Horváthné Szabó
Andrea
A vitéz kékfestő szabólegény – mese –
Horváthné Szabó Andrea
A vitéz kékfestő szabólegény
ISBN 978-615-82663-4-5
© Horváthné Szabó Andrea, 2024
Minden jog fenntartva.
Illusztrátor:
Horváthné Szabó Andrea Kiadványszerkesztés: Takács Tünde
Előszó
Mesekönyvemben egy vitéz szabólegényről olvashat az érdeklődő. A mese főhőse Jankó, aki Bergengócia királyság egyik falucskájában él. Mestersége címere: szabólegény. A másik főhős Ella, a királylány, aki nagyon furfangos és gőgös leányzó. Az apja Gáspár király feleségül szeretné adni a lányát, de Ella olyan feladat elé állítja a kérőket, amit valójában lehetetlen megvalósítani. Olyan „csudálatos” ruhát kell varrni a kérőknek, melyet a királylány még soha nem látott, nem érintett, s a kelme láttán a szava is elálljon. Jankó útnak indul tehát a kerekerdőbe, hogy szerencsét próbáljon. Útján végig kíséri és segíti Elemér, a kisegér.
A történet a kékfestés technológiáját dolgozza fel mesebeli elemekkel tűzdelve, ugyanis a mese végére elkészül a „csudálatos” kékestő anyag, s Jankó abból varr egy ruhát Ellának. A magyar népmesékre jellemző karakterek közül válogatva megjelenik a műben a boszorkány, a nagyanyó, a törpék, az erdei tündér és az óriás is.
Imádtam a mesét illusztrálni, hisz azok a mesebeli alakok elevenedtek fel, akik csak a képzeletemben léteztek addig.
A Szerző
Hol volt, hol nem volt hetedhét határon túl, volt egy Bergengócia nevű királyság. Szeretetben, békességben, boldogságban teltek múltak napjaik az ott élőknek. Mindenki tette a dolgát. A királyságnak volt egy telhetetlen és hiú királykisasszonya, Ella, akinek soha semmi nem felelt meg. Egy ruhát csak egyszer vett fel, másnapra már másikat kellet varrni a királyi szabóságnak. Sok munkát adott Ella a ruhakészítő mesterembereknek.
A jóságos Gáspár király egyfolytában bánkódott, hogy szeretett felesége halála után a kiskirálylányt nagyon elkényeztette. Mindent ráhagyott, nem szólt neki semmiért. Azonban most, hogy Ella felnőtt, nagyon gonosz és gőgös emberré vált. Gáspár király félt is attól, hogy a környékbeli királyságokba elmegy az ő gőgös és nagyravágyó lánykájáról a hír, és senki kérő nem akad majd a királylánynak, pedig eladó sorba került.
Egy szépséges reggelen, amikor már a királykisasszony felvette a legszebb aznapi ruháját és szebb volt a Nap sugaránál is, a király bátran ment oda hozzá és tette fel kérdését szeretett leányának.
– Drága egyetlen bogárkám, kedves galambom, szeretett gyermekem.
Itt az idő hogy férjhez menj és párt találj magadnak, akivel aztán majd leéled az életedet és a királyságot is átadom néki! Én már öreg vagyok, elfáradtam.
A királylány először meglepődött de furfangos módon válaszolt szeretett apjának.
– Én apám csak akkor megyek férjhez, ha a kérőm olyan ajándékot hoz nekem, ami senkinek nincs a világon!
Kicsi gondolkodás után folytatta:
– Mondjuk, hozzon olyan csodálatos kelmét nekem, amilyet még nem láttam. Abból a kelméből varrjon nekem ruhát, amitől álljon el bennem a szó. Ezt szeretném!
Tudta jól Ella, hogy ez nem lehetséges, mert neki nem lehet újat mutatni. Mindenféle kelmét látott már. Olyat is ami a királyság határain túlról érkezett, hiszen édesapját addig nyaggatta, amíg meg nem szerezte számára a legszebb és legvarázslatosabb kelméket. A királyi szabóságok pedig csak varrtak, varrtak és varrtak.
A király hitetlenül bár, de kihirdette, hogy annak adja a lányát és fele királyságát, aki olyan kelmét hoz Ellának, melyet még nem látott. Legyen az varázslatos, érdekes, csodaszép és varrjon belőle ruhát hogy a királylány szava elálljon tőle.
Trombitaszó kíséretében a királyi hírmondók Bergengócia legkisebb zugába is eljutottak és fennhangon így szóltak:
– Közhírré tétetik, közhírré tétetik! Gáspár királyunk férjhez szeretné adni a lányát! Jöhet minden kérő az országból, és a határokon túlról is! Királyunk tehát annak adja a lányát és fele királyságát, aki olyan kelmét
hoz a lányának, Ellának, melyet őkegyelmessége még nem látott, melyet még nem tapintott, melyből még senki nem készített ruhát néki! Legyen az varázslatos, érdekes, s így szépen haladva, 1 év múlva ajándékát adja át a kérő! Amennyiben a királykisasszonynak eláll a szava eme ajándéktól, az esküvőt is megtartják azon pillanatban!
Ment a hír a szelek szárnyán. Eljutott az üzenet Bergengócia egyik falucskájába is, egy szabóságba. Ők varrták a legszebb ruhákat az uraságoknak. Gyönggyel berakott, gyémánttal díszített ruhákat. Kézzel hímzett, rakott gatyákat. Dolgoztak itt nagy tudású mesteremberek, inasok és szabósegédek. Inasként dolgozott a szabóságban egy Jankó nevű szabólegény is. Már régóta tanulta a szakma fortélyait, így pár év múlva a mesteri rangot is megkapta volna, azonban a piacon ő is hallotta a királyi üzenetet a házasságról és a fele királyságról. Jankó párszor látta
Ellát, mikor ruhapróbán, igazításon a palotában járt és nagyon tetszett neki a leányzó. Gondolta szerencsét próbál. Jankó összepakolta batyuját és torony iránt útnak is indult, közben pedig jókedvűen énekelt:
– Út, út, út, messze visz ha mész rajta. Út, út, út, lábad nyomát hagyd rajta! Hegyen vágtat fölfelé, völgybe szökell lefelé, tó partján csak bandukol, erdő mélyén bukdácsol. Út, út út, messze visz, ha mész rajta. Út, út, út, messze visz ha mész rajta. Út, út, út, lábad nyomát hagyd rajta! Hagyd a lábad, hadd menjen, kerekerdő mélyébe, keresd meg a pajtásod, s ketten vándoroljatok! Út, út út, messze visz, ha mész rajta.
Alig-alig porosodott be a cipője talpa, s hagyta háta mögött a szülőfaluját, mikor valami cincogást halott a batyuja aljából. Hát nem volt az más,
mint Elemér, a szabóság egere.
Jankó jól ismerte Elemért. Néha kenyércsücsköt és szalonnát adott a házi egérkének, hogy ne éhezzen, mégis megdöbbenve kérdőre vonta.
– Mit keresel itt Elemér? – kunkorította kérdését Jankó a kisegéréhez.
Szempilláját rebegtetve, lábujjával az út porát rugdosva, válaszolt Elemér:
– Vigyázni szeretnék rád ezeken a veszélyes vidékeken. Tudod Jankó én itt születtem a kerekerdőben és ismerem a bokrokat, hegyeket, völgyeket és a lakóikat is. Jankó! Jó tett helyében jót várj! Sokszor elláttál engem és a kicsinykéimet élelemmel, ezért szolgálni foglak utadon. Így döntöttem!
Jankó vont egyet a vállán, s kérte az egérkét, hogy helyezkedjen a tarisznyapánt tetejére, s azzal tovahaladó csárdással folytatták közös útjukat, s úgy énekeltek, daloltak, hogy a kismadár a jegenyén borzolta a tollát.
– Út, út, út, messze visz ha mész rajta. Út, út, út, lábad nyomát hagyd rajta! Csuhaj!
Jankó keresztül vágott a magas hegyeken, tópartján bandukolt néha a fáradtságtól botladozott de mihamarább elérte a kerekerdő szélét, s
ahogy belépett az erdőbe, reszketés lett rajta úrrá. Fölbe gyökerezett
a lába, kinyílt a pupillája és levegőt sem mert venni, nehogy a boszorkányok észrevegyék. Hiába nyugtatta Elemér:
– Ne félj Jankó, ezek a boszorkányok nem olyan boszorkányok!
A szabólegény határozottan csendre utasította a picuri rágcsálót, hogy még véletlenül se hallják meg őket a csudalények. A boszorkányok az erdő közepén, valami sejtelmes kántálással sehonnai receptet mormoltak.
A fák között sűrű füst gomolygott, így alig-alig lehetett látni az erdei élőlényeket. Seprűn cikáztak fel, s le, a rojtos szoknyájuk csak úgy suhant utánuk és a kócos hajukat egy csúcsos varázssisak fogta össze. Amerre csak nézett Jankó mindenütt csúf, rút boszorkányok voltak és amilyen jó a szaglásuk észre is vették a bokorban lapuló Jankót és Elemért. Odarepült hozzájuk egy vinnyogó és szimatoló boszorkány és fennhangon kérdőre vonta a kerekerdő új jövevényeit.
– Ha kedves az életetek, jöjjetek elő a bokor mögül! Mit leselkedtek? Hol jártok erre, hol a madár sem jár? Kik vagytok ti, hogy csak így betolakodtatok a mi területünkre, hívás nélkül?
A legcsúnyább boszorkány próbálta előcsalogatni a megrémült vendégeket. Jankó minden bátorságát összeszedve, remegő, túlvilági hangon válaszolt a vasorrú bábának:
– Én vagyok! – szipogta Jankó.
Elemér pedig nyugodtan, kissé sértődötten üldögélt Jankó vállán és határozottan ő is válaszolt:
– Szervusz Csicsóka főboszorkány! Remélem emlékszel rám, a kis Elemérre – büszkélkedett a kisegér.
– Hangosabban! – mordult fel Csicsóka. – Már nagyon öreg vagyok és nagyothallok! Mit nyöszörögtök? Utoljára kérdeztem, feleljetek, vagy ti lesztek este a vacsorám!
Ó persze! Tudnivaló, amit Elemér is tudott, hogy ezek a boszorkányok csak finom varázsételeket és bájitalokat készítenek és egyáltalán nem gonoszak, csak a látszat kedvéért próbálnak harcoskodni. Csicsóka mérges hangját hallva azután hopp, Jankó előugrott a bokor mögül, összecsapta a csizmája sarkát, majd felbátorodva, tisztelettel bemutatkozott:
– A becsületes nevem Szabó Jankó. Egy kis falucskából érkeztem, hogy szerencsét próbáljak. Mesterségem címere: szabólegény.
Mivel nagyon szeretett énekelni, így zavarában jobb híján nótázásba kezdett.
Csicsóka végighallgatta a legényt és már-már táncra perdülve így szólt:
– Te akkor olyan mindent megvarró legényke vagy, ugye? Tudod-e? Van nekem egy kopott varázspalástom, s már évek óta nem tudom felvenni, mert elszakadt. Stoppold meg, cserébe kérhetsz tőlem te is valamit
Jankó lelkesen válaszolt Csicsókának:
– Persze, hogy megvarrom, máshoz sem értek!
– S mit kérsz cserébe? – kérdezte Csicsóka.
Jankó összeszedte gondolatait, s így felelt:
– Látom, te nagy főzőmester vagy Csicsóka. Készítenél-e nekem egy csodálatos festéket? A színe olyan legyen akár a kék égbolt és felejthetetlen látványban részesüljön az, aki rátekint. Ezzel a festékkel szeretném megfesteni a csodálatos kelmémet, s varrnék belőle ruhát a királykisasszonynak, s ha ránéz már a színétől elálljon a szava.
Kedvesen válaszolt Csicsóka, mert amúgy is kedves volt:
– Persze a legkönnyebb lesz, de idehívom Cilinbabot a segédemet, vegye elő a nagy receptkönyvet és válassza ki a „nagy kék kotyvalék” receptet. Neki kell elolvasni és diktálni, mert én már nem jól látok. Öreg vagyok.
Azzal Cilinbab, a legfiatalabb boszorkány és a többiek nekiláttak a főzésnek. Jankó addig a jegenyefa tövében varrogatta a varázsköpenyt, Elemér pedig segítette a tű befűzését.
– No boszorkányok! – kiáltotta Cilinbab. Hogy is van a kék kotyvalék receptje?
– Főzzünk, főzzünk valamit, tegyünk bele akármit! Na, na, na! Soroljuk szépen!
Azzal a mesebeli lények közös kántálással boszorkányos főzésbe kezd-
tek. Innen, s onnan repkedve hozták a belevalókat a kondérba, Csicsóka pedig a kondérra hajolva kevergette a kotyvalékot. Bozontos haja és
csúcsos orra csak néha látszódott ki a kékeszöld gőzből. Csicsóka felemelte két öregedő kezét, a kondér fölé hajolt s elmondta a főzős varázsszöveget, mert az úgy dukál: – Kész is vagyunk! – szólt Csicsóka és kérdőre vonta Jankót: – Jankó, te is kész vagy? Szeretném megnézni a palástomat!
Mikor meglátta a palástot Csicsóka rögtön felpróbálta a varázsköpenyt
és örömében röpült 3 kört az erdő fái között. A köpeny csak úgy suhant a levelek simogatásában, mintha újra életre kelt volna.
– Jaj de szép lett! Hálás vagyok érte! – kiáltott a vén boszorkány.
– Látom tetszik! – büszkélkedett Jankó, s folytatta. – Tudod mit, Csicsóka? Ha elnyerem a királylány kezét, gyertek el a lakodalmamba ti is! Szívesen látlak benneteket!
– Úgy lesz! – bizonygatta a boszorkány.
Azzal búcsút intettek egymásnak. Jankó hóna alá vette a kék festékkel teli flaskát, Elemér a vállára ült és az útravaló nótába kezdtek, hogy hamarább fogyjon a kilométer. Út, út, út...
Szedték a lábukat, ütemre léptek. Jól el is fáradtak, s lepihentek egy árnyas fa tövébe, de nem volt mit enniük, mert elfogyott az az étek amit
Jankó magának pakolt. Korgó gyomorral lefeküdtek hanyatt a fűben és egy fűszálat vettek a szájukba, s jobb híján azt rágcsálták. Egyszer csak valami mennyei finom illatot éreztek meg a szellőben. Felegyenesedett
Jankó és akkor vette észre, hogy egy aprócska anyóka a közeli házacska udvarán valamit sütött a kemencében. Jankó ment a szimata után, s a kerítésen bekiabálva megszólította az anyókát:
– Kedves Öreganyám! Hosszú út áll mögöttünk és az élelmünk elfogyott. Szánjál meg minket egy kis finomságos kaláccsal, aminek az illata oly ínycsiklandó, hogy majd meghalok egy falatjáért.
Az öreg néne felnézett és csak ennyit felelt:
– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! De jó, hogy jöttél! Már hosszú évek óta egyedül élek itt a kerekerdőben és már olyan régen láttam emberfajtát, hogy el is felejtettem annak formáját. Adok én, hogyne adnék kalácsot nektek!
Azzal nagyanyó Jankó kezébe nyomott egy jókra kalácsot, ők pedig tömték befelé a diós, mákos, kakaós és sós kalácsot.
Kedves mamácskától jóllakottan búcsút vettek a vándorok és folytatták útjukat. A kerekerdő közepén járhattak, amikor egy kedves csilingelő és egyben andalító dallamra lettek figyelmesek. A Nap már nyugovóra kezdett térni. A kerekerdő fáin a csüngő levelek sötét, óvó lepelként takargatták az éjszakát váró erdei élőlényeket. Ezen a tisztáson kicsi házacskákban éltek az erdei manók szorgoskodó népe. Amikor beköszöntött az alkonyat, szentjánosbogárkák világítottak aprófalva népének. Az andalító dallamhoz a gyönyörűséges erdei tündér énekelt.
Jankón tetsző dolgot látott és hallott. Kicsi, pici apró manók dolgos kezükkel szőtték a csodálatosnál csodálatosabb kelméket a kicsi házacskák előtti tisztáson. Alig várta, hogy közelebb menjen és szemügyre vegye a dolgos manócskák portékáit. Letérdelt hozzájuk és megszólította őket:
– Szervusztok manócskák! Varázslat, amit műveltek! Én még ilyen kelmét soha életemben nem láttam, pedig sok-sok anyag megfordult a kezem között az évek alatt! Kinek készítitek?
Vékonyka hangon válaszolt a manó: – Az erdei tündérnek.
Jankó folytatta a kérdezősködést lelkesen:
– Őt hol találom?
Azzal a tündér egy finom erdei fuvallat kíséretében ott termett Jankó előtt.
– Ki vagyok én, kérded? Az erdei tündér, s folytatta a bemutatkozást:
Az erdei tündér haja, olyan sárga volt, mint a Nap sugara. Szeme, olyan kéken világított mint, az égbolt kékje. A szoknyája pedig annyiféle zöld színben pompázott, ahány féle levél létezik az erdőben. Ágacskái között
madárkák fészkeltek. Jelenléte melengető volt, termete oly kecses, mint egy balerina, a hangja pedig a legékesebb énekesmadáréhoz hasonlított, mikor megszólalt.
– Mi járatban vagy erre manóvidéken, vándor? – kérdezte a tündér.
– Szabólegény vagyok és a szerelmemnek keresek csodakelmét csodamintázattal, hogy megvarrhassam és elkápráztassam és feleségül vegyem.
Ezen gondolatok után Jankó lehajtotta fejét és folytatta:
– Tudod tündér a választott mátkám nagyon hiú, gőgös és válogatós.
Mitévő legyek, hogyan változtassam meg?
– Adok neked ebből az anyagból, amit a dolgos manócskáim készítettek. Megszórom varázsporral, hogy aki felveszi igazmondó, becsületes, jóravaló és kedves legyen. Ebből varrj ruhát! Hidd el, hogy megváltozik aki rossz, megbátorodik aki félénk!
Jankó kezébe vette a csodálatos kelmét, szépen összehajtogatta és a batyuja aljára helyezte, vigyázva össze ne gyűrődjön.
– Köszönöm, köszönöm kedves tündér, de mivel válthatnám meg jóságodat? – kérdezgette hálálkodva Jankó.
A tündér alig várta Jankó kérdését és rögtön, nem szaporázva a szót
válaszolt is a vándornak:
– Hívj meg a menyegződre, s én el is megyek biza!
Az este ott érte a barátokat manófalván, így leheveredtek egy nagy fa tövébe és álomra hajtották a fejüket. Kora reggel az ébredő természettel ébredtek, a harmat első cseppjeivel megmosakodtak és útnak indultak. Hangosan és boldogan énekelt Jankó:
– Út, út, út, messze visz ha mész rajta.
Egérke pedig folytatta:
– Út, út, út, lábad nyomát hagyd rajta…..
Ahogy így ballagtak lefelé a völgyben, annak legalján egy akkora embert pillantottak meg, mint a Somló hegy. Kopasz fejét a Nap sugarai cirógatták, hosszú kezei ide-oda lengedeztek ahogy a madárkákkal játszadozott, melyek a vállán fészkeltek. A nagy térde kalácsa pedig akkora volt, mint egy malomkerék.
Jankó messziről kiáltott az Óriásnak az pedig visszafelelt. Így ismerkedtek egymással:
Felelgetésük visszhangzott a völgy medrében. Ide-oda csapódtak a szavak és kiálltások. A völgy mélyén megállt a köd, csak közelről lehetett látni annak legalját. Jankó arra lett figyelmes, hogy az iszapos tóparton gyönyörűséges virágmintázatok sokasága rajzolódott ki szépen sorban.
Mi lehet ez? Hát az óriás papucsának alja egy virág mintázatú nyomda volt. A hatalmas óriás jártában-keltében a fapapucsát a talajhoz érintette, s annak talpának mintázata nyomot hagyott a puha iszapban. Gondolta magában Jankó:
– De jó lenne, ha ilyen szép virágos mintával tudná díszíteni a csodakelmét!
Azzal megszólította az óriást és a mintázópapucsa felől kezdte faggatni.
Az óriás elmondta, hogy még a dédapjától örökölte ezt a kézzel faragott fapapucsot, ezért nagyon kedves számára, de télen ‚biza fázik a lába benne. A dédapja csak azt mondta mindig: – Utadat fiam, virágok kísérjék!
A virágok kísérnek is, de a hideg is.
– Fázik a lábad benne? – kérdezte Jankó.
– Igen, főleg, ha beköszönt a zord idő! – felelte szomorúan az óriás.
Jankó gondolta magában, ha varrnék egy bőrcsizmát az óriásnak, lehet,
hogy nekem adná a facipőjét és akkor kedvemre mintázhatnék.
– Te Óriás! Mit szólnál, ha én készítenék neked egy bőrcsizmát? Akkor aztán nem fázna a lábad soha többé, s te cserébe nekem adod a fapapucsodat – így alkudozott Jankó.
Az óriás először meglepődött, de a fiú olyan kedvesen kérlelte, hogy belement a cserébe. Jankó méretet vett a hatalmas lábról, s azután nekiállt elkészíteni a csizmát. 3 nap 3 éjszaka varrta a lábbelit mire elkészült. Az óriás lábára felhúzták a piros bőrcsizmát, ő pedig olyan szökdelésekkel, mint még soha tovaszaladt a láthatáron. Csak annyit kiáltott vissza Jankónak:
– Köszönöm Jankó! Nagyon kényelmes és melegecske a csizma!
Jankó fáradtan ugyan, de tele lelkesedéssel visszafelé vette útját, vállán az egérkével, kezében a fapapuccsal, tarisznyában a festékkel és az anyaggal, hogy elkészítse az esküvői ruhát a királylánynak.
Eközben a királyi udvarban kürtök hangjától zengtek a palota falai. Mindenki sürgött-forgott, tette a dolgát. Készülődtek a kérők fogadására, hiszen eltelt az 1 esztendő, itt a menyegző napja. Oly hosszú kanyargós sorban álltak a kérők a kapu előtt, hogy a vége a szomszéd birodalomig ért. Szebbnél szebb ruhakölteményekkel rukkoltak elő a küldöttek és a
legények. Ella az emeleti ablakból kukucskálta a kérőket és előre kuncogott magában, mert egyik sem tetszett neki és az sem, amit ajándékba hoztak.
A következő kürtök hangjára bevonult a királyi család. Ella annyira fennhordta az orrát, hogy senkire nem volt hajlandó ránézni. Hármat koppintott az ajtónálló, s kihirdette az érkező lovagokat és kérőket a következő módon:
– Kedves felséges királyurunk! Megérkeztek a kérők a kelmékkel! – hangoskodott az ajtónálló.
– Jöjjenek! Már nagyon várjuk őket! Ugye Ella? – érdeklődően nézett lányára Gáspár király.
– Szépséges galagonya királyságból jöttem én, kelménk színe csodaszép. Vedd el bátran királylány, mit varrt a galagonya szabóság! – így kérlelte Ellát a küldött.
– Nem kell, mi ez a csúnyaság, el vele!
Az első kérőnek már ki is adta az útját a királylány.
Göndörödi pöndörödi királyság
– Göndörödi pöndörödi királyság küldötte vagyok én. Elhoztam néked
királylány a legszebb kelmét! Csavaros mintázattal van tele, életed virága kunkorodjon bele! – jókívánságait így énekelte a küldött.
– Nem kell, mi ez a csúnyaság, el vele!
A második kérőnek is kiadta az útját a királylány.
Bíbor-bodorodi királyság
– Bíbor, bársony, damaszt, kord, Bíbor– bodorodi királyságot látod most!
Anyagunk előkelő, tetszetős a szemnek, csak uraságnak való kelme ez.
A kelmék sokaságát hozta a küldött.
– Nem kell, mi ez a csúnyaság, el vele!
A harmadik kérőnek is kiadta az útját a királylány.
Zöldellő zabszalma királyság
– Zöldellő rét, sarjadó zabszalma, színe mint az élet kezdete, ajtaja. Zöld
királyságból jöttem, mint küldött, vedd el kelménket és öltsd magadra rögtön!
Ez a kelme már kicsit tetszett a királylánynak, de büszkébb volt annál,
mintsem hogy elismerte volna, így válaszként a következőt mondta.
– Nem kell, mi ez a csúnyaság, el vele!
A negyedik kérőnek is kiadta az útját a királylány.
Napsugaras királyság
– A Napra lehet nézni, de a kelménkre és rád nem! Szine, mint az arany, csillogása felejthetetlen. Szebb leszel a napnál is, ha felveszed, hidd el!
Meghódítod kit akarsz, ezzel a kelmével.
Bókokkal halmozta el a küldött Ellát, mely szemlátomást tetszett is a nagyképű királylánynak. Ennek ellenére kötötte az ebet a karóhoz és meghozta döntését:
– Nem kell, mi ez a csúnyaság, el vele!
Az ötödik kérőnek is kiadta az útját a királylány.
Égszín királyság
Az ablakon keresztül az égboltra mutatott a kérő, s e szép szavakat mondotta:
– Égbolt színe tenger kékje, szemed színe nefelejcs kékje. Mind a tied, ha felveszed az égszínkék, tengerkék viseletet!
– Nem kell, mi ez a csúnyaság, el vele!
A hatodik kérőnek is kiadta az útját a királylány.
Ekkor érkezett Jankó! Már a kiállása is szemet gyönyörködtető volt.
Hosszú szárú csizmáján sarkantyú pengett. Fekete nadrágját hímzés díszítette. Az ingje pedig kékfestő anyagból készült. Minden ruhadarabot maga készített el.
Összecsapta sarkantyúját a terem közepén. No, erre Ella is odafigyelt.
A szemét sem tudta levenni a legényről. Alig várta, hogy megszólaljon.
– Szervusz királylány! – Jankó illemtudóan köszönt, mélyen meghajolt és folytatta:
– Szeretnék bemutatkozni! Szabó Jánosnak hívnak. Bergengócia királyság egy kis falucskájából jöttem. Sok ruhát varrtam már néked, mivel szabólegény a mesterségem, de ez, amit most hoztam, ilyet még va-
lóban nem láthattál. Sok kedves és varázslatos élőlénnyel találkoztam
utam során, akik segítettek nekem, hogy elkészíthessem számodra ezt a kelmét, ami tetsző lesz számodra! Engedelmeddel ruhát is varrtam belőle! Itt van nézd csak meg!
Azzal Jankó elővette remekművét és átadta Ellának. A királylány először csak meredten bámult és még ilyen sem volt, hogy belészorult a szó.
Annyira megtetszett a ruha és annak szépséges anyaga, hogy rögtön felpróbálta.
Pördült egyet, megfogta Jankó kezét és így szólt:
– Te vagy a választottam és a kelme is nagyon tetszik! Ne csak kék ruhát varrj, hanem esküvőit is, mert a tiéd leszek, s te pedig az enyém!
Nagy volt a király öröme, hát még a násznépé. A lakodalomba meghívták a nagyanyót, az óriást, a boszorkányt, a manókat, az erdei tündért a szabóság és a falucska minden lakóját. Aznap még egy akkora lakodalmat csaptak, hogy nem volt 100 éve olyan senkinek. Azóta is szerelemben és szeretetben élnek a mai napig.
Ha egy kicsit elábrándozom és a felhőket bámulom... mindig valamiféle mesebeli történet jut eszembe dallamokkal átszőve. Ilyen vagyok gyermekkorom óta. Olykor meg is mosolygom magam, annyira életszerűnek tűnnek a szereplők.
Csak jóságos gondolataim vannak, hisz a világ eléggé kemény ahhoz, hogy a mesehősök is harcoljanak egymással.
Ilyen lelkiséggel születtek meg e könyvben szereplő gyermekversek és „A vitéz kékfestő szabólegény” című mesém is.
Horváthné Szabó Andrea
