Impulzus XXXVII/5.

2010. február

60 év...

XXXVII./5.

Boldog I d ő Koncertek a „Villanykar” 60. születésnapján Két részből állt a 2010. január 25-én teltház előtt megrendezett zenei megemlékezés a Budapesti Műszaki (és ma már Gazdaságtudományi) Egyetem Villamosmérnöki (és Informatikai) Karának 60. születésnapján.

A Kongresszusi Központban a rektori és dékáni köszöntő után a világhírű Benkó Dixiland Band koncertje következett. Az együttes vezetője, a 70. születésnapját nemrég ünneplő Benkó Sándor hű maradt önmagához: ismét bebizonyította, hogy nemcsak zenei és szakmai képességei kiválóak, hanem menedzserként is „nemzetközi”. A zenekar egyetlen Zeneakadémiát végzett tagjának (a trombitásnak) most „intézi” a tiszteletbeli villamosmérnöki diplomát…

Klarinétszólói, frappáns konferálása Amerikában is sikerre vezette együttesét. Elmesélte, hogy a jazz és a dixie hazájában azzal sikerült a tehetséges hazaiakkal felvenni a versenyt, hogy ők már otthon felkészültek a „vetélytársakból”. Mindig hoztak valami újdonságot – ha mást nem, egy meghökkentő transzponálást, amely új színt tudott adni a már jól ismert dallamnak.

Zenélni nem tudtak jobban, mint őstehetségnek számító fekete zenésztársaik – viszont gondolkodásmódjukban felül tudták múlni New Orleans és San Francisco bennszülött zenészeit, s ez minden bizonnyal a Műszaki Egyetem magas szintű oktatási és sokrétű nevelési programjainak is köszönhető.

20-30 éve szövegelemző, népzenei, szexológiai és idegen nyelvek tanulását, gyakorlását segítő foglalkozásokon vehettünk részt az R-klubban, a villanykarosok ”ellenállásról” elnevezett találkahelyén (az idősebbeknek erről ’56 is eszébe jut!) – izgalmasabbakon, mint a hivatalos politikához jobban kötődő ELTE és „Közgáz” speckoljain, kollégiumi előadássorozatain.

Ezen az estén a már 440-es repertoárral rendelkező Benkóék vendégei voltak a „Schönherz Kollégium” kiváló kórusa, az egykori Benkó-zongorista Benkő Laci, az Omega egyik alapítója (aki az „Óz” elzongorálásával bizonyította, hogy ma is otthonosan bánik hangszerével), Laux Józsi, az Amerikát is megjárt dobos őstehetség (ő „mellesleg” el is végezte a gépészkart – a diplomavédésen azért finoman jelezték neki, hogy jobban jár, ha a dob mellett marad…), Vajda Ferenc (a kiváló fiatal zongorista ma is aktív oktatója egyetemünknek), akik kiválóan helytálltak ezen az estén.

A vendégeknek bemutatkozásnál sem kellett izgulniuk. Elég volt néhány szó – ugyanis a nehezét megtette helyettük a szónoki tehetséggel is megáldott „polihisztor-zenekarvezető”, Benkó Sándor. A műsorból kiemelkedett Nagy Jenő saját szerzeménye

2

olvasói levél

(a „Chewing-gum”), Armstrong klasszikus világslágere (I am a gigolo), a Petit Fleur, a Tigrisvadászat és a klasszikus „A szentek az égbe mennek”.

A második részben a nagyrészt „villanykaros” Old Boys volt a házigazda. A 30. születésnapját ünneplő zenekar a Shadowstól a Beatles-en át a Credence Clearwater Revival-ig vezetett el bennünket.

Vendégük volt Bródy János (ő is elvégezte a BME Villamosmérnöki Karát – ezt azonban igazán akkor tudta hasznosítani, amikor a művészek érdekvédő szervezeténél „kérték” a vezetői beosztáshoz nélkülözhetetlen felsőfokú diplomát…).

A „Földvár felé…” jól illett személyiségéhez és hangjához (az est egyetlen magyar dallamát az egykori Illés-Fonográf szövegírónak köszönhetjük) – az „Utcán” (Néha furcsa hangulatban…) előadásakor (mely egy délszláv dallamra épül) azonban éreztük a Szörényi-testvérek hiányát.

Az egyetemünkön egykor sokat fellépő Bergendy-zenekart és a Nautilust is szívesen láttuk volna a színpadon az est folyamán.

A másik díszvendég Zorán volt, aki nem a Metró-s időszak dalait elevenítette fel, hanem szóló-karrierjének állomásaiból válogatott. Az egyszerű és őszinte mondatok (Ebben a dalban van négy akkord… egy kicsit benne vagyok én) után jött a a dal a Boldog Időről. Zorán szerint ezek a hatvanas-hetvenes évek (saját fiatalkora) voltak.

A mai egyetemistáknak azonban a jelen adja a reményt egy örömteli élethez. Zorán – aki néhány év elvégzése után a villamosmérnöki diploma helyett a zenészi karriert választotta – jól érzi-érti ezt. Ezért dala végén már így énekelt: „Ez lesz a Boldog Idő…”

Bár neki lenne igaza!

Utószó Reméljük, hogy a hetvenedik „boldog” születésnapon lesz majd lehetőség, hogy a rég nem látott ismerősök, diák- és tanártársak a koncert előtt vagy után leüljenek néhány szót váltani egy pohár ital és pogácsa mellett.

No meg arra, hogy a táncoslábúak táncra perdülhessenek – úgy, mint az Eötvös Klubban vagy a „Vár Klubban”, a nyolcvanas évek elején. A koncerteket és mások frappáns szavait jól esik hallgatni – de még jobb, ha mi is aktívan részt vehetünk benne!

Záhonyi András (egykori villanykaros, Simonyi Károly és Gordos Géza tanítványa)

XXXVII./5.

Tartalomjegyzék Boldog Idő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2 Visszatekintés egy eseménydús évre…. . . . . . . . . . . . . . . . . . 4 Nekrológ – dr. Cséfalvay Klára (1941-2009). . . . . . . . . . . . 5 45 év 60 év szolgálatában. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 A Villanykar előélete. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 Olvasói Levél a VIK60 Ünnepi Koncertről. . . . . . . . . . . . . . . 8 „Megszólalt az a rádió, amit én raktam össze...”. . . . . . . . . 9 Keltető – avagy ki hozza a gólyát?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 A női tudós is tudós. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 Te tudsz írni? (Biztos?) 3. rész. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 Gamer cikkek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15 Mozgasd a tested!. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17 Nagyfelbontást mindenkinek!. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19 HTE Távközlési Klub – Kiberterrorizmus. . . . . . . . . . . . . . . . 21 Egy evolúciós sikertörténet. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 Pavlics Ferenc. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23 Egy csók, és más...? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24 A kékbőrű Pocahontas és a csúnya, kapzsi rosszemberek legendája . . . . . . . . . . . . . . 24 Női négyütem. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26 MusicMania. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27 Neil Gaiman: The Sandman Vol.1. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27 Télikert. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28 H1N1 járvány – tények. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28

A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kara Hallgatói Képviseletének lapja.

XXXVII. évfolyam 5. (419.) szám Megjelenik 2300 példányban.

Lapzárta: 2010. február 28.

ISSN 1418–0529 (Nyomtatott) ISSN 1588–0745 (Online) Cím: Impulzus szerkesztőség, Schönherz Zoltán Kollégium, 1117 Budapest, Irinyi J. utca 42.

819-es szoba E-mail: impulzus@impulzus.com WWW: http://www.impulzus.com/ Felelős kiadó: Kalmár A. Márton, a HÖK elnöke Felelős szerkesztő: Berzlánovich Imre Főszerkesztő: Kovács Róbert V. Vill.

Főszerkesztő-helyettesek: Lilik Ádám II. Info., Simon Dóra Olvasószerkesztő: Simon Dóra Tördelőszerkesztők: Gazdag András II. Info., Lilik Ádám II. Info.

Címlap: [SPOT] , Will Gábor VI. Vill., Hátlap: Dr. Kemény Zsolt Képek: [SPOT] Írták és szerkesztették: Barkóczi Gergely I. PhD., Binszki Gergő V. Vill.

Bodó Zsófi VII. Infó.

, Csatári Bálint V. Vill.

Gazdag András II. Info., Géczy Attila I. PhD. Kovács Róbert V. Vill., Lilik Ádám II. Info.

Nagy Zsolt III. Vill., Rusz Ágnes Simon Dóra Vékony Kata

, Szabó Ádám VI. Vill. , Will Gábor VI. Vill.

Zovits Ádám IV. Info.

Köszönet illeti továbbá a következőket: Dr. Bogdányi Katalin, Gandalf (avforum.hu) Pálmai Zsolt, Sebestyén Ákos Szalai Gabriella, Záhonyi András.

Valamint köszönjük mindazok áldozatos munkáját, akik segítettek ezen számunk elkészítésében!

Sokszorosítás: Király Nyomda Kft. (2360 Gyál, Bánki Donát köz 4.)

Szerkesztőségi gyűlés minden hétfőn 19.00 órától.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Az írások tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet!

3

ViVisllámiszateki n tés egy eseménydús évre… nterjú Kalmár A. Mártonnal, a HK elnökével ––Új naptári év kezdődött, ez új kihívásokat állított elétek, és néhány régit biztosan le is zárt. Mi az a három, HK nevéhez fűzhető dolog, ami az előző évben nagyon jól sült el?

––A kollégiumi üzemeltetéssel kapcsolatban – a KB-val szorosan együttműködve – elég sok mindent sikerült elérni az előző félévben. Az egyik legfontosabb fejlemény, hogy Polonkai Lászlót még a nyár elején felvették PPP szakértőnek a Kollégiumok Osztályra, idén február eleje óta pedig már a KO igazgatóhelyetteseként tevékenykedik a Schönherz Kollégiumban. Ez mindenképp pozitívum, mivel a házon belül elég gyenge volt az egyetemisták képviselete. A visszajelzések alapján jelenléte sokat lendített a helyzeten. Emellett ide sorolandó még, hogy az ősz során Domján Zsolt kapta a PPP-kollégiumokért felelős tisztséget, akinek munkájára a gépészektől is csak

pozitív visszajelzéseket kaptunk. Habár ez inkább a KB nevéhez fűzhető, a tűzvédelmi létszámkorláttal kapcsolatban lezajlott számtalan órányi egyeztetés is meghozta gyümölcsét, így mondhatjuk, hogy ezen a területen történtek előrelépések. A villanykarosok például már problémamentesen bejuthatnak a kollégiumba.

Az oktatási területre térve, másodjára rugaszkodtunk neki a saját kari OHV kezdeményezésünknek, ez alkalommal az MSc-s tárgyakra is kibővítve. Összességében jól sikerült összehangolunk a HK és a kari vezetés azon szándékát, hogy a hallgatóknak legyen lehetőségük visszacsatolni a véleményüket az oktatókkal és a tárgyakkal kapcsolatban.

A HK feladata ebben a véleményezés lehetőségének megteremtése és a kiértékelés, a megoldást pedig az oktatók és a különböző szakbizottságok keresik meg. Sajnálatos módon a feldolgozás során vis major helyzet született: az elképesztően nagy terhelés, hardverhibák, és egyéb problémák miatt

4

végül elcsúsztunk, és nem tudtuk tartani az eredetileg tervezett határidőket, aminek következtében a visszacsatolási folyamat nem tudott megvalósulni ebben a félévben. Idén újra nekifutunk, a harmadik kör már mindenképpen fog hozni magával eredményeket. Fontosnak tartanám megjegyezni, hogy önszorgalomból kezdeményeztük ezt az OHV-t, így nem lehet arról beszélni, hogy profi lenne a feldolgozás.

A tavalyi év eredménye még egy középiskolai kampánysorozat. Ebben a Pro Progressio Alapítvánnyal együttműködve kerestünk meg középiskolákat. Az alapítvány egy pályázatot írt ki, melyben a természettudományos tárgyak oktatásában élen járó középiskolák anyagi támogatást kaphattak eszközök beszerzésére. A középiskolák cserében vállalták egy tanulmányi verseny lebonyolítását, és lehetőséget biztosítottak arra, hogy az egyetemről egy hallgató és egy oktató kedvcsináló jelleggel előadást tartson a Műszaki Egyetemről. Az oktatók inkább technológiai és ipari szemszögből, a hallgatók pedig a közélet, az egyetemista lét oldaláról prezentáltak előadást. Végül elég sok középiskolához eljutottunk, és én mindenkitől pozitív visszajelzéseket hallottam.

A rendezvény lezárásaként megrendezte a Kar a „Nyitott laborok délutánját”, ahol a pályázó középiskolák tanulói kaptak ízelítőt a kari laborok leglátványosabb demonstrációs kísérleteiből, illetve legérdekesebb aktuális kutatási témáiból. A HK szerepe leginkább a koncepció kialakításában és a hallgatói előadókat delegáló Lovagrend és az oktatók közti kapcsolattartásban volt. A programoktól a jelentkezések megugrását várjuk, nemcsak mennyiségben, hanem minőségben is. Úgy gondolom, hogy ez az átfogó, komplex csomag jó hatással lehetett a középiskolásokra. (Az Impulzus például külön „tojásszámmal” készült.) Ezt mindenképpen folytatjuk a jövőben is.

––Visszájára fordítva a kérdést, mi az a három dolog, amit kevésbé sikerült jól összehozni?

––Az OHV, mint azt már említettem, valamennyire ide sorolható, de ezt sem értékelném teljes kudarcként; inkább úgy fogalmaznék, hogy nem sikerült 100%-osra.

A projektjeinkben nem érzek igazi kudarcot, nem volt olyan dolog, amibe beletört volna a bicskánk.

Tény, hogy még mindig van tennivaló a tankörrendszerrel, ennek kapcsán a ránk háruló feladatok elvégzésével foglalkozunk. Persze a hallgatók közül vannak, akik nem járnak el a foglalkozásokra, de akik részt vesznek, többé-kevésbé közösséggé

alakultak. Ezzel kapcsolatban már más tárgyak oktatóitól is érkeztek pozitív visszajelzések. Kitartunk amellett az álláspont mellett, hogy ez egy olyan törekvés, amit végig kell vinni. Egyelőre tény, hogy elég nagy holtideje van, az első érintett évfolyam például még nem jutott el a szakirányválasztásig.

Meg merném kockáztatni, hogy akik több éve járnak erre az egyetemre, ismerik, milyen az, mikor nem feltétlenül alakulnak ki közösségek az évfolyamon belül. Aki megismeri a tömegképzés következményeit, és utólag visszagondol, úgy véli, jó lett volna, ha lett volna szervezett tankörrendszer.

––Eddig elsősorban az alsóbbévesekről esett szó. Mennyire tartjátok rajta a szemeteket az MSc képzésen? Kértek-e vis�szajelzést a hallgatóktól, a kari vezetésnek van-e erre igénye?

––Ebben a félévben az OHV-t kiterjesztettük a mesterképzés kurzusaira, valamint egy ettől független felmérés hozott egy viszonylag egyöntetű visszajelzést azzal kapcsolatban, hogy az MSc képzés kurzusainál túl nagy a félévközi terhelés. A kurzusok adatlapját megvizsgálva jóval nagyobb félévközi terhelés jött ki, mint amennyi reálisan teljesíthető.

Ezt a problémát igyekeztünk megoldani, és a tárgyak ebben a félévben már a módosított számonkérési rendszerben futnak. Jelenleg igyekszünk ezen változtatások hatását figyelni. Azt lehet mondani, hogy viszonylag gyorsan visszacsatolt a rendszer, hiszen egy év után kiderültek ezek, és változtak a dolgok.

A kari vezetés megújulásakor – Dr. Vajta László dékánná választásakor – elindult egy olyan kezdeményezés, ami a minőségbiztosítást kiemelt helyen kezeli az oktatási rendszerben. Az egyetemen egyedülálló módon a Villamosmérnöki és Informatikai Kar létrehozta a kari Minőségbiztosítási Bizottságot, amibe minden tanszék delegál oktatókat, és a HK tagjai is dolgoznak benne. Ők az előző félévben az MSc képzés átvilágítása mellett más, minőségkritikus kérdésekkel is foglalkoztak, például a tankörrendszerrel és az OHV-val. Összegzésként azt mondhatom, hogy eredményes félévet zártunk. Sok új kezdeményezés indult, emellett több, féléveken átívelő projekt zárult le, vagy jutott lezárás közeli fázisba. A jövőre nézve célunk, hogy a vállalt feladatainkat továbbra is teljesítsük, futó projektjeinket lezárjuk, valamint hogy a sikeres kezdeményezésekből (például a középiskolai kampány) szokást csináljunk, és ezzel maradandóan beépítsük a rendszerbe a projekt kedvező hatásait.

Impulzus

XXXVII./5.

Nekrológ – dr. Cséfalvay Klára (1941-2009)

Életének 68. évében elhunyt dr. Cséfalvay Klára adjunktus, kutató, a Budapesti Műszaki Egyetem egykori kiváló oktatója.

Cséfalvay Klára 1941. szeptember 2-án született Budapesten. Középiskolai tanulmányait a Teleki Blanka Gimnáziumban végezte, majd a ’60-as évek fordulóján a Gamma Műszaki Rt.-nél illetve a MOM-nál (Magyar Optikai Művek) optikus gyakornok volt. A Műegyetemet 1961-ben kezdte el – Népköztársasági ösztöndíjasként tanult a Villamosmérnöki Kar Műszer- és Szabályozástechnikai Szakán. 1986-ban megszerezte a doktori címet.

Pályafutását a BME Elméleti Villamosságtan tanszékén kezdte 1966-ban és folytatta egészen 1999-ig. Tanársegédként, adjunktusként több tárgyat oktatott, úgy mint Villamosságtan, Jelek és rendszerek, Elméleti villamosságtan. A műszaki informatikus illetve a műszeres és híradástechnikus villamosmérnök hallgatók alapképzésében, választható tárgyak oktatásában, önálló laboratórium vezetésében, diploma terveztetésében, doktoranduszképzésben vett részt.

Számos hallgatót TDK (Tudományos Diákkör) munka keretében készített fel a szakmai munkára. Áldozatos munkájának elismeréseképp 1993-ban az Országos Tudományos

Diákköri Tanács Honoris Causa Pro Scientia Aranyéremmel jutalmazta.

A kilencvenes évek elején feladatot vállalt a tanulmányi ügyviteli pénzügyi rendszerek fejlesztésében, üzemeltetésében – ilyen volt a HIR és a NEPTUN. Az utóbbi fejlesztésével egészen 2005-ig foglalkozott, de hivatalosan már az SDA Stúdió Kft. ügyvezetőjeként. Kifejlesztették a HIR-t (Hallgatói Információs Rendszer) a BME kreditrendszerű képzésének kezelésére, ezzel megvalósult az egyetemi karok összekapcsolása egyetlen olyan Clipper alapú informatikai rendszerré, amit a hallgatók, oktatók, tanszéki tanulmányi osztályi adminisztrátorok használtak. Megalkotta a rendszer biztonságos működését lehetővé tevő Tiriskártya rendszer hardver és szoftver részeit.

Ezt követően megindult egy általánosabb igényeket lefedő rendszer, a NEPTUN tervezése, melyben tevékenyen részt vett.

1996-tól kezdve több egyetem igényeinek

Tördelőt keresünk!

és oktatási struktúrájának felmérésével elindult a fejlesztés, s 1997-ben ezekben az intézményekben be is vezették a rendszert (NEPTUN Egységes Felsőoktatási Tanulmányi Rendszer). Egészen 2004-ig foglalkozott a rendszer tökéletesítésével.

Oktatói és tudományos tevékenységéért számos egyetemi díjat és oklevelet kapott.

Szakmai eredményei mellett feleség, háromgyermekes családanya és hatszoros nagymama volt. Szakmaszeretetével, áldozatos munkájával, kedvességével egyaránt kiérdemelte a tapasztalt és a fiatal munkatársak, tanítványok tiszteletét és szeretetét.

Valóban őt idézi a fájdalmas hírt tudtul adó gyászjelentés mottója: „A hit éltette, a remény biztatta, a szeretet erősítette.”

Búcsúzunk a 2009. november 12-én elhunyt dr. Cséfalvay Klárától, szellemi és tárgyi hagyatékát megőrizzük.

Simon Dóra

Gyenge PR duma a mit sem sejtő olvasó elbolondítására

és az Impulzus című kari laphoz való vonzására ahonnan aztán már nincs menekvés

Ami van: • faja szerkesztőségi iroda; • jó gépek; • szakértelem; • sok polc; • igényes zene; • modern, webes, PHP-MySQL-XML alapú szerkesztőségi rendszer; • lányoknak: vonzó főszerkesztő;

Ami kell: • néhány érdeklődő, viszonylag lelkes villanykaros hallgató; • sok-sok értelmes, 20 év körüli nimfomán fotómodell; ...meg még egy csomó minden, de most ezek a fontosak.

Ami nincs: • elég tördelő (ha lenne, nem keresnénk); • fizetés; • elég hely; • karrierlehetőség; • politika; • toll.

Jelentkezz az impulzus@impulzus.com címen, vagy gyere el valamelyik gyűlésünkre, amelyeket hétfőnként tartunk az Impulzus szerkesztőség irodájában (SCH819)!

5

45 év 60 év szolgálatában A Villamosmérnöki és Informatikai Kar születésnapi ünnepségsorozatának jeles epizódja volt az Elektronikai Technológia Tanszék 45. évfordulója.

Az ünnepséget Dr. Péczeli Gábor rektor, Dr. Vajta László dékán és Dr. Harsányi Gábor tanszékvezető nyitották meg. Az ünnepélyes felszólalások után a tanszék oktatói beszéltek az ETT kompetenciaterületeiről és a nemrégiben tanszékre került laboratóriumi eszközökről. Dr. Németh Pál az Elektronikai Technológia Tanszék történetét mutatta be frappáns előadásában az elektronika fejlődésének tükrében. Előadásában a tanszék múltja mellett a jelenkori irányvonalak, a nemzetközi kapcsolatok és a jövőbeli tervek is bemutatásra kerültek. Dr. Martinek Péter a vállalatirányítási informatika szakirányról tartott némi ízelítőt. A tanszék és az ipar

szoros szimbiózisa az ő előadásában is hangsúlyos szerepet kapott. Balogh Bálint a hibaanalitika területét prezentálta.

Lendületes beszédében az új pásztázó elektronmikroszkóp kapta a fő szerepet, a hibaanalitika fontosságát pedig esettanulmányokkal támasztotta alá. Dr. Sántha Hunor az orvosi érzékelők kuta-

tásáról, és a 3D gyors-prototipizálásról tartott előadást. A tanszék új 3D printerét egy varázsceruzához hasonlította, amely prototípus fejlesztéseknél hatalmas lendületet adhat a kutatási feladatokon dolgozó kollégáknak. Krammer Olivér a gőzfázisú- és szelektív hullámforrasztó berendezések működésének

elvét és a szereléstechnológiában elfoglalt pozícióját mutatta be az érdeklődőknek. Az előadássorozat után élőben is meg lehetett tekinteni az új gépeket és a laboratóriumokat. A berendezéseket a tanszékvezető a dékánnal karöltve avatta fel a laborlátogatások során. Az ipar, a felsőoktatás és a tudomány elismert képviselői is szép számmal részt vettek a rendezvényen. Az évforduló ünnepségén mutatkozott be a tanszék nemrégiben elkészült évkönyve, amelyet minden érdeklődő magával vihetett. A rendezvényt ünnepélyes ebéd és állófogadás zárta.

Ezúton is gratulálunk a tanszék eredményeihez, valamint további sikerekben és tudományos eredményekben gazdag éveket kívánunk a tanszék munkatársainak!

Impulzus

A Villanykar előélete A VIK most ünnepli fennállásának hatvanadik évfordulóját – tehát 1949-ben alakult –, egyetemünk ennél azonban jóval jelentősebb, több mint 225 éves történelmet tudhat magáénak. Tekintsük hát végig, hogyan is jött létre hazánk egyik legjelentősebb egyetemének Villamosmérnöki és Informatikai Kara.

Történelem A 18. század során egyre nagyobb igény mutatkozott a műszaki felsőoktatásra Magyarországon is. Az 1777-es Ratio Educationis nem csak a középiskolák oktatási rendjét határozta meg, hanem követelményeket állított a természettudományos előképzettség tekintetében is, mely az egyetemi képzés színvonalát növelte. Kancellári javaslatra ebben az évben létrehoztak egy Földmérési és Vízépítési Intézetet, mely később a Nagyszombatról Budára helyezett, még a 17. században Pázmány Péter által alapított tudományegyetem keretein belül működhetett. 1782-ben megalakult az Institutum Geometrico-Hydrotechnicum (Mérnöki Intézet), a mai Műegyetem jogelődje.

Már a 18. század során is meg kellett ismerkedniük a mérnökhallgatóknak a gazdálkodás alapjaival. Ezt azzal indokolták, hogy sok esetben kell gazdasági dolgokban véleményt mondania egy mérnöknek. Ennek megfelelően oktattak kereskedelmi számtant, számvitelt és gazdaságtant.

6

Mérnöki Intézet Az intézet alapító okiratában azt hangsúlyozta II. József császár, hogy legnagyobb szükség a földmérő és vízépítő tudományokra van, hisz jelentős a hosszú háborúk alatt megrongált területek, ros�szul épített malomgátak és elhanyagolt közutak száma. A mérnökképzés tehát a környezet rendezésére való törekvésből indult el – vízszabályozó, térképrajzoló, árvízmentesítő mérnököket képeztek az akkor még 3 éves tanulmányok alatt. A Mérnöki Intézetbe az nyerhetett felvételt, aki elvégezte az egyéves „jogi cursus”-t, és megfelelt mind az írásbeli, mind a szóbeli vizsgán. A hallgatói létszám ekkor mindössze 7 és 99 fő között változott.

A képzés nemcsak a hallgatók szellemi képességeit tette próbára, hanem kemény fizikai feladatokat is rájuk rótt. „Nem kell puhán nevelni, hanem ellenkezőleg, a mérnököknek fáradtságos munkájára inkább edzeni szükséges őket” – szólt az intézet egyik Alapszabálya. Ennek megfelelően a sokszor több kilométeres sétákat is magába foglaló mérési gyakorlatokra a tanulók gyalog vitték a mérőláncot és a mérővasakat.

A Mérnöki Intézet jeles hallgatója volt Vásárhelyi Pál (a BME egy kollégiumának névadója) is, aki 1816-ban szerzett mérnöki oklevelet. Fő műve a Tisza szabályozási tervének elkészítése volt, mely később, mint tudjuk, meg is valósult.

A Mérnöki Intézet a 19. századi igényeket már nem tudta kielégíteni, mivel a kulturális fejlődés mellett a reformkori országgyűléseken napirendre került az iparfejlesztés, melyhez megfelelő képző intézmény volt szükséges. A változó helyzetet csak fokozta, hogy létrejött az Óbudai Hajógyár és a Ganz Gyár, melyek vegyészeket és gépészeket kívántak (mely szakokat csak Bécsben, Prágában lehetett tanulni).

Végül 1844-ben V. Ferdinánd aláírta az A Mérnöki Intézet tantárgyai: • longimetria (hegyek magasságmérése) • gazdasági mérés • földmérés • katonai mértan • mechanika elemei • rajzolás • vízszintezés

XXXVII./5.

Ipartanoda létrehozása mellett szóló rendeletet. Két évvel később a tanoda József nádor nevét vette fel, nádorrá választásának ötvenedik évfordulója alkalmából.

Ipartanoda – József Műegyetem Egy előkészítő tanfolyam elvégzése után a hallgatók három osztály közül választhattak. Volt gazdászati, műszaki és kereskedelmi osztály, melyekben heti 2223 tanóra volt. A tanulók létszáma ebben az időben nem volt magas, a műtan osztályba 1848-ban mindössze 19 fő járt. Az Ipartanodában Sztoczek József (az ő tiszteletére nevezték el a BME egyik épületét St-nek) volt a természettan-tanár, aki a József Műegyetem igazgatója lett, majd az 1871-ben ő lett a létrejövő önálló Műegyetem első rektora. A Mérnöki Intézet legnevesebb tanára pedig Jedlik Ányos volt, aki 1861-ben megalkotta a dinamót.

Az Ipartanoda jelentős szerepet vállalt az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban. A hallgatók megalkották a rájuk vonatkozó tizenkét pontot.

Egy rövid időre az oktatás nyelve német lett, de 1860-tól már újra lehetett magyar nyelven oktatni. A műtan osztály 1850-től egyre növekvő létszámú volt, a hetvenes évekre már 409 fővel működött.

Ipartanoda tantárgyai: • Első évfolyam (22 óra): • Elméleti és gyakorlati mértan (5 óra) • Ábrázoló mértan (4óra) • Polgári építészet elemei (4óra) • Számadás (3 óra) • Rajzolás (6 óra) • Felsőbb évfolyam (23 óra): • Általános és műszaki vegytan (5 óra) • Erőműtan (3 óra) • Polgári építészet (4 óra) • Műtan (5 óra) • Rajzolás (6 óra) Műegyetem és épületei 1871-ben megalakult a különálló Műegyetem. Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter előterjesztése alapján öt szakosztály

működött: mérnöki, építészi, gépészmérnöki, vegyészi, bölcseleti s általános műtani szakosztály. Ezek a szakosztályok a mai karok megfelelői. Az önálló egyetemmé válás évében 448 hallgató iratkozott be és az addigi tanszékek száma is megduplázódott.

Az egyetem első helyiségei a mai Gönczy Pál utca – Lónyay utca sarkán álló Nágel-házban voltak. Ezt bérelte ki Pauler Tivadar (közoktatásügyi miniszter) öt évre, de ennél jóval hamarabb szükség volt több helyre, így gondoskodni kellett a Műegyetem állandó elhelyezéséről. A kijelölt terület a mai Múzeum körúttól az Eszterházy utcáig terjedt. A főépületet Steindl Imre műegyetemi tanár tervezte, majd felépült 600 fős előadótermével a Gólyavár is (ezek ma az ELTE épületei). Ám további bővítésekre is szükség volt, ez a terület azonban erre alkalmatlan volt.

Wlassics Gyula (közoktatási miniszter) 1896-os törvényjavaslatát elfogadta az országgyűlés – eszerint az új műegyetemi város a Duna jobb partján, az abban évben felavatott Ferenc József híd mellett épülhet fel. A Műegyetem tervezését Hauszmann Alajos nyerte el. Néhány épület tervezésekor a főmérnök együtt dolgozott Czigler Győzővel, mint az 1904-ben elkészült Ch. (Chemiai) épület esetében. A fizikai (F.) épület 1906-ra épült fel, majd 1909-re a Műegyetemi Könyvtár is elkészült. Ez utóbbi tervezésére Hauszmann Pecz Samut kérte fel, aki a már említett Gólyavár tervezője is. A központi (K) épület ünnepélyes avatására 1910. május 25-én került sor az uralkodó, Ferenc József jelenlétében.

Az új helyre került Műegyetemen már 1600-1700 hallgató tanult, s a képzési idő is négy évre növekedett.

Gépészi Osztály A Műegyetemen belül a Gépészi Osztály egy részéből alakult ki a későbbi Villamosmérnöki Kar. Sok olyan tanár volt már ez idő tájt, akik a villamosságtan témakörébe tartozó előadásokat tartottak.

A Gépészi Osztály képzése a kor igényeit figyelembe vette, és új tudományterületek műveléséhez viszonylag hamar tanszékeket alapítottak. Tanárnak a jelentős ipari

gyakorlattal rendelkezőket hívták meg, köztük volt Zipernowsky Károly is.

Neve leginkább a „nagy triászból” ismeretes, hisz ő volt Déri és Bláthy mellett, aki felismerte a transzformátor működési elvét. Az 1893-ban alapított Elektrotechnika Tanszék első professzora volt, de gépészmérnöki diplomája megszerzése után a Ganz Gyárban is dolgozott. A transzformátor mellett még negyven szabadalom köthető nevéhez, az egyvágányú villamosvasúttól a bajonettzáras lámpafoglalatig. A Műegyetemen oktatott tárgyai az „Elektromos telepek berendezése” és a „Dinamógépeken s transzformátorokon eszközlendő mérések” voltak, előadásait diapozitívokkal szemléltette (és íme a ppt őse!). Ám a vetítés módszere is saját találmány volt.

Egy küllős biciklikerék kerületére olyan tükörrendszert szerelt fel, amellyel az ívlámpás diavetítő képeit hátulról a katedra mögött levő homályos üvegre vetítette. Ezzel a készülékkel aránylag világos tanteremben is lehetett vetített képeket bemutatni. A tanszékre több külföldi folyóiratot járatott, s munkatársaitól megkövetelte azok olvasását.

Zipernovsky tanszéke először a Műegyetem akkori épületében, a Múzeum körúton kapott helyet, itt azonban nem sok lehetőség volt laboratórium kialakítására. Az újonnan létesült egyetemvárosban 1906-ban adták át a fizikai-elektrotechnikai

7

(FE) épületet a Budafoki úton, ahol az Elektrotechnikai Tanszék saját előadótermet és laboratóriumi helyiségeket kapott. Modern felszereltségű laboratóriumaival Európa más egyetemeivel is felvehette a versenyt.

Zipernovsky a tanteremben egy összetett gépcsoportot és nagy méretű műszerekkel felszerelt kapcsolótáblát alakított ki, amelyeken a gépek sokféle működését lehetett bemutatni. Ez a tanterem ma az ő nevét viseli az FE épületben. Egykori felszereléséből csak egy gépcsoport maradt a helyén, a hozzájuk tartozó kapcsolótábla és a műszerek már nincsenek meg. Tudományos és tanári örökségének folytatója ma a BME-VIK Villamos Energetika Tanszéke, illetve az ő képe van a Villamosmérnöki és Informatikai Kar dékáni láncán.

Ebben az időszakban két jelentősebb építkezés folyt, ám olyan ütemű fejlesztések, mint a század első felében voltak, már nem mentek végbe. 1936-ra elkészült a Sztoczek utca és Bertalan Lajos utca sarkán álló épület, melyben az Aerodinamikai Intézet kapott helyet, illetve 1944 elején vehették birtokukba a hallgatók a Auditorium Maximumot (Aud. Max.).

A második világháborút követően 1945. április 3-án volt ismét tanítás. Ez év végére a hallgatói létszám már több mint 5000 fő volt.

József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem A József Műegyetem korábbi szakosztályai mellett a Soproni Bányamérnöki és Erdőmérnöki Főiskolát, az Állatorvosi Főiskolát, valamint a tudományegyetem már korábban idekerült Közgazdasági Karát egyesítette az újonnan alakult egyetem, mely 98 tanszékével az ország legnagyobb felsőoktatási intézménye lett.

Az 1930-as évektől kezdve az egyetem és az ipar szorosabbra fűzte kapcsolatát, így jöhetett létre például a Tungsram támogatásával az Atomfizika Tanszék.

Villamosmérnöki Kar Az 1948-as oktatási reform hatására különváltak a korábban egyesített részek, egyetemek létesültek Miskolcon, Sopronban. Az átszervezések a Műegyetem belső struktúráját is érintették. 1950-ig Magyarországon nem volt villamosmérnök-képzés, viszont több neves tanár – Zipernowsky, Verebélÿ, Liska – e szakterület tárgyait adta elő.

Liska József a Gépészmérnöki Kar tanára volt, az Elektrotechnikai majd a Villamos Gépek és Mérések Tanszék vezetője. Ő lett a Villamosmérnöki Kar első dékánja.

Az 1949. évi 15. törvényerejű rendelet alapján megalakult a Villamosmérnöki Kar erősáramú és gyengeáramú szakokkal.

1949-ben az oktatás három évfolyammal kezdődött, a másod- és harmadéves hallgatókat a Gépészmérnöki Kartól vették át.

Ennek megfelelően Magyarországon az első villamosmérnöki okleveleket 1950ben adták ki.

Simon Dóra

Felhasznált irodalom: Németh József: A Műegyetemtől a világhírig Gerle János: Hauszmann Alajos Dr. Horváth Tibor: 150 éve született Zipernovsky Károly – Elektrotechnika 96. évf. 4. szám

Olvasói Levél a VIK60 Ünnepi Koncertről Több szempontból is nyomott hagyott bennem ez a születésnapi összejövetel. Az első felvonásban ott volt a Benkó Dixieland, akik egy teljesen profi örömzenélést csináltak, bár egyáltalán nem vagyok képben az általuk játszott stílussal, ennek ellenére élveztem a dolgot, összeszedett, begyakorolt repertoár, jópofa improvizálások, neves éspervagy ügyes vendégelőadók.

Attól eltekintve is jó volt, hogy Benkón azért meglátszott hogy benne van a korban, néha teljesen blődségeket mondott a felkonfokban, a schönherzes Silentio kórusnak pl. nem bírta megjegyezni a nevét, ellenben enyhe szado-mazó hangulatot csempészve az eseménybe, megkérdezte tőlük, hogy a szokták-e a fiúk fojtogatni a lányokat az egyennyakkendő segítségével.

Mondjuk a kórus se mutatta be magát szóban túl magabiztosan annak ellenére, hogy egy csomó végzett mérnök volt a csapatban kicsit megilletődtek így a nagyszínpadon, de énekben jók voltak, kár hogy csak két szám jutott nekik.

Aztán a második felvonásban jött az Old Boys, akiket ugye nem kell bemutatni? De be kell. Namost kiállt néhány szétivott-szétcigizett orgánumú nyugdíjas arc, akik remekül

8

bizonyították, hogy miután hülyére kerested magad az IT szektorban, beérkezett éveidet lelkiismeretfurdalás nélkül töltheted garázsbanda színvonalú haknikkal. Ha szerzel magad mellé még egy közepesen jól éneklő, kiöregedett, festettszőke, bőrnacis pultoscsajt, aki 20 éven át gyakorolta a zenegép előtt táncikálást, garantált a kocsmahangulat.

Azt meg főleg nem értettem, hogy miért az Old Boys-hoz csatlakozott be a nagy erőkkel beharangozott Bródy, meg Zorán, és miért csak két-két számra. Van egy tippem, miszerint Benkóék vannak olyan jó fejek és lojálisak a karhoz, hogy ingyen léptek fel, viszont Bródy meg Zorán olyan árakkal dolgozhatnak, hogy amit nekik ki kellett pengetni a két-két számért, amellett csak a gyengébb Old Boys-t tudta megfizetni a VIK. Zoránt élveztem, de azt azért megkérdezném a fénytechnikustól, hogy szerinte jó ötlet volt-e a feje fölé vetíteni perceken keresztül egy sárga Dávid-csillagot, bár lehet hogy ez csak nekem tűnt fel. Bródy a szokásos Földvár felé fél útont énekelte, valamint az egyik átkötő szövegében megemlítette, hogy ő az Artisjus-nyugdíjpénztár elnöke (vagy az volt), csodálkoztam is, hogy hol van a felbőszült tömeg, ami üres, hologramos matrica nélküli

adathordozókkal dobálja meg szerencsétlent.

Ezekben a vészterhes időkben, mikor iskoláktól akarnak szalagavatóért jogdíjat szedni, meg szegény egyetemisták DVD-írásával fizettetik meg a minősíthetetlen magyar zeneipar elmaradó bevételeit mindenféle szervezetek, egyedül csak én fujjoltam, de én is csak majdnem.

Jól megmutatta a második felvonás színonalát és azt hogy mennyire volt a műszaki értelmiségi kultúra krémje az úri közönség, hogy a Zorán utáni utolsó, kb. húsz perces Oldboys-blokk alatt a nézőtér egynegyede lelépett, tették ezt egyáltalán nem feltűnés nélkül.

Jaigen, és engedtessék megjegyezni, hogy a kb. három órás műsor alatt csak a Zorán és Bródy által előadott összesen négy szám volt magyarul, aki ismer az tudja, hogy általában egyáltalán nem sérelmezem az ilyesmit, sőt, de jelen esetben se a rendezvény jellege, se az előadók kiléte nem akadályozta meg ennek ellenkezőjét, úgyhogy kicsit zavart.

A végére hagytam még a rektor és dékán urak megnyitóbeszédeit, hát ezekkel száz százalékban meg voltam elégedve, rövid, semmi sallang vagy felesleges pátosz, hagyták érvényesülni inkább a zenészeket, így kell ezt csinálni.

Tanárinterjú

XXXVII./5.

„Megszólalt az a rádió, amit én raktam össze...”

Az Impulzus Tanárinterjú rovatának soron következő alanya Dr. Mihály Zsigmond adjunktus úr. Igazán közvetlen beszélgetésünk során mesélt nekünk családjáról, a régi értékekről, az ifjúságról, fülhallgatókról és egy bizonyos barna köpenyről. Interjú következik!

– –Érdekes családi háttérrel büszkélkedhetsz…

––Budapesten születtem, de apai nagyapám Erdélyből származik, takácsmester volt. Az első világháború alatt a gyárat áttelepítették Pozsonyba, így került ő oda, a háború végén elbocsátották a posztógyárból. Nyitott egy kis tejboltot, ahol tejterméket, péksüteményt árult a munkásoknak. Amikor a második világháború kitört, már volt egy háromemeletes bérházuk. Beleszámítva az összes örököst, nekem elvileg a mai napig van egyhatod bérházam Pozsonyban. Édesanyám született szlovák, jól tud magyarul, de a mai napig elvéti az alanyi és tárgyas ragozást.

– –Otthon milyen nyelven beszéltetek?

––Ez érdekes: egészen kicsi gyerekkorom óta, ahogy a viasz lepergeti a vizet, én úgy taszítom az idegen nyelveket.

Szegény anyám próbált szlovákra tanítani engem, de egy-két köznapi fordulaton kívül semmit sem tudok. A szüleim azt beszélték meg szlovákul, amit nem akartak, hogy mi, gyerekek értsünk, én csak ilyenkor hallottam szlovák szót.

– –Hogyan lettél villamosmérnök?

– – Apám járatta a Rádiótechnika című folyóiratot. Abban az időben – a 60-as évek közepén – a mindennapok szerves része volt a technikai fejlődés, mindenki az egyre nagyszerűbb technikai újdonságok csodálatában élt. Volt az egyik számban egy egytranzisztoros rádióvevő-készülék. Barkácsolós gyerek lévén elhatároztam, hogy megépítem. Nagyon jópofa volt, a kornak egy háztartásban elérhető technikai lehetőségeit felhasználva készült ez a berendezés: faforgácslapból lett a hordozóréteg, abba egy amerikánerrel fúrtam a lyukakat, tömör rézszegecseket vertem bele, gáztűzhelyen melegített pákával forrasztottam a drótokat. Kellett hozzá egy tekercset is készíteni, a rezgőkörbe. Otthon nem volt zománcszigetelésű rézhuzal, csak műanyag szigetelésű, úgyhogy egy kb. 20 cm magasságú hatalmas tekercset készítettem, mert a hatvan menet a vastag szigetelés miatt így fért el. Arra is pontosan emlékszem, hogy OC-1072es germánium tranzisztor kellett bele – kértem apámtól pénzt, elmentem a boltba, vettem egyet. Otthon szembesültem azzal, hogy semmi nem jelöli, melyik kivezetés melyik. Vissza a boltba, de ők se tudták – hát fölírtam magamnak

a hat kombinációt, és végig próbáltam.

Ha nem csalnak az emlékeim, hatodikra sikerült végre jól bekötni a tranzisztort.

Volt nagyon régről egy bakelit fejhallgatónk, azzal hallgattam. Azt az örömet, azt a gyönyörűséget, amikor megszólalt az a rádió, amit én raktam össze… nem lehet leírni! Akkora boldogság volt ez abban az időben… Ez aztán meg is határozta a pályámat.

– – A remek indulás után milyen út vezetett a Műegyetemig?

– – Fél évvel később kellett eldönteni, hol tanuljak tovább. Apám azt ajánlotta, menjek szakközépiskolába, mert az érettségit és szakmát is ad (elektronikai műszerész szakmunkás vagyok). A Bolyai János Elektronikai Műszerész Szakközépiskola a Váci úton volt, ez akkoriban külterületének számított. A gyakorlati tanáraink a korábbi szakmunkásképzőből átvett oktatók voltak, a „középfokú” tárgyakat az akkori rendszer által a perifériára száműzött tanárok tanították. Elsőben egy fél éven keresztül kalapácsot reszeltünk egy vasdarabból, később megtanultunk esztergálni és marni. Az oroszt az a Simonffy Tóth Ernő (egykori vezérkari őrnagy) tanította, akiről a Kompország katonáit írta – a fia. Az irodalmat Bada Gyuszi bácsi tanította (ő volt Bolgár György osztályfőnöke is). Vékonyka öregúr, a vállunkig sem ért, túl egy agyvérzésen – 41 proli kamaszfiú között.

Mindjárt az első órán kijelentette, hogy komoly dolgot csak töltőtollal lehet írni, a ceruza vagy golyóstoll csak firkálásra (értsd: jegyzetelésre) való. Két füzete kellett legyen mindenkinek: egy piszkozat, amelybe jegyzetelt az órán, és egy igazi, amibe otthon töltőtollal letisztázta a jegyzeteit. Minden héten beszedte a „tiszta” füzeteket, és leosztályozta: tartalom, helyesírás, külalak. El tudjátok képzelni, micsoda emberi nagyság kell ahhoz, hogy egy öt nyelven beszélő ember ezt csinálja hétről hétre?

––Hogyan zajlott a felvételi, és hogyan kezdődött az egyetemi pályafutásod?

–– Az egyetem előtt mindig kitűnő voltam, kétszer volt csak négyesem a félévi bizonyítványban szépírásból. Ezt apám an�nyira zokon vette, hogy minden délután külön időt szakított arra, hogy velem a szépírást gyakoroltassa, mert négyes nem lehetett a bizonyítványban. Ambivalens módon ítélem meg szüleim hozzáállását. Ha a gyerektől nem követelnek meg dolgokat, akkor nem dolgozik, nem is fejlődik. A szüleim pressziójának köszönhetem, hogy mindig jól tanultam és végül elvégeztem a Villanykart. Ugyanakkor kicsit túlzásba vitték a dolgot, nem volt kellemes ilyen erős nyomás alatt tölteni gyermekéveimet, a végén konfliktus is lett belőle.

Jártam előkészítőre matekból és fizikából, és otthon időre oldottam meg korábbi felvételik példasorait. 1971-ben felvételiztem, tízszeres túljelentkezés volt ide akkoriban. A boldogulás, kitörés egyik útját jelentette az egyetem. Az értelmiséget megbecsülték, no nem anyagilag, de az élt az emberekben, hogy a tudás érték. Maga a villamosmérnöki szakma erőteljes fejlődésben volt. Abban az időszakban kezdték a félvezetők átvenni az elektroncsövek helyét, akkor jelentek meg az első IC-k, az első kalkulátor – mi még az egyetemen is logarléccel számoltunk. Sokkal kisebb volt a lemorzsolódás. Amikor verseny zajlik a felvételi körül, az aspiránsok dolgoznak azért, hogy bekerülhessenek, tréningeznek rá, mint az atléták. Képzeljük el, ha úgy rendeznének olimpiát, hogy aki a környéken jár, jöjjön be, és dobálja a

9

Tanárinterjú gerelyt… Ez így nem megy, senki nem születik sportolónak, hanem attól válik azzá, hogy keményen edz. Az agyat ugyanúgy edzeni kell. Tehát azok, akik végül felvételt nyertek, kivétel nélkül legalább egy-két, de inkább több éven keresztül erre készültek.

Az egyetemen a „B” tagozatra kerültem, amit „táltosképzőnek” is csúfoltak.

Ez a képzési forma a második félévben indult, és éppen abban az évben vezették be, amikor az én évfolyamom jutott oda. A „B” tagozat kevesebb gyakorlati, és több elméleti képzést ígért, 5 év helyett 4 év alatt szereztünk diplomát, ami mögé oda volt képzelve egy plusz kétéves „C” tagozat, doktori címmel. A hallgatókat az első félév tanulmányi átlaga alapján szűrték, de nem volt nagy a lelkesedés, engem behívattak a Dékániba, és rábeszéltek. Két ágazat indult: Rendszertechnika és Műszaki fizika, egyenként 15 fős társaságok. Olyan emberek közé kerültem, akik általában okosabbak voltak nálam, nem volt könnyű. Viszont bejutottam egy olyan csoportba, ahol nagyon értelmes, kulturált, nyitott emberek vettek körül. Ez egy nagyon különleges világ volt.

––Akkoriban olajozottabban működött az egyetem…

––No igen. Tízszeres túljelentkezés mellett a felvételizők szűk köre került csak egyetemre, egy duplán megválogatott csoport.

Ez az egyik, amitől működött. A másik, hogy nem kreditrendszer volt, hanem szigorúan előírt tanterv. Ez kívülről nézve látszólag butaság: miért ne tanuljon a hallgató azt, amit akar, és akkor, amikor akarja? Igen ám, de a kreditrendszer félresiklott, mert az emberi attitűd nem illeszkedik ahhoz a nagyszerű elmélethez, miszerint majd szabadon mindenki csinál, amit akar. Az én időmben, ha valakinek nem sikerült letennie egy vizsgát, el kellett mennie fél évre dolgozni, s mivel kereszt nem volt, meg kellett ismételnie az elbukott félévet. Ez megint csak kényszerítő erő volt: ha nem teljesítettél jól, egy évet elvesztegettél – és abban az időben nem az volt a cél, hogy minél tovább járjunk egyetemre, hanem hogy minél előbb végezzünk. Az hajtotta a fiatalokat, hogy minél hamarabb a saját lábukra álljanak, családot alapíthassanak. Ez a hajtóerő sok embert átsegített a nehézségeken, ritkább volt a kibukás. Most, ha nem sikerül? „Nem baj, majd kereszten!”

Csakhogy, ha valaki bármilyen okból nem

10

teljesíti az elvárást, a következő félévben az aktuális fölött kellene még pluszban pótolnia egy kihagyott teljesítményt, ami nyilvánvalóan lehetetlen. Ha egy félévben nem tudott annyit elvégezni, mint kellene, miből gondoljuk, hogy a következőben annál többet is fog? Itt elkezdődik a sodródás, ami a legnagyobb baj.

Kenődnek emberek, éveken keresztül. Az igazán nagy baj az, ha eközben még ros�szul is érzik magukat. Mert ha legalább jól érzik magukat, jól élnek, akkor egye

fene. Nekem is azt mondogatták a szüleim, hogy el nem bírom képzelni, hogy milyen jól élünk a 60-as években, és tényleg jól éltünk, ahhoz képest, ahogy ők éltek fiatalkorunkban. Hozzánk képest a mai generáció elképesztően jól él. Tulajdonképpen megengedhető, hogy valaki 2528 évesen még mindig egyetemre járjon, mert a nagy sírás-rívás közepette a szülők keresnek annyit, hogy tudják támogatni, de ezzel az új módival mindenki rosszul jár: a társadalom is, az egyén is.

– – Ti tanárok is rosszul jártok emiatt?

––Nagyon fontosnak tartom, hogy e tekintetben a tanár az utolsó szempont.

Nem hiszem, hogy a tanárok elvárásaihoz, kényelméhez kéne a dolgot igazítani. Nem magam ellen beszélek, a tanár azért van, hogy tanítson. Kétségkívül

okoz lelki problémákat, ha az ember azt látja, sokszor feleslegesen erőlködik. Én egyre inkább azt látom, sok esetben még azt se lehet mondani, hogy a jó szándék ne lenne meg. Évről évre hatalmas tömegű nagyon kellemes, kedves hallgatóval találkozom. Nem volt ez mindig így, a 90-es évek környékén, a rendszerváltás idején iszonytatóan viselkedő hallgatói társasággal lehetett találkozni. Szerencsére ez az idő elmúlt, most ott tartunk, hogy kellemes hallgatók kerülnek ide.

Most az a baj, hogy nem kompatibilis egymással az egyetemi elvárás és a hallgatóság teljesítőképessége. Ez nem azért van, mert ez a generáció silányabb lenne, mint bármelyik korábbi generáció. Bízom benne, hogy ez a generáció különb, már csak azért is, mert jobban táplálkozhatott fiatalkorában. Mi például húst csak hétvégén ettünk, vasárnap, amit anya párizsit zsírban kisütött főzelékhez feltétként.

Egyáltalán nem volt természetes mindennap húst enni. A mostani generáció el se tud képzelni hús nélküli étkezést. Kivéve azt, aki vegetáriánus – vegetáriánus meg azért van, mert akad elég hús. Úgy vagyunk ezzel, mint az öngyilkossággal: békeidőben sok az öngyilkos – háborúban nem jut eszébe senkinek öngyilkosnak lenni, mindenki menti az irháját.

–– Attól is függ, hogy mihez viszonyítunk, ha a nagyon jót szokja meg az ember…

––Divat mondogatni, hogy baj van az oktatási rendszerrel. Sok baj van azzal, hogy a követelményt állandóan csökkentik. Itt elsősorban nem az egyetemre gondolok, ez csak egy következmény.

A dolog az általános iskolától kezdődik.

Hogy alsóban ne kapjon osztályzatot a gyerek, az egy olyan szempont, aminek van alapja, egy 8-9 éves kisiskolás ne lássa, hogy gyengébb, mert az az ő lelkének rossz. Ez rendben van, de ennek mellékhatása az, hogy a hallgató besétál ide anélkül, hogy valaha is meg kellett volna magát erőltetnie, itt pedig az oktatói kar és a diákság csodálkozva néz egymásra.

A diák nem érti, hogy ha eddig simán ment, most mi a túrót akarnak tőlem, a tanárok meg nem értik, hogy kerülhettek ezek ide. Itt állunk, csodálkozva nézünk egymásra a megoldhatatlan probléma előtt. Szívesen hozom példaként a sportot. Ha valakiből szeretnék jó úszót csinálni, azt 18 évesen már nem lehet, nem fejlődtek úgy az izmai, csontozata,

Tanárinterjú ezt el kell kezdeni 6-7 évesen. Az élet nem verseny, nem arról van szó, hogy szellemi akrobatákat kéne képezni, de valamiféle középutat kellene találni, ahol nem roppan bele a fiatal generáció az elvárásokba, de a követelmények mégis arra késztetik, hogy megdolgozzon az eredményekért.

– –Miért lettél tanár? Milyen volt annak idején az oktatás?

– – Nem jellemző. Különleges helyzetben voltunk a „B” tagozaton. Ott az első időkben nagyon jó tanárok, nagyon jó órákat tartottak. A „B” tagozaton tanítani külön státuszt jelentett; elég sok tárgyból a tanszékvezető vagy más meghatározó, méltán neves személyiség tartott órát. Mint például Székely Vladimir, aki különleges ember. Ő tizenötünket tanított, és amikor félév végén, utolsó órán valamit megkérdezett, kiderült, hogy valamelyikünk alapvető dolgokat nem ért. Vlagyi elpirult, és angyali türelemmel kezdte az alapokat újból. Vagy Dér János, aki a fizikát tanította. Vagy Frey Tamás, aki képes volt 2-3 órácskával tovább tartani az előadást, ha belebonyolódott egy bizonyításba.

– –Annak idején milyen volt a közösségi élet? Az órákon a saját tankörtársaiddal voltál együtt, de órákon kívül mennyi időd volt szórakozni?

––Másodéves voltam, amikor egy családi konfliktus következtében repültem otthonról, úgy végeztem el az egyetemet, hogy önfenntartó voltam. Már gimnazistaként korrepetáltam alsóbb osztályba járó gyerekeket, de amikor repültem otthonról, akkor nekem ez volt a fő megélhetési forrásom. Nagyon jót tett a dolog abból a szempontból, hogy legalább a gimnáziumi matematika meg fizika anyagot megtanultam. Ezzel az anyaggal egyébként röhögve el lehet végezni ma is az egyetemet. Mindenkinek tudom ajánlani, ha van szüksége pénzre, ha nem. Korrepetáljon gimnazistákat, mert akkor kénytelen megtanulni. Ahhoz, hogy valamit el tudjon valaki magyarázni, ahhoz más minőségű megértése szükséges a dolgoknak. Ez volt annak idején az egyetemen túli programom.

– –Miért pont az elektronika az, amit oktatsz?

––Akkor engem borzasztóan vonzott a téma. Szakközépiskolában is építettem újabb rádiókészülékeket. A gépészet, finommechanika, optika és az elektromos dolgok egymással kölcsönhatásban tudtak ilyen robbanásszerűen fejlődni, ahogy ezt az elmúlt néhány évben lehetett látni. Engem érdekeltek ezek a dolgok. Tulajdonképpen a mai napig

XXXVII./5. nem bírom ki, hogy a következő fejhallgatót ne vegyem meg a mostani tíz darab fejhallgatóm mellé. Most épp egy Sennheiser HD800-asat szeretnénk, csak az a baj, hogy 1400 dollár az induló ára.

a pénztárcámat, akkor meghaltam, nem találom meg többet a pénztárcámat. Ha másképpen akarok öltözni, akkor át kellene mindent pakolni, ez egy túl nagy megpróbáltatás. (nevet)

– – A fülhallgatók iránti rajongás miben gyökerezik és honnan származik?

–– Nem tudom… születési rendellenesség. Egyrészt kicsit szenvedélybeteg-mániákus típus vagyok, a cigarettával is így vagyok.

––És a barna köpeny?

––Erre a barna köpenyre végtelenül büszke vagyok, mert ezt fiatal kollégától kaptam… Sajnálom, de erről többet most nem mondhatok. Tudod én már, egy hete riportot adok. Az a fajta ember vagyok, aki egymagában képes leszimulálni egy vitát.

Ugyanígy egy riportot is. Érdekes lenne, ha most valami meglepőt tudnál kérdezni, tudniillik legalább egy nagyságrenddel nagyobb mennyiségű kérdést játszottam le már magamban. Nem tehetek róla, ilyen vagyok. Ez nagyon jó tud lenni akkor, ha az ember egy rendszert tervez, mondjuk egy berendezést. Azért, mert képes előre átlátni a buktatókat. Hogy még mi jöhet közbe, még mivel lehet baj. Például a tanszéki web, amit én tíz évvel ezelőtt írtam, életem első szoftvere, és tíz évig működött is, háromezer-valahány felhasználóval. Nem tudsz olyan szoftvert mondani, amit tíz éven keresztül használnak.

– – Az órák alatt mit figyeltél meg a hallgatókon?

––Van az a mondás, hogy nem a ruha teszi az embert. De ezek a mondások mindig valaminek a fonákjára hívják föl a figyelmet. Arra hívja föl ez a mondás a figyelmet, hogy ember, ne csak azt nézd, hogy valaki hogy néz ki, vagy milyen a külsősége, hanem próbálj mögé is nézni.

Ha a gyökerébe nézel ennek a dolognak, akkor kiderül, hogy a létezéshez szükségünk van sztereotípiákra. Ezért van az, hogy egészségügyi intézményekben fehér köpenyt használnak, hordanak az ott dolgozók. Amikor az én korosztályom bekerült ide a hetvenes évek vége felé, akkoriban lazultak egy kicsit a formális kötöttségek. Nem volt muszáj már öltönyben járni, kicsit lazábbra vette mindenki ezeket a dolgokat. Akkor persze én is farmerben vagy más nadrágban jártam át az R épületbe mérést tartani, mígnem egyszer jött egy front, és baromi hideg lett. Volt a szekrényemben egy fehér köpeny, amit munkaruhaként utalvánnyal kaptunk, és ott volt lerakva. Hogy ne fázzak meg, felvettem a fehér köpenyt, és abban mentem át mérést tartani. Gyerekek, valami döbbenetes volt a különbség.

Ugyanazok a laza csávók, akik addig le se tojtak akkora tisztelettel álltak hozzám, amekkorával még soha. A ruha is teszi az embert, fontos a külsőség, a megjelenés, a viselkedés. Mert nincs arra az embereknek energiájuk, hogy állandóan a dolgok mögé nézzenek. Ahhoz, hogy létezni tudjunk, kellenek valamiféle kapaszkodók, és egy ilyen kapaszkodó az is, hogy valaki éppen hogy van öltözve.

Nekem például jobb lenne, ha nyakkendőt és zakót hordanék, és tőlem nem is idegen ez a fajta öltözködés. Csak most el vagyok fáradva, valójában halálosan fáradt vagyok, és nincs időm azzal foglalkozni, nincs energiám arra odafigyelni, hogy az egyik nadrágból át kéne költözni egy másik nadrágba. Tudod, a férfiember úgy öltözködik, hogy a zsebében vannak a dolgai, azt a ruhát veszi fel, amibe bepakolt. Egy nő minden nap valami mást vesz fel, a táskája telis-tele van rámolva.

Egy férfinak nincsen retikülje. És ha egyszer nem ebbe a zsebembe teszem vissza

––A kutatásaidról mesélnél nekünk?

––Abban az értelemben, ahogy tudósnak képzelné el az ember a tudóst, én azt hiszem nem voltam soha se tudós, se kutató. Volt olyan szakasza az életemnek, amikor olyasmivel foglalkoztam, amik újszerű dolgok voltak. Ha jól belegondolsz, akkor az egész kutatósdi dolog tulajdonképpen azért kell, hogy legyen egy olyan közeg, ahol ki tudja forrni magát az a néhány dolog, ami tényleg előreviszi a világot. Egy átlag kutató, bármit is kutat, bármivel is foglalkozik, egész életében nem produkál semmi használhatót. Nem is ez a célja a dolognak. Ugyanúgy, ha megnézünk egy embert, aki úszó akar lenni, akkor igen nagy valószínűséggel nem lesz belőle olimpikon. De ahhoz, hogy a magyar sport ki tudjon termelni például néhány olimpiai aranyérmet úszásból, ahhoz kell az a sok ezer gyerek, aki szintén úszik, mert ez inspirálja azt a néhányat, akiből majd olimpikon lesz. Ez adja azt a közeget, adja a kiválasztás lehetőségét. Tehát a sok feleslegesnek tűnő kutató is értékes, mert nélkülük nem lenne az pár nagy tudós, akik tényleg előreviszi a dolgokat.

––Optimista emberként bizonyára vannak még terveid…

–– Azt tervezem, hogy nyugdíjba megyek, amint lehet, és folytatom ott, ahol abbahagytam: keresek néhány gimnazistát, akit korrepetálni kell matekból és fizikából…

Impulzus

11

Keltető – avagy ki hozza a gólyát?

A félreértések eloszlatása végett előrebocsátom, hogy a következőkben nem a gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjébe tartozó madarak szaporodásáról lesz szó. Illetve azt is leszögezném, hogy ideális esetben a gólyát nem kell hozni, mert jön magától. Van viszont sok olyan gólya, azaz gólyajelölt (tojás? fióka?), aki nem tudja, hogy élete legszebb éveit a VIK-en akarja tölteni. Ilyenkor jön a jó öreg marketing, azaz hírnév ide, diploma értéke oda, a kar kénytelen hirdetni magát. Az egyetemek persze nem szórólapokon és újsághirdetésekben reklámoznak (már amelyik ad magára), hanem bizonyos rendezvényeken.

A legalapvetőbb ilyen rendezvény a nyílt nap. Ez azt jelenti, hogy az egyetem megnyitja kapuit a leendő hallgatók (és szüleik) előtt, akik jönnek, hogy szétnézzenek és érdeklődjenek. Ez összegyetemi mulatságot jelent, azaz mind a nyolc kar képviselteti magát, és esetenként versenyeznek is a diákok figyelméért. Ennek érdekében a karok igyekeznek minél látványosabb bemutatókkal, kísérletekkel, kiállításokkal készülni, amikkel lenyűgözhetik az érdeklődőket. Ez sokszor nem jelent gondot, a gépészek hoznak egy kipreparált motort vagy váltót, a vegyészek a legújabb csodaanyagukat (vagy legrosszabb esetben szárazjeges málnaszörpöt), a TTKsok fraktálgenerátorokat és a matematika egyéb anyagi megnyilvánulásait mutogatják.

De az építészek már kicsit nehezebb helyzetben vannak, mert az épületmodellek szállíthatósága nem áll arányban a látogatóvonzó képességükkel, az építőmérnökök pedig nyilván nem fognak beállítani egy úthengerrel, a közlekesek sem hozhatnak autókat, a GTKsok meg aztán tényleg gondban vannak, ha valami látványos dolgot kell kitenni (letenni?) az asztalra. Nálunk szerencsére ez nem jelent problémát, hiszen sok a barkácsolós kedvű kolléga, mind egyetemi, mind kollégiumi szinten. Az astabil multivibrátor évek óta az ilyen jellegű kivonulások slágere, olyannyira, hogy idén a kar 60 éves évfordulójára egyetemi szervezésben is készültek villogók.

A másik egyetemi méretű rendezvény a Kutatók Éjszakája, mely azt a célt tűzte zászlójára, hogy a tudományok iránt akár csak egészen kis mértékben érdeklődőket is bevezesse a kutatások és kísérletek világába.

Ennek keretében érkezett hozzánk például komplett iskolai osztály egy rendhagyó kémiaórára, de a reaktor is teljes látogatókapacitással üzemelt, és a nagyfeszültségű labort is nyitva tartották jóval a hivatalos zárási idő után is, a nagy érdeklődésre való tekintettel.

12

Említettem a kar „születésnapját”, ennek alkalmából rendeztünk egy saját, kisebb „kutatók északáját”, hivatalos nevén Nyílt Laborok Délutánját. Ez direkt a szakterület iránt érdeklődő középiskolásoknak lett szervezve, a kar adta a laborokat és a laborvezetőket (ezúttal tárlatvezetői és demonstrátori minőségükben), a seniorárda pedig a fiatalokhoz közel álló kísérőket biztosította, akik arról gondoskodtak, hogy a diákcsoportok időben megérkezzenek a következő bemutató helyszínére. A látogatók reakciói vegyesek voltak, nyilván az esemény kötelező volta miatt sok volt a „kinemsz*jale” hozzáállású diák is, akik remélhetőleg más oktatási intézményben fogják folytatni a tanulmányaikat.

A felvételinél maradva, időben a legközelebb volt a 10. Educatio Nemzetközi Oktatási Szakkiállítás, melyen szintén megjelent a BME és azon belül a VIK is. Itt viszont már nem egymás ellen küzdött a nyolc kar a leendő hallgatókért, hanem a több tucat másik oktatási intézmény volt a konkurencia.

Akik, nem érdemes tagadni, sokszor nagyságrendekkel nagyobb költségvetéssel, alaposabb szervezéssel és nagyobb profillal jelentek meg. Nem tudom, a többi karnál ez hogyan történt, de a VIK-en a Hallgatói Képviselet kérte fel a Simonyi Szakkollégiumot a látogatóvonzásra, ami így nagyrészt a SEM, a LEGO kör és az AC vállára hárult.

Nyilván nem sokat segített a helyzeten az

éppen gőzerővel dübörgő vizsgaidőszak, sem a kilenc négyzetméteres (mínusz asztalok) kiállítótér, de a második nap végére benne volt a levegőben, hogy jó volt, de sokkal jobb is lehetett volna.

Helyszíni tudósítónk jelentése szerint a mostani középiskolások sem különböznek sokban a korábbi években megszokottaktól, továbbra is sokan (szemmel látható zenei ízlésűek) szeretnének hangmérnöknek tanulni nálunk, még többen hiszik azt, hogy képesek vagyunk befolyásolni, de minimum ismerjük az eljövendő felvételi pontszámokat, és nagyon sokan nem merik megsimogatni a Tesla-tekercset. Meglepő módon növekszik az olyan csajok aránya, akik a pasijuk helyett jöttek el, és neki viszik az információs anyagokat. Ennyit a későbbi papucsférjekről. Vannak olyan diákok, akik a szüleikkel jönnek, vannak egyedül érkezők, páran haverok társaságában járnak körbe, és olyanok is vannak, akik helyett a szüleik végzik a pályaválasztást.

Megemlítendő még a seniorgárda ezirányú törekvése is, melyet a kari vezetés is támogat. A Gimi Projekt keretein belül vállalkozó kedvű seniorok és kari oktatók látogatnak el egyes középiskolákba, ahol előadást tartanak a diákoknak az egyetemről, a karról, a kollégiumról, de leginkább a közéletről. Nem titkolt céljuk természetesen a diákok idecsábítása.

Arról sajnos semmilyen becslésünk sincs, hogy a szeptemberben érkező gólyák mikor és miért döntöttek a VIK mellett, de az biztos, hogy amíg ők jönnek hozzánk, addig nincs gond a képzésünkkel. A kivonulásokat pedig már csak a hagyomány kedvéért illetve azért is érdemes folytatni, hogy megmutassuk a világnak, hogy kik vagyunk és mit tudunk.

Z

A női tudós is tudós

XXXVII./5.

Immáron hetedik alkalommal adták át Magyarországon a L’Oreál és az UNESCO által létrehozott Woman in science díjat, melyre 2003 óta három kategóriában pályázhatnak a hazai felsőoktatási intézményekben vagy az MTA kutatóintézeteiben dolgozó nők. November 12-én Lőrincz Andrea agykutató, Toldy Andrea vegyészmérnök és Fuxreiter Mónika biológus munkáját ismerték el.

Miért is jött létre ez a díj? Az utóbbi időben igencsak háttérbe szorult a női nem a tudományos pályákon. Hiába változott mostanra a felsőoktatás helyzete (gondoljunk csak arra, hogy pár tíz évvel ezelőtt bizonyos szakokon még egyáltalán nem tanulhattak női hallgatók), a magasabb, vezető pozíciókban lévők többsége azonban még mindig férfi. Ennek ellenére kívülállóként nem gondolnám, hogy a kutatással foglalkozó nőket negatívan különböztetik meg, vagy munkájukat kevésbé értékelik (2009-ben több női tudóst is Nobel-díjjal jutalmaztak). Azzal azonban egyetértek, hogy a társadalmi, gazdasági életben gyakran háttérbe szorulnak a természettudományos kutatással foglalkozó nők – bár legtöbbször a téves előítéletek miatt. A díjazás célja az, hogy az elismerést elnyerő hölgyekre példaképként tekinthessenek, és kedvet adjanak a lányoknak a tudományos pályára lépéshez. Nem tudom, hogy ez mennyire érte el a célját, véleményem szerint még gyermekcipőben jár a kezdeményezés hazánkban – a díjazottak munkássága, eredményei azonban valóban figyelemre méltóak.

Lőrincz Andrea agykutató az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutató Intézetének tudományos főmunkatársa. Az agykéregi ingertovábbítás folyamatát vizsgálta, saját, elsőszerzős közleményei számos neves külföldi szakfolyóiratban jelentek meg.

Toldy Andrea vegyészmérnök a BME munkatársa egy égésgátló vegyületcsoportot kísérletezett ki. Az általában rendkívül jól égő polimerek a legtöbb felhasználási

területen csak akkor alkalmazhatóak, ha csökkentjük az éghetőségüket. A biztonsági követelmények szigorodása következtében az égésgátlás egyre fontosabb szerepet játszik számos műszaki alkalmazási területen.

Közel tízéves kutatómunkája során olyan új égésgátló vegyületcsoportot fejlesztett ki, amely környezetbarát, és hatékony alternatívát nyújt a ma még leginkább használt halogéntartalmú égésgátló adalékok helyettesítésére. A szabadalmaztatott eljárás egyszerű, gazdaságos megoldást kínál főként az epoxigyanták égésgátlására, így lehetővé teszi az epoxigyanták alkalmazását számos olyan területen, ahol éghetőségük korlátozza felhasználásukat. Ilyen felhasználási terület például a repülőgépgyártás, ahol olyan kompozit anyagokat használnak fel, melyek szénszövetet tartalmaznak, s ezt a szenes részt vonják körbe ezzel a speciális anyaggal. A repülőgépek külső szerkezeti elemei készülnek ebből az anyagból, mely használatával a gépek tömege is jelentősen csökkenthető.

Fuxreiter Mónika biológus az MTA Szegedi Biológiai Központjának kutatómunkatársa, aki a DNS-hez köthető enzimek viselkedését, a fehérjék szerepét vizsgálja a molekuláris felismerési folyamatokban.

Munkatársaival kidolgozta a rendezetlen fehérjék komplexeinek elméletét. A fehérjék szerkezetének ismeretében fontos élettani folyamatok lehetnek tervezhetők.

Léteznek azonban olyan fehérjék, amelyek nem rendelkeznek ilyen ismert rendezett résszel. A rendezetlen fehérjék esetében a rendezetlen szerkezet szükséges funkciójuk

ellátásához, ha megsérül a szerkezet, akkor az különböző betegségek, például rák kialakulásáért felelős. Az elmúlt években a rendezetlenség evolúciós vonatkozásai felé fordult a kutatónő érdeklődése. Kiderült ugyanis, hogy minél fejlettebb egy szervezet, annál több rendezetlen fehérjével rendelkezik – ennek pontos okai még nem ismertek. Azonban bármennyire is elméletinek hangzik ez a kutatás, rendkívül sok gyakorlati haszna van, hiszen a kísérletek során számos gyógyszer fejlesztésére adódik lehetőség.

Több lenne a férfi tudós, mint a női? Ez inkább csak egy régi megszokás, hisz ha meghalljuk, hogy „kutató” vagy „profes�szor”, mindenkinek az a hatvan-hetven év körüli, szakállas, fehérköpenyes, szemüveges férfi ugrik be, akit a filmekben lehet látni. Viszont egy kutatás szerint a korai matekzsenik aránya 50-50%-ban oszlik meg a nemek közt, tehát csak egy későbbi életkorban alakulnak ki az arányok, hogy ki fog végül tudományos területen tevékenykedni. Amerikában ezt a dolgot azzal magyarázzák, hogy a nők jobb kommunikációs készséggel rendelkeznek, mint a férfiak, így sokkal több választási lehetőséggel rendelkeznek szakmai tekintetben, így zömmel élnek azzal a lehetőséggel, hogy emberközelibb szakmát válasszanak. Érdekes kérdések ezek, mindenesetre szerintem egy jelentős tudományos felfedezés esetén senki sem azt nézi, hogy nő vagy férfi neve védjelzi-e azt.

Simon Dóri

Művészhajlamod-e van? Alkotási vágyadat ki-e éled?

Eleged van abból, hogy alkotási vágyad és kreativitásod csak a féléves házi feladatok táblázatkezelőből generált grafikonjainak cicomázásában, Bode-diagramok színezésében és Karnaugh-táblák szegélyének vastagításában élheted ki? Ódát tudnál írni arról, hogy milyen unalmas volt ma is az ábrázoló geometria? Filmet forgatnál arról, hogy a kénsav mire képes a Ch C14-ben felakasztott periódusos

rendszerrel? Olyan szépnek találod a vezérműszíjat az új Audiban, hogy legszívesebben színdarabot írnál hozzá? Ha bármelyik kérdésre adott válaszod legalább egy talán, akkor Neked szól a következő felhívásunk.

A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen működő Műegyetemi Sajtóklub – a Bercsényi Hangstúdió, a GT Times, az Egyetemi Zöld Kör, az Impulzus, a Karima, a Kari Papír, a KÁTÉ, a Kémlelő, a Közhír és a PikkÁsz támogatásával - alkotói pályázatot hirdet a Műegyetem polgárai számára. A pályázat témája: Szimpla.

Az előző tanévekben zajlott alkotói pályázatokhoz hasonlóan a Műegyetemi Sajtóklub a 2009/2010-es tanévben is azért,

hogy lehetőséget teremtsen a hallgatók alkotói készségének megnyilvánulására, és népszerűsítse az újságírást, az irodalmi művészetet, a fényképezést, a környezettudatosságot, valamint a médiával foglalkozó hallgatói szervezeteket a Műegyetemen, alkotói pályázatot ír ki a Műegyetem polgárai számára.

Az alkotói pályázatot 5 kategóriában hirdetjük meg: Próza, Vers, Természetfotó, Fotó és Grafika,. A beadás határideje: 2010. április 15.

A részletekért keresd plakátjainkat egyetem szerte, kedvenc kari lapodat, vagy látogasd meg a http://musajt.bme.hu honlapot!

Műegyetemi Sajtóklub

13

Gamer

cikk

Te tudsz írni? (Biztos?) 3. rész Egy Grensing nevéhez fűződő nyolcvanas évek végén készült jelentés szerint a vezetők 79%-a az íráskészséget tartotta a legelhanyagoltabb, és emellett a produktivitáshoz legjobban hozzájáruló készségeknek. Egy négy évvel későbbi, 402 vállalatot magába foglaló Associated Press felmérés szerint a vezetők a legértékesebb készségnek az íráskészséget tartották, és emellett úgy látták, hogy alkalmazottaik 80%-ának fejlődnie kell e téren. Az Olsten Corp., egy személyzeti tanácsadó cég felmérése pontosan ugyanerre az eredményre jutott, csak további öt évvel később. A Personnel Update magazin egy ennél is frissebb számából idézve pedig: „az iskoláink, és egyetemeink szánalmasan megbuktak: a végzősök kétharmada úgy kerül ki az életbe, hogy egy egyszerű levelet képtelen megírni”. De ne menjünk messzire!

A Figyelő három évvel ezelőtti számában volt egy cikk a frissdiplomások használhatatlanságáról olyan megtörtént sztorikkal fűszerezve, hogy a hajam égnek állt. Saját magam is tapasztalom, hogy sokan még mindig nem ismerik az email-etikettet, és az emailek sokszor inkább egy tíz-húsz évvel ezelőtti üzleti levél formáját idézik, mint a 21. század követelményeinek megfelelő tömör, logikus és áttekinthető felépítést.

Mi a tanulság? Sok mai vezető panaszkodik a felsőoktatásból kikerülők szánalmas íráskészsége miatt: egy egyszerű jelentés, feljegyzés, üzleti levél vagy email megfogalmazása is több energiát emészt fel, és szegényesebb eredményt hoz, mint ahogy elvárható lenne. Egy közepes íráskészséggel bíró emberekkel teli munkaerőpiacon pedig ki más jutna előrébb mint az, aki kiemelkedik?

Ennek érdekében, cikksorozatunk záró részében hadd adjak neked tippeket arra, hogyan legyen minél jobb a végeredmény.

1. Le a zavaró tényezőkkel! Írni csak zavartalanul, nyugodt környezetben lehet. Ha csörög a telefon, percenként ellenőrzöd az emailjeidet, vagy állandóan hozzád szólnak és megzavarnak, exponenciálisan nő az íráshoz szükséges idő. A legjobb az lenne, ha egyszerűen szállodába költöznél arra az időre, amíg zavartalan környezetre van szükséged.

Mivel azonban ez nehezen keresztülvihető, tegyél meg minden lehetséges dolgot a zavaró tényezők kiküszöbölésére.

2. Pongyola kifejezések, szleng és hivataloskodás Kerüld a pongyola kifejezéseket, a túl hivataloskodó megfogalmazást és a szlenget! A „dolog” szó helyett próbáld konkrétabban megnevezni, amiről szó van: gondolat, elv, érv, összetevő, szabály stb. A „lecsekkolni” nem magyar szó, és a „bonyolít” egyáltalán nem azt jelenti, hogy valamit véghezvisz, hanem azt, hogy bonyolulttá tesz.

3. Rövidítések és szakkifejezések A rövidítéseket és a szakkifejezéseket magyarázd lábjegyzetben, vagy zárójelben mögötte. Ne indulj ki abból, hogy mindenki ismeri ezeket! Kerüld a nehéz szakkifejezések halmozását, ettől

14

nem lesz jobb, amit írtál, és nem tűnsz okosabbnak sem! Ne ess viszont abba a hibába sem, hogy nem használod azt az alapvető nyelvezetet, ami a szakmai kommunikáció alapja, amikor szakmai közönségnek írsz!

4. Számok a mondatban A számokat tíz alatt vagy mondatkezdéskor írd ki! Például: Az emberek tíz százaléka… vagy „Tizenhárom szabály létezik…”.

5. Kevés szóval!

Mellőzd a többszörösen összetett mondatokat! Legyenek a mondataid olyan rövidek, amennyire csak lehet, anélkül, hogy kisiskolás szövegíróra gyanakodnának az olvasók.

6. Helyesen!

Amit a WORD zölddel aláhúz, legtöbbször valamiért nem helyes. Mivel valóban vannak hibák a WORD helyesírás-ellenőrzőjében, hajlamosak vagyunk legyinteni a zölddel aláhúzottakra, de itt a szöveget nézd meg alaposabban! Természetesen minden könyvespolcon ott kellene lennie A magyar helyesírási szótár aktuális kiadásának… Van ugyanis olyan, amit nem fedez fel a helyesírás-ellenőrző! Tipikusan ilyen hiba az egyelőre-egyenlőre.

Valójában csak az előbbi használható „most még” értelemben, az utóbbi nem. Tudtad?

7. Pihentesd, amit írtál!

Hagyj magadnak időt arra, hogy pihenjen egyet az irományod – attól függően, hogy mennyi időd maradt – egy órát, egy napot, vagy egy hetet. Ezután olvasd el újra, hiszen csak így tudod majd friss szemmel nézni, és felfedezni az esetleges logikai ugrásokat, vagy homályos pontokat. El kell távolodnod az írástól! Amíg ugyanis benne vagy a folyamatában, nem leszel képes semleges kívülállóként tekinteni a leírtakra.

8. Olvasd fel hangosan!

Amikor elkészültél, olvasd fel hangosan, amit írtál! Csak így derül ki, hogy a fogalmazás mennyire gördülékeny. Ahol megakadsz az olvasásban, ott valószínűleg egy szórendi, vagy valamilyen más nyelvtani bökkenő van – ezt a részt nézd meg alaposan!

Házi feladat Nézd át egy régebbi irományod! Próbáld kevesebb szóval, gördülékenyebben átfogalmazni, és derítsd fel hangos olvasással a bökkenőket benne! Nézd át a többi szabály szerint is!

Szalai Gabriella 7 tévhit a tanulással kapcsolatban ingyenes tanulmány a Tanulási tippek hírlevélre való feliratkozáskor www.tanuljtanulni.hu

Gamer

XXXVII./5.

cikk

Év eleji Budget-földje

Az itthoni videojátékpiacra mindig is jellemző volt, hogy a teljes árú játékok mellett a budget (értsd: soványabb pénztárcákhoz méretezett) kiadások jobban fogytak. Miért lehetséges ez? Nem szeretnénk sem szociológiai-ludológiai elméletekkel, sem gazdasági elemzésekkel fárasztani benneteket, az okokra kis gondolkodás után bárki rájöhet.

Az viszont annál érdekesebb, hogy karácsony után ismét pezsgés van az olcsóbb játékok között, mégpedig nem is akármilyen. A dobozos PC címek immár elérték az egy kiloforintos lélektani határt a MegaGames sub-budget (ne nevessetek, így hívják a kategóriát) sorozattal. Nem csak a besorolás, maga a tényleges sorozatcím sem túl fantáziadús, mégis elismerően kell hümmögnünk az MG könyvtárában található játékokról. A Suffering első és második epizódja egy csomagban kiváló lehetőséget nyújt a horrorrajongóknak némi véres borzongásra. Mi a városban játszódó második rész mellett tesszük le a voksunkat, amely még mai szemmel nézve is egy korrekt darab. Az MG sorozatból kiemelkedik a Fable: Lost Chapters is, amely az előző generáció egyik meghatározó kaland-RPG címe volt. Aki még nem találkozott Molyneux mester remekművével, annak itt a remek alkalom némi ismerkedésre. A Shellshock 2 sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött (minimális) reményeimet annak idején („Zombis FPS Vietnamban? Ide vele!”), de aki végig bírta nézni a Free Bird nóta szólójára összevágott trailert, annak talán egy próbát megérhet a faék egyszerűségű zombidarálás a vietnami határ mentén. Akad egy Tony Hawk játék is a címlistában (American Wasteland), de ha van egy játékos hugi/öcsi a családban, annak jó szívvel ajánljuk a Spiderwick Chronicles-t. A cikkíró bátortalanul meri csak megjegyezni, hogy a játék nagykonzolos átiratával meglepően jól szórakozott a nyári uborkaszezonban. Témájánál, könnyedségénél fogva a legkisebbeket is lekötheti a program.

A Gyémánt Kiadás legújabb addíciói közül a FEAR 2-t, a Tomb Raider Underworld-öt és a Witcher különleges kiadását említenénk. Mindhárom szoftverről írtunk már nektek a közelmúltban, nem véletlenül emeljük ki őket most is minőségük és míves mivoltuk miatt.

A legdurvább akciókat a Legjobb Választás sorozatban találtuk. Az éppen egy esztendős Pure versenyjáték iszonyatosan megéri az árát (máig az egyik legjobb offroad versenyről beszélünk), de ha már négykerekűekről beszélünk, a sárdagasztó Sega Rally-t, a fülledt Test Drive Unlimited-et és az árkád gyöngyszem Outrun 2006-ost kell megemlítenünk még a listából. Frissesség ide vagy oda, ezek közül a címek közül a legrégebbi, az Outrun a kedvencünk. Hogy miért? Mert szédítő módon képes átadni azt a hangulatot, amit a legjobb játéktermi és konzoljátékok képesek csak megidézni. Akik pedig még emlékeznek a kilencvenes évek elejére, azoknak a Sonic gyűjtemény (Mega Collection+) fog kellemes perceket-órákat szerezni. RTS rajongók sem járnak rosszul, ha szétnéznek a fehér tokok között. A Universe at War egy kiemelkedő valós idejű stratégiajáték, a generációban pedig nem nagyon vagyunk eleresztve a műfajjal.

A Starcraft 2 megjelenéséig el lehet vele lenni – az idegen fajok más-más taktikát igényelnek, a térképek izgalmasak, és a grafika sem szégyenteljes. A fantasztikus intro hazánk fiainak keze munkáját dicséri… A programmal Games for Windows Live-ra is felcsatlakozhatunk – kár, hogy az achievementek nagyon nehezen jönnek a szingli kampány során. Porba a Walkerekkel! Ha pedig szívügyünk a multis stratégia, a Demigodot is érdemes lehet megfontolnunk.

Ezek voltak a mi kedvenceink a szezon felhozatalából. Reméljük, a játékosok továbbra is az eredeti dobozos játékot választják a warez helyett. Ezeknek a sorozatoknak nem titkoltan (az ár, a felhozatal és a kivitelezés révén) ez a céljuk. Játékban gazdag esztendőt kívánunk!

mcmacko

Ali(PC,eX360,ns PS3)vs. Predator A Rebellion fejlesztőgárdája sikeresen kalapált kultuszjátékot az 1999-ben megjelent PC-s Aliens vs. Predator epizódból. Persze az idő ma már eljárt az első és a második rész felett is, az oxfordi fejlesztők ennélfogva úgy gondolták, hogy a mai generáció színvonalára hozzák a szériát. Vajon sikerült a 2010-es folytatásnak a bravúr?

Félelemmel tettük fel a kérdést a játék megjelenése előtt, hiszen a Rebellion elég sok kritikán aluli játékkal gazdagította (?) mostanában a játékboltok polcait. A baljós felharmonikusokkal teli várakozás azonban pozitív csalódásba torkollott. Az AvP ugyanis tisztességes, jól összerakott program lett.

A három faj most is teljesen különálló játékstílust igényel. A közkatonával a tipikus horror-FPS játékba csöppenünk. Egyedül rohangászunk a bázison, a finomítóban és a romoknál, alkalmanként ránk tör néhány rútság, húzzuk a ravaszt, reppen a skuló, fröccsen a sav, majd futva mentjük az irhánkat, amíg újratöltünk.

A Gamer rovatot a

Csupán pisztollyal játszva pláne megnő a parafaktor (kipróbáltam – nagyon durva), de a virtuális rambók is kiélhetik magukat a filmben látott játékszerek (lángszóró, sörétes) segítségével. Az alien ezzel szemben megfontolt taktikázásra épít. Sötét sarkokat, szűk folyosókat használ a közlekedéshez, és lesből ejti el áldozatait. A rohamtaktika mit sem ér a gépfegyverek ellen. Három állig felfegyverzett katona ellen egymagunkban nincs esélyünk, az eszünket kell használnunk, és a terep adta lehetőségeket. Az alien karakter egyébként egészen érdekes sztorival bír, kár hogy alig két óra alatt lenyomható a szingli kampánya. A ragadozó ebben az epizódban is különlegesen erős karakter, de tegyük hozzá, ő sem halhatatlan. Közelharcra építő pályái később a fegyverek és a vizor sisak fejlesztésével, megszerzésével egyre inkább távolsági harcra késztetnek minket. A ritmus és a történet itt is rendben van, a fókuszált támadásaink, ugrásaink pedig tovább szélesítik a lehetőségeinket. A három karakterrel összesen szűk nyolc-kilenc óra alatt végezhetünk, ez pedig mai szemmel nézve tök átlagos időnek felel meg. A sztori sajnos eléggé butácska és egyszerű, valamint a narratíva sem hozza a nagyok által prezentált színvonalat. Ugyanazokat a pályákat járjuk be a három karakterrel, csak épp mindig

támogatta.

15

Gamer más szemszögből, más utakat használva. A grafika korrekt, a játék megfelelő hardver segítségével PC-n még a DX11-et is támogatja.

A konzolverzió miatt sem kell szégyenkezniük a grafikusoknak, hiszen a fény-árnyék effektek és a motion blur heves alkalmazása decens látványt nyújt Xbox360-on és Playstation3-on egyaránt. A hangokról is érdemes megemlékezni, mert egytől egyig a filmekből emelték ki a mintákat. A predator üvölt, az alien sziszeg és morog, az emberek pedig rádión tartják egymással a kapcsolatot.

A szinkronstábnak sikerült Lance Henriksent (a filmek Weyland Bishopját) leszerződtetni az antihérosz szerepére, ezzel az aprósággal szintén a geek rajongóknak kedveskednek.

A játék multiplayer meglepetést is tartogat. A PC verziónál LIVE kapcsolaton keresztül dúl a fajokat összecsődítő hirig. A vegyes DM mellett Infestation és Predator Hunt mókákra is beugorhatunk, ahol az emberek az alienek, vagy épp a vadászok elől menekülnek. Fontos adalék a Survivor mód, ahol legföljebb

cikk

négy társunkkal vállvetve küzdünk a sötét folyosókon, az utolsó leheletünkig. Emlékezetes négyen küzdeni a szűnni nem akaró alien horda ellen, csak aztán nehogy rosszakat álmodjunk…

A játék tehát korrekt, tartalmas, és korszerű – de közel sem tökéletes. Az apró script bugokat feltehetően patch-csel fogják korrigálni, a többi apróságot meg a folytatásnál tudják tovább csiszolni. Rajongók bizonyára sokáig élvezni fogják a multiplayer által nyújtott örömöket, a közömbös FPS játékosoknak pedig egyszer mindenképp érdemes végigjátszani az unikális vonásokkal felvértezett sztori módot. A brit kasszáknál idén az AvP teljesített eddig a legjobban – ha a siker máshol is bejön, borítékolható a folytatás. Reméljük ebben sikerül egy picit epikusabbra szőni a történet fonalát, valamint reméljük, hogy hosszabb kampányt kapunk a két idegen fajjal.

mcmacko

Fáklyafényben Első ránézésre a Torchlight névre keresztelt játék nem több egy túlszínezett hack’n’slash kalandnál, ráadásul kb. két másodperc múlva már süt róla, hogy egy hatalmas Diablo-nyúlás az egész. De mit mondunk akkor, ha rájövünk, hogy olyannyira igazunk van, hogy tudniillik a Diablo franchise megalkotói, Max és Erich Schaefer vezették az ötletgazda Travis Baldree kezét (aki a Fate nevű, viszonylag ismeretlen, szintén Diablo farvízén elevickélő game-mel fektette le a Torchlight alapjait).

Bizony, a sokak által istenített alkotóknak köszönhetjük ezt is, és remélhetőleg hálásabbak vagyunk, mint a Blizzard, aki a mai napig azt próbálja lenyomni a játékosok torkán, hogy mennyire fasza lesz a feltehetőleg halálosan kifényezett, „bérmunkában” készülő Dió 3, miközben az alapítóatyák egy „kösz nem, elmegyünk inkább egy ötletes, indie fejlesztésbe segíteni” felkiáltással otthagyták a bezáródó Blizzard North szent kapuit, hátrahagyva a játékipar történelmének egyik ékkövét. Mentek, mendegéltek, útközben hozzájuk csapódott Matt Uelmen, akinek elég lenne csak annyit írnia a névjegykártyájára, hogy „composer of Tristram theme”, vagy „StarCraft sound designer”, máris rengetegen tudnák, hogy a játékipar egyik legkiválóbb zenészével van dolguk.

Aztán rátaláltak Mr. Baldree-ra, és arra a párszáz megás játékra, amely Fate névre hallgat, a legérdekesebb rougelike hagyományokat hozta el nekünk a 3D köntösében. A rougelike játékok története visszanyúlik a hetvenes évek végére, amikor unatkozó egyetemisták feltalálták a népszerű D&D szabályrendszer és randomgenerált, zárt pályák (dungeonok) összeházasítását – a továbbiakkal kapcsolatban érdemes a ’rougelike’ kifejezésre ráwikizni.

A Fate olyan ötleteket tartalmazott, mint a málhás szamár szerepét betöltő, halhatatlan segítő ’pet’ alkalmazása, amely állatot (eredményes horgászatokat követően) különféle halakkal megetetve a dungeonokban portyázó szörnyekké változtathatjuk (természetesen ekkor is a segítségünkre lesz). Vagy

16

ide sorolhatjuk az egyszerűsített inventory-rendszert (egy tárgy egy slot), a halálesetek „kreatív” – valamit valamiért – típusú lekezelését illetve a fő küldetésszál utáni legendává magasztosuló fegyvereink, vértjeink átörökítését egy New Game wannabe hősének.

Ezeket leszámítva a Fate nem volt több egy randomizált barlangászásnál, random questekkel, még randomabb loot dobálásokkal. Ameddig a csicsás grafika, és a feltűnő újdonságok életben tudták tartani a játékos grind-érzését, addig lehetett vele játszani.

Viszont egy nagy dobás még volt benne, és ezt hozza a Torchlight. Kimunkált, de cseppet sem idegesítő küldetésünk során egyre mélyebbre ereszkedünk a címszereplő falucska alá valami hatalmas gonosz ellenében, miközben a rejtekhelyekről tengernyi ágyútöltelék, izmos monszták és effektkirály varázslók próbálnak megfektetni. Van akinek nem fog bejönni az effajta színes-szagos, hentelős időtöltés, és továbbadja a húgának az egeret (lévén – megszállottan gót diabloidok kapjanak a szívükhöz – sokbites lett a paletta), de akit el tud ragadni, ha a képet megremegtető slash után dominószerűen dőlnek a csontik, az tegyen szabaddá pár órát a napjából. Néha elég csak üldögélni kicsit, és hallgatni a gyönyörű soundtracket, nézni a pálya finomságait, amelyek a szépemlékű Warcraft-RTSek képi világát igényesen, forgathatóan adják vissza (egy OGRE nevű, open source motorral).

Legyen választásunk akár a batár nagy harcos, vagy a puskákkal nyomuló bőrszerkós kiscsaj, esetleg az infós kockának is beillő varázsló srác, nem járunk rosszul a tavaszi üresjáratban a Torchlighttal.

Keressétek a fejlesztői oldalról a demót, majd ha tetszik, a PayPal segítségével kifizethető, letölthető verziót. Három mekis menüt megér, annál ugyanis tovább fog tartani.

Greg

Gamer

cikk

Téli olimpia Nintendo – és SEGA – módra

A Téli Olimpiai Játékok közeledtével a videojátékfejlesztők is fejest ugrottak a készülődésbe. Az üzlet pörög, az emberek már jó előre kíváncsiak a téli sportok ünnepére, az Olimpia pedig üvölt a virtuális feldolgozásért. Nézzük meg, hogy a vancouveri eseményre hogyan készült a Nintendo.

A japán cég kulcsfigurája Mario, a bajszos vízvezeték-szerelő. Pocakos hapsikám volt már ügyeletes világmegmentő, társasjáték figura, matektanár, sőt gokart sofőr is. Most a havat próbálja meghódítani díszes kompániájával, melyhez immár másodszor csatlakozik a SEGA üdvöskéje – Sonic és bandája.

Gondoljatok bele, hogy egy jó tíz-tizenöt éve Sonic és Mario a legnagyobb ellenfelek voltak rajongóik és a két szembenálló szórakoztatóipari óriás menedzserei szemében egyaránt.

A pekingi

olimpia környékén szerepeltek először közös játékban, majd a Smash Bros: Brawl következett. Most Vancouverben újra együtt a két csapat. Ha kilencvenötben valakinek azt mondom, hogy Sonicék egy játékban fogják zúzni Mario-ékkal a hódeszkát egy Nintendo masinán, bizonyára hangosan kiröhögtek volna.

Most azonban a tény, az tény marad, a két univerzum crossover keveréke pedig láthatóan működik, és a pénztárcák tulajdonosait is képes a kasszához csábítani. A játék pedig egyáltalán nem lett rossz.

A titok nyitja a kön�nyed megközelítés. Nincsenek szigorú szabályok, nincsen szimuláció, csak a két díszes társaság mesevilága, és a habkönnyű szórakozás. A Wii mozgásérzékelős hardverének képességeit ügyesen használja ki a program, hiszen gyakorlatilag minden feladat során az adott sport ritmusát és mozgását próbáljuk valamilyen módon elcsípni. Persze ez a nem mindennapi irányítási séma kellő bulijelleget hordoz magában, erre pedig a fejlesztők is gondoltak. A játék egy képernyőn akár négy játékos fogadására is képes, ezzel kitolva az egyjátékos mód soványka játékidejét. Az irányítást néhány versenyszámban a másik cikkünkben prezentált Balance Board is segítheti – a buli sokkal érdekesebb lehet a fitneszpaddal, csak vigyázzunk, nehogy a heves hódeszkázás közben leverjünk valamit – vagy valakit – a környezetünkben.

XXXVII./5.

Szerencsére a sportok könnyen elsajátíthatóak, de ennek megfelelően ne is várjunk túlzott mélységet a megvalósításban. A Festival mód tekinthető a hivatalos karriernek, az olimpiai játékokat ez a kampány igyekszik lefedni. A Festival során olyan Dream számokat nyithatunk meg, melyek egy kicsit turbózott változatai az eredeti sportoknak. A fejlesztők egészen a szereplők saját, megkülönböztethető univerzumaihoz nyúltak vissza, a fékevesztett Dream pályák díszítőelemei tehát ismerősek lesznek a régebbi Mario és Sonic játékokból.

A játékkal a legnagyobb baj talán a technológia szintjén van. Sokat tölt, gyakran bedöcög, és az összkép sem sokkal szebb egy N64-es játék grafikájánál. Oké, tudjuk, hogy a Wii nem a csúcsgrafika megjelenítésére lett tervezve, de a hátterek egyszerűsége gyakran már nagyon lemarad a mai nívótól. Legalább a karaktereken meglátszik a befektetett 3D modellezői munka… Összességében tehát egy korrekt sportjátékot tudhatunk magunkénak a Mario & Sonic at the Olympic Winter Games megvásárlásával. Sajnos az összképbe belerondít a némileg sekélyes kidolgozás és a technológia visszamaradt jellege. Minden más viszont a helyén van, így a címet csak ajánlani tudjuk, ha valaki szeretné virtuálisan is követni a TV-ben zajló téli játékokat. Arról nem is beszélve, hogy a későbbi házibulik során a haveroknak simán oda lehet tenni a Wii Sports Resort valamint a Wii Fit Plus mellé Mario és Sonic második nagy összeborulását.

mcmacko

Mozgasd a tested! avagy Wii Balance Board a tesztlaboratóri umban A Nintendo három dologhoz ért. Elsősorban szórakoztatnak immár évtizedes hagyományokkal, japán minőségi elvárások szerint. Másodsorban a közönség nyelvét beszélik, szinte mesébe illő módon. Az utóbbi években szinte kivétel nélkül ráéreztek arra, hogy mi az, ami a népnek kell. A harmadik tálentum az első kettő ötvözéséből jön össze. A Nintendo a szórakoztatóipar egyik legnagyobb pénzgyárosa. A Dual Screen és Wii konzolok eszméletlen sikere a videojáték-gyártók Dagobert bácsijává avanzsálta Iwata szan társaságát. Miután a Wii bevonta

a családot és az alkalmi játékost is, az új funkciókra kellett rágyúrni, hogy a figyelem továbbra se lankadjon.

A Balance Board fineszes módon a fogyni vágyókat célozza be. A játékos fitneszpad nem a legújabb kiegészítő a Wii kínálatában, de a Wii Fit Plus megjelenése alkalmából volt alkalmunk pár kört futni a ketyerével.

Mit is tud a szürkés deszka? Első ránézésre azt állapítjuk meg, hogy nehéz, méretes, valamint hogy kilógó vezetékek nélkül, wireless segítségével veszi fel a kapcsolatot az észként funkcionáló Wii

konzollal. Kis utánajárással kiderül, hogy ismét szenzorokat újítottak be a hardverfejlesztők. A gondosan elhelyezett nyomásérzékelők képesek az ember súlyát és a COG pontját mérni. Mi az a COG? Gyakorlatilag a tömegközéppontot (Centre of Gravity) jelenti a rövidítés. A Wii Fit Plus szoftvert a gépbe helyezve a játék első körben elkéri azokat az adatainkat, amelyet nem tud kiszámolni (nyilván a magasságunkat és a születési dátumunkat nem fogja megjósolni egy pár presszúramérő).

Ez után a súly és COG feltérképezése következik. A méredzkedés során a Balance

17

Kütyük és játékszerek Board és a szoftver a testtartásunkat értékeli, és a mérés végeredménye szerint felsorolja a rossz pózból eredő hátrányokat.

A testtömeg mellett a BMI (Body Mass Index) értékét is megkapjuk, valamint pár reflex- és súlypontjáték után a fitt-korunk is kiderül. Így készít rólunk térképet a Wii, a regisztrált karakterünkkel (Mii) pedig kezdődhet is az edzés.

A Wii Fit egyszer már sikerrel vette a piaci akadályokat, a Wii Fit Plus inkább csak kiegészítő funkciókkal bír az alapjátékhoz képest. Már a sima WF is négyféle móddal várta a mozogni vágyókat.

Az első feladatcsoport jógagyakorlatokat kínál, virtuális személyi edző társaságában. A második adag játék a muszklikra gyúr, izomcsoportok átmozgatására szolgáló feladatokat sorakoztat fel.

A poligonharcos edzőnk természetesen itt is a segítségünkre lesz. A játék eddig nem mutatna túl egy felturbózott interaktív „rubintréka” edzésnél, de szerencsére ezeket a gyakorlatokat sikerült apró okosságokkal feldobni a tervező kreatívoknak.

A balansz-deszkának semmi értelme nem volna, ha nem használnánk ki a COGmérőt. Gyakorlatok közben látszódik a sáv, ahol a súlypontunkat kell tartani, hogy az erőfeszítések érjenek is valamit. Így nem csak a szép tartás, hanem az effektív átmozgatás és a képernyőn folyó mozdulatsor mímelése is új értelmet nyer. A huszonegyedik század Jane

Fondája elhagyta a VHS szalagot, túllépett a DVD korongon, és sosem látott interakcióval funkcionál, a már számtalanszor gyermekinek titulált Nintendo konzolon.

A további két csoportba már játékosabb kihívásokat szuszakoltak. Az aerobikgyakorlatokat gondolom nem kell túlmagyaráznom. Mindenki ismeri a hullahopp karikát, a sztepedzést, a helyben futást… A különlegesség ezúttal is a nintendós bájos körítésből és a szenzorok használatából fakad.

Az utolsó feladatok az egyensúlyozásra helyezik a hangsúlyt.

Lehetek őszinte? Ezek tetszettek a legkevésbé. És most térjünk át arra, hogy a Plus miben tud többet a sima WF-hez képest. Elsősorban apró újításokról és bónuszgyakorlatokról kell beszélnünk. Apró, ám használata után annál kevésbé nélkülözhető funkció a kalóriaszámlálás. Ez arról szól, hogy az adataink és egy képlet alapján a program kiszámolja, hogy az adott edzéssel mennyi kalóriát égettünk el. Célokat is kitűzhetünk magunknak, és ezek után tudjuk csak meg igazán, hogy egy bűnös tábla csoki miatt mennyit is kell izzadnunk… Nagyon fontos kiemelni, hogy a WFP egy öltözővel, és itt definiált rutinokkal kedveskedik a tévé előtt nyújtózkodó játékosoknak. A rutin lényege, hogy tematikusan (pocak, keringés, helyes válltartás… stb.) rendszerezi a gyakorlatokat. Megadjuk, hogy most épp popóra szeretnénk gyúrni, a játék pedig tölti is be a feneket leginkább megmozgató feladattriót. Ezek a hat-nyolc perces sorozatok hatalmasat dobnak az élményen, és a koncepció szerinti edzést is nagyban elősegítik. Kár, hogy ez az alapjátékban még nem volt benne…

Ott tartunk, hogy van egy jól működő hardware, van egy jópofa tréningszoftver, és ha a beépített/opcionális ágenda szerint végezzük a feladatokat, eredményeket is képesek leszünk elérni. (Hajjaj, látnátok a „túlsúlyból” lefelé ívelő grafikonomat…)

De mit lehet a cuccal kezdeni egy többfős baráti

társaságban, hangos házibuliban? A Wii Fit (és a Plus) partijátékként is megállja a helyét, révén minden feladatot pontoz, a teljesítményünket pontosan értékeli, így jó kis csatákat tudunk vívni a haverokkal.

Ha lányokat is sikerül az összeröffenésre elcsábítani, pláne nagy lesz a móka – a nemek és bizonyos testrészek heves csatája nem csak a Twisternél lehet izgalmas… (ikszdé) A grafikai megjelenítés a WFP esetében inkább csak funkcionális, mintsem látványos. Jól megkomponált az összkép.

Tipikusan letisztult és átlátható kezelőfelület, de sajnos a poligonszám és a textúrák egy jó tíz évvel ezelőtti sztenderdet idéznek. Ehhez már szerintem hozzászoktunk a Wii esetében, mindenesetre a grafikai művészek javára említsük meg a kedves figurákat, a barátságos környezetet, és a nagyon édesen animált virtuális Balance Board kabalát.

Jó tudni, hogy a deszka nem csak a Wii Fittel képes együttműködni. Mint periféria, egészen sok játék alkalmazza már. Példának okáért a téli olimpia licenszjátéka, a Mario and Sonic at the Winter Olympic Games is fel van készítve a Balance Board használatára, de a kínálatban jobban körültekintve gördeszkás, snowboardos, sőt Raving Rabbid-es címeket is találunk, amelyek kihasználják a súlypontmérésben rejlő lehetőségeket.

A Wii Fit Plus, mint olvashattátok tehát, nem tűnik túl fair húzásnak az eredeti játék tulajdonosainak szemszögéből, de mindenki megnyugvására a fehér DVD tokban lapuló programot gyakorlatilag az add-onok árfekvésében szerezhetjük be.

Annyiért pedig a szűz Balance Board tulajoknak és a gyakorlott WF-es közönségnek is bátran ajánlható a szoftver. Hazánkban akkor aratna igazán hangos sikert, ha a magyart is ki lehetne választani nyelvként. Így egy elég számottevő korosztály marad ki a mókából, és leginkább a fiatalok játéka marad a Wii Fit Plus és a Balance Board.

Nekünk viszont továbbra is kiváló szórakozás, izgalmas partijáték, és újszerű edzésforma a csomag. Ha Wii-tulaj vagy, vétek kihagynod!

(Köszönjük szépen Szumial Joannának és a Stadlbauer Kft.-nek, hogy rendelkezésünkre bocsájtottak egy Wii Fit Plus csomagot Balance Boarddal egyetemben. )

mcmacko

18

Nagyfelbontást mi n denki n ek! x264: De hogyan is nézzük?

Az előző cikkemben próbáltam egy képet adni a digitális videó kérdésköréből. Sajnos a koncepció túllógott a helyen, ezért a cím taglalására már nem volt lehetőségem. Ezt most megteszem.

HD A nagyfelbontású (high-definition) fogalommal általában mindenki tisztában van. Ez éppen egy aktuálisan következő lépcsőfokra utal, a jól megszokott SD (standard-definition) minőségnél egy technológiai ugrással fentebb található.

Többször is elsütötték már ezt a fogalmat a képalkotás történetében, jelenleg két szabványra használjuk, az 1080 sorosra és a kisebb, 720 sorosra. A pixelszám egy viszonylag egyszerű gondolatmenet folyamán adódott, de közben sok minden más is megváltozott. A televíziótechnikában a megjelenítők sokat fejlődtek, a CRT TV-ket felváltották az ortogonális, síkpaneles megoldások. A szabványoknak megfelelő kijelzőket matricával azonosítjuk, HD Ready, HD TV, FullHD. A kisebb, HD Ready-hez tartozóktól elvárt, hogy legalább 720 fizikai soruk legyen és a képalkotást is legalább ennyi soron végezzék (ha kapnak egy 720-as forrást, akkor interpoláció nélkül képesek legyenek megjeleníteni azt). Természetesen a nagyobb, 1080 soros forrást is meg kell tudniuk jeleníteni. Itt a felbontás kicsit zavaros, ha belenézünk egy reklámújságba, de szinte minden TV-hez az 1360×768-at kell hozzágondolni, függetlenül a promóciós bakiktól. Ennek az értéknek valószínűleg technológiai okai vannak, hiszen az elvárt felbontás tőle 1280×720. A FullHD a nagyobb darab, 1920×1080 képponttal rendelkezik (kötelezően).

Képfrissítés Sajnos a hagyományok betartása rengeteg verziót szült. FullHD esetén tizenegy, HD Ready-nél pedig nyolc verziót különböztetünk meg mindössze a képfrissítés miatt. Jelenleg számunkra az amerikai mozis formátum a lényeges (ez a legkedvezőbb adatsebességű), amely másodpercenként 23,976 képkockát rajzol elénk progresszívan (egy képidő alatt minden sor jelen van). A nagyobb képfrekvenciával rendelkező szabványok közt előfordul interlace (váltottsoros) változat is, ekkor a tartalom nem képekre, hanem félképekre hasad fel, az 50i esetében például másodpercenként huszonötször látunk 1080 sort, de ezek 50 képből származnak (a képalkotáskor, vagy már az átvitel előtt az 50 kép

egyszer páros, majd a páratlan sorszámú sorait eldobjuk). Mivel a mai kijelzők kivétel nélkül mind progresszívak, a megjelenítés előtt deinterlacer eljárást kell alkalmaznunk, vagyis a hiányzó sorokat valamilyen algoritmus alapján ki kell számolnunk. Az amerikai mozis képszám egy furcsa 1000/1001-es osztás miatt nem 24 (a moziban ennyit látunk, természetesen sokszorozva, egy kép általában háromszor villan), ez a csökkenés az NTSC hagyatéka (így született a 29,97 és az 59,94 is). Az értelme mindössze annyi, hogy az egészen kicsit lelassított filmet már könnyedén meg lehessen jeleníteni egy amerikai szabványú kijelzőn (frame-ismétléssel persze, ez a pulldown, a 3:2 például az egyik képet kétszer, a következőt pedig háromszor villantja fel, kis fejszámolással belátható, hogy így lesz a 24 Hz-ből 30, esetleg 60). Egy megjelenítőtől elvárt, hogy az összes lehetséges képszámmal dolgozni tudjon (elméletileg).

Képarány A televíziók képaránya 16:9, a szabványosítás során ezt az értéket állapították meg, tesztek szerint ilyen méretek esetén jobban bele tudjuk magunkat élni a látottakba. PC-s területen is lehet ilyennel találkozni, de a 16:10 elterjedt (1280×800, 1920×1200). A moziban természetesen még ennél is szélesebb a vászon, tipikusak az 1,85:1 (37:20), 2,35:1 (47:20) arányok. Ilyenkor a pixelszámok is ezeknek az arányoknak megfelelően alakulnak.

PC A beszerezhető források TV műsor esetén 720p-sek, mozifilmeknél 720p és 1080p is előfordul. A képfrekvencia szinte kivétel nélkül 23,976. A fájlok x264 kóderrel készültek és Matroska (mkv) konténerbe vannak csomagolva.

A kép mellett a hangot is beágyazzák, amely lehet 2.0 sztereó, vagy 5.1 AC3.

Amennyiben nem áll rendelkezésre sokcsatornás hangrendszer, a lejátszónak gondoskodnia kell a 2.0 lekeverésről.

A kijelzőnek nem árt harmonizálnia a forrás felbontásával, 1080p-t nézve egy 7-800 soros monitoron nem lesz jobb a képminőség a 720p forráshoz képest, hiszen a plusz információt a GPU úgyis eldobja (vagy számol, aminek meg nincs túl sok értelme). A mai processzorok már bőven megbirkóznak a dekódolással, C2D használatával az 1080p is jó minőségben nézhető. Persze a CPU nem kifejezetten erre a célra készült, éppen

XXXVII./5.

ezért a videokártya-gyártók már egy ideje beépítik a hardveres dekódolás (vagy bizonyos fokú rásegítés) lehetőségét termékeikbe. Mint ahogy már említettem, a lejátszás egyik kritikus pontja a képfrissítés. Egy plazmatévé vagy egy projektor kifejezetten ezekre a forrásokra lett felkészítve, és elfogad mindenféle frekvenciát. Egy PC monitor esetében ez már sokkal kritikusabb, hiszen van valamilyen natív érték, amin szeret működni (75Hz, vagy több), ami általában nagyon nem osztható 23,976-tal. Hogy ilyenkor a videokártya mit csinál, hogy mégis meg lehessen jeleníteni a képet, az többnyire operációs rendszertől függetlenül rejtély. Vizsgálódásaim és elemzéseim arra engednek következtetni, hogy egyszerűen frame-ismétléssel adják ki a filmet a kijelzőre. Persze az eredményt láthatjuk, ha nagyon figyelünk, összefüggő felületeken a kamera elmozdulása kismértékű villogást, gyorsabb svenk esetén szaggatást is eredményezhet (a szakma judder-ként hivatkozik erre a meglehetősen káros jelenségre). Motion blur alkalmazásával kicsit csiszolhatunk a látványon (ilyenkor persze az élességből kell áldoznunk), de a problémát nem lehet kikerülni. Vannak módszerek a 24p → 60p (vagy több) konverzióra, de az igazán hatékony interpolációt végző programok futása a ma kapható legbikább gépeken is napokig, ha nem hetekig tart egy 1080-as filmen, valós időben erre frame-többszörözés nélkül esély sincs.

Lejátszás – Windows Viszonylag sok lejátszóprogram érhető el ezen a platformon, mindenki másra esküszik, ezen a téren nem is próbálok meg senkit áttéríteni, mindössze bemutatom az extra lehetőséggel kecsegtető megoldásokat. A PC-t házimozis környezetben használók általában olyan playert használnak, amiben a postprocessing (utófeldolgozás) megoldható. A videót ugyanis nem elég csak dekódolva egyből megjeleníteni, például egy 2-3 méteres vászonra kivetítve még az 1080p is kevésnek tűnhet, a lejátszóprogramok meg általában elég hanyagok, nem a kinyerhető legjobb minőséget adják. Tudjuk, hogy AVC videónál a blokkosodás már nem annyira jellemző hiba, viszont speciális tartalmak esetén azért észlelhető. A dekódolási szabvány egy nagy újítása a blokkosodásgátló szűrő volt, ezt alapértelmezetten semelyik program nem használja, de bekapcsolható (deblocking). A színkorrekció is jelentős minőségjavulás-érzetet adhat,

19

egy képen belül az alkalmazott színek szintjeinek automatikus állításával teltebbé válik a kép, a legsötétebb részek behúzhatók feketébe, a fehérek kitisztíthatók (levels). Ezeket egy nagy fényerejű kijelzőn szemlélve a szubjektív képminőség látványosan megnő, gyengébb LCD-k (kisebb fényerő, kisebb kontraszt) esetén viszont már nem annyira ajánlott.

A képtartalom éles átmeneteinek kismértékű hangsúlyozásával (sharpen) a látvány még tovább javítható, de ezzel már vigyázni kell, hiszen az algoritmusoknak fogalmuk sincs, mi van a képen, olyan részeket is kiélesíthetnek, amik eredetileg lágy átmenetűek lennének.

A PC-s minőségi videólejátszásnak az egyik alapgondolata az, hogy a videokártya végzi a dekódolást, a CPU meg ott áll üresjáratban, hát kezdjünk vele valamit. A videokimenetet direct3d-re állítva mindezek elérhetőek, a legelterjedtebb segédprogram az ffdshow és a script alapú AviSynth, amelyek használatát többek között a ZoomPlayer és a BSPlayer is támogatja. Akit bővebben érdekel a téma, nézzen utána, rengeteg leírás található róluk, kiindulásnak az avforum.hu-t ajánlom, ahol szívesen segítenek.

Lejátszás – Linux Természetesen az OpenSource közösség sem marad ki a mókából, mivel a codec (x264) és a legnépszerűbb lejátszóprogram (MPlayer) is nyílt forrású, most ezt a területet járjuk körbe. A hardverek döntő többségén ma már xv kimenettel egy MPlayernek nem okoz gondot a nagy felbontású anyag. Ez persze még nem ideális, hiszen a matek nagy része a CPU-n fut. Természetesen itt is történtek mostanában változások, nVidia platformon elérhető a vdpau (Video Decode and Presentation API for Unix), jelenleg nagy reményeket fűznek az Ati-féle XvBA megoldáshoz (X-Video Bitstream Acceleration), ezek ugyan a dekódolásnak csak bizonyos részeit adják át a GPUnak (mozgáskompenzáció, iDCT, változó szóhossz dekódolás), de postprocessinghez már ez is elég. Az Intel kártyával rendelkezőknek még várniuk kell egy kicsit, mert formálódik a háttérben egy VA-API, ami talán egyszer mindezt egységesíti és hardverfüggetlenné teszi. A tipikus utófeldolgozási módszerek itt is elérhetőek, bár nem olyan egyértelmű minden, mint Windows esetén, hiszen a speckó API-val fordított lejátszó finomhangolása már komoly hackingnek számít, kattintgatós módszerrel, menüből sehonnan sem érhető el (egy tipikus beállítást azért közlök, akit érdekel a jelentése, nézzen utána: -vf pp=ha/va/al:f/ dr/tn:1:2:3). A Windowsos környezetben oly nagy sikernek örvendő AviSynth

20

jelenleg stabil 2.5x változata nem érhető el Linuxra, de a fejlesztés alatt álló 3.0 már kipróbálható, vállalkozó szelleműek lefordíthatják, tesztelhetik jól bevált scriptjeiket. Tapasztalataim szerint a legnagyobb gondot Linuxon a tearing jelensége okozza. Ilyenkor a rendszer mintha pillanatokra elvesztené a vertikális szinkront és az egymás alatti szeletek (egy makroblokk-csoport összefogva, a véletlen hozzáférés alapegysége) vízszintesen elcsúsznak. Létezik álló és függőlegesen lefelé vonuló változata is. Ha a vonuló esetben ténylegesen eltűnik a szinkron, akkor valamilyen beállításban a Sync to VBlank kikapcsolva maradt, így ez némi kereséssel orvosolható. Az álló tearing jelenleg megoldhatatlannak tűnik, a codec, a lejátszó program, de a videokártya vezérlője is lehet a hibás.

A Csúcs Természetesen egy csenevész 15 inches TFT monitor nem a moziélmény csúcsa, de ma a multimédiás konvergencia egyik szerencsés velejárója, hogy nem is kell itt leragadnunk. A modernebb monitorok már mind DVI (Digital Video Interface) bemenettel rendelkeznek, sőt a projektorokon is találunk ilyen csatlakozót. Egy egyszerű XGA kivetítő persze nem lesz elég, mélyen a zsebünkbe kell nyúlnunk egy egyszerűbb színkerekes, körtés, legalább 720p-s projektorért (LED-es, vagy lézeres megvilágítású még ennél is föntebb van, nem beszélve az 1080p-ről). Akik komolyan gondolják a mozizást, mind vetítenek. Egy házimozi projektor már fel van készítve a nemrég taglalt 24 Hz-es megjelenítésre és a moziban használt 72 Hz, vagy még ennél is magasabb, de mindenképpen a 24 többszörösét adó képfrissítésre is. Így interpoláció nélkül is gyönyörű, folyamatos mozgásokat láthatunk a képtartalmon. A köznyelvben ezt szappanopera-effektnek csúfolják (a TV-re készült műsorok TV-re kihegyezett képfrissítésű kamerákkal készülnek), a szubjektív élmény sokak szemét bántja, műnek érzik. Ha ellátogatunk egy nagyobb elektronikai boltba, a jobb szeműek kapásból kiszúrhatják az ilyen kijelzőket (LCD és plazma is van ilyen), szavazni a pénztárnál lehet. Természetesen elérhető egy kifejezetten a nagy felbontású tartalmakhoz kitalált csatlakozó, a HDMI. Ez a 19 tűs csatlakozó már semmilyen analóg átvitelt nem támogat (mint a DVI), kizárólag a nagy felbontású, nyers videó (és beágyazott audio) továbbítása a célja. A DVI interfésszel rendelkező gépeket persze nem kell kidobni, egy egyszerű passzív fordítóval átalakíthatjuk jelünket HDMI-vé (pinkompatibilisek), mindössze a hangtovábbításról kell lemondanunk, mivel az

nem része a DVI szabványnak. SD-ben a tömörítetlen videó bitsebessége kb. 270 Mbit/sec. HD esetén a rengeteg frissítési frekvencia miatt nem ilyen egyértelmű ez az érték, de mondjuk 0,46 Gbit/sec (1280×720@23,976p-4:2:2) és 3,4Gbit/ sec (1920×1080@60p-4:4:4) között mozog. Ezek óriási számok, nem véletlen, hogy ilyen nagy jelzési sebesség mellett a kábelhossz erősen limitált, 4-5 méter után aktív ismétlőket kell beiktatnunk, vagy valamilyen más közeget (pl. optika) kell alkalmaznunk. A jelenleg csúcsnak számító HDMI 1.3-as szabványnak megfelelő készülékek 10Gbites csatornát tesznek lehetővé, ezzel már a létező összes digitális videó és audio szabvány átvihető egyetlen kábelen. A készülődő 1.4-es szabvány még ennél is magasabbra lő, az elvi határ már a 3840×2160-as felbontás lesz, természetesen progresszívan. A mozikban egyre nagyobb teret nyerő 3D megjelenítést is otthonunkba varázsolhatjuk, egy kábelen két párhuzamos 1080p átvitelével. Ezeken túl számos extra dolgot vezet be, melyek már mind a jövő multimédiás otthona felé mutatnak.

Blu-Ray Jelenleg a HD tartalmak elsődleges offline terjesztési formája a kék lézeres lemez. Dupla rétegű esetben a rendelkezésre álló maximális tárkapacitás 50 GByte. Alapértelmezetten 1080p felbontású adatok kerülnek rá, többnyire MPEG-4:AVC/H.264 kódolással (VC-1 is lehet, a Microsoft AVC-je, mely tulajdonképpen semmilyen újítást nem tartalmaz), de a szabvány szerint MPEG-2 kódolás is alkalmazható, a lejátszóknak ezt dinamikusan fel kell ismerni és kezelni. Az alkalmazott audiotömörítés is nagy változásokon esett át a DVD óta. Veszteségesként alkalmazható Dolby Digital Plus (max 13.1 csatorna, a lemezeken általában 6.1, vagy 7.1), DTS-HD (a csatornaszám hasonló, de 96kHz-es mintavételi frekivel), de lehetséges veszteségmentesen is hangot tárolni Dolby Digital TrueHD (a frekvencia már 192kHz is lehet, a bitmélység maximuma 24), vagy DTS-HD Master Audio (akár 25Mbit/sec adatsebességgel, a többihez hasonló extra paraméterekkel) formátumban. Persze ezek az adatsebességek videós szemmel mindössze kiegészítő információnak számítanak, viszont a teljes hatás szempontjából ennél már jóval nagyobb súllyal bírnak.

Amint azt említettem, ezek az adatok a HDMI-n közlekednek a videóba beágyazottan. A kinyerésükre két módszer is létezik. Aki nem szeretné a TV-vel együtt a hangrendszert is teljesen lecserélni, olyan megjelenítőt választ, amin HDMI bemenet mellett egy optikai, vagy koaxiális kimenet is van a dekódolt és 5.1-re

XXXVII./5. lekevert hang (DTS vagy Dolby Digital 5.1) számára. Manapság a házimozi erősítők ezeket a formátumokat kezelik. Aki élvezni szeretné az új, esetleg veszteségmentesen kódolt hangszabványokat, annak olyan erősítőt kell vennie, ami gyakorlatilag HDMI routerként is működik, a sok bemenet közül kiküldi az aktuálisan kiválasztottat egyetlen kimenetére (ennek a HDMI-nek a végén a megjelenítő ül), de közben a jelet teljesen visszafejti, a hanginformációt kinyeri belőle, majd a képet újra „becsomagolva”, regenerálva kapcsolja a kimenetre. Kisebb kábelerdő, könnyebb kezelhetőség, minden integrálva. A Blu-Ray egyébként, a fentieken kívül is, minden szempontból előrelépés a DVD-hez képest. A menük már nem különülnek el olyan élesen a filmektől (akár a kettőt egyszerre is láthatjuk), a felület interaktivitása is nagyban nőtt, Java környezetben fejlesztett kis alkalmazások végzik a navigációs, tájékoztató és szóra-

koztató feladatokat. A BD-Live szabvány még online játékok és egyéb, internetes, dinamikus alkalmazások implementálását is lehetővé teszi (például ha a filmünk folytatásáról elérhető egy bemutató, mely a lemez kiadásakor még nem is létezett, akkor ez – internetkapcsolat esetén – elérhetővé válik a menüben és letöltés után megnézhetjük).

A jövő A jelenlegi szokásainkat kicsit távolabbról szemlélve nem is olyan nehéz megjósolni, merre tart az otthoni multimédia.

Nagyon szép dolog a Blu-Ray, meg a már elhalálozott HD-DVD, de szakértők is sejtik, hogy ez volt az utolsó optikai adattároló. Cikkünk létjogosultsága is előrevetíti, hogy a fájl alapú média nagyon erős jelenleg is, a jövőben ennél még csak nagyobb szerepre törhet. A kiadóknak komoly gondjaik vannak az illegális/félig legális letöltésekkel, vannak, akik egyértelműen

elutasítják, tiltják, perelnek, bebörtönöztetnek, mások meglátják benne a trendet, a lehetőséget, és próbálják kihasználni.

Nehéz vitatkozni a jogdíjak kérdéséről, de az is világos, hogy a „bemegyek a boltba, megveszem, otthon megnézem” üzleti modell elég gyenge lábakon áll az információs társadalomban. Az biztos, hogy amilyen gyorsan megszabadultunk az audio CD-től, kb. annyi idő kell majd a mozgóképnek is. Addig is élvezzétek, amit, ahogyan és amennyire tudjátok, mert természetesen ennek a sok mérnöki munkának az a célja, hogy jobban élvezzük, jobban átéljük, jobban elvarázsoljon minket mindaz, amit ükapáink filmszínházként megalkottak.

Byron A segítségért köszönet Gandalfnak (avforum.hu) és Sebestyén Ákosnak

HTE Távközlési Klub – Kiberterrorizmus A HTE Távközlési Klub január 28-án egy olyan aktuális és szerteágazó témával foglalkozott, ami napjainkban mind több problémát okoz az információs társadalom személyes biztonságát illetőleg. A divatos kifejezéssel „kiberterrorizmusnak” nevezett jelenség elharapódzása egyre aggasztóbb méreteket ölt. Az ártó szándék felderítéséről és az ellene való védekezés nehézségeiről a meghívottak a már megszokott magas színvonalon tartották meg prezentációikat, amiket – olykor az emberi tényezők előtt mérgesen és értetlenül álló mérnökemberek hevességét sem nélkülöző – vita követett.

Elsőként Dr. Kovács László őrnagy, a ZMNE Információs Műveletek és Elektronikai Hadviselés Tanszékének docense szólalt meg. Előadásában katonásan precíz elővezetéssel jutott el a hadviselés és az infokommunikáció lehetséges találkozási pontjaitól a ma hatályban lévő, vonatkozó NATO jogszabályokig.

Ezek visszáságairól is szólva egy igen sötét jelen képét festette le, ahol a legmagasabb szervezettséggel sem gátolható meg a törvénytelen, ártó szándékú informatikai hadviselés károkozása.

Szavaiból kiderült ugyanis, hogy míg a védekező felek kezét (mind a civil, mind az állami szférában) mintegy lefogja a törvény betűjének hatalma, addig az ellenfelet az erőforrásai számán kívül más morális, vagy jogi szabály nem korlátozza. Megtudhattuk, hogy a támadások egyik kedvelt módja az ún. bot-netről (hatalmas, trójai programokkal többszörösen fertőzött, internetre kapcsolt gépállományról) egyazon időben indított szolgáltatásmegtagadási (DDoS) kísérlet. Egy ilyen támadás veszélyességét jól mutatta a 2007-es Észtország elleni, feltehetőleg orosz bot-net akció. A NATO berkein belül is vitatott szerep jut az ilyen, nemzetgazdasági szinten nagy károkat okozó, de „láthatatlan” ellenség kezelésének, mivel a kritikus infrastruk-

túrák között egyre markánsabbá válik az informatikai, avagy hálózatba kapcsolt elemek jelenléte.

Ezenkívül az őrnagy úr szót ejtett még a szerencsére egyre fejlődő védekezési, elhárítási technikákról, mint pl. az IT forensic.

A második előadó a Nemzeti Hálózatbiztonsági Központot képviselte. Dr. Angyal Zoltán a magyarországi CERTként (Computer Emergency Response Team) ismert, 24 órában informatikai „biztonsági incidenseket” vizsgáló szervezet vezetőjeként érkezett. Több olyan, magyarországi statisztikát mutatott be, amellyel szembesülve a laikus internetezők többsége igencsak meglepődne.

Megtudhattuk, hogy a magyarországi gazdasági szereplők elleni különféle szervezett támadások mindennaposak, és számukban csak növekedést várható.

Ráadásul a célpontoknak olyan, átvitt értelemben támadó szándékkal azonosítható gyengepontok meglétére is fel kell készülniük, mint a bankoknál és szolgáltatóknál dolgozó, informatikában járatos alkalmazottak elégedetlenségéből fakadó ipari kémkedés, ami miatt már nem feltétlenül elegendő a házon kívülről jövő támadók ellen felvértezniük magukat. A CERT Hungary tevékenységi körének bemutatása után Angyal Zoltán úr beszámolt a biztonságért felelős in-

formatikus dolgozók megelőző felkészítésében vállalt szerepükről is.

Az utolsó előadó rendhagyó módon egy huszonhárom éves hallgató volt, ám az átadott információk sokszínűsége miatt nagyon érdekesre és gondolatébresztőre sikeredett a „buherátor”-ként bemutatkozó ún. etikus hacker mondandója. Színes, és sokszor elrettentő példái, melyeket a hálózatokba kapcsolt információs rendszerek sebezhetőségei szültek, rámutattak arra a tételmondatként elhangzott állítás igazságára, miszerint a telekommunikáció alapvető protokolljait a szolgáltatás biztonságára hegyezték ki, nem pedig a szállított információ biztonságára. Mivel pedig a feketepiacon megvásárolható zombigép-hálózatok töménytelen számítási kapacitása akár brute force jellegű kódfejtésre is alkalmazható, az információbiztonság újabb ütést kénytelen felfogni.

Az előadásokat követő vita során került elő a védekezés egyik leghatásosabbnak tűnő módszere: a biztonságra való ügyelés, az elővigyázatosság, az éberség és az informatikai felkészültség össztársadalmi értelemben vett növelése, az egyszerű felhasználók biztonságáért folytatott oktató, felkészítő munka fontossága.

Binszki Gergő

21

Egy evolúciós sikertörténet Többen vannak nálunk. Gyorsabbak nálunk. Kisebbek, mint mi. Mi hoztuk létre őket, de akkor még senki nem látta, hogy hamarosan az egész világon elterjednek. Mára adaptálódtak, továbbfejlődtek és sokféle altípusuk jelent meg. Az új generáció pedig még gyorsabb lesz, és nemsokára megérkezik.

A legújabb mutációk képesek kommunikálni egymással, vagy akár láthatatlan, hallhatatlan hullámokat is használhatnak. Ha jobban körülnézel, valószínűleg rájössz, hogy Te is a hordozója vagy. Lehet, hogy csak egynek, de valószínűbb, hogy egy kisebb falkának is akár. Ők az USB-csatlakozók.

Az egész réges-régen kezdődött. A számítástechnika „aranykorában”, a ’80-as és a korai ’90-es években. Ezeken a gépeken már akkor is sokféle csatlakozó kapott helyet: Volt PS/2 a billentyűzetnek és később még egy az egérnek. Volt még egy párhuzamos port is, ezért a nyomtató és más, nagy adatsebességet igénylő eszközök vetélkedtek. És persze ne feledkezzünk meg a standard tartozék két soros portról sem, ők látták el a modemek, és szinte minden más egyszerűbb periféria (joystick, korai egerek,…) csatlakoztatását. A nagyon különleges hardverek nem fogadták el egyik megoldást sem, ők a számítógép belsejébe kéredzkedtek, és bővítőkártyáik segítségével kommunikáltak a többi hardverrel. És persze ott voltak még az illesztőprogramok is, erről felesleges mesélni, hiszen aki tapasztalta, az tudja, miről beszélek, aki meg nem vacakolt még az IRQ, a DMA és az I/O memóriacímek beállításával, annak ma már hiába is próbálnám elmagyarázni.

Egyszóval komoly igény mutatkozott egy általános célú, egyszerűen használható csatlakozószabvány kidolgozására. 1995-ben olyan nagy nevek ültek össze, mint a Microsoft, a Texas Instruments, az Intel, a Compaq vagy az IBM. Szóval leültek, és 1996 januárjában előálltak az USB 1.0 szabvánnyal. Ez pontosan azt tudta, amit a kor követelményei szerint tudnia kellett. Egyszerű felépítéséből fakadóan nagyságrendekkel masszívabb és strapabíróbb, mint a sok-sok apró tűvel működő csatlakozók, illesztése és eltávolítása gyerekjáték, lehetetlen rosszul összedugni, működés közben bővíthető hierarchikus csillag topológiával bír, sebessége pedig az akkoriban jónak számító 12 Mbps lett. (A párhuzamos port sem tudott 16 Mbps-nél többet, a soros meg még annyit se.)

Maga a kábel négy eret tartalmaz, egy pár szolgál az áram továbbítására, 5 V feszültségen legfeljebb 500 mA áramot képes biztosítani a perifériá(k)nak. A maradék két ér sodort párként szállítja az adatokat, a négy eret pedig árnyékolás védi. A csatlakozóhoz érve már bonyolódik a helyzet, de csak azért, hogy a felhasználónak egyszerűbb legyen a dolga.

Van ugyanis négyféle csatlakozó, A és B típus, mindkettőből aljzat és csatlakozó kivitel. Nyilván az A csatlakozó csak az A aljzatba illik, és ugyanez igaz a B-re is.

Hogy ez miért szolgálja az egyszerűséget? Az USB rendszer masterslave alapon működik, ahol általában a

22

számítógép a master, hiszen ő szolgáltatja az áramot, és ő kérdezi a perifériát. A csatlakozók is ezt a rendet követik, a számítógépen A aljzat, a perifériákon pedig vagy A csatlakozó, vagy B aljzat található. Így biztosítva van, hogy nem lehet véletlenül sem összekapcsolni két slave, neadjisten két master egységet. A fordított behelyezés ellen a csatlakozók formai kialakítása véd, ami egyúttal az érintkezőket is stabilan megtámasztja, valamint éppen annyi súrlódást biztosít az aljzat és a csatlakozó között, hogy könnyű legyen egy kézzel is összeilleszteni és eltávolítani, de magától ne eshessen szét. Az USB szakított továbbá a korábban általánosan elterjedt csavaros és rugós rögzítési mechanizmusokkal is, így az esetleges balesetek (kábelben való megbotlás, hardver leesése) esetén is inkább a csatlakozás csúszik szét, és nem az aljzat törik. Az érintkezők tervezésekor arra is odafigyeltek, hogy a csatlakoztatás során először az árnyékolás (külső fémburkolat) záródik le, ezután a tápfeszültséget szolgáltató érintkezők (a „szélsők”), és csak, ha már minden más a helyén van, akkor kapcsolódnak össze az adatvezetékek. Ez biztosítja, hogy az eszközök illesztése és leválasztása hibamentes legyen elektronikai szempontból.

Jó, és vajon szoftveresen hogyan néz ki?

Ahogy fent már írtam, az USB hierarchikus csillag topológiát használ, aminek a közepén a számítógép (master) áll. Az ő portjaihoz kapcsolhatjuk a slave eszközöket, akik viszont lokálisan lehetnek újabb csillagok középpontjai, és ezekben a csillagokban masterek. Így az egyetlen számítógéphez kapcsolható eszközök száma elvileg akár 127 is lehet. Nézzük, hogy lehet rendet tartani ennyi eszköz között.

Az első lépés az irodalomórákon már tanult enumeráció, az eposzokban is kötelező seregszemle. E folyamat során a master egység reseteli a csatlakoztatott eszközöket, felméri a sebességüket, megállapítja a típusukat, betölti az esetlegesen szükséges drivert és ad nekik egy egyedi címet. Az eszközök ezután háromféle módon kommunikálhatnak a masterrel. A gyakran, de alacsony adatmennyiséget átvinni akaró perifériák (egér, billentyűzet, …) interrupt módon, a ritkán, de akkor nagy adatcsomagot mozgatók (nyomtató, merevlemez, …) bulk módon, a folyamatos adatáramlást kívánók (hangszóró, webcam, …) pedig isochronous módban kapcsolódnak. Az átvitel 1500 byteos keretekben történik, melyek 1 ms-onként kezdődnek. A rendelkezésre álló helyet az isochron eszközök kapják meg elsősorban, és csak a fennmaradó byte-okra pályázhatnak a bulk és az interrupt típusú perifériák. Ha viszont a sávszélesség 90%-a foglalt, akkor a

master nem fogja engedni újabb isochron eszköz csatlakozását akkor sem, ha a 127-es határtól még messze lennénk.

Ez persze nem csak az 1.0-s verzióra igaz.

2000 áprilisában tették közzé az USB 2.0 szabványt, mely sok területen javított az 1.0 paraméterein, miközben teljes kompatibilitást biztosított. A sebesség elméleti maximuma 480 Mbps lett, és az áramfelvételt is szabályozásnak vetették alá. Ez azt jelenti, hogy az eszközök csatlakoztatásukkor 1 egységet (100 mA-t) kapnak, ennél többet csak akkor, ha azt a masterrel egyeztetik, és ekkor is 5 egység a maximum. E cikk megjelenésekor már végleges a 3.0 verziószámú szabvány is, azonban még nem nyílt, csak az USB-IF (USB Implementation Forum) fizető tagjainak. Ez még tovább növeli a sebességet, elméleti határként a 4,8 Gbps-t jelölve meg, amely épp úgy megfelel a mai elvárásoknak, mint a 12 Mbps az 1996-osoknak. A szabvány készítői felismerték továbbá, hogy sok esetben használjak a gyártók az USB csatlakozót kizárólag az áramszolgáltató képessége miatt, például hordozható eszközök feltöltésére. Ennek megfelelően 2009-ben bevezették a töltőkre vonatkozó szabványkiegészítést, mely szerint egy csatlakozó akár 1,5 ampert is biztosíthat, de ha egyáltalán nincs a vonalon adatkapcsolat, akkor a felső határ a csillagos ég. Ezzel megnyílt az út az olcsó és univerzális 5 V-os töltők elterjedése felé. Érdekes módon a mobiltelefon-iparban ez a tendencia sokkal régebbi gyökerekkel bír. Kínában és pár mobiltelefongyártónál már 2007-ben megállapodtak arról, hogy az USBcsatlakozó „micro” méretű verzióját használják ezentúl egységes töltő- és adatkapcsolati portnak, de 2009-ben a GSM Association, az International Telecommunication Union és az EU is elfogadta a micro USB használatát a mobiltelefonokon.

Ha már a mobilkészülékek is USB-n cserélnek adatot, akkor hamarosan elkerülhetetlenné válik az, hogy a felhasználók immár számítógép nélkül akarnak majd adatokat átvinni két USB készülék között. Erre találták ki az USB OTG (On The Go) szabványt, mely specifikálja, hogy két, eredendően slave vagy master egység hogyan tud mégis értelmes kapcsolatot kialakítani. A szabvány már meg is jelent, de az elterjedése még várat magára.

Még fejlesztés alatt van ugyan, de már nagyon ígéretes a WUSB, azaz a Wireless USB koncepciója. Ez lényegében annyit tesz, hogy a megszokott USB kábeleket lecseréli egy-egy rádiós modulra, melyek aztán egymás között rádión intézik az adatátvitelt, miközben a végpontokon csak a 480 Mbps sebesség látszik

XXXVII./5. a rendszer szemszögéből. A módszer nyilvánvaló hátránya, hogy az áramot egyelőre még nem továbbítja, így a vezeték nélkül csatlakoztatott eszközöknek akkuról vagy saját tápról kell működniük.

A jövőt viszont egyértelműen az USB 3.0 uralja a maga csinos 4,8 Gbps adatátviteli sebességével. Ez persze nem jött csak úgy magától, komoly feladatok elé állította a mérnököket. Először az tűnik fel, hogy jóval vastagabb a kábel. Ezt az okozza, hogy az USB 1.0 és 2.0 négy erével szemben itt 8 ér fut a kábelben. Ezek közül négy a kompatibilitást szolgálja, azaz egy érpáron megy a 480 Mbps sebességű adatfolyam, a másikon pedig az 5 V feszültség. A maradék négy ér hivatott kiegészíteni a teljes rendszer kapacitását az ígért 4,8 Gbps-re. Sok szó esett a kompatibilitásról eddig is, és szerencsére a 3.0 fejlesztése során is figyeltek erre. Így a 3.0 verziójú csatlakozók hosszabbak lettek, az aljzatok pedig mélyebbek, és az így nyert

„extra” területen helyezkedik el a két nagysebességű érpár csatlakozása. Emiatt a régi fajta csatlakozókat az új aljzatokba dugva csak a lassabb érpáron alakul ki kapcsolat, mint ahogy az új csatlakozót a régi aljzattal párosítva is. A nagysebességű kapcsolat viszont érzékenyebb is a réginél, ezért az USB 3.0 kábelek maximális praktikus hossza mintegy 3 méter körül van, persze ez hubok (vagy repeaterek, esetleg jelfrissítők) közbeillesztésével megnövelhető. Egy időben szárnyra kapott egy pletyka, mely szerint az Intel LightPeak kódnevű optikai kommunikációs fejlesztése miatt akár optikai szálat is fog tartalmazni az USB 3.0 specifikációja, azonban a jelenlegi verzió nem tartalmazza a fényvezető szálakat. Ettől függetlenül elképzelhető, hogy később bevezetésre kerül, különösen, ha figyelembe vesszük az Intel által ígért 100 Gbps sebességet és akár 100 méter hosszú kábeleket, melyek pár nagyságrendet rávernek még a legújabb USB-re is.

Ez még azonban messze van, úgyhogy addig is bootoljuk be a netbookunkat a pendrive-on tárolt live rendszerre, jelentkezzünk be az USB-s billentyűzetünkkel, és lépjünk fel az internetre az USB-s mobilinternet-modemmel, miközben az USB-s egerünkkel navigálunk. Töltsünk le egy jó filmet az USB-s külső merevlemezünkre, nyomtassunk ki egy „Ne zavarj” feliratot az USB-s nyomtatónkon, majd irányítsuk át a képet és a hangot az USB-s monitorra és 5.1-es hangrendszerre. Ezután adjunk egy kis hangulatvilágítást a szobának egy USB-s lávalámpával, és állítsuk be a megfelelő irányba az USB-s ventilátorunk légáramát. A kólát tegyük rá az USB-s italhűtőre, a kaját pedig bízzuk az USB-s pattogatottkukorica-készítőre. És ha valaki mégis zavarna filmnézés közben, hát lőjünk rá egy habszivacs rakétát az USB-s rakétavetőnkből. A mozizás után pedig elő az USB-s porszívóval, nehogy morzsás maradjon az asztal.

Z

Pavliavagy AzcselsőFerenc holdjáró tervezőjének életútja Pavlics Ferenc 1928-ban született Magyarországon, majd iskolái elvégzése után a Műegyetemen szerzett gépész diplomát. Az ’56-os forradalom leverése után Amerikába távozott, ahol a General Motors mérnökeként állt munkába.

Az amerikai hadseregben is megfordult, ahol speciális terepeken is működőképes terepjárók kifejlesztésén dolgozott. Az űrkutatáshoz azután került közelebb, hogy John F. Kennedy meghirdette az Apolló programot. Megbízást kapott az első holdjáró (LRV – Lunar Roving Vehicle) kifejlesztésére, amely az Apollo-15, 16, és 17 fedélzetén utazott. A jármű célja a holdi kutatások kiterjesztése volt, így vált lehetővé, hogy a három holdra szállás során közel 90 km-t utazzanak az űrhajósok. (Az első holdautót Dave Scott űrhajós vezette.)

Több terv is készült jelentősen eltérő koncepcióval, míg végül a GM elnyerte a megbízatást. 18 hónap alatt tervezték meg a holdautót, amelyet Santa Barbarában 400 ember épített meg Pavlics vezetése alatt. Minden alkatrésznek el kellett tudnia viselni az extrém körülményeket, például a -160 és +125 Celsius fok közti hőingadozást. A felvetődő problémák sorát zseniális ötletekkel oldották meg, amelyek közt szerepel a Pavlics által szabadalmaztatott titánacélból készült speciális kerék is. A kisebb gravitáció miatt a kerekeknek kisebb terhelést kell csak elbírni, azonban az ütközésekből származó erő a Holdon is megegyezik a földivel, ezért a kerekek két rétegűek voltak, így a belső réteg fel tudta venni az ekkor fellépő többlethatásokat. A négy kerék közül kettő helyes működése is elég volt a biztonságos haladáshoz. A tervezés során az egyik fő problémát az jelentette,

hogy a leszállóegységben mindösszesen egy 1,6×1,6×1 méteres hely volt fenntartva az LRV számára. A 3 m hosszú, 2 m széles kocsit ös�szehajtva helyezték el a holdkomp alján, súlya 200 kg volt. Két, egymástól független, 36 voltos, ezüst-cink akkumulátor volt az energiaforrás. A jármű a Holdon kifordult a kompból, rugók kitolták az alváz meghosszabbítását, majd kihajtották a kerekeit, melyek eredetileg 45 fokban behajtva helyezkedtek el. Az egész „kicsomagolás” 15 percig tartott. A négy elkészült LRV közül három el is jutott a Holdra, ahol jelenleg is megtalálhatóak (pl. az Apollo 15 LRV-je: 26.08°N 3.66°E).

Az Apollo program leállítása után Pavlics visszatért a GM-hez, aminek az Európai részlegébe helyezték, a kelet-európai államokkal való üzleti kapcsolatok kiépítésére. Az oroszok afganisztáni bevonulása után megszűnt az együttműködés, ezért a GM németországi központjába került, ahol részt vett az Opel Corsa kifejlesztésében. Később a hibrid hajtású és üzemanyagcellás járművek kutatása felé fordult.

Részt vett a Santa Barbara-i elektromos meghajtású autóbusz-hálózat megtervezésében.

Nyugdíjba vonulása előtt néhány évre még visszatért a GM Santa Barbara-i részlegéhez, ahol a távlati kutatás vezetője lett. Pavlics Ferenc azonban nyugdíjas éveit sem tölti tétlenül, az általa alapított Pavlics Engineering szaktanácsadó vállalat vezetője.

A korábbi tapasztalataival segítette az 1996. decemberében fellőtt Pathfinder Mars szonda fedélzetén elhelyezett Sojourner (Jövevény) marsjáró kifejlesztését. Később még egyszer visszatért az űrkutatáshoz, amikor a két, jelenleg is működő marsjáró (Opportunity, Spirit) fejlesztésében volt szaktanácsadó.

Az eddig elért tudományos és mérnöki tevékenységéért díjak, és elismerések nem kis tárházát gyűjtötte össze. Elsőként már 1972-ben megkapta a NASA elismeréséért az Apolloprogramban végzett munkájáért. 1997-ben az első Magyar Tudomány Napján – Ilona Barth, Bejczy Antal és Greguss Pál társaságában – felavatta Wigner Jenő bronz mellszobrát a Műegyetem kertjében. 2000-ben átvette az Aranydiplomáját (diplomázásának 50. évfordulójára). 2005-ben a magyar autógyártás 100. évfordulóján a Műegyetemen megtartott ünnepség díszvendége volt. A magyar tudomány és technika nagyjai című CD-ROM-sorozat róla készült kiadványának sajtóbemutatóján nagy sikert aratott előadásával, amelyben bemutatta a holdjáró saját kezűleg készített eredeti makettjét. Ez alkalomból a Műegyetemnek ajándékozta a holdjáró kis hasonmás modelljének egyik példányát. 2008. március 15-én megkapta a Magyar Köztársasági Érdemérem Középkeresztje (polgári tagozat) kitüntetést.

Andris

A Műegyetem könyvtárának központi épületében megtekinthető egy kisebb kiállítás Pavlics munkásságáról. Az egykori oktató által írt könyv mellett itt megtalálható Pavlics aranydiplomájának másolata is. A kiállítás különlegességének számít a tervező által a Műegyetemnek ajándékozott holdjáró makett. Március végéig mindenképp megtekinthető a gyűjtemény, de valószínűleg ennél hosszabb ideig is.

23

Egy csók, és más...?

Oly sok ismert és elismert színészt láttam már színpadon. Mert igen, én így választok színdarabot, tetszik vagy sem. Egyszerűen kíváncsi vagyok, hogy méltán olyan nagy név-e egy-egy színész, magával tud-e ragadni, elég komolyan veszi-e a „feladatát”, s hogyan viselkedik a meghajlásnál.

Persze azért egy darabot élvezni is kell. Nem mondanám, hogy eddig túl sok komoly hangvételű előadást láttam – nem is vágyom rá annyira, talán nem is lehet ezért nagy színházrajongónak nevezni. Pedig az vagyok.

A legutóbbi jegyvásárlás alkalmával Kern András főszereplésével játszott darabokat kutattam. Rá is kíváncsi voltam, hisz számtalanszor láttam már őt különböző tévéműsorokban, filmekben – vajon élőben is ilyen egyedi lehet, és képes a puszta megjelenésével humort kelteni? Bevallom őszintén, hogy a színlapon megbúvó többi „híresség” nevét nem is vettem igazán figyelembe, pedig akadtak szép számmal, én csak egyre vártam, Kern Andrásra.

A színdarab Eisemann örök klasszikusa, ki ne ismerné a dalt: „egy csók és más semmi, a vágyam csak ennyi…”. Nos, azért más semminél többről volt itt szó. Egyfelől hibátlannak mondanám az előadást, mert olyan alakításokkal találkozhattunk, melyek mellett eltörpültek a kevésbé jók. De hát ott volt bennem az a bizonyos várakozás…

Az operett története számos komikus helyzetet szül. Dr. Sáfrány válóperes ügyvéd, aki szigorúan megválogatja barátait – csakis olyannal kerül közelebbi kapcsolatba, akinél jó kis bírósági ügyre számíthat. Egy nap felesége barátnője, Annie felkeresi Sáfrányt, ám az ő esete egészen elképesztő: a bizonyítékok és a körülmények egy különleges ügyet sejtetnek. Aztán ott van még dr. Sáfrány szobalánya, aki nem hajlandó elárulni, hogy kicsoda most született gyermeke apja, pedig a megoldás egészen közel van. A végkifejlet mikéntje a telefonkönyvből választott Schőn Tóni apajelölt kezébe kerül. Válóper, apasági

per… Dr. Sáfrány nagyon boldog, míg fény nem derül bizonyos dolgokra, és nem semmisítik meg a válóper döntő bizonyítékát…

A sok mulatságos párbeszéd éppen Kern oldalán nem érvényesül. Olyannyira adja a fellengzős, magabiztos ügyvédet, hogy a néző már nem is biztos benne, hogy valóban élvezi-e ezt a szerepét. Túl laza, nem úgy csattannak a helyzetkomikum poénjai, ahogyan kellene. (Pedig hát tudjuk, hogy milyen jól lehet szórakozni egy-egy elfogott levelén.

– szerk.) Mindezek mellett Kern mégis egy jelenség – mosolyogtató járásával történő belépője egyedi, s nem biztos, hogy mindenki úgy tudna viselni egy csillogó sombrero kalapot, mint ő (ám ez hogyan kapcsolódott a darabhoz, senki ne kérdezze).

Kern András mellett a darab másik főszereplője az Annie-t alakító Eszenyi Enikő. A számos díjat nyert színésznőt nem tudtam hova tenni eleinte. Színpadon még sosem láttam, tévében sem igazán… Annyit tudtam róla, hogy most ő a Vígszínház igazgatója, és igen elismert a színházi szakmában. Első jelenetében nem volt lehetősége igazán megmutatni magát, viszont ahogy a történet haladt előre, úgy lett egyre inkább szabadabb. Rajta igazán lehetett érezni, hogy a közönségért játszik, és hogy rettentően élvezi, hogy nevettethet, magára vonhatja a figyelmet. Igazán kiváló volt a hotelben játszódó jelenetben, mikor összevissza dülöngélt az asztallal és a székkel. Hiába zajlottak az események a színpad másik oldalán, a közönség reakcióiból ítélve a többség csak őt figyelte. Mégsem mondanám azt, hogy túljátszotta volna a naiv, tapasztalatlan, kicsit talán együgyű nő szerepét. Éppen an�nyit mutatott, amennyi a kis iróniához – na meg komikumhoz – szükséges volt az adott helyzetben. Számomra ő kellemes csalódás volt, igazán profi színésznő.

A fontosabb szerepekben feltűnt még Hullan Zsuzsa, Majsai-Nyilas Tünde és

Fesztbaum Béla. Utóbbi dr. Sáfrány kissé gyámoltalan fiát alakította, s – Eszenyihez hasonlóan – nagyon élvezte, hogy az esetlen ügyvédbojtár szerepébe bújhatott. Valóban igényes alakítást láthattunk, nála minden poén és irónia a helyén volt.

Számomra a legemlékezetesebb Reviczky Gábor rövid szerepe. Kulhanek bírót alakította, akinek valahogy sosem jöttek össze a dolgok, mindig tévedésben volt, hogy éppen melyik pernél is kell ítéletet hirdetnie.

Leírhatatlan a közönség hangulata, mikor elővezette az egyik per kulcskérdését (természetesen tévesen), egyszerűen képtelenség volt nem teli szájjal röhögni (már elnézést a kifejezésért). Sajnálom, hogy csak körülbelül húsz percre tűnt fel – bár lehet, hogy ez még fokozta az alakítását. Mindenesetre felkeltette a kíváncsiságomat, milyen lehet egy főszerepben. Összességében nem volt ez rossz, bár helyenként szemet kellett hunynunk a picit esetlen táncbetétek felett, nem mindenkinek állt ez olyan jól. Véleményem szerint itt érvényesült a „kevesebb néha több” elv, hiába tartozik a tánc egy operetthez, néhány mozdulat elhagyható lett volna. Ettől függetlenül voltak jó rendezői ötletek (Hegedűs D. Géza a rendező, aki feltűnik egy apró szerepben, Robicseket alakítja.

– szerk.), mint például az átvezetések díszletcsere közben – gondolok itt a két hegedűs feltűnésére, akik a címadó dallamot játszották.

Emellett a darab során több klasszikus felcsendült, úgy mint az Egy kis édes félhomályban és a Hallod-e Rozika, te.

A darab sikerességét mutatja, hogy 2002 decemberében mutatták be, tehát ez az egyik legrégebben műsoron lévő darab a Vígszínházban. Az operettből 1941-ben film is készült Tolnay Klári és Jávor Pár főszereplésével.

Dóri

A popcorn-mozi reneszánsza Az utóbbi időben sokan sokféleképpen leírták a véleményüket arról a bombáról, amely tavaly év végén robbant a köztudatba. Mi két hónap után nem próbáljuk feltalálni a spanyolviaszt, nem próbálunk sem eddig jól titkolt művészi mélységet, sem újfajta értelmezést keresni James Cameron recens filmjében, viszont igyekszünk tömör áttekintést nyújtani arról, hogy miért is lett minden idők egyik leghangosabb és legfontosabb mozisikere az Avatar.

24

Nem vagyok nyelvészprofesszor, de az avatár szó jelentését valahol a megtestesülés fogalmának környékén keresném James Cameron új értelmet adott a vallási eredetű kifejezésnek. Ma az avatár szóról nem feltétlenül a fórumos kis képecskénk, nem valami szakrális entitás, sőt nem is a tegnap esti MMORPG küldetés főgonosza, hanem a popcorn-mozi újjáértelmezőjének, a szórakoztatóipar reformerének a megtestesülése fog eszünkbe jutni.

Az Avatart ugyanis kis túlzással tényleg a kaliforniai álomgyár megváltójának tekinthetjük. Valahol mi is tehetünk arról, hogy a mozi - mint kulturális intézmény szerepe egyre inkább csökkent az utóbbi időben. Az otthoni karosszékhez kötött filmezési habitus és az istentelen men�nyiségű warez szépen lassan rányomta bélyegét a millió dollárokat költő és egyre kevesebb nyereséggel operáló üzletágra. Ha még ez sem lett volna elég a

XXXVII./5. videojátékok dominanciája, az új gamerközösségek bevonása szintén jókorát harapott a szórakoztatóipar képzeletbeli tortájából - természetesen a filmek és a mozik kárára. Félreértés ne essék, nem óhajtunk karitatív kampányt indítani a pénzéhes producerek védelmében, pusztán a lefelé irányuló tendenciát szeretnénk helyén kezelni. Az Avatarnak nem kisebb feladata volt, mint újra az ezüst vászon elé csábítani a közönséget.

Cameron tudta ezt, a számok pedig őt igazolják. A 3D technológia pionírjaként, látványtechnológiai mérföldkőként behirdetett mozi a cikk írásának időpontjában 2,6 milliárd dollár bevételnél tart.

A film tehát masszívan sikeres, ezt pedig a hazai tapasztalat is alátámasztja - az IMAX teremben a mai napig neccesen lehet foglaláshoz jutni, a nézőközönség a drágább ár ellenére is kíváncsi az újféle látványra.

Ez az élmény nem jöhetett volna létre a gigászi művészeti talentum, és a kemény, szorgos műszaki hozzáállás nélkül. James Cameron filmje interdiszciplináris diadal, az emberi kreativitás büszke terméke. Ebben a formában talán soha nem született volna meg, ha nincsen bölcsészet, nincsen természettudomány, nincsen masszív információtechnológiai háttér, és nincs egy koncepció, ami ezeket az ágakat egy közös cél felé irányítja. Ez a szemlélet tanulságos lehet a mi

mérnöki szemszögünkből is, valamint rávilágíthat arra, hogy a tőlünk megszokott bő mellényen vegyünk vissza picit, és ismerjük el a többi terület fontosságát. A film megtekintése után elég elmerülni az interneten található anyagokba, dokumentumfilmekbe, a Pandorapédiába, és belátjuk, hogy a bő évtizedig tartó elő-, köztes- és utómunkálatok során egy új jelenséget teremtettek a munkába bevont szakemberek.

Sokan a mű hibájaként róják fel a kiszámítható, ismerős történetet, az Avatar azonban nem a sztoriban akart nagyot mutatni, hanem a narratívában és az elbeszélés segédeszközeiben. Cameron mozija az ígéreteket beváltotta, munkáját évekig referenciaként fogják mutogatni a jövő filmgyáros nemzedékének.

A történet főhősei nem túl bonyolult jellemek, a fordulatok sem okoznak tömeges szívinfarktust a nézőtéren, az immerzió és az indukált élmény viszont annál inkább. A csodához technológiai fejlődésnek is végbe kellett menni. Villanykarosként büszkék lehetünk arra a hardware és software háttérre, amit emberi agysejtek és szorgos kezek az Avatarhoz készítettek elő. A sztereoszkópikus kamerák használatával a térérzet soha nem látott minőségben vált digitális formába transzformálhatóvá, a világ CG-stúdióinak kooperatív munkája pedig hallatlan prezentációs értéket

dörgölt a kétkedők orrához. És bár a karakterábrázolásnak még az Avatar után is bőven van hová fejlődni, a tér újszerű bevonásával és a világkép fájdalmasan részletes bemutatásával a „mérföldkő” jelző távolról sem tűnhet túlzásnak. (Jelen cikk keretein belül egyébként nem szeretnénk technológiai mélységeket boncolgatni, de ha minden jól megy, akkor az elkövetkezendő számokban a kulisszák mögül is megmutatjuk, hogy mi rejlik a képmegjelenítés és a vetítés technológiája mögött.)

A körítés és az univerzum felderítését természetesen nem szabad abbahagyni a filmvászon illetőleg a DVD-k környékén. Lucas Mester óta tudjuk, hogy egy jól kialakított IP segítségével bárhova fel lehet aggatni a fejőgépet. Az Avatar világának a megértéséhez, a felszín mögött rejlő mélységek feltárásához érdemes lehet némi plusz energiát (olykor pénzt) is feláldozni. Az internet mellett számos könyv foglalkozik a részletek bemutatásával, és az elmaradhatatlan videojátékadaptáció is kézen fogva kísérte a filmet a megjelenésig. Bár a program nem lett csapnivalóan rossz, azért játékélmény szempontjából messze elmarad a film emberre gyakorolt hatásától. Egy elvitathatatlan vívmánya a virtuális verziónak is van: az előzmények bemutatásával és a bolygó flóra-faunarendszerének a részletes ábrázolásával tovább szélesíti

25

az univerzumot, újabb arcát mutatja a mesés kék bolygónak. A 3D technológiát pedig az elsők között támogatja konzolon az Ubisoft Montreal fejlesztése.

Az átfogó Avatar-univerzum tehát a geek és nerd arcok számára is hordoz kellő muníciót, de az egzotikuma a teljesen egyszerű hétköznapi bámészkodót is képes lehet elragadni. Hány művészeti ág vagy alkotás képes többféle embertípus figyelmének lekötésére? Nem sok…

Az Oscar-gála egyik nagy esélyeseként kvázi csúfosat bukott a film. Kilenc jelölésből végül „csak” hármat kapott meg, amelyet egyesek politikának, mások a „mélyenszántó” művészet diadalának vagy épp a popcorn-mozik helyre tételének értelmeztek. Egy biztos, Cameron fittyet hányva elégedetten úszkálhat az újonnan keresett milliói számára épített medencében, a nézők pedig többszöri megnézés után is heves pulzussal és leesett állakkal távoznak a nézőtérről. A folytatás tervei több mint logikus módon következnek az utóbbi hónapok történéseiből, az előadásra jegyet váltók pedig feltételezhetően újra felfedezték a moziba járás szépségét, és a modern technológia varázsát. A stúdiók szépen ráálltak a régebbi munkáik térbeli konverziójára (lesz itt Star Wars 3D, Toy Story újrakeverés és minden, mint a búcsúban…), valamint az új művek is sorra jelennek meg IMAX és 3D látványra optimalizálva. Ami fix: a jövő mozija erről fog szólni, a tikett megvásárlása után a popcorn mellé pedig borítékolható lesz a dizájnos varázsszemüveg is.

Mi ezt nem bánjuk, sőt izgatottan várjuk, hogy a technológiából mit tudnak kihozni a szakemberek.

A tartalmasabb mondanivalót és a konvencionális művészetet természetesen ezek után sem száműzik a vásznakról, ám a könnyed filmes szórakoztatás nagykönyvét Cameronék vitathatatlanul átírták.

A popcorn-mozi (n-edik) reneszánsza elkezdődött!

Impulzus

Női négyütem Az általános műveltség valahol Kamcsatka és Jamaica között kezdődik, számunkra gyakorlatilag valahol a földrajzi atlasz kilencedik oldalán. HOL VAN A BERING-SZOROS? – kérdezi a jól tájékozott, fölényes férfi, a nő meg úgy tesz, mintha gondolkodna rajta, közben kis cikcakkos kormánymozdulatokkal a tévé világának színes körforgalmába hajt, ahol mindaddig elidőzik egyszerű boldogságban, amíg meg nem unja. Hol érdekelné őt most bármi, amit tőle tudni akarnak?

VALAHOL KELETEN – veti oda, persze továbbra sem figyel. Rója a köröket, jobbra-balra bóklászik tekintete saját kis négyajtós világában, a tükörben magát is jól megfigyeli, hasonlítgatja. Észreveszi, hogy savanyún elbiggyedt a szája széle, és ezért már most haragszik, bosszankodik, hogy ez a szemét már megint beleszólt a vezetésébe! – Pedig ő is tudja jól, amit én tudok. Hogy földrajzi analfabéta vagyok.

De én mindig kifelé nézek az ablakon és

26

mit látok? Például a naplementét, amit te, te majd összetévesztesz a napfelkeltével.

Na, meg ne felejtsük el, hogy nő vagyok, és ezt kikérem magamnak – szipog, pufog a kipufogó, vér kerül a motorból az agyba. A nő lassít, lassítana, ha tudna, de önkéntelenül is index nélkül vágódik ki vissza a zsúfolt forgalomba, ahol csikorognak a kerekek és szétgurul a sebességtől figyelem…

ARGENTÍNA? – Mert szerinted eltévedek majd mindenhol, nyugaton, keleten – sorolja magában – meg OTT, ÉSZAKON, a nagy és lakatlan országban. AZAZ DÉLEN! – Féltesz, azt mondod, de megérted. MEN�NYIRE DÉLEN? MI DÉLEN? – Megértem…

De miért is nem tudtam én sosem a földrajzot? DÉL DÉLEN! – Nem mindegy?! – zavartan pislog. NEM TUDOM! – Bocsánat.

Szégyellem. NŐ VAGYOK! – Az vagyok…

JAPÁN? – Már tudom! Az a hülye tanár az oka! Egész órán csak fegyelmezett, semmit sem tanultunk. Bár én mindig készültem.

Megfelelő volt a teljesítményem! EZT TUDHATNÁD! – Tudtam én, tudom ÉN, ha akarom, de hagyj már békén, nő vagyok, igenis AZ VAGYOK! – ismétli gépiesen.

- Tudom, mondom… A mérges, kemény orrcimpák hiába szívnák vissza a hengerek elhasznált töltetét, az már az arcán csurog. VÁRJ, MUTATOM! – Pedig istenem, már hogy unom. OTT? – Csapnivaló lett a kedvem! A benzinkútnál majd veszek egy rohadt térképet! JAPÁN SZIGETORSZÁG! – Pedig én, én szorgalmas voltam! AZT TUDOM! – És mégsem volt soha semmi haszna. TE ÉRTELMISÉGI EMBERNEK TARTOD MAGAD? – kérdezi a férfi, borzasztó homlokkal, sandán gyanítva mindent. Szegény motor már mozdulni sem képes. ÉRTELMISÉGI? Két felvillanó pislogás, fennakad az ütem. – Istenem! Mondd már ki! Még azt is én mondjam ki, hogy tök hülye, IGEN, AZ. AZ VAGYOK…

R. Á.

DriAvagyve-by Truckers – Decorati o n Day „A legjobb zenekar, amiről senki nem hallott Ameri kától i lyen távol.”

A felvezető mondat után azt hiszem, felesleges is klasszikus értelemben vett lemezkritikát várni a következő néhány bekezdéstől, e lemez bemutatását leginkább kulcsnak szánom egy lenyűgöző, de felénk sajnálatos módon ismeretlen életműhöz. Szeretném megpróbálni a lehetetlent, és pótolni mindenki számára a mondabéli amerikai nagybátyót, aki kocsikázás közben bedob egy CD-t a lejátszóba: „Csek disz áut, ez a Drive-by Truckers!” Ezzel a kedvenc rokon elintézi, hogy az elkövetkezendő néhány hónapban szinte mást se hallgasson az ember, elkezdjen kockás inget, valamint Stetson kalapot hordani, és telket vásároljon valahol Alabamában.

A Georgia állambéli kamionosok szóban forgó lemezének általában jóval kisebb jelentőséget tulajdonítanak a kritikusok, mint az azt megelőző Southern Rock Operának, mellyel a banda (két gyengébb próbálkozás után) megtalálta a saját hangját. Az SRO album után a sajtó és a rajongótábor egyaránt elkezdte feléjük dobálni a „világ legjobb rockzenekara” bélyeget. Pedig csak a 2003as Decoration Day-jel bizonyította be a kvintett, hogy nem vak tyúkként találták meg azt a bizonyos szeget. Megmutatták azt is, hogy pontatlan a „rockzenekar” elnevezés, hiszen itt már legalább annyira tetten érhetők a country és bluegrass hatások, mint a klas�szikus- és indie rock elemek.

Most jó eséllyel felsóhajtanak néhányan, hogy köszönik, de nem kívánják több, mint egy órán át hallgatni, amint tanyasi amcsik szerelmet vallanak a tizennyolc kerekű kamionjaiknak. Bármennyire is meglepő – pláne figyelembe véve a banda nevét — itt szó sem esik Papamaci és Gumikacsa országúti kalandjairól.

Patterson Hood, Mike Cooley, és Jason Isbell énekes/gitáros/ dalszerzők viszont mesélnek az egyetlen, vérfertőzésért jelenleg börtönben ülő párról, kétségbeesésükben gyilkossá vált déli farmerekről, válásokról, férjszöktetésről a 30-as években, két család vérre menő kicsinyes viszályáról és hasonló földhözragadt emberi sorsokról. Mindezt közvetlen hangnemben, találékony

XXXVII./5.

fordulatokkal teletűzdelve, különös érzékenységgel megszólaltatva a „másik” oldalt. Az egyébként üdítően változatos zenei világot ez, a countryzene legfőbb lírai hagyományát képviselő történetmesélés segíti lebilincselő egységgé fűzni. Minden dal egy különálló dráma, tele életszagú karakterekkel, lappangó, szégyellt, vagy épp családok pusztulását okozó tomboló érzelmekkel, melyek végül az amerikai Dél mitológiájának egy nagy, összefüggő eposzává folynak össze. Zeneileg hasonló módon sokszínű a paletta, de mivel minden felvonultatott stílus az amerikai folkból ered, a hangzásbeli változatosság csak gazdagítja a képet, nem szétszabdalja.

A három dalszerző személyisége ugyanannyira meghatározó, mint a bemutatott mesehősöké. A zenekarvezető Hood rekedtes hangját előszeretettel ellensúlyozza változatos hangszereléssel, valamint ő a felelős a lemez legkísértetiesebb, leggyönyörűbb dallamaiért a My Sweet Anette középrészének pedal steel-/hegedű-/gitárszólójában. A Hood-szerzemények képviselik a legszélesebb zenei skálát az albumon: lágy ballada, pörgős country, riffelős southern rock, garázsrock – ami épp passzol az adott történet hangulatához. Mike Cooley kevésbé ambiciózus: zeneileg marad a jó öreg rock & rollnál és akusztikus country-nál, és a főnökkel ellentétben nem bajlódik a vörösnyakú (redneck) mondavilág intellektualizálásával, de keserédes sorai és mélabús énekhangja könnyen a Johnny Cash rajongók kedvencévé tehetik. Jason Isbell 6/8-os tempói aligha fognak zenei korlátokat ledönteni, de éppen ezért (na meg a hatalmas lélekkel előadott elképesztő dallamívekért) sokaknak vele érdemes kezdeni a banda munkásságával való ismerkedést.

Amely ismerkedésre remélem egyre többen vállalkoznak majd az óceán ezen oldalán is. Lehet, hogy belefáradtunk már a háborús sztorikba, a gyorskajába, és a műanyaggá processzált szórakoztatásba. A DbT viszont épp azt az Amerikát mutatja be a hallgatónak, ahol a gyarló kisemberek élnek és halnak, ahol nincsenek már nagy hősök, és John Wayne-t is legfeljebb csak megmosolyogják a TV-ben. Vannak viszont végtelenül érdekes élettörténetek, a déli államok egyedi életérzése, és egyszerű, őszinte zene. Tegyetek vele egy próbát legközelebb az autópályán.

Rehynn

Neil Gaiman: The Sandman Vol.1: Preludes and Nocturnes 1916-ban egy okkultista társaság arra készül, hogy megidézze a Halál megtestesülését, azon mohó vágytól vezérelve, hogy az halhatatlanságot és mértéktelen gazdagságot ad a mágikus körből való szabadulásáért cserébe. Azonban az idézés balul sül el, és az álmok sokféle néven ismeretes istenségét, helyesebben mondva az „Endless”, azaz a vég nélkül létező testvérek közül a Dream névre hallgató lényt sikerül csapdába zárni. A világon ekkor álmodó emberek később mind többen esnek álomkórba, szóval

a probléma adott. Dream csak a nyolcvanas években szabadul meg fogva tartóitól, és nagyon lassan kezdi visszanyerni erejét, amelyre szüksége is lesz, mert a saját világát káosz és pusztulás szaggatta szét távollétéből kifolyólag. Ráadásul a hatalmának legnagyobb részét tartalmazó három ereklyéjét ellopták, és apait-anyait bele kell adnia, hogy ne gonosz, pusztító célokra használják fel azokat. Neil Gaiman vitathatatlanul legsikeresebb műve egy képregény sorozat, melyhez sikerült a DC Comics felnőtt „tartalomszolgáltatójának”, a Vertigonak a legmegfelelőbb alkotókat találnia – elég csak a címlapokért felelős Dave McKeanre gondolni, aki a természetfeletti horrorok hangulatát talán a legjobban tudja átadni festményeiben.

Anélkül, hogy a rakás díjat felsorolnánk, amit a Sandman kiérdemelt, inkább szóljunk a most magyarul is kiadott első nyolc epizódról keveset. A történet maga lecsupaszítva nem egy korszakalkotó, epikus valami – inkább csak egy nagyon bizonytalan úton haladó kezdő felütés, amiben esetlegesen

27

odavetett, megemlített karakterek adják a grandiózusan kimunkált magán-mitológiai háttérhez a kapcsolódást. Mondhatni, egy új panteont gondolt ki nekünk ez az elképesztően kócos hajú angol fickó az emberiség kultúráiban régóta létező antropomorf istenségek és fantázialények összeboronálásával (találkozunk egy nagyon meggyőző Luciferrel, morbid humor kíséretében Káinnal, Ábellel, feltűnik egy-két Justice League szereplő, Destiny kámzsás alakja jelenik meg előttünk a nagy könyvvel, ami minden történést előre tartalmaz, boszorkányok és démonok, az emberi elme szüleményei jönnek sorban).

Gaiman egyedi tehetsége, amely később pl. az Amerikai Istenekben is megmutatkozik, hogy az innen-onnan kölcsönvett

elemekből hogyan képes valami elképesztően feszültséggel telt, izgalmas katyvaszt létrehozni, ez esetben kötelező olvasmánnyá emeli a Sandman-t. A kötet ugyanakkor súlyos gondolatokkal, jó helyen és jó időben elengedett félmondatokkal képes lehengerelni a gondolkodó embert, ami számomra talán a nyolcadik, fejezetzáró és fejezetkezdő részben csúcsosodik ki, amikor Death öccse szemére veti, hogy miért féljük mi, emberek életünk végét („entering the sunless lands”), mikor az álmok rémisztő világának minden éjjel félelem nélkül adjuk magunkat. Tényleg, miért?

Georgie

Télikert Hűvösen olvadós téli délután bácsi merészkedik az utcára, kis, vékony, a nyaknál fedetlen bőrkabátjában. Kesztyűtlen, kék, eres kezeivel botjára támaszkodva indul el régen bejárt felfedező útján, de inkább meg-megáll. Megnéz minden kiírást, de nem csak futva, érdekli őt minden papírra kent, vegyes minőséggel kiárusító, elutasító, felhívó, fenyegető, megszűnésért vagy újjászületésért kiáltozó lázálmos tintapötty és remegő, merev vonal, mai szavaink.

Megnézi magának a főutcán vergődő, ártatlan napsütést. Szenvedése és elhaló próbálkozása, vagy halvány, az arcokra szebb sárgaságot dobó öröme jelent nagyobb boldogságot neki, jó kérdés.

Együttérzés bódult szíve vagy felejtés részeg feje. A fene sem bánja, melyik vergődik a megsütött porban másnaposan, csak én veszem észre, ahogy párolog, én is csak azért, mert akkor nem rohantam a busz után, hanem éppen lekéstem.

Kertet ültettek valamikor ők, még itt, a főút betonjába is. Talán még emlékszik rá és azt keresi az öreg, mit írt ő akkor a házak falára, mit vésett a betonba, kézzel, lábbal, körömmel, mindegy mivel, csak ott legyen… És a meggyes, gyümölcsös reggeleken kötelező volt a napsütésben részt venni! Állni benne, megmerevedni, táplálkozni.

Mert ma ugyan hol táplálkozunk?

Megsavanyodott, torz gyümölcsként lógunk a busz kacsjain. Ráncosra szikkadt körtearc, meg a fiatal, szomorú, szeplős barack. Ezer meg ezer terhünk húzna a föld felé, ahová valók vagyunk. De mi csak csüngünk a kapaszkodóba, magasan a föld felett. Aztán, ha lepottyanunk, nagyot zakkanunk. Ütődött gyümölcsként esetleg a cefrében kiköthetünk, miután belénk rágott a darázs, és megette a legszebb oldalunkat.

Bár végül olthatunk nagy tüzeket és tüzelő torkokat. Nevetést csinálhatunk, csalhatunk. Játszhatunk veletek, rábírhatunk, eltántoríthatunk. Felborítunk, megforgatunk, kiforgatunk. Igazán sosem oltunk, csak magas alkoholtartalmunkkal még nagyobb lángokat csinálunk.

Továbbutazom. De le kell szállnom, hogy kiáltásomat mosollyal pároztatva valami furcsát küldjek a világ másik végébe.

A postán sorsjegyet kínál egy elkopott hajú és szemű hölgy, olyan kedvesen, hogy menekülni támad kedvem és az utcára rohanok,

elmaszatolva utolsó, hülyén hangzó és kínosan mosolygó mondataimat, ami fájásig húzza az arcomat. Szerencsémre az utcán megint őszinteségbe ütközök. Nem győzök álmélkodni, milyen büszkeséggel gyújt rá szedett-vedett cigijére a sáros kabátú hajléktalan, nagyokat lépve és még nagyobbakat szippantva, az arcomba fújva feldühödött, örök értékeit. A szűrő, amit más szipkázott, már csakis őt mérgezi!

Megint buszra szállok. Most nem kell kapaszkodnom. Rávetem magam egy üres helyre és kárörvendek, hogy nem vagyok ti, akiket utálok. Nem állok közétek, hogy megbolonduljak köztetek! A bácsira gondolok. Megint és újra csak rá gondolok. Meddig jutott? Közben felettem szorulnak a hurkok, húzzák, vonják, ráncigálják repedezett barna testüket, aki nem éri el, az is mind utána nyúl. Van, aki kisujjal tornászik fölfelé, van, aki a nyakát is egészen odadugja, odafeszítve állcsontját a kis bőrszeletnek, sűrűn nyitogatva száját, légszomjában, vagy, hogy minél jobban nekifeszülhessen, a himbálózó, átkozott testrészek ellen. Kapaszkodnak beléjük, ki így, ki úgy. Kézzel, lábbal és körömmel, csak, hogy kapaszkodni kelljen…

Féltem. Felettem álltak és vártak annyian. Már levegőt sem vettem, lehajtottam és a sálamba bújtattam a fejem, akkor már inkább megfulladok magamban. Mert fölém került, fölöttem állt, meg mert én így képzelem a halált. Felettem tornyosuló, hatalmas és szőke nőalakként, aki fenyegetően tekint le, büdös füstöt fújva fehér orrlyukain, miközben rúzspiros száját harapdossa játékiból, rámköhögve valami remekre szabott, halálos nyavalyát.

Végre letéptem magam innen is. Szaladtam megint, ahogy csak bírtam, ki az unalmas, megrohadt kertből.

Az utcán már kis tócsákban szaladt előttem és előlem a nap, én meg utána, mint a félkegyelmű, vagy a megveszett gyerek. Dobáltam cipőm orrával a tócsát, mint hazafelé kiskoromban. Kutattam a nap után a vizet. Kotortam kézzel, lábbal és körömmel, mert már kotorni kellett… Csak most fájt a térdem és nehéz volt a táskám, amit azóta hurcolok.

R. Á.

H1N1 járvány – tények „Olyan betegség következtében, mely védőoltással megelőzhető, egyetlen halálesetnek vagy súlyos egészségkárosodásnak sem szabad előfordulnia” 2009. június 11-én a WHO bejelentette, hogy világméretű influenzajárvány, azaz pandémia van. A XX. században számos alkalommal fordult már elő influenza pandémia: 1918ban spanyolnátha (H1N1), 1957-ben ázsiai influenza (H2N2) és 1968-ban a hongkongi influenza (H3N2). A járványok súlyossága változó volt, de a halálos esetek számát így is 1-50 millióra becsülik.

28

A pandémia bejelentése óta folyamatosan zúdul ránk a rengeteg, egymásnak sorozatosan ellentmondó hír, amelyek között ember legyen a talpán, aki eligazodik.

Bármennyire is szeretnénk távol maradni tőle, érinti a mindennapi életünket, ezért megpróbáltuk összeszedni azt a néhány biztosnak vehető tényt, ami segít a tisztánlátásban.

Nem foglalkozunk semmilyen politikai és gazdasági érdekszövetséggel, és nem taglaljuk ezeknek sem hazai, sem nemzetközi következményeit – ezt hagyjuk az ilyen tárgyú médiára. Mi maradjunk a tényeken alapuló híreknél, a számok tükrében.

XXXVII./5.

Influenzának nevezzük azt a vírusfertőzést, melynek hátterében valamelyik influenzatörzs áll.

Az idei évben kétféle influenzatörzs terjedt a világ nagy részén. A sertés influenza néven elhíresült H1N1, és a szezonális törzs. A H1N1 vírust először 2009. márciusban Mexikóban mutatták ki. Korábban ezt a betegséget csak sertésekben igazolták (innen kapta a nevét), azonban a vírus változásokon ment át, így vált képessé embereket is megfertőzni. Ettől kezdve a többi fertőző betegséghez hasonló módon, emberről emberre terjedt tovább.

A szezonális influenza éves fellángolása általában késő ősztől kora tavaszig jelentkezik. Évente jellemzően a lakosság 5-20%-át érinti a megbetegedés.

Az emberek egy része már védettséget szerzett a korábbi években, illetve évről évre védőoltás is rendelkezésre áll.

Idén a H1N1 vírusfertőzés súlyosabb betegséget okoz, sokkal több a megbetegedések száma, többen kerülnek kórházba vagy halnak meg. Pandémia akkor alakul ki, ha olyan emberről emberre terjedő vírus támad, ami ellen nincsen még senkinek védettsége. A megfertőződött emberek súlyos állapota miatt a fertőzés egyre könnyebben terjed. Így alakult ki az a helyzet, hogy a 2009. márciusi első megjelenéstől június 11-ig világméretű járvány lépett fel.

Különböző nemzetközi és hazai epidemiológiai központok folyamatosan felméréseket végeznek, hogy naprakész statisztikai adatokkal szolgáljanak a járványhelyzetről. 2009 októberére világszerte négyszázezer megbetegedést igazoltak és ötezer ember halt meg igazoltan H1N1 vírusfertőzés miatt.

A hazai adatokról az ÁNTSZ, a nemzetközi adatokról a WHO, míg az amerikai adatokról a CDC honlapján lehet tájékozódni. Az ÁNTSZ legfrissebb hírei így hangzanak: a 48. héten az ország lakosságának 0,4%-a, 40 300 beteg fordult orvoshoz influenzás panaszok miatt. (…)

A 48. heti 238 igazolt új esettel a pandémiás H1N1 variáns által okozott, ismertté vált megbetegedések kumulatív száma 944-re emelkedett. Nyolc beteg halálát bizonyíthatóan a pandémiás (H1N1) influenzavírus okozta.

Az adatok után néhány szót magáról a betegségről.

Az influenza jellemző tünetei közé tartoznak a láz, a köhögés, a torokfájás, az orrfolyás, fejfájás, ízületi fájdalom és gyengeségérzés. A H1N1 típusú influenza esetén gyakran észleltek láz mellett hasmenést és hányást. A betegek egy részénél légúti tünetek nem is voltak. Az egészséges, alapbetegséggel nem rendelkező emberek többsége könnyen viseli, és szövődménymentesen hamar meggyógyul, ám azok, akiknél valamilyen rizikófaktor áll fenn, súlyos állapotúvá válhatnak. Az eddigi tapasztalatok szerint a súlyos állapotú betegek 70%-ánál volt valamilyen rizikófaktor, azaz szívbetegség, cukorbetegség, vesebetegség, asztma vagy terhesség. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy a súlyos, szövődményes esetek közel egyharmada teljesen egészséges (vagy egészségesnek hitt) embereknél lépett fel!

Fontos tudnunk, hogy mik azok a tünetek, amikor már komplikált esettel állunk szemben, és nem elég a soron következő rendeléskor, hanem azonnal orvoshoz kell fordulni.

Ezek a következők: bármely korosztályban a szapora légvétel illetve nehezített légzés, tartós hányás, javuló általános tünetek mellett emelkedő láz. Gyermekekben ezen túl a szürkés bőrszín, izgatottság vagy éppen aluszékonyság, felnőttekben pedig a mellkasi fájdalom, szédülés tudatzavar.

Ilyen esetben órákban mérve életmentő lehet a megfelelő kezelés korai elkezdése.

Az influenza kezelése a szokványos vírusfertőzésnél ismertekhez (lázcsillapítás, sok folyadék fogyasztása, C-vitamin) képest annyiban tér el, hogy létezik a H1N1 vírus elleni speciális gyógyszer is – ezek az oseltamivir vagy zanamivir tartalmú Tamiflu® illetve Relenza®.

Ezeket hazánkban orvosi javaslatra lehet kiváltani és szabad szedni.

Akinél komplikáció lépett fel, annak megfelelően kórházi kezelésre, esetleg intenzív osztályos ellátásra szorul.

Hatalmas felelősség hárul ránk a betegség megelőzésében. Mint minden vírusbetegségben, itt is különös jelentősége van a higiénés szabályok betartásának, a kézmosás, az eldobható zsebkendő használatának. Fontos, hogyha valaki megbetegszik, otthon kúrálja magát és ne menjen pár napig közösségbe, mert ezzel elősegíti a vírus gyors továbbterjedését. És végül fontos tudni, hogy az influenza egyike azon kevés betegségeknek, ami ellen hatékony védőoltás létezik.

A védőoltással kapcsolatos egyértelmű szakmai állásfoglalásra hazánkban az Infektológiai Szakmai Kollégium hivatott. E testületnek a Magyar Infektológiai és Klinikai Mikrobiológiai Társasággal egybehangzó legfrissebb, 2009. november 23-i véleménye így hangzik: Bár a H1N1 influenza világjárvánnyal kapcsolatos felkészülésre Magyarország lakosságnak elég idő állt volna rendelkezésére, a folyamatosan változó helyzet, az egymásnak ellentmondó szakmai és nem szakmai információk nagyfokú bizonytalanságot keltettek laikusok és az orvosok között egyaránt, mely elsősorban a védőoltással történő megelőzés terén eredményezett késedelmet. Tekintettel arra, hogy az oltottak aránya jelentősen kisebb a vártnál, és változatlanul hallani illetve olvasni vakcinációt ellenző nyilatkozatokat, a két testület szükségesnek tartja eddig szóban elhangzott véleményét nyilatkozat formájában is kiadni.

Magyarországon több gócban halmozódnak a H1N1 vírus okozta influenza megbetegedések, és több halálos kimenetelű megbetegedés is előfordult, itt a járvány. A folyamat lelassításának egyetlen reális is elérhető módja a lakosság széles rétegeinek védőoltása, melyre hazai gyártású vakcina

29

áll rendelkezésre. Az oltóanyaggal kapcsolatban közszájon forgó megalapozatlan információk kezdetben széleskörű ellenérzést és tartózkodást eredményeztek, ezeket azonban napjainkra felváltotta a járvány miatti aggodalom.

A hazai H1N1 vakcina érvényben lévő alkalmazási előirata szerint az 1-3 éves gyermekek védőoltása is biztonságos és hatékony. Az oltóanyag várandós nőkben történő alkalmazásával kapcsolatban nincs ugyan tapasztalat, de semmi sem utal arra, hogy anyai vagy magzati károsodást okozna. Ha feltesszük a kérdést, mi jelent nagyobb kockázatot: az oltás vagy az oltatlan személyekben esetlegesen fellépő megbetegedés szövődményei, egyértelműen az utóbbit kell veszélyesebbnek ítélnünk. Az elmúlt egy hónap alatt beadott mintegy félmillió hazai védőoltás nyomán jelentősen csökkent a vakcina biztonságosságával kapcsolatos bizalmatlanság.

A forgalomba hozatalhoz szükséges tolerancia- és biztonságossági vizsgálatok után az oltóanyag-termelő továbbra is folyamatosan gyűjti az adatokat és jelentéseket az esetlegesen felmerülő nemkívánatos hatásokról. A jelenleg rendelkezésre álló adatok szerint eddig nem tapasztaltak oltással összefüggésbe hozható súlyos következményt.

A Magyar Infektológiai és Klinikai Mikrobiológiai Társaság és az Infektológiai Szakmai Kollégium álláspontja szerint olyan betegség következtében, mely védőoltással megelőzhető, egyetlen halálesetnek vagy súlyos egészségkárosodásnak sem szabad előfordulnia. Járvány idején nincs lehetőség további mérlegelésre.

Az idő fogy. A megoldás pedig itt van a kezünkben – csak élni kell vele, és be kell adni a védőoltást. Önmaga és a környezetében élők érdekében javasoljuk, működjön együtt az

30

egészségügyi szervekkel a H1N1 influenza elleni oltási kampány sikere érdekében. (Prof. Dr. Schneider Ferenc és Prof.

Dr. Ludwig Endre)\\ A fenti állásfoglalást a terhesekre vonatkozóan kiegészíti a Szülészeti és Nőgyógyászati Szakmai Kollégium állásfoglalás, mi szerint: (…) a hazai szakemberek állandóan aktualizálják az oltandók körét. Ezek szerint a veszélyeztetett krónikus betegek, a 7-10-szer nagyobb veszélynek kitett terhesek (a terhesség bármely időszakában), gyermekágyasok, szoptató anyák (…) tömeges oltása indokolt. Az ECDC azt javasolja, hogy minden európai, akinek felajánlják az influenza elleni védőoltást, oltassa be magát! (Prof. Dr. Tóth Zoltán) Jelenleg még senki sem tudja, hogy mikor fog lecsengeni a járvány, hány megbetegedést és hány halálesetet fog okozni. Sajnos már a jelenlegi betegszám is hatalmas terhet ró a roskadozó magyar egészségügyre, pedig még fogalmunk sincs, hogy hol a vége.

Aki szeretne többet megtudni a betegségről vagy gyógymódjairól, számos információt talál az alábbi honlapokon: www.antsz.hu (magyar), www.pandemia.hu (magyar), www.flu.gov (angol) A pontos adatokért köszönet Dr. Bogdányi Katalinnak!

Andris