futok, mint nem bizonytalanra; úgy viaskodom, mint aki nem levegôt vagdos; hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem; hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.”27 Ez a kiváló sportoló tehát arra buzdít, küzdjünk a halhatatlanságért, hogy elnyerjük a koszorút – azért, hogy azt értékesnek tekintsük, azaz olyannak, amit verejtékünkkel nyertünk el, és nem magától hullott elibénk. És mennél keményebben küzdünk, annál értékesebb a díj, s mennél értékesebb, annál jobban kell becsülnünk. [fr. 22. inc.] Nem egyformán kedves az, ami automatikusan ér bennünket és az, amit küzdelemmel érünk el. [fr 22. ex.] Ezért tehát, mivel rajtunk múlik, hogy jobban szeressük Istent, az Úr arra tanított és az apostol azt hagyta ránk, hogy ezt küzdelem árán érjük el. Másképpen ugyanis e jó érthetetlen lenne, ha egyszer nem megpróbáltatásunk eredménye. Továbbá, a látás képessége nem lenne oly becses számunkra, ha nem tudnánk, micsoda veszteséget jelent tôle megfosztottnak lenni; aztán az egészséget is akkor értékeljük, ha ismerjük a betegséget; a fényt pedig a sötétséggel, az életet a halállal összevetve. Ugyanígy értékes a mennyek országa azok számára, akik megtapasztalták a földi uralmat. Minél tiszteletre méltóbb, annál jobban szeretjük, és mennél jobban szeretjük, annál nagyobb lesz dicsôségünk az Úr elôtt. Az Úr ezért eltûrte miértünk mindezt, hogy mi, miután oktatásban volt részünk ezek révén, körültekintôen nézzünk az elkövetkezendô idôkre, és miután megtanultuk értelmesen szeretni Istent, tökéletes szeretetében megmaradjunk: Isten ugyanis az ember elpártolása felett hosszantûrésérôl tett tanúbizonyságot, míg az ember tanult belôle, ahogy a próféta is mondja: „…saját elpártolásod fog meggyógyítani…”28 – Isten így rendezett el mindent eleve a célból, hogy az embert tökéletességre vezesse, nevelje, saját gondoskodását megmutassa, és nyilvánvalóvá tegye, hogy a jó napfényre kerülhessen, az igazságosság tökéletessé válhasson, hogy az Egyház „…Fiának képmására formálódjék…”29, hogy az ember a jövôben elérje a felnôttség 27. 1Kor 9,24-27 [Károli nyomán. A továbbiakban: K.] 28. Jer 2,19 LXX. 29. Róm 8,29
132
korát azáltal, hogy ezen adottságok mentén éretté válik Isten látására és megértésére. 38.
(1) [fr. 23. inc.] Ha pedig azt találná mondani valaki: „Hát nem volt képes eleve tökéletesnek megalkotni az embert?” – tudja meg, hogy az Istennek, aki örökké ugyanolyan és keletkezetlen, önmagában tekintve minden lehetséges; a keletkezettek azonban, miután keletkezésüknek saját kezdete van, szükségképpen alulmúlják alkotójukat. Nem volt képes ugyanis a csak imént keletkezett keletkezetlenné válni, és ebben alulmúlja a tökéletességet. Amennyiben ugyanis fiatalabbak, még csecsemôk, s így nem szokhattak hozzá, nem gyakorolhatták be a tökéletes életet. Amiképpen ugyanis az anya képes lenne tökéletes táplálékot adni újszülöttjének, azonban az még nem képes a nála idôsebb<hez illô> táplálékot befogadni, így az Isten is képes lett volna megadni a tökéletességet, az ember azonban nem volt képes befogadni azt, hiszen még csecsemô volt. Ezért jött el az Úr is hozzánk az utolsó idôkben, összefoglalva önmagában mindeneket: nem azért, mert nem tudott volna önmaga jönni, hanem mert nem bírtuk volna elviselni látványát. Ugyanis el tudott volna jönni közénk romolhatatlan dicsôségében, mi azonban semmiképp nem lettünk volna képesek elviselni dicsôségének nagyságát. Ezért az Atya tökéletes kenyere nekünk, csecsemôknek mint tejet kínálta magát, azaz emberként volt jelen, hogy teste mint emlô tápláljon bennünket, és miközben így szoptat bennünket tejjel, az Atya Igéjét együk és igyuk, s a halhatatlanság kenyerét, amely az Atya Szelleme, önmagunkba fogadhassuk. (2) Ezért mondja Pál a korintusiaknak: „Tejnek italával tápláltalak titeket és nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna el”30 – azaz Krisztus emberként való jelenléte szerint lettetek tanítványokká, és az Atya Szelleme még nem nyugodott meg rajtatok gyengeségetek miatt. „Mert
30. 1Kor 3,2 [K]
133