Impulzus XXXVII/2.

XXXVII./2.

Tartalomjegyzék Schönherz Nyári Tábor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4 HKnews. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4 „Nem szeretek beletörődni a dolgokba”. . . . . . . . . . . . . . . . 5 A mi Kutató Éjszakánk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 Kutatók Éjszakája. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 Te tudsz írni? (Biztos?) 1. rész. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10 Erőműépítés Magyarországon. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 A számítógépes játék története . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 A retro kocka is szögletes. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 Kütyük és játékszerek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 Gamer cikkek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 A magyarországi műszaki felsőoktatás helyzete. . . . . . . . . 19 A szivattyús energiatározók helyzete. . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 Korallzátony, piramis, sivatag. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21 Haláltánc a Dóm téren. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24 Musicmania. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25 Nem beszélünk, utazunk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26 A Tükör és nihil. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27 Sör. Váltó. Idő. Mérő.. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30 Logófestés, impiileg, jól. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31 Kocsmafutás light . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31 Casanova bál: vegyes érzelmek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31 SCHoszkár díjazottak. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 32 Hajtás félidőben. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33 Tökös legény. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34

A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kara Hallgatói Képviseletének lapja.

XXXVII. évfolyam 2. (416.) szám.

Megjelenik 2200 példányban.

Lapzárta: 2009. október 4.

ISSN 1418-0529 (Nyomtatott) ISSN 1588-0745 (Online) Cím: Impulzus szerkesztőség, Schönherz Zoltán Kollégium, 1117 Budapest, Irinyi J. utca 42.

819-es szoba E-mail: impulzus@impulzus.com WWW: http://www.impulzus.com Felelős kiadó: Kalmár A. Márton, a HÖK elnöke Felelős szerkesztő: Hamvas Mihály Főszerkesztő: Kovács Róbert V. Vill.

Főszerkesztő-helyettes: Szabó Ádám VI. Vill.

Olvasószerkesztő: Simon Dóra Tördelőszerkesztők: Gazdag András II. Info, Lilik Ádám II. Info.

Nyugalmazott tördelőszerkesztő: Mattyasovvszky János VI. Info.

Címlap:

SPOT

Belső címlap: Varga Judit III. Info. Írták és szerkesztették: Barkóczi Gergely I. PhD., Binszki Gergő V. Vill., Bodó Zsófia VII. Info. , Csatári Bálint V. Vill., Géczy Attila I. PhD., Kovács Róbert V. Vill., László Ákos IV. Info., Lilik Ádám II. Info., Márton Sándor VII. Info., Nagy Zsolt III. Vill., Simon Dóra

, Szabó Ádám VI. Vill., Vékony Kata ,

Vezsenyi Balázs III. Vill., Will Gábor VI. Vill., Zovits Ádám IV. Info.

Köszönet illeti továbbá a következőket: Fodor Tamás, Gerse Pál, Görög G. Bence, Hegedűs Zoltán, Lovászi Dénes, Rédey Zoltán, Szalai Gabriella, Dr. Tamás Pál, Varga Bálint András.

Valamint köszönjük mindazok áldozatos munkáját, akik segítettek ezen számunk elkészítésében!

Sokszorosítás: Király Nyomda Kft. (2360 Gyál, Bánki Donát köz 4.)

Szerkesztőségi gyűlés minden hétfőn 19.00 órától.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Az írások tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet!

3

Schönherz Nyári Tábor ahova te is mennél jövőre Mióta világ a világ – de legalábbis mióta én egyetemista vagyok, azóta biztosan –, van a Műegyetemnek Balatonlellén (pontosabban Balatonlelle-felsőn) egy nyaralója, közvetlenül a parton. Három barakk, barakkonként kb. tíz szoba, szobánként hat ágy, külön menza konyhával, saját röplabda- és focipálya, légkondicionált közösségi helyiség, elkerített partszakasz és külön stég. Évek óta ez a remek komplexum ad otthont különböző táboroknak minden karon, legyen az HK-s, jutalom- vagy gólya-. Így került idén újra megrendezésre a Schönherz Nyári Tábor, de ez mást volt, mint a többi.

Annyit mindenképpen érdemes megemlíteni így az elején, hogy az utóbbi évben jelentős átalakításon, ha úgy tetszik, fejlesztésen ment át a terület. A barakkok új padlóburkolatot kaptak, a szobák új ágyneműt, kibővültek a közösségi életnek teret adó fedett részek, megkétszereződött a stég mérete, új tűzrakóhelyeket telepítettek, és olyan eszközöket szereltek fel, amit találóan permetezőnek neveznék – bár parasztgyerek lévén annak pont nem, talán inkább porlasztónak. A lényeg, hogy ez utóbb említett eszközök arra alkalmasak, hogy a vékonyka vezetékeken odavezetett vízből hűsítő permetet állítsanak elő a nagyérdemű szabad testfelületének hűsítésére. Valamint tervbe van véve a fürdők és az elektromos rendszer korszerűsítése is a visszatérő és új látogatók örömére.

A Villanykarra osztott időintervallum – ami hogy, hogy nem, egybeesett a Lellei Borhéttel – idén két részre oszlott. Az első fele volt a hivatalos, HK-s tábor, amire a reggeltől estig tartó gyűlések és a kari vezetés megjelenése volt jellemző. A második rész pedig a a címben említett tábor volt – a Kollégiumi Bizottság szervezésében. Ez utóbbira már hetekkel a tábor előtt jelentkezhetett minden kör tagja a megfelelő webes rendszeren keresztül, így a színes társaság garantált volt. Együtt múlathatta az időt szakkolis, WTFes és Pizzásch-körtag remek hangulatban.

Bár maga a rendelkezésre álló idő igen rövid volt (bő két nap), mégis sikerült tartalmasan eltölteni a dugig telt táborlakóknak. Első nap csak egy laza megnyitó volt, de másnap délelőtt már érdekes workshopok várták az érdeklődőket schönherzes üzemeltetés és SVIE-s témákban. Az ezt követő ebéd és aktív pihenés után fejlesztési KPR prezentáció és gazdasági beszámoló tartatott, majd egy remek sportest kerekedett a DSK szervezésében, ami hajnalig tartó mulatozásba fulladt, egyfajta levezetésképp – ahogy az lenni szokott villanykaros berkekben. Az utolsó nap sem telt tétlenül, hiszen a sokak érdeklődését felkeltő Fórum után következett a KPR eredményhirdetés.

Néhány éve az évenkénti impitábort is az említett időszak alatt tartjuk, így bizton állíthatom, hogy ez volt a legjobban eltalált tábor az utóbbi időben. A helyszínválasztás – a korábban említett tábori adottságok miatt is – remek volt: aktív

4

pihenéssel tölthették a táborlakók szabadidejüket, adott volt minden egy-egy kellemes kis- vagy akár nagycsoportos esti sörözéshez, hasznos és érdekes előadásokkal, gyűlésekkel teltek a produktív órák, és mindezt a Balaton partján, mégis olcsón.

Kiváló lehetőség volt ez mindannyiunknak, akár fesztivál előtti ráhangolódásnak, akár az utáni levezetésnek vagy csak egy laza tábornak szántuk ezt a pár napot. Ajánljuk mindenkinek, aki elmulasztotta, mert aki ott volt, jövőre is biztosan jönni akar, de addig is jó érzéssel viseli a pólót, amin a következő irigységkeltő felirat díszeleg: „Nem tudod, mit hagytál ki…”

R.

HKnews Elérkezett a kari Hallgatói Képviselet 2009-es tisztújítása. A jelölés menete és teendői a http://vik.hk honlapon olvashatók.

A jelöltek névsora és bemutatkozásuk az Impulzus választási különszámában fog szerepelni, illetve felkerül a http://vik.hk honlapra is.

Az időpontok: Jelölési időszak – kezdete: 2009. október 26. (hétfő) – vége: 2009. november 2. (hétfő) Hallgatói Fórum – időpontja: 2009. november 5. (csütörtök) Hallgatói Szavazás – kezdete: 2009. november 12. (csütörtök) – vége: 2009. november 20. (péntek) A szavazás hivatalos végeredményének bejelentése – időpontja: 2009. november 24. (kedd) Hallgatói Képviselet, alakuló ülés – időpontja: 2009. november 25. (szerda) A szavazások a Schönherz Zoltán Kollégiumban, a Nagytétényi Úti Kollégiumban, illetve az I épületben lesznek.

Varga Bálint András Szavazási Bizottság elnök

Tanárinterjú

„Nembeszélgetésszeretek beletörődni a dolgokba” a tankörrendszerről

XXXVII./2.

Immáron második éve zajlik a karunkon működő tankörrendszer tökéletesítése. Igyekeztünk feloldani az ezt övező rejtélyeket, ezért számos kérdéssel érkeztünk Keszler Anitához, a tankörrendszer kari felelőséhez. A válaszaiból sok hasznos dolgot tudtunk meg, például, hogy mi is a tankörök tényleges célja, hogyan választanak tankörvezetőket, vagy mi is a Lovagrend szerepe a rendszerben.

––Adódik a kérdés – mint gondolom, már oly sokszor máskor –, miért éppen a BME villamosmérnöki szakát választottad?

––Már középiskolában is éreztem, hogy számomra a műszaki pálya lesz a megfelelő, és érettségi előtt már biztos voltam benne, hogy ez az egyetem és szak, amire járni szeretnék. Eleinte ijesztőek voltak az arról hallott statisztikák, hogy milyen kevés nő választja ezt a pályát. Ez talán érthető, hiszen ezek a nők valószínűleg életük végéig a társadalom elhanyagolható százalékába tartoznak majd. Összességében a kezdeti nehézségek és szokatlan helyzet után azt hiszem, ezt el kell fogadni, vagy el kell hagyni a pályát.

––Másodéves doktoranduszhallgató vagy a SZIT-en, emellett magad is tartasz gyakorlatokat, és még tankört is vezetsz… Hogyan jut mindezekre időd?

––Elsőéves doktoranduszként sokkal nehezebb volt, mert gondot okozott beosztani az időmet. Hajlamos vagyok túl sokat foglalkozni egyéni problémákkal. Ez nem feltétlenül negatívum, de meg kellett tanulnom azt, hogy mi az, amivel munkakörön belül foglalkozom, és hogy miként lehet ettől valamennyire a magánéletet leválasztani. Gyakori, hogy esténként, és néha még hajnalban is levelekre válaszolgatok. Ez persze lényegében nem olyan nehéz, ha az ember szereti azt, amit csinál.

Az első számítástudomány alapjai csoportom eleinte bizalmatlan volt, elsőévesként nem tudták, hogy tényleg szabad-e kérdezni, vagy maradhatnak-e óra után, ha azt mondom. A mostani csoportomból a ZH előtt már sokan jönnek egyéni kérdésekkel is. Ha valaki a tanítást választja, akkor véleményem szerint természetesnek kellene lennie, hogy ezekkel a problémákkal foglalkozik. Hiszen nem az a cél, hogy valaki időben minél hamarabb végezzen, hanem hogy sikerüljön a hallgatókkal megértetni a dolgokat. Ez ugyanúgy része a munkának.

A tankörrendszer tekintetében pedig rengeteg segítséget kapok Tevesz Gábor dékánhelyettes úrtól is. Az első félévben teljes egészében ő vezette a rendszert, én csak a második félévtől kezdtem beletanulni. Továbbra is sok hasznos tanácsot ad, mivel nagyobb tapasztalata van az oktatás és az egyes feladatok megszervezésében is.

––Akkor is volt tankörrendszer, mikor hallgató voltál a karunkon?

––Mikor 2003-ban elkezdtem az egyetemet, már tankörökbe voltunk osztva, én a 13-as

tankör tagja voltam. Ez akkor nagyjából abban merült ki, hogy ezt a számot kellett ráírnom az indexemre. Az elején az órákat még próbálták tankörök szerint beosztani, de különösebb erőfeszítéseket a tankörök tagjai sem tettek arra, hogy megismerjék egymást. Persze kívülről sem jött semmi olyan segítség, amivel esetleg egy közösséget lehetett volna kialakítani.

A saját tankörömből a végén már csak két-három emberrel tartottam a kapcsolatot.

––Mennyiben más a mostani tankörrendszer?

––A jelenlegi rendszer folyamatos változásokon megy keresztül. A kezdeti koncepció főleg a tantárgyi lemaradások kiküszöbölésére lett indítva, akkoriban a foglalkozások legnagyobb részét az tette ki, hogy fizikából próbáltuk meg felzárkóztatni a hallgatókat.

Az egész rendszer nagyobb volumenű célja, hogy áthidalja a középiskola és az egyetem közti különbségeket. A hallgatóknak ezen időszakban el kell sajátítaniuk a jelentősen több szabadsággal való bánásmódot is. Meg kell tanulniuk azt, hogy itt önálló tevékenységbe kezdhetnek, élhetnek azokkal a lehetőségekkel, amiket a különböző tanszékek, laborok szolgáltatnak. A hallgatók ide már hivatalosan is felnőttként járnak, azaz valamennyire önállósodásra kényszerítettek, saját maguknak kellene felismerniük, ha valamilyen tárgyból lemaradásuk van. Nekem az a tapasztalatom, hogy ez sok emberből hiányzik, a szabadság, a társaság, vagy a más oktatási rendszer miatt hajlamosak elcsúszni. Egy félévnyi lemaradás pedig már komoly következményekkel járhat. A sokak által osztályfőnöki órának csúfolt tanköri foglalkozások pedig pont a megfelelő átmenetet szolgáltatnák.

Mindig jelen van egy oktató, aki tisztában van a képzéssel, általánosságban ismeri a kar működését, egy tanszéket pedig még részletesebben is. Mivel csak 30-35 emberre „vigyáz”, megmarad a személyes kapcsolat, és a kétszáz fős előadó helyett egy olyan kis közösségbe helyezik a hallgatókat, ahol van esély megismerni egymást. Ez persze a második évre lazábbá válik, ekkor a hallgatók már beilleszkedtek valamen�nyire, ugyanakkor a hangsúly arra helyeződik át, hogy a szakirányok és a szakma mélyebb megismerése felé tereljük őket.

Igyekszünk részletesebb ismeretet adni a későbbi lehetőségeikről. Erre szolgálnak például a tanszékek által biztosított laborlátogatások is.

––Tapasztalatom szerint nem mindenhol működött olyan jól a tankörök közti és a tankörön belüli összetartás.

–– Mivel véletlenszerűen kiválogatott 3035 emberről van szó, nem azt várjuk, hogy mindannyian nagyon jó barátságban legyenek a végére. Jómagam csak egy-két tankört ismerek közelebbről, a többi csoportról a HK által készített felmérésekből vagy oktató társaimnak feltett kérdések alapján tudok. A tanszéken abban a különleges helyzetben vagyunk, hogy minden hallgatóval találkozunk, informatikusokkal és villamosmérnökökkel egyaránt. Több oktatótársam is azt nyilatkozta, hogy kellemesebb volt gyakorlatot tartani egy olyan társaságban, ahol már jobban ismerték egymást. Így hamarabb megnyíltak, könnyebben tettek fel kérdéseket, összességében eredményesebb volt a munka.

Emellett mivel én készítem a statisztikákat a hallgatók teljesítményéről, azt is látom, hogy a fizika eredmények látványos javuláson mentek keresztül, még ha sok ellenvélemény is volt a tanköri fizikaórákkal kapcsolatban.

5

Tanárinterjú ––Mit változtatnál a mostani helyzetben?

––Egy emberekkel foglalkozó rendszer sosem lehet teljesen tökéletes, és nem vezet kikövezett út a tökéletesség felé. Mi magunk is próbálunk beletanulni a rendszerbe, és egyelőre vannak olyan tranziensek, amik még várhatóan az elkövetkező 2-3 évben is tapasztalhatók lesznek. Véleményem szerint még inkább arra kellene nevelni a hallgatókat, hogy minél hamarabb szóljanak, ha valami nem megfelelő. Az egésznek a lényege az lenne, hogy ők legyenek eredményesebbek, és ennélfogva az egyetem is. A Hallgató Képviselet sokat segít abban, hogy véleményüket minél hamarabb megkapjuk, de jó lenne valahogy a tanköri foglalkozásokat is egy interaktívabb, aktív véleménycserévé alakítani.

––A tanköri foglalkozások ütemtervét ki és milyen szempontok alapján állította össze?

––Ezek ütemezése lényegében az én feladatom, mondhatjuk úgy, hogy ésszerű keretek között szabad kezet kaptam. Természetesen elsősorban a kar vezetése véleményezi a programot, és a minőségbiztosítási bizottság elé is kerül. Ezeknek a bizottságoknak sok témával kell foglalkozniuk, és ezek közül csupán egy a tanköri foglalkozások óraszáma, szükségessége, feladatköre.

A kezdeti fázisban a korábban említettek mellett még a Hallgatói Képviselettel is meg kellett vitatni a tervet, hiszen ők hallgatóként más szemszögből látják, mire is van szükség, és több hallgató véleményét ismerik.

A tervek persze a félév során dinamikusan is tudnak változni, aszerint, hogy milyen visszajelzéseket adnak a tankörvezetők. Előfordult, hogy egy csoportja úgy gondolta, egy adott szabadidős program felesleges, és inkább a tanreaktort vagy egy repülőgép-szimulátort néznének meg. A változtatással szemben semmi kifogásunk nincs, nem kőbe vésett dolgokról beszélünk. Az egész rendszert úgy képzelem el, amit mind az oktatók, mind a hallgatók véleményére alapozva folyamatosan alakítani lehet, és kell is.

––Mi az elsődleges szempont a tankörvezetők kiválasztásánál?

––Az elsődleges szempont az önként jelentkezés, vagyis hogy az adott oktató akarja és szeresse ezt csinálni. Nyilvánvalóan ez az egyes szakmai tárgyaknál is fontos és elvárható, de ez egy olyan speciális feladatkör, amikor tényleg arra kell helyezni a hangsúlyt, hogy akarjunk segíteni a hallgatóknak, akarjunk változtatni az éppen nem működő dolgokon. Büszke vagyok rá, hogy az elsőéves doktoranduszoktól kezdve a „felnőtt” oktatókig, professzorokig minden korosztályból van tankörvezetőnk.

Az, hogy több korosztályból jöttek jelentkezők, szerintem azt bizonyítja, hogy ez egy fontos dolog, ami sokakat érdekel. Azáltal, hogy a régebben itt lévők tapasztalata és az újak lelkesedése, kreativitása összefonódik, igazán jó dolgok kialakítására van esély.

6

––Téged személy szerint mi motivált abban, hogy a rendszer bevezetéskor magad jelentkezz Recski András tanszékvezetőnél?

––Annál, hogy mérnökként szeretnék dolgozni, már jóval előbb kialakult bennem az, hogy nagyon szeretek tanítani. Szeretek segíteni, mesélni az embereknek, változtatni olyan dolgokon, amikről úgy érzem, hogy nem jól működnek. Nem szeretek beletörődni dolgokba, és már a negyedik itt töltött év után nyilvánvaló volt, hogy a doktori pályát választom, kihasználván a lehetőséget, hogy az öt év alatt felhalmozott tapasztalatot alkalmazhassam a gyakorlatban. Így átkerülhettem kicsit a „másik oldalra”, és ezen oldal szempontjait is megismerhettem. Ugyanakkor még emlékszem a hallgatók világára is. Úgy gondoltam, hogy egy szerencsés véletlen, hogy elsős doktorandusz létemre tankörvezetőként ennyi mindent átadhatok az elsős egyetemistáknak.

––Milyen felajánlásokkal támogatta a seniorgárda a rendszert?

––A Lovagrend immáron sok évre visszatekintő múlttal rendelkező hallgatói szervezet. Az egyetemi éveim alatt nem voltam részese ennek (nem voltam senior), ugyanakkor mindig tetszett a lelkesedésük, hogy szabadidejüket arra szánják, hogy az új generációt „beleneveljék” és beépítsék az egyetemi szférába. Mikor elkezdtem részt venni a tankörrendszerben, már egy kidolgozott stratégia volt arra, hogy a kar vezetése szeretne együttműködni a Lovagrend vezetésével, és hogy együtt fogják majd a tankörökhöz szükséges segítséget biztosítani. A kezdetek kezdetén ez abból állt, hogy a tankörökhöz felsőbb éves hallgatókat rendeltek, és levelezőlistákat hoztak létre a tanköröknek, emellett sok adminisztratív jellegű feladatot is elláttak. A tanórákon kívül pedig – főleg a kollégiumban központosítva – konzultációkat, szabadidős programokat szerveztek. Ezeken a hallgatók korábban is bármikor részt vehettek, de a tanköri központosításnak köszönhetően remélhetőleg a nem kollégista hallgatók is könnyebben bekerülhetnek az egyetemi közéletbe.

A tankörrendszer második évében a Lovagrend már kevesebb hangsúlyt fektet a tankörökre, de ennek ellenére több dolgot is egyeztetünk. A Lovagrend vezetőivel lényegében egy korosztály vagyunk, ugyanazokkal a dolgokkal szembesültünk, és szerintem nagyon jól vezetik ezt a több száz hallgatóból álló rendszert. A korábbi együttműködés átdolgozásával a kapcsolat sokat fejlődött: racionalizáltunk bizonyos dolgokat, próbáltuk jobban összefonni a tanköri foglalkozások lehetőségeit az általuk kínált programokkal. A korábban a Lovagrend által szervezett próba ZH-k például sok energiát igényeltek a felügyelet és a javítás miatt, és természetesen helyet is kellett biztosítani hozzá. Idén ez már tanköri foglalkozás

keretében zajlott, az analízis próba ZH-t minden hallgató megírhatta az oktatók felügyelete mellett, a seniorgárda pedig kijavította, és közzétette az eredményeket. Összességében ez egy értékes lehetőség, ami a hallgatók és az oktatók együttműködését erősíti, és amiről remélhetőleg egyik fél sem szeretne lemondani.

––Kötelező tárgyként is felvenni a tanköri foglalkozást?

––Habár sok hallgató számára ez homályos, a tanköri foglalkozás lényegében egy extra lehetőség. Ha valaki nem teljesíti ezt a tanköri foglalkozást, azt semmilyen hátrány nem éri, csupán a teljesítésével szerezhet előnyöket. Aki fölvette, azt nem fogjuk vasvillával bekergetni az órákra, aki viszont szeretné a tárgyat teljesíteni, annak az órák 70%-án részt kell vennie. Ha valaki nem jár be órára, az ritkábban találkozik a tankörtársaival, elesik különböző laborlátogatásoktól, de az egyetemi tanulmányaira ez nincs negatív hatással. Egy fontos előny viszont például abban testesül meg, hogy ha a négy félév tanköri foglalkozásból valaki hármat elvégez, annak a szakirány besoroláskor egy kritériummal kevesebbet kell teljesítenie. Ez a tárgy nem kötelező a diplomához, hanem egy extra lehetőség.

––Mennyiben érződik a tárgyat felvevők számán, hogy most már szabadon választható és nem kötelező a dolog?

––Különböző statisztikák szerint a többség továbbra is be szeretne járni, fel szeretné venni.

A hallgatók egy része természetesen azt sem titkolta, hogy az előnyökre hajt. A többiek más érveket soroltak fel, például hogy szeretnének a társaikkal lenni, laborokat megismerni, amikbe egyébként lehet, hogy sosem jutnának el. Korábban egy olyan határt szabtunk, amely meghatározta, hogy a fizika miatt be kellett járni. Most, hogy ez megszűnt, néhány hallgató valóban nem fog bejárni, de ez teljesen normális. Ez valószínűleg még segíti is a közösségépítést, hiszen azok, akik nem akarnak részt venni, nem kell, hogy „végigszenvedjék”.

––Hogyan értékeled a rendszert az előző évihez képest?

––Az előzi évi rendszert számos kritika érte a fizikaoktatás miatt. Valahol el kellett kezdeni, és jó kiindulópont volt a fizika eredményeken való javítás. Már akkor felmerült, hogy a következő években szét kellene választani a tanköri foglalkozást és a fizikát, és ez egy ettől független TVSZ-módosítás miatt szinte magától megtörtént. Amiatt, hogy most lehetőség van felzárkóztató tantárgyakat indítani fizikából és matematikából is, igazán kibontakozhattak a tanköri foglalkozások. Ha újra kellene kezdeni, akkor is a fizika felzárkóztatásával próbálkoznánk először, mert arra tényleg komoly szükség volt. Én az első évet nem egy rosszul

Tanárinterjú sikerült dologként élem meg, amin kényszerűségből változtattunk. Akkor mások voltak a körülmények, és az akkori körülmények szerint az volt a legjobb döntés.

––Milyen jellegű most a tanköri foglalkozás?

––Igyekeztem olyan stratégiát kigondolni, ami mind az elsőévesek, mind a másodévesek érdeklődéséhez alkalmazkodik. Az elsőéveseknél a szabadidős tevékenységek nagy részét a seniorgárda állítja össze (például gólyahét, gólyabál, gólyakocsma megszervezésével), az órarendi részt és a szabályértelmezéseket tekintve pedig a Hallgatói Képviselettől kapunk sok segítséget. Kevesen olvasták el élvezettel a szabályzatokat, pedig épp az lenne a lényeg, hogy ezeknek legalább egy kis részével megbarátkozzanak, mind a lehetőségekkel, mind pedig a kényszerekkel. Az elsőéveseknek inkább a csoportépítés a lényeg, tehát inkább olyan programokat szervezünk nekik, amiken keresztül jobban megismerhetik egymást.

Ezeknek egy részét a tankörvezető válogatja, én például elmentem „tankörsörözni” a csoportommal, de volt olyan oktató, aki „kiült velük a rétre” beszélgetni. Mostanra például a tankörök közti focimeccsek

XXXVII./2. is szerveződnek, bár az idő romlása eléggé korlátozza a kültéri rendezvényeket.

A hatodik hét táján megindulnak a ZH-k is, és a felkészítés is egy fő feladat lenne. Ez leginkább jelentkezéses alapon megy, azaz a hallgatók jelzik, ha valamiből segítségre van szükségük. Persze előfordul, hogy maga a tankörvezető az, aki épp az adott tárgyat konzultálja. Ha ez úgymond „házon belül” nem megvalósítható, akkor vagy az adott tárgy gyakorlatvezetőjét kérjük fel konzultáció tartására, vagy felsőbb éves hallgatókhoz fordulunk. A másodéveseknek már hetente egy óra szerepel a tanköri foglalkozásként, de ez persze általában kevés. Akinek az jobban megfelel, inkább kéthetente tart egy rendes foglalkozást. Mostanra azért már a tankörvezetők is tapasztaltabbak, hiszen egy évet már eltöltöttek a tankör mellett, így könnyebben állnak a saját lábukra – egész elképesztő ötletek is előkerülnek.

Előfordul, hogy múzeumokba mennek a hallgatók, és sokszor már nekik is vannak kreatív javaslataik. Kevesebb a kötelezően előírt program, de érdeklődnek például arról, hogy mikor van lehetőség elmenni a tanszéki laborokba. Igyekszünk mindig figyelni a ZH-k ütemezésére is. Másodévesként már

inkább a hallgatók hívják fel a figyelmet arra, ha valamelyik héten nem tudnak valamerre elmenni, hanem inkább összeülnek házi feladatot csinálni.

––Hogyan képzeled el a tankörrendszert öttíz év múlva?

––Biztos vagyok benne, hogy sokat fog változni. Én úgy gondolom, hogy a kritikák, amiket kap a rendszer, vagy éppen én, az eredeti elképzelés előnyére válnak. Ha egy kicsit igyekszünk – oktatók és hallgatók egyaránt –, akkor sikerülhethagyománytteremteniatankörrendszernek.

Az egész lényege, hogy a hallgatók megértsék, mi miért történik a karon, és jobban átlássák, hogy mi minden lehet belőlük, ha „nagyok lesznek”. Ehhez fontosnak tartom, hogy megőrizzük a lelkesedésünket és a kreativitásunkat, akármilyen keretek közt is működik majd a rendszer. Elképzelhető, hogy tíz év múlva rá sem ismerünk majd, annyit változik. Viszont amíg vannak oktatók, akik szeretnek tanítani, és vannak hallgatók, akik tanulni akarnak, addig nagy baj nem történhet.

Bodó Zsófia, Csatári Bálint, Simon Dóra

A mi Kutató Éjszakánk Néha érdekes megtudni, hogyan látják mások a világot, többek között a mi szakmánkat is. 2009. szeptember 25-én került megrendezésre a Kutatók Éjszakája megannyi rendezvénnyel egyetemünkön, városunkban és országszerte. Hogy az élményt még teljesebbé tegyük, rokoni, baráti és üzletféli segítséget kértünk a rendezvényről készült élménybeszámolóhoz. Ennek következtében az alábbi írások nem csak a rendezvényről tanúskodnak, hanem annak lenyomatáról is – hogy látják más egyetemek hallgatói a nagyfesz laborunkat, a világítási kérdéseket és a világ egyéb dolgait. Fogadjátok szeretettel.

A Tempus Közalapítvány négy éve rendszeresen megszervezi szeptember utolsó péntekén az ún. Kutatók Éjszakája programsorozatot. Ha valaki még nem hallott volna róla, ez egy olyan, a napjainkban folyó kutatásokhoz és fejlesztésekhez kapcsolódó helyszíneket, kiállítótereket és többnyire interaktív programokat bemutató nemzetközi rendezvény, aminek a célkorosztálya a 10-18 éves tanulók, de nyilvánvalóan mindenkit szeretettel várnak. Fő célja kettős: egyrészt közelebb akarja hozni a tudományos kutatások eredményeit a laboratóriumon kívüli emberekhez, másrészt pedig természetesen jó marketing fogás ez a kutatások, kutatóintézetek számára. Barátaimmal is azóta járunk, amióta megszűntünk célkorosztály lenni – igaz, ez inkább a születési évünkből és az első kutatók éjszakája időpontjából adódik. Ugyanakkor a programok specifikussága, témái közül mindenki talál magának érdekes látnivalót.

Hogy a szervezők honlapjáról idézzek: „Kezdetnek szálljon ki a vízzel hajtott álomautóból és igyon egy pí-sört. Próbáljon meg eligazodni a saját mentális térképén! Majd tegyen egy sétát a martonvásári fitotronban, a szegedi Füvészkertben vagy repüljön át Budapest felett repülésszimulátorral! Ha megéhezik, nézzen be a molekuláris konyhába, vagy a biotechnológiai boszorkánykonyhába és fogyasszon kőkorszaki ökoételeket!”. Mint a kedvcsinálóból is látszik, a Kutatók Éjszakája országos szintű programmá nőtte ki magát hazánkban is. Ebben a kis metszetben mi csak a budapesti programok egy részéről tudunk mesélni, ahol önmagában rengeteg párhuzamos program volt, amin szívesen részt vettünk volna, így fordulhatott elő, hogy a Gömböcről szóló előadásról például lemaradtunk, pontosabban lekéstük, vagy hogy jómagam részt vettem fővárosunk mentális térképének rajzolásában, mint a minta egy

tagja, de sajnos a kutatás értékelését nem volt lehetőségem meghallgatni. Barátaimmal együtt és külön is jártuk a várost az előzetes regisztrációk megtétele után. Jó hangulata van ezeknek a kisebb diáktömegeknek, akik különböző egyetemeket, campusokat és kulturális helyszíneket járnak végig. Mi egy baráti társaságként vágtunk neki a délutánnak/estének, de mivel természetesen igen különböző dolgok érdekeltek minket, egyszerre mentünk együtt és külön is. Voltak programok, amikre elcsábítottuk az arra kevésbé lelkes társakat, de csalódva senki sem távozott.

Ezért már az elején megbeszéltük, hogy ki-mire-hova szeretne menni s ha lehetőségünk volt rá találkoztunk valahol vagy együtt hallgattunk egy-egy előadást. A lényeg, hogy a végállomás a Millenáris volt.

A társaság többnyire természettudományos érdeklődésű, ezért az alábbiakban a Semmelweis Egyetem, a Műszaki egyetem és a Millenáris Park programjairól olvashattok egy-egy kisebb összefoglalót.

SE, A személyazonosítás különös esetei 17.00-21.45-ig 3/4 órás turnusokban Jómagam az Igazságügyi és Biztosítási Orvostani Intézet előadására ültem be. Tipikus előadó, kényelmetlen székek, az előadás ellenben rendkívül élvezhető. Már amennyire a bizarr kategórián kívül maradhatunk a különböző halott emberek testrészeinek képein keresztül bemutatott személyazonosítás módszerartanában. Az előadó igyekezett – teljes mértékben a moralitás határain belül – viccelődni, ami elég jól is ment neki, így a borús-krimis-nyomasztó hangulat helyett egy kellemes

7

előadásnak lehettünk részesei. Az első félórában megtudhattuk, hogy milyen módon lehet egy halott embert azonosítani, vagy akár egy csontdarabról bármit is megállapítani, milyen árulkodó jelekre lehet felfigyelni, s az e mögött álló munkáról is kaptunk némi keretet (nem minden működik olyan gyorsan és egyszerűen, mint azt a különböző CSI sorozatokban láthatjuk). Az előadás utolsó harmada egy kicsit más témáról, a Janus Pannonius koponyájából készített számítógépes háromdimenziós modellről szólt, pontosabban hogy az antropológiai vizsgálatok szerint egyértelműen karakteresebb arca volt, mint amit nekünk mutogattak az irodalomkönyvben. Nem csak az arcot mutatta meg, hanem arra is megtalálta a választ, hogy ha ő maga biztosan rajta van a számunkra ismert festményeken, akkor ki lehetett ő, ha nem a babaarcú fiatal fiú.

A sok dicséret után jönne a kritika: rengeteg esetet ismerhettünk meg, melyeket nyilvánvalóan személyiségi jogi okok miatt sem beszéltek hosszasan, ugyanakkor volt egy pillanata az előadásnak, amikor csak jöttek a képek egymás után, és megtudtuk, hogy milyen kulcspont segített az azonosításban, de azt nem teljesen foghattuk fel, hogy mitől is leszek ettől okosabb. Talán a kevesebb eset kicsit részletesebben érdekfeszítőbb lett volna, attól függetlenül, hogy nyilván így is volt néhány eset, amit jobban részleteztek. Arról viszont sajnos semmit nem tudtunk meg, hogy az adatbázisokat honnan szedik, illetve hogy egyáltalán milyen adatbázisok vannak, hiszen ez egy igazán kulcsfontosságú kérdés a személyazonosítás esetében. Meg én egy kicsit hiányoltam annak bemutatását, hogy Janus Pannonius arcát hogyan is rekonstruálták. Összességében színesebbé tette volna az előadást, ha magáról a bűnügy hátteréről is többet megtudunk, s nem csak – az egyébként nagyon érdekes – szűk orvosantropológiai részről beszélnek. Bár az is lehet, hogy az amerikai krimisorozatok miatt vannak hasonló elvárásaim.

BME, Repülésszimulátor-bemutató 17.00-20.00-ig 15 perces turnusokban A repülőszimulátor a BME J épületében található. A szobában van egy repülőgép-vezérlőpult, valamint egy projektor, ami egy széles vászonra vetíti a képet. Mikor bementünk, a pilóta már a helyén ült. A pilótán kívül volt egy Ph.D hallgató, ő magyarázta el, hogy éppen mi történik, mit csinál a pilóta. Az „utazás” a ferihegyi reptérről indult. Felszállás után dél felé indultunk, majd egy kanyarral a Duna fölé kerültünk. A várost nagy részletességgel digitalizálták, így a vetített képen fel lehetett ismerni a különböző látnivalókat (Vár, Parlament stb.). Az utazás végéhez közeledve a leszállópálya irányába fordultunk, majd sikeresen landoltunk. Leszállás után a bemutató házigazdái válaszoltak a felmerülő kérdésekre. A bemutató ugyan nem ért fel az igazi repülés élményével, de egyszer mindenképpen érdemes megnézni ezt a szimulátort.

Puszta Adrián – ELTE-TTK fizika SE, Miről árulkodnak a DNS molekuláink, valamint az ideg- és izomsejtjeink (SOTE Neurogenetikai laboratórium bemutatása) 19.00-23.00-ig egyórás turnusokban folyamatosan A laboratórium bemutatása előtt egy kis elméleti áttekintést hallhattunk a DNS molekulák szerkezetéről, szerepéről, fontosságáról, valamint károsodásuk hatására bekövetkező betegségekről. Az előadás után megtekinthettük a neurológiai labort. Képet kaptunk az ott történő kísérletekről, láthattuk néhány betegségnek a molekuláris szintű képét szöveti metszetek formájában, valamint azt is, hogyan lehet vérből DNS-t izolálni.

Maga a művelet körülbelül 15 percet vett igénybe. Aki vállalkozó kedvű volt, adhatott öt ampulla vért, amiből kinyerték a DNS-t, és ennek egy részét hazavihette az illető. A megmaradt kinyert DNS-t a labor a későbbiekben különböző vizsgálatoknak veti alá, amelyben genetikai mutációkat keresve különféle neurológiai betegségeket próbálnak jósolni. Ha a vizsgálati eredményekről maga az alany is tudomást szerezhetne, érdemes

8

lenne belevágni egy ilyen kísérletbe, hiszen minden esetlegesen előfordulható betegségére fény derülne. Sajnos mint kiderült, az alany a DNSéről a későbbiekben nem tudhat meg semmilyen információt.

Gervai Judit – ELTE-TTK biológia Millenáris, Jövő Háza, Ami az izzólámpa helyett világít (A Világítástechnikai Társaság előadása) 21:00-22:00-ig Mondhatom, hogy több éves tapasztalattal a hátam mögött érkeztem Dr. Borsányi János és Dr. Kránicz Balázs előadására, amelyet az izzólámpáról és az azt felváltó fényforrásokról tartottak, hiszen jó ideje már mi is elsősorban kompakt fénycsövekkel világítunk otthon – bár sajnos nincs okom, hozzátenni, hogy a „legnagyobb megelégedésünkre”. El kell ismerni ugyanis, hogy a kompakt fénycsövek több hátulütőjével is találkoztam már az izzókkal szemben. Kíváncsi voltam tehát, mivel biztatnak a jövőt illetően.

Az előadás első részében röviden ismertették a világítástechnika szempontjából fontos fogalmakat, úgymint a színképet, feketetest-sugárzást, színhőmérsékletet, színvisszaadást, fénytechnikai hatásfokot, valamint bemutatták egy fadiagramont a fényforrások osztályozását, a három fő kategóriát, a hőmérsékleti sugárzókat, a gázkisülő csöveket, a szilárdtest alapú fényforrásokat, valamint ezek alosztályait. Természetesen itt felhívták a figyelmünket arra is, hogy a kompakt fénycsöveket helytelen energiatakarékos izzónak nevezni, hiszen az kisnyomású kisülőcső.

A továbbiakban áttértünk a fényforrások összehasonlítására. Egy grafikonon láthattuk a különböző fényforrások színképeit, amelyen nem késlekedtek azonnal kiemelni az izzólámpa infravörös felé erősen növekvő, de amúgy az összes közül a legsimább színképét. Hát igen, az izzó spektrumának nagy infravörös csúcsa mellett eltörpülő, látható tartományba eső része igen jól szemlélteti, hogy egy ilyen energiaéhes világban miért nincs okunk kedvelni ezt a fényforrást. Láthattuk még az élettartamok összehasonlítását, amelyben, mint azt sejthetjük mindan�nyian, a hagyományos izzó volt leghátul, kicsivel előtte a halogénizzó, a lista közepe táján a kompakt fénycső szorosan a hagyományos fénycső mögött, a listát pedig a LED vezette. A hatásfokok összehasonlítása is hasonló sorrendet eredményezett. Érdekes megemlíteni, hogy az egyéb hagyományos gázkisülési elven működő lámpák, mint például a nátriumlámpa, szintén igen előkelő helyet foglaltak el ezeken a listákon. Költséghatékonyság szempontjából tehát ezekkel sincsen baj, azonban a színvisszaadásuk annyira gyenge, hogy az izzó alternatívájaként semmiképpen nem jöhetnek szóba. Az előadók közérthető szinten elmagyarázták a különböző fényforrások működési elvét is, amelyre itt most nem térnék ki, valamint LED-ek esetében bemutatták az additív színkeverést.

Az előadás végén kitértek a kompakt fénycsövet érintő, a sajtó által felkapott kritikákra. A kompakt fénycsövek vibrálásával kapcsolatban elhangzott, hogy ezen fényforrásokban olyan elektronika van, amely 25 kHz frekvenciás váltakozó áramot kapcsol a fénycsőre, az ilyen gyors változás a látást nem zavarhatja, mert a szem nem képes érzékelni. A higanygőz alkalmazásával kapcsolatban a válasz az volt, hogy a fénycsövek csak rendkívül kis mennyiségben tartalmaznak higanyt, amely normál használat esetén nem is jut ki belőle, de ha megsérülne a cső, akkor sem okozna semmilyen kárt az emberek egészségében, illetve megemlítették a hagyományos fénycsöveket is, amelyek szintén tartalmaznak higanyt, mégsem félünk tőlük. Furcsa volt, hogy a kritikák közül nem említették meg a gyakori kapcsolgatás rossz hatását az élettartamra, illetve, hogy a felkapcsolás után lassan érik el teljes fényerejüket. Ezeket a kérdéseket az előadás végén a közönségből fel is tették. A válasz az volt, hogy az újabb jó minőségű fénycsövek már egy perc alatt bemelegszenek, viszont valóban nem tanácsos sokat kapcsolgatni őket, ezért például mozgásérzékelős lámpákhoz nem ajánlott használni. Alternatíva a LED-es lámpatest vagy a halogén izzó lehet azok számára, akik ragaszkodnak az izzóhoz. A kompakt fénycsövek színét, illetve a névleges és a ténylegesen tapasztalt élettartam közötti eltéréseket firtató kérdésekre

XXXVII./2. szintén az volt a válasz, hogy nem szabad megvenni az olcsó, garancia nélküli kínai gyártmányokat, amelyekben gyakran rossz minőségű fénypor és gyenge elektronika van, amely nem bírja a lámpa melegét, és akár néhány hónap alatt tönkremegy. A nagy európai márkák megbízhatóak, és a magasabb árkategóriában akár öt év garanciát is vállalnak a termékekre, ennyi idő alatt pedig biztosan megtérül az áruk is. Összefoglalva tehát az előadók a kompakt fénycsöveket tartják az izzólámpák legfőbb utódainak, bár a LED-ek szinte minden téren jobbnak mutatkoznak, a mai áruk mellett még nem tartják reálisnak a széles körű elterjedésüket. A jövőre vonatkozóan ígéretes fejlesztések még az organikus LED-ek (OLED) is. Az előadás pártatlanságával kapcsolatban sajnos kételyeim maradtak, a helyszínen sem sikerült mindenkit meggyőzni arról, hogy a kompakt fénycsövek alkalmasak az izzók leváltására, de ebben a témában most nem nagyon kapunk máshonnan sem elfogulatlan tájékoztatást, ezért az ezzel kapcsolatos információkat tanácsos mindig megfelelő kritikával kezelni, akár a kompakt fénycső mellett, akár az ellen szólnak.

Mindenesetre félni nem kell tőlük, próbálja ki mindenki, melyik fényforrást tartja a legmegfelelőbbnek, és legelső sorban higgyünk a saját szemünknek, és csak másodsorban nézzük a technikai adatokat vagy mások véleményét! Elvégre a cél, hogy a szemünknek legyen kellemes a világítás.

Zilahi Gyula – ELTE-TTK fizika BME, Látogatás a BME Nagyfeszültségű Laborban 14.00-22.00-ig egyórás turnusokban BME V1. Fel egy emeletet a laborhoz. Le három szintet a laborba.

Fejre vigyázni. Egy hatalmas fémlemezen álldogálunk, egy hatalmas ketrecben, huszadmagammal. Körben fura berendezések. Némelyik ismerős egy régi Frankenstein-filmből. Van, amelyik egyszerre mulatságos és bizarr, az ott a sarokban: zöld doboz rajta barna bordás kúp, azon narancssárga gömb [Egy 600 kV-os trafó. – a szerk.]. A terepet mégis a mellettem álló villanyoszlop uralja.

Kis elméleti bevezető, ismerkedés a készülékekkel. Kísérletek. Teljes csend, csak a gépezet zúg egyre hangosabban. Apró láng a teljes sötétségbe, koronakisülés. Látványos ívek, hangos átütések. Best üveglapon kirajzolódó pamatos és felületi kisülések. Több percig bámuljuk lenyűgözve,

de akár órákig is lehetne. Olyan, mint egy modern művészeti installáció. A paksi ködkamra jut róla eszembe, ezt is elfogadnám képernyőkímélőnek.

Villámcsapások, megszokhatatlanok, negyedszerre se tudom nyitva tartani a szemem. A fülemet meg képtelen vagyok lecsukni. Még mindig jobb, mint a fapálcának. Meg a krétának. Faraday-kalicka megtekintése egy nagyobb Faraday-kalickán kívülről. Akinek a legnagyobb élmény, annak a legkevesebb látványosság. Végezetül ívnyújtás 30 centiről másfél méterig.

Búcsú, köszönet. Távozás, három szint felfelé. Fejre vigyázni.

Rédly Dávid – BME-ÉPK építész Mindig élmény egy-egy kutatók éjszakája, különösen, ha az ember betáblázza magát, s csapatostul tölti el az egész estét. Valamelyik évben például olyan sokáig maradtunk, hogy alig bírtunk kijutni a BME-ről, mivel bezárták a kapukat. Ha jól emlékszem, a CH előtti kerítésnél másztunk ki.

Mivel egyre szélesebb tudományterületeken vannak programok, biztosan állítom, hogy mindenki találhat magának érdekes előadást, még ha ez most nagyon sablonosnak hangzik is. Ugyanis nem csak orvosi, műszaki és természettudományos témák vannak, hanem a jogi, társadalomtudományi, sőt bölcsész kutatók is megmutatják, hogy méltán hívják szakmájukat tudománynak. Természetesen van némi propagandaszaga a rendezvénynek, hiszen minden felsőoktatási intézmény a célkorosztály érdeklődését akarja felkelteni, de ez semmiképpen sem róható fel hibaként. Az embernek tudnia kell, hogy a saját területén nem valószínű, hogy magas szintű többlettudásra tesz szert, hiszen minden előadást úgy kell tartani, hogy a középiskolások megértsék. Ezért inkább olyan programokat érdemes keresni, amikhez kevésbé értünk, vagy olyan tudományágakat, amiket nem igazán ismerünk, de szeretnénk róla többet megtudni.

Arra viszont tökéletes. Persze lehetne áthallgatni évközben az egyetemek között is, ha az ember kíváncsi, de a legtöbb egyetemi előadás előzetes tudást vár el, s jártasságot a tudományterületen – arról nem is beszélve, hogy ilyenre vetemedni már elég nagy elhivatottság kell, ami az átlagos egyetemistára nem túlzottan jellemző. Egy nap „áldozatra” egy évben viszont sokkal többen vállalkoznak, s határozottan élvezhetőbb is. Úgyhogy jövőre újra, majdnem ugyanekkor, nem teljesen ugyanitt.

Hárs Nóra – ELTE-TÁTK társadalmi tanulmányok

Kutatók Éjszakája Rendezői szemmel Szeptember 25-én, pénteken este a Kutatók Éjszakáján is kitárta kapuit az Energetikai Gépek és Rendszerek Tanszék laborja, a Jendrassik Hőtechnikai Laboratórium. Önmagában nem szokatlan a kapunyitás ténye, hiszen a laborban rendszeresek az oktatási célú gyakorlatok és mérések, azonban a nagyközönség számára, a Múzeumok Éjszakája után másodszor volt szabad a belépés.

A rendezvény egyik alapvető célja, hogy az egyetemi műhelyek a hallgatókon kívül másokkal is megismertethessék tevékenységüket, kutatási eredményüket, és így felkeltsék a látogatók, köztük sok kisgyerek, érdeklődését a tudományok iránt. Különösen igaz ez a Műegyetemre, amely a látványos és szerteágazó kísérletek bemutatásával igen vonzó helyszín volt az este folyamán. A fiatalok körében nagy népszerűségnek örvendtek az áramlástani, villamos energetikai, és elektrotechnikai bemutatók, amelyek mellé idén már a hőtechnikai kísérletek is felsorakoztak.

A szervezés, annak érdekében, hogy a programok minél gördülékenyebben menjenek, már a nyár elején megkezdődött az OMIKK mint főszervező és felelős, illetve a tanszékek közreműködésével. Ennek köszönhetően a campus egy

átlagos szorgalmi időszakbeli péntek estéjéhez képest szokatlanul nagy tömeg, közel 500 fő látogathatta meg a látványos kísérleteteknek helyet adó laborokat a DCs épületben.

Az érdeklődők láthatták a vízrakéta bemutatóját, amelyet erre az alkalomra külön „díszvilágítással” szereltek fel, termokamera segítségével megnézhették saját hőképüket, de emellett a tanszék szakemberei több olyan berendezést is bemutattak, amelyek még a „rendszeres” látogatóknak is meglepetést okoztak. Ilyenek voltak a repülőgép (MIG-21) gázturbinák, rengeteg benzin-, dízel-, és különleges belsőégésű motor, az Audi fékpad és egy pirotechnikai bemutató. Igazi kuriózumot jelentett egy Wankel motor, amelyet az erősebb fizikummal megáldott érdeklődök megpróbáltak berántani, általában sikertelenül.

Noha a látogatottság megközelítette a Múzeumok Éjszakáján tapasztaltat, a szervezők véleménye szerint sajnos a most ellátogató érdeklődők nem voltak elég türelmesek, akárcsak a másik rendezvény résztvevői, sokan éppenhogy benéztek a helyszínre, már gyorsan siettek is tovább egy másikra.

Gerse Pál

9

Te tudsz írni? (Biztos?) 1. rész Miért keresik a munkáltatók egyre inkább a magas szintű íráskészséggel rendelkezőket? És miért nem találják, bárhogy keresik? És legfőképpen: mit tehetsz te ennek érdekében?

A legtöbben nem tudunk írni – legalábbis nem úgy, ahogy azt a munkaerőpiacon igénylik. Ezt biztos te is észreveszed nap mint nap: egy használati utasítás, hivatalos levél, vagy épp weboldal szövegének olvasásakor.

Miért Te leszel az élen, ha jó az íráskészséged?

Az a készség, hogy képes legyél egy világos, összeszedett és logikus szöveget megírni egy adott témáról, olyan kulcsképesség, amire a munkahelyeden szükség lesz – ha akarod, ha nem. Ez a képesség ráadásul elengedhetetlen a munkahelyi előremenetel szempontjából. A számítógépek és az Internet kora nemhogy kevésbé igényelné ezt a képességet, hanem inkább egyre jobban. Miért?

Az információbőség korában a számodra szükséges adatok kiválogatása egy nagy adathalmazból, azok logikus rendezése, és azokból valamilyen konklúzió levonása kulcsképesség lett. Mindezt pedig az email-kommunikáció dominanciája miatt legtöbbször írásban közvetítjük.

Tanulási tanfolyamunk mostani és elkövetkezendő részében azokat a trükköket vesszük számba, amelyek birtokában talán a következő házi dolgozatodat is könnyebben írod meg. Figyelj jól!

Hogyan kezdj bele egy írásos feladatba?

Sokan egy írásbeli feladatnál leülnek a Word egy üres képernyője elé, vagy épp a papír fölé, és várják az ihletet. Ez viszont a legkevésbé hatékony módja a kezdésnek – legalábbis a végeredmény szempontjából.

1. tipp: Kezeld ügyesen a kutatási anyagokat!

Bármiről is írsz, mindig érdemes háttérismereteket szerezned internetes keresők segítségével. Nyomtasd ki a talált információt, vidd magaddal, üres perceidben olvasd át, és jelöld meg a használható információmorzsákat! Ezek ötleteket adnak majd arra, hogyan tagold az irományod, milyen részekre, fejezetekre oszd, azok milyen sorrendben szerepeljenek, és az egyes részekben miket is írj.

Fontos, hogy kerüld a céltalan olvasgatást a témáról. Ez időtöltésnek jó, de ettől még nem fog megíródni a feladat. Ezért amikor áttanulmányozod a kutatási anyagot, akkor legyen kéznél írószerszám és jegyzetfüzet! Az olvasás közben felmerülő gondolataid ugyanis kincset érnek, vagyis ezeket azonnal jegyezd le! Ha nem írod le, elszállnak, és többé nem kerülnek elő.

Kutatás nélkül lehet, hogy sikerül majd elkezdened az írást, de szinte biztos, hogy megakadsz majd valahol – információ, „háttér” híján.

Amikor az írás folyamatában elakadsz, és úgy érzed, hogy nem tudsz mit írni, jusson eszedbe, hogy mindig a kutatással van baj! A probléma lehet mennyiségi, vagy ami ugyanilyen gyakori: minőségi. Vagyis van ugyan anyagod, de nem tudod, mit írj. Ez a végeredménye a céltalan olvasásnak, és a kutatási anyagok nem megfelelő kezelésének.

10

2. tipp: Tervezz, hogy végezz!

Ha terv nélkül vágsz bele bármibe, akkor sokszor akár az is lehet az eredménye, hogy közben feladod, és sosem érsz a célba. Írásműveknél ez azt jelenti, hogy vagy a fél életed az üres lap fölött vesztegeted el, vagy sosem készülsz el, mert megunod, feladod, és azt gondolod, neked nem megy. Ez utóbbi nem igaz! Az írásnak is megvan a technikája, mint minden másnak az életben.

Tervezd meg tehát a kutatásra alapozva, hogy milyen részekből fog állni az esszéd, jelentésed vagy leveled! Elég, ha a főbb kulcsszavakat meghatározod, és azok mint téma köré csoportosítod a kész írást.

A tervezésnél kérdéseket is írhatsz a kulcsszavak helyett, hogy mely kérdésekre fognak az írásbeli feladatot egyes részei választ adni.

Hogyan is tervezz? Mindenkinek saját stratégiái vannak erre, de ha neked nincs, a következő technikák közül választhatsz: Felvázolás: Ez a módszer olyan embereknek hasznos, akik szeretik tisztán látni valaminek a szerkezetét, mielőtt belemerülnének, és a teljes kép átlátása adja meg számukra a haladás irányát. Hasznos lehet, ha ezt egy folyamatábrán vázolod, vagy felrajzolod bárhogy máshogy. Ötletroham: Tedd a témát a lap középpontjába, és írj fel köré olyan dolgokat, amik eszedbe jutnak róla, és kapcsolódnak hozzá. Ezt persze folytathatod úgy is, hogy a kapcsolódó dolgokat is egyfajta témaként kezeled, és azokhoz is írsz kapcsolatokat.

Listázás: A listázás hasonló a felvázolás módszeréhez, de gyorsabban megy, és nem kell előre egy bizonyos struktúrát is kitalálnod hozzá, hanem a listázott dolgokat ide-oda rakosgathatod az irományodban.

Pro és kontra oldalak mérlegelése: Ha a feladat egy téma tárgyalása, vagy két dolog összehasonlítása, akkor kereshetsz ellentéteket! Rajzolj fel két oszlopot a megfelelő címekkel, és rakosgasd valamelyik oldalra a témaelemeket, amik eszedbe jutnak!

A következő részben folytatjuk a tippeket az írás folyamatának bemutatásával és az egyes részek sorrendjével. Garantálom: lesz benne meglepetés!

7 tévhit a tanulással kapcsolatban ingyenes tanulmány a Tanulási tippek hírlevélre való feliratkozáskor www.tanuljtanulni.hu

Erőműépítés Magyarországon

XXXVII./2.

Hogyan juthat otthonunkba olcsó villamos energia az ellátásbiztonság és a környezetvédelem igényeit is kielégítve? Széntüzelésű vagy földgáztüzelésű erőműveket építsünk? Mire lesznek elegendőek a megújuló energiaforrások? Kellenek-e új atomerőművi blokkok Magyarországnak?

A fenti kérdésekre kereste a választ az Energetikai Szakkollégium Egyesület immáron hagyományosnak tekinthető vitafóruma, mely aktuálisan a magyar erőműrendszer és a villamosenergia-ellátás jelenét és jövőjét, az ezzel kapcsolatos dilemmákat vizsgálta. A 2009. szeptember 30-án, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem I épületében lezajlott fórumon olyan, az ipart és a magyar hatóságokat képviselő neves szakértők vettek részt, mint Dr. Grabner Péter, a Magyar Energia Hivatal osztályvezetője, Dr. Lux Iván, az Országos Atomenergia Hivatal főigazgató-helyettese, Dr. Bacskó Mihály, az MVM Zrt. stratégiai osztályvezetője, Katona Zoltán, az E.ON Erőművek Kft. ügyvezető igazgatója és Kövesdi Zsolt, az Olajterv Energy vállalkozási igazgatója.

Dr. Grabner Péter vitaindító előadásában felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy a honi energiaszektor komplex kihívások előtt áll. Az európai uniós direktívák alapján Magyarországnak nagymértékben növelnie kell a megújuló energiaforrások felhasználásának részarányát, csökkenteni szennyezőanyag-kibocsátását, s fokoznia ellátásbiztonságát a liberalizált gazdasági és tulajdonosi környezetben. Mindezzel egyidejűleg azonban (2025-ig) a jelenlegi közel 9000 MW-os beépített teljesítőképességhez viszonyítva nagyságrendileg 6000 MW új erőmű-kapacitást szükséges megvalósítani, de ezek a beruházások a jelenlegi és a várható gazdasági problémák következtében nehezen tervezhetőek. A fejlesztésre az erőműpark gazdaságtalan és elavult erőműveinek leállítása, a fogyasztói igénynövekedés és az export-import szaldó igénybe vehető mértékének változása miatt van szükség. A kérdés az, hogy az arányaiban nagymértékű igények gazdaságos és fenntartható kielégítésének mik lehetnek az eszközei, azoknak mik a reális lehetőségei.

Az utóbbi gondolatok mentén került sor az egyes erőműfajták lehetőségeit tárgyaló további négy előadásra. Elsőként Dr. Bacskó Mihály fejtette ki gondolatait a szénenergetikában és a szénerőművekben rejlő potenciálokról hazai és nemzetközi szinten. A szakember ismertette a jövőben várható fejlesztési trendeket, mint például a blokknagyságok növekedését és kiemelten a tiszta-szén, az ún. CCS technológiákat. E technológia hatékonyan minimalizálja az erőművek kritikus szén-dioxid-kibocsátását, de egyben 30%-kal növeli az erőmű önfogyasztását, és 10%-kal csökkenti hatásfokát. E sokak által alkalmazott műszaki megoldás gazdaságosságát megkérdőjelezi az a tény, hogy egyelőre nem tudni, hogy ténylegesen milyen piaci ára lesz a kereskedelemre bocsátott emissziókvótáknak, vagyis az ilyen típusú erőművek menyire lesznek versenyképesek a többi, még ha mérsékelten is, de szennyező anyagot kibocsátó erőművel. Szerencsére előrehaladott kutatások folynak világszerte, így Európában is a szén-dioxid-leválasztás és -tárolás problémájának gazdaságos megoldása érdekében, de a szénfelhasználásnak is (mint a többi alternatív energiaforrásnak) csak egy arányos része kell, hogy legyen a kívánatos termelési portfóliónak.

A következőkben Dr. Lux Iván ismertette az atomenergetika jelenlegi és várható jövőbeli szerepét. Az előadó kiemelte a Paksi Atomerőmű fontosságát a hazai villamosenergia-termelésben (közel 40%), és részletezte a világ államainak terveit. A nukleáris reneszánsz jegyében a jelenlegi 30 atomerőművet üzemeltető országhoz közel 30 új állam akar csatlakozni, s világszerte már 44 atomreaktor kivitelezés zajlik. Magyarország törekvéseinek megfelelően átfogó programot dolgozott ki és folytat hazánk egyetlen atomerőművének két, egyenként várhatóan 1000 MW-os, maximum 1600 MW-os blokkal való bővítése érdekében. Nem férhet kétség az atomenergetikai fejlesztések és azok előnyeinek létjogosultságához, de az, hogy ténylegesen milyen feltételekkel tudnak majd az elkezdett folyamatok befejeződni, függ attól, hogy addig hány más erőmű, blokk fog felépülni, gondolva itt például új földgáztüzelésű és szénerőművi blokkokra.

A villamosenergia-termelésben minél nagyobb részaránnyal kell szerepet vállaljanak a megújuló energiaforrásokra alapozott erőművek is, természetesen a gazdaságosság és az erőműrendszer stabil szabályozhatóságának figyelembe vételével. E tekintetben Kövesdi Zsolt az általános lehetőségek és problémák megemlítése után a kiváló példaként szolgáló, és általánosíthatóságra lehetőséget biztosító szalmatüzelésű erőműveket elemezte részletesen.

Igaz, hogy Magyarország mezőgazdasági feltételei és a technológia hazai iparfejlesztésre és hatékony hőellátásra gyakorolt lehetséges vonzatai kedvezőek, de nem szabad elfeledkezni egy ilyen erőmű kis méreteiről (20-25 MW) és a többek között ebből adódóan magas fajlagos beruházási költségeiről. Figyelembe kell venni azon tényezőt is, hogy egy ilyen erőmű költségszerkezetében csupán 12%-ot tesz ki a finanszírozás, és 28%-ot a tüzelőanyag-szükséglet, míg a többi lényegében a vitára okot adó logisztikai folyamatokhoz kapcsolódik. A tárgyalt „állatorvosi ló” példájából is okulva megjelenik a szervezettebb állami támogatás és az átfogó piaci szabályozás szükségessége a megújulók versenyképességének és részarányuk fokozásának érdekében.

Ha az elkövetkező pár évben megvalósuló nagyobb volumenű erőmű-beruházási projekteket vizsgáljuk, megállapítható azon tendencia, hogy tisztán piaci, gazdaságossági és versenyképességi okokból fakadóan szinte kizárólag földgáztüzelésű, többségében kombinált ciklusú (CCGT) nagyerőművek, blokkok fognak megépülni. Ilyen például az E.ON Erőművek Kft. gönyűi, 433 MW beépített villamos teljesítőképességű, 2011 végére megvalósuló erőműve. Ezeket jellemzi (példaként a Gönyűi Erőműnél maradva) a gazdasági válság idején fontos „alacsony” beruházási költség (400 millió euró), a gyors kivitelezhetőség, a magas hatásfok (58%) – mely kompenzálja a magas változó költségeket –, az alacsony szennyezőanyagkibocsátás és nem utolsósorban a széles tartományban való gazdaságos szabályozhatóság. Katona Zoltán kifejtette, hogy

11

eddig jellemzően hagyományos típusú (alap, menetrendtartó, csúcs) erőművek épültek hazánkban, azonban az utóbbi évtizedben megjelentek a megújulós, de a fogyasztás- és terhelésingadozás kiszabályozását igénylő erőművek. Az ebből fakadó rendszerszintű problémák orvoslására több eszköz mutatkozhat meg: tározós vízerőművek, regionális rendszerirányító, melyek megteremthetik a megújuló energiaforrásokat hasznosító villamosenergia-termelő egységek tömeges elterjedését, de kiemelendő, hogy a menetrendtartást nagyon gazdaságosan tudja folytatni egy CCGT egység is. Sokakban felmerül, hogy igaz az ellátásbiztonság kockázata, de megjegyzendő, hogy az ilyen típusú erőművek egyben csökkentik a földgázfelhasználást, kiváltva a régi, alacsonyabb hatásfokú földgáztüzelésű blokkokat, s nem tételezhető fel, hogy egyik kereskedő fél számára is előnyős lenne a földgázszolgáltatás és -szállítás korlátozása, a közös, jövedelmező piacok felhagyása. Nem szabad feltétlenül tartózkodni a földgázfelhasználástól, de a már megemlített kívánatos termelési portfólióban ennek is arányos részarányt lenne szabad csak képviselnie.

A megjelent, közel 300 fős publikum – köztük e cikk szerzője is – átfogó képet nyerhetett a magyarországi erőműépítések lehetőségeiről, s a fennálló igények minden

szempontnak megfelelő kielégítésének teljesíthetőségéről.

Véleményem szerint fontos, hogy a tervezetteknek megfelelően megvalósuljanak az atomerőmű-bővítési programok, és hogy új, korszerű szénerőművi blokkok építése mellett a megújuló energiaforrások felhasználására és a szennyezőanyag-kibocsátás csökkentésre tett vállalásokat hazánk amennyire tudja, teljesítse, de a megmutatkozó kapacitásszükségletek, a villamosenergia-ellátás biztonságát garantáló beépítése megtörténjen. A CCGT egységek ennek eszközei kell legyenek, de az, hogy ezek milyen mértékben valósulnak meg, az csak az egyes piaci beruházókon múlik.

Magyarországon bárki építhet erőművet, ebből kifolyólag meddő a gazdaságos erőművi földgázfelhasználás ellen folytatott bármely vita, de komoly felelősséggel kell bírnia a magyar államnak és hatóságoknak, kiemelve az MVM Zrt.nek, hogy az egyensúlyt megteremtő, stratégiai beruházások az előbbiekkel párhuzamosan megvalósuljanak.

Hegedűs Zoltán Energetikai Szakkollégium Egyesület alelnöke

A számítógépes játék története – múzeumi ajánló Múzeumoknak és számítógépes játékoknak több közös kapcsolódási pontjuk képzelhető el. Ahogyan hallottunk már a SimCity mintájára készült kórházrendezgetős játékról, úgy nyugodtan megpróbálkozhatunk egy virtuális múzeum vezetésével is. Nem tudom, létezik-e ilyen játék (miért pont ilyen ne létezne?), ez a cikk a másik kapcsolódási pontról hivatott szólni: a számítógépes játékok múzeumáról.

Ha a számítógépes játékok történelmére vagyunk kíváncsiak, nem kell messzire mennünk, ugyanis az Országos Műszaki és Közlekedési Múzeum épülete alig valamivel a Lágymányosi híd túloldalán található. Kívülről szemlélve az épület állaga is a múltat idézi, formájára nézve pedig megfelelően frappáns és stílusos: kocka. Bár ilyesmi nem is került szóba, de a rendelkezésre álló hardverpark egy esetleges szállítás során kora és fizikai adottságai miatt minimum egy Rába vagy Csepel típusú teherszállítón mutatna igazán patinásan. Itt található a

három Magyarországra szállított Ural 2 típusú matuzsálemek egyike, annál pedig ez nagyobb és nehezebb, hogy egy akármilyen gyári kisáru-szállítóra felrakható legyen. A többi vas mondjuk már nem jelent akkora nehézséget, a Commodore 64, a Sinclair Spectrum és a Primo gépekhez legalább daru nem kell, de itt van még a MESZ-1 is, mely az első magyar számítógép volt. Mellékesen jegyezném meg, hogy ez utóbbi gépet egy bizonyos Kozma László építette – a neve az IB.028ról lehet ismerős – a BME-n eltöltött évei alatt.

12

Aktualizálva az eredeti témát arra jutunk, hogy bár elsősorban nem nekünk találták ki a számítógépes játékok múltjáról szóló előadást, az október végén megrendezendő esemény mégis érdekes lehet némelyek számára. Például azoknak, akik Jacobi-mátrix nélkül csak hat darab, éleivel illeszkedő, négyzet alakú, végtelen görbületi sugarú felület által határolt térrészként tudnak a saját koponyájuk epszilon sugarú környezetére gondolni. De elegendő indok a nyolcbites játékok szeretete, vagy az is, ha valaki lenyűgözőnek találja a korabeli és a mai technika közötti szakadék kémlelését. Sajnos múzeumokra jellemző módon a kiállított tárgyakat a látogatók nem használhatják, csupán láthatják működés közben, azt is csak akkor, ha szerencséjük van. Azért persze nem kell teljesen lemondanunk a nosztalgiáról, hiszen a korabeli gépek helyett azok újabb (emulátoros) másolatát lehet nyúzni, így legalább a külcsín elüt az otthon megszokottól.

Az említett előadás során meghallgathatjuk, milyen demonstrációs programokkal kezdődött a mai 3D-s őrület, honnan indultak a konzolok, hogyan fejlődtek mindezek iparággá, és tettek szert Hollywooddal is összemérhető szórakoztatóipari befolyásra. Az előadás egy lehetőség a múltba tekinteni és az évekkel ezelőtti önmagunkat megmosolyogni, mikor a hajunkat téptük a kedvenc játékunk előtt. Ha valaki érdeklődik, persze pillanatok alatt rálel a megfelelő adatokra az interneten, de egy múzeum mégis más – porszag van, nyikorognak a műanyagok, nagydarab és ormótlan minden. Az ilyesmi megfelelő értékeléséhez pedig nem árt fanatikusnak lenni.

BigZsolt

XXXVII./2.

A retro kocka is szögletes Az első virtuális játékot 1958-ban fejlesztette William Higinbotham, neve Tennis for Two volt. Mai szemmel nézve a játék ötletes működésén már jobban lehet szórakozni, mint ha épp használnánk. A kijelzés egy oszcilloszkóp képernyőjén történik, ahol a teniszpályát láthatjuk oldalsó nézetből (ez mindös�sze egy vízszintes vonal), a hálót, játék közben a labdát jelölő fénypontot és egy kis utánhúzást a labdához, hogy ne guvadjon ki a szemünk már az első játék alkalmával.

Az oldalnézetes megjelenítés miatt csak egy dimenzióban játszhattunk, tehát nem lehet oldalra vagy épp a hálóhoz rohanni, így maradt a remény az ellenfél hibájában. Az irányítást a játékosok egy féltégla méretű alumíniumdobozba applikált nyomógombbal és potméterrel intézték: a nyomógombbal lehetett elütni a labdát, a potival meg állítani, hogy milyen szögben szeretnénk tartani az ütőt. Nem véletlenül mondják, hogy a mai technikai vívmányaink nagy része katonai projektként kezdte, úgy néz ki nincs ez másként a virtuális sportokkal sem, hiszen az ötletgazda a labda pályáját számító algoritmust a ballisztikus rakéták pályájának számítását végző számítógépből sajtolta ki. A gép tartalmát tekintve egyszerű jószág: egy analóg számítógép vezérelte, és többségében csak ellenállásokat, reléket és kondenzátorokat tartalmazott, a tranzisztorokat pedig csak akkor működtette, mikor a labda a levegőben volt.

Az első igazán sikeres videojátékot az Altari Incorporated alapítója, Nolan Bushnell álmodta meg és készítette el

1972-re. Az agyszülemény nyilvános helyeken egy zenegép méretében és egy ruhásszekrény kinézetben manifesztálódó játékgép volt, és pingpongot reprezentált a maga (meglehetősen egyszerű) módján. A játékos(ok) egy(-egy) rovátkát kaptak a képernyő egyik (illetve másik) végében, a feladat pedig – akárcsak egy igazi mérkőzésen – az volt, hogy kevesebbet hibázzunk az ellenfélnél. Ez

a játék egész jó kiegészítése lett volna a Tennis for Two-nak, mivel itt az asztalt felülnézeti képből láthattuk. Az otthonokba 1975 karácsonyán jutott be, az akkor már Home Pongnak nevezett apróság. Értelemszerűen ekkor sem PSP méretű volt, de azért jócskán lefogyott – kb. egy akkori rádió méreteivel büszkélkedhetett, beérve ezzel az akkori legfőbb versenytárs, a Ralph Baer által fejlesztett Magnavox Odyssey-t.

„Játszani is engedd” – a számítógépes játék története „Az előadás a számítógépes játékkultúra nagy egyéniségei előtt is tiszteleg, s közben lehetőséget teremt a látogatóknak arra, hogy megismerjék a múlt legsikeresebb programjait.”

Helyszín: 1117 Budapest, Kaposvár utca 13-15.

Ez utóbbi masina is 1972-től volt elérhető, és olyan újításokkal rukkolt elő, ami mai szemmel gyerekesnek tűnhet, de mindenképpen figyelemreméltó ötletességet takar.

A konzolhoz két vezetéken kapcsolódó távirányító még a Home Pongból is kimaradt, de az igazi nagy ötlet, az akkori monokróm televíziók megpimpelése volt. Az eszközhöz, illetve a játékokhoz kapott a vásárló néhány színes fóliát is (ezeket rendeltetésük szerint a képernyőre kellett rögzíteni). A fóliák a játékok kvázi hátterét tartalmazták, a képernyőn irányított pöttyöket így tudtuk kontextusba helyezni. [Aki nem hiszi a történetet, annak ajánlott a Gametrailers. com-on az idevágó Angry Video Game Nerd epizód megtekintése. – a szerk.] A gépbe illeszthető áramköri lap tartalmazta a játék információit, és mivel ez egy cserélhető alkatrész volt, lehetővé tette a játékok közötti válogatást.

Ide köthető a tévére való virtuális lövöldözés ötlete is, és hogy ne okozzon meglepetést, ez is pofonegyszerű ötletre épült: a lövés pillanatában a képernyő egy speciális képkockát vetít ki, ami mindenhol fekete, kivéve, ahol a célpont van, mert ott fehér, így ha a „pisztolyban” lévő detektor fényt lát, akkor talált, különben nem. Az ötlet legnagyobb hátránya, hogy összesen egy célpont lehet a képernyőn, különben nem tudjuk, melyiket lőttük le.

De most képzeljük magunkat ’72-be…

Tegye fel a kezét az, akinek ez kevés.

BigZsolt

Előadások:

2009. október 30. – 10:00 órától; 2009. november 6. – 10.00 órától (A múzeum nyitva tartása: kedd-péntek: 9-17 óráig, minden hónap második szombatján: 10-16 óráig)

13

Kütyük és játékszerek

Modellkiállítás a plázában, vájatkormányzás a nappaliban A minap meghívót kaptunk egy igen érdekes kiállításra, amelynek apropójából úgy gondoltuk, hogy beszámolunk nektek az ott látottakról, egy kicsit a felszín alá tekintünk, és utánajárunk a Carrera őrületnek is.

A Földön, Vízen, Levegőben című kiállításra kicsit megilletődve érkeztünk a kátés kollégákkal, révén mi voltunk szinte a legidősebb „gyermekek” a megnyitón a sok kisiskolás között. Természetesen egy ilyen tárlatot mérnök szemmel sem volt szabad kihagynunk, így mi is lelkesen vártuk végig a megnyitóbeszédet. A kiállítás a modellezés-makettkészítés hobbijának lett szentelve, így a hajómodellektől a Warhammer-figurákig mindent láttunk, amit a témakörben laikusként el tudtunk képzelni. Az Europarkban felállított modellkollekció sajnos – mire az újság megjelenik – már nem lesz látható, de a számunkra is érdekes dolgokról megpróbálunk nektek így utólag is beszámolni.

A kiállítás létrejöttét rengeteg magánszemély, cég és klub támogatta – így mondhatjuk, ez a változatosság adta az eklektikáját a gyűjteményes módon rendszerezett modelleknek.

Ezek kidolgozottsága azért rendesen ledöbbentett minket. Rengeteg munkaóra

Talán rajtam kívül más is emlékszik még arra a pár tucat amerikai származású karácsonyi filmre, amiket régen minden decemberben levetítettek a magyar csatornákon. És bár biztos vagyok benne, hogy még mindig ugyanezek a filmek mennek, mégsem mondhatom fixre a dolgot, mert mostanra drága egyetemünk elintézi, hogy a karácsonyfa mellé is jegyzettel üljön le a kedves hallgató. Így én már rég nem bambultam a tv előtt, ami igazából még jó is. Azonban még mindig a szemem előtt lebeg a kép a boldog családról, és a karácsonyfát körülölelő kis autópályáról, amin apró autók zümmögtek körbe-körbe. Ezeket fülig érő szájú gyerekek irányítottak, én pedig csak bámultam és akartam egy ilyet! Persze azok az idők már elmúltak, de mikor megláttam a felállított pályát és a kisautókat, hirtelen ez az idill ugrott be. Nem kellett sok idő, már oda is fértünk a kontrollerekhez, és önfeledten róttuk a köröket. Az első mámorból felocsúdva azért nekiláttunk a munka szakmai részének. Elkezdtük árgus szemekkel

melyek között alacsony értékű egyenfeszültség duruzsol. Ezt az egyenfeszültséget szabályozni is tudjuk, erre jók a sínekhez párosított kontrollerek. A kontrollerekben speciális potenciométerrel vezéreljük a feszültségértéket, ezzel az autók sebességét is módosítani tudjuk.

Hogy hogyan? Az autók alján a vájatba illeszkedő fog körüli kis felszedők, úgynevezett pickupok találhatók, melyek a kontaktussal érintkezve továbbvezetik a feszültséget az autó belsejében található DC motorhoz. A modern autómodellek (mint például a Carrera esetében láttuk) mágneseket is tartalmaznak, melyek a sínekkel kölcsönhatásban kvázi leszorító erővel hatnak az autóra. Ez azért lehet előnyös, mert a kis kocsimodell stabilabban tudja a pálya menetét követni, nagy sebességeknél nehezebben száll el. Persze az igazi profik a mágnes nélküli modelleket preferálják, mert csak így lehet a driftelés fegyvertényét előcsalni verseny közben. Mi annyiban maradtunk, hogy a nappaliban kezdők és

van egy ilyen kis alkotás mögött. Az egyik hajómodell alkotója elmesélte, hogy az egyik művét már nyolc éve készíti, és előreláthatólag még két év kell a befejezéséhez.

Az említett darab egy hatalmas Titanicreprodukció, mely teljes egészében sárgarézből készült, bámulatos részletességgel.

Azonban nem csak hajókat, hanem a kiállítás nevéhez hűen tankokat, repülőket is láttunk, melyek szinte kigurultak a vitrinekből, hogy képzelt csatáikba induljanak.

Később azért észrevettünk magunkon kívül néhány más idősebb embert is, akik nagy műértéssel tanulmányozták és fotózták a kiállított tárgyakat, így megbizonyosodhattunk róla, hogy ez a hobbi tényleg nem korfüggő – kicsiket és nagyokat egyaránt képes elvarázsolni.

A hajók, autók, miniatürizált buszok, hadi- és repülőgépek között minket a Carrera villamos autóversenypályák kötöttek le a leginkább.

vizslatni az autókat, a pályát, gyakorlatilag mindent, de belekötni nem sok mindenbe tudtunk, végtére is a rendszer ki van találva tisztességesen!

Mi is a valójában ez a Carrera? Szakszóval élve vájatkormányzásos (slot-car) autóversenynek hívhatjuk ezeket a játékszereket.

Az autók nagyon pontosan kidolgozottak, és rengetegféle márka és típus kapható, némelyikben ráadásul még kis sofőr is ül. Az autók karosszériája vagy fémből, vagy többkomponensű fröccsöntéssel készült, a prezentált példányok méretükben pedig leginkább egy átlagos mobiltelefonra hasonlítottak. Adott egy sínpálya, amely valamilyen fantáziadús elrendezés, arányos terepasztal-tematika szerint van felépítve.

A sínpálya lényegében arra szolgál, hogy a fölé helyezett autómodell haladási irányát definiálja a benne található vájattal. A sín két oldala kontaktusfelületként szolgál,

kisebbek számára inkább a mágneses változat a praktikus. Az alap vájatkormányzásos szett központi eleméről még nem is beszéltünk – ezek általában hálózati transzformátort és egyenirányítót tartalmaznak.

A pálya ugyebár kötött, azonban ne higgyük azt, hogy ennélfogva csak a gázt kell nyomnunk, hiszen a kanyarokban igen könnyű elszállni. A vezetőhornyokban történő körözést is feldobták, ugyanis lehetőség van a sávok közötti váltásra, ha az ember elég gyors és szemfüles, így akár egy igazi előzést is produkálhatunk. Nem lesz unalmas a küzdelem, sőt az egyszerű alapötletet ezek a faktorok dobják fel igazán.

Mint láthatjuk tehát, a roppant primitív villamos alapok segítségével sikerült egy kifejezetten érdekes és komoly játékot faragniuk az előző század elején ténykedő mérnökembereknek. Nem tévedés, az első ilyen slot-car 1912-ben született egy bizonyos J. Lionel Cowen boszorkánykonyhájában.

14

Kütyük és játékszerek

Később a huszadik század folyamán sokszor került reflektorfénybe a játék. A hobbi a hatvanas években élte talán a legnagyobb virágkorát. Elvis egy külön szobát szentelt a Graceland birtokán hatalmas pályájának, valamint a kor egyik legbefolyásosabb amerikai televíziós műsora, az Ed Sullivan Show is élőben közvetített egy rangadót. Aztán a hisztéria szépen lecsendesült, mára pedig a digitális technológia, a vasútmodellektől kölcsönzött DCC (Digital Command Control) is beférkőzött a vájatkormányzásos versenyek világába. A digitalizálásnak köszönhető többek között a körszámláló, az azonos sávon közlekedő autók vezérlése, és a különféle előzőszakaszok kifinomult megoldásai.

XXXVII./2.

A digitális panelek egyre több információt képesek nyomon követni és prezentálni, így az élmény is egyre teljesebb lehet. A vezeték nélküli irányítást meg szinte már említenünk sem kell, hiszen a mai információs technológiában szinte mindenhol implementálásra kerül a wireless funkció.

A Carrera az egyik legpatinásabban csengő márkanév a slot-car gyártók körében. Az akkor még német anyacég 1963-ban vált igazán hírhedté Josef Neuhier mester kezei alatt. A hatvanas években készültek az első villamos hajtású 1:32 és 1:24 méretarányú versenypályák a gyár műhelyeiben. A 90-es évek végén osztrák kézbe került a vállalat. Csak hogy bonyolítsuk egy kicsit a nemzetek játékát, bedobunk egy újabb infót a csokorba: maga a Carrera szó spanyolul „versenyt” jelent.

A földrajzóra után némi egyszerű geometriával folytatjuk. Jelenleg három méretarányban találkozhatunk e pályaés autótípusokkal. Az 1:43 méretarányú szetteket elsősorban a kezdőknek és az ifjúságnak lőtték be az tervezők, az 1:32 klasszikusnak mondható méret, az 1:24 pedig prémium kategóriába tartozik, finom kidolgozású házakkal, valódi xenon első fényszóróval, hátsó világítással és sokoldalú (főként látvány-) tuningolási lehetőséggel. A HO jelzésű kütyük 1:87 és 1:64 méretaránnyal rendelkeznek.

A Carrera fontos jellegzetessége, hogy a modelljeit licencmegállapodások alapján készíti a legkisebb apróságok figyelembe vételével. A Formula-1 és más klasszikus modellek mellett akad egy-két kifejezetten a gyerekeknek szánt licenc. Nekünk a Nintendo-üdvöske Mario Kart modellek jöttek be leginkább. Érdekes világba kukkanthattunk be – az ember gyakran nem is gondolja, hogy egy-egy hobbi mögött milyen elhivatottság, mennyi munka és mekkora őrületes rajongás lehet. A Carrera slot-car modellek pedig tökéletesen beillettek ebbe a sorba.

Olyan hátterű világgal randiztunk, amellyel azelőtt nem sűrűn volt lehetőségünk.

Ha további információkra vagytok kíváncsiak a témával kapcsolatban, a hivatkozásokban említett oldalakat ajánljuk további böngészésre. Nagyon sok részletről nem esett szó, hiszen a cikk keretei ezt nem tették lehetővé. Reméljük, így is sikerült felkeltenünk az érdeklődéseteket a témákkal kapcsolatban, és reménykedünk benne, hogy valamiféle átfogó képet tudtunk adni a kiállításról, valamint a vájatkormányzásos versenyzéssel kapcsolatban. Ha még sohasem próbáltatok ilyen játékszert, ne habozzatok, próbáljátok ki többedmagatokkal!

Különleges élményben lesz részetek.

mcmacko [Impulzus], ryz [Káté] Köszönet Szumiál Joannának a cikk megírásához nyújtott elengedhetetlen segítségéért!

Ajánlott oldalak: – Slotcaracademy.com – Imca-slotracing.com – Scaleautoracing.com Egyéb hivatkozások: – Carrera sajtóanyagok – Wikipedia.org

15

FUEL(PC – Games For Windows, X360, PS3) A bordeaux-i székhelyű Asobo Studios igen nagy ambíciókkal vágott neki a FUEL fejlesztésének. A lecke fel volt adva: tizennégyezer négyzetkilométer területet kellett lemodellezni. Ekkora méretű játszóteret aztán nyilván fel kellett tölteni tartalommal és látvánnyal, és nem mellékesen a játékélményről sem volt szabad megfeledkezni. A Codemasters gondozásában megjelent FUEL erre a hatalmas placcra szólít minket. Sikerült a fenti terveket teljesíteni? Remélem, az írás végére ez mindenki számára kiderül.

A terepet buggyval, motorral, teherautóval és egyéb extrém járműfélékkel hódíthatjuk meg. Az első és legfontosabb dolog, amit a játékkal kapcsolatban tisztáznunk kell: a járműves versenyeknek és a versenyek közti felfedezőtúráknak a legnagyobb erénye a „hátamra veszem a világot” feeling sikeres interpretálása.

A hatalmas nyitott terep ránk szakad, mi pedig a tájékozódó képességünket, a GPS-t, és a lelkesedésünket beélesítve nekivágunk az extrém kalandnak. A terepen kihívásokat, versenyszámokat és nem utolsósorban üzemanyagot fogunk találni. Az üzemanyag körül forog a játék mechanizmusa, ennek segítségével tudunk a szektorokban újabb és újabb megmérettetéseken indulni. A sima futamokon

az ellenfelek legyőzése a cél, a kihívások pedig némileg több változatossággal bírnak. Ezek közül a legérdekesebbek talán a helikopter elleni versenyek, de a szokásos checkpoint és kieséses futamok sem kaptak kimenőt. A versenyeken több nehézségi szinten indulhatunk. A helyezésekért kapott csillag- és üzemanyagcsomag nem teljesen korrelál a nehézségi fokozattal – de ha azt gondoljuk, hogy a könnyű futamok újrajátszásával tápoljuk majd fel a szintünket, akkor lehet, hogy meg fogunk lepődni. Érthető módon csak a nehezebb szinteken fogunk újra jutalmat kapni a sikeres versenyért.

A grafika (PC-n teszteltük) kifejezetten csinos. Csinos, de lehetne szebb is – sok helyen látszódnak a kompromisszumok. Észrevehető a fákon, az apró részleteken, hogy mit kellett a francia kollégáknak kispórolni ahhoz, hogy egy ekkora világban is működjön a designeri elképzelés. Az összképhez hozzátartozik, hogy hiába a hatalmas világ, és hiába a legnagyobb bejárható területért kiérdemelt Guinnessrekord, azért sok helyen érződik, hogy gépi algoritmus is beleszólt a táj generálásába, hiszen kevés az izgalom, kevés a látványosság. Ilyen értelemben a kevesebb lehet, hogy több lett volna. A másik probléma a GPS megbízhatatlansága. Sokszor

Gamer

cikk

saját utakat keresve kön�nyebben boldogulunk a versenyeken, mintha a GPS által javasolt vonalon haladnánk.

Ezt mondjuk meg lehet szokni, egy idő után rááll a szemünk a kiskapuk, alternatív kanyarok keresésére.

A FUEL egy olyan játék, amely mérföldkő lehetett volna, ha a tartalmi részére is odafigyelnek a készítői. A virtuális világ felépíttetett, a grafika és a látvány több mint amit vár az ember... Csak éppen a versenyek lettek nagyon egy kaptafára felhúzva, és a motivációt is nehéz megtalálnunk egy csokor játékóra után a továbbhaladásra.

Azoknak ajánljuk a programot, akik a felfedezés-kirándulás aspektusából képesek megfogni egy ilyen címet, valamint azon játékosoknak, akik nem egy ültő helyükben visznek végig egy ilyen játékot. Kis dózisokban ugyanis a fenti hibák talán nem is tűnnek olyan vészesnek.

mcmacko

Batman: Arkham Asylum (PC – Games For Windows, X360, PS3) Ha már a FUEL esetében Guinnessrekordról beszéltünk, a Batman: Arkham Asylum személyében egy újabb rekordert tisztelhetünk köreink között. A Rocksteady üdvöskéje a világ legelismertebb szuperhős játéka címet nyerte el a közelmúltban.

Nem véletlenül. Batman egy olyan új kalandot kapott, amely nem csak az év játéka szavazásokon fog masszív sikereket aratni, hanem a generáció végi kötelező elszámolásnál is jelentős szerepet kap majd.

A történet nagyon laza szálakkal köthető az egyik legelismertebb Batman képregénykötethez, amely a Batman Arkham Elmegyógyintézet címmel jelent meg magyar fordításban. (Az eredeti képregényről a mellékelt ajánlónkban olvashattok többet.)

Paul Dini történetíró a sötét elemeket nem hagyta ki a videojáték forgatókönyvéből, az egész játékon érezni a feszített, nyomasztó hangulatot. Szinte horrorisztikus az érzés, ahogy a hatalmas kiterjedésű

16

elmegyógyintézet rideg poklát bejárjuk.

Felnőtt játék, felnőtt gondolatokkal, felnőtt látvánnyal és felnőtt tartalommal.

A sztori fő mozgatórugója Joker, aki vita nélkül a DC univerzum egyik legrafináltabban kitalált figurája. Ő a főgonosz – a teljes elmegyógyintézeti vendégsereg (egy gyors manőver után) úgy táncol, ahogyan a bohóc fütyül. Batmannek ebben az életveszélyes közegben kell helyt állnia. Egyik oldalon a fekete ruhás bőregér, másik oldalon pedig az elmebajos bűnözők hada, akiket többnyire a hősünk juttatott gumiszobába.

Ez az őrjítő felállás fogadja a játékost.

A program okosan keveri a felfedezést az akciórészekkel. Batmannek óriási területet és tereket kell bejárnia (vertikálisan is), miközben bűnözők serege mesterkedik azon, hogy a köpönyeges igazságosztó ne érje meg a másnapot. Egyszerűbb helyzetben (értsd: közelharci tömegverekedéseknél) a Freeflow irányítási metódus segít minket a bunyó levezénylésében. Batman szinte egyik mozdulatból

úszik át a másikba (a kombókat bónusszal jutalmazza a program), testes támadóink pedig hullanak, mint a legyek. Lopakodás közben batesz­köztárunkat is bevethetjük a portyákkal szem­ben, máshol pedig nyomozásunkat a kütyük és a detektívnézet vihetik előre. (Persze itt nem kell túl bonyolult fejtörőkre gondolunk…) A helyszínek fantasztikusan lettek megtervezve, a nagy ipari gépektől kezdve az utolsó asztalig minden a helyén van. Amikor nem verekszünk, olyankor lopakodunk. A nagyobb termek elég nagy kihívást tartogatnak – nem két percbe fog telni, amíg rájövünk az őrök közti továbblavírozás kulcsára.

Gamer

XXXVII./2.

cikk

Sokunknak a könyökén jön már ki az Unreal 3 motor, az Arkham Asylum azonban úgy használja ki a fejlesztői alapokban megbúvó lehetőségeket, hogy közben a legszebb U3-as játékok közé küzdi fel magát. Sajnos a memóriakezelés miatt az átvezetők még mindig előre letároltak (ez PC-n zavaró leginkább), de a játék közbeni látvány igencsak lehengerlő. A számítógépes változat amúgy Games For Windows LIVE csatlakozás esetén frissíti magát (természetesen máshogy is megoldható a folyamat), az 1.1-es build pedig a Physx kártyákat is támogatja. Sajnos, ha valaki ATI kártya mellett használ egy Nvidia vagy egy külön PPU kártyát, annak le kell mondani a hardveres gyorsításról. (Az Nvidia letiltotta az új Physx driverében a hardvertámogatást, ha ATI kártya van a gépben.) Gusztustalan húzás, de nem a Rocksteady fejlesztőinek

a hibája. Reméljük, azért ezt nem fogják majd annyiban hagyni a konkurenciánál.

Ennélfogva csak szoftveres módon tudtam kipróbálni a Physx támogatást (az Asus PPU-t meg így akár ki is dobhatom), de a látvány azért szíven ütött. Nem is a levegőben kavargó újságpapírok vagy a falakon lógó szövetek hoztak lázba, hanem a testünk alakjára fantasztikusan reagáló füst és köd. Ha egyszer ezt a látványt megszokjuk, baromira fogjuk hiányolni a konzolos változatokból a gomolygó pamacsokat.

PC-n az Nvidia-tulajdonosoknak zökkenésmentesen fog futni a fizikai gyorsítás, én meg csendben zsolozsmázom egyet a driverfejlesztőkhöz…

A látvány mellett a hangok is hozzák a csúcsszintet: Mark Hamill továbbra is embertelen módon hozza Joker karakterét, de a többi gonoszt sem kell féltenünk. A

minőségi norma itt is maximális szinten áll.

A Batman: Arkham Asylum úgy adja át a szuperhősös Batman-élményt, hogy közben a stílusbeli akciójátékokat is lenyomja. A cikk mellett található rövid „Penny-Arcade!” comic-strip jól jellemzi, hogy a lopakodós játékok fejlődésében milyen helyet foglal el. Minden összetevője zseniális, megérdemelten vált a szakma új kedvencévé fejlesztői és felhasználói oldalról egyaránt. Minket is elvarázsolt az Arkham Asylum – ha pedig komoly játékosnak gondolod magad, te se kerüld ki az őszi forgatagban.

mcmacko (Külön köszönet Mike Krahuliknak, aki személyesen hagyta jóvá, hogy az Impiben leközölhessük a képregényt!)

Arkham Elmegyógyi n tézet: a képregény (A Serious House on Serious Earth) Gotham sötét lovagjának epikus történetei hosszú és kacskaringós úton haladtak Bob Kane 1939-es (!) álruhás detektívjétől a mai, sötétségbe burkolózó démonig. A nem-tipikus Batman füzetek sorából kiemelkedik népszerűségében és felépítésében a Grant Morrison által írt Arkham Asylum. A képregény-történelemben nyomot hagyni képes egyfelvonásos darab sikerét két

meghatározó ismérvének köszönheti: a pszichoanalitikus hozzáállásnak, amelyet a történetvezetés teremt meg, illetve Dave McKean őrült montázstechnikájával megalkotott vizuális koncepciójának. Az Arkham Asylum képregényváltozata nem ajánlott sem gyerekeknek, sem rosszul alvóknak – olyan élmény, amely alapjaiban csavarhatja ki a naiv elképzeléseinket a fejünkből e művészeti ágat illetően.

A sztori összefoglalva nem egy különleges eresztés: a Joker átveszi az uralmat a franchise szupergonoszainak kényszerotthonául szolgáló gótikus elmegyógyintézetben, és az ártatlan személyzet megölésével fenyegetőzik. Tőrbe csalja a denevért – és

miközben őrült monológjaiban ott rejtezik a ráció, Batman bolyongása az „ápoltak” között számos fájdalmas emléket hív elő benne, és meglepő felismeréseket hoz a nézőre. A normális világban a gonoszság színes jelképeiként létező ellenfelek a krokodilbőrű kivételével mind sorvadoznak Arkhamon belül, és egyre inkább felemészti őket az önnön magukat létrehozó egyedi bűnük, mely bűn az emberi elme sötét bizonytalanságaiból született. A hős és ellenfeleinek pszichológiai újraértelmezése miatt érdemes végigböngészni az amúgy rövid és (nem meglepően) status quóval végződő képregényt.

Greg

17

Overlord I (PC, X360, PS3) Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy befejezés… – így kezdődik az Overlord második epizódjának bevezető videója, amivel a játék első részének végén megtörtént eseményekre utalnak. Történt ugyanis, hogy a felszín „jó” világának (az ókori rómaiakra igencsak hasonlító) birodalma elhatározta, hogy elpusztít minden gonosz lényt a földön, és úgy általában kitöröl minden mágiát a létezésből. Eme project keretében sajnos sikerült az addig trónján lévő sötét nagyurat, vagyis az Overlordot bebörtönözni, főhadiszállását pedig elpusztítani. Ezek után kis idővel jövünk a képbe mi, a nagyúr rejtekben nevelt, sötét lelkű, de világító szemű sarja, hogy elődünk nyomdokaiba lépjünk.

Az Overlord egy szép, viszonylag hagyományos fantasyvilágban játszódik, elfekkel, emberekkel, szörnyekkel és mindenféle kreatúrával (pl. óriáspandákkal), ahogy az kell. Csakhogy ebben a játékban most – a „hagyományos” játékokban megszokottal ellentétben – nem a jó, hanem a rossz oldalon kell harcba szállnunk, céljainkat általában pusztítás révén érjük el, hogy végül kiterjesszük gonoszságunkat az egész világra, és uralmunk alá hajtsuk azt.

A játék hangulata a sötét felütés ellenére mégsem igazán komor, sőt, igazából viccesnek, szórakoztatónak mondható. A (leendő) nagyurat, vagyis minket, már a játék elejétől kezdve a nem túlságosan szép, de hűséges és szolgálatkész, koboldokhoz hasonló alvilági szörnyecskék, az úgynevezett kegyencek szolgálnak utunk során, illetve az egész folyamatosan növekvő birodalmunkban is. A várunkban ők az őrök és a szolgák. A terepen pedig ők a mi intelligens, varázslatunkkal (táv)irányított harci fegyvereink is. Az ő nem kicsit vicces „játékuk” (komoly forgatókönyvvel (is) rendelkezik a történet) a játék minden mozzanatát végigkíséri: berúgnak, ha a megisszák a fosztogatásaink során talált itókákat, gyermeki örömmel veszik birtokba a harc után hátramaradt fegyvereket, haptákba vágják magukat a várban sötét uruk közeledtére, és puszit nyomnak a sírkert vén mágus kegyencének, mikor az visszavarázsolja őket a halálból.

De nem csak ez az elem oldja a játék

18

Gamer

cikk

hangulatát. Az rómaiaknak vagy elfeknek a napsütötte, üdezöld dzsungelbe épített városaiban utat törve magunknak szebbnél szebb helyszínek tárulnak elénk, ahol sokszor inkább kirándulónak érezhetjük magunkat, semmint gonosz hódítónak. Az átvezető játéktöltések alatti kegyenc-idézetek is jópofák, és igazából majdnem minden ellenséges karakter vicces valamennyire. A másik, sötét oldalon meg ott vannak az

egyre brutálisabb fegyvereink, felszereléseink, az egyre több és erősebb harcra utasítható kegyenc, és sötét mágiánk, az eget is félelmes-feketébe borító varázslataink. Összességében úgy érzem, a játék atmoszféráját nagyon jól eltalálta a készítő Triumph Studios csapata.

Ez önmagában azonban még kevés volna a sikerhez. Szerencsére azért – habár nem napjaink csúcsát képviseli – túl sok kivetnivalónk nem lehet a grafikában, egész korrektre sikeredett. Meg kell jegyeznünk, hogy hazai vonatkozása is van a játéknak, hiszen a művészi design jó részét a 3D Brigade csapat készítette a koncepciós vázlatoktól a térbeli modellekig.

Az irányítás is korrekt. Utóbbit azért, bár állítólag sokat fejlesztették az első részhez képest, nem árt, ha jól begyakoroljuk, mivel néha sok kegyencünk életébe kerülhet egy félresikerült manuális manőver. Ami még némi negatívumként említhető, az egyben egy pozitívum is: óriási bejárható pályák várnak ránk, hogy felfedezzük őket, csakhogy felfedezés után is szükséges lesz ezeket néha-néha újra bejárni, amikorra a méretükből fakadó hatalmas felfedezésekből már csak idegesítően hosszas galoppozás marad. Végül még egy megjegyzés: a játékban az Overlorddal nem tudunk ugrani. Oké, hogy nem is szükséges, de azért vicces, mikor az iménti videóban harci csapása előtt égbe szökkenő nagyúr a játékban a következő sarkon megáll, mert egy kis kerítés az útját állja…

De itt legyen a negatívumok vége, mert még azt gondolja a kedves olvasó, hogy nem jó ez a játék. Pedig az. A remekül eltalált hangulat, a szép, de nem irreális hardverigényű grafika, és a jó kis történet mind megérdemlik a dicséretet. Kár, hogy a sok császkálás miatt néha kicsit monotonná váló játékmenet beárnyalja a képet. Tőlem kap egy közepes négyest, de ettől azért egyszer mindenkinek érdemes kipróbálni, hogy a sötét oldalon harcolva idővel melyik utat választaná: a gonoszat vagy a még gonoszabbat…

Will

Gamer

XXXVII./2.

cikk

Dr.BeszámolóTamás Pál: A magyarországi műszaki felsőoktatás helyzete

Dr. Tamás Pál előadásának első felében a műszaki tudományok kialakulását, a mérnöki képzés múltját mutatta be részletesen.

Előadásában kiemelte, hogy a mérnöki szakma Európában ténylegesen a XVIII-XIX. század környékén jelent meg hadmérnök formájában. Feladata értelemszerűen haditechnikai felszerelésekkel, városvédelemmel, illetve támadással volt kapcsolatos. A mérnök tehát szorosan az állami szerepvállalásokhoz – pl. háborúhoz – kötődött (ellentétben ezzel, ma a gazdasági tevékenységhez kapcsolódik). A napóleoni háborúkat említette példaként: az első francia műszaki jellegű képzések a francia hadjáratok mérnökigényének kielégítése érdekében jöttek létre (fegyverek, utak, hidak tervezése volt az elsődleges).

A „tömeges” mérnökképzés a brit ipari forradalmat követően jelent meg a szigetországban: a megnövekedett gépgyártás szükségessé tette a megfelelő szakemberek képzését. Ami különlegessé tette a korabeli brit mérnökképzést, hogy klubszerűen engedték maguk közé az új tagokat. A klasszikus brit mérnökfelfogás szerint kevésbé fontos, hogy ki milyen „végzettséggel” rendelkezik, a lényeg, hogy az adott problémát hogyan képes megoldani. A „klub” tagjai megvizsgálják, hogy a mérnökjelölt milyen színvonalon képes megoldani egy-egy tervezési problémát, és ez alapján dől el, hogy beválasztják-e maguk közé..

Problémát jelentett sokáig a „státusz megszerzési probléma”: a korábbi mérnökök gyakorlati emberek voltak, természettudományos területeken alig volt jártasságuk, így az „universitasba” nem kerülhettek be.

A XIX. század közepén nagy vasútépítési, villamosipari beruházások mentek végbe, mely természetszerűleg igényelte a „meghatározott standard szerint előállított szakembereket”. Ez lehetővé tette a szénbányászat, és a kohászat fellendülését Európában. Előállt az a furcsa helyzet, hogy számos területen a gyakorlat megelőzte az elméletet: a mérnöki tapasztalat a természettudományokat.

Tudományos szakértelemre a mérnökképzésben először – német területen – a vegyiparban volt szükség, így biztosítani kellett az ennek megfelelő képzést (pl.

Karlsruhe), a minta a zürichi volt. A képzés szerkezetében, oktatás folyamatában megpróbálta a középkori universitas elemeit lemásolni (professzor, kollokvium, stb.)

Mindez lényegi eredményekhez csak akkor vezetett, mikor – főleg a professzorok lobbizásának eredményeként – műegyete-

mi doktorátust lehetett szerezni. Innentől kezdve beszélhetünk ténylegesen igazán műszaki egyetemekről, képzésekről.

Magyarországon – mint tudjuk – 1910ig egy, majd a temesvári műegyetem megalapításával két műszaki egyetem volt jelen, de az 1947-50-es magyarországi iparosításkor nyilvánvalóvá vált, hogy az igényekhez képest kevés magyar mérnök van A hidegháborús verseny alapja a technológia volt, így különösen fontossá vált a szovjetek számára, hogy legyen elég hozzáértő szakember hazánkban. Másik oldalról viszont nem lehetett engedni, hogy a szovjet csatlósok komoly technológiai tudásra tegyenek szert, hiszen ez a tudás rontotta volna a Szovjetunió befolyását (lásd atombomba, 1951). A két érdek eredője az lett, hogy a kelet-közép-európai mérnök számára „újra fel kellett találni a spanyolviaszt” – Azaz szabadon tervezhetett, de modern technológia közelébe nem engedték. Képesek voltak létrehozni jól működő dolgokat, de komoly feszültségeket generált a műszaki társadalomban, mikor később szembetalálták magukat a globális piaccal, mely a folyamatos üzembezárásokkal csak tovább fokozódott.

A rendszerváltás után megjelent tehát a következő probléma – egyszerűsítve: „ha HP-t vehetek ugyanolyan áron, de jobb paraméterek mellett, miért vegyek Videotont?” Másfelől például a bejövő multinacionális cég rendszerint újabb technológiát hozott magával, melyhez a műszakiaknak gyorsan alkalmazkodnia kellett.

1993 után – ahogy Dr. Tamás Pál fogalmazott – „belevágtunk a menetelésbe” az oktatásügy területén. Oktatási intézményeket hoztunk létre úgy, hogy romokban volt a gazdaság (1989-es termelési kapacitásunkat a 2000-es évek elején értük újra el.) A „menet” eredménye az lett, hogy 1993-1994-től kezdve nagy változásoknak lehettünk szemtanúi az oktatás terén, melynek egyik legszembetűnőbb jele a hallgatói létszámokban mutatkozott (erről később még lesz szó).

Felmerült, hogy akkor mi is a többi posztkommunista országhoz hasonlóan kérjünk hitelt

a Világbanktól. A WBG azonban előbb vizsgálatot rendelt el, amely kimutatta, hogy hazánkban túl sok a tanár a nyugati országokhoz képest. A „probléma” megoldására idő szűkében két lehetőség adódott: vagy tömeges elbocsátásokkal, vagy a hallgatói létszám növelésével küszöbölik ki a problémát. Az akkori vezetés ez utóbbi mellett döntött. Ennek eredménye az lett, hogy gyorsan beindítható, viszonylag olcsó szakok váltak népszerűvé, mint pl. a filozófia, vagy az egyiptológia. Az ilyen jellegű képzéseknek megvolt az a nagy előnye, hogy az állam felelőssége az ilyen szakok jövőjére nézve csekély.

Reagálva arra a „szlogenre”, hogy „Magyarországon alacsony a K+F aránya” Dr. Tamás Pál a következőket mondta: nyugaton száz kutatásfejlesztésre költött euró harmadát az állam, kétharmadát a piac finanszírozza, míg hazánkban ez az arány pont fordítva van. Az ipar – mondhatnánk a piac – értékelése szerint tehát a helyzet a vállalatok számára kevésbé kedvező.

Ezt követően rátért a műszaki felsőoktatásban jellemző néhány problémára, hiányosságra. Kiemelte, hogy kevés a műszaki képzésre jelentkezők száma a többi szak viszonylatában. Különösen igaz ez a doktori képzésre. Felmerült, hogy mi lenne, ha a magyarországi képviselettel rendelkező cégek segítségével emelnék a doktoranduszoknak fizetendő ösztöndíjakat. Erre a Nokia finnországi alelökének válaszát hozta fel, mely szerint az egyetem nem biztosít kellően

19

speciális ismereteket a hallgatók számára ahhoz, hogy a cégeknek az ilyen jellegű kiadások megtérüljenek.

Elszaladt az idő, így az igazán aktuális kérdésekre (melyeket diákkal prezentált) szűkös időkeretek között tudott csak kitérni az előadó.

Bemutatta azt az EBRD által készített kimutatást, melynek kulcskérdése, hogy miért döntenek nagyobb vállalatok egyegy külföldi beruházás mellett. (Azaz: miért jönnének a külföldi végek Magyarországra?) A tanulmány megállapította, hogy elsődleges szempont az adott területen található alkalmazottak „skillje”, másodlagos, hogy mennyit kell ezekért a „skillekért” fizetnie.

Kitért a doktori képzésre is. A mellékelt ábrát használva megmutatta, hogy komoly gond származhat abból, hogy nincs elég PhD jelentkező – hiába van helykapacitás.

Az előadás végén levonta a következtetéseket és javaslatokat tett a helyzet orvoslására: – Teóriák alkotása helyett érdemes lenne megvizsgálni az egyes egyetemek problémáit, hogy az oktatáspolitikára vonatkozó elképzeléseket annak függvényében alkossunk.

– Komolyan kellene venni a képességpiacot. Egyes szakok a piac elvárásaitól majdnem teljesen függetlenül működnek, ezen javítani kell.

Alapvető bevethető skillhiány van, amelynek oka részben az érdeklődés, részben pedig a piaci elvárásokhoz való igazodás hiánya.

Problémaként említette, hogy a magyar diákok és munkavállalók nehezen szánják rá magukat, hogy kimenjenek külföldre szakmai tapasztalatot szerezni, ennek okán a szakmai fejlődés néha korlátokba ütközhet.

Arra a kérdésre, hogy szerinte mi lesz tíz év múlva, a következő választ adta: elképzelhetőnek tartja, hogy elkülönülnek egymástól a tömeg-, és az elitszakok, stratifikációnak lehetünk szemtanúi. Elképzelhetőnek tartja azt is, hogy az oktatás szerkezetében végbemegy olyan jellegű változás, ami lehetővé teszi, hogy a képzések nagyjából 1/3-a angol nyelven folyjék.

Az előadáson kb. 40 ember volt jelen.

Főleg tanárok, de a diákság is képviseltette magát a V2 épület 716-os termében.

Fodor Tamás

A szivattyús energiatározók helyzete Magyarországon 2009. szeptember 10-én rendezte meg az Energetikai Szakkollégium az őszi, Dr. Mosonyi Emilről elnevezett félévének nyitó előadását, amelyet az MVM Zrt. szakértője, Dr. Szeredi István tartott a szivattyús energiatározók magyarországi helyzetéről.

Az előadó bevezetőjében kiemelte, hogy Dr. Mosonyi Emil, mint a vízenergia hasznosításának egyik legelismertebb professzora a szivattyús energiatározás lehetőségeit is kutatta, és alkalmazását mind a magyar villamosenergia-rendszer, mind a vízgazdálkodás szempontjából támogatta, meglátásai pedig mind a mai napig érvényesek.

Az előadás következő részében röviden ismertette a szivattyús energiatározók felépítését, kialakításának lehetőségeit. Egy ilyen erőmű három fő részből áll: alsó és felső tározó (szintkülönbséggel) illetve a kiegészítő rendszerekből. A kiegészítő rendszer része a két tározó tavat ös�szekötő csőrendszer, továbbá a gépészeti és villamos berendezések. A szivattyús energiatározás elve rendkívül egyszerű. A víz két különböző magasságban elhelyezett tó közötti mozgatásával a víz helyzeti energiáját használják tárolóként.

A szivattyús energiatározás eredeti célja a völgy időszakban megtermelt villamos energia tárolásával annak csúcs időszaki felhasználása volt. Mára azonban már a villamos energia rendszer dinamikájának biztosítása is indokolja építésüket. Az elmúlt évtizedek alatt a magyar villamos energia rendszer eljutott

20

oda, hogy az UCTE által meghatározott 150 MW szekunder tartalék, az esetenként több mint 400 MW leszabályozás, vagy 500 MW felszabályozás miatt, nem elég. Emiatt Magyarország sokszor nem tud eleget tenni az UCTE felé tett vállalásait. Ennek legfőbb oka, hogy hazánkban nem épültek kiegyenlítő erőművek, és jelenleg a korábbi, kiöregedett földgáz-bázisú erőműveket használják ilyen célra.

Ezek az erőművek azonban a kapacitásaikra vonatkozó kereskedelmi igények csökkenése miatt (amely miatt az egyes blokkokat nem állítják be a termelésbe) nem tudják ellátni a szabályozó feladatokat.

Jelentős problémát okoz az alacsony éjszakai teljesítmény szükséglet kezelése is. 2009 első negyedévében még a Paksi Atomerőművet is 44-szer – vagyis minden második napon – vissza kellett terhelni. Az éjszakai minimumok kezelhetetlensége azonban nem csak magyar jelenség, Európában ezt például olyan módon oldották meg, hogy a blokkjaik kényszerű leállításának elkerülése érdekében a termelők fizettek a szolgáltatónak a megtermelt villamos energiájuk átvételéért.

A szivattyús energiatározók a hirtelen frekvenciaváltozásokat is rendkívül jól kezelik, ezek kiszabályozására kevesebb, mint egy perc alatt képes reagálni, és fel/leterhelése is jócskán meghaladja a gázturbinás erőművekét.

Ezek alapján kijelenthető, hogy a szivattyús tározós erőművek minél korábbi

létesítése és üzemeltetése elengedhetetlen a magyarországi rendszerirányítás szempontjából. Az építkezés egy éves elhalasztása már 2006-ban is körülbelül 10 milliárd forintba került a fogyasztóknak, 2007-ben pedig már 20 milliárd forintos költséget jelent. A szivattyús tározók helyettesítésére számtalan alternatíva létezik, azonban méretét, költségét és teljesítményét tekintve egyik sem versenyképes velük.

Felmerül a kérdés, hogy milyen paraméterekkel építsünk tározós erőművet a magyar villamos energia rendszer számára?

A számítások alapján Magyarországon egy 600 MW-os beépített teljesítményű tározós erőmű építése lenne szükséges, amely a későbbiekben 1200 MW-ra lenne bővíthető. Telephelyként számos helyszín felmerült, amelyek sok szempontból eltérnek egymástól. Fontos tényező a beruházás fajlagos költsége mellett a bővítés lehetősége és a terület védettsége. Egyik ilyen projekt gazdájaként az MVM Zrt. a tervezés során maximálisan figyelembe veszi a környezetvédelmi szempontokat, és folyamatosan egyeztet az illetékes szervekkel. Összességében elmondható, hogy egy szivattyús energiatározó létesítése a közeli jövőben elkerülhetetlen Magyarországon, azonban számos akadályba ütközik.

ESZK

Korallzátony, piramis, sivatag

XXXVII./2.

Azt hallottam valakitől, hogy egy egyiptomi nyaralás ma is ugyanannyiba kerül, mint 25 évvel ezelőtt – igen ám, de csak számértékben. A forint utóbbi 25 évben bekövetkezett inflációját tekintve ez azt jelenti, hogy ma valójában jóval olcsóbban eljuthatunk eme egzotikus országba, mint bármikor ezelőtt. Ha az embernek van egy barátnője például, akivel tudnak tervezni, érdemes végiggondolni egy nyári meló, majd az azzal keresett pénzből való elutazás lehetőségét, mivel ez ma már egyáltalán nem lehetetlen, és egy életre szóló élményekkel gazdagodhatunk általa. Mi is így csináltuk.

Egyiptomról először mindenkinek a piramisok, majd a sivatag és a tevék jutnak eszébe. Mondjuk ez az asszociáció alapvetően nem is helytelen, sőt, de jobb, ha tisztában vagyunk vele, hogy ennél azért sokkal több dolog van ott, amit nem érdemes kihagyni az életünkből. Ez a cikk egy alapvetően „piramismentes” nyaralás élményeit és tapasztalatait szándékozik megosztani az olvasóval – de azért piramisok is lesznek benne.

A Sínai-félsziget déli csücskében fekszik Sharm el-Sheikh, egy népszerű üdülőparadicsom, ami kb. az utóbbi 20 évben nőtt ki a földből a kősivataggal borított tengerparton. Nem véletlen nem mondom rá, hogy város, mert nem igazán az. Igaz, nem is egy csöpp kis falu, csak épp nem az a klasszikus értelemben vett település. Talán a legjobb szó rá az, hogy üdülőkörzet. Szállodák, hotelek, mindenféle kis és nagy üzletek, bazársorok és széles(!) utak szinte kiismerhetetlen sokaságából áll, és igen nagy területen fekszik. Tulajdonképpen azért jött létre, hogy a nyugati ember odamenjen elkölteni a pénzét – de ezzel nincs is semmi baj, van mire alapozni. Ezek pedig főként az ottani természeti adottságok: napsütés, forróság, sivatag, tenger meg persze az egzotikus kultúra. Végül, de különösen hadd emeljem ki azt is, ami a tenger felszíne alatt van: az ausztráliai Nagy Korallzátony után a világ második legnagyobb korallzátony-rendszerét a Vörös-tenger északi térségében. Önmagában csak ezért is érdemes volna már ellátogatni ide.

A napsütést nem részletezem túlságosan – elég annyi hozzá, hogy felhőket tanulmányozni oda nem érdemes menni (ugyanis nincsenek), a napsugaraknak pedig jóval kisebb a beesési szöge, mint itthon, ezért aztán nagy a forróság. Viszont itt hadd álljak meg egy pillanatra, mert sokan azt hihetik, régi élmények, híresen nagy nyári kánikulák emlékéből már tudják, mi is ez a forróság.

Nos, velük itt közölném cizelláltan, hogy: nem, nem tudják. Amikor az egyiptomi esti szürkületben leszállt gép kellemes, 22 fokra kondicionált neonfényes utasteréből kilép az ember a reptér gyéren megvilágított sötétjébe, nos, akkor meglepetés éri, mert mellbe vágja a hőség. Igen: sötét, és kb. olyan 30 fok. Mi van akkor nappal? Nagyon, nagyon meleg, átható forróság. Nem is az, hogy hány fok, hanem, hogy tényleg mindent

átható. Egyszerűen nincs hova menekülnünk előle, mindenből az árad. Két dolog van, ami azonban mégis sokkal elviselhetőbbé teszi mindezt az itthoni kánikuláknál: az egyik, hogy ott a levegő sokkal szárazabb is. Szinte élményszámba megy a 40 fokban sütkérezve csak feleannyira izzadni, mint itthon a 30-ban. A másik enyhítő tényező az Egyiptomban fellelhető igen magas légkondícionáló-populáció. Az alap, hogy a hotelszobák mindegyikében és minden kis utcai boltban, üzlethelyiségben is található.

Ami figyelemreméltóbb, bár végtére is érthető, az az, hogy a legutolsó ratyi lerobbant kisbuszban is alapfelszereltségnek számít, a sok egyéb motorizált közlekedési eszközről nem is beszélve (pl. a hajókat is beleértve). Épphogy csak a tevéken nincsen. Szumma

szummárum, nagy meleg van, de azért elviselhető.

Viszont ha már itt vagyunk a közlekedésnél, szánok erre is pár sort, mert nem kevésbé szokatlan. A legfontosabb tudnivaló ezzel kapcsolatban, hogy Egyiptom a világ azon kevés helyeinek egyike, ahol kis túlzással a benzin olcsóbb, mint az ivóvíz. A légkondi az autókban már csak ezért sem luxus, ahogy a taxival való közlekedés sem. Sőt, itt ez az alapértelmezett a turisták számára. Ha az ember le akar menni egy strandra, vagy este bemenne a központba, elég gyalog kimennie a hotelből az utcára, rövidesen meg fog állni mellette egy taxivá alakított kék‑fehér Daewoo vagy Peugeot, melynek sötét bőrű, agilis sofőre már messziről dudál, majd mellénk érve (hacsak nem tök egyértelmű, hogy be akarunk szállni) élénken kérdezgeti, hogy „Taxi? Taxi?”. A rutinos turista ilyenkor még beszállás előtt kialkudja az úticéljához igazodó (200-400 Ftos nagyságrendben mozgó) viteldíjat, csak eztán ül be. Ekkor következnek azonban az

igazi meglepetések. A legfontosabb, hogy nem kell megijedni, ha például az autó huzamosabb ideig a sávelválasztó útfelfestésen halad, ha netán két másik taxi vagy kisbusz között akar elférni a mi sofőrünk, ha jobbról előz, vagy egy kicsit közelebb robogunk egy másik járműhöz annál, mint amit a mi európai szemünk még biztonságosnak ítélne.

Egyáltalán, úgy általában semmitől sem kell megijedni, ugyanis itt így közlekednek – intuitívan. Nem tudom, jogosítványt mi alapján lehet kapni, de hogy nem sok szabályhoz tartják magukat a tisztelt sofőr urak, az szent. És ez elsőre igen furcsa tud lenni. Létezik azért egy kommunikációs eszköz, mel�lyel viszonylag hatékonyan ki tudják küszöbölni a konvenciók nem létezéséből adódó balesetveszélyt, ez pedig nem más, mint a bőséges dudálás. De nem az európai értelemben.

Elsőre ugyanis szintén furcsa lehet, hogy sofőrünk mindenkit ledudál az útról, majd miután nem hagyja abba, jövünk csak rá lassan, hogy valójában nem haragszik ő, csupán kommunikál a közlekedés többi résztvevőjével. „Figyelj, jövök mögötted”, „én is itt vagyok”, „miért jössz ki elém, te barom”, „gyere csak, gyere”, „jó reggelt Haszim, te is ilyen korán?” – ilyen és ezekhez hasonló jelentéseket lehet képzeletben tulajdonítani a dudaszóknak. A dudáláshoz minden taxis permanens kéztartást is kifejlesztett már, amellyel egyszerre lehetséges a folyamatos dudálás és a kormányzás a dudálóizom elfáradása nélkül.

Ha megérkeztünk végre a strandra, kifizettük az esetleges belépőt, lepakoltuk a cuccainkat és a hotelben erre az alkalomra kapott gigantikus strandtörölközőt egy-két szimpatikus napágyra, jöhet az, amiért Sharm el-Sheikh-ben leginkább érdemes idejönni: a tenger, a sznorizás (ld. később) és a halak. Nem árt már itthon előre kiválasztani a megfelelő méretet mind békatalpból, mind szemüvegből, sokkal kellemesebb ugyanis úgy viselni őket, hogy a talp nem akar leesni a vízben a lábunkról, és a búvárszemüvegünkbe sem szivárog be minduntalan a tengervíz. (Ha valamiért mégsem itthonról viszünk magunkkal felszerelést, nagy gond azért akkor sincs, gyakorlatilag még a legkisebb élelmiszerüzletben is árulnak papucs-szemüveg-pipa készletet.) Tehát le a ruhát, fel a szerelést,

21

és indulhatunk! Lábujjal hőmérsékletmintát vennünk a vízből felesleges, mivel az főleg a sekély parti részen garantáltan kellemes meleg hőmérsékletű lesz. A békatalp, míg csak gyalogolunk a vízben, lelassít minket, de ez legalább alkalmat ad arra, hogy már itt észrevegyünk egy-két ide, a sekélyesbe is kimerészkedő halat, és hangot adjunk afeletti első meglepetésünknek, hogy milyen szép színük is van. Ha egy kicsit megállunk, és nyugton maradunk, még érdeklődően oda is lavíroznak az ember lábai közé – igaz, megfogni azért már nem fogják hagyni magukat. Ha kicsit (sokkal) több halat akarunk látni, akkor át kell úsztatnunk magunkat a parti korallszirt fölött. Ugyanis bent, a parttal párhuzamosan szinte mindenhol korall van, ami azonban a parthoz közelebbi oldalán felnő egészen közel a felszínhez. Ehhez hozzáérni nem ajánlatos, és ez nem is olyan szép színes, inkább sziklaszerű. Efölött át kell úszni, ami főleg a sörhasúaknak lehet trükkös kicsit, de ha sikerül, a másik oldalán elénk tárul maga a csoda: a korallfal hirtelen lefut egészen a fehér tengerfenékig mindenféle szebbnél szebb alakzatok formájában, a környéken pedig hal – minden mennyiségben és színben. Elsőre szinte tényleg hihetetlen, hogy mennyi és milyen sokféle trópusi halat láthatunk itt. Ami először legszembetűnőbb, az a színek kavalkádja. Ez tényleg olyan, mint a National Geographicon – a kamera meg a tévé, azt hiszem, vissza sem adja igazán azokat a gyönyörű árnyalatokat és színintenzitást, ami azoknak a halaknak ott van. Ráadásul a legtöbb hal nem egyszínű, hanem direkt kontrasztos színeket visel: sárga-fekete-fehér, kék-narancssárga,

22

zöld-lila… Szóval tényleg mesés. Ha nem sietünk, hanem szépen komótosan lábtempózunk, egészen közel is engednek majd magukhoz. (A halnézésnek ezt a békatalppal, búvárszemüveggel és búvárpipával megtámogatott, általában a felszínen úszva nézelődős módját hívjuk sznorkelezésnek, röviden sznorizásnak.) Az egyik legjópofább és számomra legmeglepőbb színezetű hal egy egész kis testű, a korallok környékén, rajban előforduló fajta: testének elülső fele teljesen fekete, míg egy éles függőleges határvonal mentén a hátsó fele meg teljesen fehér. Én az ilyeneket magamban csak cappuccino halnak neveztem, de ha kíváncsiak lennénk a fajok pontos elnevezésére, szinte bármely boltban kaphatók pár oldalas, színes-szagos, akár vízálló füzetecskék, amik képekkel beazonosítva ismertetik a környék vízi élővilágának neveit (az imént említett hal latin neve chromis iomelas), és azt is, hogy melyiket nem érdemes megpróbálni megsimogatni. Cápáktól félni nem kell, sőt, nagy szerencse kell hozzá, hogy egyáltalán láthassunk egyet.

Igen, szerencse – egy sok éve ott búvárkodó fiatal turistavezető srác elmondása szerint alapvetően nagyon békés állatok, és élete legszebb perceinek nevezte azt a csupán egy-két alkalmat, mikor cápát látott. A „sima” halakon kívül van még némi sanszunk teknőst, delfint, murénát, rájákat meg mantát is látni, ha elég időt (és elég szemfülesen) töltünk a vízben.

Az első strandolás és élmények után nézzünk körül egy kicsit Sharm el-Sheikh szárazföldi részén! Első ilyen irányú utunk valószínűleg estefelé, valószínűleg a Naama Bay nevű központba fog vinni

minket, ami az üdülőkörzet éjszakai életének a szíve. Talán Sharmnak ez a része hasonlít leginkább Európához, mivel egy igen hosszú és igen széles sétálóutca köré épült, melyet kétoldalt közvetlenül egymást érő éttermek, kávézók és mindenféle beülős helyek szegélyeznek, mögöttük pedig üzleteknek helyet adó épületek tornyosulnak. Még egy nagy bevásárlóközpont is helyet kapott ezen a részen, ami azért igazán unikumnak számít a világnak ezen a vidékén. De az egész kép – még ha ez is a legeurópaibb része Sharmnak – mégsem hasonlít egyetlen európai nagyváros fő sétálóutcájára sem. Minden részletében arab vonások láthatók. Sok beülős hely, például beduin típusú, ami azt jelenti, hogy itt nem székeken dől hátra az ember, hanem a földön, egy kis alacsony asztal körül, a félkörben kialakított, vastagra púpozott – tulajdonképpen – vásznakon, ami igazából nagyon kényelmes, csak elsőre fura kicsit.

Minden ilyen kis rész alapértelmezett felszerelése továbbá az asztal közepén álló sisa, vagyis vízipipa, amit csekély összegért be is üzemelnek nekünk, így beszélgetés, koktélozás közben egymásnak adogatva élvezhetjük azt ott tartózkodásunk alatt.

Egyiptomban amúgy a sisa nagyon elterjedt, mivel az emberek nagy része mohamedán, ez a vallás pedig nem enged meg hívőinek semmilyen káros szenvedélyt – a vízipipán kívül. Ennek megfelelően igen olcsón beszerezhető itt ez a kellék, szinte minden boltban van ebből is, de nem ritkák a pipákra szakosodott üzletek sem, amik már messziről felismerhetőek az üzlethelység előtt tornyosuló vízipipaerdőről. De másfajta ajándékboltból is – hogy stílusos legyek – Nílust lehet itt rekeszteni, és mindmind, akár Naama Bayben, akár másutt Sharmban, árasztja magából a vérbeli bazár fílinget. A legtipikusabb talán a „parfüméria”, ami a boltból áradó jellegzetes illaton kívül a benti polcokon körben ezerszámra látható színesen csillogó, szebbnél szebb alakú, kicsi üvegcsékről ismerhető fel. De van még fűszer-, törülköző-, dísztárgy-, póló-, ékszer-, festmény- és papiruszbolt, és még ki tudja mennyi féle…

Ha vásárlásra adjuk a fejünket, vagy ha csak a hotelünk utcájában akarunk egyet sétálni, nem árt tudni – bár elsőre úgyis bele fogunk sétálni a csapdába –, hogy itt minden arab bazáros egyesével megszólítja a boltja előtt az utcán az összes – oda láthatóan bemenni nem akaró – turistát: első kérdésük mindig az illető nemzetisége, majd ezen információ birtokában – hacsak nem valami csöpp ország, pl. Magyarország lakosa az illető – már a turista anyanyelvén, (látszólag) nagyon barátságosan üzletébe invitálja azt, majd jószerével nem ereszti, míg nem vásárol az nála valamit. Sokszor le is ültetik az embert (ez nem gond, minden boltban van ülőhely), teát hoznak neki,

XXXVII./2. mindenféle parfümöt meg kencét kennek a bőrére, hogy szagolgassa, érezze, válogasson a kínálatból, mi meg csak kapkodjuk a fejünket, és azt vesszük észre, hogy már nagyon kínos volna vásárlás nélkül távozni.

Mindez elsőre nagyon furcsa, mivel nem illeszkedik az általunk megszokott etikettbe.

Végső soron érthető, hogy mindenki ezt csinálja, mert ha valaki nem csinálná, egyből versenyhátrányba kerülne a szomszédjával szemben, aki így elhappolna előle minden potenciális vevőt. És bár európai kultúrkörben is megfigyelhető ehhez hasonló jelenség a felkapottabb, zsúfoltabb helyeken, de nagyságrendekkel „európaibb” formában.

Annyira végül is nem nagy baj ez, élménynek is elmegy, csak ne legyünk restek hozzászokni, és még az elején határozottan nemet mondani, vagy akár nem is válaszolni. (Igen, ez is bunkóság (nálunk), de még mindig ez a könnyebb út.) Előbb-utóbb hozzá lehet szokni. Már ha nem akarunk tényleg venni valamit. Ebben az esetben könnyebb dolgunk lesz, de azért ilyenkor is jobb résen lenni. Bár igazi minőséget itt úgysem fogunk találni, azért a láthatóan nagyon gagyit ne vegyük meg, és mindig, de tényleg mindig alkudjunk! Nem ritka, hogy az eladó a rutinos turistát az utcán követve diktálja neki az eredetileg mondott ár egyre nagyobb osztóval képzett hányadosait.

Ha túl vagyunk az első Naama Bayben eltöltött éjszakán, nagyon nagy meglepetés nem érhet már minket. Bár a tengeri élővilágban való gyönyörködés – azt sosem lehet megunni –, vagy csak a sima napozás továbbra sem elítélendő elfoglaltság, ne feledjük el kipróbálni a saját vagy egy ottani utazási iroda által helyben kínált programokat sem! Nagyjából mindenhol ugyanazt a programválasztékot fogjuk találni, a nagyobb különbség az árakban lesz – a helyi irodák javára. Ezeket is nyugodtan választhatjuk, ha úgy gondoljuk, hogy jó ajánlatra bukkantunk. Gyűrjük le az esetleges bizalmatlanságunkat, és fizessünk be rá!

A programok között találhatunk sok más mellett sivatagi dzsip-szafarival egybekötött utakat a különböző nemzeti parkokba; éjszaka induló Sínai-hegy-mászást, mely a hegytetőn a gyönyörű napfelkelte megtekintésével végződik; éjjeltől éjjelig tartó busz-, vagy megfelelő tőke esetén akár repülőutat Kairóba, ahol többek között a híres Tutankhamon-aranymaszkot és természetesen a gigantikus piramisokat is megnézhetjük; egész napos hajókirándulást a legszebb sznorizós helyekre, igény esetén palackos intromerüléssel egybekötve; de a kevésbé hangzatos és főleg olcsóbb delfinshow-t vagy a néhány órás sivatagi quadozást is hiba lenne kihagyni, mert az ezeken való részvétel ugyanúgy felejthetetlen, és legalább akkora élmény, mint a többi.

Ha az ember nem csak a hotelben való medencézéssel (ami gyakorlatilag minden hotelnak van) és napozással tölti az időt – amit nehezen is tudnék elképzelni –, nehéz lesz nem észrevennie, hogy Sharm el-Sheikh-ben a sivatag sem olyan, mint ahogy az a képzeletünkben él. A Szaharának köszönhetően a legtöbben valószínűleg végeláthatatlan, aranyszínű homoktengernek képzelünk el egy valamirevaló sivatagot, itt azonban majd tudatosul bennünk, hogy nem a homok teszi az igazi sivatagot, hanem a kevés csapadék, így a talaja valójában igen sokféle lehet. A Sínai-félszigetet úgy írnám le, hogy szikla- és homoksivatag keveréke. Szikla, mert a szárazföldi látóhatárt szinte mindenhol szürkésbarna hegyvonulatok határolják. Ezeknek a hatalmas kőszikláknak a kisebb-nagyobb, hol ritkásabban, hol sűrűbben elhelyezkedő példányai között vezetnek sivatagi quad- és dzsiptúrák. De homoksivatag is, mert ahol a félszigeten nem kő vagy szikla, ott homok van. Azonban nem finom, aranyszínű homok, hanem barnás, durva szemű, mely sok helyütt átmenetet képez a kavicssivataggal.

Ebben a környezetben a mai napig élnek az arab térség sivatagainak ősi, eredetileg nomád életmódú lakói, a beduinok.

Ha egy fényképen sivatagos háttér előtt barna bőrű, testén nagy leplet, fején kicsi, lelógós turbánt viselő, kezében egy teve gyeplőjét tartó embert látunk, jó esély van rá, hogy egy beduint szemlélünk.

Ennek a népcsoportnak eredetileg az egész léte és minden tevékenysége, lehetősége a világnak ezen a részén honos egypúpúakon alapult, miután háziasították; még a gondolkodásmódjukat is nagyban befolyásolta a tevékkel való szoros együttélés az idők folyamán. Ez a mai napig tetten érhető a viszonylag modern Sharm el-Sheikh-ben úgy, ahogy a környező hegységekben is: sivatagi utunk során, de az utcán is kön�nyedén szembetalálkozhatunk egy-egy tevéjét vezető beduinnal. Ilyenkor némi készpénz fejében általában még egy kis tevegelésre is alkalmunk nyílik. (A nagyobb izgalom azonban nem maga a tevegelés, hanem előtte ahogy a teve feláll velünk, és utána ahogy lefekszik.)

Oldalakon keresztül sorolhatnám még Egyiptomnak ezen a részén tapasztalható élmények hadát, az itt látható csodák sokaságát, az Európától való különbözőség megannyi megnyilvánulását – a sok apróságtól kezdve a szinte nyilvánvalón keresztül a mélyebb vagy tudatosabb felismerésekig. Hogy itt természetes, ha apró kis gekkó szaladgál a szobánk plafonján, hogy itt európai bélflórával nem ajánlatos csapvizet inni, hogy nagyon, de tényleg nagyon meleg van, hogy más az etikett, és alapvetően mások az emberek és mások az értékrendek is.

A kajáról nem írtam külön részletesen, de mivel leginkább úgyis a szállodánkban vagy – a nyugati típusúra hajazó – éttermekben fogunk enni, ezen a téren találkozhatunk szerintem a legkevesebb meglepetéssel. Egy-egy helyi specialitás feltűnik ugyan néha az étkezéseknél, és a többi ételen is érezni, hogy nem európai szakács főzte, azért mindig találni fogunk a svédasztalon legalább egy, de inkább sokféle húsételt, krumplit, rizst és levest, de ami számomra örömtelibb volt, hogy rengeteg zöldséget, gyümölcsöt, igazi olívabogyót, salátákat és sok halat is. Belegondolva, összességében olyan sok mindent lehet itt (meg)nézni és csinálni, hogy ha mindent ki akarunk próbálni, ahhoz igencsak szűkösen elég egy hét, főleg,

ha még lustálkodni is szándékozunk mellette.

Valószínűbb azonban, hogy előbb fogunk a pénzünkből kifogyni, mint az időnkből. Nyugodtan számolhatunk azzal, hogy az utazási irodánál befizetett köteg pénz felének, vagy akár teljes egészének megfelelő összeget is képesek leszünk eltapsolni ezen idő alatt. Diákmércével nézve talán reálisabb először inkább egy hétre tervezni, majd az – esetleg elmulasztott – élmények alapján a következő nyáron újra számba venni egy nagy nyaralás lehetőségét Egyiptomba, a Vörös-tenger partjára.

Csak vigyázzuk, mert van ezzel a hellyel egy kis probléma: állítólag nem lehet megunni.

Will

23

Haláltánc a Dóm téren

Musicmania

Ha nyár, akkor Szegedi Szabadtéri Játékok! Ha rokon a zenekarban, akkor tiszteletjegy a főpróbára. Ha újságíró, aki szabadjeggyel a főpróbán, akkor minimum 6000 karakter. Tribün a Dóm téren, lovak a színpadon, tűzijáték a magasban, porszem a gépezetben, fényjáték, hangjáték, színjáték, musical. „Az utolsó, a haláltánc, az nékem jár csupán!”

Derűs augusztus este, sósperec, ülőpárna, kabát a késő esti órákra, két darab jegy, némi keresgélés a szektorok között, egy kis átkozódás a galambokra, akik nyilvános vécének nézik az embert, majd feszült várakozás a kezdésre.

Mi kell még? A Dóm tér már eleve egyedi hangulattal rendelkezik, hiszen a teljesen körülhatárolt tér kizárja az autók zaját, csendes nyugalmat biztosítva a dómban gyönyörködni vágyóknak. Ezt az egyedi hangulatot azonban lehet fokozni, mondjuk egy hatalmas tribünnel és egy színpaddal a templom előtt, amely ezáltal maga is a díszlet részévé válik, megtestesítve a stabilitást a forgószínpad háttereként és eljátszva a székesegyházat a darab megfelelő részeiben. Azt már most leszögezem, hogy a Szegedi Dóm alakítása tökéletes volt. Szinte láttam magam előtt a templomot.

A szabadtéri színháznak még Thália világában is egyedi varázsa van.

Az a hangulat, hogy kitörünk a négy fal közül, és a szabad ég alatt, a természetes vagy épített környezetet díszletként értelmezve nézünk és hallgatunk végig egy színdarabot, musicalt, utánozhatatlan és mindenki számára legalább egyszer kötelező. Persze az egyedi élménynek ára is van. Egyrészt kézzelfogható borsos ára, hiszen a szabadtéri színházakba a klasszikus színielőadás többszörösébe kerül a jegy. Másrészt a szabad tér időjárási viszontagságaiból adódó kockázatok, illetve az a tény, hogy az említett kockázat csökkentése céljából szabadtéri játékokat csupán a nyár egy aprócska intervallumában láthatunk, így a drága jegyekért is meg kell küzdeni – és akár egy szűk évvel előre gondolkodni sem árt.

Ha tehát sikerült jegyet szerezni, ki is tudtuk fizetni, irány a nézőtér.

Ha ez nem megy, akkor szervezzük be egy ismerősünket, rokonunkat vagy üzletfelünket a színész-zenész-rendező gárdába, és reménykedjünk, hogy a főpróbára kapunk tiszteletjegyet. Én ez utóbbi utat jártam, és még jobban is élveztem a dolgot, mint egy előadást. Persze ehhez hozzájátszott a színházhoz kapcsolódó örök szerelmem is, és hogy mindig is a színfalak mögé lestem, ha mód volt rá. Eképpen számomra a szabadtér élményét tovább fokozta, hogy a színészeket, a rendezőt és a nóném technikus gárdát – akiknek a vállán az egész produkció nyugszik – is emberként láttam, akik – akárcsak a lovak az egyik esős próbanapon – néha bizony botlanak. Aztán korrigálnak, és az előadás folytatódik. Név szerint az Elisabeth. „Nem táncolt úgy a halállal senki, mint Elisabeth!” Elisabeth, Erzsébet királyné, Sissi. Magyarbarát Habsburg császárné, akit hol híres szépségkultusza kapcsán, hol lázadó lovaglási kedve miatt, hol pedig titokban írt versei révén emlegetnek. Az újkori Európa történetének egyik legismertebb asszonya, aki felvállalta szabadságvágyát és heves vérmérsékletét, amikor a nőknek még uralkodói körökben sem volt illendő bármibe is beleszólni. Persze a Brit Birodalmat most ne említsük, ott rendszerint könnyedén megoldották azokat a dolgokat, amin az öreg kontinens nemzetei vérre menően problémáztak. De tény, hogy Sissi egyedülálló jelenség volt, hiszen megtestesítette azt a romantikus királynő-képet, amiről mindenki álmodott – még ha nem is olyan idealisztikusan, mint az megannyi lányregényben olvasható. Mert bizony rengeteg könyv, film, képregény és rajzfilm foglalkozik a császárné és királyné életével, több-kevesebb valóságtartalommal. Újabb és újabb fényben próbálják megérteni és megértetni, mi is hajtotta a császárnőt energikus terveiben, mit jelentett a kor közembereinek, a nemesi társaságnak illetőleg a császári családnak, és mi vezethetett a tragédiához, amely derékba törte ezt a szárnyalást. „Elisabeth, miért hagylak élve?” Jogos a kérdés. A musical, melyet a magyar származású Michael Kunze jegyez, érdekes megközelítésben ad bepillantást a Habsburg történelem e sokak által kedvelt fejezetébe.

A darab gyakorlatilag egy abszurd szerelmi szál, a megtestesült Halál (Homonnay Zsolt) és Sissi (Füredi Nikolett) között kialakuló romantikus

24

kapcsolat mentén rohan végig, hol a kiegyezést, hol Rudolf főherceg fiatalkorát és öngyilkosságát érintve.

Szándékosan fogalmaztam így. A darab műfaja inkább kaland és misztikum, mint történelmi dráma. Ez persze nem baj, csak tartsuk szem előtt. A történet Elisabeth fiatalkorában kezdődik, a Ferenc Józseffel történő megismerkedése idejében, és innen követhetjük nyomon hatalmi csatározását Szófia főhercegnővel, küzdelmét a gyermekei neveléséért, Rudolffal való ellentétekben gazdag kapcsolatán át egészen a császári családdal való kapcsolat megromlásáig és a végső tragédiáig. Az előadás pikantériája, hogy a történet narrátora az a Luigi Lucheni, aki anno a másvilágra küldte szegény Sissit, és akit a halála után száz évvel még mindig felelősségre vonnak tettéért. Az alapgondolat jópofa, még ha nem is teljesen eredeti, hiszen mostanában minden második musicalbe belekeverik az ördögöt, a halált, vagy valami természetfeletti lényt, aki végigvezeti a cselekményt. De a kivitelezés is korrekt. A sztori követhető, a részletek következetesek és a darab végére visszajutunk oda, ahonnan indultunk, ahova vissza kell érnünk. „Ha rajtam múlik tán segítek, de mást kíván az államérdek.” – mondja Ferenc József a fiáért síró magyar anyának, és oly meggyőzően teszi, mint István, mikor nem tudja, mennyit ér aki bűntelen, de gyenge. Azt érdemes elmondani, hogy 13 éve ugyancsak a Szegedi Szabadtéri Játékokon volt a darab világpremierje, így az Elisabeth bizonyos szempontból hazatért. Persze ezt egy magyar királynőről szóló musical esetében többféleképpen is érthetjük. Az első szereposztásban találkozhattunk olyan nevekkel, mint Janza Kata, Szabó P. Szilveszter, Mester Tamás vagy éppen Bereczki Zoli, akik mára már befutott musical színészek, idén azonban már kettős szereposztás volt, így egy fiatalabb generáció is megfürödhetett a sikerben a rutinos gárda mellett. Mi a főpróbán az újoncok játékában gyönyörködhettünk, és ezt szó szerint értem.

Szépen megformált alakításokat láthattunk. Lucheni (Száraz Tamás) olyan energikusra sikeredett, hogy kicsit már a ló túlsó oldala volt, de az ő szerepében tulajdonképpen ez sem volt annyira zavaró, Sissiként nekem meggyőzőbb volt Füredi Niki, mint Janza Kata – igaz, hogy az utóbbit csak felvételről láttam –, a Halál szerepét igazi lírai hőssé formálta Homonnay Zsolt, és a Dolhai Attilával énekelt duójában azt vártam, mikor éneklik le egymást a színről – persze ezt a duót lelkes lánysikolyok is jutalmazták a taps mellett.

Ferenc József szerepe volt az a szerep, amire az első megjegyzésem az volt, hogy ezt Bereczki Zolira írták. Aztán rájöttem, hogy Bálint Ádám alakítása sokkal jobban tetszik. Igazából tudjuk, hogy egy karakter és a színész élő kölcsönhatásban vannak, és az egészet leszűri a néző szubjektuma, de az a pipogyaság és tehetetlenség, ami a darab ilyetén értelmezésében Ferenc Jóskának kellett hogy jusson, az inkább Bálint Ádám játékában volt meg. Bereczki sokkal császáribb császár, azonban ilyen határozottsággal nem érthető, miért hagyja, hogy Szófia vezesse. Érdemes megemlíteni persze, hogy a színház csapatjáték, és az egyik legnagyobb játékos a közönség, akinek akkor adtam a legnagyobb piros pontot, mikor a Czető Ádám alakította ifjú Rudolf az egyik legerősebb tapssal jutalmazta, és elsiklott afölött az apró tény fölött, hogy volt ott néhány csuklás és bizonytalan éneklés. Egészében szép teljesítmény volt Ádámtól, és igenis megérdemelte azt a tapsot. „Giccs!” Na, igen. A színészi játék ügyes volt, a zene fülbemászó, a táncosok ruganyosak, a táncjelenetek magukkal sodrók. Azonban a rendezésben volt néhány pont, ahol én már húztam a számat, merthogy a kevesebb néha több… lett volna. Akadtak bizonyos momentumok az előadásban, amiknek első ránézésre nem volt sok dramaturgiai szerepe. És második ránézésre sem. Az egyik ilyen a lovaskocsi megjelenése volt. A darab első részében ugyanis, az első felvonás tizedik percében két élő ló jelent meg a színen, egy kocsit húztak be balról, aztán jobbra

Musicmania el. És ennyi. Sem az első felvonásban, sem az egész darabban. Másfél perc miatt. Aszontam, hogy ez így mi??? És ezt fenntartom. Mert egy lovastúráiról híres királyné esetében simán lehetett volna több szerepe a lovaknak. Vagy semmi, és akkor nem kell két lovat napokig fárasztani ennyiért. A másik a tűzijáték volt, aminek annyi lehetett volna a szerepe, hogy felébredjünk, de mivel a második felvonás legelején lőtték fel őket a kiegyezés örömére, még időnk sem volt elszenderedni, meg különben is pörgősebb volt annál a darab, hogy ilyen Üstdob szimfónia módszereket alkalmazzanak. „Nagyot nőtt az árnyék.” Az előadás gyenge pontja mégsem ez a néhány megkérdőjelezhető effektusa volt, hanem inkább a darab néhány megkérdőjelezhető pontja. Úgy tűnt ugyanis, hogy vagy Michael Kunze értelmezi érdekesen a történelmet, vagy nekem volt túl régen az érettségi, de valahogy nem stimmeltek az utalások. Olyan érzésem volt, mintha Kunze bele akarta volna zsúfolni a teljes XX. századot egy XIX. században játszódó darabba. Így náci tüntetők vonultak fel az 1980-as években a mai német zászlót lengetve, a führert emlegetve, zsidókat üldözve Bécs utcáin. Vagy például Sissi rémálmában Rudolfot látta a vörös forradalom élén. Ezeken a pontokon nem tudtam megállni a morgolódásomat, de voltak ennél apróbb utalások is arra, hogy Kunze csak magyar származású. A szabadságharc és a kiegyezés körüli események és gondolatok ugyanis elég elnagyoltak voltak és nem jött át belőle más, csak hogy néhány magyar hőbörgött, a többi sztárként ünnepelte Sissit, mások meg felkelést szerveztek, de persze aljas módon csak kihasználva Rudolfot. Arról már nem is beszélek, hogy a dalszövegek átírása sem sikerült a legjobban. Persze ma már nincs akkora igény a dramaturgiára, mint Romhányi idejében, amikor még költők és írók műfordították a külföldi darabokat.

XXXVII./2.

Vagy igény lenne rá, csak nem sokakat érdekel. Mert azzal egy fikarcnyit sem foglalkozott senki, hogy a magyar nyelvnek nem csak szókincse, de hangsúlyi szabályai is vannak, és az énekelt szövegeknél érdemes lenne eszerint eljárni. És hosszú szótagra hosszú magánhangzót, rövidre rövidet írni. Mert úgy talán már első hallásra is megjegyezhető lenne a szöveg és még inkább fülbemászó. Egyszóval, van még mit csiszolni a színházkultúránkon mind dramaturgi, mind rendezői szinten. „Mert egy császárnénak illik fényes példát adni mindig.” Egészében véve érdekes és izgalmas volt a főpróba, és számomra csak hozzáadott az este értékéhez, hogy a rendezői székben ülő KERO (Kerényi Miklós Gábor) háromszor-négyszer megállította a mókuskereket, és visszatekercselte a filmet, mert hangosabban-erősebben-pontosabban, és nem kívánunk bukni, az egész társulat nem kíván bukni, tessék most olyan hangerővel újra, ahogy ennek színházban is szólnia kéne! Az ilyen intermezzóknak köszönhetően kaphattunk bepillantást a mozgó díszletek nehézségeibe, megismerhettük kicsit a háttértechnikát és megtapsolhattuk a porondmestert, aki csak úgy véletlenül a színpad közepére került.

Jól éreztük magunkat az előadáson, a fő dallammotívumokat mai napig dúdolgatom, alig várom a jövő évi Szabadtérit, hátha akkor is láthatunk egy főpróbát, esetleg egy modern kiállítást az előadás szünetében hatméteres villákkal és kanalakkal, vagy absztrakt reggeli maradékokkal, és felfedezhetjük ismét, hogy a nézőtér szektorai – akárcsak a szegedi körutak – a várost az árvíz után újjáépíteni segítő városokról lettek elnevezve. Várom már az augusztust! „Az utolsó, a haláltánc, az nékem jár csupán!”

BaGe

Billy Talent I I Az ontariói kvartett harmadik albuma nem igazán sorolható az utóbbi hónapok legfontosabb megjelenései közé, mégis a banda fejlődésének szempontjából mérföldkőnek tekinthető. Az, hogy a kritikusok szerint meg mi számít fontosnak manapság, már szinte úgysem releváns. Jómagam hónapok óta nem éreztem ekkora vonzalmat zenemű iránt, így számomra megkérdőjelezhetetlen lett a lemez fontossága. Az is bizonyossá vált, hogy az októberi Musicmaniában ő lesz az egyik befutó…

A négy kanadai srác munkásságát nehéz precízen kategorizálni. Van bennük punk, déli ízvilág és némi művésziesség. A harmadik lemez munkálatait nem kisebb név, mint Brendan O’Brien felügyelte, és valószínű, hogy az ő profizmusa is kellett ahhoz, hogy Talenték zeneileg felnőtt korba lépjenek. A dalaikban a klasszikus punk-rock elemeket már szinte csak akkor találjuk meg, ha nagyon odafigyelünk. Ian D’Sa (aki a színtér egyik legjobb gitárosa) csavaros játéka tovább finomodott, a szolid ritmusgitáros részeket metálos groove-okkal, hatalmas riffekkel tarkítja. Benjamin Kowalewicz énekes kezdi kinőni a hisztis tinédzser stílusát, a direkte irritáló stílusát az előző lemezen felejtette. A basszus és a dob is kőkemény – a fantasztikus hangszerelés úgy simul a témákhoz, hogy mindig az a szereplő kapja a legnagyobb hangsúlyt, akinek a zenei kompozíció szerint is a reflektorfényben kell állnia. Ritka az ilyen odafigyeléssel összerakott hangzás.

Ami a meglepő, hogy aki a bandát egyszer hallja, az utána kilométerekről meg fogja ismerni a jellegzetes gitársoundot, a tipikus összképet.

A lemez legnagyobb előnye, hogy egyben hallgatva is egységes képet ad arról a hangulatról, amit a srácok a dalokkal maguk körül teremtettek, de a számokat külön-külön is jól el lehet különíteni. Aki előzőleg ismerte a Billy Talent-albumokat, annak kell két-három hallgatás, amíg az életműben el tudja helyezni a harmadik eresztést. A többieknek meg

valószínűleg elsőre is ütni fog az anyag. A Devil on My Shoulder akkora csavaros témával indít, hogy mi is kifordulunk a székből, a refrén pedig figyelmeztet minket, hogy a bandát nem a legnapsütésesebb korszakában üdvözöltük. A Rusted From the Rain klipnóta, középtempós húzással, fantasztikus vokálokkal. Aztán jön a Saint Veronika, ami valószínű csak a szövege miatt nem lett nyitódal. Ez a track lesz az első, ami azonnal képes ott ragadni a belső magnóban. A Tears Into Wine egy pörgősebb dal, klasszikus punkrock ötletekkel és feelinges szólóval. Ezt követi a White Sparrows a maga szomorú atmoszférájával és tökéletes Billy Talent esszenciával. Az első hallgatás közben itt esett le, hogy a második lemezre oly jellemző, gyermekdalokra hajazó refrének hiányoznak a lemezről. Épp ekkor jött a Pocketful of Dreams, amely szerencsére az egyetlen ilyen jellegű szám a CD-n. Az ezt követő dalduó minden eddigi magasztaló megjegyzésem bizonyítéka. A The Dead Can’t Testify közben feltesszük a kérdést, hogy eljuthatott-e valaha Ontarióig Omegáék Léna című opusza. Az elsőre kiszámíthatatlan ívű refrénért is küldhetnénk egy marék kudos-t, de a lemez másik fénypontja még csak ezután következik. A Diamond on a Landmine a legzseniálisabb popdal, amit idén hallottam rockbandától. Kicsit érzelgős, kicsit szinte Jacko-s, de nagyon hat az érzékekre. Ami ezután jön, az már kötelező ujjgyakorlat. A Turn Your Back egy kórusban éneklős induló, bugis basszustémákkal. A Sudden Movements Billy Talenték power balladája. Nem a kedvencem, de a csajok szeretni fogják. A Definition of Destiny pedig egy korrekt lezárás, tipikus BT-s ízekkel, erős verzével, lanyha kórusfelvezetéssel, felelgetős refrénnel. Ideális finálé, amely nem veszi el a figyelmet a többi fontos nóta elől, de van annyira jó, hogy majd újra akarjuk indítani a korongot a lejátszóban.

A zenekar rajongóinak szerintem nem kell külön ajánlgatni Kowalewiczék új anyagát, a többieket viszont csak bátorítani tudom az ismerkedésre. Egy olyan rocklemez a Billy Talent III, amely a vájtfülű zenerajongóknak is képes meglepetésekkel szolgálni a réteges felépítésével, valamint a torzított gitárt elviselő hallgatókat is leköti a húzós-fogós énektémáival. A zenekar magasra helyezte a mércét, de egyelőre nem várjuk a következő lemezt, hiszen még ezzel sem tudtunk betelni.

mcmacko

25

Történt i s valami meg nem i s Az Editors új lemeze Csuda dolog ez a korszellem. Egyszer csak jön, és azt mondja, hogy ami eddig oké volt, az most már nem oké, ellenben valami más oké lesz, ami eddig nem annyira volt az.

Sőt, gyakorta előfordul, hogy nem csinál mást, csak néhány dolog okéságát variálja, de úgy, hogy ne legyen mindig egyszerű kitalálni, hogy mi lesz a következő húzása, és akinek sikerül előre kiszagolni (esetleg olyan jóban van ezzel a szellemmel, hogy még hatni is tud rá), azok kapják a vállveregetést, akik pedig kiesnek a szinkronból, azok a lehúzást. Nem, persze, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet, mert ez csak annyit jelentene, hogy aki csordát vezet vagy a csordával tart, az jófej, aki meg nem, azt felejtsük el. De akkor mi dönt? Jelen esetben zenéről beszélünk, így természetesen mindig a hallgatónak van igaza, de azért néha (gyakran) nem árt kicsit messzebbről vizsgálni a dolgokat, nehogy véletlen becsapódjunk.

A zeitgeist most úgy szólt, hogy dobd el a gitárokat, és vegyél szintiket, vagy legalább tedd valahogy a gitárok mellé. Ez mondjuk azok után nem volt különösebben váratlan, hogy – ahogy az unalomig ismételt frázis mondja – az alapos vérfrissítés a popzenében abból jött nagyjából öt éve, hogy tucatnyian nyúltak vissza hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji posztpunk/new wave előadókhoz, vagyis ahhoz a korhoz és körhöz, amikor és akik által kitalálódott a szintipop is mint olyan. Mivel idővel telítődtek a receptorok, így kellett az új inger: szintetikusabb lett a Franz Ferdinand, náluk is reszelősebb hangzást dobott el a Yeah Yeah Yeahs, és kisebb mennyiségben az egész sajátos utat járó Horrors is behozta a szintiket, az eleve erre a vonalra ráálló csapatokról nem is beszélve. Innentől pedig már elég nehéz eldönteni, hogy ki az, aki “divatból csinálja”, és ki az, akinek tényleges célja van a váltással, de még mindig nem lehetetlen. Ahogy az az egyik hazai netes zenei magazin interjújában olvasható, az Editorsnál elvileg belülről jött a váltás igénye, illetve koncepcionális okokkal is magyarázták, nevezetesen azzal, hogy az általuk elképzelt atmoszférikus, filmzenés lemezhez ez lesz a jó irány.

Ezenkívül szó volt még új zenei hatásokról, másfajta dalszerzési hozzáállásról, így még kicsit akkor is kíváncsi lesz az ember, ha tudja, ugyanilyeneket szokás mondogatni, amikor semmi elmozdulás nem várható az előző lemezekhez képest.

A gyanú, hogy nem fog itt történni semmi, azért is élhetett, mert a néhány elég jó kislemezzel megpakolt első Editorslemez után a második az elcoldplayesedés jeleit mutatta (ezt

Musicmania

egy szlovákiai koncertélmény is megerősítette), komolyabb előrelépés és az első adaghoz hasonló mennyiségű sláger nélkül. Ehhez képest a friss harmadik lemez (In This Light and on This Evening) tanulsága az, hogy azóta történt is valami meg nem is. A Joy Division-stigmát hiába akarja elfelejteni a zenekar, ha Tom Smith-nek egyszerűen tényleg olyan hangja van, mint Ian Curtisnek, sőt, ha lehet, az albumnyitánynál még Curtisnél is Curtisebb, annyira hatásos. Ezzel még nem lenne gond, a kiirthatatlannak tűnő pátosszal azonban annál több, de a legvészesebb mégis az, hogy valóban olyan lett a lemez, amilyennek Smith előzetesen lefestette: saját bevallása szerint inkább hangzásokat és groove-okat akartak elkapni, ennek folytán durván háttérbe szorult a dalszerzés. Érthetetlen például (ez tetszőleges zenekarra igaz), hogy ha egyenes verze-refrén struktúrában gondolkodik valaki, akkor miért kell kettőnél többször ismételni egy középtempós dalban. Márpedig itt nincsenek különösebben megcsavart dalok, cserébe sokszor van egy-egy téma unalomig játszogatása. Aki tehát arra számított, hogy majd ott bukik meg a lemez, hogy fantáziátlan szintetizátorzene születik, annak csak részben lett igaza, mert ami a hangzások érdekességfaktorát illeti, arra tulajdonképpen nem lehet panasz (elég is volt két lemez után a gitárnyivákoltatásból). Furcsa helyzet, mert elvileg nem lehet számon kérni a zenekaron azt, amire nem is törekedett (vagyis a kompakt dalokat), ezek mégis nagyon hiányoznak.

Slágervárományosnak a Papillon című dal van kinevezve, ami olyan egyszerű, mint a beton (gyengébb pillanatában még azt is gondolhatná az ember, hogy egész ütős), de a döngölős verze után a bénácska refréntől szétesik, és talán mondani se kell, túl hosszú ez is. Egyéb nehezen védhető döccenők is vannak, mint például a Bricks and Mortar ismétlődő szintifutama, ami egyszerűen nem passzol az elektronika hőskorát idéző minimál alaphoz, vagy a You Don’t Know Love második felébe erőltetett gitárhang, ami szintén nagyon kilóg. Találni persze jobb dalrészleteket is, ilyen a már említett címadó dal első fele vagy az Eat Raw Meat = Blood Drool főmotívuma, de az előbb negatív példaként hozott You Don’t Know Love első felének finoman pitchelt szintije is rendben van.

Az összteljesítmény az anyag minden ambiciózussága ellenére tehát meglehetősen felemás, de annak mindenképp lehet örülni, hogy a zenekar nem lépett tovább a tisztán piacorientált, stadionos irányba. Aki eddig is a drámát szerette leginkább az Editorsban, és nem ragaszkodik a gitárokhoz, az most is megkapja, amire vágyik, a többiek pedig várhatnak, amíg újra rá nem jön a csapat, hogy a legjobb mégiscsak feszes slágereket írni.

lemming

Nem beszélünk, utazunk Egy magas, szalagos kalapos férfi felszáll a buszra, ahol egy köpcös méregzsák folyton lökdösi, majd miután előbbi leszáll, találkozik barátjával, aki szerint rossz helyen van a gomb ismerőse kabátján, feljebb kellene varrni. Elhiszi bárki, hogy ez lehet egy zseniális sikerdarab története? És ha hozzávesszük azt is, hogy ez a roppant érdekes jelenet jó párszor megismétlődik az előadás másfél órája alatt? Valószínűleg egyre kevesebben hisznek a dologban. A kulcs, ami kibogozza az ös�szegubancolódott szemöldököket (bármekkora képzavar is ez), több összetevős. Elsőként Raymond Queneau nagy hatású Stílusgyakorlatok című művéé a bravúr, hogy ezt a bugyuta, teljesen hétköznapi

26

történetet sok-sok különböző nézőpontból, eltérő színekkel sikerült megfestenie, másod- és harmadsorban (holtversenyben) pedig a magyar fordításé és az azt színpadra állító csapaté, akik sok-sok éve folyamatosan nagy sikerrel játsszák a darabot.

Mottóként is felfogható az a (kezdéskor és körülbelül félidőnél is beolvasott) szöveg, miszerint „A Kulturális Minisztérium pályázatot hirdet olyan költői, tudományos, prózai mű megírására, amely hűen kifejezi az emberi viszonyokat, az életet, társadalmunk belső rendjét, és nem lépi túl a másfél oldal terjedelmet.” Ez a kiírás nyilvánvaló teljesíthetetlensége miatt már önmagában abszurd, de az is igaz, hogy

Musicmania az önmagukban rövidke történetek valóban képesek fölvillantani elgondolkodtató társadalmi jelenségeket, egymás mellé téve pedig végképp. De még ha nem is törődünk a darab mélyebb jelentéseinek kutatásával (erről képes könnyen megfeledkezni az ember), és nem a kisemberek szánalmas, agresszív viselkedésének remek kifigurázására, a jobbfajta, általában a filozófiának, irodalomnak vagy épp a színháznak szánt fricskákra figyelünk, akkor is marad számos érdekesség.

A sokféle jelenet csak annyira abszurd, hogy még bőven ne legyen lila, és olyan humorral van összerakva, amin soha nem ciki nevetni.

Egy ponton túl ugyan tűnhet öncélúnak és fárasztónak a számtalan, az alaptörténet köré épített közeg és színházi megoldás, de hiba lenne ezt negatívumként felróni. A rutinos színészhármas (Dörner György, Gáspár Sándor, Bán János) roppant precízen, ezzel együtt erőlködés nélkül játszik, és csoda, hogy szinte soha nem nevetnek bele a gegekbe, pedig bőven lenne mibe.

XXXVII./2.

A darab első előadását még 1981-ben mutatták be főiskolai vizsgadarabként, és ugyan a rendszerváltás környékén volt egy hétéves szünet, azóta folyamatosan megy a Komédium Színházban. Kisebbfajta időutazás belegondolni, hogy a mai egyetemistageneráció szülei is hasonló korban láthatták szereposztásában is pontosan ugyanezt a darabot. A Stílusgyakorlat idén jutott el a 600. előadásig (így azóta Stílusgyakorlat a 601-től címen fut), és mivel a végtelenségig semmi nem tarthat, erősen ajánlott addig megnézni, amíg fut. A relatíve ritka előadások és a siker természetes következménye, hogy a jegyek általában hamar elfogynak, de egy kis tervezéssel és nettel minden megoldható. Sőt, nettel még egy 1996-os felvételbe is könnyen bele lehet lesni, ezzel nullára csökkentve a színházazás zsákbamacska jellegét, de ez persze nem pótolja az előadások rendszeres látogatását.

lemming

A Tükör és nihil Másodpercek teltek el a belépés pillanatától a hatalmas hajótestben utazók számára, és a műszerek zöme még mindig vakon meredt kezelőikre. A szolgálatban lévőkben megfeszültek az izmok, ahogy a monitorjaik ürességében görnyedtek az alázattal megtelt csendben. Hosszú másodpercek teltek el, és még mindannyian éltek. Semmi különöset nem éreztek volna, ha a pszichéik nem szenvedték volna el az emberiség addigi legfontosabb mozdulatának terhét.

A fedélzeti híd vörös készenléti fénye és annak hiánya mély barázdákat vágott L. Firion kapitány arcára. A parancsnoki híd közepén függött két öven, és nézte azt az ürességet, ahol nem olyan régen még a Tejút ismerős alakzatai álltak. De az elülső monitorfal megszűnt képet közvetíteni az előttük elterülő univerzumról, ahogyan a tömeg-, emisszió– és sugárzásjelző egységek is működésképtelenségükben várakoztak.

Ez mindenki normálisnak tekintette, hiszen ahogyan a kifordított zsebből sem tudunk semmit kivenni, úgy nincs értelme mérni semmit, ha a világ kifordul önmagából. Firion szeretett arra gondolni, hogy az egész ennyire egyszerű és biztonságos. Bízott az előzetes kutatásokban, a fizikusok előző világmodelljeivel alátámasztott újonnan csiszolt elméletekben. Ezért volt képes elvállalni a küldetést, amellyel az ostobán lassú fénysebesség megközelítése helyett magát a távolságot hidalják át egy elegáns és megismerhetetlen féregjárattal. Az ötvenfős legénység a karbantartó személyzet egyes tagjainak kivételével azzal is tisztában volt, hogy a féreglyukban való utazás nem jelent elmozdulást a szó newtoni értelmében.

Teljes csend és nagyfokú sötétség honolt egy darabig. Az előzetesen megbeszéltek alapján senki sem szólt. Habár mindenki szabadon képes volt mozogni az eddig is megszokott súlytalanságban, sokan a fekhelyükhöz rögzítve próbáltak lazítani.

Aztán kivilágosodott. A létfenntartó és karbantartó szervek rövid hangsorozattal jelezték, hogy nincs szivárgás, nincs folytonossági hiba a hajótesten. Visszatért a fény. Valaki felkiáltott egy pillanatra, de aztán odatapadt a kezelőegységéhez, és elkezdte az előírt teszteket futtatni rajta.

Firion elmosolyodott, mikor a mérőműszerek egyazon pillanatban beindultak, és felálltak röpke két másodperc alatt.

Aztán beindult a riadójelzés.

– Tömeg a pályánkon! – kiáltotta a radaros. Nem tette hozzá, hogy számottevő, sem azt, hogy velük szemben halad olyan sebességgel, amellyel másodpercek vannak hátra az összeütközésükig. De az automatikus irányítás rögtön kitérő-oldalazó manőverbe kezdett, aminek eredményét mindenki a saját bőrén érezte, ugyanis a kitéréssel ellentétes irányba csapódtak, és a tehetetlenségüknek ellent tartó övek megfeszülve tartották őket.

– Negatív! Ütközés! – visította a kormányos tiszt, és ezzel összhangban a monitorfalon megjelent egy emberi magasságú számláló, és vis�szafelé pörögve pulzált, miközben színe a vörös felé hajlott sárgából.

Teljes fék, hátramenet – gondolta Firion kapitány, és ez a nagyon

határozott gondolat végigfutott az idegrendszerén keresztül a karjaiba – sokkal gyorsabban, mint hogy akárkinek utasítást tudott volna adni emberi nyelven. Ott egy implantált egység lefordította a gondolatfoszlányt a hajó nyelvére, ami bonyolult döntési mechanizmusok útvesztőjén keresztül a hajó agyában a fékezőrakéták teljes hajtóerőre kapcsolásaként materializálódott.

Vészhelyzet volt, és a döntés csak az ütközés által okozott károk enyhítésére született. A számláló közeledett a zéró ponthoz, de a számjegyek veszett pörgése egyszeriben lelassult, majd egy végtelenül rövid pillanatig megállt és komótosan elkezdett a nulla helyett pozitív irányba számolni. Aztán gyorsan eltűnt, mintha sose lett volna.

A meglepettséghez hozzájárult az is, hogy a szirénák elhallgattak.

– Távolodik! – szólt a kormányos tiszt hitetlen hanghordozással.

– Sebessége? És a mienk?

– A sebessége a mi sebességünkkel korrigálva nagyjából háromezer-hatszázkettő. Saját sebességünk a hajtó… hmmm… háromezerhatszázkettő, a rakétákból adódóan ugye. Igen, egy külső síkhoz képest egyazon sebességgel távolodunk.

– Állj! Stop! Kompenzálás a jelenlegi felezőponthoz képest mozdulatlanra! – az elülső rakéták a parancs után leálltak, és a hátsó szelepek kicsit ellendolgoztak.

– A hajó mozdulatlan. A velünk szemben lévő tömeg szintén mozdulatlan.

– Hát ez különös, Henry… Uraim, jól vannak? – kérdezte a kapitány.

Hümmögés és köhintések hallatszottak az apró, és az elülső monitorfaltól eltekintve gépekkel roskadozó irányítóból.

– Akkor kérek egy rekonstrukciót attól a pillanattól kezdve, hogy újraindultak a szenzorok, és küldjék le Harvey-éknak elemzésre.

A teremben lassan visszatért a világítás fényereje a megszokott nappali értékére. Egy perc múlva Firion kapitány ismét megszólalt: – Guy, monitorra a külső tér látható tartományát!

– Az van kint, uram.

– Szóval nincs a közelben világító égitest, vagy még nem ért ide a fénye.

– Igazság szerint az ütközőpályán lévő tömegen kívül semmi jelentős. Szép nagy vákuum.

– A torpedónkat készítsék elő arra a valamire célozva.

– Tüzeljek vele, amint kész? – kérdezte egy szemüveges fazon a kapitány mögül.

– Dehogy is, Leonard! Az ég szerelmére, szondát küldök rá, aztán meglátjuk.

A fal egyik sarkában egy ősz hajú, borostás fickó nyúzott arca tűnt elő.

– Harvey! Kész vagytok?

– Van tudomásunk a történtekről. Magyarázat nincs.

– Nem baj, azt meg tudnád mondani, miért nem sikerült kitérnünk előle, és hogy miért nem ütköztünk aztán?

27

– Igen. Szerintem elromlott a tömegradar meg pár kütyü. De kezdem az elejénél, hogy értsétek. Kiléptünk a lyukból, azzal a sebességgel távolodva az eseményhorizonttól, amellyel belevezettünk. Stabilan voltunk. Aztán látszólag szembejött stabilan az a másik. Kitértünk, mert közeledett felénk. Ha az a másik tényleg nekünk jön, ennyi lett volna a nagy expedíciónk. Összetörtünk volna. De ez hülyeség. Kitértünk csutkával a pályánk vonalára merőlegesen 45 fokkal délnyugatra, mint bizonyára éreztétek. Ő is kitért a pályájáról arra, és haladt tovább felénk, összeütköztünk volna.

Lefékeztünk, távolodtunk, ami azért sikerült, mert ő is lefékezett és távolodott. Látszólag. Szerintem nagyon elromlott valami, vagy majd a fizikusok kitalálják mi a magyarázat arra a másik hajóra.

– Milyen másik hajóra? Miről van szó?

– Megmutatom, milyen a szóban forgó test alakja. És a képernyőn egy ponthalmaz jelent meg, amely az idegen tárgy külső felületét jelenítette meg. A kabinban álló és függeszkedő irányító személyzet egyszerre hördül fel. A képen a hajójuk tükörképe nézett velük farkasszemet.

– Köszönöm Harvey! Érzékelőkre teljes teszt lefuttatása közepes prioritással és készenlét helyváltoztatásra magas prioritással. Általános készültség minden szinten, és a tudományos munkatársakat várom a tárgyalóba holnapra! Addigra legyen egy hipotézisünk, hogy mi történt, és hogy mit várjunk! – szólt hangosan a kapitány az interkom modulba.

Visszatért az otthonosan berendezett kabinjába, pihenni készülődött. De a nyugtalansága nem hagyta aludni.

Másnap a négy fizikus, a telemetria szekció két tagja, a három orvos, a hajó főmérnöke és informatikusai leültek a hajó tárgyalójának mahagóni asztalához. A székeken lévő szívókorongokkal súlytalan testük alfelét lerögzítették. Firion kapitány és Harvey, a másodtiszt kicsit késve érkeztek, mikor a többiek már vérmérsékletüktől függően vitákba kezdtek.

– Azt mondják, hogy valószínűtlenek vagyunk! – támadt Firionnak Maria, az egyik orvos. A Guy nevű, vörös hajú fizikus halkan szabadkozni kezdett. – Egyáltalán hol vagyunk? – kérdezett vissza szúrósan Harvey.

– Nincs elég információnk! – szólt Levy, a legidősebb fizikus.

– Nincs is rajtunk meg a tükörképünkön kívül semmi más az űr ezen átkozott tartományában, csak üresség. Nem látnak a műszereink semmit, még sötét anyagot sem. De Harvey, a tesztek szerint még egy hangyalábat is beazonosítunk hibahatáron belül, ótvar nagy távolságból.

Ott van az átkozott másik hajó – mert mind láttuk, hogy a mi szeretett Kondorunk terpeszkedik amott is, csak a másik oldalon van a szeplője, mint a tükörképeknek általában. És a vita folyt tovább órákig. Felvetették, hogy még a féreglyukban vannak, de mivel a műszerek visszaálltak, és érzékelték távolodni a lyuk szájának számító eseményhorizontot.

Azután ez összezsugorodott, úgy gondolták, hogy az „ugrás” sikeres volt, csak azok az energiaegyenletek, amelyek a galaxisuk belső terében való érkezésüket jósolták, valószínűleg hibásak voltak. A fizikusok és az egyik informatikus az elméleti számítások helyessége mellett kardoskodtak. A másik Kondorra senki nem talált magyarázatot, amióta álltak, a hasonmásuk is állt.

Harmadnap belegyömöszölték a rejtélyes idegent egy „tükörelméletbe”. Guy adta elő enyhe dadogással a többieknek, hogy a kettejük között félúton elhelyezkedő síkon

28

semmilyen elektromágneses sugárzás nem hatol át, viszont tökéletesen visszaverődik. Ezért érzékelik úgy, mintha lenne ott valaki, de közben csak saját magukat látják visszaverődve.

A tanácskozásokat, hogy mit tegyenek az sem segítette, ahogyan később megpróbálták megmagyarázni a két test között fellépő tömeghatást. Minden spekulációt, tézist és antitézist gondosan lejegyeztek.

Küldtek üzeneteket különböző formában, mindet ugyanúgy visszakapták. Egyedül a távolságuk (és annak felezőpontját tartalmazó sík, azaz a tükör maga) tűnt abszolútnak és rajtuk kívülállónak.

A harmadik héten Firion kijelentette, hogy a Kondor expedíciója bizonytalan véget ért a világegyetemről alkotott kép határán, mely siker a felfedezés irtózatos nagyságának értelmében, de kudarc az emberiségre nézve, mivel sem visszatérésre, sem üzenet hagyására a későbbi korok gyermekeinek nincs reális esély. Amíg a gondosan elkészített bioszférájuk a hajón ellátja őket élelemmel, oxigénnel és vízzel, addig kitartásra biztatta embereit. Félve tette hozzá egy hónap céltalan létezés után, hogy az orvosok segítenek bármilyen kérésükön.

Nem végeztek kísérleteket, és leálltak az elméletek gyártásával. A tükörhajó velük együtt létezett, a tükör másik oldalán.

Harvey nem tudott belenyugodni, hogy ilyen véget érjenek. Ös�szeveszett a többiekkel, és napokig bezárkózott néhány holofilmmel a kabinjába. Amikor előjött, elkezdett szervezni egy űrsétát a tükörhöz, de csak bárgyú nevetést kapott válaszul.

Hagyták elszökni a szkafanderével, és aztán összegyűltek megfigyelni a monitoron, hogy mi történik. Ez volt az utolsó kísérlet a Kondor expedícióján, a Harvey-próba. Látták egy szondáról közvetítve, ahogyan a kis fehér alak és egy ugyanolyan esetlenül kapálódzó másik fehér alak vele szemben egyre közeledik egymáshoz. Egymásra vetülő reflektoraik fénye világította meg őket. A tükör síkjában egymás felé kaptak. Összeértek, egymásba csúsztak és ekkor fényár árasztotta el a helyet. Egy fellobbanás. Guy azt mondta, hogy felesleges utánanézni, a felszabadult energia megegyezik két Harvey által atomi kötésekben tárolt energiával, és hogy így biztosítja a tükör az energia megmaradását és határolja el az ő birodalmát az igazitól.

Apátia lett úrrá a hajón. Volt, aki hangosan szenvedett, aztán elkülönítették a csoporttól, volt, aki magába roskadva lebegett egy pont körül egész nap. A műszerek jártak, az algák termelték az oxigént, látszólag minden rendben volt, de a végtelen határán már elszálltak az utolsó reményeik is az életüket illetően.

Végül egészen gyorsan zajlott le minden. Marta és egy karbantartó vezetésével egy klikk megszerezte a plazmavágókat, és elindultak a gépház felé. A reaktorhoz igyekeztek, kieszeltek egy gyors befejezést a Kondornak. Útközben minden műszert megrongáltak, adattárolókat tettek tönkre, a hajó belső falain hosszú vörös sebek tették útjukat láthatóvá. Firion és néhány lojális embere elindult, hogy megállítsa őket.

A reaktor vezérlőtermében kialakult egy kisebbfajta dulakodás, ami komikusnak hatott a testekre ható tömegvonzás hiányában. Több ember is meghalt, égési sérültek vonaglottak körülöttük, és egy óra után Firion egyedüli túlélőként, csonka jobb karral tántorgott vissza a csendben az irányítókabinba, ép kezében egy plazmavágót tartva. Útközben látott néhány foglalt jelzésű kabint, ahol valószínűleg lehettek még élő emberek, de ez már nem hatotta meg.

A Kondornak kiadott egy parancsot, hogy nagy sebességgel haladjanak előre. Amikor megjelent az ütközést jelző számláló ismét, a fejéhez emelte a plazmavágót. Nem tudta, melyik halálnem lesz a fájdalmasabb, de a kezében bízott.

Az ütközés hatására hatalmas fényáradat közeledett felé. Meghúzta a ravaszt. Órák múltán a Kondor még mindig egy darabban lebegett. A tükrön való áthaladás nem zúzta össze. Kinyílt az ajtó, és uniformisos emberek érkeztek az irányítóba. Az egyikük a kapitány ernyedten lebegő testéhez evickélt, és hangosan szólongatta: – Kapitány! Hazaértetek? Firion! …én vagyok az, Harvey!

Greg

XXXVII./2.

29

Sör. Váltó. Idő. Mérő.

Qpa

A Schönherz Qpa külföldön leginkább két dolognak köszönheti a hírnevét, és ezek közül csak az egyik a Mátrix. A másik nem más, mint a Sörváltó, mellyel karunk Guinness rekordot is felállított. Az oklevél, az üres poharak és a résztvevők szemének csillogása azonban elvonhatja a figyelmünket egy kis fehér dobozról, mely immár harmadik éve segít a kolesznak egyre jobb és jobb sörivókat képezni. Úgy gondoltuk hát, megérdemelne ez az ötletes szerkezet is egy kis figyelmet.

Miről is van szó? Aki már tudja, mennyi idő alatt issza a fél liter kikevertet (egy sört kérnék), az valószínűleg már találkozott ezzel a nagyjából alkarnyi hosszúságú, lapos, fehér dobozzal, melynek plexifedele alatt hobbiprojektként indult elektronika méri a sörivóbajnokok rekordidejeit. Azt persze túlzás lenne állítani, hogy enélkül nem lenne sörváltó, hiszen maga az eszköz csak 2006-ban született meg, míg sörváltókat már az ősi XX. században is rendeztek. A feltaláló, Szőgyényi Gábor viszont felismerte a stopperes időmérésben az emberi tényező okozta pontatlanságot és nem tétlenkedett, jó kollégistához méltó módon neki is látott a világ eme kis szeletének jobbá tételéhez.

De félre a történelemmel, lássuk a vasat! A szerkezet egy PC-hangszórót használ fel az asztalhoz vágott pohár zajának érzékelésére. Itt talán többen furcsán néztek: hangszóróval nem érzékelni, hanem kibocsátani szokták a hangot… Nos, valóban, de erre is jó, mivel ugyanúgy működik mindkettő, egy rögzített és egy mozgó mágnessel. Na, tehát van a hangszóró, ami a cucc dobozán keresztül ráfekszik az asztalra, mint a srác a csajra, aztán veszi minden rezdülését. Ami azért is frankó, mert az asztallap passzív erősítőként működik, meg a hangot is jól vezeti. A vett jelet bevezeti egy mikorko…mikrokr…

mikrokontrollerbe (csak sikerült…), azazhogy nem! Mert ez a kis aranyos nem használ ilyen bonyolult izéket, van benne összvissz egy jelfeldolgozó elektronika, meg egy számláló *hukk*, ami annyira ott van, hogy egyből meg is hajtja a kijelzőket, na ilyet még tuti nem pipáltál.

Naassszóval, van egy egy megás kvarc, amire rá van kapcsolva négy tízes osztó, hogy századmásodperceket *hukk* is tudjon mérni a kisaranyos, eszem azt a cuki kis gombocskáját… Aztán jön itt a jel, figyelj, jön a jel, ÉS AKKOR BEMEGY EGY ÉS-KAPUBA! (jóvanna, nem kiabálok, nyugimár, adj még egy sört) Aztán van még egy tároló blokk, ami meg azt csinálja, hogy van, amikor megengedi a számlálónak, hogy… izé… tudod… JAA, számoljon, néha meg pont fordítva. *böf* De amúgy meg haggyukmá az elektrót meg a digitet, van itt más is. Nézd, milyen szépek a sarkai… Hát nem gyönyörű? Ilyen doboz a világon nincs még egy. A srácok a káeszkából aszongyák, egy „hab” volt régen, de engem nem érdekel, nem is tudom, csak azt tudom, hogy olyan szééép fehér… persze a gombja neki, a gombja az piros, tudod, mint a *hukk* moziban, amikor a piros gombot kell megnyomni, ÉS AKKOR BUMM, DE A HŐS… jóvan, ígérem nem ordítok többet. Sőt, hajoljá’ ide közel, mer’ nagy titkot mondok én neked.

Ha ott, nem ott, hanem ott belenézel, át a plexitetején *hukk*, mer’ azon átal lehet látni, mint ahogy ÁTAL MENNÉK ÉN A TISZÁN… t’om, nem csinálok ilyet többet, nyugoggyámáabbabele. Naizé, ott van a tápja neki, hogy kapjon feszkót, mer’ ez árammal megy, anékül meg nem megy *hukk*, de nem is cseresznye, érted, nem cseresznye, háhá.

Megasztán van ugye a széééép piros gombocskája, hát nézd, milyen édi gombocska, tudod, néha azt hiszem, csak ő képes megérteni engem, ez a kis rezetgomb, hát nincs nekem senkim a világon rajtakívül… Ja, *hukk* de itt vagy te is, persze, erre inni kell… *GLGLGLGLUGL UGLUGLUTGLUTGLopenGLGLGLGLGL* *Kopp* *BROOOOOORF* És aszt vágod, apafej, hogy ez a srác, aki csináta, az olyan májer, *hukk* hogy aszt is megcsináta, hogy a zenére ne indujjon be a cucc, mer’ tudod, ott a qpán nincs ám csend, hanem megy a zene, de ezerrel ám, hogy leviszi a sátortetőt is, *hukk*, nemhiába, az ácésok vágják ám a témát, mint ahogy a prof vágott meg engem a tavasszal. *büf* Persze a kisaranyos átesett már pár műtéten, eccer ki kellett cserélni a zoszcillátorát *hukk*, másszor meg a gombját öntötte tele sörrel valami barom, hát van szíve az ilyennek, *hukk* ilyen szép gombot leönteni sörrel, vadállat mind. *BROÁF* Bár akkor még csak egy kis fekete gomb volt, nem ilyen szép *hukk* nagy.

Jajasztmegmégnemismontam, hogy akarják ám tovább is fejleszteni, hogy legyen benne *hukk* hifi meg mikró is. … Mitmilyen hifi, hátolyan drótnéküli net, amive *hukk* rája tud kaccsolónni a netre, oszt feltőti a zered *hukk* a zeredményt a qpás netes izére, na, *hukk* tudod, olyan vifiizé…

Meg hogy legyen benne mirko nemnem mikork nemnemhanem mik-ro-kon-*hukk*-trol-ler, ami nemám egy roller, szépen is nézne ki ha lenne *hukk* benne roller, belese férne a kereke se, bártalán ódalra dőtve *hukk* beférne, jaszóval volna ilyen mikroizé, amivel tunná *Brof* nézni, hogy *hukk* honnan gyütt a hang, oszt’ kikalkulálja, ki a legmájerebb sörivó széles e qpahelyszínen… *fej az asztalon koppan*

Z

30

Qpa

XXXVII./2.

Logófestés, impiileg, jól Az élőfeladatok hetén elhatároztuk, hogy – bár nem indítottunk önálló csapatot – logót fogunk festeni, ahogyan teszi azt mindenki. Valószínűleg ez az első Impi-logó, ami a Schönherz körüli placcra került.

Szerda délután egyetemről hazatérve dolgozni kezdtem a qpa-hétfőn megjelenő számunkba szánt qportálos hirdetésünkön. Sok-sok tervezgetés után meg is született, de ezt kevésnek éreztük, így egy hirtelen ötlettől vezérelve felfestettük a módosított logónkat mi is. A „jóvan, de milyen színű legyen” dolog kitalálása miatt több kombináció is készült.

Kocsmafutás light

Kinyomtatva és felsegítőrácsozva a tervet, sok-sok festéket és kellékanyagot felvásárolva – valamint pálinkát kézben tartva – összegyűltünk az SCH előtt Greggel, Pezzel és Zével.

Gondolkodni kezdtünk – értsd: nekiestünk a pálinkának –, mert hát krétánk ugye nem volt, de a segítő-rácsvonalakat meg valahogy csak fel kellene vinni az adott felületre. Így hát Greg elugrott az Ukránba baba-szappanért.

Még annyit fűznék a dologhoz minden kedves érdeklődőnek, hogy nem, az nem egy kalapos hímvessző!!!

Rabbit

Állandó programmal indult a Jómunkásemberes Qpa. Természetesen az állandóságba némi változás is vegyül, de ezt csak a tapasztaltabb futók tudják.

Gyakorlatilag minden évben az aktuális rendezők revideálják az előző Kocsmafutás alapvetését, városszerte, vagy a közeli kerületekben legyenek a helyszínek. Mindkét megközelítésnek megvannak a maga előnyei, idén a teljes város lefedésével szervezték a „Schimások”.

Talán szerencsétlenül, talán reprezentatívan mentem végig pár állomáson, de 4-5 körül még nem nagyon voltak a csapatok futó állapotban (konkrétan a Grafika Borozóban nem is járt 2-3 csapatnál több).Ez alól a Hintaló söröző volt kivétel, mert már amikor az utcába beléptem, elöntött a wasteland feeling.

A házak a Bacsó Béla utcában már a tipikus ’nyócker’-stílusban, egyenszürkében, kopottan állnak a vizelet és egyéb testnedvek áztatta út két oldalán. Érkezésemkor éppen egy 60-as évei végén járó asszony vetkőzött tangára, és felhívta rá a figyelmemet, hogy ő már nem bírja tovább, szóval sietősen álljak tovább,

amennyiben szeretném megkímélni magam a vizuális sokktól.

A Hintaló belülről egy tipikus kiskocsma szolid galériával, ahová természetesen a raktáron keresztül lehet feljutni. A fogyasztó közönség durván a Qpázókra korlátozódott, ez a kedves pultos lányt látszólag abszolút nem érdekelte. Mindenre felkészülve még egy „Caution! Wet floor” táblát is kirakott két asztal közé, felhívva a figyelmet a padlón elterülő, enyhén sárgás fényben derengő rücsökre.

A futók egyébként egyszerű feladatokat kaptak, két feles és egy sör elfogyasztása után Sudoku kitöltése és némi Activity bemutatása alapján kapták a pontokat.

Mint minden futáson, itt is az elvetemült és illuminált arcok figyelemmel követése az igazán jó móka. Erre is szerencsére volt példa, a számomra díjnyertes alakítást egy tetőtől talpig becelluxozott srác hozta, ő ugyanis így ment végig a városon.

Byron

Casanova bál: vegyes érzelmek Az idei Casanova bál is megfelelően grandiózusra sikeredett ahhoz, hogy szóljunk róla. A szerdán esedékes mulatság idén a Városliget melletti Dürer kertben került megrendezésre – a helyválasztás a szervezőket dicséri. A hangulatos kerthelyiség remek lehetőség egy nagyobb tömeg befogadására, mert a tömeget mint olyat csak akkor érdemes bezárni, ha a külső hőmérséklet minimum csípős. Ennél rosszabb helyzetben is kerekedett már remek buli, miért pont most ne jött volna össze...

A troli-megállóba messziről bepillantva egyértelműen látszódott, hogy ha a tömeget követjük, olyan nagyon el nem tévedhetünk, illetve az is, hogy nem leszünk kevesen. A bejárat előtti újabb tömeg megerősített minket, de mint később kiderült, az itt felhalmozódott

embersereg csupán az alkalmazott nyílászáró túlzottan csekély áteresztőképességéből volt eredeztethető. Bent a kerthelyiségen kívül volt még néhány fedett rész is, ez utóbbiak közül egy kifejezetten koncerthangulatú terem is akadt, annak minden előnyével és hátrányával együtt:

kb. 10 fokkal magasabb hőmérséklet, 30%-kal magasabb páratartalom, illetve pazar hangulat, diszkógömb, csápolás, na meg decibelek tömege. Jamie Winchester kezdte húzni a talpalávalót (nem, nem a szőnyeget), majd a már jó előre beharangozott DJ-k következtek. Sajnos a

31

Qpa kert egyes részeire kiterjedő zene néha a kintiek beszélgetését is erősen korlátozta, de azért komoly akadályt nem jelentett.

A kert is kellemes helynek bizonyult, bizony lehetett ez volna sokkal rosszabb is, ha kicsit hűvösebb van, vagy esik. Akkor mindenki

annyira az embert, hogy sokat kell várni, ha látszik, hogy halad a sor, de ha csak kevesen vannak a pult mögött, hiába a McDonald’s-jellegű sürgés-forgás, nem feltétlenül jutunk olyan gyorsan nedűhöz, mint szeretnénk. Az italakciók

beszorult volna a fedett helyekre, és a népsűrűség nem lett volna ennyire közel az optimálishoz. Amúgy a kert talaja valami homok volt – talán a tengerpartra akartak vele hasonlítani –, nem is sikerült rosszul, de világosban biztosan jobban néz ki. A belső rész mellett ez a rész is hamisítatlan romkocsma hangulatot adott a helynek, mivel mindenhonnan lerobbant házak falai veszik körbe, a megvilágítása pedig csak hab a tortán.

Sajnos nem lehet elmenni szó nélkül a pultnál felgyülemlett várólista (köznapi nevén: sor) hosszán. Nem zavarja

talán valamit enyhítenek a sorbaállással eltöltött idő fölött érzett sajnálatunkon, de az embert akkor is bosszantja, hogyha jó előre le volt beszélve, hogy sokan jövünk, miért nem számítottak rá. Persze lehet, hogy nem volt beugró ember, az épp megbetegedett helyére, vagy csak egyszerűen nem számítottak ekkora tömegre. Ez utóbbi teóriát látszik alátámasztani a WC-nél várakozók tömege – ennek láttán többek inkább kiugrottak a szomszédos ligetbe, de így kifelé és befelé is sorállás várt a

delikvensre (mivel a szűk ajtón egyszerre csak egy ember fért át, az meg ugye csak egyfelé tud menni). Nem láttam jól, úgyhogy megerősítést és cáfolatot is szívesen veszek, de az a hölgy a slozi és az aprópénzes tálka között tényleg belépőt szedett? Ha igen, nagy L betűt a homlokára annak, aki ezt kitalálta.

Szomorúan láttuk azt is, hogy az igényes megjelenés nem ritkán elmaradt, és a póló-farmer kombóban megjelenő emberkék mindenhol feltűntek. Nincs nekem semmi bajom velük, és nem akarok én senkinek se rosszat, de ennek a bulinak eredetileg az igényességről kéne szólnia, legalább minimálisan.

Láttam embert öltöny-nyakkendőben és pingvin maskarában is (szó szerint), de azért egyik sem volt jellemző. Persze arról csak a szervezőknek lehet statisztikájuk, hogy a bent lévők közül hányan voltak külsősök. De kérem, akkor is valami szűrőszerűséget ígértek, ennek a teljes hiányát tapasztaltuk, így viszont a bál standard összejövetellé redukálódott. Ettől persze nem lett rossz, de biztos, hogy ez volt a cél? Összességében természetesen azért jó muri volt, lehetett nyugis iszogatás a szabadban – ehhez azért kellett a pazar helyválasztás mellett egy kis szerencse is –, de lehetett pörgős koncert is, csak a megfelelő társaság kellett hozzá. A folyadék ki- és bevitel alkalmával végigvárandó sorok mindenképpen zsörtölődésre adnak okot, de ezért az italakciók és a korrektnek számító lányarány többé-kevésbé kárpótolta az embert. Mint minden buliban, itt is csak azon múlt a jó kedv, hogy valaki el tudta-e kapni a ritmust vagy sem – ahogy észrevettem a legtöbbeknek sikerült.

BigZsolt

SCHoszkár díjazottak A csütörtöki SCHoszkár gálán kiosztották a legjobb filmekért járó elismeréseket, néhány „színaranyból” készült munkásszerszám formájában.

A csavarhúzó, a franciakulcs és a vakolókanál után a fődíjként aposztrofált kerékkulcs is eljutott méltó tulajához – bár ez utóbbi esetében lehetne vitázni.

A Fanklubb történetét láthattuk elsőként, mely egy erős HL hangulattal megtámogatott FPS játék formájában mutatta meg a munkásélet gyönyörűségeit. Hogy pontosan miért kapták a díjat, arra nem mernék megesküdni, talán hangulat, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre a munka meghozta gyümölcsét, bár nem tudom, mennyiben lehet gyümölcsnek tekinteni egy aranyszínű csillagcsavarhúzót.

Sport kategóriában diadalmaskodott az Etil Alakulat videója, ami végül

32

is nem több egyszerű klippesítésénél az amúgy kellemes számnak. Az egyik legkomolyabb tapsvihart kapta a csapat az IB028-ban ugrálós, építkezésen táncolós, 16-on tombolva mulatós videóért.

Meg is érdemelték, szubjektív megítélésem szerint a mezőny egyik legjobb videóját dobták össze.

A 911 csapat Super Worker Mario című művükért kaptak elismerést a legjobb effekt kategóriában. A filmet látva az effektek kétségtelenül megérdemlik a

dicséretet: nem merném eldönteni, hogy az a hatás a jobb, amelyikben átszíneződik a figura, vagy ahogy leugrálja az ellent, esetleg bármelyik másik, de hogy ez az alkotás díjat érdemel, az nem lehet kétséges.

A legtutibb főhős a zsűri szerint Jedlik Anyós volt, az őt megformáló csapat – gondolom, nem túl nagy meglepetésre – a Jedlik Anyós. Valóban emberfeletti teljesítmény lehet járókerettel felszaladni az SCH lépcsőjén, vagy lesakkozni egy

Qpa

XXXVII./2. csirkefejű eszelőst, szóval Jedlik mami is megdolgozott azért, hogy őt is láthassuk a díjazottak között.

A gonosz Ikertestvérek alkotása nyerte meg a legjobb zenéért hirdetett versenyt, de szinte biztos, hogy ebben azért a látvány is közrejátszott. A flexszel, fúróval, fűrésszel, smirglivel, és miegyébbel pózoló csajok bizonyára nem csak a zenével nyerték el a trófeát, de a közönség reakcióit látva és hallva szerintem nincs az a zsűri (legalábbis ezen a karon), amelyik ne díjazta volna valamivel ezt az alkotást.

A történet kategóriában a taVIKacsa produkciója volt a befutó, melyben egy igazi sztahanovista jómunkásembert mutattak be: a dicsőnek hangzó irreálisan hosszúra nyújtott elvek felsorolása mellett van benne rusnya feleség, zombik, Semmi művek, meg hát ugye József, aki nem élt azért annyira izgalmas életet, hogy ki lehessen vele tölteni öt percet.

A Vesztettem. csapatneve nem volt egészen helytálló ezen az estén, ugyanis nyertek. Nem is akármit, hanem a legjobb filmnek járó díjat. Ez a film egészéhez képest kifejezetten jó eredmény, ugyanis egy a valóságtól teljesen elrugaszkodott

alkotásról van szó, mondhatni holt értelmetlen. Ezt támasztja alá a színpadon az ultimate győztesnek járó kerékkulcs átvételekor mondott néhány szó, amit a csapatot képviselő qpázó mondott: „...ti tök hülyék vagytok, ennek a filmnek semmi értelme!” Nem egészen voltam benne biztos, hogy a végső győztesnek az Etil Alakulat, vagy a 911 munkáját látnám-e szívesebben (mások nyilván más filmek között vacilláltak), de ezzel aztán nem dőlt el ki volt a jobb. Mindenesetre a villamost hányó csigával, Hitlert jelző kockával és sűrű sercegésével a győztes végül a Vesztettem. csapat alkotása lett.

Valamennyi csapat videója megtekinthető a qpahonlapon és mindegyikre lehet szavazni is. A szavazók által legjobbnak ítélt csapat díja még függőben van, legalábbis eddig nem írták ki, kié ez a trófea – az eddigiek alapján minimum egy aranyszínű nyomatékkulcsra lehet számítani. Ha valakinek van kedvenc csapata az már önmagában elég a voksolásra, de ha valamelyik videó még tetszett is, akkor már egyenesen kötelező.

BigZsolt

Hajtás félidőben Reggel nyolckor kezdődött meg a Qpa hagyományosan legszürreálisabb eleme, a hajtás. Érdekes megfigyelni, hogy ki milyen qpázásra ítélt eszközzel küzd a pontokért – az ismétlődő elemek jelzik, mennyire kreatív is a játékos, ha a körülvevő csapat megfelelő hangulatot varázsol köré. A teljesség igénye nélkül, íme a kontextusból kiragadva leghülyébben hangzó megnyilvánulások egy csokra.

A legelső sokk a teljesen elsötétített úszószemüvegben, munkáslapáttal pontot szerző (Buksis) játékos volt, de az a tag is muszájdzsekit kap, ha az utcán látják, amelyik egy pokrócban és napszemüvegben rohant (azt üvöltve, hogy „Batman”) feladatot beadni egy hajszárítóval és egy lapáttal a kezében. Irreálisan mutatott a BMF-es arab is, aki a pongyolájára vett sárga overálon túl a kucsmájával (láttam ám tigrismintás kalapban is) és a hangosbeszélőjével tűnt ki leginkább. Szintén a BMF-esek között mozgott a halálnak öltözött tag (fekete lebernyeg és kasza), és bár a kaszájának nyele eleinte felmosórongyként szolgált, később az ezt bizonyító pamacs lekerült róla. Bár nem láttam, de kihagyhatatlan szerepe lehetett a „Vicceljétek meg a halált!” kiírású feladatban.

Az #IngyenRibanCok csapatát gazdagította a lila-rózsaszín körszakállal megtámogatott qpázó, aki (tényleg!) bugyirózsaszín körmökkel büszkélkedett. Ugyanennél a csapatnál fedeztem fel a giga méretű lila plüssnyulat – plusz érdekesség, hogy a nyúlnak saját karszalagja volt. Az IRC-esek csapatánál láttam azt a Pethő Zsolt-klónt is, aki rózsaszín női ruhában flangált – ez a folyamat pedig akkor teljesedett ki, mikor egy ugyanilyen rózsaszín balettszoknyát applikáltak a nyakába.

A munkásruha-trendek kimeríthetetlen táptalajai a kreativitásnak: volt aki BKV-s overálban keltette a hangulatot, volt Szalacsi-sapka, flex, bakancs, meg amit el lehet képzelni. De akadtak egészen más, folyamatosan beadható (újrahasznosítható) qpa-javak: kád, talicska, vegyvédelmi ruha (gázálarccal), bevásárlókocsi, guminő, műanyag lézerkard. Az egyik bevásárlókocsi egy eszméletlenül pontosan kivitelezett leszúrt rittbergerrel akkorát zakózott, hogy szerintem a CH csak ezért plusz fél centit csúszott. Volt, aki ránézésre egy kisebb útfelbontásnyi eszközzel érkezett: „Az út mentén dolgoznak”-tábla, andráskereszt, „A tetőn dolgoznak” feliratú tábla, bója, villogó, út menti oszlop. A villogót láttam celluxszal kiragasztva valamelyik munkás sisakjára is, biztos valami bányászmutatvány volt éppen – de kérem, munkás úgy tudom, csak Technokol Rapiddal ragaszthat!

A „Mutassátok be Forma 1-es csapatotokat” feladat ösztönözte egyik ötletben egy símaszkos ürgével töltött talicskán cseréltek kereket jelképesen (értelemszerűen nem ott, ahol a talicskán kerék van), de ennyire lehetett sokkoló a fürdőkádban embert csempésző árus és az arab vitája egy másik feladat alkalmával. „A rendezők

felébresztése” némelyeket szifonhasználatra ösztönzött, volt, aki csak egy palack kávét vitt nekik (plusz szétpukkantottak egy lufit), de határozottan jobban kacagtak a direktorok a „Rögtönzött falusi esküvő” címén megtartott csirkekergetésre – a csirke szerepét egy Vesztettem. csapattag látta el, a kergetői pedig a 6almaschok közül kerültek ki. Az „Adjatok el valamit az NDK-ból!” feladat volt, akit a népszerű turmixgépes darab reprodukálására sarkallt, de a porszívó-gégecső és a Teleshop fílinges produkció szórakoztatóbbnak hatott.

Ennyit láttam eddig, ha lesz még arra érdemes mutatvány (és én ott tudok lenni) beszámolok róla, addig is, aki tud, menjen, mert ennyi ökörséget nem lehet sok helyen tapasztalni. A fenti múlt idők egy része persze nem jogos, aki esetleg lustaságból nem ment le, és most leballag, könnyen összetalálkozhat az arabbal, a Pethő Zsolt-klónnal, vagy egy tehénnek öltözött Qpázóval – ez utóbbinak különös ismertetőjele a nyakába rögzített hancúrléc – ez márpedig elüt a valóságtól. Mondjuk nem ez lesz ma az első alkalom.

BigZsolt

33

Qpa

Tökös legény

Legendák keringenek belterjes villanykari szubkultúránkban régi qpákról, igazán tökös legényekről, eltűnt qpázókról, gyors visszatérésekről, nagy teljesítményekről. Nézzük, mik a lehetőségek a jelenben a leendő jövőbeli legendák elkövetésére.

23:00-ra kellett érkezni a konténerhez.

Egész sokan voltunk. Mindent, amit nem akartunk, vagy nem vihettünk magunkkal, betehettük egy nagy dobozba, megőrzésre.

A járművünk egy igazi, hamisítatlan Ikarus csuklós busz volt. Bérelt különjárat. Szék nem jutott mindenkinek, de mindenkinek jutott ülő- vagy fekvőhely.

A busz elejében X és TSW rendezők egyeztették a GPS koordinátákat a fiatal buszvezetővel, és jól hátraküldték a fejét kíváncsian a vezetőfülkébe dugó tököslegény(eke)t.

Ajtócsukódást jelző csengő, ajtócsukódás – éljenzés, elindulás. Északnak.

A hangulat kellemes, barátságos, hangosan beszélgetős, röhögős. A sok pizsama, alvósmaci és pokróc átlagon felüli pamutmennyisége egészen barátságos, puha hel�lyé tette az amúgy rideg belsejű, ódivatú utasszállítót. Az üzemanyag (szesz) lassanként kiosztásra került: két emberenként egy üveg „Hajós szeszes ital”, de azért került elő sok más egyéb, jóval igényesebb alkohol is a fedélzeten. Bár azt az ihatatlan rum-utánzatot igazából tényleg bármilyen más alkohol überelte... A hangulat így aztán szép lassan emelkedett, hangosan-éneklős-röhögősbe, más gépjárművezetőknek kihajolvaintegetve-köszönősre.

Lassan elfogytak a fények, elhagytuk Budapestet. A hangulattal továbbra sem

34

volt gond, viszont lassanként elkezdtük fürkészni, merre is lehetünk. Néhány apróbb település, összesen kb. egy óra utazás után először állt meg a járgány a vaksötét nagy semmi közepén ajtónyitás céljából. De most csak az első ajtó nyílt, és két emberrel kevesebb lett a buszon. Éljenzés, össznépi köszönés, továbbhajtás.

A furcsa az volt, hogy két település között mindig viszonylag rövid, (fél)kilométeres nagyságrendű távolságonként álltunk meg, és tettük ki egymás után a párocskákat.

Helyileg Tinnye, majd Perbál és Zsámbék, amiknek a nevét sikerült elkapni a sötét éjszakából. Meglepő volt, hogy volt olyan pár, akitől Zsámbékon szabadult meg a fegyencjárat.

A Zsámbék utáni részen is igen sűrűn pakoltuk le az embereket, és itt azért már kezdtünk fogyatkozni rendesen – a maradék néhány csapat tökös képviselője (AZÉ, Impi, FFF, GI, hiPPPi, PPL ...) egyeztetgette egymás között, hogy ki legyen az éppen következő leszálló. Dióék pl. hárman azt találták ki, hogy megbújnak a leghátsó ajtó lépcsőlejárójában egy pokróc alatt, hátha nem veszik észre őket, és legendát írhatnak.

Ekkor került ránk a sor, az FFF nevű csapat és az Impi két tökös legényére.

Leszálltunk az útszélre, és a busz továbbhajtott. Nagy csönd lett. A busz távolodó zúgása csak tovább mélyítette az éjszaka némaságát. Nagy volt a kontraszt a fedélzeten tapasztalható motorhang és sebesség és a hirtelen beállt nesztelenség és mozdulatlanság között. Hiába kezdtünk el gyalogolni, azt éreztem, hiába, szinte álltunk a megelőző másfél óra haladási tempójához képest.

Jobbra messze fények látszódtak, de egy határozatlan behatolási kísérlet után az árok mögötti kukoricatáblába a séta mellett döntöttünk az úton, mivel igen messze elöl előttünk valami apró fényt vettünk észre. Úgyhogy elkezdtünk gyalogolni. És aztán csak mentünk, és csak mentünk... Közben beszélgettünk halkan, megismerkedtünk egymással (mivel a párválasztás nagymértékben a véletlen műve volt), kifejtettük egymásnak a helyzet valószínűtlen volta felett érzett meglepődésünket. Mert hiába tudja az ember előre, hogy mire vállalkozik, azért tényleg ott állni pizsamában, macival a kézben a derengő holdvilágban a puszta kellős közepén az útszélen – az azért egész más. És közben gyalogoltunk, csak gyalogoltunk, és lassan, nagyon lassan kezdett közeledni, nőni az a bizonyos fény.

De még a fény elérése előtt új építésű családi házak tűntek fel az út baloldalán lévő fasor mögött, de lakóknak nem sok nyoma látszott, így végül továbbmentünk.

Lassan, még mindig a fény előtt, elértük utunk első buszmegállóját. Igazából ez fordulópont volt, mert szépen fel volt tüntetve a menetrenden a menetrend-hálózat is, amiről nyilvánvalóvá vált, hogy hol is vagyunk: a megálló neve Páty-újtelep, és az út Pátyon majd Budakeszin át Budapestre vezet. Mondjuk, túlságosan sokkal ettől nem lettünk okosabbak, de legalább már kevésbé éreztük elveszve magunkat.

Pátyra beérve egyből találkozunk az éjszaka egyetlen idegenével: láttuk, hogy jobboldalt a tüzép portásházikójában világított a pilács, így bezörögtünk a lapun, hogy információt kérjünk. A szimpatikus középkorú férfi megjegyezte, hogy látott másokat is már lefelé sétálni az úton, majd azt javasolta, hogy sétáljunk csak tovább, át Pátyon, egyenesen be Budakeszire. Csak kb. 10 km, és onnan már van éjszakai busz, ami bevisz minket Pestre. Örültünk a frissen szerzett tudás nyújtotta biztonságnak, és megköszönve tovább ballagtunk. Kb. fél kilométer megtétele után jutott csak eszünkbe, hogy a nálunk lévő literes vodka fejében akár meg is kérhetnénk az illetőt, hogy vigyen már be minket Budakeszire, ha úgyis olyan „közel” van. Jó ötletnek tűnt, de valószínűleg hiba volt visszafordulni.

Ugyanis a fószer sajnos nem vitt el minket, ellenben utolértek minket a hiPPPi tökös lányai. Így egy időre társaságunk lett. De csak egy időre, mert ők úgy döntöttek Páty közepén, hogy elmennek jobbra, Biatorbágy irányába, és majd stoppolnak az autópályán. (...) Ha mi nem mentünk volna vissza még az előbb az emberünkhöz, akkor valószínűleg simán elkaptuk volna azt a furgont, ami így csak 50 méterrel bár, de még előttünk fordult be erről a jobbos útról, és így nem tudtuk már leinteni. A dolog azért volt frusztráló, mert míg négyesben sétáltunk Pátyon, jött egy autó hátulról, csakhogy tele volt qpázóval, így aztán nekünk már nem állt meg, és még röhögtek is benne rajtunk. Ergo, a furgonon, amiről a bekötőútnál lemaradtunk, tuti nem volt qpázó, mivel ugye nem „mögülünk” jött, hanem egy qpázó-mentes útszakaszról. Szóval rájöttünk, hogy ezt beszoptuk, mert minden járgány, ami mögülünk fog jönni, vagy felvett már utasokat, vagy unja már a sok pizsamában, macival stoppoló hülyét, és úgysem fog már megállni.

Nem baj, legalább a lányok már nem zavartak be a közös döntéshozatalba, mi tovább folytattuk az utunkat, egyenesen, az eredeti tervnek megfelelően. Lassan rájöttünk, hogy Páty egy nagy hegy aljába épült, így a főútján gyorsmenetben végiggyalogolni izzasztó dolog. Szuszogtunk, hajtottuk egymást, de azért nem adtuk fel. Közben néha jöttek

Qpa autósok, ilyenkor integettünk veszettül, de egyik sem állt meg. Pontosabban, egy megállt: csakhogy ez egy taxi volt, és szembe jött, éppen útban hazafelé. Mondanom sem kell, hogy éjjel 1-2 körül, pénz hiányában ő sem vitt el minket. Lassan vége lett Pátynak, még ellenőriztük a faluvégi csárdát, de csak a biztonsági fény világított bent, ember már nem tartózkodott benne. Azért meglepő volt, hogy egy fia emberrel sem találkoztunk az utcán, sem pedig kocsmát nem láttunk.

Az út még mindig monoton emelkedett, de már lankásabb, jóval elviselhetőbb volt, mint bent a faluban. Próbáltuk tartani a jó tempónkat. Újra a sötétben gyalogoltunk, csak a Páty előttihez képest annyi különbséggel, hogy most már nem kukoricatábla mellett, hanem erdőben, és nem egyenesen lefelé, hanem kanyargósan felfelé. A sötét mondjuk azért elég relatív fogalom. Kellő idő alatt egész jól bír alkalmazkodni hozzá az ember szeme, és mivel ekkor pont nem sokkal telihold után volt, relatíve egész jó megvilágításban meneteltünk. Mindez akkor vált számomra nyilvánvalóvá, mikor egyszer csak menet közben tényleg koromfeketeség lett – az út fölé benyúló fák árnyéka miatt. Érdekes élmény volt rájönni, hogy „igazából nincs is sötét”, és észrevenni a saját, meglepően éles árnyékomat is a holdfényben.

Az út ezen részén sokat beszélgettünk például a Mátrixról (a qpaprogramról). Egy hatodéves, tavalyi rendező, és egy vegyészkaros elsős (merthogy az volt a srác) optimális táptalaja volt a bőséges beszélgetésnek.

Egy-két autó jött itt az erdőben is, és próbáltunk kidolgozni már koreográfiákat, módszereket, hogy hogyan, mivel lehetne a leghatékonyabban megállásra bírni őket, de úgy látszik, nem voltunk elég ügyesek/szexik/ normálisnak kinézők, mert továbbra sem állt meg senki a kedvünkért.

Egy másik közösen leszűrt tanulság ezzel a nagy gyalogtúrával kapcsolatban az volt, hogy érdekes dolog, hogy manapság csak úgy dobálózunk a sok száz kilométerekkel, 20 km már csak egy köpésnyi a 21. század emberének. Ezt hozza magával a gépesített világ. Aztán egyszer az emberfia szembetalálja magát tíz kilométerecskével, és egész meglepődik rajta, hogy gyalog mekkora út is ez. Régen ennek a többszörösét is lenyomták az őseink oda-vissza, csakhogy eladhassák a nagyvásárban, amit termesztettek. És persze nem vitte senki helyettük a barackot/bort/ hímzett terítőket.

Hosszas-hosszas menetelés után, melyben lassan bár, de azért érezhetően fogyott az energiáink – még annak ellenére is, hogy az út emelkedése időközben ismét negatívba fordult –, megláttunk ismét egy kis távoli fényt. Ez igen jó érzés volt, mert tudtuk, hogy már nemsokára megérkezünk a BKV hatósugarába, és véget ér a történet tulajdonképpen izgalmasabbik, de egyben fárasztóbbik része. Tehát egy kis idő múlva megérkeztünk

XXXVII./2.

Budakeszire, ahol jobbról egy szépen kivilágított autókereskedés köszöntött minket, mint a civilizáció abban a percben legkifejezőbb megtestesítője. Kicsit továbbhaladva találkoztunk utunk első „utcai” emberével: egy sráccal, aki az út másik oldalán egy buszmegállóban várt. Bulizni volt itt Keszin, és már egy órája várta, hogy jöjjön egy járat. Megtudtuk tőle, hogy ekkor három óra volt, és hogy már nem messze, baloldalt lesz a várva várt buszpályaudvar. Örültünk, végül is minden menetrendszerűen történt, úgy, ahogy elterveztük.

Megtaláltuk a pályaudvart, a BKV felirat a kis állomásépületen végleges engedélyt jelentett számunkra a séta befejezésére, és egy jól megérdemelt üldögélésre az útpadkán.

Ennek keménységét azonban nem is kellett sokáig tűrnünk. Menetrend szerint 3:23-kor indult innen a következő éjszakai a Moszkva térre, ennek megfelelően 3:10-kor érkezett is a busz, aminek kényelmes ülésein folytathattuk tovább immár a várakozást.

A busz amúgy üres volt, egy alvó leányzótól és három lassan összegyűlő, BKV-s sofőrtől eltekintve, akik velünk ellentétben a busz elejében gyűltek össze, és láthatóan jól ismerték egymást.

Ekkor egyszer csak feltűnt a busz felé közeledvén az utcán az a három fő, akik megkíséreltek legendát írni azzal, hogy elbújtak még a csuklós busz hátsó lépcsőjén, így próbálván elsőként visszajutni a qpa főhelyszínére. Ezek szerint nem jött össze nekik – oda a legenda. Még tettem egy gyors, bár valljuk be, erőtlen kísérletet arra, hogy rávegyem a sofőrt, induljunk el gyorsan, még mielőtt ideérnek, de nem igazán jött össze. Így aztán rövidesen már öt elcsigázott qpázó várakozott a busz hátuljában az indulásra. Ez, hogy többen lettünk, azért nem volt egy szörnyű dolog, sőt. Jól jött a beszélgetés, az élmények, vélemények megosztásának lehetősége. Az első buszmegállóban Budakeszin felszállt még egy újabb egy qpa-társ is, így végül hatan érkeztünk a Moszkva térre, meglepően kevésnek tűnő idő után. Innen a 960-assal folytattuk utunkat a Móricz Zsigmond körérre, már valahogy kevésbé egységes ülésrendben, néha már el-elbóbiskolva a pokróc alatt.

Azért ne felejtsük el, hogy a Moszkva téren van még élet hajnali 4 felé, vérbeli pláza-cicák és kísérő kanjaik megjelenése természetes jelenség ezen a városrészen ilyenkor. Azt se felejtsük el, hogy továbbra is pizsamában voltunk, alvósmacikkal, tehát érdekes jelenséget szolgáltattunk a buszon velünk közösen utazó többi embernek. No, nem mintha meglepő dolog lenne ez egy qpázó esetében.

A Móriczról már gyalog mentünk, és végül 4:15-kor, kb. tizenhatodik csapatként érkeztünk vissza a qpa főhelyszínére, a rendezői konténerhez.

Azért meglepő volt látni, hogy milyen sokan érkeztek meg előttünk. Pedig azt hittem, a lehetőségekhez képest ügyesek voltunk. Ez

mondjuk, lehet, hogy így is volt, csak akkor valószínűleg mások jobb lehetőségeket teremtettek a maguk számára.

Pl. a BMF Allstars állítólag autóval követte a csuklós különjáratunkat, és Xtrykyx elmondása szerint „érdekes volt, mikor az első leszállók mellett egyből megállt egy autó, hogy: >>Ti kik vagytok? Ja, ti nem azok vagyok!<< – aztán elhúzott”. Ebből sok tanulságot le lehet vonni, külsős csapat, értik-nem értik a lényeget, satöbbi.

Az is meglepő volt, hogy a hiPPPis lányok is már több, mint egy órával előttünk megérkeztek, pedig Budakeszin a buszmegállóban a csávó azt mondta, hogy szerinte ők megszívták azzal, hogy Biatorbágynak mentek.

Hát éppenséggel előfordulhat, hogy megszívtak valamit, de előttünk értek oda, és itt ebben mérték most a tökösséget.

Hivatalos végeredmény, biztos rendezői információk és egyéb beszámolók, történetek hiányában több spekulációra nem vállalkozom, ha Xtrykyx elküldi a kért dolgokat, majd frissítem vele a cikket.

Sokat beszélgettünk Budakesziről befelé jövet a busz hátuljában a pro és kontrákról a tököslegénnyel, mint próbával kapcsolatban. Jobb lett volna zárt furgon hátuljában, a rendezőktől elszigetelve, mert akkor fogalmunk sincs róla, hogy hol és mikor tesznek ki minket. Jobb lett volna ez talán még azért is, mert nem fért volna be annyi ember, és így több furgon kellett volna. És akkor már az a több furgon úgyszintén több, egymástól távoli helyre is mehetett volna kitenni az embereket, így nem lett volna akkora qpázósűrűség az egyes utakon, ami azért igencsak befolyásolta most az egyes csapatok esélyeit. Az is felmerült, hogy talán mindegy is, hogy tudjuk-e, hogy hol raknak ki minket, vagy nem, mert valószínűleg ettől függetlenül úgyis a legközelebbi fény irányába indul meg az ember, ahol meg már meg tudja szerezni a fontosabb információkat. Mondtuk, hogy az ideihez azért annyira nem kellett most tökösnek lenni, nem volt olyan „legendásan nagy kihívás” szaga a dolognak. Bár ha meg Kecskemétnél meg Veszprémnél teszik ki az embert, akkor tényleg nagyon sok idő lesz, mire visszajutnak a legények.

Végső soron szerintem ez is egy olyan dolog, mint úgy általában a többi a világban: ha nagyot akarunk alkotni, nagyot kell hozzá vállalni. A döntés persze a rendezők kezében van. Úgy gondolom, idén ők egy kompromisszumos, biztonságos megoldást választottak, de ezzel együtt azért egy sikeres program kerekedett ki a dologból.

Mint elsőként részt vevő a tököslegényen, számomra élvezetes volt, és másnak is ajánlom, aki szereti kipróbálni magát szokatlan helyzetekben.

Will

35

Többféle állásajánlat közül válogatnál?

Gyere el hazánk legnagyobb állásbörzéjére, a Műegyetemi Állásbörzére.

Ke r e s s j ó l !

www.allasborze.bme.hu

2009. október 28-29.