– Aranyos vagy – mondta az ôsz hajú férfi. – Én viszont elfoglalt. Ha gazdát keresel, velem rosszul jársz. Rettenetesen feledékeny vagyok, hetente legfeljebb egyszer etetnélek meg. Jó esetben. Hacsak nem terveznék erre is egy gépet – állt fel elgondolkodva. – Mindegy is, erre most nincs idôm – vakarta meg a fejét zavartan, majd visszalépett a sötétbe. Gordiusz értetlenül bámulta az orra elôtt bezáródó ajtót. A zár kattanásáról hirtelen eszébe jutott a testvére a házban. – Priusz! – kiáltotta rémülten, leugrott a lépcsôn, és mintha puskából lôtték volna ki, a ház sarka felé száguldott. A kanyart már szinte lebegve vette be, majd teljes sebességgel belevágódott egy puha szürke párnába, amivel összegabalyodva gurult pár métert, míg végül lelassulva megállt. – Én is szeretlek – közölte a párna. – De ez még nem ok arra, hogy feltöröljem veled a padlót. Lemásznál rólam? Pont a hasamon ülsz. Gordiusz lassan felfogta, hogy a testvére beszél hozzá. Lekecmergett róla, és szégyenkezve hallgatta, ahogy az a bundája porolgatása közben szakadatlanul szidja. – Mondhatom, igazi profi vagy. Az elôbb még azt latolgattad, hogy vis�szamenjünk-e kényelmes házimacskának, most meg a házkerülés gyorsasági rekordját akarod megdönteni! Mi a csoda ütött beléd? – Gordiusz szerette volna elmesélni, hogy mi történt a bejáratnál, de a hangja – ma már másodszorra – teljesen elakadt. Testvére mögött a fûben egy villogó szerkezet feküdt. Gordiusz nem tudta levenni róla a szemét, valósággal megbabonázta a látvány. – Mi van? Megkukultál? – kérdezte Priusz, majd ô is hátranézett. – Ja, értem. Hát, most csak ezt tudtam elemelni. Figyelj, ilyen fura házat én még életemben nem láttam! Semmi kaja, esküszöm még hûtô se volt. Gondoltam kihozom ezt a konzervet, hátha van benne valami ehetô. Gyere, próbáljuk meg kinyitni!
– 10 –