Bérczes lászló cseh tamás beszélgetőkönyv

CSEH TAMÁS

Bérczes László beszélgetőkönyve

PALATINUS

A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatta

nka Nemzeti Kulturális Alap Az első borítón KONCZ ZSUZSA, a hátsó borítón TATAI TIBOR felvétele látható

© Bérczes László, Cseh Tamás, 2007 © Új Palatínus Könyvesház Kft., 2007

1. (Bakáts tér) 2006. augusztus 27.

Három hete derült ki, hogy rosszindulatú daganat van a tüdőmben, és holnap elkezdődik egy kemoterápiás kezelés. Tegnap volt még egy kötelezettségem: talán utoljára énekeltem, és épp a Bakáts téren, ahol születtem, ahol kereszteltek. Nagyon gyenge vagyok egy idő óta, mert itt esz valami belül, meg tüdőgyulladásom is volt. Utólag derült ki, már Pulán így léptem fel augusztus elején. Szóval tegnap eléggé szédelegtem, ahogy felmentem a színpadra, de ott fenn már ismerős, édes ízt éreztem. Aztán beültünk a barátokkal egy teraszra, ahogy régen. Hetek óta nem ittam, de most azért is próbáltam Jägermeistereket betölteni magamnak. Nem használt, a kedvem moccanásnyit sem javult, igaz, nem is ártott. A gitárt hazahoztam, jól elraktam. Kicsit izgulok a holnapi nap miatt. Toporgok akörül, hogy mi várható. Hogy viselem majd. Mondják ezt a hajhullást, ami engem per pillanat nem zavar, de lehet, hogy később bosszantani fog. Biztosan nyűgös leszek, meg gonosz a közvetlen környezetemmel. Jó volna, ha nem így lenne. Tegnap találkoztam egy nagyon kedvemre való pappal, a Bakáts téri plébánossal, vele azért szeretnék majd beszélni. ► Mit akarsz neki mondani?

Katolikus vagyok, meg akarok gyónni. Nem azért, mert talán közel a halál, amúgy is. ► Mikor gyóntál legutóbb?

Lehet vagy tíz éve. Szegeden keresztapja lettem egy harmincnyolc éves ügyvédnek, aki a mai napig barátom. Akkor találkoztam egy ferences atyával, és ott, az irodájában meggyóntam. Hozott egy kis bort is később, ittunk, elbeszélgettünk. Gondoltam, ő lesz az én lelkipásztorom. Én mindig csak kértem az Úrtól, kértem minden előadás előtt, s azt gondoltam, lerovok valamit a sok adósságomból, ha néha az Isten szolgájával is beszélek. Igen ám, de három hónap múlva kiderült, hogy ez a ferences atya beleszeretett egy gyönyörű nőbe, megvált a rendtől. Ezért jön nagyon kapóra nekem Gábor atya ott, a Bakáts téren.

Itt sz端lettem itt kereszteltek

A templom lépcsőin, koncert előtt (Cseh Tamás, Bérczes László, Szabon Gábor) Na ez van most, ezen az augusztusi vasárnapon. Megfürödtem, megmosakodtam, a gitárokat elraktam, a családban mindent elintéztem, próbálok arra készülni, hogy hamarosan durvábbra fordulnak a dolgok. ► Mi az a minden, amit el kellett intézni?

Például ebben a nyomorult életünkben, ahol béték meg számlakönyvek közt lavírozunk, ahol kültag meg beltag meg aláírási jogok… érted, illetve dehogy érted, én se nagyon, de Michnai indián barátom, mellesleg könyvelő, ezt elboronálta, tehát ha én netalántán hirtelen kilépek az ügyintézésből, szóval ha elpatkolok, akkor Éva is tudja intézni a család ügyeit.

Ez a legaggasztóbb az egészben, a család biztonsága. Bori tizenhét éves, András huszonöt, egyedül Éva keres. Ezek ilyen gyakorlati ügyek: bizonyos dossziékra vastag betűkkel ráírtam, hogy „autó”, „lakossági folyószámla”, „biztosítások”, ha Éva majd a fiókokban matat, akkor könnyebben eligazodik. Furcsa, keserű, de hasznos időtöltés volt. Tudod, nekik fogalmuk sem volt a rezsikről, ilyen-olyan számlákról, és akkor még ott vannak a szívünknek kedves dolgok, a kővágóörsi házunk, amelyik a család búvóhelye volt évtizedeken át, és ez fölszaporodott még a bakonybéli bikaistállóval, ami a legkedvesebb csecsebecsém lett. Azonnal el kell adni Éva autóját, kell valami tartalék. Akárhogyan is, de össze kell húzzák magukat.

► Van végrendeleted?

Nincs. Végül is mindenem, amim van, a családra hagyom. Egy-két apró tárgyat majd rád vagy a Másik Jancsira, vagy a Gézára hagyok… nincs miről végrendelkeznem. Megkérdezek azért egy ügyvédet, az a lényeg, hogy a családnak minél kevesebb gondja legyen. Az is átfutott az agyamon, hogy a színház esetleg a temetést magára vállalja. Mit gondolsz? Egyszer a mamám fontoskodva elárulta, Tamáskám, megvan a pénz a temetésre. Mennyit raktál félre, kérdeztem viccelődve. Százhatvanezret!, vágta ki büszkén. Az nagyon kevés, gyűjtsél még, anyuka!, biztattam, és ez a mondat később szállóigévé vált a családban. Akkor már hallottam valakitől, hogy félmillió alatt nem lehet megúszni. Ma egy családot tönkre lehet tenni egy temetéssel. Az ilyesmiket át kell gondolni. Akkor tudok ezzel a nyomorult betegséggel szembeszállni, ha az intéznivalók felől nyugodt vagyok. A számomra fontos dolgok esetében körültekintő és aprólékos tudtam lenni egész életemben. Te ismersz, ha fellépésre mentem, rendje volt mindennek. A gitárhúroknak, a pengetőnek, a hamutartónak, mindennek. Szinte pedantériás voltam. A dalokat is folyton gyakoroltam, igen, kimondhatjuk, eléggé alapos voltam. Kívül-belül tisztának, patyolatnak kellett lenni. Hajmosás, fésülködés, nadrág, cipő, cipőkanál… gondolhatták, jön ez a rakoncátlan énekes, és közben a táska mélyén ott bújt szépecskén az úti neszesszer. Most azért kicsit meg vagyok bolydulva, a tegnapi este megbolydított. Jó volt Másik Jancsival énekelni, semmi búcsúhangulatom nem volt. Átfutott egyszer-egyszer az agyamon, Jézusom, mit is énekelek én most?!: „Úgy alkonyattájt, még mielőtt szétmegy minden… – énekeltük a Keresztben jégesőt – utcán láthat nyitott kabátban, ki sír utánam, félthet engem, ahogy futok ott, nyitott kabátban, elém ha áll, én akkor is, gyerünk tovább! – nevetve néztem a közönségre, arra baromira ügyeltem, Isten ments, nehogy valami gyászos hangulat legyen – …Valaki elpusztul, talán az én leszek, de akkor is, jókedvem lesz!” És tényleg jókedvem volt. Elénekeltem a Micsoda útjaimat is, ezt a fiam javasolta. Végül is, ha úgy van, ahogy most kinéz, akkor ott énekeltem utoljára, ahol születtem, attól a helyszíntől, a kórháztól ötven méterre.

Azt remélem, nem mindig ez lesz most már a téma itthon. Beszéltem Évával meg a gyerekekkel erről, szükségem van arra a tudatra, hogy ez a dolog el van boronálva. Hogy kinek mi a teendője, hogy vigyázzanak a családra, egymásra, hogy bízzunk a barátainkban. Persze minden csoda három napig tart. Hullott már el mellőlünk jó pár ismerős, láttuk, hogy megy ez. Meghalt a Vajda Laci, a Drunyó annakidején, nemrég Balkay, Bubik, nagyszerű emberek mentek el idejekorán – ki beszél róluk? Nem háborogva mondom ezt. Így van elrendezve, és jól van elrendezve. Nevetni kell, vidámnak lenni, élni. Ez a mostani helyzet leegyszerűsíti a dolgokat. A sallangok percek alatt eltűnnek, a fölöslegességekre idegesen és türelmetlenül reagálok. Ha túlélem, és kikapaszkodok ebből, akkor, tudom

én, valószínűleg megint linkeskedni fogok egy kicsit, de ez az emlék, azt hiszem, kitörölhetetlen. ► Az ember nem változik.

Egy kicsit talán igen. Akire egyszer ráijesztenek… De azt remélem, nem gyávulok el. Ha túlélem, biztosan visszalazulok arra a szintre, ahol eddig is tébláboltam. Kell a könnyedség, hányavetiség, hogy az ember ne fogösszeszorítva énekeljen. De ami most történik, mégiscsak figyelmeztetés, hogy valamicskét megváltozzak. Hogy másképp nézzek a világra.

Hogy a dolgok komolyabbak, mint ahogy én eddig csináltam. De azért ha még írunk dalt Gézával, akkor ezeket a játékos dalokat sem kéne kihagyni. ► A Presszó, amit tegnap este megrendítően viccesen énekeltetek, az játékos… …és véresen komoly dal. ► Szép volt a tegnap este. Nem a fegyelmezett katonát, nem az öszszeszorított fogú férfit láttam, aki csak azért is tartja magát.

Ott volt a katona, de mindenekelőtt az énekes, akinek, úgy látszik, mégiscsak öröm az éneklés. Ezt én valahogy mindig tudtam. Mások, sokkal szebb hanggal és hatalmas zenei tudással mást tudnak. Valójában azt akarom mondani, olyat lenne jó énekelni, ha még íratik műsor, amit nagy kedvvel lehet énekelni. Ezt most csak arra mondom, hogy ha itt túlélés van, akkor már nem leszek olyan, mint voltam. A tehetségem, remélem, nem veszik el, az érzékenységem, az akaratom talán megmarad. Miközben már volt olyan is az elmúlt években, hogy a gitárt a falhoz akartam csapni. Hogy nyűg volt az egész. Hogy menni kell. Mert nem tudok nemet mondani, ahova hívtak, oda mentem. De egyre jobban gyűlöltem a rákészülést, a ruhavasalást, az utazást, a sztereotip kérdések ezreit, amik persze mindenhol a maguk természetességével hangoznak el Győrtől Debrecenig, amikor kijössz az öltözőből, vagy amikor lejössz a színpadról. Tudomásul vettem, hogy a világ ilyen, de egyre nehezebben viseltem. Azt is tudom, hogy ebben a műfajban nem lehet leállni, mert a dal addig van, ameddig hangzik. Vagy folytatod, vagy végleg abbahagyod. Hát, most fönnáll az utóbbi lehetőség. ► Pittyeg a telefonod.

Ja igen, a gyógyszerem, jelez az óra. Ez egy olyan tabletta, hogy óránként kell bevenni, és állítólag meszesíti azt a gócot itt a tüdőmben, eszi, pusztítja, vagy kéreggel vonja be, én nem tudom, ezt mondják. A nővérem, aki orvos, elmagyarázta, hogy például az a víz, amit felcipeltetek Méry Gabival, mellesleg Éva szerezte be százhúszezerért, érted?, százhúszezerért!, na az a víz zabálja a rákos sejteket. Viszont megzabálja a

gyógyszert is, tehát tegnap hiába vettem be előadás előtt Algopyrint, azt is megeszi. ► Talán a sok Jägermeistert is az habzsolta fel az éjszaka.

Könnyen lehet, mert felhajtottam vagy nyolcat, és utána még hajnali négyig játszottam a számítógépen.

Ez mégiscsak ünnep volt ► Előtte meg, a Ráday utcai teraszon, vitted a szót, ahogy szoktad.

Hallgatni akartam, de annyira gyászos volt a társaság, mindenki karót nyelten ült, hogy elkezdtem jópofáskodni velük. Tudom én, nehéz „jól” reagálni. „Most úgy csináljunk, mintha a barátunk nem lenne beteg vagy nagyon is vegyük figyelembe ezt a tényt?” Feladat keletkezett, és ezzel a feladattal én terheltem meg a környezetemet. Nyíltan beszélek erről. A rákról. Az a helyes szegedi újságírólány is felhívott valamelyik nap, „mi újság, hova tűnt”, néha magázódunk. Elkezdtem viccelődni, de közben ment ki a szufla, gondoltam, nem szarozok, mondtam: „Zsófika, van egy kis baj…”, és akkor megmondtam neki. Szegény. Elhallgat ilyenkor a telefon, mély csend, mindenki gondolkozik, mit mondjon. Ez nem könnyű, de nekem sem könnyű, ezért mégiscsak az a legjobb, ha azt mondjuk, ami van.

Az indiánok tudták meg legkésőbb, az mégis egy százötven fős tábor, ahol én öreg és tiszteletbeli főnök vagyok, én vagyok a nagyapa, és ha a nagyapa beteg, akkor az egész indiántábor bajban van. Magam sem tudom, hogy kéne. Hát mit hencegek én most ezzel?! Merthogy azért látom a re-

akciókat, például tegnap a fellépés után odajön egy lány meg egy fiú, és mondják, hogy Erdélyben, Gyimesközéplokon voltak táborban, ahol éjjelnappal a dalokat énekelték, helyesek voltak, közben odajön egy férfi is autogramot kérni, nehéz arcú, gondterhelt férfi. Tudom, mondja bánatosan. A lány kérdőn néz rám, én meg mondom neki, jobb, ha tudod: tüdőrák. Szegény lány, az majdnem elájult. Egy tizenkilenc-húsz éves lány, ezt rossz volt nézni. Talán ezért is jópofáskodtam a teraszon. Udvaroltam a János japán nőjének, Évával, a feleségemmel kedveskedtem… Feladatom lett.

Azt is lehetett volna, hogy azonnal elsipircelek, de hát nekem ez a tegnap mégiscsak ünnep, netalántán búcsúünnep volt, és a tapsból úgy ítéltem meg, hogy a tehetségem megsegített, az embereknek örömet okoztam.

Ebben az örömben pedig jó megfürödni. ► Mik a terveid?

Jó kérdés, testvér. Örülök, hogy ezt a könyvet kitaláltad. Ezzel persze jólesőn halogathatom, de meddig?, az írást. Mert az íráson morfondírozok egy ideje. Nagyon szerettem írni az indián meséskönyvet, az is kiderült, van hozzá némi képességem. Van egypár régi tervem, például a gyerekkori Indiánkönyv, aminek első része, a Hadiösvényen néhány évvel ezelőtt megjelent, na annak a folytatását már rég elterveztem, a fejemben megvan a történet. Hogy az a dolog is le legyen zárva. Füst a szemében, ez az én indián nevem, de így neveztem a könyv főszereplőjét is. Ennek az embernek van egy sorsa, ami természetesen nem azonos az enyémmel, az egy indiáné. ► Ez regény ?

Regény, ami a nyári indiánjátékok haditörténetein alapul. Ez az egyik terv. A másik, amivel adós vagyok, összefügg ezzel: ezt az indiánosdit 1961-ben kitaláltam, és ennek azóta is én vagyok az abroncsa. Meg kellene írni a történetét, mindazt, amire más már nem emlékezhet. Hogy találtuk meg ezt a földbe süllyedt bakonyi falut, az olajos padlójú kocsmát…

Meg kellene írni az 1961-es ántivilágot, azokat a történeteket, amiket ma már senki nem tud. Adósa vagyok az Indiánnak. Meg kellene írni bizonyos kocsisokat, fuvarosokat, akik meghaltak már, a Vince bácsit, Kovács Pista bácsit, meg azokat is, akik még vannak, Balogh Öcsit, Pallos Tibit, néniket, bácsikat, a Kisfaludy doktort, aki meggyógyította lábunkon az első baltavágásainkat. A rendőrdzsipeket, amik néha felbukkantak, hogy csak úgy igazoltassanak, 1968-at, mikor a tankok átmentek a táboron. Akik ma játszszák az Indiánt, azoknak fogalmuk sincsen ezekről az úgymond ősidőkről.

Indián voltam meg énekes egyszerre, ez a két dolog volt, amit végigcsináltam életemben. Meg a családomat. Terveim, ha lennének, ezekre vonatkozhatnának. De ha nem törődök ezzel a könyvvel, a könyveddel, a könyvünkkel, ha nem felelek meg ennek a feladatnak, és nem fecsérlem a szavakat, akkor azt mondom neked, testvér, nincsenek terveim. A legrosz-

szabbra kell felkészülni. Azt hiszem, hogy az lesz. Nem tudom, mi súgja ezt. falán az orvosok tekintete, a kitérő válaszok, hogy „nem lehet hozzányúlni, nem lehet műteni, mert olyan helyen bújt el ez a nyomorult, hogy nem férünk hozzá….”, áttét is lehetséges, nem mondják, hogy nem. Szóval úgy érzem, ez egy veszett fejsze, de erről most aztán tényleg csak veled beszéltem. Apám is rákban halt meg, bőrrákban. Várakozás, kínlódás, fájdalom, áttétek sokasága, hol otthon, hol különböző kórházakban feküdt két évig. Azt tudtuk, hogy abban a besötétített szobában fekszik egy félha lott, meg-megcsapott onnan a furcsa, gyógyszeres, izzadságos illat… a francba, én ezt nem akarom. Ha az derül ki, hogy reménytelen, na akkor kell keménynek lenni. Főnök voltam, a halált is ehhez méltón kell fogadni.

Ahogy tanítottak a szüleim. El kell fogadni, ez a rendje. De várjunk még ezzel, még nem tudhatjuk, még lebegjünk kicsit a bizonytalanban. Láttam, hogy az orvos nem beszél mellé, de nem ismerheti ő sem a végkifejletet.

Vannak ezek a kegyes orvosi csalások, ezzel bújnak ki, mert ők sem tudhatják. Olyan ez, mintha színpadra lépés előtt megkérdeznéd tőlem, fog-e ez a koncert sikerülni. Mindent elkövetek, de azt a legvégén tudom csak megmondani, hogy megcsináltam-e vagy nem. És ez az orvosra is éppúgy vonatkozik. Szóval lebegtessük még, akarok kicsit reménykedni. ► Miben?

Például sajnálnám, ha nem látnám a Borit férjhez menni, ha nem látnám az Andrást sikereiben-kudarcaiban, meg ahogy fiatal főnökként majd a hadiösvényre indul. Egy apának ezek édes történések. Későn nősültem, a gyerekek viszonylag fiatalok, kiforratlan az életük, szóval egy csomó kíváncsiság van bennem. Tudom, gyarlóság részemről, hát miért akarok én mindent tudni. Mennek ők majd a maguk útján.

Pontosabban kellene élni, nem ilyen slendriánul. Tudod, azt hittem, az idő bőségében vagyok, hogy a dolgokat elodázhatom. Nem. Minden tükröt meg akarok faragni, minden dalt meg akarok írni, festeni már nem akarok, az túl hosszú idő, abba belekapni nem szabad. Valamiért, talán mert minden beteg embernek van valami fixa ideája, szinte babonásan kapaszkodok ebbe a bakonybéli bikaistállóba. Ott akarok még a kályha mellett ülni, és talán írni. Nekem ott még ülni kell. Ott lennének mellettem az indián holmijaim, ott lenne a gitár, talán ott laknék. Átmennék néha Balogh Öcsihez, meginnánk egy fröccsöt, ő most már nem iszik, de akkor azért meginnánk valamit. Ma is elővettem a bikaistálló papírjait, azt nézegettem, hol lesz az ablak. Egy öreg paraszt veszett el bennem. Hogy azt a falat még megépítem, azt az árkot ott a kert végében még megásom, mert a víznek ott kell elfolyni.

Bikaistálló I. (2005. december) Bódult álomképek. Fegyelmezem magam, hála istennek magamat is megleptem, hogy milyen jól viselem ezt a helyzetet, de azért beleszállingóznak a riasztó képek is. Nem a vad, fékeveszett kacaj fakad ki belőlem.

Mélán bámészkodom előre, de valójában csak a holnap reggelig látok el.

Tízre kell bemenni, infúzióval adják majd azt az anyagot, ami rombolja a rossz sejteket, de eszi a jókat is. Egész nap nyomják belém. Ha nem tudok utána fölkelni, akkor ott maradok egy-két napig, ha bírom, akkor hazajöhetek. Nem tudom, mi a jobb, nem akarom nyomasztani a családot, a barátaimat, kivéve téged, meg akarom kímélni őket attól, hogy egy ilyen kihulló hajú roncsot kerülgessenek. Az orvos megmondta: maga a következő egy hónapban le fog épülni. Mindenki okos: „terajtad sok múlik, mondogatják, tehát ha te akarod, akkor…” Akkor mi van? Tényleg akarni kéne, de nem tudom, mi ellen küzdjek. Próbálok oda benézni, hogy ott mi van, próbálom néha elképzelni azt a nyálkás valamit, ami ott van bent. Próbálok szóba elegyedni vele, ezzel a hálóját szövögető, ismeretlen pókkal, hogy „te, hagyd már abba, kuss legyen ott benn!, kussolj ott, vagy gyere ki onnan, állj ide elém, szemtől szembe!” Nem válaszol. Na pittyeg az óra, jól van, testvér, add már ide a vizemet.

2. (királynyíl) augusztus 30.

A fenébe, hogy nem gyullad ez az öngyújtó! Neked persze nincs gyufád. ► Hozok a konyhából.

Kösz. ► Emlékszel arra, amikor legelőször rágyújtottál?

A Hanságban történt, a Kilián-telepen. Mi, gimnazista fiúk a téefesekkel együtt építőtáborban csapoltuk le a mocsarat. Katonák őriztek bennünket, mert a határsávban ástunk, az őrtoronytól kétszáz méterre. Harmadikosok vagy negyedikesek lehettünk, erősködtünk, hogy mi is kiásunk anynyit, amennyit ők. Az iszap irtózatosan nehéz, ha meglendíted a lapátot, elrepül a kezedből, mert ráragad a súlyos sár. A táborban volt egy kantin, a környékén az összes nagyfiú cigizett. ► 1960 körül járunk.

Igen, tizenhét éves lehettem. „Rágyújtasz?” – hallottam mindenfelől. „Rá, persze.” Majd’ kiköptem a tüdőmet az elsőnél, köhögtem, fuldokoltam, de szívtam buzgón. Rögtön vettem tíz szál Tervet, legyen nekem is, hogy másnap vissza tudjak kínálni. A Hanságból már úgy jöttem haza, hogy megemberesedtem, legalábbis úgy hihettem, férfi vagyok. A Villányi úton laktunk, itt is elővettem. „Rágyújtasz?” Tudod, ahogy kell, flegmán: „rágyújtasz?”. És szívtam, csak hogy lássák. ► Ügyből le tudtad szívni? Á, dehogy. De itt Pesten aztán már le tudtam. Kínok között, de megtanultam. „Letüdőzöd, letüdőzöd? Tüdőzd le, baszd meg, tüdőzd le!” Letüdőztem. A Villányi úti fiúkat már én kezdtem fertőzni. Számban a cigi, lezserül, kis hülyék, gyújtsatok rá. Volt egy nagy szerelmem, Edit, egyszer csak előtte is rágyújtottam. „Jé, te dohányzol?” „Hát persze.” Apám is hamar észrevette, ő is dohányzott, akkor még. Anyukánál hamar lebuktam: „Tamáska, csak nem dohányzol? Jaj, ne, ne, nem szabad!” „Dehogy, Anyuka, csak a fiúk…”. De akkor már nem volt mese.

Hanság, Kilián-telep, építőtábor ► A Terv végül is a harmadik fokozat: Munkás, Kossuth, Terv.

Ebből a három gyilkosból az Ötéves Terv a leggyengébb gyilkos. A Munkás rettenetes, azzal nem is próbálkozott egyik diákgyerek sem, attól is, a Kossuthtól is rögtön hanyatt estünk volna. A Terv gyengébb eresztés volt. Rászoktató cigi. ► Tizenhét évesen rászokni a cigire, manapság ez kései kezdés.

Igen, majdnem megúsztam. Mint a drogokat, mert ugye nálunk akkor nem volt drog. Azzal harmincéves koromban találkoztam először. Párizsban voltam, ott tunkolták előttem, azt is úgy, mint a cigit, megkóstoltam, de nagyon rohadtul éreztem magam. Akkor már volt annyi eszem, hogy ami nekem nem jó, azt ne csináljam. De a cigit erősen akartam. Különben minden felnőttnek a szájából lógott a csikk, a cigaretta. Nekünk is dohányozni kellett, hogy kinézzünk valahogy ► Hová jártál középiskolába?

A József Attila Gimnáziumba. Ez a hajdani cisztercita Szent Imre Gimnázium, illetve ma újra az. Akkor fiúgimnázium volt. Hordtuk az egyensapkát, a Bocskai-sapkát, az oldalán egy háromszög, és a rávarrt csík mutatta, hányadéves vagy. Az elsőéves egy aranycsík, a negyedikes négy.

De már másodikban majdnem mindenkinek leni volt a négy stráfja, annyira nagyfiúk akartunk lenni. Ez volt a cigivel is. ► Editnek is így imponálhattál. Ki ő?

Ott lakott a Villányi úton, azon a lakótelepen, ahol én a szüleimmel.

Nagyon helyes lány volt. Jeges hógolyókkal próbálkoztam nála megismer-

kedésünk telén, lett is belőle szerelem. Viszontszeretett, ha jól emlékszem. A pusziig jutottunk el. Úgymond jártunk. Természetesen feleségül akartam venni.

Edit ► Akkor ez egy hosszú kapcsolat: jeges hógolyótól a cigarettáig…

Négy évig tartott. Ő az Újpestben tornázott, én a BVSC-ben vívtam, edzés után mindig rohantam ki oda, ahol az újpestiek edzettek. Egyszer aztán, a semmiből jött egy mondat: „bocs, ma nem veled megyek haza”.

Elsötétült a világ. Így ért véget szerelmi életem első fejezete. ► Ha a napodat fiúgimnáziumban töltötted, hogy kerülhetett egyáltalán sor a hógolyózásra? Ő a Kaffkába járt, az lánygimnázium volt. A két iskola közel volt egymáshoz. Lehetett várni a kapuban. Persze inkább csak a nagy vagányok mertek odadőlni a vaskorláthoz, hogy ők csajt várnak. Állsz ott, a csajok jönnek kifelé, beléd bámulnak, vihognak, te meg rezzenetlen arccal adod a flegmát. Olyan is odaállt, akinek nem volt csaja. Mintha lenne neki. De miután Edit arra lakott felénk, nekem elég volt a mi gimink előtt megvárni őt. A fiúk özönlöttek a Körtér felé, és amikor lement a nagy boly, kézen fogtuk egymást, vittem a táskáját, és kísértem hazafelé. Viszonylag kevés fiúnak volt állandó csaja. Ügyetlenek voltunk, még táncolni se tudtunk. ► Pedig ez a klasszikus tánciskolái időszak.

A nővéremet járatták a szüleim, és nekem is el kellett menni vele, legyen a Sárinak biztos partnere. Szép lány volt a nővérem, de dacos, dur-

cás. Jártam a Gerlóczy utcába is, a Mimi nénihez. Ott már titokban bejött a rock and roll. Emlékszem, volt egy osztálybuli negyedikben, még lényképem is van róla, hogy szolidan ott rock and rollozok Edittel. ► Fiúgimnáziumban buli a lányokkal?!

Negyedikben az osztályfőnök megengedte, hogy a Kaffkából hívjunk egy osztályt, abba aztán Edit is bele lett csempészve. Kunfalvi Rezső volt az osztályfőnök, komoly fizikatudós, nagyszerű ember. Üldögélt békésen valahol, ügyelt ránk, de hát tudta ő, hogy képtelenek vagyunk komolyabb rosszaságra. Kidekoráltuk az osztálytermet, én, mint jó rajzos, ebben főszerepet játszottam. Nagy fekete kartonokra pincéreket, táncoló és szendvics zabáló figurákat rajzoltam, körbetapétáztuk a falakat a térképek mellett. Akasztottunk mindenhová lampionokat meg girlandokat. Az osztályterem egyik sarkában a harminc fiú, rihegtünk-röhögtünk, vártuk a lányokat, be voltunk rezelve. Aztán megérkeztek, nem egyenként, hanem csapatban, nyilván ők is libák voltak, buták, félénkek, akárcsak mi. ► Milyen ruhában voltál?

Ing, nyakkendő, zakó, pantalló, rendesen fel kellett öltözni. Kovács Tamás, a Vívószövetség mostani elnöke, aki akkor osztálytársam volt, hozott lemezjátszót, sőt voltak rock and roll lemezei. Nahát, elképzelheted!

Szólt a rock and roll, Kovács Tamás volt az Isten. Hozott olyan lemezt, hogy meg lehetett hajlítani. Műanyag lemez, átlátszó! Aztán nagy nehezen rámerészkedtünk a lányokra. Télen hamar sötétedett, hét-fél nyolc körül vége is volt az egésznek. Elfogytak a szendvicsek, elfogytak az üdítők.

Osztálybuli. Várjuk a kaffkás lányokat ► Milyen üdítő volt 1960-61-ben?

Erre valahogy nem emlékszem, az biztos, hogy még nem kóla. Valószínűleg málnaszörp vagy Bambi. Bambi lehetett, annál a vállalatnál még rakodó is voltam két nyáron át. A Rudas fürdő déli épületrésze ontotta a bambis rekeszeket. Azokat kellett éttermek, presszók raktáraiba, pincéibe szállítani. Igen, biztos Bambit ittunk, akkor az volt a divat. Ellestük a teríté-

ket a másik osztálytól, ahol már volt ilyen rendezvény. Az egészet megdobtuk a rajzaimmal, egész hatásos volt, mintha egy bárban lennél. ► Te menő fiú voltál az osztályban?

Nem, de kilógtam, mert ilyen… művészlélek voltam, furcsa fiú. Rajzol. Náci bácsihoz, Nagy Ignáchoz jártam, ő paptanár volt annak előtte. Kiszúrta, hogy a kezem ügyes, behívóit a szertárba, és tanított olajjal festeni, tussal rajzolni. A többiek nem gúnyoltak, mert ez hasznos képesség volt, jól jöhetett az osztálynak egy rajzoló. „Kurva jól rajzol a Cseh!”. Jó voltam tornából, atlétikából, a labdát viszont ne adj’ isten, hogy el tudtam volna találni. Pedig hát minden fiú a focicsapatba akar belekerülni. Egyszer a Gallen Laci, az örök barát megsajnált: „gyere, Cseh, állj be egy kicsit”. Annyira igyekeztem, hogy rögtön orra estem. Ugyanakkor Ottó bácsi, a testneveléstanár beválogatott a rákóczisok elleni iskolabajnokságra.

Gyűrűn, szekrényen, talajon jó voltam, korláton csak ügyes, pedig sokat gyötrődtem a saslengéssel. Futni szerettem. Úgy futottam le tíz kilométert, hogy a téefesek kilométerekkel maradtak mögöttem. Alkatilag feküdt a futás, élveztem. Már csak azért is, mert majdnem mindig győztem, és az sokat számit, hogy az ember győz. Szóval elfogadtak. De vezér, az nem voltam. ► Egy-egy ested után összeülnek kisebb-nagyobb társaságok – akármennyien is vagytok, mindig te viszed a szót. Az osztályban nem így volt?

Nem. Ennek az osztálynak nem volt vezére. X-et bírtuk, mert baromi jó volt fizikából; Y-t, mert bokszolt, Z-t, mert vagány volt… Öten-hatan voltak az élen, én nem tartoztam közéjük. Serpa sem voltam, nem lógtam ki semerre. Középtiszt, az voltam én. ► Alacsony is vagy, mondhatjuk, kicsi. Már a tánciskolánál meg a bulinál is ez járt eszemben.

Hát igen, nem voltam magas. És ez egy fiúosztályban eléggé meghatározó. De fürge voltam, eszes, vibráló természetű. Negyedik környékén kezdtem nőni még egy kicsit, aztán úgy maradtam. Éltem meg már ilyet, hogy „jé, te ilyen alacsony vagy?!”. Ha színpadon állsz, vagy a tévében látnak, akkor nincs mihez viszonyítani. És sokan azt hitték, hogy akit szeretnek és aki szépen énekel nekik, az biztosan nagy, erős, szép. Aztán kiderül, hogy stöpszli. Na az azért mégse, mondjuk, hogy erősen átlagméretű vagyok a százhetvenhárom centimmel. ► „Milyen alacsony!” – ez volt az első reakciója annak a lánynak, akivel néhány napja itt jártam.

Szép lány. Hát igen, amikor Tordasról elkerültünk, akkor úgymond megálltam a fejlődésben. Még nem voltam tizennégy. Addig szép rende-

sen növekedtem, mint egy vidéki jegenyefa, s akkor itt minden leállt. Menthetetlenül jöttek a kisebbségi érzések: falusi fiú Pesten. Ma jöhetsz bárhonnan, nem látszik rajtad, idevalósi vagy-e vagy sem. Régen nem volt ennyi ruha. Egy mackónadrág és kész. Illetve engem anyám térdnadrágban járatott ünnepnapokon, jaj, borzasztó volt. Térd nadrág, félcipő, térdzokni. Így vitt be 56 őszén a nyolcadikos fiúosztályba. Úgy néztem ki, mint valami régi Nemecsek-illusztráció A Pál utcai fiúkból. Álltam ott a terem előtt, a mamám fogta a kezemet, de nem jött be velem. „Ez lesz az osztályod, Tamás – ezt Bihariné mondta, az osztályfőnök-, akkor bemutatom az új osztálytársatokat.” Én beléptem térdnadrágban, félcipőben, térdzokniban. Kegyetlen harminc kölyök, ahogy megláttak ebben a mesebeli ruhában, „Kis herceg, húúú!”. Lapultam, szemben a harminc farkassal. És akkor a Gallen Laci, akivel aztán a gimiben is egy padban ültem, és minden dolgozatát, amit lehetett, megírtam, szóval egyszer csak egy hang, a Gallen hangja: „Ssssszcs, srác, srác, gyere ide!”, sziszegett felém, és kiintett a második padból. Mellé ültem. A Gallen Lacit a mai napig nagyon szeretem. Nagy csibész volt, körtéri vagány, bokszolt is. A szárnyai alá vett. Elkezdődött a budapesti életem. A teljes zűrzavar. Művelt fiú voltam, édesanyám engem kikupált, de itt Budapesten elvesztem. Nem értettem semmit, és nem értettem semmihez. Kezdetben azt se tudtam, mi az a villamos. Láttam én már olyat, meg láttam korábban ilyen hülye házakat is, lakótelepieket, de el szörnyülködve néztem, hogy abban emberek bírnak élni, de hát fel sem merült, hogy nekem ezekkel még dolgom lehet. A központi fűtés például felfoghatatlan volt. Csodálatos és értelmetlen. Tordason erdő mellett laktam, jó patakok mellett, szabad életet éltem, s ebből egyik napról a másikra át kellett lépnem egy vadidegen közegbe. Próbáltam benne lenni minden csibészségben, de nem tudtam felvenni a versenyt.

Viszont előbújtak Tordas előnyei. Akkoriban indiánok lakták a Gellérthegyet, úgy értem, ott is volt egy csapat, akik azt állították, hogy ők indiánok.

Egy Sisa becenevű fiú volt a vezérük. A Gellérthegy még hatalmas zöldterület volt. Egy-két ódon, lepusztult villa kivételével benőtt mindent a dzsungel. Ott tanyáztak a Sisáék. A Rákosi-lakótelepen, ahol mi laktunk, volt nyolc-tíz fiú, mi is megalkottuk a csapatunkat… ► Mi az a Rákosi-lakótelep?

A Rákosi-időkben építtette az Építésügyi Minisztérium a dolgozói részére, összesen hat ház a Villányi úton. Téglaházak erkéllyel, még nem ez a Békásmegyer-rendszerű, hanem négyemeletes vagy háromemeletes, szóval emberi léptékű… Na és akkor kiderült, miből csinálják az íjaikat ezek a töketlenek. Ecetfából! Kétszer kihúzod, eltörik. Fegyvermesterré léptem elő, mert mondtam, ez nem jó, a mogyoró a jó. A Gellért hegyen az is volt. Be kellett merészkedni a Sisáék területére, ott vágtunk mogyorót, az frissen is hajlik, és ha kihúzod, hatvan vagy akár száz lövést is kibír. Jó íjaink lettek. Kamatoztattam a vidéki tudásomat, és ez jó cserealap volt,

megnőtt a respektem. Erdőhöz szokott fiú voltam, ismertem a fák és bokrok természetét. ► Egyszer meséltél nekem az első íjadról, amit apád csinált neked.

Ott van most az ajtó mellett, az esernyőtartóban, kőrisfa. Két évig szárította annak idején Tordason, nem engedte elővenni sem a szekrény háta mögül, amíg el nem készült. Most már szúette, de nincs szívem kidobni. ► Ez tehát még az ötvenes években készült.

Igen. ► És most, 2006 őszén itt áll az esernyőtartóban. Hurcolászod magaddal a világban.

Ezek szerint. Ez azért tényleg érdekes. Hogy a csodába van ez még itt?! Hány albérletben volt ez velem?! Mert velem kellett hogy legyen, ha egyszer most is velem van. Nemrég tört el, úgy tizenöt éve. Addig működött, jól lőttem vele. Egyszer aztán reccs, eltört. Sisáék ellen is ezt használtam, ez volt a királynyíl. Ezzel arattam. A nyílvessző egy félméteres nádszál, ennek a végére ráhúzol egy vastag bodzaágdarabot, ez lesz a nehezék, s ekkor röpül a nyílvessző. Mert ha a puszta nádat ellövöd, az kacsázik a levegőben, és elmegy a bús francba. Ilyenek voltak az akkori nyílvesszőink. Nádat azért nem volt olyan könnyű szerezni itt, a városban. ► Ezen a terepen hazai pályára kerültél.

Igen, voltak sikerélmények. Még szavalóversenyt is nyertem nyolcadikban a Köbölkút úti iskolában, nem sokkal az után, hogy felköltöztünk. A Walesi bárdokat szavaltam.

„Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem…”, évzáró a Köbölkút úti iskolában ► Pontosan mikor költöztetek fel?

1956. november 5-én. Dörögtek a fegyverek, a teherautó ülésén anyám folyton nyomott lefelé, le, a műszerfal alá, én meg lestem volna kifelé mindenáron, és lestem is. Ma már nem tudom, hogy valóban láttam-e, vagy fotókról ismerem ezeket a képeket: halottak az utcán. Kerepeltek a sorozatok körülöttünk. Hogy ki lőtt kire, fogalmam sem volt. Hú, várj csak, a gyógyszeremről elfeledkeztünk! ► Várok, de a könyvben nem fogunk jelezni minden egyes gyógyszerbevételt.

Pedig fontos, kérdezd csak meg Évát. Ebben a gyógyszerben olyan anyag van, amit a sejtek esznek, a rákos sejtek halálra zabálják magukat, és fölfordulnak. Ezen úgy elszórakozom néha magamban, de jó, most ezek teljesen vakvágányon rágnak valamit, nem tudják abbahagyni, mert telhetetlenek, emiatt fölfordulnak, és amikor hugyozok, könyvben nem illendő ilyet leírni, de a vécében mindig nézem, ahogy milliószámra zúdulnak kifelé. A betegtudatomat ez egészségesen befolyásolja. Két hete szedem, mióta kiderült ez a betegség. Ma duplájára emeltük az adagot, szóval hatalmas lakoma van bent a testemben. ► Mi történik, amikor alszol?

Azt mondják, hogy éjjel is föl kéne kelni, állandóan etetni kéne őket.

Mert különben áttérnek másra. Rám. Röhögnek, csámcsognak, és közben nézelődnek, talán már kinézték a májamat vagy a vesémet, hogy majd azokra is rávetődnek. Az lesz az áttét, ha ez megtörténik. ► Tulajdonképpen mi történt két héttel ezelőtt?

Veszprémben voltunk a kórházban. Kijöttem a cétéből, és az orvos azonnal mondta: „sajnos az, amire gondoltunk, daganat.” Én bizony nem gondoltam semmire. Szemem se rebbent. Évával csendben megreggeliztünk egy teraszon, húztuk az időt. Budakeszin tovább vizsgáltak, aztán telefonon arra kértek, menjünk be, mert inkább személyesen mondják el.

Na, akkor már borítékoltam: rosszindulatú. „Rosszindulatú” – kezdte a professzor. Nem a legsúlyosabb, mondta, de nem tudnak hozzáférni, nem tudják műteni. Ezért kemoterápiás módszerrel próbálják izolálni, elkeríteni, kisebbíteni, mit tudom én. Ez kezdődött el tegnapelőtt. Bevittek egy szép szobába, ágy, asztal, mosdó. A nővér betolt egy állványt. Bekötötték az infúziót, délelőtt 11-től este 7-ig csorgatták belém ezeket az anyagokat.

Lógsz egy csövön, nem tudsz tőle szabadulni, mert a nővér elment, odarakta a csöngőt a kezed mellé, ruhástól fekszel az ágyon, cipő nélkül, fázik a melled. Muszáj volt nyomnom a csengőt, de az az édes nő biztos azt hit -

te, hogy van még ideje. Nekem meg nem volt, mert úgy rám jött a hugyozás, hogy azt hittem, megőrülök. Indulásra készen ültem, a papucs a lábamon, na akkor végre jött, és levette szereléket, szép alaposan eldugaszolta az infúziót. Férfias léptekkel próbáltam eljutni a vécéhez, a kétszáz méteres folyosó másik végére…. Később a nővér kérdezte, hozzon-e kacsát, én meg kérdeztem, hogy kell azt használni, mert még életemben nem használtam. ► Nem voltál még kórházban?

Voltam, de soha nem voltam ágyhoz kötött. Se ágytál, se más, ezekkel a méltatlan dolgokkal nem kellett megismerkednem. Magyarázta, hogy működik, én szerettem volna megúszni, de azt is láttam, mennyi bajt csinálok ezzel a folyamatos csengettyűzéssel, végül föladtam, és rá a kacsára. ► Veled azonnal közölte az egyik orvos: rák. Majd a másik: rosszindulatú. Apám is rákos volt, mi az utolsó pillanatig próbáltuk ezt előle eltitkolni. A te apád tudta, hogy rákos?

Igen, mert meghallotta a tumor szót. Akkor még nem volt szokás, hogy megmondják, de az apám rákérdezett, és akkor megmondták. Sokat jut eszembe, ő is pont ilyen befordulva feküdt, mint én. Mindig így láttam: befordulva fekszik az ágyban, és alszik. Morfiummal kezelték, azért aludt annyit. Emlékszem, az Üllői úton, a Klinikákon feküdt, már hosszú ideje bent volt a kórházban, de akkor hazahozhattam. Gondoltam, jót teszek vele: „apa, teszünk egy kört”, és a sárga 100-as Skodával végigmentem a Petőfi Sándor utcán, meg olyan helyeken, ahol épült egy szálloda, egy üzlet, valami új. Meg hogy a hídról kicsit körülnézzen. Egyszer csak megszólalt, „menjünk haza, Tamás”. Biztos nem akart megbántani, és egy ideig nem szólt, hogy neki már elege van a kirándulásból. Ez nagyon megmaradt bennem. Pedig én jót akartam. Hátul ült, nem szerette, ahogy vezetek, szerinte túl vadul csináltam. Pedig nagyon szelíden mentem, direkt vigyáztam. És akkor: „menjünk haza, Tamás!” ► A „haza” a Villányi utat jelenti?

Igen, 1956. november 5-től mindig azt. Apám egyik kollégájának köszönhetjük azt a lakást. Megsúgta nekünk, hogy disszidálni fog, és a lakás üresen marad. Beköltöztünk, tulajdonképpen lakásfoglalók voltunk. Akkoriban sok ilyen történt. A családunk kettészakadva létezett: a nővérem ide járt gimnáziumba, és a nagynénémnél lakott albérletben a Krúdy Gyula utcában, egyszer majd én is felbukkanok ott egy pillanatra, apám jó ideje Budapesten lakott – én és anyám Tordason. Budapesten lehetetlen volt lakáshoz jutni. Apám a minisztériumban dolgozott, nagyon jó szakember, kiváló főkönyvelő volt, és ott dolgozott az a kolléga is, aki aztán disszidált. A

lakás meg a minisztérium lakótelepén volt, és jól megcsinálták, mert maguknak építették. Így kerültünk ide. Szerencsénk volt. ► 1956. november 5-ig Tordason éltél.

Pontosabban a falutól két kilométerre, a Hangya-telepen. Négy-öt ház és bennük a családok. A telep és a falu között pedig az erdő. 56 őszén éjszakánként a mamám mellett feküdtem, odagömbölyödtem hozzá, és közben az apám pilótatőrét szorongattam. Mondták a falusiak, hogy böcölléznek ám: bandák jönnek, fosztogatók. Anyám félt, én ezt láttam, és mellé bújtam az ágyban. Napokon át hallottuk az irtózatos morajt. Tordastól két kilométer Martonvásár, és ott, a régi balatoni úton jöttek fel a ruszki tankok. Morgott, rengett a föld.

Egyszer három hónapig nem gyújtottam rá ► Tordason mit jelentett a forradalom?

A falu nevetett-kacagott, mindenki más arcát mutatta, mint addig, szürke, búskomor alakokból vidám, közlékeny, nyílt tekintetű emberek lettek, egész más világ köszöntött be. A falusi fiúk fel akartak jönni Pestre harcolni. Ott állt két teherautó, a tanítás rögtön abbamaradt, ki tudja, hányadszor. Engem kiszólított Pap tanító bácsi, az igazgató: „gyere csak, Tamás, nem olyan ember, mint más” – mindig ezzel szórakoztak –, gyere és vágjad!”. Ott állt az egész falu, kezembe adtak egy óriási ollót, kiterítettek két magyar zászlót, Rákosi-címerest… „Vágd ki körbe!”

► Képzeljünk tehát magunk elé egy tizenhárom éves kamaszt, aki a falu jelenlétéhen kaszabolja kifelé a magyar címert…

Vágtam, kaszaboltam, nagyon igyekeztem, hogy szép legyen a kör, de azt is éreztem, hogy a tömegben egyre nagyobb a türelmetlenség, csak szakadjon már ki az a címer. Az a címer, amit mint valami szentséget, úgy rajzoltunk, festettünk korábban a rajzórákon. Aki emlékszik a Rákosi-címerre, az tudja, elég rohadt dolog volt azt kifesteni. Folyton befolyt a festék a búzakalászba, például. ► Miért festettél te címert?

Hát ez volt a feladat: lerajzoljuk és kifestjük a magyar címert. Na ezt vágtam én ki, és amikor megvolt, a falu fölemelte, és kitűzték a teherautó vasrúdjára. Énekeltek, így indultak Pestre. Álltak a platón, nem emlékszem, géppisztoly volt-e náluk, talán igen, és senki nem törődött azzal, szabályos-e a kör vagy sem. Pedig én nagyon izgultam, hogy el ne rontsam. Ahogy körbeéltem, kitört az üdvrivalgás, én még nyisszantottam volna, de valaki fölkapta, a zászló már ott se volt. Na, kezdődik a hőemelkedés, alaposan lepusztít ez a kemoterápia, a francba. ► Gondolom, a cigi se tesz jót egy tüdőrákosnak.

Már te is kezded? ► Bocs. Volt már olyan, hogy le akartál szokni?

Tavaly nyáron nagyon elhatároztam. A pulai fellépéshez kötődik, de hogy miért, nem tudom. „Augusztus 6-ától nem dohányzom!” Ezt határoztam. De aztán még többet dohányoztam. ► Meddig bírtad?

Egy óráig se. Egyszer viszont tényleg leszoktam, kábé húsz éve. Három hónapig nem cigiztem. Aztán elmentem osztálytalálkozóra: „Tamás, mit hülyéskedsz, nehogy leszokjál már!” „Leszoktam, fiúk.” „Na, gyújtsál rá!” „Ha akarjátok, itt most elszívom nektek ezt a cigit, oly mindegy, hiszen én már nem dohányzom.” Aznap este elszívtam öt csomaggal. Nikotinmérgezésein lett, hánytam, szédelegtem, a nővérem ápolt. Akkor megcsappant kicsit az önbecsülésem. ► Fiúosztálynak osztálytalálkozó – akkor azzal a bizonyos Edittel se találkozhattál.

Nem. De láttam később, húsz-harminc év múlva a férjével. ► Csak nem az, aki edzés után egyszer csak hazakísérte?

Nem, de rögtön azután jött, és besöpörte az Editet. Csinos lány volt sokáig, aztán kicsit elhízott, és ő szégyellte, hogy elhízott. Azt hiszem, butikot nyitott, rendőr férjjel el lehetett érni, hogy ő már idejekorán maszek

ruhaboltot nyithasson. Mindegy. Ártatlan, szép diákszerelem volt, jó, hogy volt.

3. (mandulaíz) szeptember 2.

Ma derekasan szédelegve, de minden parancsot végrehajtottam, még ettem is. Bár még hátravan ez a tányér leves itt. Rettenetes a viszonyom az ételekhez. ► Direkt ellenállsz?

Nem, nem. Egyszerűen nincs étvágyam. Előre mondták, hogy így lesz. Máskülönben sosem voltam nagyétkű. ► Enni jó.

Szörnyű, gyűlöletes időpocsékolás. ► Tengernyi időd van.

Evésre nincs. Nagyon ritkán volt úgymond ételélményem. Öt-hat ilyen alkalomra emlékszem. Párizsban egyszer, talán szóba kerül majd az a történet is, egy vendéglőben dorade nevű tengeri halat rendeltem. Annyit tudtam róla, hogy létezik ez a halétel, mert korábban egy híres francia színésznőnél vacsoráztam, és ott volt dorade. Jól emlékszem a körülményekre. Gyönyörű, palotaszerű bérházban lakott a nő, nem messze a Luxemburg-kerttől. A berendezés is olyan volt, mint egy múzeumbelső. És ide becsörtetett az utcáról egy farmeres éhenkórász Magyarországról, mármint én. De hogy kerültem oda?! Fogalmam sincs. A hatalmas szobában óriási, tepsiszerű tálakon volt ez a szaftos hal, mindenki belenyúlt, szedett középről. Néztem és irigyeltem azt a könnyedséget, közvetlenséget, az édes francia nemtörődömséget, ahogy például egyfolytában dohányoznak ebéd közben. Úgy látszik, a franciáknál elkapja az embert ez az ínyenckedés, mert napok múlva, már La Rochelle-ben, egymás után rendeltem a tengeri herkentyűket, és agyonettem magam rántott polippal, osztrigával, mullal, bigornóval, na meg ittunk is, calvadosokat. Csak ettünk és ittunk egy teraszon, délutántól késő estig. Akár a franciák, gondoltam. Aztán a tengerparton az egészet visszaadtam a természetnek. A dorade-ot sose felejtem el. Azt az ételt sem, amit egyszer Délvidéken, Zentán, egy magyar vendéglőben ettem. Valami húsok voltak, szenzációs ízek. Andrással, a fiammal a mai napig emlegetjük. Kőszegen egy belvárosi étteremben

pedig remek szalontüdő van. Egyszer meg Dunaújvárosban ettem fantasztikus körömpörköltet egy barátomnál. ► Csupa távoli hely: Párizs, Zenta, Kőszeg, Dunaújváros… Az ember az anyukája meg a felesége főztjét szereti legjobban.

Persze hogy. A mamám nagyon jól főzött, de aztán ahogy idősödött, úgy felejtett ki ezt-azt az ételből. Azt pedig megszoktam, hogy amit Éva csinál, az nekem ízlik. ► Akármikor voltam is nálatok, márpedig az elmúlt húsz-huszonöt évben voltam egypárszor, téged nem láttalak enni, legfeljebb belekanalaztál valami levesbe. És azt sem láttam, hogy a család együtt eszik.

Vannak családi ebédek. Éva megterít, előkerül a gyönyörű levesestál, az ötszáz evőeszköz, az asztalon el se fér minden, ülünk itt négyen, valamelyikünk asztali áldást mond, néha én, néha az András. Régebben, amikor édesanyám még élt, vele ebédeltünk vasárnap. „Ülj te az asztalfőre, Tamáskám” – mondta anyuka. Régi nagy családi ebédek maradványa, kisebb lakás, kisebb család, de ezt tartottuk. Erzsébet-napon a nagynénémnél, aki most 91 éves, számtalan fogás került az asztalra. Ott nagyon kellett tudni ügyeskedni, hogy úgy tűnjön, sokat eszel. „Egyél még, Tamáskám, vagy nem ízlik?” „Jaj, nagyon is finom!” Helyes családi csacsogások.

A fellépés napján is muszáj enni, kell az energia, egy levest mindig letuszkolok aznap, de előadás előtt két-három órával már tilos, tele hassal lehetetlen énekelni. Az evés hosszadalmas, macerás, bonyolult, és odafigyelést igényel. Időrabló. Így aztán az étel soha nem fért be a nagy örömforrások közé. ► Eszembe jut az, ami ma már elhangzott: tengernyi időd van. Ezen annyit gondolkodtam már. Én, aki önmentő módon időm minden porcikáját kitöltőm, és kétségbeesek, ha üresen ásít rám a következő pillanat, soha nem tudtam elképzelni, mivel töltöd a nap 24 óráját. Havonta öt-tíz fellépés, néha dalt írtok, de ez nem tölt ki 365 napot. Itthon vagy, egyedül, többnyire dologtalanul.

Túlzás. Lemezfelvételek, tévé- és rádióriportok, egyeztetések, tervezgetések, munkamegbeszélések, a Századunk rendszeres előkészítése, a műsor felvételei, napi húsz telefon a fellépések miatt, saját magam titkára is vagyok, filmfelvételek, mind-mind kiszámíthatatlan időkben, néha egymásra ömlesztve, aztán 2-3 napon át síri csend, és kezdődik elölről, ahogy az események diktálnak. A maradék időt kitöltőm: matatok, pakolok, napokig szedelődzködök, dekánként rakom össze magamat egy feladatra.

Ez a „módszerem”. Szöszmötölök, vakarászok, föl-alá járok, morgok, dörmögök. Az is feladat, hogy nullára hozza magát az ember. Ebbe bármi bezavar: el kell menni, mondjuk, elintézni az autó biztosítását, és egy félórás

kudarcos helyzet a biztosítós irodában szépen elviszi az addigra összerakott energiaváramat. Passz, kezdjük elölről. Régebben utáltam ezeket az ügyintézéseket, de a végén már-már beleszerettem, napi szórakozásommá lett a papír-, a számlatöltögetés, telefonálás, hivatali kényszermunka. ► A család reggel elmegy, te maradsz. Hogy telik a nap?

Felkelek, kávézok, újságot olvasok, rendet rakok, elvégzem a házimunkákat, amiket szeretek is csinálni. Más most hirtelen nemigen jut eszembe, hát igen, úgy tűnhet, nem csinálok semmit. Az én alkatom, úgy látszik, ilyen, valamiképpen erőt kell gyűjteni. Nem tudok erőtlenül, energiátlanul énekelni. Volt, hogy készületlenül is csodákra volt képes az ember.

Az akkor a tartalékokból ment. Abból nagyon szép és különleges dolgok keletkezhetnek, de erre nem szabad építeni. Azt hiszem, az utóbbi években már az aranytartalékok emésztődtek föl a színpadon.

Andrással Zentán ► Ha jól értem, és ezt is tapasztaltam: nem tudatosan, de erőt, energiát gyűjtesz, amit aztán kiengedsz a színpadon. Minden, amit addig bezártál, begyömöszöltél, bepréseltél, mint a bomba, kirobban.

Ettől kiszámíthatatlan, egyszeri, megismételhetetlen minden este.

Kinyitsz ajtót-ablakot-fiókot, mindent, s amíg ki nem ürülsz, nyitva is tartod azokat. Jut az energiából hajnalra, másnapra is. Ebből származnak aztán a bajok is.

Az ámokfutások, igen. Hihetetlen energiamennyiség zúdul ki, ezt a dalok idején uralom, aztán már gáttalanul, kontroll nélkül hagyom áradni.

Magyarul, cigányul, angolul, németül hablatyolva, ahogy jön. Olyan helyeken és olyan helyzetekben… tudod, ha visszagondolok, hát szégyenkezhetek. De én ezt nem tudtam megakadályozni! Abban az időben, amikor ez már kezdett rendszeressé válni, Géza titokban megkérdezte egy orvos barátját, mit kéne csinálni a Tamással, hogy amit fölépít másfél óra alatt, azt utána ne pusztítsa-törje széjjel apró pozdorjává. Leüssem egy homokzsákkal vagy mit csináljak?! – kérdezte Géza. „Akkora az adrenalinszintje, hogy nem tudsz semmit csinálni” ezt mondta neki az orvos. Lejöttem a színpadról, felhajtottam egy pohár bort és kész. Olyan izzó idegpályákra

csurgott rá az alkohol, hogy azonnal meg is hülyültem. De Éva, ez a méregkeverő még erre is kifundált valamit: megbeszélte az ügyelővel, hogy az előadás végén ne bort adjon vagy fröccsöt, hanem egy nagy pohár gyümölcslevet. És ez bejött. A folyadékveszteség pótlódott, és akkor már nem kapkodtam a nem tudom hányadik borért. Ilyen vagyok, link, fegyelmezetlen. Próbáltam ellenállni, néha sikerült, néha nem. Szégyelltem magamat, de hányszor! Miért nem vagyok ura a történéseknek a színpad után is?! Mostanában ez már nem jellemző. De voltak idők, amikor szinte menetrendszerűen ez történt. Megbántottam embereket, sokakat örökre.

Gyakran másoktól tudtam meg, mi történt. Az elejére emlékszem és sokszor a végére is, de hogy a kettő között mi van… Aztán ha fölidéznek momentumokat, hát elönt a szégyen, „Jézusom, igaz lehet ez?!”. ► A klubban, a kocsmában azonnal középpontba kerülsz, viszed a szót, és nincs az az Isten, aki az örvénytől megment.

De el is várják, hogy így legyen. Nem a balhét, de hogy beszéljen az ember.

Előadás után néha órákig énekeltem ► „Mondjad, Tamás, mondjad!”

Biztatnak, várakozással vannak, néznek rám, és igen, ott ül a tekintetükben, „mondjad, Tamás, mondjad”, én meg mondom. Az izgalmas, új helyzet, a kíváncsiság, a szép nők, a jó barátok, ismerősök-ismeretlenek… öröm-diadal-gyönyörű emberek. Másoknak Isten adománya, kivételes ajándék volna ez egyszer az életben, nekem meg sokszor csak úgy megadatik. Bizony boldogan fürdök ebben, és nem veszem észre azt a pontot, amikor már pontatlan, sőt esetleg agresszív leszek, zagyvalékot köpködök, látnokká, jóssá válok – és mindez innen nézve bizony csupáncsak nevetséges és szánalmas téboly. Így működök, és ez ellen nem tudtam tenni eleget. Az ital megsegíti az embert, hogy átélje, mennyi minden igazságtalan. Ilyenkor átlát a többieken, én legalábbis átláttam az embereken, mint a röntgen, olyan volt a szemem, hogy egy hadoszlopot is át tud-

tam volna szűrni, ki mit gondol, mit akar, mi a szándéka. És az esetek többségében pontos voltam. Azonnal kiszúrtam például, ha valaki hátsó szándékkal jött. Mert azért, bocsánat, nem én voltam mindig a fekete bárány. Visszahallottam egy kedves történetet. Valaki elmesélte, hogy Géza egy ismeretlen társaságban megvédett. Iszik a Tamás, iszik, mondták neki. Színpadon nem láttad soha ittasan, válaszolta állítólag Géza, és igaza volt. ► Szunnyasztott, elraktározott, majd hirtelen kinyitott energiákról beszélünk. Az első évtizedben előadás után még egy csomót énekeltél.

Régen ez volt, kifulladásig, három-négy órát énekeltem akár hajnalig. ► Abba ment bele az energia.

Abba ment. Emlékszem, amikor festettem, akkor is óriási energiákat mozgósítottam. Ziháltam, fújtattam, küzdöttem. Nem szédelegtem tehetetlenül a vászon előtt, hanem azonnal belevágtam, általában több rohamban festettem meg a képet, és a végére halálosan kimerültem. Egyik ember módszeres, lassan, aprólékosan, precízen építkezik, a másik meg épp ellenkezőleg. Így is, úgy is születhet jó dolog. Persze ez sem mentesít engem, gondolom, egypáran beírlak nekem a fekete pontot. Jogos. Szevasztok! Jogos volt! ► Én is beírtam, nem is egyszer. Emlékszem, egyszer hajnali négy-öt óra között itt álltunk lent, a kaputok előtt, kurvára ráztad a kabátomat, és ordítottad, hogy „te ide, a Bartók Béla 25.-be soha többé be nem lépsz!”. Akkor magam is így gondoltam.

Gondolom, elkísértél, hogy élve hazaérjek. Ó, istenem, micsoda dúvad az ember. De ezek elmúltak már. Elcsendesedtem. Előadás előtt szoktam azért egy-két deci bort inni, az alkohol megbizsergeti az embert, segít, hogy tudj megbolondulni, egy kicsi finomszesz segít beszabadulni abba a másik világba, ahol már csak a dalok vannak, a közönség meg te, és ahol tudatosság és ösztönösség irtózatos sebességgel keveredik, és hoz létre valamit. Amitől féltél, amit akartál. A múltkor például közömbösen várakoztam a Bárkában, az óra már hét felé járt, téged kértelek: hozz még, mert tök nyugodt vagyok, így nem lehet színpadra lépni. Csak ültem ott tohonyán. De ne legyen félreértés: nem az italon múlik. Amikor mankó nélkül őrülsz meg, az az igazi, és ez az utóbbi időben sokszor így volt. Bár az a kis bor, az nekem mindig segít. A bor egészséges ital, hajdanában vodkát ittam meg konyakot. Emlékszem, a Katona József Színházban történt: 38,5-ös lázam volt, előadást kellett tartani, intravénásán beadtak egy lázcsillapító injekciót. Mondtam Székelynek, a direktornak, „Gábor, így, ilyen esetten és bambán nem tudok színpadra menni!” Ültem ott, mint öreg paraszt a kukoricás közepén. Székely Gábor térült-fordult, és hozta a

konyakot. Gondold el, a Székely! Tudta, ennyi nekem kell, egy kis bizsergés, stressz, de arányosan beosztva.

[Elcsendesedtem]* ► Ahogy a két deci borodat beosztod hat és hét között, ugyanolyan módszeres aprólékossággal beosztasz mindent a fellépés napján. „Tengernyi” idődet kitölti a szöszmötölés.

Igen. A cipőnek pucolása, a zokninak behelyezése, a zsebkendőnek hajtogatása, az ingnek vasalása és így tovább. Egész napos foglalatosság. ► És a dalok sorrendje. Van egy adott, többnyire Gézával egyeztetett sorrend, ezt te félóránként variálod, kétségbeesetten csereberéled a dalokat, kiveszel-beteszel, kérdezed Évát, engem, mi bólogatunk, és tudjuk, amit szerintem te magad is, hogy fél hétkor ugyanoda jutsz vissza, ahonnan elindultál. Semmi nem változik, csak az idő halad.

Ezzel valahogy mindig el lehet bíbelődni. Egyre nő bennem a feszültség, és ezzel a piszmogással tartom a fedőt a fazékon. „Jé, még mindig lámpalázas!”, szokták mondani. A fenét lámpalázas, hol van ez a lámpaláztól! Lámpaláza a kisgyereknek van, aki az iskolai ünnepségen szavalni kezd. Ez nem lámpaláz. Készül az ember, valamit ott belül átalakít magában arra az időre. Kinek mi kell ehhez, nekem a „zokni”. A zoknin is múlik: ha az nincs rendben, én bajba kerülök. Senki nem nézi meg se a zoknimat, se az alsógatyámat, se a lelkem belső zugait, de mindennek makulát*

A szögletes zárójelbe tett képaláírásokat én adtam – bocsássátok meg (a dig).

lannak kell lennie. Úgy kell nekiindulni, mint a tiszt az utolsó csatába. Készen kell rá lenni. Valahogy tartottam ezt. Mindig így, Debrecentől Magyarkanizsáig. ► Volt olyan, hogy ittasan léptél föl?

Soha. Egyszer Sopronban történt baj, az sem ittasság miatt. Jó harminc éve volt, a kezdeti időkben. Fellépés előtt megkínáltak egy pohár Unicummal, gyorsan felhajtottam. Valami aljaital lehetett, azonnal elzsibbadtam, elkábultam. Rémálom. Azt a szégyent soha nem felejtem el, alig tudtam végigcsinálni a Frontátvonulást. Olyan harcot én még nem vívtam magammal. Aztán valahogy célba értem. ► Mindig célba érsz? Géza szokta mondani, hogy úgy énekelsz, mintha a szavak ott, akkor születnének. A színház jelenidejűségéről, a személyiség jelenlétének erejéről, az adott pillanat megismételhetetlenségéről van itt szó. Hogy nincs semmi előre lejátszva, hogy nem lehet tudni, mi történik a következő másodpercben. Elvileg tehát az is benne van a pakliban, hogy bármikor abbahagyhatod. Történt már ilyen?

Debrecenben, az Új Vigadóban. Az az idő volt már, amikor az egyetemről néha kiszervezték az estet máshova, hogy többen elférjenek. Rengeteg lelkes, csillogó szemű egyetemista volt ott, de voltak mások is. Szerencsétlen ügy: a pincérek berágtak, hogy nincs fogyasztás, hisz az egyetemista örül, hogy kifizeti a belépőt, a konyhában csattogtak-zuhogtak a tepsik, egy asztaltársaság hangosan háborgott, minek hoztak ide egy énekest, amikor ők mulatni akartak?!… Csináltam én, de az ötödik dal után látszott, hogy a helyzet csak rosszabbodik. Feladtam. Miskolcon történt hasonló: számosan részegek voltak körülöttem. „Megértük az új tavaszot”, ezzel kezdtem, tudod, a „rajtam maradt télikabát”… És beszóltak: „Nem tudsz magyarul, baszd meg!” Szíven döfött a mondat, az első daloknál még nagyon sérülékeny az ember, ott még nincs semmi védelmed, nem mutattál fel még semmit. Nem tudtam folytatni. Mindkét este folytatódott persze: elmentünk máshová, ott még énekeltem legalább három órát. De az már nem az előadás volt. ► Megszólítható vagy, tehát védtelen. Nem védik a színpadodat korlátok, taroltfejű őrző-védők. Bármi történhet.

Nem bújhatok kordon mögé, közülük való vagyok. Nagyritkán ezzel visszaélnek, és akkor én pórul járok.

► Talán Kapolcson történt: egyszer valaki felugrott melléd a színpadra, és ott őrjöngött.

A fiú feljött, látszott, hogy rettenetesen boldog, és táncolt és kiabált, de nem tudtuk, mit akar még, és mi fog következni. * Márta Pistával, mert vele játszottam, az utolsó dalnál jártunk. Félszemmel egymásra néztünk, és a tekintetváltásban benne volt, gyerünk, csináljuk tovább, mert a dal gyönyörű, szólt is, énekeltünk tovább, s egyszer csak, mint a szélvihar, Hunyadkürti Pista meg még valaki elkapták, elvitték a srácot, és egy kicsit megnyomkodták a színfalak mögött. Aztán hátul az épületben én vigasztaltam a nyomorultat, mert ő azt se tudta, mi történt. Élete nagy pillanata volt az ott a színpadon, boldogan és riadtan pislogott. Voltak események, igen. Aki kiáll, annak ez kijár. Alapállásom volt, hogy egy vagyok közülük, éppenséggel én tudok énekelni. Az ember mintegy átadja, kiszolgáltatja önmagát, vegyétek, itt van. Aztán van, aki másképp gondolja. Azért is féltem mindig olyan közegben énekelni, ahol gyanítható volt, hogy erre nincs vétel, mert a dalok s velük az énekes is sérülékenyek. ► Mindig tudod, hová mégy? Előre kiszagolod?

Néhány kezdeti kudarc után nagy szaglászás indult. Többször beszéltem azzal, aki hívott, figyeltem a hangját, a szóhasználatát, ha művészurazott, talán jó szándékkal, már rossz pontot írt be szegény magának. Nem volt ez mindig ismert műfaj, időnként kőkeményen összetévesztették valami mással. Soha nem a pénz volt a kérdés, hanem az, hogy hová, kikhez megyek. Engem meg nem vett senki életemben. ► Mennyi volt a legtöbb pénz, amit fellépésért kaptál?

Amit most, a Bakáts téren adtatok: négyszázezer forint. Ennyit, de még csak hasonló összeget én még életemben nem kaptam. Biztos gondoltad, ez az utolsó fellépésem. ► Eszembe jutott. Tudtam, hogy a töredékéért is vállalod, de nincs lelkifurdalásom: a mai Blikk címlapján virít, hogy valamelyik megasztáros 500 alatt nem lép fel. Énekelj, az a dolgod. Ezért nem illik sokat kérni, mert nem tudják kifizetni. Fájt a szívem, mikor a kilencvenes években hirtelen magánkézbe kerültek ezek a rendezvények, tehát nem a művelődési ház vagy ifjúsági ház hívott meg, hanem valaki, bárki, akár egy számító vállalkozó. Későn neszeltem föl, hogy én már biznisz vagyok valakinek, volt, hogy egy-egy ember keresett rajtam öt-hatszázezer forintot. Egyszer a Tisza Szálló Tükörtermében énekeltem, nyomtam erősen, mert az ember addig nyomja, míg a terem szét nem durran. Furcsállottam azt az úri közönséget, csodál*

Az esetnek nézőként szemtanúja voltam – a srác totál siker volt, és lassan minden ruháját levetette volna, mikor rárontottak Hunyadkürtiék és lesodorták a színpadról. (a dig.)

koztam, hol vannak az egyetemisták. Aztán kiderült, háromezer forintos belépők voltak. Hogy került volna a Tükörterembe diák?! Nem a terem lényeges itt, a dalok sokféle helyen meg tudnak szólalni, de attól kezdve a jegyár felől is szimatolni kellett. Volt, hogy kísérleteztem menedzserrel, hát az még rosszabb volt. A dal és a pénz nem szeretik egymást. ► Volt menedzsered?! Sose mondtad.

Rövid ideig. Rendes ember, a nevét nem mondom, komoly névsora volt fellépőkből: Ruttkai Éva, Bessenyei Ferenc meg kevésbé híresek. „Adom a Cseh Tamást, ha előbb meghívod ezt meg azt…”, hallottam egyszer egy telefonbeszélgetését. Jó dolgom volt, autóversenyzők szállítottak, biztonság volt, kényelem is, mindig ki volt készítve nekem a tükör, a szék, noha én soha nem igényeltem öltözőt, volt nagy ájtatosság körülöttem meg buzgó serteperte, pénz is volt. Egy év múlva megváltam tőle.

Neki úgy volt jó, ha én minél többször énekelek. Én pedig nem tudok zsinórban fellépni. Töltődni kell. Nem hagyott, azt hitte, tréfálok. Egyszer Pécsett a színpadról lelépve tudtam meg, hogy fél óra múlva lenne még egy fellépésem Komlón. Nem mentem. Vége lett a menedzserkorszaknak. ► Te Tamás, meg kéne melegíteni ezt a levest.

Meg. Ha megesszük ezt a levest, utána marcipánt kapunk jutalmul, azt mindig is szerettem. Mandulaíz van benne, és a mandula állítólag bol dogsághormonokat termel, az most rám fér. Próbálkozom én, éjjel sztahanovista voltam, kimentem a konyhába, kinyitottam a hűtőszekrényt, már hetek óta nem nyitottam ki, és valamit befaltam. Gondoltam, szegény Éva pont alszik, pedig hogy örülne, ha látná, hogy eszem.

4. (vadhús) szeptember 3. ► Mi az a babérlevél a falon?

Sáritól, a nővéremtől kaptam, babérkoszorú, a karnagyuknak adták a kórus tagjai. ► Milyen kórus, milyen karnagy?

Fogalmam sincs. Sári tudja, hogy szeretem a régi holmikat. Annyit kisilabizáltam, hogy valami múlt század végi énekkar. Hogy ez Sárihoz hogy került, a jó ég tudja. Talán a bolhapiacon lelte. Látványra szép. Mindenki ismeri ezt a mániámat: vonzódom a pincében-padláson talált tárgyakhoz.

Szeretem a régi holmikat ► Ezt az íróasztalt is találtad?

Persze, története van, mint mindennek, amit körülöttem látsz. Majdhogynem az asztal miatt költöztünk ebbe a lakásba. Húsz évvel ezelőtt a Pók utcai lakótelepre kerültünk, az volt életünk első lakása, negyvennégy éves voltam akkor. Nem volt még szinte semmink, a Katona József Színház teherautója félig üresen indult a Szent István körúti albérlettől. Gyö-

nyörű helyre érkeztünk, Duna-parthoz közel, három-négy emeletes új házak a fák között, minden lakáshoz garázs, friss levegő, örültünk. Rég be volt adva a lakáskérelem, végre kiutalták. Be kellett fizetni egymilliót. Irtózatos pénz volt az akkor, kölcsönt vettünk fel. Korábban utaltak volna lakást, valahol a Rákos szélén egy ronda tízemeletesben. Bűzös bőrfeldolgozó mellett, két kukoricaföld között. Mondtuk, ezt nem, ide nem. Volt még két lehetőség, ha azokra is nemet mondunk, akkor kiesünk a sorból. A Pók utcára persze rábólintottunk. De én, alá egész életemben romantikus albérletekben, polgári miliőben húztam meg magam, tudtam, hogy lakótelepen nem fogok tudni élni. Beléptünk, és én abban a percben döntöttem, hogy ott nem maradunk. Az első napokban berendeztük a lakás egyik szegletét, ott éltünk majd egy évig. Ruhák a zsákokban, könyvek a dobozokban, folyamatos ideiglenesség. Kinéztem az ablakon, nagyjából egykorú szülők, egyforma babakocsikkal, egyforma autókkal, mindenkinek ugyanaz a 105-ös vagy 120-as Skodája, zsúfolt játszótér… ugyanaz az orwelli kép napról napra. Embertelen egyenpanel, nekem idegen. Pedig régi Római-part, vendéglők, fák – hiába, a lakótelep az lakótelep. De vissza az íróasztalhoz! Évának egy rokona lakott itt, a Bartók Béla úton, ahol most is beszélgetünk. Ők azt mondták, hogy a régi bérlakásukat elcserélnék a mi öröklakásunkkal. Eljöttünk ide, megláttam a rézkilincseket, a nagy ajtókat, a lepusztultságában is otthonos házat, amit az IKV aztán még az utolsó pillanatban felújított, és most olyan, mint egy párizsi bérház. Mikor felcsillant a remény, hogy meglesz a csere, azt mondta a rokon, hogy itt ez az asztal, ezzel ő nem tud mit kezdeni. Én meg csak bámultam, „Jézusom, de gyönyörű!”. Azóta kiderült, hogy talán a kassai polgármester íróasztala volt hajdanában. Titkos polcok, reteszek mindenütt, gyönyörű redőnyök, húzogathatod őket, próbáld csak ki. Persze időről időre törődni kell vele, valamelyik nap is átkentem méhviasszal, minden porcikáját simogatom, ápolom. Egyszer valakivel megcsináltatom úgy, hogy minden retesze működjön. ► És az a pénzérmékkel teli üveg?

Balogh Öcsinél láttam Bakonybélben, hogy a forintosokat egy nagy befőttesüvegben gyűjtötte. Az egyforintosokkal nem tudsz mit csinálni, így meg legalább szép, ebben a patikai üvegedényben. Ha valamit megragasztasz, akkor ezt nehezéknek rárakhatod, a legjobb nehezék a lakásban. Az meg egy nagyon régi, csiszolt famunka, itatóshenger, a tintás-tollszáras világban erre szorították az itatóspapírt, és átbillentették az íráson.

Régen ez így történt hivatalokban, postákon, mindenütt, én magam is használtam, ha írtam valamit. Gyerekkoromban különben én még nem is tollal írtam, hanem palavesszővel palatáblára. 49-ben azzal kezdtük az iskolát: palavessző, palatábla. Hogy ezt az itatóst honnan szedtem, nem tudom. Ezek itt mind, egyszer csak hozzám kerültek, mint a babérkoszorú is.

Valakinek nem kellettek. Elmondhatatlan, mi mütyür van itt. Ez itt első vi-

lágháborús rézcsajka, azt a bölénybordát meg most kaptam Amerikából, azok pedig ölyvtollak meg sastollak. Hoztam most sastollakat, ha netán temetés van, akkor a gyerekeknek ne kelljen kéregetni a sastollakat, tudniillik ha a főnök hal meg, az indiánoknál sastollat szoktak utána dobni. Nem kötelező, de van ilyen szokás. Az meg ott török hamutartó, apám hozta még a harmincas években Isztambulból, amaz meg biciklire való lakat, a kulcsa persze nincs meg, de sárgaréz, csodaszép. Valójában sekli, azaz vitorlásra való, egy időben mindenki a farmerja övén hordta. Azok a szép díszgombok mind rézből vannak, ezen a fadobozon felirat, miszerint Waltner Adolf úrnak 25 éves szolgálat jubileuma alkalmából… 1904”. Látod, micsoda darab! A nagybátyám elemlámpája sem akármi, háború előtti, az 1930-as évekből. Még ma is világítana, ha lenne belevaló elem. Ápolom ezt is, nehogy megrozsdásodjon. ► És ebben a dobozban?

Talán a Liszt Ferenc-díjam. És nézd, milyen szép ez a… nem is tudom, micsoda. De emlékszem, hogyan kaptam: még a hetvenes években Székesfehérváron énekeltem, utána a fiúkkal ittunk, volt ott egy tengerész srác, beszélgettünk, tetszett neki az ingem, Párizsból hoztam, lehúztam, odaadtam neki, inget cseréltünk. Eltelt egy-két év, egyszer csak megjelenik, kezembe nyomja ezt a valamit, azt mondja, ezt ő szedte ki az óceánból valahol Szingapúrnál, ő főzte ki. Ja igen, korallvirág, ez a neve, könynyen beporosodik, finoman kell tisztítani. Nézd, a lengyel stopposigazolványom, 1966-ból való. Krakkóban kellett kiváltani, volt ott egy stopposiroda, látod, van még benne benzinjegy is, igaz, csak tíz kilométerre. Pár zlotyért kiváltottál ötszáz kilométerre benzinjegyet, és ha vitt valaki négyszáz kilométert, hát letéptél neki egy ötszázas jegyet, mert aztán a sofőrök között sorsoltak. A lengyelek jól szervezetten működtették az autóstopot, a lengyel fiatalok boldogan stoppoltak, és a sofőrök szívesen vették föl az em bereket. Ott hosszabb utak vannak, mint nálunk, Krakkótól Varsóig az nem két perc, én azt teherautóval megtettem, fél napig nem tudtam lábra állni, úgy elzsibbadtam; A huszárkardot nem kérdezed? A barátaim ajándéka, a legutóbbi születésnapomon Orbán Viktor adta át. Becses darab, nekem az erőt sugárzó. Azt a faragott fejet meg valamikor a hatvanas években nyertem Egerben. Ott hangoskodtunk a lovasok közt a ménesben. Biztos nem tudod letenni a lovat a földre!, kezdték ők. Hogyne tudnám!, mondtam én.

Lefektettem a lovat, megkaptam a szobrot, jött velem az albérletembe. ► Azt már tudjuk, hogy 61-ben érettségiztél. Hogy kerültél Egerbe?

Előtte történt még ez-az. Érettségi után egy évig kőműves-segédmunkás voltam a Gamma Optikai Művekben. A Képzőművészeti Főiskolára akartam menni, de hát keveset tudtam, nem vettek fel. Mással nem is próbálkoztam, mert az számomra nyilvánvaló volt, hogy rajzolni, festeni fogok egész életemben. Úgyhogy elmentem dolgozni. Ötkor keltem, hatkor

blokkoltam. A mamám sírva próbált ébresztgetni, nagy nehezen felkászálódtam, miközben szegénynek a szíve szakadt meg, hogy a kisfia gyárban dolgozik, és a legsötétebb munkát végzi. Apám a lelke mélyén örült, hogy megtanulom, mi az élet. És így is volt, megtanultam. A kőművesek eljátszadoztak velem. Hófehér kezű, vékony, érettségizett gyerek, segédmunkás, lehetett szórakozni valakivel. Átküldték a gyár másik felébe, onnan egy kilométerre, csak úgy, „na, hozz egy vödör maltert” – ők meg ültek, és ettek. Hatkor kezdődött a munka, ők hétkor még szalonnáztak. Szalonnameg hagymaszag volt körülöttük. Velem nem tudtak mit kezdeni, a maguk dolgát megbeszélték, de velem mit beszéljenek?! Állandóan küldözgettek, minél messzebbre, annál jobb: hozzak három csempét, szükség nem volt rá, de hát vittem a három csempét. Máskülönben izgalmas volt a gyár, már csak azért is, mert mint aztán nekem is kiderült, egyúttal fegyvergyár volt ez a Gamma Optikai Művek. Amiket megbámultam, repülőgép-alkatrészek voltak. Na, fel is jelentettek a marhák. Ez a tizenkilenc éves gyerek mit nézegeti azokat a monstrum alumínium alkatrészeket?! Személyzeti iroda, kihallgatás, minden. Kémgyanús lettem, és bár ők is tisztában voltak vele, hogy hülyeség az egész, azért áthelyeztek a fényezőkhöz, azok mégsem mászkálnak annyit a gyárban. Egy szobányi helyiségben nitróval fújtunk le egyszerre három-négy gépet: levakartuk, legletteltük, lecsiszoltuk, aztán befújtuk. Két nagyon helyes nagykőrösi fiú volt ott, egész nap népdalokat énekeltek abban a nitrófelhőben, ahol levegőt nem lett volna szabad ven ni, rágyújtani meg aztán végképp nem. Persze mind a hárman úgy füstöltünk, mint a gyárkémény. Olyan ez, mintha megnyitnád a gázt, és közben rágyújtanál egy cigire. Hogy nem robbantunk föl?! Kész csoda. Az ajtó nyitva volt, de télen olyan hideg volt, hogy ráfagyott a kezünk a gépre.

Mindig ígérték az elszívót, de nem lett belőle semmi. Kimentünk néha lihegni, aztán vissza. A nitró beeszi magát a bőrbe, a tüdőbe, a ruhába, a cipőbe, mindenbe. Olyan büdös voltam, hogy az emberek fölálltak mellőlem a villamoson. A lábam is gombás lett a cipőben, rettenetes egy év volt.

Esténként halálosan kimerülve eljártam a Dési Huber-rajzkörbe, mert tudtam, hogy a rajztudásomat fejleszteni kell. Fejet meg aktot rajzoltunk, és én ezt nagyon bírtam. Tudtam a hibáimat, láttam, amikor nem jól csinálom, képeztem magam, de nem güzü módon, hanem élveztem, hogy rájövök dolgokra, és nem követem el ugyanazt a hibát gyakran. Szerettem ott lenni, képzőművésznek készült mindenki, volt kivel beszélni. A gyárban nem volt. Este hullafáradtan bezuhantam az ágyba, s keltem ötkor. Sári akkor már orvos-egyetemista volt, én meg gyári munkás. A képző nem akart sikerülni. Hatszor próbáltam, egyszer fölvettek volna, de akkor meg behívattak a tanulmányi osztályra, „Cseh elvtárs, ne jelentkezzen többször nappalira”. Azt hittem, a föld megnyílik alattam. Erre tettem fel az életemet: rajzolok és festek. Megfesteni mindent, medvét, erdőt, virágot, magamat, mást, bolondokat, hajót, bármit. Hatalmas, sűrű rózsacsokor volt a lelkem – és akkor ne jelentkezzek többször. Kérdeztem, hogy miért ne. „Magának már

két diplomája van, minek akar még idejárni?!” Tudniillik közben elvégeztem a tanítóképzőt, hogy el ne vigyenek katonának, aztán meg Egerben levelezőn a tanárképzőt. És még tanító is voltam Perkátán egy fél évig – ide majd még vissza kell térnünk, csak most befejezem ezt a tanulási láncolatot, hogy egészben lásd –, és mindig és újra nekirohantam a képzőnek. Két diplomával ne jelentkezzek! Teljességgel félreértettek: nekem nem a harmadik diploma kellett, én festőnövendék szerettem volna lenni.

Inni, verekedni, Toulouse-Lautrec-módra tombolni, modellekkel kurválkodni, összeveszni a színeken a barátaimmal… Végül is járhattam egy rendkívüli tagozatra, az Epreskertbe, komoly mesterek korrigáltak, egyszer Domanovszky is. Akkor aztán beleláthattam, hogy megy ez, kinek van műterme, mit szabad festeni, mit nem. Domanovszky stílusáról egy Eisenmayer nevű haverommal cikket írtunk valami egyetemi újságba, rögtön be is hívattak. Látszott, hogy a hatalom nem tűri a rakoncátlanságot. Kezdtem belelátni abba, ami 56 után Magyarországot velejéig fertőzte: nem úgy, hogy agyonvertek embereket, hanem hogy nem lehetett nyikkanni se. Fehér a kezed, tétlenül bóklászol a gyárban, bevisznek, mert „kém” vagy – ez volt az ország. Lassan kiokosodtam: ha ordított velem egy párttitkár, és én visszaordítottam, kiderült, az ő ordítása erősebb. Nem akartam én ebben részt venni. A tanítóképző után megpályáztam, direkt kinéztem egy isten háta mögötti falut. Se busz, se vasút: Perkáta. Az eskütételen a lány évfolyamtársaim zokogógörcsöt kaptak, mert akkor derült ki, hogy nem abba a faluba kerültek, amire számítottak. Durva dolog volt. Én semmire nem számítottam, na azt meg is kaptam. Ez életemnek egy külön, szinte hihetetlen fejezete. Ablaktalan, háromszor három méteres vályogházban laktam, kábé tíz centi vastagon állt benne a kecskeszar, amikor először beléptem. Évekig naponta előtte hajtották a kondát meg a nyájat, az állatok ki-be jártak. Több száz egér a falakban, fűtés semmi, a székely bundámban alud tam, így is majd megfagytam. Szereztem egy rezsót, az ment egyfolytában, arra egy méter magasan téglákat pakoltam, az lett az én cserépkályhám. Csak az alsó négy-öt tégla melegedett át, de kályhaérzésem volt, az áram meg akkoriban nem számított. A faluban működött egy méntelep hat gyönyörű csődörrel. Rövidesen jelentkeztem is lovagolni.

Az első lovaglás Nyíradonyban. A ló neve: Csörgő.

► Miért akartál lovagolni?

Mert előzőleg Fehérváron, ahol a gyakorló félévemet töltöttem, megszerettem a lovaglást. Életem egyik legszebb adományát kaptam ott, és egyben egy súlyos büntetést is, éppen a lovaglás kapcsán. Nem akárki tanított bennünket lovaglásra, emberségre: a Horthy-hadsereg egykori tüzérfőhadnagya, Magasházy Dénes. A név hallatán az összes magam korabeli lovas fölkapja a fejét, és süvegel. ► Mit keresett ő ott?

Oda lett rakva, le a föld alá. Gyere be, fiam, igyunk meg egy kávét, mondta egyszer, s behívott. Ültünk a lovarda hátsó traktusában berendezett szobájában a biedermeier kávézóasztalnál. Külön világ volt ez a finom szőnyegekkel, régi tárgyakkal teli helyiség. Egyszerű, mégis pompás.

Mintha egy régi kastély kártyaszalonjában lettem volna. Ott beszélgetett velem, ki vagyok, mi vagyok, mit akarok. Találkoztam valakivel, aki minden körülmények között tartja magát. Kemény, szűkszavú, de érdeklődő és barátságos ember volt, szerette a lovasait. Kivezényelt bennünket terepre, sokszor különös helyzetekbe: például utcai forgalomban kellett alakzatban maradni, vagy egy szűk vasúti híd alatt vonulni, ahol a vonat megy fölötted, te mégy a lóval és lovastársaiddal a hatméteres betonhíd alatt, a ló megőrül, tombol a félelmetes zajtól, te meg fogod, rajta vagy, nem engeded, társaid sem engedik… Vágtatunk, eltűnünk a szeme elől hosszú időre, de csak tépünk előre, repülünk a széllel, fiatalon, bátran. Életem aranykora. Olyannyira jól ment a lovaglás, hogy már mindenki bukott körülöttem, csak én nem. Róttuk a köröket. Mikor elvágtattunk előtte, akkor odakiáltott: „Sarkot lefeszíteni, kihúzza magát!” Nem tűrte a trehányságot.

Róttuk a nagy köröket, én éppen elől, ki a franc figyelt, hogy odébb tyúkok kaparásznak, kicsit nem figyeltem, csak élveztem a sebességet, egyszer csak a lovam félrecsapta a fejét, és már lenn is voltam a földön. Fogtam a kantárt, mert azt nem engedtem, a ló ott toporzékolt, feküdtem a sárban, a többiek mögöttem, vágtában. A ló nem lép emberre, de repülni sem tud.

Fekszem ott hason, érzem, hogy az egyik ló a seggemre lép. Ezek ott mögülem bizony átgázoltak rajtam, aztán eldübörögtek. Én kikászálódok az iszapból, leverem a nagyját magamról, és vissza nyeregbe. Zuhanyozáskor kérdezem a többieket, látnak-e valamit. „Semmi, megúsztad, kész, passz.” De hetekkel később elkezd ott nőni valami vadhússzerű képződmény. Szörnyű gusztustalan, a könyvben nem is illik elmondani, milyen, és terjedt, nőtt, ez már nem volt normális, a páviánnak van ilyen fertelmes gumó a seggén. Az a szerencsétlen állat belém taposott, és az a jelentéktelen seb elfertőződött. Végül apámnak mertem megmutatni, ő elküldött egy bőrgyógyász barátjához. Bőrgyógyászat, vagyis hát nemibeteg-gondozó.

Ahogy veszem fel a gatyámat, miután bekentek valami kenőccsel, kérdezi a doktor, mikor volt utoljára férfival. Földbe süllyedve, talpig vörösödve da-

dogtam valami rettenetes káromkodásszerűt, és húztam vissza Fehérvárra, ahogy tudtam. Orvoshoz én soha többet, az Úristen parancsára se!

Igen ám, de a kollégám, a Holenda Pali, akivel az azóta lebontott városrészben, a Kacsa utcában együtt albéreltünk, megkérdezte egyszer: „mitől vagy te ilyen büdös?”. Fájt is, bűzlött is, így jártam gyakorlótanításra. Mintha egy nyitott klozetet cipeltem volna. A rothadt hús szaga. Mindenki fölkapta a fejét, mi ez a rohadék – és az én voltam. A helyzet tarthatatlanná vált. Közben Holenda, aki különben később bárzongorista lett, beleszeretett egy fogorvosnőbe, ő meg ajánlott egy híres bőrgyógyászt, a Hornyánszkyt. Arról volt híres, hogy az Alba Regia című film állítólag róla szólt, ő volt az, aki a ruszki kémnőt bújtatta. Biztos te is láttad, az a gyönyörű orosz nő volt a főszereplője. Hornyánszky persze, ez az érzéketlen állat, nem játszott a filmben. Mondtam neki, lovasbaleset, már félreértették, nem szeretném még egyszer… „Na, tolja le a gatyát, húzza szét, látom, mi van, jöjjön be holnap, leszedjük.” Örültem az egyenes beszédnek.

Másnap rögtön műtőbe, „feküdjön fel, álljon térdre, húzza szét a farpofát”, és nekiállt egy borotvaéles kanállal. Minden érzéstelenítés nélkül. Akkorát rúgtam, hogy a Hornyánszky hanyatt esett. Aztán kiderült, hogy ez az orvos a háború alatt is gyógyított, temérdek kezet-lábat levágott, szükséghelyzetekben persze érzéstelenítés nélkül. Szokva volt, és biztos azt gondolta, ezzel a katonás lovasgyerekkel is így bánhat. Aztán két hétig rám se nézett, még vizitnél sem. Belőlem folyamatosan ömlött a vér, csak úgy tocsogott az ágyam. A nővérek se mertek odajönni hozzám, annyira rettegték az orvost. Élet és halál ura volt ez a Hornyánszky. Három hét múlva újra nekiállt, akkor már leszíjaztak, de úgy se sikerült neki. Azt viszont látnia kellett, hogy egyre nagyobb a gáz. Ez a vadhús nemcsak kifele nőtt, de befele is terjedt. Titokban egy orvos, talán az állásával is játszott, a következő műtét előtt körbeinjekciózta, így aztán Hornyánszky valamilyen elektromos beretvával kiirtotta az egészet. Jó darabig szarni se tudtam, csak ültem sírva anyukámnál Budán a hipermangános vízben, se széklet, se semmi, csak az irtózatos fájdalom. ► Ebben az állapotban kerültél tehát Perkátára. Sebesre vagdalt seggel abba a háromszor három méteres vályoglakásba.

Igen. De amilyen izgága vagyok, jelentkeztem a méntelepen… és nem történt semmi baj. Vidáman, szabadon, hatalmasakat lovagoltunk a csődörökkel. Az én lovam többnyire a Hun volt. Fekete mén az ügetőről.

Gyorsabban haladt ügetésben, mint a többiek vágtában, és nem is rázott annyira. Nagyon kellett vigyázni velük, mert messziről megérezték a sárló kancát. Akkor nekiindultak, a ménfőnök meg rémülten kiabált, „rántsd be a zablát!”, mert ha ráharapod a csődör, akkor már hiába rángattad. A csődör nem igazi ló, az vádló. Négykor keltem, ötkor kilovagoltam, hét óra után már lenyergeltem, s mentem be az iskolába. Második osztályt kaptam. Én, aki csillagos ötösre tanítottam mindig, azt se tudtam, mit kell ott Perkátán

a gyerekeknek mondani. Hogy kell azt megtanítani, hogy nyolc meg három? A tízes átlépést. Mert az a gyereknek nem egyszerű. Számolni, írni, olvasni… tanmenet, tankönyv, napló. Ezt tanultuk a főiskolán. Jó rajzosként föl firkantottam a táblára bármit, elvarázsoltam a gyerekeket, színes egyéniség voltam, a gyerekek zabáltak – de tanítani nem tudtam. Az első hónapban a falu molnárözvegyénél laktam a malomépületben. Az idős hölgy valamiért megkedvelt engem, búcsúzáskor egy régi herendi tányérral ajándékozott meg, ma is őrzöm azt a tányért, és eszembe jut a néni kedves arca. A nagymamámra emlékeztet. Ott a régi malomépületben legalább tízezer egér lakott velünk. Amikor ilyen tömegben van, már nem is egér. Társadalmi tényező. Aztán a tanács tanítói lakásként kiutalt nekem egy régi üzlethelyiséget a falu szélén lévő majorságban. Na az volt az a háromszor három méteres, kecskeszaros lakás. ► Hajnalban méntelep, napközben iskola – mit csinál az ember a hatvanas években Perkátán, amikor egyszer csak besötétedik? Ül otthon egyedül a petróleumlámpa mellett. Próbáltam emberi körülményeket kialakítani, lett is később egy középről lelógó égő, meg a szülők az iskola padlásáról hoztak íróasztalt, alig fért be, volt sparhelt is, használ hatatlan, mert kéménylyuk az nem volt. Viszont azon tudtam kinyírni az egereket. Mert azért itt is voltak bőséggel. ► Miért pont a sparhelten?

Mert a platniról nem tudtak elmenekülni. Leoltottam a villanyt, az egerek elszabadultak, hirtelen fölkapcsoltam az égőt, egyszerre legalább harminc egér volt a szobában, s amelyik a sparheltre tévedt, azt lecsap tam. Ordas Pista, aki azóta a család barátja lett, akkor még kisfiú volt, kedvelt engem, és behozta az apja csendőrkardját, azt megvettem húsz forintért. Na és ezzel csapkodtam. Különben pár éve visszavette húsz forintért, mondván, az mégiscsak emlék az apjától. ► A perkátai vitéz, aki díszkarddal aprítja az egereket.

Novellákat is írtam róluk. Meg a legyekről is. Volt írógépem, írtam mindenféle szösszeneteket, megvannak valahol, gyertyát öntöttem, gitároztam, elaludtam, hajnalban mentem lovagolni. Három ajtóval arrébb egy normális lakásban laktak Mokri Endréék, szintén tanítók. Ha nagyritkán elmentek vendégségbe, vigyáztam a kisgyerekükre. Ültem a járóka mellett a meleg lakásban, és nem tudtam, mit kell csinálni egy kisgyerekkel. Énekeltem és gitároztam neki. Talán a legszebb ősdalomat költöttem ott altatás közben. Rövid angol szöveget írtam hozzá, aludj, csak aludj, kis hercegem… A kisfiú elaludt, a dal, az Altató megmaradt. Később az egyik Bacsó-filmhez rendes zenefelvétel készült belőle a filmgyárban. Nem tudom mihez hasonlítani, olyasmit azóta se írtam. Ritka furcsa, transzcendens dal. A hangom akkor mutálódott le a szopránból, később nem tudtam már

elénekelni. Egy barátom kivitte a dalt Amerikába, mondván, abból fog meggazdagodni. Nem gazdagodott meg. A szomszédnál nemcsak meleg levest meg kolbászt kaptam, hanem ezzel a dallal magamat is megajándékoztam. Néha kirándultunk is a kis tanítványaimmal: a gyerekek mondták, annyi minden van a föld alatt. Kimentünk egy homokbányába, ástunk, látod ott azt a Mária-fejet?, az bukkant elő, és van három török cseréppipám, azokat is ott találtuk, álomszépek. Ennyi volt. Perkátán ennyi történt.

Elmondtam Fehérvár végét, most elmondom Perkáta végét is. Egy napon, délelőtt tizenegy óra körül az asztalra borulva arra ébredtem, hogy a gyerekek ráznak: „tanító bácsi, tanító bácsi!”, kiderült, hogy a tanító bácsi két órája alszik. ► Elaludtál az órán?!

Elaludtam. A gyerekek sokáig moccanni se mertek, aztán nem bírták tovább, felráztak. Kiderült, hogy több mint negyvenfokos lázam van. Letámolygok, a kollégák körberohannak, menj orvoshoz, én meg csak mondogatom, hogy haza akarok menni. Valahogy elvergődök a házikómig, öszszeszedem az irataimat, elindulok. Jeges szél süvít, de én csak előre, át Szabadegyházára gyalog, arrafelé még a régi nevén, Szolgaegyházának hívták. Az négy-öt kilométer. Megérkezem az állomásra, fel a vonatra, indulás. És a Déliben mint a gumilabda, makkegészségesen pattanok ki a vagonból. Akkor hazamentem anyámhoz, és azt mondtam, soha többé nem megyek vissza. Nem is mentem. Karácsony körül járhattunk. ► De vajon melyik évben?

65 vagy 66, a jóég tudja. ► Számításom szerint 1962-től 1965-ig járod a tanítóképzőt, közben lovaglással egybekötött gyakorlótanítás Fehérváron, majd Perkáta.

1965 karácsonya lehet ez, itt vagy, Budapesten, szabad emberként.

Volt közben egy filmforgatás is, arról ne feledkezzünk meg, mert anélkül nem kerülhettem volna Pestre. Örökre hálás vagyok Bacsó Péternek. Akkoriban rockzenekarban játszottam a telepi fiúkkal. Az egyik koncerten olt sündörögtek a filmesek, mondták is, hogy ezek itt filmesek. Ment a tánc, mi a szokásos hantanyelven énekeltük a Cliff Richardokat, de a sajátomat is, mert azt beloptam a többiek közé, és azt tudtam rendesen angolul. Kérdezték, ez milyen szám. Mondtam, az enyém. Erre fel Bacsó bevette azt a számot a filmjébe, ez volt a Nyár a hegyen. Ebben szerepelt az Altató is, a rádióból szólt, mint valami amerikai szám. A herceget, a princet rosszul ejtettem, prájnsznak énekeltem, nem számított. A film után történhetett meg az, hogy Bacsó kijárt nekem egy kihallgatást a miniszterhelyettesnél. Mert az, hogy egy vidéki tanító fölkerüljön Budapestre, az nem létezett.

► A büdös seggű vidéki tanító… …bent ül a miniszterhelyettesnél, igen. Bacsó kitanított, mit kell mondani, de szerintem a dolog már el volt rendezve. Egyszer még visszamentem Perkátára, felszámoltam, amim ott volt, a gitáromat és a Mambó magnómat felhoztam, mindig arra énekeltem rá a saját dalaimat, azokat a végtelenül szomorú dalokat. Elköszöntem a szomszéd családtól, hátat fordítottam Perkátának, jött Budapest, jött a stopposigazolvány és Lengyelország, majd beiratkoztam a levelezőre Egerbe. ► És elnyerted ezt a szobrot. Innen indultunk.

Jó, hogy felidéztük ezt az egészet, valamelyest rend lett a fejemben, mi mikor volt, hogy volt, úgy körülbelül. Ezek szerint 1966-ban lettem nevelőtanár egy szakmunkásképzőben. Ez a MÜM 45. Intézet volt, itt Kelenföldön, ma szállodaként működik. A Kelenföldi pályaudvar előtt állt ez a marha nagy, több épületből álló… börtön. Börtön a gyerekeknek, börtön a tanároknak. Csupa kétes elem dolgozott itt, egyetemi tanárok meg kallódó, bizonytalan figurák, mint magam is, nem éppen a rendszer hívei. Kétezer kölyökre vigyáztunk három műszakban. „Nevelő elvtárs”, így kellett hogy szólítsanak bennünket. Mind szabolcs-szatmári, nyírségi gyerek, túlkorosak meg minden. „Tanító bácsi!, tanár úr kérem”, szóltak utánunk, mi meg javítottuk: „,Nevelő elvtárs, fiam, azt kell mondani!”. A harmadik emelet volt az enyém, négyszáz gyerek, gondolhatod. Egyszer bejön egy lapaj srác, kétszer akkora, mint én, az egyik legvadabb gyerek, nem is igen bírtam vele. „Nevelő elvtárs, én szerelmes vagyok egy lányba – mondta –, és muszáj vele találkoznom este villanyoltás után. Itt van a nevelő elvtárs szobája mellett a villámhárító és azon…” Ülök ott bent, mert nekem hajnalig bent kellett ülnöm, és tudtam, ezt nem lehet. Addig mondta, és olyan kutyaszemekkel, hogy végül nem tudtam nemet mondani. Lement, mint egy gyík, ígérte, hogy éjfélre itt lesz. Ezalatt én majd megőszültem. Éjfélkor, a nyitott ablakon, mint a puma, beugrott. Egy szót se szólt, csak iszkolt kifelé. Beleborzadok, ha csak felidézem. De onnantól nekem nem volt gondom a nagyfiúkkal. Egyszer aztán meglett az egri diplomám, felső tagozaton taníthattam, el is kerültem egy kőbányai iskolába.

Családi kép a hatvanas évekből, középen Csongor a szomszéd fiú ► De közben, ha jól értettelek, folyamatosan felvételiztél a képzőre.

Folyamatosan. Talán nem hatszor, csak ötször, már nem tudom, mindegy is. A vége mindig ugyanaz: kiírják a felvettek névsorát, és abban én nem vagyok benne. A rostákon sosem estem ki, az utolsó elbeszélgetéseknél történhetett valami, valahogy tisztátalan volt az egész. És elment a kedvem a festészettől. Otthon azért még festettem, az egyik szoba nekem volt átengedve, de minden tűz kialszik egyszer. ► Biztos van itt-ott képed, de nekem valahogy sose mutattad őket.

Van a lakásban is három, de mind félig abbahagyott, fejletlen példányok. Még tanuló stádiumban voltam. Grafikákat, rézmetszéseket, linómetszéseket csináltam, jó volt a kezem, jól rajzoltam tussal, de a festészetet csak kóstolgattam. Festő szerettem volna lenni, de még a gyerekcipőket se húztam fel, amikorra túl sok kudarc összegyűlt. Olyan ez, mint egy titkos szerelem, a mai napig tart. Illetve, ha helyrejövök, de kikapják a fél tüdőmet, és nem énekelhetek többé, még újra festhetek, de ez már nem az a festés. Negyven évig kéne tanulnom, rájönni a csínjára-bínjára… Én már festő nem leszek soha. Kedvtelésből festhetek, és ha nagyon el akarok adni egy képet, talán meg is veszik, mert a Cseh Tamás festette.

Csakhogy legföljebb saját látásmódom lesz benne érdekes, de mindaz a mesterségbeli tudás, amit én bele akartam valaha tenni, hogy az kerek egész legyen, az már sosem lesz meg. Hát ez a bajom nekem ezzel az egésszel. Szóval, ez életem kudarca. De lassan eljutunk majd a gitárhoz meg Bereményihez, és ott meglesz a kárpótlás. Nincs okom panaszra.

Legfeljebb, hogy kezdek fáradni, kicsit hosszúra nyúlik a mai beszélgetés.

Fárasztó nap volt. Már nyolckor felkeltem, aztán persze visszadőltem, tízkor kávét ittam, jól éreztem magam, fölhívtam Böske nagynénémet. Jó hí-

rem van, Tamás, mondta, meg fogsz gyógyulni. Nagyon helyes asszony.

Ma felmentünk hozzá, hogy helyrehozzuk a parkettáját. Vittem spaklit, kalapácsot, vésőt, smirglit, ragasztót, és munkálkodtam. Évával, aki amikor nem ételt vagy gyógyszert hoz be ide, akkor egy zseniális asszony, kiporszívóztuk, lekapargattuk, kiegyengettük a réseket, kiszögelléseket, hogy ne essen el a Böske. Én vezettem az autót, oda és vissza, szinte azt érez tem, kész ember vagyok. Közben ettem három szilvát is, mert igaza van az Évának, tényleg kell enni, a franc egye meg. Nem szabad fogyni, és már fogytam két kilót, mert akkor hiába az egész, legyengült szervezetet nem lehet műteni. Na, szóval benne vagyok a kreclibe’ rendesen. A barátaim biztatnak, Kátai Zoli írt, „harcos vagy, küzdj!”. Értem én ezt, de ha most meglátnék egy asztalterítéket, hát elhánynám magam. Szédelegtem ám parkettázás közben is. Böskének nem mondtam, de vártam már, hogy hazaindulhassunk.

Hangya-vezérkar (a kép jobb szélén Cseh Ferenc) ► Ő merre lakik?

A Fekete István utcában, a Hűvösvölgyi út környékén. Alinak idején odaköltöztek a nagymamámmal, a Mamakával. Érden laktak előbb egy gyönyörű villában, gyerekkoromban mindig ott nyaraltam. Tordasról nekem az volt a város. ► Ti egyébként dunántúliak vagytok?

Dehogyis. A Dunántúlra úgy kerültünk, mármint a Csehek meg anyámék tartozéka, a nagynénémék, hogy a háború előtt egyszer csak azt mondták valakik: itt van ez a tehetséges fiatalember, Cseh Ferenc, ő legyen a mintafalu igazgatója. Hol van az a mintafalu? Hát Tordason. És akkor ebből a szatmári-nyíri-szabolcsi családból hirtelen dunántúli család

lett. A nővérem még Debrecenben született, de én már Tordasról kerültem a Bakáts térre megszületni. ► Apád hol született?

Bűdszentmihályon. Ez eredetileg két falu volt, Bűd és Szentmihály, de összeolvadtak, mert a végén már csak egy keskeny kocsiút választotta el őket. A fáma szerint legényembernek még évtizedeidig nem volt tanácsos az idegen részbe átmenni. Ha mégis megkockáztatta, előkerülhetett a bicska. Bennünket, gyerekeket a Bengával ijesztgettek. A Benga szintén a két falut elválasztó, mocsaras, elkerített részben lakott, állítólag látták már sokan, rettenetes lény, éjszakánként a hörgése és a szuszogása is hallatszott. Amikor ott nyaraltam, egyszer sem ordított fel, de még nappal is közelebb húzódtam nagyapámhoz, ha a mocsár közelébe értünk. Pedig mentünk arra, mert a páskomba arra kellett menni. Ott, a távoli kertben összeszedtük a gyümölcsöket, és nagyapám ilyenkor apró rőzsekötegeket gyártott. Azzal jól be lehetett gyújtani a kemencébe, ahol a ropogós kiflik sültek. Cseh nagyapám ha összekötött egy köteget, betette egy kosárba a bicikli hátulján, és halkan azt mondta: „így, la!” Alig vártam, hogy újabb adaggal készüljön el, és halljam megint a különös csengésű kifejezést. „Így, la!” Ezt mondta akkor is, ha az ebédet követő pipaszívás után visszahelyezte valamelyik hosszú csibukját a pipatóriumba. Néha félnapokat kellett várni, hogy elhangozzék a mondat, ezért ottlétem alatt szinte állandóan vele voltam, „így, la!” Ma a két falu egy nevet visel: Tiszavasvári. Amikor 83-ban apám fejfáját kellett csináltatni, a Bibliájában találtunk skicceket csónakos fejfákról, anyám mondta is, utazzak, apám ilyet akart. A sárga Skodával lementem Tiszavasváriba, először is beültem a presszóba, miniszoknyás felszolgálólány unatkozott az üres asztalok között, szép lány volt, de hát nem csajozni mentem, mégiscsak apám fejfájáról volt szó. Valami rokonunkat kellett megtalálnom, hogy megmutassa azt az embert, aki farag még ilyen fejfát. Végül is a gyógyszergyárban leltem meg, a kapuban fegyveres őrök vigyáztak, majd szólunk neki, mondták. Jön aztán egy munkásruhás, tenyeres-talpas óriás, kezdem a mesét, meghalt édesapám, ebből a faluból származik, ezt találtuk a Bibliájában… A marha nagy ember tenyerébe fogja a papirost, morog valamit, „jól van, szentmihályi fa, meglesz”. Sarkon fordul, és otthagy. Most akkor mi van? Hogy megyek haza anyámhoz? „Ezt se tudod elintézni?”, kérdezi majd, és igaza lesz. Na, úgy is lett: „Mégis, mit mondott, mikor, mennyibe kerül…”, semmire nem tudtam válaszolni. Hetekkel később azzal fogad anyám, képzeld, Tamáskám, becsöngettek ma valami férfiak, hogy voltak a Farkasréten, beásták a fejfát, ott van, tessék kimenni megnézni, se egy kávét, se egy fillért nem fogadtak el, hazamentek. Szentmihályi emberek.

► Gondolom, anyukádat is oda temettetek tavaly.

Ott vannak már együtt. Neki meg egy keresztje van, apám református volt, anyám katolikus.

Debrecenben volt az esküvő

Apám református volt, anyám katolikus ► A mamád hová valósi?

Nyírmártonfalván született. Hogy ismerkedtek meg, sose mesélte el, soha. Pedig próbálkoztam, mégis hogy. Annyit tudok, hogy apámat a felvidéki Feledről helyezték Tordasra. Kaptak egy nagy, ötszobás lakást. Kör-

zetvezető, így nevezték apámat, hát elég rossz ízű szó. Hangya körzetvezető. A falu fölvirágzott, azóta is virágzó falu. A Hangya nagyon komoly dolog volt. Az ötvenes évek elején a körzetvezetői lakásból kilakoltattak bennünket a cselédsor legalsó házába. Ez azért nem a legrondább kitelepítés volt, nekem, fiúgyereknek jobban is tetszett ott. Erdő, disznóól, baromfiudvar meg minden. Itt is úgy, ahogy a Hangya előírta, és ahogyan kellett volna országszerte. A gazdák tanfolyamokra jártak, tanulták, hogy kell trágyázni, kendert tilolni, keltetőgépet működtetni, hogy kell majd gazdálkodni, eladni, Az 1900-as évek elején indult ez a mozgalom, ha jól tudom, és Tordas volt a mintafalu. Ott minden volt: kultúrház, könyvtár, nevelőotthon, leventeotthon, minden, ami egy önellátó, gazdálkodó közösségben szükséges. Ha ma úgy működnének a falvak, mint akkor, virágozna Magyarország. Van egy könyvem Tordasról, amit félig-meddig az apám írt, az főleg a Hangyáról szól. Mi is benne vagyunk az egyik képen, ott a házunk, meg egy gyerek az ablakban, a nővérem. Aranykor volt, nekem mindenképpen.

A gyerekkor beég az emberbe. Tótok laktak a faluban meg magyarok. Én például egy tót anya csecsét szívtam, a Popelka néniét, mert anyámnak nem volt elég teje. Később a kislányába, Popelka Valiba szerelmes is lettem. A telepről négy-öt gyerek járt be az iskolába, az erdőn át, a faluba.

Télen néha akkora volt a hó, hogy nekünk, gyerekeknek mellig ért. Bradák bácsi csörtetett előre, mi loholtunk utána a csapáson. Heti váltásban délután is jártunk iskolába. Délelőtt még hagyján, de télen már ötkor sötét van. Egyik este egyedül kellett jönnöm, talán eljátszottam az időt, és a többiek közben hazamentek, nem tudom már. Ezerszer jöttem át az erdőn ősszel meg tavasszal, de télen az erdő rettenetes szigorú fekete. Féltem. Ácsorogtam a kocsma előtt, gyerek oda nem tehette be a lábát, belestem az ablakon, a Bradák bácsi, a telepi ember még ott volt. Kijön végre, meggyújtja a viharlámpáját, előbújok. „Te vagy az, Tamás, nem olyan ember, mint más, na gyere!” Mintha a Jóisten ballagott volna előttem azokkal a hétmérföldes, biztonságos, imbolygó lépteivel, merthogy ivott azért kicsit, mentünk együtt, egy komótos, sötét nagykabát meg egy szapora, kicsi ember, mentünk, át az erdőn. ► Ebben a történetben csak a Tamás név nem stimmel. Feri, Pista, Jóska… ezek rendben lennének, de az ötvenes években Tordason egy Tamás?!

Tamás Zsolt a nevem egyébként, mert anyám Tamást akart, apám Zsoltot. Egyik sem volt akkor szokványos név, a korabeli falvakban használatos nevektől elütött. De nem tudtak csúfolni, próbálkoztak, de csak ennyi jutott eszükbe: Tamás, nem olyan ember, mint más. A faluban volt még különös név, például Kamilla. Szerelmes is voltam belé. Tíz-tizenegy éves lehettem. Helyes lány volt a Pók Kamilla. Jó húsz év múlva egyszer csak rám köszönt Budapesten a villamoson, hú de szép, csinos pesti lány lett! Elkelt, az biztos. Ezek a régi szép gyerekkori szerelmek soha be se

érnek, és soha el nem felejtődnek. Szerelmes voltam a Popelka Valiba, Pók Kamillába, és hát a tanító nénimbe is, abba legfőképp.

A felső sor jobb szélén Cseh Tamás ► Kiderült ez Kamillának vagy Valinak?

Hogyne! Fellöktem fogócska közben, hunyóban utolsónak ütöttem le, aztán megmutattam az erdei gunyhómat, mert az erdő az enyém volt, vagyis hát az erdőn osztoztunk, a falu innenső felén lakó fiúkkal meg fő ellenségeinkkel, a kisutcabeliekkel. Ott bújt egy elhagyott hajdani birtok is egy beomlott pincével, az erdő falu felőli részén, azért nagy harcok folytak.

Amúgy is mindig kerestünk magunknak harcolnivalót. Kunyhókat ástunk, ásáskor római pénz is előbukkant. Volt szép, kicsi római aranypénzem, azt aztán Pesten valaki nagyon elcserélte velem. Ástunk, megbolygattunk mindent, sírokat, bármit, amit találtunk. Az erdő kincsestár volt a rengeteg tölténnyel, gránáttal, háborús lövedékkel. Minden fiúnak volt saját gyűjteménye. Találtam egyszer egy szárnyas gránátot! Arrafelé nagy harcok voltak a háborúban, rengeteg lőszer maradt meg, így került hozzám ez a srapnel is. Gondoltam, ezt valami jó helyre elrejtem, nehéz volt, cipeltem.

Kibukkanok az erdőszélen, hát Bradák bácsi áll velem szemben. Teszed le azonnal?! Kezdem leereszteni, akkor meg az ijedt üvöltés, emeled fel rögtön?!, eresztem, emelem, az elején van egy gomb, ha az benyomódik, detonáció lesz. Összesereglett a fél falu, pár óra múlva megjelentek a tűzszerészek… Nagyon kikaptam mindenkitől. Felfogtam, milyen hülye vagyok, ráadásul lebuktattam a lőszergyűjtő csapatot. ► Mint Nemecsek a gittegyletet.

Pontosan. Napokkal később felrobbantották, nagyot szólt, a falu távolról nézte, és hallgatta a tompa dörejt. Én valahol el voltam zárva, pedig

hát mégiscsak az én gránátomat robbantották. Tudtam, hogy ez veszélyes lövedék, de hát a többi se robbant föl, pedig majdnem mindegyikből kiszedtük a puskaport. Tele volt velük az erdő. A kukoricagránátot eldobtuk a francba, az nem volt cserealap, nem ért sokat, mindenkinek volt belőle öthat. Nagy harcosok voltunk – közben azért becsülettel jártunk a templomba. Ministráltam is, rendesen. Néha olyan kurva hideg volt a templomban, mint egy kriptában, de a ministránsnak állni kell, mint a cövek. Edzett voltam, jó verekedő. A faluban hetedik osztályos koromig mindenkit lebirkóztam. Minden évben megvolt a rendes birkózás, tanévnyitó után egy-két héttel kihívta egyik a másikát, mentünk a távolugrópályára, a homokba, ott volt a birkó. Csak aki jelentkezett, azzal kellett kiállni. Orosz Csosza például, aki az egész iskolát leterítette volna, olyan jámbor gyerek volt, hogy nem jelentkezett. Hetedikben történt a baj: Klucsik Gyuri két vállra fektetett. Na attól kezdve maradtam én vissza a fejlődésben. Azonnal kisöpörtek a fővezérségből, és már csak a telepen vitézkedhettem egy maroknyi haddal. A lányok rám se néztek, mindenki a Klucsik Gyurit nézte. Szomorú időszak volt. És meg az erdőmet is kivágták. ► Hogyhogy?

Na nem akkor. Azóta. Terjeszkedni kezdett a falu, kellett a telek. Új világ lett, M7-es autópálya a közelben, komoly autóforgalom, lebetonozott utak. Régen gyalog mentünk mindig, végig a gesztenyesoron, be Martonvásárra, az állomásra, onnan marhavagonokban utaztunk tovább. Én nem lóghattam a vonatlépcsőn, mert azt nekem nem volt szabad, de apám ott utazott a felnőttekkel, és így mentünk Érdre. Pesten talán csak egyszer jártam, néztem, micsoda hülye egy hely. Egyszerre volt ijesztő és káprázatos is: gyerekfejjel föl nem fogtam, hogy lakhatnak az emberek így, egymás tetején. Büszkék voltunk mi az emeletes házra, hogy Magyarországon ilyesmi is létezik, de hogy ott lakni?! Komoly ember oda be nem megy, azt azért minden normális tordasi fiú tudta jól. Itt Pesten nem lehet élni, gondoltam magamban. Gyerek voltam.

5. (bip-pip-rock) szeptember 5. ► Hány autótok van e pillanatban?

Még megvan mind a kettő, bár Éva most talált egy új vevőt. ► És aki tegnap este bejelentkezett?

Az ugrott. Arany nyaklánc, sötét szemüveg, már kinézetre sem stimmelt. Aztán elkezdte leszólni a lovat. Annyira nem kerget a tatár, hogy alkudozzunk. Mindenesetre fölösleges a két autó. Régebben is volt Évának autója, egy sírnivaló Polski Fiat. Naponta lerohadt, nem indult. Amikor a Kossuth-díjat kaptam, és vele pénzt is, azt gondoltam, legyen neki rendes autója. Ő hurcolja a gyerekeket iskolába, ő az, aki bevásárol, én viszont néha napokra elmegyek vidékre, logikusnak tűnt a két autó. De másfél éve Regivel járok a fellépésekre. Vagyis hát jártam. Tökéletesen csinálja a hangosítást, és remekül vezet. Meg lehet szabadulni az egyik autótól, és talán még ma este benéz az új kuncsaft…

Kossuth-díj (András, Bori, Éva)

► Tegnap még nem láttam azokat az ecseteket az íróasztalon. Csak nem…

Nem, nem! Nem kezdek el festeni. Indián bőrtáskát csinálok, rég megterveztem, ott van az a bőrdarab kiszabva, előrajzolva a tévé mellett.

Perfleshnek hívják angolul, lakota nevét nem tudom, abban hordták ők a cuccaikat, azt akarom megfesteni, ha jobb állapotba kerülök. A semmittevés ellen akarok kitalálni valamit. Rajzolni, karcolni, festeni, ez hosszadalmas és szép kézi munka. ► Milyen bőrök ezek?

Ez itt nyers szarvasbőr, az pedig marhabőr. ► Honnan szerzed te ezeket?

Van egy kitapasztalt bőrösünk, a Szabó Miklós, ő nagyon tudja, mi kell az indiánoknak. Ahány felszerelési tárgy, holmi, annyifajta bőr. Ezeket még tavasszal hoztam el tőle. Gyöngyösre mentem fellépni, ő meg egy közeli faluban lakik, beugrottam hozzá. Olyan bőr kellett, amit vegyszer nem érintett. Ezek itt kibírják a vihart, az esőt, az árvizet, mindent. Nem voltunk mindig ilyen válogatósak. Eszembe jut a kezdetekből, amikor Török bácsiék bőrgarnitúráját skalpoltuk meg az óvóhelyen. A lakótelepen egy emeleten laktunk Törökékkel. Török Feri, alias Kismedve, aki ma az egyik optikai multicég igazgatója, nagyszerű indián lett idővel. A papája, Andor bácsi, a Külkerben dolgozott, a mamája, Kátya, orosz volt, kedves asszony, hithű kommunista. Mi a Ferivel lementünk a pincéjükbe, mert tudtuk, hogy a családnak van ott egy nagy bőrgarnitúrája. Heverő, hátas pamlag, négy fotel bőrből. Na most ezek mind meg lettek skalpolva. És ahogyan mi azt egy prémvadászokról szóló francia nyelvű képregényben láttuk, mindenféle tarsolyok, átalvetők meg rojtok formájában a bőr rávándorolt a ruhánkra. ► Ha jól értem, ti szétbarmoltatok egy bőrgarnitúrát.

Nekünk fontos volt a nyersanyag, Andor bácsi meg soha nem ment le a pincébe. Ha évek múlva mégis észrevette, hát annak már annyi volt.

Nemrég különben rendeltem egy könyvet Amerikából, ami hajdani indián táskákról, dobozokról szól, ezeket próbálom lemásolni. Kitalálhatnék magam is mintákat, de az valahogy szemérmetlen dolog, ráadásul olyan gyönyörűek ezek itt, hogy öröm újra megcsinálni őket. Természetesen csakis sziút csinálok, merthogy sziú vagyok, azaz lakota. A könyvben van sejen, varjú, arapaho, feketeláb, mindenféle. Azok is gyönyörűek, sőt többnyire szebbek, mint a sziúk mintái.

Lakota vagyok ► Más népektől nem lophatsz egy-két motívumot?

Nem akarok. Mondjuk, az arapahóktól lehetne, hiszen Éva mindig is arapaho volt, nem lakota. Amikor feleségül vettem, azonnal belerángattam a játékba, nem volt nehéz, de nem akart lakota lenni. Az arapahók igen közeli népek, nem rokonok, de barátok. Tetszetős mintákat használtak. ► Éva nem is veled van a táborban?

De igen. Az indiánok hozhattak feleséget a szomszéd népből. A gyerekeim így aztán „félvérek”: arapaho-lakoták. ► Az indiánok mivel festettek?

Többnyire növényekből, ásványokból nyerték ki a festéket. A feketét például a holtágakban poshadó, elsötétedett fadarabokból. Ezt a porhanyós, moszatszerű anyagot medve agyvelővel keverték, hogy zsíros és kenhető legyen. A többi alapszínt is növényi anyagokból, különböző fakérgekből sajtolták ki. Én beérem a vízfestékkel, de van köztünk, aki valóban csak természetes anyagokat használ. Például velőt. ► Elmegy a henteshez?

Igen. Velővel készíti ki, és puhítja meg a bőrét. Az indiánoknak sem voltak vegyszereik, és sokkal tartósabbak, fehérebbek, puhábbak voltak a bőreik, mint a mostaniak. Ez itt sajnos utánzat, meg is látszik.

► Gondolom, rengeteg ilyen táskád van már, hiszen majd fél évszázada indián vagy.

Most éppen nincs. Volt, de elajándékoztam. Tudod, az indiánok nagyon ajándékozó kedvűek, boldogan adtak bármit bárkinek. Szinte minden saját holmimat kaptam valakitől. Amit meg én csináltam, azt odaadtam másnak.

Az első farmer és az első épkézláb gitár ► Mindig azt hittem, ezek olyan „csehtamásos” gesztusok. Kérik tőled az ingedet, a könyvedet, a lemezedet, és te adod. Egyszer mesélted, hogy egy srác már szállt fel a hajnali vonatra, de még kérte a gitárodat. És te adtad.

Igen, adtam, de nem az Indián miatt. Erdélyi fiú volt, utazott haza, még a Ceauşescu-féle időkben. Talán Géza rokona volt, vagy annak ismerőse, úgy rémlik, egy Vetró András nevű szobrász fia vagy annak valakije.

Kiderült, hogy náluk elérhetetlen dolog egy ilyen mestergitár. Azóta zenekara van, Ady-verseket zenésítenek meg. Ezek az ajándékok néha jó helyre kerülnek, néha meg elkótyavetyélik őket, nem baj. Azt tudom, hogy a gitárjaim megfelelő kezekben vannak. Én is kaptam gitárt ajándékba, egy tizenkét húrosat Másik Jánostól. Nem illik továbbajándékozni, de annak az lett a sorsa. Egy bakonyi barlangászfiúnak adtam az egyik pulai koncert után. Tudtam, hogy hibázok, de már kimondtam, nem lehetett visszavonni. És az nagy pillanat, amikor gyorsan átadod. ► Te mikor kaptad az első gitárodat?

Valamikor az érettségi környékén. A mamám adott rá pénzt. Száz forintot. Ment a rock and rollozás, jártunk a bulikra, a Közgázra, a Közraktár utcába, ahol a trombita és a tangóharmonika mellett már szólt a gitár. Varázslatos hangszernek tűnt, utánozhatatlan csodának. Talán a Tűzoltó utcában, a helyszínekre nem jól emlékszem, volt valaki, aki piros lapgitáron

játszott. Jahahaha, hééjo…, énekelte, és közben elektromosan szólt a gitár, hát az frenetikus volt. Ez a hangszer világszerte nemzedékeket bolondított meg a múlt század közepén. Merő vágyakozás voltam, hogy nekem is legyen gitárom. És megkaptam! Hét-húros orosz gitár volt eredetileg, emiatt viszont olyan széles volt a nyaka, hogy szinte lehetetlen volt átfogni.

Mamaka és Prényi nagyapám ► Volt korábban gitár a kezedben?

Nem, soha. Fogalmam se volt semmiről. A hangolásról, a húrokról, a pengetőről… semmit se tudtam. Elkezdtem egy húron játszani. Gyufaszállal pengettem először. Sok mindenre nem emlékszem, de ez megmaradt, hogy gyufaszállal pengetem a legmélyebb húrt, és megírom a Bip-pip-rock című dalomat. A gyufaszál persze állandóan eltörik, ezért régi fésűket vágok szét, az meg tépi a húrt, de nem baj, mert így felfedezem, hol lehet Boy-húrokat kapni. Magyarországon évekig csak ezt lehetett kapni, ez volt a Húr. Kábé olyan, amivel a rapsicok megakasztják a nyulat. Szólt a gitár, az én gitárom. A szomszédban lakott Szerdahelyi János bácsi, matematikatanár és magyarnóta-szerző. Három fia volt, a két nagyobbik, Gábor és Péter a barátom. Elhatároztuk, hogy zenekart csinálunk. Mert zenekar az kell. János bácsi a vadászkürtöt erőltette a Gabónál, a Péternél meg talán a fuvolát. Ez az én zenei fejlődésemben nagyon is fontos volt, mert ők tudták, mi az, hogy összhangzattan, mi a dúr, a moll és a többi. Nekem semmiféle zenei előképzettségem nem volt. Tordason nem volt se zeneiskola, se zenetanár. Viszont a falu azokban az időkben még énekelt. A férfiak énekeltek a mezőn, az asszonyok a házimunka közben, a juhász dúdolgatott magában a nyáj mellett, a templomban is énekeltek, plusz nekünk, gyerekeknek még ott voltak a Rákosi-nóták, a mozgalmi indulók, amiket meg velünk énekeltettek. Évente egyszer-kétszer végigbicegett egy hadirokkant tárogatós ember a falu főutcáján, és szomorú kuruc kesergőket fújt. Mi, gyerekek falkában követtük távolról, míg el nem tűnt a falu végén, Gyúró irányában. Még akkor is fújta, amikor már rég egyedül volt. Titokza-

tos ember titokzatos muzsikával. Mintha tilos lett volna hallgatni, az emberek lopva csúsztatták a zsebébe az adományaikat. Gazdag dallamvilág rakódott össze bennem. Nagymamám tanított meg tercelni. Énekelt egy dallamot, én vele mentem. „Jé, Tamáska azonnal tud tercelni”. Ösztönösen énekeltem, nem kellett betanulnom a második szólamot, én azt valahogy tudtam, jött zsigerből. Mamakával jó volt énekelni. Na üljünk le, és énekeljünk, szokta mondani. Órákon át énekeltünk együtt. Kincsesbánya volt. Első világháborús katonadalok, kuplék, romantikus század eleji dalok, szabolcsi karácsonyi énekek sokasága, amiket ismert, és amiket lassacskán megtanultam tőle. A nagybátyám pedig, aki karpaszományosként, Drezda égését túlélve hazakerült, hogy itthon villamoskalauz legyen, a korabeli Budapest jasszvilágát hozta. Tőle hallottam azt is, hogy a nőre azt mondjuk, bige meg rihe. Ma is emlékszem egy helyi költésű katonaénekre, amit tőle tanultam: „Mellettem ülsz, ketymót eszel, jaj, de nagyon édes leszel, egy tabáni kiskocsmában, valahol a vén Budán…”. Annyiféle zenét hall egy gyerek, ha figyel. Csak a klasszikus hiányzott. A rádióban hallottam, de nem tetszett. Ezzel a háttérrel, meg a gyufaszállal, pengettem a gitáromat. Eljártunk a Metróra például, a zsebünkben lapult az előrajzolt papíros, gitárnyakkal, bundokkal, és lestük, mit fog le a gitáros. Aztán kiszaladtunk a folyosóra, és berajzoltuk, hol volt az ujja. Egy-egy este begyűjtöttünk három-négy akkordot. Azt persze nem mindig tudtuk, melyik ujját használja, emiatt én a D-dúrt azóta is másképp fogom, mint szokásos.

Kezdtük megfejteni a fogásokat. Szóval ez az F-dúr, néztünk egymásra, és görcsös ujjaimmal nagyjából lefogtam, reszeltem, nyuvasztottam a hangszert, az persze nem szólalt meg, de én csak szorítottam, szóval ez most F-dúr, ez a-moll, ez meg e-moll… A lényeg az volt, az lett volna, hogy mondjuk, e-mollból azonnal át tudj váltani a-mollra, olyan gyorsan, ahogy a dallam kívánja. Csakhogy percekbe telt, míg nagyjából a megfelelő helyre bírtam rakni az ujjaimat, és azok ott is maradtak. Majd lefogtam a másikat, az is öt perc volt. Így kezdődött. Szerencsére a Gabóék is kaptak végre gitárt, félrerakták a vadászkürtöt meg a fuvolát, a papa beadta a derekát. És lett három gitáros. A Shadows például három gitár felállásban játszott. ► A Metróra eljárhattatok, de Shadowst legfeljebb rádión hallottatok.

Szabad Európán és Luxemburgon. Recsegett-ropogott-sistergett a rádió, a dallamot valahogy leszedtük, a fonetikusan lebetűzött szöveg is hasonlított, bár értelme nem volt. Mindenki így csinálta akkor. Tudtunk kicsit angolul, de ahogy egy angol beszélt, azt nem éltettük. Pláne a dalokat nem. ► Az ötvenes évek végén te angolul tanultál?!

Igen, mert 56 után valahogy angolos osztályba kerültem. Oroszból folyton buktam, angolból jelesem volt. De ez a jeles nem sokat ért, hiszen

halott nyelvet tanultunk. Shakespeare-t magoltuk meg Thackerayt, mondtuk az életrajzokat, az idézeteket. De hogyan kell vonatjegyet kérni, azt nem tanultuk. Hamlet monológját ma is tudom. „To be or not to be, that is the question: whether it is nobler in the mind to suffer the slings and arrows of outrageous fortune, or to take arms against a sea of troubles, and by opposing end them? To die, to sleep, no more…”. Tudom tovább is. ► Te ezt tényleg tudod!

De ez nem segített, amikor a Mary Lout akartuk énekelni. Ettől még énekeltük persze. Lett egy Mambó magnónk, a mikrofonját odatartottuk a rádió elé, onnan átcsurgott valami a szalagra, az persze már ötszázszorosan recsegett, hiszen a Szabad Európát zavarták, Luxemburg is állandóan elment, de felvettük a fontosabb dalokat. Lassan megtanultunk néhány számot, sokszor címet is mi adtunk nekik, kellett a cím, hogy mégis tudjuk, melyikről van szó, melyik következik, mert rövidesen föl is léptünk valami bulin. Nem sokat teketóriáztunk. Horváth Öcsi, aki osztálytársam volt, lett a dobos, később az Indiánban is alapító tagként szerepelt. A gond az volt, hogy dob az nem volt. Öcsi begyűjtött egy gyönyörű, század eleji kalapdobozt, azt csépelte. A korai időkben egy iskolai bulin is fölléptünk a Toldy Gimnáziumban, fönt a Várban, voltak vagy háromszázan. Itt már hangosítás kellett volna. Ezeket a hangszereket nem tudtuk hangosítani, ezért valahonnan világvevő rádiókat cipeltünk oda, úgymond azokkal hangosítottunk, drótokat dugdostunk ide-oda, az a csoda, hogy az áram nem csapott agyon bennünket, mindegy, irtózatos sikerünk volt. Én ritmusgitáros voltam, Gabó lett a szólógitáros, ennek örültem, mert a Gabónak sokkal ügyesebb volt a keze, Péter, mint vadászkürtös, szaxizott. Shadowst, Hurricanst meg Duane Eddy-t nyomtunk, ehhez volt hangszerünk. Öcsi ütötte a kalapdobozt, ami három fellépés után behorpadt, szétment. Állandóan piszkáltuk az Öcsit, hogy szerezzen dobot, de hát a zsebpénzünkhöz képest a dob egy vagyon volt.

Játssz valamit mondták ► Mivel verte a kalapdobozt?

Dobverőt valahonnan szerzett, az állandóan ott volt nála, az iskolában is. Nagyon jó ritmusérzéke volt az Öcsinek, ezzel semmi baj nem volt, csak hát a dob, ugye. Dob híján az Öcsi állandóan a kirúgás szélén állt, de hát dobos mégiscsak kellett, még ha kalapdobos, akkor is. Sokan nyüzsögtek körülöttünk, a haverok mind be akartak épülni a zenekarba. Horváth Ervin fából eszkábált magának elektromos basszusgitárt, ami meg is szólalt. Megint mások más hangszerekkel szerettek volna benyomulni, de nem volt felvétel. Rengeteg ilyen zenekar próbálkozott akkoriban. A sorsdöntő kérdés az erősítés és a visszhangosítás volt. Azé a pálya, alá erősíteni tud. Igen ám, de az legalább ezerötszáz forint! Három családnak nem volt annyi pénze a gyerekek hobbijára. Bármilyen fellépést elvállaltunk, hogy félrerakhassunk pár forintot. Még apám vállalatához is elhívtak játszani! A gitár nemcsak bennünket babonázott meg, hanem a felnőtteket is. ► Azt azért nem feltételezem, hogy a nótaszerző matektanár vagy a gitárt vásárló mamád beatrajongóvá vált volna.

Talán furcsa, de nem volt családi ellenállás. A gyerekek érdekes dolgokat csinálnak ott lenn a pincében, ennyit gondoltak. Je-je-je, így nevezték, beatzenéről akkor még nem értesült a felnőttek társadalma. A vállalati bulikon, ahol azon nyomban leittasult a közönség, hamar kiigazítottak: mi nyomtuk volna a míves Shadowsokat meg Hurricanseket, ők meg bekiabáltak, „játsszátok most már az Akácos utat!” És hogy ne rúgjanak ki, vagy ne verjenek agyon, rázendítettünk. Viszont gyúlt a pénz az erősítőre. Hamar fölfejlődtünk, rendszeresen játszhattunk a budakeszi kultúrházban. A gitárokban már pick-up volt, egy vasrúdhoz lábakat szerkesztettünk, arra szigszalaggal rákötöttük a magnó mikrofonját, abba énekeltünk. Lépést

tartottunk, ahogy tudtunk. Az világos volt, hogy ha a KISZ patronálna bennünket, akkor előbbre jutnánk, de hát ez föl se merült köztünk. Nem volt baj, így is sikerünk volt. Most te nehogy valami érett zenekart képzelj magad elé, dehogyis. Elemi szinten meg tudtunk szólalni, ennyi.

Kitiltottak Almádiból „tvisztelés és hozzá való zenélés miatt” ► Tudtatok négy-öt számot…

Tizenöt-húszat, az már komoly műsor volt, azt már el lehetett játszani tízszer egymás után is, és nagyon lelkesen tanultuk az újakat. Elég rossz az emlékezetem, valószínűleg színezek is dolgokat, ez menthetetlenül így lesz az egész könyvben, de van néhány erős élmény, például egy magányos csillebérci fellépés. Talán mert van is róla fénykép: állok ott egy Gibson gitárral, és emlékszem, a Come on Let’s Twist Againt éneklem. Ezzel a gitárral tiltottak ki Almádiból 1962-ben tvisztelés és hozzá való zenélés miatt. ► Ezt így fogalmazták?

Nem kaptam róla írást, de a rendőrök szó szerint ezt mondták. Komolyabb volt ez minden írásnál. Almádiban nyaraltam, a gitár nálam volt, azt mindenhova vittem. Viaszosvászonból varrtam neki tokot. Játssz valamit, mondták, ahogy megláttak a gitárral. Nem rólam szólt ez, hanem a hangszerről. Eljátszottam három-négy számot, annyit tudtam. Travelling Man, ilyenek, aztán újra. És megint újra. A strandon, ha nem énekeltem el ezerszer a Come on Let’s Twist Againt, hát egyszer sem! A saját angol szövegemmel, persze. Az egész strand odagyűlt, mindenki tvisztelt, amíg „rendbontás” miatt a rendőrség ki nem szállt a helyszínre. De addigra mi elillantunk. Az Aranyhíd presszóban találkoztunk az almádi stranddal majdnem szemközt. Ült ott ez az ártatlan népség, és rettegett tőle a hatalom. Semmit nem csináltunk, de együtt voltunk, farkasgyülekezetnek szá-

mítottunk. A következő napon a strandra már úgy mentünk ki, hogy lesz tviszt. És lett tviszt, és megint kiszállt a hatóság, és mi megint elillantunk.

A rendőrség akkor már Almádi-szerte kajtatta a gyanús elemeket. Én a gitárommal különösen feltűnő voltam. Mindig az árnyékban somfordáltam haza, mert érezhető volt, hogy gáz lesz. Az is lett, mert a kispesti srácok egy kőkemény galeri voltak, a Kis Sváb volt a vezérük, nagyon elkalapáltak egy rendőrt, aki szórakozott velük. Na, ez súlyos hiba volt. Persze hogy őket nem kapták el, engem viszont igen, mert a gitár ott volt rajtam medálként, követő chipként. A búvóhelyem egy vitorláson volt, napközben tviszt a strandon, este a vitorlás. Egyszer aztán megüzenték a Svábék, hogy rendőrverés volt, gáz van, húzzak el a francba. Azt is megüzenték, hogy ha bármikor Kispesten járok, csak annyit mondjak: Kis Sváb. Lesz majd ennek egy gyönyörű fejezete, az majd később jön, ha nem felejtem el, elmondom, mert ez a jelszó tényleg működött. Éjszaka kimentem stoppolni, el innen bárhová, csak Almádiból el! Egyszer csak megállt egy Alfa Romeo, egy szemüveges férfi és egy gyönyörű nő ült benne, fölvettek. A férfi újpesti maszek volt, akkoriban kétes, gyanús személy, a nő pedig délafrikai magyar. Azt kell mondjam, fölvett egy korabeli milliárdos. Siófokra mentek, nekem mindegy volt. Elmondtam, mi van velem. „Fiam, vigyázz, olyannak kell lenned, mint a kígyó, királlyal-császárral nagyon vigyázz!

Most pedig jössz velünk.” Mint a mesében. A nő kedves volt és szép, a férfi gazdag és bőkezű. Üzletember volt, a kapcsolatunk később is megmaradt, a zenekarnak sokat segített, még a születésnapján is fölléptünk, és nem húsz forintot kaptunk, hanem százötvenet fejenként. Milyen jó, hogy eszembe jutott, a nevére sajnos nem emlékszem, meg is halt már, úgy hiszem. Azt tudom, hogy a dél-afrikai nő visszament, a parti nem jött össze.

Siófokon fejedelmi vacsorát költöttem el velük. „Gyere, most visszaviszünk Almádiba, de ne félj, mi a Tulipán Szállóban lakunk, amíg engem látsz, ember hozzád nem nyúlhat!” Szálloda – életemben először. De jött nekik egy üzenet, hajnalban elmentek, én meg ott ragadtam, csapdába szorulva, mint egy westernfilmben. Tudtam, ki nem mehetek, mert végem van.

Mindez a gitár miatt. A recepciós srác szólt: „a gitárt tedd be ide hozzám”.

Segített. Bár az is lehet, hogy ő hívta ki a zsarukat. Mert egyszer csak nyílt a szállodaajtó, és berontott négy zsaru. Azonnal igazoltattak, mit keres itt, hol a gitárja, kész. Azt az érzést nem lehet elmondani. Aki korabeli rendőr szemébe nem nézett, aki nem érezte a leheletüket, aki nem rándult össze négy primitív állattól, az nem tudja ezt. Azt csinálhattak volna, amit akarnak. Ma sok fiatal azt hiszi, hogy bátornak lehetett lenni. Nem lehetett, na azt pont nem. Én akkor megúsztam verés nélkül, de jött a kitiltás, „twistelés és hozzá való zenélés miatt”. Ennyit a Gibson gitárról. ► A zenekarral Budakeszin ragadtunk.

A művelődési házban heti rendszerességgel mi voltunk a rock and roll. A Városmajorból kijártak a srácok. Egész különös világ. Képzeld el,

1962-63-ban, már tanítóképzős voltam ezek szerint, a fiúk kezében sétapálca, a fejükön cilinder, némelyik a hosszú haját két copfba fonja, és úgy rokiznak, hogy közben pörgetik a sétapálcát. A legvadabb kölykök, városmajoriak meg budakesziek. Moszkva tér és Városmajor: egy-egy veszélyes galeri. Bennünket, Villányi útiakat ugyan semmibe vesznek, de nekünk, zenészeknek aranybelépőnk van mindenhová, mi vagyunk az istenek. Nyomjuk a rock and rollt, őrjöngve táncol a nép, szólnak az erősítők, Öcsinek végre van dobja, igaz, hogy csak egy pergődob, de szól, mint az istennyila, bömbölnek, sercegnek a hangszerek. Zúdul a muzsika, repülünk vele, boldog kor, megint a legboldogabb, 1963-at írunk, húszéves vagyok, és ekkor pattannak meg a srácok, és ekkor lesz vége a zenekarnak. ► Várj még ezzel egy pillanatra: mi volt kiírva Budakeszin, mi volt a nevetek?

Mi Blue Start akartunk, a kultúrház Kék csillagot írt ki. De Péter agyalt tovább, olyat akart, ami nekünk is jó, de elfogadható a komcsiknak is. Legyünk Sztereó, mondta, az mégiscsak egy zenei kifejezés, és azért idegenül hangzik. Kétségtelenül nagy respektje volt mindennek, ami Nyugatról jött. Később az Andrássy úton a Hídépítőknél, szemben az újságírószékházzal, már mint Sztereó léptünk föl. Ott már öt-hatszázan voltak a bulin, gondold csak el, ezek nagy bulik voltak, mi nyomtuk, mint az őrültek, és ott izzadtak előttünk a leggyönyörűbb lányok. Péter nagyon csajozott, Gabó is, Öcsi is, de ő a dobhoz volt láncolva, nem volt olyan szám, amiben nem kellett a dob. Én valamiért nem, megszállott voltam vagy hibbant, hülye, vagy nekem nem jutott, nem emlékszem. ► Pedig, gondolom, te énekeltél. És az énekesnek jobbak az esélyei.

Igen, de mégsem. Pedig jó volt a hangom, angolul is pötyögtem, az én angolom hasonlított leginkább ahhoz az angolhoz, ami kellett volna.

Akkor ott, a Hídépítőknél is nyomtam, „hippi, hippi sééék…”, még csak húsz perce játszottunk, messze volt még a szünet, de Péter levette a nyakából a szaxit, és lement a színpadról. Meg volt szabva, hogy negyvenöt percig kell játszani, utána lehet szünet. Gondoltuk, majd visszajön, de nem jött. Gabó utánament, semmi. A népek lent álltak, hogy mikor jön a következő nagy rázás, de a Gabó intett, hogy az bizony nem jön. Letettük a hangszert, kimentünk, és a Péter akkor azt mondta, nem játszik többet, soha többet. Ezzel lett vége a zenekarnak. Összepakoltunk, elmentünk.

Csodálatos, furcsa és megmagyarázhatatlan. Péter soha nem adott rá magyarázatot, ma Amerikában él, Gabó szintén Amerikába disszidált.

Volt egy ilyen terv. Hogy disszidálunk. A Gabó, a Péter, a Keindl Dezső, aki jóval később Párizsból hazajött meghalni, meg én tudtuk ezt. A Wiener Walzer tetejébe fölszállunk, kicsavarozzuk az álmennyezetet, bebújunk, jön a vasutas, akit lefizetünk, az visszacsavarozza a mennyezetet,

irány Bécs. Így is volt: napokig helyszínbejárás, figyeljük a Wiener Walzert, kifizetjük a vasutast, aki majd háromezer forintért visszarak öt csavart… és mindez meg is történt, velük. Én nem voltam köztük. Hogy anyám miatt vagy mi miatt, de nem mentem. Éva, te most miért jössz be?! Éva: Csak hoztam egy kis levest. A gyógyszert bevetted, Tamás?

Nem tudom. És utálom a levest.

Felmerült, hogy disszidálunk ► Én eszem egy kicsit, hátha kedvet kapsz.

Szerintem irigységből jön be, nem? Hogy ő nincs benne a beszélgetésben. És egy óra múlva jön megint. Szegény Éva, nélküle én már rég nem lennék. ► Odáig értettem, hogy becsavaroz a kalauz. De Bécsben ki csavaroz ki?

Senki. Dörömbölni kell. De Bécsben kell dörömbölni, és nem Hegyeshalomnál. Sokan ráfaragtak. Állt a vonat, azt hitték, megérkeztek, aztán mégsem. De mi ezeket már tudtuk, teljes fölkészültségben vártuk a napot. Illetve én lelkileg nem álltam készen. Hárman mentünk volna, Péter, Keindl Dezső és én. Gabó akkor már egy NDK-Ausztria IBUSZ-utazáson megpattant Bécsben. Szerintem náluk a család ezt megbeszélte, a mama és a papa eme törekvésükben támogatta őket. Menekültek az emberek Magyarországról. Az idősek azt mondták: „fiam, menj, itt nem lehet élni”. És a fiatalok mentek. A disszidálás nem divat volt, hanem egészséges menekülési ösztön. A mamám viszont nem tudott a tervről, és én bedobtam a törülközőt. Társaim súlyos megvetése közepette előjöttem a farbával: nem megyek. Hát így oszlott föl a zenekar. Én ott maradtam egy gi-

tárral, irány Perkáta. Írtam magamnak a számokat angolul, feljátszottam őket a magnómra. Néha kölcsönkértem még egy magnót, ráénekeltem a másik szólamot, és összejátszottam őket, zeneműveket hoztam létre, de az égvilágon semmi célom nem volt vele. Hallgattam magam, javítgattam, kísérletezgettem. ► Az soha nem jutod eszedbe, hogy továbbképezd magad? Gitározni megtanulni, kottát olvasni…

Reménytelennek tűnt. Zenei előtanulmányom semmi, először szolfézst kellett volna tanulni, ahhoz nem volt kedvem. Az akkordokat begyakoroltam és kész. De így is lehetett. Egyszer a Zoránnak mondtam, hogy mennyire nem tudok gitározni. Dehogynem, mondta, hogy az a pengetési technika, az micsoda ördöngös valami, és hogy ő így nem tudna. Persze hogy nem, mert kínomban vagy próbálkozó kedvemben magamtól kitaláltam dolgokat, és begyakoroltam sajátos pengetési módszereket. Ilyen gitározás nincs is. Így gitározgattam, magamban, magamnak.

Márta István, Novák János, Cseh Tamás ► Egy igazi autodidakta. Nem okozott ez görcsöket?

Perkátán?! Persze, később igen, de azokban a helyzetekben, amikbe akkoriban kerültem, görcsnek nyoma se volt. Miért lett volna? Más még annyira sem tudott, mint én. Jóval később aztán ennek megittam a levét. A hetvenes-nyolcvanas években érzékeltem, mennyi mindent nem tudok, csakhogy a kezem már beállt. Sokszor gondolkoztam, hogy belevágok, és megtanulok rendesen. De féltem, mi lesz, ha megtanítanak szabályosan játszani, ahogy kell, és kiderül, hogy éppen azt rontják el bennem, amit éppenséggel tudok, amitől én én vagyok, és olyan csapásra terelnek, amit már mindenki jobban ismer, mint én. Ez komoly döntés volt: maradtam autodidakta. Úgysem akartam egy életen át énekelni meg gitározni. De a mai napig érzem a tanulás hiányát. Viszont már annyira rutinos vagyok, hogy minden olyan helyzetet kikerülök, amiről sejtem, hogy ott lebukhatok. Így is lebukok. A Fehér babákban például van egy akkord, amit a mai napig nem tudok megcsinálni rendesen, ott csalok, a trükkjeimet vetem be. Szinte rendszeresen elrontom, amikor E-dúrról H-szeptimre kell váltani. De a zenéléshez nem csak technikai tudás kell.

► Közben néha pont egy virtuózzal, Másik Jancsival játszol együtt.

János mondott egy szép dolgot, éppen most, itt, ezen az utolsó koncerten: „tőled a szabadságot tanultam meg”. János nagyszerű muzsikus, dzsessztanszakot végzett, és ha együtt játszunk, áthidalja, amit én nem pont úgy csinálok, ahogy „kell”…, de mondhatom Márta Pistát vagy Novák Jancsit, velük is évekig játszottam, igazi, képzett, kiművelt, sokoldalú zenészek, zeneakadémiát végeztek, de nekik sem okozott ez túl sok gondot.

Tanítgattak. Amíg valamire rá nem éreztem, nem tudtam azt megcsinálni.

A tökfejembe nem ment bele egy csomó dolog, de ha megéreztem a dolgokat, akkor azok örökre beépültek. Egy hülyét már csak kinyomtak volna a profik maguk közül, ha az nem tenne hozzá valamit a közös zenéléshez.

Soha nem leszek virtuóz, és leírni sem tudom a dalokat a mai napig. Ha fegyvert szorítasz a homlokomhoz, hát elolvasom a kottát, a tanítóképzőben a zongoráról is beszereztem az alapismereteket, szolfézst is tanultunk, de hát ez édeskevés. Azt viszont még mindig tudom, talán, aminek elveszítésétől féltem annak idején. ► Mindenesetre nem tudja senki hitelesen előadni a dalaidat. Pedig sokan éneklik: kirándulásokon, tábortűznél, sőt önálló esteken.

Valahogy tényleg nem tudják. Bár eszembe jut egy fiú, egykori szentesi diák, a Hajduk Karcsi, ő úgy énekelte a Rimbaud-t, mintha sajátja lenne. ► Karcsi stúdiós volt nálunk a Bárkán. Most a Katona József Színház egyik vezető színésze.

Tudott valamit. Úgy énekeld, mintha te találnád ki, ilyeneket tanácsoltam neki. Megértette, és megcsinálta. Nagyon is megcsinálta. A saját útját járja azóta, ahogy kell. Egy biztos: nem elég szavakat, dallamokat énekelni, hangokat kibocsátani, mert az csak a fülig ér el. Márpedig a szívhez kell eljutni, abba kell beletalálni. Kényes dolog ez, mert a magam „különleges” képességeiről kellene beszélnem, de ezeket, ha vannak, én nem ismerem. Soha nem is akartam ezt megfejteni. Akár hiszed, akár nem, nem gondolkoztam erről. Az is lehet, hogy azért van tétje minden estének, mert olyan hiú vagyok, hogy a lebukástól rettegve mindent beáldozok. Ki tudja?

Talán erre valók a nagy gesztusok is. ► Tudnál még gitárt ajándékozni?

Már nem. Egyet András fiamnak adtam, kettő maradt, azokat már nem adhatom. Az egyik az öreg Yamahám, azt 73-ban a Yamaha hangszerkiállításán vettem részletre. 7100 forintba került, óriási pénz volt az akkor, négy évig nyögtem. Gyönyörű hangszer, három van belőle Magyarországon. Mindig ott van a színpadon, bár kicsit hűtlen lettem hozzá, mert nemrég muszáj volt megvenni egy masszívabbat, egy még profibbat. Ez a

Martin, ami nagyon megbízható. Őket már nem ajándékozhatom el, nincs több gesztus.

Cseh Tamás és Bérczes László (1994) ► Érkezik Éva, még jó, hogy közben megetted a levest.

Gyógyszerosztás. Ma különben jól vagyok, mintha nem is tegnap lett volna az újabb kemoterápiás kezelés. Hármas kórterem, Sándor ápoló, szokásos csövek, türelmetlen várakozás, hogy lecsorogjon az anyag…

Estére kifeküdtem, lázam is volt, közben telefonok egyfolytában, kérdezik, hogy vagyok. Örültem, hogy Géza is felhívott. Eszébe jutott, hogy esetleg elpatkol a kolléga. Szépen megbeszéltük, mik az esélyek. ► Mik? Nem tudom. Azt tudom, hogy holnap délelőtt, ha jól leszek, nekiállok megfesteni az indián bőrtáskát. Örömet okoz, és elfoglal, azt remélem. A fiam vett redisztollat, tust fogok használni. Az indiánok a kontúrokat beleégették a bőrbe, szóval kontúrosak voltak ezek a geometrikus minták, és én ezeket tussal fogom odacsalni, amit senki nem fog észrevenni, mert a festék meg a méhviasz, amivel a végén bedörzsölöm, el fogja antikolni az egészet. Figyelsz rám? ► Persze.

Mi van veled? ► Semmi. Van egy Xanaxod?

Az itt mindig van. Irigyellek.

► Mit irigyelsz? Hogy a végét járom?!

Várjál, ne keverjük össze, a végét én járom. Te szerelmes vagy, én meg rákos. Két külön cipőben járunk, barátom. Úgy bizony.

6. (élet) szeptember 7.

Lemegyünk Kővágóörsre, és én ott majd nem csinálok semmit. Mert nem tudok. Kimegyek a kertbe, jó a levegő, tudom, mindent tudok. Azt is, hogy jó ez a folyadék vagy mi, amit most ittam meg. Ihatatlan. ► Mi ez tulajdonképpen?

Búzacsíra, erjesztett nemtudommicsoda, a kumisznak meg valaminek a keveréke. Állítólag jót tesz. Ezzel indult a nap. Aztán erőt vettem magamon, lementem a gyógyszertárba meg az ápiszba, vettem tust, filctollat, aztán mostam, kiteregettem, kitakarítottam, mint egy sportoló, mindent megcsináltam, még Sári is beoltott, most itt vagyok. És akkor majd Kővágóörs. ► Egy tüdőrákosnak valószínűleg jót tesz a vidéki levegő. Kinn leszel, a kertben.

Már látom magam: a beteg ember őszi napsütésben párnákon, takarók alatt hever kinn, a sárguló lombok alatt. Ez Mikszáthnak vagy Móricz Zsigmondnak való, vagy annak, aki az Őszikéket írta. ► Aranynak.

Neki. ► Te Petőfi szeretnél lenni, mi? Hatvanhárom évesen nem tudsz Petőfi lenni, akár van rákod, akár nincs.

Nem akarok Petőfi lenni. Egyszerűen aktív szeretnék lenni, és az nem megy. Jártam kicsit az utcán, még egy női nézés is volt, aztán hazafelé már ügyelni kellett a lépéseimre, hogy fel ne bukjak. A bal lábam engedetlen. A kezelés miatt van ez is, működik a kemoterápia. Úgy néz ki, a nagy hírű professzorok mégiscsak tartanak egy konzíliumot az ügyemben, hogy mi legyen, aztán hamarosan a kérdés: van-e áttét vagy nincs… És egyfolytában hallgatod: „Akarjál gyógyulni, Tamás!” Kérdeztem most a nővéremtől, van, aki nem akar meggyógyulni? Azt mondja, van. Jó, én akarok. Megittam a gyógyitalt, óránként beveszem a gyógyszert, kiülök a jó levegőre, mi kell még?! „Rajtad is múlik, Tamás”, kezdik, és öntik rám a tanácsokat. Ha békén hagynának, talán már rájöttem volna, mi a teendőm.

De mit válasszak ki ezer tanácsból, ami ott kering a fejemben, és ezek jobbnál jobb tanácsok, és mind tiszta szívből valók, de én még nem jöttem rá, hogy mit is kell csinálnom. ► Pedig érzem, nekem is elő kell jönnöm a farbával, már csak lelkiismereti okokból is. A múltkor az ajtóban még beszélgettünk Évával. „Nem azért mondom, hogy szólj neki, csak…”, kezdte, és tudom, hogy pont „azért” mondta: szóljak neked én is, hátha. Hátha azt jobban elfogadod.

Mondjad. ► Szóval: három dologról van szó. Egy: mérsékelni kell a cigarettát.

Kettő: enni kell. Három: jó levegő. Semmi újat nem mondtam, magad is tudod, hallod nap mint nap eleget. Be is fejeztem.

Rendben. Látod, kevesebbet szívok, látod, próbálok enni. És Kővágóörsre is lemegyek. Folytassuk a könyvet. Addig se a betegség van.

Most már csak-csak elérkezünk Gézához. ► De még nem ma. A ti első találkozásotokat már sokszor hallottam.

Azt is tudom, hogy azonnal megszületett az egyik legszebb dalotok. Tehát az a Cseh Tamás, aki elkezdte Gézával írni a dalokat, már készen állt, „kész” volt. Szeretném, ha összeraknánk, látnánk magunk előtt azt a fiatalembert, akihez Bereményi Géza majd odafordul, és azt mondja neki: „írok neked magyarul dalszövegeket”.

Mit tudunk? 1961: érettségi, 1963: a zenekar megszűnése, 1964től: tanítóképző, Perkáta, nevelőtanárság, kőbányai tanítás, közeledünk az 1970-es találkozáshoz, de addig még van néhány üres év.

Ha üres.

Nagy lébecolás volt akkortájt. A hatvanas évek végére már lemondtam a festői pályáról. Kőbányán tanítottam, és indián voltam. ► Újra és újra előjön az Indián. Fel tudod idézni az ötlet születését?

Az első, ártatlan pillanatot, amikor valakik úgy döntenek, ők ezentúl indiánok lesznek.

Ezek a valakik mi voltunk, négyen: Horváth Öcsi, a dobos… ► A kalapdobozos?

Igen, a kalapdobozos Horváth. Aztán a Sellei, a Fuser meg én. Osztálytársak voltunk, érettségire készültünk, de tanulás helyett tízfilléres alapon kártyáztunk. Egyszer csak valamelyikünk előrántotta a fésűjét, a többiekre fogta, mint egy pisztolyt, senki ne mozduljon!, és besöpörte a tízfilléreseket. Akkoriban mindenki a farzsebében hordta az egyhatvanas fésűt, azonnal válaszoltunk hát a támadásra. Elő a fésűt, ssscccccs!, kiáltotta, aki a leggyorsabb volt, és lelőtte a társakat. Azonnal két pártra szakadtunk

mi négyen, és másodpercenként agyonlőttük egymást. Mikor már tét volt az asztalon, talán ötvenfillérnyi, mindenki remegő kézzel figyelte a másikat, westernhelyzet, dulakodás, vetődés, folyosó, konyha, szekrénytető, vécé bevonva… haditerületté változott a lakás. ► Kinek a lakásán történt mindez?

Selleiéknél. Az apjával élt, aki aztán hazajött három nap múlva, oda, ahol mi állítólag tanultunk, és látta, hogy romokban a lakás. Sellei lógó orral jelentette, hogy az osztálytársai többé nem tehetik be oda a lábukat. Az lesz, mondtam, hogy elmegyünk a hegyekbe, indiánok leszünk, íjat csinálunk, azzal igazán el kell találni a másikat, és akit eltalál egy nyílvessző, az kiesik. Nincs vita. A Gerecse lett az első helyszín… nem is, nem a Gerecse, hanem a Vértes, igen, a Vértes volt először. Négyen mentünk, két sátorral. Tatabányán leszálltunk, ott azonnal szétváltunk, és rettentő titokzatosságok közepette, sok kilométeres gyaloglás után elnyelt minket az erdő. Én voltam Öcsivel az egyik törzs, Sellei Fuserral a másik. ► Az indián-ötlet tehát tőled indult.

Igen, mondhatjuk ezt. Nekem már volt múltam, én már a falumban is indián voltam, de a többieknek sem hiányzott a winnetous és cooperes műveltsége. A tereptől sem ijedt meg senki, viszonylag sokat kirándultunk és táboroztunk az osztályfőnökünkkel, Kunfalvi Rezsővel és a magyartanárunkkal, Jávorka Péterrel, mindketten természetszerető emberek voltak.

Kunfalvi alpesi síző, Jávorka tájfutó. Szóval mentünk ott négyen az erdőben, szabadok voltunk, az történt, amit mi akartunk. Mi fáztunk éjszaka, mi áztunk esőben, mi raktunk tüzet… amit mondtunk, igaz volt, amit megcselekedtünk, tett volt, amiről lemaradtunk, arról lemaradtunk. Utólag meg lehet ezt magyarázni, elméletet lehet mögé gyártani, hogy szabadságvágy meg kivonulás a társadalomból, de mi akkor ott csak játszani akartunk. Lecserélted azt az embert, aki a kinti, hazug világban bóklászott, és előlépett egy harcos. Uncas, Winnetou meg a többiek. A következő években már nyolcan-tízen voltunk, és a Bakonyba mentünk. Sokkal jobb terepet találtunk Bakonybéltől délre. Azóta is ott vagyunk. ► Hogy néztetek ki kezdetben?

Nem volt rajtunk semmi indián, talán a fejünkre kötöttünk egy szalagot meg a farmerra függönyrojtot. Baltánk volt, vágtunk íjat, vittünk madzagot. Néprajzilag nullán álltunk, alig tudtunk valamit, de a hadijáték egyre fejlődött. Sellei volt egy-két évig Old Shatterhand, neki külön joga volt, ő ököllel is megölhette a másikat. Mint May Károlynál. Mert kezdetben az szentírásnak számított. Hihetetlen szabályok születtek, állandóan újraírtuk az alapszabályt, hogy lehet fogságba esni, hogy lehet meghalni… Kezdetben annak haza kellett utaznia. Aztán rájöttünk, hogy ez baromi kiszúrás, mert ha valakit rögtön az első nap megöltek, akkor az kiszállt a játékból,

fogta a hátizsákot, és utazhatott haza. Mikor ez már mindenkivel megtörtént, változtattunk a szabályokon. Egyre többen lettünk, hírünk volt baráti körökben. Egy napon megjelent két cinkotai srác a Villányi úton, és az Indián felől érdeklődtek. Mit tudnak ezek a suttyók, gondoltam, és nagy méltóságteljesen mondtam egy-két dolgot, hogy hát ez egy komoly dolog, és szép, hogy így érdeklődtök, de mégis mit akartok. Hogy ők nagyon szeretnének csatlakozni hozzánk. Nem úgy megy az, mondom én, de térjünk vissza rá. Ők nagy szerényen köszönik szépen, de még mielőtt elmennének, itt hagynának egy-két dolgot ajándékba, merthogy ők is indiánoznak, persze nem ilyen komolyan. Előhúz az egyikük egy bőr vadászinget, hímzettet, életemben nem láttam olyat addig. Ez a vadászing a mai napig megvan nekem Kővágóörsön. Mint később kiderült, Black Horse Tengerészeti Főiskolára járt, a mai napig is tengerész, sajnos azóta kivált a játékból, Fehérszarvas pedig csodálatos indián holmikat tudott csinálni, máskülönben meg lelőtte az egyforintost a fejedről íjjal. Két zseni állt ott előttem, a „főnök” előtt. Néprajzi szempontból mérföldekkel előbbre voltak. Két nagyszerű indiánt nyertünk velük. A Főnök én voltam, Black Horse pedig a Varázsló, jól kiegészítettük egymást. Ő tényleg varázsolt ott a tisztáson, csak úgy borsódzott a hátunk. Táncolt, énekelt, megmondta, hány halottunk lesz, győzünk-e vagy sem. A baglyok is elhallgattak, amikor ő a dobjához nyúlt. Minden egyes belépő ember hozott valamit a játékba. Voltak, akik aranyat, voltak, akik csak rezet, de a dolgok összeadódtak, és egyszer csak hihetetlen tárháza lett az indiánismereteknek, egyéniségeknek, magatartásoknak. Az Indián a titkos szabadság terepe lett. ► De ez csak néhány nyári hét.

Hát igen. Az év nagy részében Kőbányán tanítottam. Szerettem tanítani, szerettem a kollégákat, a gyerekeket. Nem akármilyen iskola volt, a diákok fele cigány, fele magyar. Emberszagú hely volt. Kőbánya akkor még külvárosnak számított. A Ceglédi és Bihari út háromszögét dzsumbujnak hívták, éjszaka a rendőrök se merészkedtek be oda, mi viszont jártunk családlátogatásra. Tanultam, megedződtem. Nem volt ez rossz, de ennyi volt: tanítás, lébecolás. Ment az idő, napra nap. Történt azért valami, apróság, de akkor nekem mégiscsak változást jelentett az életemben: lett egy autóm. Ülök reggel a villamoson, akkor még villamos járt az Üllői úton, megyek ki Kőbányára, olvasok egy cikket a feledékeny autónyertesekről, akik már évek óta nem jelentkeznek, és hogy olyan is van, aki már két autót is nyert, és mégse jelentkezik, szóval ezt olvasom. Letanítok, hazamegyek a Villányi útra, ott ül anyám meg apám, néznek rám. Gondoltam, meghalt valaki, mert úgy ülnek ott. Amikor én ezt az újságot elolvastam a villamoson, hát eszembe se jutott, hogy a nagymamától valamikor kaptam egy ötezer forintos nyereménybetétkönyvet, talán érettségire, talán valamelyik diploma megszerzése után. Anyám és apám is olvasták az újságot, azért ültek úgy. Levonták a következő nemzedékekre vonatkozóan is a ta-

nulságot, hogy milyen peches a mi családunk, itt van a fiunk, Tamás, nyert egy autót, de lám, két év múlva vesszük észre. Aztán mégiscsak utánajártunk, és kiderült, hogy egy Fiat 850-est nyertem, amit ugyan már nem kaptam meg, ideadták viszont az árát, valami hetvenötezer vagy nyolcvanezer forintot. Nagy pénz volt az akkoriban, jól jött a családnak. Csakhogy nekem akkorra volt már jogosítványom, mert mindig is rettenetesen vágytam arra, hogy autót vezethessek. Szóval vezetni tudtam, szerettem is, a mai napig szeretek, élvezem, ha csak gurulok, vagy ha repül az autó. Szóval azt kértem a családtól, hogy a pénz egy részéből hadd vegyek egy használt kocsit. Így is lett. Kardos Feri eladta nekem ötvenezerért a Fiat 500asát. Olyan, mint egy fűnyíró, de még eredeti olasz gyártmány, torinói, lenyitható tetejű, négyszemélyes… Nem is az autó a lényeg, hanem a történés. Hogy történik valami az életemmel. Mert nincs mese, holtponton vagyok jó ideje. Tanítok, szeretek is tanítani, de egyre többször felteszem magamnak a kérdést: mi lesz velem? Mi is az én dolgom a világban? Anynyi lenne, hogy kizötyögök Kőbányára meg vissza Budára nap mint nap életem végéig? Na erre azért nem adott választ a Fiat 500-as.

Bakonyi indiánok ünnep után Megtartottam az óráimat, sakkoztam a tanáriban a férfikollégákkal, köztük az igazgatómmal, sőt a környék postásával is, aki nagymester volt.

Hatalmas sakkpartik után, este hatkor jöttünk el, időnként beültünk sörözni valahová. Addig nem szerettem a sört. A suliban kemény fegyelem volt, térképmutató pálcával járt minden tanár, amíg meg nem jött az első feljelentés. Addig rend volt. Tekintély, szeretet, kölcsönös megegyezés. Aztán kezdődtek a hiábavaló intők, beírások a nem létező vagy többpéldányos ellenőrző könyvekbe. Ez ott nem működött. Amúgy nagyon jó fejek voltak a gyerekek. A cigány gyerekek olyan szabadon festettek, már amelyik fes-

tett, hogy az káprázatos. Én meg hagytam. Megszüntettem a margót, mondván, a rajzlap teljes terjedelmében festésre való, de hát amúgy se törődtek volna a margóval. Eltértem a tanmenettől, de különben is hiába raktam volna ki bármit, hogy azt rajzolják. Magam is beláttam, erre semmi szükségük nem lesz. Inkább azt gondoltam, valahogy az ízlésüket alakítom, ezt meg azt a színt ne rakd egymás mellé, ilyenek, meg hogy próbálom megbontani azt a kötött szellemüket, ami egy gyereknek még nem lehetne, de a világ már rájuk erőltette. Leginkább csak meséltem. Ültek ott a nagy lakli nyolcadikos fiúk, én meg kitaláltam egy mesét, hogy van egy kerek tó, egy boszorkány, és már ment is le mindenki a padra, két karjukra dőlve bámultak. Akármilyen csibészek voltak, loptak, raboltak, mindent csináltak, de a mesére olyan lett az egész osztály, mint egy kábán elheverő kutyafalka. A mese öt-hat percig tartott, blattoltam, hogy királylány, boszorkány, sötét erdőben huhogó bagoly a fán… és már mindegyik ott feküdt kinyúlva az álomdagonyában. Na akkor azt mondtam: szeretném, ha megrajzolnátok azt, amikor a bagoly észreveszi a királyfit a sötét erdőben. Ők nekifogtak. Mindig volt három-négy zseniális ötlet és persze annak szegényesebb variációi. Megmondtam nekik, mire osztályozok: az ötletre, a fantáziára, a színekre – keverjétek a színeket, nem baj, ha összefolyik! Nálam ötöst kapott szinte mindenki. Hát, ha nem rajzolt semmit, akkor nem tudtam mit csinálni, akkor egyest kellett adni. De a legzsiványabbat is megdicsértem, ha produkált valamit, akármit. Hozta ki Zsigár a rajzot, az osztály már röhögött. Hát igen, a Zsigárnak mindene össze volt már folyva, én meg azt mondtam: hármas. Az osztály felhördült: hogyhogy hármas?! Hogy nem kap a Zsigár egy akkora fát, hogy az kilóg a naplóból?!

Csakhogy én láttam abban az iszonyatos maszattengerben egy tízforintos nagyságú részt, ami merő véletlenségből nem volt úgy elcseszve, mint a többi, s mondtam, hogy az a rész csillagos ötös. Az egész úgy általában egyes, de az a rész meg csillagos ötös. Zsigár ettől kipakolta volna nekem a város összes papír-írószer boltját. A következő órára mindenesetre fölszerelkezett festékkel, ecsettel, mindennel. Persze ez csak két hétig tartott, utána lelohadt a lelkesedés, de ez is valami. Nem azt mondom, hogy mindig jó tanár voltam, de szerettem tanítani. Igazi, nagyszerű tanári kar volt. Szabó Pista bácsi volt az igazgató, egy somogyi parasztember, Gratzl Jancsi a tornatanár, Illi Bandi a biológiatanár, Tóni bácsi az énektanár, Solymosi a magyartanár, tőle franciaórákat vettem. Lassacskán az is kiderült, hogy majd mindenki párttag, de azért három sör mellett már azt mesélték, mi volt 56-ban a Petőfi híd pesti hídfőjénél, a fiúkat hogy nyírták ki az oroszok, hogy próbáltak az emberek élelmet bedobni az aluljáróba, ahol éheztek a felkelők. Végül már mind tudtuk, hányadán állunk a másikkal, csendes szeretettel bólogattunk, ha a főnök hivatalból fölmordult, „Na az azért nem egészen úgy van!” A lovaglócsizmámat is akkor vettem meg Tóni bácsitól hatszáz forintért. Sámfával. Az a világ legszebb lovaglócsiz-

mája volt, abban még Ferenc Jóskának énekelt vagy hegedült a nagyapja a Vigadóban. Az a keményszárú csizma, sajnos, nincs már meg.

Fiat 500-as az első autóm ► Az iskolában hagytad?

Kővágóörsön elajándékoztam a kocsmárosnak, a Tibornak, mert annyira szerette volna. Adott érte egy szir-szar csizmát, legyen azért, ha lovagolni akarnék. De azt a Tóni bácsi-félét még ma is visszavásárolnám, csak azért, hogy újra az enyém legyen. Mert az olyan volt.

Na ez volt a tanítás. Mégsem tingli-tangli évek voltak ezek, mert ez idő tájt jártam ki Szentendrére a vad festőpalántákhoz éjszakázni, vitatkozni, vágyakozni a festés után, vagy be a városba, be a New Yorkba, a Kárpátiába, a Fiatal Művészek Klubjába, a korabeli helyekre, ahol valahogy Erdély Miklóssal is összeismerkedtem, meg Szentjóbyval, meg Balaskóval, görög fiúk sokaságával, szép lányokkal. Meg Pilinszkyvel, aki Erdély Miklóséknál egy teljes éjszakán át olvasta franciául az egyik kötetét.

Rendhagyó emberek, tele tervekkel, szándékokkal. Közéjük keveredtem, magam sem tudom, hogyan.

Cseh Tamás osztályfőnök

Cseh Tamás rajztanár ► Pedig pont ez érdekelne: egy felső tagozatos rajztanár hogy kerül ebbe a társaságba?

Valahogy mindenki ismert mindenkit. Lementél a Fiatal Művészek Klubjába, és minden asztalnál ismerős ült. Bódy Gábor, Kardos Feri, kaszkadőrök, muzsikusok, világmegváltók… Erdély Miklós valamiért a szárnyai alá vett, mellesleg ő találta ki, hogy énekeljek, zenekarom már rég nem volt, elfelejthettem volna a gitárt. Erdély Mikinél naponta volt valami esti összejövetel, ha másért nem, hát hogy a Szentjóbyval jól összevitatkozzanak, hatalmas beszélgetések a művészetről, a happeningről, az éppen megalkotott műről vagy egy ötletről. Nemigen vettem részt ezekben, mit is mondhattam volna, inkább varrtuk a szomszéd szobában az indiánruhákat meg a tipiket magunknak meg a Miki fiainak, merthogy a Szenes Zsuzsának, Miklós feleségének volt olyan varrógépe, ami vitte a sátoranyaghoz hasonló erős vásznat. A 60-as évek közepe táján itt került Kormos István-

hoz az Indián-naplóm, ami, mint nemrég kiderült, akkorra megjárta már a Belügyet is. Kormos Pista albérletben lakott Erdélynél, érdekelte az indiánjáték, ő is elolvasta a naplómat, és azt mondta: „Tamás, ezt meg kell írni, ez egy kész regény!” Akkortól alig mertem Erdélyhez járni, mert Kormos mindig megkérdezte, írom-e a regényt. S mindig azt hazudtam, írom. Ötödször már nem mertem hazudni, hanem elkezdtem gépelni. A Hadiösvény című könyvemről beszélünk most, amit jóval később, úgy tíz évvel ezelőtt préselt ki belőlem Novák Erik, a Kati fia, azaz az én indián fiam, aki akkortájt könyvkiadással próbálkozott. Megjelenhetett volna a megírásakor is, mert Kormos kiverte belőlem a regényt, sőt bevitte azt a Móra Kiadóhoz. Engem meg behívtak oda, hogy akkor beszéljük meg a kiadást, mintha értettem volna hozzá. Mondták, minden rendben, de kicsit változtatni kell a történeten: a főnök vegye el azt a lányt, aki szerepel a könyvben – nálam ez a fiatal főnök labdába se rúg, és a csaj elporol mással. Nálam a főnök nem tudja elkapni a fehér vadászt, üres kézzel jön vissza, és azt mondja lakota nyelven: nem, ez nem megy. Az én könyvem nemmel fejeződött be, a Móránál pedig azt akarták, hogy a hős legyen sikeres, vegye el a lányt, győzzön a csatában, mint a népmesékben. A kéziratot elvittem, hogy átírom, aztán soha többé nem jelentkeztem.

Nehéz most ezt az időszakot elrendezni. Az derül ki, magam is most látom, hogy ez a lébecolás valójában izgalmas, sűrű időszak volt, maga az élet történt velem. Benne voltam mindenben, része voltam a világnak, élveztem, hogy zajlik a színes, fiatal élet. Tudtam, legalábbis éreztem, hogy állóvízben fröcskölődünk, mégis jó volt megmerítőzni ezekben a társaságokban. Volt az Indián, volt az iskola, voltak a szüleim, volt a Fiatal Művészek Klubja, az Erdély Miki, a képzőművész barátok és velük a nagy bulik a Várban, az Úri utcában, ott az a sok rendetlen, trehány fiú, köztük a későbbi híres kaszkadőrök, a Paszterkó testvérek, akikkel majd együtt lovagolok Kardos Feri filmjében, ki tudja, hányban, buliztunk, táncoltunk, ittunk, 68-at vitattuk, ha az akkor volt egyáltalán… Összegabalyodik ez a néhány év, szita az agyam, nem emlékszem, mi mikor történt, a mamám tudna most segíteni, ő nemigen szólt, de féltett, ezért úgy nagyjából tudta, mikor mit csinálok. Az volt a vágya, hogy legalább főiskolai tanár legyek.

Amikor elvégeztem a Képzőművészeti Főiskolát, akkor el is mentem tanítani a Tanítóképző Főiskolára, teljesült végre édesanyám álma: a fia főiskolai tanár, tanít a főiskolán. ► Ez Kőbánya után volt?

Mellette vagy utána? Hát ezt már nem tudom összerakni. Szinte mindegy is: egyszerre volt akkor minden. Kavarognak itt a fejemben írók, zenészek, szobrászok, festők, a Konkoly, a Pecsenke…

► Ő játszott a Nyár a hegyenben! Azt rengetegszer megnéztem Gyöngyössy Kati miatt. Gyönyörű nő volt!

Bizony az. A film plakátját Konkoly Gyulának kellett megcsinálnia, kint, valahol Rákospalotán hajnalig segítettem neki a betűket fölragasztani. Pecsenke különben évekkel később éppen Kővágóörsről, tőlünk indult el végzetes északi útjára, András kisfiúként bámulta az autójában működő tévét.

Szóval zajlott egy nagy, zsibongó élet, amiben én szép lassan meg tudtam győzni anyukát, hogy nekem albérletbe kell mennem. A legelső elköltözés különben Bacsó Péternél volt, Perkáta után ő hívott magához, mert éppen zűrös családi ügyei voltak. Ott verekedtünk össze a Bódy Gáborral, mert a Gábor lenyúlta a Péter nőjét, a Sucit, mi meg mentünk megverni Bódyt meg Csejdit. Aztán egyszer a Gábor visszavágott, mert ő meg visszajött Suciért, és egy Nelsonnal elkapta a nyakam, amiből nincs menekvés, add föl!, mondta Gábor, aztán beverte az orromat, a végén föladtam, de nem volt harag. Bódyval élete végéig nagyon jó viszonyban maradtunk. Évekkel később egészen más szituációban találkoztunk: amikor A kutya éji dalát forgatta, együtt pókereztünk, sajnos el is nyerte háromezer forintomat, és azt édesanyámnak be kellett vallanom. Bevallani, hogy kártyaadósságom van. Huszonnégy órán belül megadandó. Emlékszem, hogy Bacsóval a Táncdalfesztiválon is elindultunk egy dallal. Ő írta a szöveget, én a zenét. Fényes Szabolcshoz jártunk föl, aki tanácsokat adott, mit is kéne még csinálni az én jó kis dallamommal. Friss hús voltam, hoztam a magam dallamvilágát, ami a lelkem mélyén már úgy-ahogy létezett.

Fényes Szabolcs korrigált a dallamomon, és hogy beadható legyen, talán le is kottázta azt. ► Bacsó–Cseh-szerzőpáros. Megvan még ez a szám?

Már nem emlékszem rá. De valahol, a papírhalmaz mélyén meg kell legyen a szövege. Mindegy, hamar kiestünk. Aztán indulni akartunk a következő évben is, de az élet másfelé sodort. Érdekes lett volna, gondold el: a táncdalfesztiválon nyerni egy dallal! Akkor ma mi lenne?! Szóval zajlott az élet, bővült, hurkásodott, élveztem minden pillanatát. Akkoriban szerették egymást az emberek. Erdély Mikinél összegyűltünk, együtt voltunk. Erdély maga volt a zamat, az íz és az esszencia. Egyik este azt mondja a Miki, hogy Szenes Zsuzsával írtak egy dalt franciául, és én adjam azt elő. Átmegyek a másik szobába, megírok egy dallamot, ez lesz később az Ócska cipő dallama, begyakorlom, addigra már mindenki bent ül, Miki egy állólámpát úgy fordít, hogy én látszódjak, van egy puha, kellemes enteriőr, és én elénekelem a dalt.

► Ehhez az is kellett, hogy ott legyen veled a gitárod.

Valószínűleg ezekre az alkalmakra vittem a gitárt. Kezdett kiderülni, hogy van nekem ez a képességem. Hogy vannak dallamaim, és amikor azokat énekelem, megfogom a környezetemet, énekeljek akár franciául, akár magyarul.

Nelli ► Magyarul mit?

Voltak saját szövegeim is. Írtam egyet például Sáriról: „A nővérem csak fekszik fenn, az ágyon / kimosott sok ruhát, most fáradt nagyon / vizenyős és zöld a mosolya, mint a fű / a nővérem csak fekszik fenn, az ágyban / ázik a sok ruha bent a vízben, a kádban…” Volt akkoriban egy nagy szerelmem, a Takács Nelli, a „Púpos Budainak”, az aranycsapat jobbszélsőjének a mostohalánya. Budai nagyon szigorú ember volt, Nelli meg egy gyönyörű balerina, de nem az a vékony, deszkafajta, hanem csöcsös, szép lány. Miért is mondom én ezt? Mert amikor a Nellit néha hazakísértem, bementem a szomszéd házba is, na ez meg az „indiánvonal”, mert ott lakott a Baktay Ervin testvérének a fia, a Gyuri, aki később mellesleg le is csapta a Nellit a kezemről, Baktay Ervin, a legendás magyar indián főnök fontos nekem, meg a Gyuri nővére, az Erika is az, ő egy szép boszorkány, mellesleg képzőművész is, szóval amikor Gyuri megkapta a behívóját, én írtam egy dalt: „Elvitték a Gyurit katonának…” Ezt is énekeltem, meg ilyen semmi dolgokat, a nővérem az ágyon meg a haverom a katonaságnál. És ezeket az emberek hallgatták. Erdély Miklós volt az, aki rákapatott valamire, amit a zenekarban nem tapasztalhattam soha, mert ott a zenekar működött, a perkátai magányban meg nem volt, aki hallgassa: rá kellett jönnöm, ha énekelek, akkor azt szokatlan figyelemmel hallgatják az emberek. Talán Erdély Miki miatt hallgattak, vagy mert a gitár akkoriban szent hangszernek számított… Gilbert Bécaud!, ilyeneket mond-

tak. Ültem a széken, és játszottam a dalt. Elfogadtak, ott lehettem, köztük.

Azok között, akik mind nagy komolyan csináltak valamit. Én meg nagy komolyan kavarogtam köztük. És tudtam, még nincs semmi letéve az asztalra. Pedig lassan túljutunk 68-on is, én meg csak toporgok. A csehszlovák forradalom leverve, a ruszki tankok átmennek az indiántáboron augusztusban, pont lent vagyunk a Bakonyban, iszonyú pofon ez nekem, mert hogy 56-ot én láttam, és drukkoltam a csehszlovákoknak, és fájdalmas volt, hogy vége egy újabb álomnak. Reménységgel, szabadság-vággyal éltünk, és 68 mindenkinek, az egész kelet-európai ifjú nemzedéknek irtózatos pofáncsapás volt: nesze nektek reménység! Nincs reménység, mert bemennek a tankok, és te is bemégy tankkal, mert a magyarok is megszállták Csehszlovákiát. Az összes szabadságvágyunk beletiporva a latrinába. Egy 27 éves ifjúnak, aki azért titkon tervezgette, hogy egy pisztolyt, egy puskát majd a ruszkik ellen fordíthat, ez maga volt a megsemmisülés. Letört megint a zászló. Maradtak a kézjelek. Állandóan beintettünk a ruszki teherautóknak, ha mentünk mögöttük autóval, mutattuk a lófaszt meg mutattuk a jelképes pisztolyt. A nyomorult ruszki katonák meg csak bámultak a ponyvás autók hátuljából, lábuk között a géppisztolyaikkal. Talán nem értették a nemzetközi jelzéseket. Megszállt ország voltunk, ha kimentél a város szélére, csak ruszkival találkoztál, Pápától Kecskemétig, Veszprémtől Debrecenig mindenütt ruszkik. Akit ez nem izgat, az menjen a kurva anyjába, vagy azt szállják meg, hogy megtanulja. Nagyon haragszom erre a „szabad” világra, amelyik olyan könnyen felejtette el 56-ot és a prágai eseményeket. Che Guevara lett a szabadságharcos, azt istenítette egész Európa, miközben itt voltak az apró cseh fiúk meg a gyönyörű magyar fiúk, akik valóban forradalmat csináltak. Ezt azért kellett elmondanom, és tudom, hogy téged ez nem nagyon érdekel, de legalábbis úgy csinálsz, mert ha ebből valaha is könyv lesz, ki nem maradhat belőle, hogy nagyon erősen hazaszerető ember voltam és vagyok ma is. Kőbányán is azért tanítottam, hogy egyik-másik gyerekbe belecsepegtessem a jóérzést és az ízlést, akkor talán nem fog hülyeséget csinálni. Rajztanár voltam, de történelmet is tanítottam. Most akkor a segesvári csatából rajzolunk egy részletet, kezdtem, na, gyerekek, hol van Segesvár, kérdeztem én ezt Kőbányán a felső tagozatban. Nem tudták. Segítünk ezen, fölrajzoltam Magyarország térképét, na, mutassátok meg, hol van. Hát, ők nem tudják. Persze hogy nem tudjátok, mert nem a mostani Magyarországon van. Hopp, fölrajzoltam a Nagy-Magyarországot, belérajzoltam Kolozsvárt, Vásárhelyt, Sepsiszentgyörgyöt, Segesvárt. Nem fűztem a térképhez sok magyarázatot, de megmutattam. Milyen volt akkor a zászló? Máriás lobogó volt, gyerekeim, és fölrajzoltam azt. Miben voltak a katonák? Hát páncélsisakban, mondták. Édes hülyék voltak, semmit nem tudtak, honnan is tudtak volna?

Fölrajzoltam nekik a csákót, a huszárruhát, mindent, amit csak tudtam, hogy használják őket rajz közben. Mindig volt bennem megváltói szándék, hogy jobb embert csinálni, ha csak kettőből-háromból, akkor is, hogy a hü-

lyeség tengere ne öntse el az országot. Nem akarom én ezt domborítani, csak hát nem bírok szabadulni a gondolattól, hogy most is valószínűleg azért vagyok beteg, mert ez a kutyavilág megbetegített. Hiába rajzoltam, hiába tanítottam, hiába énekeltem. Annyi reménykedés után megint olyan országban élek, ahol a hülyeség az úr, és ezt már valószínűleg nem viselte el az idegrendszerem, és gyorsan csinált egy rákot. Kicsit előreszaladtam. ► Menjünk hát vissza ahhoz a 27 éves fiatalemberhez. 1970-et írunk… …Ő lassan felhagy a képzőművészettel, tanít, színes, különös társaságokban forog, kicsit már szabad ember, mert albérlő, és mert indián, van egy Fiat 500-asa, amit nemigen tud mire használni, hisz fenntartani se bírja, a disszidálásról már lemondott, lehet tudni, hogy ő már itt marad, itt éli le az életét, hurcolássza a gitárját, és néha angolul, franciául, magyarul énekelget, körötte festők, színészek, rendezők, mindenki csinál valamit, és ő is azt hazudja, hogy ő is csinál valamit, és egyre többször kérdezi, mi lesz. Na így állok ott 27 évesen, állok, várok, nem történik semmi.

Állok, várok, nem történik semmi

7. („letisztázom”) szeptember 8. ► Még a hatvanas években vagyunk, de már közeledünk a pillanathoz, amikor találkozol Bereményi Gézával, és fordulatot vesz az életed. Előttünk egy 26-27 év körüli srác, akiből festő már nem lesz, albérletben lakik, tanít, de inkább egyedül pengeti a gitárját, gyanús társaságokba jár, egy filmbe is bekerül, Indiánt játszik, fogalma sincs, merre is tart az élete, szóval felnőtt ember, de nem nőtt be a feje lágya. Otthon mit szólnak ehhez? Úgy emlékszem, türelemmel vannak. Végül is a nővérem, Sári végig színjeles az orvosi egyetemen, komoly ember, biztos jövő, és hát itt ez a bolondos gyerek, a Tamás, akiből nem lett festő, jószívű, rendes fiú, nincs vele baj, igaz, nem szégyenfolt, mert hát lám, mégiscsak tanár, később még a főiskolán is óraadó, néha festeget, újságokban megjelengetnek a rézkarcai, rajzai. Az Indiánnal sincs bajuk, láthatják, komolyan csináljuk.

Könyvek angolul, gyűlések, Néprajzi Múzeum… A szüleim bizakodóan várakoznak, a munkahelyemen, az iskolában is rendben mennek a dolgok.

Az órákon néha előhozom az indiántémát, erre aztán rákapnak a gyerekek: „Tanár úr, meséljen!, tanár úr, rajzoljon a táblára indiánt!” Persze, lógni akarnak, de valóban izgatja őket a téma, mert titkos, majdhogynem tilos varázsszó lett az Indián. Amikor osztályfőnök voltam, be kellett kapcsolódnom az úttörősdibe. Egy osztály az egy raj. A rajokat Kun Bélákról, Ságvárikról nevezték el, azokban Mókus őrsök, Őzike őrsök voltak, emlékszel. Ültünk délutánonként hosszú méla lesben az osztályteremben, ez volt az őrsi óra, a gyerekek unták, mint a szart. Az ünnepségeken csitítottad őket, próbáltad rájuk adni a piros nyakkendőt, mert biztos, ami biztos, vittél magaddal vagy tízet, hiszen tudhattad, a felének úgyse lesz, márpedig mit szól a diri, ha április 4-én az osztály ott áll nyakkendő nélkül?! Mindenki úttörő volt, olyan nem fordulhatott elő, hogy valaki nem az. Egyszer aztán mondtam az igazgató úrnak, Pista bátyámnak, hadd legyen a mienk Indián raj, és akkor kimegyünk a Népligetbe, ott volt, nem messze, és őrsi gyűlésen indiánt játszhatnánk. A diákok majd megőrültek: törzsfőnök, hadijáték, ilyen törzs, olyan törzs, az történhetett volna, amire minden gyerek vágyik. „Hát, Tamás, ezt nagyon nem lehet, ez kilóg, feltűnik, megüthetjük a bokánkat!” Rendkívül jó ember volt a diri, párttag, de az mindegy, egy is-

kolaigazgatónak párttagnak kellett lennie, és tudom, mindent megtett, amit lehetett: szaglászott a kerületben, vajon mit szólnak a fejesek. „Ez rémálom, meg ne engedjétek, hogy mindenki azt csinálja, amit szeretne, minden jó úgy, ahogy van, a politikai mozgalom nem játék. Még hogy Indián raj Kőbányán!” Ilyen vélemények érkeztek vissza. Mintha ez tilos dolog lett volna. Így az is lett, és ettől még erősebb lett a vonzása. Ugyanez a Ba konyban is: a főerdésszel meg a fővadásszal, sőt még a helyi párttitkárral vagy tanácstitkárral is megbeszéltünk mindent. Hát hogy mi táboroznánk. „Jó’ van – mondták –, ha indiánok vagytok, hát azok vagytok, menjetek csak, játszódjatok, oszt vigyázzatok, fő’ ne gyúccsátok az erdőt!” A falu szeretettel volt, de azért csak eljutott a hír a zirci rendőrkapitányságra, és azok már jöttek is a dzsippel. Megálltak a patakparton, na vegyük elő a személyi igazolványokat, mit keresünk ott s a többi. Nem esett bajunk, de mindennek azonnal ellenállásíze lett. Meg se fordult a fejünkben, hogy mi ellenállók lennénk, mi csak jól akartuk érezni magunkat. Tvisztelni sem ellenállásból tviszteltünk Almádiban. Ám a hatalom előbb-utóbb figyelmeztet: lám, elkapnak a szállodába,n és kitiltanak, lám, a rendőr kijön az erdőbe, és igazoltat, lám, az iskolaigazgató nem tudja elérni, hogy Indián rajunk legyen… Akaratlanul is kialakul a „tiltott gyümölcs” érzése. És ez da cot szül, mi pedig még inkább rejtőzünk, titkolózunk. Ez persze kíváncsivá teszi a barátokat, egyre többen szeretnének csatlakozni, de legalábbis belekóstolni az Indiánba. Egyszer Erdély Miki is lejött hozzánk a fiait meglátogatni. Miki úgy ismerte a térképet, hogy sehogy. Azt gondolta, Veszprémben leszáll a vonatról, ott belép egy ajtón, és a Bakonyban van. Állt ott, a veszprémi vasútállomáson, aztán bérelt egy fuvarost. Felült a szekérre, és mint a taxisnak, bemondta a címet: Bakonybél, indiántábor. Mi ugyan itthon elmondtuk neki, hogy a Gerence és a Gella összefolyásánál táborozunk Bakonybélnél, mégis három napig kocsikáztak. A bakon ott trónolt Erdély Miklós meg a felesége, Szenes Zsuzsa meg a kutyájuk. Képzeld csak el, középkori utazást rendezett magának a hatvanas években. Pénze volt, a kocsist megfizette, a falvakban megszálltak, és három napig bolyongtak. Az is lett a neve: Aki Három Napig Bolyong Az Erdőn, és az a csoda, hogy a harmadik napon ránk bukkant. Vagyis mi láttuk meg, és elfogtuk őket. Miklóst kikötöttük, és ő órákon át lógott a kínzócölöpön. Akkor még nem tudtuk, hogy a sziúk nem használtak kínzócölöpöt, a síkságiak örültek, hogy van tüzelőjük, nemhogy kínzócölöpöt farigcsáljanak.

Erdély Miklós a kínzócölöpön ► Emlékszem erre a fotóra, mármint Erdélyre, még a szája is be volt kötve.

Saját fiai is kínozták, hiszen indiánok voltak, az apjuk meg csak egy fehér betolakodó. Zsuzsa kicsit pityergett is, mert látta, hogy a Miki szenved. Fájt neki, a Mikinek, de tartotta magát, és amikor a kötelet kivettük a szájából, akkor ordított, mint az őrült. Kiabálva előadott egy értekezést a szabadságról, a kötelekről, a véletlenekről. Meg sem próbált szabadulni, komolyan vette a játékot. Performanszot csinált ott rögtön. Fantasztikus nap volt. ► Erdély legendás figura. A hatvanas évek avantgárd művészetéről szólva újra és újra előkerül a neve. Mit tudott ő?

Olyan aspektusból látta a világot, hogy azt irigyelted, és legszívesebben másolni szeretted volna. Egy pillanatra sem érzékeltette, hogy ő több, mint bárki is, miközben szellemesebb és szabadabb volt mindenkinél.

Gyarló ember volt, mint bármelyikünk, és zseniális játékos, aki a szellemekkel volt beszélő viszonyban. Művész volt minden idegszálával. Egy Salvador Dali elbújhatott volna mellette, csakhogy Mikinek nem volt módja arra, hogy a világ dobjára verje mindazt, amit ő művel. Minden mozdulatában ott bújt az ember tragédiája. Rendkívüli módon vonzódott az avantgárdhoz és a legújabb kori megnyilvánulási formáidhoz. Ha mint indián emlékezem meg róla, azt mondom, Nagy Varázsló volt. Ma már tudom ezt.

Akkor csak elfogtuk, mert a fehér embert el kell fogni. Erdély Miklós a fehér emberek nagy álmodója volt. Nem isteníteni akarom őt, nincs erre jogosítványom, soha senkiért nem rajongtam fölöslegesen. Életem során ál-

talában ki tudtam választani a jó embereket, ebben ritkán tévedtem. Pedig tévedhettem volna, hiszen a sors hozott elém ilyet, olyat, amolyat. ► 1970 végén vagy 1971 elején a sors eléd hozta Bereményi Gézát.

Száraz idő volt, erre határozottan emlékszem. Az is igaz, hogy Nellinek még javában udvaroltam Rákospalotán, ezért teszem én az időpontot 1970 végére. Géza sokáig 71 mellett kardoskodott. Nellit mindig hazakísértem Palotára, a közlekedés legalább olyan tragikus volt akkoriban, mint 2006-ban, csak még voltak emberséges garázsmenet járatok, az éjszakai buszsofőrök meg villamosvezetők simán megálltak, ha láttak egy-egy kósza embert az utcán. Addigra már valahogy beletörődtek a palotai fiúk, hogy én csak azért is hazakísérem a Nellit. Pedig be volt ígérve, hogy megruháznak, volt is fenyegetés, lökdösődés, taszigálás. A lényeg az, hogy jövök haza Palotáról, a garázsmenettel valahogy beérek a Keletiig, onnan az anyámhoz igyekszem a Villányi útra vagy az albérletbe, mert már albérletben lakom az Iskola utcában. Na, erre térjünk ki egy pillanatra: egy kollégám, Deássy Mihály, aki rákban szintén elhunyt…, úgy értem, ő elhunyt, én élek, földrajztanár volt és nagyon jó kollégám, szinte szomszédok voltunk itt, Budán, nap mint nap együtt utaztunk haza. Ez a Deássy Misi annyira megkedvelt engem, hogy megosztotta velem féltett titkát.

Hogy neki két lakása van: egyik a Szüret utcában, ahol ténylegesen lakik, másik az Iskola utcában üresen, de a neve alatt. A fia még csak tizennégy éves, és a Misi át szeretné majd játszani ezt a lakását a gyereknek, amikor az nagykorú lesz. Muszáj ezt megmagyarázni, mert a maiak nem tudhatják, hogy egy család nevén csak egyetlen tulajdon létezhetett. Neki kettő volt. De hogy ez ne tűnjön fel, nem hagyta, hogy bármelyik is üresen álljon. Sokan csinálták ezt akkor. Így költözhettem én az Iskola utcába, hogy az szolidan lakva legyen. Éjszakánként aztán vagy oda mentem, vagy a Villányiba. Ez a bizonyos éjszaka ugye Nelli hazakísérése volt, akkor talán hazafelé tartottam, hogy anyuka ébresszen majd. Talán így volt. ► Akár a Villányiba mégy, akár az Iskolába, a Keletitől baktatsz végig a Rákóczin, a Kossuth Lajos utcán…

Igen. Járat már nincs, éjjel fél egy körül lehet, várjunk csak, a Keletinél már annyira fáradt vagyok, hogy leintek egy taxit! Az Úttörő Áruház magasságában, a Puskin mozi előtt járhatunk, oldalra pillantok, ránézek a taxiórára, hogy ki tudom-e majd fizetni, és akkor így, oldalvást, a taxis és a taxióra közti résen meglátok egy hat-hét fős csoportot, ahogy vonulnak az Astoria irányába. Még emberek vannak szándékkal az éjszakában, velük kéne maradjak, egyvalakit, a Szentjóbyt fölismerem köztük, megállítom a taxit, átkiáltok, hová mentek, mondják, gyere. Kiszállok, csatlakozom. A Dohány utcában a Zöldfa nevű étteremben kötünk ki, az később kocsma lett, de akkor még olyan hely, ahol van egy tangóharmonikás, akit aztán még évek múlva is fölkeresek a Szarvas pincében meg fönn, a Rózsa-

dombon is, a Kikeletben, mindenhova mentünk utána, ahol játszott. Háború előtti slágereket énekelt. A tangóharmonikájának a tetején volt egy tölcsér, abba énekelt. Itt, a Zöldfában ismertem meg őt is, be nem állt a szája, egyfolytában énekelt, ömlöttek az egykori slágerek. A tangóharmonika meg ez az ember, ez nagyon megmaradt bennem. Talán volt mellette egy dobos is, aki halkan püfölt, mindegy. ► Várj egy kicsit: taxival mégy haza, késő éjszaka van, de kiszállsz, hogy történjen még valami. Megfoghatatlan, szikrányi villanás az ilyen döntés, az embernek mégiscsak eszébe jut, hogy neked másnap órád van.

Persze, valószínűleg órám volt reggel. A tanítást nem linkeskedtem el, ha erre gondolsz. Egy dolgot ne felejtsünk el, azt, hogy nagyon fiatal vagyok még. Meg se kottyan, ha csak két-három órát alszom egy éjszaka.

Hogy ezt a villanásnyi döntést mi befolyásolta? Ezt nem lehet tudni. Talán a Szentjóby. Szimpatizáltunk akkortájt, ezt lehet mondani. Nem volt egyszerű eset, a hatalom folyamatosan szorongatta, mint a magyarországi avantgárd egyik jelentős figuráját, de ő rendkívül aktív és termékeny volt, és ma is az. Nem könnyű ember. Velem megbékélt. Egyébként nemrég mesélte el ennek az ominózus estének a történetét a saját verziója alapján. Nem egyeznek teljesen az adatok, de a Zöldfa biztos.

Tehát vissza a Zöldfába, ahol ülünk csapatban, söröket rendelünk, van köztünk egy lány is, utóbb kiderül, Géza akkori felesége, a harmonikás énekel, bár lehet, hogy csak színezem, összetolulnak az emlékek, mi az, ami valójában történt, és mi az, ami már bevonult a legendáriumba, valaki viszi a prímet, váltjuk a világot meg a művészetet, és akkor az egyik fiú csendben áthajol hozzám, Tamás, hallom, te gitározol meg énekelsz.

En mondom, hogy igen. És hogy angolul énekelsz, folytatja, én mondom, hogy igen. Ma is látom a Géza arcát, ahogy felém hajol. Én írnék rájuk magyarul szöveget, nem próbáljuk ki?, ezt mondja aztán. De igen, ezt mondom én. Mindezt a többiek nem hallják, ők zsongnak, vitatkoznak, közben valami itt csendesen megbeszélődik, nem is akármi, azóta tudjuk, de akkor én magam sem veszem komolyan. Hol laksz, kérdezi még. Iskola utca 35., válaszolom, és ő felírja. Holnap négykor nálad vagyok, zárja le a srác, és folyik tovább a katyvasz. Meglepett, hogy tud a dallamokról, furcsa volt az egyenesség is, ahogy mondta. Ennek ellenére azon nyomban elfelejtettem a megbeszélteket, olyan volt, mint akkoriban a többi ötlet. Tervek ezrei kovácsolódtak, hogy majd filmet csinálunk, forradalmat csinálunk, festünk, könyvet írunk. Minden társaság tele volt szivárványos, megvalósíthatatlan álmokkal, majd pont ez valósul meg, hogy ő magyarul ír dalszövegeket nekem! Nem mintha boldog lettem volna a magam gyártotta angol szövegekkel. De nem mertem Illyéshez, Weöreshez vagy Adyhoz nyúlni. A saját gondolataimmal elégedetlen voltam, azok többnyire fájdal-

mas elégiává fonnyadtak, egy fecske vagyok, egy magányos csónak…, szégyellem még most is elmondani. Írtam hát angolul, azt senki nem értette. Közben kortárs magyar szövegre vágytam, valami jelenkori embert kerestem, ilyen utca emberét, mint én. ► Egy gitárját pengető, ismeretlen fiatalember elégedetlen a lehetséges dalszövegírókkal, miközben olyanokkal kerül kapcsolatba, mint például Pilinszky.

De engem nem mozdított meg Pilinszky, dal irányban egy csöppet sem, eszembe nem jutott Pilinszkyt megzenésíteni. Erdély Miklós néhány sorát, azt igen. Nem tudom, mit akarhattam én a daltól, de egy biztos, nem Adytól, akit fejedelemnek tartok, és nem József Attilától vártam a megváltást, hanem valakitől, aki hasonló hozzám. Majd pont te?!, néztem kétkedve a hozzám áthajoló fiúra, miközben láthattam volna, hogy igen, pont ő.

Hajnalban fölcihelődünk, föloszlik a társaság, reggel álmosan letanítom az óráimat, visszajövök az Iskola utcába, lezuhanok a sodronyomra, mert egy sodronyon aludtam, arra riadok, hogy valaki eszméletlenül nyomja a csengőt. Kimegyek, ott áll Bereményi Géza. Tudod, megbeszéltük, mondja, én meg állok ott az ajtóban valószínűleg álmosan, kócosan.

A szüleimnél, vasárnapi ebéd után ► Te azért voltál akkor délután az Iskola utcában, mert megbeszéltétek, vagy csak mert álmos voltál, és tanítás után vágytál a „sodronyra”? Úgy emlékszem, teljességgel elfelejtettem, hogy jönni fog ez a fiú.

Ezer ilyen este volt már. Éjszakánként megváltottuk a világot, aztán reggelre elfelejtettük. Nem tudom, mi lett volna, ha nem vagyok otthon. Vajon Géza megismételte volna a látogatást? Mint kiderült, ő igen pontos volt,

másodpercre pontosan csöngetett később is, én meg rendetlen voltam, az iskolából is mindig késtem, emiatt állandóan balhéim voltak. Később éppen Géza szoktatott le erről. Szóval elképzelhető, hogy valóban kiment a fejemből, de nem biztos, ilyen apró részletekre már nem emlékszem. A Géza leült, és mondta: azt gondolom, úgy lenne jó, ha a gitáron mutatnál dallamokat. És akkor én előszedtem ezeket a franciás dallamokat, érdekes, nem szégyenkeztem a Géza előtt, hogy franciául meg angolul nyomom, mint kiderült, ő olaszos, tehát nem is ért franciául meg angolul, bár a fene tudja. Mutattam, ő mondta, ezt, ezt játszd még. Egy franciás dallam volt. Kérdezte, ez az első sor? Mondtam, igen. És a második? Ugyanaz.

Akkor, mondta, dúdold még. Dúdoltam. Ő valamit írt, közben mondta, még, még. Néztem, hogy ez valószínűleg egy őrült, hát nem érti, hogy ugyanaz, egy az egyben, szótagszámra, ütemre, mindenre, akkor még nem tudtam, hogy nem a taktusra írt, hanem valami érzetre, ami az ő titka.

Olyankor kiáll a fejéből egy szög, más az antennája, egyszerűen képtelen arra figyelni, hogy mi a szótagszám, nem is becsülte soha túlzottan a szótagszámot, vagyis néha igen, nagyon is, máskor meg egyáltalán nem. Ő írt, én dúdoltam. Láttam, hogy telik az írógéppapír, ő hozta, vagy nekem volt?, a papírt egy hokedlire tette, több ülőbútor nem volt, mi a sodronyon ültünk. Egyszer aztán azt mondta: kész van, letisztázom. Az áthúzott sorok nélkül újra leírta, ez volt a papíron: „Az ócska cipőt egy este már, oly vastagon lepte a sár, hogy végül megállt, csak bámult Desiré. Desiré így suttogott: Istenem, Istenem, micsoda vidék, micsoda egy ócska vidék, a cipőm, milyen ócska már.” És ez úgy fonódott rá a dallamra, mint az álom.

Mintha két álom összeért volna. Hibátlanul, énekelhetően. Itt jött a lalalás rész, aztán: „Épp egy kocsma előtt, gondolta Desiré, mit is mondott Antoine…” és amikor ezt ott elénekeltük…, én itt erről nem beszélek, bármit mondok, pontatlan. Egy biztos: akkor angyalok szálltak át a szobán, át azon az ócska szobán, el is illantak rögtön, de megmutatták ezt a dolgot, a dalt, ez megszületett, és mi, esküszöm, tudtuk, hogy valamit megcsináltunk. A dallam egyszerű volt, a szöveg egyszerű volt, a jelentését még csak nem is sejthettük, és közben nemzedékek szerették meg ezt a dalt.

Olyan egyszerűen született meg, mint amikor az ember megmossa a haját, vagy csak lepöcköl egy pihét a gallérjáról. Újra elénekeltük, harsányabban és bátrabban, aztán még egyszer. Különös elégedettségre emlékszem. Igyunk rá egy pohárral, ünnepeljük meg, és rohantunk. Akkoriban nyílt ott egy Izolabella nevű presszó, a gyönyörű Zsuzsika volt a felszolgálónő és a férje, Zoli volt a tulaj, persze Zsuzsikába mindenki szerelmes volt, ott a vodkát nem lökték oda eléd, a pultra, hanem kihozták tálcán, maszekok voltak, megpróbáltak egy új világot teremteni, például koktélt lehetett inni. Nem kellett elmenni az Emkébe vagy a Béke Szállóba, hogy koktélt igyál. De mi vodkát ittunk tisztán a Gézával, és mindent kibeszéltünk. Úgymond megismerkedtünk: ki ő, ki én. Hogy volt egy szerelme, aki a Bacsó filmjében játszott, és az mesélt neki rólam; hogy ő olasz-

magyar szakon végzett, és a Pannónia Filmstúdióban dolgozik mint szinkrondramaturg, tehát szájmozgásra ír vagy fordít át magyar szöveget; hogy hol lakik, és hogy papája nincsen; hogy milyen a Villányi út, az albérlet… És hogy ez hogy van, hogy én ilyen tuti jó helyen tudok lakni. Megittunk négy-öt vodkát, és visszamentünk a lakásba, ott találjuk-e még a dalt. Elénekeltük egyszer, a dal változatlanul ott volt, és nem változott meg. Nem az derült ki, hogy csak álmodtunk, hanem az, hogy ez a dal van, létezik.

Akkor hát próbáljunk meg még egyet, mert ez hátha véletlen volt. Megírtunk még egyet, a Jacksont, mert volt egy westernes dallamom, és mert azonnal mondtam a Gézának az Indiánt, nyilván már szerveztem volna be. Ez a dal nem volt olyan veretes, mint az első, de megállta a helyét.

Többet aznap nem írtunk, mert neki mennie kellett, amúgy is agyonvodkáztuk már magunkat. Még lementünk azért, ünnepeltünk kicsit, és tudtuk, másnap is írunk majd. És írtunk Sztyepan Sztyepanovics Sztyopkáról, Balog Ádámról, Karádyról, Lee Van Cliffről…, ömlöttek a dalok, mint amikor az ember belecsap a falba, és kizúdul a víz. Már nem is csodálkoztunk, csak termeltünk, mint az aranyásók, azt nem tudtuk, miért, de csak jöttekjöttek a dalok. Közben kiderült, hogy Gézának kifelé áll a rúdja az albérletéből, én megkockáztattam Deássynál, hogy egy fiú odaköltözne. Ő ezt nagyon-nagyon nem akarta, mert tartani kellett mindenkitől, például a házmestertől, aki állandóan leste, hogy a csajok meg a fiúk mikor jönnek hozzám, na ezt nem akarta a Deássy hogy ott egy ilyen diáktanya legyen, de valahogy addig ajnároztam Gézát, még be is mutattam, hogy végül beleegyezett, és Géza suttyomban átköltözött. Egy bőrönddel jött és egy öszszetekert laticellel. ► Mekkora lakás volt ez?

Előszoba, konyha, fürdőszoba, hall és egy szoba erkéllyel, ebben a szobában volt az én lakhelyem, a falon korabeli újságkivágások, rajzok, fényképek. Az ablaktalan hallba festettem egy hatalmas, íves ablakot, ilyen térképszerűt, az volt kiakasztva. És mindenütt vodkásüveg, mert azt nem vették vissza. A szobában a meztelen égő fényét egy felakasztott, nyitott esernyő tompította, ez volt a hangulatvilágítás. Édesanyámék pincéjéből elhoztam egy másik sodronyt, de hogy ezt hogy vittük át a váro son, gyalog valahogy áthurcoltuk, gondolom. Kulcs is került, sőt kapukulcs, ami nem volt egyszerű. Együtt laktunk. Megismertük egymás ismerőseit, barátait, eljártunk anyámhoz, és jókat ettünk, mentünk az ő mamájához, ott is kaptunk vasárnap rántott húst, megismertem azt a világot, az Eldorádó világát, jártam abban a konyhában, amit a Géza pont úgy csinált meg a filmben, ahogy én is láttam. Ott ült a nagyapa, kérdezte, mit csináltok, mondtuk, hogy dalt írunk, kérdezte, van abban pénz?, szégyenlősen mondtuk, hogy nincs, és akkor odanyomott nekünk fejenként kétezer forintot, ami akkor valami irtózatos pénz volt. „Na, legyen nálatok!” Mint a Sa-

nyi bácsi a filmben. A szoba, a dunyha, a konyha, az asztal, fazéknyi pörköltök és húslevesek a viaszosvászon abroszon, minden, mint a filmben.

Fotóvariációk az Utóirat című lemezhez ► A Sanyi bácsit nem Sanyi bácsinak hívták?

Nem, nem, vagyishogy nem jut eszembe, hogy is hívták. Amúgy is keverem a filmet meg amit ott láttam. Megismertem a Teleki teret is, az udvart, ahol a Géza nevelkedett.

Hát szóval így esett. Telt az idő, én tanítottam tovább, Géza csinálta a maga dolgát, csönd volt körülöttünk, a házmester nem jelentett föl, ese-

mények a világban nem történtek. Bár 1971-ben már a Jancsó-film forgott, a Még kér a nép, és akkor már nekünk bizonyos hírünk volt. Mindegy is, ez már másik történet, majd megbeszéljük, ha visszajöttünk Kővágóörsről. ► Ja igen, a hétvégét ott töltitek. Mi fog ott történni, Tamás?

Ott leszünk, az fog történni. A „jó levegőn”, ahogy Éva folyton mondja. És azt fogom látni, hogy millió tennivaló lenne, föl kéne szedni a diót, például, de nincs hozzá erőm.

Hosszú este után az Iskola utcai albérletben ► Kettesben mentek?

Bori is jön, de ő nem az a fajta, aki folyton a sarkamban lenne, hogy mit csináljon, nincs még abban a korban, hogy tudná, azt a diót, mandulát föl kell szedni. Bemegy a kicsi szobasarkába, ott elvan, jól érzi magát, én meg dühöngök, hogy tehetetlen vagyok. Már bejelentkeztek a barátok, én viszont, bevallom, türelmetlen vagyok másokkal, nem mindig érdekelnek a történetek, a jókívánságok, a jó tanácsok, és persze mindenki teli van jó tanáccsal. Na, ez lesz Kővágóörsön. Kötelező üdvözlések, kertkapu kinyitása meg becsukása, és nézem majd, hogy egyre nő a fű, és nincs, aki levágja. ► Mégsem itt heversz, a sötét szobában. Változatosság.

Ott fogok heverni. A jó levegőn.

8. (vízszintes-függőleges) szeptember 11. ► Keresztrejtvényt fejtesz.

Igen. Mániákusan fejtek. Sokszor megtörtént, hogy majdnem elkéstem valahonnan, annyira dühített a be nem fejezett rejtvény Ilyenkor elfeledkezem az időről, aztán fölpattanok, és kapkodva behozom az ellopott perceket. Régebben, amikor színház előtt gyakorolni kellett volna, ezzel is tudtam húzni az időt. Le tudott kötni annyira, hogy lelkiismeret-furdalásom sem volt. Még egyet megfejtek, és még egyet, és toltam ki a tűréshatárt, aztán fölugrottam, és gyakoroltam. Nem tudom, mi ez. Fojtás a puskacsőbe, hogy aztán kétszer akkorát durrants. Ilyenkor már jobban ment a gyakorlás is. A keresztrejtvény amúgy többnyire időpocsékolás. Százból egy érdekes, a keresett József Attila- vagy Ady-sor már előre tudható, érdektelen. De mintha feladatod volna, ami miatt a többi dolgodat elodázhatod.

Most csak az unalom van. ► Elvagy csendesen.

Megcsöndesedtem én, uram, mint Sanyi bácsi az Eldorádóban, megcsöndesedtem. Engem már nem látnak sírni, mikor muzsikálnak, tudja, én már visszavonultam, a szépasszonyok járása már nem ugyanaz nekem, én most békés vagyok… ► Tojásos kenyérrel a szádban.

Megeszem, ha ide teszik. A cigaretta, az nem akar csökkenni látványosan. Megfigyeltem a hétvégén Kővágóörsön is. Leérkezünk, látom, gazos a kert. Kiirtom a csalánbokrokat, legallyazom az elvadult lombokat, Boriska is segít, öröm ebben az őszi napsütésben végignézni a kerten. Na aznap talán tíz szálat, ha elszívtam. Mert volt feladat. Másnap barátok jöttek, rögtön elszívtam egy fél dobozzal. A beszélgetés fáraszt. Ha oda kell figyelni másra, akkor türelmetlenné válok, rágyújtok. A mondat elején kikövetkeztetem, mit akar mondani a másik, és már ingerült vagyok, mert mért nem fejezi be. Igaztalan dolog, egy ingerült ember ingerült reakciója. Az ideges ember pedig cigarettázik. Nagy Karcsi barátom jött például Veszprémből, a felesége rákban halt meg. Karcsi végigasszisztálta a betegséget. Gyönyörű asszony volt, a neve is gyönyörű: Szilágyi Erzsébet. Hozott egy szomorú fényképet: összegyűrt ágyon otthagyott hegedű meg vonó,

és elmesélte A-tól Z-ig a kép hosszú történetét. Mondtam neki, Karcsi, nem tudok figyelni, de ő csak mondta. Elhozta Erzsi parókáját is, mert ő is kemoterápia alatt kopaszodott meg, és Karcsi most nekem ajándékozta a parókát. Egy kicsit mindig őrült volt, de nekem ezzel nincs bajom. Egy magyar indián nem vet meg egy parókát. Aztán Éva valahogy figyelmeztette Karcsit, hogy csendesedjen már el. Én meg csak szívtam a cigarettákat.

Karcsi elment, mi meg hazagurultunk Budapestre. Itthon várt ez könyv, Koncz István versei. Nem ismerem. ► Én is nemrég kaptam ezt a könyvet egy zentai lánytól.

A „hétmérföldes Cseh Tamásnak” dedikálták. Talán Kátai Zoli hozta, ő járt mostanában Magyarkanizsán, általa üdvözöltem Posa Károly uramat, a huszárkapitányokat meg az őrnagy urakat, tudod, ott neveztem ki az első kapitányt. ► Neked mi a rangod?

Nincs rangom. Valamilyen felettes szerv lehetek, ha egyszer kinevezhetek valakit. ► Ez tulajdonképpen Cseh Tamás titkos hadserege?

Igen, ez az én titkos seregem. Nincs neve. ► Ezt általában italosan emlegetted nekem, és én mindig úgy kerültem a képbe, hogy indulatosan rám csaptad: „Téged nem veszlek be!”.

Nem bizony. Csak katonás férfiak jöhetnek számításba. ► Hogy van ez, Tamás? Létrehozol egy „hadsereget”, vonzódsz a harcos, vitézi helyzetekhez, szereted a militáns játékokat. Ugyanakkor te magad beszéltél arról, hogy azért jelentkeztél a tanítóképzőbe, hogy ne kelljen bevonulnod a hadseregbe.

Az mindig is fájt, hogy nem voltam katona. De abban a hadseregben nem akartam szolgálni, nem akartam vörös csillagot a sapkámon. A lelkem mélyén mégis hiányzik a katonaság. Lehetséges, hogy egy másik világban katonai pályára mentem volna. Vagy papnak. Volt néhány ludovikás a felmenők között, a családban mindig volt respektje az egyenruhának, na nem 45 után. Akárhogy is, de csak szerettem volna lőni, kúszni, mászni, szenvedni, kiképzésben részt venni. Szeretem a fegyvereket. Ezelőtt tíz évvel lett is egy puskám, vettem egy Kentucky hosszú csövűt. Mérgemben, mert az András valamit elszúrt a bizonyítványával, és a neki félretett pénzemmel bevágtam magam egy taxiba, elmentem a Vámház térre, irány a lőfegyverbolt, mesélték is később az eladó srácok, hogy emlékezetes volt a vásárlás, mert ahogy benyitottam az ajtón, rámutattam a falra, és azt mondtam, azt a Kentuckyt kérem! Negyvenezer forint volt, András-

nak tettem félre, hogy megjutalmazzam valamivel. Ebből lett a Kentucky Long Rifle. Lőttem vele, pont azon a szomorú emlékű egyetemi lőtéren, ahol nemrég meghalt néhány tűzoltó. Sokat lőttem, és nagyon élveztem.

Pisztollyal is lőttem, tehát úgymond, tudok lőni. Militáns, mondod te. Igen, szeretem a fegyvert. Az alakját szeretem, a súlyát, a hangját, a závárhangot… sok háborús filmet láttam gyerekkoromban, talán ezért, nem tudom.

De azt a katonaságot nem akartam, nem akartam elszúrni az életemet, láttam egy csomó haveromat szabadon bemasírozni, és szelíd borjúként kijönni onnan. Túlzottan megfegyelmezték, megtörték ott az embert, volt nevelési módszerük az elvtársaknak. De a katonaélet, a csaták, a háborúk mindig vonzottak és érdekeltek. A veszély pillanata emberpróbáló dolog lehet. Sokszor elképzeltem, hogyha egyszer adott esetben rohamot vezényelnének, én vajon kiugranék-e a lövészárokból, futnék-e előre… Ez mindig izgatott, az élet egy-egy végső pillanata, na az nagy rejtély. ► Valószínűleg mindenkit izgat ez: váratlan, éles téthelyzetekben, amiket előre semmiképpen nem tudhatsz kitalálni, vajon mit tennél? Sok minden kiderül az emberről. Rólam bizony nem sok jó.

Háborús vész nincs, szerencsére, de gyakran kell a másodperc törtrésze alatt dönteni, és valaki dönt is benned. És az a valaki te magad vagy, visszavonhatatlanul. Mintha eléd rántanának egy tükröt, hogy megláthasd azt, akit rejtegetsz.

Voltak olyan helyzetek, amikor többé-kevésbé jól vizsgáztam, de persze nem mindig. Ott, akkor, az adott pillanatban dől el minden, erre nem lehet fölkészülni. Sokat autózom, ezért néha eszembe jut, hogy előttem történik egy baleset, halottak, sebesültek vannak, és én érek oda először.

Akkor mit csinálok? Nem tudhatom, nem történt még meg. ► Mondj olyat, ami megtörtént.

Az jut eszembe, amikor éjjel ránk tört a víz a Bakonyban. Többnapos felhőszakadás után beindultak a környező vízfolyások, és tengerré vált minden a völgyben. Éjszaka, álmunkban lepett meg bennünket. Kirohantunk a sátrakból, víz, víz, víz, kiabált-sikoltozott mindenki, a hömpölygő, mocskos ár elöntött mindent. Most mi legyen? Bár ilyenkor mindegy, hogy mi a játéki rangod, az a lényeg, legyen, aki jól dönt. ► Igazolod a játéki rangot.

Az már nem játék volt. Kapaszkodjunk össze, mint a gyerekek, ezt mondtam. Fogtuk egymást, nehogy elsodorjon valakit a víz, aztán az éjszakai zavaros árban, az uszadék fák között gázoltunk a dombig. Az emelkedőre kell följutni mindenáron, csak ennyit tudtam. Ez már döntésnek elég volt. Hajnalig ott álltunk, a holmink jó része odaveszett. Volt, aki hányt, volt, aki a kimerültségtől összeesett. A Nagy Víz Éve volt ez 1972ben. Negyvenöt éve indiánozok, biztos volt olyan, hogy pánik és össze-

akadt láb és melléfogás. Most nem jut eszembe, de biztosan volt. Éles helyzet: jól vagy rosszul döntesz. Egyszer a Csizmadia Kati vezette életem második autóját, mert én Szentendrén ittam egypár pohár bort, és… ► Ő a fontos szerelmek közül való lány, ha jól tudom.

Igen. És egy ipszilonelágazásnál az utolsó pillanatig nem döntötte el, hogy melyik utat válassza, aztán az autó megpördült a tengelye körül, és fejre állt. Este volt, legalábbis szürkület, s ahogy másztam kifelé, láttam, hogy nagy tócsába gyűlik a benzin. Első reflexből benyúltam Katiért, és kiráncigáltam az első szélvédő helyén. Miért nem futottam el? Október 22-e volt, erre emlékszem, és a szentendrei bokrok közül egyszer csak földig érő kabátban tíz-tizenöt ruszki katona bújt elő. Ott voltak a bokorban, nyilván készültségben az októberi események miatt. Katit kiszedtem, álltunk remegve, ők meg jöttek komótosan, szájukban lógott a cigi, a tiszt vakkantott egyet, a katonák megfogták az autót, és egy mozdulattal talpára állították. Közben dobálták el a csikkeket. Mondogattam, benzin, ruszki tudásom soha nem volt, benzin, benzin, szartak rá. Csak annyi kellett volna, hogy valamelyiktől berobban a benzintócsa. De Katit kiszedtem az autóból! Vannak helyzetek, azt hiszem, amelyekben valószínűleg mindenki ugyanazt tenné, ez is olyan volt. Na jó, hagyjuk a legendagyárat. A seregemtől indultunk, meg hogy katona se voltam. ► Pedig katonatisztek is voltak a rokonságodban. Évekkel ezelőtt egy beszélgetésünkben első gyerekkori emlékedet is egy ludovikás tiszthez kötötted.

Valójában alig emlékszem. Nekem mesélték vagy saját emlék? Ki tudja. Néha én magam is jól kiszínezek egy-egy képet, aztán már senki ki nem bogozza, így volt-e vagy sem. A kép annyi, hogy egy katonaruhás férfi jön le a domboldalon, Tordason vagyunk, anyám szalad felé, és megöleli. Megjött az apám, gondolom én magamban. 1945-46-ban vagyunk, úgy saccolom. Kicsi gyerek vagyok, annyit tudok, hogy apámat, aki különben hadifogságban volt, elfogta az ellenség, és ott tartja a Héttoronyban. Mesés ködben volt az apám, és ez így rendben volt, a fél falu férfilakossága hiányzott. Akkor már kitelepítve voltunk, ez tehát már inkább 47-ben lehetett. ► Igen, ehhez a történethez, benne a Héttoronyhoz, már kell nekünk egy négyéves gyerek!

Valószínűleg igen. Szép ruhája volt annak az embernek, és ha megölelte őt az anyám, akkor az a katona bácsi nem lehetett más, csak az apám. És akkor kiderült, hogy az a Zoli bácsi, az apám öccse. Jöttek később is nagybácsik, kigömbölyödve, csokival a zsebben, szóval amerikai fogságból, Babikám, mondták anyámnak, anyámat Babinak becézte a család, apám is Babinak hívta.

► Téged otthon hogy hívtak?

Tamáskámnak. A mamám néha Totyikának szólított. Tamáska, mondta anyám, még tavalyelőtt is, még hatvanévesen is Tamáska voltam neki, és így már nem is fog hívni engem senki. Zoli bácsi után jöttek a többiek, köztük Béla bácsi, akire azért emlékszem, mert gyönyörűen rajzolt. Ott sündörögtem körülötte a konyhában, lestem, hogy veszi a papírt, és rajzol nekem lovat. Még, mondtam, rajzolj még, és ő rajzolt. Ez lebilincselt, lehet, hogy tőle kaptam el a rajzbetegséget. Egy szó, mint száz, jött néha egyegy rokon tiszt vagy közkatona, anyám örült nekik, jól van. Egyszer aztán araszolt lefele a dombról egy toprongyos, lesoványodott férfi, hetente felbukkant ilyen a faluban, ügyet sem vetettem rá, jön hát megint egy éhenkórász, és akkor ő volt az apám. Ez 1948-49-ben lehetett, szegény anyám megmondaná nekünk, apám mikor jött haza.

A mamám néha Totyikának szólított ► Ha jól értem, az említett Zoli bácsi, Béla bácsi vagy a többiek tisztek voltak, és más irányból érkeztek.

Nyugati hadifogságból jöttek, apám meg, egyszerű honvéd, orosz fogságból jött. Gyűlölte a háborút, gyűlölte a fegyvereket. Állandóan unszoltam, hogy meséljen a háborúról, de ő annyit mondott, Tamáskám, én egyetlen puskalövést nem adtam le. Ilyen ember volt. Nézem a fotókat, családiakat, egyebeket, apám valahogy mindig a kép szélén áll. Mindig.

Vajon mit jelent ez? A solti hídfőnél esett fogságba. A magyar hadsereg visszavonult éjjel, a Duna-hídon, de ők, tizenhatan ott maradtak valami tanyán, mint utóvéd. A hidat fölrobbantották, hogy az orosz előnyomulás megakadjon. Meg is akadt, apámék fogságba estek. ► Mennyi ideig volt oda?

Talán három évig. A fogságban egyszer már el is akarták temetni, mert egy aknától lábsebesülése volt, ami elüszkösödött, és ő a magatehe-

tetlen elfekvők közé került. Két német fogoly temette a halottakat, apámat is bedobták a többiek közé, de ő felnyögött. Ennek a két német hadifogolynak köszönhető, hogy apám életben maradt, merthogy akkor félrerakták, sőt visszavitték, hogy ez még él. Valami orosz felcsernő aztán kiégette a sebet, és apámat, mint afféle használhatatlant egy transzporttal hazaküldték. Egy dolgot rettenetesen sajnálok, egy levelet, amit mint legféltettebb kincsemet őriztem sokáig. Ez a levél eltűnt. Ebből a levélből tudtuk meg, hogy hadifogságba esett. Emlékszel, amikor az iskolában leveleztünk, összecsavartuk és benyomkodtuk a papír oldalát, hogy súlya legyen, mert akkor röpült a levél akár a harmadik padsorig…, na ő ilyen papírt dobott ki a vagon repedésein át a sínek közé. Sok száz, sok ezer hadifogoly hagyott így üzenetet. A környékbeliek járták a vasút környékét, összeszedték ezeket az üzeneteket, szinte ez lett némelyeknek a megélhetése, hisz egy-egy megtalált levél sokat megért egy családnak. Tordason is megjelent egyszer egy Szeged környéki asszony, mondta, hogy üzenetet talált, és anyám ebből tudta meg, hogy apám nem meghalt. Annak az asszonynak odaadta anyám a család fél élelmiszerkészletét, pedig az nem kért semmit. Drága Mindnyájan…, nem emlékszem már sajnos, gyönyörű levél, hat-hét mondat egy tenyérnyi papíron. Ez volt a szent papír, és úgy el lett téve valahol a családi rendszerben, hogy nem lelem. Néha még most is nekidurálom magam, bizonyos füzeteket, könyveket átlapozok, mert ez valahol van. Valami nagyon biztonságos helyen. Hát, ennyit apámról, a közlegényről, aki soha nem mesélt a háborúról. A fogolytáborról ezt-azt mondott. Ügyes kezű ember volt, szépen rajzolt, sakkbábukat is készített, faragott, ezeket aztán néha sikerült elcserélnie a muzsikokkal tojásra, krumplira. Mesélt retteneteket is, de mindig hamar elhallgatott.

Jó lenne tudni, mire gondolt itt apám

► Cseh Ferenc közlegény. A többiek, a tisztek is a Cseh ághoz tartoztak?

Cseh is volt köztük, de azt hiszem, az nem volt ludovikás. Igazából nem tudom pontosan, anyuka rögtön mondaná, ki kicsoda. A Ludovika igen magas rangú dolog volt.

Cseh Ferenc, a dédapa, Cseh István, a nagypapa ► A történetekben jól hangzik.

A pontatlan mesélésnek az az átka, hogy rögződnek bizonyos fordulatok, ködbe vesző mesék bizonyos ludovikás nagybácsikról, és már nincs is, aki megcáfolja. Próbáltam utánamenni… ► Emlékszem, 1990 februárjában, amikor együtt mentünk egy erdélyi körútra, Kolozsvár, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, hát én csak mint szervező és pálinkafogyasztó vettem részt ezen a tűmén, rögtön Ceauşescuék után, és Szentgyörgyről egy temetőbe is eljutottunk, ahol állítólag Csehek nyugszanak, te legalábbis váltig állítottad ezt.

Igen, az alsócsernátoni temető. Én oda már nem mentem veletek.

Egyébként Sylvester Lajos bátyám állította váltig, hogy a temetőben majd mindegyik fejfa Cseh, és hogy a falut meg kell látogatni. Mondtam neki, ha én minden atyámfiával csak egy pálinkát iszom meg, úgy erdélyi módra egydecinként, akkor este nem lesz előadás.

Az alsócsernátoni Csehek ősi címere ► Sylvester Lajos egy áruló 1848-as tisztről is mesélt, egy Csehről, akit Csernátonban temettek el.

Igen, Lajos bácsi mondta, hogy nem mindegyik Cseh volt jeles ember, egyikük, remélem, nem vérrokonom vagy ősöm, spion volt a Bachrendszerben, ha igaz. Azt is Lajos mondta, hogy a nemesi címert Bethlen Gábortól kapták a Csehek, mert Karánsebesnél, amikor a fiatal fejedelem megütközött a törökkel, valamelyik Cseh vitézül fejbe vágott három-négy törököt. Vagy ki tudja. Ez az egész lóg a levegőben, a Cseheknek már három címere is a birtokomban van, de hát bizonyosság efelől nem lesz. Kutattattam én egy esztergomi levéltáros barátommal, aki három évig dolgozott rajta, tudod, a levéltárosok az egy szekta, ha az egyik ír Zágrábba, neki azonnal válaszolnak, neked sose. Mondtam, akárhonnan jöttek a Csehek, derítse ki, ha tudja. Ki is nyomozott valami bizonytalan szálat a dalmát eredetű Kacsics nemzetséghez. A fáma szerint az Árpádok korában vegyültek el a magyarokkal. Hollókőn a fiammal le is fényképeztettük magunkat a Kacsics nemzetség vára előtt, úgymond ősi birtokunkon állunk, a saját várunkban, ha így volt. De akkor hogy kerültek Erdélybe a Csehek?! Hogy lett a Cseh név?! A családban volt még Ferenc, a CsitáriCseh Ferenc bátyám, állatorvos Biharkeresztesen. Ő fölvette és használta a Csitári előnevet, és folyton azt mondta, apád nem beszél erről, de mi Erdélyből származunk, vedd tudomásul, mi onnan valók vagyunk. Ő volt, aki ezt belém oltotta, de már ő is meghalt.

► És a másik ág, anyukád családja?

Az a Prényi család. Az ükanyámék Nagykárolyban és Nyírbátorban éltek, szatmáriak voltak. Egy Reszler ősöm minorita rendfőnök volt Nyírbátorban. Az ükapám vagy a dédapám Gyulaváriban van eltemetve, az is keleti határ. Gyulaváriban összejártam a régi temetőt, de nem találtam meg a sírját. Sok földbe süllyedt síremlék, benőve bozóttal, magas fűvel. A nagyapám Nyírmártonfalván volt főjegyző, az anyám Nyírmártonfalván született. Az ötvenes években nem lehetett kérdezni az ősök felől, meg miért is jutna egy fiatalember eszébe, hogy honnan jött a család. Mire észbe kaptam, minden kútfő elapadt. Szegény levéltáros vért izzadt, merthogy nem volt kapaszkodója. Érmindszenten rémlik még egy tanító, aki rokon lett volna tán, de hogy kerülünk mi Sepsiszentgyörgybe, Háromszékbe?! Márpedig mégiscsak inkább odavalósiak lennénk, nem pedig Dalmáciába. Ez rejtély és az is marad.

Anyám Nyírmártonfalván született ► Így legalább kedved szerint dönthetsz az ősökről.

Ezért aztán úgy tartom, hogy háromszéki vagyok, s ez így jól is van.

Szűkebb hazám pedig a Nyírség, Szatmár, Hajdú-Bihar. Anyuka talán többet tudna ezekről… ► Anyuka. Azt hiszem, apád nem élt már, amikor mi a nyolcvanas évek elején összeismerkedtünk, és talán azért sem emlegetted őt soha, de most is, ezekben a beszélgetésekben is mindig anyukával kezdődnek a családi mondataid. Vajon miért? Érthető ez. Tizennégy éves koromig édesanyámmal éltem Tordason.

Apám ott nem volt jelen. Előbb a fogság, ugye, aztán mint jó szakembert,

akit háborús bűnökkel mégsem vádolhattak, és mint Hangyatisztviselőt se büntethettek, az Építésügyi Minisztériumba rendelték. Ez azt jelentette, hogy Pesten lakott a nagynénéméknél, a Kató néniéknél, mi meg édesanyámmal és a nővéremmel, amíg ki nem repült gimnáziumba Budapestre, Tordason éltünk. Hétvégén, ha tudott, lejött hozzánk apám, rosszkedvű volt, szorongott, anyámmal eltűntek, beszélték a fontos dolgokat, gyereknek nincs ott helye. Néha eligazított, megfegyelmezett, volt, hogy megvert, ha kiderültek a disznóságaim. Én többnyire ezt a rosszkedvű embert láttam, akitől tartani kellett, mert azokon a hétvégéken minden idegbaját hazahozta. Képzeld csak el, neki, aki egykor egy világot látott épülni, sőt maga is építette azt, utóbb annak romjait kellett eltakarítania, és hozzá közben kussolni, lapítani egy mocskos hazugságtengerben. A mai eszemmel nem irigylem az életét, de hát gyerekként ebből annyit fogtam fel, hogy a családban van egy szigorú, hallgatag, rosszkedvű ember. Ritkán láttam őt nevetni, és túl későn kezdtünk úgymond összenőni, összetartozni. Apám nagy horgász volt, természetszerető ember, még az indiántáborba is lejött, hogy megnézze, mi az. Amikor a hetvenes évek vége felé megvettem a kővágóörsi házat, annak örült. De hát folyton csak azt hajtogatta, mit kell csinálni, először is hogy a házat vízmentesíteni kell, körülötte bizonyos árokrendszereket, járdát kiépíteni és így tovább. De azért a munka fölött kicsit összejöttünk, morogva meg dacolva, de együtt barkácsoltunk. Persze ha megfogtam egy lécet, biztos volt, hogy rossz helyen fogtam meg. Éva azzal piszkál, hogy én is így nevelem Andrást. Dicsérd a gyereket, mondja. Apámnak elfelejtették ezt mondani, pedig nekem egy dicsérő szó többet számított volna. Mégis, ez a kővágóörsi közös munkálkodás talán az az emlék, ami jó. Igyekezettel szerettem, tiszteltem őt, de az az élet kicsinységeiből kinövő, mély szeretet, ami anyámhoz kötött, vele nem alakulhatott ki. Nem én voltam akkor az egyetlen, aki az apjától így elsodródott.

Apám nagy horgász volt ► Gondolom, az utolsó élményre is rávetül az árnyék, a rosszkedv, hisz súlyos beteg volt.

Tudod, az ember sokáig nem hiszi, hogy az apja meg fog halni. Igen, tudtuk, rákos, és körülöttem mindenki pontosan tudta, hogy apám meg fog halni, de én még mindig valami álomvilágban láttam őt, és hogy majd úgysem, mert kiderül valami, valami jó. Az utolsó hónapokban teli morfiummal egyfolytában csak aludt, András még kicsi gyerek volt, és ha látogatóba mentünk, rendszeresen be-beszaladt hozzá, megnézte, ott alszik-e, ahol szokott… Ezek hosszú, drámai napok voltak. ► Ez a nyolcvanas évek eleje, ugye?

1984. Nem tudott beszélni, ha kérdezett valamit anyám, nem reagált, legfeljebb a szemével. Jött aztán a telefon anyámtól, gyertek, apátok, azt hiszem, baj van. Sári is robogott, én is, a két testvér megérkezett. Sári azt mondta, vigyük kórházba, én meg anyuka azt, hogy ne vigyük. Mikor apám azt hallotta, kórház, a szemét így kimeresztette. Nem haragosra, hanem inkább tiltakozóra. Nem akart kórházba menni, otthon akart volna, azt hiszem. Még három napig élt. Ezt nem csináltuk jól, de a nővéremnek is igaza volt, ő orvosként nem mondhatott mást, neki hinnie kellett a csodában. Bevittük. Állt ott a család, Éva is ott volt, átfogtam anyukát, a nővéremet, mutattam apámnak, hogy vigyázok rájuk, mutattam, hogy lássa.

Volt a szemében valami, ez a legszörnyűbb, hogy akart még valamit mondani. Aztán el gyorsan a papért, református volt apám, a Bocskay útra rohantam az Évával, mert ő református, ő tudja, és a pap rögtön jött, pedig épp költözködött. Akkoriban még száz forintot kellett adni a portásoknak, ha látogatási időn kívül akart valaki bemenni. Ez a pénzszedő ember ott kasszírozott a rengeteg nyomorult hozzátartozótól, de a papnak azért nem nyújtotta a markát. A pap be, én kint a folyosón. Sőt hazaugrottam, az ember időnként hazajött, enni kellett, intézni kellett, az élet ment tovább. Aztán vissza a kórházba, és akkor mondták, hogy meghalt.

► Hallgatlak, ahogy mesélsz, és közben belül párhuzamosan vetítem a magam történetét. Általában ez van, összevetem azzal, én akkor éppen mit csináltam, már hogyha éltem egyáltalán, de itt most a hasonlóságok miatt is szembesülök magammal: apám utolsó napjai, ő is rákos, otthon vagyunk, anyám meg én, az öcsém is feljár, bennem a lelkifurdalás, hisz hetekre kiütöttem magam az itallal, pont most, amikor szükség lenne rám, a nagyobbik fiúra, rövidre fogom: a kérdés, mi legyen, kórházba vigyük apámat, vagy maradjon otthon, és bevisszük, de nem azért, mert ott csoda történhet, hanem mert félünk, bénázunk, nem tudjuk, mit kellene csinálni. Átfogalmazom ezt egyes számra, magamról tudom biztosan: félek, bénázok, nem tudom, mit kell csinálni. Történjen meg ott benn, azok majd ott tudják, hogy kell.

Sári, aló orvos, bennünket is hamar meggyőzött. Tárcsázott, és jött a mentő. Amikor az apámat rakták be, ez este tíz óra körül volt, a telepen… ► …azon a bizonyos Rákosi-lakótelepen… …mindenki villanyt gyújtott, nézték, viszik a Cseh Ferit, szörnyű volt az egész, apám a placcon, azt hiszem, ő ezt nem akarta, hogy őt már ne hurcolásszák, ne rakják, ne hengergessék, ne kezét-lábát fogva tegyék az ágyra, apám ezt sejthette, ezért volt talán rossz a döntés, hogy bevittük.

Mert apám nyugodtan akart, otthon. De Sári reménykedett, mert az orvosok az utolsó pillanatig reménykednek. ► Látod, ez egy igazi éles helyzet, és ebben jól-rosszul döntöttünk.

Mi, legalábbis én talán rosszul. Semmiféle csodában nem bíztam, apám már a szemével sem jelzett, bennem meg csak annyi, hogy ne szenvedjen, és minél hamarabb legyen meg, ez az igazság. Legyen meg az a dolog. Velünk ez történt. Egy nap telt el, és meghalt.

Ott akkor, ahogy vitték, nagyra nőtt apám. Az elkésett szeretet, a fájó szemrehányások magamnak, hogy mit dacoltam én vele, miért csináltam, hogy vajon az a kevés idő, amit a földön együtt lehet az ember a sajátjaival, az övéivel, a szeretteivel, azt miért így, egymással hűvösen, egymástól elfordulva… és ez már visszahozhatatlan. ► 1984-ben vagyunk, te már híres ember, aki filmben, tévében szerepel, lemezei vannak… Hogy viszonyult ehhez apád és anyád?

Apám nagyon nehezen nyelte le ezt az énekesi dolgot, meg volt győződve arról, hogy link vagyok. Hogy nem akarok komolyan dolgozni, hogy nem akarom kiásni, kicsákányozni a dolgok velejét, és mindennek a könynyebbik végét fogom meg. De amikor 1976-ban az első lemezemet hazavittem, és föltettem, ez volt a Levél nővéremnek, enyhült benne valami, hogy akkor talán mégse… Egy lemez akkor komoly fegyvertény volt.

Apám aztán meg is hallgatta, anyám mondta később, mert előttem, a jelenlétemben nem tette fel a lemezt, csak forgatta a borítót, nézte a feliratokat, a fényképet, de még mindig gyanakodott, akár a Bereményi nagyapa, hogy ez a haszontalan fia otthagyván a tanári pályát, megint valami léha dologgal múlatja az időt. De később dicsérő szavakat mondott, és anyám megsúgta, hogy hallgatja, amikor nem vagyok otthon, akkor hallgatja a lemezt. ► Szerették a dalaidat?

Anyám fenntartás nélkül. Apámat meglephette a produkció, azt hiszem, tudta, hogy ez a lemez nem annyi, hogy egy nyikhaj énekes hajkurássza a sikert. Elütött mindentől, és apám ezt megsüvegelte, már a maga módján. Merevek voltunk mindketten a közeledésben. Amikor jóval később végre nekiduráltam magam az indiánregénynek, ő kéretlenül kigyűjtött nekem észak-amerikai növény- és állatfajtákat, velem volt, segíteni akart. De hát nem fogadtam el a tanácsait, ő meg azonnal megbántódott. Soha nem csukod be az ajtót, nem oltod le a villanyt, nem lehet rád számítani, jött a dresszúra, bennem meg erősödött a dac. Azóta tudom, máshol is ez van, én se tudom a gyerekeimet rászoktatni, hogy leoltsák a villanyt, pedig állandóan mondom, de a halálom után biztos rendesen le fogják oltani. ► Akkor nem oltottad le a villanyt, de egyszer csak, valamikor elkezdted leoltani a villanyt, becsukni magad mögött az ajtót. A villanyoltás, az ajtócsukás, mint az élet törvénye.

Mert rájöttem, hogy igaza van, mert micsoda pazarlás, hogy tárvanyitva minden, mi meg fűtünk! Akkor miért? Logikus volt, amit mondott, csak én nem láttam be. Úgyis mindjárt kimegyek, miért ne hagyjam nyitva az ajtót?! A két rendszer még nem csiszolódott össze. Borinak már kiskorában megmutattam: leoltottam a lakásban az összes villanyt, illetve egyet égve hagytam, odavittem a Borit a villanyórához, tudod, pörög az a kis szar benne, látod, mondom neki, egyetlen égő ennyit fogyaszt. Most kapcsolj föl minden égőt, rádiót, tévét, ami csak van, és mutattam, brrrrr, így szalad az óra, így viszi a pénzünket. Persze azóta se oltogatja a villanyokat. Nem vagyok zsugori, de ez bosszant.

Bori néz ► Ehhez képest igazán értékelheted, hogy Bori igenis segített neked Kővágóörsön, a kertben.

Olyan helyes volt, ültem ott, direkt nem szóltam, hisz egyszer már kértem, Bori pedig a szokásos módján: mindjárt. Ismerem ezt a „mindjárt”ot. Este hat az a „mindjárt”, amikor már hiába próbálsz összegereblyézni.

Kezdtem is szépen berágni, de nem mutattam. Egyszer csak látom, hogy a Bori megy ki, gereblye, talicska, szedi össze, de úgy, öregem, hogy úgy még senki össze nem gereblyézett, olyan alapossággal, ahogy csak ő tud.

Gondoltam, nem szólok. Ültem, hallgattam, aztán csak odaszóltam, na gyere ide, és adtam neki egy puszit. A beteg apja miatt csinálta, de akkor is. ► Látod, ennyi előnye van a ráknak: Bori összegereblyéz, te pedig nyíltan és megbocsáthatóan türelmetlen lehetsz a vendégeiddel.

Azt hittem, minden csoda három napig tart, jól van, beteg a Tamás, rákos és passz, megunják. De érdekes módon, nem fogynak el az aggodalmak. Vagy egyre szarabbul nézek ki, vagy az emberek jók. Igaz, azt sem feltételeztem soha, hogy rosszak. De azért jó néha egyedül maradni a betegséggel, és amikor már az összes keresztrejtvényt félretolom, akkor megpróbálok szembenézni vele. Ha netán meggyógyulok, ha Isten is úgy akarja, akkor valószínűleg nem énekelek már többet, illetve hálából még a Bárkának, ha nem kapják ki a fél tüdőmet… magam sem tudom. Az őrületes színpadi stresszt valahogy nem kívánom vissza. Vágyom is rá, de sejtem, hogy az volt az egyik okozója a bajnak. A harag a gitárral szemben, a fellépésekkel szemben, hogy már nem tudtam honnan energiát előszedni, és onnan szaggattam ki, ahonnan már nem lett volna szabad. Vagy-vagy,

ezt nem lehet félgőzzel. Ha egyszer színpadra lépnék, akkor indulni kellene: Pécstől Szegedig, Soprontól Debrecenig, Székelyudvarhelytől Marosvásárhelyig, Zentától Kassáig, az énekes, ha énekel, énekeljen! Vasárnap felhívott a Bereményi, kedvesen beszélt, sejtheti, hogy gáz van, mondtam neki, akár dalt is tudnék írni, és ahogy kimondtam, belém villant, mi a francnak írnánk dalt, ha úgyse fogom már elénekelni. De ha esetleg túlélem, akkor ne csináljunk egy lemezt, egy búcsúlemez még beleférhetne, de közben elképzeltem, hogy ülünk és írunk, és egy halottnak írjuk. Ezt nem mondtam a Gézának, csak átfutott az agyamon, neki azt mondtam, annyira jól vagyok, hogy akár még dalt is írhatnék. Fantáziál az ember. Aztán leszáll a földre, amikor Sári csenget reggel, hogy vért vegyen, Éva meg hozza a tojásos kenyeret, és a fantáziáló ember meghunyászkodik, és a kenyérbe harap. Ez most a feladat. Ma még jön Hold a Sátrában, egy indián testvérem, akivel megbeszéljük ezt a bőrfestés dolgot, előkészítettem már, ott vannak a festékek is, talán ma megfestem azt a táskát. Nézd csak, egy pók mászik a diktafonon. A póknak el kell énekelni egy dalt, „Tokin-kova-katan-maka-nije-csin-csin-navazsin…”, ezt négyszer kell. Ez egy lakota dal. Pókköszöntő. ► Van olyan, hogy Pókköszöntő?

A pók komoly állat, nézd meg, miket csinál. Amúgy az indiánok egyik állatot sem tartották károsnak, kártékonynak. Mindegyiknek van valami fontos dolga a természetben. Ez a dal olyan gyerekdal, mint nálunk a csiga-biga gyere ki… ► A szöveget te gyártottad indián mintára? Tudod, ahogyan a hatvanas években Luxemburgról körmölted az angol dalszövegeket.

Nem, ezt lakota nyelven mondtam. Lejegyezték, és mi megtanultuk. ► Ha egy katicabogár mászott volna a diktafonon, arra is tudtál volna köszöntőt? Á, dehogyis. Tudod, mindig jól sütöm el azt a keveset, amit tudok. ► Akár a keresztrejtvényben.

Pontosan. Ezt itt még be se fejeztem. Ahogy elmégy, folytatom. ► De hiszen a beküldendő mondatot már rég beírtad.

Kit érdekel?! Nem szeretem, ha egyetlen kocka is üres. Becsületesen csinálom. Néha nagyon felbosszantanak: mondjuk, vietnami falu, négy betű, négy mássalhangzó, hát az szemétség. Amikor ezen múlik a megfejtés, nagyon dühös vagyok. Ilyenkor legszívesebben fölkeresném a rejtvény készítőjét és… Igazi rejtvényfejtő vagyok, olyan, mint Juci, a kellékes a színházban, ott ő a nagy.

► Nem is tudtam.

Te nem veszed észre, de mi, mint a lepkegyűjtők, a közös mánia rabjai azonnal felismerjük egymást. Nézni se bírom, amikor valaki befejezetlenül otthagyja. Azt addig kell csinálni, amíg meg nem fejted. Jucinak már mondtam, vegyünk egyforma keresztrejtvényújságokat, és versenyezzünk, az lenne az igazi. Mert mindig úgy fejtek, mintha valakivel versengenék.

Nem nézem éppen az órát, de időre megyek. Egy párbaj, az lenne az igazi. ► Mennyit fejtettél meg életedben?

Mázsányit. Volt idő, amikor mániákusan fejtettem. Ennek híre ment, és hoztak. Most meg, hogy beteg a Tamás, biztos unatkozik, hát szállítják nagy csomagokban. ► Gyanítom a választ, de azért megkérdezem: hány megfejtést küldtél már be?

Egyet se. Vagyis gyerekkoromban beküldtem egyet, és azt jól tettem.

A Pajtás újságban megjelent a nevem. Még Tordason voltunk, gondold el, ki volt nyomtatva a nevem! A mai napig megvan valahol az a kis cetli. És nyertem egy könyvet persze. Kiküldték postán, az még rendes világ volt. A jó keresztrejtvény nagyon izgalmas. Ez itt, előttem, link dolog. Beszélgetés közben fél kézzel simán megfejteném, sémára megy, csupa ismétlődés.

Például ázsiai szoros, három betű. Kra, hát persze. Egyszer én is csináltam keresztrejtvényt. Szerelmes voltam a Rátkay Editbe, elküldtem neki, abban az volt a megfejtés, hogy szeretlek. ► És? Mi történt?

Képzeld, megfejtette.

9. (Krisztina tér) szeptember 12.

Megembereltem magam, és elmentem az üvegeshez, tudod, a fürdőszobában felraktam a polcokat, oda kell az üveg, aztán beugrottam egy régi ismerőshöz, elhoztam András nadrágját, mert az volt ott cipzáraztatni.

Kedves nő a cipzáras, bélyegzőt is csinál, gravíroz, apróbb cipőjavítást vállal, golyóstollat, öngyújtót tölt. Elbeszélgettünk az állapotomról, aztán még visszamentem hozzá, mert előttem egy festett idős hölgy az újkori, ocsmány esernyőjét mutogatta, hogy azon mit kell javítani, ezek szerint ez az asszony esernyőket is javít, gondoltam, és erről eszembe jutott, hogy van itt nekem az a régi, háború előtti esernyőm, rendbe kéne szedni. ► Kié volt az az esernyő?

A Ferdi bácsié, a nagybátyámé. Reszler Ferdinánd, a nagymamámnak az öccse. Ők a szatmári Reszlerek, közülük került ki a debreceni színház első igazgatója. A tegnapi beszélgetésünkben szó volt róla, hogy apám meg a nővérem hol laktak, hát náluk laktak, a Krúdy Gyula utcában.

Kató néni, Ferdi bácsi felesége, nehéz egy asszony volt, cselédekhez szokott, és ugráltatott mindenkit, aki körülötte volt, Ferdi bácsit is beleértve. A mamámnak lett ő a keresztanyja. A nagymamám Reszler Margit volt, a Mamaka. Testvérének, a Ferdi bácsinak egykor textilüzlete volt a Váci utcában, a Haris köz sarkán. ► Ez akkoriban is nagy dolog lehetett. Mármint üzlet a Váci utcában.

Tehetősek voltak. Csakhogy aztán államosították az üzletet, és Ferdikém kőműveseknél lett segédmunkás. Amikor fölköltöztünk Tordasról, akkor Budapesten sok helyen még fatüzeléses kályhák voltak, nálunk, a Villányi úton már radiátor melegített, de ezekben a Krúdy utcai öreg bérházakban cserépkályhával fűtöttek. Ezért én nagy bőröndökben szállítottam Ferdiékhez a Villányi úton fölhasogatott gyújtóst. ► Bőröndben vitted az aprófát?

Igen, szégyenkezve és dühöngve ültem a villamoson, mellettem a bőrönd, teli fával.

► Életemben nem hallottam még ilyet.

Anyámék így próbálták szeretetüket és ragaszkodásukat kifejezni. Én meg vághattam a fát lent a pincében, a gyújtóst nálunk, a nagyját a Krúdy Gyula utcában. Hogy miért kellett nálunk vágni az aprófát?! ► Épp ezen gondolkodtam, hogyan lehetett volna ezt másként megoldani.

Szegény anyám ilyen volt. Segíteni akart mindenkinek. Egy rossz szava se legyen senkinek, elébe ment mindennek, ilyen volt, na. Én meg aprófával teli bőrönddel hetente végigvillamosoztam a városon. ► Végül is csak te tudtad, hogy abban fa van.

Szerintem mindenki látta. Én legalábbis úgy éreztem. A Ferdiéknél különben létezett egy kihasználatlan, külön kisszoba. Évek múlva kitalálódott, ha már Tamáska elköltözik otthonról, hát költözzön hozzájuk, nekik úgyis ott van az a szoba üresen. ► Albérlő lettél.

Egy napig laktam ott. Azt már ki nem számítom, mikor történt. Korai idők lehettek, de azonnal megszületett az albérlői önérzetem. Megérkezek, lecuccolok, rakodok ide-oda, Kató néni koslat utánam, irányítgat, kérdezi, ezt hova rakod?, azt miért oda?. Édes asszony volt a Kató néni, sütemény meg minden, de engem bosszantott. Na jó. Este kilenc, minden lenn a földön halomban, majdcsak elkerülnek egyszer az aktuális szekrényekbe, de mára elég volt, kinyitok egy üveg bort, ülök a fotelben az új albérletben, öntök a talpas pohárba, iszom, fotelek, behúzott bársonyszékek, nem valami ócska izé, nem hokedli, hanem fejedelmi trónszék, leteszem a poharat, így, kopp, és akkor a Kati néni megszólal az ajtó mögül.

Tamás, a politúrra vigyázz! Ez volt az a pillanat, amikor fölálltam, eljöttem.

Csak hetek múlva mentem vissza a cuccomért. Ez a családban megmagyarázhatatlan volt, jaj, hogy is mondjuk ezt meg a Kató néninek! Ezer mentséget talált ki szegény anyám, hol lehetek, hová tűnhettem, miért jöttem el, miközben Kató néni nyilván tudta, miért, de csak fújta, hogy semmi baj, Gittikém, úgyis minden rátok marad, Gittikém, mert ő Gittinek hívta anyámat, nem Babinak. Valóban voltak értékes tárgyak, nippek, damasztok, tányérok, festmények. Ferdi bácsi kedélyes, vidám ember volt, jószívű, ahogy Kató néni is a maga módján, de utálatos némber is, különösen az én szememben. Mindig leintette a férjét, Ferdi, már megint többet ittál a kelleténél. Mert Ferdi bácsi szeretett vacsora után meginni egy fél liter bort, de Kató néni már a második pohár után csesztette, és Ferdi bácsi kibírta ezt egy életen át. Aztán meghalt. Később Kató néni, ki tudja, miért, maga mellé vett valami szélfútta barom embert, aki kifosztotta a vagyonából. Kató néni mindenét odaadta ennek a senkiházinak. A családra nem hallgatott, viszont ezt az alagsori fél patkányt kiszolgálta. Kató néni teme-

tése után, mintha otthagytam volna valamit még a valamikori albérletemben, fölmentem, és szembenéztem ezzel az emberrel. Ült egy hokedlin, megkínált sörrel, és viccelődve beszélgettünk. Röhögött, hogy hát meghalt a Kató néni, én meg bólogattam, mintha nem is a család tagja lennék.

Kérdezte, neked kell-e valami. Nem kell semmi, legfeljebb ezek a szir-szarok, neked biztos nem kellenek, csak kidobnád őket. És akkor egy szatyrot meg egy Ferdikém-féle bőröndöt teliraktam apró tárgyakkal, ilyen álom dolgokkal, amik eltűnnek a világból, múzeumokba kerülnek talán, vagy őrültek, mint én is, otthon tartogatják őket. Elhoztam bizonyos esernyőket, sétapálcákat, turistabotokat, merthogy a régi időkben ők, Ferdi meg Kató sokat utaztak, híres üdülőhelyeken forgolódtak Csehországban, Ausztriában, Velencében. Megmentettem Ferdi elképesztő utazóborotváját is, olyan az, hogy még a NASA se tudna olyat szerkeszteni, szétszedhető, összerakható. A kislámpa, amit a múltkor megcsodáltál, az is Ferdi bácsié volt, van egy rózsabotom is tőle, rózsafából hajlított, acélhegyű bot, talán láttad Kővágóörsön. Na így menekült meg ez az esernyő is. Én egy ilyenért betörnék. ► A cipzáras nő elvállalta tehát az esernyő javítást.

El, boldogan. Mondta, hogy ez igen. Kinyitotta, megnézte a botját, ez nem fémből van, hanem fából, olyanból, amit még a gyarmatokról hoztak. ► Minden, amiről beszélsz, abból az időből való, mely időt nevezhetjük a nem eldobható dolgok idejének. Ezeket te most átmented az eldobható dolgok idejébe.

Azt a csenevész ernyőt, amit a festett hölgy mutogatott, nyugodtan eldobhatjuk. Majdnem mindent eldobhatunk, amit ma kínálnak. Ez egy ilyen idő. Én egy másik időből jövök, és azok a tárgyak is velem együtt, amikkel például a kővágóörsi padlás is teli van. Úgymond értéktelen kacattal. Ott, a szomszéd faluban húsz évvel ezelőtt meg akartam venni a félrelökött, rézveretes, piros-fekete tűzoltószekeret. Nem magamnak, de hogy megmaradjon a jövőnek. Adtam is érte pénzt egy embernek, eltette, hogy majd áthozzák a kocsit, soha nem hozták. A kereke biztos kigurult a szőlőbe csillárnak, a rezet beadták a színesfémbe… Ez rég volt, ma már talán büszke lenne rá a falu, ha megvolna. Olyat se csinálnak soha többet. ► Gyűjtögeted ezt a sok „felesleges” dolgot, esernyőt és sétabotot, utazóborotvát és régi pénzt. Mi lesz ezekkel? Mert Ferdi bácsitól, szomszédtól, idegentől te hazamentetted őket, de mi lesz a sorsuk, amikor te már nem kenegeted, tisztogatod, őrized őket? Én azért Borinak, Andrásnak fölhívtam a figyelmét ezek értékére. A mániáimat beléjük oltottam. Megtanulták szeretni ezeket a tárgyakat. A szépet könnyű megszerettetni. Márpedig ezek a szépségükkel ejtenek rabul bennünket, és mind a két gyereknek, hál’ istennek – a ruházkodásuktól

eltekintve, ami hajmeresztő –, jó ízlése van, ha szabad ezt dicsérni. Két éve a fürdőszobát és a konyhát át kellett alakítani, és Bori ragaszkodott ahhoz, hogy majd ő kitalálja. Égnek állt a hajam, de hagytam, lesz, ami lesz. És kiderült, jól csinálja. Egyszerre mai és egyszerre hagyományos. Én bizony sokkal rútabb fürdőszobát tudtam volna kigondolni. Vagy az én korondi tányérjaimmal, merthogy megszállottan gyűjtöttem azokat is, már úgy kitapétáztam a kővágóörsi házat, hogy olyan lett, akár egy múzeum. A múltkor, ahogy meszelés után rakom vissza őket, az András odaszól, hogy papa, ne ennyit, és akkor a negyedét se raktam fel, és igaza lett. Egyszerűbb, tisztább lett a konyha. Jó ízlésük van, és ez jó. Hogy mi lesz a tárgyakkal? Majd ők eldöntik. Nem kell mindent megőrizni, magam is megrostálom őket néha. Voltak ezüstsarkantyúim, azokat egy lovasbarátomnak adtam a pompás ezüstkengyellel együtt… ezekért fáj a szívem, de csak olyat érdemes elajándékozni, amitől meghasad a szíved. ► Hajmeresztő az öltözködésük, mondod. A tiéd milyen volt annak idején?

Farmer. Az volt a lényeg, a farmer. Az a gimiben kezdődött. A fiúosztályba jött egy gyerek, Albertnek hívták, Egyiptomban vagy hol dolgoztak a szülei, a papa fociedző volt, és akkor ő bejött egy farmerban… Az maga volt a csoda. Na aztán mi is ráhajtottunk. ► Én a hatvanas évek második felében jártam gimnáziumba, igaz, vidéken. Akinek valódi farmerja volt, az volt a király. Nem akármilyen kálvária volt a beszerzés: például Szeged, jugó piac, kapualjak alatti csencselés, rendőrök elől való futkorászás…

Farmerhez jutni körülményes volt. Újat csak külföldről lehetett volna beszerezni, de hogy az jó legyen rád, azt nem lehetett garantálni, hisz csomagban érkezett. Az elsőt én egy kispesti fiútól szereztem, emlékszel, mondd csak azt Kispesten, hogy a Kis Sváb!, így lett egy teljesen lehasznált farmerem, de az pont jó volt rám. Azóta is farmerben járok, farmeres fiú voltam egész életemben. És az érettségi öltöny lett Az Öltönyöm. Alaki lag nemigen változtam, nem nőttem, nem híztam, nekem az érettségi öltöny évtizedekkel később is szuperált temetéseken és esküvőkön.

Érettségi előtt ► Saját esküvődön is?

Ott farmerban, csizmában voltam, Éva pedig egy csinos ruhában, ez a polgári szertartáson még elment, különben ott Bereményi meg az Éva barátnője, a Thür Zsuzsa voltak a tanúk, de a templomit kicsit elcsesztük.

Az esküvőt egyébként én szorgalmaztam. Érdekes, Évánál kántor volt a papa, református tiszteletes az öccse, vallásos család, de Éva nem különösebben ragaszkodott a templomihoz, végül is azt mondtuk, jó, Kővágóörsön megesküszünk, mise után adjon össze bennünket a pap. Mégiscsak legyen Isten áldása ezen a frigyen. Előtte gyónni, áldozni kellett, jártam is az atyához, jó viszony keletkezett, borozgattunk, beszélgettünk a világról, politikáról, ő közben puhatolta az én felkészültségemet, kérdezte, hány szentség van. Annyira bajban voltam, nem mertem mondani, hogy hét szentség van, mert az káromkodás. Persze, hogy hét van. Na, az is kiderült, hogy nem vagyok templomba járó. Jött a gyónás. Mise előtt beülök, elkezdem, gyónom a Mindenható Istennek és Isten helyett neked, lelki atyám, hogy utolsó gyónásomtól fogva ezeket meg ezeket a bűnöket követtem el. Bajban voltam, mint gyerekkoromban, amikor „torkoskodtam, hazudtam, loptam…”, pedig néha egyiket sem csináltam, de bűnöket cseréltünk egymással, hogy legyen mit mondanunk. A gyermek bűntelen, vagy ha bűnözik, hát nem tudja, hogy azt teszi. Mondja csak, Tamás, biztat engem a pap ott a kővágóörsi templomban, rács közöttünk, ahogy illik.

Atyám, mondom, az összes bűnt ezerszer elkövettem, csak embert nem öltem. Nézzük a tízparancsolatot, mondja, kezdjük az elsővel. Így mentünk végig, s abban a templomi csöndben komoly mondatok hangzottak el, persze majd mindenre azt kellett mondjam, hogy igen, vétkeztem, sokszor. A végére érek, várok, hallgatok, azt gondolom, na, te falusi pap, oszd ki azt

a tízezer miatyánkot meg a tízezer üdvözlégyet penitenciaként, én meg évekig imádkozhatok, akkor se érek a végére. Szól aztán a rács mögül, Tamás, feloldozom, mondjon egy miatyánkot meg egy üdvözlégyet… Magának egy vétke van, a mértéktelenség, ezért azt kérem magától, ha meg tudja tenni, hogy minden pénteken, mert ugye cigarettázik, egy cigarettát ne szívjon el. Jusson ez eszébe, és mikor rágyújtana, tegye vissza. Nem azt mondta, hogy péntekenként ne gyújtsak rá, hanem hogy egy cigarettát tegyek vissza. Ez a bölcs pap pár nap alatt kiismert, átlátott rajtam. Próbáltam betartani, amit kért, nem sikerült. Nem azért, mert nem hittem eléggé, hanem mert nem vettem elég komolyan az egyház dolgait. Az az egyház dolga, és vállat vonunk, megvagyunk nélküle, és nem dől össze a világ.

Nem a fenét. Ha én jártam volna templomba, úgy, mint minden rendes katolikus, akkor legalább a misén eszembe jutott volna, hogy hopp, hát nekem egy kis dolgom van itt! De hát nem voltam, sajnos, templomba járó, ezt majd az égiek elrendezik, ha elrendezhető. Pedig Ambrus atya jól kibányászta belőlem, mi is az én vétkem. A mértéktelenség, igen. Csak hát ez ritkán jutott eszembe.

Esküvő ► Vagy nem a megfelelő napon.

Nem a megfelelő napon. Elhatároztam én, tényleg, hogy a jövő pénteken… Ahelyett, hogy áttettem volna hétfőre, keddre vagy szerdára. ► Ma kedd van.

Már mindegy. Na jó, ezt a szál cigarettát most visszateszem.

► Az esküvői ruhánál tartottunk.

András Frici papájától kértem egy zakót, mégse ingben legyek. Vége a misének, és mi úgy képzeltük, hogy majd a nénik-bácsik hazamennek, és bennünket összead a pap. Ő meg azt mondja, kedves híveim, ne menjenek még el, van még itt valami… Ha én ezt tudom, hogy az egész falu előtt…, az bizony snassz volt, hogy farmerban meg tornacipőben ott áll a férj, a feleség sincs illőn kiöltözve, hát milyen népek ezek. Nem szóltak meg, de, gondolom, megvolt a véleményük. Még szerencse, hogy András Frici papájának a zakója rajtam volt, igaz, térdig ért. ► Hosszú haj?

Ugyanúgy néztem ki, mint mindenki akkor. Hosszú haj is volt, mértékkel. ► Mértéket tartottál.

Abban igen. Anyuka eleinte próbálkozott a rövidítéssel, aztán feladta. Érdekes, hogy apámat nem idegesítette. Amikor tanítani kezdtem, akkor le kellett kicsit vágni. De azért egy rajztanárnak lehetett. Meg a trükkök, tudod, hátrafésülöd, nem rá a füledre, meg ha tanfelügyelő jön, bevizezed, ilyenek. Mindig ez van, csak máshogy. Andrásnak például most ez a pauni indián taraja van. ► Az imént érintőlegesen szóba került a hit, de már korábban is többször utaltál rá, hogy vallásos nevelést kaptál. Hit és vallás, két különböző dolog. Az már kiderült, hogy nem mozogsz otthonosan a hétszentség, a tízparancsolat, egyáltalán, a vallásgyakorlás mindennapos ügyleteiben. Ugyanakkor előttem van, ahogy színpadra lépés előtt a takarásban elsuttogod az Úrnak szinte rituálisan ismétlődő, profán fohászaidat. Olyankor nem mertem kérdezni, most igen: miben-kiben hiszel?

Azt tudom, biztosan hiszem, hogy ott fenn, valahol létezik a Mindenható. Hívhatják Allahnak vagy éppen Tunkasilának, ahogy a sziú indiánok, de létezik, legfeljebb a neve változik. Sorsunkat, lépteinket megfoghatatlan módon, de tudja, ismeri. Ennek így kell lennie. Ezer kérdés van, és én, akit Tamásnak hívnak, a hitetlennek, a kétségek között levő Tamásnak, én bizony sokszor rákérdezek erre-arra, de az ő létezése megkérdőjelezhetetlen. Harmincéves koromban tértem vissza hozzá. Már csak a rengeteg ministrálás miatt is, kamasz koromban elporoltam a Jóisten közeléből, sőt vadul káromoltam, szinte gyaláztam, a legocsmányabb ateista is elbújhatott volna mellettem. Így voltam a világban, rossz volt minden körülöttem is, bennem is. Tudtam én ezt, de csak fúrtam magam tovább, bele a sűrűjébe. Jövök egyszer, egy dögmeleg nyári napon a Déli felől, tele bajjal, magammal elégedetlenül, jövök a Krisztina körúton izzadtan, csapzottan, bűzösen, mert bűzlik a létem, minden, amit csak csinálok, rossz, igaztalan,

önző, hiú és hazug, és becsület híján való, és csak jövök ott, és tudom magamról, hogy kifestett emberroncs vagyok. Gyűlt ez bennem, miközben semmi különös nem történt, se szerelmi csalódás, se színpadi kudarc nem volt körülöttem, úgymond sínen vagyok, sőt sikeres, de ott akkor valamiért nem szállok villamosra, hanem csak baktatok dühödten, és gyalog cipelem ezt a belül kínzó keresztet, egyszer csak fölnézek, és ugye épp a krisztinavárosi templom előtt vagyok. Álltam ott. Na itt vagy te is, nézek fölfelé, hát itt laksz, itt a jó hűvösben. Te aztán mindent tudsz, akár meg is gyógyíthatnál. Így beszélgettem vele. Persze a magamfajta nem mehet be hozzád, ugye. És ha mégis bemennék? Egyszer csak megyek fölfelé a lépcsőn, be az ajtón, benn vagyok. Üres volt a templom. Mondom neki: leülök itt egy kicsit, nézzél meg, itt vagyok. Szórakoztam vele, mintha előbújhatott volna valahonnan, hogy kivágjon az utcára, mint egy rongyot. De nem történt semmi. Csend volt. Egyre inkább elcsitultam. Halkan mondtam, itt vagyok, szar ember vagyok, segíts rajtam. Csend volt, én látni kezdtem. Nem látomásom volt, nem őt láttam, magamat láttam. Semmi rossz nem múlt el, de az, ami szét volt esve apró darabokra, összeállt. Körülbelül másfél órát ültem a templomban, aztán kimentem. Egy megtért ember jött vissza a világba. Én onnantól kezdve tudtam, hogy soha többé nem káromolhatom az Urat, tán még azt is elhatároztam, hogy a formaságokat is tartom, persze nem tartottam, de akárhogyan is, attól kezdve beszélő viszonyba keveredtem vele, engedi, hogy megszólítsam, nevetgél rajtam, huncutkodik velem, és igen, ahogy mondod, fellépések előtt mindig keresek egy pár másodpercet, hogy hozzá szólhassak. Régebben zárt helyeken, tisztára hülyeség volt, de odamentem az ablakhoz, a szellőzőrácshoz, hogy eljusson hozzá a szavam, mintha nem lenne mindegy, hol szólok hozzá, és szólítottam őt, Uram, nem tudom, hányadszor kérem, de ugye megint segíteni fogsz! Amikor a mamám meghalt, mondtam, anyuka, apuka, ha már ott vagytok fönt, ébresszétek fel, hogy figyeljen rám, hallgassa meg, amit mondok. Ugye ez a játékos része, de hát ez így működik nálam, játékosan, mégis életre-halálra, és ezekben a kétségbeesett pillanataimban, márpedig a színpadra lépés előtti pillanat ilyen, erősödik ez meg ennyire, és amikor erőre kapok, akkor felejtem. De talán így is szeret engem, és nem azért, mert bűn nélkül való vagyok, hanem mert mindig törekedtem a jóra, a tisztára, az egyenesre, és olyan sok bűnöm ezen a bizonyos mértéktelenségen kívül talán nincs is. És valószínűleg kedvel is engem, hiszen a jó esték mindig az ő tenyerén születtek, és sok jó este volt. Végül is az egész életemet a daloknak adtam, és nem azért, hogy karriert fussak be, hogy híres legyek, nem azért, hogy pénzt keressek, hiszen nem is kerestem. Igen, a hiúság létező dolog, és a hírt meg is adta nekem, de ő aztán igazán tudja, hogy nem arra ment ki ez az egész. A szándékaim nemesek voltak és cselekedtem is azért, hogy egy-egy dallal több legyen a világ, azért, hogy ez a kis zug, ez a tájék, az én hazám, ne gazosodjon el, igen, én ápolgattam, hozzá akartam járulni, hogy nemesed-

jek én is és az is, aki velem van, aki engem hallgat. Ezt ha valahol mérik, ott minden latba esik, ott mindent lemérnek, és akkor ő ezt a szándékot tudja, és emiatt elnézi a gyarlóságaimat. Van mit elnézni. Minden a serpenyőbe hullik egyszer, és akkor majd kiderül. Hát ezért jó, hogy akkor ott, a Krisztina téren fölnéztem, és hogy nem épp az OTP előtt álltam meg. Vajon mi van, ha villamosra szállok, ha továbbmegyek?

„És a pohár fennmaradt a levegőben” ► És mi van akkor, ha 1970 decemberében néhány másodperccel később nézel ki a taxiból, ami a Kossuth Lajos úton vitt téged hazafelé?

De kinéztem, és éppen akkor, amikor kellett. Igen, csodának is fölfoghatjuk. Ma akkor nem nézek ki a taxiból vagy nem akkor… talán tanár maradok, aki még most is tanít, főiskolán akár, de célját nem találja. Rengeteg ember lehet így: egy tizedmásodperccel később néz fel, és már nem leli helyét a világban, és elmegy mellette az élete. Hát ennyin múlik néha a sorsunk. Ha akkor nem kísérem haza a Nellit, ha ezzel a fiúval, Gézával olyankor találkozom, amikor benne már nem motoz a dalírás. Hát igen, két ember összetalálkozott, a Jóisten összeterelt bennünket, miért ne, tervei voltak velünk, ez volt a terv, és engedte végigcsinálni, és segített, mindig segített. Tudom, hogy ő csinálta, nem én. Ezt ember nem tudja így megcsinálni. Az ember tanulmányokat folytat, zenei előképzettséget szerez, bevet rafinériát, trükköt, és erre mindre szükség is van, de ez kevés a színpadon. Ihlet, átlényegülés, mondhatok ilyen szavakat, de hogy pontosan mi történik, nem tudom, mert együtt csináljuk. Fogja a kezemet, és enged a vízen járni, néha másfél órán át. Tudom, a dalok éneklése nem olyan nagy csoda, nem egy világszám, de nem is akármi. Segítőkész emberek vettek körül, számosak, akik ügyeltek rám az előadások előtt, és én

úgy mehettem a ringbe, mint egy jó bokszoló, aki föl van készítve a meccsre. De mégis, akkor ott bent, amikor ész nélkül zuhognak az ütések, már minden tanítást, felkészítést elfelejtesz, csak a belső lényeged működik, és az a belső lényeg, az ő. Akármilyen papos most a beszélgetésünk, ezt ki kell mondanom, mert ez volt az én tartóoszlopom. Most mintha szólna, hogy elég volt. Hisz annyit kérdezgettem tőle, hogyan lesz ennek vége, meddig kell még mennem, mit akarsz még tőlem, Uram? Néha igazat ad nekem, néha nem figyel, fáradt, nincs rám ideje, unja a nyavalygást, jössz megint a piszlicsáré dolgaiddal, mondja mérgesen, máskor meg figyelmesen néz, meg is simogat, jól van, fiam, csináld csak. Hát így. Te hogy állsz a hittel, testvér? ► Hogy jön ez ide, Tamás?

Nem erről beszélgetünk most? ► De a könyv rólad szól, nem rólam.

Te is benne vagy, akár akarod, akár nem. Te írod majd, a te kérdéseid, a te jelenléted, hangulatod éppúgy irányítja, mint az én meséim. ► Te mesélsz, én követlek, és nem tagadom, közben gondolatban járom a saját utamat is, folyamatosan elhelyezem magam az időben, mit csináltam, merre jártam én akkor, miből maradtam ki, és mit éltem meg helyette, téged hallgatva kibomlik saját életem is. Jó esetben ez történik majd az olvasóval is. Araszolok veled ma is, és vágyom, hiábavalón, a hitedet, és támaszték híján megcsap a létezés üressége, a céltalan lebegés. A vágy kevés. Járhatok én naponta a Krisztina téren, megállhatok az adott helyen, felnézhetek a keresztre, bemehetek a házba, a jó hűvösbe… Kapaszkodok én ebbeabba, de csak nem mindegy, mibe.

Nem mindegy. Nekem megadta az ég a családot, ami biztos támaszszá vált, nálad ez idejekorán szétbomlott. ► Önző módon azt hiszem, illetve egyáltalán nem hiszem, mégis úgy élem meg hogy rólam szól a világ Hogy csak én vagyok. Ezért vágyom a hitre, hogy megleljem a helyemet valami nagy egészen belül. Hogy tudjam és elfogadjam, rész vagyok, apró, jelentéktelen, de egyszeri része egy nagy egésznek.

Keresd és megtalálod. Nem akarlak téríteni, hisz a magam hite is ingatag, más szemében én pogány vagyok. Kérdezd őt. Fog válaszolni. Valahogy megsúgja. Valamit csinál majd, merthogy a szavát nem hallod, legalábbis hozzám nem szólt még soha. Nem tudom a mikéntjét, a módját…

Csináld a dolgodat becsülettel, az majd leméretik. Erről a Nyugati pályaudvarban írt Géza: „…Ő ült a rettenetes mennyekben, körülötte az angyalok szájukhoz emelték a trombitáikat, aranytrombitáikat, szemüket mind

őrá vetették, és vártak, ismételten vártak a jelre, a felemelt mutatóujjra, hogy egyetlen fúvással porig romboljanak mindent. Régi móka volt ez, és már az angyalok is tudták, hogy ő mostanában már megint nem fog inteni… Lágyult az ítéletidő, az, Aki el van Felejtve, maga is tudta, hogy el van felejtve, de ezért ő nem haragszik. Na jó, akkor nem haragszik, mondták az angyalok. Eldobták a trombitáikat, botokat fogtak és köteleket, és magára hagyták a Négyarcút, mert elindultak mérni. Mert ők, amikor ítéletszünet van, mérni járnak. Mérni. Mert az angyalok egyre mérnek.” Így van azon a méltatlanul mellőzött lemezen, szinte pontosan tudom idézni. Milyen érdekes, épp a napokban került szóba a Nyugati pályaudvar. Följött hozzám Pinczés István, aki Géza darabját, a Laurát rendezi Kecskeméten, és arra kért, hogy én legyek a narrátor a darabban. Csak hangbejátszás lesz, azt egy stúdióban fel tudom olvasni. Gondoltam, jobb, ha megkérdezem Gézát, hogy most mi legyen ezzel. Remek ötlet, mondta ő, úgy kell az egészet csinálnod, Tamás, bölcsen, mesélősen, mint a Nyugati pályaudvarban, vagy mint egy öreg indián. Szeretem Géza mondatait, öröm lesz bajlódni velük. Fölkészülök a hétvégén, teliszívom magam bakonyi levegővel. ► Bakonybél?

Igen. Vágyok oda, és most nem is az indiánföldről beszélek, arról is, de az a ház, a bikaistálló izgat nagyon, mert az nekem lélekgyógyászat valamiképpen. Balogh Öcsit is jó lesz látni, nem is tudja, hogy a barátjával mi van. Üldögélni nála a teraszon, nézni a hegyeket…

Látkép a Petőfi híd felől. Bikaistálló II. (2006. november)

► Bikaistálló. Azt a házat mindig így emlegeted. Mi az voltaképp?

Bikaistálló volt. Most nyolcvan négyzetméteres romhalmaz. Ebből indián raktár lesz, és lehet majd benne sütni-főzni, fürödni, akár lakni is. Telek nincs hozzá, de ott a Bakony előttem. A Bakony, ami néhány hétig mindig is az enyém volt meg az indiánoké, most akármikor ott lesz nekem. Ha valamiért meg akarok gyógyulni, hát azért, hogy ott ülhessek és írjak.

Vagy éppenséggel fessek. Az, amit Kővágóörsön soha nem tudtam, azt ott el tudom képzelni. Végezzem a dolgomat, ami van még. Neked is csak ezt tudom mondani, testvér. Végezd a dolgodat becsülettel, aztán majd leméretik. ► Finom ez a szörp vagy micsoda.

Szőlőből, szilvából, őszibarackból, feketeszederből van összevegyítve, mert a nővérem szerint sötét színű gyümölcsöket kell fogyasztanom. Úgy látszik, a sötét egészségesebb.

10. (szmoking) szeptember 13. ► Amikor beléptem, Éva azzal fogadott, hogy indián illattal vársz.

Zsályaillattal. Ezt a gyógynövényt az indiánok sokféle szertartáson használják, segít a fizikai és a lelki megtisztulásban. Egy indián húgom hozta Amerikából, a Bad Hand nevű főnök küldte, akinek májrákja volt, de kigyógyult, és amikor hallotta, hogy a magyar indián főnök beteg, elküldte neki, mármint nekem. Írt is egy e-mailt, majd segíthetnél a válasz megfogalmazásában, nekem már olyan rossz az angolom, hogy nem szeretnék korcs mondatokkal köszönetet mondani. Ez a Fecskeszárny nevű lány kint él néhány éve Amerikában egy olyan indiánnal, mint én, szóval nem igazival. Ők is indián módra élnek az igazi indiánok közelében, az eredeti helyszíneken, sok lovuk van, hasonló táborokat szerveznek… Pipázni fognak meg énekelnek értem, kérlelve a Nagyapát, figyeljen ide. Kedves dolog.

Hát ezért fogad téged zsályaillat, egy távoli rokonom üzent általa. ► És a szokásos kép is fogad: ülsz a számítógép előtt, és lődözöd az ellenséget. Ha nem keresztrejtvény, akkor számítógépes játék. Illetve régen sokszor kockáztatok, nem tudom, mi volt az a játék, dobókockákat gurítottatok, én sose szálltam be, én, a teljesítménykényszeres, a lázas áltevékenységekben, fontoskodásokban elvesző személy, néztem egy darabig, aztán általában csendesen leléptem. Honnan ez a játékőrület?

Bármivel, ami játék, és ami tétre megy, amiben nyerni és veszteni lehet, egész életemben boldogan múlattam az időt. A kockajátékok is ilyenek. Sokfajta van, vég nélkül lehet játszani őket, általában gyorsak és egyszerűek. És rabul ejtenek. „Na dobjunk még egy kört, na még egyet…!” És nincs vége. Emlékszem, még a 25. Színházzal voltunk egyszer Venezuelában, egy nemzetközi színházi fesztiválon. Tardi, Pelsőczy, Jordán meg én kockáztunk egyfolytában, a soha nem látott földrészen egy ideig ki se léptünk a szállodai szobából. Nem pénzről szólt ez, fillérekben játszottunk, mégsem tudtuk abbahagyni. Visszafelé a repülőn megtanítottuk a mellettünk ülő ír pasast, kiderült, hogy civilben pilóta, aki éppen az állomáshe lyére repül, és Európa fölött ő máris ugyanolyan szenvedéllyel játszott, mint mi. Aztán ha valaki betege lesz a játéknak, rámegy inge-gatyája. Én

ezt megúsztam. Hála istennek, nem tudok jól kártyázni, egyébként valószínűleg megrögzött kártyás lennék, és nagy szerencsémre nem szippantott fel más szerencsejáték sem. ► Életedben először; és tudhatod, valószínűleg utoljára, Caracasban tölthetsz néhány napot, és akkor te kockázol a szállodai szobában.

Három hétig voltunk Caracasban, de az első pár napot tényleg elvitte a kockaőrület. Amúgy elővigyázatosságból egy csomó tilalomfát állítottak körénk, úgymond csoportosan járjunk, lehetőleg csak a színház és a szálloda között mozogjunk, a pénzünkre nagyon vigyázzunk, ide tegyük, oda tegyük… Csakhogy a Caracas Hilton meg a Holiday Inn csodáit órák alatt meg lehetett unni, a kockát nem. Azt lehetett játszani az uszoda partján is, Jüan, Martinez és a bámész pincérek legnagyobb ámulatára. Még kevés bolond európaival találkozhattak addig. Nem volt tilos elmenni máshová, de a vezetők kifejezetten „nem ajánlották”, hogy elcsámborogjunk.

Ehhez képest a kockaőrület utáni napon már kint is voltunk a lóversenyen, szóval azt akarom csak mondani, hogy nagyon is kimozdultunk, Gyurkóék szerint túlságosan is. A venézek készségesen, kézzel-lábbal elmagyarázták nekünk, milyen tétek, variációk vannak a fogadásnál, és velünk örültek a nyereményeknek. Én huszonöt bolivárt nyertem, Jordán pedig nyolcvanat, nagy pénzek voltak ezek. Jordán mindig ügyesebb volt nálam, egyszerűen érzéke van a játékokhoz. A pénz különben nem számít, nyerni kell, a játék azért van, hogy nyerjél! Meg hogy veszítsél, mert persze egy csomószor veszítesz. Minden játék végtelenül szórakoztató dolog.

Vannak emberek, akik óvatosak, tartózkodóak, mint te is, de én olyan embert még nem láttam, akit egy adott pillanatban nem kap el a játék izgalma. Előveszem az íjamat, és kiteszek egy céltáblát: lőjél. És lőni fogsz, és nem fogod abbahagyni, mert a közepébe akarsz találni, de legalábbis megelőzni engem.

Caracasban már másnap kinn voltunk a lóversenyen (Jordán Tamással) ► Tudom. Ezért aztán ösztönösen nem mutatok érdeklődést, mert az a gyanúm, ha valaki ezekbe a játékokba belekóstol, betege lesz.

Mint én a focinak.

Autói is úgy vezetek, mintha játszanék. Többnyire nem azért előzök, hogy hamarabb célba érjek, a cél maga az előzés. Rejtvény, megoldandó szituáció. Mert mindenben játéklehetőség van. Mostanában rákaptam erre a bolond számítógépre, és ezt nyomom, mert sajnos nagyon ügyes. De nem vagyok szenvedélybeteg. Tényleg voltak időszakok, amikor éjjel-nappal kockáztunk, sakkoztunk vagy kanasztáztunk, ezek magukkal ragadnak, mindenkit megmozgatnak, nem csak engem.

Caracasban már másnap kinn voltunk a lóversenyen (Jordán Tamással) ► Valójában az a csoda, hogy nem vált szenvedélyeddé. Színházakban forgolódsz, úgymond könnyelmű, léha emberek közt, de inkább azt mondom, olyanok közt, akiknek mindene a játék. Hallottam legendákat, biztos fele se igaz, hogy színészklubokban éjszakánként százezreket nyertek-veszítettek egyesek.

Ilyen mértékben soha nem merültem bele. Általában nem pénzre játszottam, vagy ha mégis, hát veszítettem. Ilyenkor ugyanis elkezdek vadul játszani, és pillanatok alatt elárulom magam. A ruletten, már amikor módomban állt, a születésnapom dátumát tettem meg, mindig veszítettem.

Egyszer meghívtak Németországba, akkor még az eneszkába, Kölnben, Strassburgban, Karlsruhéban, Münchenben, úgymond magyarlakta helyeken énekeltem. Madarász Zoli barátom, aki Karlsruhéban él a feleségével,

Katával, mint alapos mérnökember előre megírta, mi lesz a program, és benne azt is, hogy el fogunk menni Baden-Badenbe, játszunk egyet a kaszinóban, de figyelmeztetett, hogy száz márkánál többet nem játszhatok el. Vigyázni akartak rám, nem ismertek erről az oldalamról. Szóval vittem a gitárt, a fellépőruhát, három hétre való holmit, de vittem a szmokingomat is a hozzá való inggel és a csokornyakkendővel, mert hát mégiscsak kaszinóba megyünk. ► Úgy mondod ezt, mint aki kiakasztotta a szmokingot a szekrényből. Úgy mondom, mert kiakasztottam. A tévében árusították egyszer a lejátszott, selejtezendő ruhadarabok közt, megláttam, és azt gondoltam, egy szmoking kell egy férfiembernek, ki tudja, mikor lehet rá szükség. Ötezer forintért vettem, állítólag a Bodrogi Gyuláé volt, mármint ebben játszhatott valami tévéjátékban, ehhez mérten majdnem kicsi is rám, bár azért jól áll. ► Mikor volt rajtad?

Akkor ott, Baden-Badenben. Azóta van egy új szmokingom. Az is valami olcsó vétel volt. ► Miket tudok meg!

Nem tudtad, hogy van szmokingom?! Bármikor fölveszem, ha kell, gyönyörű szmoking. Azt hiszem, megvan mind a kettő. Az ember nem hagyja el a szmokingját, nem az a ruhadarab, amit naponta viselsz, de hátha kell, hátha meglátogat egyszer az angol királynő, és akkor lesz, feltűzhetem rá a tiszti keresztemet. Szóval vittem a szmokingot az eneszkába, elfoglalta a ruhatáram felét. Na, indulunk Baden-Badenbe, ők öltöznek, én is öltözők, kimegyek az előszobába, hát nagyot néznek a Zoliék! Te meg hogy nézel ki, Tamás?! Hát kaszinóba megyünk, nem? Somolyogtak, úri ember nem csibész, az felöltözik. Kiderült, hogy a krupiékon kívül csak én viseltem szmokingot. Elmúlt már az a világ, amikor az úriember szmokingot öltött, és konflissal érkezett a kaszinó elé. Csupa szürke, zöld, akármilyen zakóban virítottak a vendégek, mert zakó azért kellett, azt hiszem, meg nyakkendő is, de hogy te a lila kockás ingedhez vérvörös vagy hupikék nyakkendőt kötsz-e, az tökmindegy volt. Engem mindenki krupiénak nézett, mert csak azok voltak ilyen elegánsak. ► Vagy azt hitték, megjött a nagy játékos.

Ha azt hitték, hát nem sokáig. Azonnal elbuktam a száz márkát. Háromszor megtettem a születésnapomat, tudod, január 22., fölraktam, elment, passz. Nagyvonalúan legyintettem, és meghívtam Katát egy vodkára. Na az többe került, mint száz márka. Nem baj. Sétáltunk az esti Ba-

den-Badenben, ők normális ruhában, én szmokingban. És képzeld, igenis jól éreztem magam. ► Dumálok itt mit sem sejtve a barátommal, lazán, könnyedén, és nem vagyok tisztában azzal, hogy egy kétszmokingos úr ül itt velem szemben. Érettségi öltöny, Bodrogi szmokingja… És még nem is tudsz mindent. Eszembe jut a Századunk, tudod, az a tévés sorozat, amit évekig csináltunk. Ez most véget ért. Szerettem nagyon. Nem a televízióban, hanem a Budavári Palota egyik felső emeletén, gyönyörű helyen voltak mindig a felvételek, történelmi folyosókon járhattam, Hanák Gáborral, Bokor Péterrel dolgozhattam mint műsorvezető. Annak meg öltözködnie kell. Több stílust is kipróbáltunk, sportosat, új irányzatokat, végül maradtunk a konzervatívabb kinézetnél. De a ruhatáram megszaporodott egy-két öltönnyel. Jó lesz majd a gyereknek. ► Jól megy a punk taréjhoz.

Változik még az a taréj. A szmoking csábító ruhadarab. Farmerban jártunk egész életünkben. Igénytelenül, egyformán. De aztán harmincnegyven év után az első zakót mégiscsak megszereztük valahogy, és rájöttünk, milyen jó benne járni. Vannak nyáron ezek a lezser ruhák, amiket mindig látni a nyugati filmekben, zsebre vágott kézzel vonulnak a férfiak ezekben az afrikai, napszítta öltönyökben, azokból tíz zakó kellene, hogy nyugodtan zsebre vághasd az öklödet benne, és ne óvd azt az egyetlenegy darabodat, amit szeretsz. Mert kellemes dolog jó öltönyben járni, szinte megváltozik az ember járása tőle. Az elegancia nem áll távol senkitől, csak hát nem szoktuk meg. Úgy vagyunk ezzel, mint a borral. A mi korosztályunk nem tanulta meg ezt a kultúrát, a jó borokhoz se szoktunk hozzá, és most tanuljuk az ízeket. Se borkultúránk, se öltözködési kultúránk. Pedig sokunktól nem állt volna távol az elegancia, jól éreztük volna magunkat öltönyben, ha nem pont azokra hasonlítottunk volna bennük, akiket utáltunk. Nekünk maradt a farmer meg a titkos játékok. Indián, hadsereg, királyság.

A királyságot én alapítottam Neszebárban ► A királyság nekem új.

Van az is. Neszambriai Boldogtalan Tamás vagyok, uralkodok, boldogtalan uralkodó vagyok. Neszambriai Királyság, amit én alapítottam Neszebárban még a hetvenes években. Ezt aztán Géza elfoglalta. Ám Harris Gyuri nevű admirálisom, tudod, a „sofőröm”… ► …akinek John Bull sörözője van… …igen, ő, admirálisi minőségében elutazott Bulgáriába, és visszafoglalta. Jelentette egy képeslapon, hogy a köztársaságpártiak leverve, Géza elűzve, éljen a király, éljen Neszambriai Boldogtalan Tamás! Komoly hierarchia épült fel, adományozó levelekkel, viaszpecséttel, amelyet én magam írtam tustollal… Sok macera van egy birodalommal, de ha kitaláltad, akkor működtesd. Ez persze csak egy mosolyognivaló játék volt, ezzel szórakoztunk. Az Indiánnal nem szórakoztam. Van, amelyik játék arra való, hogy viccelődj, van, amit véresen komolyan veszel. ► Te király vagy?

Igen. ► Királynő is van?

Az valahogy nem lett, hercegnők viszont voltak sokan. Ez még a tanítóképző idején keletkezett, ott a csinos lányok hercegnői tisztségben működtek… várj csak, hiszen az egy másik királyság volt, bocsánat, öszszekevertem.

► Hány királyság van?

Van egypár, de a Neszambriaiban Géza például Cadíz ura volt, ki is adtam a birtokleveleket, Triesztet pedig Harris Esztinek adományoztam még kislány korában, a triesztiek azt hiszik, hogy az a város az övék, pedig az a Harris Eszteré, az el van döntve. Normandiai Erős János és Trezor Ildikó királypártiak voltak, de kacérkodtak a köztársasági eszmékkel, amiket Géza nem is rejtett véka alá. Amikor Géza kint volt Neszebárban, mert csak a helyszínen lehetett a trónt elfoglalni is, visszafoglalni is, megtisztelt egy lappal, már úgy értem, megírta, hogy bizony le vagyok taszítva a trónról, és kikiáltotta a köztársaságot. ► Géza tehát köztársaságpárti.

Ezt ő találta ki magának a játékban. De azért az övé Cadíz, nem nincstelen az én Gézám! Azt hiszem, Cadíz az övé…, vagy az enyém?

Most hirtelen nem is tudom. Elég bonyolult egy ilyen birodalom, néha már fáj tőle a fejem. A tanítóképző idején ülések voltak a közeli presszóban, ahol meg kellett választani a királyság katonai elöljáróit. A főiskola lázban égett, az emberek tisztséget, feladatot kaptak, és ezt ők boldogan csinálták. Rajzversenyt is hirdettem a hóhéri posztra. Zseniális rajzok jöttek ördögi rafinériával megoldott kivégzésekről. ► Te döntöttél, hogy a rajz alapján kit nevezel ki?

Igen, mindig a kitaláló a király. Egyedül Kiskunmajsán, ahol létrehoztam a Jászkun Huszárezredet, ott történt másként: megegyeztünk, hogy a helybéli múzeumigazgató legyen az ezredes. Én ezreddobos lettem. Amikor tiszti gyűlés van, írnak, üzennek, menjek Majsára, kocsit küldenek elém az állomásra, lovas kocsit. Megadják a módját, helyiség kibérelve, néha több pálinka folyik, mint kellene, de azért voltak könnyfakasztó, szép pillanatok, s a huszárezred épült-szépült. Csak aztán sajnos befolyt a politika meg a pénz, és akkor ezzel elromlott az egész. Írtam is az ezredes úr nak, mert azzal összevesztem egy ittas éjszakán afölött, hogy bizonyos pénzes emberek, nem szívemből szakasztott népségek is fölbukkantak, és rátenyereltek a játékra. Volt egy kemény szóváltás, ahol csúnyán megsértettem az ezredes urat, írtam neki, hogy kérem a kötelékből való elbocsátásomat. Katonás levelet írtam, amire katonás válasz érkezett. Egy játékot el lehet kezdeni szépen, és be is lehet fejezni szépen, még akkor is, ha balul üt ki, a játéknak ezer színe van.

Albérletben, a főbérlő tükrében (Éva és Tamás) ► Lehet ennyi játékot egyszerre működtetni?

Sajnos nem. Nem lehet felelősséggel fenntartani indiánt, királyságot, huszárezredet, nem lehet, mert mindegyikkel törődni kell. Nem azért találódik ki egy játék, hogy aztán hamvába haljon, hanem hogy élete legyen, mint egy színdarabnak, amit megrendezel, és utána nézed estéről estére, javítgatod, változtatod. Aki ezt a felelősséget nem cipeli, az ne ugrasszon be másokat. Rengeteg ötlet volt, és amelyik nem bírta ki az idők nyomását, az elhalt. Föl lehet emlegetni, föl is lehet éleszteni, mert a Neszambriai Királyság is létezik, nem döntötte meg az idők során senki, de mostanában nem történik benne semmi. Bizony, a dicstelen végem előtt még a tiszteket is össze kellene majd hívni, csak hát magam se tudom, hányván.

Ez az egész Zentán kezdődött, ott alapítottam a Zentai Hármasokat. Éjszaka ültünk egy udvarházban éneklés után, harminc délvidéki legénnyel váltottuk a világot, akkor még létezett Jugoszlávia, mindenki arrafelé ácsingózott, hogy onnan vegyen cipőt, merthogy a cipők ott igen jók… De mi a világot váltottuk, s fennhangon kérdeztük, mi legyen, mi történjen. Én akkor azt mondtam az egyiknek, te leszel a kapitány te fogod össze az ittenieket. Csak úgy kiszaladt a számon. De két nap múlva Magyarkanizsán, ahol megint ugyanazok a kérdések jöttek elő, megint a szétesettség, a kapcsolatnélküliség, már tudatosan neveztem ki kapitányt. Ezzel én el is felejtettem a dolgot, legalábbis nem törődtem vele tovább. Telt az idő, már albérletben voltunk Évával, ebből kiszámítható, hogy a Szent István körúti albérletről van szó, ahol Lili néni volt a főbérlő, egy rendkívül művelt zsidó asszony, egyszerre imádnivaló és fojtogatnivaló, öt nyelven beszélt, de hogy is mondjam… úgy bánt néha velem, mint egy cseléddel, máskor meg

mint egy herceggel. Nyávogó hangon beszélt, Tamááás, hovááá tetted a szappant, megint kint hagytad a fürdőszobááában, ilyenkor fojtogatni akartam, máskor meg kedves volt, szeretnivaló. Egyszer csak megint hallom, Tamááás, valaki csöngetett! Nem én szoktam ajtót nyitni, ez a Lili néniék lakása, ő csoszogott ki mindig, most is, aztán benyitott a szobámba, és fürkésző tekintettel megszólalt, Tamááás, valami kapitány keres. Kimegyek az előszobába, s az ajtóban ott áll a Zentai Hármasok kapitánya. Eltelt közben két év, el nem tudtam képzelni, hogy a jóistenben talált meg a kapitány Budapesten. Kiderült, hogy éhes, nem evett két napja. Éva hozott is neki valami levest, mi meg jól kibeszéltük az ezred dolgát.

11. (kézifegyver) szeptember 14.

Hogy vagy? ► Semmi. Futok. Még nem adtam fel, hogy októberben lefutom a maratont, és ahhoz a napi adagot meg kell kicsit nyomni.

Mennyi a napi adag? ► Hat kilométer. Az megvan egy félóra alatt, de a mai futás hosszabb volt, tizenkettőt mentem.

A futás nagyon magányos dolog, hosszú távon egyszer csak jön az úgynevezett sztenderd, ráállsz a ritmusra, és már nem érzékelsz semmit. ► Velem az a baj, hogy mindig mindenben teljesítményre hajtok. A futásban sem szabadulok föl, mert köröket futok, és azt számolom, hogy el ne tévesszem. Mennyi volt már, mennyi van még, milyen az időm…? És ha valakivel párban futnál? ► Á, nem, mert akkor igazodni kell az ő ritmusához.

De a versenyen is ott futnak melletted. ► Az más, az jó, mert állandóan célokat tudsz kitűzni, most ővele tartok, vajon bírom-e vele, most őt beelőzöm… alkalmi célok. Ez segít. Úgy beszélsz, mint aki otthon van a témában. Szó volt valami erdei futásokról…

Atletizáltam, meg a gimiben tájfutó voltam. Magyarország összes nagy hegyét befutkostam. Nem volt kötelező éppenséggel futni, ha eligazodtál a térképen, megtaláltad a tereptárgyakat, a cédulákkal igazoltad a pontokat, akkor elvileg teljesítetted a feladatot, de ha ezt sétálva tetted, akkor lemaradtál. Ajánlatos volt hát futni. És élvezetes is. Lejtő, emelkedő, tisztás, bokor, kő, patak, ismeretlen tájak. Az Orczy-kert se rossz.

A gimiben tájfutó voltam ► Korábban a salakon futottam körbe-körbe, de most rászoktam az erdei futópályára. Ott is körözök, mégis más. Ezen a nyáron például fölbukkant egy mókus. Szinte minden futásnál találkoztam vele.

Azt ugyan nem tudtam eldönteni, ugyanazzal e vagy sem, már kezdtem azt hinni, hogy itt egyetlen mókus van. És akkor ma egyszerre kettő is megjelent az egyik fán, szóval kettő mókus biztosan van az Orczy-kertben. Ilyenek történnek. És vannak padok, azokon valakik általában csókolóznak. Vagy napoznak. Én egyszer ráugrottam egy vaddisznóra. Melyikünk ijedt meg jobban, nem tudom. Szürkület volt, kiment a zseblámpámban az égő, azt tudtam, hogy még sötétedés előtt valami emberlakta helyre kéne érni. A Mátrában volt ez, valahol a Kékes alatt. Egy kisebb bokrot átugorva a nagy igyeke zetben ráestem valami puhára. Iszonyú sivítás, akkorát visított a vaddisznó, mert az volt, hogy azt csodálom, nem csináltam össze magamat ott helyben, gondolom, a disznóra is rájött a frász. De ami irtózatos futást én rendeztem utána! Még most is beáll a gyomromba a görcs. Amúgy szerettem a tájfutást, mindig történt valami, ami színessé tette. Ezek után ráállni a salakra, hát unalmas volt. Alkatilag jó voltam hosszú távra, bírtam is.

Csináltam egy darabig még a főiskolán is, aztán abbahagytam. ► Ezzel a sport abba is maradt?

Minden sport abbamaradt. Illetve jött a lovaglás, és az pótolt mindent. Nem azért sportoltam, hogy sportoló legyen belőlem, egyszerűen azt csináltam, ami örömet okozott. A vívást is szerettem, kardoztam egy ideig, mert Kovács Tamás, aki ma szövetségi kapitány, a híres vívódinasztia tag-

ja, velünk egy osztályba járt, és többeket elcsábított a vívóterembe. Iskoláztam szorgalmasan, és mindig mondták, vágjál vissza. Amikor a másik ráüt a kardodra, akkor a kard energiát, lendületet kap, azt föl tudod használni a visszavágásnál. Árpi bácsi, a vívómester kiabált velünk, vágj viszsza, de én mindig támadást kezdeményeztem, azt hajtottam végre. Az öreg többször elkalapált, nem csak engem, mindenkit, akinek kijárt, mutogattuk edzés után, hogy mennyit kaptunk. Vágj vissza! A mester jött utánam, de én védtem, csak védekeztem. Már nem is vívni akart velem, hanem szét akart verni, vágj vissza, kiabált a sisak mögül rekedten, de én kivédtem, amit tudtam, és nem vágtam vissza. Ez volt sajnos a reflexeimben. Nem lettem jó vívó. Egyszer elvittek minket egy bemutatóra, és ott Gerevichet meg Kárpátit láttam vívni egymás ellen. Az OSC vívótermében, a Puskin mozi fölött Gerevich Aladár és Kárpáti Rudolf vívtak nekünk. Két fenomén. Nem is láttuk a kardjukat! Villámgyorsan csattogott a penge, néha meghajoltak egymásnak, jelezték a tust. De nem mint a filmekben, hogy bum, bum, bum, hanem prrrrrrrr pam! Bámultam őket. De a magam kardozó jövőjét ennek fényében elég reménytelennek láttam… Csörög a telefonom, ne haragudj, elfelejtettem kikapcsolni… Egy debreceni barátom volt, nekem meg ne halj, baszd meg, ezt mondta, meg ne halj ezeknek!

Gondolom, egy derék jobbos. Van egy rendőr haverom is, a Karcsi, ő meg a volt pénzügyminiszternek, a Draskovicsnak a sofőrje most. Azt mondja a Karcsi, ezek ott benn hallgatják a dalokat és imádják Cseh Tamást. ► Jobb-bal, a daloknak mindegy.

A dalok is megőrizték függetlenségüket. A kezdet kezdetén féltünk, amikor Gyurkó László meg mások is kapacitáltak, hogy csatlakozzunk a 25. Színházhoz. Berek Kati meg Gyurkó Laci fölhívtak, győzködtek, hogy gyertek, gyerekek. De Géza megmondta, hogy nem, oda nem, mert a ti világotok olyan, amilyen, és ha a dalok belekeverednek ebbe a világba, akkor ezek a dalok elemésztődnek. A Géza nem túl tapintatos, de egyértelmű mondatával elintézte, hogy nem. Aztán sok minden történt, Jancsófilm, párizsi utazás…

Bereményi Géza ► Várjunk még ezzel, Tamás. Legutóbb már végre találkoztatok Gézával, ott tartottunk, hogy az Iskola utcai albérletben megszületnek az első dalok. 1971-et írunk, gondolom, fontos év lesz. Írd le azt a srácot, azt a 25 éves fiatal írót, aki beköltözik hozzád, hogy aztán az életetek alapvető fordulatot vegyen.

Nem tudtunk mi akkor semmiféle fordulatról. Csak az aznap számított. Ha a nagy egészben nem vársz fordulatot, márpedig el se tudtuk képzelni, hogy bármi is történhet, akkor nem vársz igazi fordulatot a saját tyúkszaros életedben sem. Legfeljebb hogy aznap valami jól sikerül. Hogy megírsz egy jó dalt, például. Én korábban soha senkivel együtt nem laktam, furcsa volt Gézával. Az hamar föltűnt, hogy nem törődik a közvetlen környezetével. Én azért viszonylag rendet tartottam abban a kuplerájban, néha mégiscsak összesöpörtem, ilyesmi. A Géza mindent úgy hagyott, szétdobálva. Nálam volt egy határ, mondjuk, nem vetettem be az ágyat, de azért rádobtam egy takarót, Gézának ilyesmi eszébe sem jutott. Ha már állt a por, meg szóltam is, nagy durcásan összesöpört, de aztán kiderült, hogy az ágyak alá söpört be mindent. Ennyi volt az összes súrlódás, vagyis semmi. Ideális helyzet, én reggel eltűztem tanítani, ő vagy maradt, vagy ment a szinkronba, a délutánok meg az esték a mieink voltak. Egyfolytában dalt írtunk. Én lettem az adminisztrátor, apámtól elhoztam az írógépet, legépeltem a címeket, a szövegeket, néha meg az iskolában, a tanáriban pötyögtem ezt-azt a gépbe. Gyűltek a dalok. Örültünk nekik, egymásnak énekeltünk, gyönyörködtünk abban, amit csinálunk. Az albérletben sokan megfordultak. Jöttek föl a haverok, na, mutassátok, hülyék, mit írtatok. Hozták egymás barátait is. Találkahellyé vált az Iskola utca. Már amennyire lehetett, hisz a házmester árgus szemekkel figyelt, ki is volt adva mindenkinek, a kaput úgy csukod be, hogy azt senki meg ne hallja.

► Kató néninél az is baj volt, hogy odébb tettél egy poharat, itt meg mégiscsak énekeltél.

Ebből nem volt baj, az ének nem hallatszott le. Az erkély nyitva volt, a hang elszállt a Vízivárosba. A ház rendben volt, ott laktak például a Bolberitzék, hárman voltak testvérek: a Pál atya, akinek azóta jártam a miséire, a karmester, a harmadikra már nem emlékszem. Jó ház volt. Mindenki látta, hogy a Tamás dolgozni jár, ártatlan tanárember, nincs vele baj. Az igaz, hogy a házmester és az alattunk levő magányos öregasszony hurrogtak mindenre. Ha fürödtem, akkor a néni fölkopogott. Szőnyegem nem volt, a parkettán pedig hiába jártunk gumitalpú cipőben. Az öregasszony időnként az agyamra ment. Már azon gondolkoztam, szerzek vörösfoszfort, és amikor az erkélyen ül, akkor lecsöppentem mellé, hadd kapjon végleg idegbajt. Amikor rájött a hoppáré, vagy amikor a házmester beijedt, mert kérdezgették a belügyesek, akkor volt egy kis kellemetlenség, de végül is éltük világunkat, telt az idő, dal dal után született. Volt, hogy hajnali négykor jöttünk haza, és ha akkor pattant ki egy dal, hát elmentünk a mostani Vásárcsarnok oldalán lévő étterembe, azt hiszem, Kacsa borozó volt a neve, ott írtunk. A dalokat minden esetlegességükkel, különböző változataikkal fölvettük magnóra. Nekem az volt a megjegyzés. Kottázni ezeket nem lehetett, meg nem is igen tudtam. Ha nagyon akartam volna, lekottázom, de minek. A dal úgy jó, ahogy föléneklem. Orsós magnó volt, már nem Mambó, hanem Tesla, később meg Grundig. Ezek a szalagok ma is itt vannak a lakásban, érdekes lenne egyszer visszahallgatni őket, ha egyáltalán megszólalnak még. ► Ez az az idő, amikor apró fecniken üzengettetek egymásnak Gézával.

Megvannak azok a fecnik. Többszáz. ► Láttam már néhányat. De hogyhogy megőrizted őket? Ha én írok neked egy cédulát, hogy lementem a boltba, mindjárt jövök, Tamás, akkor igazán szép tőled, ha megőrzöd a cédulát, de nincs miért.

Rögtön egy-két pikáns fordulattal indult a levelezés, és nem volt szívem eldobni őket. Például „Jerry írja Gézának, most tartsd vissza a könynyeidet, és igazítsd meg a pisztolytáskádat, mert elutaztam Balassagyarmatra, talán soha nem jövök vissza…” Volt néhány ilyen. Kedvünket leltük ezekben a levelekben. Ha valamelyikünk lánnyal érkezett, azt nem mindig jelenthette be előre, márpedig nem volt kívánatos, hogy a másik ilyenkor felbukkanjon. Ment haza ez a másik, és akkor a rács és az üveg között várta az üzenet. Mondjuk, „könnyű kávé Tündikénél”. Világos: ne is csöngess, úgyis hiába, jobb, ha beülsz Tündikéhez, és kivárod az időt. Tündiké presszósnő volt, szép, feszes mellekkel, puha mosollyal. Elraktam néhány

kedves levélpoént az elején, és onnantól gyűjtöttem. Iskola utcai levelezés, van egy ilyen dossziém. Vissza kell ugranunk majd négy évtizedet: telefon nincs, mobilról nem is beszélve, a munkahelyeken nem hívjuk egymást, tudjuk egymás mamájának a számát, de azt csak végső esetben.

Levelezés volt az érintkezési forma, vagy a telefonüzenet valakinél. Éva, légy szíves, mondd meg Gézának…, mert én tegeztem a Géza mamáját, Évát, Géza meg Margit nénizte az én mamámat, vasárnaponként hol itt, hol ott felbukkantunk, mindig csurrant-cseppent valami kaja… Egyszóval nem nevezhető irodalminak a levelezés, de mennyiségét és hangvételét tekintve tetemes kordokumentum. Egyébként meg nem volt semmi fontos dolog, éltünk, mindenki csinálta a saját dolgát. Én mentem a Kexre, Géza ment máshová. Kimondatott, hogy három lépés legyen köztünk, amin röhögtünk, föl se fogtuk, én legalábbis nem, minek is mennénk közelebb. Ne éljünk egymás nyakán, ne túrjunk bele egymás magánéletébe, nyilván ezt jelentette, de ez akkor magától értetődő volt. Azóta fontossá vált a mondat, mert évekkel később már hivatkozási alap lett. Mikor már lett volna mód, és meg is történt esetleg, szóval hogy belemászni egymás világába.

Cédulák 1.

Cédulák 2.

► Mentél a Kexre, mondod, korábban a zseniális harmonikást említetted meg a Budakesziig eljutó beatzenekart, szó volt a tordasi éneklésekről, a katona-dalokról… Elképzelem, hogy a fejedben élt egy innen-onnan, mindenhonnan begyűjtött dalhalmaz. Végül is milyen zenét hallgattál?

Magnóra innen-onnan begyűjtött kedvenceket. Rádiónk nem volt, akkor még nem léteztek zsebrádiók, olyan böhöm nagy rádiót meg minek vegyünk az albérletbe?! Híreket se hallgattunk. Talán hír se volt. Sokat presszóztunk, és ott minden második helyen volt zongora, régi kuplékat énekeltek, vagy újakat. Ha a rádióban valamit nagyon meg akartam hallgatni, elmentem valakihez. Tíz évvel korábban a nagy rádiók komoly értéket képviseltek. A gitár pick-up-ot bele lehetett vezetni, és már kezdett elektromos hangja lenni. Ezen az elektromos hangon múlt a zenekarok sorsa. A böhöm rádiók kora hónapok alatt lepergett, és ha nem lett erősítő, nem lett zenekar. Eszembe jut például Demjén Rózsi, együtt vívtam vele a BVSC-ben a hatvanas évek elején, ő is mondta, hogy csináljunk zenekart, mert a bátyja csinál erősítőt. Próbáltunk, próbálkoztunk náluk, volt nagy rádiójuk, de aztán nem csináltunk zenekart. ► És a klasszikus zene? Egy legendás énekessel beszélek, és bizony Mozart neve még nem hangzott el.

Sajnos nem is fog. A klasszikus zene eléggé hiányzik a műveltségemből. A mamám, a nagymamám csak azt hallgatták, engem mégsem érintett meg. Elvittek többször az Operába, hallgattuk például a Toscát. Attól a hideg kivert. Nyolcadikos vagy első gimnazista voltam, ültünk ott anyukával, és néztem, hogy egy kövér nő ordít. A Diótörőt és más klasszikusokat végig kellett néznem, de csak a színpad illatára, a zenekari árok titokzatosságára emlékszem. Talán korábban kellett volna kezdeni. Mint afféle fiatal a könnyű műfajhoz vonzódtam, nem érdekelt Bartók meg Kodály. ► A gyereket műveltek, nevelték, mondod. Az nem is merült föl, hogy beíratnak zeneiskolába? Végül is volt egy gitárod.

Senki nem vette komolyan, hogy a gitározásból lesz valami, én sem.

Ismertem tíz-tizenöt akkordot, aki hármat tud, az már huszonhármat is tud, nem igényeltem, hogy szűkítetteket fogjak le. Ez talán szegényessége, de jellegzetessége is a daloknak. Nem jutott eszembe, hogy kéne tanulni.

Mert miért is? Nem akartam én gitáros lenni. Évekig föl se merült, hogy nekem ez lesz a sorsom. Van egy foglalkozása az embernek, és emellett műveli még ezt a kedves dolgot, az emberek szeretik, és ő is szereti. Hát nem elég ez? Öröm volt így egyszerűen és könnyedén, izzadság nélkül dalokat szerezni. Jól elvoltunk a dalokkal. A dalok úgy voltak jók, ahogy voltak, de már akkor kezdődött a finom osztozkodás: a Géza írja, tehát

ezek a Géza szövegei, viszont én éneklem őket. Indult ez a Kié a dal? című keserves hercehurca. Az emberek nem tudták, kit dicsérjenek. Egy idő után nem ügyeltek már arra, hogy a Gézát is kell dicsérni, hanem akitől a szó elhangzott, azt ajnározták, azt szerették, annak örültek. Géza egyre inkább háttérbe szorult, mert a dalokat az énekes képviselte. Géza hiába ült ott, talán egy-két filosz megveregette a vállát, de a többiek már csak a dalt akarták, énekelj még, Tamás!, Géza árnyékba került, és ez nem volt szerencsés. És én sokáig nem vettem észre, hogy itt igazságtalanság történik. Géza valószínűleg korábban érezte ezt. ► Hogyne érezte volna, hiszen megélte, vele történt. Én meg figyelmetlen voltam. Jóval később már ügyeltem, és onnantól szinte minden riportban Bereményinél kezdtem és Bereményinél végeztem, hiába. Cseh Tamás-dalok, mégiscsak így emlegették az emberek. ► Az imént Demjén Rózsit említetted. 1971-et írunk, ekkor vannak a csúcson mind a nagymenők, épp a te kortársaid: Illés, Metró, Omega. Velük te kapcsolatban voltál?

1957-től 61-ig az egész Omega évfolyamtársam volt, Mecky, Laux, Benkő Laci a gimi U alakú szárnyának másik oldalán voltak, az ellenséges területen, tehát velük nem is haverkodtunk. Rózsival is a gimnáziumi években próbálkoztunk egyszer-kétszer, de azok még korai idők voltak. Mindenki azt mondta magáról, hogy tud gitározni. Én is. 71 táján még mindig akörül veszkődtem, hogy festek, nem festek, tanítok, nem tanítok, majd lesz valahogy. A mi zenekarunk szétment, a többiek disszidáltak, nekem azzal megszűnt a zenekarozás. De nem is tudtam úgy zenélni, ahogy egy idegen csapatban kéne. Ahogy mondtam, jártam a Kexre, de nem vágyakoztam vagy irigykedtem, hogy ők muzsikálnak, én meg nem. Mindenesetre a Kexnek, jobban mondva Baksának alapos köze lett ahhoz, hogy én megmutatkoztam közönség előtt, szóval hogy az lett, ami lett. Megyünk egyszer a Gellérthegyen, ereszkedünk lefelé, a vízivárosi kocsmák felé, a Baksa fönt megy a barátnőjével, az Ágival egy meredeken, a nyolcvanfokos hegyoldalban, és lekiált nekem, gyere, ugorj föl. Merthogy ismert.

Hogy a Baksa honnan ismert, fogalmam sincs. Mindegy, fogom magam, indián is vagyok, tájfutó is, ez aztán nem probléma, hogy fölszaladjak oda, mintha csak azt mondanák, segítsd már föl a kabátomat. Állt, leült, játszotta, hogy levegő után kapkod, és nem értettem, mi a franc, rosszul van? Kiderült, hogy ő ezt a teljesítményt, hogy felfutottam, valami hihetetlen magas pontszámmal értékeli, ezt játszotta el. Így jöttünk össze. Látod, érdemes futni. Innentől bármikor odaülhettem a Baksa asztalához, oda, ahol a Kex meg a többi nagyfiúk ültek. A Fő utcai Halászcsárda volt többnyire a támaszpont. Baksa aztán följött valamelyik délután, Géza is ott volt, és énekeltünk.

► A nagy Baksa az albérletben. Nem voltál zavarban?

Talán egy kicsit. De akkor már többször volt, hogy barátoknak énekeltem, nem volt ismeretlen helyzet. Motyogtam tán, hogy ez nem olyan, mint a tied, Zöld-sárga, zöld-sárga, Elszállt a hajó a szélben, tudod, a nagy Kex-nóták. Kellő szerénységgel énekeltem a mieinket, de büszkén, mégiscsak a mieink. Kuuurva jó dalok, baszd meg, így beszélt a Baksa, kuuurva jó dalok, gyere föl a Citadellára, és énekelj, ott mindig van ven dég, legközelebb te leszel! Aztán Baksa elment, én mondtam Gézának, hogy nem, el se bírtam képzelni azt a helyzetet, hogy színpadon állok. De Géza győzködött, menjél csak, menjél már. Eltelt egy hónap is tán, már nem is mentem a Kexre, mert mit mondok majd a Baksának. ► Akárcsak Kormos István az indiánregénnyel.

Most, hogy így mondod, valóban. ► Kéretted magad.

Dehogyis. Ez az, amit az emberek nem hisznek el. Hogy nem erre készültem. Nekem bőven elég volt, hogy néha lakásokon, bulikon tíz-húsz fős társaságnak énekelek. Nem gondoltam többre. ► Ahhoz neked vinned kellett a gitárt a buliba.

Vittem, igen, de ott nem kellett félni, azok barátok, ha akarok, énekelek, ha nem, hát nem. De azt, hogy egyszer csak ezer ember van előtted, te színpadon állsz, hát oda nem. Akárhogy csűröm-csavarom, egy adott pillanatban mégis ott vagyok a Citadellán, a Kex bulin, Baksa fölszólít, bemutat, a barátom fog énekelni, én ilyen lámpalázas még életemben nem voltam, izzadás, remegés, halálfélelem, és ahogy a mai napig a színházban néha, az ember bele a sötétbe, megy előre, köd előttem, köd utánam.

Jóval később veszem észre, hogy itt nem lehet megbukni. Aki a Baksa vendége, annak nyert ügye van. Van az a saját dalom a nővéremről, az a Baksának nagyon tetszik, azt valahogy elénekelem, jön a Rubinpiros tangó, ott a zenekar is beszáll. De van itt még valami, ami, noha ismerem már Baksa produkcióit, mégis váratlanul ér: ő elkezd egy édes tangót tán colni a színpadon, beleordít a dalba, azt is hihetném, gúnyt űz belőlem. Én vérvörös fejjel csinálom tovább, közben érzem, megnyílik a föld a Citadellán, és én elsüllyedek. Az emberek kacagnak, fetrengenek a röhögéstől, miközben énekelek, a Baksa táncol, a sikert besöpri, majd a dal végén, amikor kétségbeesetten szűkölve még erőlködök, a dalt valahogy be kell fejezni, akkor a Baksa odajön, meghajol, engem így hátba nyom, meghajolunk jó mélyre, nagy taps, ováció, óriási siker. Én valahogy elkotrok onnan, eltűnnék a föld alá, kimenekülnék a világból is, és akkor kiderül, hogy ez a siker. Mindenki szeret, mindenki ismer, gyere, ülj le, rögtön van egy szék, kezdek beépülni. A Citadellán már nem lépek fel, de a Párizs-kertben, ahová leköltöznek, meg a Kex-hajón néhányszor énekelek. Visegrád-

ra megy a hajó oda és vissza, és az emberek már várják, hogy a Baksa ezt a fiút megint megénekeltesse. Nem voltam akkora szám, de attól, hogy a Baksa ajánlott, mindenki befogadó lett, én pedig átestem a tűzkeresztségen. Megkóstoltam a színpadot és a sikert. Hogy ezt, a sikert hogy kell elviselni, a mai napig nem tanultam meg. Rettegtem tőle, és mégis kellett csinálni valamiért. ► A sikernek nyilván voltak kézzelfogható hasznai.

Lányok például, nem kellett kétszer körülnézni, már ott voltak. Hely a vezérkari asztalnál, szia, gyere, ülj le, Tamás. Aztán másnap mentem tanítani, a tanár, aki hosszú haját hátrafésüli. De közben már a vért, mint a vámpír, megízleltem.

Baksa Soós János ► Baksa Soós János. Legendás személy. Sokat hallottam róla, te is gyakran felemlegeted. Én csak tavaly találkoztam vele, amikor a segítségeddel meghívtam Pulára, a Völgybe. Mit tudott, mit képviselt ő akkor?

A szabadságot tudta. Érvényesen megnyilvánulni minden pillanatban. Tüneményes humorral fűszerezett olyan gondolatsorokat, amiket talán csak ő értett, de amiket mindenki érteni vélt, mindenki kihallott belőle valamit, amit éppen szeretett volna. A színpadon folyamatosan improvizált.

Emlékszem, a Párizs-kertben a második emeletről megdobták almával, mert a lakók persze ingerültek voltak a zene miatt, ő azon nyomban fölszólt hozzájuk, kedvesen, viccesen. Más alkalommal a Kex-hajó ment Visegrád felé, meglátta, hogy a Duna-parton szovjet tankok víz alatti átkelést

gyakorolnak, Baksa szólt a kapitánynak, hogy álljon le a hajó, mert meg akarjuk nézni a szovjet elvtársakat, át is kiabált nekik, gratulálunk, daragije druzja, nagyon jól megy a gyakorlat. Közben a zenekar aláfestő zenét játszott, ő pedig egy ideig közvetítette a történéseket. Nem volt bántó, nem szemtelenkedett, de a ruszkikkal foglalkozni kéjes dolog volt. Azok persze azóta sem sejtik, mi is történhetett. De ha csak elment egy mozdony a közelben, vagy megcsobbant egy hal a vízben, ő már abból fűzte tovább a mondandóját, a környezete pedig folyamatosan szívta el az energiáját. Az asztalnál is a központ volt. Mindig támadt egy furcsa gondolata, volt hozzá sármja és helyes modora, amivel a hatalom nem tudott mit kezdeni, mi viszont ragadtunk rá. Nem zenész vagy énekes volt, hanem különös előadó.

Elindult egy dal, és ő elmesélt vele egy hosszú történetet. Az állatok ünnepe, például, félórás mese zenei betétekkel, nekem megvan kazettán. Zseniálisan rögtönzött. Nem igazán tudom felidézni ezeket, mert csak élveztem, és elmerültem a csodálatban. Meg úgyis visszaadhatatlan. Ma, amikor a színpadon nem tudják, mibe dögöljenek bele a zenészek, hogy érdekeset csináljanak, akkor ő, amikor még mindenki zakóban és nyakkendőben állt a mikrofonok előtt, farmerban meg hosszú hajjal vakuval fotózta a közönséget éneklés közben, és közben kommentálta mindezt. Nem telt el úgy tíz perc, hogy ne csinált volna rendkívülit és szórakoztatót. Nem politizált, mégis mindig ott volt benne az a kétélűség, amit a hatalom baromira szeretett volna megfejteni, de nem tudott, mi pedig, tudtuk, nem tudtuk, azonnal megfejtettük a magunk agya szerint. És tudtuk, hogy ő a mi Baksánk. Egy szeretetre méltó ember. Most is az, csak most már merevebb bizonyos dolgokban, és életének ezt a részét csak iskolaéveknek tartja. Ő már úgymond továbblépett. ► Te meg ugyanott vagy.

Valahol vagyok. ► És mi vajon hol tartunk?

1971 őszén, pontosan tudom, akkor volt a Jancsó-film. Pintér Georg, akit nem tudom, honnan ismertem, talán hallotta a dalokat nálunk, a szobában, egyszer bedobott egy cetlit, hogy Jancsó Miklós gitáros fiút keres a filmjéhez, beszéltem neki rólad, ekkor és ekkor gyere be a filmgyárba. Bemegyek. Ülünk egy földszinti irodában, bejön a Jancsó meg a Hernádi. Hiába csinálták meg a Szegénylegényeket, nekem a basák közül valók voltak, a kor befutott emberei, nyilván árulók és rohadékok, Bacsót kivéve, mert Bacsót szeretem, de a többi valószínűleg mind rohadék. Jancsó szól, énekelj valamit. Énekelek „Volt egy tartalmas délután, midőn egy dús ebéd után, kigombolva nyakán az ing, így szólott doktor Kopfelkringl, ön által ismert nő Aliz…” Pimaszság és szabadság volt bennem, akartam is, nem is ezt a filmet. Énekelek, na ez úgyse fog tetszeni nektek, itt is vol tam, és mégse voltam itt. Aztán kiderült, hogy Hernádi is, Jancsó is óriási

figura, és már itt elkezdődött, ami aztán mindig: énekelj még, Tamás. Bekerültem a filmbe. Ez volt a Még kér a nép. Csakhogy a forgatás szeptemberre esett, valahol a Balaton környékén, én meg ugye tanár vagyok, kezdődött a tanév. A filmgyár írt kikérőt, Cseh Tamás elvtárs s a többi…, Jancsó Miklós aláírással. Szabó Pista bátyám, az igazgató meg is hatódott tőle, persze morgott, amennyit kellett, aztán elengedett. De még mielőtt lementünk a Balatonhoz, történt egy furcsa eset: följön a Baksa valamiért, nem járt föl, csak néha fölnézett, most följön a gitárjával, semleges dumákat nyom, nem értem, mi van, aztán elmegy, a gitárját otthagyja. Ez szokatlan dolog, a gitárt az ember viszi magával, az nem olyan otthagyós dolog. Rá két napra Bereményivel leutazunk Balatonalmádiba vonattal, Gézának az lesz a dolga, hogy írjon egy-két dalt, aztán hazamehet. Rám, mint szereplőre szükség van később, valószínűleg egyetlenegy pillanatra lettem volna a filmben, de kiderül, hogy lovagolok, és az üléstartásom sem utolsó, úgyhogy ez a figura, a gitáros állandóan átmegy majd a színen, szimbolikus alakká növi ki magát, így bukkanok föl később a Szerelmem, Elektrában és a Szörnyek évadjában is. Tehát egy kamionban ülünk Gézával egy hideg őszi hajnalon, és dalt írunk. Hirtelen jön az ötlet, ahogy Jancsónál általában, reggel eszébe jut, hogy most, azonnal kéne valami parasztmozgalmas, Gézával értik egymást. Már ne menjetek vissza a szállodába, Tamás be is van öltözve forgatáshoz, csak húzódjatok meg itt valahol. Így találjuk meg ezt a kamiont, az utastér üres, beülünk. ► Álljunk meg itt, mert talán fontos pillanat: első alkalommal írtok „nem ártatlanul”, azaz megrendelésre, ha jól értem. Így van. Jancsó a Gézának elmondja, ide kéne egy dal, és még ma föl is vesszük. Ott hipsz-hopsz meg kell írni rendelésre, gyönyörű dal egyébként, a Filmdal címet viseli majd a lemezeken, a dallama csodaszép, nagyon magasan, farzetten tudtam akkor énekelni. Emlékszem, hogy a Kende Jánosnak, aki az operatőre volt a filmnek, aznap született a lánya, Ági, és azóta is úgy emlegeti, hogy a lányom születésnapi dala. Ezt egyszer énekeltem ötezer ember előtt is, olyan tapsot én életemben nem kaptam. ► Tudom, az Berlin, endékás történet lesz.

Igen, ez később lesz, ha el nem felejtem.

Január herceg levele Moszkvából ► Feltételezem, a dallamot nem ott találtad ki.

Dallam mindig volt, mindig van. Azóta is a dallam van előbb. Géza turkál köztük, és valamelyikre lecsap. Akkor ott, a kamionban is pengetek ezt-azt, lalázok, dúdolok, akár a magam angol vakszövegével énekelek, Gézában elindul valami, aztán mondja: és puskatussal és égre a kéz, és bajonettel…, és aztán hej, a kő kemény lesz és a vaj puha, Szántó János

odavan, Géza írja a szöveget a kamionfülkében, Tamás, itt most kéne egy jó név… mondom: Baksa János. Ha Szántó Kovács János, akkor Baksa Soós János. Beírja: Baksa János odavan. Megy tovább a dal, énekeljük, Jancsónak tetszik. Néhány óra múlva felbukkan a Benke Pestről, jön némi pénzt keresni meg ott lenni a filmes buliban, és Benke nagy titokzatosan azt mondja: a Baksa disszidált. Mi a dalt akkor már megírtuk. A gitár nálam hagyva, a dal megírva, Baksa János odavan. Történet. Legenda. Így volt.

Furcsa most visszaolvasni Baksa levelét, amit évekkel később Berlinből írt: „… ha majd Tamás meghal, akkor fog csak nagy szünetet tartani a tüdeje. Ez majd száz év múlva. Addig még biztos számtalanszor fel fogunk lépni, befogunk ugrani, vagy berohanunk a színpadra dolgozni…” Ezt 91ben írta. De mi még 71-ben vagyunk a Balatonnál, a Jancsó-forgatáson, abban az évben, amikor János elhagyta az országot. Balatonalmádiban az Auróra Szállót foglalta el a stáb, mind a hatszázezer tűznyelő, balerina, táncos, lovas, mindenki, este ömlik a vodka a padlón, rúgják be az ajtókat a fiúk, vívnak, szerelmeskednek, társadalmi élet, bánatok és boldogságok a szálloda összes emeletén. A hallban pedig mindig történik valami. Sebő Feri tekerőlantozik meg énekel, aztán egyszer csak én is ott vagyok a gi tárral, énekelj, Tamás, nekem túl sokan vannak, nem akarok, aztán mégis, és lendülök bele, mint kiskutya az ugatásba, dal dal után, akkor már van vagy százhúsz dal az egy év alatti daltermés. Mindegyiket tudom fejből, nem okoz problémát. Arra figyelek föl, hogy a hall elcsendesedik, és már mindenki körülöttem ül. Ilyen közönségem addig még soha nem volt. Énekelek egy hatalmas embergyűrű közepében. Ott van Gyurkó, látom, ki kicsoda, Jancsó meg Hernádi, sminkes meg mindenki, lelkesek, hogy zseniális meg fantasztikus, mintha fölfedeztük volna a legnagyobb tököt a mező közepén. A lányok szemében tüzes lelkesedés, a férfiak szája szegletében, hogy derék, dicséretes, szemöldök fölhúzva, a francba, de jó, kezekben pohár, üvegek csörömpölnek, dal dalt követ, és egyszer csak vége van. Kiderül, hogy másfél-két órát énekeltem egyfolytában. Lenyomtam úgymond egy estet. Reggel forgatás, holnap este ugyanitt folytatjuk! Emlékszem, fölmentem egy olyan szobába, ahol volt telefon, fölhívtam a Bereményit, valahogy el is értem, Géza, hallgatják a dalokat, most mit csináljak? Beszámoltam neki. A Géza pedig, hát akkor énekelj, Tamás, énekelj, ezt mondta.

Még kér a nép (Ragályi Elemér, Jancsó Miklós, Cseh Tamás) ► Első színpadra lépés a Citadellán, forgatás Jancsóval.

Mindkettő 1971-ben. Megpördülnek az események. Mi Gézával készülünk disszidálni, Gyurkó pedig szól, hogy legyen ebből egy önálló est, hogy ez kész műsor, ott a Huszonötödik Színház, egyszerűen kimész a színpadra és énekelsz. De ez később lesz, most még forgatunk, én baromira élveztem. Nappal lovas vagyok, legkedvesebb dolgomat csinálom, lo-

vagolok, egyenruhában vagyunk, talán első világháborúsban. Hajmáskér meg Öskü felé visszük a harminc-negyven lovat, át a ruszki gyakorlóterületen, kettes oszlopban megyünk, a falu népe zavartan figyel, megjöttek a magyarok. Az öregek nézik, nemcsak a lovakat, hanem hogy miben vannak ezek. A Horthy-érában viselt egyenruhában lovasok jönnek át a falun, ruszkik sehol. Egy-két másodpercre tán még az is átvillant az agyukon, hogy megváltozott a világ. Nagyon jó volt, imádtam lovagolni, este pedig hullafáradtan éneklés. Röpült az idő, folyt a vodka. Harminckét forint volt egy üveggel, egy dalban meg is írtuk, mármint a Géza megírta. Hatalmas dzsembori volt, a világ megszűnt, a hatalom nem parancsolt. Elég volt a Jancsó nevel bedobni, és még a megyei párttitkár is meglapult. Lett volna például egy sokadik nagytotál, benne a bakonyi hegyek, ezért is voltunk Öskünél, ahol közel s távol nincs egy villanyoszlop sem, de a gyakorlatozó ruszkik leálltak leskelődni, távcsöveken nézték a mozit. Jancsó meg a Kende Jani kiszúrják, hogy áll a hegygerincen egy páncélos, alig látható, de ők azonnal kiszúrják, üzennek a ruszkiknak, hogy húzódjanak vissza. És a ruszkik visszahúzódnak. Hát képzeld el, akkor, amikor a rendőrök verik az utcán az embereket, akkor te egy olyan közegben vagy, ahol megszűnik minden korlát. Jancsó Balatonfüreden lakik a Marina Szállodában, és néha mi is ott vagyunk: a vezérkar meg Grunwalsky, Kende, Gödrös Frici, Ragályi Elemér. Én is a dalok miatt, mert átvisznek, na nem vonattal, dehogyis. Előáll a stábkocsi, a sofőr nyitja az ajtót, parancsoljatok, üljetek be, megyünk Füredre. Ott aztán énekelek, néha hajnal háromig-négyig.

Mindig ugyanazt vagy még egyet, Jancsó előbb-utóbb kiszúrja a Lee Van Cliffet, azt nagyon megszereti, és ő is iszik, akkor még ivott, simán bírta mindenkivel a versenyt az ivásban, és aztán szól, kérlek, Tamás, a Lee Van Cliffet. Jancsó udvari énekesévé válok hosszú évekre. Udvari, a szó nemes értelmében. Jancsó tüneményes ember, melegszívű, látszik, hogy érti a dalt, előbb érti, mint én. Akkor kezdek gyanakodni, hogy a Géza nagyon tud valamit. ► Szoktad mondani, hogy a szövegeket nem szoktátok megbeszélni.

Tényleg soha nem kérdeztél vissza, ez itt micsoda, Géza?

Nem. Talán szégyenérzetből sem, meg úgy gondoltam, majd rájövök.

Egy-egy mondat vagy gondolat szorult megfejtésre, de általában rájöttem, legalábbis magamnak kitaláltam, mi az. Ez a mai napig előfordul. Tavalyelőtt is íródott egy olyan dal, aminek „mélyen” volt az értelme, de már rá szoktam kérdezni, ha nem értem. Szóval hálás közönség volt Jancsó Miklós, és boldog idő volt 71 ősze. Aztán vége lett a forgatásnak, megkaptam a bérem, tanítottam tovább.

► Vissza az egész: hajnali villamos, hátranyalt haj, tanári szoba, kávé, osztályterem.

Pontosan. Nem volt egyszerű visszavedleni. A kollégák kérdezgetnek, a diri is kérdez, én mesélek, a tanárnők irigyek egy kicsit, kevés a fia tal tanárnő, majdnem mindegyikük idősebb nálam, ők főzik a kávét, állandóan megreguláznak, a hajadat vágd le, Tamáska, de azért jótékonyak és kedvesek, kérdeznek a kalandokról, én pedig tele szájjal mesélek a lovakról, Jancsóról, a filmről, büszke vagyok, ők is büszkék. Kész, a csoda elmúlt. Igen, így voltam vele, hál akkor ennek vége. Visszaálltam, jött november, jött karácsony, félév, zárás az iskolában, napló, hamar visszaszokik az ember. Abból az időből nem emlékszem semmi konkrétra, de arra igen, hogy 1972-ben Gézával beadjuk az útlevélkérő lapokat. ► A terv tehát az, hogy 1972 nyarán Párizsba utaztok.

Ez a terv. De hát háromévente lehetne nyugati útlevélhez jutni, végigkínlódsz egy végtelen tortúrát, munkahely, erkölcsi bizonyítvány, száz helyről papírok, aztán jön az értesítés, hogy megkaptad vagy sem. Én odáig csak azt kaptam, hogy nem, kiutazása közérdeket sért. ► Mi volt az ok?

Kiutazása közérdeket sért. Ennyi. Volt módom visszakérdezni? ► Külföldön addig nem voltál?

De igen, Lengyelországban. ► Ja persze, a stopposigazolvány. És voltam Csehszlovákiában, Erdélyben és Bulgáriában is. Világutazó voltam. Lengyelországot keresztül-kasul bejártam. Hel-félsziget, Gdansk, Gdynia, Elblag, Malbork, sajnos a Mazuri-tavakhoz soha nem jutottam el, meg a nyugati részre, Szczecin felé se, de Krakkót mint a tenyeremet, Varsót meglehetősen ismertem, Katowicét untam, rettenetes város. Álomszerű utazásom volt Erdélyben, a Székelyföldön, Bulgáriát is bebarangoltam Szófiától a Rodope hegységen át a tengerpartig. Mindez piros útlevéllel, kéket ugye én nem kaptam, a kék sértette a közérdeket, megbízhatatlan voltam valamiért. De azért próbálkozott az ember. Tudtuk, hogy nem fogjuk megkapni, de beadtuk, méghozzá Párizsba. Gézával azt sütöttük ki, hogy Párizsba kéne menni, azt jelöltük meg úti célnak. Mindent be kellett írni, van-e rokonod, mikor disszidált a bátyád, az unokaöcséd, tartod-e a kapcsolatot, munkásőr van-e a családban, Szocialista Hazáért Érdemrend van-e, mindenféle faszság szerepelt a nyomtatványon, kitöltöttük, csatoltuk a szükséges papírokat, köztük a munkahelyi ajánlást vagy nemajánlást, ez zárt borítékban ment, külön, nem tudtad elolvasni, mit ír rólad a helybeli párttitkár vagy kicsoda. Nem először játszottam ezt le,

mert notóriusan újra meg újra beadtam a paksamétát. Egyszer csak megjön az útlevél. De megjön a rendőrségi értesítés is, hogy menjek be.

A Rodope hegységben, a ló neve Boján ► Együtt jön a kettő?

Nem, nem, igazad van, a kettő között eltelik egy kis idő, nagyon fontos idő. Azzal telik, hogy mi legyen. ► Hogy kint maradjatok-e?

Hogy kint maradjunk-e. Géza azt mondja utólag, vagyis ő úgy emlékszik, hogy ő nem akart maradni. Én meg a Géza szavaira emlékszem, vagyis én így emlékszem: „56 leverve, 68 eltiporva, itt nem lehet maradni, ez egy hazug világ.” Gyurkónak akkor már harmadszor mondunk nemet. ► De hát a Huszonötödik Színház Jancsót is jelentette.

Csupa jó ember, Sándor György, Jordán Tamás, Jobba Gabi, Kristóf Tibi, Bajcsay Mari, Iglódi Pista, akik akkor még nem nevek, de tudhattuk, a Huszonötödik egy sasfészek, teli sasfiókokkal. És Gyurkó is szeretni való ember volt. ► Neked pedig van már egy pozitív élményed Jancsóhoz kapcsolódóan.

Ha nekem a Jancsó nincs, akkor… Mint Erdély Miki, ha ő nincs, ha ők nincsenek… Nem tudom. Akárhogyan is, akkor mi úgy készültünk, hogy megpattanunk. Nekem itt nincs jövőm, tanár vagyok, festeni nem festek, a daloknak ugyan sikere van, de otthon nélkül valók, énekelni nem

vagyok hajlandó hivatalos helyen… Szóval kint kell maradni. Anyámnak persze nem mondom meg, és úgy tűnt, Géza sem szólt otthon. Lesz majd egy komoly beszélgetés Párizsban 72 nyarán, mert ott dől el minden.

Visszahallgatás lemezfelvétel után ► Minden, ami ma elhangzott, a fellépés Baksával, a forgatás Jancsóval, a dalok sikere… mind-mind azt mutatja, kezded megtalálni a helyedet, és meg is találod majd. És mégis, ekkor születik egy döntés, hogy ez a két ember most megpattan. Furcsa.

Utólag már okosak vagyunk. De akkor nem tudtuk a folytatást. Értsd meg, tanítok Kőbányán, töltögetem a papírokat a hivatalnak, megalázó hercehurca, közben utószinkron a filmgyárban, kiderül, hogy nem tudok gitározni, a hangmérnökök röhögőgörcsöt kapnak, hogy mennyire nem, vagyishogy nem tudok pontosan reprodukálni, és én azt élem meg, hogy nekem itt semmi jövőm nincs, zenészként sem. Anyukáéknak majd megüzenem, hogy bocs, ez van, kint maradok. Megszakadt volna-e a szívem, nem tudom, szerencsére nem tudhatom. ► 1971 óriási év volt.

Csodálatos év volt, az ember néha nyer a lottón, de mi a biztosíték, hogy újra nyer. Illetve itt a bökkenő, Gyurkó fölajánlja a folytatást, és ki is az a nagyszerű rendező, a Berek Katival élt együtt, meghalt már… ► Zolnay?

Igen, a Zolnay Pali! Édes egy ember volt. Ezek mind kapacitálnak, Zolnay, Berek Kati, Gyurkó. Emlékszem, mikor Géza azt mondja: nem, döbbenten ülnek-ülünk, én pironkodok, mert nem értem, Géza hogy tud ilyen merészen és egyenesen beszélni. Na és akkor, egy héttel az utazás előtt jön az értesítés a rendőrségről, hogy jelenjek meg itt meg itt. Már kezünkben az útlevél, és akkor. Géza dúl-fúl, rúgja az Iskola utca falát, hogy a kurva anyjukat ezeknek a rohadékoknak, persze, rohangál körbe, és né-

ha fölordít, persze, hogy a rohadékok vártak, szórakoztak, s most fogják azt mondani, hogy köpjük be a kinti barátainkat vagy az ittenieket, az öszszes barátunk kint van már, disszidált… Tudod mit, Tamás, küldd el őket a picsába! Jó. Hátrafésülöm a hajam, mint egy tanár, fölhívom az iskolát, hogy nem tudok ma tanítani, merthogy a rendőrségre kell mennem, édesanyám egyik éjjeliszekrénye ott van az Iskola utcában, kihúzom a fiókját, abban ott hever egy pisztoly, hogy honnan szereztem, fogalmam sincs, bakelit játék pisztoly, de pontos utánzata egy Americana 45-ös rövid csövű forgópisztolynak. Magamhoz vettem néha, hordoztam ide-oda, általában bedugtam a nadrágkorcomba, ahogy azt a Kifulladásig című filmben láttam. ► Paál Isti is ezt csinálta.

Később. Román csizma, farmer ráhúzva, pisztoly a korcba. Mondom a Gézának, Jerry, indulok. ► Mind a ketten Jerryk voltatok?

Jerryztük egymást, amikor westernre vettük. Most a ballonkabátom zsebébe tettem a pisztolyt, és indultam a XI. kerületi rendőrségre, a Tas vezér utcába. Fölkísértek az első emeletre, ott ajtók nyíltak egy kerengőből, minden ajtó előtt egy vaslap, később fejtettem ezt meg: ha valaki ki akar rohanni a szobából, akkor ennek ütődik, szóval ez egy védmű volt, elég félelmetes. Abban a tudatban mentem, hogy kész, ezek azt fogják mondani, maguk mennek Párizsba, rendben, de jelentsenek erről vagy arról. Tudtam, hogy azt fogom mondani, nem. Nem utazunk, kész. Egyszer akartunk elhúzni ebből a posványból, ki Párizsba, ez se sikerül, le vannak szarva. Bemegyek. Tanár úr, mondják, két civil ül az ablaknál, én majd az ablakkal szemben, ők az ablaknak háttal, az ajtó mellett egy fogas, fölakasztom előbb a ballonkabátomat, leülök. Ülnek, forgatnak nagy komótosan egy naplószerű könyvet, nézik a jegyzeteiket, várják, hogy majd izzadni kezdek, ők hirtelen, gyorsan megkérdezik: tanár úr, ide az van írva, hogy előző év szeptember 10-én az Egyetem presszó teraszán magánál valaki egy kézifegyvert látott, tud erről nekünk valamit mondani? Átsuhan rajtam minden, hogy Jézusom, talán nincs is veszélyben Párizs!, erről van szó?, kérdezem, és amilyen hülye vagyok, fölállok, odamegyek az ajtóhoz, benyúlok a ballonkabátom zsebébe, kiveszem a pisztolyt. Abban a pillanatban hárman vagyunk a szobában, nálam fegyver, ők ott vannak fegyvertelenül. Kár, hogy nem emlékszem az arcukra. Odasétálok az asztalhoz, koppan, ahogy leteszem, tessék. Köpni-nyelni nem tudtak. Kiderült, hogy ezt nyomozgatják, ezért vannak rám akadva már régóta. Óvatosan maguk elé húzták, kézbe vették, nézték, másodpercek alatt rájöttek. Súlyra megvolt a pisztoly, de a csöve elzárva, teljesen alkalmatlan, lőképtelen fegyver volt. Jött a hülye duma: maga szereti a fegyvereket. Igen. És van még? Nincs. Kérdezgettek mindenről, filmről, Baksáról, kiderült, mindent

tudnak, én vártam, hátha mégis előjönnek a farbával, de semmi. Elengedtek. És hat nap múlva a Caravell fölemelkedik a levegőbe, irány Párizs. ► Kézifegyver: összeér játék és nem játék. De hisz majdnem mindig erről beszélgetünk.

Ott, a rendőrségen, utólag ezt állapítom meg, én nem voltam magamnál. Épeszű lény nem indul el így oda, hogy direkt betesz egy játék pisztolyt a zsebébe. Pedig végül is így igazoltam magam. Igen, a játék és a valóság összeért. Ha reggel, mikor elmegyek, nincs bennünk az előző esti dúlás-fúlás, ha higgadtan fölkészülök, ha nincs a folyamatos játék Gézával, ha nem szól utánam, pörkölj oda nekik, Jerry, ha nincs a westernekből lopott gesztus, hogy azért sem adom olcsón a bőrömet… Hogy képes voltam a rendőrségre egy pisztollyal bemenni, ettől a dolgok szerencsés fordulatot vettek. Tényleg, mi van, ha nem viszem be a pisztolyt? Akkor belekeveredek egy hosszú magyarázkodásba, ezek meg azt gondolják, rejtegeti az igazit, és bennünket hülyének néz, és hozza ezt az álpisztolyt.

Kimagyarázhatatlan. Nem tudom, ilyenkor a Jóisten kezében van az ember. De ha mi nem megyünk ki Párizsba, akkor talán soha nem énekelek.

Mert ott dől el, az ötödik napon, hogy énekelni fogok. De ez hosszú mese, ezt hagyjuk legközelebbre, testvér. ► Játék és valóság. Lehet, hogy erről fog szólni ez a könyv? Ahogy 68-ban találkozik egy orosz tank és a bakonyi indián, ahogy a forgatáson első világháborús lovasszázad vonul át egy 71-es magyar falun, ahogy a rendőrségre beidézett tanár úr és a két nyomozó közti íróasztalon ott hever egy kézifegyver… Halász Péterék jutnak eszembe, akik az utcán megrendeztek egy igazi pisztolypárbajt, vagy Halász utolsó gesztusa, amikor halálos betegségéből csinált színházat.

Halászékhoz is följártunk, Géza vitt föl. Szerették a dalokat, sőt énekeltem náluk, tényleg, egyszer ott is énekeltük a dalokat… Igen, izgalmas dolog ez, játék, nem játék. Talán ez a könyv is ilyesmi. Miért történik valami, miért van így, azt mi nem tudhatjuk, azt csak a Négyarcú tudja. ► Azt figyelem, Tamás, hogy az elmúlt fél órában nem gyújtottál rá.

Történt valami?

Elfogyott a cigim, és lusta voltam fölkelni. Benne voltam a mesében, és annyira mondtam, hogy lusta voltam a fiókig elmenni.

12. (fekete lyuk) szeptember 17.

Ma elindult a hajam. ► Hogy érted?

Reggel hajat mostam, és ahogy ülök ott a kádban, látom, hogy úszik a haj a vízben. Nem egy szál és nem kettő. Sok. Nyúlok a fejemhez, kezemben marad egy maroknyi. Mostantól tisztogathatom a kádat. Vedlő kutya, az vagyok. ► Amikor beléptem, csak az tűnt fel, hogy nagyon rendben van a hajad, mintha fodrásznál jártál volna.

Tizennyolc éves korom óta nem voltam fodrásznál, magam vágom a hajamat. ► Akárhogy nézem, egyelőre nem látszik a hajhullás.

Vigasztalj csak. Előbb azt hittem, hogy a lányok fésűjével fésülködöm, mert Éva meg Bori rossz szokása, hogy benne hagyják a hajukat, nekem kell mindig kiszedni, de ahogy jobban megnézem, látom, hogy egy csomó ősz hajszál. Az enyém. Még jó, hogy a Laura felvételén már túl voltam. ► De hát az hangfelvétel.

Videóra is vették. Feküdt nekem, olyan volt, mint dalok közt a szövegek. Szeretem Géza mondatait. Jól tudtam csócsálni a szavakat, össze vagyunk szokva. Ott volt a stúdióban, jelzett, a hüvelykujját mutatta föl, hogy jó lesz. Pinczés, a rendező egy kis kamerát is odarakott, szóval mint narrátort kivetítenek majd a kecskeméti előadásban. Mégiscsak jobb, hogy nem előbb indult világgá a hajam. Pénteken délelőtt megvolt a felvétel, aztán lementünk Kővágóörsre, ott a ház mellett csatornát fektettek le, magam is ténykedtem, gereblyéztem, köveket szedtem össze, András fát vágott, talicskázott, jó volt együtt. ► Hogy van a szomszédasszony, Rozika?

Elsírta magát, ahogy elbúcsúztunk. Mindig sír egy picit, mióta ez van.

Falun nem olyan a betegség, mint városon. Pesten nyargalsz az utcán, és

tudhatod, minden ötödik vagy hatodik ember beteg, de hát nem ismered, mi közöd hozzá, mégy tovább. A faluban tudják X-ről, hogy annak ez vagy az a baja, számon tartják, és figyelemmel kísérik, míg fel nem épül vagy el nem temetik. Rozikának is volt daganata, de túlélte. Ő bakonyi egyébként, az is összeköt bennünket. 1948-ban Porva mellett, Tündérmajorban esküdtek meg a férjével, a Nemes Jánossal. Ott is laktak sokáig Páliháláson, nem messze Szépalmától és Bakonybéltől. Érzem is, hogy mindig sajog kicsit a szíve, amikor Bakonybélbe megyünk. Napjában többször átjön, alig tudja nyitni a kertajtót, mert egyik kezében tál sütemény, a másikban tál szőlő vagy hús, mindig valami. Jön, hozza a betegnek. Most is így volt, jött, hozta. Aztán elköszöntünk, indultunk vissza Pestre. Itthon csörög a telefon, Torontóból keres egy fiú, itthon van, Magyarországon, lenn ül a közeli ivóban, a Nevadában, menjek le, igyunk meg egy kis bort, beszélgessünk. Emlékeztem rá, illett volna menni, kínlódtam, mit is mondjak neki, miért nem megyek. Megmondtam. Eddig legalább kimehettem az utcára, a kacska lábaimmal elmentem bankba, ide meg oda, de most, hogy hullik a hajam, zárul a kapu. Azt is mondják, a haj majd kinő, sőt göndör lesz, lila vagy éppen fekete. ► Lila hajjal mégy ki Kanadába. Ugye jól emlékszem, hamarosan az következik.

De nem megyek. Edmontonban, Calgaryban, meg talán Montrealban és Torontóban kellett volna énekelnem. Bede-Fazekas Zsolt szervezte ezt is, mint a múltkori utat. Néhány éve András fiamat vittem ki, gondoltam, most Borit vinném. Hogy mind a két gyerekemnek legyen egy ilyen „apámmal kettesben Kanadában”-élménye, de már tavasszal jeleztem a Borcsának, hogy fáradt vagyok, toljuk odébb egy kicsit. Néztem az akkori naptáramat, hónapokra előre teleírva, rabja vagy, köteles vagy szuszogni, élni, teljesíteni, menni tovább, csak feladatrendszert látsz magad előtt, egyiktől a másikig el kell vonszolnod magad. De az utóbbi időben már nem szökdécseltem, nem nyargaltam, csak másztam egyik kereszteződéstől a másikig. Odébb is toltuk az utazást jövő tavaszra. Akkor mentünk volna.

Toronto, 2004 (Cseh Tamás és Cseh András) ► 2007 tavaszáról beszélsz múlt időben.

Nem fogunk menni. Augusztusban Zsolt felhívott Torontóból, hogy megszületett a gyerekük, én meg akkoriban tudtam meg a magam dolgát.

Orrba vágtam ezzel a hírrel szegényt. Pedig már az is meg volt szervezve, hol találkozom indiánokkal, Albertában milyen rezervátumokba visznek el.

Na mi lesz a főcsapás? ► Párizs, 1972. Kimentetek, hogy kinn maradjatok. Én így emlékszem. Úgy gondoltam, ha egyszer végre megkaptuk a zöld jelzést, hát többé nem megyünk vissza. A kinti haverok rögtön el is vették az útleveleinket. Géza nem így emlékszik. ► Előtte biztosan mindent megterveztetek, megbeszéltetek.

Nem volt mit megbeszélni. Nem tervezgettünk, magától értetődőnek tűnt akkoriban, ha valaki elmegy, az nem jön vissza. ► Két barát ül egymás mellett a repülőn, nem létezik, hogy ez nem kerül szóba.

A repülőn semmiképpen. A Caravelle meredeken felszállt, minden pillanat új volt és csodálatos. Azzal voltunk elfoglalva. A felhők látványával, a stewardessekkel. A disszidálásról nem beszéltünk. Egyértelműnek tűnt, legalábbis nekem. Utólag a Gézának nem annyira. De azért az útlevelét ő is csak odaadta a srácoknak, vigyék a prefektúrára, ők már tudják, politikai menedékjog, s a többi.

Szerdahelyi Péter és Keindl Dezső már Párizsban ► Párizsban vagytok, először Nyugaton, és nincsen nálatok útlevél?

Nincsen, nyilván nem törődtünk vele… Most elbizonytalanodtam, félek, csődöt mond az emlékezetem. Az biztos, hogy először a Szerdahelyi Péternél és a Gabonái laktunk egy padlásszobában. Aztán egy Juliette Clancier nevű lány még az Erdély Mikiék köréből fölajánlotta a lakását, és oda mentünk át. Ez a Juliette nem volt szép lány különben, művészettörténetet tanult, Mexikóba utazott ezalatt, és szinte ránk tukmálta a párizsi lakását. A Rue Surcouf és a Rue Saint Dominique sarkán lakott, nem meszsze az Invalidusok hídjától. Álltam az ablaknál, bámultam a nőket, a macskákat, a kínaiakat, az arabokat, a feketéket. Élmény volt minden pillanat. Örömteli csapás volt a szívnek, mindenből sugárzott a szabadság. Gézával egy lakásban laktunk ugyan, de valahogy nem voltunk szinkronban, négy-öt napig szinte nem is találkoztunk, máshol kocsmáztunk az ismerőseinkkel. ► Azt a pillanatot keresem most, amikor az útlevél elkerül tőletek.

Nem ugrik be, zűrzavar volt, adjátok ide, itt vagytok, jól van, mi majd intézzük, két vodka és száz ölelés közt ki tudja már. Forgott minden, gyönyörűségben hempergőzött az egész. Úgy sikkad el ez a pillanat, hogy meg se tudnám nevezni, ki volt az, akinek odaadtam. ► De azt is tudva tudod, hogy Géza is odaadta.

Most akkor ezen elakadhatnánk, mert nem emlékszem a pillanatra, csak a szituációra, illetve még arra sem, hanem a tényre, hogy ez így indult. Vagy meg se történt, csak elhangzott, hogy majd adjátok ide… Nem akarok olyasmit mondani, ami nagyon nem igaz. Azt lehetett tudni, hogy

mi kint fogunk maradni, és hogy ők elintézik ezt. 72-ben Prága miatt mi még éppen belefértünk a politikai menedékjog kategóriájába, bár akkoriban kezdett ez lecsengeni. Annyi év után azt kell látnom, hogy bizonyos részletekre nem emlékszem pontosan. Nem szoktam készülni a beszélgetéseinkre, néha talán nem ártana. ► Szerintem ártana. Nem mondom azt, hogy nem érdekelnek a tények. De az is tény, és nekünk most az a fontosabb, hogyan halászod elő az emlékeket, mi hullik, tűnik el a homályban, és mi úszik elő, mi marad meg a mában.

Ami megmarad, az az önfeledt boldogság és a szorongás a végső döntéstől. A döntésre emlékszem, és az mellékessé teszi például az útlevél átadását vagy át nem adását. Talán egy fél mozdulattal odaadtuk két calvados között, de az is lehet, hogy a zsebünkben maradt, hogy akkor majd holnap. Az ötödik napon hajnali négy és öt óra között Géza megérkezett valahonnan, végre összetalálkoztunk a kölcsönlakásunkban, aminek falára Veres Gizi már felírta, hogy „ez itt vér”, emlékszem, ferdén és csúnyán, ameddig a vér tartott, addig írt. Vagy ez később volt? Elvágta a kezét, és Juliette falára fölmázolta a vérét. Próbáltuk letakarítani, nem jött le.

Gizi jó haver volt a Kexes időkből, akkor már két éve kinn élt. Úgy rémlik, a vér már a falon volt, amikor Gézával ültünk ott… ► Gizi az a nő, aki föl szokott bukkanni Kővágóörsön?

Igen, a sors visszaterelt bennünket egy akolba, húsz év múltán ő is Kővágóörsön vett egy kis parasztházat, amúgy Svájcban él, de hónapokat tartózkodik itthon, ezoterikus varázsló és boszorkány. Szóval ülünk ott a Gézával, valószínűleg ő mondja, te, én hazamegyek. Ez volt az ötödik napon. Harminc napra szólt az útlevelünk, akkor indult vissza a gép, odavissza megvolt a repülőjegyünk, ezt Magyarországon így kellett megváltani. Nem az első és nem a huszadik napon történt. „Hazamegyek” vagy „menjünk haza”, nem tudom már, mi hangzott el azon a hajnalon. Nem hiszem, hogy én mondtam volna, de akárhogy történt, nagy felszabadultságot eredményezett. Hogy ki mit mondott, melyik szájból mi hangzott el, nem emlékszem, de aztán ilyen mondatok követték egymást: ha hazajövünk, akkor nem kéne már tovább hallgatni, mert lehetetlen, hogy azért jöjjünk haza, hogy tovább csináljuk ezt a nem-csinálunk-semmit-dolgot.

Hogy én tanítok, ő szinkron, az életben nem veszünk részt, továbbra is betiltott kiállítások és cenzúrázott hanganyagok közt zajlik az életünk kocsmák és albérletek hátsó zugaiban. Duzzogás a régi díszletek között.

Hogy ezt nem. Akkor azt mondtam, na jó, akkor énekeljük a dalokat nyilvánosan. Géza meg azt mondta, tudod, mi van akkor, Tamás, ha elkezdesz énekelni, akkor előbb-utóbb lesz egy lemez. Képzeld, a borítón ott lesz az arcod, te elmész az utcán egy kirakat előtt, és abban a kirakatban kint van az arcképed. Tudod te ezt majd viselni, csinálni? Igent vágtam rá azonnal,

nehogy az legyen, hogy nemet mondok, és akkor mégis maradunk. A lelkem mélyén haza akartam jönni. Mondta tovább, jönnek majd, hivatalok, riporterek lesznek, Tamás, kérdeznek, te válaszolsz, nem ismered azt az életet. Tudod te ezt majd csinálni? És mondtam, igen, fogom tudni, beletanulok, megcsinálom. Hazajövünk, és énekelni fogjuk ezeket a dalokat.

Nem fordítunk hátat, hanem részt veszünk. És úgy fogjuk majd csinálni, hogy ezt nem tudják majd bekebelezni, nem tudják majd megkaparintani, nem tudják majd cenzúrázni. Hogy miért hittünk benne, miért voltunk anynyira biztosak benne, nem tudom. De ettől kezdve két felszabadult, döngő léptű magyar fiú járt a Quartier Latin és a Place Saint Michel flaszterén, és hagytuk, hogy beszippantson bennünket a világváros. Hozzájutottunk a titkos kelet-európai ösztöndíjunkhoz, amit még Erdély Mikiék szerveztek otthonról. A Boulevard Haussmannon kellett felvenni. Kelet-európai művészek megsegítésére szánt zsebpénz volt ez, ott ők mindenkit számon tartottak, pont úgy, mint a KGB meg a magyar belügy. Én a Még kér a nép zenéje miatt Jancsó zeneszerzőjének számítottam. Bementünk, és megkaptuk. Vagyis csak az egyiket vettük föl, a Gézáé az utolsó előtti napra maradt valamiért.

Eldőlt, hazajövünk (Géza és Tamás Párizsban, 1972) ► Akartam is már kérdezni, miből éltetek, mégiscsak egy drága nyugati fővárosba cseppent két éhenkórász magyar.

Jól jött ez az ösztöndíj, volt valamennyi kicsempészett valutánk is, és az ottaniak is megpróbáltak nagyvonalú vendéglátók lenni, segítettek, ahogy csak tudtak, legalábbis addig a pontig, amíg elő nem jöttünk a farbával. Hogy hazajövünk. A hírre azonnal elhátrált tőlünk az emigráció nagy része. Volt egy fiú, a Bene, épp a napokban hívott Madridból, aggódva a

bajom miatt, na ő sziszegte az arcomba, hogy Kádár-bérenc! Rohadt senkiháziak, hazamentek nyalni a kommunisták seggét! Ma már ismerem ennek a lélektanát: mindkét ember igazolni akarja saját döntését, az emigráns azt, hogy elhagyta a hazáját, aki pedig hazajön, az védeni kezdi a szaros-koszos-szeretett országát. Mindkettő vad magyar lesz, és lehazaárulózza a másikat. Kirángattam Benét a kocsma elé, ez lent volt valahol a Szajna-parton, mondtam, hogy vegye le a szemüvegét, mert ütni fogok, ő meg mondta, hogy hülye vagyok, és nem az volt a baj, hogy lehülyézett, hanem hogy remegett a szája széle a gyűlölettől. Pofán csaptam, erre leesett, és eltört a szemüvege. Szerencsétlen dolog. Rögtön elkezdett angolul kiabálni, mondtam, magyar vagyok, baszd meg, beszélj velem magyarul, aztán én is angolra váltottam. Áj em hángérien!, üvöltöttem angolul, közben próbáltam rávenni, hogy üssön már vissza, mert úgy van verekedés, de nem ütött. Nagyon nem volt akkor szimpatikus a Lacika. Csak húsz év múlva mosolyogtuk meg magunkat, amikor felidéztük ezt az estét.

Végül is három szíriai, akik látták, ki van vert helyzetben, betuszkolták Benét a Citroënjükbe. Én persze nem tágítottam, elálltam az autó útját, de valahogy csak-csak odébbálltak. Ezekkel a szírekkel másnap is találkoztam, és jól kibeszéltük a dolgot. Ők sem voltak otthon abban az országban meg mi sem, és nyilván értették az idegenbe szakadtak közötti vitát. Gondolom, néha a szírek is jól összeverekszenek. Mindenesetre futótűzként terjedt a hír, nem elég, hogy hazamegyünk, de a Cseh veri az emigránsokat. Kicsit egyedül maradtam. ► Calvados, párizsi emigránsok, verekedés a Szajna-parton… Nem tudom elképzelni, hogy Párizsban ennyi történt. Az a két felszabadult, döngő léptű magyar fiú érdekel, akiket úgymond beszippantott a világváros.

Igen, sok színes dolog is történt velünk. Gézával beültünk például egy régi kocsmába a Bastille környékén, és abszintot kértünk. A kötényes francia vendéglős leült mellénk, és kézzel-lábbal, türelmesen elmagyarázta, hogy nincs, abszint száz éve nincs Párizsban. De nem baj, mondta, mert ő hoz nekünk pont ugyanolyat, és hozta a pernot-t. Párizsban voltunk, ültünk egy mesebeli vendéglőben, ittuk a pernot-t, mintha abszint volna. Az az igazság, hogy a turistahelyekre, múzeumokba nem jutottunk el. Egyszer valaki elcipelt a Rodin Múzeumba. Miért pont oda, már nem tudom. Láttuk még Napóleon sírját az Invalidusoknál, de se Louvre, se Eiffel-torony, semmi. Viszont láttuk az összes belvárosi kocsmát a Rue St. Jacques-tól kezdve a Place St. Michelig, a Montmartre-ig. Párizsiak lettünk, úgy rendeltünk franciául, ahogy kell. Egyik éjjel jövünk a Quartier Latinből, szinte nem is jártunk máshova, csak a diáknegyedbe, jövünk haza gyalog a St. Germainen, éjjel egy óra, beülünk még egy kávéházba, és a Géza azt mondja, Tamás, írjunk egy dalt. Nekem volt egy jó dallamom, elkezdem dúdolni, minden pont úgy mint itthon, csak éppen gitár nélkül, és

Géza elkezdi írni: „Aki előtt a kaput becsukják és azt kiáltják, rosszkor születtél / Megáll a csöndben és arra vár még… dúdold, Tamás, dúdold, én dúdolok, Géza meg ír… Kész, szól egyszer. „Tündérszemekkel üres mezőkre, határ határát ahol elveszti, mindig van onnan tovább hova menni, onnan többé már nem ismeri senki”. Kicsit sánta a nóta, mondja Géza szégyenlősen, merthogy egy Weöres-vers nyomán keletkezett. Alig vártuk, hogy hazamenjünk, és Magyarországon elénekeljük. ► Azt mondod, úgy indultál itthonról, hogy vissza se jössz, és közben nem vitted a gitárodat.

Némelyik gitárt még otthon lehet hagyni. Baksa is a Vízivárosban hagyta a gitárját, nem ezen múlott. Különben is, a Szerdahelyi fiúknál volt mindenféle hangszer. Amikor kezdett fogyni a pénz, fölmerült, hogy aluljáróban zenéljünk. Hogy Péter fuvolán magyar népdalokat játszik, és én gitáron kísérem. Ez ott egzotikum lesz a sok fekete dobos mellett. Valahogy nem akartam. Péter mondta, hülye vagyok, mert egy óra alatt egy csomó pénzt kereshetnénk. Hiába. Aztán Péterékkel elmentem Bretagne-ba, St. Malóba, Mount St. Michelbe. Álltam az Atlanti-óceán partján, éjszaka volt, és kicsordult a könnyem. Áll ott egy magyar egyedül, a fiúk valahol kocsmáznak, ő meg a parton, és nézi az óceánt. Először életében. Csak bá multam nyugatnak, legalábbis úgy képzeltem, arra, és tudtam, hogy az irdatlan messzeségben ennek valahol vége szakad, és ott van egy másik földrész, és azt úgy hívják, Amerika. Álltam Európa szélén, a hatalmas hullámok verték a sziklafalakat. ► Azt tudtad már, hogy visszajössz, de az biztos nem fordult meg a fejedben, hogy a Huszonötödik Színházzal hamarosan Dél-Amerikában leszel.

Eszembe se jutott. Elég volt a döntés, hazajövünk, énekelünk. Nem volt időnk jövőt kovácsolni vagy hazafelé gondolni, hiszen percenként találkoztunk olyan jelenségeiddel, történetekkel, amilyenekkel azelőtt soha.

Például a Mount St. Michel: dagály idején sziget, apály idején szárazföld.

Kilométereket baktatsz a tengermederben, mégy a homokon kagylók és tengeri maradékok között, de pár óra múlva jön a víz, és mindent visszahódít. Aztán ülsz egy kocsmában hajnalban Gabóékkal, hárman vagy négyen vagyunk, köztünk egy lány is, a Péter kedvese, és akkor bejön négy fiatal francia halász. Meghallják, hogy nem franciául beszélünk. Hogy milyen nyelven beszélünk, kérdezik. Mondjuk, hogy magyarul. Olyan nincs, mondják ők. Ülünk ott, az asztalon előttem homár, életemben először, bár az talán másik este másik vendéglőben történt, mindegy azt se tudom, mit csináljak, annyi eszcájgot hoznak, Péter segít, hogy mindig a külsőt kell használni, na de hol kell hozzányúlni a homárhoz, melyik része az ehető…

Millió új dolog, a megközelíthetetlen homár, az eltűnő-felbukkanó sziget, a színes halászbárkák, ahogy a hullám veri őket a mólónál hajnalban, és

mindenre rácsodálkozol. Erre a négy halászra is. Olyan nyelv meg nincs, mondják franciául. És már nem kedvesek. Mi nem tágítunk, de igen, van. Ők egyre fenyegetőbbek, kinéz egy verekedés. Én erősködök, van ilyen nyelv, sőt ilyen ország is. Gabóék már hagynák, húzzunk innen, ezek be vannak nyomva, és csak verekedni akarnak. A négy halász gerjed befelé, velük ne szórakozzunk, ők tudják, mi van, mi nincs. Én akkor gyorsan fölrajzolom Európát egy papírra, egész hátra az Urálig, Franciaországot már eleve bele. Rajztudás és alapos földrajzi ismeretek! Mondjatok egy országot, berajzolom! A halászok meghökkennek a magabiztosságtól, meg a rajz is leszereli őket. Sorolják az evidens országokat, amit a húgyagyukkal tudnak, Spanyolországot, Portugáliát, én berajzolom. Kötve hiszem, hogy ismerték a térképet, de azt láthatták, hogy nagyjából úgy van, ahogy a tévében mutatják, vagy ahogy az utolsó tanáruk az első elemiben tanította nekik. Megyünk kelet felé, nehezedik a helyzet, de egy-két országot még mondanak: Szovjetunió, Lengyelország…, besegítünk. Lassan kirajzolódik egy hely, még megnevezetlenül. Európa térképén egy fekete lyuk. Na, ez itt Magyarország, édes haver, és ott magyarul beszélnek. Elhitték. ► Bretagne már a dél-franciaországi kirándulás része volt?

Igen, Párizsban kétfelé vált a csapat, Géza Zaránd Gyulával, Gizivel, a szőke Sípossal egyenesen St. Tropez-ba indult, hogy majd ott találkozunk, mi meg a Szerdahelyi fiúkkal Bretagne-ból a Francia-középhegység felé vettük az irányt. Gézáék azzal a Citroennel mentek, amit egy francia srác kölcsönadott nekik. De az autót még én próbáltam ki Párizsban. Itt a kulcs, próbáld ki, mondta a francia. Persze, megnézem, mondtam lazán, a fiúkat meg kértem, tartsák föl, nehogy jöjjön segíteni, mert akkor meglátja, hogy nem értek ehhez az autóhoz. Csak Fiatot meg Moszkvicsot vezettem addig, ez meg egy félautomata Citroen, amit közelről még nem is láttam.

Lemegyek a kulccsal, kinyitni is alig tudom. Nincs sebességváltója, illetve a kormány mellett látok egy kis bizgentyűt, és van két pedál is. Nagyjából sejtem, melyik mire való, dupla talppal beleállok mind a két pedálba, beindítom az autót. Nyomom, és rettegek, mi lesz, ha majd fölengedem a lábam, de az autó nincs sebességben, nem mozdul, csak berreg. Ülök ott, épp leszárad az első sorozat verejték, amikor megmozdul alattam minden.

A frász majd kitölt. Az van, most már tudom, hogy az autó ilyenkor lent ül a földön, szinte súrolja az aszfaltot, majd amikor járatod, akkor az automatika megemeli, és az autótest menetmagasságba kerül. Ez történt. Na mindegy, a Citroen nem robbant föl, nem ment bele az előtte levőbe, nem távozott alólam önkényesen. És kölcsönkaptuk. Gézáék indultak vele a tengerhez, mi meg nyugatra, aztán St. Tropez-ban találkoztunk. A Côte d’Azurön dzsesszeltünk néhány napig, és mentünk volna vissza Párizsba, mert három nap múlva indult a gépünk. És akkor kiderült, hogy senkinek nincs már egy vasa se. Géza ösztöndíja még várt ránk Párizsban, de odáig el kellett volna jutni. Akkor Giziék bementek a prefektúrára, és elmond-

ták, hogy ellopták az összes igazolványukat, az autó papírjait és a pénzünket… Láss csodát, a St. Tropez-i Városháza kiutalt egy láda szendvicset, banánt, gyümölcsöt és pont annyi pénzt, ami az autósztrádán elég Párizsig. Emlékszem, egy frank hatvan volt egy doboz cigaretta, és azt a zsebekből összekapart aprópénzből dobtuk össze, hogy legyen az útra, mert azt nem raktak a csomagba. Mindenki fáradt volt, én vezettem Párizsig. Itt Magyarországon a száz kilométeres sebességet se léptem túl soha, nem is lehetett, nem voltak olyan utak. Gondold el, 1972-t írunk, röpülsz a francia sztrádán, éjszaka van, a társaid alszanak, zuhog az eső, és tépsz százhetvennel Párizs felé. Megérkeztünk, Géza belázasodott, én elmentem, fölvettem a maradék ösztöndíjat, vásároltam ezt-azt, anyámnak egy sálat, Gézát összekapartam, és indultunk Orlyra. Hazafelé már nem volt díszkíséret, csak a Szerdahelyi fiúk.

Már felszabadultan St. Tropezban ► És bement a rajztanár az iskolába, és a gyerekek kérdezték, Tamás bácsi mit látott, és Tamás bácsi véletlenül látta Rodint, de nem volt a Louvre-ban és nem volt más múzeumban sem. Így volt. Aki csak a múzeumokban jár, az nem jár Párizsban. Bevallom, nekem eszem ágában sem volt a Louvre-ra pazarolni az időmet, de érdekeltek a kisebb galériák, képtárak, Szajna-parti és montmartre-i fes-

tők. Megcsodáltam a Notre-Dame-ot persze, és rögzítettem a házak képeit, hangulatát. Ha lehetett, bementem belső udvarokba, hogy lássam, hogy élnek ők ott. Végigültem a Latin Negyed kocsmáit perui vagy spanyol ismerőseimmel, vagy azokkal a kinti magyarokkal, akik ráértek csavarogni.

A barátok barátaival. Így történik meg, hogy az egyik csapatban összetalálkozom egy gyönyörű félvér lánnyal, azt hiszem, tuniszi, a teste olyan, mint a párducé, simul rajta a selyemruha. A St. Denise-n minden második férfi őt szólítja le, mert kurvábbnak néz ki a kurváknál, pedig csak táncosnő valamelyik afrikai csapatban, és nem tud másképp mozdulni, csak kecsesen és kihívóan. Közben halk szavú, csendes, alig szól, bocsánatkérőn mosolyog. A falkában mellette megyek a Szent Lajos hídon vissza a törzshelyek felé, ahol még leülünk, próbálkozom, de angolul nem beszél, a barátokra kell hagyatkoznom egy-két szó erejéig, nem nyomulok, értelmetlennek, illetlennek tartanám, talán ezért is tüntet ki figyelmével, és a második kocsma után is velem marad. A szőke Sipos segít. Somolyogva megkocogtatja alulról az asztalt, és fölnyújtja a túlsó felén a lakáskulcsát. Adatnának hívják az afrikai lányt, magas, sárga selyemturbán van a fején, olyan így, mint a Nofretete-szobrok, Sipos sugdolózik a lánnyal, aki aztán kézen fogva elindul velem. Fölmegyünk a Boulevard St. Antoine-on, a lány tudja, hol lakik a Sipos. Követem, föl az ötödik emeletre, szerencsétlenkedek körülötte, mert ez a lány valószínűtlenül gyönyörű, és hihetetlen, ami történik. És a lány, aki addig büszke volt, kihívó az egész világgal, a teste maga a tökély, akkor lehajtja a fejét, bocsánatkérőn odanyúl az arcomhoz, félve megcsókol, és a következő mozdulattal elkezdi letekerni a turbánját, és mi van alatta: kicsi göndör, sörtehaj. Igen, előre bocsánatot kért azért, amit látni fogok. Föllobbant a szerelem. Addig csak csodáltam, mert tökéletes volt, most már szerethettem. Reggel visszatette a turbánt, ami alatt akár sűrű hajzuhatag is lehetett volna, pont azt imitálta. Két jó barát köszönt el akkor. Még nem tudhatom, hogy két év múlva újra fogok vele találkozni Párizsban. Egy vakmerő mozdulattal Pilissy Jóska barátom fölhívja majd azt a számot, amit akkor reggel a lány a kezembe nyomott. Találkoztunk akkor is, ugyanolyan gyönyörű volt. Két idegen Párizsban. Irt később egy lapot, vagy inkább íratta valakivel. Nem adta meg a címét, csak én adtam meg az enyémet. Egy fényképem van róla. Hát ezt mutathatta volna meg a rajztanár itthon, erről mesélhetett volna, falán mesélt is. A szabadságról. Meg a francia rendőrökről. A Place St. Michelen egyszer meglódult körülöttünk a tömeg, futott mindenki szerteszét, mi csak néztük Gézával, mi van. 68 után négy évvel a diáknegyedben még mindig rendőrbuszok álltak, mellettük asztalkák, a rendőrök ettek, olvastak, dumáltak, jól elvoltak, aztán ha akció volt, kirontottak, és kegyetlenül szétkergették a tömeget. Majdnem későn kaptunk észbe, mert csak bámészkodtunk, milyen érdekes, ahogy cicáznak a diákok a rendőrökkel. Mi pont egy jó utcába futottunk be, nem jöttek szemből. Mert mint kiderült, olyan utcákba próbálták behajtani a népet, amiket a túlsó végén lezártak. Megúsztuk. Később se

tudtuk meg, miért volt ez a rendőrattak, de azt láttuk, hogy napi jelenség a rendőrökkel való huzakodás. Nem lett volna jó bekerülni a letartóztatottak közé nekünk, a kommunista országból érkezetteknek. Egy másik alkalommal kiszállunk abból a bizonyos Citroënből, egyszer csak a semmiből ott terem körülöttünk egy csomó civil meg rendőr, beszorítanak egy szűk utcába, falhoz nyomnak, szétrúgják a lábainkat, kezek a falon, megmotoznak, átvizsgálják az autó papírjait, aztán tisztelegnek, és elmennek. Gyanúsak voltunk ott is. Mindenesetre volt miről mesélni itthon. A kollégák kérdeztek, én válaszoltam, ők vágyakozva hallgattak, mintha a Holdról jöttem volna. A magyar tanerő az nemigen utazott, örült, hogy él, hogy a pénzét be tudja osztani, és várta a tízévenkénti fizetésemelést.

Adama, évekkel később ► Most következik az a pillanat, amikor ti felhívjátok Gyurkót vagy Gyurkó felhív benneteket.

Nem tudom, hogy történt. Vagy Gyurkó, vagy mi, de ez megtörtént. A műsor felől nem volt komoly vita, ez így jó, ahogy van, mondta Gyurkó, és kiderült, hogy ő valóban nem akart bennünket megkaparintani, ő tényleg szerette ezeket a dalokat. Az vetődött csak föl, hogy talán kellene valami kíséret, hogy mégse egy szál gitárral. Akkor bukkan föl, de jó lenne tudni, kinek az ötlete volt, talán éppen a Gyurkóé, akkor lesz társam Novák János, Márta Pista, Kecskeméti Gábor, Jakobi Laci, tehát az Ad libitum zenekar. Azonnal beszálltak a buliba, és magukévá tették a dalokat, de nem szolgalelkűen, hanem hihetetlen kreativitással. Képzett, komoly muzsikusok voltak, élvezték a zenélést, kivirágoztatták a dalokat. Miután ez nem kötött zene, lehetett, úgymond, téveszteni, improvizálni. Ha valaki a fuvolán többet játszott, akkor ott lett egy fuvolaszóló, ha a cselló játszott töb-

bet, hát örültünk neki, nem volt ez betonba öntött építmény, amit nem lehet megmozgatni. Márta Pista, ha olyan kedve volt, másik hangszert vett elő, rögtönöztek kedvükre, és közben rengeteget neveltek rajtam zeneileg. Na, ott aztán kaptam rendesen, hogy nem tudok belépni időben, hogy nem tudom jól lefogni az akkordokat, szóval kemény kiképzést kaptam egy év alatt. ► Nekem mégis furcsa, hogy zenekart kerestek hozzád. Féltek volna, hogy „kevés” leszel?

Nem hiszem. Később derült ki, hogy a dal egyedül is, egyetlen gitárral is megszólal. Hogy lehet egyedül is. Miközben eleve volt néhány dal, amelyikben a Novákék nem játszottak. Ez ritka kínos tud lenni, mert a muzsikus nem tud a seggén maradni mozdulatlanul. Pakol, arrébb rak, megigazít, belepenget, kinéz a nézők közé, észrevesz egy ismerőst – a zenekar él, az meg ott énekel. Ebből voltak is nézeteltérések, hogy azt nem szabad, hogy nekik muszáj valahogy személytelenné válniuk ilyenkor. Pedig hát ez az egyik legnehezebb színpadi jelenlét. Személytelenné válni, mintha ott sem lennél. Még színésznek is nehéz, nemhogy muzsikusnak.

De annyira szerettük egymást, hogy nem volt baj. Novákék az Eötvös utcában laktak egy nagy lakásban, ahol volt külön egy szoba, és ott játszottunk még. A színház véget ért kilenc óra körül, mi meg néha hajnali kettőig muzsikáltunk. Ugyanazokat, másokat, újakat, kedvünk szerint. Én meg közben tanultam. Ezektől a drága emberektől tanultam meg mindent, mert ők aztán nem beszéltek mellé. De nem kötöttek gúzsba – és a siker közös volt. ► Legelőször velük léptél föl?

Hogy a Huszonötödiken rögtön így kezdtem-e, velük, vagy előbb egyedül, ha megveszek se emlékszem. Azt tudom, hogy 1973-ban egy márciusi napon énekeltem először, Dal nélkül, ez volt az est címe.

Huszonötödik Színház, 1973 ► Az azért furcsa, hogy a legelső hivatalos Cseh Tamás-estre nem emlékszel.

Pedig nem. Talán mert olyan megpróbáltató volt lelkileg. Géza azt mondja, hogy behátráltam egészen a színpadig, szinte háttal énekeltem.

Derékmagasságban volt a színpad, ahhoz támaszkodtam, gondolom, hogy legyen valami biztonságérzetem. ► A színpad előtt álltál?

Igen, ott játszottunk, nem fönt a színpadon. Így otthonosabb, barátságosabb lett a tér, szükségem is volt rá, mert nagyon elveszettnek éreztem magam, szemben a közönséggel. Kezdetben nem kellett mikrofon sem, tehát nem volt mikrofonállvány, ami egy helybe szögezi az embert. A színpadhoz szorulva énekeltem a dalokat, onnan néha kimerészkedtem, majd visszahúzódtam, nehéz helyzet volt. Mindig úgy kezdődött, hogy No-

vákék már muzsikáltak, szólt a cselló, a fuvola, a gitár, aztán jöttem én, taps, vérsüllyedés, vérnyomás-emelkedés, rosszullét, Gézával álltunk a függöny mögött, szorította a karom, és örökösen ezt mondta, nem te vagy a fontos, hanem a dalok. Ne magamra figyeljek, csak a dalt vigyázzam, merüljek bele mindegyikbe külön-külön, bújjak a bőrükbe, húzzam őket magamra. Dalt dal után. Az ügyelő után ő indított a színpadra, ez szinte szertartássá vált. Tamás, nem te vagy a fontos, hanem a dal. Jó útravaló volt, egy egész életre.

13. (rántotta) szeptember 18. ► A kemoterápiás kezelés megkezdése óta először vizsgálták a fejleményeket. Mi a helyzet?

Igen, ma reggel Budakeszin voltunk, a kórházban. A Korányiban. Volt alkalmam szemlélődni. A folyosón mindenféle náció, szerzet várakozik a legnagyobb baj ok valamelyikével. Cigányvajda, hajléktalan, színész, katona. Vad fiúk, szépasszonyok, szelíd öregurak. Itt nagyon egyformák. Lehangoló kép. Aztán feltűnnek a szent emberek és a segítőik. Elvegyülnek a tömegben, és megpróbálják eloszlatni a kétségbeesést. Egy nap múlva egy újabb csapattal kezdődik minden elölről. A múltkor láttam a szobánk előterében, hogy kezet egy férfival egy fiatal orvos: „Sajnos elveszítettük az édesanyját…” Elvesztettük, ezt mondja. Mintha a rokonuk lenne… Biztos sok ilyen „sajnos” van, de nem hátrálnak. Szentek. Szerintem akikkel a betegségem kapcsán találkoztam, egytől-egyig szentek. Most már biztos is vagyok ebben. Velem meg az a helyzet, hogy a röntgen meg egyebek azt mutatták, hogy a kéthetes kezelés javított valamit az állapotomon. A professzor büszkén mondta, hogy a daganat kisebb lett. Örültem, hogyne örültem volna, de aztán visszarántott a hétköznapokba, mondván, ha elérjük a műtéti helyzetet, akkor a menekülés felé vezető út háromnegyedénél vagyunk. ► Vagyis a műtét lehet sikeres és sikertelen. Illetve áttét is felbukkanhat valahol.

Pontosan. Rákérdeztem, mi van az áttétekkel, de a választ elodázták. Majd a vizsgálatok… Itthon az a hír fogadott, hogy András négyesre vizsgázott művészettörténetből, ettől a rákos daganat ijedtében összecuppantotta magát a felére. Az világos, hogy jön most két durva hét, a hajam valószínűleg végképp lejön a fejemről, de aztán remélhetőleg többhetes föltáplálás, fölerősítés következik, hogy készen álljak a műtétre. És ha nincs áttét, és nincs semmi komplikáció, akkor mostantól hat hétre képzelem én a műtétet, az előtte levő hetek pedig aktívan telhetnek, emberi lényként mozoghatok a világban. Látod, ma derült ég vagyok, ebből szokott rendes villámcsapás érkezni.

► Holnap mindenképpen felhők lesznek, hisz megint kezelés.

Jó, de azt tudom. Ma felhívtam a Hungarotont, hogy begyűjtsem az anyagi járandóságokat, mert ott mindig kallódnak kósza jogdíjak, amikről nem értesítenek. Kérdeztem is a Katikát, akivel igen jóban vagyunk, mert régi dohányos, és annak idején a Hungarotonban ketten voltunk, akik majd megőrültünk, hogy hol tudnánk egy cigit elszívni, miután a dohányosokat kiebrudalták az épületből, szóval kérdeztem, miért nem értesítenek soha, na így beszélgettünk, és akkor kiderült, hogy neki is ez volt, ugyanez, tüdőrák. Lassan mindenkiről kiderül, hogy rákos volt, vagy éppen az, vagy mindjárt az lesz. Elég sokan átvészelik. Kérdeztem Katikát, hogy a cigi, azzal mi van, és mondta, hogy ő bizony még a műtét előtti napon is elszívott egyet, viszont utána annyira rosszul volt, hogy azt a nagyon rossz állapotot használta ugródeszkának a műtét után. Valószínűleg én is így fogok megválni a cigarettától. ► Ehhez kell egy műtét.

Ehhez is. Sokat okosodtam ma. ► Eszmét cseréltél a professzorral, a várakozó betegekkel, Katikával… Úgy érted, kezdek esztékás nénivé válni? Sajnos igen. Pedig nagyon elhatároztam a betegségem elején, hogy nem hagyom magam, nem bújok szakkönyveket, nem mesélek, nem kérdezek, nem adok és nem fogadok tanácsot, nem merülök el a mit szedsz – én mit szedek témakörben. Vitézül kellene végigcsinálni, ne nyüszítsek, ne legyek kétségbeesve. Az ember tartsa magát. De látom, ahogy napról napra közelebb kerülök a dologhoz, lassan kitanulom a műszereket, otthonosan járok-kelek a kórházban, flottul mondom a gyógyszerek nevét, tudom az ízüket. Erre a mindenórás pirulára nagyon pipa vagyok. Tudniillik nekikezdesz, kikészíted a festéket, kezedbe veszed az ecsetet, és akkor megszólal az óra. Jelzi, hogy hagyj abba mindent, vedd be. Olyan ez a gyógyszer, mint a szárított húgy. Meséltem már róla, szinte személyes ismerősöm már, tegezem, és ha én nem is, a sejtjeim szeretik, zabálják. Egyre képzettebb leszek a betegségem tekintetében, mesélem másnak, és őt is végighallgatom, és süllyedek bele a beteg állapotba. De ha megúszom, akkor ugyanez le is pereg majd rólam, adná a Jóisten. Akárhogyan is, Gábor atyához a jövő héten elmegyek. Ha le tudtam menni Kővágóörsre, akkor el fogok tudni menni a Bakáts téri templomba is. Most illendő menni, amíg még rendben vagyok, ilyenkor illik megszólítani az Urat, nem pedig akkor, amikor már csak a könyörgés, a segélykérés van hátra. Ja, és Attilához, a könyvelőnkhöz is menni kell, tudod, az evát mihamarább be kell fizetni. Te is evás vagy, nem?

► Jogvédő, Jóisten, könyvelő… Komoly feladatok. Korrigáljunk azért a fogalmazáson, Attila mindenekelőtt barát, és csak mellékesen könyvelő, azok közül való, akik az úgynevezett sofőrjeid voltak. Éppen hogy sose neveztem őket sofőröknek. A barátaimról beszélünk. Egy idő után ők vittek vidéki utakra, határon túlra. De kezdetben én hurcolásztam a csapatunkat a Fiat 500-asommal.

Novák Jánossal, Sárospatak felé (1973) ► A Huszonötödik Színházzal együtt azonnal elkezdődtek a vidéki fellépések?

Igen. A hetvenes évek elején vagyunk, virágzik az egyetemi kultúra, jóindulatú tumorként burjánzik mindenféle kisközösség, a Műszaki Egyetemen, a Szkénében, Debrecenben, Pécsett, Szegeden, Szombathelyen, Győrött, Dombóváron, Esztergomban, Miskolcon, mindenütt pezseg a klubélet. ► Hetvenes évek, klasszikus idők. Most fogunk nosztalgiázni.

Az emberek, valószínűleg a diktatúrát kicselezendő, a kultúra felé kerestek kiutakat, megnyilatkozási formákat. A művelődési házak, egyetemi klubok tömve, az emberek igényes programok százai között dúskálnak, viták, előadóestek, színházak mindenfelé, Halászék Pesten, a Manézs Mis-

kolcon, Paál Istiék Szegeden. Ma alternatívnak mondjuk ezeket a társulatokat, némelyik a KISZ szárnyai alatt, államhatalmi jóváhagyással, összekacsintással vagy akár feddések közepette, a tiltás határán, de működik. A fiatalok elvannak, kiadják a gőzt, mi meg ellenőrizhetjük őket, gondolják a pártelvtársak, rajta van a kezünk az események ütőerén, és arra vigyázunk, nagyobb bajt ne csináljanak… Ekkor indul a táncházmozgalom, Sebő, Halmos megőrjíti az embereket a Kassák Klubban, Ruszt, Malgot Pista, Fodor színházat csinálnak, Sándor Gyuri is felbukkan, Budapesten a Műszaki Egyetem és a Közgáz a két fellegvár, az Egyetemi Színpad a zászlóshajó. Pécstől Szegedig, sőt a kisvárosoktól a falvakig mindenütt pezsgés, akárhová megyünk, dugig az előadóterem, tömve a klub, mert az emberek kíváncsiak mindenre, és valószínűleg kapnak is mindig valamit, ha nem tőlem, akkor mástól, ahogy én is töltődök, ismerkedek, rácsodálkozok mindenre, ahol csak járok. És járok, járunk sokfelé: a Fiat 500-asba, ami egy fűnyírónál alig nagyobb, bepréselődik négy ember, a Márta Pista gitárja, az én gitárom, egy cselló, Novák nem enged hozzáérni a csellójához!, egy mandolin, egy gitárcitera, amit effektnek használunk, plusz Kecskeméti Gábor fuvolája… És talán még xilofonok meg egyebek. Elkezdődik az országjárás, menni kell, hívnak. Az első két előadás után a Huszonötödik Színházba nem jutnak be az emberek, állnak a lépcsőn, a kapuban, berobban ez a furcsa műfaj, és szétspriccel az országban. A telefon a mamámnál csörög, ő fölír mindent, én visszahívok mindenkit, és ha csak lehet, elvállalom. De kiderül, egyre nehezebb az egyeztetés. Márta Pistáék jönnének, mert szeretik a dalokat, de hát mindenkinek van egyéb törekvése is a világban. A Novák például kapott egy ösztöndíjat Németországba, természetesen elutazott, Jakobi került a helyére. Ahogy teltek a hónapok, úgy lett egyre nehezebb összehozni a csapatot. Így mozdult, így szorult a magány felé a műfaj. De amikor csak lehetett, együtt mentünk, én vezettem. Akkoriban nem ittunk se előadás előtt, se utána, esetleg egy konyakot, de simán lehetett vezetni, nem volt olyan ádáz ellenőrzés az utakon, mint ma, ha az ember előadás előtt megivott egy fél vodkát, akkor három óra múlva gond nélkül hazavezetett Pestre. ► Te voltál a sofőr.

Igen, másoknak is, magamnak is. Tanítani is autóval jártam. ► Gondolom, lesz egy átmeneti időszak, amikor még tanítasz, de már énekes vagy.

Nehéz időszak. Az éneklés éjszakai műfaj, Novákékkal néha kettőig muzsikálunk, utána valahogy hazaavászkodsz az albérletbe, reggel fölkelsz, esetleg folyosói ügyeletes vagy, olyankor fél hatos kelés, autóval ki Kőbányára, héttől ügyelsz, ahogy tudsz, és akkor bizony megtörténhet, hogy elbóbiskolsz az órán. És az mégiscsak vérlázító, ha a tanár elalszik az órán. Megkéred hát valamelyik kedvenc tanítványodat, hogy osonjon ki

a közeli presszóba, és hozzon egy kávét, de ügyesen, hogy az igazgató úr meg ne lássa. Én, akinek amúgy is volt a rovásán: Jancsó-film, Párizs, egyre többször estem be az utolsó pillanatban, ilyenkor egyből föllopakodtam a tanterembe, mintha így nem derült volna ki a mulasztás. Pedig a napló lenn maradt a tanáriban, a diri csak ránézett az osztálynaplók állvá nyára, és azonnal látta, hogy egy napló benn van a helyén, megnézte az órarendet, kinek van ott órája? Cseh Tamásnak. Szóval úgyis lebuktál, de legalább maradj ébren, ha már le vagy bukva. Így ment egy darabig. Havonta négy-öt vidéki út, aztán a pesti fellépések, plusz a dalírás, plusz a magánélet, nem tudom, hogy akkor szerelmes voltam-e, vagy nem, talán nem, de magánélet akkor is volt. Föllopózni reggel az osztályba, kávéért küldeni a gyerekeket… szégyenletes dolgok, főleg hogy az iskola még büszke is rám. Gondold el, a tanáruk már a tévében is szerepel! Az Arthur Rimbaud-t énekeltem Réz Ádám műsorában, és akkoriban a tévébe bekerülni olyan volt, mint amikor ma valakit föllőnek a Marsra. Nem úgy volt, hogy az ötven csatornán bárki hablatyolhat, és nem győzik előszedni a világ hülyéit, nyilatkozzanak, szerepeljenek. Szóval ők még büszkék lehettek rám, a mi Tamásunk filmez, meg a tévében látható, és színházban is énekel. Néha a tanáriba be kellett vinnem a gitárt, utána jött az osztályom is, hogy tanár úr, tessék gitározni… A gitár varázshangszer volt akkoriban, ez ma már érthetetlen. És akkor a diri valahogy elintézte, hogy félállásban taníthassak. Mert a tanítást nem akartam abbahagyni. Egyrészt szerettem, másrészt Gézával nem terveztünk jövőt a daloknak. Ő sokszor mondta, holnapután arra is ébredhetek, hogy tehetségtelen vagyok, és nem tudok dalt írni. A természetünk se olyan, hogy a távoli jövőt vizslatnánk. Most mi van, erre figyeltünk, ahogy a dalok is erről szóltak. A félállás adott valami biztonságot. Meg egy kis pénzt is. ► Mennyiért lépett fel Cseh Tamás 1974-ben?

Nem emlékszem. Ötven forintért vagy ötszázért? Fogalmam sincs.

Várj csak… az úgy volt, hogy az ORI egy bizottsága… ► Országos Rendező Iroda, volt valami ilyesmi. Ők állapították meg, ki mennyit ér, magyarul ki mennyit kérhet egy előadásért. 1979-ben 600 forint lett nekem megállapítva, és ebből gitárhúrra is alig futotta. Hát igen, a nagy probléma: nem volt jó gitárom. Úgy emlékszem, a premieren Szörényi Levente gitárját kértük el, mert az én gitáromat leszólták a Novákék, pedig az már rég nem az anyukaféle gitár volt. De Novák és Márta mondták, ez nem komoly hangszer, előbb-utóbb venned kell. Szóval a Szörényi Levente Epifon gitárján játszottam. A nagy Szörényi odaadta a gitárját az ismeretlen Cseh Tamásnak. Rendes dolog volt tőle.

► Szörényi hogy kerül a képbe?

Sehogy. Valakik elintézték, hogy kölcsönadja a profi hangszerét. Valahogy meggyőzték, hogy jó helyre kerül az Epifon. Aztán hetek múlva a japán hangszerkiállításon megvettem egy Yamaha gitárt, de ezt már meséltem: hétezer-háromszáz forint, OTP-hitel, Sári, a nővérem a kezes.

Erre már lehetett vigyázni, úgy szólt, mint az álom. Nagyon kézre állt nekem, és ez a mai napig így van. Olyan, hogy meg nem válok tőle. ► Nyilván a félállásnak is hamar vége lett.

Igen. Elragad az éneklés, egyszer csak minden lesz a dal. Elköszönök Kőbányától, jön a szomorú búcsú, Tamás elhagy minket. Édesanyám meg a családom egyre dermedtebben figyeli, mi történik. A biztos tanári állást otthagyni azért, hogy színházban énekelsz?! Hisz ha egyáltalán színház lenne! De ez csak a Huszonötödik Színház, valami jó nevű kezdemény, nem komoly dolog, mint mondjuk, a Nemzeti. Igaz, nem adom föl teljesen a tanítást, később óraadó leszek a Tanítóképző Főiskolán, de hát az csak négy óra. Miért nem tanítasz középiskolában, Tamás?, hangzik el sokszor, és én nem mondom, de tudom, azért sem mehetnék oda, mert oly mértékben lobbanékony típusú vagyok, hogy azonnal beleszeretnék egy negyedikes lányba. Ha megláttam egy szép nőt az utcán, abban a pillanatban halálosan szerelmes lettem. Mindig vonzottak a nők, szerettem őket. A főiskolán élveztem a tanítást, persze nem azt csináltam, ami elő volt írva. A gyakorlati munkának ugyanis semmi értelme nem volt. Ha egy évben egyszer festetek veled valamit, attól te nem fogsz tudni rajzot tanítani. A főiskolások hat-nyolc évvel azelőtt láttak utoljára vízfestéket, hát akkor minek?! Csak arra döbbenhettek volna rá, hogy nem tudnak semmit.

Emiatt, úgymond, elméleti órákat tartottam, és azt próbáltam tanítani, hogyan lehetne megszerettetni a képzőművészetet a gyerekekkel. Nehogy kitegyenek egy vázát az asztalra, hogy azt másolja a szerencsétlen, mert az gyerekkínzás. Hogy a lusta rajztanár kilöki az asztalra az otthonról behozott kávédarálóját, másold, fiam, ami által különben a perspektívát remekül meg lehetne tanítani, ha lenne rá idő, de aki azt se tudja, mi a perspektíva, az csak gyötri a gyereket, és hülyeséget hülyeségre halmoz. Az volt a mániám, ha ti jó tanítók lesztek, akkor jobb lesz a világ, mert akkor a ti diákjaitok is jobbak lesznek, és a világ szebb lesz, mert mindenki egy kicsit jobbat csinál maga körül. Az óráim bizonyos forradalmi hangulatot öltöttek, utána általában lementünk az Erkel Színháznál lévő presszóba, ott folytatódott a világmegváltás. Viszonylag pontosan tudtam már fogalmazni, és addigra azzal is tisztában voltam, milyen országban élek, és itt mi történik. Nagy hévvel hangoztattam, hogy a feketét ne lássuk fehérnek és fordítva, szóval egy zsendülő nemzedék ideológiai továbbképzése folyt tanteremben is, presszóban is. Emberi viselkedést, történelmet, földrajzot, világhoz való hozzáállást, sajnos legkevésbé a szakmát taníthattam egy-

egy csoportnak, nem létező óraszámban. Ez az egész aztán váratlan véget ért. Év vége felé megkérdeztem attól a huszonnégy hallgatótól, aki benn ült a teremben, hogy hányan fognak elmenni tanítani. Négyen tették föl a kezüket. És a többiek, ők mért nem? Diplomáért jöttünk, mondták. Ez a négy kéz nekem ökölcsapás volt gyomorszájra. Bementem a tanulmányi osztályra, akkor én ezt nem csinálom. Nem rakom ki a szívem, a tüdőm, ha nem látom az értelmét. Ezzel vége lett a tanításnak. Maradt az éneklés, mégpedig többnyire egyedül. És egyedül rossz utazni, hogy visszatérjünk az eredeti témánkhoz. Közben a hírem, a kicsi csillagom emelkedett ezen a szürke magyar égbolton fölfelé, nem ragyogott, de azért pislákolt, és mindig akadt az útra egy társ, aki azt mondta, ne menj egyedül, megyek veled, sőt vezetek én, és ha már én, akkor a saját autómmal, úgyis jobb az, mint a Fiat. ► 73-ban visszajöttök Párizsból, hamarosan fellépsz a Huszonötödikben, elköszönsz az iskolától, a tanítóképzőtől, énekes leszel. Ha jól értem, mindez alig egy év alatt megtörténik.

Valahogy így. És még el se hangzott, hogy találkoztam Másik Jancsival. ► Azaz következett a Levél nővéremnek című műsor, majd a lemez.

Utóbbira mondta azt Géza, hogy jobb is lehetett volna, ha…

Ne szaladjunk ennyire előre. Itt muszáj megemlítenem, hogy én közben beleszerettem egy lányba. Egy fiú bemutatta a saját feleségét, mint a húgát, és én beleszerettem. Aztán kiderült, hogy nem húg, hanem feleség, sőt kisgyereke is van, de mire észhez tértem, én már fülig szerelmes voltam. Olyannyira, hogy megmondtam a férjének, András, én el fogom venni tőled a feleségedet. Akkor már a Bródy Sándor utcában van az albérletem, mert kitelt a vízivárosi aranyidő, eladták a lakást a fejünk fölül, de közben Benke Laci szól, hogy disszidálni fog, ha akarom, átjátssza nekem az albérletét. Hogy menjek oda a Mariska nénihez, mert ő úgyis lelép Párizsba, és hogy ez egy remek jó albérlet, a lépcsőházból külön van bejárat. Így is lett, én ott albéreltem. Benkének persze nem sikerült a disszidálás, jelentkezett, amikor hazajött, de hiába, mondtam neki, ide már vissza nem jössz. Jó albérlet volt, meg akartam tartani, pedig többnyire Csepelen laktam ezzel a szépasszonnyal, Katival. Kikerülném én ezt a magánéleti szálat, de hát erősen belejátszik majd a dalok sorsába. Tehát a Bródy Sándor utcában laktam már, amikor Jancsival megismerkedtünk, ott írtuk aztán a Budapest című dalt. Operát kéne írni, ez volt az én eredeti nagy tervem.

Jó, mondta Jancsi, szóval hogy beszáll, hárman írjuk az operát, ezt határoztuk, noha addig egyetlen dalt sem írtunk. Én több dallammal készültem, közülük az egyiket áriaszerűen elnyújtva, mögé kórust képzelve el is énekeltem, Jancsi fordított egyet a dallamon, ily módon közös lett a szerzemény zeneileg. Aztán megjött Géza, és percek alatt ráírt egy szöveget. Így

született meg a Budapest. A dalok láncolatából képzelt opera azonnal elfelejtődött. Mint a szikrák, röpködtek az ötletek, bizsergett a levegő körülöttünk. Hárman lettünk. Géza közölte, mi lesz az új műsor. Levél lesz, és egy nőnek írjuk. ► A Toscát végigkínlódó, a komolyzenét kerülő, „háromakkordos” énekes operát tervez?!

Nem volt pontos terv. Operaszerű, miseszerű műre gondoltam, később szegény Hernádi Gyulával neki is láttunk. Profán misét írni, ezt akarhattam. Nem istenkáromlás gyanánt, hanem a szerkezet miatt: drámai művet képzeltem. Ez dolgozott bennem, nem tudom, miért. De hát az első ária azonnal dallá változott, opera és mise helyett levelet írtunk. „Ez egy levél, a borítékja kékes, a bélyeget forintért vettem…”, ilyen összekötő részek hangzottak el, és ehhez Novák Jánostól kértem egy varázslatos dallamot. fölajánlottam neki saját dalokat, a Balogh Ádámot, a Lee Van Cliffet, bármit, tehát hogy cseréljük el, azokat te szerezted, ezt én. Ez nyilván nem megy, a Novák Jánosé a levél-dallam, amit ő eredetileg Latinovitsnak írt. Ez egy Kosztolányi-vers megzenésítése, de erre a dallamra föl tudsz olvasni egy Magyar Nemzetet, egy regényt, egy telefonkönyvet. Három hónap alatt megszületett a Levél nővéremnek, a bemutatója fergeteges siker, és Jancsival elindulunk mindenfelé a Fiat 500-assal. Tömegek vannak az előadásokon. Gondold el, ez még vadabb újdonság, mint a Dal nélkül. Egy fickó, akit a műfajjal együtt éppen megkedvelnek, egy flikkflakkal még újabbat csinál, olyasmit, amit addig nem csinált senki. Bereményi szárnyal, János mindent tud a zongorán és a gitáron. Olyan társra bukkantam, aki Isten adománya. Ha nincs az a kis gikszer a Kati körül, akkor… Akkor bizonyára minden másként alakul. ► János épp tegnap este hívott fel, igencsak rosszkedvűen. Elmesélt valami kacifántos történetet, hogyan vágták át nemrég egy fellépésen, kevesebbet fizettek, semmi nem úgy volt, s a többi, mondta, magyarázta a méltatlan helyzetet. Megdöbbentem, hiszen egy kivételes muzsikusról beszélünk harminc évvel a Levél nővéremnek után. És ő nem kallódott el, nem került leszálló ágba, csinálja a dolgát.

Jánost mindig zavarta, ha alulfizettek bennünket. Én rosszkedvűen, de tudomásul vettem. Azt hiszem, a mai napig én vagyok Magyarország legolcsóbb énekese. Soha nem alkudoztam. János természetes rátartisággal mondta, amit csinálunk, az nem ennyit ér. Bent ül hatszáz ember, és akkor mi filléreket kapunk?! Őt ez bosszantotta, és nem pusztán anyagiasságból. Én sose figyeltem oda eléggé, aztán mire észbe kaptam, már rég odaígértem magam bagóért. El is terjedt rólam, hogy a Tamás egy üveg borért eljön.

Három hónap alatt megszületett a Levél nővéremnek (Tamás, Géza, János) Mikor évek múlva ezeket visszahallom, akkor bepöccenek, mert én nem borért éneklek, hanem azért, mert énekelni akarok. Franc essen ebbe a rohadt anyagias világba, mert ez is csak egy ilyen világban jut az ember eszébe. Elszoktunk a táltosainktól, nincs már garabonciásunk, nincs szent emberük, erkölcsünk, csak azt nézzük, ki mennyit kap. Nagyképű mondat, tudom, de talán azoknak vagyok távoli rokona, akik még jó hírrel, tisztességgel járták a világot. Hülye vagy, Tamás, mondták, hogy nem kéred meg az áradat. Mi az én áram? A dalnak nincs ára. Az énekest az ég madarainak kellene etetni, ők kellene, hogy tartsák, de ha ez nem tud megtörténni, akkor az emberek adjanak neki. Annyit, amennyi jó neki. És aki még ezt is megcsócsálja vagy szájára veszi, az alantas ember, ennek az új világnak a semmirevaló embere. ► A Levél nővéremnek idején már krisztusi korban vagy, ideje, hogy benőjön a fejed lágya. Az ember ilyenkor lakást, családot tervez, ehhez például pénzt rak félre.

Sose volt takarékbetétkönyvem. Vagyis egy volt, tudod, a nagymamámtól kaptam, azon nyertem a Fiatot. Ami pénz volt, azt papírban tartottuk valahol, valami könyvben vagy pénztárcában. Vagyis pénztárcám sose volt nekem, a farzsebben tartom a pénzemet. ► Tegnap láttam, hogy Éva pénzt adott Borinak valami iskolai dologra. Egy könyvből húzta elő, ami kellett.

Hát igen, Évával ezt már megszerveztük valahogy. Ha az embernek családja van, akkor minden másképp lesz. Nagy fordulat az életemben,

amikor családom lesz, de ettől még igen messze vagyunk. Most még Katival élek, úgymond, vagyis egy időre Csepelre költözök a tizedik emeletre, és sajnos mégis föladom a Bródy Sándor utcai, aranyat érő albérletemet.

Csepelről járok énekelni, onnan hordom Eriket iskolába a Naphegy utcába, Budára. Az apja elrabolja, mi kaszkadőrökkel visszaraboljuk, jön a gyámhatóság, a per. Én a Katiba szerelmes voltam, mindent elkövettem, hogy neki jó legyen, és ő természetesen akarta a gyerekét. Akarta persze a férje, András is, akivel barátkoztam korábban, és aki, mikor mondtam, hogy el fogom venni a feleséged, ha már ekkora hülyeséget csináltál, kinevetett. Később már nem volt nevetés, amikor a bírósági folyosón találkoztunk. Ez volt az egyetlen bírósági ügyem életemben.

Kati ► Mi volt az a hülyeség? Hogy húgaként mutatta be a feleségét?

Igen. Alkalmat adott, hogy beleszeressek. Egy feleségbe nem szabad beleszeretni, azt távolról kell imádni, rágondolni éjszaka, aztán elfelejteni örökre. Kati a filmgyárban dolgozott, féltékeny voltam rá, zöld szörnynyé váltam időnként, mert túl csinos volt, nevetős, mindenkihez kedves, én pedig azt akartam, csak velem legyen az. Egyet viszont látnom kellett: nem szereti, hogy énekelek. Hogy egyfolytában ez van, Egyetemi Színpad, Szeged, Szombathely, megyek, taxizok, utazok, viszem a gitárt, megérkezek, nincs erősítés, minden kezdetleges, szörcsögünk, kattogunk, minden szétszakad, elalszik a villany, nincs öltöző, nincs semmi, és én mégis megyek. Őskorszak volt ez, és ebben Kati nem nagyon tapsolt nekem, illetve azt éreztem, neki nem tetszik, hogy én ennyire komolyan veszem az éneklést. Márpedig megéreztem, hogy ez fontos, hogy jó döntést hoztam, és nem baj, hogy odavan a képzőművészet, mert helyette ott vannak a dalok, és azoktól az emberek szemében cinkos értések, lángok lobognak. És előadások után húszan-harmincan-ötvenen ülnek körülöttem, várják, hogy mit mondok még.

► Mit mondasz?

Azt fejtjük, bogozzuk együtt, mit mondanak a dalok és általuk mi ott együtt. Lassan megtanuljuk, mire mondunk nemet, de mire mondunk igent, azt is tudni kell. Nagy történet bontakozik ki szép lassan, én ezt megízlelem, megszeretem. Találkozom a felelősséggel, érzem, nem könynyű kaland az éneklés, nem csajozhatok például az éneklések után, hisz a dal nem cserélhető be ölelésre, aki igét hirdet, az ne váltsa azt be női derekakra. Lehet, hogy azért, mert ez idő tájt szerelmes is voltam, de ezt igyekeztem betartani. A társaságot amúgy is zömmel fiúk, férficsapatok alkották, aki szép lány volt, mert voltak azért, az biztos valakihez tartozott, és én ezt néha fölöttébb sajnáltam. Jellemző kép: már énekeltem, már beszéltem, hajnal négy van, mindenki hazament, én meg leharcolva, lepusztulva ülök egy idegen városban, boldogan, de egyedül. ► Hol volt ilyenkor szállásod?

Többnyire kollégiumok vendégszobájában, vagy valakinek a lakásán, és vonattal vagy autóval másnap vissza. ► Így ismerkedtünk meg. Szolnokon énekeltél valamikor 1980 körül, aztán éjjel, ki tudja, miért, nálunk kötöttél ki.

Rémlik valami. ► Másnap rántottát ettél, ültél a nagy bőrszékemen, „Anna, Anna, Anna…” énekelted a lányomnak, aki ott totyogott körülötted.

Nem emlékszem. ► Ezer ilyen másnap volt, gondolom.

Sok volt. Ha maradtam. Olykor a hajnalig tartó beszélgetés balul ütött ki, így volt egyszer Pécsett is, lecigányozták a székelyeket vagy a jó ég tudja, mi volt a baj, én berágtam, dühödten kigyalogoltam az állomásra, ott éjjel is van taxi, és hazataxiztam Budapestre. A gázsim persze nem volt elég. De rákaptam a sértődésre. Vagy inkább a taxira? Győrből, Sopronból, Debrecenből is jöttem így haza, mindig rosszkedv miatt. Éjszakára általában szomorúsággal vegyes, leharcolt állapot jött létre, társult hozzá persze ital, ami növeli a szomorúságot, és ez a bánatos dac, hogy szart se ér az egész, és hogy a hely is gyűlöletes, kikövetelte az indulást. Hajnalra sötét, fekete kedvem lett, és ez a rongy, fáradt ember azt érezte, nem bír ki még négy órát az első vonat indulásáig. Nem úri passzió volt ez, inkább menekülő, hajnali téboly. Bántam aztán nagyon, pénzem persze nem maradt semmi. Később, mikor már nős voltam, szegény Éva csinált rántottát meg kávét a sofőröknek, akik hajnalban beállítottak velem.

► Mármint a taxis?

A taxis, hogy ne éhesen, álmosan induljon vissza. Áll szerencsétlen a drosztjában vagy az állomáson, gondolja, félóra múlva mehet haza a feleségéhez, aztán jön egy őrült, azt mondja, Pestre, a taxis hezitál, de az üzlet vonzó, hisz oda-vissza kell fizetni, a feleség megvárhat. ► Nehéz helyzet: az nem történhet meg, hogy egy Cseh Tamás az utolsó tapsnál már a számlatömböt tölti, zsebre vágja a lóvét, és szevasz. Azt akarják, hogy maradj, és te is maradni akarsz. Ugyanakkor lesz egy pillanat, amikor nem feltétlen dacból, fekete kedvből, de egyszer csak bevégeztetett, nincs ott több dolgod, vissza kéne indulni.

Ezt a pillanatot mindig nehéz volt megtalálni, mert amíg az ember jókedvű, amíg nagy a társaság, röpül az este, addig ezt nem érzed. Mindig utóbb derül ki, hogy már rég nem kéne ott lenni, akkor meg már késő. Ebben segítettek meg engem azok a társaim, akik végül is lettek, Harris Gyuri, Michnai Attila, Bánfalvi Jóska, Regenye Zoltán… Harris Gyuri vendéglátó-ipari főiskolás volt, valamelyik est után megismerkedtünk, kiderült, van valami autója, szívesen vinne. Trabantja volt. Kiváló ember villódzó képességekkel, nyelveket tud, érti a dalokat, csavargó természetű, remekül vezet, nagy vagány. Volt olyan, hogy jöttünk haza télen Kaposvárról, és nekirohant a befagyott Balatonnak, hogy átmegy rajta. Hál’ istennek visszafordult. Szinte kereste a veszélyes helyzeteket, semmitől nem riadt vissza.

Ha előttünk egy hótorlasz, ő hátratolatott, és áttört rajta. Aztán a Trabantot egyre jobb autók váltották fel. Gyuri vitt, én ihattam, nagyokat dumáltunk, élveztük, kalandos heteket, hónapokat töltöttünk együtt. Ő aztán, amikor végzett, a bécsi Mátyás Pince menedzsere lett. Na meg admirális is, emlékszel, ő foglalta vissza Gézától Neszambriát. Utazás közben rengeteget beszéltünk, meséltünk, barátkoztunk, a legszemélyesebb titkok cserélődtek ki. Tudtam a szerelméről, ő is tudott az én összesemről. Izgalmas történetek sorozata, közös boldogság ez, hiszen ő nem rabszolga, ugyanabban a mámorban úszik egy jó este után, mint én. Gyurit a sorsa aztán másfelé vezényelte, én viszont már hozzászoktam, hogy kell egy ember, egy segítőtárs. Akkor már pótgitárom is volt, azt is vinni kellett, meg a technika is rengeteget fejlődött, és az azért mégsem mehet, hogy odamegyek valahova, és még az erősítőt se tudjuk bekapcsolni. Attila ehhez értett, Bánfalvi is. Ők nem riadtak meg két dróttól, azonnal tudták, melyik hova passzol, szóval nélkülözhetetlen társak lettek az utazásban. Ilyen társ Regi is, Regenye Zoli, akivel most is lennék, ha nem volnék beteg.

Regi ezerszázalékos. Szerencsém volt hát, csupa remek társ, akiknek nem volt gyötrelem Cseh Tamást hurcolászni. Nekik úgymond kiegészítő kereset volt a benzinköltség meg a velejárók. Ők tehát nem sofőrök voltak, hanem a mai napig társaim, barátaim.

► Attilánál most voltatok kenyérsütésen.

Neki akkoriban az Ecseri úton volt üzlete. Hatkor nyitott. Nem volt egyszerű. Hajnalban én még javában hadakoztam valahol, ő már számolgatott, fölérünk-e hatra. Volt, hogy Pesten kitett a piacnál, és oda taxit hívtam, hogy hazajussak, mert neki nyitnia kellett a boltot. Attila valójában régész volt, a Nemzeti Múzeumban dolgozott, de hozományként nyakába szakadt egy bolt az Ecserin, ami akkoriban jó megélhetést biztosított.

Gondold csak el, egy egyetemi végzettségű régész a zsibárusok között.

Ott aztán kidörzsölte az élet. Közben tanult… ► Attila mindig tanul, és mindig vizsgaidőszaka van.

Kitanult mindent, számvitelt, könyvvitelt vagy mit, és adószakértő lett.

A város egyik legjobb könyvelője, írói vénával megáldva. Cikkei rendszeresen jelennek meg a HVG-ben, például. Ha jól emlékszem, az Ecserin ismertem meg. Tudod, rézlámpa, réz gyertyatartó, bármi régi tárgy… Ahogy ott, az üzletsorok között karácsonyi ajándékot keresünk Évával, egyszer csak valaki ránk köszön: Hau! így csak indián köszön. Attila dunai indián volt, ezt utána rögtön tisztáztuk, tehát testvér. Akkor kezdődött a barátság.

Később a Dunát is otthagyta, elköltözött a mi táborunkba, a Bakonyba, a sziúk közé. ► Úgy tudom, Gézának is segített, amikor az Eldorádót forgatta.

Mindent tudott a piacról. Ismerte az Ecserit, a bolhapiacot belülről, teli volt történetekkel. Nekünk is mennyi történetünk lett az utazásokon!

Nemcsak vele, a Jóskával is. Ő a Jász. Jászberényi fiú. A jászokat nagyon bírom, utolsó vad betelepülők, ezért aztán a Bánfalvit kineveztem a jász íjászok kapitányává. Mégse üljön mellettem egy civil! Jóska élvezte legjobban a bulikat. Végtelenül türelmes volt, vele még reggel ötkor is lehetett múlatni az időt. Mondtam, szólj rám, legalább szóljál! Nem akarok, mondta, látom, milyen jól érzed magad, Tamás. Ő otthon maszekolt, nem volt foglya az időnek. Regi az volt, de neki valahogy tudtam engedelmeskedni.

Vele előre megegyeztünk, hogy éjfélkor indulás. Egy órakor szólt, hogy mehetnénk. Felálltam, és mentünk. Szelídséggel nálam sokkal többre ment volna a világ. Jóska egészen hihetetlen manőverekre volt képes.

Egyszer fölhívtam Sopronból, mert valaki más vitt le, ragaszkodott ahhoz, hogy levigyen, de összevesztem vele egy számomra elfogadhatatlan istenkáromláson. Fölálltam, még a szállodát is otthagytam. Elmentem egy másik szállodába, de nem tudtam maradni. Fölhívtam a Bánfalvit, le tudsze érteni jönni, Jóska? Hajnal volt, hóesés, hóvihar. Jó, ott vagyok érted tizenegy körül, mondta. És megérkezett.

► Valahogy meg kell értetni a képzeletbeli olvasóval, miért telefonálsz ilyenkor. Már kidobtad a pénzed egy szállodára, ott alhatsz, utána bármelyik vonattal visszajöhetsz.

Van nálad két gitár, a fellépőruha rajtad, a másik begyűrve a táskába.

Koloncokkal a nyakadban, másnaposan, fekete kedvvel, nem fogsz kimenni a jéghideg állomásra. Ezek azok a pillanatok, amikor taxit hívsz.

Nem tudom, akkor miért nem hívtam. Talán nem fizettek ki, és nem volt nálam pénz, talán nem volt erőm, vagy nem akartam idegennel ülni órákon át, nem tudom. Csalódtam az emberiségben, vége volt a világnak. És akkor értem jött a Jász. ► Szerintem elfeledkeztél a gyógyszerről.

Elfeledkeztem volna? A fenébe. Pedig már óránként tátom a számat, akár a pelyhes kismadarak, és nyelem a tablettát. ► Nem is baj, hogy megálltunk, a beszélgetés elején volt egy félbehagyott mondat…

Tudom, a Levél nővéremnek születése. Kanyarodjunk vissza.

Tamás és János 2006. augusztus 26-án ► Géza mondta, hogy az a lemez sokkal jobb lett volna, ha Tamás és János között normális a viszony.

Sanyi, az ügyelő szólt, ez még a Huszonötödik Színházban történt, hogy itt van az Erdős Péter. Fogalmunk sem volt, ki az. Erdős Péter, a mogul, a kán ott ül a színházban, ezt beszélte mindenki, mi meg nem tudtuk, ki az. Lenyomtuk a műsort, és akkor ő, a nagy Erdős Péter a kíséretével

benyomult az öltözőbe. Fijúk, raccsolta, stúdióba vonujtok, vemezt csinájtok. Ez idő tájt derült ki, hogy a János és a Kati között lett valami. Amikor én ezt megtudtam, bementem Gyurkóhoz, és mondtam, soha többé nem lépek színpadra ezzel az emberrel. Nem tudom, milyen mély kapcsolat volt ez, soha nem ástam utána, nekem elég volt, hogy ők kedvelik egymást. Katival még hosszan veszkődtem, hiába, a nőket soha ki nem ismerjük. Na mindegy, jóval később, hónapok múltán, de vége lett. És vége lett a közös fellépéseknek. De mi legyen a lemezzel? Dacoltam, én a stúdióba se megyek a Jánossal, nem akarom látni. Nem lesz lemez, mondtam, ezzel az emberrel nem. Géza győzködött, hogy túl nagy ár a dalokért.

Meg kell csinálni, életünkben nem lesz még egy ilyen lehetőség. Géza úgy intézte, hogy szinte mindent külön vettünk föl. Ez bizonyos dalokat hallgatva, például a Budapestet vagy a Presszót, nem beszélve a Költözöm címűről, igen érdekes. Két ellenség beszélget egymással a dalban, közben a Rottenbiller utcai stúdióban villámhárítónak ott van Géza meg a hangmérnök. Így lett meg a Levél nővéremnek. ► És utána vége mindennek.

Vége mindennek. János eltűnt a világban, nem érdekelt, merre, örültem, hogy él, már hogy nem általam pusztul el, Géza motyogott, hogy anynyira megszokta már ezt a két embert… és akkor belőlem lett két ember: Antoine és Desiré. Ők beszélgettek egymással, mint előtte a színpadon János meg én. A gyászév lassan telt, kerültem Jánost, és nem bocsátottam meg neki, Kati még sokáig égő seb volt, bujdokoltam előle albérletről albérletre. De hát az idő mindent jótékonyan befed. Hihetetlen. Az az igazság, hogy a Jánossal nagyon szerettem énekelni. Később, évek múlva újra összebarátkoztunk. Még nem muzsikáltunk, de már jókat beszéltünk.

Minden helyreállt. Tizennyolc év után megszületett a Második levél, aztán Az igazi levél… ► És most, augusztus 26-án…

Az utolsó koncerten… ► Még az is lehet, hogy az utolsón, együtt énekeltetek.

Igen, minden szépen záródik. Ha nem volna ez a könyv, ha nem kéne pontosnak lenni, akkor legszívesebben kihagytam volna ezt az epizódot, de miután annyira összefonódott azzal, hogy miért nem folytatódott a páros, és hogyan született Antoine és Desiré, hát kihagyhatatlan. Remélem, nem vet rossz fényt a Jánosra. Én is elcsakliztam néha mások nőjét, az enyémet is elcsaklizták.

14. (epizód) szeptember 27.

Milyen nap van ma? ► Szerda.

Akkor kedden, azaz tegnap megkaptam a negyedik adagot. ► Ez nem a harmadik volt?

Nem. A negyedik. Ezzel mintegy véget ért ez a kurzus. ► Igen? Én akkor el vagyok tévedve.

Elég, ha én számolom. Neked most kimaradt egy hét. ► Kimaradt.

Rég láttalak, testvér. Baj van? ► Van. Lehetett rá számítani. ► Lehetett.

Ital is volt? ► Volt.

Kórház? ► Az is.

Most nem tudlak sajnálni. Elég volt nekem ez a tegnapi dózis. Azóta is csak alszom. Vonz az ágy mint a mágnes. ► Biztos velejár. A kezeléssel.

Nem tudom. ► Nem kérdezed?

Nem. Mondták a rosszullétet meg a hányingert, mindent mondtak.

Nem is alvás volt, inkább csak megszűnt a világ. Itt tartok ma. Aztán lesz majd egy PET cété.

► Milyen cété?

PET cété. ► Az mit jelent?

Nem tudom. Az Éva biztos tudja, engem nem érdekel. Ez valami különleges, az összes rákos sejtet kimutatja. Benyomnak valami izotópos festékanyagot a testbe, és lefotóznak körbe-körbe. Kettős célja van: kideríteni, van-e áttét valahol, a könyökömben, a lábujjamban, az agyamban, valamint meglátni, hogy mekkora a daganat, és hogy alkalmassá vált-e a műtétre. Ha nem, és ez volt a rossz hír, akkor sugárzás és további kemoterápia következik. És ezt egyszerűen nem fogom vállalni, mert ez nem embernek való. Szerintem most már az agyamat is elérte a méreg. Nem érdekel a világ, te se érdekelsz, ez az egész nem érdekel. Ha a kemoterápia ezzel jár, ez emberpusztító, mert nemcsak a rossz sejteket pusztítja el, hanem a jókat is. Nem akarok emberroncs lenni. ► Ilyenkor beviszik az embert az onkológiára?

Ez sejlik föl megoldásként. Azzal már nem lehet itthon, házilagos barkácsolgatással, elbánni. ► Ott szakszerűségbe lehet csomagolni a tehetetlenséget.

A kórházban rettenetes. Néztem ott egy kedves öregurat, a felesége üldögélt mellette, a tévét is behozták neki, az öregúr fekszik, az agya talán dolgozik, de a világ már nem érdekli. Így nem akarom.

[Tamás cigivel] ► A múlt héten végig ez az állapot volt?

Szar volt. Olyan rosszullétem volt, alig bírtam ki. Azt mondanám erre, inkább meghalok, de nem mondhatom, mert végül is nem fáj, nem nyilall semmi, csak éppen nem ember vagy hanem egy rongydarab. Aki egész életében betegeskedett, és valamelyest hozzászokott, hogy ilyesmi történik vele, az talán rutinosabban viseli, de én ehhez nem voltam hozzászokva. Nem lehet elmondani, nem is akarom, nincs mit siránkozni. Hogy én most le vagyok fogyva, hogy hullik a hajam, az érdektelen, de ha az ember habitusa is leépül, ha érzi magán ezt a betegszagot… Mert hiába fürdik, van egy ilyen kipárolgás, létezik egy ilyen beteg lég, ha ezt érzed, régen rossz. Az állatvilágban ezek elvonulnak a többiektől. ► Az indiánoknál mit csináltak az ilyenekkel?

Az öregek dönthettek úgy, hogy nem maradnak a néppel. És a nép ezt tiszteletben tartotta. Ha lovaik nem voltak, úgysem tudták továbbvinni a magatehetetleneket, fölállítottak nekik egy szélvetőt, raktak bele élelmet és takarót, hátrahagyták őket. Más esetekben az öregek le-lemaradoztak a többiektől, szép csendben leültek, és megvárták a halált. Ez több ezer éves kultúra, ahol tudta az öregember, hogy ő már terhére van a többieknek, a fiatalokat akadályozza a menekülésben vagy a vadászatnál, ezért mindenkinek jobb, ha magára marad. Közösségi szükségszerűség. Aztán,

mikor lovaik lettek, talán vitték még az öregeket egy darabig, ma meg már nyilván beviszik a hospitalba. ► Az indiánok talán még nem ismerték a rákot.

De az attól még volt, csak nem tudták, mi az. Lefogyott, eszi a rosseb, elment a Halottak Birodalmába. Nem tudom, nem értek hozzá, nem foglalkoztam vele. ► A hajad?

Látod, van még. Volt egy kis őszi lombhullás, javarészt a szürkéje ugrott ki, a fehér megmaradt. Lényegtelen. ► Most elmegyek, Tamás, szia.

Szia.

15. (Tulipán) szeptember 29. ► Álltam ma a Bárkán az irodai hirdetőtábla előtt, tavasz óta ott virítanak az évad bemutatóinak szereposztásai. Géza darabjánál ott a neved, januárban kezdődnek a próbák. Szerinted mi lesz?

Csoda lenne, ha ott lennék a próbákon. Persze nem bánnám. Nagy film az Eldorádó, és a darab is az, amit belőle írt Bereményi. Az arany ára.

Láttam Egerszegen a bemutatón. ► Monori hűséges segédjét játszod majd, azt a néma gyilkost, aki bármit megtesz Sanyi bácsiért. Remek szerep.

Az. Vajon ki játssza majd? Lehet, hogy meg tudnám én is csinálni. ► Nem vagy színész, de alighogy a Huszonötödik Színházhoz kerültél, már játszottál is egy előadásban.

Gitáros fiú voltam Jancsónál, a filmjéből átfolytam az általa rendezett színpadi változatba. ► Sokszor szóba került már a Huszonötödik Színház. Közvetlen élményem nincs róla, nem jártam benne, nem láttam előadását, de azt gyanítom, az ilyet hívjuk ma alternatív színháznak.

A Bajza utca és az Andrássy út sarkán van az Újságíró Klub, annak a legfelső emelete volt maga a színház. Barátságos előtér, félkör alakú nézőtér, viszonylag nagy színpad. Hivatalosan bejegyzett színház volt. Az igazi alternatívok, körülményeihez képest úri hely volt. ► Ez feltehetőleg Gyurkónak volt köszönhető.

Gyurkó hozta létre, tehát neki köszönhető. Tudtam a helyről, mert a Fiatal Művészek Klubja az Andrássy út túloldalán volt, és ez a színházi banda a klubban, a Jancsó-forgatásokon meg a közeli kocsmákban egybemosódott a többiekkel. Tudni lehetett, hogy van ez a hely, és ott a srácok és a lányok színházat csinálnak. De csak Párizs után tettem be oda a lábamat. Akkor láttam először azt is, mi van a színpad mögött. Öltöző, sminkszoba, kelléktár… szóval a hátsó traktus, ahonnan a táltosok felvonulnak, és a mágia elkezdődik. Nem lett otthonom, de jól éreztem ott magam. Szépen berendezett, kellemes hely, kárpitok, szőnyegek. Bekerültem

a Még kér a nép színpadi változatába, a Vörös zsoltárba, amivel később Venezuelába is kikeveredtünk. Az előadásban is az a jelképes figura voltam, aki a filmben, de a szerepem jelentősebbre nőtt. A feltartott gitárral mászkáló fiú, akit lelőnek, de életre kel, újra meghal, újra feléled…

Politikai tartalmát akkor nem firtatta az ember, de tény, hogy az egésznek meglehetősen vörös színezete volt. Ezzel mentünk szatmári meg kiskunsági falvakba, tanyákra, hintettük a kultúrát, és úgy lelkesedtünk, mint annak idején a nékoszosok. Sodrása volt a darabnak, tetszetős emberi alakzatok, kórusok, népdalok, néptáncelemek, csendőrök, szép lányok, idézetek a parasztmozgalmak idejéből… Amikor az előadás végén a vörösbort ittuk az eszme egészségére, nem éreztem felhőtlenül jól magam. Ilyen a színház, elkapja az embert a gépszíj. De színész, az nem lett belőlem. ► Az azért nem véletlen, hogy a filmekben, előadásokban bóklászó gitáros fiú nem Zorán vagy Bródy lett.

Nem tudom, mit láttak bennem a rendezők. Nem kértem, nem erre vágytam, bár nem tagadom, élveztem. Később a Lear királyban is fölbukkantam, vállamon egy furcsa gitárciterával, ott az ének mellett néhány szót is szóltam. Bródy is, Zorán is bevonultak a rockba, én pedig maradtam a szélen, ahol a dolgok majdnem összeérnek más felületekkel. Nekem más lett az utam. Igen, kell, hogy legyen minimális színészi vénám, mert anélkül ezek a dalok meghalnak. Ha például a Lee Van Cliffet énekeltem, akkor Lee Van Cliffnek kellett ott lovagolni. Desirével is, Antoine-nal is azonosulni kellett, a Frontátvonulásban pedig ki tudja, hány szereplő van, a vőlegénytől az öregemberig, a pénztárosnőtől a dizőzig, valamiképpen mindet meg kellett idéznem. Igen, mégiscsak lehettek minimális színészi képességeim.

Cserhalmi Györggyel a Jancsó-forgatáson ► Volt ennek bármi előzménye?

Egyszer, még Tordason szavalóversenyt nyertem. Ennyi. Soha nem játszottam semmiféle amatőr társulatban, alig láttam valamit a kortárs darabokból, divatból például megnéztem a Kőműves Kelement, Paál Isti híres előadását, ami furcsa szemfényvesztésnek tűnt, viszont éreztem, hogy igaz.

A hamist utálom. Folyton téptem le magamról is az álcákat. Egész életemben annak akartam látszani, aki vagyok.

Tamara néni, a takarítónő (A legvidámabb barakk, Tatabánya) ► Akárhogyan is, a „színészkedés” végigkíséri az életedet. Később, a Katona József Színházban már én is láttalak az Ahogy tetszikben és egy Dosztojevszkij-adaptációban, A játékosban.

Nem nagyon találtam a helyem a színpadon, sokszor rosszul éreztem magam, de megoldást nem találtam, görcsöltem, gátlásos lettem. Azt hiszem, ezeket az éveket nevezik tanulóéveknek. ► Ahogy érettebb és bölcsebb lettél, úgy nőtt a színpadi bátorságod is, és az estjeiden olyan végletekig el mertél menni, ami a legszínesebb ripacsériával rokon.

A dalokban bátrabb vagyok, az hazai pálya. És azokat újra és újra próbálhattam. A szerepeimen nem tudtam változtatni, ha egyszer nem ment, hát nem ment. Ilyen volt életem első filmfőszerepe, a Nyom nélkül.

A rendező, Fábry Péter mindent megmondott: most nézz balra komolyan, most jobbra merengve… Próbálkoztam, de nem volt időm, hogy kitaláljam magam. Kezdő voltam, alávetettem hát magam a rendező akaratának. Az, hogy a rendező személyisége jelent meg a vásznon, az nem tűnhetett fel a nézőnek. A film viszonylagos sikerrel lement. A dal egész más, a dal az enyém. Azzal nem mindenáron és nem időre kell elkészülni. Énekelgettem magamnak, és mindig másként, mást felfedezve bennük, egyre több ízt megérezve, és ez a mesterség lassan a birtokomba került.

► Hogyan lettél filmfőszereplő? A Nyom nélkül idején már híres voltál?

Volt már nevem. Cseh Tamás, az énekes. ► Húzónév lettél.

Vicces, de talán így van. A hetvenes évek végén a Cseh Tamás név már elég jól hangzott. Túl voltam már az Antoine és Desirén, a Fehér babákon, javában ment a Frontátvonulás, az egyik leghatásosabb estünk.

De ez a film más volt, mint az addigiak. A Jancsó-filmekben könnyű dolgom volt, ő annyit mondott, bejössz magadnak balra és kimész jobbra énekelve. Vagy mondjuk, Tamáskám, fölülsz egy bivaly hátára, és nem esel le, baszd meg, nem esel le, a kurva életbe, mert holnap is kell énekel ni, én pedig bejöttem magamnak balra, kimentem jobbra, énekeltem a bivaly hátán, nem estem le, és az úgy volt jó. Még élveztem is. Jancsónál valahogy nem is érzékeltem, hogy forgatáson vagyok. Be kellett tartani az időket és a métereket, és akkor majdnem biztos volt, hogy jó lesz a felvétel. Nem rólam szólt a film. Buli volt, jó buli. A Fábry-filmben találkoztam először operatőrrel közvetlen közelről. Egy ilyen filmben minden körülötted forog, rád irányul a lencse, mindenki figyeli a mozdulataidat, a rezdüléseidet, csapó, felvétel, erre nem voltam fölkészülve. Nem voltak mankóim, legfeljebb a partnerek. Mint például Temessy Hédi. Ő súgta mindig: bújj bele, bújj bele teljesen, bolondulj meg… ► Gézával is forgattál, és szerintem profi munkát végeztél a Turnéban.

Ott már tudtam valamit, ráadásul Géza ügyesen bánt velem. Többször volt szó róla, hogy valamelyik darabjában ír majd nekem egy szerepet, de az nem valami Cseh Tamás-féle alak lesz, hanem mondjuk, egy gnóm vagy egy törpe. Vagy mint a Tulipán, akit a Bárkán játszanék. Egy tömeggyilkos, a Sanyi bácsi hűséges segédje. Egy szélsőséges karaktert, mint például ezt az éjszakai vakarékot, ócska kis bárzongoristát a Turnéban könnyebben játszottam. Hülyét csinálni magamból, az nekem megy.

Bereményi Gézával, forgatáson ► Törőcsik Marival volt egy jópofa jeleneted.

Igen, az sokaknak emlékezetes, nekem is. Törőcsik is segített, mondott dolgokat. Talán mert szerette a dalokat, még a Maár Gyula Dérynéfilmjéből. Ott a forgatások előtti hajnalokon sokszor keletkezett kisebb „előadóest” a felvételre váró színészek körében. Major Tamás ott szeretett bele a Tarpai Grófnőbe, mármint a dalba, amit még évek múlva is, ritka alkalmakkor, mélyen meghajolva a Katona művészbüféjében „megrendelt” magának. Olyan lett ez a dal Majornak, mint a Lee Van Cliff Jancsónak.

Férfikönnyek. Bizony voltak ilyen óriás hódolóim, például Huszárik Zoltán, Kálmán György, Dajka Margitka. Huszárik Zoli feltűnt időnként az előadásokon. Egy alkalommal a Várban, a Karmelita udvarban énekeltem, az egyik dal közben felsétált az alacsony színpadra, és két-három méterről alaposan szemügyre vett, aztán visszament a helyére. Nem beszélt később sem róla, vajon miért csinálta, de valamit nagyon megnézett rajtam.

Ez a hetvenes évek végén lehetett, akkoriban, ha találkoztunk, leginkább azt beszéltük meg, hogy már egy hónapja nem iszunk egy kortyot se, és ez így is fog folytatódni. Ezeket a dolgokat elemeztük tudálékos részletességgel, és csak szőrmentén említettük a „művészeteket”. A dalok valamiért fontosak voltak számára, azt hiszem. Kálmán Gyurit a Frontátvonulás premierbuliján hallgattam végig a Katona József Színház büféjében. Nagyon erős ösztönösséget és tudatosságot tulajdonított nekem, és erről hosszan beszélt egy embergyűrű közepén. Vérvörös fejjel zsebeltem be a jellegzetes hanghordozással előadott monológot, és nagyon sajnálom ma már, de attól kezdve zavaromban kerültem a társaságát. Pedig akkoriban könnyű volt Budapesten összefutni a nagyokkal. Jobb kávéházak, éjszakai zugok, a Fészek, a filmbemutatók büféi… mind megannyi alkalmat kínál-

tak. Dajka Margitkával is egy filmbemutatót követően hozott össze a sors.

A Körúton, a Vörös Csillag mozi büféjében vitattuk meg az esedékes film hiányosságait, és közben sűrűn rendeltem a pultnál. Valahogy észrevehette, hogy az utolsó fillérjeimből fizetek, mert megkért bennünket, Évát és engem, hogy a buli után kísérjük haza. Bement a Lovag utcai házba, és megparancsolta, hogy álljak az erkély alá. Nemsokára egy zacskót kezdeti leereszteni spárgán a második emeletről. Ez a tied, mondta. Egy üveg vodka volt benne. Most menj el az utca végébe, mert a másik az Éváé, ahhoz nem nyúlhatsz, Ezt suttogta az éjszakai mennyből. Távolról láttam, hogy újabb zacskó ereszkedik alá, de a fogadalmat tartva csak a Szent István körúton bontottuk fel a csomagot. 3000 forint volt benne, több mint egyhavi albérleti díjunk, és egy kis levél Évának, hogy a megbeszéltek szerint ekkor és ekkor jön a férjével a Várszínházba. Így is történt. Utána pedig meghívtak a Berlin étterembe egy vacsorára. Nem sokat beszéltünk a Frontátvonulásról Felesleges lett volna, nagy volt az egyetértés és a boldogság az asztalnál. A pincérek lábujjhegyen osontak körülöttünk, ámulva figyeltem, ahogy Margitka utánozhatatlan, évszázados eleganciával bánt velük. Pertut kellett inni a férjével, Lajtos Árpáddal is, akivel aztán hajnalig beszélhettem a világháborús helyzetekről. Árpád bátyám vezérkari tisztként vett részt a háborúban, és személyesen vezetett hadinaplóját ekkor kitüntetően rám hagyományozta. Ez aztán gyors, tragikus haláluk miatt mégsem került hozzám. Hogy Éva és Margitka mi mindenről pusmogtak, nem tudom, de olyan volt a hangulat, mintha egy család lennénk. Margitka később édesanyámmal sokáig tartotta a kapcsolatot telefonon, sűrű fenyítéseket ígérve nekem, amiért megint nem látogatjuk meg. András születése közeledett, el voltunk foglalva az élet apróságaival, azt hittük, van még idő a vendégeskedésre. Hát nem volt. Margitka és Árpád bátyám, még az emlékük is legyen áldott. ► Óriások körülötted: Kormos, Pilinszky Erdély Miklósnál, Huszárik, Kálmán, Dajka az előadások után… Törőcsik Mari is ilyen. És még a Micsoda útjaimat is gyönyörűen énekli.

Gyakoroltuk előtte a dalt, a lemezen is én kísérem, akkoriban beszélgettünk az éneklésről. Mari, én ilyenkor mindig magamra gondolok. Ezt tudtam neki mondani. Hogy semmit nem csinálok, amikor énekelem, csak belegondolok a tekervényes történeteimbe, amikben szereplő voltam. Tudta ő ezt maga is. Az biztos, hogy úgy énekli a dalt, ahogy kell. Mari kedvelt engem. Forgattuk a Turnét, Géza beszélt a jelenetről, Tamás, most bemégy a szállodai szobába, ruhátlanul, bebújsz az ágyba, s akkor veszed észre, hogy nem a csajodnál vagy, hanem az idős művésznőnél. Amikor Mari látta, hogy nehezen tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel, tanácsokat adott, partnernek tekintett, megdicsért. Azt a jelenetet, az ajtón ki-be, megismételtük vagy tízszer, tényleg jól sikerült. A felvételek alatt a munkával törődtem, csak később gondoltam bele, hogy a mozivásznon meztelenül

fogok virítani. Nem zavart volna ez engem annyira, de mi lesz, ha a mamám látja. Ő tudta, hogy benne vagyok a filmben. Hogy sikerült, Tamáskám? Jól, anyuka. Aztán az egyik barátnője fölhívta, hogy Babikám, hát a Tamás meztelenül szerepel a filmben! Anyuka nem örült.

Madame Pace, tűsarkú cipőben, legyezővel a kézben (Hat szereplő szerzőt keres, Bárka színház) ► Lehet, hogy annak sem örült volna, amikor a Bárkán egy bordélyházi madame-ot játszottál Pirandello darabjában. Egy kiszuperált, bölcs kurtizánt, Madame Pace-t. Megfelelően szélsőséges szerep, akár egy gnóm, egy törpe vagy egy gyilkos.

A próbaidőszakot élveztem. Itthon állandóan tűsarkú cipőben, legyezővel a kézben mászkáltam, ha valaki ilyenkor rám nyit, azt hiszi, megbolondultam. A magatartást hamar megtaláltam, de a járást, a méltóságteljes és sikkes mozgást a magas sarkú cipőben sokáig tanulni kellett. Tulajdonképpen szórakoztató volt. Az előadásokat viszont hamar meguntam. A szerepem szerint öt percet voltam a színpadon, csakhogy előtte másfél órát ültem a fodrászaton, utána meg másfelet a büfében a tapsrendig. Ez aztán nagyon hamar leharcolt engem. Erre én alkalmatlan voltam, mert egészen máshoz edződtem. Az éneklés miatt előadás előtt fölhúzódok, akár egy óra, és addig nem járok le, amíg az előadás véget nem ér. A Pirandello-darabban hiába tudtam, hogy én már nem megyek színpadra, végig teljes izzásban volt a test meg a lélek, közben meg a halálos semmittevés. Ebben kinyíródtam.

► A dalokat soha nem untad? Századszor belekezdeni a Budapestbe, az Apa kalapjába, a Munkásszállásba…

A gyakorlati rákészülés száraz, gyötrelmes és unalmas dolog. Talán egy-két akkordmenet átnézése izgalmas, de a többi részletet és a szövegeket túlságosan tudom. Tehát tulajdonképpen tehetetlenül várok. Gondolatban átmegyek a várható sorrenden, a kezdéseken és a befejezéseken, és várok megint. Némelyik dalt már-már gyűlölöm, mert nem tudom, hogy mit fogok kezdeni vele. Ezek a dalok kiperegtek, így hívom, kiperegtek be lőlem, kiégtek bennem. Egyiknek-másiknak valamiért nem találtam az ízét, emiatt nem is foglalkoztam vele, s mint egy kopasznyakú csirkét vertem ki a többi közül. Mit akar az ott, kérdeztem türelmetlenül, de közben az eszemmel tudtam, hogy igenis kell a szerkezethez, mert az fontos, hogyan következnek egymás után. Némelyiket aztán addig nyüstöltem, sodortam, ütlegeltem, hogy váratlanul csillagdallá vált. Többnyire persze nem. Vagy ott volt a Frontátvonulás, amit majd öt évig mondtam-énekeltem, és már visszafelé is tudtam. Hát hogy untam én azt a fellépés délutánján! De színpadközeiben minden megváltozott. Nem tudom, hogy van ez. ► Az utóbbi években ott állok veled a takarásban, szorongsz, rettegsz, elmondod a magad profán imáját, fogod a függönyt, elhúzod… Idáig tudom.

Idáig tudom én is. De az biztos, hogy ott, akkor, ahogy a takarásból kilépek, a legutolsó tizedmásodpercben történik valami. Van egy szent törés, fordulat, változás. Ott már nem én vagyok. Elkezdem, és valaki folytatja. ► Olyan nem történt még, hogy úgy érezted, nem tudsz kilépni a színpadra?

Sokszor. De a katona nem engedte, hogy megszegjem a parancsot.

Mert amíg énekes vagyok, az a parancs, hogy énekeljek. Ha csak egyszer is nem megyek ki, akkor vége mindennek. Mert milyen énekes az, aki nem megy ki. Régen sokszor hánytam előadás előtt, persze nem jött ki semmi, hisz aznap nem is ettem, legfeljebb reggel ittam kávét, déltájban talán egy kanál levest. A Katona József Színházban menetrendszerűen öklendeztem a félelemtől. Az izgalom, hogy a kilövőállásban egyedül vagy elzárva, mint egy szkafanderben, egyedül az öltözőben, csak az a rohadt hangosbeszélő szól, a kíméletlen ügyelőhang, hogy első figyelmeztetés, második figyelmeztetés, kérem a díszítőket, a világosítókat a helyükre, a hangosítókat a hangpáholyba, a Katonában ezt mondták: „hangpáholy”, és te érzed, hogy az egész gépezet bemozdul körülötted, minden rád vár, most minden rád lesz bízva, miattad van az egész, a közönség zsivaját hallod az utasítón, mert azt már bekapcsolva hagyják, tudod, hogy most özönlenek be a nézők, mindenkiben ott a várakozás, csak benned az üresség,

árva vagy és kiszolgáltatott. Kilépsz az öltözőből, egyedül állsz a folyosón, a reménytelenségben, az esendőségben, kirohansz a vécére, ledugod az ujjad a torkodon, semmi, most már indulsz a takarásba, de vársz még néhány percet, hogy a duzzanat a szemed alól leapadjon… ► És az utolsó pillanatban még rágyújtasz egy cigarettára, pedig tudod, már nem szívhatod végig…

Hát igen. Tehetetlen pótcselekvés. A kezdetekben, amíg volt körülöttem egy csapat, vagy legalább Másik Jancsi, addig még valahogy megoszlott a félelem és a feladat. Az Antoine és Desirénél kezdődött a vészhelyzet, ami csak fokozódott a Fehér babák idején. Nőtt a siker, ezzel együtt a felelősség, és este hétkor az mind csak rám zuhant. Valahogy viselni kellett.

Otthon, gyakorlás közben ► János távozásával Cseh Tamás kettéhasadt, Antoine-ra és Desirére. Ki ez a két személy? És ki az a két férfi, akik a lemezborítón őket megjelenítik?

Barátaink vannak a képeken, Dixi és Zuzu. Lesz majd róluk egy történetem az albérleti időkből: Zuzu a kádban, Baksa András kiságyánál, Dixi mindenhol egyszerre… Dixi egy próféciáló, ivós, zavaros, de a maga nemében zseniális avantgárd fickó volt, szinte megidézhetetlen. Zuzu festett akkoriban, a Várban lakott, benne volt a fiatal művészek véráramában, nagyon vad gyerek volt. A lemezborítón az ő fotójuk jeleníti meg a főszereplőket. Dixi haláláig kitartott a Desiré titulus mellett, gyakran eljárt a színházba is. Megjelent a színészbejárónál, és belógattam. Végighallgatott, aztán csendben eltűnt. Mind a ketten kicsit Desirék voltunk. Vető János

készítette a lemezborítót. Egy kisebb képregényt szerkesztett a hátlapra, és azon mi is szerepelünk és a barátaink is. Vidám csapatmunka volt, és az eredmény is elütött az addig megszokottól. A zenefelvételeknél ekkor bukkantam Péterdi Péterre, aki figyelmes volt, megértő, és szükség esetén előállt egy-egy jó ötlettel. Ma is vele dolgozom. Géza megírta Antoine és Desiré életrajzát, követhető a sorsuk. Ebben már prózát is kellett mondanom, Géza apró közbevetéseket írt a dalok közé. A rá következő est, a Fehér babák is szövegösszekötéssel készült. Hogy Antoine és Desiré megint találkoznak, most a Feneketlen-tó partján, és valamelyikük azt javasolja, beszéljünk a nőkről. Miért a nőkről? Azért a nőkről, mert ők olyanok, mint a fehér babák az emlékezetünk polcain, s mert a nők a mi sorsunk meghatározói. Ez nem pont így hangzik, az eredeti szöveg már nincs meg. A lényeg az, vedd sorra a nőket, és az életed gombolyagát vissza tudod tekerni. Élveztem a prózát, és belejöttem a mesélésbe. A Frontátvonulást, ami egy hosszú monodráma, már gyakorlottan mondtam.

Antoine és Desiré (Zuzu, Dixi, Cseh Tamás) ► Mondom én, hogy színész vagy.

Egy fenét. Az ember néz egy előadást, és úgy érzi sokszor, ő azt jobban tudná csinálni. Ez nem igaz. Menj föl, próbáld meg, leesel az első lépcsőről… ► Mikor voltál először színházban?

Tordason láttam a János vitézt. Valamelyik vándortársulat , talán a Déryné vendégszerepelt a Hangya Kultúrházban. Emlékszem még az illatokra is. Huszárok piros ruhákban, festett fák, bokrok és kastélyok, Iluska mosta, mosta, és jött az illat a színpad felől, a díszletek szaga volt az. Ez az első színházi élményem. Ügy rémlik, Budapesten is voltunk színházban a gimnáziummal vagy a szüleimmel, talán elvittek az Illyés-darabokra, a

kötelező olvasmányokra, nem emlékszem. Ki a csodát érdekelt, a rock and roll izgalmasabb volt! Amikor aztán jött a festés meg az éneklés, akkor a családi tanács kisütötte, honnan van nekem ez a vénám. A képzőművészet talán a Cseh ágból, de honnan az éneklés, a színház? Kiderült, hogy a legelső debreceni színházigazgató, egyébként a mai napig kint van a megfestett arcképe a Csokonai Színház falán, az egyik anyai ági ősöm, Reszler István. Egyébként pedig úgy emlékszem, az első igazi színházi élményem te voltál, amikor a Mulatságot játszottátok a szolnoki diákjaiddal… Vagyis várj csak, előtte Krakkóban láttam egy döbbenetes előadást, azt sem fogom soha elfelejteni! A bolgár tengerparton megismerkedtem egy fiatal lengyel házaspárral, lengyel-magyar mindig egymásra talál, nagy barátság lett belőle. Lovagoltunk, ittunk, vitatkoztunk, templomba jártunk. Később, a krakkói utazásaim mindig náluk kezdődtek, és náluk végződtek. Érdekes, hogy a férfit Janusz Nowickinak hívták, és ő is színész volt, mint az a híres másik, a Jan Nowicki. Janusz főleg zenés darabokban, népszínművekben lépett fel, azokat is nagyon élveztem. Akkoriban ment a Stary Teatrban az Ördögök. És az én barátom, Janusz Nowicki elvitt engem Jan Nowickire, merthogy ő játszott az Ördögökben. A rendező Andrzej Wajda. Lengyelül néhány szót, ha tudtam, ők meg folyamatosan lengyelül üvöltöttek a színpadról, és mégis, az egész hihetetlenül lebilincselő és varázslatos volt. Felejthetetlen. De akit egy ilyen zseniális produkció érint meg először, az már nehezen adja alább. Ez lett a mércém, és sajnos ritka a nagy előadás. Mint például a Tangó Isti rendezésében.

A végnek végéig, könyvbemutató a Merlinben (Cseh Tamás és Paál István)

Az Agyatlanítás balladája (Übü király, Pécsi Nemzeti Színház) ► Paál Isti.

Kedveltük egymást. Kibeszéltük az indián és a western világot, gombot, kalapot, mindent, és persze a valódi, körülöttünk lévő világot is. A szegedi Hágiban, mi, kocsmai forradalmárok sokszor álmodoztunk, tervezgettünk: hogy Arthur Rimbaud, meg hogy Afrikába megyünk, elpusztulunk, nyitott ingmell… Néha nehéz volt vele. Csökönyös volt és egyre szigorúbban következetes. Én nem voltam az. Évek múlva kezdtem észrevenni, hogy kölcsönvette néhány gesztusomat, egyszer csak csizmában járt például. Olyan utolsó cowboy lett belőle, olyan Lee Van Cliff, aki nem törik meg, nem bocsát meg, nem adja meg magát. Ebből szinte legendát gyártott. De ez később volt. Pécsett, a hetvenes években részt vettem az általa rendezett Übü király bemutatóján, ahol egy Shakespeare-szonettet énekeltem, az Agyatlanítás balladáját, és a végén, a hírhedt bemutatón ott tapsoltam szemben a párttitkárokkal. Ahogy a közönség tapsolt, úgy tapsoltak a patkányok is a színpadon, merthogy minden szereplő, én is, patkány volt. Paál Isti akkor még nagyon a helyén volt. Aztán láttam a viaskodását és a leépülését, de akkor már az embernek nem volt joga otthagyni vagy megtagadni. Ám illő és ajánlatos volt távolodni. Az utolsó időben a

veszprémi színészklubban ittasan riasztópisztolyt nyomott a halántékomhoz, és elsütötte. Két napig nem hallottam. Kicsavartam a kezéből, és bevágtam a sarokba. Talán ez a mozdulat törte el a barátságunkat. A temetésén ott voltunk, veled voltunk, egy barát temetésére el kell menni, de mit tegyen az ember, ha az a barát kiugrik a tizedikről. ► Kapcsolatban vagy még bárkivel is az egykori Huszonötödik Színház tagjai közül?

Olyan ez, mint a gimnázium vagy a kollégium. Nem találkozunk már, vagy csak véletlenül összesodor a sors, de a barátság, az emlékek megmaradnak. Nem is barátok, inkább komák, társak voltunk valami közös dologban. Jordan Tamás, Pelsőczy, Iglódi, Kristóf Tibi, Usztics, kinek-kinek más-más sorsa lett, Tardi Balázs megvakult… Szétszóródtunk, ► A Katonára is így emlékszel? Végül is a legendás időkben lehettél a társulat tagja.

Szép emlékeim vannak. Széthullani látszott a Várszínház, és Géza mondta, hogy alakulni kezd a Katona, Zsámbéki Gábor és Székely Gábor csapatot gyűjtenek, jó lenne odamenni. Találkozót beszeltem meg Zsámbékival, hogy majd ott, a Déli pályaudvaron, merthogy valamelyik családtagját kellett várnia, szóba kerülhet az esetleges szerződés. Szorongtam persze, úgy gondoltam, Zsámbéki nem ismer, a dolgaimról nemigen tud. A vonat érkezéséig közömbös dolgokról beszeltünk. Gondoltam, itt nem lesz szerződés. Aztán, amikor befutott a vonat, megkérdezte, hát akkor jössz? Így kerültem a híres kezdőcsapatba. A legjobb magyarországi színházi csapatba. Tizenhat év mámoros munka, biztonság, sikerek, kételyek, műsorok egymás után, hol a nagyszínpadon, hol a Kamrában. Úgy egyeztünk meg, hogy csak az önálló esteken kell a színház rendelkezésére állnom, persze a váratlanul elmaradó színházi előadásokra is engem akasztottak le sokszor. Logikus volt ez, hiszen ha délelőtt kiderült, hogy valaki megbetegedett, egyszerűbb volt Cseh Tamást hívni, mintsem egy harmincfős stábot mozgósítani. Meg is oldottam, de nem volt hálás feladat olyan közönségnek énekelni, amelyik nem erre váltott jegyet. Vagy például egy focivilágbajnoki döntő estéjén is nyilván en énekeltem. Gondoltam, fél ház lesz, az is nőkből, de képzeld el, egy telt házzal le tudtam gyűrni a vébét.

Pedig akkor meg volt kultusza a focinak idehaza. A Katona 82-ben alakult, nagy színészekkel voltam együtt: Gobbi, Major, Benedek Miklós, Szacsvay, Udvaros, Csomós, Ujlaki Dénes, Vajda Laci, Balkay, mindenkit mondhatnék. Előadások után átvonultunk a Muskátliba, s ott hajnal négyig meg a színházról beszeltünk. Ez nem piálást jelentett, hogy beülsz és lerészegedsz, hanem hogy meg tovább folytatod az estet, nem akarod, hogy vége legyen, meg kiéled magadból, megmarkolod meg egyszer, utánakapsz.

Az úgy körüli toporgás-töprögés volt ez. Szinte végigmentünk a darabon meg egyszer, mindez nagy nevetések, sztorizások közepette. Mara ez

mar minden színházból eltűnt, a Katonából is. A világmegváltás. Én persze folytattam, ehhez az énekesi műfajhoz hozzátartozik, hogy elmész a barátaiddal meg az érdeklődőkkel egy sörözőbe, és kivesézed a történteket, megpróbálod megfejteni előre és hatra, amit csináltál, és csinálni fogsz.

Aztán ahogy a Bárkába átkerültem, láttam, hogy az ilyen együttléteknek már híre-hamva sincs. Így aztán hosszú ideig a színésztársaim nevét se tudtam, ami szégyen, de ma már nem is érdekes, hogy tudjam, mert egyrészt talán már soha nem lépek ott föl, másrészt az embernek nem pusztán az öltözőben kell megismernie a társát, hanem fehér asztalnál is. Fehér asztal viszont nincs. Sok múlik a személyiségen is. Eszembe jut például Kapa, Mucsi Zoli, akivel jó lett volna, mégsem tudtam igazán kontaktust teremteni. Az éjszakai találkozások alkalmával az ember befelé figyel, nem a másikra. Az önmarcangoló ember előadás után órákon át szedi ki magából a tüskéket. Az ilyen embereket szeretem, akkor is, ha néha önpusztító módon viselkednek. Mert ilyenkor a felelősséggel, a tökéletlenséggel viaskodnak. A színpadot őrült ember keresse csak, az merészkedjen oda. Nem az utcán kell őrült módon viselkedni. Bújj bele, és őrülj meg, súgta oda Temessy Hédi, és ő ezen az átlényegülést értette. Ha megfelelő ez a szó. Lemegy az előadás, az est, és utána marod, marcangolod magad. Mert jó akartál lenni, és biztos, hogy nem voltál az. És nincs felmentés. ► Te emlékszel tökéletes estedre?

Az ember egy életen át keresi a saját hangját. A stílus, ha külön lehet választani, megszületik, de benne a „hogyan”, az vég nélküli küszködés, tépelődés. Megvilágosodás és elsötétülés. Diadalmenet és botladozás.

Tökéletes este nyilván nem volt. De volt, hogy úgy éreztem, ám ez megtévesztő. Amikor hidegen, tárgyilagosan értékelsz, és a dalokra adott osztályzataid java része ötös, és becsúszik két-három négyes, az már szinte a tökély. Az érzés, ami elömlik az emberen utána, az a felszabadult öröm, az félrevezető lehet. Boldogan lejössz a színpadról, magadhoz ölelnéd a világot, és akkor Géza vagy te megkérditek hűvösen, mi volt ma veled, Tamás?

Katona József Színház, 1984 ► Odafent, ha megkérdezik, Szent Péter vagy az Úr, hát maga, Cseh Tamás, mivel foglalkozott?, melyik estet, melyik dalt mutatnád meg nekik?

Csak az egészet, amit csináltam harmincvalahány év alatt, csak azt mutathatom. A dalok összességét, a magatartásomat, ahogy próbáltam fölnőni hozzájuk, ahogy néha meghaladtam önmagamat. De ott én már nem mutogatni akarom magamat, hanem köszönetet mondani. Mert örömömet leltem az éneklésben. Teljes emberi életet élhettem, sok kínlódással, de rengeteg örömmel. Mi itt veled mindig a szorongásokról, félelmekről, bűnökről, hányásokról és tévelygésekről beszéltünk, jól is tettük, de ne felejtsük el, hogy milliónyi öröm, fény, csillogás, szín kavalkád volt az egész. Az utazások, az éjszakai fények, a téli-nyári illatok, az erdők, ahol megbújsz, az utak, ahol átsuhansz Szombathelyről, Nyíregyházáról, Zentáról, Székelyudvarhelyről, az emberek, akik szórják rám a szeretetet… Ez azért megannyi szépség, és lényegét tekintve nem szenvedés, de jó mulatság, férfimunka. Mindig becsültem a férfimunkát, a jó mulatságot se vetettem meg. Azt kell mondjam, Uram vagy Szent Péter, nem tudom, kinél kell majd jelentkezni, én nagyon igyekeztem, hogy jót tegyek, és te engem ezért gazdagon megjutalmaztál. Ez kevés embernek adatik meg. ► Mindegy tehát, melyik dalt hallgatja meg. Úgyis ismeri mindegyiket. ► Utána talán még egy pohár vörösborral is megkínál, ha van ott ilyesmi.

Majdcsak facsar valamit egy vörös felhőből.

16. (városnézés) szeptember 30. ► Eltelt egy hónap, és először jöttünk ki a lakásból. Ülünk a Gellért kávézó teraszán, levegőzünk. Halk zene szól, szórakozunk.

Holnap igazi levegőzés lesz, mert szavazunk, aztán elmegyünk Kővágóörsre, talán Bakonybélbe is. Nagy András addig még elhozza az indián tükörkezdeményeimet, mert a rajzok alapján kifűrészelte a formákat, kimarta a tükör helyét. Tudok majd a szabad levegőn bíbelődni, reszelgetni, csiszolni, vésni.

Amíg a fű nő ► Az indiánoknak tulajdonképpen honnan volt tükrük?

Nem volt nekik, csak az utolsó egy-kétszáz évben, természetesen a fehérektől szerezték. Keretekbe foglalták, díszítették a kis cserépdarabokat, amik akár egy szétzúzott postakocsi kellékei lehettek valamikor. Nem illegették magukat tükör előtt, de adtak magukra. Egyszerűen éltek, de szerették a csinos dolgokat, a szép díszeket, a festett arcot. Sőt, a testük minden porcikáját befestették, ha volt rá idejük és módjuk. Ha lehetett, elő-

re megálmodták, kigondolták, mik legyenek a jeleik, amik részben egyezményesek voltak. Például zöld pont véd a puskalövéstől, a piros pöttyök az imádság jelei. A festés, tetoválás, öltözködés, beszéd ősi kultúra, a jeleknek rendkívüli jelentősége volt. ► Nyáron megjelent az indián meséskönyved, s abban az volt legerősebb élményem, mennyire összemosódik úgynevezett valóság, álom, emlék és fantázia.

Egy nagy álom volt az életük. Az álmot megfejtették, ha ők maguk nem, akkor egy öreg vagy a varázsló. Az álmok diktáltak. Hogy indulni kell új táborhely felé, vagy éppenséggel meghalni. Alom, fantázia, valóság.

Olyan titokzatosan ötvöződnek, hogy nem tudhatod, melyik melyik. A kimondott szónak ereje és érvénye volt. Nem nagyon lehetett hazudni. Az eszkimók nyelvében nem volt szó a hazugságra. Nem tudták, mi az. Az indiánok nem értették, hogy a fehér ember miért nem tartja be az egyezségeket. Hiszen kimondták, és az addig érvényes, amíg a fű nő, amíg a folyók folynak. Tehát örökre. De a sárgaszemű néhány hónap múlva már mást mondott. Döbbenten és értetlenül álltak néha még akkor is, amikor a lovasság javában rohamozta őket. Sok keserűség és veszteség árán tanulták meg, hogy a fehérek szavát nem lehet elhinni. Hogy a fehér embernek kígyónyelve, kétágú nyelve van. Megígérek neked valamit a Gellérthegyen, arrébb megyek, és a szomszéd utca sarkán már mást mondok. A „civilizált” fehér ember ezt csinálja, az indiánoknál ez nem történhetett meg. ► A civilizációhoz vezető út eszközei: munka, fegyver, hazugság.

Nem kell erkölcsösnek lenni, a világ ma ezt súgja. A média nagy része azt mondja, légy hazug, törtető, szedd elő a szennyest, mutogasd a másik arcába nyomva, és híres leszel. Hazudj minél nagyobbat, aztán trónolhatsz öntelten a saját okádékodon. ► Keressünk bűnöket a saját házunk táján. Fel tudod idézni például életed legnagyobb hazugságát?

Nem vagyok szent, nyilván hazudtam én is, nem egyszer. Hogy most eszembe jut-e példa… Csaltam a feleségem egy nagy szerelem miatt. Ez súlyos bűn, de nem is tudom, ezt hazugságnak hívjam-e. Nem, ez nem jó példa. Majd gondolkodom rajta, biztos volt, hacsak az emlékezetem nem törölte. Mert ha tesz is ilyet az ember, azt az emlékezet jótékonyan törli.

Apró dolgokban lódítottam néha, túlszíneztem, megcifráztam történeteket.

Ezeket nem szándékosan csinálja az ember.

► Úgy látszik, bennem viszont eleve van valami csalási ösztön.

Eszembe jut, kisgyerekként kiflis voltam a suliban, reggel a péknél lopva besodortam a kosárba egy csomó kiflit, szinte sportot űztem ebből.

Szóval nagy tételben tolvajoltál. ► Így volt. Izgatottan számoltam, ha tegnap tizenötöt sikerült, akkor ma legalább eggyel többet kell.

Látod, milyen jó, hogy nem folytattad ezt a sportot, mert akkor most nem ülnénk itt. Vagy éppenséggel kár, hisz milyen gazdag ember lennél most. Ha a kifli sikerül, mást is lopsz, aranyat lopsz a végén. Az ám az igazság, voltam én is tolvaj! Gallen Lacival követtük el, tudod, az örök padtársammal. A pesti élet csínját-bínját tőle tanultam. Volt történetünk bőven.

57-ben például találtunk egy géppisztolyt meg pisztolyokat a Kaffka Margit Gimnázium háta mögött. Ki akartuk próbálni, Gallen értett is hozzá, de nem mertük elereszteni a sorozatot. Inkább elástuk a fegyvereket jobb időkre. Egy pisztolyt mintha dédelgettünk volna egy darabig, de éreztük, hogy ez egyre veszélyesebb. Az is elásódott valahol a hegyen. Mi minden volt eldobálva és elásva a Gellérthegyen! Alig beépített, erdős, bokros vidék volt akkor az a hegy, az északi részén a Kocsis réttel, ami a környék legnagyobb szánkópályája volt, amíg egy munkásőr-laktanya oda nem épült. A környékbeli fiúcsapatok osztoztak a területen, egészen a Szabadság-szobor villámhárítójáig, ami a Dunáig vezetett, és amin szinte kötelező volt egyszer leereszkedni mindenkinek. Na vissza a tolvajláshoz! Könyvet loptunk, hogy pénzzé tegyük. Hogy mire kellett nekünk pénz, nem emlékszem. Talán mozira, azt nem finanszírozták a szüleink a végtelenségig. És a pénz, az aranybánya ott bújt a Gallenék lakása felett. Báró Buttler Elemér huszár ezredes és gróf Andrássy Mária laktak ott, a Villányi út és a Himfy utca sarkán egy kis villában, albérletben összezsúfolva egy ciszterci pappal meg a celladamos Kovács Ádámmal, na és a főbérlővel és egy iszákos családdal. A hetvenes éveiben járó Mária négy nyelven beszélt, és újságkihordással kereste kenyerét. Régi cselédeik különben még akkor is segítették őket. Az egykori nógrádi birtokaikról időnként megjelentek friss gyümölccsel, zöldséggel, ezzel-azzal. Buttler báró már kilencven felett lehetett, valamelyik régi csatában ellőtték a csípőjét, egész nap egy fotelben ült, szivarozott és anekdotázott. Jó kedéllyel mesélt nőkről, lovakról, ütközetekről. Hogy miért nem figyeltünk jobban a történeteire?! A kiegyezés környékén születhetett, mi mindent megélhetett! Milyen furcsa szavakat használt! Meg kellett volna jegyezni mindet. De mi a könyvtárát jegyeztük meg, abban is a Brehmeket, amik ott sorakoztak a többi értékes könyv között. Gyakran feljártunk hozzájuk, mindig volt mit segíteni, aztán hallgattuk a bárót. Az csak szivarozott, és a hamu mind az ölébe hullott. Nem törődött vele, nagyokat nevetett. Hogy a lelkében mi lehetett, nem tudom.

Többször lerajzoltam így, a karosszékében ülve, de a rajzok sajnos nincsenek meg. Egy alkalommal úgy fordítottam a fotelt, hogy háttal legyen az ezredes a könyves falnak. Ahogy az öreg mesélt, hogyan aprította a muszkákat évszázadokkal azelőtt, a Gallen nyugodtan lebányászhatta a teljes sorozatot, ami így többet is ért, mint egyenként. Hát, mit mondjak?

Ez talán már fosztogatás, rablás volt, ha belegondolok. Tizenöt évesek voltunk. Biztosan meggyóntuk. Akkoriban vasárnaponként még rendszeresen ministráltam a cisztercieknél. Akár meggyóntuk, akár nem, ez bizony lopás volt. ► Erről az én gomblopásaim jutnak eszembe, tudod, gombfociőrült voltam…

Az más, ha mánia, azt megértem. ► A suliban a szünetben kinéztem egy-egy télikabátot, hogy a rajtuk lévő gombból milyen jó Albert Flóri, Pelé s a többi lehetne, és ahogy sétáltunk körbe, nem tudom, nálatok hogy volt…

Az általánosban ugyanez, párosával körbe-körbe. ► Én pedig pengével lenyisszantottam az új Pelét. Vagy azt a fiatal tehetséget, akiről a Népsport írt, és aki nekem még hiányzott.

Meg vagyok döbbenve, barátom. Azt hittem, egy szentfazék ül itt velem. Mindez Tiszanánán történt? ► Nem, már Egerben, iskolába már ott jártam. Az talán enyhíti a bűneimet, hogy próbáltam felzárkózni a városi fiúkhoz. A megfelelni akarás erős motiváció.

Ezt ismerem. Hogy bekerülj egy csapatba. Csengess be, aztán sipirc, vagy mondd a gondnoknak, hogy beesett a rózsakert közepébe a labda, meg kéne keresni… Szinte fölavatás az ilyesmi. Jegy nélkül utazni a villamoson, tujázni az ütközőn. A megfelelés kényszere, bizonyítani, benne maradni a falkában, nehogy kivessenek… Kisasszony, egy cappuccinót szeretnék meg, és ugye lehet itt dohányozni? Köszönöm. Kellemes hely ez a presszó. Vendég egy szál se, a zongorista nekünk játszik, jó dolgunk van. ► Az elmúlt huszonnégy órában milyen jó dolgok történtek még veled?

Volt nálunk a Wyiongapi, aki a törzsemből való lakota fiú, megjavította a számítógépet, mert teljesen lelassult, kiderült, hogy hetvenezer vírus nyüzsgött benne. Ez jó, mert fogok tudni játszani, és Bori is tudja végre használni, mert egy országos pályázatra készül. És az is jó, hogy rendet rakhatok, szelektálhatok a rengeteg kacatom között. Doboz doboz hátán, kidobálom belőlük a felesleges papírokat, tárgyakat. Kéjes tud lenni a

megsemmisítés, hogy valamire azt mondod, kidoblak, véged, nincs rád szükségem. Meg szomorú is, mert szemétbe kerülnek például bizonyos névjegyek, amik tulajdonosa már nem él, vagy amik tulajdonosával nekem nem lesz már dolgom. Szóval kitisztogatom életem kis zugait. Az is jó, hogy Méry Gabi hozott vagy húsz Csillagokkal táncoló Kojot című mesekönyvet, tudok majd ajándékozni. Gáborral elterveztük a bárkabeli könyvbemutatót. Megírtuk a meghívó szövegét, fölállítottuk a meghívandók listáját. Sötétben kéne kezdeni, leoltott villany mellett, én elolvasok egy rövid mesét ezen az öreges hangomon, amúgy is szeretem az indián mesét így olvasni. „Valamikor az emberek és az állatok egy nyelvet beszéltek…”, utána fény, az indiánok dobolnak, énekelnek, gondolom, te vezeted a beszélgetést… Öröm volt ezzel foglalatoskodni, olyan volt, mintha feladatom lenne. És most is jó, itt, a presszóban. Látod, nem akartam kimozdulni, és most élvezem, hogy kijöttünk, kinn vagyunk, a városban. ► Szereted ezt a várost?

Itt élek. ► Budapest. Legendás dal a városról.

Géza írta. ► Mesélted, apádat hoztad haza kocsival a kórházból, és kerülőt tettél, még utoljára meg akartad neki mutatni a várost. Tegyük fel, tudok vezetni, és Budakesziről vagy a Kékgolyó utcából hozlak haza kerülővel. Mit szeretnél látni?

Kíváncsi vagyok a városra, bár szerintem ocsmány és kiábrándító.

De annyi városrész van, amit csak öt-tíz évenként látok, Kispest, Újpest, Csepel…, és biztos meglepő változásokkal találkoznék. Amikor látok egy új épületet, vagy hogy bolt nyílt, fát ültettek, én dörzsölöm a kezem, na, akkor ez is van! Gazdaszemem, az van nekem. Azért szeretek utazni, át az Alföldön például, mert ott szembetűnő, ha változás van, mondjuk, egyszer csak panzió nyílik valahol. Ahol régen bádoggal lefedett bodegában árulták utcán a kávét, most találsz valami jobbat. Olyan, amilyen, csicsás meg ronda, de mégiscsak új. Budapestet csak annyira szeretem, mint bármi mást ebben az országban.

János és Tamás ► Az életed mégiscsak ehhez a városhoz köt leginkább.

Idenőttem. És megszerettem, amikor ifjú voltam. Amikor csajoztam, és gyalog mentem például Rákospalotára. A fiúk úgy ismerik meg a várost, hogy valahol van egy szerelmük, és amiatt bemászkálják, benyálazzák a környéket, a rejtekutakat, a menekülőutakat, és olyan térképismeretre tesznek szert, mint egy taxisofőr. Ahol nem volt szerelmed, ott idegen marad minden, oda nem jártál, minek is mentél volna. Világítótornyaim a kocsmák lettek, a melegedők, a Szentendrei út külső részétől egész Csepelig. A Rákóczi kocsma Csepelen pont olyan ismerős volt bizonyos időszakban, mint máskor az Izolabella a Vízivárosban. A város épületeket jelent, az épületekhez emberek által kötődsz. Elmégy egy ház előtt, fölsóhajtasz, jé, itt lakott ez vagy az, itt ittunk ezzel vagy azzal, itt tervezgettük, hogy… Ezektől lesz a város egyszer csak otthonos. Bizonyos épületek önmagukban is kedvesek. A Vámház téren ránézek a Vásárcsarnokra, hát gyönyörű! A Várba nagyon szeretek menni, a Századunk felvételeire járva a Palota-szárnyról lehet látni az ásatásokat, mindig azt bámulom. Sárika néni, a széki asszony ott árulja a szőtteseket, a kendervászon lepedőket,

néha veszek tőle valamit, rágyújtok, támasztom a hatalmas ablakpárkányt, bámulok lefelé, és noha soha nem dolgozik senki, hétről hétre látszik némi változás a túrásban. Öröm elképzelni, hogy ott találnak majd egy alagutat vagy boltívet. Szóval a Várba mindenképpen vigyél föl engem. Apám, szegény, akkor, abban a Skodában tartotta magát egy darabig, nem akarta elrontani a fia kedvét. Csak most értem azt a tekintetet, amiben nem tükröződött már kíváncsiság, az én kedvemért nézett kicsit jobbra, kicsit balra, aztán megszólalt: menjünk haza, Tamás. Ezt a hangsúlyt nem felejtem. ► Melyik a legkedvesebb épületed?

A Vár. A Palota nagyon tetszik. A múltkor álltam lent, sokszor villamossal szoktam hazajönni a Dózsa György térről, munka után mindig felnézek. Gyönyörű. De tudod, mit vettem észre? Hogy nincsenek ablakrácsok. Csak a modern, hőálló ablaktáblák vannak. Gondolom, ez praktikus, jól zár, nem süvít be a szél, nem keletkeznek vetemedések… De így olyan a Vár, mint egy vak ember sötét szemüveggel. A Vízivárost is szeretem.

Valószínűleg azért, mert életem aranyideje telt ott, könnyes szemű, szép idők. A Vízivárosban minden megtörtént, a lányok, a szabadság, a saját otthon, Géza, Baksa, a dalok, akkor lett az autóm, gondold csak el, saját autód áll a ház előtt, élsz, akár a király. A szabadság íze, a szüléidtől füg getlen élet, de úgy, hogy otthon minden rendben van. Aranyidő. Történetek, elválások és találkozások százai. Ott volt például Jeney, a vendéglős.

Igazából vízilabdakapus, olimpiai bajnok. Ültem búsan az egyik asztalnál a tiszta kis étteremben akkor hagyott el a púpos Budai mostohalánya, nem lehetett nem észrevenni, hogy ez a fiú bajban van. Mi van, Tamás? Odajön, kérdezi. Neki Tamás voltam, nem vendég. Többnyire egy levest ettünk nála, föltornyoztuk az aprópénzt, négyötvenet a levesért. Mondom neki, mi van. Tudja, Tamás, ilyenkor csak egyet lehet, dolgozni, csakis dolgozni, az segít. Mondja ezt nekem a száz évvel idősebb vízilabdakapus. Tiszteltük őt. Nekem nagy könyvtáram van, mondja másnap, mert akkor is ott ültem.

Sajnos nincs ex librisem, csinálja meg nekem, fizetek magának ötezer forintot. Ötezer forint egy vagyon volt akkor. Nem jártam ebédelni a Jeneyhez hosszú ideig, lapítottam, mert hogy jövök én ahhoz, hogy nyomdakészen leszállítsam az ex librist. Próbálkoztam, de azonnal rájöttem, hogy tehetségtelen, fantáziátlan senki vagyok, csak a pofád járt, kisfiam, lehet, hogy kézügyességed van, de egy normális feladatot már nem tudsz elvégezni. Egyre kétségbeesettebben téptem szét, dobáltam ki a félresikerült terveket. Legyen benne labda, legyen benne víz, ezt tudtam. Aztán csak levittem egy izzadtság-szagú munkát, és a Jeney azt mondta, nem, másmilyet szeretne. Tovább szenvedtem. Egyszer aztán azt mondta, ez igen, és akkor abból kell neki ötezer darab. Kinyomtattam, voltak nyomdász ismerőseim.

► Manapság nemigen jársz a Vízivárosban.

Nincs miért. Volt, hogy csak úgy elmentem oda. Öt évvel ezelőtt nosztalgiából végiglátogattam egyetlen este az egykori kocsmákat. ► Egyedül?

Egyedül. Vonultam a hosszú tengerészkabátomban, egyik helyről a másikra. A végére nekikeseredtem, nem csak az ital miatt. Gondold el, koreai étterem volt a „Joe bácsi” helyén, egy másik vendéglő helyén pedig bank. Beszélgettem a koreaiakkal, hogy tudják-e, mi volt itt régen. Akkor már ittas voltam, mert a kör a Víziváros szívéből, az Iskola utcából indult.

Az Izolabellába, bármilyen szar hely lett belőle, bementem. Ittam egy pohár bort. Jeneynél egy másikat. Próbáltam lejárni a régi kört. Mire a Lánchídhoz, a Clark Ádám térre értem, túl a Halászkerten, ahol Baksával ültünk, és túl ötven eszpresszón meg pincelebujon, ahol mindenütt dukált egy pohár bor, mert az ember vagy becsületesen végigjárja, vagy sehogy, nos, akkorra már volt bennem indulat. Pedig az Angelikába be se mentem, mert az régen nem volt meg. Szarok én az Angelikára, ha az ott régen nem volt. Egyre-másra bukkantam bele mindenféle átalakított izébe, ebbe a koreaiba is. Hát hogy jön ahhoz egy koreai, gondoltam akkor már feltüzelve, hogy Joe bácsi helyett ő akarjon kiszolgálni, miközben a teljes bútorzat megsemmisítve, és ami van, az szebb persze a réginél, de hát koreai díszekkel, fűszerekkel, füstölőkkel, keleti halandzsákkal, és hol van már a Joe bácsi konyhaszaga, hová tűntek a pincérnők dudorodó mellei, kis köténykéi, rövid szoknyácskái, sehol semmi. Gésára hajazó, de európaiba bujtatott, szótlanul mosolygó ázsiai gyerekek voltak ott, és nem volt ővelük semmi baj, csak hát semmi közük nem volt a Vízivároshoz, a Fő utcához, Joe bácsihoz. Lejártam a vízivárosi nagy kört, és találkoztam az idővel. Az elveszett idővel. Hazafelé a Döbrentei téren még meg kellett állni, de tudtam, hogy onnan már négykézláb is hazajutok. Rengetegszer ültem ott, mikor már itt laktam, a Bartók Béla úton. A vízilabdázókkal múlattuk az időt hajnalokon át. A Ronson öngyújtómat ott mindig elvesztettem, a hajléktalanok mindig visszaszolgáltatták. Én meg olyankor öt liter bort kifizettem a kocsmárosnak, hogy ezt majd a hajléktalanoknak… Dixi jut eszembe, akit ott egyszer a védelmembe vettem, mert a pincérek meg akarták verni. Onnantól kezdve ő engem komoly embernek számított. Általában nem védték meg az emberek, igaz, nem is nagyon engedte. ► Emlékszem, egyszer felcsengetett hozzátok, és ti madzagon pénzt eresztettetek le neki innen a második emeletről.

Tudod, kitől tanultam… Sokszor volt ilyen, főleg a Szent István körúton. A végén már csak telefonált, kérdezve, hogy vagyok, és én már mentem is a cérnagombolyagért. Pedig a harmadik emeleti Duna-parti ablakon szeles időben nem volt egyszerű manőver leereszteni egy papír-

pénzt. Volt itt is, a Bartók Béla úti lakásban. Két éve a Zöld Pardonban vol tam néhány bárkással, beleragadtunk a hajnali unalomba, öt órakor az emberek már elszállingóztak, mindenki elhullott valahol, akkor a Dixi fölbukkant, szokás szerint. Rossz állapotban volt, foga egy szál se, és bűzlött kegyetlenül. Mondta, hogy hajléktalan, és akkor fölhoztam magunkhoz. Éva és Bori nem voltak itthon. Itt aludt, másnap András fiam föl szervírozta az ebédet, tálcán, terítékkel, kevés vörösborral, ahogy kell. Ebédeltünk szépen, komótosan. Fotókat is csináltunk egymásról, a Dixi rólam, én róla, aztán rá egy évre meghalt. ► A Villányi útra ne menjünk majd?

Mehetünk, de az más. Az a szülőket jelenti. Kisfiúként persze be-belestem a Tavirózsa nevű bárba, ott nők táncoltak, el volt függönyözve, mondták, hogy itt kurvák vannak. Gyerekek voltunk, de magunk között tudtuk azért, hogy olyan nők is vannak, sőt állítólag a telepről a Vera is ott táncol néha. A Vera meg a Piri is. Máskülönben a Villányi út csendes úri környék volt, ott nem volt randalírozás. Feslett helyek a Körtéren kezdődtek, de itt is volt cukrászda meg népbüfé. Lordok Házának hívták, mindenki ott evett, a népbüfében, amíg aztán McDonald’s nem lett belőle. Majd menjünk még el a Bródy Sándor utcába, tudod, oda költöztem az Iskola utcából. Egyszer valamelyik körúti kocsmából hazafelé jövet az egyik kapualjban találtam egy árválkodó kismacskát, azt magamhoz vettem. Onnan, az Akácfa utcából, hazahoztam a kabátomba bugyolálva. A macska otthon érezte magát az albérleti szobámban. Elneveztem Cantwell ezredesnek. Valamelyik Hemingway-könyvből kölcsönöztem a nevet, magam is sokáig viseltem, még a karláncomba is, ami akkor volt divat, belegravíroztattam egy haverral a Cantwellt, hadd tudja meg a világ, kivel van dolga. Egy dologgal nem számoltam, hogy a macska eszik. Édesen aludtunk együtt, egy darabig, csakhogy ő reggel hattól lendületbe jött, s én arra ébredtem, hogy hatalmas tornamutatványokat végez a takarón, pofoz engem, ugrál rajtam, és nyávog. Éhes volt. Hetekig átjártam a Rádió büféjébe, ahova magam miatt be nem tettem volna a lábam, mert drága büfé volt, de a macska miatt kénytelen voltam. Az volt a legközelebb. A cica oly elviselhetetlenül jelezte az éhséget, hogy én, a nagy alvó, ismersz, három óra alvás után átbattyogtam a Rádióba, vettem lazacos szendvicset meg tejet, és vittem neki haza. Ez ment egy hónapig. Én sose voltam reggelizős típus. Lemegyünk tejért, írta Géza a dalban, pedig se János, se én nem mentünk, kivéve ezt a macskás időt, télikabátot se adtam el, ahogy ő írja, de hát ezek korosztályi, albérlődumák, közös mondatok egy közös Budapesten, ily módon a dal minden sorával egyetértek. A vadállatot nem lehetett otthon hagyni, mert eluralta a lakást, mindent szétszedett, földöntött. Emlékszem, akkor már megvolt a Fiat 500-asom, jöttem haza anyámhoz, gondoltam, hozom őt is, lakjon jól. Megyek föl itt a Hegyalja úton, a macska ráugrik a kormányra, onnan pofoz, játszik velem, én meg nem tu-

dok kormányozni. Rásózok egyet, ő meg ijedtében összehugyozza magát.

A macskahúgy ki nem ment az autóból négy hónapig, és ezzel, sajnos, az ezredes megpecsételte sorsát. Akkor már a Huszonötödik Színházban játszottam, volt ott egy nagyon helyes lány, ő vállalta a cicát. Még terepszemlét is tartottam náluk, nincsenek-e kutyák, egyéb veszélyek. A kolléganőm örült, én meg onnantól dehogy mentem le „reggelre kelve” tejért.

Csak száraz kifli, a tegnapelőtti rántotta széleinek a kikapargatása a serpenyőből, mint régen. ► Egyszer csak hazaérkezünk az autóval, már csak azért is, mert ahogy elnézem, közeledik a záróra itt a Gellértben. Bartók Béla út 25. Ebben a lakásban van kedvenc helyed?

Sokat ülök a hallban, van egy székem, és csak azon ülök. Nem tudom, miért, de sose ülök máshol. Ott van dolgom, onnan tudok intézni dolgokat. Gyakorolni is ott szoktam. Ha az asztal másik oldalán ülök, nem érzem jól magam, valahogy azt szoktam meg ebben a lakásban. Mostanában meg az ágy, ahol állandóan találsz. Nem rossz hely, látszik a tévé. Tévébuzi lettem, egyszerre nézek négy filmet, átkapcsolom, folyamatosan rajta tartom a hüvelykujjam az eseményeken, néha éjjel kettőig is nézek mindenféle hülyeséget. Hogy nem megy az agyamra?! Na és vidékre, erre-arra nem vinnél el? ► Egy szavadba kerül, Tamás. Autóm nincs, vezetni nem tudok, miért ne vigyelek? Mondd az útirányt.

Mennék mindenfelé. Nagyon sok várost szeretek. Veszprém, Szeged, Pécs, Gyula, Debrecen… Érdekes, sok ember nem szereti Debrecent, én nagyon. Úgy vagyok vele, mint a kölyökgólyák, akiket nem tanítottak meg időben repülni, és nem találnak vissza a régi helyre, de vágynak oda. A Prényiek ott laktak, lakásuk volt a Tanító utcában, onnan bombázták ki őket. ► Ez mikor volt?

Még Tordas előtt. ► Vagyis a születésed előtt.

A házból semmi nem maradt, a bomba úgy szétvitte, hogy a romok alól egy törött márvány fényképtartó került elő és maradt meg, semmi más. Azt ma Böske néném őrzi a Fekete István utcában. Egyelőre ott a jogos helye. Tudod, ha az ember nincs elég masszívan lecövekelve, akkor ott keresgél, ahol a régiek raktak fészket. Mert én valahogy sehova nem tudtam kötődni. Falusi fiú nem lettem, akárhogy szerettem is Tordast, az csak félig otthonom maradt, félig szülőfalum. Budapesthez nem volt közöm, aztán meg lett. Debrecen jut eszembe, a régi időkből súg nekem valamit, és hív engem a Nagyerdő, a Nagytemplom, a Guti-erdő, a Csonka-

templom. Oda még úgy is elmentem, hogy nem volt ott dolgom. Merthogy én bárhová is gitár nélkül menjek…, olyan nemigen fordult elő 1970 óta.

Nyugaton talán szebbek a városok, de Győr belvárosa gyönyörű, Sopronról, Kőszegről ne is beszéljünk. Körmendre is emlékek hívnak, Fodor Sanyi, tudod, aki írt egy kis könyvet a dalokról, Putesz, a kosárlabdaedző, ritka, távoli barátok, együtt bontogattuk sasszárnyainkat, még pelyhesek voltunk, de már repülni tanultunk. Városrészek, kastélyok, füzesek, partok, dombok hívják vissza az embert. Esztergomot nagyon szeretem. Miért?

Nem tudom. Talán a történelem iránti hódolatom, de nem a Bazilika, hanem a Palota vonz, ahova egykor középkori lakomákat terveztünk, hogy majd beöltözünk reneszánsz, idők ruháiba, eszközeibe vagy harmincan, egy napra mi leszünk a szakácsok, zenészek, udvaroncok és a királyok is.

De attól tartok, soha nem fog megépülni az a régi, föld alatti szárny, ahol a palotarészek vannak, és ahová álmodtuk ezt. Ma már nem is lenne érdekes, kitalálták mások is az ilyesmit, és üzletet csináltak belőle. Az úgy lett volna jó, szinte titokban, válogatott esztergomi és környékbeli barátokkal. ► Nyáron jártam ott. Leszálltam a távolsági buszról, onnan gyalogoltam, és egy piszkos, elhanyagolt várossal találkoztam. Igaz, rossz kedvem volt.

Tudom már, miért Esztergom! A Semsey Gabi miatt. Keresd csak mindig a nőt! Persze, hát akkor Esztergom ezért. Iparművészetire járt, kerámiára, nem akart már velem találkozni, álltam ott egy nagy kapu előtt, tudtam, ott van mögötte Gabi, szerelmes voltam.

Gabi ► Még mielőtt fizetünk, repüljük körbe a Földet is. Hová vigyelek?

Lengyelországba, az édes Lengyelországba. Kézdivásárhelyre is szívesen mennék. Erdélyben szinte mindenhova eljutottam, de Kézdivásárhelyre még nem. Eltöltenék ott pár napot. A világban új helyre már nem vágyok. Ha tényleg ölbe vennél, mint egy nagy madár, és tényleg el tudnál vinni bárhová, akkor azért elmennék veled Kanadába, és onnan le, Dél-

Dakotába. Ott eltöltenék egy hónapot, lehetőleg olyan helyen, ahol csak indiánok vannak. Csak nézném őket, mindegy, milyenek, alkoholisták, kábítószer-fogyasztók, hagyománytisztelők… Egy mai indiánnal szívesen összebarátkoznék. Valamiért arra a vidékre visszavágyok. Más a fénytörés, mások a színek. Igaz, télen voltunk ott, mínusz 30 fokban, attól is lehetett ilyen egészen más. Kihívásnak tűnt közel menni egy folyóhoz vagy a Michigan-tóhoz. Az erdőkben temérdek kidőlt fát láttam, talán a tornádók miatt. Be kellene menni oda a fák közé még, megnézni, mi miért van így.

Találkozni állatokkal, emberekkel a nagy hóban, dörzsölni a kezünket, nézni a leheletünk felhőjét, odatalálni valami gerendaházhoz, mondani az ott lakóknak, hogy from Hungary, from Europe, úgysem értenék, de odaengednének a tűzhöz. Bár lehet, hogy nem is barátságosak.

Caracas, fesztiválmegnyitó (1978) És ha lehet így röpködni a világban, akkor azért tegyünk még egy rövid kanyart Dél-Amerika felé, Venezuelába. Az a nép nyitott szívű és kedves. Az első napokban szinte érthetetlen volt a közvetlenségük. Minden nő egy leopárdba oltott párducmacska, egy-egy szépségkirálynő. Az emberek mosolyognak és nevetnek még a nyomornegyedekben is. Igaz, ott azért találkoztam egy-két sötét tekintettel. Bár az talán a flancos dzsipnek szólt, amivel bementünk a szűk sikátorokba. Egy, a színház körül legyeskedő venéz fiú vitt el oda, de egy idő után kitört a szűk utcákból vissza a hivatalos városrészekbe, és láttam, félelem ül a szemében. Ereztem, nincs olyan kívánságom, amit ne teljesítene. Kölcsönkértem a Renegada dzsipet, ideadta. Azt hittem, merő kedvesség és vendégszeretet. Kiderült aztán, másról van szó. Volt ott egy olyan szép színész-táncoslány a vendéglátó színházban, hogy az első napokban szólni se mertünk hozzá. Hercegnőnek hívtuk magunk közt, de a tartása, szépsége és tartózkodó magatartása miatt nem mertünk beszélgetni vele. Persze nem is tudtunk. Ott az

angolunkkal nem mentünk semmire, mindenki csak spanyolul beszélt, Marie de Sol is. Mert így hívták, ez derült ki, amikor áttörtem a hallgatás falát.

Mert valahogy a nők megérzik, ha igazi hódolat van benned. Nevetve ült mellettem a nyitott piros Renegadában, amivel a gazdag negyed hegyi útjain száguldoztam. Olyan volt, mint egy álom. A könnyű szoknyáját a nyakába és az arcába fújta a szél, ő csak kacagva simította vissza, hiába. Ittunk valamit egy teraszon, és látszott, hogy boldog a pillanattól. Éppúgy nem tudtam beszélni vele, mint Amadával Párizsban. Lett ott egy másik barátunk is, Alexander Protovin, egy 56-ban emigrált ékszerész, ő közvetített köztünk a későbbiekben. Alexander Jordánt meg engem különösen kedvelt, és hihetetlen helyekre elvitt, kaszinókba, milliomosok tanyáira, a pénze által otthon volt mindenütt. Így jutottunk el egyszer egy szakadékhoz, Jordánnal álltunk ott, hogy leugrunk. Mert az képtelenség, hogy a világnak egy ilyen varázslatos pontján vagyunk, ahol lehetne élni, és nekünk mégsem lehet, mert haza kell menni, amit nyilván nem teszünk meg, hisz onnan már nem lehet hazamenni. Mi a megoldás? Az, hogy leugrunk.

Fogtuk egymás kezét, és mentünk a szakadék széle felé. Megálltunk. Ha bármelyikünk elrugaszkodik… Egy másik alkalommal ez a Sándor bevitt az elitnek fenntartott kuplerájba is. Csak engem, mert nekem volt csak zakóm, látod, mire jó egy elegáns zakó?. A nők szét akartak szedni, mert ritka arra a fiatal európai, az finomságnak számít, de Sándor nem engedte, tudott már Marie de Solról. Ott mondta nekem, hogy ismeri a lány családját, gazdag spanyol arisztokraták, fenn laknak a hegyekben egy hatalmas farmon, vagy hogy hívják azt ott, és a szülőknek be is akar mutatni, ők ugyanis, mondta, meghívtak engem magukhoz. Ezen és ezen a napon, délelőtt tíz órára, fenn a birtokon. Nem hittem a fülemnek. Mondtam Sándornak, hogy az autós barátom majd felvisz hozzájuk. Hogy miért nem őt kértem meg erre?! Nem tudom, mindegy ma már. Sándor telefonon egyeztetett a dzsipes fiúval. A társulatunk aznap az óceánhoz utazott tengerparti fürdésre, én meg vártam a dzsipes hívását a szállodában, aki egyre ostobább hazugságokkal húzta az időt. Dél körül föladtam, és valahogy a többiek után mentem. A mieink közben kitárgyalták az ügyemet, és már átláttak a szitán: a dzsipes fiú homokos volt, és esze ágában nem volt Mariehoz szállítani. Talán megöltem volna másnap, de a piros Renegedájával együtt eltűnt a környékről. Marie de Sol pedig elfordította a fejét, amikor később a színházban találkoztunk. Kedvesen felemelte a kezét, és jelezte, nincs miről beszélnünk. Hát ezek után nem is volt. De azt talán érted már, miért vágyom vissza Venezuelába. Na fizessünk, aztán menjünk haza, testvér.

17. (nyúlfej) (október 5.)

Idill. Ülünk a kertben. A főszereplő és a barátja. Én vagyok a főszereplő, és a főszereplő lelkében nyugalom van. ► A főszereplő barátja Kővágóörsön töltötte az éjszakát, minthogy a Mulatság szombathelyi előadása után a színészekkel erre kanyarodtak az autóval, ő itt maradt, ahogy ezt tervezte is, főszereplő és barátja együtt töltik a reggel ártatlan perceit, a tökvakarás, fogmosás, bámészkodás civil pillanatait. Ásítozás, kávézás, idill.

Hunyorgunk az őszi napsütésben, előttünk diólevél füstöl, égnek a falevelek, a ház körül rend lesz, és holnap elmegyünk Bakonybélbe. Indulás előtt még kirakjuk az egérmérget, leszedjük a spalettákat, a szúnyoghálót, két-három mozdulattal irányba állítjuk holnapi életünket. ► Szokásos őszi zárás.

Ezt meg kell tenni, mert különben tavasszal kedvetlenül szeded föl azt, amire ránőtt a téli alom. És ez most nekem való. Egy kis mandulaverés, levélégetés, pincében rakosgatás…, András és Bori téli indiánruháit is összeraktam, ha lesz téli tábor, rendben legyen nekik. ► Kővágóörs ősztől tavaszig nem létezik számotokra.

Télen három-négy napokra le szoktunk jönni, szilveszterkor, karácsonykor, amikor a család együtt van. De befűteni, vizet intézni, házat beüzemelni egy emberért nem érdemes. Télen is jó itt, fűt a cserépkályha, reszket a villanyóra a hősugárzótól, és akkor a házban jó. Sok élmény gyűlt már a ház köré harminc év alatt. Egyszer, a nyolcvanas évek elején hívott a kereszt-komám, Gerencsér Pista disznót ölni. Hajnalban mentünk lefogni a disznót, persze nekem adták rögtön a hátsó lábait, az új székely bundában hempergőztem a disznóval az iszapban, a trágyában, jót nevettünk, pálinkát ittunk. Sejtettem én, hogy a pesti gyereknek nem azt mondják, Tamás, te csak nézzed, nem. Vasfogót nyomtak a kezembe, addig olyat én nem használtam, azzal lehet jól megfogni. De a disznó erős állat, rúgott, ellenállt, és én vele repültem. De fogtam, hogy lássák, kitartok.

Gyerekkoromban, Tordason szerettem a disznóöléseket. Pörzsölés kint a hidegben, tudós falusi emberek nagy hozzáértéssel a bontásnál, asszo-

nyok a sózókádak mellett, hol vágja el, jól vágja el, milyen szépen kanyarította… Ha nagy visítás volt valahol, mi gyerekek azonnal megjelentünk bámészkodni. Az ölés és a pörzsölés volt érdekes. Havas reggeleken az égő szalma, mert akkor még azzal perzseltek, meleget is adott és izgalmat is, ahogy vasvillákkal ide-oda igazgatták a szalmacsutakokat, hogy a szőr mindenütt jól leégjen. Ma is emlékszem a szagára. Az egyik disznónkat Zsófinak hívtuk. Szerettem Zsófit, de tartottam tőle. Nagyon büdös állat volt, és mindig úgy rontott rá a moslékra, hogy rossz volt nézni. Falt és kö vetelőzött. Később széttépett egy-két betévedt tyúkot, és akkor jött a böllér. Volt kecskénk meg nyulunk is. A nyulakat én nyúztam meg, én szaporítottam, volt bak nyulam, meg voltak rendes nyulaim. A kecskék és a nyu lak hálásak voltak a törődésért, tudtak a maguk módján hízelegni, és én is hízelegtem nekik. Simogattam a szőrüket, tisztogattam, szegelgettem a ketrecüket, téliesítettem, ha jöttek a hideg idők. Az öreg kecskénket, aki a Mona Lisa nevet viselte, sokszor meglovagoltam. Nem szerette, rendesen meg kellett ülni, hogy rajta maradjak.

A kecske- és nyúltulajdonos ► Most egy tízéves gyerekről beszélünk.

Vagy még annyi se. Én nyulaztam, én kecskéztem, én disznóztam. ► Parasztgyerek voltál.

Azt nem mondhatnám, de a többiekkel egyenrangúan tudtam a dolgokat, megtanultam. Az iparosgyerekek, a tanító fiai, a parasztgyerekek mind egy bolyban voltunk, egyformának látszottunk. Jó dolgom volt, hálás vagyok a sorsnak, hogy a gyerek játékosságával megtanulhattam sok mindent. Úgy nyúztam, úgy csaptam le a nyulat meg a csirkét, ahogy kellett.

Még a kedvenc kecskénket is meg kellett ölni, amikor eljött az ideje. Lizát eladtuk, de Ágit, Lizának a lányát le kellett vágni. Bizony fájt, amikor a létrán föllógatva végezte, amúgy faluhelyen ezt megszoktuk, az állat azért

volt, hogy megegyük. De Ági azért fájt. Azt nem is én csináltam. Amúgy jó kisgazda voltam, aki büszke az állataira. Az volt a téma a többi fiúval, mert azoknak is nyuluk és kecskéjük volt, mindenhol az volt a hús és a tej. A nyúl, az a legolcsóbb. Kimentem a gesztenyesor felé, a Dreher-kastély irányába, ott rengeteg akácfa nőtt, kivágtam néhány kisebb akácfát, hazahúztam. Csak úgy szállt a por mögöttem. A fát behajítottam a nyulakhoz meg a kecskékhez, és azok, mikor két-három óra múlva visszamentem, hófehérre rágták az ágakat. A kecske a friss hajtást és a kérget szerette, a fa meg, ami ott maradt, fölvágódott tüzelőnek, és a vaskályha ontotta a meleget a szobában. ► Fölvágódott. Ki vágta föl? Én, kisbaltával. Mindennel fűtöttünk, persze ha volt szén, hát azzal.

Alihoz viszont nem értettem, meg a tűzhöz nem is igen engedtek közel, pedig az izgalmas dolognak látszott. Tehát a vaskályhát nem én intéztem, Emlékszem, a sparhelt oldalán lévő csőről mindig lógott egy túrós zacskó, készült a túró a kecsketejből. Mert mindent, ahogy kell, fölhasználtunk.

Még a nyúlbőrből is próbáltunk kesztyűt csinálni. Ott száradtak a nyúlprémek a padláson szalmával kitömve, cserzésre várva. Anyám meg rokkán fonalat font, sodorta a gyapjúfonalat, és pulóvert kötött nekem. Szerettem azt is nézni, ahogy hajtja a rokka kerekét, és nem téveszti el, és hogy neki mindig előremegy a kerék és nem összevissza. Csak fa és bőr alkatrészei voltak a rokkának, nemigen játszhattunk vele, ha nem volt használatban, akkor se, de azért sokszor megpróbáltam úgy hajtani, mint édesanyám.

Ha rajta voltak a sálakhoz, pulóverekhez való fonalak, akkor tilos volt babrálni. Ezek a kötött holmik úgy szúrtak, mint az istennyila, olyan vastagok és nehezek voltak, mint a középkori páncél, de a meleget tartották. Nem volt az, hogy veszel a boltban egy pulóvert. Volt otthonról. A téli cipő gond volt. Sokáig egy pár gumicsizmánk volt a nővéremmel, szerencsére amikor ő délelőttös volt, akkor én délutános, vártam, amíg a Sári hazajön, akkor kapcát váltottam, beugrottam a gumicsizmájába, és szaladtam az iskolába. Ínséges egy idő volt, anyuka folyton sírdogált. Én nem sírtam, én boldog voltam. ► Ez az ínséges boldog idő 56 őszétől megszűnt.

Meg bizony. ► Nyúl egy szál se.

Hirtelen fölszámolódott minden. De olyan villámgyorsan, hogy ma is belesajdul a szívem. Az összes kedvenc tárgyam, az a rengeteg holmi, minden, ami a padláson összezagyválódott, kirepült a szemétre. Apám azt mondta, hogy Budapesten nem férnek el ezek a dolgok, ott nem ilyen nagy a ház. És amit annyira szerettem, az ő saját pilótatőrét egy mozdulattal behajította az erdőbe. Azt a pilótatőrt, ami 56-ban velem volt éjsza-

kánként. Merthogy a forradalom idején azzal aludtam. Gyönyörű tokja volt, valami jelvény is volt rajta, a nyele is, a harminccentis pengéje is szép munka. És ő ezt kihajította. Megjegyeztem, hová repült, és a pakolás maradék két napját, már amikor éppen nem kellett segíteni, a bokrok alatt töltöttem, hiába. Közben ment a szelektálás, ez jön velünk, ez nem jön, anyám pakolt, és csorogtak a könnyei. Közben mondta, hogy Pesten ez nem kell, ilyenben nem járnak, ezt nem lehet használni… Egy világégés volt ez a költözés, és azt a rohadt tőrt se találtam, nagyon befúródhatott az avarba. ► Tulajdonképpen miért aludtál egy tőrrel?

Az a hír járta, hogy böcölléznek Martonvásár felől. Böcölléznek. Akkor én azt a tőrt magamhoz vettem, hogy megvédjem édesanyámat. Egy tizenhárom éves kisfiú úgy gondolta, hogy megvédi az anyját, ha már ezek böcölléznek. Ezt a szót megjegyeztem, soha nem hallottam, se előtte, se utána. Azt se tudtam, mit jelent, de éreztem, milyen lehet az: a sötét estében harminc-negyven ember bokorról bokorra, halomról halomra, ugrándozva közelít a falu felé… Szóval böcölléznek. A falu szélén mi voltunka legkiszolgáltatottabbak. Vagyishogy a mamám, mert hiszen én fiú voltam, nagyfiú. Sok mindenen túl voltam már akkor. Akikkel a telepen laktunk, hazafelé rengeteget vitatkoztunk, van Isten, nincs Isten, hogy születik a gyerek, meg mi az a pina, szörnyű dolgokat mondtak, hogy a gyerek bizony úgy készül, mert ők jobban tudják, mint én, és jobb, ha tudom, hogy nem a mamám szíve alól jöttem ki. Én még úgy tudtam. Faluhelyen ez máshogy van. Az egészséges parasztlányok már rég tudták, hogy az emberek üzekednek, basznak, sőt, meg is mutatták, hogy őnekik mijük van, ezeken már rég túl voltunk. Na így éltünk. Ebből a gyönyörű álomvilágból, tordasi Paradicsomból egyszer csak egy teherautóval kigördültünk. Szomszédok, csődület, elköltöznek a Cseh úrék, az Isten áldja magukat, sajnáltak bennünket, de hát akkor a világ föl volt fordulva, sok volt az esemény. Napok óta azt hallottuk, hogy jönnek az oroszok, vagyishogy mennek Budapest felé. A Csehék meg pont odamennek, ahova az oroszok. Sajnáltak bennünket.

Anyuka ► Nyulak, kecskék, akácos, pilótatőr… száműzetés a Paradicsomból.

Ekképpen Budapest maga a Pokol.

Arra emlékszem, hogy mikor fölértünk, én lázas beteg lettem. Bezártak a legbelső szobába. Anyám attól rettegett, hogy kiszökök az utcára.

Akkor még javában kerepeltek a géppisztolyok. A Sas-hegyen állandóan megeresztettek egy-egy sorozatot, hallatszott, hogy tűzharc van. Nem úgy volt, hogy 1956. november 4-én elhallgatott a város, és egyik pillanatról a másikra csend lett. Én mindenesetre lázasan várakoztam a bezárt lakásban. Bámultam a vécét, a csapokat, a csempét, minden idegen volt és izgalmas. ► Mikor mentél iskolába?

Hetek múlva. ► Ekkor mondta az a fiú, na jó, ülj ide.

Ssssssz, srác, gyere ide, ezt mondta a Gallen. ► És amit addig tudtál, az semmivé lett. Hogy elbánsz harminc nyúllal is, ha kell.

Biztos próbálkoztam, de érezhettem, hogy ezzel jobb nem előjönni, mert a Villányi úton meg a Köbölkút út tájékán ez nem nyerő téma. Nem is kérdeztek rá, hiszen nem néztem ki parasztfiúnak. Ők nem feltételezték rólam, én meg tudtam is, hogy nem vagyok az, anyuka mindig mondta, te úri gyerek vagy, Tamás, neked nem szabad így beszélni. Tordason nap mint nap hordtam haza az aznap szerzett tudományt, anyuka meg rögvest

lefaragta azt. Tamáskám, te azt ne mondd, ne csináld, ezt így illik, azt úgy kell. ► Miért voltál te úri gyerek? Mert apád Pesten dolgozott?

Nem, hanem mert nem az a néposztály voltunk. Így mondták. Hogy a mi családunk máshonnan származik, hogy mi nem parasztok vagyunk, igaz, nem is grófok, de nemesemberek. Tehát belőlem még királyfi is lehet.

Mindenkiből lehet, de elsősorban a nemesekből. Akkor engem ez a származásdolog csak annyiban izgatott, hogy mindig akkor hangzott el, ha engem le kellett beszélni valami jófajta dologról. Amit épp aznap plankoltam föl a diósban a srácoktól, arra mindig jött ez az úrigyerekezés, és ezt nem nagyon csíptem. Ez Pesten mégiscsak kamatozódott, mert nem különböztem oly mértékben, hogy elkezdjenek vidékinek, tahónak nézni. Úrigyerekebb voltam a legtöbb pesti gyereknél, tudtam viselkedni, sőt illemtudóbb voltam legtöbbjüknél. Csak bámultam, micsoda csibészek közé kerültem, még egy kalauzzal is szembeszálltak, és azt merték mondani a bácsinak, hogy nincs jegyük. Aztán lassan, ahogy már mondtam, kezdtem kamatoztatni az erdőismeretet, ezek a fadolgok bejöttek. A nyulakkal nem mentem semmire, ezek a srácok Pesten nem sok nyulat láttak életükben, vagy ha mégis, hát csak a piacon. Nem vettem hasznát a tengerésztudásomnak se, amit a Lófolyón szereztem. A kertünk végétől pár száz méterre folyt ez a patakocska, ahol én még teknőn is próbáltam hajózni megáradt állapotában, át is vergődtem a híd alatt, élve megúsztam. A Duna is komoly vízfelület volt, de a Lófolyó csodákat rejtett! Egyszer nyáron kiszáradt, és a mederben találtunk sok furcsaságot. Ez koton, mondta egyikünk, aki bottal piszkált valamit. Hogy honnan tudta?! Rejtély. ► Ezek szerint te tőle tudtad meg.

Tőle. És azt is ő mondta, hogy ezt az emberek a farkukra húzzák, és úgy mennek neki az asszonynak. Elképzelhetetlennek, förtelmesnek tűnt.

Ott lottyadt ez az izé a víz partján a szemétben. Gyűjtöttem hát ismereteket a világról már Tordason is. Érdekelt is minden, főleg a mozdony meg az autóbusz. Ha jött egy teherautó, mind kirohantunk, hogy valami olyan brummog, ami errefelé nem szokott brummogni. Mert ez nem cséplőgép, és nem traktor, amit mindig hallunk. Ez teherautó. Szaladtunk, néztük.

Utána versenyt rajzoltunk, hogy ki tudja lerajzolni, mert a teherautó elviharzott irtózatos sebességgel, gondolom, harminccal, futottunk utána, ügyeltük, milyen a kereke, hogy megy föl a sofőr, egyáltalán, mi történik egy ilyen járművön. Az irányjelzője például egy tenyérnyi karocska volt, ami kivágódott valahogy az autó oldalából, azzal jelezte, ha jobbra vagy balra akart kanyarodni. Ezt a korabeli budapesti taxikon is láttam, magas szintű technika volt ez, csodálatra méltó. Volt olyan, hogy le merünk-e feküdni elé, ezt én nem csináltam meg, de volt, aki kiszaladt, lefeküdt, és átment fölötte a teherautó. Ezt a fiút aztán nagyon elverték a szülei, örökre

abba is maradt a legénykedés. Teherautó is egyre több lett, sőt autóbusz is megjelent később Tordason, napi egyszeri járat Martonvásárra és viszsza, biztos a vonathoz. Mi is utaztunk így, ha Érdre, a városba mentünk, vagy édesanyámmal Pestre, hogy onnan hajóval lemenjünk Bajára keresztanyámékhoz. Akkor még volt személyhajójárat. A solti hídfőnél anyám mutatta, itt esett fogságba édesapád, és én láttam, hogy a solti híd ugyanúgy áll, belerobbanva a Dunába. Két napig tartott az út, le Bajára. Kajütben aludtunk. A kajüt ablaka nekem elérhetetlen magasságban volt, de azt azért láthattam, hogy a víz ott csobog, egy szintben velünk, és én csak ámultam, hogy mi valójában a víz alatt vagyunk. Az emeletes ágyon felülre vágytam, melyik gyerek nem, de nem aludhattam fölül, merthogy leesek.

Az odatámasztott kis létrára azért fel-felmásztam, lépkedtem a bársonyfokokon. A hajó tülkölt, kikötött, híd, móló, matrózok, utasok… Csodálatos világok nyíltak ott meg a tízéves kisember előtt. Látod, a közlekedési eszközökben szereztem némi jártasságot, de azért a busz, a teherautó, a hajó, a vonat mindig egy csoda maradt. Kupéban én akkoriban nem utaztam, csak marhavagonban. Zsúfolódtak az emberek, mint a heringek. ► Mikor voltál először Pesten?

Nincs róla emlékem. A költözés előtt talán kétszer vagy háromszor jártam ott. Budapest csúnya, taszító hely volt, onnan legjobb volt minél előbb eltűnni. Nem rémlik semmi kedves emlék, se meghatódás, se ámulat. Pedig, azt hiszem, megmutattak bizonyos dolgokat, a Halászbástyát, a hidakat, de nekem sok volt ez az egész. Azt a bizonyos, oldalt kiálló, irányjelző tárcsát, azt díjaztam. Ültünk a taxiban, és láttam, hogyan működteti a sofőr. Ez elég sokáig érdekelt engem aztán. Amúgy egy hülye város, ez volt bennem. Büntetésként fogtam föl, hogy bizonyos embereknek ott kell élniük. Ráadásul a falvakból minden élelmet felvisznek Pestre, ezek szerint a pestiek éheznek. Még nyuluk sincs, nem is lehet, mert nem férnének el. Szóval nagyon rá la rúgtak azok, akiknek valamiért ott kell lakni. Olyan rendkívülinek számított, mintha csak egy mesében szerepelne. Mert Székesfehérvár is város volt, mégsem annyira túlméretezett. Felfoghatatlan, akár a Balaton. Tavakat is láttam már előtte, amiket keresztül tudtam dobni egy jobb kaviccsal, a Velencei-tónál is jártam már előtte, érdekes, kalandos hely volt a nádasaival meg a csónakjárataival, látszott, hogy van víz benne rendesen, mégis, amikor a Balatont először életemben megpillantottam, lélegzetállító és ijesztő volt. Akárcsak Budapest. Csakhogy míg a vonat befüstölgött Tétények, Budafokok, Hárosok mentén Kelenföld felé, addigra fel lehetett fogni, hogy itt valami készül. Szóval itt nagyváros van, az következik. De a Balatonra egyáltalán nem voltam felkészülve. Gondoltam, tó, mint a többi. Keresztanyáméknál nyaraltam szokás szerint, akkor valahol Somogyban, Isten tudja, hányadik faluban, tanyán, ahová éppen továbbküldték-hajtották keresztapámat és családját, a Báldyakat. Nagy volt keresztapám vétke, az ÁVO-t is megjárta, természetesen: a nagyvára-

di káptalan intézője volt a háború előtt, és ezért bűnhődnie kellett. Szinte évente máshol kezdte az életet, és kitűnő mezőgazdászként hamar rendbe is szedett egy-egy környéket, de nem engedték megmelegedni, költözhetett tovább. Én ebből megint csak azt érzékeltem, hogy a világ nagyon változatos, és keresztanyáméknak olyan jól megy, hogy jobbnál jobb helyeken lakhatnak. Talán Feketepusztán laktak akkor, amikor drága keresztanyám, Lujzi néni megpakoltatta a könnyű szekeret, elemózsiát, szokatlan kirándulódolgokat raktak rá a segítők. Keresztanyámba kezdetben ugyanúgy szerelmes voltam, mint az első tanító nénimbe, de aztán túl gyakran kellett megmutatnom a körmeimet meg a fogaimat, hogy tiszták-e. Nem értettem, hogy ez az angyali lény hogy lehet ilyen szívtelen. A körmeim persze sokszor koszosak és levágatlanok maradtak, és fájdalmas szégyen volt megmutatni őket. Bizony, szép asszony volt a keresztanyám. A félnapos kocsiúton oda-vissza a nővérem is ott volt a csapatban, egy fasorban le is esett a szekér oldaláról, bele az árokba, de nem lett semmi baj, hála istennek, ment a karaván tovább, az ismeretlen felé, én valahol a szekér hátuljába parancsolva ültem, és ott estem ültömben hanyatt a csodálkozástól, amikor egy kisebb dombtető után a semmiből előtárult és mellbevágott a hatalmas víz látványa. Azt hittem percekig, hogy valami elromlott a világban vagy a fejemben vagy a szememben. A víz összeért az éggel, és semmi nem volt közte. Olyan magasan látszott a víz széle a fejeink felett, olyan irdatlan mennyiségben húzódott előttünk, hogy csak keresztanyámék vidám beszélgetése nyugtatott meg afelől, hogy a dolgok mégsem lódultak ki a helyükből. A látvány akkor bevésődött az agyamba, és ma is kicsit ünnepélyesen megmozdul a gyomrom, amikor hirtelen előbukkan a Balaton. És így jártam Budapesttel is. Csak bámultam, és nem fogtam fel, hol vagyok. Talán akkor történt ez először, amikor Csillebércre kerültem.

Szép asszony volt a keresztanyám

► Te voltál Csillebércen?!

Jutalomként. Tudod, a Vén cigánnyal hetedikben megnyertem a szavalóversenyt. Apám, mikor hétvégéken hazajött, ezt gyakorolta velem. Miért így miért úgy, miért keserű Vörösmarty Mihály, és egyszer csak ott szavaltam, a megyei versenyen, nagy embertömeg előtt, és kéthetes csillebérci táborozást nyertem.

Krakkó felé, Andrással a pályaudvaron ► Ez komoly dolog lehetett, én még csak ábrándozni se mertem ilyesmiről. Csillebérc, a világ közepe. Egy-két éve keveredtem el arra, kicsit megkésve, amikor a lányommal és a kutyájával eltévedtünk az erdőben.

Vadidegen világ volt, parancsnokok, vasfegyelem, osztagok, őrsök, rajok. A Partizán altábor apró része vagyok. Szülők sehol, csak táborvezető elvtárs, meg ilyen elvtárs, meg olyan elvtárs, sehol egy emberi hang.

Reggelente ébresztő, a csorda kiment a vályúhoz, mosakodás, zászlófelvonás, énekszó, vonultunk, számháborúztunk. Úttörősdi. Idegen közeg, félelem, szorongás, igazodás, szembeszegülés. Az egyetlen megnyugtató, hogy abban a tölgyesben sok volt a szarvasbogár. ► Első napom a városi iskolában, ez jut eszembe. Első osztályban egy hónapot jártam Tiszanánán, aztán Egerbe költöztünk. Egy hatéves gyerek áll a sötét, üresen kongó folyosón, az osztályteremben megy az óra, hogy kerültem a folyosóra?, kikéredzkedtem volna?, nem tudom, pisilnem kell, ott téblábolok egyedül, szaladok ide-oda, nem bírom tovább, odaszaladok a sarokba, és oda pisilek.

Megyünk majd ki a szünetre, és a folyosó sarkában ott a tócsa.

Nem buktál le?

► Nem trükk volt ez, hanem kétségbeesés. A pánik, mert nem tudom, hogy kell. Izzadok, erőlködök, és nincs segítség. Ezt érzem néha, amikor ülök a számítógép előtt, vagy amikor a számlatömböt kéne kitölteni. Látlak téged is, amikor Andrissal fel akartok szállni a krakkói vonatra. Csak éppen nem tudod kinyitni az ajtót. Az apa, aki mindent tud, és meg akarja mutatni a világot a fiának, ott toporog a peronon.

Már biztos voltam benne, hogy le is késsük. Aztán András megnyomott egy gombot, kinyílt az ajtó, és fölszálltunk. ► A nemesi származású hatvan-egynéhány éves királyfi nem tud felszállni a vonatra.

Inkább király. Tegnap Géza a telefonban Csontváryt idézte, igazán megtisztelő, aki táviratozott a kancelláriára, mikor híre jött, hogy Ferenc József beteg. „Királyt a napra kitenni!” A patikus tollat ragadott, és megüzente, mi a teendő. ► Ha most lefotózhatnálak! A király ül a napon, fülére húzott sísapkában… …női vállkendőbe bugyolálva, csíkos flanelingben, uralkodói pózban a diófa alatt, arcát melegíti az októberi napsütés.

Tamáska, mondta anyám ► Gyerekkorodban szerettél volna királyfi lenni?

Számtalanszor elmesélt családi történet: három-négy éves lehetek, anyám kérdezi, mi akarsz lenni, és nem mozdonyvezető meg ilyesmi a válaszom, nem, én a Hatalmas Világ Ura akarok lenni. Ez aztán az egész családban szállóigévé vált. Mindig megkérdeztek, én mindig mondtam. A Hatalmas Világ Ura akarok lenni. Pontosan hogyan képzeltem ezt el, nem tudom. Lehetett bennem ilyen irányú törekvés, mert a bérmanevemet is Szent László királyról kértem. Az olvasmányaim alapján egy Szent László király-szerű uralkodó alakja lebegett előttem.

► Az életveszélyes teknőprojektedet is a Szent László-vízben valósítottad meg.

Akkor én még nem tudtam, hogy az a Szent László-víz. Mi Lófolyónak hívtuk. Mikor már Pesten voltam, és térképközeiben visszarévedtem, hol is van Tordas, akkor láttam a hivatalos nevét: Szent László-víz. Régen ez egy kanyargós, bővizű patak volt, de addig-addig szabályozták, hogy már majdnem fölszámolták. Most hívtak Tordasról, azon ügyködnek, hogy valahogy visszacsinálják, mondtam nekik, hogy nagyszerű ötlet, de az állapotom miatt most nem tudok részt venni a patak megmentésében. Annak idején több malom is volt rajta, áradáskor meg elvitte a fél falut. ► A Hatalmas Világ Ura biztosan meg tudná menteni a patakot.

A legenda, az álom a lényeg. Anyuka minden este mesélt, hol könyvből, hol csak úgy. Ne felejtsd el, hogy nem volt tévé, sőt sokáig rádió sem.

Később lett egy kicsi, tízszer tízes doboz, került minden házba, kattintottál egyet rajta, és bizonyos ideig mondott bizonyos dolgokat. Teljesen érthetetlen, fölösleges, furcsa technikai vívmány volt ez, detektoros rádió, így hívták. ► Ez még nem a néprádió.

Nem, nem, az már komoly dolog, igazi rádió, van is itt nekem Kővágóörsön, a helyi rapsictól kaptam, ilyen akkor nekünk nem volt. Azt akarom mondani ezzel az egésszel, hogy nem volt más, csak a mese, az élőszó. A faluban így-úgy továbbadott történetek, anyuka, amit kitalált, Bradák bácsi, amit fantáziált… Mesevilágban éltek a vidéki emberek, legalábbis a gyerekek. Én minden este mesével feküdtem le. Gondolom, a Hatalmas Világ Ura is így született. Nem tudom, mit kezdtem volna a világgal, biztos teli lett volna lovasokkal. Na akárhogy csűrjük-csavarjuk, ebben a környezetben nekem szárnyalni kezdett a képzeletem, a kezem ügyes volt, az iskolában kiderítették, a gyerek jól rajzol. Rajzban bármit álmodhatsz. Olyat is, amit halandó ember elképzelni sem bír. Lerajzoltam a királyfit, a vitézeket, lerajzoltam, mindent, amit olvastam az iskolában. A tordasi iskolában nemrég szedték le az én Szép Ilonka-illusztrációimat a falakról. Nem tudom, hány fejezet a Szép Ilonka, az mind le volt rajzolva. A Toldit is végigillusztráltam. Az egyik emberből ügyesebb kereskedő lesz, vagy számtantanár, vagy házmester, belőlem meg ilyen fantáziáló ember képződött, aki saját érzéseit rajzban-dalban ki tudja fejezni. Szép adomány volt ez az élettől, de sem sztár nem voltam, sem uralkodói törekvéseim nem voltak. Beértem azzal, hogy megfoghattam a disznó hátsó lábát. ► És hempergőztél a barátok örömére…

Nem vallottam szégyent, és ezt Tordasnak köszönhetem. Kővágóörs nem véletlenül lett, és különös gyönyör látni, hogy a Bori meg az András itt cseperedtek fel. Mindig féltem, hogy „jaj istenem, pesti gyerekek lesznek”,

aztán egyszer a Bori, még három-négy évesen, mint én a Világ Uraként Tordason, jött át a szomszédból, büszkén hozta a nyúl fejét, egy merő lucsok vér volt, és tudatta velem, hogy Rozikával nyulat vágtak. A Bori akkoriban többet volt a szomszédban, mint itthon, néha már féltékeny is voltam. De hát nem vehettem föl a versenyt Rozikával, akinek nyulai meg tyúkjai voltak, és a Bori rendesen trancsírozta az állatokat. Mikor Baján voltunk, ott is hozta a halat, a hal fejét, Bori nem ijedt meg a késtől, ahogy András sem. Bár András mindig álmodozóbb volt. Te öregem, gyönyörű ez az október. Ragyog a nap, árnyat ad a diófa, ropog a tűz, a szél fújja rád a füstöt… ► Idill A nyájas olvasó pedig maga elé képzeli a híres pesti művészt, aki hétvégére leruccan vidéki kúriájába, és interjút ad a vidéki élet szépségeiről.

Tudod, hogy nem így van. ► Én tudom.

Ha ennyi sem derül ki a könyvből… ► Akkor hiába csináljuk.

1977-ben vagy 1978-ban vettem ezt a telket. ► 1977-ben jelent meg az első lemezetek.

A kettő nincs összefüggésben. ► Nincs. Csak el akartam helyezni időben.

Hát igen. A Katiba voltam szerelmes, és Kati mellett még hosszan időztem, vele jöttünk le, miután Szomjas Gyuri mondta, hogy Kővágóörsön vett egy házat, és hogy gyönyörű falu, és minden második ház eladó. Akkor már megvolt a százas Skodám, beültünk, lejöttünk, és azt láttuk, hogy minden házba bele lehet szeretni. És mindet fillérekért árulták. Ezt a kertet itt, a zsinagóga mellett, rajta a félig romos, de lakható épülettel harmincezer forintra tartották. Víz nem volt benne, villany talán igen, kerítés semmi, minden beomolva, gyommal benőve. Hátul volt disznóól is, a hajdani és a mostani tisztaszobában pedig, ahol le szoktál aludni, valaha jászol volt, lovaknak, teheneknek.

András és Éva (1984)

Kővágóörs (Tamás, Éva, Andris, Bori) ► Amikor megvetted, laktuk meg itt emberek?

Előtte másfél évvel még laktak. Harmincezer forintra tartották a házat, de Bálás Eszter papája, Bereményi apósa átjött Balatonszepezdről, és segített alkudni. Huszonháromezer forintért jutottam a házhoz. Ki gondolta volna, nekem házam lett! Házam, a Balatonhoz közel. Romos, düledező, csapzott, de már használható lakhely. Hernádi Gyula szerint ugyan

kutyaól, de hát Gyula mindig az elegáns, kényelmes szállodákat kedvelte.

Sok barátom látogatott meg már a korai időkben is. Benke Laci, Márta Pista, Hetényi Pali, Jordán Tamás… vele itt órákat szavaltunk. Pár év múlva egyre több ismerős vett házat itt, a Káli-medencében. Kardos Feri, Kardos Pityu, András Feri, Simó Sándor itt, a faluban, Sára Sándor Köveskálon, Erőss Tamásék, Kende Jánosék Kékkúton. Somogyi Győző akkor már Salföldön lakott. Minden évben többen jöttek, Savanyú Piroska Amerikából, Batthyány Bálint a zürichi emigráció élén, Teszári Jutka Svédországból, és még sokan Budapestről: Ujlaky Dini ide, a szomszédba, Cserhalmi Kékkútra, Hegyi Zoli Mindszentkállára, Szigethy Pali barátomék a testvérével már Szentbékkállán időztek. Ábrahámhegyen Gödrös Frici már évszázados betelepülőnek számított, és jöttek-jöttek, és egybefolytak és keveredtek a barátok, ismerősök és ismeretlenek. A révfülöpi strandélet, hatalmas karneválok Kisörspusztán a bányatavaknál, olimpiai játékok a környékbelieknek ugyanott. Nagy élet, színes forgatag, permanens vendégeskedés. Nem is tudom, hogy értünk rá ennyire. Voltak napok, hogy ötven-hatvan vendég fordult meg a házunknál. Az már talán sok volt. Nem győztük már borral és szódával. Csak mosogatni kellett meg tölteni. Ritkán fáradtunk el, élveztük az együttlétet. A diófa alatti hosszú asztalnál szinte mindig ült valaki. A társasági élet itt virágzott és nem Budapesten. Nem volt szokás meghívót küldeni, talán kopogni sem. Megjelentünk ennél vagy annál, és hajnalig maradtunk. Ha híre ment, hogy valakinél valami készül, akkor magától értetődően megérkezett húsz-harminc ember. Ez úgy tíz éven át kiváltképp nálunk történt, talán a nagy kert miatt, vagy már nem tudom, miért. András fiunk délutáni sziesztáját és éjszakai nyugalmát néha nem volt könnyű biztosítani. Ilyen idők voltak. Olcsó volt még a benzin a sok keleti autóba, nem kellett zárni az ajtót, kaput, fiatalok voltunk és szépek. Így teltek a nyolcvanas évek. Mindenki építgette a házát a maga értelmiségi módján, a helybeliek értetlenkedése mellett, mármint hogy minek csináljuk vissza a régi formát, miközben a hasznos ólakat elbontjuk.

Csinosítgattuk a portákat, vezetgettük a vizet, pótolgattuk a kidőlt falakat – a környékbeli kontárok nagy megelégedésére. Mert hozzáértő iparos kevés volt arrafelé, segédmunkaerő meg még annyi se. Magad, Uram, ha szolgád nincsen, ez volt a jelszó. Kevesen engedhettek meg maguknak komolyabb befektetést. Mégis, a falu képe lassan megváltozott. Egy dolgos, munkaképes településből majdhogynem üdülőtelep keletkezett. Az eredeti, ártatlan falut elmosta ez az újkori népvándorlás. Most meg már tele vagyunk hollandokkal, németekkel, ha nagyritkán bemégy a vendéglőbe, úgy zwanzigolnak, hogy honvágyad támad. Ott, ahol valaha lovas szekerek meg ökrös fogatok jártak, most dzsipek száguldoznak. A vendéglő is nekik szolgál. Én még jártam a Margit kocsmába, a juhászok kocsmájába, ahova nő nem tehette be a lábát. Éva volt az egyetlen, aki nem tudván ezt a szabályt, bejött. Majdnem fogdosni kezdték, hisz egyértelmű volt, hogy aki nő oda bemegy, az csak céda lehet. Évekig jártam oda úgy, hogy hoz-

zám se szóltak, köszöntem, valamit visszamordultak. Eltelt négy-öt év.

Látszott már, hogy erősen nádazni kell, mert kezdett besüppedni a tetőzet.

A nádazáshoz a csaptatókat, tudod, amivel leszorítják a szegőnádat, azokat én vágtam, és biciklire kötözve öt-tíz fordulóval kihordtam az ecséri erdőből. A falu látta, hogy dolgozom a tetőn, és egyik este végre odaszólt az egyik tekintélyesebb ember a juhászkocsmában: látom, jó vastag a nád.

Megszólítottak, mert látták, hogy ez maga csinálja a tetőt a házán. Onnantól mindenki mindenkinek rendesen köszönt. ► A falnak támasztva ott áll egy zsák dió. Mi lesz azzal?

Visszük Bakonybélbe, Balogh Öcsinek. Náluk rendszeresen lefagy a dió, hát legyen nekik. Pallos Tibinek is jut majd, mert egy nagy zsák már bent van a kocsi hátuljában, van mandula is, visszük mindet Bakonybélbe.

Pesten ott áll egy tálban, néha valaki tör egyet-kettőt, de nem fogy ilyen mennyiségben. Ezt a fát, ami alatt ülünk, 83-ban ültettem. András fája. Kicsit elkéstem vele, András már másfél éves volt, amikor ástam a gödröt, még bele is pottyant, mert itt csetlett-botlott, jött, nézte, izgalmas volt, hogy a papa ás, le, a föld mélyébe, én pedig a helyzettől meghatódva lapátoltam elhomályosult tekintettel, hiszen mégiscsak az történik, hogy egy apa diófát ültet a fiának. A fácska kihajtott, következő évben kicsi lombja kerekedett. Két vagy három év múlva, mikor András már nagyobb lett, állandóan a saját fáját kereste, szaladgált körülötte, el-elkapta, átfogta, aztán egyszer csak kitörte. Ha a gyerek kitöri saját fáját, akkor, mert ezt képzeltem lelki szemeimmel, az a gyerek öngyilkos szándékkal saját életére tör. A fácska derékszögben kettétörve hevert a földön, én odabújtam, kiegyenesítettem, hason fekve mostam, kötöztem, pólyáltam a sebet. A mai napig látszik a törés nyoma. Ez alatt a diófa alatt ülünk most. Amikor Bori megszületett, neki tiszafát ültettem, mert az apám kedvenc fája volt, és szerinte az ősmagyarok abból csinálták az íjakat. A tiszafa lassan nő, tavalyelőtt még egyformák voltak Borival, le is fényképeztem őket. Mind a két gyereknek van tehát egy fája.

Kővágóörs ► Mondtad, hogy Jordánnal itt szavaltatok. Kinek? A falunak?

Dehogyis. Egymásnak. Jordán feje tele van versekkel. Lejöttünk, beszélgettünk, ittunk, verseket mondtunk. Nem volt itt még semmi. Se ajtó, se bútor, bent a házban embermagasságú, hatalmas vakondtenyészet…

Nincs alapzata a háznak, ezért tudták befúrni magukat, jó idő volt itt bent nekik. Én még ekkora vakondtúrást nem láttam. Kihordtam vagy tíz talicska földet, hogy mi is elférjünk, Na itt időztünk Jordánnal. El is tanultam tőle a Kolombuszt meg az Ifjúságot, ezeket a gyönyörű Radnóti-verseket. „Mikor Kolombusz a zsivajgó partra lepett / s követték társai, az ittas tengerészek, / szagos szél támadt és lábához hullt egy fészek, / s egy zöld majom szaladt feléje s rázta öklét: / érezte már, hogyan kezdődik az öröklét. / Megvillant nagy szeme, fáradt szemhéja égett. / Legyintett. S hátraszólt valami semmiséget… ‘In Nomine Domini Nostri Jhesu Christi’ / így kezdte régen / s most nem ér rá naplót írni. / A könyvben szél lapoz. Otthagyja, másra gondol, / fölötte vad, feszes, nagykarmú ég dorombol. / Kolumbusz szétvetett lábakkal áll s az éjben / négy lázadó kuporg az árbocok tövében, / s hintál a nagy hajó és zeng a sok vitorla. / Tévedne Rodrigo? Lehet… S szűk lesz a torka. / De hát a fűcsomók nem földközelt mutatnak? / És láttam én magam, madárraj szállt nyugatnak, / tegnap meg egy galamb. / S ‘föld! föld!’ – üvölt a hang. / És péntek volt, két óra és sötét a haj nal, / ‘Laudetur’ – mormolták, s álltak levett kalappal… Talán pontatlanul idéztem, nem baj. Sokszor volt vigasztalóm ez a vers. Akkor még szalmazsákokon aludtunk, se ágy, se szék, se asztal. Még kulcsa se volt ennek a háznak, igaz, nem lett volna mit elvinni. Később aztán körülnéztem a falu ban, hogy mégiscsak jó lenne már egy szék meg egy asztal, valami fölös-

leges, kidobott holmi. Kopogtatok Tóth bácsiéknál, odaszól, csak mint a versben, a semmiséget mutatva: tele van a padlás, Tamás. Fölmegyek, hát ott vannak azok az ágyak, amiknek egyikén ma éjjel aludtál, egy teljes paraszti bútorzat, régi székek, asztalok, az a párta is, amit ott látsz, valamelyik helyi, tán már rég halott öregasszonynak a menyasszonyi pártája és a vőfély melldísze. Tükörkeret, lisztesláda. Vágom szét tüzelőnek, mondja Tóth bácsi, dehogy vágja, viszem, ha lehet, és nagy örömére letakarítottam a padlást. A kályha is így lett. Bemegyünk az egyik ház elhagyott, romos részébe, és egy nagy krumplihalom mögött ott tornyosodik egy cserépkályha. Verem szét, a franc egye meg, nem tudok hova pakolni!, mondja a gazda Mindszentkállán. Képzeld, ezt mondja. Ne verje szét, mondom én, nekem kéne az nagyon. Na szedje szét és vigye. Másnap visszamegyek, akkor már ötszáz forintra tartotta. Nem baj, hadd hozzam.

Nem, nem, még elrakom a krumplit. Másnap ezer forintnál jártunk, végül is háromezer forintért ideadta. Azt látod itt, az fűt. De a napokban azt mondta a kályhás, hogy kiszolgált ez már, és annyira elvékonyodott, hogy muszáj lesz új cserépből rakni. Megszakad a szívem, mert ezt itt gyártották, zalai csempe, ezen a környéken ilyen volt a mintázat. Tele van a ház csudaszép holmikkal, több ez, mint nyaralóhely. Persze egyre jobban féltem. De most még púpozom is a gondjaimat, mert holnap Bakonybélbe megyünk, ahol elhencegek majd neked az új „házammal”, a bikaistállóval. Amit itt látsz, az mind évtizedek eredménye. Egy csomó dolog el van rontva, mert a pionír nem értett egy-két dologhoz, olcsó, kezdetleges, rövid életű megoldásokhoz folyamodtam, ma már tudom, hogy nem így kellett volna. Műemlék ház volt különben, kaptam is rá évente háromezer forintot meszelésre.

Most már csak műemlék jellegű. Régen budi volt a kertben, még aranykanalas is járt itt… ► Micsoda?

Aranykanalas. Tordason mi aranykanalasnak hívtuk a szarmerő aszszonyt. Jó hosszú, kétméteres rúdon volt egy olyasmi, mint a malteros fándli, azzal merte ki a szart, és szállította el egy kordéval a földekre. ► Három évtizede van ez a ház. Ideális hely a dalírásra.

Az. És mégsem. Gyakorolni, dalt írni itt valamiért nehezen tudtam, írtunk azért, ott, a másik diófa alatt, meg a tisztaszobában, a konyhában is, nagy dalok is születtek itt persze, a Glong, glong, glong és a Koldusdal, például. De Gézánál Szepezden sokkal több sikerült. Az albérletben ment igazán, ott kéznél volt a gitár, a magnó, a papír, meg mi is csak úgy, ott voltunk. Ha nagyon nekikészülődsz, úgy nem megy: már minden együtt van, semmi nem hiányzik, nagyszerű, csak dal nem jön. Nem tudom megmagyarázni, Szepezden könnyebben ment. Átmentem Gézához, ő már ott ült, a papír előtte, csak köszöntem az Eszternek, bontottam ki a gitárt szó nélkül, Eszter addig bort rakott az asztalra, és már írtunk is.

► A spontaneitásról is szó van itt. Amikor már egy társulat tagja vagy, és szerződés is van, akkor műsor is kell. Akár albérletben, akár máshol, de már műsort kell csinálni. Kívülről is elvárt feladat lesz valamiből, ami addig csak úgy, tét nélkül megszületett. Elveszett az ártatlanság.

Ez igaz. De meg tudtuk őrizni, hogy a szabadságunk fontosabb legyen, mint a dal, a dal fontosabb legyen, mint a műsor. Tamás, legfeljebb nem énekled, Géza sokszor mondta ezt, legfeljebb nem lesz benne a műsorban, mondta Géza, és akkor egy egész szabad kis dal született. Később kiderült, hogy ezek a kis ékszerek könnyen illeszthetők a többi közé, vagy ha mégsem, hát csak úgy vannak. A mai napig van legalább száz olyan dal, ami se lemezen, se műsorban nem hangzott el, és az a gya núm, ezek az enyészeté lesznek. Mert ha én nem énekelem el őket, nem fogja elénekelni senki. ► Nem is tudja honnan előszedni.

Nálam van a szöveg, nálam van a dallamfoszlány is. Visszatérve a spontaneitáshoz: tudatosan kicseleztük a kényszerítő körülményeket, hogy legalább a szabadság illúziója meglegyen. ► Azt mondhattátok, hogy ezt vagy azt a dalt legfeljebb nem énekled, de azt nem mondhattátok, hogy legfeljebb nem lesz műsor.

De, mondhattuk, mondtuk is. Induláskor sok dal összegyűlt, azt Géza elrendezgette, és összeállt az est. Hiába tűztük ki célul, hogy ez vagy az lesz a műsor, kiderült, hogy a dalok teljesen megváltoztatták. Alkalomra, célzatosan is lehet dalt írni, és az néha nagyon jól is esik, mert gúzsban táncolni is izgalmas. Csak hát a szabadság az igazi. Most is ez van: tizenöt-húsz dal készen áll, úgymond, spájzolva várják sorsukat, kellene írni még húszat, és villámgyorsan megvolna egy új konstrukció. Mert a dalok megsúgják, mit akarnak, miért jönnek a világra, hogyan akarnak ők egy csoportképbe összeállni. Tudjuk már ezt csinálni. A gazdagságról és a világhírről lemaradtunk, de a szabadság és a hozzáértés megvan. ► Nem lettél világhírű, mondod. Lehettél volna?

Ezt csak úgy mondtam. Bár Erdős Péter kifejezett szándéka volt, hogy belőlem világsztárt csinál. Átfarag engem, így fogalmazott, merthogy zseniális előadó vagyok, énekhangom nincs sok, de az nem érdekes, olyan dalokat kell írni, amiket így is lehet, és akkor meglesz a magyar Gilbert Bécaud. ► De hát magyarul énekelsz. Énekelhettem volna franciául vagy angolul.

► Bécaud, Dylan, Cohen, Viszockij, Cseh Tamás. Jól hangzik.

Erdős Péternek megvolt erre a határozott terve, ahogyan ezt a Neoton Famíliával meg is csinálta. Van ennek receptje, és ő ismerte azt. Mint egy műtőben, apránként lecserélik a lényegi elemeket, átigazítják a kellékeket, és az alaptulajdonságra ráépítenek egy hasznosabbat, jövedelmezőbbet. Talán még a nevemet is megváltoztatták volna Csehről valami másra. Cseh névvel hogy lehet valaki világsztár? ► A Chelsea játékosa, Czech a világ egyik legjobb kapusa.

Tudom, és úgy izgulok, mintha a rokonom lenne, amikor nézem a meccsüket. Szóval megúsztam a világhírt, és nem is nagyon hülyültem el az idők során. Érdeklődés és szeretet vette körül a dalokat, hátszéllel voltunk…, nem tudom, szakszerű-e ez a hátszéldolog vitorlásnyelven, mindenesetre jó szelünk volt. Élve maradtunk, és a műfaj is élve maradt. Nem változtunk meg. Azt is mondhatnám, harminchat éve ugyanazt csináljuk.

Nem keveredtünk bele divatáramlatokba, nem vontuk be az új trendeket, ugyanakkor nem is hagyott bennünket semmi érintetlenül. Hogy mi mindent úsztunk meg saját konokságunkkal és mások segítsége meg pátyolgatása által, az szinte felsorolhatatlan. A kisstílű meccsek, a filléres méltánytalanságok pedig felejthetők.

Kanadában bebújsz egy nagykabátba ► A kisstílű meccseknél, amikor száz forinton vagy egy egy szón ment a huzakodás, akkor mégiscsak fájhatott a „ismeretlenség”.

Egy Bécaud-val biztos nem kiabált vidéki párttitkár. Énekeltem Párizsban kétszer is, tudtam, mit érek, mondom most nagyképűen. Ami pedig nekem, úgymond, járt, azt én megkaptam. Egyszer éppen Párizsba utaztam énekelni, és a repülőn, ahol mindig féltem, gyorsan akartam kérni a stewardesstől egy dupla vodkát, de ő megelőzött, átvitt az első osztályra, már várt a vodka, a kapitány ajándéka. Ön a kapitány vendége, így mondta mosolyogva, és ez nekem évekre elég volt. A postán, a közértben a mai napig úgy állok a sorban, mint mások, nekem nem jár elsőbbség, nem kell, hogy fölismerjenek. Ha mégis megtörténik, zavarba jövök, és nem nagyon tudok mit kezdeni a helyzettel.

► Gondolod, Leonard Cohen jár közértbe vagy postára?

Nem hiszem. Bár Kanadában bebújsz egy nagy télikabátba, és már senki nem tudja, ki vagy. ► Főleg, ha a fejedre még egy sísapkát is húzol…

Hát ettől van ilyen melegem! Úgy tűz a nap, mintha nyár lenne. Indián nyár. ► El is megyek futni, tudod, tíz nap múlva maraton.

Ilyenkor merre futsz? ► Köveskálig meg vissza. De most kicsit többet megyek, maraton előtt egyszeregyszer meg kell hajtani.

Fussál csak, testvér. Én meg ülök itt, mint Ferenc Jóska, akit kitettek a napra.

18. (kóla) október 5. ► Nagyon belejöttél: a nagymutató eléri a tizenkettest, és te nyitod a szádat.

Szelíd vagyok már, ma többször Éva tenyeréből ettem: a kertben matattam, indián bőröket is fogdostam, a kezem piszkos lett, inkább az ő tenyeréből nyaltam fel a tablettákat. Hazamegyek én már bárhonnan bégetve, órakor megállok a kapu előtt, és nézek a gazdira, hol a két fehér drazsé, hadd kapjam be. Harangoztak, és nem az jutott eszembe, milyen szép az esti harangszó Kővágóörsön, hanem hogy feladatom van. Na mondd a ma esti főcsapást! ► Te már megmondtad: Éva.

Azonnal ugrásra kész tigrissé változott át, ahogy elhangzott a szó: rák. Elolvasott száz könyvet, beszélt száz orvossal, gyógymódok ezreit rendszerezi számomra, amit ő csinál, az emberfeletti. Már eszembe jutott, hogy őt kellene félteni, mert miközben a gyerekeket intézi, az életét meg a munkahelyét, folyamatosan velem törődik. Négy ember munkáját végzi.

Erről nem beszélünk, de látom. Most már, hogy erőre kaptam, igyekszem segíteni. A nehéz hetekben folyton csak szólítgattam másokat, hogy hozd ide ezt vagy azt, és hozzászoktam, hogy nekem azt odahozzák. Vissza kell állnom, hogy ne használjak ki senkit. Indiánokat is kértem erre-arra.

Nem ugráltatom az embereket, de minden kívánságom paranccsá minősül át az új helyzetben. Vigyáznom kell, igyekszem senkitől nem kérni semmit. Én viszont igyekszem követni, amit Éva kér, bár képtelenség mindent teljesíteni. ► Miért?

Amit a két főorvos mond, az a főirány. Ha mindenki tanácsát megfogadnám, akkor ötpercenként magamra eresztenék valamilyen gyógynedvet, füvet, varázsszert. Éva nemcsak a gyógyszerekkel, hanem az egész lelkével gyógyít. Elmegy mellettem, és megsimogatja a fejemet például, egész furcsa. Mi sose voltunk összebújó galambpár, távolsággal szerettük egymást. Meg is hatódok egy-egy pillanatra, de hát nem szabad, mert ilyen alapon sírhatnánk is. Ahogy éltem, annak volt egy stílusa, igyekszem

abból nem kizökkenni. Nem akarok megváltozni, de már soha nem leszek ugyanolyan, mint voltam.

Éva ► Bármikor is megfogalmaztad, hogy te ki vagy?

Nem. Volt egy iránytű, ami szerint mentem, döntöttem, cselekedtem.

A dalok is így működtek. Féltudatos voltam egész életemben. Inkább csak megéreztem dolgokat magam körül, és így szabtam irányt magamnak. ► Mi ez az iránytű? Azt ki irányítja?

Van bennünk valami, ami azt szabályozza, mire mit mondunk, mikor mit cselekszünk. Belső parancs, erős megérzés, késztetés valamire. Az éneklést, a barátokat, szerelmeket, mindent így választottam.

► Látszólag letérek a főcsapásról, pedig nem: amikor ezt a házat megveszed, a hetvenes évek második felében járunk. Már megjelent a lemezed, ezrek, de inkább tízezrek kezdenek ismerni, szeretni, a koncerteken minden második sorban ott van egy kismagnó, amelyik felveszi a dalokat, lassan megszületik az a bizonyos „csehtamás”. Híres vagy, szeretnek. Ezzel a népszerűséggel élni lehet, ezt kihasználni lehet, ezzel például lányokat lehet meghódítani. Ez egy olyan ösvény, amire szívesen rálép az emberfia, gondolom. Én szívesen rálépnék, és ahogy téged ismerlek…

Igen, nagyon szerettem a lányokat, és jól tettem. A nő az élet egyik legszebb virága. A fiúk számára repülés, zuhanás, virágzás, rohadás, boldogság és jeges zuhany. Farkasverem, pusztaság, kincsesbánya. Ez mind és még jóval több. A nő világa hatalmas csapdarendszer, óriási játékterület, folyamatos kihívás, komoly életveszély. Egyszer-kétszer majdnem ottmaradtam, mert nyakig belevetettem magam szinte mindegyik kalandba.

Persze a napi vergődések, csillagjárások és pokolmászások zöme a házasságom előtti időre esett, de meg-megzendült az ég még utána is. Nagy vihar is volt, túléltem. Túléltük. Igen, volt, hogy túlmentem határokon. ► Mit értesz a határon?

Olyasmit, ami egy házassági kapcsolatba nem fér bele. Nem akarok szentfazéknak tűnni, bár nem volt annyi hódításom, mint ahogy képzelik az emberek, messze nem. A dalokat tényleg nem válthattam be lányokra.

Aki a patyolatingről énekel, az utána ne próbáljon női combok közé férkőzni. Kicsapongó életet nem éltem, de ha a sült galamb már a számat súrolta, bizony bekaptam, és lecsúsztak finom falatok, de voltak, amik a torkomon akadtak. Volt, hogy be voltam gőzölve, megőrültem egyik-másik lányért, és akkor hónapokat szántam rá, hogy behálózzam, cselt vessek, fölkutassam… A játszmákat szerettem. ► Sokszor ültünk együtt kisebb-nagyobb társaságokban, és ahogy figyeltem, soha nem az mozgatott téged, hogy mihamarabb „célba” érj, illetve a cél maga a kaland, a játék volt, és ezt te kifinomultan, lehengerlően, elbűvölően művelted, engem a fene evett meg melletted.

Ez társasjáték. Egy szép és mutatós lánnyal, akinek vág az esze, és partner a cicázásra, ez a legédesebb időtöltés. A fő cél valószínűleg az, hogy szeressenek. ► Azt te azért tudhattad vagy valószínűsíthetted, hogy az a szegedi, veszprémi, kiskunfélegyházi, akármilyen kislány a híres énekest, a „csehtamást” bámulja, az imponál neki…

Csakhogy én előbb az orra előtt döglöttem meg, tettem azért, hogy szeressenek, elismerjenek, egy kicsit felnézzenek rám. Ha valaki átússza

a jeges folyót, és kijön a túlparton, az joggal elégedett. De az mindig kedvetlenné tett, ha azt éreztem, hogy az a másik egy szentet, egy jóst, egy hírességet lát csak bennem. ► Azt tudom, hogy Évát éppen ez, a hírességed taszította.

A hetvenes évek végén még újdonság volt nekem, hogy hírem van. Éva nagyon tetszett, és sután, bénán megszólítottam. Gyanútlanul. A csillaghegyi uszodában láttam meg. Ott van egy gyönyörű lány, fiúk ülnek körülötte, beszélgetnek, na gondoltam, ez is egy reménytelen ügy. Semmi esély. Elhatároztam, magamra parancsoltam, hogy mindent úgy csinálok, ahogy szoktam. Szauna negyedóráig, a medencében a szokásos öt hossz oda-vissza, majd mindez megismételve háromszor, nem figyelem, ő hol tart. További parancs: lemész, hajat mosol, megszárítod, hazamész. Nincs mese, nem leselkedsz, nem várod meg, nem teszel egy lépést se, mert reménytelenül szép, és mert másokkal van. Nem hiányzik a kudarc. Még látom egyszer a medenceváltásnál, aztán, hogy ne égjek magam előtt, próbálom végrehajtani a parancsot. Ülök az előtérben, a hajszárító bura alatt, mellesleg jól nézhettem ki, mint nyáron sísapkában, egyszer csak megjelenik, és már kinn is van, az ajtón kívül. Ülök a bura alatt, és fékezek. Szinte fel se nézek, de persze kattog az agyam, parancsmegtagadás van készülőben… de aztán mégsem. Az esetleges lehetőségek és az ismert térkép ott kavarognak a fejemben. Előttem a hét-nyolcszáz méter a HÉVmegállóig – a HÉV ugye a jobbik eset, azaz nem autóval van, illetve nem várja senki…, az üvegen át látom a félméteres havat a bejárati ajtó lépcsőjén, amíg strandoltunk, belepte a hó a várost, térdig érő hóban nem lehet rohangálni, azt amúgy se tenném, de talán még utolérhetem. Komótosan fölveszem a sálam, leadom a kulcsot, kimegyek. Nem rohanok, de követem a lábnyomát, hogy merre megy, ám amikor kiérek a fasorhoz, ami levezet a megállóhoz, azt látom, hogy ő már túl van a táv felén. Ha én továbbra is ilyen lassan megyek, akkor ez a lány el fogja érni a HÉV-et, fölszáll, és az életben nem találkozom vele. Elkezdem hát egy kicsit szaporázni, hogy mindezt miért, nem tudom, csak az van bennem, el ne menjen.

Beértem. A háta mögé értem két-három méterrel, és akkor azt mondtam: ne menj még haza. Hirtelen ez jutott eszembe. Ha ő nem néz vissza, és továbbmegy, akkor nem tudom, mi van. De megállt, és visszanézett. Én meg megkérdeztem, nem iszol meg velem egy kólát? Ezt sikerült kérdezni. Harmincöt éves fejjel ezt bírtam kitalálni. Mint később kiderült, tudta, ki vagyok, meglepte a helyzet, mulatságosnak is tartotta, és kíváncsi is volt.

De azt, hogy merre lakik, hol dolgozik, a következő félórában sem tudtam meg. Nem árult el magáról semmit.

Presszó Éva, Tamás, pincérnő ► Ne siessünk annyira, Tamás. A kólát elfogadta?

Igen, a csillaghegyi strand étterme hál’ istennek működött, oda viszszamentünk, és beültünk. Jó meleg volt, én pedig igencsak idétlenül viselkedtem. Azt se tudtam, köpjek vagy nyeljek, és hogy mit mondjak. A játékos széptevésnek nyoma sem volt. Nehézkesen beszélgettünk egy félórát, aztán elköszönt. A következő napokban eget-földet megmozgattam, térképeket, útvonalakat tanulmányoztam, de csak annyi volt a támpontom, hogy a Kapás utcában dolgozik. Hogy ott mi van, milyen közintézmény, mit keressek, nem tudtam. Nem hagyott rést, hogy azt mondta volna, ebben és ebben az utcában lakik, mert akkor az utcát végig lehet csöngetni, az összes lakót igazoltatni, falhoz vágni, kikérdezni, és akkor előbb-utóbb megvan a nő. De nem volt meg. Aztán mégis találkoztunk valahogy. Milyen furcsa az emlékezet, már nem emlékszem, hogyan találtam meg, hogyan csikartam ki a találkát. Nem volt egy könnyű meccs, de megérte. Az eltelt negyedszázad sűrű történéseit nem tudom felidézni. Az én lehetetlen életmódom, a dalírások, fellépések, utazások, hajnalozások nem könnyítették meg a család helyzetét. András születése előtt még sokszor együtt utaztunk, és Évával az idő felhőtlen könnyedség és boldogság volt. Megannyi város és szálloda, az úton sikerek, vacsorák, szeretett barátok. Éva nagyon jól nézett ki, kedvesen és természetesen viselkedett, és ez tetszett mindenkinek. Mintha a dalokhoz tartozott volna, hódított ő is. András érkezésével az én zaklatott életmódom nem változott, Éva viszont igényelte volna a nyugalmat. Egyszer ki is fakadt, „ahogy te élsz, úgy nem lehet családban élni”. Hát igen, szűkös albérletbe szorulva léteztünk, menedékhelyünk Kővágóörs lett, de hát az még messze nem volt olyan komfortos, mint manapság. Mindenesetre ott tudtunk elbújni a főbérlők és a munka-

adók elől, és nyaranta a lenti barátok paradicsomi életét éltük néha hónapokig. Ilyenkor nem nagyon vállaltam fellépést, és a kultúrát a strandpapucs meg a lángos jelentette. Éva is fellélegzett kicsit. De hát ezek csak kicsikart levegővételek voltak, hogy aztán folytatódjon a pesti fortyogás. ► Nem lehet így élni, mondta Eva. Miért, te hogyan éltél?

A legjellemzőbb a rend és a tervszerűség teljes és reménytelen hiánya volt.

Hideg volt a madarasi Hargitán ► A rend hiányáról beszél az az ember, aki itthon folyamatosan matat, betegesen pakol, szöszöl, önmaga és mások után azonnal rendet rak…

Próbáltam én akkor is fontossági sorrendet és rendet tartani, de néha egyszerűen nem ment. Két felnőtt ember és egy gyerek kiszolgáltatott albérleti létezése, benne bonyolult fürdőszoba-használat a főbérlőkkel, szűk mozgástér, amikor úgymond csizmasarokkal nyomom be a résekbe a felesleges holmikat… és én jövök-megyek, kiszámíthatatlan rendszer szerint. Egyetlen fellépőruhám van, egyszerű farmer és hozzá Párizsból szerzett, kék, hosszú ujjú póló, ezeket néha hajnalban kell mosni-vasalni, a csizma mindig útra készen. Ez volt a rend körülöttem. Édesanyámnál is, az albérletben is egyre sűrűbben csengtek a telefonok, egyetemi klubok, kultúrházak hívtak, újra és újra állomások, pályaudvarok… vonat- és autóutak ismert és ismeretlen vidékeken, megszokott tájak, kanyarok, elágazások zúzmarában, jégben és napsütésben. Idegen ágyak, folytonos készenlét, barátok, vendégek, szervezők mindenbe belecsörgő telefonjai. A

telefon mellett kis persely az egyforintosoknak arra az esetre, ha visszahívunk valakit. Interurbán esetén nem is tudom, mi volt az úzus, arra talán csak a mamáméknál volt mód. És közben Éva viszi a családot, bölcsőde, babakocsi, játszótér, hozzá a Lili néni, amint éppen megint benyit valamiért. Ebből próbálunk kiszakadni májusban, hogy őszig Kővágóörsön és Balatonlellén élvezzük a szabad életet, már amennyire a gyes és a munkahelyi viszonyok engedik. Éva családja lellei, az a Császár Bírók fő fészke, milyen szép név, ez is tetszett benne, Császár Bíró Éva. Jó ízléssel meg is tartotta, nem lett Cseh Tamásné. Éva és András jó néhányszor a Balatonnál csavarogtak, amíg én isten tudja, melyik határon túl mászkáltam. Akkoriban sokat jártam Délvidéken, a korabeli Jugoszláviában, Újvidék és főleg Szabadka a magyar kultúra fellegvárának számított. Zenta, Ada, Magyarkanizsa akkor még poros provinciának tűntek a fő helyek mellett, mára ők a megtartó erődök. Erdély akkor még tilos zóna volt, oda csak 90-ben tehettem be a lábam énekesként. A diktatúra súlyos évei után talán az első magyarországi fellépő voltam 1990 februárjában a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Hej, micsoda siker volt, repült be apa kalapja a színpadra! Onnantól aztán szántottam az erdélyi utakat, Sepsiszentgyörgytől Gyergyószentmiklósig. Sajnos nem túl sokszor, mert a nagy távolságok miatt oda csak turnészerűen volt ajánlatos utazni, és a turnét én nagyon nem szeretem. Eszembe jut egy emlékezetes egyedi fellépés a madarasi Hargita tetején. Jött a hívás, hogy énekelnék-e a székelyek szent hegyén, én meg visszaüzentem, hogyha a székelyek ott lesznek, igen. Csakhogy nem gondoltam át a körülményeket, tudniillik, hogy az akkor még szinte csak traktorral megközelíthető csúcs majd kétezer méteres magasságában nyáron is nagy a szél, és bizony erősen hideg van. De ott volt több ezer székely fiatal, valahogy a Duna TV is felérkezett, és ott vol tam én is. Morogtak az Ivó-mezei ácsok, hogy csak Ceauşescu idejében kellett ennyi tribünt gyártaniuk, mint ott akkor, 1996-ban a kameráknak. A koncert előtt pár órával ott járkáltam közöttük, és már éreztem, hogy nem lesz sima menet. Június közepén a tetőn a szélben plusz 2-3 fok volt a hő mérséklet. Előbb a fellépőingemre húztam egy pulóvert, aztán még egyet, aztán egy kölcsönbőrdzsekit, de az ujjaim a harmadik dalnál elkékültek, és a pengetők kirepültek a kezemből. A közönség pálinkázhatott, táncolhatott, mozoghatott, de engem még a kamerák is helyhez kötöttek. Egy ponton, felrúgva a szabályokat, én bizony kértem egy csésze rumos teát. Aztán zutty, bele az öklömet! Nagy sikere volt a mutatványnak, főleg hogy segített a fűtőanyag, és tovább tudtam játszani. Felejthetetlen volt a kínlódás is, a siker is. Eljutottam még a kárpátaljai magyarokhoz is Beregszászig, de azért főleg Magyarországot jártam kelettől nyugatig, mentem, mentem, és süvöltöttem a dalokat a csillagos égbe. Mindebből azért láthatod, családi életünk nem volt éppen monoton, egyhangú. A rendszertelensége mellett színes és élhető élet volt ez, mi pedig, Éva meg én fiatalok voltunk, és szerettük egymást. Talán magam is elfogadható ember voltam, szép napo-

kat töltődünk együtt, András érkezése pedig végképp bearanyozta a dolgokat. Volt egy fiunk, csodagyerek, persze, a szemünk fénye. Akkor már eldőlt, hogy énekelni fogok, és aki ehhez társult, annak muszáj volt a körülményeket tűrnie, mert én sem tehettem mást. ► De mi van, mi lett volna, ha Éva nem tűr ennyit?

Lett volna egy szokványos, szörnyű válás, és én, mint énekes, valószínűleg elakadtam volna. De ez föl se merült. ► Mert süvölthettél te a csillagos égig, valaki mégiscsak a feneked alá rakott egy széket, eléd, az asztalra egy tányér levest, szóval teremtett egy fészket, ahová akármikor hazatérhetsz.

Elvoltam én akkor is egy tányér bármivel bárhol, de fészek persze kell. Fiatalon még óriási az ember biztonságérzete, mégis mindig jól jött az az otthonnak mondható, Éva által gondosan őrzött zug. Volt támaszpont.

Nem saját, de hazaindulás előtt a barátoknak oda lehetett szólni nagyképűen: „a sas fészkére száll”. Gyerekre is nagyon vágytam. Diákkori, romantikus búslakodásaimban korábban úgy képzeltem, lesz egy örökbe fogadott gyerekem, azzal élek… fantáziálás, azért említem csak, hogy lásd, a család iránti vágy megvolt bennem. Éva a hányatott lakásviszonyok közepette is megteremtette a meleg, barátságos búvóhelyet. De a feketeleves többnyire neki jutott. Igaz, a munkahelyén jól érezte magát, érdekes, új dolgokat találtak ki a kollégáival az egészségnevelésben, a régi és új barátaival is tartotta a kapcsolatot, a társaságot tekintve nem volt rám szorulva. A szomszédban lakott Aranka néni, egy csupa szív vend asszony, nem tudott jól magyarul, szerettem hallgatni, ahogy magabiztosan töri kerékbe a magyar nyelvet, ő néha átjött, és vigyázott az Andriskára, akkor el lehetett lógni.

Van egy fiunk, csodagyerek (1982) ► Ebbe az otthonos zugba, gondolom, sokszor behoztad az idegen, külső világot, jöttek veled haverok, ismerősök, ismeretlenek, azokat is ki kellett szolgálni.

Ezt Éva néha élvezte, néha nem. Följött egyszer például a Zuzu, a Dixi meg a Baksa. Baksa akkor jött vissza először Magyarországra. A Szent István körúton, a Lili néni-féle albérletben vagyunk. Zuzu bejön, egy mozdulattal kitépi a falból a villanyvezetéket, megfogja, és zsumm, kitépi, csoda, hogy nem ütötte agyon az áram, majd meztelenre vetkőzik, és befekszik a kádba. Bekvártélyoztak. A Baksa a másik szobában az Andrást igézi csendben, Éva egyszer csak észbe kap, hol lehet a Baksa, hát ott áll a sötétben, a gyerekágy fölé hajol, és nézi a gyerek szemét. András hónapokig szemekről beszélt, és szemeket rajzolt akkoriban. Én akkor Dixinek, aki azóta halott, és talán a legnehezebb figura volt hármójuk közül, azt mondom, figyelj, Dixi, mégiscsak te vagy az egyetlen, aki el tudja érni, hogy elmenjetek a picsába, de azonnal! Mert ha a Lili néni kijön, már éjfél körül lehetett különben, és találkozik egy kitépett konnektorral meg egy meztelen, idegen férfival, szóval három őrülttel, akkor a Lili néni, aki nekem naponta elnyivákolja, hogy „Tamááás, a szappanodat megint otthagytad reggel!”, ő akkor csak annyit fog mondani: költözés. Vége az albérletnek. Dixi valahogy elérte a fiúknál, és én örökké hálás leszek érte, hogy sértődés nélkül elvonultak. Nem volt egyszerű, tele lehettek valamilyen boldogító anyaggal. Ez az este például lidérces volt. Engem is megviselt, Évát meg pláne. Volt néhány ilyen. Rég volt, ilyen esték már nincsenek.

Béke van.

► Akárcsak itt most. Csillagos az ég, meleg az este, majdhogynem nyár van, Éva benn a szobában, mi itt kinn a verandán, holnap indulás Bakonybélbe, aztán vissza Pestre. Egész nap pakoltál, csomagoltál. Úgy kell itt hagyni Kővágóörsöt, hogy esetleg tavaszig már nem jövünk. Zárunk erre az évre. ► Be lehet egyáltalán zárni ezt a házat?

Tulajdonképpen nem. A kiskapun van éppenséggel egy összehurkolt dróthurok, a nagykapu az kulcsos, de ha valaki be akar jönni, hát bejön.

Volt már úgy, hogy megérkezett valami fuvaros, akinek be kellett jutnia, mi nem voltunk itthon, hopp, kikapták az egész kaput drótostul-kulcsostól. A bejárati ajtó meg szuvas, van rajta egy pánt, de ha megrántod, kiszakad. ► Mitől kell itt félni?

Valamelyik évben tizenhat betörés is volt a faluban. Van egy pár fickó a környéken, a falu nagyjából tudja is a nevüket, akik időnként úgy döntenek, hogy kirámolnak egy-két házat. Ezek ilyen családias rablások voltak.

Az egyik magyar fiút jól ismerem, amúgy rendes, erdőjáró ember, rapsic, és én kedvelem az erdőszeretet miatt, de az, hogy ide betört, az nem volt rendes dolog. Mondta is utóbb, Tamás, én törtem be hozzád, én próbálkoztam. Azóta rendben vagyunk. Volt aztán egy nagyon jó emberem, a Tököli Jóska. Egyszer valami kaput eszkábálgattam, odajön egy szőke gyerek, hogy segít. Beszélgettünk, kiderült, hogy cigány. Két-három cigány család lakott akkor a felszegen. Ezt a fiút megkedveltem. Okos volt, tanulékony, fürge eszű. Kérdeztem mindig, hát az iskola, Jóska? Nem erőltettem, de azért noszogattam. Dicsértem is, ő meg hozott szeget, kalapácsot, ütöttük-vágtuk a kaput. Nagyon helyes gyerek volt. Ma már többszörösen börtönviselt szegény, belecsöppent a fémhulladékgyűjtésbe. Ismertem a szüleit is, a Rózsika nénit meg a Sanyi bácsit. Sanyi bácsi volt a vaj da, a felesége, Rózsika néni pedig, ez a félszemű cigány asszony állandóan jósolt. Mindig elmondta, „szőke nő, barna asszony, haragszik a felesígíre, kerülgeti magát, koporsót nem látok, koporsót nem látok…”, ezt a mondatát már mindig vártam, olyan különösen tudta mondani, lépten-nyomon jósolt a falu turistáinak, és én is hagytam, hadd fizethessek. Szóval a Tököli családdal igen jóban voltam, tiszteltem és szerettem őket, mert Sanyi bácsi ugyan ült börtönben négy évet egy kocsmai verekedésben megesett gyilkosságért, de az az ember egy szikár, okos cigány ember volt. Ültünk vele is itt a diófa alatt, csendesen borozgattunk, beszélgettünk. Nem mindennapi ember volt, kár, hogy nem figyeltem rá jobban. Olyan volt, mint egy indián főnök. A fehérek szemében szegény és érthetetlen észjárású csodabogár Meglepő kérdései és megállapításai voltak a világról, saját népe és a magyarok helyzetéről. Fájdalmasan pontos képeket látott, és

ezeket a képeket megosztotta velem. Látod, akkor is azt hittem, hogy van még idő az odafigyelésre. Nincs idő, és ilyen emberek manapság már nem születnek errefelé. Meg itt volt a Lakatos Bori, és amikor meghalt a férje, hát nagyon sajnáltam, mondtam is Boriskának, hallom, hogy meghalt a férje, hát fogadja ezt el áldomásként, azzal odaadtam neki egy üveg drága whiskyt. Ösztönös cselekedet volt, nem tudtam, hogy éppen illő dolgot csinálok, de a cigányoknál ezzel nagyon megnőtt a becsületem. Húsvétkor egyszer egy láda sört vittem a cigánysorra. Az összes asszonyt kiparancsolták a főhelyiségből, csak a férfiak jöttek be, órákig ültünk ott, beszélgettünk, iszogattunk, nemcsak akkor, máskor is, jó volt a viszony. A Jóska gyerek közben kezdett egyre csibészebb lenni, huncutkodott, hozott ilyen holmit, olyan holmit, hogy vegyem meg. Jóska, honnan van ez? Van… Pártoltam a Jóskát, taníttatni akartam, pénzt adtam neki, amikor nyolcadikos volt, hogy menjen Füredre gimnáziumba. Akkor kezdett kiíródni a becsületesek listájáról, amikor folyton mondta, hogy jár Füredre – aztán meg kiderült, hogy nem jár. Nem a pénzt bántam, hanem a megcsalatást. A faluban néha eltűnnek dolgok. Ne engedd be őket az udvarba, vasvillát fogjál, azzal hajtsd ki őket, ilyeneket tanácsolnak a falubeliek. De hát én Kőbányán olyan iskolában tanítottam, ahol a diákok fele cigány volt, hogy fognék én vasvillát?! Azt tudom tenni, hogy mindent jól elzárok. ► Amikor most zárod a házul, eszedbe jut, hogy…

Minden mozdulatomban benne van. Vajon megtalálják, ha ide rakom? Nem kéne kiírni, hogy ezt itt például ötévente meg kell olajozni, le kell kenni…? Szóval hogy utoljára zárok be. Igen, ez eszembe jut. Lassan megszokom a gondolatot. Az élet így is, úgy is továbbmegy, amennyit lehet, könnyítek rajta. Gáz, villany, víz, víztelenítés, akkor voltam nyugodt, ha ezeket én csináltam. Most majd megtanulják ők is. Tudniuk kell, mert ez a mi kis Kővágóörsünk, ahogy a gyerekek emlegették régen. Bori sokáig azt hitte, hogy magát a házat hívják Kővágóörsnek. Elmegyünk a Kővágóörsünkre?, kérdezte időnként. Kicsit bánatos volt, amikor elmagyaráztuk neki, hogy a faluban minden ház Kővágóörs. Örültem, amikor tegnap este benézett a három srác a Mulatságból. Kapát, Pépét, Rémuszt kedvelem, jó volt büszkélkedni nekik a házzal. Szép este volt. Kár, hogy nem kapcsoltad be a magnódat, olyan jó rákos vicceket meséltek. Én kezdtem, nehogy már kerülgessük a forró kását: megy ki a beteg, és visszanyit az ajtóból a doktorhoz, mit tetszett mondani, doktor úr, kagyló vagy languszta?

Az orvos javítja: rák, fiam, rák. Több se kellett nekik, beindultak. Elmegy a beteg az orvoshoz, mit csináljak, doktor úr, tüdőrákom van, az meg mondja neki, menjen ki a mezőre, és takarja be magát jó vastagon sárral. Az használni fog, doktor úr? Nem fog használni, mondja az orvos, de szokja a földet.

► Nekem a Pépéé tetszett: van egy rossz hírem meg egy jó hírem, kezdi az orvos. Mi a rossz hír, doktor úr? Az, hogy maga rákos, és meg fog halni. És mi a jó hír? Látta azt a bomba nőt a folyosón, aki az imént ment ki a rendelőből? Igen, láttam. Na azt fogom én megkúrni, ahogy maga innen elmegy.

Jó volt együtt. Láttam rajtuk, hogy óvatosan bemérnek, megvizsgálják a havert, éreztem, ahogy konstatálják, itt tényleg gáz van. Szegény Tamás, gondolták magukban, aztán persze beültek az autóba, mentek a dolgukra. Színészek, dolguk van. ► Folytassuk Évával.

Huszonöt évet nem lehet summázni, de részletezni se. Bármit mondok, pontatlan, mert csak az én szemszögemből mutatkozik, és csak egy emléktöredék. Miért pont az, és miért pont így… Nagyon bírtuk egymást. ► És a kitérők? És a lelkiismeret?

Néha akkora a csábítás, hogy az ember a legszebb feleség mellett is elgyengül. De mikortól is beszélhetünk csalásról? Megiszol egy kávét egy lánnyal, és biztos nem csak a kávé kedvéért. ► Szólni hozta ő az ilyesmit?

Nem volt rá szükség, menetrendszerűen lebuktam. Nem tudtam hazudni, nem tudtam leplezni semmit, mert engem a legkisebb játszma is megérintett, és én ezekről előbb-utóbb valahogy említést tettem. Nyilván piszkálta a lelkiismeretemet, és ilyen hülye módon próbáltam megszabadulni a gondtól. Ez neki fájt, és a gond csak szaporodott. De kitartott mellettem, és a bűnök sem voltak égbekiáltóak. Szerintem. Amikor nehezebb idők jöttek, és nem születtek dalok, ő mellettem maradt, bátorítóan ott volt velem. ► Beszélgetéseinkben ez új fejezet lesz: eddig csak arról volt szó, hogy egyre nagyobb a siker, megy a szekér… És ne felejtsük el, akkoriban már tudatosan és szándékkal énekeltem. Nem csak ösztönből. Tudtam a dolgomat és a helyemet. A Frontátvonulás ment a Katona József Színházban, a siker óriási volt, és akkor, egy napon Géza fölhívott, hogy találkozzunk. Ez már gyanús volt. A Kígyó utcába beszéltük meg, az Apostol teraszára. A kezdetektől létezett egy megállapodás köztünk, hogy bármelyikünk bármikor föladhatja. Megrendeltük a pohár sört, és akkor Géza azt mondta, Tamás, nem írok több dalszöveget. Már ahogy megjelent a Géza, feszélyezett volt. Nem szoktunk mi randit megbeszélni, hogy beszélgessünk. Akkor találkoztunk, ha dalt írtunk.

Hát mit akar ő velem megbeszélni?! Ezt akarta. Kimondta, hallgattunk, kifizettük a sört, fölálltunk és hazamentünk. Szervusz, szervusz. Ez volt a megállapodás. Hogy abba lehet hagyni, és a másiknak nincs joga rákér-

dezni, miért. Hazamentem, s mint a svéd, aki várja a bérgyilkost a Hemingway-novellában, mozdulatlanul feküdtem két napig. A harmadikon megüzentem az Évának, aki épp a Balatonon volt, hogy vége. Később fölhívtam Zsámbékit és Székelyt, és mondtam, kész, Géza nem ír, én természetesen abbahagyom, és mint használhatatlan elem, fölmondok a színházban. Ők is beszéltek a Gézával, nekik is biztos ugyanazt mondta. Nem ír és kész. És akkor a Zsámbéki meg a Székely elkezdtek nekem írót keresni. A Petri Gyurit később én kerestem meg kínomban. Vele a Néphadsereg, ma Falk Miksa utcai borozóban találkoztam, és mondtam, Gyuri, mindenki azon van, hogy folytatódjon, és én rád gondoltam. Baszd meg, mondta, én túl rövid sorokat írok! Jó barátok voltunk a Petrivel, nem jár tunk össze, de szerettem a nagy lófejét, ő is kedvelt engem valamiért, talán a hasonló lófejemért. Gödrös Fricihez is hónapokon át jártam a Ráday utcába. Délutánokat ültünk együtt, volt is – meg nem is volt bennünk szándék, az ötletek úgy rajzottak Frici fejéből, mint egy hatalmas lepkeraj, de ezek csak a dalcímek voltak, a mai napig megvannak a feljegyzéseink, több száz csodálatos dalcím, egybeolvasva és megzenésítve szürreális daljáték lehetne belőlük. Dal talán egyetlen készült el, félig. Ebben Frici mindig is zseniális volt: elegánsan és elbűvölően kibújni a feladat alól. Tulajdonképpen rengeteget dolgoztunk, hogy utána rávethessük magunkat a környékbeli éjszakákra. Mert környékbeli éjszakák már akkor is voltak arrafelé. Kudarc kudarcra, az idő meg ment, kezdődött az évad. Géza rám hagyta az addigi dalokat, és azokból összeállt egy új műsor. Sőt, még írt is hozzá összekötő szöveget, így született a Jóslat című est. Használd a dalokat, Tamás, énekelj, mondta Géza, és ebből is lehetett tudni, hogy vége van, mert nem harag volt mögötte, hanem eltökéltség. Akkor eltelt egy nyomorult év, a Jóslat ment, letelt az évad, és közben összebarátkoztam Csengey Dénessel, akit már ismertem Debrecenből a Kossuthról. Sokszor jött velem, Szegedre, Bajára, mindenfelé elkísért, váltottuk a világot. „És mi most itt vagyunk” címmel írt rólunk, a dalokról egy könyvet, politizált, irodalmár és politikus volt már akkor is, aztán váratlanul előjött a farbával. Én nem akarom, ezt mondta a Dénes szó szerint, én nem akarom, hogy ez abbamaradjon, megpróbálom folytatni. Dénes, mondtam, nem fog menni, hidd el, nem. Ő csak jött kitartóan, de én még egy ideig ellenálltam.

Egyszer aztán írtunk egy dalt. Olyan volt, mintha a gyufásskatulyát akarnád nagyfejszével fölaprítani. De addigra már forrt a világ, 86-ban vagyunk, és a Dénesnek ez az elszántsága engem is fölpiszkált, azt is láttam, hogy Gézát tiszteli, végül is úgy tűnt, nem olyan nagy kurvaság, ha összefekszek egy kicsit a Dénessel. Elkezdtük. Én leutaztam Keszthelyre, ő följött Budapestre, itt, Kővágóörsön is írtunk. Sokszor összevesztünk, emlékszem, egy Optima írógépem volt, azt próbáltam utánahajítani mérgemben valahol itt, a kertben, azt hittem, hogy eltalálom, szerencsére nem, nagyon súlyos volt, csak beleállt a fűbe. Szóval veszekedés, harag, tombolás, aztán megöleltük egymást, és írtunk tovább. A mai napig van

egy dobozom tőle, pont olyan, mint egy koporsó, a francba, a mai napig abban tartom a dalszövegeket. Megszületett a Mélyrepülés. Fölhívtuk Gézát, ő volt az első, akinek megmutattuk. Ültünk a Bartók Béla úti lakásban, Géza, Dénes meg én… Dénes talán nem is volt ott. Úgy mutattam volna meg a Gézának, hogy Dénes nem volt ott?, erre nem emlékszem, ezt a Dénesnek kéne tudnia, de ő halott. A Géza mondta, hogy jó, de hiányzik a csodás elem, valami olyan képesség, mint a Frontátvonulásban a Vizié, akinek a pohara fenn marad a levegőben. Na, meglett az is. Olyan erős politikai töltete volt a Mélyrepülésnek, hogy például a Katona József Színházba kiküldtek két embert a Budapesti Pártbizottságról vagy a Fővárosi Tanács Kulturális Osztályáról, hogy a premier előtt egy nappal, délelőtt tízkor ellenőrizzék a műsort. A színház részéről Zsámbéki és Székely voltak jelen. Kérdeztem őket előtte, mert ők ismerték már a műsort, tompítsak-e a dolgon, ők azt mondták, Tamás, ne tompíts. Délelőtt tíz, a Katona nagyszínpada bemikrofonozva, a műszak a helyén, bevilágítva minden, a nézőtéren négy ember. Ilyet addig nem csináltam, gondolj bele, gyanúsítottnak végig kell szaladnia a rendőrkutyák sorfala között. Lenyomtam a másfél órát, taps nincs, Zsámbéki fölszól, hogy találkozunk a színészbüfében. lekotródok a színpadról.

Cseh Tamás és Csengey Dénes (a Szörnyek évadja forgatásán) ► Dénes is ott volt?

Ja, igen, persze. Micsoda egy helyzet. Ülünk a büfében, kavargatjuk a kávékat, Zsámbéki megszólal, és elkezd egy olyan dramaturgiai részt boncolgatni, aminek halvány köze sincs a politikai tartalomhoz, ehhez a két idegen is hozzászól, szóval egy ravasz játszmába kezd Zsámbéki, baráti beszélgetésbe csúszik át az előpremier, és ebbe ezek a cenzorok szívesen belemennek.

► Mert hiszen „elérik”, hogy változzon a műsor, vagyis el tudnak számolni odafönt.

Pontosan. Úgymond lesz valami dramaturgiai változtatás, és másnap jöhet az igazi bemutató. Szokatlan akusztikája volt ennek akkor, 1986-ban, az emberek nem mindig hittek a fülüknek. Jól szólt az, hogy egy ország elemelkedik onnan, ahol van. Ott köröz a Sas elvtárs, meg a rendőrök bejönnek a presszóba, kiszemelik a hőst, aki elénekel egy dalt, aminek nincs szövege, és az a műsor vége, hogy azt mondom, ez a dal a szabadságról szól, de a szövegét még nem tudjuk… Gyönyörű dallam, amire sajnos azóta se írt senki szöveget, életem egyik legszebb alkotása, szerintem. Szóval sikerrel énekeltem a Mélyrepülést, valami helyrebillent, de a Géza folyamatosan hiányzott. Közben megvolt a monori találkozó, jött Lakitelek, én Dénessel oda hősleg leutaztam, Évától úgy búcsúztam el hajnalban, akárha csatába indulnék, nevethetsz, a családot ilyen apró kapcsok erősen összekötik. Lakitelek olyan volt, mintha leérettségiztünk volna, és életünkben először felnőttként beszélhettünk az ország sorsáról. A politika szárnyalt, a Mélyrepülés sikerrel ment, de már éreztük, kellenének új dalok, új műsor, csakhogy én ettől az újtól nagyon tartottam, mert nem voltam benne biztos, hogy a Dénes rá tud ismételni. Hogy is mondjam… Dénes barát és társ lett, de nem lett dalíró. A kemény kőfejűsége, ami csodálatos volt benne, alkalmatlanná tette arra, hogy finom dalt írjon. Nem először mondom, hogy Dénes olyan volt, mint egy magyar pallos, Géza pedig olyan, mint egy francia tőr. A dalhoz francia tőr kell, hajlékonyság, bújás, villanásszerű váltások. Dénes dalai pallosként lezuhantak, törtek, zúztak, súlyosak voltak szinte kivétel nélkül. Hiába próbált humort csempészni beléjük, az is olyan volt, mint ő maga: vaskos, erős, drótszálú. Így érkezünk majd el 1990-be. Addig Gézával kétszer-háromszor ha összefutottunk. Valamikor 85-ben benéztem a Rátkay Művészklubba, volt valami rendezvény, Géza ott ült a pultnál, odamentem hozzá… ► Ez még a Mélyrepülés előtt történt.

Előtte. Ültünk ott. Géza ivott egy whiskyt, én is ittam, ivott még egyet, én is ittam még egyet, kezdett olyan lenni, mint régen, futotta egy darabig a régi dumánkból. Aztán megkérdeztem, Géza, mit gondolsz, írunk mi még valamikor dalt? Géza egy kicsit bambult a whiskyjébe, majd rám nézett, Tamás, majd ha újra angyalok leszünk. Nem beszéltünk többet erről.

De megértettem. Nem vagyunk angyalok már, elromlottunk, az a habtisztaság, amivel belevágtunk, az elveszett. ► Mi ez a romlás?

Az, hogy bekoszolódsz, hogy apró hazugságokon kapod magad, hogy nem azt mondod, amit gondolsz, hogy aláveted magad mások ellenőrizetlen akaratának, léha estéknek, nem tudom, millió összetevője van

ennek. Az angyal érinthetetlen és tiszta. Ilyen sose lehetsz, de törekedned kell rá. Ez arra a bizonyos iránytűre tartozik, arra a belső jelzőrendszerre.

Másnap persze ugyanúgy kellem, ugyanazokat a disznóságokat követtem el, amiket nap mint nap, de az iránytű állandóan jelzett, és én megpróbáltam tartani az irányt, amit mutatott, napról napra, évről évre. Nem a külvilágnak csináltam, magamnak. Magyarul: meg kellett újra tisztulni valahogy. Évek múlva, 1989-ben volt, hogy itt kint ültünk a kertben az Évával. Géza átjött Szepezdről. Talán Eszterrel, a feleségével, vagy Sárával, a lányával jöttek. A nők beszélgettek, mi meg mindent elkövettünk, csak hogy a dalokról ne kelljen beszélni. Süteményt faltam, Géza a kert végében matatott, itt hevert egy labda, soha nem fociztunk mi ketten, de akkor elkezdtünk egyérintőzni. Géza is elég suta, én is, rugdaltuk jó ideig a labdát, aztán sikerült azt abbahagyni, a lányok elbúcsúztak, kimentek a nagykapun, én is kikísértem Gézát. Különben már másodszor jártak ott egy héten belül, ami feltűnő gyakoriságról tett tanúbizonyságot. Géza kiment, csukta be maga után a kaput, nem volt egyszerű, rozoga kapu, állandóan meg kell emelni, és ahogy emelte a kaput, még visszaszólt. Nem jössz át holnap? Áthozhatnád a gitárodat, nézzük meg, tudjuk-e még. Ezt mondta. Gyomorrángásom lett, és ez tartott egész másnapig. Hét év, nagy idő. Másnap átmentem Szepezdre, és rögtön megírtunk három dalt. Egyik szebb volt, mint a másik. Pár hónap alatt megírtuk az Új dalokat, benne a Magyar paraszt, az Ideálom, a Jobbik részem, a Rajtam maradt télikabát… Nagy siker a színházban, azonnal lemez, klip készül, megint szárnyára vesz bennünket a hír meg a saját sikerünk, az idő is változott, durran minden, jól szólnak a dalok.

Galambok Krakkó főterén (Bori, Éva) ► Megbeszéltétek utólag, mi is történt?

Nem. Időközben Géza megcsinálta az Eldorádót, vele sok jó dolog történt, de neki is hiányozhattak a dalok, hiszen közben írt Désnek és Udvaros Dorottyának szöveget. Még el is hívott az egyik lemezbemutatóra, mert hát a barátságunk nem múlt el, csak bemerevedett. Volt egy házibuli is a lemezbemutató után, nagy csődület, hallgattuk a lemezt, mindenki őket ünnepelte, hát az szar érzés volt, bevallom. A társaságban mindenki a Dés nótáit fújta, számomra kicsit olyan volt a helyzet, mintha a lakodalomba meghívta volna az előző szerelmét. Mondtam is a Gézának, te, én most már hazamegyek, kösz szépen, ő meg, kikísérlek, Tamás. Figyeltem én a dalokat, valóban szép dalok voltak, de motoszkált bennem az elégedetlenség. Százszor is ellenőriztem, hogy vajon elégedetlen vagyok vagy irigy. Nem voltam irigy, talán nem. Az emberek boldogok voltak, szendvicseket majszoltak, ittak, harsogott a zene, örömünnep, mi meg lent álltunk a lépcsőházban, és Géza megkérdezte, na milyen. Baromi jó, mondtam, nagyon jó. De tudod mi nincs benne, Géza? Titok, az nincs benne. Tényleg jó lemez, a mai napig bele szoktam hallgatni, vannak dalok, amiket szeretek, de nem ejt rabul mindegyik. Hogy mi járt a fejében, amikor 89 nyarán, ott, a kővágóörsi kertkapuban megkérdezett, mindegy is. Ha nincsenek ezek a furcsa találkozások, akkor talán sose folytatódik, de hát folytatódott. És kimondhatjuk, ez már rég barátság. Egyszer Géza mondta,

hogy ez több is meg kevesebb is a barátságnál, és így is igaz. Nem viselkedünk úgy, mint a barátok, mert a barátok összejárnak, köszöntgetik egymást névnapokon, mi ezt soha nem csináltuk, ez ügyben merevek meg ügyetlenek vagyunk, de bennünket a dalok végérvényesen összekötnek.

Persze illemből fölhívott a napokban, és a hangjából éreztem, hogy legszívesebben még a telefont is eltartaná a fülétől, nehogy átmenjen rajta a rák, de most, a tegnapelőtti telefonban, amikor viccelődtünk és nagyokat neveltünk, már megint a régi Géza-nevetést hallottam, és komolyan mondom, azt éreztem, de jó lenne meggyógyulni, de jó lenne egy dal után elégedetten megint fölhajtani egy pohár bort, és büszkélkedni vele, legalábbis egymásnak, mert mindig nagyokat szoktunk egymásnak büszkélkedni, milyen jó dalt írtunk. Ahogy régen. Megírtuk, örültünk, és az első, akinek megmutattuk, majdnem mindig Éva volt, hiszen többnyire ott volt a közelben, az udvaron vagy a szomszéd szobában. Éva szerette a dalokat, ez nagyon fontos! Élvezte és értette, amit csináltunk. Látod, azért nem csak eltűrni kellett engem, hanem lehetett örülni és segíteni. Törődött például azzal, hogyan lépek színpadra. Egy idő után lerohadt rólam a sötétkék farmer, lerohadt a csizma, és most mi legyen. A fekete lenne jó, Tamás, mondta, az mindig fekete. És akkor lett a fekete. Éva mindig ott volt mellettem. Azt hiszem, talán kimondhatom, megszerette ezt az embert, aki énekelt. Igyekszem majd rászolgálni, már javultam is valamicskét, és ha úgy alakul, tovább javulok.

19. (jutalom) október 9. ► Arra léptem be, hogy Éva áll melletted, kezében egy szál cigaretta, és azt hangsúlyosan elhelyezi előtted az asztalon. Ő, aki tiltana, most kínál? Ő osztja be. Most nagyon oda kell figyelni, és Éva nagyon oda tud figyelni. Ma öt szálat szívtam el. Sok. Holnapután lesz a vizsgálat, oda tisztán, nyugodt állapotban, füstmentesen, étlen-szomjan kell menni, nézd csak, megjött a behívó, itt van, 11. hó, 11. nap, 11.00 óra, Laky Adolf utca, semmit ne egyen, de cukormentes folyadékot bőségesen fogyasszon… ► Hú, de hosszú levél. Elolvastad?

Beleolvastam. ► Miről szólhat?

Nézzük csak. „Egy izotóppal jelzett nyomjelző anyagot kap a beteg intravénás injekció formájában. Az anyag a sejtek anyagcseréje… na, ugorjunk… és kémiai úton hozzákapcsolt radioizotóp…”, tehát sugározni fogok utána egy ideig. Ha hozzám nyomsz egy villanyégőt, az meggyullad.

A sugárzó Cseh Tamás. ► Túlzás, persze szereted a túlzásokat, a hatásos gesztusokat. A könyv is az árnyalatlan, látványos szélsőségek felé tuszkol bennünket: Cseh Tamás, „a magányos ember”, Cseh Tamás, a magányból kiszakadó, „sugárzó, társasági ember”… Ezeket a portrékat festjük, és hangsúlytalan az a mindennapos tény, amivel naponta találkozom: mindig rendezettségbe, egy rendben lévő családba érkezem, mert bármily furcsa ez manapság, itt létezik, és működik egy család.

Erre nem tudok mit mondani, tényleg így van, nyilván Évának köszönhető. Az ember innen indul útnak, és ide tér vissza. Volt két nehezen elszámolható év az életemben, de ezt megelőzően és ezt követően is így történtek a dolgok. Én itthon vagyok ebben a családban. Ki-kiszaladok innen a világba, énekelek-hadakozok, aztán visszamenekülök. Az úgynevezett társasági élet pedig azt jelenti, hogy az estek után társakkal, barátokkal töltöm az időt.

► Nem élsz kultúréletet.

Nem nagyon. ► Nem olvasol, nem jársz kiállításra, színházba se, moziba akkor, gondolom, amikor a filmbemutatón meghajolni kell…

Tömegiszonyom van. ► Kiállításokon kevesen vannak. Ott ellehetnél.

Ritkán izgat fel egy kiállítás. A képzőművészettel ellentmondásos a viszonyom, nem szívesen nézem mások munkáit, felbosszantom magam, folyton az a kérdés bújik elő, miért nem csinálom? Jobban, rosszabbul, de másképp. Ha nem lenne közöm hozzá, valószínűleg érdekelne. Az épületeket, várakat, régi házakat szeretem nézni, nemrég Lovasberényben sétáltunk a régi Cziráki-kastély csupasz termeiben, óriási élmény volt. A régi dolgok általában tökéletesek, és engedik álmodni az embert. Évszázados falak, folyosók, csigalépcsők könnyűszerrel átlendítenek egy másik világba, amit azonnal otthonodnak érzel. Mindig is szerettem az ilyesmit, mostanában pedig kifejezetten jó, ha hagynak álmodni. Nem viaskodnak a fejemben az aznapi gondolatok, hanem kényelmesen helyet cserélnek, átöltöznek, játszódnak. Nem erőszakosak, sem lényükkel, sem tömegükkel. A színházban rossz néző vagyok, túlságosan izgulok a társaimért, vagy pedig azonnal és végletesen megítélem, amit látok. A könyvekhez nincs türelmem. Valamikor sokat olvastam, de azt is túlzásokkal: egyszerűen nem raktam le a könyvet. Egy-két nap alatt kivégeztem a Háború és békét, vagy éppen Reymonttól a Parasztokat, és ez így nem jó. Irodalmilag felületes, érzelmileg túl erős. Napokig a főhősként léteztem, viselkedtem, a regényből belém költözött szófordulatokat használtam, a könyv bibliámmá vált, noha azt már rég visszatettem a polcra. Valószínűleg jobb nekem, ha tisztes távolságból szemlélődök, és finomabban, kisebb mennyiségben fogyasztom a kulturális táplálékot, a szellemi eledelt. Morzsákkal is beérném, csak hagyjanak vele bíbelődni. Falni nem tudok, attól rosszul leszek.

Valamelyik dél-amerikai indián törzs teherhordóiról mesélik, hogy egy nagyobb táv megtétele után minden körülmények között lepihennek, hogy bevárják a lelküket, ami lemaradt mögöttük. Bennem is lassabban közlekednek a dolgok, körülményesebben rendeződnek. Annak idején, a sűrű, egymás utáni saját előadásokkal is az volt a bajom, hogy a lelkem még nem talált vissza a helyére. Pedig fontos pillanatokban annak úgy kell lenni: minden a helyén. A lélek bugyraiban, a zsigereinkben, a bőrünk alatti részekben is. Szóval csak finoman, kis adagokban. Látod, számtalan CD, kazetta, lemez van itt, a lakásban, de zene ritkán szól. András rendszeresen felteszi a klasszikusait és a misztikusait, olyankor fülelek, belélegzem, amennyi nekem kell. Bori gyakorol szinte nap mint nap a zongorán, azt is szívesen hallgatom, és közben képzelődök. Elég ez. Én még ezt a kevés

élményt is nehezen dolgozom fel. Fölkavar egy-egy kép, előadás vagy zenemű. Mélyen beég, hónapokig elkísér, meg is őrülnék, ha folyamatosan olvasnék, és színházba járnék. Bálás Eszter tavaly nyári kiállítása a mai napig előttem van, most is látom a szobrokat, értem-nem értem viszonyom van hozzájuk. Az kéne még, hogy megnézzek húsz ilyet egy évben! És hozzá még színházat, mozit, hangversenyt… Meg is hülyülnék. Van, aki állítólag bírja ezt. Én nem. Az ember azért néz vagy hallgat meg valamit, hogy azt eltegye magának. Én ezeket hurcolászom, hogy aztán lerakódjanak, valamivé átváltoznak bennem. Azt hiszem, ez a dolgok rendje az én esetemben. Mások valószínűleg hamarabb emésztenek. ► Gondolom, Bakonybélben sem az lesz az első dolgod, hogy egy CD-lejátszót beszerelj.

Az biztos. Mellesleg a rádióról nem kérdeztél, pedig az mindig szól, fölösleges háttér-gomolygás, néha odafülel az ember, és leveszi az aznapi hírözönből azt, ami érdekli. Gondolod, az olvasó most csalódik? ► Az olvasót nem ismerjük. Persze, kimondatlanul mindenkiben ott a naiv várakozás, hogy a kortárs művész majd megnyilatkozik a kortárs művészekről, és megmondja nekünk, mi hogy van. Én egész életemben attól féltem, lemaradok valamiről, egyfolytában azt figyeltem, mit kell olvasni-nézni-hallgatni, szóval folyamatosan megfelelni igyekszem, és ebben a megfelelni akarásban veszek el.

Nálad pont azt láthatom, lehet másként is. Én meg a kortárs művészek… Amikor Lázár Ervinnel néha összefutottam egy kocsmában, nem az irodalomról beszéltünk, eszünk ágában sem volt. Talán a szeretetről vagy a vörösborról értekeztünk. Bálás Eszterrel sem a szobrokról folytatunk eszmecserét, ha találkozunk. Kimondottan művészeti kérdések a legritkább esetben kerülnek elő. Azt mondod, kortárs művészet. Talán ha valaki bajban van vagy rendkívülit alkot, akkor áll elő a „kortárs művészeti állapot”. De a napok, évek zömmel hétköznapok, és nincs művészet, csak gyötrelem és próbálkozás, nincs „kortárs”, csak magány van és bizonytalanság. Az ember leél nyomorult hatvan évet, és e töredéknyi idő alatt megpróbálja befogadni a több ezer éves kultúrtörténetet. Reménytelen. Vannak emberek, akiknek kétszer akkora a feje, mint a teste, ők a tudós elmék, a rendszerezők, az ő agyukban rengeteg információ elfér, és azzal foglalkoznak, hogy amit mások létrehoznak, azt rendszerbe állítsák, és így eligazodjanak, sőt másokat eligazítsanak. Az én feladatom, ha volt egyáltalán, másfelé vitt. Afelé, hogy az összegyűjtött kovakövekből meg ércdarabokból csiszoljak valamit, ami néha apró kis villanásokat okoz az emberiség útjának sötétjében. Hogy ezáltal ment-e a világ előrébb, nem tudható. Néha nagy feneket kerítünk a magunk dolgának, odavagyunk létrehozott műveinkért, amiket akár még Kossuth-díjjal is jutalmaznak, miközben ezek valójában kicsinyke, jelentéktelen dolgok. Per-

sze most, ahogy itt üldögélünk, és az út vége felé összegzünk, a dolgaink megnagyobbodnak, akár jogosan is ebben a fénytörésben, és visszanézve talán kimondhatjuk, nem voltam haszontalan. De az elmúlt évszázadokat tekintve semmi az, amit csináltam. A mi dalaink az egészhez mérve apró kis szikrácskák. Hogy ezek a szikrácskák fel-felvillanjanak, nem kellett túl sok ismerethalmaz. Lehet, hogy az angyalok, akik mérnek, oda sem figyelnek. ► Az elmúlt tíz percben nagyon okosak voltunk, Tamás.

Igen, én is úgy érzem. Némi ingerültséggel és okos megfigyelésekkel… ► … na meg egy kis pátosszal… … igen, itt a könyv vége felé szikrácskányi pátosszal szolgáltunk most a kedves és kitartó olvasónak. ► Ezt a kitartást jutalmazva elmesélhetnéd találkozásodat Viszockijjal. Hivatkoztál már rá, miközben én is csak annyit tudok: találkoztatok.

Nagy dolgot tanultam tőle abban a pár órában, amit együtt töltöttünk. Énekelt ő is, énekeltem én is. Jancsó Miklóséknál történt a Rózsa utcában. Ismertem valamennyire a Viszockij-dalokat a többszörösen átmásolt orsós magnószalagokról, azok ritka kincsként vándoroltak körbe a korabeli csapatban. Jancsó mondta, hogy jön majd a Marina Vlady meg az Andrzej Wajda meg a Viszockij, és hogy lesz valami buli náluk, és hogy menjünk föl. Mentem is, hogy megbámuljam Marinát, akit korábban a Boszorkány című filmben láttam egy kombinészerű ruhában futni az erdőben. Engem, bevallom, a Viszockij kevésbé érdekelt. Kézfogások, bemutatkozások, nekik aztán mindegy volt, ki érkezik, én meg lestem a három legendát. Andrzej Wajda arca közömbös volt, nem lehetett leolvasni róla az óriás filmeket, Marina Vlady valóban szép volt, de rendesen fel volt öltözve, ahogy egy sztárhoz illik, sehol egy rés… Viszockij alacsony, de jól egybegyúrt fickó volt, azonnal látszott, hogy nem pusztán énekes, rendhagyóbb annál, kemény anyag. Rögtön megkeveredett, megbolydult körülötte a levegő.

Jancsó egy idő után kimesterkedte, hogy zárjanak be bennünket egy gitárral valamelyik szobába. Hogy a társaságnak is nyugta legyen tőlünk, és viszont. És hogy legyen módunk együtt lenni, igaziból találkozni. Jól csinálta ezt Jancsó, köszönet érte. Ez a Vologya azonnal bementett két üveg vodkát a helyiségbe, az ellátmány megvolt. Kezdődött az éneklés, a dalok közt pedig a vodkázás. A mieink közül, azt hiszem, az Első fényképet vagy az Arthur Rimbaud-t énekeltem először, aztán ő jött. Két kézzel rántotta a gitárt magához, azt hittem, kettétöri. Beszélt hozzám, akár egy régi kollégához, és énekelt két dalt, aztán visszaadta a hangszert. Én magyarul mondtam a magamét, oroszul hiába próbáltam, az államvizsgán megfelelő

nyelvtudásom a nullával volt egyenlő, ő meg az angolra legyintett nevetve.

Jól elvoltunk saját anyanyelvünkön és a dalokon. Felváltva nyomkodtuk egymás kezébe a gitárt, belőlem is eltűnt a gátlás, a dalok lettek a nyelv, a gesztus, a véleménynyilvánítás, a közlés. Akár akartuk, akár nem, párbajszerűvé vált az egész, én legalábbis szerettem volna meglepni, meghatni, lehengerelni, ő meg az idősebb jogán egy-egy dallal rendreutasított. Hangos vitatkozás zajlott tehát abban a magunkra zárt szobában. Másfél, két órát tölthettünk együtt, nem tudom már. Valaki bezörgött, hogy neki mennie kell a szovjet követségre, mert ha egyszer Viszockij itt van, akkor neki a szovjet követségen énekelni kell, és csak néztem az erejét, ahogy öszszekapta magát, mert közben megittuk az egyik üveg vodkát, a javát ő. Elvitték egy autóval, de mutatta, hogy jön vissza, mert ezt az éneklést nekünk tovább kell csinálnunk. Nem találkoztunk többé, nem tudhatom, mit gondolt erről a fiatal fiúról, aki voltam. Éjjel három óra körül hazavánszorogtam, és akkor vagy másnap Géza kérdezte, milyen volt a Viszockij…

A dal: közlés ► Ezek szerint ő nem volt ott a bulin.

Nem emlékszem. Az biztos, hogy a kulcsra zárt szobában nem volt benn. Ott, ahol azt figyeltem, milyen látványosan kidagadnak Viszockij nyakán és halántékán az erek, és hogy a kicsi szobában úgy énekel, mintha egy stadionnyi embernek üvöltene. A Farkasok dalát meg a többi híres Viszockij-dalt adta elő, és olyan erővel, hogy azt hittem, ott robban fel előt-

tem. Erről meséltem aztán Gézának. Hogy lehet indulatosan énekelni, ha úgy akar kibújni belőlünk a dal. Ez a felismerés megszületett volna előbb vagy utóbb, de én úgy tartom számon, hogy ez a találkozás megsegítette ezt. Hogy az éneklés közlés, nem pedig szép dallamok dalolása. Érted, amit mondok? Ha üvöltve, hát úgy, ha motyogva, akkor úgy. Nem szépnek kell lenni, hanem igaznak és érvényesnek. ► Szerintem te nem is énekelsz, lm nem éneket mondasz. És ahogy öregszel, és bátrabb leszel, azaz mersz szélsőségesen ripacs és végtelenül egyszerű lenni, annál jobban csinálod ezt az énekmondást. Eszembe jut a Presszó, amit legutóbb Másik Jancsival a Bakáts téren mondtatok: az nem ének, az két, egymásra figyelő ember összhangzó dialógusa.

Viszockij közölt valamit. Azt tőle tanultam, hogy nem a szépészetre kell helyezni a hangsúlyt, hanem hogy ott kell lenni. Hatalmas energiával mondta a dalokat, pedig csak nekem énekelt. Dehogy nekem, a dalt énekelte. Szerintem örült, hogy bemehetünk abba a szobába, és nem kell jópofáskodni. Én még elnéztem volna Marina Vlady melleit és derekát. ► Nekem az a bajom a lemezeid többségével, hogy túl sterilek. Rendben vannak, túlságosan is. Mert közönség nélkül, stúdióban készülnek. A közlés sokféle és spontán: motyogás, csend, félbetört szó, ismétlés, üvöltés, dadogás…, ma így, holnap másként. Ez a csak most és csak „nekem” hiányzik a felvételekről. Mi van?! Mi van?! Mi van?!, ezt üvöltötted ott, az utolsó koncerten, amikor egyik kedvenc dalomat, a Keresztben jégesőt énekelted. Mi van?!

Ezt kérdezed mindegyik daloddal, és ez a kérdés elmosódottabb a stúdióban készült lemezeken.

A lemezek kiglancoltak, megszelídítettek. Mondom mindig a hangmérnöknek a színházi tévéfelvételeknél, hogy én a közönségnek éneklek, nekem hiába mondjátok, mit csináljak, hogy ne menjek rá a mikrofonra, ne takarjam el az emblémát meg ilyenek, mert én ott eszemet vesztem, vagy ha nem, már régen rossz. Ha a mikrofonra kezdenék figyelni, akkor megfeledkeznék a dalról. A stúdióban a tévesztés, az esetlegesség hibának minősül. A koncerten ez erénnyé válhat. ► Ez az énekmondás jellemezte Leonard Cohent is az első lemezein.

Később elkezdett énekelni. Évekkel ezelőtt kapacitáltak, hogy legyen egy sportcsarnokbeli estem, Géza is biztatott, miért ne, nem a századik búcsúest lenne, hanem az életben egyszer egy nagy Cseh Tamás-koncert. Féltem tőle, mert oda kell negyven hegedű, dobok meg fúvósok… Gondoltam, mondok egy olyan feltételt, amit úgysem tudnak teljesíteni: legyen egy vendégem, mégpedig Leonard Cohen. Hát elkezdték szervezni. De azt is mondtam, előtte mu-

száj találkoznunk. Párizsban vagy Prágában, mindegy, csak kávéznánk meg beszélgetnénk az afrikai nőkről vagy az eszkimókról vagy bármiről, de derüljön ki, szót értünk-e. Nehogy az legyen, hogy iderepül a csapatával jó pénzért, hogy amúgy prolimód lemosson a színpadról. Találjunk hát valami emberi formát. És akkor elküldték az összes Cseh Tamás-CD-t a titkárságának vagy kinek, mert őt egy vasbeton bura veszi körül, tehát megközelíthetetlen. Érdekes lehet, egyáltalán föltesz-e egy ilyet. Ha magamból indulok ki, hát nem valószínű. Mindegy, mert a titkársága megüzente, hogy egyéves Zen-elvonuláson van, és azt ma már tudom a fiamtól, hogy az ember ilyenkor nem érintkezik a világ egyéb dolgaival. Ezzel szerencsére elaludt ez az egész. Akár össze is jöhetett volna, de nem biztos, hogy lett volna értelme. Amikor például Bob Dylan vállalt budapesti fellépést egy pár évvel ezelőtt, bizony el se mentem. Gézának mondtam egyszer, írjunk Cohennek egy dalt, üzenjünk neki úgymond, nekem már meg is volt a kezdő dallamom, de az ötlet Gézát nem indította meg, és így nem lett belőle semmi. ► Előfordul egyáltalán, hogy Gézának te adsz konkrét témát?

Voltak idők, amikor próbálkoztam, aztán rájöttem, hogy Gézát ezzel békén kell hagyni. Egyedül a dallamokkal tudom befolyásolni. Illetve egyszer volt egy kéthetes, sírig tartó szerelmem, belezuhantam egy lányba, és akkor kértem Gézát, írjon az én magányosságomról, persze volt hozzá egy dallamom. És arra megírta az Eszembe jutottál című dalt, tudod, „Elveszett pénz, eltévesztett, rosszul kiejtett szó… ► … nem talált kulcsok…” Szép dal.

Egy kezemen meg tudom számolni, Géza hányszor hajlott arra, hogy az én szívbéli vagy másmilyen inspirációmnak engedjen. ► A neveket is Géza találja ki? Úgy értem, a dalokban rengeteg név előfordul, biztos vagyok abban, hogy ezeket mindenki megpróbálja beazonosítani vagy behelyettesíteni. Például Edit vagy Judit, Helga, szegény Éva, Benke és Pierre…

Az a helyzet, hogy az én neveim soha nem szerepelnek. Talán csak Baksa János a Balog Ádámban.

Géza ► A legendás Budapestben János és Tamás szerepel.

Az is a Géza ötlete volt. A nevek, a helyszínek, a szavak Géza birodalma, abba nehéz beledumálni. Ha megpróbáltam, balul ütött ki. Irén, Klári, Edit vagy éppenséggel Velkei Margit, ezek mind a Géza „női”. A saját vágyaimmal már rég nem jövök elő, észre kellett vegyem, ez az ő terepe. Néha ügyeskedek, és ez nagyritkán bejön. Ott volt például a Széna tér című dal, Szepezden születeti. Szerettem a dallamát, akartam, hogy legyen. Géza megírja az első versszakot, szép, megírja a második versszakot, az is szép, ül rajta egy félórát, és azt mondja, nem megy. Ez a dal halála szokott lenni, mert másnap ezeket a Géza nem szokta folytatni. Hatalmas paksaméta megkezdett dal van, amik soha nem folytatódtak, mert másnap neki már máson járt az esze. Na, itt se történt másként, visszamentem Kővágóörsre, és azon agyaltam, hogyan játsszam majd el a Gézának azt a helyzetet, mintha engem nem is érdekelne ez a dal, de ő mégis ezt folytassa, ne egy másikba kezdjünk. A következő napon az történt, ami várható volt: kezdjünk egy újat, Tamás. Én erősködtem, hogy kár lenne azért a töredékért, de ő mondta, hogy nem. Akkor elkezdtem énekelni, amit megírt, hogy az majd rabul ejti, mint a csábtánc… Még az arckifejezésére is emlékszem, figyelt, fújtatott, és rászánta magát, tovább írta talán eggyel, akkor letette a tollat, érzem, mondta, nem tudok kijönni ebből a dalból. Félretette a három megírt versszakot. Legközelebb megint jöttem a farbával, és mutattam, ahogy csak tudtam, hogy milyen gyönyörű a Széna tér. Emlékszem, a két öklét lecsapta, bassza meg, megpróbálom. Megírta.

Ha rá kell venni Gézát valamire, azt nagyon ügyesen kell csinálni. Csak a saját feje után megy, végül is semmi rendkívüli nincs ebben, így a jó. ► Ő mindig tudott tőled dallamot kapni? Téged bármikor felcsengethet az ember, és te előállsz egy új dallammal?

Igen. A rögtönzés se nagy ördöngösség, abból is születhet jó dal, de azért az a szerencsés, amikor kidolgozok egy dalszerkezetet, és Géza

arra rákínlódja a szöveget. Szeret kínlódni a prozódiai megoldásokkal, én is szívesen bíbelődök, ha lehet, egy dallammal vagy dalformával. ► Amit kidolgozol, azt magnón „tárolod”?

Többnyire igen. Gyűjtögetem a dallamokat, mint egy méhecske a kaptárba a mézet. Rengeteg titkos lerakatom van. Kezdemények, ötletek, amiken csak én tudok eligazodni. De általában olyan hirtelen kezdünk el dolgozni, hogy képtelenség a magnón elraktározott dallamot előkapni. Pedig, ha egyszer elkezdjük, azonnal kell. Olyan hirtelen kerülünk felfűtött érzelmi állapotba, akár egy szerelmespár, akik azonnal henteregni akarnak, és ha valamelyik húzza az időt, akkor elszáll az ihlet. Magamnak ilyen alkalmakkor csak általam értett, jelbeszédszerű nyelven firkálok emlékeztetőket, vagy kapkodva tekergetem a magnót, amikor legalább sejtem, hol van a kedvemre való, amit szerettem volna… de persze nem találom, dúdolok tehát egy hasonlót, és majd megőrülök, hiszen a magnón ott van egy kidolgozott, jó változat, de Géza már ír, erre az improvizált variációra, én meg csak agyalok, hogy is volt az igazi. De nem lehet hangosan agyalni, mert az belezavar neki a szótagszámba meg az egyebekbe, tehát belül dúdolok. Ezek huszáros helyzetek, de meg szoktak oldódni. Az ilyen improvizáció a dallam rovására mehet. Talán ha olyan flottul és gyorsan tudnék kottázni, ahogyan sajnos nem tudok, akkor könnyebb lenne, mert mégiscsak ott lenne nekem egy sorvezető, amitől el lehet térni, de mégsem veszik el az eredeti dallam. Tulajdonképpen mégiscsak a magnetofon a legfontosabb eszközünk, ahogy készül a dal, úgy vesszük fel folyamatában, van olyan szalagom, amelynek mind a két oldalán ugyanaz az egy dal van, ahogy azt Géza írja, ahogy én alakítgatom, és így-úgy föléneklem még ötször-tízszer egymás után, majd a végén Géza szereti meghallgatni még egyszer a már letisztázottat. Aztán ő elmegy, én holtfáradtan végigfekszem az ágyon, s idővel megpróbálom magamnak is összerakni, és újra megszülni a dalt, mert az menet közben kopik, szürkül, szegényedik, ezért hát visszatekerek a magnó elejére, ott megtalálom az eredeti, nekem tetsző, már szinte elfeledett dallamot még szöveg nélkül, ezért aztán immár szöveggel megpróbálom visszacsempészni belé mindazt, ami a dallam ízeit megadja. Ez az én kis műhelymunkám, visszapofozgatom a dalt a legminőségibb állapotába. Nézd csak, itt az Éva, és a kezében… Éva: Egy szál cigaretta. Jutalom. Hogy nem gyújtottál rá a beszélgetés alatt. De holnap már nem kapsz egy szálat sem. Mert holnapután…

Tudom, tudom, kérlek, ne mondd el ezredszer!

► Holnapután abba a csőbe vagy mibe teljes nyugalomban kell befeküdnöd. Azt kérik az embertől, ami abban a helyzetben lehetetlen – hiszen mikor legyen ideges, ha nem ekkor?! Úgy fogom fel, mint a fellépést, csak itt az a dolgom, hogy mozdulatlanul feküdjek. A kamera látómezeje 15 centis szeletekben végigmegy a testemen, minden pozícióban négy percet áll, fogja a belülről érkező jeleket, és így összességében fél óra alatt feltérképeznek. Egy alacsony ember, mint én, hamarabb végez. A kamera lényegesen halkabb, mint a cété vagy az MRI, nem mozog, nem forog, ebben a csőben nem lesz semmi szórakozás. A cétét élveztem, mert tényleg olyan volt, mintha egy űrhajóban lennék. Itt nagy kuss lesz részemről. Így szól az utasítás is. ► Jó alaposan megvizsgálják minden testrészedet. Melyikre vagy a legbüszkébb?

Például a tüdőmre mindig nagyon büszke voltam, gondold csak el, egy hosszútávfutónak, vívónak, lovasnak, énekesnek mire van igazán szüksége? Hát a tüdejére. Nem is hagyott cserben soha.

Cseh Tamás és a rák

20. (földközelben) október 9. ► Az olvasót segítsük meg azzal, hogy említést teszünk pillanatnyi helyzetünkről.

Vezetek egy Opel Astra autót, te mellettem ülsz, és a bal kezeddel az orrom elé tartod ezt a kis masinát, mögöttünk, a hátsó ülésen Éva. Ragyogó októberi délelőtt, odakint az erdők tarka színekben pompáznak. A balatonfelvidéki őszből befúrjuk magunkat a bakonyi őszbe. Ez a pillanatnyi helyzet. Hárskutat és Lókutat hagytuk el, Márkó felől jövünk…, most rámegyünk a zirci útra, azóta használom ezt az utat, hogy leaszfaltozták, Kővágóörs felől ez a legrövidebb Bakonybél felé. Már mélyen a Bakonyban vagyunk, Márkónál még vannak hajdani páncélos gyakorlóterek, nagy tisztások, de itt már látszik a rengeteg. Ahogy haladunk beljebb, az én indiánszívem szaporábban ver. Ez a vidék már nem egészen a fehéreké, noha közlekedési táblákat raktak le, meg utakat döngöltek, de ez itt már a mienk is. Negyvenöt éve, mióta a Bakonyban van az indiántábor, nyaranta megteszem ezt az utat többször is oda-vissza. Ezen az úton szoktam jönni a táborba. Még civilben, a zsebekben iratokkal és pénzzel, mert az utolsó élelmiszeradagokat Bakonybélben szoktuk fölvásárolni. Nagy csomagokkal és súlyokkal közlekedünk olyankor. Két autó is alig volt elég, amikor még az Évának is megvolt az övé. Négy ember tábori cuccát hoztuk, de Éva az utóbbi időben nem táborozhat, mert megtámadták a földi méhek négy éve, és egy újabb csípés halálos lehet. Az erdő mélyén az életmentő injekció se sokat segít, mert nem lehet időben eljutni a zirci kórházig se.

Szóval a sátor meg a felszerelés terjedelmesebb része Bakonybélben van Pallos Tibi padlásán. A kiegészítőket, a féltett kincseket, meg azokat a holmikat, amiket javítani, ápolni kell, nyaranta hozzuk-visszük. Általában nálunk, Kővágóörsön gyülekezünk, mármint a mieink egy része. Az az egyik utolsó depó, ott vannak az utolsó simítások, onnan indulunk, és jövünk ezen az úton.

Indiántábor a Bakonyban ► Kővágóörsön is számít, hogy ki melyik törzsbe tartozik?

Aki odajön, az majdnem biztos, hogy lakota. ► De ha bekopogna valaki egy másik törzsitől, szevasztok, nem vinnétek el, úgyis egyfelé megyünk… ?

Az az igazság, hogy ez még nem fordult elő, de természetesen jöhetne velünk, hiszen egy nagy klán vagyunk, de biztosan tréfálkoznánk, gúnyolódnánk, ugratnánk egymást. ► Tudod, engem a határok elmosódása izgat ebben. Mikortól indián valaki?

Amikor Kővágóörsön pakolsz, még civilben vagy, de lelkedben már állsz rá a játékra. ► Akár a színész az öltözőben: festi magát, öltözik, szöveget mormol… Lassan átlép a szerepbe.

Olyasmi lehet. Bár mi ezt nem úgy éljük meg, mintha szerepet játszanánk. ► Talán a jó színész sem.

A kezdésnek pontos időpontja van. Egy bizonyos napon, hajnalban indul a játék. De akkor már mindennek készen kell állnia. Következésképp az emberek napokkal előtte lejönnek, sátrat állítanak, és berendezik a hagyományos módon, öltöznek, festik magukat… Azon a bizonyos hajnalon már mindenki indián. A törzsek egymástól függetlenül készülnek, a kezdés időpontját mindenki tudja. Bakonybélben még összefutnak a különböző népek, de ott már nagyon kevés szó esik köztük. Legfeljebb egy-két ferde

pillantás a másikra, észrevételezés, hogy ez is itt van, az is megérkezett, kemény csaták lesznek… varjak, feketelábak, hidatszák, sejenek, sziúk, mind ott kóborolnak, kerülgetik egymást a boltok, kocsmák, ismerősök házai között. ► Hány törzs van?

Négy törzs és azok nemzetségei vannak a hegyekben, és persze azok, akik nem alkotnak külön törzset, mert egyedül vannak arapahóként vagy kájovaként a játékban. A feketeláb-törzs pekuni, szikszika és blad nemzetségei külön táboroznak. Na ez az a falu, nézd csak, Pénzesgyőr, ez már hadszíntér volt a kezdeti időkben. Sellei Aba negyven téllel ezelőtt ezen a falun hurcolt végig engem megkötözve. Aztán megszöktem. ► Hogy érted, hogy megkötözve?

A csuklóim hátra voltak kötözve, de menni tudtam. ► A falu népe azt nézte, hogy egy megkötözött indián, mint a lovasok az egykori filmforgatáson, végigvonul a Fő utcán? Így történt. Aba fehérembert játszott, fején kalap, oldalán hatalmas pisztolytáska, benne egy pisztoly, úgy értem, valami fapálcikát lehetett vele kilőni. Már egy napja fogoly voltam akkor, elkaptak a Fekete Kutyaszakadékban, kikötöztek, úgy hagytak. ► Ez mit jelent?

Kikötöttek egy fához, míg döntenek a sorsomról, nem tudtam moccanni se. Étlen-szomjan a tűző napon. Akkor még elég kegyetlenül játszottunk. Már elkékült a kezem, de nem szóltam, mert az indián nem szól, még szerencse, hogy Horváth Ervin odajött, ő szintén ellenség volt, de állatorvosnak készült, és a bőr elszíneződéséből látta, hogy itt baj is történhet, úgyhogy meglazította a köteleket. Ha nem teszi, tán még a gitározásnak is lőttek, merthogy én nem szóltam volna, az biztos. A Szelek Szikláján a mieink megtámadták a tábort, hogy kiszabadítsanak. Ezek képtelenek voltak visszaverni az ostromot, Sellei is menekült, és magával vitt. Úttalan utakon bolyongtunk, őr és fogoly. ► Ez pontosan hogy nézett ki?

Rángatott maga mögött. Sokszor a földön húzott. Behozott a faluba, ami pofátlanság volt, mert ide az indiánok nem jöttek be, a falu nem volt játékterület, azaz hadszíntér, így aztán a többiek nem gondolhatták, hogy engem erre vittek. ► De miért hurcolt? Meg is ölhetett volna.

Talán túszt akart, nem tudom. Ha megöl, és elmenekül, beveszi magát az erdőbe, sose fogják meg. Aba nem ezt csinálta, de hát az ő észjá-

rásán soha nem lehetett eligazodni egészen. Bevitt oda, ahol a kerteskői ménes van, be, abba a karámba. Akkor már jó néhány kilométerre voltunk az ő táboruktól, a miénktől még messzebb. A karámon belül csak egy-két fa nőtt, azok alatt leültünk egymás mellé. Én a bal oldalán. Egyszer csak hallom, hogy dübörög a föld. Tudtam, hogy kihajtották a ménest… ► Várj csak, Tamás, egy Somhegy kiírás volt az imént.

Bizony, az már az előfalu. Szóval látom, hogy jönnek a lovak. Mondom is neki, Szürke Kalap, így hívták akkor Abát, jönnek a lovak. Ő meg rövidlátó, csak hunyorog és bámul előre. A karám mellett tanyázunk, márpedig a lovak ilyenkor a karám mellett vágtatnak körbe-körbe, mint az őrültek, itt bizony gáz lesz, mert nem tudnak majd átrepülni fölöttünk, most is a „ló nem tud röpülni” című dolog, ebből lett a vadhús is, mikor Fehérváron megtapostak, emlékszel ugye, szóval jönnek a lovak, Szürke Kalap néz előre erősen. A bal oldalán az indián vadászkése, tehát a játékkés. Már egy ideje kinéztem, hogy azt én hátrakötözött kézzel is ki tudnám húzni, ha szerencsém van. Na akkor vetődésből kirántom a kést, háttal ráugrok, és leszúrom. Ő hang nélkül elnyúlik, közben meg közeledik a ménes. „Szürke Kalap, csak megsebesültél, próbálj feltápászkodni, mert jönnek a lovak!” De ez a hülye csak fekszik. Az utolsó pillanatban, összekötözött kézzel nagy nehezen kirángattam. ► Ha jól énem, ő játékból halottat játszott, a lovak meg nem játékból agyontaposták volna.

Akkoriban nagyon komolyan játszottunk. Gondold el, cipel egy napja, rááldozza fél életét, hogy átvigyen az erdőn, és akkor egy ilyen malőr, hogy az összekötözött fogoly a saját késével… Azt hiszem, lélektanilag megsemmisült, sokkot kapott. Nagyon biztos volt a dolgában, hogy megkötözve nem tudok ártani neki. Kirántottam onnan, és az a rengeteg ló, brrrr, elporzott. Ha ott marad, széttapossák. Becibáltam az erdőbe, valahogy kibogoztam a kötésemet, és a madzaggal odakötöztem Selleit egy fához, távol az ösvényektől. Próbáltam megjegyezni, hol vagyunk, de már sötétedett. Visszarohantam, a mieink közben totális győzelmet arattak, és elindultunk megkeresni Selleit. Nem találtuk. Itt bolyongtunk, Pénzesgyőr környékén, megijedtünk, szinte megszűnt a játék, egy ember az éjszakában kikötve, és mi nem találjuk, márpedig én úgy kötöztem ki, hogy azt ő soha ki nem oldja. Nem emlékszem már, hogyan, végül csak megtaláltuk. ► Játék és valóság: ha nem rántod el, a lovak átgázolnak rajta, ha nem találjátok meg, akkor napokra ott marad a fához kötve.

Sajnos mára már kiveszett a játékból ez a fajta vadság, vagyis hát törvényszerű, hogy kiveszett, mert ha ennyi ember ilyen vadul játszik, akkor komoly bajok történhetnek. Akkor még harmincan, ha voltunk… Nézd,

a házak fölött az már az igazi Bakony, az már indiánföld! A falu pedig Bakonybél. ► Tamás-panzió, ezt láttam meg legelsőre.

Valami fehér építmény, kereskedőállomás vagy húsosztó telep, nem érdekes. De ott messze sűrű erdő, rejtett zugok, sziklák, barlangok, patakok, tisztások, rengeteg forrás…, ahogy terjeszkedik a fehérek világa, úgy bújunk egyre beljebb a rengetegbe. ► A tábor idején csak-csak összeakadtok egy-egy falusival, egy kirándulóval, autóval, gondolom.

Csendben üdvözöljük az erdei embereket, a gombaszedőket, számukra megszokott dolog az indiánok jelenléte. A turistákat nagy ívben kerüljük, és jobb, ha ők is minket. Ha van bennük jóérzés, nem is közelednek. Általában van. Egyszer-egyszer muszáj bejönni a faluba is. ► Bejön az indián a boltba, és vesz egy doboz gyufát? Vagy ilyenkor átöltözik?

Persze. ► Továbbra is azt keresem, mikortól indián valaki, és mikortól nem.

Nyáron Kapolcson Andris bemutatott nekem egy indián lányt, Nap Nővér a neve. Nagyon szép lány.

Tetszik Andrisnak, de ő varjú lány, az ellenségeink táborában él. ► A táborokban vannak fiúk és lányok, férfiak és nők. Tegyük fel, az egyik fiú kinéz magának egy lányt, szokott ilyen lenni az életben.

Mi történik ilyenkor?

Megpróbál a közelébe férkőzni, elrabolni erővel, csellel. Kockázatos vállalkozás, a harcos az életével játszik, a népek vigyáznak a lányaikra, nem könnyű egy fogoly nővel menekülni. ► De mi van másnap? Akkor, amikor már nincs tábor, amikor vége a játéknak.

Hogy a civil életben mi történik, az már rajtuk múlik. A kapcsolat pont úgy bomlik föl vagy erősödik meg, mintha egy presszóban találkoztak volna. Bár egy indiántalálkozás sokkal nagyobb téttel bír, tehát a megszülető kötődés is erősebb. Nincs az a vörös rózsacsokor, ami kedvesebb tud len ni egy indián lánynak, mint az, hogy a fiú az életét kockáztatja érte. Meri amikor elrabolják, valószínűleg ki kell iktatni az őrt, esetleg a lány játékbeli apját vagy rokonságát.

► Eszembe jut a kólázás Évával. „Nem iszunk meg egy kólát?”, kérdezted, és tehetetlenkedtél, szerencsétlenkedtél az első találkozásnál, ott, a HÉV-megállóban. Indiánként ezt ügyesebben oldottad volna meg?

Biztos. Volt az évek során pár női foglyom, kedveltem őket, mert jó játékosok voltak. ► Mit csinálsz a női foglyoddal?

A fogságba esett nőket befogjuk mindennapos munkákra. Tulajdonképpen családtagokká válnak, ha akarnak, ha nem. A nagy távolságok miatt a szökés szinte kizárt. A férfi fogoly veszélyes, kiszámíthatatlan, folyamatosan őrizni kell, és nem érsz vele semmit. Csak megalázod azzal, hogy fogva tartod, és közben még a társait is felbőszíted. Velük nem lehet „játszani”. A női fogoly más, őt könnyebben be lehet vonni a napi életbe.

Elhangzik egy-két csípős megjegyzés a befogadó nép nőtagjaitól, de inkább a segítőkészség jellemző. Egyszer, amikor foglyom volt, valóban megsebesültem, a homlokomon össze kellett varrni a bőrt, tehát a foglyom betegápoló lett. A tipi előtti árnyékos helyen legyezgetett álló napig egy tollal, hogy a nem létező legyeket elkergesse. Az erdőben alig van légy, de Ölyvecske azt játszotta, hogy elhajtja a seb környékéről a legyek hadait. A látogatók, népem tagjai elismerően nézték, amit csinál, amúgy Ölyvecske igen csinos lány is volt. A nevét tőlem kapta, valószínűleg az ölyvtollról, amivel legyezett. ► Egész nap fekszel, ő egész nap legyez…

A lassú, csendes játék néha sokkal szebb mint a gyors, zakatoló. Ha nem találod ki, hogy indián módra mivel üsd el az időt, akkor halálra unhatod magad. Szerencsére sok szórakoztató dolog van, például a játékok, amiket persze ismerni kell, hogy győzhess bennük. Ülsz a sátrad előtt, és mondjuk, kézben eldugóst játszol egy rokonoddal. Nem snóbli, de ahhoz hasonló, órákig tudjuk énekelve vagy csendben játszani, közben indián módra beszélgetünk, és megy az idő. Nem mindenki lohol véres késsel a hadiösvényen, hanem táncolnak, énekelnek, különböző labdajátékokat játszanak, az őrök figyelnek… A falu éli az életét. Mellesleg egy igazi indiántáborban nem őrködtek annyit, mint nálunk. A kutyák jeleztek, vagy éppen nem jeleztek. Mi nem bízhatjuk magunkat a kutyákra, mert azok nem ismerik a szabálykönyvet, és nem lehet őket elhallgattatni, amikor kellene.

Elvileg nem volna szabad jelezniük, mert az az őr dolga lenne. Van is ebből vita, komoly nézeteltérések keletkeztek már a tábori kutyák miatt. A ló is jelez a fülével és a fejével, de a kutya ugat is hozzá, ha az erdőben mo zog valami. Pedig ez tilos, de a kutyák és a lovak nem tudnak játszani.

Füst a szemében főnök és Fekete Ló ► Térjünk vissza a nőkhöz: az „életben” Éva a feleséged. A táborban is ő a te indián asszonyod?

Igen. Lehetne több asszonyom is, de most nincs. Egy indián férfinak alkalmasint lehetett több asszonya, mert rákényszerült, hogy eltartson magányos nőket, azokat például, akiknek megölték a férjét. Ezért egy férfi néha több nővel is élt, azoknak vadászott, azokat óvta, és persze használta is őket… Örülök, hogy lejöttél Bakonybélbe, így sem vagy benne, de talán könnyebben el tudod képzelni az egészet. Az elbeszéléstől sokan megriadhatnak, vagy félreérthetnek dolgokat, de ha itt vagy a közelben, és megsuhint a hegyi levegő, érzed az arcodon, hogy fúj a szél, vagy vihar készül, vagy hazafelé igyekszel a vadcsapásokon a sötétedő erdőben, vagy amikor a sátradban mindent az indián eszközeiddel csinálsz, és a fegyvered ott van hátul, az övedben, és mindenkiben ott az érzés, hogy a nép együtt van, és együtt száll szembe a viszontagságokkal…, ez rabul ejt mindenkit. Évának a megismerkedésünk után nem sokkal mondtam, ha netalántán így, együtt leszünk, akkor nekem bizony van egy dolog az életemben, amit minden nyáron csinálok, és arról nem tudok lemondani. Az Indián. Évát érdekelte a dolog, és hamar beletanult. Nem tudom, van-e ember, akit ez hidegen hagyna. De azért alaposan meg kell nézni, ki az, aki jönni szeretne, mert súlyos lehet a csalódás. Vannak, akik végig civilek maradnak, mert vagy nem szeretik a természetet, a fákat, bogarakat, vagy nem tudnak játszani. Többnyire, akik valamilyen kényszer szülte módon jönnek be a játékba. Nagyon jó háziasszonyok, főznek, rendet raknak, mindent megcsinálnak, de mikor szól a dob, és a tánc alatt remeg a föld, akkor ők hátravonulnak, és csak figyelnek.

► Ki-be lépnek, ha jól értem. De biztosan vannak pillanatok, amikor egyértelműen ki kell lépni a játékból. Az szerencse, ha te a közeledő lovak elől el tudod ráncigálni Szürke Kalapot, de hát ez nem mindig sikerülhet. Mióta is van ez az Indián?

Negyvenöt éve. ► Ha csak kéthetes átlagot számítunk évente, akkor az már majdnem másfél év az életedből. Ezalatt ennyi ember közt biztosan történtek valóságos bajok. Amikor, mondjuk, nem találjátok meg a kikötözött embert, vagy a száguldó lovak elől nem tudod elrántani a társadat…

Vagy egy darázs olyan súlyosan megcsíp valakit, hogy az életét kell menteni. Ezek a rossz pillanatok, akkor játéktörés van, és azonnal civilre vált mindenki. Például volt köztünk egy fiú, aki epilepsziás volt, de mi erről nem tudtunk. Rájött a roham, szerencsére volt ott valaki, aki – az indián fakését azonnal benyomta a szájába. Ilyenkor az egész táborról lehullik az indiánmáz, és a baj után nehezen áll vissza az egész. De nemcsak a baj, a gyönyörűség is így működik. Táborozol két hétig, és van tíz perced, amikor a tökéletességgel találkozol. Egyfolytában persze nem működik az örömmámor. Mindig jó, de a nagy pillanatokat keresni kell, utána kell menni, aztán váratlanul megtörténik. Lóháton mész, és befordulsz egy vízmosásba, hajnal van, Rókahas testvéremmel kaptatunk egy fenyőerdőben. Átkelünk a patakon, és akkor. Ahogy lennie kell, úgy. A két ló zihál a domboldalon, rajtunk kényelmes indiánruha, lándzsáink szorosan a ló mellett… És akkor az van, aminek lennie kell… Egy régi éjszakán egyszer kint aludtam a ló karámja mellett. A ló már feküdt, a fejét a combomhoz nyomta, én a karám oldalának dőltem, és néztem az éjszakát. A nép aludt, a sátrak csúcsairól fehér füst szállt. Éreztem, ennek így kell lennie, és ez csodálatos. Torokszorító gyönyörűség, és igazi. Máskor meg azért kell csendes erőszakot tenni, különösen, ha a játék egyik vezetője vagy, mert nagy a téblábolás. Ilyenkor egy halaszthatatlan szertartás, lakoma vagy ünnepség, esetleg egy kisebb vállalkozás megszervezése segít a dolgokon.

Mert az indiánoknál is vannak unalmas percek, dög meleg van, nem tudsz mit csinálni, ellenség nem jön, a tieid nem akarnak menni, nincs történés a láthatáron. Unatkozik a társulat. ► Még tévéműsor sincs…

Ilyenkor be kell kavarni valamit. Hogy történés legyen.

► Az indián meséskönyved jutott eszembe. Otromba közbeszólás volt ez a tévés-dolog, de jelezni akartam, mekkora bajban vagyunk manapság, amikor nem tudjuk szórakoztatni magunkat. Mennyivel szánalmasabb távkapcsoló után nyúlni, mint összegyűlni egy sátorban, és hallgatni a mesélőt.

Már évek óta én vagyok az egyik mesélő, végül is indián szempontból nagyapakorba értem. Előszedem a régi élményeket, a nagy csatákat, amiket mi vívtunk még fiatalon, vagy amit az igazi indiánok. Sok mesét ismerek. Az emberek ülnek, hallgatják. A fiatalok egy része a leinti tűznél táncol, vagy énekel Magas Holdig, sőt, éjfél után is verik még a dobot, aztán lassacskán lekornyadoznak, hazamennek. Este jó a sátorban lenni, ég a tűz, elpakolsz, a takaróidat megigazítod, hogy éjszaka ne fázz, mert néha csak kettő-három fok van a völgyben, még a legmelegebb nyáron is meglátszik a lehelet hajnalban. Sokan a tűz mellett ragadnak, ott alszanak, az őr meg kóricál valahol. Az éjszakai őrség fontos. Ilyenkor könnyen meg lehet lepni a tábort, a lótolvajlásról nem is beszélve. Éjszaka izgalmas őrködni, szeretik is az emberek. De hajnalban már mindenkinek csukódik le a szeme, na többnyire ekkor támad az ellenség. Amikor hadifőnök voltam, nagy harcos, még kora este elindultam, hogy időben érkezzek meg az ellenség tábora fölé. Jól körülnéztem, mi van náluk, aztán megbújtam éjszakára valami mélyedésben, avart húztam magamra, és próbáltam aludni. Hajnalban így is, úgy is kidob a hideg a levelek közül, eleve nem vittél meleg holmit, mert az csak nehezíti az esetleges menekülést. Az ellenséges tábor lent még mély álmát alussza, az őr a hideggel és az ál mossággal küszködik, támadásra a legalkalmasabb időpont. Ketten-hárman megrohanhattok egy olyan tábort, ahol tizenöt-húszan, vagy akár harmincan vannak. Az őröket elintézitek, és már bent is vagytok a sátraik között. Vagy ha csendben csinálod, be tudsz kúszni a sátrakba, ahol alszanak az emberek. Nagyon kéjes érzés: ott állsz az ellenségeid fölött, és azok alszanak. Te közben támadás előtt behugyozol az izgalomtól. Igen, az ágyékkendőt félre kell húznod, hogy azt a pár cseppet kiengedd, mert a harci izgalom ezt okozza. Ahogy mondom, a hajnal alkalmas időpont.

Nemcsak én csinálom így, hanem az ellenség is. Ha nem vagy őr, alszol napkeltéig, és akkor már megúsztad. Napkeltekor valamelyik öreg vagy jelesebb harcos kimegy napköszöntőt énekelni. Nem kell fölébredni, az indián addig alszik, ameddig akar, de lassacskán a nép felserken, fekete italok illata száll a tisztás fölött, szóval fő a reggeli kávé.

Szikszikak támadás előtt ► Alkohol?

Akad az is. Ők is fogyasztottak, miután a fehérekkel összehozta őket a sors. Hajnalban vagy este itt-ott körbejár a finom pálinka, de csak egyegy korty, ami még nem száll az emberek fejébe. Részegeskedés már nincs a mi táborunkban. Régebben előfordult, ma már csak elvétve. Tudniillik oktalanságokat csinálsz. A hét bandából az egyikről tudom, hogy elég sokat vedelnek. Hülyeség, mert erre az időre szinte kizárják magukat a játékból. ► Cigaretta?

Nehéz ügy. A mi táborunkban lassan már csak én cigarettázom. ► Szóval nem lehet.

Lehetni lehet, mert ha akarunk, találunk rá valamilyen magyarázatot, például ha katonák zsebében találtak ilyesmit, azt ők sem taposták szét, a maguk suta kéztartásával valószínűleg elszívták, mint egy pipát vagy szivart. Igyekszünk már a mozdulattal is jelezni, úgy szívni, mintha idegen dolog lenne, de hát nem az. A játék soha nem lesz tökéletes. Olykor elfúj a szél egy nejlonzacskót, ami kiszabadul valahonnan, mert nyilvánvaló, hogy az élelmiszerek egy része vagy a ruhák abba vannak csomagolva, vagy például volt négy olyan évünk, amikor nem volt forrás, és akkor a raktársátrak műanyag flakonos üvegekkel voltak tele. Sajnos nem tudunk mindent indián módra tenni. Az indiánok például vadásztak, és szárított húst ettek…

Téli tábor ► Gondolom, tilos vadásznotok.

Az kéne még, hogy mi ott egy nyulat is elejtsünk! Volna persze rá mód, de a vadorzás legcsekélyebb gyanúját is el akarjuk kerülni. Vannak sajnos éppen elegen, akik fosztogatják az erdőt és a vadállományt. Nagyobb bakonyi összejöveteleken hivatalosan kilövetünk egy süldőt vagy sutát, amit a sok ember még aznap el fogyaszt, Nyáron nem tudunk húst tárolni, leli táborok idején néha megtörténik, hogy fizetség ellenében a fő vadász leszállít, mondjuk, egy selejtes, kizsigerelt őzsutát. Azt aztán lehet nyúzni, darabolni a hóban, és faágakra felaggatva tárolni is tudjuk egy ideig. Fénykép alapján eldönthetetlen ezekről a jelenetekről, hogy a Montana hómezőin vagy a Bakonyban aprítják a vadat az indián vadászok. Szép álom, hogy vadászattal szerezzük be az élelmet, de az már nem lenne játék. Márpedig ez itt, a Bakonyban, Magyarországon mindig is játék marad, és az étkezés is a játék része. Néha kellemetlen, de megoldható. ► Nyáron mit esztek?

Szárított húst, szárított gyümölcsöt, konzervkaját vagyis vasdobozba zárt ennivalót. 1870-ben Chicagóban már működött konzervgyár, és az a kék katonákat, tehát a hadsereget konzervlevessel látta el. Elméletileg az indiánok is hozzájuthattak, bár ha így is volt, nem hiszem, hogy megkedvelték. Mindenesetre nem nagyon anakronisztikus a konzerv. A régi időkben még letéptük a feliratot a dobozokról, mert mégiscsak hogy néz ki egy indián, ahogy tomahawkkal felnyitja, és falja a székelykáposztát?! Úgyhogy a kaja így fű alatt megvan, jobbnál jobb bablevesek meg paprikás krumplik rotyognak a kondérokban.

► Hogyan oldják meg ezeket a többi indiántáborban? Szóba került már, hogy Magyarországon is van egy másik játék, a Dunai Indiánoké, de úgy tudom, más európai országokban is létezik ez a játék.

Mindenütt vannak indiánok, Nyugat- és Kelet-Európában is. Szlovákiában, Lengyelországban, Finnországban, Csehországban, Németországban, Bulgáriában, mindenütt, de mindegyik játék saját szabályok szerint működik. ► Kapcsolatban vagytok egymással?

Tudunk egymásról. Azt tudjuk például, hogy a nyugati indiánok és miközöttünk a materiális dolgokban óriási a különbség. Nyugaton hozzájutnak a drága takarókhoz és bármihez, amit mi kínnal-keservvel szerzünkkészítünk. A holland meg a német indián bemegy a boltba, és megveszi a vidrabőrt, hódprémet, kagylódíszeket, sastollat, sőt kap kész pipát, tomahawkot is, amit csak akar. Mi mindent magunk csinálunk, magunk szerzünk be úttalan utakon, lehetetlen helyeken. Ettől viszont minden értékesebb is: nem mindegy, hogy valamit öt perc alatt megveszel a boltban vagy hónapokon át naponta rajzolod, fested, csiszolod, varrod. Én különben szeretném fölvenni velük a kapcsolatot, de nem könnyű, mert mindenütt ilyen bakafántos emberek vannak, mint mi. Védik a sajátjukat, kicsit lesajnálják a többieket, mások például nem hadi játékot játszanak, ezért nekünk ők egy kicsit alantasak. Én azért egy finn indiánnal szívesen elpipázgatnék, miközben sajnos nem értjük egymás nyelvét, és a jelbeszéddel is hadilábon állok. Pedig nagyon szépek és mutatósak az indián kézjelek, vannak közöttünk, akik jól „beszélik”. Sokat kéne gyakorolni. Egy varjú meg egy sziú nem tudott beszélni egymással, jelbeszéddel kommunikáltak, ha elkerülhetetlen volt. Eszembe jut egy kis történet. Vagy húsz éve Johnny Cash énekelt itt a régi sportcsarnokban. Erre elmentem, mert mégiscsak egy félvér cherokee indiánról van szó, és a country zenét is szeretem. Az egyik dalnál látom, hogy mutogat valamit a kezével éneklés közben. Hát kézjelekkel is elmesélte a dalt. Egyszerű dal volt, és talán pontosabban értettem a jelbeszédet, mint az angolt. Furcsa, cinkos érzésem támadt. Talán én voltam a nézőtéren az egyetlen, aki értette az indián kézjeleket. ► Ha csak nem volt ott a koncerten Temesi Sanyi, akit még a Bakáts téri koncertről, a Ferencvárosból ismerek: ő varjú indián, tudom.

Azaz lakota ellenség. „Civilben” meg szadeszes, te meg, kell-e mondanom, elkötelezett jobboldali vagy. És mégis, az Indián, a titkos kézjel cinkosokká tesz benneteket.

Sanci még akkor lett indián, amikor politika se volt. Mindig barátok voltunk, és csak néha gabalyodtunk világnézeti vitákba, de miután kiderült, hogy ott nem értünk szót, kerüljük ezt a témát. Az biztos, hogy ha szüksé-

ge lenne rám, elsőként vetődnék érte, és azt hiszem, ez fordítva is így van. Ez az Indián miatt van. A játék fölötte áll a politikának. Akárcsak a da lok. Egy-egy boldog pillanatban a táborban is, a színpadon is azt érzed, hogy része vagy valami tökéletes egésznek. ► Boldog pillanatok?

Igen, amikor kiszalad belőled az ének, mintha nem is te lennél, aki csinálja. Amikor azt érzed, hogy ezt a délutánt nem adnád semmiért. Vajon miért nem? Mindenki vágyik a fényes pillanatra, az ünnepre. Hogy kilépjen a szürke, monoton menetelésből, amiből a hétköznapok összeállnak. Az Indián, az éneklés, régen a festés is ilyen volt…, ezt érzed, amikor szerelmes vagy, vagy lovagolsz egy hideg hajnalon, és azonos vagy önmagaddal. Amikor tényleg indián vagy. Amikor nemcsak énekelsz, de átlényegülsz, és énekessé válsz. Ilyen pillanatokban igazán megtudod, milyen egy indián, egy énekes, egy férfi. ► Tudsz ezért tenni?

Készen kell állni rá, alkalmasnak kell lenni. Többet nem tehetsz. Aztán vagy megtörténik, vagy nem. De akkor hajnalban nem azért ülök lóra, és indulok el az erdő felé, hogy most majd teljességérzésem lesz. ► Mi az, hogy „teljességérzés”?

Minden együtt, és benne te magad is. Ahogy ülsz, lenézel a ló nyakára, és látod a csillogó szőrét, ahogy az ág behajlik, és a hajad lecsüng, nem is tudom… Akkor ott nem mi mentünk, ott két indián ment… Érdemes lenne egy-egy pillanatot elemeire szétszedni, vajon miért. Pedig emlékszem, nagyon hideg volt. Éneklés közben se jó tulajdonképpen, izzadsz, vered a húrokat, fáj a kezed, a szemedet bántja a fény, és mégis meg tud születni valami, amiért az ember az életét odaadná. Valami ritka kincs, amit folyton keresünk. Ott születhet ez meg, ahol egész életünkben próbálkozunk, ahol folyamatosan közelítünk afelé, amit mindig is jól akartunk csinálni. Egy költő, aki végre megír négy jó sort, egy festő, aki már negyvenedszer kaparja le a vásznat, és egyszer csak megcsinálja, egy asztalos, aki kiveszi a fát a satuból, végigsimítja, és azt mondja, ez sikerült, épp ilyennek álmodtam. Egyszer csak olyan a csillagállás, igen, ez jó szó, csillagállás, amikor minden egybevág, és a szellemek úgy akarják, ahogy mindig is szeretted volna. Teljes. ► A vágyról beszélsz, ami visz bennünket, és ami egy-egy pillanatban megvalósulni látszik. Újra megkérdezem hát, amit az első beszélgetésünkben is kérdeztem: mire vágyol?

Olyan helyzetben vagyok, hogy túl könnyű válaszolni. Élve kéne maradni. Az biztos, hogy most minden percemet uralja a kérdés: mi lesz? Ma András egyik képét bekereteztem, és arra gondoltam, hogy ha a képet a

fiam majd a kezébe veszi, akkor eszébe jut, hogy ezt a keretet még a papa csinálta. Az indiántükröket is szeretném befejezni. Az életem meglehetősen gazdag volt, és nekem sok értékes pillanat adatott. Nagy lendülettel éltem, nem rettentem jótól és rossztól, akartam, hogy történjenek velem dolgok. Nincs bennem elégedetlenség. De most, hogy szerényebb lettem, és megcsendesedtem az elmúlt másfél hónapban, azt látom, kisebb örömök is okozhatják ezt a jó érzést. És ez jól van így. Hamarosan lesz egy sorsdöntő vizsgálat, és látod, még mindig nem hívtam fel a plébánost. Pedig ezzel be akarom előzni a vizsgálatot, mert utána már, akár jó, akár rossz hírt kapok, álságos lesz a Gábor atyával beszélni, nem szeretném, hogy a kétségbeesés vagy az örömmámor vigyen hozzá. Szóval a következő két napban megejteni ezt a látogatást. Képkeret, tükör, Gábor atya.

Ezek a terveim a közeljövőre. És ha lehet, hosszú távon életben maradni.

Csak kevés múlik rajtam. ► Kiszolgáltatott helyzet. Durva párhuzam, de az a kiszolgáltatottság jut eszembe, amikor nem születtek dalok. Várakoztál. Vártad, mikor hozza a sors újra feléd Bereményi Gézát. Az énekes ül és hallgat, nincs neki szövege. Miért nem írtál magadnak? Azért kérdezem ezt, mert az indián meséket olvasva egyértelmű, hogy van hozzá képességed. Legelső színpadi fellépéseden Baksa azt a dalt is kiválasztotta, aminek te írtad a szövegét, „nővérem fekszik az ágyon…”, és a Mulatság egyik próbáján is írtál a fiúknak egy nagyszerű „legényest”. Tudsz írni.

Egyszerű a válasz: lebilincselt Géza stílusa. Elolvastam a Svéd királyt, és eldobtam minden tollat. Írogattam én annak előtte, nemcsak dalszöveget, prózát is. Megmutattam Gézának, és ő biztatott, írjál még. De egyrészt lusta voltam, másrészt Géza első dalszövegei szinte megbénítottak. Nézd, nem igaz, hogy nem próbáltam azóta, bosszús, bajos időkben, amikor nehezteltem rá, amikor szorított a színház és a lelkiismeret, belebelefogtam. De néhány sor után mindig abbahagytam. Nem kell más szövege, a magamé se. Géza úgy tudott írni, hogy ahhoz nem két embernek volt köze, hanem kétszáznak, kétezernek. Amikor én nekirugaszkodtam, hogy egy gondolatot dalba öntsek, mindig úgy éreztem, és ez a válasz a kérdésedre, hogy csak a kicsinyes magánügyeimet írom meg, amivel mások semmit nem tudnak kezdeni. Jó volt az is, hogy a szavak megtalálása Géza felelőssége lett. Sokszor talán túlzottan is ragaszkodtam az általa írottakhoz. Vonatkozik ez a dalok közé ékelt prózai részekre is. Tartottam magam még az ésekhez is, és ha elbizonytalanodtam, telefonon felhívtam. Két embernek, aki tiszteli a másikat, ezt illik betartani. És én ilyen betartós ember vagyok. Így hozta a sors valamikor 1970 telén, a Jóisten így adta kezünkbe ezt a lehetőséget, nem tanácsos megbolydítani.

► Fordulhattál volna költőkhöz is. A magyar irodalom, a régi is, az új is, igazán bővelkedik nagyszerű költőkben.

Csináltam ilyesmit. A Cimborákban például Ágh István és Weöres Sándor gyerekverseiből születtek dalok. Megbízás volt, megtisztelő, de kevés izgalommal. Nem becsülöm le azokat a dalokat, de részemről elég volt hozzá egy-két szellemes, ügyes dallam, szerencsés ráérzés. Amit Gézával csináltunk, az igazi alkotás volt, varázslatos teremtés. Ő a semmiből, az éterből leszopott egy szöveget, ami rámunkálódott az én, ki tudja, honnan érkezett dallamomra. Két ember boldog lelt tőle, és még ki tudja, hányan. Ez volt a jó: jött Géza, és levette a vállamról azt a terhet, amivel én amúgy se tudtam megbirkózni. ► Így lettél „Géza-függő”.

Nincs ezzel semmi baj. Nehézséget az okozott, hogy ő még sok más műfajban is megnyilvánul. Regényt, darabot ír, színházat, filmet rendez.

Félévek mentek el úgy, hogy nem írtunk dalt. Engem szorított a Bárka, Gézát szorították egyéb kötelezettségek. Egy kicsit link is a Géza. Ha ő el akart utazni Görögországba, akkor ő elutazott. Én néha beáldoztam a „görög” utamat. Mindent a dalírásnak rendeltem alá, tisztába raktam a megbeszélt időszakot, mert ugye Géza azt mondta: akkor írunk. Aztán kiderült, hogy az alatt az idő alatt nincs is Magyarországon! Dühítő volt és megalázó. Én a környezetemet, a családomat leállítom, mindenkinek mondom, hogy egy hónap intenzív munka lesz, aztán egy hónap üresjárat lett. Átkozódtam, dühöngtem, aztán Géza belépett, írtunk egy szép dalt, és kivirágzott minden. Így ment egész életünkben: völgyek, hegyek, súrlódások, sebek, gyógyulás és örömök. Néha arra is gondoltam, hogy Géza a silány anyagiak miatt veszi félvállról a dalírást, hiszen ebben a műfajban nincs pénz. Ha felléptem, kaptam fellépti díjat. Mentem érte ötszáz kilométert, belerokkantam, de legalább csörgött a huncut garas a zsebemben. Gézának a jogdíjakból nagy néha fillérek folydogálnak. Időnként kapott honoráriumot egy műsorért, aztán szevasz. A színházak szerették a Gézát, mert bagóért szállított egy műsort, díszlet-jelmez nem kell, próbapénz nem kell, próbaterem nem kell, és garantált a telt ház. Jogdíj meg vagy jön, vagy nem, az ember soha nem tudja, mikor mennyi és miért, se Géza, se én ki nem igazodunk a papírokon. Olyan ritkán jön, hogy el is felejtjük, és ha jön, az öröm, mert talált pénz. Kitöltesz egy számlát, postázol, borítékozol, számlakönyvekkel hadonászol, kaparsz, elrontod, sztornózol… A számlatömb, az a legfontosabb. A gitárt otthon hagyhatod, de a számlatömböt soha. Hova jutottunk, testvér?! Itt vagyunk a Bakonyban, indiántábor meg bikaistálló, és én számlatömbökről magyarázok.

► A bikaistálló a te házad, vagy az indiánoké?

Az enyém, vagyis a Borié, az ő nevére írattuk. Menedék és raktár az indiánoknak is. Mindjárt odaérünk. Most a falubeliek jó szívére hagyatkozva a faluban, egy-egy padláson tartjuk a holminkat. Egyre több a cucc, most, hogy már téli táborok is vannak. Tavaly erre jártam, hoztam egy sátrat megint valamelyik padlásra, de nem akartam bemenni a kocsmába, mert kezdődik a „Tamás, mit iszol, igyál egy stampedlit”, és hogy ne kelljen magyarázkodni, itt álltam meg, a falu szélén a dolgom elvégezni. Állok itt, nézem ezt a benőtt romot. Már biztos valakié, nekünk, indiánoknak meg nincs egy nyomorult kalyibánk, ez jár a fejemben. Kedvetlenül mentem haza, két nap múlva Pesten lakotagyűlés volt nálunk, a Bartók Béla úton, és mesélem a többieknek a romos épületet meg a vágyaimat. A gyűlés után csak felhívtam Balogh Öcsit, a panziós barátomat. „Tamáskám, baszd meg, eladó, három-négyszázezer forintért meg is tudod venni!” Na így lett ez a bikaistálló. Végül is már kétmilliót költöttünk rá, de tavaszra, azt remélem, meglesz. Az összes indián nem fér el, de nekünk, sziúknak, harminc-negyvenünknek ez bármikor biztonságos zug. Nagy öröm ez nekem. Életben tart. Szólok is a kaszásnak, várj még egy kicsit, ennek még itt rendbe kell jönnie. Én ide ki fogok járni, az biztos. Szeretek itt. A ranch innen két-három kilométerre van, tovább, déli irányban, nyáron ott leng a kanadai meg az amerikai lobogó, mert az erőd is, kereskedőállomás is egyben, oda mennek az indiánok ezt-azt cserélni, az már indiánföldön fekszik. Most Nagy Víz, azaz Buzetzky Győző az egyetlen fehér ember a játékban, a felesége Szajkó, indián asszony. ► Kié volt a ranch?

Eriké, egy régi indiáné. Ő hozta létre, ő építette a faházat a hajdani téesz állattartó telepe mellé, de nem volt elég ideje, hogy igazán jól működtesse, és eladta. Szerencsére továbbra is indián kézben maradt. Az év többi napján lótartás, lovaglás zajlik ott. Erik nem volt elég rámenős gazda, a könyvkiadáshoz, a filmkészítéshez jobban ért. Felbukkant már a neve az egyik beszélgetésben, valamikor Csepelről hordtam őt iskolába. ► Emlékszem. Katinak hívják az anyukáját… Most esik le, hogy Eriket ismerem, még a Bárkán is volt kiállítása.

Igen, fest is. Sokszínű, tehetséges ember, de az ilyesfajta gazdálkodás inkább Győző terepe. Ő a dunaiak közül való, de már rég közöttünk él. A dunai tábor ötlete már 1924-ben megszületett Baktay Ervin fejében, gondold el, bő harminc évvel az utolsó véres sziú-fehér összecsapás után, de csak 1933-tól vonult ki a barátaival a verőcei szigetre indiántáborozni.

Közöttük volt Borvendég Deszkás Sándor, a Fehér Szarvas, akinek a könyveit faltuk gyerekkorunkban. A tábort a háború után az ÁVO meg a belügy szétverte, merthogy szellemi ellenállást gyanítottak mögötte. Raj-

tuk maradt a bélyeg: aki indián, az gyanús. Szét is csaptak köztük rettenetesen. A hatvanas évek vége felé éppen egy közülük való fiatalember volt megbízva azzal, hogy a még vegetáló Dunai Indián felszámolásában tevékenykedjen. Én semmit nem tudtam az elődökről, amikor a bakonyi tábort alapítottam, meg is voltam sértődve, amikor tudomást szereztem róluk.

Hogyhogy van még indián rajtunk kívül? Aztán megpróbáltunk többet megtudni róluk. Kerestük a nagy öregeket, de elzárkóztak. Féltek, és nem értettem, miért. Csak évek múlva jöttünk rá, hogy a dunaiakat és bennünket is szemmel tartottak. Ráadásul én pont annak a fickónak nyaliztam indiánismeretekért, akiről úgy tudtam, hogy a dunaiak közül való, és néprajzos ráadásul. Az is volt. Plusz besúgó. ► Mikor derült ki neked, hogy ő belügyes?

Csak most, három-négy évvel ezelőtt, amikor készült a Nyilván tartottak című könyv, ami a belügy és a művészvilág kapcsolódási pontjait kutatja. Megkerestek engem is, és mutattak bizonyos dokumentumokat, így találkoztam Borsányi László nevével és a fedőnevével. A jelentő írja a tisztjének, hogy „szeretném megkérdezni, mi a teendő ezzel az »indián« társasággal kapcsolatban?”, a tiszt pedig válaszol: „A jelentésben szereplő Cseh Tamással tartsa fenn a kapcsolatot, és igyekezzen megtudni annak »indián« társait és azt, hogy valóban a játék köti össze őket…”. Az is kiderült, hogy a naplómat, amiből később a Hadiösvényt írtam, beküldte a belügybe olvasni. Az egyik jelentésében tisztelettel kéri vissza feletteseitől a naplókezdeményt, merthogy keresem rajta. Hát ilyen indián is volt az ismerősök között. Borsányi persze él, mint Marci Hevesen, szakállt növesztett, és egyetemen tanít. ► Vannak még Dunai Indiánok?

Hát, léteznek, próbálják a nehéz időket kiheverni, de nagyon kultúrvidék lett a Duna-part, nem tudnak annyira magukban maradni, ahogy szeretnének. Az sem segíti őket, hogy nem háborúznak, a játékuk statikus. A bakonyi egymással folyamatosan harcban álló törzsek hadijátéka, ez működteti. Ha mi haditáncot táncolunk, azért tesszük, mert harcba indul három-négy vagy húsz ember. Bizonyos szertartásokat akkor hajtunk végre, amikor szükségét látjuk. Az őrségnek, a táncnak, a festésnek, mindennek valódi tétje van. Ez nagy különbség a dunaiak és közöttünk. Ők békés indiánéletet élnek, de épp ezért nincs mindig elég hajtóerő. Egy táncot ők szebben megcsinálnak, a felhalmozott néprajzi tudásuk is nagyobb, és a táncra napokig készülhetnek. Nálunk nincs mindig idő a teljes néprajzi hitelességre. Eldöntendő, hogy a játék vagy a néprajz a fontosabb. Mi a halotti dalunkat akkor énekeljük, amikor biztosak vagyunk, hogy a halál pillanata elérkezett. A halált is eljátsszuk persze, de az attól még halál. És nagyon fájdalmas is. A dunai táborban ennek sincs funkciója. Másképp szerveződtek, másképp hagyományozódtak, és természetesen nem szívesen

hagyják el a régi szokásokat, a régi társakat. Jó viszonyban vagyunk, már csak egészséges rivalizálás van a két csapat között. Sastoll, a rangidős főnök pár éve ellátogatott hozzánk, de több éven át vendégeskedett nálunk Vörös Róka főnök is, tudod, az a Doszpoly Andor, akivel az indián mese könyvet írtuk. Nem volt veszélytelen számára a bakonyi tartózkodás, hiszen ha belekeveredett volna a csatáinkba, és úgymond megölik, akkor elveszíthette volna a nevét. Márpedig a dunaiak évtizedek óta ugyanazzal a névvel játszanak. Többen is jártak nálunk, és közös barátunk, tudod, Michnai Attila például végleg velünk maradt. ► Ti tehát harcosok vagytok. Mégis, ha az erdőben meglátsz egy idegen indiánt, úgy értem egy másik törzsből valót, akkor hogyan dől el, hogy az adott pillanatban mi fog történni?

Az adott pillanat és az a két ember dönti el. Nincs rá szabály. ► De maga a tény, hogy ő másik törzshöz tartozik, még nem okvetlenül jelenti azt, gondolom, hogy ellenség.

Nem mindenkivel vagyunk ellenséges viszonyban, de az aligha fordulhat elő, hogy egy varjú meg egy lakota találkozásának békés pipázgatás legyen a vége. ► Ez törvény?

A történelem tanúsága szerint ezek régi, rögzült viszonyok, és mi ezt tartjuk. A sziúk és a sejenek összefoghatnak, mert noha nem rokon népek, de a leírások szerint a sejenek általában a sziúkhoz csapódtak, ha balhé volt. A többiek, a varjú táborok, a feketeláb táborok, mind az ellenségeink, mert ez így volt évszázadokon át. Ők a lakoták ellen azonnal összefognak.

Hogy egy varjú és egy sziú egymással barátkozzon, kizárt. ► Mindig felismeritek egymást, ki barát, ki ellenség? Egyáltalán, indiánként felismerhető a „civil lényetek”?

Az erdő sűrűjében se így, se úgy nem könnyű. A hajviselet, a ruhadíszek, a mokaszin mintázata eligazíthatnának, de a harcosok többnyire nem ünneplőben mászkáltak a hadiösvényeken. Jön veled szemben valaki, a fején paróka, az arca koromfeketére vagy vörösre festve, és amíg meg nem szólal, fogalmad sincs, kicsoda. Aztán ha fölismered, már tudod, milyen játékra számíthatsz. Számomra a szellemes játék a cél. Van, aki csak annyit gondol: megölöm és kész. Az indiánok egyébként zömmel így csinálták. De ha mi is ezt csinálnánk, akkor a játékunk nem volna más, mint mészárlás. ► A két hét során…

Szavad ne feledd, de közben azért mutatom, most megyünk el a bencés monostor mellett, Anzelm atya is itt szerzeteskedik, még Pannon-

halmán találkoztam vele, ott tanított azelőtt… Itt a posta, a Csomor Józsihoz, a fővadászhoz pedig ott kell menni, itt lakik Baki Gyuri, ott meg az iskola. A falu legvégén már látszik, ahol azt a kis emelkedőt látod, ott van a panzió, majd ott fogunk ebédelni. Engem meg megrohantak az emlékek.

Markó Kálmán lova, a Szömörke jut eszembe, Imperiálnak volt a leszármazottja valami beütéssel, mennyit lovagoltam azon. A Markó Kálmán vadász volt, lóháton járt… Innen látni a hatalmas erdőséget. Képzeld csak el, mi lehetett itt régen. Ide csak erdei ember talált el. Hamvas Béla szerint Koppány népe ide húzódott István haragja elől. Még kétszáz éve sem voltak főbb utak errefelé. Az emberek patakvölgyekben, nagyobb csapásokon közlekedtek. 1060-ban valahol itt, a Gerence-patak völgyében taposták halálra orosz testőrlovasai I. András királyunkat, aki a mosoni csatából menekült szekerével. Az úttalan utakon a kocsi megdőlhetett, ő kizuhant, és megtörtént a baj. Innen a zirci apátságra vitték, aztán Tihanyban, az altemplomban temették el. Ilyen vidék ez. Azokat a nagyon mély utakat ott, a ruszki tankok vágták 68-ban. Több száz tank csapta szét az erdőt a szemünk láttára, ahogy mentek Komárom felé. Így keletkeztek a mi nagy indián ösvényeink. ► Hány csata van a két hét során?

Naponta akár több is lehet, aztán néha napokig semmi. Nem lehet tudni, hiszen senki nem vezényel, és nem látja át az egész területet. Kilométerekre laknak egymástól a törzsek. ► Ha két törzs tőletek távol egymásnak esik, arról ti nem is tudtok?

Csak véletlenül. Ha netán a mieink is arra járnak később. A csata nem úgy kezdődik, hogy elindul a csapat és üsd-vágd. A támadásnak konkrét célja van, és napokig készülünk rá. Például hogy elmennek a varjakhoz, ott csapdát állítanak, és elhoznak egy varjú asszonyt. Mondjuk, ez a cél. Ezért szívják a pipát, hogy ez sikerüljön, és élve hazajöjjenek. Nehéz dolog cselt vetni, csapdát állítani. Az erdő zörög-morog, az indiánok lába alatt is pont úgy recseg, mint másoké alatt, és nem egyszerű dolog ellenséges népeket saját táborukból kicsalni úgy, hogy azok ne gyanakodjanak. Két téllel ezelőtt volt egy sikeres rajtaütésünk. Hosszú Dal Andrásról tudni lehetett, hogy a Lánc nevű, szép varjú lányt meg akarja szerezni magának, és sokszor ólálkodott az ellenség körül. Hihető volt tehát, hogy megint egyedül van, amikor legközelebb is meglátták a fák között. Csakhogy a hegyoldalban, egy mélyedésben már több pipafüst óta ott bújt még tizennégy sziú. Hosszú Dal András a varjú tábor közelébe lopózott, hogy észrevegyék, de azért elmenekülhessen. A varjak utánavetették magukat, és beleszaladtak a lakota csapdába. A sziúk szétverték őket, és bejutottak a táborba. Nem voltam ott, de láttam, mert az történt, és ez aljasság, magam is elítélem, de őszintén szólva örülök, hogy láthattam: valaki elvitt egy mostani telefont, és mozgóképre fölvette az akciót. Annyi látszik, hogy

András huppanó léptekkel menekül, és zúdulnak utána a varjak. Majd annyi, hogy egy vízmosásból kiugranak a sziúk. Valaki elővette, és mint egy ezüst kavicsot, ráfogta az ellenségre ezt a telefont. Ez amúgy tilos volna, ahogyan a fényképezőgép is megmagyarázhatatlan szerkentyű.

Egyébként nagyon nehéz a varjak ellen, mert a varjú táborok közel vannak egymáshoz, és ha az egyiket megtámadják, perceken belül ott vannak a rokonok. Amúgy is kemény nép. ► Ti, sziúk miért kezdeményeztek folyton, hisz ha jól értem, mindig kisebbségben vagytok? És a bátorság?! Az nem számít?! Ha otthon várod, hogy megagyaljanak, az nem nagy dicsőség… Lassan a házhoz érünk. Nem egy nagy szám, de én örülök neki. „Szervusz, Ferikém, hát hogy vagy?… Neked is, Isten áldjon.” Ő a második szomszédom, itt, az utca végén. Ez itt jobbra a Petőfi Sándor utca, a hatvanas években itt lakott Kisfaludy doktor meg a felesége, Csajkovszkijt játszott, és Uff-fal köszöntött.

Nagyon otthonos vagy itt. Elképzelem, hogy majd errefelé, a falu szélén fogsz élni. Egyedül leszel. Ez már nem is a falu, ez inkább az erdő.

Jó lesz az. Egyedül is jó. De a faluban sok embert ismerek, gyakran kell megállni beszélgetni. Most ebédelnek, azért üresek az utcák. Majd mi is megebédelhetnénk Balogh Öcsinél. ► Annyit hallottam már a nevét, ki az a Balogh Öcsi? Ősi barát. Amikor a falut elhagyjuk, és indulunk a mi táborunk irányába, még nála megesszük az utolsó rántott húst, és megiszunk egy igazi fehér fekete italt, egy kávét, Az utolsó európai hely, amit látunk tábor előtt. A teraszon egy nagy olajkép Petőfi Sándorról. Ki festette, nem tudom, de amikor jó az idő, mindig odaülünk, melléje, szemben a hegyekkel. Családi szokás már, ha valaki itt van közülünk, SMS-t küld a többieknek: „Balra Petőfi…” – és már tudjuk, hol van az illető, és persze irigykedünk. Sejthető, hogy olyan ham and eggs-et eszik, amilyet csak Öcsi tud csinálni. Ez az ő panziója, harminc éve nyitotta, és jól csinálja… Minden bajunkkal hozzá fordulhatunk. Nézd csak, itt lakott Kovács Pista bácsi, a régi fuvarosunk, a Céda nevű lovával. Mára már Pallos Tibi is eladta a lovait. Most már traktor van. ► A helybeliek közül csatlakozott már valaki hozzátok?

Hogyne. Öt-hat bakonybéli indián van köztünk. Ügyesek, rátermettek, nagy terepismerettel… Nekem, öreg főnöknek ez igazi öröm. Egészséges kötés a falu és az indiánok között. Látod, ott az apátság, Szent Gellért itt élt tizenkét évig a falu közelében, egy barlangban. A hajdani remetelak közelében a bővizű forrást Szent Kútnak hívják, pedig inkább ördöngös

hely lehetett valamikor az a furcsa, fenyegető szikla, ami alatt ma a kápolna áll. Nincs messze a falu utolsó házától, azaz az enyémtől. Egy szép Kányádi Sándor-idézet olvasható ott egy kőoszlopon: „Kis kápolna, áldozóhely volt, szentély, pogány templom, később keresztény. Mutatja még egy-két mohos darab a hajdani falat. Most csak hely. Fű, fa és bokor, tenyészet csöndjében. Élni akar. Lábod ősi ösvényre ismer. Akármikor jössz, itthon van az Isten…” Megérkeztünk. Már nem a falu, még nem az erdő. Itt folyik jobbra a Gerence, és balra itt a házam, a hajdani bikaistálló, szálljunk ki. Látod, ez volt a bikák itatója. Itt lakott a bika, a takarmány pedig ott állt. Ez lesz majd a fürdőszoba… ► Nézd csak, Tamás, egy őz! Meg még egy… meg még egy.

Sok van errefelé. Lejárnak ide, őzek, vaddisznók, szarvasok… ► Előttünk az erdő, a fák közt állatok, de én bizony még nem láttam, hogy valaha is elmentél volna egy sétára, vagy kutyát-macskát tartanál…

Szeretem a kutyát, macskát, Kővágóörsön tarthatnánk is, de ki törődne velük, amikor eljövünk?! Egynyári állataink vannak, a szomszédok cicáinak és kutyáinak olyankor aranyélete van. Sétálni nem szeretek. Éva, a család meg a barátok mennek, sétálnak, én nem megyek. A Káli-medencében egyszer jártam a Fekete-hegyen, akkor is dzsippel. Erdőt járni, hogy csak gyalogoljak, hát annak semmi értelme nincs. Turistáskodni nem szoktam. Mondjuk, ha ki akarom tisztítani a forrást, mert beiszaposodott, akkor megyek. Ha van cél, akkor képes vagyok nagy távolságot megtenni. ► Na ez vár rám hétvégén. Holnap délelőtt elmegyek a sportirodára, és benevezek a vasárnapi maratonra. Nem vagyok eléggé felkészülve, meg tudod, néhány hete két bordám el is repedt, de kényszerhelyzetbe szorítom magamat, aztán majd azt mondom, Cseh Tamásért futok, hátha így nem lesz pofám feladni.

Köszönöm, testvér, a jó szándék is valami.

► Ha benevezek, akkor már el kell indulni. Jó lenne nem feladni. Kétszer már megcsináltam, de három a magyar igazság. Tavaly a következőt láttam: elindulunk, kikanyarodunk az Andrássy útra, kábé ötszáz méternél járunk, és azt veszem észre, hogy az előttem futó svéd csapatból kiáll az egyik pasas. Görcsöt kapott vagy meghúzódott, tekingetek hátra, ott kínlódik egy fához támaszkodva, világos volt, hogy annak annyi. Gondolj bele, készült, ideutazott Svédországból, benevezett, szépen beöltözött, ámulva nézte, így képzelem, a Hősök terét, boldogan és bizakodva elindult, és még ötszáz méterig se jutott. Kudarcot vallott. Nem a harmincadik vagy huszadik kilométernél, hanem ötszáznál! Kimennék a világból szégyenemben.

A szándék a lényeg, jólesik. Vannak, akik imádkoznak értem, az indiánok pipáznak és énekelnek, te futsz, sok ember gondol rám, s ha ezek a rám gondolások összeadódnak, és ha ez valahol számít, ha ezt mérik, akkor meg fogok gyógyulni. Egyedül vagyok a bajommal, és lám, nem vagyok egyedül. ► Milyen érdekes, hogy bárki, aki téged ismer, ugyanazt ismeri: Cseh Tamást, a társasági embert. Rengeteg ember között lát téged, akár fellépésen, kávézóban, klubban vagy kocsmában. Pedig ha jól meggondolom, az idő nagy részében egyedül vagy, ahogy itt, a bikaistállóban is sokszor leszel majd egyedül.

A társaságban robbanásszerű a részvételem, hangoskodok, szerepelek, hogy aztán újra jöjjön a csönd. Most, hogy így mondod… Tényleg sokat vagyok egyedül. Szeretek is így. Indiántáborban sem szoktam mindenáron odamenni a többiekhez, elvagyok magamnak. Elvagyok a fejemben levő dolgokkal, meg a kezembe kerülő dolgokkal. Kővágóörsön is szeretek pücskörészni, otthon is. Szerelek, mosok, teregetek, ezt-azt odébb rakok, motozok a tárgyak között, állandóan készülök valamire. Valamit megírni, valamit megfogalmazni, valamit elintézni, nagy, hosszú készülődés az életem. A fellépésre is csendben, egyedül készülök. A zokni kikészítése, a cipő kipucolása, viasszal való átfényesítése, a ruhadarabok kikészítése, a gitárhúrok alapos átnézése, ez mind magányos műfaj. Attól a pillanattól, hogy kilépsz a többiek közé, átkapcsolsz, már egy másik Cseh Tamás vagy, az már őrült egy kicsit. Ez meg itt normális. ► Az a normális, aki csendben készül.

Igen. ► Bakonybélben nem kell teregetni, cipőt fényesíteni. Mit fogsz itt csinálni?

Ott a ranch, elkérek esetleg egy lovat, fölbaktatok vele egy magaslatra, lenézek a völgyre. Nem ágaskodunk, nem rúgtatunk, nem vágtázunk,

csak poroszkálunk a csípős, reggeli ködben. Aztán haza a meleg kályha mellé, és le a csizmákat! Rengeteg a dolog a ház körül is. Bozótot irtani, árkot ásni, polcot csinálni, fúrni-faragni, alig fogom győzni. Úgy képzelem, hogy lehet majd esetleg írni vagy festeni, netán még gitározni is. Kővágóörs nem tűri a gitárt, a varázslók tán meg tudnák mondani az okát, ott valami ellene dolgozik. Ez a bikaistálló szabad, tágas, napsütötte épület, talán megszólal a gitár is. Jó helynek látszik…

[Tamás füstben] ► Mezsgye. Még nem az erdő, már nem a falu. Húzódsz kifelé az emberek állal birtokolt világból. Mégy bele a természetbe. Lovak, őzek…

Igen, valami ilyesmi. Megyek a földbe, Hogy szokjam. Emlékszel a Kapa-féle viccre, menjen ki a mezőre, és takarja be magát jó vastagon sárral. Az használni fog, doktor úr? Nem, de szokja a földet. Bakonybél tényleg közel van a földhöz. Kővágóörsön együtt vagyunk a családdal, alkalmasint barátok jönnek, vidám társasági élet zajlik, és néha hasznos cselekedetek történnek. De a bikaistállót kicsit magamnak vettem, és valószínűleg ember nem lesz, aki itt megzavarjon, amikor festek vagy az írógépen kopácsolok. Engem hív ide valami, talán a Jóisten akarta, hogy ez a ház meglegyen, és ezért szerintem élve is hagy. Ha már annyira akartál odamenni, Tamás, akkor menj oda, és ha már odaevett a fene, még adok annyi földi jót neked, hogy abból azt a házat megcsináld. Lesz majd vil-

lany, víz, egy szék, egy lóca… Jó lesz. És nem leszek egyedül. Láthattad, őzek is járnak erre. ► Láttam, igen.

Megállnak majd az erdő szélén, én meg ülök itt a lócán az őszi napsütésben, és nézzük egymást. Az őzek engem, én meg az őzeket.

Utóirat (káprázat) 2007. június 8.

Eltelt majd tíz hónap. Amennyire visszaemlékszem tavaly augusztusra, sötétebben láttam mindent. Akkor közeli és radikális megoldás mutatkozott, most van okom bizakodásra is. De ami most van, az gyatra életminőség, akárhogy csűrjük-csavarjuk, se énekelni, se komolyabb munkát végezni nem tudok. Nincs túl jó kedvem, vagyis hát arra várok, hogy újra jó kedvem legyen, és bízom abban, hogy ezek a mindenféle kezelések, mindenféle gyógyszerek meghozzák majd ezt a kedvet. Túl vagyok kemoterápiákon, sugárkezelésen…

Pula, 2007. augusztus 1. (Bérczes László és Cseh Tamás) ► A hajad nem hullott ki…

Látod, az nem. De ha megrázom a fejem, nem suhog a dús sörény a nyakam fölött. Drótszerűek lettek a hajszálaim, bár egyelőre a helyükön vannak. Most egy erős gyógyszert szedek, és kapok egy speciális, lokális kezelést, amivel helyileg bombázzák az ellenséget. A következő kezelés néhány nap múlva lesz, tartok egy kicsit tőle, mert a múltkor elég rosszul voltam utána. A testem a hadszíntér a rákos sejtek és a gyógyanyagok há-

borújában. Kezdi megviselni a sok csatározás. Fáradékony vagyok, de nem mondtam le semmiről, viszont már túl hosszú ideje lóg minden a levegőben. Barátaim fele elbúcsúzott tőlem, ahogy kiderült a baj, és ők most zavarban vannak: a haver még mindig él, egyikünk se tudja, hogy álljunk az egészhez. A végső zárást megcsináltam ősszel, a könyv is említi ezt, eladtam az autót, átírattam, bezártam, kulcsrakészen átadtam mindent a családnak… Most júniust írunk, és én élek. ► Állunk a peronon, te fenn a vonaton, elköszöntünk már, bámulunk egymásra, és ismételgetjük az elköszönő félmondatokat, írjál majd, hívlak majd…, a vonat nem indul, nem illik hazaindulni, ahogy te sem bújsz a fülkébe, hogy lezuttyanj a helyedre, integetésre szánt zsebkendőink tétován fityegnek a levegőben, és a vonat csak áll egy helyben. Kezdünk reménykedni, hogy erről a pályaudvarról…

Nem mennek vonatok. Hátha nem. Csakhogy akkor meg le kellene szállni, elvegyülni köztetek, élni. ► De hiszen élsz. Mi hiányzik?

A veszély. A kockázat. A bukás vagy a győzelem esélye. Hogy vásárra vigyem a bőrömet. Nézem a világot, benne a nyüzsgő embereket, barátaimat, ahogy ténykednek, készülnek, intézkednek, izgulnak, dühösek, boldogok, valami sikerül, valami nem. Mindez hiányzik. A színházam közben folyósítja a fizetésemet, ami a mai időkben szép dolog, én pedig nem csinálok semmit. ► Mármint nem énekelsz.

Nem tudok. Ahhoz erő kell és energia. Szó van arról, hogy Pulán fel kéne bukkanni egy beszélgetés erejéig, és lenne is hozzá kedvem, esetleg néhány dal is beleférhetne… De mit mondok majd? Az emberek azt várják, jöjjön már elő a farbával, derüljön már ki az igazság, meddig várjunk még itt a peronon?! Nem látok belülre, nem tudom, mi történik a tüdőmben. Speciális folyadékok, különböző tabletták, az ereimben utaztatott mindenféle anyagok támadják a rákos fészket, dúl bennem a háború – én meg ülök itt békésen, hallgatom a lombok susogását, a madarak énekét…

A ház szinte kész. Bikaistálló III. (2007. augusztus) ► Merthogy Bakonybélben vagyunk.

Igen, itt ülünk a Gerence partján, hallgatjuk a víz csobogását, ami, nem is gondoltam volna, áthallatszik a házba. Előttünk nyolc-tíz méterre áll a ház, szinte kész. Most látom, milyen szépek a tetőn a kúpcserepek azokkal a kis farkakkal. Tegnap, amikor megérkeztünk, nagyon meglepődtem, hogy megnőtt a gaz, kicsit sarlóztam is az este. És eltöltöttük itt, a „bikaistállóban” az első éjszakát. Feküdtem a sötétben, és hallgattam a patakot. Idill. ► A könyv előző, eddigi utolsó fejezetét is javítgattuk tegnap, és rácsodálkoztál egy mondatra, már tollélt nyúltál volna, hogy átírd: „A táborban lassan már csak én cigarettázom.”

Lassan két hónapja, hogy nem gyújtottam rá. Leszoktam, és nem is hiányzik különösebben. Ez fegyvertény. De hát mindenki, az orvosok, akiket indián módra már csak „fehér vadászingeseknek” hívok, szóval ők, Éva, a nővérem, a család és a barátok mindent megtettek a gyógyulásomért, csak én nem csináltam meg a legfontosabbat. Ismerősök-ismeretlenek döbbenten kérdezték: „Te még mindig dohányzol?!” Le kellett tennem a cigarettát. Nem gondoltam, hogy képes leszek erre. Ennyi történt. Felépült ez a ház, és én leszoktam a cigarettáról. Tíz hónap után, itt a könyv végén summázni kéne valamit, de nem nagyon tudom eldönteni, mi volt fontos, mi nem. Valószínűleg minden fontos volt. Kényes dolog megítélni a történteket. Nem szoktam hozzá, hogy végleges véleményt mondjak, eddig mindig volt idő módosítani. Most nincs. Nem tudom, mi van. Körülöttem felbuktak emberek, én még vagyok. Féljek? Bizakodjak? Várok.

► Mit vett el tőled ez a titokzatos ismeretlen, a rák?

Megállított a futásban. Énekelve, suttogva, kurjongatva vittem a híreket. Hírvivő voltam, ez volt a dolgom. A dolgomat vette el. Nincs dolgom. ► Felesleges ember Igen, néha ezt érzem. Sokszor látsz rosszkedvűnek. Hát ezért. Figyelem például, ahogy ötpercenként csörög a telefonod, intézed az ügyeket, hasítja a vizet a Bárka, zajlanak az események, pörög a világ – és én ebből ki vagyok hagyva. ► Mikor volt utoljára kezedben a gitár?

Ott, a Bakáts téren. Illetve ősszel, a fiam kiállításának a megnyitóján elénekeltem egy dalt Másik Jancsival. Vigyázni kell a dalokkal. Ebben a helyzetben minden más fénytörésbe kerül: halálos beteg, na, miket fog énekelni?, mit akar ezzel üzenni?, vajon mire gondol most?… Nem természetes helyzet. ► Az ártatlan, angyali időkben, Perkátán vagy az Iskola utcában a gitár és Cseh Tamás önmagukért voltak. Most is elővehetnéd a gitárt, hogy egy régi vagy új dallammal bíbelődj.

Gondolkodtam rajta, de nem. Elkezdenék egy új dallamot…, és ha az megszületik, azt énekelni kell. Mire való az a dal, ami nincs énekelve?

Nem nyúlok a gitárhoz. Még a kezem ügyéből is eltettem. Lehangoltam, és felraktam András szekrényének a tetejére. Így legalább nem látom naponta. Ezzel a dologgal én nem szórakoztam. Hát most se akarok csak szórakozásból pengetgetni. Nem bolondíthatom azt a gitárt se, még azt hinné, csatába indulunk. Nem indulunk. Majd ha meggyógyulok. ► Mit adott neked a rák?

Azt nem merem mondani, hogy bölcsebb lettem, inkább csak óvatosabb vagyok. Megcsendesedtem, kevésbé vagyok ártalmas. De hogy ez jó-e, nem tudom. Mindenesetre jobban tisztelem a pillanatot. A számomra fontosabb dolgokat már nem késleltetem. Az ember általában elodázza a dolgokat. Hogy majd, egyszer, később erre is odafigyelek. Hogy most éppen nem érek rá, de hamarosan, és tényleg, és alaposan, csak most nem… így voltam apámmal is annak idején. Úgy nem lesz jó, fiam, ha csinos a ház belül, de kívülről ázik, körbe kéne árkolnod, mondta Kővágóörsön a hetvenes évek végén. Majd követem a tanácsokat egyszer, gondoltam. Majd. Hát most itt, Bakonybélben körbeárkolom a házat. Milyen jó lenne, ha látná. Már késő. Odázzuk a dolgokat.

► Gyanítom, ez nem feltétlenül a rákhoz kötődik. Ez egyszerűen az élet törvénye. A szülőkkel elodázzuk a dolgokat, aztán már késő.

Ahogyan a gyerekeid veled, gondolom. Ők se tudják, mi van most. Kezdik megszokni, hogy itt vagyok, velük vagyok. Izgulnak a műtétek és a kontrollvizsgálatok előtt. Én pedig valamilyen béna fegyelmezettséggel hagyom a beavatkozásokat. Valahogy azt gondolom, nem lesz baj. Elnémul a veszélyérzetem, akár a színpadon.

Végül is ki mertem menni a színpadra is. Százszor, ezerszer. Márpedig ahhoz szinte pofátlanság kell. Hogy mer egy ember oda kimenni?! ► Szinte naponta találkozunk, látom, hogy pusztít le fizikailag egyegy kezelés, látom, milyen szívósságot és erőt kíván tőled, hogy betarts minden orvosi utasítást, hogy felvedd a telefonokat, és a barátokkal, az érdeklődőkkel kedvesen és türelmesen elbeszélgess. Szóval hogy rossz és nehéz. És nem tagadhatom le, valami titkon mégis azt súgja, fogsz még színpadra állni, régi és új dalokat énekelni.

Sokszor bennem is ez van! Ez pimaszság szerinted? Engedetlenség? Az alázat hiánya? Akárhogyan is, az az igazság, hogy néha azon kapom magam, hogy ezzel a gondolattal játszadozom. Türelmetlen vagyok sokszor, de ha nem hiszek ebben, akkor most azonnal rágyújtok, a patakba hajítom a gyógyszereket, és a könyvről se beszélgetek veled. ► De nem gyújtasz rá, beveszed a gyógyszereket, válaszolsz a kérdésekre, megfelelsz. Megfelelsz az orvosoknak, Évának, megfelelsz az életnek. De mi jár a fejedben, amikor egyedül vagy? Ez jutott eszembe az éjjel is, amikor hallottam, hogy felkelsz, jösszmész, szöszmötölsz az új házban. Mi az a másokkal talán megoszthatatlan titkos gondolat, ami ilyenkor, amikor senkinek nem kell megfelelni, a fejedben jár?

Nincs titkos gondolatom. Éjszaka felkeltem, mert éhes voltam, és amíg ott ültem, láttam a sziluettedet, meg odébb az Éváét is, gondoltam, alszotok, nincs hideg, jól van, és amíg bámészkodtam, lenyeltem egypár falatot, aztán visszabújtam az ágyba. Hétköznapi gondolataim vannak.

Például ma reggel az jutott eszembe, hogy elfelejtettem megszámolni a sarkokat. Ha először alszol valahol, akkor meg kell számolni a sarkokat.

Na, ezt elfelejtettem. Nem a halálra gondolok. Ahogy az elmúlt tíz hónapban sem keseredtem neki egyszer sem. Bevallanám, de nem történt meg. ► Tíz hónap telt el így. A kezelésen kívül milyen fontos dolgok történtek veled?

Velem semmi. András államvizsgázott, Bori az országos tanulmányi versenyen kilencedik lett, még csak harmadikos, de már egyetemistának tekinthető. A családban nem halt meg senki, ez a ház is tető alá került, és

anyagilag nem rokkantunk bele. Ezek az elmúlt tíz hónap fontos történései. ► Karácsony, szilveszter?

A szilveszterre egyáltalán nem emlékszem. Biztosan otthon voltunk, biztosan eszembe jutott, hogy jé, ezt is megértem, de nem emlékszem. A karácsony rémlik. Hogy az olyan legyen, amilyen szokott. Éva nem engedett a 48-ból, nagy fenyőfa, Jézuska…, miközben négy felnőtt ember ünnepel. Én már régóta akarom ezt megreformálni, de Éva nem engedi. ► Először voltatok négyen.

Igen, édesanyám már nem volt velünk. Amikor énekeltünk, az ő hangja hiányzott. Mindig ő kezdte a Csendes éjt, most Boriék utánozták anyuka vékonyka hangját, és nevettünk. A gyász miatt nem szabad szomorkodni, az életbe, a jövőbe kell kapaszkodni, még akkor is, ha egy hülye világ fenyeget: betegségek, szárazság, tornádók, árvizek, önmagára veszélyes emberiség… ► Érdekel az, hogy mi lesz, miután eltűnsz a színről?

A nagy összefüggéseken most nem tudok gondolkodni. Az érdekel, hogy Éváék megtalálják-e majd, hol van a vízcsap, hol a csatornafedél, hogy kell ezt elzárni, azt kitölteni… Egyébként el tudom képzelni, mi lesz.

Egyszer csak sokan fognak szeretni, még olyanok is, akik eddig nem. És a dalokat is szeretni fogják. Karácsonyra Esszencia címmel megjelenik egy válogatás, és emiatt ezeket a dalokat most meg kellett hallgatnom. Nagyon ritkán hallgatom magamat, és most rácsodálkoztam: gyönyörű dolgokat csináltunk mi ketten a Gézával! Nem gondoltam volna. Szóval a dalok felértékelődnek majd. ► Tegyük fel, hogy egyszer újra színpadra állhatsz. Mit fogsz énekelni?

Sok-sok régi dalt. Nagyon jók azok. És ha Géza rátalál erre a mostani időre, és kedve is lesz hozzá, akkor írunk még újakat, és persze azokat is eléneklem. Elmehetnénk ismeretlen határokig. Jó lenne még egypárszor megvillanni. ► Benne van a pakliban, hogy nem gyógyulsz meg.

Hát, ha igazán közel lesz a halál, akkor igazán meg fogok ijedni, de azt a nagy ijedséget még nem ismerem. Lesz majd, hogy még két hét, még egy hét… Azok biztosan rohadt idők lesznek. Elköszönni a családtól, a barátoktól, a tárgyaktól, az indián tükröktől… Könnyek hullanak majd.

Egyszeri színjáték lesz, aminek biztos a vége: lemegy a függöny, és nincs már meghajlás. Ezt nem lehet átvészelni, megúszni. Nem vitás, sírás lesz a vége. Énekes halott, ez lesz a vége. Jön majd a temetés, ami újabb

gond. A Farkasrétre akartam, de édesanyám azt hajtogatta, ti új család vagytok, Tamáska, ti már máshová menjetek. De hová? Kővágóörs mégsem lett a második otthonom, a végén még itt maradok, Bakonybélben.

Végül is negyvenöt évig itt voltam indián. És jön majd a körítés, a ceremónia, talán a Bárka halottja leszek, és akkor megint a zsebetekbe kell nyúlnotok. Az „énekes halott” azt jelenti, a múltkor veled utánanéztünk, hogy a temetésen megadják az illő tiszteletet. Egyelőre nem foglalkozom ezzel, mert csak fejtörést okozna. Elég gond most nekem, hogy mi legyen a vízelvezetéssel a ház körül. ► Folytassuk a fantáziálást: átjutsz, átcsúszol az ismeretlenbe, „honnan nem tér meg utazó”, és ott megkérdeznek ismeretlen lények, mi az, hogy élet? Mit mondasz?

Csoda. Azt hiszem, minden távozó idős ember tudja ezt. Akármilyen nehéz élete volt is valakinek, ha belül nem csordul túl a méreg és a gonoszság, akkor tudnia kell, az élet maga a csoda. Lüktető bizsergés, ami a bogarakban, a fákban, bennünk ott motoz, és akárhogy csúsztunk, másztunk, bukdácsoltunk, ezt kell, hogy érezzük. Káprázat. Igen, káprázat.

Nem tudhatom persze, hogy akit a balsors egész életében üldöz, az így köszön-e el, de én kalapot emelek az élet előtt, és odaát elhencegek vele. És ha azok ott olyan lények, hogy van módjuk élni, hát én rábeszélem őket, próbálják meg. Nemcsak a saját sorsomra gondolok, hanem mindannyiunkéra. Ahogy tápászkodtunk, együtt mozdultunk, özönlöttünk, bele a háborúba, és ki onnét, fogcsikorgatva elkezdtünk és újrakezdtünk, és eufóriában nyargaltunk, és belegázoltunk a pénzbe, és a nyáj most elveszetten csörömpöl, térdig jár a pénztengerben, és hiába, még mindig szép, még így is szép. Káprázat az élet, öregem. Sok rossz történik, de a világnak mindig lesz egy-két olyan szeglete, ahová el lehet menekülni, látod, mi is itt vagyunk a patak partján a rengetegben, jaj de kár, hogy a könyvben nem lehet érzékletesen leírni, micsoda boldogsággal trillázik fölöttünk ez a madár, gyönyörűség ez az egész. Az az igazi titok, mi lesz mindezzel? Mi lesz ezzel a bolond bolygóval, rajta ezekkel a fákkal, bokrokkal, állatokkal, emberekkel, mi lesz a természettel, amit mindig is annyira szerettem, és nem indiánmajmolásból, hisz gyerekkorom óta elemi közöm van hozzá.

► Ilyesmi járt a fejemben, amikor az imént a napi futásomat megtettem azon az erdei úton, ahol ti évről évre kivonultok az indiántáborokba. Hogy most jó. Egyenletesen futok, egy-kettő, egy-kettő, körülöttem fák, füvek, át a patakon, egy-kettő, része vagyok a világnak, egy vagyok a természettel. Őszintén megmondom, ez érdekelt az indiánjátékodban is: nem a tollak, a festékek, a hadicselek, de az egész, ami által személyessé tettétek az életet, és közben beleolvadtatok a természetbe. Ezt szeretem az őszi maratonokon is: nem könnyű teljesíteni, emberpróbáló, nehéz feladat, de valakinek érezhetem magam, és közben ott futunk együtt sokezren, egyedül vagyok, és a tömeg vagyok egyszerre.

Tényleg, te októberben lefutottad a maratont. ► Velem ez történt. Azt a lányt pedig, akiről a tizennegyedik fejezet szól, azóta sem láttam. És tavasz óta mókust sem látok az Orczykertben. Vajon mi lett velük?

A mókusokkal? ► A mókusokkal. Na, ilyeneket gondoltam ma futás közben. Érdemes közel lenni a földhöz, nem elfelejteni, hogy te is része vagy annak. Ha lehajolsz, esetleg megszúr egy tövis, ha átmégy a patakon, vizes, iszapos leszel. Nem baj, élsz. Miért gondolják az emberek, hogy mindent betonnal kell leönteni és műanyaggal kibélelni?! Igen, kellenek a „vívmányok”, de hagyjuk már ezt a szegény földet lélegezni. Szeretek benne élni. Része lenni, ahogy mondtad. Nem az Indián a lényeg. Nem a gyöngyös ruha és a mokaszin a cél. Az csak az ösvény, amin idetalálunk, ide, földközelbe. Hanyatt fekszünk a fűben, szemünket reménykedve az égre emeljük, és úgy maradunk. Most látom, eltelt az idő, testvér. Szedelőzködjünk, mert még a házban is össze kell pakolni, hogy ha majd jön a szikszika Jósé a szomszédból, elkezdhesse a meszelést. És még beugrunk Öcsihez is egy kávéra, aztán néhány óra múlva Pesten leszünk. Én vezetek.

Mutató 1. (Bakáts tér) Utolsó ének. Kórház, templom, színpad. Jägermeister. Néhány régi terv. Minden tükröt megfaragni. Épül a bikaistálló. Pittyeg az óra.

2. (királynyíl) Letüdőzöd? Tánciskola Mimi néninél. Osztálybuli a Kaffkásokkal.

Bambi. Milyen alacsony! Az új osztálytárs. Rákosi lakótelep. Íj az esernyőtartóban. 1956. november 5. Menjünk haza, Tamás! Címerkaszabolás.

3. (mandulaíz) Dorade. Szalontüdő Kőszegen. Asztali áldás. Tökörészés-vakarózás.

Fekete pontok. A zoknin is múlik. Pénz. Menedzser-korszak. Boldogsághormonok.

4. (vadhús) Pók utcai lakótelep. Íróasztal, itatós, benzinjegy, elemlámpa, sekli. A gyári munkás felvételizik. Vályogház Perkátán. Alba Regia. Egerek a sparhelten. Nyár a hegyen. Nevelő elvtárs, szerelmes vagyok. Apa fejfája.

Popelka néni, Bradák bácsi.

5. (bip-pip-rock) Megskalpolt bőrgarnitúra. Két autó, egy autó. Héthúros orosz gitár.

Jé, Tamáska tud tercelni! Szóval ez az ef-dúr. To be or not to be. Kalapdoboz. Gyanús elemek Almádiban. Kék Csillag. Wiener Walzer. Ilyen gitározás nincs is. Egy tányér leves.

6. (élet) Egyhatvanas fésű. Fiat 500. Álomdagonya. A világ legszebb lovaglócsizmája. Ez kész regény. Táncdalfesztivál. Kártyatartozás. Nővérem az ágyon. Állok, várok.

7. („letisztázom”) Indián raj. Erdély Miklós a kínzócölöpön. Garázsmenet. Zöldfa étterem. Iskola utca 35. Ócska cipő. Izolabella. Sanyi bácsi. Dió, mandula.

8. (vízszintes-függőleges) Tojásos kenyér. Paróka. Azt a Kentuckyt kérem! Víz, víz, víz. Közlegény, orosz fogságból. Drága mindnyájan. Csitári-Cseh, Kacsics. Apák kórházban. Villanyoltás, ajtócsukás. Bori összegereblyéz. Pókköszöntő.

9. (Krisztina-tér) Ferdi bácsi esernyője. Bőröndben az aprófát. A politúrra vigyázz! Felesleges dolgok. Farmeres fú. Templomi esküvő. Mértéktelenség. Egy szál cigaretta pénteken. Beszélő viszony. Az angyalok egyre mérnek.

10. (szmoking) Zsályaillat. Dobjunk még egy kört! 25 bolivár. Kaszinó. Neszambriai Boldogtalan Tamás. Rajzverseny hóhéri posztra. Zentai Hármasok. Tamááás, valami kapitány keres!

11. (kézifegyver) Tizenkét kilométer. Vaddisznó. Gerevich Aladár és Kárpáti Rudolf.

Egy fiatal író. Mambó, Tesla, Grundig. Könnyű kávé Tündikénél. Kié a dal? Megnyílik a föld a Citadellán. Kex-hajó. Kell egy gitáros fiú. Baksa János odavan. Géza, hallgatják a dalokat! Marina Szálló. Kék útlevél. Emelkedik a Caravell.

12. (fekete lyuk) Hajmosás. Rozika a kertkapuban. Kettesben Kanadában. Örömteli csapás a szívnek. Ez itt vér. Te, én hazamegyek. Aj em hángérien! Abszint és pernot. Olyan nyelv nincs. Százhetvennel Párizs felé. Adatna. Tanerő a Holdról. Dal nélkül, háttal.

13. (rántotta) Esztékás nénik. Szárított húgy. Hetvenes évek avagy ifjúsági kultúra.

A VIII/c naplója. Epifon, Yamaha. A tanítás vége. Levél lesz, és egy nőnek írjuk. Gikszer a Kati körül. Taxival Pécsről. Hatra az Ecserire. Ne üljön mellettem egy civil. Fijúk, vemezt csinájtok!

14. (epizód) 15. (Tulipán) Gitáros fiú. Bejössz magadunk halra. Gnóm, törpe, bárzongorista.

Anyuka nem örült. Kilépni a takarásból. János vitéz Tordason. Janusz és Jan. Kocsmai forradalmárok. Fehér asztal. Bújj bele, és őrülj meg. Egy vö rös felhő.

16. (városnézés) Levegőzés. Amíg a fű nő. Brehmek a polcon. Gombfoci. Tujázni az ütközőn. Presszó. Budapest. Világítótornyok. Vízivárosi nagy kör. Cantwell ezredes. Záróra. Marie de Sol.

17. (nyúlfej) Diólevél. Disznóvágás. Ági a létrán. Boldog idők gumicsizmában. Böcölléznek. Tengerész a Lófolyón. A solti hídfő. Csillebérc. A Hatalmas Világ Ura. Indián nyár. Éva a juhász-kocsmában. Diófa, tiszafa. Föld! Föld!

Feszület, lisztesláda, párta, cserépkályha. Sísapka. Királyt a Napra kitenni!

18. (kóla) Kezes bárány. Éva. Iránytű. Sült galambok, édes időtöltések. Csillaghegyi strand. Ahogyan te élsz. Bölcsőde, játszótér, albérlet. Családi fészek. Zuzu, Dixi, Baksa. Cigány sor. Kagyló vagy languszta? Mélyrepülés.

Egy érintő.

19. (jutalom) Öt szál cigaretta. Kultúra. Wajda, Vlady, Viszockij. Sportcsarnok. Kidagadt erekkel. Például Edit, Judit, Irén, Benke, Pierre, János, Tamás…

Tüdő.

20. (földközelben) A pillanatnyi helyzet. Márkó felől. Gúzsba kötve. Indián a boltban.

Negyvenöt év. Hajnalban, lóháton. Svéd király. Képkeret, tükör, plébános.

Dunai indiánok. Belügy. Ezüst kavics. Őzek.

Utóirat (káprázat) Tíz hónap. Erről a pályaudvarról indulnak-e vonatok? A Gerence partján. Gitár a szekrény tetején. Hírvivő. A szoba sarkai. Anyuka hangja. Énekes halott. Boldog madár: Maraton. Közel a földhöz. Én vezetek.

Cseh Tamás rövid életrajza1 1943. január 22-én született Budapesten, de 13 éves koráig a Fejér megyei Tordason élt. Az érettségi után a Budapesti Tanítóképző Főiskolát, majd az Egri Tanárképző Főiskolát végezte el.

1967 és 1974 között rajzot tanított egy budapesti általános iskolában.

1970 óta Bereményi Gézával közös dalok szerzője és előadója.

1972 és 1977 között a Huszonötödik Színház tagja volt, később többek között az Új Tükör Pinceklubban és az Egyetemi Színpadon tartott önálló dalesteket. 1982 és 1998 között a Katona József Színház tagja volt. 1998-tól napjainkig a Bárka Színház társulatának tagja.

Első lemeze 1976-ban jelent meg Levél nővéremnek címmel, amelyet az Antoine és Désiré, a Fehér babák takarodója, a Műcsarnok, a Frontátvonulás, a Jóslat, az Utóirat, a Mélyrepülés, a Vasárnapi nép, az Új dalok, a Nyugati pályaudvar, a Levél nővéremnek II., az A telihold dalai, a Jóslat a metrón, a Véletlen szavai, az Igazi levél nővéremnek és az Ady követett.

Két könyve jelent meg, 1997-ben a Hadiösvény című regény, 2006-ban pedig a Csillagokkal táncoló Kojot című indián mesekönyv. Utóbbiból lemezfelvétel is készült.

1988-ban Az év lemeze díjat, 1992-ben a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjét, 1993-ban pedig Liszt Ferenc díjat kapott. 2001-ben vehette át a Kossuth díjat.

1980-ban házasságot kötött Császár Bíró Évával. 1981-ben megszületett fiuk, András, 1989-ben megszületett lányuk, Bori.

2007-ben Esszencia címmel Bereményi Géza és Cseh Tamás dalaiból megjelent egy dupla CD-t tartalmazó lemezválogatás.

1

Bővebb információkat az olvasó Cseh Tamás honlapján, a wvvw.cseh-tamas.hu-n találhat.

Név- és címmutató* ÁGH ISTVÁN – (1938) Kossuth-díjas költő, író, műfordító, Nagy László költő öccse.

ALBA REGIA – 1961-ben készült magyar film, rendezője Szemes Mihály, főszereplői: Gábor Miklós és Tatjana Szamoljova.

ANDRÁS FERENC – (1942) Filmrendező, forgatókönyvíró, producer. Veri az ördög a feleségét (1977) című szatírája az egyik legkiemelkedőbb magyar filmvígjáték. Cseh Tamás Vadon című filmjében játszott.

ANDRZEJ WAJDA – (1926) Filmrendező, színházi rendező. A lengyel filmtörténet legnagyobb alakja. Filmjei – Hamu és gyémánt, Menyegző, Tájkép csata után, Márvány ember… – a kelet-európai film meghatározó alkotásai.

AZ

– Bereményi Géza drámája, amit Eldorádó című filmjének forgatókönyvéből írt. A darab ősbemutatóját a szerző rendezte 1998ban a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban, a Bárka Színház bemutatója 2007 tavaszán volt, Tulipán szerepét Mucsi Zoltán játszotta.

ARANY ÁRA

BACSÓ PÉTER – (1928) Filmrendező, dramaturg. A 70-es, 80-as évek nagy magyar rendezőgenerációjának tagja, Cseh Tamás a Szerelmes biciklisták és Nyár a hegyen című filmjében volt munkatársa. Leghíresebb filmje az 1969-ban forgatott és évekig dobozban tartott A tanú.

BAJCSAY MÁRIA – (1946) Színésznő, 1970-től a 25. Színház tagja volt, később a Győri Nemzeti Színházban, majd többek között a Szolnoki Szigligeti Színházban játszott, jelenleg a Veszprémi Petőfi Színház tagja.

BAKSA SOÓS JÁNOS – (1948) Képzőművész, előadóművész. A legendás Kex együttes (1969-1971) vezetője volt, 1971-ben elhagyta az orszá*

A Név- és címmutatóban összegyűjtöttem néhány alapinformációt azokról az úgynevezett közszereplőkről (illetve bizonyos intézményekről, fogalmakról, alkotásokról…), akiknek nevei felbukkannak a könyvben. Ezt nem a teljesség igényével, nem tudományos részletezéssel és alapossággal végeztem, pusztán segítséget kívánok nyújtani azon – valószínűleg fiatalabb – olvasóknak, akik az elmúlt évtizedek fontos vagy fontosnak látszó szereplői közt nehezen igazodnak el. A könyvben előforduló nevek között saját belátásom szerint válogattam. (Köszönöm Fábián Judit, Kiss Mónika és Németh Zsófia segítségét.)

got, jelenleg Berlinben él, Január Herceg néven „pioneer művészként” alkot.

BAKTAY ERVIN – (1890-1963) Orientalista, indológus, művészettörténész.

Eredetileg festészetet tanult, 1920-tól foglalkozott indológiával. Éveket töltött Indiában, számos könyve megjelent. Hosszú lándzsa – A feketelábú főnök emlékezései címmel indián-könyvet is fordított.

BÁLÁS ESZTER – (1947) Munkácsy-díjas szobrász, Hollandiától Indiáig számtalan helyen nyílt kiállítása. A Százados úti művésztelepen alkot.

BALASKÓ JENŐ – (1940) író, költő, publicista, irodalomtörténész, tanár. A nyolcvanas években a népi kultúrához kötődő magyar neoavantgárd jelentős alakja.

BALKAY GÉZA – (1952-2006) Jászay-díjas színész. A színművészeti főiskola elvégzése után (1978) előbb a Kaposvári Csiky Gergely Színház, majd a Katona József Színház tagja lett, főszerepek sorát játszotta el.

BÁRKA SZÍNHÁZ – A Csányi János vezetésével létrejött színházat 1996-ban alapította Józsefvárosi Önkormányzat. A könyv szerzője, Bérezés László alapítása óta tagja a színháznak. Cseh Tamás 1999-ben csatlakozott a társulathoz, melynek a könyv írása idején is tagja.

BEDE-FAZEKAS ZSOLT – (1961) A torontói Független Magyar Rádió főszerkesztője és producere, rendszeresen részt vesz a győri Mediawave Független Filmfesztivál munkájában.

BENEDEK MIKLÓS – (1946) Színművész, rendező, tanár. 1983-tól egy évtizeden át a Katona József Színház tagja volt, és a színház legtöbb jelentős előadásában főszerepet játszott (Vízkereszt, Mirandolina, Menekülés, Catullus, Lulu, Mauzóleum…).

BENKŐ LÁSZLÓ – (1943) Liszt Ferenc-díjas zenész, billentyűs, zeneszerző.

Diákként együttest alakított Kóbor Jánossal 1962-ben, amely később az Omega nevét vette fel.

BEREK KATI – (1930) Színésznő, a Nemzet Színésze. 1952-ben, a főiskola elvégzése után a Nemzeti Színházhoz szerződött, majd 1970-ben Gyurkó László íróval és Szigeti Károly koreográfussal alapító tagja volt a Huszonötödik Színháznak, ahol 1974-ig dolgozod. Mellette előadóesteket tartott, tanított, rendezett és írt.

BEREMÉNYI GÉZA — (1946) Kossuth-díjas író, drámaíró, dalszövegíró, dramaturg, színházi- és filmrendező. Budapesten született 1946. január 25-én. Az ELTE BTK olasz-magyar szakán végzett 1970-ben. Ezután egy évig reklámpropagandista volt a Művelt Nép Könyvterjesztő Vál-

lalatnál, majd szinkrondramaturgként a Pannónia Filmstúdióhoz került. 1978-tól szabadfoglalkozású. 1995-ben a Szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött rendezőnek, majd 1997-től a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház társulatának művészeti vezetője lett, 2006ban a színház örökös tagjává választotta. Cseh Tamás állandó alkotótársa. Fontosabb kötetei: A svéd király (novellák), Legendárium (regény), Trilógia (drámák), Dalok, Kelet-nyugati pályaudvar, A feltűrt gallér (novella), Az arany ára (dráma)… Fontosabb forgatókönyvei: Romantika (1971), Veri az ördög a feleségét (1977), Megáll az idő (1981), A nagy generáció (1985), Szürkület (1988), Meteo (1988)…

Filmjei: A tanítványok (1985), Eldorádó (1988), A turné (1993), Hídember (2002). Színházakban bemutatott drámái: Légköbméter (Pesti Színház, 1977), Halmi vagy a tékozló fiú (József Attila Színház, 1980; Kaposvár, 1981), Kutyák (Eger, 1995), A jéghegyek lovagja (Szolnok, 1996), Az arany ára (Zalaegerszeg, 1998; Győr, 2003; Bárka: 2007), Shakespeare királynője (Zalaegerszeg, 2001), Laura (Zalaegerszeg, 2005; Kecskemét, 2006).

BESSENYEI FERENC – (1919-2004) Kétszeres Kossuth-díjas művész, a Nemzet Színésze. Orgánuma, szuggesztív egyénisége, elementáris erejű szerepformálása, humora, intellektuális ereje, kitűnően érvényesült klasszikus hősök megformálásában, színpadon és filmen egyaránt.

BOB DYLAN – (1941) Amerikai énekes, dalszerző, zenész, költő. Legismertebb dalai a hatvanas években születtek, amikor az amerikai nyugtalanság krónikása és visszahúzódó vezéralakja lett. Több dala, például a Blowin’ in the Wind és a The Times They Are A-Changin’ a háborúellenes és polgárjogi mozgalmak himnuszává vált.

BODROGI GYULA – (1934) Kossuth-díjas színész, rendező, színházigazgató, a Nemzet Színésze. 1958-1982 között a József Attila Színház tagja, meghatározó színészegyénisége. 1982-től 2001-ig a Vidám Színpad művészeti igazgatója. 2002-től szabadfoglalkozású, 2003-tól a Nemzeti Színház művésze.

BÓDY GÁBOR – (1946—1985) filmrendező, forgatókönyvíró. Az 1970-es— 80-as évek magyar és európai filmművészetének egyik kiemelkedő, sokoldalú művésze. Az 1980-as években széleskörű érdeklődést keltettek, nagy visszhangot váltottak ki filmjei (Amerikai anzix, Nárcisz és Psyché). Cseh Tamás a Kutya éji dala című filmjében szerepelt.

BOKOR PÉTER – (1924) Filmrendező. A sorozat megszűnéséig szerkesztette a hatvanas években indított Századunk adásait, és aktívan dolgozik az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjútárában.

BORSÁNYI LÁSZLÓ – (1944) Antropológus. Legjelentősebb munkája az amerikai gyarmatosítással foglalkozó Hontalanok a hazájukban című könyve, illetve számos, a rezervátumokba szorított indiánokról szóló publikációja ismeretes.

BORVENDÉG DESZKÁS SÁNDOR – A Kecelen született Fehér Szarvas (polgári nevén Borvendég Deszkás Sándor) a huszadik század első évtizedeiben látogatást tett az észak-amerikai indiánoknál, élményeiből rendkívül népszerű ifjúsági regényt írt A sziklás hegyek varázslója címmel.

BRÓDY JÁNOS – (1946) Énekes, gitáros, zeneszerző, szövegíró. 1964-ben, érettségi után került a legendás Illés együttesbe. A mai napig tartó önálló előadói karrierje 1978-ban kezdődött a Várszínházban és az Egyetemi Színpadon tartott előadásaival.

BUBIK ISTVÁN – (1958-2004) Jászai-díjas színművész. 1981-ben szerzett színészdiplomát, majd a Nemzeti, a Művész, végül az Új Színház tagja lett. 2004 novemberében, Szolnokról hazafelé jövet autóbalesetben vesztette életét.

BUDAI LÁSZLÓ – (született Bednarik, mint Budai II László ismert, beceneve Púpos) (1928-1983) Kitűnő magyar labdarúgó, megbecsült edző, az Aranycsapat kiemelkedő jobbszélsője volt. 1999-ben a rákospalotai volt Volán SC stadiont Budai II Lászlóról nevezték el.

JOHNNY CASH – (1932-2003) Amerikai énekes és dalszövegíró. Előbb gospeleket énekelt, de igazi sikereket country-dalokkal ért el (leghíresebb talán a Ring of Fire). Fordulópontot The Man In Black című lemeze jelentett, a cím utal arra, hogy Cash mindig fekete ruhában lépett fel. Budapesten 1983-ban szerepelt a Sportcsarnokban.

CHE GUEVARA – (1928-1967) Orvos, politikus, marxista forradalmár, gerillavezér, kubai miniszter. Megítélése ellentmondásos, sokan legendás baloldali hősként ünneplik, mások elítélik Che kubai tevékenységét, gyilkosként és egy véres elnyomó rendszer egyik fő megalapítójaként tekintenek rá.

CIMBORA – A hetvenes években indult, népszerű televíziós gyerekműsor, melynek kitalálója és szerkesztője, Szabó Márta a húszas években oly sikeres, Benedek Elek által írt s szerkesztett gyereklaptól, a Cimborától kölcsönözte nevét. A műsor szignáljává vált dal szerzője és előadója Cseh Tamás.

CLIFF RICHARD – (1940) Sir Cliff Richard a Beatles előtti popszíntér legmeghatározóbb alakja volt, több mint 200 albumot jelentett meg.

CSENGEY DÉNES – (1953-1991) író, politikus, a 80-as évek népi-nemzeti értelmiségének egyik nagyhatású képviselője, a Hitel munkatársa, az

MDF alapító tagja, majd haláláig országgyűlési képviselője. Művei:… és mi most itt vagyunk (nemzedéki esszé Cseh Tamásról és Bereményi Gézáról), A cella (monodráma), Mélyrepülés (zenés tragikomédia Cseh Tamás előadásában), Gyertyafény-keringő (esszé), A kétségbeesés méltósága (esszék, tanulmányok), Találkozások az angyallal (regény), 1990 Mezítlábas szabadság (esszék és beszédek)…

CSERHALMI GYÖRGY – (1948) Kossuth-díjas színművész. Többek között Debrecenben, Veszprémben, a Nemzeti Színházban és a Katona József Színházban, illetve több mint kétszáz filmben játszott. Korszakának egyik legjelentősebb férfiszínésze, modern hőstípus. Többek között Bódy Gábor és Jancsó Miklós filmjeinek főszereplője.

CSOMÓS MARI – (1943) Kossuth díjas színművész. Veszprém, Kecskemét, Szolnok és a Nemzeti Színház után a Katona József Színház, majd az Új Színház tagja lett, Székely Gábor és Novák Eszter rendezéseinek meghatározó színésznője. Jelenleg a Radnóti Színház tagja.

DAJKA MARGIT – (1907-1986) Kossuth-díjas színésznő, Lajtos Árpád felesége. Számos társulat tagja volt (Nagyvárad, Kolozsvár, Miskolc, Szeged, Vígszínház, Nemzeti…), és sok-sok filmben játszott főszerepet. Legemlékezetesebb filmszerepe Majmunka, Huszárik Zoltán Szindbád című filmjében.

DEMJÉN (RÓZSI) FERENC – (1946) Énekes, basszusgitáros, szövegíró, zeneszerző, producer, lemezkiadó. Az Artisjus kimutatása szerint a Magyarországon legtöbbet játszott 10 dal közül négy az ő szerzeménye.

DÉRYNÉ SZÍNHÁZ – Egy 1951. májusában született határozat értelmében létrehozták az Állami Faluszínházat, mely 1955-ben vette fel az Állami Déryné Színház nevet. Azt a feladatot kapta, hogy a vidéki színházak tájelőadásai által nem látogatott kisvárosok és községek színházi ellátását biztosítsa. Évente általában 2000 előadással járták a vidéket, átlag évi 600 000 néző előtt. 1978 nyarán az addigi szervezeti formában megszűnt.

DÉS LÁSZLÓ – (1954) Liszt-díjas zeneszerző, előadó. Fő hangszere a szoprán szaxofon. Legfőbb területe a jazz, de minden műfajban otthonosan mozog. Számos film és musical zenéjét írta (Sose halunk meg, Üvegtigris, A dzsungel könyve, Valahol Európában…), Bereményi Géza szövegeivel Udvaros Dorottyának írt dalokat.

DOMANOVSZKY ENDRE – (1907-1974) Kossuth-díjas festő. 1949-től a Képzőművészeti Főiskola festőtanára, majd 1956-tól igazgatója volt.

Részt vett a művészeti közéletben, elnöke volt a Magyar Képzőművészek Szövetségének.

DUANE EDDY – (1938) amerikai rock and roll gitáros. Nemcsak dalaival, hanem technikájával is figyelmet keltett. Gitárját eleve mélyebbre hangolta, és felvételeinél ő alkalmazott először visszhangosítót. A kizárólag instrumentális korszak után a hatvanas évek elején készítette a Dance With The Guitar Man-t és a Boss Guitar-t.

DIXI – GÉMES JÁNOS (1943-2002) Maradt utána egy fotósorozat az Antoine és Desiré lemez borítójáról („Désiré kallódó figura maradt mindhalálig… Csöppet sem vonzó sorsa legyen elrettentő példa” – írja itt Bereményi Géza. Désiré nem Dixi volt, de Dixi boldogan azonosult Désiré alakjával), maradt utána néhány film (Kárhozat, Ex-Kódex, Rocktérítő…), és maradt utána egy emlékére készített lemez, melyen Cseh Tamás is énekel egy dalt.

ECSERI PIAC – Használtcikk piac. Az apró porcelánfiguráktól a szecessziós bútorokig, a régi üdvözlőlapoktól az ezüst zsebóráig, a szocializmus negyven évének sajátos kultusztárgyaiig szinte minden kapható. A rendszerváltás előtt – a BÁV-ot leszámítva – szinte kizárólag itt volt lehetőség a kereskedésre, függetlenül attól, hogy venni vagy eladni akart valaki.

ELDORÁDÓ – 1988-ban készült, számtalan díjjal jutalmazott film, melynek forgatókönyvírója és rendezője Bereményi Géza. Az Eldorádó forgatókönyvéből írta Bereményi Az arany ára című drámáját.

ERDÉLY MIKLÓS – (1928-1986) Építész, író, képzőművész, filmrendező, a magyar neoavantgárd legsokoldalúbb személyisége. 1946 és 1947 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász szakára, 1947 és 1951 között pedig a Budapesti Műszaki ügyelem építészmérnöki szakára járt, 1963-ban jelentkezeti Színház- és Filmművészeti Főiskolára, felvették, de tanulmányait nem kezdte el. A hagyományos képzőművészeti műfajok mellett az akcióművészet, az environment és a koncept art jelentős képviselője. 1962-ben költözött családjával az Erdély-család budai házába, ahol az 1960-as évek második felében számos művészeti találkozónak és akciónak adott teret. 1986ban került sor első önálló gyűjteményes kiállításának megrendezésére, amelynek megnyitójára súlyosbodó betegsége folytán már nem tudott elmenni.

ERDŐS PÉTER – (1925-1990) Az 50-es években a Szabadság és a Szabad Nép munkatársa, majd 1949-től a Magyar Nap szerkesztője volt, később éveket töltött börtönben. 1968-tól a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat jogtanácsosa, sajtóosztály-vezetője, a PR Menedzser Iroda igazgatója lett. A Hungaroton munkatársaként a legbefolyásosabb könnyűzenei menedzsernek számított.

FÁBRY PÉTER – (1955) Alkalmazott grafikus, fotóművész, filmrendező.

Nyom nélkül című játékfilmjének főszereplője Cseh Tamás. 1990-től műtárgyfotókat is készít, többek között Csontváry, Rippl-Rónai, Mészöly, Ferenczy Károly és El Kazovszkij munkáiról.

FÉNYES SZABOLCS – (1912-1986) Erkel-díjas zeneszerző, színigazgató.

Még gimnazista volt, amikor 19 éves korában, 1931-ben megírta Maya című operettjét. Gyorsan kibontakozó zeneszerzői pályafutását mintegy 45 színpadi mű (operett, musical, zenés játék); kb. 150 filmzene; számos rádió- és tévéjáték zenéje, és 6-700 nyomtatásban is megjelent operett-, film- és táncdal fémjelzi.

FIATAL MŰVÉSZEK KLUBJA – 1960 és 1998 között működött, létrehozását a KISZ kezdeményezte, de évtizedeken át a hivatalosan el nem fogadott művészeti jelenségek, szellemi megnyilatkozások bemutatkozásának a helyszíne volt. Aktív klubélete mellett képzőművészeti kiállítások, zenei programok, ismeretterjesztő előadások jellemezték profilját.

FODOR SÁNDOR – (1957) Újságíró, 1993-tól 1998-ig a Vas Népe szerkesztője, majd szabadúszó. Három könyve jelent meg, köztük a Cseh Tamás című interjúregény.

FODOR TAMÁS – (1942) Színész, rendező, az egyik legjelentősebb független színházcsináló. Az 1960-ban megalakult Universitas együttes alapító tagja, amatőr színésze, rendezője. 1970-től másfél évtizeden át a legendás Stúdió K-t vezette. Ezt 1994-ben újjáalakította, és azóta is vezeti.

GEREVICH ALADÁR – (1910-1991) Hazánk legeredményesebb vívója és sportolója, hat olimpián vett részt (pályafutásának csúcsán két olimpia is elmaradt a második világháború miatt!), és mindegyikről aranynyal tért haza, még 50 évesen is olimpiát nyert.

GILBERT BÉCAUD – (1927-2001) Ötven éven keresztül volt a francia sanzonvilág meghatározó egyénisége. Több mint négyszáz átütő sikerű dal – Nathalie, L’important c’est la rose, Je reviens te chercher… – szerzőjeként és utolérhetetlen előadójaként írta be nevét a francia könnyűzene hazai és nemzetközi történetébe.

GOBBI HILDA – (1913-1988) Kossuth-díjas színművésznő. 1982-től haláláig a Katona József Színház tagja volt. A háború után tevékenyen részt vett a Nemzeti Színház újjáépítésében, kezdeményezésére jött létre a Bajor Gizi Emlékmúzeum és az Ódry Árpád Színészotthon.

GÖDRÖS FRIGYES – (1942) A Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendezői szakán szerzett diplomát 1970-ben. Dramaturg, majd rendező-

asszisztens volt. Fontosabb filmjei: Da Capo (Kornai Péterrel), Priváthorvát és Wolframbarát (Horváth Putyival), Glamour.

GRUNWALSKY FERENC – (1943) Kossuth-díjas filmrendező, operatőr és fotóművész., Szomjas György és Jancsó Miklós operatőreként éppúgy, mint saját munkáiban (Utolsó előtti ítélet, Egy teljes nap, Kicsi, de nagyon erős…) szívesen kísérletezik a videó új kifejezési formáival.

Portré-és esszéfilmeket is készített, többek között Orbán Ottóról, Kálnoky Lászlóról, Dobai Péterről és Huszárik Zoltánról.

GYÖNGYÖSSY KATALIN – (1940) Jászai Mari-díjas színésznő. Szolnokon, Miskolcon, Pécsett játszott, 1981-től a győri Kisfaludy Színház tagja.

A Nyár a hegyen című filmben mutatkozott be (1967), legutóbb (2006) Dárday István és Szalay Györgyi Márai Sándorról szóló filmjében játszott főszerepet.

GYURKÓ LÁSZLÓ – (1930-2007) Kossuth-díjas író. 1970-1979 között a 25.

Színház igazgatója. Drámáit Jancsó Miklós állította színpadra, illetve a Szerelmem, Elektra című műből filmet forgatott.

HAJDÚK KÁROLY – (1979) Színész, 2004 óta a Katona József Színház tagja. 1997 és 2000 között ösztöndíjas segédszínész volt a Bárka Színházban.

HALÁSZ PÉTER – (1944 -2006) Rendező, színész, író, a magyar avantgárd karizmatikus személyisége. 1962-1969 között az Universitas Együttes tagja, majd a Kassák Ház Stúdiót, illetve a Lakásszínházat (Dohány utca 20.) vezette. 1976-ban társulatával emigrált, Squat Theatre néven létrehozta és vezette New York egyik legfontosabb off-off színházát. 1991-ben visszajött Magyarországra, és többek között a Katona József Színházban rendezett.

HALMOS BÉLA – (1946) Népzenész és énekes. 1970-73 között a Sebő-Halmos duó, 1973-1979 között a Sebő együttes tagja volt, és 1972-ben Sebő Ferenccel indították el a táncházmozgalmat. Ebben az időben bekapcsolódott a 25. Színház munkájába is.

HANÁK GÁBOR – (1944) Történész, újságíró, filmrendező, az Országos Széchényi Könyvtár Történelmi Interjúk Videótára főosztályvezetője, a Századunk című tévésorozat rendezője.

HANGYA – A Hangya társulás a gazdák természetes és önkéntes szövetsége volt, amolyan termelőszövetkezet-szerű szerveződés, ahol a kisés középgazdák oktatása is folyt. Cseh Tamás édesapja a társulás igazgatója volt Tordason. A háború előtt Tordast mutogatták, mint később Bábolnát, hogy milyennek kell lennie egy gazdaságnak.

HEGYI ZOLTÁN – (1962) Kulturális újságíró, zenekritikus, a Sexepil együttes alapító tagja, egykori legendás énekese, Szász János Szédülés című filmjének főszereplője.

HERNÁDI GYULA – (1926-2005) Kossuth-díjas író. Költőként kezdte a pályáját, de ismertté novelláskötetével (Deszkakolostor) és regényével (A péntek lépcsőin) vált. A 25. Színház és a Kecskeméti Katona József Színház dramaturgja volt. A hatvanas évektől Jancsó Miklós állandó munkatársa lett, első közös filmjük az Oldás és kötés, melyet számos további követett (Szegénylegények, Csillagosok, katonák, Fényes Szelek, Még kér a nép, Nekem lámpást adott…).

HETÉNYI PÁL – (1935-1994) Jászai Mari-díjas színész. Pályáját az Egyetemi Színpadon kezdte amatőrszínészként, játszott a Kecskeméti Katona József Színházban, a Népszínházban, a Nemzeti Színházban, a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban és a Vígszínházban. Filmfőszerepek sorát játszotta el (Őszi almanach, Viadukt, Megáll az idő, A transzport).

HUNGAROTON – Az állam 1951-ben alapította a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatot (MHV), amely a korábbi – előbb hazai, majd világcégek által tulajdonolt magánkiadók helyébe lépett, és monopolhelyzetbe került. A piac 1988-as liberalizálása után a Hungaroton vállalat csődbe jutott és megszűnt, ma magáncégek viszik tovább a nevét.

HUNYADKÜRTI ISTVÁN – (1948) Jászai-díjas színész, számos vidéki színházban megfordult, 2003 óta a Miskolci Nemzeti Színházban dolgozik. Fontosabb filmjei: Bástyasétány hetvennégy (1974), Azonosítás (1975), Nyom nélkül (1981), Tutajosok (1989).

HUSZÁRIK ZOLTÁN – (1931-1981) A modern magyar filmművészet hányatott sorsú, zaklatott életű „mitologikus” alakja, akit kortársai és leszármazottai mintegy emblémaként őriznek emlékezetükben. Huszárik aktív részese volt a hatvanas években új útjait kereső magyar filmavantgárd fiatal csapatának, legfontosabb filmjei: A piacere, Tisztelet az öregasszonyoknak!, Szindhád, Csontváry…

HUSZONÖTÖDIK SZÍNHÁZ – Gyurkó László és Jancsó Miklós vezetésével 1970 és 1978 között működött. A hetvenes években Magyarországon egyedülállóan friss, a világszínházi reformtörekvésekre figyelő kísérletező kedvük révén több produkciójukat meghívták különböző színházi fesztiválokra (Helsinki, BITEF-Belgrád, Bordeaux, Wrocław…).

Fontosabb előadásaik: Gyász, Fényes szelek, Tou O igaztalan halála, Szerelmem, Elektra, Vörös Zsoltár, Kőmíves Kelemenné balladája, M-A-D-Á-C-H. IGLÓDI ISTVÁN – (1944) Kossuth-díjas színész, rendező, színházigazgató, tanár. 1973-1982-ig a 25. Színház, majd a Népszínház színészren-

dezője volt. A Nemzeti Színház örökös tagja. Legemlékezetesebb filmszerepét Zolnay Pál filmjében, a Fotográfiában nyújtotta.

ILLÉS

ZENEKAR – A Kossuth-díjas együttes az 1960-as és 70-es évek legnépszerűbb magyar beatzenekara volt. Fennállása idején a politikai hatalom látókörében a „tűrt” kategóriába tartozott. Tagjai: Illés Lajos, Bródy János, Pásztory Zoltán, Szörényi Levente, Szörényi Szabolcs.

JAKOBI LÁSZLÓ – (1952) Előadóművész, barokk csellón, basszus-rebecen és ütőhangszereken játszik. A hetvenes években az Ad Libitum együttesben játszott, 1982 óta a Mandel Quartett csellistája, 1991 óta az EAR Kamaraegyüttesnek is tagja.

JAN NOWICKI – (1939) Lengyel színész, Mészáros Márta élettársa, aki 1976-tól a rendezőnő szinte minden filmjében feltűnt (többek között: Kilenc hónap, Napló gyermekeimnek, Napló apámnak, anyámnak, A Temetetlen halott…), s eddig több mint húsz magyar filmben szerepelt.

JANCSÓ MIKLÓS (1921) Kossuth díjas filmrendező, a Cannes-i és a Velencei filmfesztiválon, valamint a Magyar filmszemlén is életműdíjat kapott. A magyar és az európai filmtörténet egyik legjelentősebb alakja.

Színházi rendezőként a 25. Színház meghatározó személyisége volt.

Cseh Tamás számos filmjében játszott (Még kér a nép, Szerelmem, Elektra, Magánbűnök, közerkölcsök, A zsarnok szíve, Szörnyek évadja, Kék Duna keringő, Hősök tere).

JENEY LÁSZLÓ – (1923-2006) Kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó (1952, 1956). 1947-től hatvanöt alkalommal védte a magyar válogatott kapuját. 1960-ban történt visszavonulása után egy budapesti étterem vezetője lett.

JOBBA GABI – (1947-1983) Jászai-díjas színésznő. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1969-ben szerzett diplomát, és a kecskeméti pályakezdés után a 25. Színházhoz szerződött. Különös, fanyar egyéniségű színésznő volt, a tragikus szerepek álltak legközelebb egyéniségéhez.

JORDÁN TAMÁS – (1943) Kossuth-díjas színész, rendező, színházigazgató, tanár. 1961-től 1970-ig az Universitas színjátszója, majd a 25. Színház (1972), a Várszínház (1977) és a Kaposvári Csiky Gergely Színház (1980-1990) művésze. A Merlin Színház egyik alapítója és vezetője (1991-2002), a Nemzeti Színház igazgatója.

KÁNYÁDI SÁNDOR – (1929) Kossuth-díjas romániai magyar költő. 1950-től Kolozsvárott él. Versei, meséi, műfordításai legnépszerűbb költőink sorába emelik.

KARDOS FERENC – (1937-1999) Balázs Béla-díjas filmrendező. A főiskolán Máriássy Félix tanítványa volt, majd alapító vezetőségi tagja lett a Balázs Béla Stúdiónak. Fontosabb filmjei: Gyermekbetegségek, Ünnepnapok, Egy őrült éjszaka, Petőfi ‘73, Hajdúk…

KARDOS ISTVÁN – (1942-2002) Balázs Béla-díjas forgatókönyvíró, dramaturg, producer. Évekig a Hétfői Műhelyt, a Mafilm dramaturgiai műhelyét, majd a Duna Televízióban a dramaturgiát vezette.

KÁLMÁN GYÖRGY – (1925-1989) Kossuth-díjas színész. Elsősorban a budapesti Nemzeti Színházban játszott. Intellektuális színész-egyénisége különösen a modern témájú darabokban érvényesült.

KÁRPÁTI RUDOLF – (1920-1999) Hatszoros olimpiai bajnok kardvívó. 1942ben a Zeneakadémia hegedűszakán végzett, a Pázmány Péter Tudomány Egyetemen zenetörténetet hallgatott. 1991-ben a Halhatatlanok Klubjának elnöke lett. 1994-ben MOB-érdemrendet, 1998-ban Magyar Örökség Díjat kapott.

KÁRPÁTIA – 1877-ben, az újonnan épült Ferenciek bazárjában Holzwarth György vett bérbe egy helyiséget étterem céljára, melyet 1925-ben a híres vendéglátó dinasztia, a Spolarich család vásárolt meg, nekik köszönhető a Kárpátia étterem ma is látható, egyedülálló belső tere, mely a magyar gótikát és a török elleni harcokat idézi. A Kárpátia az 1970-es években a korabeli művészek egyik budapesti törzshelye lett.

KASSÁK KLUB – Koncerthely Zuglóban. 1973-81 között Sebő Ferenc is tevékenykedett itt, és a klub a táncház-mozgalom hallgatólagos központjává vált. 1980-81 fordulóján pedig az új hullám egyik alapzenekarának, az URH-nak a törzshelye lett.

KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZ – A magyar színháztörténet talán legjelentősebb társulata. Mai formájában 1982-ben jött létre Székely Gábor igazgató és Zsámbéki Gábor művészeti vezető irányításával. 1989-től, Székely Gábor kiválása óta a színház igazgatója Zsámbéki Gábor. A színház 1990-ben alapító tagja lett a Giorgio Strehler elnöklete alatt megalakult, az európai művészszínházakat tömörítő, párizsi székhelyű Európai Színházak Uniójának. 1991-től Kamra néven új stúdiószínházat is nyitott.

KÁTAI ZOLTÁN – (1954) Énekmondó, előadóművész. 1983 óta hivatásszerűen zenél, énekel, 11 évet töltött a Mákvirág népzenei együttesben.

A zenén keresztül jó barátságba került Sebő Ferenccel, Cseh Tamással, a Kaláka Együttessel, verséneklőkkel, utcaszínházi csepűrágókkal, népzenészekkel és fiatal énekmondókkal.

KECSKEMÉTI GÁBOR – (1953) Zenész, zeneszerző, zenei szerkesztő. Kivételes improvizációs készséggel rendelkező fuvolista. A hetvenes években az Ad Libitum együttes tagja volt, különböző színházakban, például a 25. Színház, a Thália, a Madách és a Kolibri Színházban is zenélt, illetve előadásokhoz zenét szerzett.

KENDE JÁNOS – (1941) A legendás magyar operatőriskola egyik legjelentősebb alakja, számos filmben Jancsó Miklós munkatársa. Fontosabb közös filmjeik: Csend és kiáltás, Sirokkó, Égi bárány, Szerelemem, Elektra, Allegro barbaro, Szörnyek évadja.

KEX – 1969 és 1971 között működő magyar rockegyüttes, melynek frontembere és motorja Baksa Soós János volt. A Budai Ifjúsági Parkban saját közönségük előtt felejthetetlen, performance-okkal vegyített koncertjeiken játszották progresszív zenéjüket. A hivatalos zenei ízlésbe nem fért bele Kex, egyetlen kislemezt rögzítettek (Elszállt egy hajó a szélben / Család) és négy számukat vette fel a rádió. Egy Kex-koncert szünetében lépett először színpadra Cseh Tamás.

KIFULLADÁSIG – (1959) A francia újhullám kiemelkedő egyéniségének, Godardnak kultikussá vált filmje. Belmondo az ő filmjeinek köszönhetően lett sztár.

KÓBOR (MECKY) JÁNOS – (1943) Az Omega együttes énekese. A zenekar további tagjai: Benkő László, Debreczeni Ferenc, Mihály Tamás, Molnár György. Korábban játszott itt Laux József és Presser Gábor is. Az együttes szinte egyedülállóan hosszú története alatt 16 albumot adott ki.

KONCZ ISTVÁN – (1937-1997) Vajdasági magyar költő, az ötvenes évek végén fellépett költőnemzedék egyik legtehetségesebb egyénisége. Életében két kötete jelent meg (Átértékelés, Ellen-máglya), majd 2005-ben publikálták Összegyűjtött verseit.

KONKOLY GYULA – (1941) Képzőművész, a 60-as évek közepén induló magyar neoavantgárd mozgalom egyik kezdeményezője, az Ipartervcsoport kiállítója volt. Az illegális Dokumentum 69-70 kiadvány szerkesztőjeként és kiadójaként a kiadvány megjelenésének másnapján elhagyta az országot, Franciaországba emigrált.

KORMOS ISTVÁN – (1923-1977) Költő, műfordító, kiadói szerkesztő. 1950ben a Móra Ifjúsági Könyvkiadóhoz került és haláláig annak főszerkesztője volt. A Kozmosz-sorozatot szerkesztette, amely számos tehetséges költőt indított el a pályán. Költészetét a szegénységgel való érzelmi azonosulás és sajátos népi szürrealista hang jellemzi.

KOVÁCS TAMÁS – (1943) Olimpiákon, világbajnokságokon sikeresen szereplő vívó, majd másfél évtizeden át a magyar vívóválogatott szövet-

ségi kapitánya, később a Magyar Vívószövetség főtitkára és a MOB elnökségi tagja.

KŐMŰVES KELEMEN – A Paál István által vezetett Szegedi Egyetemi Színpad talán legjelentősebb előadása 1972-ből. A Sarkadi Imre-mű nyomán készült produkció a közösségért hozott-kikényszerített áldozat, a hatalom és az egyén, az eszköz és a cél viszonyát vizsgálja katartikus erővel.

KRISTÓF TIBOR – (1942) Színművész. Játszott a 25. Színházban, a Szegedi Nemzetiben, az Egri Gárdonyi Géza, a Szolnoki Szigligeti Színházban, a Mikroszkóp Színpadon és az Arany János Színházban. A nagyközönség elsősorban szinkronszínészként ismeri.

KUNFALVI REZSŐ – (1905-1998) Gimnáziumi tanár, fotóművész. 1927-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem matematika-fizika szakán tanári oklevelet szerzett, majd Angliában képezte magát. 1948 és 1965 között az államosított cisztercita Szent Imre / József Attila Gimnázium matematika–fizika–angol tanára volt. Számos cserkészettel, fotózással és angol nyelvvel kapcsolatos könyve jelent meg.

LAJTOS ÁRPÁD – (1910-1986) Katonatiszt, Dajka Margit színésznő férje.

1942. októberében a fronton harcoló 2. hadsereg hadműveleti osztályára vezényelték. Az 1944. október 15-én megalakult Szent László hadosztály vezérkari főnöke volt. Hadifogolyként a Szovjetunióba került, majd 1950-ben 12 évi fegyházra ítélték, 1956-ban szabadult. Fizikai munkákból élt. Felesége halálát követően öngyilkos lett.

LAKITELEK – A település országos hírnévre 1987-ben tett szert, amikor rendszerváltoztatást sürgetve 150 értelmiségi tartott tanácskozást Lezsák Sándor portáján A magyarság esélyei címmel. Később itt alakult meg a Magyar Demokrata Fórum, az első szabad választások győztes politikai ereje.

LAURA – Magyar musical, szövegét Bereményi Géza, zenéjét Horváth Károly írta. Ősbemutatója a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban volt 2005-ben, ezt követte a kecskeméti bemutató.

LÁZÁR ERVIN – (1936-2006) Kossuth-díjas író. Bár több felnőtteknek szóló könyve is megjelent (Csillagmajor, Hét szeretőm, A fehér tigris), a köztudat főként meseíróként tartja számon. Legnépszerűbb gyermekkönyvei (A hétfejű tündér, A négyszögletű kerek erdő, Szegény Dzsoni és Amika, Berzsián és Dideki) vitathatatlanul a kortárs mesefolklór részét képezik.

MAÁR GYULA – (1934) Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró.

Fontosabb filmjei: Prés, Déryné, hol vagy?, Teketória, Töredék… Feleségéről, Törőcsik Mariról készített több portréfilmet.

MAGASHÁZY DÉNES – A II. Világháború előtti idők legendás katonatisztje, róla nevezték el a Gödi Díjugrató Lovasversenyt. Az öttusa válogatott lovasedzője volt.

MAJOR TAMÁS – (1910-1986) Kétszeres Kossuth-díjas színész, rendező, színigazgató, színészpedagógus. Művészetében nem választható külön a színész, a rendező, a színészpedagógus, sőt a versmondó sem, s mindez összefügg közéleti, politikai tevékenységével is. Az 1983-ban alakult Katona József Színház társulatának alapító tagja.

MALGOT ISTVÁN – (1941). Szobrász, bábművész, rendező. Kezdetben képzőművészként dolgozott, de a hetvenes évektől a színház, majd az irodalom területén alkotott. 1969 és 1972 között az Orfeo Együttessel dolgozott (a Stúdió K. elődje), majd a 70-es évek második felében a Népszínház, később a Kecskeméti Katona József Színház rendezője lett.

MANÉZS – Amatőr színházi csoport, melyet a 60-as évek végén Miskolcon alapított Lengyel Pál. A Szegedi Egyetemi Színpad, az Orfeo, az Universitas és Halászék mellett a korabeli magyar színház fontos társulata.

MÁRTA ISTVÁN – (1952) Erkel-díjas zeneszerző, előadó, rendező, színházigazgató, az 1988 óta létező Művészetek Völgye összművészeti fesztivál létrehozója, művészeti igazgatója. Több mint 300 színpadiés filmzene szerzője, tagja volt a 180-as Csoportnak és a Mandel Quartetnek, számos alkalommal lépett fel Cseh Tamással.

MÁSIK JÁNOS – (1952) Zeneszerző, előadó, a magyar jazz-, pop-, rock-történet fontos alakja. Számtalan zenekarral játszott és játszik (Interbrass, Dimenzió, Supergroup, Európa Kiadó, Balaton, Trabant, Budapest Heart Rock Circus…). Spiró Györggyel írt musicaljét (Ahogy tesszük) a Vígszínház mutatta be, számtalan filmhez és színházi előadáshoz írt zenét. Kiemelkedő jelentőségűek Cseh Tamással készített lemezei és fellépései (Levél nővéremnek I-II., Igazi levél).

KARL MAY (magyarul sokszor May Károly) – (1842-1912) Minden idők legtöbb könyvet eladó német írója, jegyzett „szakértője” az amerikai vadnyugatnak, noha Észak-Amerikát 1908-ban látta meg először.

Amerikában írt könyveiben May bevezette Winnetou karakterét, az apacsok törzsfőnökét, és Old Shatterhandet, az író alteregóját, Winnetou fehérbőrű vértestvérét.

MÉG KÉR A NÉP – (1972) Jancsó Miklós filmje, zenéjét Cseh Tamás szerezte. A Cannes-i Filmfesztiválon a rendezés díját nyerte el a film, mely a századvégi agrárszocialista mozgalmaknak állít emléket.

MÉRY GÁBOR – (1967) A Méry Ratio Kiadó alapítója és vezetője, fotóművész. Pozsonyban és Budapesten dolgozik. A felvidéki magyar kultúra következetes támogatója. Kiadójánál jelent meg a Csillagokkal táncoló Kojot című indián mesekönyv.

METRO – (1961-1972) Az 1960-as évek egyik legjelentősebb magyar beatzenekara, vezetője Sztevanovity Zorán. A 60-as évek első felében a Metró klub helyszíne folyamatosan változik, végül a zenekar 1965ben birtokba veszi a legendássá váló Dohány utca 22. szám alatti saroképületet. Felbomlásuk után még három koncerten léptek fel, köztük a híres Illés-Metró-Omega szuperbuli keretében 2001-ben.

MUCSI ZOLTÁN – (1957) Jászai-díjas színész, 1979-től másfél évtizeden keresztül a Szolnoki Szigligeti Színház tagja volt, majd a Bárkához, 2002-ben pedig a Krétakör Színházhoz csatlakozott. Színházban is (A vadkacsa, Szentivánéji álom, Mulatság, Tótferi…), filmen is (Tutajosok, Gengszterfilm, Nekem lámpást adott…, Utolsó vacsora…) számos jelentős szerepet játszott, a Scherer Péterrel született KapaPepe páros sokak kedvence.

NEOTON FAMÍLIA – A nyolcvanas évek egyik legnépszerűbb magyar popzenekara. Erdős Péter segítségével külföldön is (elsősorban Japánban) sikereket értek el.

NEW YORK KÁVÉHÁZ – A New York-palota (Erzsébet körút 9-11.) művelődéstörténeti jelentőségű épület: a földszintjén berendezett New York kávéház az 1900-as években itt alakult irodalmi és művészi asztaltársaságok, kávéházi szerkesztőségek révén vonult be a magyar kultúrhistóriába.

NOVÁK ERIK – (1968) Festőművész, producer, rendező. Filmes munkái: Zuhanórepülés (rendező), Herminamező (operatőr), Nyócker (producer).

NOVÁK JÁNOS – (1952) Zeneszerző, rendező, bábszínház-igazgató. 1973ban kapta gordonkatanári diplomáját, 1975-76-ban a müncheni Zeneművészeti Főiskolán tanult. 1992-től az Állami Bábszínház kettéválásával megszületett Kolibri Színház igazgatója. Számos színdarabhoz, filmhez, televíziós műsorhoz szerzett zenét. Általa rendezett előadásaiban, melyekhez a zenét is szerezte (Bors néni, Maugli, A farkas szempillája, Pán Péter…) egy szabadabb, happeninges, költői játékformát használ. Sokszor lépett fel Cseh Tamással, közös lemezük az Ady-dalok.

NYÁR A HEGYEN – Magyar filmdráma (1967), rendezője Bacsó Péter, zeneszerzője Fényes Szabolcs és Cseh Tamás, főszereplők: Pecsenke József, Mensáros László, Gyöngyössy Katalin.

NYOM NÉLKÜL – Magyar krimi (1982), írója, rendezője Fábry Péter, zeneszerzője Dés László, főszereplője Cseh Tamás. Film a tökéletes, nyom nélküli bűntényről.

OLD SHATTERHAND – Kitalált személy, Winnetou fehérbőrű barátja és vértestvére, Karl May western történeteinek főhőse. Alakját Karl May a magyar Xantus Jánosról mintázta, de a karaktert saját magával azonosította, és egyes szám első személyben mesélte el a történeteket.

OMEGA – A hetvenes évek egyik legnépszerűbb magyar rock-zenekara.

1962-ben alakult, de az igazi csapat 1967-re állt össze. Ekkor Benkő László, Kóbor János, Laux József, Mihály Tamás, Molnár György és Presser Gábor alkotta a zenekart. Jancsó Miklós önálló filmet (Omega, omega) szánt az együttes bemutatására.

ORI – Országos Rendező Iroda: a 70-es, 80-as évek monopolhelyzetben lévő intézménye, „szocialista ügynökség”, mely a művészek kiközvetítését, azaz fellépési lehetőségeit meghatározta.

PAÁL ISTVÁN – (1942-1998) Jászai-díjas rendező, társulatteremtő, karizmatikus személyiség, a hetvenes évek magyar színházának kiemelkedő alakja. 1961-től 1974-ig a Szegedi Egyetemi Színpad tagja, 1965-től művészeti vezetője. Itt rendezett Petőfi-rock, illetve Kőműves Kelemen című előadásai színháztörténeti jelentőségűek. 1974-77-ben a Pécsi Nemzeti Színházban rendezett, majd a Szolnoki Szigligeti Színházhoz került, ahol 1980-tól főrendezőként dolgozott. Pályáját a Veszprémi Petőfi Színházban fejezte be. Kiemelkedő munkái többek között: Übü király, Tangó, A játszma vége, Az ember tragédiája, Hamlet…

PECSENKE JÓZSEF – (1942-1989) Festőművész, grafikus, plakáttervező, a 60-as években néhány filmben is felbukkant (Az oroszlán ugrani készül, Fejlövés, A tanú, Nyár a hegyen).

PELSŐCZY LÁSZLÓ – (1947) Színész, 1971 és 1978 között a 25. Színház tagja. Jancsó Miklós néhány filmjében játszott (Még kér a nép, Szerelmem, Elektra), és ő alakította a címszerepet az István, a király filmváltozatában.

PÉTERDI PÉTER – (1950) Zeneszerző, zenész, zenei rendező, 1973-tól a hanglemezgyár munkatársa. Cseh Tamás legtöbb lemezének zenei rendezője.

PETRI GYÖRGY – (1943-2000) Kossuth-díjas költő. Versei az első köteteit követően a nyolcvanas évek végéig főleg szamizdat kiadványokban vagy külföldön jelenhettek meg. A demokratikus ellenzék egyik vezető személyisége lett, melynek tagjaként nagy szerepet vállalt a ma-

gyarországi politikai rendszerváltás szellemi és politikai előkészítésében.

PINTÉR GEORG – (1942) 1968-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező-operatőr szakán. A hetvenes évek közepén külföldre ment, először Peruban, majd San Franciscóban élt. Mickey Hargitayval együtt Los Angelesben produkciós irodát alapított, ők voltak Szomjas György Mr. Universe című filmjének társproducerei, és Szabó Lászlóval hármasban főszereplői.

PINCZÉS ISTVÁN – (1953) Jászai-díjas rendező. 1983-tól a Debreceni Csokonai Színház rendezője, majd főrendezője volt, 2003-tól a Pesti Magyar Színház társulatának tagja.

RAGÁLYI ELEMÉR – (1939) Kossuth-díjas operatőr, rendező. Számos jelentős magyar és amerikai film operatőre volt (Magasiskola, Régi idők focija, A nagy generáció…), az utóbbi időben rendezőként dolgozik.

RÁTKAI MŰVÉSZKLUB – Az 1955-ben létrehozott Rátkai Márton Klub kezdetben színészklubként funkcionált. A hetvenes-nyolcvanas években az intézmény a Mikroszkóp Színpad mai épületében működött, 1985ben eladták helyiségeiket a Mikroszkóp Színpadnak, ekkor költözött az intézmény mai helyére, a Városligeti fasori épületbe.

RESZLER ISTVÁN – (1831-1874) Énekes (tenor), színházigazgató. 1846-ban még mint énekiskolai növendéket szerződtette a Nemzeti Színház, majd különböző színházaknál próbált szerencsét (Olmütz, Arad, Pécs, Zágráb…). 1861-ben megkapta élete nagy lehetőségét, a Debreceni Színházat. Bőséges támogatással a legjobb társulatot szervezhette meg saját zenekarral. Operai előadásai országszerte híressé váltak. 1865-ben az új kőszínház igazgatását is elnyerte, de hiába alapozta meg Debrecenben az operajátszást, műértő közönsége nem lévén, a színház csődbe ment.

RÉZ ÁDÁM – (1926-1978) Műfordító, kritikus, publicista. Angol, cseh, francia, német és román nyelvből fordított. Cikkei, tanulmányai jelentek meg folyóiratokban, ill. fordításainak elő- és utószavaként.

RUSZT JÓZSEF – (1937-2005) Kossuth-díjas rendező, a 70-es, 80-as évek meghatározó színházi személyisége. Otthonosan mozgott mind az „amatőr”, „alternatív” mind a „kőszínházi” körülmények között. Dolgozott az Egyetemi Színpadon, Debrecenben, Kecskeméten, Szegeden, a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színháznak 1982-ben alapítója, majd 1986-ig igazgató-főrendezője volt.

RUTTKAI ÉVA – (1927-1986) Kossuth-díjas színésznő. 1951-től a Magyar Néphadsereg Színházához, a későbbi Vígszínházhoz szerződött,

amelynek haláláig tagja maradt. Egyike volt kora legkiválóbb színésznőinek.

SAVANYÚ PIROSKA (1945) Amerikából hazatelepült kiváló építész. A 60-as évektől Cseh Tamás baráti köréhez tartozik, a Szerdahelyi-fiúkkal Franciaországba, majd Amerikába disszidált. 1980-ban elsők között vett házat Kővágóörsön.

SÁNDOR GYÖRGY – (1938) Jászai-díjas előadóművész, 1964-ben az Egyetemi Színpadon jelentkezett első estjével. A szöveget és a szövegmondást helyezi művészete középpontjába, az abszurd és az önkényes asszociációk határozzák meg szövegkomikumát. Fontosabb estjei: Én 1 an(alfa)béta vagyok, Boxkesztyű és rózsa, Nézeteltérítés, Egyvégtére két vágta, Lyukasóra, El vagyok tévedve…

SEBŐ FERENC – (1947) Énekes, gitáros, tekerőlantos, dalszerző, népzenekutató, a hazai hangszeres népzenei és táncházmozgalom egyik elindítója, a Sebő Együttes vezetője. Énekesként és zeneszerzőként 1969-ben mutatkozott be az Egyetemi Színpadon. 1971-től 1973-ig a 25. Színház zeneszerzője és előadója volt. Szerepelt Jancsó Miklós Még kér a nép és Zolnay Pál Fotográfia című filmjeiben.

SCHERER PÉTER – (1961) Színész. 1985-től az Arvisura Színházi Társaság (Szkéné Színház), 1997-től a Bárka Színház alapító tagja, majd a Krétakör Színházhoz csatlakozott. Mucsi Zoltánnal legendás bohócpárost alkotnak, a Kapa-Pepe páros Jancsó Miklós számos filmjének főszereplője (Nekem lámpást adott…, Anyád! a szúnyogok, Utolsó vacsora…)

SHADOWS – Brit instrumentális rock’n’roll-együttes az 1950-es és 1990-es évek között. A hatvanas évek meghatározó zenekara, eredeti felállásuk 1968-ban felbomlott. Később újra és újra összeálltak, még 2005ben is adtak nosztalgiakoncertet a London Palladiumban.

SIMON AND GARFUNKEL – Amerikai vokális duó, a hatvanas évek népszerű művészei, legismertebb dalaik: Sound of Silence, Mrs. Robinson, Bridge Over Troubled Water.

SÁRA SÁNDOR – (1933) Kossuth-díjas rendező, operatőr. Számos jelentős magyar játékfilm (többek között Gaál István Sodrásban, Szabó István Apa, Huszárik Zoltán Szindbád, Kósa Ferenc Tízezer nap stb.) operatőre volt. 1968-ban készítette első játékfilmjét (Feldobott kő), későbbi munkásságát főleg a dokumentumfilm-készítés határozta meg.

1993-tól hét éven át volt a Duna Televízió elnöke.

SIMÓ SÁNDOR – (1934-2001) Balázs Béla-díjas filmrendező. Rendezései mellett tanári munkássága jelentős, a Színház- és Filmművészeti Egyetemről legendás filmrendező-osztály került ki keze alól.

SOMOGYI GYŐZŐ (1942) Munkácsy-díjas grafikus és festőművész. A 80-as évek elejétől a Káli-medence Környezetvédő Társaság, a Veszprémi Művész Céh és a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Művei témáját a magyar történelemből, a vallásból, illetve a hétköznapi életből meríti.

SYLVESTER LAJOS – (1934) Közíró, újságíró, a nyolcvanas években a Sepsiszentgyörgyi Színház igazgatója. A kisebbségi sors szószólója, több ezer riportot, esszét írt. Az őrnagy hazatér című könyve az emlékműállítások történetét rögzíti. Ugyanakkor megírta a székely határőrség 2. világháborús történetét és a moldvai magyar iskolahálózat kiépítését.

SZACSVAY LÁSZLÓ – (1947) Jászai-díjas színész. 1971-től a Nemzeti Színház, majd 1982-től, megalapításától a Katona József Színház tagja.

Sokoldalú karakterszínész, fontos szerepei: Hlesztakov (Revizor), Bugrislav királyfi (Übü király), Hamuhó (Mauzóleum), Bozsik Yvette táncprodukciói, Budapest Orfeum…

SZÉKELY GÁBOR – (1944) Kossuth-díjas rendező. A Szolnoki Szigligeti Színház igazgató-főrendezőjeként (1968 és 1978 között), majd a Nemzeti Színház főrendezőjeként (1980-1982) dolgozott. 1982-ben Zsámbéki Gáborral és az ország legkiválóbb színészeivel megalapították a magyar színháztörténet legjelentősebb társulatát, a budapesti Katona József Színházat. Itt rendezte legfontosabb előadásait (Boldogtalanok, Ahogy tetszik, Mizantróp, Catullus…). Később az Új Színház igazgatója, végül a Színművészeti Egyetem rektora lett.

Visszavonultan él.

SZENES ZSUZSA – (1931-2001) Textilművész. Jelentős szerepe volt a textilművészet intézményeinek megújításában, a szombathelyi textilbiennálék és a velemi textilműhely létrehozásában. A 70-es évek közepétől a konceptuális művészet, land art, environment, installáció többek között munkássága révén kapott létjogosultságot idehaza.

SZENTJÓBY (ST. AUBY) TAMÁS – (1944) Költő, happener, nem-művészetművész. 1966 nyarán Altorjay Gáborral levezeti az első magyarországi happeninget. Kiállításokon vesz részt (rajz, képvers, festmény, fotó, objekt, environment stb.), happeninget, akciót, akciószínházat, akciófilmszínházat, fluxconcertet, felolvasóesetet, előadást stb. szervez; hangjátékot, filmet készít, és külföldön publikál, 1974-ben kiutasítják az országból, Genfben él. 1991-ben visszatelepül Magyarországra, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia szakán ad elő.

SZIKSZAI RÉMUSZ – (1969) Színész. A Kolozsvári Állami Magyar Színház, majd a budapesti Bárka Színház tagja volt, 2006-tól szabadúszó.

Fontosabb szerepei: Tartuffe, B legény (Mulatság), Tótferi, Andrej (Három nővér)…

SZOMJAS GYÖRGY – (1940) Filmrendező, 1969—1974 között a Balázs Béla Stúdió vezetőségének tagja, a szociológiai filmprogram egyik kezdeményezője. 1995-től a Magyar Film- és TV-művészek Szövetségének főtitkára. Fontosabb filmjei: Nászutak, Füredi Anna-bál, Talpuk alatt fütyül a szél, Kopaszkutya, Falfúró, Roncsfilm, Gengszterfilm…

SZÖRÉNYI LEVENTE – (1945) Kossuth-díjas zeneszerző, gitáros, énekes.

1965-ben testvérével, Szabolccsal csatlakozott az Illés zenekarhoz, és ezzel megszületett a magyar beatmuzsika meghatározó együttese. 1983 augusztusában bemutatták a Bródy Jánossal közösen írt az István, a király című rockoperát. Később további operákat írt, illetve számtalan film zeneszerzője.

TARDY BALÁZS – (1948) Színész. Sándor Pál Bohóc a falon című filmjében tűnt fel 1967-ben. Az Egyetemi Színpadon játszott, később a Miskolci Nemzeti Színházban. 1975-től 1978-ig a 25. Színház, 1978-79-ben pedig a Népszínház tagja volt. Később Kecskeméten, Miskolcon és Szolnokon játszott.

TEMESSY HÉDI – (1925-2001) Színésznő, Érdemes Művész. Színházi munkák után 1977-től a Magyar Filmgyártó Vállalat társulatának volt tagja, 1985-től visszavonultan élt. Számos filmben játszott, többek között: Régi idők focija, Őszi almanach, Film…

TÖRŐCSIK MARI – (1935) Kossuth-díjas színésznő. A magyar színház-és filmtörténet egyik legjelentősebb alakja. A Körhinta című filmmel robbant be, azóta számtalan film- és színházi főszerepben alakított felejthetetlen alakítást. Minden jelentős rendező dolgozott vele Jancsótól Fábriig, Aschertől Vasziljevig. Díjakat kapott többek között Cannes-ban, Karlovy Varyban, Chicagóban, Taorminában…

A

– (1993) Színes magyar filmszatíra, rendező: Bereményi Géza, operatőr: Kardos Sándor, főszereplők: Eperjes Károly, Törőcsik Mari, Benedek Miklós, Cseh Tamás…

TURNÉ

UDVAROS DOROTTYA – (1954) Kossuth-díjas színésznő. Pályáját a Paál István vezette Szolnoki Szigligeti Színháznál kezdte, 1982-től a legendás Katona József Színház vezető színésznője lett, következett az Új Színház, a Bárka és a Nemzeti. Számtalan jelentős színházi és filmszerepet játszott, a Dés László és Bereményi Géza által írt lemeze Átutazó címmel jelent meg. ÚJLAKI DÉNES – (1945) Jászai Mari-díjas színművész. 1982-ben alapító tagként szerződött a Katona József Színház társulatához, melynek számos fontos előadásában játszott (Kutyaszív, Ülni király, Mauzóle-

um, A karnevál utolsó éjszakája…). Robusztus alkata, remek humora elsősorban karakterfigurákban érvényesül kitűnően.

USZTICS MÁTYÁS – (1949) Színész. Szolnokon kezdett, majd a 25. Színház tagja lett. A nagyközönség filmekből, televíziós sorozatokból, illetve az utóbbi időben politikai szerepvállalásaiból ismert.

VAJDA LÁSZLÓ – (1943-1995) Jászai-díjas színművész. Szolnok, Miskolc és Kaposvár után a Katona József Színház tagja volt haláláig.

VETŐ JÁNOS – (1953) Festő, fotóművész. 1969-1970-ben vendégként közreműködött a Kex Együttes egyes koncertjein. A 70-es években Hajas Tiborral dolgozott együtt, utóbbi performance-airól, akcióiról standfotókat készített. A 80-as évek elején Méhes Lóránttal közösen a hazai pop-jelenségek kései, de jelentős darabjait hozták létre.

MARINA VLADY – (1938) Orosz származású, világhírű francia színésznő. A magyar közönséget A boszorkány misztikus, vadóc leányalakjával hódította meg. Harmadik férje Viszockij volt. 1969-ben főszerepet játszott Jancsó Miklós Sirokkó című filmjében.

VLAGYIMIR SZEMJONOVICS VISZOCKIJ – (1938-1980) Szovjet (orosz) színész, költő, legendás énekes. 1964-ben a Taganka Színházhoz került, és tagja maradt élete végéig. Ljubimov híres Hamlet-rendezésében a címszerepet alakította. Az orosz chanson-hagyományok, a városi folklór, a kocsma-, katona-, és börtöndalok megtermékenyítő hatására eredeti, kemény, humoros és tragikus dalokat költött kora ifjúságától kezdve. Több mint ezer dalt írt, ezeket – és verseit – életében nem adták ki, csak agyonjátszott magnetofon-felvételeken terjedtek. Az orosz nép tragikus hősei között tartja számon.

ZARÁND GYULA – (1943) Fotóművész. Fotográfiáival az 1956 utáni Magyarország szociológiai körképét nyújtotta, és dokumentálta az Erdély Miklós körül csoportosuló avantgard művészek életét, sokszor illegális performance-ait. 1971-ben Erdély Miklós ajánlásával Párizsba költözött.

ZOLNAY PÁL – (1928-1995) Filmrendező. Filmjeiben a lírai ábrázolás dokumentarista természetességgel párosult. Legjelentősebb alkotása a Fotográfia (1972).

ZORÁN, SZTEVANOVITY – (1942) Kossuth-díjas előadóművész, énekes, gitáros, zeneszerző. 1960-ban baráti társaságával megalapítják a Zenith zenekart, majd a Metró klubbal kötnek szerződést, a zenekar neve ekkortól Metró, mely az Illés és az Omega mellett Magyarország legendás beat-zenekara lesz. A 90-es évek óta önálló előadóművészként lép fel.

ZSÁMBÉKI GÁBOR – (1943) Kossuth-díjas rendező, színházigazgató. A magyar színháztörténet fontos személyisége, alapvető szerepe van a legendás Kaposvári Csiky Gergely Színház, majd a budapesti Katona József Színház létrehozásában. Éveken át az Európai Színházak Uniójának vezetője volt. Számos kivételes jelentőségű rendezés fűződik nevéhez (Ivanov, A manó; Csirkefej-, Übü király; A revizor…)

ZUZU (MÉHES LÓRÁNT) – (1951) Képzőművész. A 80-as évek elején Vető Jánossal a magyar pop-kultúra jelentős műveit hozták létre a nagyvárosi folklórt és a korabeli lakberendezési giccset beépítve textiltárgyaikba. Később a lámaista mandalákat ötvözte a nyugati táblaképekkel, így hozta létre mágikus festészetét.

* Köszönöm Csomor Margó segítségét. És külön köszönöm Császár Bíró Évának az almát, a szőlőt, a törődést és a végtelen türelmet, amivel a könyv elkészülését lehetővé tette. B.L. * A kötetben szereplő fotók szerzői: Bábel László (29. oldal) • Borbás János (66. oldal) Burger Barna (55., 194. oldal) • Jakab László (119. oldal) Kassay Róbert (6., 7., 10., 1 84., 297. oldal) Kende János (234., 243. oldal) Koncz Zsuzsa (23., 30., 68., 152., 188., 196., 199., 202., 2 I 3., 269., 295. oldal) Kőbányai János (254. oldal) • Novák Emil (89. oldal) Pintér Georg (207. oldal) • Ruskó Sándor (282. oldal) Tatai Tibor (265. oldal) • Vető János (92., 201. oldal) A további fotók családi fényképek, illetve szerzőjük ismeretlen.

Tartalom 1. (Bakáts tér)...........................................................................................................3 2. (királynyíl).........................................................................................................13 3. (mandulaíz)........................................................................................................26 4. (vadhús)..............................................................................................................36 5. (bip-pip-rock).....................................................................................................56 6. (élet)...................................................................................................................73 7. („letisztázom”)...................................................................................................88 8. (vízszintes-függőleges)......................................................................................99 9. (Krisztina tér)...................................................................................................117 10. (szmoking).....................................................................................................130 11. (kézifegyver)..................................................................................................139 12. (fekete lyuk)...................................................................................................164 13. (rántotta).........................................................................................................181 14. (epizód)..........................................................................................................198 15. (Tulipán).........................................................................................................202 16. (városnézés)...................................................................................................220 17. (nyúlfej)..........................................................................................................235 18. (kóla)..............................................................................................................257 19. (jutalom).........................................................................................................276 20. (földközelben)................................................................................................288 Utóirat (káprázat).................................................................................................314 Mutató..................................................................................................................323 Cseh Tamás rövid életrajza..................................................................................327 Név- és címmutató...............................................................................................328 Tartalom...............................................................................................................354

A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének a tagja

Kiadónk könyvei kaphatók: 1118 Budapest, Rahó utca 16.

Tel.: 319-3020 • Tel./fax: 319-3019 Könyveinket megtalálja az interneten: http://www.palatinuskiado.hu E-mail: info@palatinuskiado.hu

ISBN 978 963 9651 87 6 Kiadta az Új Palatínus Könyvesház Kft. 2007-ben Felelős kiadó a kiadó ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő: Reményi József Tamás Szerkesztő: Háy János Tipográfia és borítóterv: Neyer Éva Tördelés: TiMac Bt. Nyomás: Séd Nyomda Kft., Szekszárd Felelős vezető: Katona Szilvia