Hedda Gabler műsorfüzet - Katona József Színház

Henrik Ibsen

írta: Henrik Ibsen

SZEREPLŐK

HEDDA TESMAN, szül. GABLER – Jordán Adél

JÖRGEN TESMAN PhD – Bányai Kelemen Barna EJLERT LÖVBORG – Mészáros Béla

THIA – Mentes Júlia

BRACK, bíró – Takátsy Péter JULLE NÉNI, Jörgen nagynénje – Kiss Eszter

ALKOTÓK

Díszlet: Balázs Juli, jelmez: Pattantyus Dóra, dramaturg: Szabó-Székely Ármin, zene: Matisz Flóra Lili, fény: Bárány Bence, súgó: Schaefer Andrea, ügyelő: Valovics István, asszisztens: Tiwald György

Henrik Ibsen

HENRIK IBSEN

1828 – Ibsen megszületik Stockmannsgårdenben.

– Édesapja vállalkozása csődbe megy, a család Gjerpenbe költözik.

1844-1950 – Ibsen a sarkkörön túli Grimstad kisvárosban dolgo zik patikussegédként.

1846 – Házasságon kívüli gyermeke születik Else Shopie Jensdattertől.

1849 – Verset ír Magyarországhoz címmel az 1848-49-es forradalom bukása után.

1849 – Megírja első drámáját, a Catilinát.

1851-1857 – A Bergeni Színház dramaturgja és rendezője.

- A solhaugi ünnep.

1858 – A Kristianiai (ma Oslo) Színház művészeti vezetője lesz.

– Feleségül veszi Suzannah Thoresent.

– Megszületik fiuk, Sigurd Ibsen.

– Östraati Inger asszony

– Helgelandi harcosok

– A szerelem komédiája

– Trónkövetelők

– Elkötözik családjával Olaszországba. Huszonhét évig nem tér vissza Norvégiába.

– Brand

Peer Gynt

Drezdába költözik.

Császár és Galileus

Münchenbe költözik.

1877 – A társadalom támaszai. Drámáit ezután csak kortárs té mákról és prózában írja.

1878 – Rómába költözik.

1879 – Babaház / Babaszoba / Nóra.

1881 – Kísértetek.

1882 – A nép ellensége / A hazaáruló.

1884 – A vadkacsa.

1885 – Visszaköltözik Münchenbe.

1886 – Rosmersholm.

1888 – A tenger asszonya / A tenger vonzása / A sellő.

1890 – Hedda Gabler.

1891 – Európai körutat tesz, Magyarországra is ellátogat.

1891 – Visszaköltözik Norvégiába, Kristianiába.

1892 – Solness építőmester.

1894 – Kis Eyolf.

1896 – John Gabriel Borkman.

1899 – Ha mi holtak feltámadunk.

1900 – Szélütés éri.

1906 – Meghal kristianiai otthonában. Utolsó szavai a nővér kérdésére, hogy jobban van-e: „Ellenkezőleg!”

1907 – A Hedda Gabler első magyarországi bemutatója a Nemzeti Színházban, a címszerepben Lenkey Hedvig.

Alla Nazimova Hedda Gabler szerepében (1907)

SZÉKELY KRISZTA HEDDA GABLERRŐL

Már pályám elején tudtam, hogy Ibsen két főhősnőjével, Nórával és Heddával is szeretnék rendezői értelemben találkozni. Nóra a megállíthatatlan erő, Hedda a megmozdíthatatlan tárgy. Egymás tökéletes ellentétjei, csak a világ azonos körülöttük. Nóra a világirodalom egyik legismertebb, legkedveltebb női alakja. Öntuda tára ébredése és forradalmi útja, amely társadalmi tabukon gá zol át, reménykeltő és generációk óta példaértékű sok fiatal nő számára. Hedda már kevésbé népszerű, mert alakja megrázóbb képet fest rólunk, kegyetlenebb történetet mesél. Nem nyújt reményt, nem vigasztal. Antihős. Hedda Gabler azt gondolja, azt tanulta, hogy ha kifelé minden rendben van, akkor valójában minden rendben is van. Státusz, pénz, komfort. A vonzó és izgalmas, már-már tökéletes nő belső lénye tele van sötét tónusokkal, titkokkal, manipulációval, önzéssel, félelemmel és elfojtással. Amikor egy volt szerelem váratlanul betoppan az életébe, a kita lált maximalizmus sebezhető felszínén repedezni kezd a jég.

Sokat foglalkoztam Hedda alakjával az elmúlt tíz évben. Humora, pengeéles mondatai, kívülállósága vonz, ugyanakkor felsőbbrendűsége, manipulatív önzése taszít. Nagyszerűsége mellett tele van kicsinyes és riasztó vonásokkal. A bűvöletében éjjelilep keként keringő alakok szabályos köröket leíró tánca Hedda kibil lenésével kaotikus vergődéssé válik. Reprezentatív külső rétegeik alatt megláthatjuk szabálytalan, de sokkal valódibb arcukat. Hedda Gabler ambivalens és komplex személyisége pedig teljes mértékben, egyedülállóan nagyszabású a drámairodalom főhős női között. Heddát nem lehúzza az örvény, ő maga az örvény.

ÖNMAGUNK MEGVALÓSÍTÁSA

Úgy élni az életet, hogy igazi önmagunkat valósítsuk meg – ez tűnik számomra az emberi lény által elérhető legmagasabb teljesítménynek. Egytől egyig midannyiunknak ez a feladata, és a legtöbben kudarcot vallunk benne.

(Ibsen levele Bjørnstjerne Bjørnson norvég írónak 1882 augusz tusában)

Edvard Munch: Henrik Ibsen a Grand Caféban

Håkon Bleken: Fra Hedda Gabler (1986)

AZ ÉLETHAZUGSÁG

Ibsen életművének központi motívuma a lázadás. A Brand, a Peer Gynt, a Császár és Galileus messianisztikus figurái még univerzális szinten lázadnak öt felvonásnyi verses szövegben, önmaguk és a világ értelmének keresése mozgósít bennük tragikus léptékű energiákat. Ez a feszültség későbbi műviből sem tűnik el: a Nóra, A nép ellensége vagy a Hedda Gabler lázadói a mindennapi élet és a polgári otthon keretein belül válnak hősökké. A 19. századi polgári otthon és család eszményét komoly kritikával illeti Ibsen, hierarchikusnak és elnyomónk tartja. A társadalom támaszai és a Nóra után minden művében, de már a Peer Gyntben is az egyén vágyai és lehetőségei közti áthidalhatatlan szakadékról ír, amelyet sok esetben a család és a polgári társadalom konvenció tartanak fenn. Szereplői élethazugságokat gyártanak maguknak a helyzet elviselhetőbbé tételére, és ezek a hazugságok lepleződnek le a drámák cselekménye során.

1883 nyarán jelent meg először Max Nordau Die conventionellen Lügen der Kulturmenschheit [A kultúrember hagyományos hazugságai ] című tanulmánya. A novemberig további három kiadást megért munka alaptézise szerint „a társadalmi érintkezés minden formáját (...) a csalás jellemzi”, „körülöttünk minden ha zugság és színlelés”, és „mindannyian egy velejéig erkölcstelen komédiát játszunk”. Megállapításának kifejtése során Nordau külön fejezetet szentel a „vallási”, a „királyi-arisztokratikus”, a „politikai”, a „gazdasági”, illetve a „házastársi hazugságnak”, és egyértelműen bebizonyítja, hogy a 19. század végén a polgári társadalom élete minden téren a hazugságra épül. Az Ibsen által ábrázolt és a családi kapcsolatok alapjának tekintett élethazugság ebben az összefüggésben olyan jelenségnek tűnik, amely a polgári társadalom struktúrájából következik.

(Erika Fischer-Lichte: A dráma története, ford. Kiss Gabriella)

A SZÉTFESZÜLÉS VESZÉLYE

A Hedda Gabler olyan dráma, amelyet több oldalról is a szét feszülés veszélye fenyeget. Tele van megoldatlan ellentétekkel. A szigorú szerkezet megköti az ellentmondásokat. Körbezárja a szereplőket, különösen Heddát. Az egész dráma egyeden szobában játszódik, kitekintéssel a szomszédos helyiségekbe. Hedda Gablert bezárja a fizikai környezete. A színpadi leírások szokatlanul részletesek, a szereplőket a tárgyakhoz kötik. A dialógusok rövidek és szikárak. Egyáltalán nincs monológ. Ez a formai tömörség, rövidség és egyértelműség éles ellentétben áll a tartalmi síkon meglévő robbanóerővel. Talán annak is szerepe van ebben, hogy a Hedda Gabler az utolsó olyan dráma, amelyet Ibsen egyetlen házon belül játszat el.

Bizonyos rokonság figyelhető meg a Hedda Gabler és a detektívregények között. Tisztázatlan körülmények egy öngyilkosság körül, vagy talán gyilkosság történt? Kérdéses, hogy került az ál dozat kezébe az a pisztoly, amellyel agyonlőtte magát vagy lelőtték. Ilyen cselekményminta jellemzi a melodrámai hagyományt, ahol szintén a véletlenek játéka és valószínűtlen egybeesések vezetnek a szenvedélyes, örömöt vagy bánatot kifejező, halá los vagy szerelmes jelenetekhez. A melodráma ismérvei ebben a darabban is jelen vannak, például a boldogtalan feleség alakjá ban, aki gyermeket vár, de nem akarja; a hatalommal teli, démoni csábítóéban, aki végül kelepcébe ejti Heddát; az alkoholizmussal küzdő zseniális látnok szerzőében. A szereplők a szépséges öngyilkosságról, halálról álmodnak stb. Peter Brooks egy helyen az írja Ibsenről, hogy a „la pièce bien faite” struktúráját felruházta a melodráma intenzív erkölcsi beállítottságával, amely, amely az öregkori drámáiban átalakult a lelkiismeret melodrámájává. Ez a leírás találó a Hedda Gablerra.

A Babaháznak, A tenger asszonyának és a Hedda Gablernek is a szabadság utáni vágyódás a központi témája, valamint az a kérdés, hogy ez a vágy valóra váltható-e. Ibsen három nődrámája a reménytől a lemondáson át az önfeladáshoz vezető fejlődés ívét rajzolja ki.

(Helge Rønning: A lehetetlen szabadság. Henrik Ibsen és a modernitás, ford. Dr. Kunszenti Ágnes – Kovács katáng Ferenc)

Edvard Munch: Hedda Gabler látványterv vázlat (1906-07)

EMBERISMERET

Ibsen emberismerete sehol sem nyilvánul meg jobban, mint nőalakjai ábrázolásában. Lenyűgöző a fájdalmas belső vizsgálat, amit folytat; úgy tűnik jobban ismeri őket, mint ők saját magukat. Sőt, ha lehet ilyet mondani egy kifejezetten férfias férfiról, természetébe különös módon női vonások vegyülnek.

(James Joyce Ibsenről, 1900)

Edvard Munch: Hedda Gabler (1906-07)

A FEMME FATALE

A femme fatale amúgy is nagy múltra visszatekintő tradíciója különösen a 19. század második felének európai irodalmában gazdagodott új alakokkal. Míg a romantikában körülbelül az évszázad közepéig a démoni férfi bizonyult meghatározónak, addig a század második felében a démoni nő lesz a láng, amely mindenkit megperzsel és mindent elemészt. A femme fatale ki zárólag versek, poémák és regények alakjaiban jelent meg, és a századfordulóig egyáltalán nem volt jelen a drámákban (eltekintve Mallarmé 1869-ben megjelent lírai töredékétől, a Heródiástól). Teljesen nyilvánvaló ugyanis, hogy a polgári erkölcs szerint el képzelhetetlen olyan nő, aki a szexuális vonzerejével rabul ejti és tönkreteszi a férfit, ezért a 19. században nem is merték színre vinni ezt a típust. A színház kizárólag perverz egyének személyes problémáját látta a femme fatale-ban, és csak akkor vette észre a benne rejlő általános problematikát, amikor a nőmozgal mak hatására a férfiakban felerősödött a kollektív szorongás a férfigyilkos nőtől és az emberevő anyától. Ettől kezdve semmi sem állhatta útját a dramatikus ábrázolásnak.

(Erika Fischer-Lichte: A dráma története, ford. Kiss Gabriella)

SZEREPJÁTSZÁS

„Hedda egy megtévesztő burok, minden alkalomhoz különböző maszkkal”. (Lou Andreas-Salomé, Ibsen hősnői, 1893)

Freud Ibsent olvasott. Többször kifejtette, hogy a költők és írók már felfedezték a tudatalattit – rendszeres vizsgálat tárgyává azonban a pszichoanalízis tette. A „nőiség mint maszkviselés” koncepcióját Ibsen például több művében dramatizálta, évtizedekkel azelőtt, hogy Joan Riviere, brit pszichoanalitikus a fogalmat megalkotta volna. Hedda Gabler figurája a folyamatos szerepjátszás, az elfojtás és a kitörő indulatok mezsgyéjén egyensúlyoz. „Elfojt egy önkéntelen mosolyt” – Ibsen több al kalommal ad hasonló rendezői instrukciót a darabban. Hogyan mutat meg egy színésznő valamit, amit elfojt, pláne úgy, hogy az „önkéntelen”? Kinek szól az instrukció, az olvasóknak vagy a színészeknek? Ibsen ezirányú utasításai a korabeli játéknyelv új jelenségével hozhatóak kapcsolatba: többek között Eleonora Duse játszott úttörő szerepet abban, hogy egy érzelmet annak elfojtásán keresztül mutassanak meg.

Bár az 1880-as évektől kezdve nemzetközi elismertségnek ör vendett, Ibsen 1890-es évekbeli műveit gyakran titokzatosnak, áthatolhatatlannak és ködösnek tartották. A Hedda Gabler tovább erősítette ezt a véleményt, a korabeli – freudi fordulat előtti – kritikusok nagy része érthetetlennek találta a főszereplő karak tert, cselekedetiet indokolatlannak látta. Ibsen kései darabjaiban nem ad a nézők számára kiváltságos hozzáférést az alakok belső világához, arra kötelez minket, hogy szereplőivel együtt mélyen éljük át az emberi önkifejezés küzdelmét. Ez az a rejtély, amit Heddához hasonlóan mi is megpróbálunk megfejteni, miközben nézzük a darabot.

(Kirsten E. Shepherd-Barr: Against Interpretation? Hedda and the Performing Self in Kristin Gjesdal (ed.): Ibsen’s Hedda Gabler. Philosophical perspectives)

BUDAPESTI KÉRDÉSEK – 1907-BŐL

Sehogy sem értjük ez excentrikus hölgy viselkedését? Egy tá bornok leánya, akiért többen vetélkednek, s aki mégis egy jelentéktelen, származásban is csekély könyvmolyhoz Tesmanhoz megy nőül. Mért veti el azt, akit szeret s mért megy ahhoz, akit lenéz? Midőn pedig mellőzött udvarlója Löwborg, aki szintén tudós, visszatér, mért látszik ismét ahhoz hajolni? S aztán ez a különös menyecske mért lövöldöz mindig pisztolyokkal? Talán a tábornokok leányainak jellemző tulajdonsága ez? Nem értjük azt sem, hogy midőn volt udvarlója könyvének kézirata kezébe kerül, mért veti tűzbe? Ha még férjének tudós versenytársát akarná így tönkre tenni! De hisz a hölgy férjével csöppet sem törődik s in kább volt udvarlóját szereti. Ha pedig szereti, mért akarja tönkre tenni? A költő ezt azzal indokolja, hogy Hedda féltékeny egy másik nőre, a jámbor Elvsted asszonyra, aki a könyv íróját inspirálta. De csodálatos módja a féltékenységnek az, amely az imádó vagy a versenytárs helyett – egy könyv kéziratán tölti ki boszúját! S ha már a könyvet szerencsésen elpusztította, mért ád revolvert az imádó kezébe, hogy az ölje meg magát? Mily különös szerelem az, amely szerelmese kiirtásában – lelki és testi halálában leli gyönyörét! S mily furcsa férfi az, akinek egyéb dolga nincs, mint a kezébe adott revolverrel magát megölni! Legérthetetlenebb végül, hogy maga a sajátos mániában szenvedő hősnő mért öli meg magát? Igazán csupa rejtvény az, amit az iró a közönségnek felad. Kétségtelen, hogy akadhatnak buzgó rejtvényfejtők, akik mindenre választ tudnak adni. De előttünk, akik nem norvégül vagy dánul gondolkodunk, mégis csak érthetetlen marad az a té zis, a melyet az iró fel akar állítni, illetve, amelyet mi a műből kiér teni vélünk. E tétel szerint a féltékenység egy egészen szokatlan faját kívánta az író bemutatni. Azt a féltékenységet, amelyet egy szeszélyes és hóbortos nő egy tudományos könyv iránt érez.

(Palágyi Lajos: Gabler Hedda. Ibsen színműve, Vasárnapi Ujság, 1907)

Impresszum

Szerkesztő: Szabó-Székely Ármin

KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZ