Kai nomon egno Carl Schmitt nagyságát újra felfedezi szülõvárosa Carl Schmitt az egyetlen ember, akivel érdemes beszélgetni – mondta a ’60-es években Jacob Taubes, ortodox rabbi. Pedig õ is tudta, hogy Schmitt titkos osztályozásában neki csak a Feind, az ellenség címkéje juthat. És mégis: vannak személyek, akik elõtt még az ellenség is meghajol. Carl Schmitt vitatott, s talán pont ezért felettébb érdekes, mondhatni: vitára ingerlõ személyiség. Arcanumot, titkot ígér – ahogy egyik mai kritikusa, Raphael Gross megjegyzi. (Raphael Gross: Carl Schmitt und die Juden) Ismert fogalompárjai (norma-döntés, törvény-nomosz, barát-ellenség, földtenger etc.), újszerû nézetei az alkotmány- vagy a nemzetközi jog terén, de szuverenitástana is mindmind nehezen megfejthetõ, többjelentésû kódok. A kódfejtés gyermeki izgalma miatt lehet érdekesebb Schmitt, mint a száraz precizitásba belefúló Kelsen. Kelsenrõl ugyanis tudjuk, hogy ki volt, s mit akart. Schmittnél minden csak kérdés, de valahogy sejtjük, hogy „kai nomon egno”, azaz „õ ismerte a törvényt”. (A Schmitt sírfeliratán szereplõ „nomosz” görög szó törvényként való fordításáért igen dühös lenne rám az öreg tudós.) Schmittnek azonban nem csak munkássága, de életútja is kérdésekkel teli – tán nem véletlen, hogy magáról, mint „értelmiségi kalandorról” vallott. Carl Schmitt 1888-ban született Pletten-bergben, a kis vesztfáliai városkában. Egyetemi tanulmányait többek között Berlinben és Strassburgban folytatta, majd a weimari idõszakban Kölnben lett egyetemi tanár. (Biográfiaként lásd Paul Noack: Carl Schmitt) Munkásságának legnagyobb része ehhez az idõhöz kötõdik – a késõbbi mûveiben már csak elrontotta, vagy magyarázgatta életmûvét. A weimari idõszakban születtek legismertebb könyvei: a Gesetz und Urteil, amiben a jogalkalmazás ma is aktuális problémáira hívja fel a figyelmet; a Politikai teológia, amiben híres szuverenitás-definícióját bontja ki; A politikai fogalma, amiben máig ható érvénnyel fogalmazza meg a politika specifikumát, a barát-ellenség megkülönböztetéssel; a Diktatur, amiben a szuverenitás két oldalát mutatja be; híres parlamentarizmus kritikája (Geistesgeschichtliche Lage des heutigen Parlamen-tarismus), amely a ’68-as diáklázadók számára is kötelezõ olvasmánnyá lett késõbb, vagy a Verfassungslehre, amelynél eredetibb és pontosabb alkotmányjogi munka azóta
sem született. A Ver-fassungslehre még a zsidó állam alkotmányozási próbálkozásaiban is mérce volt – mondhatnánk hát gunyorosan, hogy Schmitt „Izrael koronajogásza” lett ezáltal. Politikailag Schmitt a konzervatív jobboldal köreihez tartozott a weimari idõkben, s bár elutasította az új, instabil és formalizmusokban tobzódó köztársaságot (érvei a ma Magyarországára is alkalmazhatók!), és a nemzetiszocializmust is elvetette. Az 1932-es döntõ választások elõtt kölni újságcikkekben kampányolt az NSDAP ellen. Hiába. Mégpedig kétszeresen is hiába. Hiszen nem csak gyõzött a megvetett náci párt, de maga Schmitt is alávetette magát az új Zeitgeist-nak, s 1933. május 1-jével az NSDAP tagja lett. Miért? Az elsõ nagy kérdõjel Schmitt életútjában. Schmitt 1933-tól három éven át a hitleri állam koronajogásza volt. A hosszú kések éjszakáját legitimáló hírhedt írásával (Der Führer schützt das Recht) vagy a német tudományosság zsidótlanítását követelõ konferenciájával sokak számára végleg kiírta magát a tudományból. Egyesek szerint Schmitt mindig is náci volt, pusztán 1933 után merte ezt nyíltan is vállalni. Charles Yves Zarka francia eszmetörténész egyenesen „nazi penseur”-nek nevezte a Le Mondeban. Azaz a náciság lett a fõnév, s a gondolkodó csak, mint mellékes jelzõ szerepel már. Ilyen egyszerûen megfejthetõ lenne Schmitt titka? Minden fogalma, homályos gondolata mögött csak a náciság sivársága húzódnék? Nem hinném. Valakik egyszerû opportunizmust, karriervágyat emlegetnek Schmitt pálfordulása kapcsán, de talán az igazsághoz a legközelebb Varga Csaba és Alain de Benoist francia filozófus járhat. Szerintük ugyan Schmitt tényleg elutasította a nácizmust, de annak nem vágyott gyõzelme után kíváncsisága mégis az ismeretlen, a járatlan, s így akár még eséllyel is kecsegtethetõ út felé sodorta. Ahogy Varga Csaba írja találóan: „gondolható út” volt számára a nácizmus. (Varga Csaba: Paradigmaváltás a jogi gondolkodásban – Carl Schmitt és a vágyott szintézis megkísértése, Világosság, 2003/7-8.) És tán titkon megpróbálta saját szellemi fölénye alá vetni a megszületõ rendszert. (Alain de Benoist: Carl Schmitt et les sagouins, Éléments, 2003/X.) De ahogy megakadályozni nem tudta, úgy befolyásolni sem. Platón szürakúzai kudarcára emlékeztethet bennünket Schmitt hatalomközelsége és hirtelen kegyvesztettsége. Talán tényleg nem a filozófusok dolga az államot irányítani? Mark Lilla amerikai professzor valami ilyesmit sejt számos elbukott értelmiségi (Lukács, Kojéve, Schmitt, Heidegger, Foucault etc.) élet-
Hassliebe Carl Schmitt németországi reputációja és hazai recepciója Carl Schmitt neve hallatán Németországban felhorkannak. Ki ezért, ki azért. Amikor egy kommunista könyvesboltban Schmitt egyik könyve iránt érdeklõdtem, az eladó kioktató hangnemben közölte velem, hogy „fasiszták könyveit nem tartják”. Vagy mikor egy Plettenberghez közel élõ rokonommal Schmittrõl beszélgettem, liberális felesége humorosan csak annyit szólt be a szobába: „Ja, der alte Nazi.” De felhorkannak azok is, akik tisztelik, szeretik Schmittet. Egy plettenbergi kutatója alig hitte el nekem, hogy budapesti egyetemistaként ismerem Schmittet, s hogy még tételként is szerepel a szigorlatkor. (Más kérdés, hogy munkássága sajnos túlzottan leegyszerûsítve jelenik meg jogbölcseleti oktatásunkban.) Schmitt tehát vitatott, vitát kiváltó személyiség. De valahogy megkerülhetetlen. Mûveire – még ha csak a „kritikai meghaladás” vágyától is vezérelve – egyaránt hivatkoznak balliberális professzorok vagy a TAZ anarchista napilap publicistái. De nevét említve azért minden professzor hozzáteszi náci múltját – a politikai korrektség szellemkelepcéjének kedvéért. (Elgondolkodtató, hogy míg a szobor nélkül maradt Schmitt kapcsán nem maradhat említés nélkül náci múltja, a Pesten szoborként is megörökített Lukács Györgyöt kritikátlan tisztelet övezheti, legalábbis a nyugati egyetemeken.) A nyugati heves viták ismeretében meglepõen csendesen zajlott le Magyarországon Schmitt recepciója. Pedig notórius nácizóink nekünk is vannak. Mégis: Schmitt munkássága kapcsán – amelynek hazai megismertetésében Pethõ Sándornak és Cs. Kiss Lajosnak elévülhetetlen érdemei vannak – sikerült a hazai jogtudománynak tudományos, s nem ideológiai-politikai vitákat folytatni. Talán túlzottan is sikerült. A tudományosság és szárazság ugyanis megölte Schmitt személyiségének és mondanivalójának lényegét: a meghökkentést. Magyarországon meghökkenés nélkül ment végbe Schmitt recepciója. De a vitákat nem spórolhatjuk meg. És akkor tán az egyszerû egyetemista is nagyobb érdeklõdéssel fordul e szeretve gyûlölt nagy tudós felé. Úgyhogy: kéretik meghökkenni!
útját vizsgálva. (Mark Lilla: A zabolátlan értelem). 1936-ban éles támadás éri Schmittet az SS lapjában, állítólagos katolikus és zsidó kapcsolatai miatt, s így visszavonulni kényszerül berlini katedrájára. Három évig állt hát a hitleri hatalom szolgálatában, s ezalatt egyetlen jelentõsebb mûvet sem publikált. Az utókor mégis ezen rövidke intermezzo alapján nyilvánította Schmittet intellektuális persona non grata-vá. Az 1945-ös összeomlás Berlinben éri. A nürnbergi perben csak tanúként hallgatják ki, de könyvtárát „ideiglenesen” lefoglalja a hõs felszabadító szovjet hadsereg. Bár semmi törvény- vagy erkölcstelen dolgot nem tudnak Schmittre bizonyítani, mégis õrajta statuál példát az új német állam. Míg egykori nácik sokassága térhet vissza a közéleti pályára – így maga Martin Heidegger is –, Carl Schmitt önkéntes, de kényszerû számûzetésbe vonul szülõvárosába, Plettenbergbe. 1945-tõl 1985 húsvétvasárnapján bekövetkezõ haláláig itt élt. Ezalatt a 40 év alatt Plettenberg szellemi zarándokhellyé vált: szélsõbaloldaliak, anarchisták, ex-nácik és konzervatívok ültek egymás mellett a plettenbergi vonaton. Mindegyikük a titokzatos embert akarta látni. Még Joschka Fischer is járt erre. Schmitt háza így mindig neves vendégekkel volt teli – a szomszédok gúnyosan csak „ifjúsági szállónak” hívták a házat. Az író Ernst Jünger ugyanúgy megfordult itt, mint világfi Nicolas Sombart vagy a német alkotmányjog doyenje, ErnstWolfgang Böckenförde. És jöttek a kíváncsi fiatalok is. Schmitt mindenkit szívesen fogadott – csak dohányozni nem volt szabad. Bort viszont ihattak, de kizárólag szárazat, mert azt szerette a házigazda. Estére pedig mindenki kapott egy jegyzetekkel ellátott könyvet, amirõl másnap referálnia kellett. Egyik kedvenc könyve volt Benjamin Disraeli kalandregénye, a Tancred. Szerinte ugyanis ebbõl érthetõ meg a zsidóság lényege. (Nicolas Sombart: Ifjúkor Berlinben 19331943). És ha volt kérdés, ami Schmittet élete végéig, már-már patologikus érdeklõdéssel foglalkoztatta, az a zsidókérdés (Judenfrage). Naplóiból kiolvasható antiszemitizmusa azonban nem vallási, nem is rasszista, hanem metafizikai volt – újabb megfejtésre váró rejtély, ennek pontos tartalma és oka. Ilyen Schmitthez került fiatal volt Ernst Hüsbert és Gerd Giesler is. Mára nyugdíjasként próbálják meg ápolni Schmitt hagyatékát és emlékét. Városa ugyanis igen mostohán bánik nagy szülöttjével. Plettenbergben járva magam is tapasztaltam a Schmittre utaló, emlékezõ nyomok fájó hiányát – a turisztikai információban azt sem tudták, kit keresek. Pedig háza, amit Machiavelli számûzetési
helye után San Casciano-nak nevezett, még mindig áll. A Frankfurter Allgemeine Zeitung tudósítása szerint 22 évvel Carl Schmitt halála után azonban mintha meglágyulna a hálátlan utókor szíve, s a politikai korrektségen túl, az idõtlen tudást és szellemi nagyságot is felismernék. Hüsmert és Giesler egyesületet hoztak létre Schmitt emlékének ápolására, s még a szociáldemokrata polgármestert is megnyerték ügyüknek. Szobor, emlékmúzeum, emléktábla – ezek vannak tervbe véve. „És ha 150 év múlva Plettenberget és Carl Schmittet egyszerre említik, tán elértünk valamit” – mondja az egyik kezdeményezõ (Sollen wir Carl Schmitt ein Denkmal setzen?, FAZ, 17. März 2007). Igen. Ahogy Königsbergbe Kantot „érezni” járunk, Plettenberg is felfedezte Schmitt hírnevének turisztikai lehetõségeit. Hegeli dialektika – helyben.
Techet Péter
tizenegyedik oldal