Szomorú változások kora
Csehov: Cseresznyéskert – Katona József Színház
Jermolaj (Vizi Dávid) meggyőzően próbál érvelni a cseresznyéskert újrahasznosítása érdekében. Ljubáéknak minden okuk meglenne, hogy odafigyeljenek rá. De eladni a családi birtokot? Hát azt biztos nem. A nyersen ható észszerűség és az érzelmi elkötelezettség világa két külön burok, átjárás aligha lehetséges közöttük. Marad a folyamatos egymás mellett elbeszélés. Jermolaj felhevülten magyaráz, keresi Ljuba (Ónodi Eszter) tekintetét – csakhogy Ónodi a forgószínpadon ül, Vízi pedig a színpad szélén áll. Ahogy Ljubával arrébb gördül a forgó, Jermolaj kénytelen futásba kezdni. Szánalmasan fest ez a rohangászó figura, Ljuba elnézően mosolyog rajta. A színpadtechnikai megoldás egy perc alatt leképezi, ami a két szereplő viszonyát évtizedek óta jellemzi.
A Tarnóczi Jakab rendezte szinte teljesen dísz(let)telen előadás meghatározó eleme a forgószínpad, amely különleges tér- (sőt mint láttuk: dialógus)szervező erőként működik. Az idő jelentős részében folyamatosan, egyenletesen rója a köröket a gyakran kifelé néző szereplőkkel, sajátos ritmust adva a megszólalásoknak. Párbeszédhelyzetek jönnek létre, majd szakadnak meg, esetleg épülnek újra akár a közösen megtett körök során, akár a forgón és a körülötte elhelyezkedő szereplők összetalálkozása és szétválása révén. A forgószínpad – és környezete – ugyanakkor érdekes perspektivikus hatást is kelt. Ahogyan a teljes mélységében feltáruló színpadnyílás előtt vonultatja fel és tartja mozgásban a szereplőket, magához vonzza és oda szegezi a nézői figyelem fókuszát. Mindemellett az önmagukba visszaforduló köröket – ha akarjuk – a Ljubáék megnyilvánulásait jellemző metaforaként is értelmezhetjük.
Díszletre alig van itt szükség – a néhány retró szék és az átmenetei időre begördített jellegtelen asztal a szükséges minimumot képviseli –, a dekorativitás egyetlen eleme az óriási lámpatest, amely a hatvanas-hetvenes évek kultúrhodályaiból és állomási előcsarnokaiból jól ismert geometrikus, neoncsöves darab felnagyított változata. (Díszlet: Kálmán Eszter.) A térélményen kívül a stilizáció további markáns elemét az előadás hangkulisszája adja: folyamatos zörejek és zenei motívumok, részletek segítenek megteremteni Ljubáék elvarázsolt világát – míg a buli jelenetében majd hosszasan a zene veszi át a főszerepet. (Zene: Bencsik Levente, Hunyadi Máté). Ezzel egyidejűleg a Morcsányi Géza fordította szöveg az eredetinél rövidebb, tömörebb (és naprakészebb is) lett (dramaturg: Kukk Zsófia).
Bizonyára nem véletlenül a Cseresznyéskert a nyugati világ egyik leggyakrabban bemutatott darabja. (Egyébként Budapesten jelenleg két másik kiváló előadása is fut, mindkettő a független szcéna képviseletében: a Trojka a Kugler Artban játssza Cseresznyéskert – pénzes komédia tragikus napokra címmel (ahová az OSzMI körterméből költözött át), a Narratíva pedig a Jurányiban adja elő Demerung-nak átnevezve.) Kinek komédia – maga a szerző annak titulálja –, kinek sötétebb színezetű dráma, de aligha létezhet olyan korszak és olyan generáció, amikor és amelynek számára ne hatna aktuálisan a téma, mert ne kellene szembe nézi egy sokaknak fontos kultúra letűntével (vagy erőszakos eltörlésével), egyúttal viszonyba keveredni az ezt felváltó ki-tudja-még-milyen új világgal. Egy kellően érzékeny színpadra állítás nem azt boncolgatja, kinek is van igaza, hiszen a maga módján nyilván mindenkinek. Ennél izgalmasabb kérdés, hogy az adott előadás kivel mennyire engedi együtt menni a nézőt. Hogy Ljubáék nosztalgikus menekülése a valóság elől együttérzést vált-e ki belőlünk vagy megmosolyogtat, netán felbosszant. Hogy üdvösnek gondoljuk-e Jermolaj józanságát, üzleti érzékét, vagy fellépését kizárólag a jobbágysarj kisebbrendűségi érzéséből fakadó agressziójának érezzük-e.
A Katona bemutatója egyértelműen a letűnőben lévő világot gyászolja el, amelyhez a veszélyben érzett kortárs színházi kultúra asszociációját is társítja. (A képzettársításnak egyébként jelentős hagyománya van; láthattunk már az előadás végén deszkákkal beszögezett vagy éppen lebontott színpadot is.) Amikor a Katonában a szereplők a cseresznyéskertről beszélnek, a széksorok felé mutatnak. Járások is vezetnek le, és többször a világítás is kiemeli a nézőteret mint megcsodálandó tájat. (Fény: Bányai Tamás.) A felidézett szituáció szerint Leonyid (Kocsis Gergely) a hetvenes évek alternatív színházáról mesélt a vendéglőben. A színlapon „És egy arra járó”-nak titulált szereplő nagy generáció nevezetes színésznője: bőröndjét maga után húzva Hernádi Judit botorkál át a színen; körülbelül másfél perces jelenetében zavarosan dünnyög valamit a Sohase mondd… szövegéből, és hálálkodva fogadja a kapott adományt. (Ahogy hallom, másik előadásban a régi Katona társulatának képviseletében Udvaros Dorottya jelenik meg meg a színen.) A szokásosnál hallgatagabb Firszként pedig a színház alapító tagját, Szacsvay Lászlót felejtik ott az elhagyott birtokon. Esendő, de kifejezetten szerethető emberek közös otthona ez a jobb napokat látott birodalom. Ónodi érzelmes Ljubája tökéletesen képtelen felnőtt, felelősségteljes személyiségként fellépni, önreflexióként is csak annyira futja tőle, hogy nevetgéljen saját könnyelműségén. Magát valószínűleg kevésbé szereti, mint a többieket, akikhez bármikor van egy-egy őszinte odafordulásról valló mondata. Ányával (Rujder Vivien) irigylésre méltó anya-lánya érzelmi kapcsolatban vannak, még ha Rujder gesztusai érzékeltetik is, hogy ehhez Ánya részéről meglehetős empátiára van szükség. Az ő bontakozó emberismerete Petyával (Tasnádi Bence) vall kudarcot. Tasnádi a vidéken megpenészedő idősebb Csehov-szereplők méltó előképét adja az emberi kapcsolatokban mutatott érzéketlenségével, műanyag szandálos-zoknis, lepukkant kinézetével (jelmez: Kálmán Eszter). Várja (Pálmai Anna) fogösszeszorítva próbál megfelelni a hálátlan szerepnek, hogy vinnie kell a házat akkor is, amikor szerettei éppen Párizsban költik a családi vagyon utolsó morzsáit. Pálmai mosolytalannak, rigorózusnak, végső soron elkeseredettnek játssza az idősebb nővért; sokat elárul esetlen fekete szerelése Ljuba és Ánya menő cuccai mellett. Kocsis Gergely mint nagybácsi vicces természetű, szómenésre hajlamos öregúr, és bár Ljubával szemben nem látszik teljesen naívnak, mégis mintha elhinné, hogy még az utolsó pillanatban is érkezhet valami kölcsön a birtok megmentésére.
Jermolaj szerepére érdekes választás a szelíd arcú Vizi Dávid. Elsőre nem rí ki a társaságból, amelynek teljesen elfogadott tagja: egyáltalán nem származása vagy műveletlensége miatt néznek rá furán – a birtok eladását szorgalmazó szövegei hatnak irritálóan a többiekre, még ha segítőkészségről árulkodnak is. Vizi kék konfekcióöltönyös
Jermolajának mintha egy kicsit mindig be lenne húzva a nyaka: nagyon figyel, és egyfolytában feszült. Világos, hogy nem boldog ő sem.
Amíg valahol a távolban zajlik az árverés, a (forgó)színapdon hatalmas búcsúbuli veszi kezdetét. Bár itt nem az elegáns és titokzatos Sarlotta (Rezes Judit) mutatványai állnak a középpontban, hanem a fergeteges, belefelejtkezős diszkó, azért az aláhulló arany óriáskonfetti-esőben mégiscsak ott sejthetjük a bűvésznő közreműködését. Amikor aztán hamarosan elvonulnak előttünk gurulós bőröndjeikkel a szereplők, hogy végleg elhagyják ezt a szomorúvá lett helyet, kétségünk sem marad: az elsivárosodás veszi kezdetét.
És akkor még nem is szóltunk a pisztolyról, ami korábban egyszer játékba került, de egyelőre – dacára a híres csehovi alapszabálynak – funkciótlan maradt. Így még eggyel több okunk lehet, hogy baljós előérzetekkel nézzünk a jövő elébe.
Adrienne Dömötör