Impulzus XXXVII/1.

2009. szeptember

SĂşlyos nyarunk volt...

XXXVII./1 .

Többféle állásajánlat közül válogatnál?

Gyere el hazánk legnagyobb állásbörzéjére, a Műegyetemi Állásbörzére.

Ke r e s s j ó l !

www.allasborze.bme.hu

2009. október 28-29.

XXXVII./1.

Tartalomjegyzék „Csokoládé dobálás később...”

4

Tízéves oktatói pályájának mérlegét talán a számok fejezik ki a legjobban: három könyv, két Kar Kiváló Fiatal Oktatója díj, megszámlálhatatlanul sok eldobált csoki, ezernyi elégedett hallgató.

Egy halálos tanulási technika

Hallgatói Képviseletének lapja.

Megjelenik 2200 példányban.

8

ISSN 1588-0745 (Online) Cím: Impulzus szerkesztőség, Schönherz Zoltán Kollégium,

9 10

819-es szoba E-mail: impulzus@impulzus.com WWW: http://www.impulzus.com/ Felelős kiadó:

Felelős szerkesztő:

12 14 15 16 17

Hamvas Mihály Főszerkesztő: Kovács Róbert IV. Vill.

Főszerkesztő-helyettes: Szabó Ádám V. Vill.

Olvasószerkesztő: Simon Dóra Tördelőszerkesztők: Gazdag András II. Info, Lilik Ádám II. Info.

19

Öt nyár, négy hazai, hét külföldi fesztivál. Ez lenne röviden a személyes fesztiváltörténetem, és ez a látszat ellenére nem dicsekvés, hanem szomorúság.

Beszámoló a MEE Vándorgyűlésről Zeno Clash G–Force (Rágcsávók) Trainz Simulator 2009 Mini Ninjas Colin McRae: Dirt 2 Nintendo Nácik, filmek, brigantik 1 f1lm margójára Versek No limit!

Jegyeket megoldásra kérem felmutatni!

Blog.sch – avagy n+1-edik blog?

1117 Budapest, Irinyi J. utca 42.

Kalmár A. Márton, a HÖK elnöke

Lendület. Leginkább így tudnám egy szóval jellemezni a 2009. július 17-19-én rendezett Regejáró Misztrál Fesztivált.

Dwa piwa prosze!

Lapzárta: 2009. szeptember 13.

ISSN 1418-0529 (Nyomtatott)

Idén elég nagy volt a felhajtás az első igazán nagy hazai fesztivál körül, ami szépen lassan felnő a Hajógyári-szigeten rendezett testvére mellé, legalábbis ha a headlinereket nézzük.

Sziget 2009 Szigetelőtípusok Ezt Figyeld OTT! Elektronikus burzsoázia „Áldott ez a hely”

Villamosmérnöki és Informatikai Kara XXXVII. évfolyam 1. (415.) szám.

Mini tanulási tanfolyamunk következő részében egy halálos tanulási technológiát mutatok be. Az amerikaiak rettentően ügyesek az okos és találó mozaikszavak alkotásában. Soron következő tanulási technológiánk neve sem kivétel: ez a M.U.R.D.E.R.

Fesztivállá avanzsált Egyetemi Napok 2009 NYARÁN VOLT

A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem

Nyugalmazott tördelőszerkesztő: Mattyasovszky János VI. Info.

Címlap: Varga Judit és Géczy Attila

20 22 22 23 23 24 25 27 27 28 29 30 30

Írták és szerkesztették: Barkóczi Gergely I. Phd., Binszki Gergő V. Vill., Bodó Zsófia VII. Info. , Csatári Bálint V. Vill., Géczy Attila I. Phd., Kovács Róbert V. Vill., Lilik Ádám II. Info., Márton Sándor VII. Info., Nagy Zsolt III. Vill., Simon Dóra , Szabó Ádám VI. Vill., Vékony Kata , Vezsenyi Balázs III. Vill., Zovits Ádám IV. Info.

Köszönet illeti továbbá a következőket: Polgári Beáta, Szalai Gabriella, Szatmári Tamás, Szilágyi Attila.

Valamint köszönjük mindazok áldozatos munkáját, akik segítettek ezen számunk elkészítésében!

Sokszorosítás: Király Nyomda Kft. (2360 Gyál, Bánki Donát köz 4.)

Szerkesztőségi gyűlés minden hétfőn 19.00 órától.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Az írások tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet!

3

„Csokoládé dobálás később...”

I nterjú dr. Levendovszky Tihamér egyetemi tanárral

TANÁRINTERJÚ

Tízéves oktatói pályájának mérlegét talán a számok fejezik ki a legjobban: három könyv, két Kar Kiváló Fiatal Oktatója díj, megszámlálhatatlanul sok eldobált csoki, ezernyi elégedett hallgató. Az őt övező tisztelet és megbecsülés ellenére nemrég úgy döntött, hogy elhagyja egyetemünket, és Amerikában kutatóként folytatja tovább pályafutását.

– Villamosmérnöki szakon végeztél lassan tíz éve, mégsem tipikus villanyos témával foglalkozol. Miért éppen szoftveres szakterületet választottál?

– Sajnos nem is „lassan” tíz éve annak, hogy végeztem. Akkoriban nem vált még ketté annyira a villamos és informatikus szak, és a programozást mindig is szerettem – általánosban még a játéknál is jobban. Hetedik óta programoztam (akkor C64-esek voltak éppen divatban), és ennek a szeretete valahogy megmaradt, de aztán végül kacskaringós úton jutottam vissza hozzá, mert a középiskolában számos más dolog is érdekelt. Végül is villamosmérnöki szakra vettek fel, és az a helyzet, hogy megszerettem a szakmát. Eleinte még gondolkoztam, hogy átmenjek infóra, de aztán azt mondtam, hogy maradok. Így visszatekintve nagyon jó döntés volt. Az a jó ebben a szakmában, hogy látsz egy olyan diszciplínát, ahol rend van, és ami egy kiforrott tudományág. Az informatikus

része a dolgoknak még nagyon képlékeny, és még jó pár évtized el fog telni aktív kutatással, fejlesztéssel, szabványosítással, amíg rend lesz ott is.

– Mi volt az előbb említett más jellegű érdeklődés tárgya?

– Megfordult a fejemben az is, hogy tanár leszek. Jól ment a magyar, a latin

4

és a matek, úgyhogy gondoltam, majd magyar-matek-latin szakra mennék.

Végül rájöttem, hogy nem szeretném elmondani huszonötezerszer ugyanazt a dolgot, meg türelmem se biztos, hogy lenne hozzá, úgyhogy végül is mérnökként folytattam. Ebben nagybátyám, János befolyása is közrejátszott, akivel egyszer elbeszélgettünk erről a váci Duna-parton.

– Te hogyan kerültél az AUT–ra?

– Villamosmérnökként ez volt az egyetlen szoftveres főszakirány akkoriban, és én erre jöttem.

– Bemutatnád nekünk a kutatási területed?

– Főleg szoftvermodellek, szakterületspecifikus nyelvek és ezeknek a transzformációja. Tulajdonképpen arról van szó, hogy van valami tetszőleges grafikus nyelved, például egy dialóguseditor vagy mondjuk egy áramkörtervező, és

szeretnél létrehozni egy olyan környezetet, melyben az ellenállások, a műveleti erősítők, a girátorok és egyéb dolgaid megjelennek. Ezeket aztán például össze tudod kötögetni. Kérdés az, hogy hogyan lehet egy ilyen modellező eszközt pár klikkeléssel létrehozni. Megrajzolod a nyelv modelljét, hogy milyen dobozaid vannak,

mit köthetsz össze mivel, ráhúzol egyfajta megjelenítést, és akkor lesz egy szerkesztőeszközöd, ahol lerajzolhatod a dialógusablakaidat vagy az áramköröket. A következő lépés a grafikus ábra reprezentálása a memóriában, hogyan járod be ezt a modellgráfot, illetve hogyan generálsz kódot belőle. Nekünk van egy ilyen eszközünk, Visual Modeling and Transformation Systemnek hívják, szerencsére egy nagyon jó kis csoport alakult e téma köré, akik rendszeresen fejlesztik. 2002 óta végezzük itthon ezt a kutatást, és egész szép sikereket értünk és érünk el. Voltak például európai szintű versenyek is, amiben elsők lettünk teljesítményben (tehát a leggyorsabb lett az eszköz), és mondhatom, hogy ebben a témában a jelentősebb konferenciákon és folyóiratokban is jelen vagyunk.

– Amikor nem a BME-n oktatsz, hanem Amerikában dolgozol majd, akkor is ezt a témát kutatod?

– Igen. Tulajdonképpen ott kezdődött ez az egész dolog. 2001 őszén mentem ki először, és ott kapcsolódtam be egy ilyen DARPA (Defense Advanced Research Projects Agency, azaz Fejlett Védelmi Kutatási Projektek Ügynöksége – a szerk.) projektbe, ami pont egy ilyen transzformációs környezet létrehozását tűzte ki célul. Nekik már megvolt az úgynevezett metamodellező környezetük, én pedig annak idején egy olyan transzformációs környezet létrehozásába kapcsolódtam be, ami ezeket a modelleket speciális technikákkal dolgozza fel. A részletekre szerintem már az olvasók sem kíváncsiak, bár személyesen nagyon szívesen elmondom mindenkinek, aki el szeretne mélyedni a dolgokban.

– Úgy látjuk, hogy neked a kutatás mellett az oktatás is szívügyed, megkaptad a Kar Kiváló Fiatal Oktatója címet is 2007-ben. Milyen tantárgyakat tartasz?

– Aktívan már egyre kevesebbet, inkább a doktoranduszok konzultációja felé billent el a mérleg. Főleg A programozás alapjai 2-t, Szoftvertechnikákat az infósoknak, és a régi szakirányon tanítottam még szintén Szoftvertechnikákat, és ha nincs meg az óraszámom, akkor be szoktam még vállalni néhány

TANÁRINTERJÚ C tantermi gyakorlatot az infósoknál az első félévben. Gyakorlatilag ennyi, de az a helyzet, hogy én a kutatást is oktatásként élem meg. Ebben az esetben nem úgy oktatok, hogy beszélek valakinek, és meghallgatja az előadásokat, hanem az illető bejön hozzám, és együtt dolgozunk valamin, igyekszem neki átadni a tapasztalataim, és megpróbálok neki lehetőséget adni, hogy a tehetségét egy adott kutatási területen kibontakoztathassa. A PhD konzulensi lét edzői tevékenység: nem arról van szó, hogy nekem kell lefutni a távot, hanem segíteni kell valakinek lefutni a távot, vagyis a problémamegoldás az én nézőpontomból oktatásként jelenik meg. Nyilván a saját területemen én kutatok, és én találom ki a dolgokat, de a fiatal doktoranduszokat vagy a végzős hallgatókat az implementációba például nagyszerűen be lehet vonni, amiből sokat tanulnak. Tehát én úgy gondolom, hogy a kutatásnak egyértelműen van oktatási vonzata is, csak kicsit más stílus, mint a graduális képzés, de én ezt is nagyon szeretem csinálni.

Szerencsémre sok nagyon tehetséges doktorandusz került hozzám.

– Van kedvenc a tantárgyaid között, vagy nem válogatsz?

– Számomra főleg a kihívás a fontos. A programozás alapjai 2-t például azért szeretem, mert az didaktikai szinten jelent kihívást. C++-ban rengeteg ipari tapasztalatom van, szakmailag teljesen automatikusan jön, gondolkodnom sem kell rajta. Sokkal inkább az a kihívás, hogy hogyan magyarázod el azoknak, akik szinte még csak most kezdenek el programozni. Hogyan találod meg azokat a példákat, amelyek félreérthetetlenül illusztrálják pontosan azt, amit mondani szeretnél. Első évfolyamban nem szabad bizonyos szavakat használni (például virtuális memória), mert megrémíted az embereket. Az mindmind egyfajta kihívás, hogy számodra magától értetődő dolgokat miként lehet úgy bemutatni, hogy a másik tudja követni, és valamilyen szinten talán meg is ragadjon benne, ha már éppen kedve volt ellátogatni előadásra.

A szakirány az teljesen más. Ott a kihívás az anyag összeállítása. A legújabb szoftvertervezési technikák teljesen szétszórva, sokszor ellentmondásosan jelennek meg egy képlékeny terület teljesen különböző fórumain. Pár évvel ezelőtt sokkal dinamikusabb volt a fejlődés ezen a területen. Ezeket a technikákat ki kellett próbálni, rendszerezni kellett, és el kellett dönteni, melyik maradandó közülük. Ez sokkal inkább szakmai jellegű kihívás, mint didaktikai.

XXXVII./1.

– A programozás alapjai 2 tárgy tantervét is te dolgoztad ki?

– A laborokét igen. Amikor elkezdtük a szakirányt, a villamos szakirányhoz szükséges volt a C++. Annak idején Adamis Guszti tartott ilyen választható tárgyat, csak neki egy idő után az állandó hangszálgyulladásai miatt már nem volt kellemes ezt csinálnia. Mi viszont szerettük volna, ha a hallgatóink C++-t tanulnak, ezért Benedek Zolival kidolgoztuk egy választható tárgy tematikáját, amit utána Zoli tartott. Amikor oktatási reform volt a karon, levitték a C++-t alapképzésbe.

Amikor én tanítottam, lényegében ez a tematika képezte a tárgynak az alapját, nekem ezt nyilván adaptálni kellett az elsőévesekre és a laborokra, de a tárgy tematikájának körülbelül ez a története.

Amikor kétfelé volt vágva a villamos évfolyam, Szeberényi tanár úrral közösen csiszoltuk az előadás tematikáját.

– És miért pont az első évi anyagba került, ha látható, hogy még nem olyan szilárd az elsősök egyéb tantárgyakból származó tudása?

– Valahol neki kell állni, és a programozás egy teljesen jó dolog, amit el lehet kezdeni első félévben. Azt, hogy nem annyira szilárd a programozástudásuk, főleg annak tudható be, hogy a hallgatók nem írnak elég programot. A probléma forrása az eddigi tapasztalatok alapján az, hogy nem fejlődik készségszintre a programozás. A programozási nyelv ugyanis olyan jellegű, mint bármelyik természetes nyelv: nem elég, ha tudod a nyelvtani szabályokat, nem elég, ha gondolkodás után elő-elő jönnek a szavak, hanem készségszinten kell alkalmazni mindet. Ezzel az a gond, hogy ezt kizárólag egyféleképpen lehet elsajátítani: gyakorlással. Tehát bizonyos dolgok, például, hogy hogyan írj meg egy for ciklust, nem jelenthetnek problémát, annak gyakorlatilag cache-ből kellene jönnie. Azt veszem észre, hogy nem az első évfolyamon való oktatás a probléma, hanem az, hogy általánosságban a hallgatók nem írnak elég programot. Ezért úgy alakítottuk A programozás alapjai 2 tematikáját, hogy a hallgatók igenis rendszeresen heti egy órát gyakorolják a dolgot. Másképp egyáltalán nincs is esélyük, hogy ezt megtanulják.

– Szerinted az első félév elég az alapok elsajátítására egy átlagos hallgatónak, ha korábban még nem programozott?

– Úgy gondolom, hogy elég, amennyiben a hallgatók elegendő feladatot oldanak meg. Amikor infón gyakorlatot tartok, akkor van úgy, hogy egyik hétről a másikra nyolc házit is feladok a hallgatóknak, és mivel vannak negyvenen, ki lehet számolni, hogy ezt nem egy élmény kijavítani.

De ennek ellenére ez az egyetlen módszer, amiben hiszek: ha a hallgatók programoznak, és visszacsatolást kapnak az oktatóktól. Amennyiben ez nem valósul meg, láthatóan nem fognak megtanulni programozni. Ezt a folyamatot az AUT tanszéki portálja nagyon jól támogatja, sok munka is van benne. Ugyanez a helyzet a webes AUT példatárakkal, amelyek minden fontosabb típusfeladatra tartalmaznak egy-egy részletesen kidolgozott és elmagyarázott példát. Amennyiben a gyakorlás nem valósul meg, láthatóan nem fognak megtanulni programozni.Én elmondhatom, hogy akik beadják ezeket a házikat, azok a félév végére meg is tanulnak programozni, és nem gondolkodnak az utolsó héten, hogy hogyan is kell megírni egy for ciklust vagy egy fájlműveletet.

– Az említett oktatási reformban miért döntöttetek a C++ mellett? Nem lett volna előnyösebb Javát vagy C#-ot tanítani?

– Ez a kar döntése, amivel messzemenőkig egyetértek. Ennek több oka is van.

Az egyik, hogy egy mérnöknek értenie kell a rendszerek részleteit is. A képzés két szálon fut: az egyik szál a hardverkészítéstől eljut az assemblyig, a másik szál a C nyelvtől indul, megmutatva a C és az assembly, illetve a C és a C++ kapcsolatát. Amikor ezek a szálak összeérnek az első év végére, a tárgyakat komolyan vevő hallgatóknak intuitív szinten nagyon jó rálátása alakul ki a C++ konstrukciók alacsony szintű megvalósítására. A C# és a Java nagyon sok mindent eltakar, ez a rálátás nem adódna automatikusan, és az alacsonyabb szintű megvalósítás ismerete sem elengedhetetlen ezen nyelvek használatához.

Másrészt, a következőképpen lehet megtanítani valakit programozni: az első lépés az algoritmizálási képesség, amit A programozás alapjai 1. tárgyon lehet megtanulni. Ez azt takarja, hogy a hallgató meg tudja fogalmazni az algoritmikus megoldását egy problémára, és ezt le tudja fordítani egy programozási nyelvre. A második lépés pedig az objektumorientált gondolkodásmód: az együvé tartozó dolgokat egy helyen implementáljuk, az objektum tud vigyázni magára, megérti a hallgató az öröklést, megérti a polimorfizmust, és ezt is készségszinten tudja használni. Én úgy gondolom, hogy erre a C++ kitűnő választás.

Harmadszor, nem kell újabb szintaktikai elemeket venni, mert azokat C-ben már mindenki megtanulta.

Negyedszer, C++-programozót még mindig nagyon sokat keresnek, és a már megírt (legacy) kódok miatt még sokáig keresni is fognak. Mindenképpen egy

5

TANÁRINTERJÚ ipari igény, hogy legyen C++ programozó bőven. A Java és a C# szigorúan vett nyelvi elemei egyébként arról szólnak, hogyan lehet a C++-t úgy leegyszerűsíteni, hogy a programozó ne tudja magát lábon lőni, illetve hogyan lehet ezeket a komponensalapú fejlesztésre adaptálni.

Ennek következtében ha valaki tudja a C++-t, napok alatt át tudja képezni magát Java és C# programozóvá, azonban ha valaki tudja a Javát és/vagy a C#-ot, igen kemény munka áll előtte, hogy jó C++-programozó legyen.

Ez mindenképpen egy jó alapozó tárgy. A következő lépés, hogy egy keretrendszerben tudjon gondolkozni az illető. Erre a C++ nyelv szerintem annyira már nem alkalmas, az osztálykönyvtár kicsit később is került bele, jogos kritikák is illethetik, nem igazán objektumorientált, még változik. A Javában vagy a C#-ban egy kiforrott, többé–kevésbé jól átgondolt osztálykönyvtár van, ami sokkal inkább alkalmassá teszi ennek az absztrakciós szintnek az oktatására, mint mondjuk a C++-t. Utána jöhet a tervezés. Ezekre azonban már csak az infós tanterv teremt lehetőséget.

– Minek köszönhető, hogy feltűnően sok hallgatót alkalmaztok gyakorlatvezetőként?

– Főként annak, hogy tanszéki szinten örömmel vesszük, ha újabb fiatal kollégák csatlakoznak hozzánk, akik később talán velünk együtt fognak dolgozni, kutatni, illetve nálunk fogják megtanulni a szakma csínját-bínját. Én is hallgatóként kezdtem C++-t oktatni.

Ezek a hallgatók mind nálam végeztek, és kitűnő eredménnyel írták meg a ZH-jukat, illetve elbeszélgettem velük, és személyes képességeik is meggyőztek, hogy el tudják mondani az anyagot. Sokukkal megbeszéljük a leadott anyagot az óráik után. Az a tapasztalatom, hogy a friss élmény miatt a fiatalok nagyon jól fel tudják készíteni ZH-ra a hallgatóikat.

– Mondanál pár szót a Linux programozása, illetve a C++ témában készült könyveidről?

– Mindkét könyv esetében nagy segítséget nyújtottak a kollégák, akikkel együtt írtuk a szóban forgó könyveket.

A Linux programozása c. könyv születése úgy történt, hogy Bányász Gábornak volt éppen egy nagyobb linuxos projektje, amiben nagyon sok tapasztalat gyűlt össze, én pedig korábban elkezdtem írni egy szakirányos jegyzetet.

Ezután egy év szünet következett, én külföldön voltam, majd a kettőnk korábbi jegyzeteit felhasználva, kiegészítve írtuk meg a könyvet. A C++ jegyzet esetében az a helyzet állt elő, hogy

6

akárcsak én, Benedek Zoli is kidolgozott egy C++ tárgyat, ezt a két munkát egyesítettük, kiegészítettük oktatási tapasztalatainkkal, hozzávettük az STL-t és a magyar nyelvű fejlesztést, és így született meg a könyv.

– Kifejezetten az azonos nevű tárgyak jegyzeteként születtek?

– Abszolút erről van szó. A Linux programozásnál úgy történt, hogy amikor már egyetemista voltam, érdekelt a programozás, különösen Linux/Unix programozásról szerettem volna hallgatni egy tárgyat, de akkor nem volt erre lehetőségem. Amikor elsőéves doktorandusz lettem, megalakult a tanszék infós szakiránya. Ott indult egy szakiránytárgy, aminek a harmada Linux volt, erre kezdtem el írni egy jegyzetet.

Utána Gábor indította a Linux programozás nevű tárgyat, amelyre folyamatosan, felváltva készítettük a tárgy anyagát. Megfogadtuk, hogy minden előadásra és gyakorlatra lesz írott anyag, és végül ez adta a könyv alapját. Előfordult az is, hogy reggel 7-re lettem kész a nyolckor induló előadásra. Így alakult ez a linuxos tárgy, amit nagyon sokáig tanítottam is, míg volt rá időm. Kifejezetten szerettem ezt a tárgyat, mert nagyon jól meg lehet mutatni az operációs rendszerek elméletét egy gyakorlati oprendszeren. Megmutatjuk, hogyan lehet lecsupaszítani beágyazott rendszerekre, hogyan lehet egy aszinkron kommunikációt megvalósítani, ami annak idején tapasztalt Windows-programozóknak sem ment igazán. Erre a Linux mind-mind kiváló platform, és mindezek mellett pár egyszerű függvénnyel, paraméterrel is meg lehet mindezt mutatni a hallgatóknak, ami a Windowson lehetetlen.

– A C++–könyvet pedig kifejezetten A programozás alapjai 2-höz írtátok?

– Pontosan. Ezt a könyvet Benedek Zoli kollégámmal írtuk, főleg az én kezdeményezésemre. Az általa dedikált példányomban a dedikáció szövegében szerepel a „belerángattál” szó (Zoli szintén a szobában van, mindketten nevetnek. – a szerk.). Számos tapasztalat és visszacsatolás volt arról, hogy hogyan is érdemes ezt csinálni, mik a jó példák, illetve nem igazán találtunk olyan könyvet, ami viszszaadta volna a szemléletünket. Mi próbáltunk mindent leképezni C-re, mert a mérnöknek az a lényeg, hogy értse, hogyan is működnek a dolgok belül, vagy legalább legyen valami elképzelése róla.

Ahogy végigmegyünk a tárgy anyagán, végig megmutatjuk, hogyan lehet implementálni a C++-t C-ben. Elvileg Digit 2–n nagyjából megtanuljátok, hogyan lehet

a C-t lefordítani assemblyre. Ez azt jelenti, hogy bármilyen magas szintű a koncepció, nektek van legalább egy tippetek vagy ötletetek, mi is történik a motorháztető alatt. Ez nagyon fontos egy mérnöki szemlélethez, hogy mindenre legyen valamiféle rálátásunk, ha nem is teljesen pontos. Ezt a szemléletet próbáltuk visszaadni a könyvben.

– Az előadásaidat meghatározó csokidobálás eredetéről szeretnénk megkérdezni: honnan merítetted az ötletet?

– Annak idején kifejezetten az infós szakirányon tanítottam előadásokat az ötéves képzésben. Ott arról volt szó, hogy főként a legérdeklődőbb és legtehetségesebb hallgatók kerültek be, és az előadás gyakorlatilag arról szólt, hogy hogyan tudod rávezetni a hallgatókat kérdésekkel arra a megoldásra, amit el szeretnél mondani. Maximum három vagy négy sor volt egy teremben, könynyen el lehetett velük beszélgetni. Egyszer csak azt mondták, hogy én fogom vinni A programozás alapjai II–t, ami még az infósok tárgya volt, és rendszerint az E1B-ben volt az előadás. Azon töprengtem, hogyan is fogok valamilyen kapcsolatot kiépíteni a hallgatóságommal úgy, hogy – mint az E1B-ről ismeretes – van egy óriási katedra köztem és a hallgatók között. Ha véletlenül kialakulna valami kontaktus az előadó és diákjai között, akkor ez a katedra még fizikailag is szétválasztaná. Elsősorban tehát a közvetlenség kialakítása végett találtam ki, hogy valamilyen csokoládét fogok osztani, a dobálás később, nem megfontolt szándékkal alakult ki. Nagyon rossz érzés oktatóként, ha elbeszélsz a hallgatók feje fölött, sokkal jobb, ha van valamiféle visszajelzés, hogy várjál, ezt most itt nem értjük. Amennyiben valaki átlépte ezt a kommunikációs határt, csokiban részesült, és mivel az első előadás előtt épp le volt értékelve a Sport szelet abban a boltban, amelynek közelében laktam, így arra esett a választás. Aztán még ebben az évben megkaptam OHVben az évfolyamtól, hogy a csoki egészségtelen, miért nem dobálok például almát, de én ennek ellenére kitartottam a Sport szelet mellett.

– A külföldi utazásodról, illetve a kint folytatott kutatásodról szeretnénk többet megtudni.

– Szintén modelltranszformációk témában kutatunk, például ha ezek a nyelvek úgymond evolválódnak, akkor a már megírt kódgenerátorokat hogyan lehet félautomatikusan utánuk igazítani. A másik kutatási témát itthon már elkezdtem, a szakterület-specifikus

TANÁRINTERJÚ tervezési mintákat foglalja magába, hogyan lehet ilyen mintákat automatikusan támogatni különböző modellező eszközökben. Erről tervezünk is egy előadást a szakkoliban.

– Kutatóintézetbe mész ki, vagy ott is egyetem vár?

– A nashville-i Vanderbilt Egyetemnek van egy kutatóintézete, az ISIS (Institute for Software-Integrated Systems), amit egy szintén magyar, a BME-ről „származó” professzor alapított. Én mindig is szoftvertervezéssel foglalkoztam, mind ipari, kutatási és oktatási szinten. Ez egy univerzális téma, tehát ha valaki jól akarja csinálni, nagyon kell értenie a programozást, tisztában kell lennie a mindenkori trendekkel és mindenféle programozási felületekkel. Én úgy gondolom, hogy aki azt mondja, hogy nem tud programozni, de tud tervezni, az biztos nem stimmel, abból sosem lesz jó tervező, és ezt az iparban szerzett tapasztalataim is megerősítik. Hogy a tervezésnek mi lesz a jövőbeli trendje, azt nem lehet megjósolni, ugyanakkor van egy irány, ami szerintem hosszú távon is beválhat.

Valamilyen grafikus modellt rajzolunk, abból megpróbálunk automatikusan kódot generálni, tehát a szoftverfejlesztés folyamatát megpróbáljuk annyira automatizálni, amennyire lehet. Úgy gondolom, hogy ez egy előremutató dolog a szoftvertervezés terén. Körülbelül egy éve fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék egy kicsit több szakmai dologgal foglalkozni, mint amennyire lehetőségem van. Ezért

XXXVII./1. döntöttem úgy, hogy most – legalább egy időre – ilyen jellegű kutatással szeretnék foglalkozni, most ezek jelentenek számomra kihívást.

– Ki fogja átvenni a magad mögött hagyott dolgokat itt az egyetemen?

– Az elmúlt négy hónapomnak gyakorlatilag az volt a fő törekvése, hogy átadjam az egyes területeket. A szívem csücske a már említett modellezéssel foglalkozó kutatócsoport, aminek a tagjai kifejezetten tehetségesek. A csoportban legtöbben három év alatt végeznek a PhD-vel. Ez az a rész, amiből nem fogok teljes mértékben kiszállni. Dr. Lengyel László vette át a team irányítását, én szakmai tanácsokkal és konzultációkkal fogom erősíteni a csoportot. A programozás alapjai 2 nagyon jó kezekbe kerül, Dr. Forstner Bertalan fogja átvenni a tárgyat. Bercivel már jó két hete tréningezünk, hogy minden információt átadjak: rengeteg adminisztratív tennivaló akad egy ilyen tárggyal kapcsolatban. Berci kifejezetten jó szakember, máig dolgozik C++-ban is, a Nokia telefonokra fejlesztenek Symbian alapú szoftvert. Kiállása is maximálisan olyan, ami szerintem alkalmassá teszi arra, hogy ezt a tárgyat továbbvigye.

– A Qpa-élményeidről mesélnél nekünk egy kicsit?

– Nem tudok olyan színesen mesélni erről, mint a BSTV archívuma. Elsőként az a kép dereng fel előttem, ahogy október közepén állunk a városligeti tóban, gitárral a kezemben, és Vangelis 1492 című opuszát intonáltuk az „ahogy az őseitek partraszálltak” című feladat beadása közben. A Qpa legszínesebb

Diákhitel az új tanévben is Az új tanévben is minden hallgató igényelheti a Diákhitelt.

Hogyan? Mindössze egy nyomtatvány kitöltésével. Mennyit? Félévente akár 200–250 ezer Ft-ot. Mire költhető? Bármire, legyen szó albérletről, szakkönyvekről vagy akár költségtérítésről. Megéri?

Nézz utána Te magad!

Ha valaki szeptember 15-ig igényli a Diákhitelt, először október 15-én juthat pénzhez. Az igénylés feltétele az aktív hallgatói jogviszony. Mindössze egy nyomtatványt kell kitölteni és leadni a kijelölt bankfiókokban vagy postákon.

Jelenleg 25 felsőoktatási intézményben lehet engedményeztetni. Ez azt jelenti, hogy beiratkozáskor nem kell készpénzben befizetni a költségtérítés összegét, hanem a hallgató a Diákhitelét közvetlenül a felsőoktatási intézménynek utaltatja. Így rögtön a szemeszter kezdetén be lehet iratkozni.

A törlesztés rugalmas és teljesíthető. A kötelező törlesztőrészlet évről évre a jövedelemhez, vagyis az anyagi teherviselő képességhez igazodik, ezért nem válságérzékeny.

Akinek már van érvényes Diákhitel-szerződése, annak nem kell

egyéniségének járó bőröndben én is elhelyeztem egy tárgyat. Szerettem Qpázni, nagyon jó csapatunk alakult ki. „Sétáló János” volt a csapatunk neve, ami a népszerű skót márkanévből ered. A „jani” levlista máig él, gyakran ma is összejárunk. Sajnos nem nyertünk Qpát, várható értékben körülbelül öten voltunk, így nehezen tudtuk teljesíteni a több embert igénylő feladatokat. A tízes sörváltót is plusz gumimikulásokkal teljesítettük, viszont így ötünkre jutott az összes sör. Ami még megemlítendő, hogy a Dezső buli szervezői gárdáját gazdagítottam három évig.

Szép idők voltak, a Dezső bulikba nosztalgiából még most is le szoktam nézni...

– Mit csinálsz szabadidődben?

– Gitározom, eljárok táncolni, focizni, bár ez az a típusú hobbi, amit szeretek csinálni, de olyan nagy érzékem nincs hozzá. Szabadidőm nagy részét olvasással töltöm.

– Várható, hogy néhány év múlva viszszajössz ide a BME–re?

– A „tudatos tervezés kárt okoz” elmélet alapján én nem szeretnék kárt okozni, enynyire messzemenőkig én sem tervezek.

Semmit sem zárok ki, minden lehetséges.

Nagy Zsolt, Szilágyi Attila, Vezsenyi Balázs Ezúton szeretnénk Tihamérnak minden jót kívánni az új munkájához az egész szerkesztőség nevében. Reméljük, hogy egyszer majd ismét a BME katedráin találkozhatunk vele!

újra igényelést beadni, viszont minél hamarabb be kell iratkozni..

Ha változtak a személyi vagy tanulmányi adatok, célszerű bejelenteni a honlapról letölthető nyomtatványokon. A folyósítási gyakorlaton (összeg, gyakoriság stb.) is lehet módosítani bizonyos határidőig.

Tények a Diákhitelről: • Egy szemeszterre államilag támogatott képzésben maximum 200, költségtérítéses képzésben 250 ezer forint vehető fel.

• A tanulmányok alatt nem kell sem törleszteni, sem kamatot fizetni. A tanulmányok befejezését követően négy hónap türelmi idő után kell csak a visszafizetést megkezdeni.

• Bárki szabadon megrövidítheti törlesztése futamidejét azzal, hogy bármikor, bármennyit díjmentesen előtörleszt.

• Az egyszerűen elérhető és szabadon felhasználható Diákhitelt 2001-es indulása óta több mint 270 ezer hallgató igényelte, 58 ezren pedig már minden tartozásukat visszafizették.

További részletek a www.diakhitel.hu oldalon!

7

FESZTI KÖRKÉP

Egy halálos tanulási technika Mini tanulási tanfolyamunk következő részében egy halálos tanulási technológiát mutatok be. Az amerikaiak rettentően ügyesek az okos és találó mozaikszavak alkotásában. Soron következő tanulási technológiánk neve sem kivétel: ez a M.U.R.D.E.R. Azért különösen érdekes ez a technológia, mert fel fogod ismerni azt a pontot a folyamatban, ahol rendszerint megállunk a tanulásban, és látni fogod, hogy milyen lépéseket hagyunk rendszeresen ki. Nézzük akkor, hogy mit jelentenek az egyes betűk!

Ráhangolódás (=Mood) Ez a tanulási folyamat feltétele. Próbáltál már úgy leülni tanulni, hogy előtte épp összevesztél valakivel, aki számodra fontos? Vagy előfordult már, hogy úgy ültél le tanulni, hogy közben végig egy kényelmetlen telefonhívás járt az agyadban, amit el kellene intézned mielőbb, de épp halogatod?

Két fontos dologra irányítsd a figyelmedet a tanulás előtt: teremts egy megfelelő környezetet és egy pozitív hozzáállást, hangulatot – ezek a fogékonyságodat növelik.

Ha például rendszerető vagy, és a káosz közepén nem tudsz tanulni, legalább teremtsd meg a rend látszatát, ha nem is húzod rendrakással az időt. Kerüld el, hogy végig valami más teendő járjon az eszedben, írd fel inkább egy listára, mielőtt leülsz tanulni, és határozd el, mikor fogod elintézni!

A környezetnél is fontosabb azonban, hogy ráhangolódj a tanulásra. A tanulás azoknak szenvedés csak, akik kevéssé hatékonyak benne. Ez azonban a megfelelő technológiával megszüntethető. Vagyis: zárd le a múltat! Ezután már hatékonyan tanulsz majd. A pozitív hozzáállás olyan, mint egy hőálló ruha és egy oxigénmaszk a tűzben: páncélként véd meg a külső hatások legtöbbjétől, és lesznek olyan pillanatok, amikor az életed múlhat rajta. Átnézés (=Understand) Minden olyan információmorzsát jelölj meg, amit nem értesz kristálytisztán! Haladj a lecke szerint, és értsd meg belőle a lehető legtöbb dolgot! Itt és most főleg arra a tudásra figyelj, amit megértesz! Nem baj, ha elsőre nem megy! A lényeg: mindig koncentrálj egyetlen, emészthető mennyiségű anyagra, egy leckére, egy szerkezetre, egy olvasmányra, és haladj végig rajta!

Visszahívás (=Recall) Miután átrágtad magad a leckén, próbáld megfogalmazni a saját szavaiddal, mit tanultál! Fontos, hogy ez nem magolás! Nem arról van szó, hogy letakarod az első mondatot, és megpróbálod visszamondani. Inkább azt nézed meg ebben a fázisban, mi ragadt meg, mit értettél meg belőle. Mint amikor benézel a frigóba, hogy mi maradt benne – de nem a bevásárló listát írod egyelőre. Azt később!

Emésztés (=Digest) Most nézz vissza azokra a részekre, amiket megjelöltél magadnak, hogy nem érted teljesen. Gondold át újra ezeket! Megvilágosodott legalább egy közülük, mire a lecke végére értél?

8

Ha az emésztés után maradtak homályos pontok (ami valószínű), akkor jön a külső forrásokkal való „konzultáció”.

Jöhet az internet, a Wikipédia, a kézikönyvek, vagy mások megkérdezése. Ami a te tanulási stílusodhoz jobban illik.

Továbbgondolás (=Expand) Ebben a lépésben fel kell tenned magadnak két kérdést.

1. Hogyan, mikor, milyen esetekben használhatom ezt az anyagot? Ez később, a vizsgán, sőt utána, a mindennapi életben is könnyen előjöhet, és már nem lesz ismeretlen. Ez többet segít, mint gondolnád! Szárnyaljon a fantáziád!

2. Hogyan magyaráznám el ezt a tananyagot, ha meg kéne valakinek tanítani? Hogyan tehetném színesebbé, érdekesebbé?

A tanítva tanulás egyike a leghatékonyabb tanulási módszereknek – ne becsüld le! Nagyon mély megértést épít.

Ismétlés (=Review) Ismétlés a tudás anyja. (Olyan egyszerűen túllépünk évszázados bölcsességeken, pedig kulcsot adnak az életünk bármely felmerülő problémájához.) Menj át újra az anyagon!

Utána gondold át, mi segített megérteni az adott anyagrészt, és hogy hogyan lehetne az eddig megtanultak közé beilleszteni ezt a mostanit. Ezzel pedig visszamész a régebbi tanulnivalókra, újra átnézed azokat, amikkel már megbirkóztál, és azokat is ismétled. Észrevetted, hogy a M.U.R.D.E.R mozaikszót sikerült R.Á.V.E.T.I-nek átfordítani? Nos, így vesd rá magad a következő anyagra, amit tanulsz! Próbáld ki!

Házi feladat Próbáld meg a technikát alkalmazni egyetlen kis, könynyen emészthető anyagon. Ne vágj bele a legnehezebb anyagba egy új technikával! Ez olyan, mintha egy lépésben akarnál felérni a tizedik emeletre. Az csak lefelé működik, nagyot puffan, és a túlélés esélye alacsony.

Szalai Gabriella www.tanuljtanulni.hu 7 tévhit a tanulással kapcsolatban ingyenes tanulmány a Tanulási tippek hírlevélre való feliratkozáskor www.tanuljtanulni.hu

FESZTI KÖRKÉP

Feszti v állá avanzsált Egyetemi Napok szemelvények az esti programokból

A Budapesti Műszaki Egyetem hallgatóinak is jár pár nap, amikor a padokból kilépve a saját campusuk területén bulizhatnak egy jót. A BME Egyetemi Napok ezt az igényt óhajtotta kiszolgálni az elmúlt években, olyan formában, hogy a változatos programokkal, igényes esti koncertekkel minden műegyetemistának nyújtson valami érdekes és izgalmas kikapcsolódási lehetőséget. Idén ezt a pár napot már nem így hívták, hiszen az eseménysorozat fesztivállá avanzsálódott. Arról, hogy ez jót tett-e a családias hangulatnak, avagy sem, nem óhajtunk véleményt formálni, de a legnagyobb koncerteket mi is meglátogattuk, hogy aztán beszámolhassunk nektek az esti programok színvonaláról, hangulatáról. Hosszas sorban állás és a jegy magunkhoz vétele után sikerült bejutni a rakpart elkerített, sátrakkal beterített részére.

A koncert előtt oldalt vártunk fotósok a korlátnál, hogy a biztonságiak beengedjenek a fényképező árokba. Persze az emberek csak özönlöttek, így egyre nehezebb volt a lábunkon megmaradni, ráadásul az izgága hírportálos hülyegyerek is ott kalimpált fel-alá a kamerás segédjével. Türelem kellett, hogy a Scootert türelmetlenül váró közönség mellett az ember lábon tudjon maradni. De ilyen jó fotózási lehetőségek miatt ez a kellemetlenség volt a legkevesebb. Csak a jónépet bemelegítő DJ nem akarta abbahagyni, a közönség pedig már borzasztó türelmetlen reakciókkal válaszolt a hosszú szettre.

Az este kifejezetten jól indult: a fél kilenctől keverő DJ Flash egész fogyasztható számokat játszott, majd – legnagyobb meglepetésemre – már olyan öt perc késéssel, fél tizenegy után színpadra toppanó HP Baxxter érkeztével elszabadult a muri. Sikerült kifognom a színpad közepe előtti, attól olyan hat-hét méterre levő részt. Mivel nem voltam még Scooter-koncerten, gondoltam, ott majd jó lesz nekem, de tévedtem – koncertedzettebb zenebarátok nyilván tudják, hogy mire célzok. Pogó az ugye nem volt (ehhez a stílushoz az nem dukál), ellenben olyan tombolás ment az első sorokban, ami szerintem már túlhaladja a józan vigadalom határait.

Nem egy majd’ zokogva távozó lányt láttam, és (esküszöm, önhibámon kívül) annyi csuklást idéztem elő a saját felmenőim körében, amennyit egy koncerttől remélni sem mertem.

Egy idő után kisodródtam a tömeg szélére, majd még legalább öt-hat métert hátra, ott már egészen jóféle koncerthangulat volt.

Tombolás, ugrándozás, kézlengetés, üvöltözés – bár ez persze az ember saját füléig sem hallatszódik el – meg ami még belefér. Erre a szegmensre lehet ráhúzni a szokásos fesztiválos ömlengéseket, mint például, hogy fergeteges hangulat, kellemes légkör, csinos lányok, és hasonló sablonszövegek. A különböző italok fogyasztásához itt is túl nagy volt az egységnyi térfogatra eső hirtelen elmozdulás, de kicsit hátrébb – ahol a pultot is elhelyezték – simán lehetett tombolni a zenére az ízléstől függő nedűvel a kézben.

Nedűt! Gyorsan, azonnal! Sör, bor, whiskey-kóla minden mennyiségben, és az elmaradhatatlan partivödör! - Csak aztán nehogy a partigödörben kössetek ki, gondoltam a mellettem elvonuló részeg társaságra pillantván…

Az eddigiek alapján úgy tűnhet, minden a helyén volt, de most hadd szóljak egy kicsit a koncertek lényegéről, a zenéről.

A régi számaikon igazi jó bulik indultak, eszméletlen hangulatot csináltak velük a német srácok, de a legújabbak – bevallottan (!) – csak pénzcsiholást szolgálnak. Ennek függvényében kicsit meglepett, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hány régi számot játszottak, amelyek közül a How Much Is The Fish?, illetve a Hyper Hyper a legnépszerűbbek. Sajnos sok brutálisan nagy sláger kimaradt, többek között a Back in the UK és a Fire is otthon maradt Hamburgban – vérlázító. Persze biztos sokan rajonganak az új számokért is, bár ezekben még kevesebb tartalmat látok, mint az amúgy is holt értelmetlen régi slágerekben. Kár, hogy

XXXVII./1.

a felhasznált eszméletlen mértékű mélyhangkiemelés teljesen elnyomta azokat a hangokat, amelyek bármely számot azonnal felismerhetővé tesznek. A Hogyé’ a hal című számot olyan harminc-negyven másodpercembe volt kiókumlálni (mármint hogy ez a szám megy éppen). Emberek, higgyetek nekem: különböző kitöltésű négyszögjeleket még akkor sem lehet zenének nevezni, ha ez a divat. Én koncerten jó helyet eddig még nem adtam fel, azért mert rossz volt a zene, de most inkább hátramentem, és kerestem, hol lehet magas hangok apró foszlányit elcsípni.

A fotósárokban sem volt jobb a helyzet. A szekusok roppant barátságosan (?) tereltek be minket a „hivatalos” nulladik sorba, arra gondosan ügyelve, hogy a felvételen ügyködő videokamerás úriember mögötti félméteres sávba álljon be mindenki. Az első basszusütemeknél a lábam szárán égnek meredő szőrszálak hevesen interferáltak a nadrágom rezonálásával. A csontvelőm is átrendeződött. A hirtelen pirotechnikai bemutatónál érezni lehetett, hogy a tűz nem csak látványos, hanem forró is – respekt a pokoli hőséget tűrő művészeknek -, de hogy a fotóapparát CCD-jének nem tett jót a sok heves villanás, abban is biztos vagyok.

9

FESZTI KÖRKÉP Mindenesetre baromi jó élmény volt az első sorból figyelni, hogy a zene mögött milyen komoly háttérmeló van, hogy miként van összeállítva a színpadi kép, és hogy mennyire jól megtanult, jól kialakított koreográfián alapul az egész buli. Profizmusnak nem volt híja…

Végül is jól lehetett mulatni, ha valaki megfelelő helyet talált magának, akár már a megelőző DJ szettjén is, de a főprodukció – számomra legalábbis – csalódás volt, már ami a zenét illeti. Persze egy élmény volt a négy giga-csillagszóró és -lángszóró látványa, valamint a színpadon őrjöngő ráncosodó Baxxter is megér egy misét, de a tradíció számomra mégis azt diktálja, hogy az ember zenélni vagy zenét hallgatni megy koncertre. Sokaktól hallottam, hogy volt kint egy csomó ide nem illő agresszív idióta, akik csak ennek a koncert a kedvéért látogattak a K épület előtti sátorba, de hallottam olyat is, hogy az SCH-ban már egész jó volt hangzás. Ennek függvényében nem vállalkoznék rá, hogy eldöntsem, vajon az járt jobban, aki kiment, vagy az, aki ablakból lógva hallgatta a bulit.

A koncert után körberohangáltam a kamerával, lekaptam ismerősöket, tanszéki arcokat, figyeltem a rengeteg külsőst, akik csak a Scooter miatt jöttek. Az egyetemista kortársaim hozták a szokásos fesztiválformát, azaz többnyire félspiccesen-spiccesen tekeregtek a sátor körül, de rengeteg józan kollégát is láttam. A külsősök (mert ugye az egyetemünkre nem sok HP Baxxter-klón, 40 éves sörhasú szőrmók avagy susogósinges tüskefejű diszkóhuszár jár) viszont valamivel durvábban és otrombább módon adtak a mókának. A legszomorúbb ebben az, hogy majdnem minden médiafelületen úgy jött le a téma, hogy „imígyen mulatnak a műegyetemisták!” Meg tudom erősíteni azon kollégáim számára, akik nem voltak ott a bulin: mi még szerencsére bőven nem tartunk azon a szinten!

A kezdeményezés, mely szerint nagy húzónevet kell hozni a fesztiválra, kiváló. De azért titkon remélem, hogy jövőre picit nívósabb, zeneileg kifinomultabb nemzetközi társaságot hoznak a szervezők a fesztiválra. És bízva bízom abban, hogy a nagy kavarodásban, a buli budapesti jelentőségűvé emelésével mi, műegyetemisták sem leszünk másodhegedűsként kezelve. Mert valahol ez mégiscsak a mi fesztiválunk, a mi eseményünk, a mi ünnepünk, ami rólunk szól, és nem a HP-hasonmások áradatáról.

A fesztivál zárónapján a fő fellépő a Republic volt, a halacskás zenekar pedig idén is kitett magáért. Hallhattuk a már bevált hangulatkeltő nótákat és az új album (Tiszta udvar, rendes ház) számos tételével is találkozhattunk. Nem volt akkora tömeg, mint a keddi napon, és nem is volt ramaty a hangzás, úgyhogy minden együtt volt a jó bulihoz – ami szerencsére nem maradt el.

Előttük a PASO zenélt, el kell ismernem, egészen zseniálisan. Én nem művelődtem ki előzetesen belőlük, de tetszett. Egészen kellemes stresszmentes zenét játszanak valahol a reagge és a jamaikai folk határán (egzaktul a jamaikai ska stílus meghonosítása a céljuk). A színpadon hadaró fronténekesről sajnos nem volt mindig egyértelműen eldönthető, hogy éppen halandzsázik, magyarul oszt, vagy spanyolul, de ilyen apró rejtélyekért kárpótolt a remek hangszerelés. A ritmus egy kis idő elteltével számomra elég unalmassá vált, de amit a dobos és a billentyűs ismételgetése elvett az élményből, azt kamatostul adták vissza a fúvós hangszerek virtuózai és a hegedűs játéka.

Szigeten is láttam PASO-ékat. Megállapítottuk a baráti társasággal, hogy azért jó PASO-ra menni, mert csak nézed KRSA (a frontember) helyben futását, utánzod, és máris asszimilálódtál, beszippantott a PASOmágia. Aztán mikor messziről figyeltük a közönséget, már nem is volt anynyira vicces – sőt inkább másképpen volt az –, ahogyan a fehér tuxedóban lötyögő urat csimpánzhadként utánoz pár száz (ezer?) ember…

A ska honi prófétái a Republic tervezett érkezése előtt negyed órával tapsvihar közepette távoztak, de a főmutatvány csak egy órával ez után pendítette meg az első hangokat. Néhány új szám eljátszása után már vissza is tapsoltatták magukat, de szerencsére nem tervezték olyan rövidre a ráadást, mint Scooterék két nappal korábban – erre érdemes volt várni. Annál is inkább, mert a vége felé jöttek a bejáratott hangulatkeltő muzsikák: azt ott helyben kell megtapasztalni, milyen, amikor egy szám elhaló utolsó hangjára az elsötétedő színpadról Cipő elkiáltja magát, hogy „Tizenhat tonna…” és már megy is rá a már jól ismert dallam. Vagy amikor egy néhány másodperces gitár és/vagy dobszólóval olyan csápolást lehet kiváltani, hogy a színpad már tíz méterről is alig látszik a nem egészen kosarasra nőtt fesztiválozók számára. Én úgy vettem észre, hogy játszottak, amíg volt rá igény, szóval nincs mibe belekötni: az idén is nagyot alakítottak.

Ez a zenekar nagy hangulatot csinált tavaly ugyanitt, de kitettek magukért idén is. Sajnos az előző évi produkciójukat nem láttam, így ítélkezni nem tudok, de mindenképpen örülök, hogy eljöttek. Így utólag megmondva a nagy igazságot, nincs az a katalógusos hajnali óra, amiért megéri kihagyni egy ennyire profi módon kivitelezett vigasságot. Ha jövőre ismét jönnek, én ott leszek, és még az sem baj, ha választanom kell majd köztük és a német Roller/Robogó között, ez utóbbiból ugyanis elég volt az idei is, Republicból viszont „Még, még , még, még, még, ennyi nem elég!”.

BigZsolt, mcmacko

2009 NYARÁN VOLT Idén elég nagy volt a felhajtás az első igazán nagy hazai fesztivál körül, ami szépen lassan felnő a Hajógyári-szigeten rendezett testvére mellé, legalábbis ha a headlinereket nézzük. Minden nap más és más szubkultúrának kedveztek a szervezők, az utolsó nappal pedig még az egyház haragját is kivívták.

A barátaimmal már tavaly megegyeztünk, hogy idén mindenképp lecseréljük a sátrat egy kempingben lévő faházra. Nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy április 12-én a www.voltszallas.hu előtt ülve próbáljak szállást foglalni.

10

Természetesen a szervezők nem számítottak arra, hogy meglepő módon egyszerre több ember szeretne szállást foglalni, ezzel eszembe juttatva a tantárgyfelvétel „kellemesebb” pillanatait.

FESZTI KÖRKÉP A helyszínen viszont minden gördülékenyen zajlott. Gyorsan karszalagra cseréltük a jegyeinket, átvettük a kulcsot, és álmaink háza felé vettük az irányt. Mindannyiunkban elég nagy volt a várakozás, hisz nem volt egyszerű faházat szerezni, és az ár is bizakodásra adott okot. Ezek után persze hatalmasat koppantunk, mikor az ajtóban egy hatalmas pókkal néztünk farkasszemet, és már–már azon csodálkoztunk, hogy az ágyak egyben vannak. A hálózsákját otthonhagyó

barátom iránti együttérzést hangos röhögéssel fejeztük ki, ő nálunk is optimistább volt. Ismerőseiket gyorsan informáltuk hollétünkről, nem is kellett sokat várni, és körbeépítették a bódét sátrakkal, hogy aztán a házunkban töltsék az idejük nagy részét, és nem utolsósorban kevésbé szomjas pillanataikban is „hazataláljanak”.

Később viszont kiderült, hogy minden hátránya ellenére is jó döntés volt a faház. Például: van áram, sokkal kisebb az esélye, hogy kirabolják az egyszerű fesztiválozót, és bármilyen állapotban vissza lehet találni. Csap is van, de szerintem abban vizet még egy Mars-expedíciót megjárt űrszonda sem találna.

Beköltözés után elkezdtünk ismerkedni a Lővér kempinggel.

Pár dolog kicsit máshol volt, mint korábban, de ha valaki tavalyról ott maradt volna, nem biztos, hogy egyből rádöbben arra, hogy eltelt egy év. Gyorsan memorizáltuk a térképet, megnéztük, hol lehet emberi fogyasztásra alkalmas ételt találni, hol mentenek meg minket, ha épp készülünk meghalni, és mennyibe kerül a sör, a bor meg a pálinka. Az árakon persze meglátszott a gazda(g)sági válság (milyen könnyű mindent erre fogni).

Az első nap az indie zene rajongóinak kedvezett. A nagyszínpad legelső fellépője hangzásban a méhekre emlékeztetett, bár annál sokkal komolyabb produkcióval kedveskedett a nagyérdeműnek. Nevéhez híven a Strokes ütőegyüttes mindenféle tárgyat ütött, ami hangot adhat ki, és még Michael Jacksonnak is emléket állítottak egy Thriller-feldolgozással.

A 30Y volt hivatott arra, hogy az indie hullám egyik legnagyobb nevének, a skót Franz Ferdinandnak előkészítse a színpadot és a közönséget. A feladatot tisztességesen elvégezték, de azért az évkönyvekbe nem kerülnek be ezzel az előadással.

XXXVII./1.

A türelem most ha rózsát nem is termett, de egy helyet a második sorban, a csíkos felsős elvakult rajongók közé igen. Így tudhattam meg, hogy a skótok már napok óta Sopronban vannak, és az egyik mellettem álló szerencsés lány látta is őket. Sokan húzták a szájukat, hogy az új album kísérletező hangvételű, és nem spórolták ki belőle az elektronikát sem. Persze ezek az emberek voltak azok, akik a ráadásban legjobban táncoltak a Lucid Dreams szintiszólójára. A banda egyébként minden elvárásnak megfelelt. Kellemes arányban voltak az új és a régi számok, az együttes mögötti színpad méretű kivetítő pedig kielégítette a hallgatóság vizuális igényeit is.

A Franz Ferdinand után magyar zenére vágyó emberekkel együtt a Heaven Street Seven koncertje felé vettük az irányt, ahol Szűcs Krisztián énekes koncert előtt erősen a pohár aljára nézhetett, ugyanis a szólók nagy részét sikerült elrontania, vagy legalább kihagynia, és Michael Jackson keresztnevét is többször Miselnek ejtette ki. Az estét pedig a Tesco Disco megszokott dalaival zártuk.

A második nap a magyar alternatív fiatalság és a nu metalon felnőtt nemzedék kapta meg, amire vágyott. A Vad Fruttik és a Kaukázus az MR2 hallgatóinak dobogtatta meg a szívét.

Ez utóbbi koncerten pedig megérkezett a magyar fesztiválok már-már állandó vendége, a meteorológusok által már első napra jósolt eső. Innentől kezdve a maradék két és fél napon mindenki sárban cammogott. Fotós társaimmal fényképezőgépet nem féltve vonultunk be Limp Bizkit előtt a kordon és a színpad közé, hogy a nyakunkban érezhessük a nagyszínpadról csorgó esőt. Fred Dursték amikor színpadra léptek, olyan volt, mintha, a 2000-es évek elején lennének, meg sem látszott rajtuk, hogy közelednek a negyedik X-hez.

A harmadik nap a bakancsos, Tankcsapda-pólós rockerek napja volt, ugyanis a 20 éves együttes a Volt fesztiválon is tiszteletét tette a jubileumi koncertjével. Nagy kedvencem, a Fiúk ölébe lányok sajnos kimaradt a repertoárból, de a rajongók e nélkül is bőven kaptak régi dalokból.

Ezen a napon egyébként sikerült magunkat rávenni, hogy kilátogassunk a Csik Ferenc olimpiai bajnokunk nevét viselő strandra, aminek következő nap ittuk meg a levét, mert naptejet senki nem hozott.

A negyedik nap fő fellépője ellen valószínűleg nem indítottak volna hadjáratot a környékbeli papok, hogyha tudják, milyen állapotban van. Mansonhoz minden szám után egy ember rohant be oxigénpalackkal és maszkkal, hogy a sztár folyatatni tudja koncertjét. Valószínűleg a keverőpult mögött álló emberek is pont annyira élvezték, hogy mindenfelé dobálja a mikrofont, mint a biztonságiak, mikor egyszer sikerült a kordonon túldobnia azt. Érdekes volt látni a kék kontaktlencsés, teljesen feketébe öltözött, kétségbe esett tekintetű fiatalokat, ahogy pár szám után elkezdenek kifelé szivárogni az első sorokból. Joggal követelhették volna vissza a pénzüket, nem azt kapták amire vártak. Koncert helyett egy kimerült ember bohóc showját kapták, aki leginkább a saját paródiájává vált.

A következő napon nem siettük el a kiköltözést, már a szervezők is hívtak, hogy mi a helyzet a faház kulcsával. Hazafelé a Keleti pályaudvaron egy sör mellett egy dolgot viszont mindenképp az emlékezetünkbe véstünk a barátaimmal: Volton faházba többé soha.

a lilik

11

Szibeszámoló get 2009 a rakenroll vasárnapról Úgy hat éve lehetettem először a Szigeten, amit még az angol okospédia (wikipédia) is Európa egyik legnagyobb fesztjeként tart számon. A szervezők ez alatt a hat év alatt megtanultak egyet s mást.

Volt is mit, meg aztán azt se felejtsük, hogy a jó Sziget-szervező, sőt maga a szigetelő is holtig tanul. Még emlékszem, hogy egy büdös-meleg nyári napon elég nagy kínnal és keservvel jutottunk be a számomra akkor még idegen nagyváros egyáltalán nem lakatlan Szigetére. Ma ez, utolsó nap ide vagy oda, egész ügyesen, mondhatni meglepetésszerűen bravúrosan ment.

Már a bejáratnál is feltűnt, mennyit változott körülöttünk ennyi idő alatt a világ…

2003-ban még egy egész rendes csapatnyi punk lézengett a bejáratnál, most inkább külföldi vagy belföldi jól öltözött, jól fésült klónfiatalokba futottunk (nem is tudom, melyik a veszélyesebb fajta…). A táskatapizás is gyorsan, de ahhoz képest egész alaposan történt, a kedves szekus Ricsi még el is beszélgetett velem, bár nem tudom, hogy a táskámban lévő jókedv alatt mit értett… Lehet, hogy csak bókolni akart vagy kiszúrni a reakcióm alapján, hogy ugyan bevinnék-e egy kis füvet vagy valami még ütősebb cuccot. De lehet, hogy csak egyszerűen nem mosolyogtam eléggé, vagy egyáltalán nem mosolyogtam. Meleg volt ugyanis. Meg por, ami nem változott semmit, bár ennek megvan ám a maga szépsége. A koncert végén fellélegezni, felnézni a felhőtlen égre, és nem látni, csak a felvert porral öszszetapadt sör-, víz- és izzadságrészecskéket – tényleg jó érzés! Otthon meg különben is jókat lehet röhögni az első elhasznált zsepi láttán (érdemes hazáig tartogatni a belevalót, akkor még izgalmasabb!).

Azt, hogy mennyire voltak a szekusok elnézőek a kaja és ital kereskedelmi (pluszmínusz) mennyisége láttán, nem tudnám megmondani, én csak az egyszeri szigetes voltam. De amúgy minek is visz az ember egyáltalán inni-ennivalót? Belépésünkkor rögtön italosztogatókba botlottunk, bár igaz, a lehető legkisebb kiszerelésű, szinte csak Japánban menő mennyiséget kaptunk.

A Sziget ét- és itallapja egyébként továbbra is sokszínű, pénztárca, gyomorkapacitás, gyomorfekély nagysága válogatja.

A pecsenyesütőnek nagyon jó illata volt, de mi éjjel maradtunk az egyszerűbb, kíméletesebb, vékonyka tésztaszerűségbe göngyölt csirkénél (taco wrap). Az árak szerintem egy balatoni vagy pesti rendezvény árával megegyeznek. És ilyen helyeken nem is illik spórolni, elvégre szórakozni megy az ember. A berúgást is meg lehet a Szigeten oldani, mint pár részegecske arcáról ez le-

12

olvasható volt, szóval az italárak is a szokványosak voltak. Apropó részegség: ez már valahogy nem divat. A látottak alapján kijelenthetjük: egyszerűen nem menő. Most vagy komolyodik a nemzedék, vagy nem jártuk be a Sziget minden szegletét, esetleg mással élnek a fiatalok. Bár ezek nem zárják ki egymást.

Ha Szigetre megy az ember, esze ágában sincs bevásárolni és végigtombolni egy koncertet a bevásárlótáskával… Hát nekünk volt. Jól is jártunk, érdemes ezeket a kihelyezett szigetes ruhaboltokat végigkutatni, mert elég rendes leárazások vannak jó márkák cuccaira. Örökös probléma lehet a WC, amit a Sziget esetén erős lenne így neveznünk, legyen inkább csak Toi–Toi. Sok volt belőle. De ebből sosem elég. Este félelmetessé válnak ezek a kis kék kapszulák. Nekem szerencsém volt egy olyannal, amiben volt valami sárga kis derengés, de a többiben tök sötét volt. Az én kékségemben még jó illat is volt, vagy csak erősen koncentráltam, hogy minden a helyére kerüljön. A fiúk inkább a vizeldét részesítették előnyben, ehhez én inkább semmit nem fűzök, én sajnos nem próbálhattam ki. Kicsit bizarr, de egyébként meg egyáltalán nem rossz ötlet, kár, hogy a lányok ebből a „jóból” is kimaradnak.

Ha már a bejáratnál összehaverkodtam eggyel, akkor bent fel kellett idegesíteni egy szekust. Az egyik sátor oldalkötelein majomkodtam egy barátnőmmel, ami nem tetszett a diszkós-sláger-sátor fáradt őrének.

Bár igazán udvariasan oldotta meg a helyzetet, az egyik srácnak szólt oda keményebben, ránk, lányokra egy rosszalló pillantást sem vetett. A nap fő műsorszáma mégsem a mi artista mutatványunk volt, hanem a zenekarok összefolyó koncertáradata.

Az első nagyobb buli, amin vasárnap részt vettünk, a Danko Jones koncertje volt. A kanadai őrültek roppant szórakoztató módon adagolták nekünk a táncolható (hard) rock and rollt. Danko uraság a humorérzékéről sem feledkezett meg, szimpatikusan, élvezettel tolta végig a kora délutáni koncertet a triójával. Érdemes volt őket meglesni.

Az Offspringről sok jót és sok rosszat összehordtak az utóbbi időben. Egyvalami tény: a legutóbbi két lemez meg sem közelíti a régi dicsőséges, zeneipari csatákat eldöntő Offspring-albumokat. Dexterék pedig állják az idő vasfogának támadásait, de ennek ellenére is érezhető az öregedés az egész társaságon. Dexter haja még mindig az égnek mered, Noodles szemüvege a helyén, Greg K hozta a szokásos „knee-dancing”

FESZTI KÖRKÉP

mozgását, de a ráncok ellen bizony a Rock ’n’ Roll sem mindig képes ellenszérummal szolgálni.

A koncert előtt a stég nevéhez méltó tömeg gyűlt össze a Nagyszínpad előtt.

Mondanom sem kell, körülöttünk magyar szó nem igen hagyta el az emberek száját, ráadásul az öcsém is elkeveredett a beállás során. Így kicsit idegelve, de izgatottan vártam a tavalyi hakniszagú VOLT-fellépés után, hogy idén mit hoznak nekem Narancs megyéből a poppunkok.

Idén is a legutóbbi, Rise and Fall Rage and Grace c. album volt a fő témaforrás, de szerencsére kaptunk egészen régi dolgokat is (Gotta Get Away). Az Offspring egyik jellegzetessége a süvítő tempó és a punkos lendület. A koncerten látszott, hogy ezek a számok működnek a leginkább a repertoárból, és hiába a dicsőséges toplistás pozíció (Kristy, Are You Doing Okay?), hiába a rajongóknak szánt, egyébként fantasztikus zongoralecke (Gone Away), a zenekar (szigorúan az én szemszögemből) akkor működött igazán a fesztiválszínpadon, amikor a tempó 180 BPM felett járt. Természetesen a legnagyobb, legismertebb Offspringdalok is felbukkantak, melyekkel a teljes hallgatóságot és a szkeptikusokat is sikerült lekenyerezniük (Self Esteem, Why Don’t You Get a Job?).

Véleményem szerint a koncert fényévekkel jobban sült el, mint a soproni – jóval nagyobb volt a színpadi mozgás, több volt a gesztus, jobban átgondolt volt a számlista, és a lelkesedés sem hiányzott a srácokból.

Sajnálom, hogy klubkoncerten, kisebb csarnokban nem láthattuk még őket itthon. Ott talán jobban tudtam volna értékelni a lassabb, poposabb nótákat is. Azonban a csalamádé jellegű (értsd: vegyes összetételű) közönség számára, be kell ismernem, ilyen dalokat volt kötelező hozni. A nép zabálta őket, én pedig a performansz után elnéztem nekik a tavalyi tévedést.

A Faith No More zenekart hatalmas kultusz lengi körül, az énekes Mike Patton pedig igazi reneszánsz ember, aki a videojáték-szinkronizálástól a különféle zenei projekteken át mindenben kipróbálta magát az utóbbi időben. Sajnos az Offspring után nem volt annyi erőnk, hogy végignézzük őket, meg aztán egy 5 perces borulóseffektes sikoltozás után inkább kajálni mentünk. A pipát azonban behúzhatjuk a rubrikába – Patton apót is láttuk élőben!

A Turbonegro bulijára rengeteg ismerősünk készült. Az utcán már egy jó héttel a vasárnapi nap előtt a közelgő koncertről diskuráltunk a régi cimbikkel, de a sátorban olyan ismerősök is felbukkantak, akikre

FESZTI KÖRKÉP

XXXVII./1.

még csak nem is számítottunk. Norvég barátaink a Retox lemezük promócióját erősítendő látogattak el mifelénk, nekünk pedig nem volt más dolgunk, mint hogy a Nagyszínpad után átsétáljunk az MTV Headbangers Ball – Rock Sátorba.

Sohasem láttam még Pampariusékat azelőtt, így én is igen izgatottan vártam, hogy a hatalmas molinó előtt megjelenjen a társaság, és belekezdjenek a rakendró cirkuszba.

All My Friends Are Dead!, üvöltötte Hank von Helvete, a közönség pedig egy emberként mozdult meg a csatakiáltásra. Embertelen nagy érzés áradt a színpadról az első perctől kezdve, ez a komolytalan, néhol vicces, máshol odamondós, piszkos-pörgős rockzene pedig nagyon jól működött élőben is. Turbonegróék nem titkolják, rühellik az olyan bandákat, akik a zenét túl komolyan veszik, erről pedig Helvete szemináriumot is tartott nekünk két szám között. De hogyan is lehetne komolyan venni egy olyan társaságot, ami kimaszkírozva, kosztümökben énekel arról, hogy erekciója van. Menet közben (Do You Dig Destruction) felvettem egy bootleg videót is, ami a hangerő miatt sajna nem sikerült valami rózsásan. Ami meglepett, hogy közönség a heves riszálás közepette is NAGYON kulturált módon viselkedett, így egyáltalán nem féltettem a gépet. Élvezet volt végigbulizni egy punkos lendületű koncertet úgy, hogy nem az idióta közönség vonta el a figyelmem nagy részét. Ezért egy hatalmas piros pont jár az ott lévőknek, jó példa lehetne ez minden külföldi banda koncertjén. A ráadás előtt mindennek tetejébe olyan ováció volt, amit szintén nem sűrűn tapasztaltam még bulikon. A közönség tapssal, üvöltéssel, ütemes lábdöngetéssel hívta vissza a norvégokat, akik egy csokornyi ráadás nótával tisztelték meg a közönség szeretetét. Én is meghajoltam előttük, ha legközelebb erre járnak, ismét megnézem őket. A szervezőknek is jár a pacsi – a vasárnap remek zárása volt a program. Nagy húzás volt a Turbonegrót ebbe az időszeletbe beilleszteni. Összességében sok külföldi zászlótól, a világ sok szép tájáról, a mobiltelefonba a hazaiaknak üvöltő Németország, Anglia, Franciaország, Olaszország, Észtország, Hollandia stb. sok szép leányzójától, azok színes bikinijeitől, a szigetelést nyaralásként felfogó magyaroktól, ingyen ölelkezőktől, poros cipőktől volt tarka a Sziget az idén (is). A másnapi másnaposság vagy kínzó izomláz kicsit meggyötört ugyan, de ez legyen a legnagyobb problémánk. Egy biztos: a Szigetre sokan eljönnek a zenéért, az élményért vagy ki tudja miért újra és újra, ezen pedig az idei tapasztalatok után sem csodálkozunk egy cseppet sem.

Ági, mcmacko

13

Szigetelőtípusok A szigetelőket több szempont szerint is csoportosíthatjuk, jelen értekezésem tárgyát a szigetelők viselkedése fogja képezni, különös tekintettel az augusztus közepe táján tapasztalható viselkedésükre.

Az első csoportot az ún. réteges szigetelők képezik. Ezek arról ismerhetőek meg, hogy egész évben, így a fent jelzett egy hétben is nagyjából állandó társaságban tartózkodnak. Érdemes megfigyelni, hogy a Magyarországon fellelhető réteges szigetelők jelentős százaléka külföldi eredetű.

Kellékek: A réteges szigetelők általában lakókocsival vagy kisbusszal érkeznek, ebben benne van minden, amire szükségük lehet az elkövetkező 7–9 napban. A legfontosabbak a sátrak, ponyvák és persze maga a jármű, hiszen ezek képezik lakóhelyük alkotóelemeit. A kocsi azért is jó, mert könynyen eldugható benne a gázfőző és a pár rekesz sör, ami még az otthoni áraikhoz képest is drága lenne helyben vásárolva. Gyakori kellék még a nemzetiségüket hirdető zászló, a lábak és sörök hűtésére szolgáló medence, a napágyak és a hifirendszer, persze csakis a megfelelő zenékkel.

Viselkedés: A beköltözésre általában a nulladik, a mínusz egyedik, vagy esetleg még korábban, a beköltöző napon kerítenek sort. A sátortábor felállítása után (sátrakat körben felverni, a kocsi szintén a kör része, a ponyvát fel a kocsi sarkaira és a közeli fákra, medencét be középre, napozóágyakat köré, zászlót a bejárathoz, zenét be) kezdetét veszi a chillout, ami általában az utolsó napig tart. Ennek naponkénti bontása: délben kelnek, majd gyógysörrel a kézben beszélgetés következik a haverokkal. Igény esetén főznek, szükség esetén kicserélik a vizet a medencében, közös elhatározás esetén elvonulnak koncertre. A koncerten jó meszsze ülnek le a színpadtól, hogy nehogy valaki közéjük akarjon lépni, Woodstockfílinggel végigülik a koncertet, közben iszogatnak. Este táborba visszamennek, és hajnalig folyik a beszélgetés, a sör és a szülőhaza kedvenc muzsikái.

Előnyök: A közös lejutás, a főzés és a csempészett pia miatt olcsóbb, a társaság pedig már jól összeszokott és kipróbált.

Hátrányok: A régi társaságon kívül mással nem igazán találkoznak, az élmény pedig egy hétvégi telken is majdnem ugyanilyen lenne, az ár töredékéért.

A második nagy csoport az optimalizálóké, akik jó előre kiszámolták, hogy ha napi átlagban 27 programon vesznek részt, akkor az nekik nagyon jó lesz.

14

Kellékek: A legalapvetőbb kellék a programfüzet, profiknál a személyes igények alapján összeállított programterv. Kell még egy térkép, hogy mindig a legrövidebb idő alatt érjen a következő helyszínre, vizespalack, hogy ne kelljen vízcsapkereséssel és sorbanállással időt pazarolni, és meleg ruha hátizsákban, mert csak hajnalban ér vissza a sátorhoz.

Viselkedés: A beköltözésnél úgy választja ki a sátorhelyet, hogy az lehetőleg a jövőben meglátogatni kívánt helyszíneknek a látogatások számával súlyozott mértani középpontjára essen.

Reggel 8-kor kel, hogy a reggelin túlesve már mehessen is az első programokra (a Sziget hagyományosan 9-kor ébred). Enni kutyafuttában szokott, vagy koncerteken, inni meg csak vizet.

Napközben általában vagy fut valahova, vagy valamilyen programon vesz részt.

Estefelé szintén. Hajnalban érkezik a sátorhoz, csak beledől, és alszik, mert napközben lejárta mindkét lábát.

Előnyök: Egy hét alatt mintegy százötven program végiglátogatása és a tudat, hogy ezek egyenként háromszáz forintba kerültek. A Sziget minden zugának ismerete, mert mindenhol megpróbált átvágni, hogy spóroljon fél percet (persze félúton kiderült, hogy zsákutca, így visszafordulva két percet veszített).

Hátrányok: A legtöbb programnak lemarad az elejéről. Az emberekkel való találkozás általában kimerül egy pillantásban, esetleg egy „Szkjúzmi!”-ben, amit az előttük/mellettük való elrohanás közben kiált oda.

A következő csoportot az apolárisoldószer-alapú létformák jelentik, akiknek az életcélja az etilalkohol-szint állandó (>0) értéken tartása.

Kellékek: Pénz, pénz, pénz. Esetleg mobiltelefon. Profiknak pokróc.

Viselkedés: Beköltözés előtt a K–hídnál elfogyasztja az otthonról hozott nedűt, aztán már úgy megy át a csomagvizsgálón, hogy beint az őröknek, hiszen a nyakába kötött pokrócon kívül nincs semmije. Bent aztán kezdetét veszi egy bonyolult matematikai függvénnyel leírható mozgás, mely három fő fázisra tagolható: alvás, ivás, szórakozás. Ezekben az a közös, hogy teljesen függetlenek a helyszíntől, azaz alvásra a bokortól kezdve az idegen sátráig minden jó, ivásra szintén, szórakozásra pedig ugyanolyan alkalmas az Iron Maiden-koncert, mint a Vietnámi Nemzeti Vízibábszínház előadása.

Előnyök: Sok-sok színes-szagos élmény, a másnaposság hiánya (a szintentartás miatt), sok és érdekes új ismerős.

FESZTI KÖRKÉP

Hátrányok: Drága, főleg ahhoz képest, hogy mire emlékszik utána. Könynyű egy alkalommal elhagyni az összes pénzt, a telefont és az alsónadrágot is, ekkor általában életbe lép a gazdaságos mód.

Az utolsó nagy csoport a gazdaságos szigetelőké, akik igyekeznek a költségvetésüket minél kisebb negatív értékre kihozni, profik akár pozitívra is. Munka persze kizárva.

Kellékek: Semmi. Pont ez a lényeg.

Vagy ha mégis, akkor otthonról a nagyiék sátra, meg pár takaró, amit a család már régóta ki akart dobni. Kartonpapír és filctoll (lásd később). Jegy tilos.

Viselkedés: Reggel kel, mert annyira azért nem sikerült jól az előző este, meg aztán reggel még elég kevesen vannak az emberek ahhoz, hogy elindulhasson vadászni. Ugyanis a gazdaságos szigetelő részben vadászatból tartja fent magát, méghozzá nem is akármire, műanyag söröspoharakra vadászik.

Dél tájban gyakori látvány a pár száz pohárból álló tornyot egyensúlyozó vadász(ok) látványa, amint a beváltóhely felé igyekeznek, hogy ott mindenféle értékes holmira váltsák. Délutánra a tömeg miatt kockázatossá válik a hajolgatás, meg hát melegben a kutyának sincs kedve cipekedni, így a gazdaságos szigetelő keres egy forgalmasabb utat, és leül egy saját készítésű táblával.

Példaszöveg: „Ninjas killed my family, need money for kung-fu lessons.” vagy a „Kérlek ne etess!” feliratú tábla az állatkertből, a megfelelő szócska kisatírozása után. Estefelé a legváltozatosabb dumákkal próbálnak ingyenitalt kunyerálni, általában sikertelenül, de a vártnál jobb eredménnyel.

Előnyök: Olcsó. Akár még pénzt is hoz. A műanyagpoharakért kapott alma az egészséges táplálkozás alapja.

Hátrányok: A kényelem, a nyugalom, és néha az emberi méltóság feladása.

Folyamatos, prérikutya jellegű radarozás az ellenőrök után, esetenként menekülés előlük.

Ezek persze végletek, valójában a legtöbb szigetelő nem sorolható be egyértelműen egyik csoportba sem, de jó eséllyel észrevehető rajtuk a fenti jellegek közül néhány. Csak nyitott szemmel kell járni. Persze a Szigeten kell járni, mert azon kívül ők is ugyanolyan emberek, mint mindenki más, csak a csuklójukon hordott szigetelőszalag mutatja, hogy mit tettek a nyáron.

Z

FESZTI KÖRKÉP

Ezt Figyeld OTT!

Kedves B.!

Gondoltam, írok neked az idei EFOTT-ról, végső soron neked köszönhetem a hetijegyeket (inkább mentél a „legaljára”, na, ott mi lehetett?). Kicsit morcos voltam, hogy az első napról nem engedett el az oszt.vez. hely. Rozika, de hát nem a legyek hordják össze a sörrevalót, tudod. Szóval az utolsó munkanap azon a héten szerdára esett, aztán az inget bevágtam a szekrénybe a többi közé, és minden vadkempinges tudásomat összeszedve berámoltam a táskám, és elindultam Bajára.

Baja mellett nőttem fel, nekem térkép e táj. A hosszú vonatozás végére már ráérősre kapcsolt a napsütés, azért sikerült eljutni a Duna és a Sugovica (Sugó, ahogy a helybeliek hívják) által körbeölelt helyszínre. Az útra ragasztott lábnyomok vezették lépteimet, aztán ahogyan közeledtem, egyre sokasodtak a táskás fiatalok, és mindennemű és korú népek járkáltak le és fel a hídon, amely a Petőfi-sziget egyetlen általam ismert kapcsolata a külvilággal. Útközben felszedtem a két helyi havert, E.-t és P.-t, akik ekkor már zavarodottan beszéltek, illetve mindig megakadtak, ha megláttak egy jó nőt, szóval ők, annak ellenére, hogy erőszakkal fejtették le rólam a cuccaimat segítség gyanánt, inkább lelassítottak a bejutásban. Bent már minden klaffolt, gumiszalag a csuklómra, sátorvas a földbe, hálózsákom a többiekéi közé. Aztán ez utóbbi pontos illeszkedése olyan meghitt hangulatot kölcsönzött a kis háromszemélyesünkbe, amelyben sötétség, szúnyogok, meleg, illetve aktívan pihenő hatvanezer ember mint külső zajforrás alkották a szórakoztatást alvás helyett. Nem sokáig gondolkoztam azon, hogy kerüljem ki, hogy a haverokkal minden éjszaka álmunkban honfoglalózzunk a méterhetvenszer ugyanennyi alapterületért – tulajdonképp a legegyszerűbb módon oldottam meg: minden éjjelemet átbuliztam legalább négyig, és aztán pihi délig.

Nem volt ez olyan rémisztő, mint aminek látszik. A lehetőségek garmadája várt engem ott azon a szigeten. Kétszer-háromszor körbejártam megbizonyosodni, hogy ami a kiadott térképen még hatalmas bakinak tűnt (nagyszínpad mellé 100 m-rel az egyik legnívósabb sátras színpadot tenni), az tulajdonképpen menynyire megkönnyíti a dolgát a haveri körnek, amely a hét során folyamatosan változott, új arcok léptek bele órákra, hogy aztán nagyon régi, „rád sem gondoltam sokat gimi óta” érzésű egykori osztálytársakkal fussak össze. Emitt F. adta az ívet az új szerzeményéről, a híres magyar folyó (amelyik nem a Duna) nevét viselő lábbelicsalád egy tagjáról, míg egy másik helyen már a végzett menedzserrel üdvözöltük egymást ordítva a pult előtt. Harmadik helyen P. bemutat egy párnak, akik elvisznek a helyi főiskola kollégiumának erkélyes szobájába, sóletbabot nyomnak belénk, és végre nem a lónyálat isszuk.

Mert a legrosszabb a lónyál (a fesztiválsör), amikor kimegy belőle a hideg és a szénsav, és így már a kecskék se innák meg – ennek ellenére folyamatosan vesszük nappal, hogy legyen valami dolgunk a nagy lődörgésben. Én néha „mentes vizet” is vettem mellé, nem akartam úgy elkészülni a kiszáradástól, mint tavaly, viszont így meg jól körberöhögnek, hogy miért vizezem még pluszban a sört, se nekem, se nekik nem lett semmi bajunk. A gyomrunk a rendszertelen étkezésektől néha kicsit szenvedőre fogta, de a fesztbetegségeket te is ismered.

Bejártuk nem egyszer a helyszíneket: civilsátraztunk, többnyire óvszerért, bár a honvédelmi ajándékpólókból is szereztünk legalább két méretet fejenként. Láttuk az egyetemek sátrait (a mi kis Műegyetemünknek volt az egyik legrumlisabbja, de sokan mentek be egyet szipkázni). E. haverom megint máshol benevezett pókerezni:

XXXVII./1. keményen tolták a fiatalok egy nagyobbacska sátor alatt, ahol fotózkodtunk hosztesszel, beszélgettünk az egyik asztaloknál melózó sráccal, aki azért más színben látta a hetet, mint a közönség.

Elcsatangoltunk Baján is mindenfelé, voltunk egy zártkörű kocsmában, ahol három cent jófajta alföldi pálinkát kérvén a felszolgáló óriás annyit mondott, hogy felest kapok, három centért nem koszolja össze a poharat. Azt hiszem, idén ott nevettem a haverokon/haverokkal a legnagyobbakat. Aztán később egy lány onnan azonosított, amikor a Tankcsapda után tüzet kért.

Nem adtam neki, de az almájába azért beleharaptam.

Mit mondhatnék a koncertekről? Nem is azért mentem, hogy a magyar zenei közélet piedesztálra (ezt a szót így kell írni?) emelt zenekarain ökörködjek, az Omega lézersó még nem hat meg az én koromban, a tizenévesek által körülrajongott bálványocskákból pedig már kinőttem. Hanem volt egy-két helyi, vagy éppen nem orrba-szájba-emerkettőbe tolt zenekar is, azokon mértéktartóan ugyan, de jót szórakoztam. Aztán éjjel buli minden kitüntetett helyen, sok sör, sok lány, karaoke, diszkófények. Másnap délben hidegzuhany, i love toi–toi, műszakkezdő korsó, chill out.

Néhány programról lemaradtunk. Na jó, sok programról lemaradtunk, de ez így volt jó, lazulva, ücsörögve, sörözgetve.

Néhány esemény egymással párhuzamosan ment, ez főleg akkor volt gáz, amikor elindultam a nagyszínpadhoz a Borzot megnézni, de útközben éppen azt üvöltötte az ember, akit Bauxitnak hívnak, hogy „Ú, milyen állat ez a kétéltű béka, hétdanos béka, fickós kis béka” – na, erre ottragadtam Belgán, szétugráltuk kollektíven a pólóba akasztva hagyott napszemcsimet. Másnap mondják a haverok, hogy különösen jó volt a Kispál és a Borz is. De lehet, hogy ők is részegek voltak. A Neón lebzselő, szőke, kétpetéjű lányikrek építészkaros fele és a ’csapdára csápoló hazai csapat közül is fájó szívvel kellett választani. De azért örök emlék ez a hét, még egy darabig biztosan.

Mondták sokan, hogy ennél alább hogy süllyedhetünk a szemétben, mi ízléstelen, adót nem fizető fiatalok – dorbézolunk, tombolunk. Én csak nevetek most rajtuk, majd még ráérek beállni a munka után pihenni vágyók közé, addig ilyenekkel ütöm el az időmet, kedves B.!

Ölel régi barátod, G.

15

Elektronikus burzsoázia Megérkeztünk, meleg volt. Felvertük a sátrat, meleg volt. Elkezdtünk folyadékot keresni, mert meleg volt, majd egyszer csak szembe jöttek jimmiék, sörrel. A sör hatásos volt, mert meleg volt.

A 2009-es Balaton Sound első délutánja ebben a szellemben telt. Reggel indultunk, úgyhogy sok időnk volt még az első minket érdeklő programokig, nekiindultunk hát felfedezni a Balaton-partot, azon belül is egy három négyzetméteres árnyékot egy fa tövében, ahonnan mindig más indult sörútra.

Az a bizonyos első minket érdemlő program a Nouvelle Vaguekoncert volt, amit már tavaly megnéztünk volna az A38-on, ha nem olyan mocskosul drága, így viszont az amúgy burzsoá árú fesztiválon kimondottan megérte az egy koncertre lebontott összeg alapján. A francia, punkot és new wawe-et igencsak átdolgozó zenekar nagy kedvencem, megalapozták az este hangulatát, amit amúgy sörözéssel, táncolással és Carl Coxszal folytattunk, utána MR2 DJ set kifulladásig.

Felállítottuk a „hajnal első hasadta” szabályt, miszerint ekkor indulunk aludni. Így reggelre már vissza is értünk a sátorba.

Másnap reggel nem zavart ki a napsütés: délután háromig esett.

Reklám: a Quechua soha nem ázik be. A kora délutáni sörözés ez okból elmaradt, de nem is baj, hiszen minden erőnkre szükség volt a Sound egyik legnagyobb attrakciójához, a Kraftwerkhez. És amúgy is, ekkor már fröccsöztünk.

Bánatomra Neo és Péterfy Bori egyszerre volt, így a társaság kettészakadt, én maradtam egyedül a hülye lányos ízlésemmel, Panki jimmiékel és a fröccsökkel (mocsok).

Kraftwerkre előreverekedtük magunkat, és láthattuk, amint négy vén fallosz MSN-ezik egymással a színpadon. Közönségkommunikáció, beleélés, mozgás nulla, mégis zseniális volt az egész. Koncert közben láthattuk jimmi számtalan audiovizuális ejakulációját, pár barna diákos srác fölemelt a tömeg fölé, hogy lássak (köszi), az Orion űrhajó felszállt, és nem mindenkit tett le a végén.

Egy Fény magunkhoz térített, majd tovább folyt létezés és az alkohol a „hajnal első hasadtáig”.

Mikor a nap forró sugarai kitessékeltek a sátorból (aka hőguta), és megszereztem az első kávéinkat, végre ténylegesen felfedeztük a Sound területét. Hát nem volt nagy durranás, de legalább a víz is hideg volt az előző napi esőtől. Persze a Heineken-igluk csábítottak a nagy melegben, és tényleg: jéghideg sört adtak, akkor nem is olyan vészesnek tűnő áron (szomjan halás szélén semmi sem túl drága).

Találkoztunk pár sulitárssal, az „ingyenribik” a hátsójukat mutogatták egy fényképezőnek szopóálarcban, igazi nyárdélutáni idill (volt, amíg észre nem vettek, és el nem kezdtek üldözni a seggükkel).

A zenei élet itt a Kyoto Jazz Massive-val kezdődött, amit ugyan nem ismertem előtte, de meggyőzött. Utána rögtön nyolctól Brains, a magukat az egyetlen „drum’n’brains” zenekarként definiáló, nagyszínpadhoz még épp fiatal zenekar, akik többnyire a lábam széttáncolására kényszerítenek. Sajnos azonban alapvetően csalódás volt a koncert, mivel az említettekkel ellenben nagyszínpadon volt, amin nem találták a helyüket. Ettől függetlenül örültem, hogy az Orbitalról azt sem tudom, hogy mi, és nyugodt szívvel hagytam el a helyszínt, lángosozni.

Ez volt a nagy pech, ugyanis kiütött, az est további részéről lemaradtam, effektíve a sátorban döglődtem, Eric Morillo helyett – ahova a többiek se jutottak be, hehehe.

Utolsó nap az ember mindent akar egyszerre, ami addig nem volt, ezért cserébe elveszt valamit, ami addig volt: a hangját. Egy szót alig tudtam kinyögni, a kezemre felírt legfontosabb kifejezésekkel – úgy mint „sör”, „bor”, „kapd be a bal bokám”, „mint ide Kenya” – kommunikáltam a külvilággal, ami jóízűen (kárörvendve) röhögött rajtam.

A „bor” és „víz” feliratok egyidejű felmutatásának gyakorisága lett a „befröccsözés” nevű jelenség fő okozója, ami nem volt túl előnyös Harcsa Vera konvencionális élvezetéhez: a közönség megbotránkozva

16

FESZTI KÖRKÉP

vette tudomásul, hogy elszállás helyett pattogunk, szappanbuborékokat fújunk és gyilkolunk, illetve a leg-oda-nemillőbb pillatokban röhögünk föl (én inkább vinnyogtam, hanghiány okán). Ezért aztán a koncert felénél ki is mentünk, sörbe fojtani meg nem értettségünk bánatát.

Készültünk az esti Mobyra. Nagyon. Nekem ez volt az, amiért tényleg megéri egy Szigetnél is drágább fesztiválra látogatni. Az előzenekarként fellépő Röyksopp azt sem tudta, hol vagyunk (hogy miért, az kérdéses), mindenesetre a koncertet az elején be is fejezhették volna a „This is the first time we are here in the ..ööö… ööö… LOOK, A BUNGEE JUMPER!” mondatukkal, mi legalábbis angolosan távoztunk a Balaton-partra, amíg le nem

másznak ezek a bohócok a nagycirkusszal összetévesztett színpadról. És jöttek. A Moby. Teljes életnagyságban. Valami olyasmit élhettem át, amit mások a Kraftwerk előtt (/után): ezután már igazán mindent láttam (persze ez később Szigeten a Pendulum után is így volt, de azért abban a pillanatban nem gondol az ember a többi ugyanolyan pillanatra).

Várakozásaimhoz képest sok volt a pörgős szám, mikor én lebegni akartam, de hát nem mindegy, hogy letáncolt lábbal vagy anélkül teszem ezt? Mert természetesen a kedvenceim majd egytől egyig elhangoztak, valószínűleg úgy lehetett röhögni a fejemen, mint két nappal előtte jimmién, úgyhogy megérte a csillagászati összeget a négy nap.

Mindent összevetve arra jutottam, hogy jövőre is megyek, hiszen ha az ember 361 napig metál, akkor is megengedhet magának négy nap elektronikus burzsoáziát.

kacka

FESZTI KÖRKÉP

„Áldott ez a hely” Tolcsvay Béla

XXXVII./1.

Lendület. Leginkább így tudnám egy szóval jellemezni a 2009. július 17-19-én rendezett Regejáró Misztrál Fesztivált. Lendületes zenék, lendületes koncertek, lendületes vihar, lendületes szervezés és úgy egészében lendületes – na jó, inkább perdületes – forgatag. Nagymaros ismét egy varázslatos, élménygazdag hétvégére látta vendégül a regejárókat.

Amikor az ember először keveredik el a Regejáró Fesztiválra, jellemzően ismerkedik mindennel, ami mozog és zenél. Annyira új, annyira egyedi a rendezvény hangulata azok után, amit a mindennapok könnyűzenei címkéje alatt megismertünk, hogy az erre való ráhangolódás, mindennek a megismerése, feldolgozása szinte kábító.

Aztán másodszor már ismerős arcokat keresünk, de ehelyett leginkább új ismerősöket találunk, szerzünk, és rájövünk, hogy még mindig mennyi megismerésre váró együttes, zene, hangulat vár ránk.

Ha eddig kitartottunk, netán elmegyünk harmadszor is, akkor egyértelműen vannak már kedvenceink, akiket viszont szeretnénk látni. Én is úgy készültem, hogy megnéztem a programot, és vastagon aláhúztam, akikre mindenképpen időt szakítunk. Jövőre pedig még többen lesznek, mert persze, hogy voltak, akikbe nem lehetett nem belebolondulni. Csak mondjuk jobban kell figyelni, hányadik sorba ülök.

A Regejáró Misztrál Fesztivált nyolcadik alkalommal látta vendégül Nagymaros. A 2002-ben szervezett pár koncertes örömzenélés háromnapos komoly rendezvénnyé nőtte ki magát, és immáron öt helyszínnel, vásári forgataggal, változatos zenei kínálattal és fellépői között olyan nagy nevekkel várta az érdeklődőket, mint Tolcsvay Béla, illetve a fiatalabb generációból a Makám, és maga a főszervező Misztrál együttes.

A fesztivál eredeti célja már a kezdetekben az volt, hogy a zenés szórakoztatás mellett valódi kulturális élményt nyújtson, és megtalálja a kapcsolatot a versek, a művészeti gyökereinket jelentő népdalok és népzene, valamint a kortárs könnyűzene között. Az egyes előadók mind a maguk módján, a saját szájízüknek megfelelően értelmezik ezt a kapcsolatot, és épp ennek köszönhető az egész Fesztivál üzenetének megértése, vagyis hogy kóstolgassuk az élet és a zene adta örömöket, és ismerjük fel, ismerjük meg az öröklött értékeinket, tiszteljük őket és keressük, sőt találjuk meg a helyüket a mindennapjainkban.

Ezen a fesztiválon annyira markáns a zene ösztönössége és természetessége, hogy akaratlanul is ledönti a tudatunk húzta gátakat, helyet adva gondolataink szabad áramlásának, így szinte önkéntelenül értjük meg a versek és dalszövegek mélyebb mondanivalóját. Nem kábítás ez, éppen ellenkezőleg: a gondolkodás, az elmélyülés képességét szerezzük vissza a saját magunk építette pózok levetkőzésével.

A Regejáró az évek során persze újabb célokat is megfogalmazott az alapvető mellé. A Fesztivál remek találkozóhelynek bizonyult a hasonló stílusú és ideológiájú zenészemberek számára, és új barátságok születhettek, melyek még szerencsésebb esetben egy-egy közös lemezt is eredményeztek. S mivel e zenészek valóban céllal zenélnek, fontosnak tartották az utánpótlás támogatását is, így született meg a Dalnokverseny gondolata, ahol néhány szám erejéig fiatalabb együttesek is bemutatkozhatnak a Fesztivál nagyszínpadán. A Dalnokverseny során egyrészt szakmai zsűri értékeli a fellépőket, ellátva őket tanácsaikkal, de ami igazán kitüntető, hogy a győztes felléphet a következő évi Fesztiválon egy teljes műsorral.

Azok után, ahogy az eddigiekben megismertük a főszervező Misztrál együttes és rendezőgárdájuk értékrendjét, szándékait, már nem is meglepő, hogy az elmúlt években összeszövetkeztek a SINOSZ-szal (Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége), és a tavalyi Fesztivál óta jeltolmácsok segítik a dalszövegek megértését, illetve a lehetőségekhez mért mennyiségben olyan indukciós tekercsek, melyek a székekbe szerelve a siketek számára is érezhető rezgéssé alakítják a zenét.

A siketek és nagyothallók mellett idén már a kerekes székes közönség is jelentős számban élvezte a Fesztivál örömeit, így a Misztrál újabb lépést tett a „kultúra akadálymentesítése” felé.

Na jó, ennyi objektivitás már bőven megfekszi a gyomrunkat, szóval térjünk rá a lényegre. Az idei fesztivál szokás szerint varázslatos volt, és persze, hogy újat adott.

Pláne, hogy most másodmagammal indultam, és így külső szemlélőként élhettem át az újdonság varázsát, míg én kifejezetten vártam a csattanókat.

Július 17-ére menetrend szerint megérkezett a kánikula és a beígért vihar a hétvége kellős közepére. Namármost a vonatok korántsem közlekedtek ilyen pontosan, pedig az ő menetrendjükhöz elvileg könnyebb lenne igazodni. Rutinos vasútjáróként hagytunk azonban egy órát a Keleti-Nyugati maratoni távra, ezáltal maradt még néhány percünk a második vonat indulása előtt.

Nagymarosra pedig még így is kasszanyitás előtt érkeztünk, s mivel a bazársor már bontogatta szárnyait, alaposan volt időnk körülnézni a házi lekvárkülönlegességek (fokhagyma, csalán, rózsaszirom, csak hogy néhányat említsek), a fazekas

és ólomüveg dísztárgyak és díszgyertyák között, átböngészni a könyves- és zenét kínáló pultokat, megkóstolni a fehér-, piros-, feketeribizli- és málnaborokat, valamint megismerkedni az árusok humorával („az nem eladó, csak kiállítási darab”).

Végül azonban megszereztük a jegyünket és a szálláshelyünket is, majd némi diólekvárral gazdagodva elfoglaltuk az iskolát.

Na jó, csak egy termet. Oké, azt sem teljes egészében. Mire az első koncert kezdődött, már a régi bandával is megtaláltuk egymást, amely tavaly az iskolai portaszolgálatos lószőrékszer-készítő lányok körül alakult ki. Átbeszéltük az egy év történéseit, gyors leltárt tartottunk, hogy kivel melyik koncerten futunk össze, majd belevetettük magunkat a fesztiválosdiba.

A templomkert barátságos zöld lankái és a koncertek közepébe szolidan belekonduló templomtorony harangja, a gondolatok háza árnyékos játszótere a visegrádi vár impozáns díszletével és a Duna–parti színpad a széksorokkal, valamint a füstölgő kenyérlángos-kemencével barátságosan fogadott, és a legkényelmesebb helyeket ajánlotta fel nekünk a zene maximális élvezetéhez.

Misztrál-koncertből a hagyományokhoz hűen kettőt hallhattunk, habár a Gondolatok házában tartott bensőségesebb, meghittebb koncert lassan kezdi kinőni a kerthelyiséget, mert már alig fért be a közönség, sőt, akadt, aki így is a kapuban állva, fél lábbal az utcán hallgatta a muzsikát.

A mászókán csüngtek, a padsorok dugig, a fellépőtér teljesen körülvéve. Jövőre talán tribünöket kéne eszkábálni, vagy beüzemelni a kerítést is pad helyett.

Az első nap négy koncertje és az esti táncház kellemesen megalapozta a hangulatot, másnap pedig valóban dörgő volt a légkör. Szombatra ugyanis megérkezett a meglepetésvendég, a vihar. Ő olyan a fesztiválokon, mint a Professor Emeritus nálunk, akkor és abból tart előadást, amiből és amikor akar. Hát, a vihar pont akkor akart Wagnert játszani, amikor a Nagyszínpad megkezdte volna délutáni műsorát.

A Dalnokverseny még rendben lezajlott, csupán szélvihar és ennek következtében platánkéregeső volt, de délután háromkor már alkonyodni kezdett, és a technikusok leszerelték a hangfalakat, és felszerelkeztek ponyvákkal.

A vihar előtt még részesei lehettünk egy igazán egyedi élménynek. Akik már hallgattak templomi hangversenyt, azok tudják, miről beszélek, a többieknek segítsünk elképzelni. A templomoknak eleve nagyon

17

FESZTI KÖRKÉP jó az akusztikájuk, azon egyszerű oknál fogva, hogy régen nem volt ilyen fejlett a hangosítás technikai háttere, így az épületek kialakításával igyekeztek elérni, hogy misén az utolsó sorokban is tisztán hallják és értsék a papot. Ez az oka annak is, hogy a templomi orgonáknak olyan varázslatos, magával ragadó hangzása van. Mindazonáltal ez minden zenész, főleg az erősítés nélküli zenészek álma. Náluk jobban csak mi, a hallgatóság élvezzük ezt a csodát, ahogy a Vándor vokál „hármashangzata”, majd a Misztrál férfihangjaival kiegészült kórus varázsolt el minket a katolikus templom falai között.

A szervezőket dicséri, hogy ezután röpke másfél óra alatt beszervezték a két színpad párhuzamos koncertjeit a Művelődési Táncházba – igaz, a széksorok pakolásánál mi is segítettünk – és ezt körülbelül tartani is tudták a hajnali hármas műsorzárásig úgy, hogy egy koncert sem maradt el, és még a megérdemelt ráadások is belefértek.

Persze ettől a ponttól kicsit megváltozott a hangulat. Egyrészt ki-be csukogattuk az ablakokat, mert a fázósabbak zárt ablakot szerettek volna, a többiek meg néha

levegőt kapni. Átlengte a helyiséget a fülledt pára, de tulajdonképpen egy cseppet sem lankadt a lelkesedésünk. Sőt!

A programoknak ez a fejezete igazán élénken él bennünk. Ennek egyrészt az az oka, hogy egy méltán szabadtéri nagyszínpadra tervezett koncert hangulata a térfogat csökkenésével fordítottan arányos. A falak audionális reflexiójának következtében a hangerő hasonlóképp viselkedik. És ha egy ilyen közegben szabadon eresztjük a Hollóéneket a maga két egészalakos dobjával, a dob és gong állványával, két kecskedudával, egy fidulával és lábanként egy csörgővel, ezt fűszerezzük középkori és honfoglaláskori hangzással, valamint a portyázó magyarokat

18

megszégyenítő lendülettel, akkor a hatás nehezen kiszámítható. Ezután a cseh Tomáš Kočko és zenekara a lendületesen hangulatos gitár- és hegedűzenével szintén élményszámba ment. Bognár Szilviék fülbemászó dallamai, valamint Szabó Sándor és Cziránku Sándor elgondolkodtató fellépései pedig kellemes pihenést adtak a dobhártyánknak és az agysejtjeinknek, mielőtt a Misztrál ismét színpadra lépett, és a hevesebb számaikat felvonultató koncertjükkel feltették az i-re a koronát, azazhogy ők voltak a pont a tortán. Vagy valami ilyesmi.

Erre az estére valóban felszakadtak a gátak, eggyé olvadtunk a zenével, a versekkel, a többiekkel, még a mellettünk robogó Dunával is. Átjárt minket valami, és szinte harapni lehetett a harmóniát, amikor átsétáltunk Tolcsvay Béla koncertjére, aki jó reggelt kívánt e korai órán, hiszen már egy óra felé járt az idő. A Béla Bátyánkkal együtt töltött zenés esteket nem tudom koncertnek nevezni. Ő tulajdonképpen ül egy szál gitárral, nem is előttünk, de közöttünk, Európa szívében, Nagymaroson, a Regejáró Misztrál Fesztiválon, és mesél nekünk az életről, a világról, olykor-olykor dalban mondva el gondolatait, mint egy igazi regös, a Magyeri törzs regöse. Ő nevel minket. Tisztességre, becsületre, az élet és a zene szeretetére. Az igazság és a Haza szeretetére. És ahogy leültünk most is köré, hallgattuk őt, énekeltünk vele, és ő énekelt velünk, kicsit mind ott álltunk a Tolcsva hegy oldalában, a kis kápolnánál, amelyről szólt nekünk, és éreztük, hogy nem csak a gondolataink helye, de az a hely, ott a nagymarosi Duna-parton, és minden hely, ahol együtt vagyunk és boldogok vagyunk, az áldott hellyé válik, s a végén együtt kívántuk, hogy „áldott legyen mindig ez a föld!” Így tehát harmadnapra már jócskán ápoltuk a szellemünket és a lelkünket, és tisztességgel lefárasztottuk a dobhártyánkat, a táncosabbak a lábukat is két táncház alatt. Várt azonban még elég érdekesség.

A Hetedhét, a Miújság és a Túlpart bensőséges hangzása ekkor már felkészülten ért minket, és könnyen magunkhoz engedtük a lágyabb dallamokat, hogy aztán a Makám lendületesebb számai és

egyedi, népi alapú, mégis modern stílusa másik oldalról is megtámogasson. Nyeső Mari velünk együtt ünnepelte, hogy végre kiadták új lemezét, amit személy szerint mindenkinek ajánlok, mert olyan tömény humor és derű árad majd minden dalából, hogy az kihagyhatatlan.

Akárcsak Nemes Levente tizenkét húros gitárral és a régi sámánok vándorlelkével támogatott dalai. Mai napig zavarba hoz, hogy Levente amíg beszélget, felkonferálja a számait, addig halk szavú, szolid, félénk ember hatását kelti, ám ha elkezd énekelni, előtör belőle az ősidők farkasa, és még Csaba királyfi is visszafordul egy pillanatra, hogy jól hallja-e, amit hall.

A Fesztivál záró nagykoncertje ezúttal a Kerekes Band fellépése volt. Ez a koncert hasonlított leginkább egy hagyományos progresszív rock koncerthez, némi népi hangszerelési támogatással.

A „banda” hangzásvilága bármelyik mai rockbandáéval felveheti a versenyt, és azáltal, hogy a moldvai dallamokat, a pergő furulyameneteket beépíti a zenéjébe, megteremti azt a karaktert, ami igazán egyedivé teszi a repertoárját.

Akiket ezután nem hívott a puha ágy/hálózsák ígérete, még két program közül választhatott: megkezdődött a búcsútáncház, és Kátai Zoltán is lantja húrjai közé csapott, hogy históriás énekeivel visszarepítsen minket abba a korba, mikor a túlparti Mátyáskútból még valódi bor folyt, és Janku vajda (értsd: Hunyadi János) volt az ország kormányzója. Kissé dideregve hallgattuk végig a bárd dalait, és a történelmi szemle alatt mi is átfuttattuk emlékezetünkön a hétvége eseményeit. Ha úgy vesszük, kulturális utazás volt ez, ha úgy tetszik, időutazás vagy egyszerűen a szabadlelkünk vándorlása az életfa lombjában.

A Regejáró Misztrál Fesztivál vasárnap este véget ért, de mi adtunk magunknak még egy napot Nagymaroson, így végignézhettük, hogy alakul vissza a bazársor és a nagyszínpad „egyszerű” főtérré, hogy nyílik meg ismét az út a komphoz, és miként szivárog el egyre több regejáró az óránként-félóránként induló vonatokkal, míg végül csak maroknyian maradtunk.

Kerek élmény volt az idei fesztivál. Ez volt például az első Regejáró, hogy mindennap „tisztességes” ebédet ettem, és abban is első volt, hogy megvártam a hétfői napfelkeltét. Sok mindenben olyan volt, amilyenre vártunk, sokban pedig egészen más. Adta a maga elvárható egyéniségét, és élvezhettük a nyugalommal teli izgalmakat.

Igen, azt hiszem, ha egy szóban kéne jellemezni a fesztivált, azt mondanám: lendület. Magával ragadó, lelkesítő harmónia. Lendület, hangulat, jót mulattunk!

Köszönjük!

Barkóczi Gergely

FESZTI KÖRKÉP

Dwa piwa prosze!

XXXVII./1.

Öt nyár, négy hazai, hét külföldi fesztivál. Ez lenne röviden a személyes fesztiváltörténetem, és ez a látszat ellenére nem dicsekvés, hanem szomorúság. Ez pedig nem önsajnáltatás, épp csak annyit jelent, hogy aki próbál nagyjából együtt mozogni a világ releváns popzenéjével, annak bizony legtöbb esetben ki kell tennie a lábát az országból. De még mielőtt megpróbálnám azokat kiengesztelni, akik az elmúlt években határon belül is rendszeresen jól tudták magukat érezni bizonyos fesztiválokon, berekeszteném a magyarázkodást, és megpróbálom egy bizonyítottan élő, gyakorlati példával elmesélni, mi az, ami nálunk nincs, máshol van, és jó.

Talán meglepő, de nem valamelyik menő nyugati országról lesz szó, hanem egy olyanról, amely az elmúlt évtizedek fontos történéseit tekintve hozzánk hasonló utat járt be, nagyjából velünk azonos az egy főre jutó GDP-je, így nem feltétlen várnánk, hogy bármiben is nagyon lelépnek minket, pedig de – ez az ország Lengyelország. Hogy pontosan miben szerencsésebb az ő csillagállásuk, mint a miénk, azt nem könnyű megmondani, de érezhető, hogy a lengyelek sokkal inkább részei annak a nemzetközi popzenei életnek, aminek mi nem, azaz nem csak esetileg látogatnak el hozzájuk aktuális és fontos előadók, és még csak nem is egy olyan rendezvényük van, amitől ezt már évről évre lehet várni. Az első vonalban ott van a „lengyel Sziget”, az Open’er, ahol az idei húzónevek ugyan nagy átfedésben voltak pont a Szigetéivel, cserébe a kinti felhozatal másik fele izgalmasabb (vagy legalább frissebb) volt, egy rakás olyan előadóval, akik még nem voltak nálunk, pedig lehettek volna, vagy épp már „illett volna” lenniük. Ilyen az Arctic Monkeys, a Crystal Castles, a Kings of Leon, Santigold, a Peter Björn and John, az M83, a Gossip vagy a Late of the Pier (Emilíana Torrini is csak azért maradt ki a sorból, mert a napokban járt nálunk).

Az igazi más azonban még mindig nem ez, hanem a Katowicétől nem messze, Myslowicében megrendezett Off fesztivál. Itt látszólag sutba dobva minden gazdasági racionalitást, valóban alternatív, kísérletező, a finnyás kritikusoknak is tetsző zenekarokat léptetnek föl, de pont ennek a következetes filozófiának köszönhetően a közönség is csak összejön valahogy.

(Akinek esetleg a kritikusokkal szemben vannak ellenérzései, azzal maradjunk anynyiban, hogy ők is ugyanúgy működnek, mint bárki más, szeret-nemszeret alapon hallgatnak zenét, csak épp a nagyobb élményanyag miatt érzékenyebbé válnak a klisékre. Emiatt esnek ki az általában sablonokból építkező mérhetetlen népszerűségű előadók, vagyis nem arról van szó, hogy azon élvezkednének, hogy az ő kedvenceiket legfeljebb húsz ember ismeri-szereti.) A kulcsszerep természetesen itt is az interneté, mert sok fellépővel szinte csak ott lehet (egyelőre) találkozni. Az olyan régimódi dolgok, mint netes zenei magazinok és blogok (figyelem: nem myspace) önmagukban képesek

népszerűvé tenni együtteseket, még ha a „való életbeli” ingerküszöböt sokszor nem is lépik át.

Ennek megfelelően (ha mindenképpen kategóriákban akarunk gondolkodni) az Offot nyugodtan nevezhetjük alterpopfesztiválnak, még ha egyesek szerint ennek a címkének nincs is semmi értelme, mert önellentmondás. A fesztivál alapítója, főszervezője egy egykor nemzetközileg is sikeres lengyel zenekar (a helyszínt adó településről elnevezett Myslovitz) frontembere, Artur Rojek, aki volt akkora patrióta, hogy egy amúgy teljesen élettelen iparvárosba hozza ezt az eseményt. A fejlődés tapintható: míg tavaly kevesebb nagy név volt megtámogatva helyi és nemzetközi kis érdekességekkel, addig idén a Pitchfork internetes zenei újság (és így számos zenebuzi) kedvenceinek jó részét leszervezték. A kempingkörülmények ugyan nem ötcsillagosak, és azzal a szabályozás-

sal is lehet vitatkozni, hogy egy külön elkerített kajálós-sörözős részen kívül nem lehet fogyasztani, de ezzel együtt nagyon kulturált az egész. A színpadokon igyekeznek átfedésmentes programot biztosítani, nincs por, nincs hatalmas tömeg, akik meg vannak, azok többségében tisztességes lengyel fiatalok, ami szintén elgondolkodtató. Idén még több külső helyszín volt külön napon különjeggyel, sajnálatos, hogy a templomos koncerten tavaly és idén sem sikerült részt venni. Amiken viszont igen, azokat még fölsorolás szintre is nehéz lenne összesűríteni, pláne akkor, ha a fellépők jelentőségéről is kellene szólni, de egy szemezgetésnek muszáj idekerülnie.

A tavalyi vastagbetűsök között ott volt a Mogwai, a Clinic, a British Sea Power, az of Montreal és az Iron and Wine, ezenkívül James Chance és zenekara, Caribou és a Menomena, valamint olyan érdekesség, mint a Modified Toy Orchestra és még egyebek. Kifejtve ez annyit tesz, hogy ott

volt a 70-es évek New Yorkjának jazzpunk/punk-funk feltalálója, egy elismert folkos-szakállas dalszerző-énekes, egy szandálos-zoknis matematikus, aki kicsit elektronikus pszichedelikus popban utazik, egy hat éve még jobb számokat író brit indie csapat, egy Megbütykölt Játékokkal zenélő Zenekar, a post-rock skót óriása, egy neopszichedéliáról barkácsdiszkóra váltó dalszerzőzseni és egy teljesen beteg, műtősmaszkban fellépő zenekar, illetve egy olyan trió, akik (hangszeres) dalaikat részben általuk írt szoftver segítségével rakják össze. Hogy melyik melyik, azt mindenki találja ki maga. Az idei évet csak még agyzsibbasztóbban lehet összefoglalni, ezért előre is elnézést. Volt poppunk a Thermalstól, felnőttes szomorkodás a Nationaltől, drogos-gospeles szépség a Spiritualizedtól, svéd ambient techno a Fieldtől, épp menő indie/twee pop a Pains of Being Pure at Hearttól, Velvet Underground-Jesus and Mary Chain keverék a Crystal Stiltstől, sodró garázsos prog rock a Crystal Antlerstől, és fájó, de még nincs vége. Volt ugyanis egy erős kanadai különítmény (újraértelmezett hardcore a júliusban Pesten is fellépő Fucked Uptól, hegedűs popzene az Arcade Fire-rel is együtt dolgozó Final Fantasytől, valamint a Wolf Parade egyik tagjának feleséges külön projektje, a Handsome Furs), volt kísérletezős zajrock (HEALTH), de a legnagyobb dobás a fesztivál utolsó koncertje volt: a fellépést lemondó amerikai tini, Wavves helyére behozták a poptörténelem egyik legfontosabb zenekarát, a Wire-t, melynek első három lemezét klasszikusként szokás tisztelni punk-, művész- és zenebuzi körökben egyaránt.

Nem mondom, hogy a fellépők mindegyikéért külön-külön is lehetne annyira rajongani, hogy kétszer nyolc órát érdemes legyen értük utazni, de így együtt akkora érdekességdózist jelentettek, ami szinte csak Spanyolországban, Nagy-Britanniában vagy Amerikában szokott előfordulni, így (mivel az árak az utazással együtt is versenyképesek a magyar fesztiválokéval, sőt) az érdeklődés és elszánás bőven elég lehet ahhoz, hogy jövőre ne csak húsz magyar legyen kint, és pontosan ugyanezek kellenek ahhoz is, hogy végül ne is kelljen egyáltalán utazni ilyen élményekért.

lemming

19

Beszámoló a MEE Vándorgyűlésről 2009. szeptember 8-10-ig került megrendezésre a magyar energetika és elektrotechnika talán legjelentősebb eseménye, a Magyar Elektrotechnikai Egyesület Vándorgyűlése. Az immáron 56. alkalommal megrendezett eseményen az energetikai ipar nagyjai évről évre egyre nagyobb számban vesznek részt. A konferencia és kiállítás résztvevői idén elérték a 650 főt. Az egyre növekvő, mára óriásinak mondható létszám miatt már a konferenciahelyszín kiválasztása is nehézséget okozott. A tavalyi, Egerben megrendezésre kerülő konferencia után idén Balatonalmádi, pontosabban a Ramada Hotel vált az előadások színterévé. A nagy létszám miatt az amúgy is jelentős méretű wellness szálloda mellett a környező kisebb hotelek is megteltek, és még így is Veszprémben szállásolták el a résztvevők jelentős részét.

A fő szervező a Magyar Elektrotechnikai Egyesület, amelynek havi, szakmai lapját, az Elektrotechnika című folyóiratot remélem többen is olvassátok. Az egyesületen belül azonban két főszervezőt még ki kell emelnem, akik igazán keményen dolgoztak az esemény gördülékeny lefolyásáért, egyikük a nemrégiben felvett, fiatal marketing kommunikáció és rendezvényszervező Szelenszky Anna, másikuk pedig a volt Kandós irodavezető, Güntner Attila. A Vándorgyűlést mindig egy nagyobb cég szponzorálja – idén a MAVIR ZRt. vállalta ezt a szerepet. Hartmann Bálint, Vokony István és jómagam az Energetikai Szakkollégium színeiben vehettünk részt a konferencián, rendezőkként.

A regisztráció már szeptember 8-án délután megkezdődött és folyamatosan tartott, mivel még az utolsó napon is érkeztek újabb és újabb vendégek. A Ramada szálloda és konferenciaközpont földszintjét pavilonok foglalták el, ahol a különböző energetikai cégek képviseltették magukat, mint például a MAVIR Zrt. az ABB Kft., a Diagnostics Kft. vagy a Magyar Villamos Művek Zrt., hogy csak néhányat említsek a közel negyven kiállítóból.

A kiállítás megnyitójára szeptember 9-én reggel fél kilenckor került sor. 10.00-kor kezdődött a plenáris ülés, melyet Kovács András, a MEE főtitkára vezetett le. A plenáris ülésen elsőként Konstantin Staschus szólalt fel az ENTSO-E európai rendszerirányítóról, majd Tari Gábor, a MAVIR Zrt. vezérigazgatója következett, mivel a Vándorgyűlés fő témája a magyar rendszerirányítás 60 éves évfordulója volt.

Ismertetésre került, hogy a gazdasági válság hatására jelentősen csökkent a villamos energiafogyasztás az országban és mivel ez térségünkre általánosan jellemző, a keletkezett nagyobb kínálat miatt olcsóbb lett az import, így hazánkban megnőtt a villamos energia import részaránya. Az egyenletes menetrend alapján vételező ipari üzemek leállásával a fogyasztói igények napi, heti ingadozása megnőtt. A hazai erőművek kihasználása alacsony, de egyenletesebb, mint a válság előtt.

2009-ben tovább nőtt a kötelező átvétel abszolút men�nyisége, és részaránya is. A piaci árakhoz képest drága kiegyenlítő energia következtében pontosabb a menetrendek tervezése, de több a leszabályozás. Kiszorultak viszont a

20

piacról a szabályozható blokkok. A rugalmas szekunder tartalékra krónikusan kevés ajánlatot kap a rendszerirányító.

Egyre gyakrabban előfordul, hogy egyszerre szűk a szabályozási tartomány fel- és leszabályozás esetén.

A MAVIR törekvései a jövőben az alábbiakat célozzák majd meg – hangzott el Tari Gábor előadásában: • rendszerszintű szolgáltatások piacának fejlesztése • termékek egységesítése • ajánlattevők körének szélesítése (kiserőművek) • szerződések és elszámolások módosítása révén ösztönzés a részvételre (pl. „market maker”-ek leszabályozásra is) • a szabályozhatóság megkövetelése minden újonnan piacra lépő termelőtől • A kötelező átvételes támogatási rendszer és a rendszerszintű szolgáltatások piaca közötti összhang megteremtése A szélerőművek terjedésével kapcsolatban megtudhattuk, hogy a közeljövőben a KÁT (Kötelező ÁTvétel; a megújuló energiaforrásból vagy hulladékból nyert energiával termelt villamos energia, valamint a kapcsoltan termelt villamos energia kötelező átvétele a Villamos Energia Törvény 9. § (2) bekezdése, valamint a kötelező átvétel szabályairól szóló külön jogszabály alapján létrehozott eljárásrend szerint) rendszer – jelenlegi 330 MW-ban maximált beépített teljesítménye – további, valószínűleg 410 MW beépített teljesítményű szélerőműves kapacitással bővülhet. Ez bizonytalanságot okozhat a rendszerszintű tartalékok lekötésének és igénybevételének helyes megítélésében, ezáltal növelheti a fogyasztókra továbbhárított költségeket, valamint tovább ronthatja a rendszer szabályozhatóságát.

Az új szélerőművek üzembe lépését követően több, és rugalmasabb tartalék lekötése válik szükségessé. A már ma is szűkös ajánlatokat feltétlenül bővíteni szükséges. Ehhez a műszaki feltételeket hosszabb távon az engedélyezési gyakorlat módosításával lehet megteremteni (új, rugalmasan szabályozható nagy erőművek, csoportokba szerveződő, szabályozható kis erőművek). Ösztönzőbbé kell alakítani a rendszerszintű szolgáltatások piacát, összhangot teremtve pl. a kötelező átvételes támogatási rendszerrel. Biztosítani kell a többlet tartalék fedezetét.

A plenáris előadásokat kávészünet követte, ahol üdvözölték egymást az iparban dolgozó régi ismerősök, és kellemes magán– illetve szakmai, üzleti témájú beszélgetések indultak. Ez a vándorgyűlés egyik legfontosabb érdeme, mert ez az egyetlen magyar energetikai rendezvény, ahol minden fontos ipari résztvevő kisebb-nagyobb számban képviselteti magát. Egyegy előadásblokk és rövid szünet után rendszerint kerekasztal-beszélgetéseket tartanak. Akinek hosszabb kifejtést igénylő kérdése támadt az előadások alatt és nem tudta feltenni közvetlenül az adott előadás után az időkeret miatt, az itt megkérdezheti, új ötletek születhetnek, a szakemberek közösen érvelnek–gondolkodnak az egyes témákon. Mindenki kedves Ödön bá’-ja (aki nem ismerné őt legalább is az Energetikai Szakkollégium előadásáról – Kerényi A. Ödön) rendkívül aktívan vett részt a konferencián, szinte minden előadáshoz

XXXVII./1. volt néhány megjegyzése. Természetesen most is kiemelte, mennyire fontos lenne megépíteni a szivattyús-tározós erőművet Magyarországon, és hogy mennyire nagy hibát követtünk el azzal, hogy a munkálatok megkezdése után megszegtük a Bős-Nagymarosi szerződést. Nem csak a nyereségétől estünk el, hanem ma is törlesztjük a szerződésszegés árát. Ödön bácsi szerint ma sem lenne késő folytatni és engedni a politikai akadályoknak és – őt idézve – „sötétzöldeknek”.

Az Energetikai Szakkollégium tervezett programjai a 2009/2010–es tanév őszi félévében 2009. szeptember 10.

A Mosonyi Emil emlékfélév megnyitója Szivattyús–tározós erőművek helyzete Magyarországon Szeredi István MVM Zrt. 2009. szeptember 17.

A nukleáris üzemanyagciklus lezárásának lehetőségei Csom Gyula BME NTI 2009. szeptember 22. ÜZEMLÁTOGATÁS Paksi Atomerőmű 2009. szeptember 24.

A gazdasági válság hatása a világ energetikájára Hegedűs Miklós GKI

A svédasztalos ebéd után még folytatódott a plenáris ülés, azután a MEE diplomaterv és szakdolgozat pályázatának győztesei vehették át a díjakat. A pályamunkák bemutatása is megtörtént előadás formájában. Örömmel számolhatok be arról, hogy a BME-ről három helyezett került ki. A diplomatervek közül első helyezést ért el Horváth Dániel „Családi ház villamosenergia-ellátása háztartási méretű kiserőművel” címmel, második lett Tatai Zoltán „Megújuló energiaforrások statikus energiaátalakítóinak modellezése MATLAB felhasználásával” című munkája, Divényi Dániel Péter „Ágens szoftvertechnológia alkalmazása a kiserőművek központi terhelésirányító rendszerbe való bevonására”című diplomaterve pedig harmadik lett. Az első és harmadik helyezett konzulense is Dr. Dán András volt, míg Tatai Zoltánt Dr. Varjasi István segítette. Az estét egy kellemes baráti vacsora zárta a Magtár nevű étteremben.

A második napon párhuzamosan hallgathattuk a MAVIRos villamosenergia-rendszer irányítás korszerűsítéséről, villamos gépekről és készülékekről, valamint az energetikai informatikai biztonságról szóló előadásokat, vagy a hálózatok üzemeltetéséről, fejlesztéséről, karbantartásáról és üzemzavarokról (főként a hálózati engedélyesektől) informálódhattunk. A napot egy üzemlátogatással zártuk a Litéri alállomás és az MVM gázturbinájának megtekintésével. Aki kevésbé szakmai programra vágyott, balatoni vitorlásokon ápolhatta szakmai kapcsolatait.

A záró napon is volt még két párhuzamos szekció hálózatüzemeltetés illetve energiagazdálkodás témában. Végül a záró plenáris ülésen a szekciók összefoglalója után a közönség megtekinthette a GA elektrotechnikai témájú film-forgatókönyv pályázatán nyertes filmet és Tari Gábor átadta a vándorkupát a következő rendezőnek, Gelencsér Lajosnak, az E.ON Dél-dunántúli Áramhálózati Zrt. Igazgatósága elnökének.

Polgári Beáta Energetikai Szakkollégium Egyesület

2009. szeptember 30.

FÓRUM Erőműépítés Magyarországon 2009. október 6. ÜZEMLÁTOGATÁS Albertirsa 750 kV alállomás, Kiskörei víztározó 2009. október 15.

A műszaki felsőoktatás helyzete Magyarországon Tamás Pál MTA Szociológiai Intézet igazgatója 2009. október 27. ÜZEMLÁTOGATÁS Szénfejtés 2009. október 29.

SZAKMAI EST Fiatal, külföldi munkatapasztalattal bíró mérnökök bemutatkozása 2009. november 5.

A bakonyszombathelyi ökofalu projekt Pintér Lajos, polgármester 2009. november 10. ÜZEMLÁTOGATÁS Borsodchem+Borsodi Erőmű vagy TVK+ Tisza II 2009. november 12.

Hidrogén alapú energetika Bogányi György MET Az előadások helyszíne: BME V2 épület 716–os terem.

Bővebb információ a www.eszk.org honlapon olvasható.

A programváltozás jogát fenntartjuk.

Energetikai Szakkollégium Egyesület

21

Gamer

Zeno(PC) Clash A Zeno Clash csendben szivárgott be a Steam virtuális polcaira tavasszal, a kritikusoknál viszont annál hangosabb bombaként robbant az azt követő időszakban.

Augusztus óta ott tartunk, hogy magyar nyelvű felirattal, szép kartonborítással már a boltokban is megtalálható a játék, az FPS fanatikusok nagy-nagy örömére.

A Zeno Clash nem egy szokványos program. Mechanizmusa vegyíti a bunyós (beat-em-up) cuccok alapját a belsőnézetes kalandjátékok hangulatával és nyitottabb irányításával. A chilei ACE Team fejlesztői ráadásul igen gyakran szippanthattak mélyeket az irodájukban terjengő pipafüstből, mert ennyire szürreális és stílusosan kifacsart fantasy világot már nagyon régen láthattunk a monitorunkon.

Madáremberek, égig érő bionikus képződmények, cuppogós lápok, sistergős sivatagok, valamint sohasemvolt flóra és fauna vár minket a Zeno Clash univerzumában. A történet nagyszerűen van beleillesztve az adott díszlethalmazba, a grafikus prezentáció minősége pedig a Source motor legjavát mutatja.

Féltem attól előzőlegesen, hogy men�nyire lesz működőképes ez a mixtúra, de a nap végén bele lehet vésni a jelentésünkbe: a keverék igenis jól teszi a dolgát! A harc dinamikus, a támadásokban érezzük

cikk

az erőt, az ellenfelek pedig változatosak és (nehézségi szinttől függően) ügyesek.

Minden harc előtt egy „versus” képernyő fogad minket, ami tovább fokozza a hangulatot, de FPS lévén a lövöldözős fegyverektől sem kell búcsút mondanunk. A kisebb ellenfelekhez a pusztakezes harc ajánlott, benga dögök ellen valami kézifegyvert kell forgatnunk, ugrálós állatkák ellen pedig a gránát/lőfegyver kombináció javallott.

Bizonyára sokak értetlenül fognak állni a Zeno Clash képi világa előtt, de mérget mernék rá venni – sok játékost pont ez az egyedi látvány fog megragadni és a programmal való ismerkedésre biztatni.

Márpedig érdemes megismerni a Zeno Clasht, mert amellett, hogy egyedi élmén�nyel szolgál majd Zenozoik vidékeinek bebarangolása, maga az akció is minőségi tartalommal megtöltött játékórákkal kecsegtet. A program ára ráadásul (itthoni viszonyokhoz képest is) barátinak mondható. Figyelem! A regisztrációhoz és a futtatáshoz Steam kapcsolat szükséges.

mcmacko

G–Force (Rágcsávók) (PC - magyar felirat, PS3, XBOX 360, Wii, PS2) Ha nyár, akkor látványos megafilmek és idétlen 3D-s gyerekmozik peregnek a vetítővásznakon, a monitoron pedig a kötelező játékadaptációk bukkannak fel a filmpremier után óramű pontossággal. Meglepő fordulat a pénzszagú történetben, hogy mostanában a fejlesztők igyekeznek JÁTÉKOT is pakolni a kényszer szülte programkódokba: a G-Force (magyarul: Rágcsávók) számítógépes feldolgozásában is sokkal több rejlik, mint azt elsőre hihetnénk a képek és a promóciós látványtervek alapján.

A történet a következő: adott egy baromi sikeres és technológiailag überelhetetlen elektronikai vállalat, amelynek a gépei egy összeesküvés folytán öntudatra ébrednek, így a kollektív tudattól vezérelve a vasalók, turmixgépek és egyéb háztartási berendezések nekiesnek az embereknek.

Az FBI-nak dolgozó speciálisan kiképzett tengerimalac-osztag persze már látta a Terminator kvadrológiát, így mindnyájan tudják – egy ilyen helyzetből súlyos világégés kerekedhet. A rágcsapat nekiiramodik, hogy a gépeket és a lázadás mögött álló háttérelmét gatyába rázza. A történet során azonban kiderül; a társaságban nem mindenki az, akinek látszik.

22

Mi Darwint, a legrátermettebb szőrmókot irányítjuk kalandunk során. A játék alapvetően platformer-mechanizmusra épül. Azaz ugrálunk, kapcsolókat működtetünk, kijátsszuk az épületek biztonsági rendszereit, és közben harcolunk. Rengeteget. A G-Force okosan keveri a lövöldözős-vagdalkozós játékok

íratlan szabályait az ügyességi mászkáldák mindenkori ökölszabályaival. A Ratchetből ismerős elemeket színesíti Mooch, főhősünk elektro-rovarja, aki képes az idő törtrésze alatt bejárni a rejtett zugokat és magasan húzódó szellőzőjáratokat. A játékmenet végtelenül polírozott, a non-stop akció miatt pedig akár az idősebbek kegyeit is elnyerheti a játék. Magam is meglepődtem, hogy a szakfórumokon mennyi pozitív kritikát kapott a játék az érettebb közönségtől is. Jómagam azonban nem tudtam egy fontos részlet mellett tovalibbenni. Hiába működik olajozottan a gépezet, ha egyszer a pályák változatossága (mondhatni változatlansága) nem locsol hozzá kellő naftát. A masinériát a harcok dinamikussága, a felderítés kihívása, és a gyűjtögetés mohó élménye hajtja leginkább.

Alapvetően jól összerakott, okos, akciódús és hosszú játék a G-Force, de sajnos a korán sablonossá váló környezet néha ásítást csalhat az arcunkra. Mindent összevetve még így is egy korrekt és az átlagostól jobb filmadaptáció lehet a jutalma annak, aki bevállalja a G-Force megvásárlását, amely, a kisebbekre való tekintettel, magyar felirattal várja a polcokon a vásárlókat.

mcmacko

GAMER

XXXVII./1.

CIKK

Trai(PC) nz Simulator 2009 – World Builder Edition

Vannak játékműfajok, melyeket nem ér el a kiadói noszogatás és a „casual” (hétköznapi) játékosok leegyszerűsített követelményrendszeréből fakadó nyomás. Sajnos ezek a programok kihalófélben vannak, de a PC még mindig kiváló platformot jelent azon kevés kiválasztottaknak, kik kőkemény szimulációra, komplex stratégiára, vagy éppen széles körű szerkesztési munkára vágynak.

A Trainz mindig is a vasútvonalak szimulációjáról, építéséről és konfigurálásáról szólt.

Virtuális masinisztaként, vagy kreatív terepasztal-rendezőként egyaránt kiélhettük a vágyainkat a lassan nyolc éves múltra visszatekintő sorozat rajongójaként. Az idő során megjelent több frissített változat is, a legújabb verzió pedig a „2009 – World Builder” alcímet viseli.

Természetesen a játékiparban nem lehetséges ráncfelvarrás grafikai csinosítás nélkül, így most is alapvető újítás a nagy felbontású textúrák használata és a nagyobb felbontások kiaknázásának lehetősége. Tartalmi szempontból nem sok minden változott, inkább az editor bővítésére, netes funkciókra, a közösségépítésre helyezték a hangsúlyt az Auran munkatársai. A játék menüje folyamatosan tájékoztat minket

az újdonságokról, frissíthető textúrapakkokról és bővítményekről, melyeket teljesen ingyen tölthetünk le a központi adatbázisból. Már csak ezekért az apró pluszokért is érdemes regisztrálnunk magunkat a Planet Auran rendszerbe,

a játék ugyanis nagyon hangsúlyosan épít erre a dinamikus tartalomra. A fórumok és a lelkes rajongók munkái pedig további aranybányát jelenthetnek a virtuális vasutasoknak – rengeteg plusz tartalom érhető el a netes közösség munkái között.

Mielőtt a játékba belevágunk, érdemes végigrágnunk magunkat a kézikönyvön és az oktató jellegű küldetéseken – sokkal könynyebben érzünk majd rá a dolgokra és ismerjük meg az igen összetett feladatrendszert.

A látvány persze nem fogja a mai sztenderdek csúcsát elérni, néhol csúnyácska, máshol (pl. a mozdonyok-gépek kidolgozásánál) csinos a részletesség – öszszességében azonban be kell látnunk, itt nem ezen van a hangsúly. A Trainz 2009-et a sorozat rajongóinak, valamint a vasutak világában és szimulációs-építkezős játékokban elmerülni képes játékosoknak ajánlom.

Nekik viszont annál inkább, hiszen az ipari tendenciák alapján egyre kevesebb lehetőségünk lesz akár csak hasonló játékokkal is játszanunk a jövőben.

mcmacko

Mi(Xboxni 360,NinPS3,jasPC, Wii) A koppenhágai székhelyű IO Interactive új oldaláról mutatkozik be. A dánok eddig szinte csak az érett korosztálynak hegesztettek játékokat (Kane and Lynch, Hitman széria), így meglepő volt látni, hogy a következő játékuk egy „szupperükávááájiii” (Super Kawaii – szupercuki) nindzsás őrület lesz.

A játék a mesebeli Japánba kalauzolja el a játékost, ahol a sötétség erői sohasem pihennek. A hosszú álmából visszatért Mélységesen Gonosz Hadúr állatkákat rabol el az erdőből, majd sötét mágiák praktikáival ádáz szamurájsereget varázsol a megszeppent vadakból. Az istenek nem nézik jó szemmel a Hadúr ténykedéseit, hiszen a sötét mágia miatt felborul az egyensúly, a földi béke pedig veszélybe kerül… Egy maroknyi nindzsára hárul a feladat, hogy megmentsék a világot a sötétségtől és a pusztulástól. A legkisebb, legfiatalabb harcos (Hiro) irányítása lesz a mi feladatunk. A társaink idő előtt elbukták a küldetésüket, így Hiro másodlagos küldetése (a világ megmentésén túl persze) a mentőakció lebonyolítása lesz.

A játék klasszikus platformer elemekből építkezik, kiegészítve némi harccal, tárgygyűjtögetéssel, kincskereséssel és varázslással. Mintha csak a Zelda szelleme kísértené a

programot – rengeteg apróság, részlet a japán játéksorozatból lett átemelve, ez azonban nem válik hátrányára a játéknak, sőt! A gyűjtögetés mellett a bunyó is eléggé hangsúlyos lett. Az ellenfelek csapatostól támadnak, nekünk pedig egyszerű kombózással, varázstrükökkel kell helyt állnunk az árnyékszamurájok hordáival

szemben. Hiro mellett az öt további nindzsa is irányíthatóvá válik, azonban a legkisebb játékos viszi a meccset. Hiro karaktere nagyon erős, mellette a többi figura inkább csak árnyalja az összképet, túl nagy hasznukat nem fogjuk venni. A megszerezhető varázslatok sokszor válnak majd hasznunkra – gyakran csak a segítségükkel tudunk majd tovavergődni az akadályokon.

A játék grafikája egyszerű (hja, a Wii volt a fő platform a fejlesztésnél), de annál aranyosabb és stílusosabb. A helyszínek és a színek a Wind Wakert idézik, az egész olyan, mint egy megelevenedett mesekönyv. Állandó vesszőparipám a nagy terek keresése a játékokban.

A Mini Ninjas szerencsére ebben is remekel, szép nagy mezőket, vidékeket járunk be a sztori mentén, így a kirándulós jelleg is ott lapul a felszín alatt.

Kicsit könnyű, kicsit egyszerű, ám nagyon szerethető játék a Mini Ninjas. A shaderharcosok is nyugodtan megpróbálkozhatnak vele, hiszen a program kiváló példája annak, hogy a technológia és a csillogó körítés nem minden. A debil rókák meg a tenguk már önmagukban is megérnek egy misét...

mcmacko

A Gamer rovatot a

támogatta.

23

GAMER

Coli(Xbox360,n McRae: Di r t 2 PS3, PC – Windows Live) A Dirt második epizódját már tűkön ülve vártuk, mert valljuk be őszintén, ijesztően kevés rallyjáték jelent meg az utóbbi időszakban. A Dirt első része hatalmas jelentőséggel bírt

játékipari szemszögből – és a közönség reakcióját tekintve –, a második epizódnak pedig az előd által állított toronymagas lécet kell átvinnie. Hogy sikerül-e neki, azt majd az idő eldönti, azonban elöljáróban annyit elmondhatunk: a Dirt 2-ben nem okoz csalódást! A játékra a finomítások és a finomhangolások jellemzőek leginkább. Nincs semmilyen csoda, nem történt semmi eget rengető, pusztán az eddigi sokéves tapasztalatokat kalapálták hihetetlenül összeszedett formába Codemastersék.

A grafika észbontóan látványos lett, véleményem szerint nem kis mértékben fejlődött az első részhez képest. Rengeteg a tereptárgy, sokkal több az apró részlet, de ne feledjük, a barnás

CIKK

elmosás-effektustól most sem szabadulunk. (Az EGO engine így is teljes fordulatszámon pörög.) Érdekes volt látni, hogy egy viszonylag komoly sportágnál a kreatív direktorok ráültek erre a cifra utcaművészetet idéző dizájnra, még a csattanásoknál is élénk színes kontúrok bombázzák a látóidegeinket.

A játék magva lényegében nem sokat változott, de érezhető a törekvés, hogy a különféle egzotikus, eddig keveset látott helyszínek bevezetésével (Malajzia, kaliforniai stadion, stb.) a változatosságon igyekeztek erősíteni a tervezők. A Grid óta úgy látszik standard lesz az autós játékokban az idő visszatekerése.

Szerencsére a dolgunk nem egyszerűsödik túl sokat, lévén nincs végtelen lehetőségünk, viszont ha valaki könnyebb kikapcsolódásra vágyik és nincs ideje egy rossz mozdulat miatt újra nekiesni egy tízperces szakasznak, annak ez a lehetőség továbbra is egy kiváló kiskapu. A tartalomra sincs panasz, hiszen tonnányi kihívás, versenytípus- és vezetési szakasz várja az önjelölt pilótákat. A nehézségi szint jól skálázható, így a kezdőknek sem kell félni a kudarctól. Azért az irányítás szerencsére most sem süllyedt le totál árkád szintre…

Oldalakat lehetne írni még a játékról, és ódákat lehetne zengeni a kivitelezésről, a tökéletesre polírozott részletekről… az egész játékról. Ezt minden autóőrültnek látni kell! Forza 3 ide, GT5 oda, az év legfontosabb autós játékáért folytatott küzdelemben a Dirt 2 nagyon erős, és esélyes induló

mcmacko

NYEREMÉNYJÁTÉK — PÁLYÁZAT Kedves Gólyák és Villanykarosok! Szerettek játszani? Esetleg némi kreativitás is szorult belétek? Van egy jó fotótok, kollázsotok? Van rajzotok, skiccetek, esetleg festményetek vagy 3D grafikátok? Ötletes kis (saját fejlesztésű) programok lapulnak a merevlemezeteken? Zenét komponáltok, zenekarban játszotok? Netalántán verset szoktatok írni, novellákat, vagy recenziókat? Küldd be nekünk kreativitásod bizonyítékaként a remekműved (vagy egy linket, ahol egyértelmű, hogy a te munkádat látjuk), a legjobbakat pedig az alábbi teljes verziós, dobozos PC játékokkal díjazzuk!

Rome: Total War – Antológia Grid: Race Driver Gobliiins 4

24

Figyelem! A következő email címre várjuk a pályaműveket „JÁTÉK” tárgymegjelöléssel: impulzus@impulzus.com Megjegyzés: A beérkezett pályaművekkel nem élünk vissza semmilyen formában! Pusztán szeretnénk a villanykar leendő ifjú tehetségeit biztatni, és a kreativitás fontosságára felhívni a figyelmeteket! Szükség lesz rá ugyanis az egyetemi évek során. Nyereményjátékunkat keressétek a következő Impulzusban is! A nyereményekért hatalmas köszönet jár a CD Projekt Magyarország Kft.–nek!

A Gamer Cikket a CD Projekt Magyarország Kft. támogatta!

KÜTYÜK ÉS JÁTÉKSZEREK

NiMinlyentendo technológiai újdonságokkal kényeztet idén bennünket a kyotói óriás?

A Nintendót mindnyájan ismerjük. Láttuk TV-ben kölyökkorunk idején az Elektor Kalandort, játszottunk havernál Mario régi kalandjával és nem hittük el jó tizenöt-húsz éve, hogy a GameBoy-jal már az utcán, buszon, autóban is velünk lehetett a videojáték élménye.

A Nintendo azóta túl van pár moderált sikeren, átélt egy generációs bukást, most pedig éllovasként száguld a konzolbiznisz sztrádáján. A Nintendo Wii gyenge hardvere és új, technológiailag fejlett perifériája egészen más megközelítéssel állt ki a pódiumra, immár nem egyenesen a kemény magot megcélozva, hanem azokat a rétegeket, akik addig soha sem játszottak konzollal, videojátékkal. A terv bevált, a Wii sohasem látott sikereket ért el gazdaságilag, ipari szemszögből és játékos aspektusból vizsgálódva is – a Nintendo képes volt a gazdasági világválság idején is észbontó számokat produkálni a bevételi összesítőket nézve. A GameBoy félig hivatalos utódja (DS – Dual Screen) a kézikonzolok piacán is tarolt, így a sikertörténet teljesnek mondható.

A Nintendo termékek ráadásul nem csak a háziasszonyok és kiskölkök körében népszerűek, hiszen celebritások hada üti el szabadidejét a kiotói kütyükkel. Trendi lett Nintendo konzolt vásárolni.

A japán cég idén sem ült a babérjain, a fejlődésnek azonban most is másik útját keresik a hithű szamurájok: nem grafikai bővítőkkel és nem ultramodern processzorokkal vágtak neki a 2009es évnek, hanem érdekes és trükkös, eddig nem sűrűn használt technológiai bővítésekkel rukkoltak elő. Idén az első újítás a Dual Screen konzolt érte, amely így harmadik újragondolási fázis után, ha lehet még tökéletesebb formát kapott. A DSi, mint neve is sugallja, az internetes használatra lett újratervezve. A gép alsó kijelzője továbbra is egy érintőképernyő, amelyet stylussal, azaz műanyag ceruzával lehet vezérelni. A kijelzők az előző (DS Lite) változathoz képest érezhetően nagyobbak és vibránsabbak lettek, ráadásul úgy, hogy a gép mérete csökkent. Az internetre felkészített gép rendelkezik két beépített kamerával. Ez a funkció véleményem szerint inkább bohóckodásra, vicces szerkesztgetésre való, mintsem tényleges használatra, de bizonyos játékok már így is kihasználják a kamerákban rejlő lehetőséget. (Wario Ware Snap) A kamera mellett a gép beépített RAM-ja megnégyszereződött, a két mikroprocesszor közül az egyik némi erősítésen esett át (az ARM9-est lecserélték dupla sebességű ARM9E processzorra), valamint a gép kapott 256 MByte beépített flash memóriát. Miért kell ez a tárhely? A böngészés funkció használatához, valamint az internetes áruházból vásárolt exkluzív DSi játékok futtatásához és letöltéséhez. A gép zenét immár zenét is lejátszik, SD kártyán AAC fileokat tudunk küldeni a lejátszóba. Kár, hogy a teljesen standard és magától értetődő MP3 lejátszás kimaradt a feature-listából...

A másik hatalmas újítás a Wii kontrollerét érte. Mielőtt azonban belemélyedünk a részletekbe, vizsgáljuk meg az eredeti irányító felépítését.

A Wiimote alapja egy beépített infrakamera, amely a képernyőhöz illesztett tíz darab infravörös LED-et tartalmazó „sensorbar” segítségével lát, és a gép fő CPU-jának segítségével méri a saját maga pozícióját háromszögelés matematikai módszerrel.

XXXVII./1.

Az irányító Bluetooth szabvány szerinti rádiós adatátvitellel kommunikál, mindamellett mozgásérzékelő szenzorral is el van látva.

Az érzékelő egy Analog Devices chip, amely már nem a legmodernebb modell, mégis jól végzi a dolgát. Az ADXL330 IC három tengelyt képes érzékelni. A tengelyekhez tartozó kimeneteken leadott feszültségszinteket pedig AD-konvertálja a rendszer, majd az adatokat mikroprocesszornak továbbítja. Érdekesség, hogy a „távirányító” 16 Kbyte belső EEPROM-ot is tartalmaz. Ezzel saját beállításainkat, saját Wii-avatárunkat (azaz Mii-nket) tudjuk tárolni és más gépén is használni.

Jómagam annak idején nagyot csalódtam a Wiimote képességeiben, amely bár zseniálisan működött bizonyos alkalmazásoknál (lásd belső nézetű lövöldék irányítása), az igazi mozgásérzékelés és felismerés jóformán csak mozdulat-gesztusokra korlátozódott. Elmaradt az a revolúció, amit a Nintendo behirdetett, és amit az emberek java meg is kajált. Sokan messze nem ennyire kritikusak az eredeti Wii irányító teljesítményével, én azonban a csorbát csak most érzem igazán kiköszörültnek. A Motion Plus kiegészítővel a Wii-s mozgásérzékelés élménye hatalmas változáson és fejlődésen esett keresztül.

A trükk a mozgásérzékelés mikéntjében keresendő. A Motion Plus nem egy új kontroller, hanem egy kiegészítő, egy az eredeti irányítóra felcsatolható kis szerkentyű, amely meghagyja az infravörös érzékelést és kiegészíti a háromtengelyes gyorsulásmérést. (Tehát a legfőbb alapokon nem változtat.) A szerkezet egy új IC-t tartalmaz, amelyet kifejezetten szórakoztató-elektronikai alkalmazásokhoz terveztek a szorgos mérnöki kezek.

Az IDG-600 chip teljesen új szemszögből közelíti meg a mozgásérzékelés problémakörét. Amíg pl. az iPhone és az eredeti kontrollerek csak sima 3-axis accelerométereket tartalmaztak, addig a Motion Plus inerciális elvű giroszkóp szenzort rejt. Ha picit utána olvasunk, kiderül, hogy ezen érzékelők mechanikus változatait már régebb óta használja a repüléstudomány, és arra is fény derül, hogy a MEMS alapú elektronikus változatok csak az utóbbi időben terjedtek el, áruk, és a mechanikus verziókhoz képesti viszonylagos pontatlanságuk miatt. A Wii játékokhoz persze nem kell az aerotudományok mércéjével közelítenünk, a játékok által megkövetelt pontossághoz több mint elég az InvenSense által gyártott érzékelő.

Az IC-t a Nintendo elvárásai szerint fejlesztették a kaliforniai (Sunnyvale) félvezető laboratóriumban. Felépítését a hangolóvilla alakjával lehet szemléltetni. A MEMS rendszerű mikrostruktúrában a villa hegyein párba illesztett teszttömeget rezonáltatnak. Az oszcillációs síktól való elmozdulásukat mérik ezután, majd a mért értékekből képzik az analóg jelet, amely a szenzor kimeneti jelét fogja adni.

Az X és Y tengelyeket persze külön kell vizsgálni, így a tengelyek külön mérésére, elszigetelésre is gondot kellett fordítani a tervezésnél.

Ez az elv már az 1940-es években kidolgozásra került, azonban egy SMT (felületszerelési technológiájú) tokba csakis a MEMS technológia segítségével lehetett bezárni a trükkös konstrukciót.

25

KÜTYÜK ÉS JÁTÉKSZEREK Felhasználói oldalról ezt a giroszkóp-elvét érdemes házasítani a sima gyorsulásmérő érzékelőkkel, így egy komplex mozgásdetektáló rendszert fogunk kapni. A legújabb InvenSense fejlesztések már integráltan tartalmaznak szűrőfokozatokat és digitális logikát, így a jelfeldolgozás nem külön mikrokontrollerre hárul, hanem a rendszeren belül zajlik.

A lényegről azonban szinte még csak szó sem esett. Nintendo–ék úgy gondolták, hogy az új sportjátékukhoz grátisz dukál az M+. A Wii Sports Resort az eredeti Wii Sports játéknak a teljesen újragondolt, felturbózott, a hardveres kiegészítő új szolgáltatásaira optimalizált változata.

Adott egy sziget (Wuhu Island), amelynek a különböző pontjain más és más sportágakat próbálhatunk ki. Az ejtőernyős ugrással már mindjárt az elején letaglóz minket a játék, hiszen akárhogy döntjük–forgatjuk a kis távirányítónkat, a képernyőn zuhanó Mii figura tökéletesen és késleltetés nélkül követi a kézmozdulatainkat.

A megszokott Wii szinthez képest kiemelkedően jó grafikával párosítja az új játék ezt a magas fokú interakciót, az első reakció garantáltan a földön nagyot koppanó áll, és a heves szívdobogás lesz.

Mondjuk ki! Ez az a Wii, amire már a kezdetektől fogva vártunk! Új értelmet nyer az élmény, teljesen más élőben, így korlátok nélkül irányítani a figurákat, mint ha csak digitális, előre letárolt gesztusok segítségével vezérelnénk az eseményeket. A játék szimfóniájában eképpen lesz teljes a karmesteri szerep.

Az ejtőernyős ugrás mellett további tizenegy játék figyel a lemezen, melyeket sorban ki is

erőltetett irányítás miatt annyira nem fogott meg, valamint a kosárlabda sem volt éppen meggyőző, (Gondoljatok bele, súly- és elengedés reflexe nélkül milyen érzés lehet „dobálni” valamit… érdekes) de a többi játékban mind találtam valami apróságot, ami le tudott kötni.

Meglepő módon a mesterséges intelligencia is korrekt, egymagamban is el tudtam bohóckodni a minijátékokkal. Buliban meg aztán pláne emberfeletti örömöket nyújthat egy ilyen élmény azoknak, akik a videojátékokkal csak nagyritkán találkoznak. A felhasználói oldalról nincs túl sok negatív hordaléka az új technológiának – néha az irányítót asztalra helyezve a gép bekalibrálja a tengelyeket, pillanatok múlva már folytatódhat is a játék. Az előírások alapján (és a verseny hevében előtörő adrenalinlöketek miatt) érdemes nem elfelejteni a csuklópánt felcsatolását.

A jövőben több játék is ki fogja aknázni a Motion Plusban rejlő lehetőségeket. Mi a Red Steel második részét várjuk első körben.

Nem véletlenül, a kardozós-lövöldözős élményt várhatóan ez az FPS fogja megújítani, amely a maga rajzfilmes (Cel-shaded) stílusával még grafikailag is korrekt címnek ígérkezik. Reméljük ez csak a kezdet a minőségi Motion Plus játékokat tekintve.

A Wii vérfrissítése tehát most nyáron megtörtént, az új mozgásérzékelős elveket kihasználó programok pedig folyamatosan érkeznek majd a polcokra. Idén a Nintendo egészség-reszortja is megújul. A Wii Fit alapos renoválás alatt áll éppen, valamint a kardio–funkciókkal ellátott Vitality Sensor is a fejlesztők kezében puhul e sorok írása közben. (Ez utóbbi nagy eséllyel csak jövőre jelenik meg sajnos.)

Amennyiben élőben is ki tudjuk próbálni eme újdonságokat, visszatérünk, hogy beszámoljunk a tapasztalatainkról. (források: www.analog.com, Wikipedia, www.invensense.com, Nintendo promóciós anyagok)

A cikk megírásához nyújtott segítségért hatalmas köszönet jár Szumiál „Asia” Joannának, és a Stadlbauer Kft–nek!

mcmacko

próbáltam, mind gép, mind pedig egy játékostárs segítségével. A Bowlingnál nem hittem el, ahogy a golyó követte a csavarásom csuklómozdulatát. Az asztalitenisz szintén nagyon érzékenyen reagál a kézmozdulatainkra. Immár nem ál-labdacsapkodásról van szó, hanem pozicionálásról, és csuklómunkáról. Ha csavarunk (fonákkal, avagy tenyérrel), akkor a labda útja is csavart lesz. Félelmetesen közel került a virtuális sport a valódi élményhez. Másik hatalmas kedvenc a kendo mintájára megvalósított bulis kardcsata. A kezünkben tartott irányító helyzetét a játékban mutatott kard teljes mértékben követi, valós időben, kompromisszumok nélkül. Igazi bulijáték a kardoskodás, turbékoló pároknak remek békülő (vagy éppen ramazuri generáló) terápia. Nem mellékesen várjuk az első jedi–akadémiás cuccot is, ami ezen az irányításon alapul. A biciklizés az

26

FILMAJÁNLÓ

Nácik, filmek, brigantik

Once upon a time in Nazi–occupied France… kezdődik a történet, amelyre sokan úgy fognak beülni, hogy lássuk, hova süllyedhet még Tarantino az elmúlt évek egyre lagymatagabb, a feszültséggel, humorral és erőszakkal teletűzdelt kezdeti sikereit többnyire rendezői élvezkedésre cserélt filmjeivel. Azt a pofátlanul kihasznált ismertségével Cannes–i zsűrielnökként is kérkedő egykori videotékást, akit hazája bigottabb filmkritikusai még mindig a művei során vértől iszamossá váló mozivászonért marasztalnak el.

Nos, ha valaki ennek ellenére veszi a fáradságot, és előítéleteit otthon hagyva beül egy moziba (esetleg majd a haverokkal a „HD” elé) megnézni a magyar fordításban Becstelen Brigantykra keresztelt filmalkotást, élvezni fogja. Tömören, velősen: ez a film a mozi szeretetéről szól. Arról, amikor a közönség felröhög egy–egy jól sikerült snitten, ahol a korántsem makulátlan morális ítélőképességgel rendelkező hősök mondjuk egy náci katona hulláját skalpolják épp, és közben amcsi akcentussal válaszolgatnak a feltett kérdésekre.

Amikor még a színes filmek nem annyi ideig voltak meggyőzőek, amíg meg nem vetted a mozijegyet, tehát amikor még tucatjával forgatták a hősies, egyszerű kalandtörténeteket a nép szórakoztatására, abba a korszakba illenének bele a karaktereink a sztori szinten meglehetősen „bárgyú” történetből. Viszont akkoriban,

minden más briganti–film között nem tűnne ki ennyire, nem lenne ekkora szükség ilyen felnőttmesékre. Tarantino nagyon érezte ezt, és beleadott apait–anyait, hogy legkomolytalanabb filmje legyen egyszersmind a legdíszesebb, az egységkörű nézőt leginkább megajándékozó vállalkozása is.

Nézzünk le magasról a Basterds tagjaira: történelmünk legdrámaibb színéhez kigondolt felnagyított jelentőségű, groteszk, szükségszerűen fiktív szereplők: nyolcuk közül kevésnek fogunk emlékezni a nevére, az egyik legkörmönfontabb jelenetben egyikük jelenlétét csak a többiek beszélgetéseiből szűrjük le, hiába aktív résztvevője a cselekménynek, a kamera sokkal fontosabb dialógusokra, gesztusokra, arckifejezésekre koncentrál.

Mert bár nyolc ember elég a filmben, hogy megbolondítsa a német hadsereget, igazából semmilyen súlyuk nincsen önmagukban – a rendező precíz szörnyetegei ők, kiket a parancsnokuk hajt előre, az apacs felmenőket és nagyon vaskos tenesszi tájszólást birtokló Aldo Raine hadnagy, alias Brad Pitt bajusszal. Aldo Raine a legegyenesebb,

XXXVII./1. leglényegretörőbb szereplő az egész filmben – motivációi egyszerűek, jelleme sziklaszilárd, szerinte több dolog is a pincében való harc ellen szól, és ezek közül a legelső az, hogy pincében kell harcolni.

A történet szereplői is egy–egy létező filmes klisé megtestesülései, és a konkrét filmes utalásokból is már–már zsibbasztóan sok van, de azok, akik szerint eme alkotás csak üres szócséplés, éppúgy nem látják meg az élveznivalót benne, mint azok, akik szerint vérgőzös vergődés – az igazság valahol e kettő között lapul. A varázshoz rengeteget ad a Christopher Waltz által eljátszott antagonista, kinek perfekt stílusérzékű, az emberi pszichét mint dióhéjat feltörő monológjai után időnként feltörő bestiális hisztéria pillanatai csúcsra járatják a feszültséget – ha minden más tarantinóstól irtózunk is, egy ilyen volumenű tehetségre érdemes odafigyelni. Becstelen Brigantyk – „izgulós” film– mese egy elképzelhetetlen történelemről.

Georgie

1 f1lm margójára Az élet értelme, mint olyan, nagyon valószínűleg egy mondvacsinált fogalom.

Egy ősember kitalálta, és mit ad Isten (vagy Xenu, vagy a fehér egerek) eme furcsa gondolat jó mélyen belegyökeredzett a következő generációk embereinek agyába. Ez a sejtelem, hogy van egy univerzális cél, illetve hajtóerő a sejtek kuszaságában, habár önmagában is őrjítő, régebbi és sikeresebb ötlet, mint a Biblia. Élt egy lengyel műszerészből lett író, Stanislaw Lem, kinek érdemei a dehumanizálódó emberiség sci-fi irodalmának megszületésében elvit athat atlanok és puszta felsorolásuk talán megtöltené e szám terjedelmét, nos, ő írt egy fiktív könyvhöz egy fiktív előszót.

Az Emberiség Egy Perce címet viselő fiktív

könyvben tételesen, számokban és diagramokban lenne felsorolva mi történik egy percnyi idő alatt a világunkban. Ezen misztikus könyv létezése nem pusztán az Umberto Ecohoz, Jorge Luis Borgeshez (argentín író, a misztikus realizmus egyik úttörője, lásd Bábeli könyvtár c. novelláját) hasonló bibliofil egyének érdeklődését keltené fel, hanem, ahogy Lem utal rá, és ahogy az elsőfilmes Pater Sparrow „1” című filmjét megnézve érezzük: tömeges pánikot, ellenséges, a könyvet, mint a tudás, és esetünkben mindentudás szimbólumát elpusztító emberi fajból ezerfejű szörnyeteget hív életre. Mert „szeretve utált” fajunk életének értelmét statisztikai számok dömpingévé degradáló „jegyzék” létezése mellett nem mennénk el szó nélkül. Az élet értelmének számokban való megadása pont a vágyott tudás kicsúfolása. Ha megfejtem tehát a könyvből, hogy egy perc alatt hány ember halt meg, majd egy táblázatban kikeresem haláluk pontos lefolyásának egyedi, mégis ismétlődő tételét, hát ez nem tölt el semmi jó érzéssel.

Lassan hétmilliárdan vagyunk, előbb-utóbb lesznek egyező halálok, igazából már semmi sem egyedül velünk történik majd.

Pater Sparrow (művészneve csak, magyar úriember) játékfilmje az első magyar sci-fik között van, a rendező elmondása alapján csupán a társadalom kis rétege számára befogadható és szánt alkotás. Nem a tömegeknek. Mondhatni, művészfilm. Elsőfilmes rendezők mindig túl nagyot akarnak dobbantani, hiszen lehet, hogy több film leforgatására Magyarországon nem lesz lehetőségük. Ezért gyakran esnek abba a hibába, hogy túl sokat akarnak mondani, hogy egy karakter minden egyes mondatának van veleje, az hosszú távon megöli az élményt, mert csak kapkodjuk a fejünket. Ilyen pillanatok vannak itt is, de azokat leszámítva az 1 egy gyönyörű film, igazi élmény. Gyönyörűsége a helyszínnek választott egykori őrültekházában, a körítésnek kitalált apró részletekben, a látványtervezők eleresztett fantáziájában, a pontos, nem tolakodó színészi játékban (Mucsi Zoltán, Mácsai Pál) rejlik. A megtekintése alatti aktív agyalás, a mozgóképek ingerelte gondolattársítások tudatos terelése a szerző legnagyobb érdeme. Mert bár életünknek értelme nincsen, nem sztorik, számok, birkák vagyunk, csak úgy viselkedünk. Ez a film erről (is) szól, érdemes 1 pillantást vetni rá.

Greg

27

Versek

A Beat it! Budapesten is felcsendült

Féktelenül A lelekemet féktelen vad paripa tiporja, Határidők végtelen sora sorra kitolva, A mellemen színtelen kétkedési kényszer ül, A villamos hirtelen fékezésre kényszerül, A hátamra hangtalan huppanó hepék–hupák Álló szívvel dobbanón ordítják rám, hogy „Pupák!”

Agyam nyomát nyaldosó kemény fejű kételyek Után vakon futkosó hátrahagyott hűlt helyek.

Tanulj tinó oktalan, meg van írva, hogy leszel!

Vitánk, tudom parttalan, folyóba hát így veszel.

A híd szélén megállj még. üdvözlésre ints kezet!

Csonka hídfőd itt marad, s hirdeti, hogy létezett.

Budapest, 2009. április 19.

Barkóczi Gergely Nem, semmi Nem lobogok dobogón a lovammal, Nem vagyok én ma se rém, sem az angyal, Nem feszíté tudatom ma a kétely S nem tiporá szana álmom a métely.

Nem hevíté szívemet ma a mámor, Nem lövi céba nyilát ide Ámor, Nem susogá szavaim ma a sóhaj S nem lepedő epedéke az óhaj.

Semmi se nincs, ami volna ha bármi.

Senki se késik a… nincs hova várni.

Semmi, amit papolok ugye, rég én, Semmire semmi se rímel a végén.

Budapest, 2008. november 26.

Barkóczi Gergely Üvegház Üvegházban élek, szállnak a repeszek, Kristályváza, kvarc ágy, gyémánt reteszek.

Tükörképbe botlom bárhol vakítón, És elég bosszantó, hogy nincs meg a nagyitóm! Üvegházban állok, merre a netovább?

Csikordulva fordul a prizma, a kacsaláb, Sziporkázva szikráz a fény színe szana szét.

Miért ilyen iszonyú kicsi ez a kép?

Az üvegházban félek, letörhet a vakolat, homok porba fúlok néhány nap alatt. Üres üvegekkel megtelnek a rekeszek, Egy koccanás és ropp, és szállnak a repeszek.

Budapest, 2008. szeptember 29.

Barkóczi Gergely

28

Michael Jackson június 25-i halála valószínűleg az idei év legváratlanabb hírei közé tartozik. A rajongók gyásza és szomorúsága miatt órákon belül jelentek meg a szomorú fanok számára létrehozott portálok, chatszobák, sőt, külön segélyvonalat is üzemeltettek, hogy aki nem tud megbirkózni a hírrel, annak segíteni tudjanak.

Július 9-ig kellett várni, hogy a gyász újra rajongásba forduljon. Stockholmban egy flashmob keretében Jackson Beat It! című számát elevenítették fel, amivel lavinát indítottak el az egész világon. Az azóta eltelt időben már több tíz város követte a kezdeményezőket, azonban a csúcspont valószínűleg augusztus 29-én, a sztár születésnapján volt. A hasonló megemlékezések listájára feliratkozott többek közt Seattle, Torontó, Köln és persze elsősorban Budapest.

Bár korábban már volt hazánkban is egy hasonló megmozdulás, Michael Jackson hivatalos magyarországi rajongóklubja a neves napra szervezte meg villámcsődületet. Az előkészületek már nagyjából két hónappal korábban megkezdődtek, hiszen a helyszín biztosítása és a hangtechnika mellett ingyenes táncórákat is biztosítottak az érdeklődők számára.

Az exponenciálisan növekedő érdeklődés miatt már az első próbán kicsi volt a terem, így az új hely keresése mellett készült oktatóvideó a YouTube-ra, hogy a vidékiek otthonról is bekapcsolódhassanak. A próbák remek hangulatban teltek, köszönhetően a lelkes tánctanárnak és szervezőcsapatnak, akik egy probléma kivételével valószínűleg mindenre számítottak.

Mindenki olyan lelkesnek bizonyult, hogy a három bekapcsolódási pont közül már az elsőnél a táncosok 90%-a táncolt, így némileg elrontva az összhatást. Végül a főpróbán a tánctanulás mellett ezen kérdés megoldására is több idő jutott, így a Blaha Lujza téren a Beat It! első megszólalására már mindenki tudta a dolgát. Ezt követte a Deák tér, majd a Váci utca. A begyakorolt koreográfia egyre jobban működött, és bár a tömeg akkora volt, hogy nehéz lett volna a tökéletes flashmob jelleget megtartani, azért a Deák téri templomnál az esküvőre váró násznép ugyancsak meg volt döbbenve, mikor a táncosok gyűrűjében találta magát.

A stockholmi példát követve természetesen itt is sok videó készült, amelyek elkészítésében a BSS is közreműködött. A résztvevők és a szervezők az este folyamán még egyszer összegyűltek a várban egy különleges esti felvételhez.

A videók és részletesebb információk megtalálhatóak az Örömtánc we-n. boldalon, az oromtanc.mizu.hu-n.

Természetesen már a 2010-es megemlékezés szervezése is elkezdődött.

Andris

Noa Schönherz limit!tűzvédelmi létszámkorlátjáról

XXXVII./1.

Két éve a Schönherz Qpán azért tüntettek a hallgatók, hogy a következő húsz évben is legyen kék a Schönherz. Szürke lett, ezt még sokan le is nyelték, mondván a használati értéket nem befolyásolja, hogy milyen az épület színe. Na de mi a helyzet akkor, ha a felújítás során olyan paraméterei változnak meg a Háznak, amik a használati érték szempontjából sem közömbösek? Például nem lehet bemenni!!!

Kígyózó sorok a Schönherz portája előtt, türelmetlen emberek, rögtönözve megtartott körgyűlések a Ház melletti füves területen vagy a várárokban. Egy mindenki számára ismerős életkép a kollégium mindennapjaiból.

Először a tények és a miértek Jelenleg a kollégiumban 1064 kollégista lakik, összesen pedig 1216 fő tartózkodhat az épületben. A 152 fős vendéglétszámból le kell vonni a Hérosz, az egyetem és a fogorvosi rendelő dolgozóit, ami körülbelül 70 kártyát jelent. Jelenleg tehát körülbelül 80 fő vendéget tudnak a rendezvények, kollégisták fogadni.

Először tavasszal merült fel a probléma, természetesen azonnal megkerestük a felelős szerveket az egyetemen. Ekkor türelmet kértek a hallgatóktól, hiszen ekkora folyamat elindítása, engedélyezése hosszú időbe telik.

Amikor márciusban először le tudtunk ülni a felelős tűzvédelmi szakértővel, aki ekkor ígéretet tett a probléma megoldására, elmondása szerint körülbelül 4-500 fővel meg

lehet emelni az említett limitet, azonban időt kért nyárig. A nyáron megszervezett beszélgetésen már az egyetem többi illetékes szervezeti egysége is képviseltette magát, többek között a Beruházási és Karbantartási Osztály (BKO), amely gyakorlatilag felelős az egyetemi létesítmények tűzvédelmi szabályozásaiért, a Ház üzemeltetője, a Kollégiumok Osztály (KO), valamint a hallgatók. Ekkor azonban más megoldás hangzott el, a korábbi ígéretet átgondolatlannak minősítették.

Az új megoldásban a földszint és az első emelet létszámemelése szerepelt, azonban ezt műszaki átalakításhoz kötötték, ami viszont beruházást igényel. Az eredmény félsiker, azonban sokat tud lendíteni a jelenleg nyögdécselve működő közösségi életen. A lakószintek vendégfogadásának problémája ezzel még egyáltalán nincs megoldva. A megbeszélésre augusztus 17-én került sor, a tűzvédelmi tervező másnapra ígért dokumentációt a megvalósítás pontos részleteiről. Mivel a BKO is szerette volna felgyorsítani az ügyet, ezért ígéretet kaptunk, hogy egy hónap múlva újra összehívják a társaságot. Mint azt a kedves olvasó sejtheti, sem a dokumentáció nem érkezett meg, sem a megbeszélés nem lett összehívva, immáron hat hete. Ezek után mit tudnak tenni a hallgatók? Várnak türelmesen. Mit tud tenni a kollégisták és a közélet érdekképviselete? Folyamatosan számon kérjük a BKO-t az Egyetemi Hallgatói Képviseleten keresztül, megkeresünk külső szakértőket, hogy vajon szakmailag tényleg reális-e a létszámkorlát, külső helyszíneket keresünk a rendezvényeknek, mint a Qpa esetén, és persze várunk türelmesen…

A következményeket sokan a bőrükön érzik. A Schönherz Qpát idén sem tudtuk a kollégiumban megszervezni, a Prima Primissima díjas Simonyi Károly Szakkollégium szakmai köreinek működése gyakorlatilag ellehetetlenül, a schönherzes közéletet egyre nehezebb a Ház falain belül elképzelni.

Felmerül a kérdés: miért költött az egyetem a Schönherz helyiségeinek kialakítására milliárdokat, ha jelenleg csupán diákotthonként tudja elképzelni a tehetséggondozás fellegvárának is beillő kollégiumokat?

Következő lépésként várunk az újabb megbeszélés eredményére, ahol már talán megkapjuk a szükséges dokumentumokat az átalakítás elkezdéséhez, hogy újra ki tudjuk nyitni a kollégium kapuit a külsősök felé is.

További kérdésekkel fordulhattok hozzánk a következő weboldalon, ugyanitt igyekszünk naprakész információkat közölni az ügyről: http://kb.sch.bme.hu

Szatmári Tamás Kollégiumi Hallgatói Bizottság Elnök

29

Jegyeket megoldásra kérem felmutatni!

Elfelejtettem a jelszavamat, megváltozott a MAC-címem, megtelt a postaládám, nem megy a net...

Mind olyan prob­­­ lémák, amivel jobb esetben a KSZK-t találják meg a schönherzesek. Az elmúlt időben ezt egy erre fenntartott levelezőlistával oldottuk meg, azonban nagyon nehéz volt követni, hogy ki mikor válaszolt egy levélre, és voltak, hogy elsikkadtak, vagy meg sem lettek oldva bizonyos problémák. Mivel a feladatkörök és a kompetenciák eléggé szét vannak tagolva, ez a rendszer közel sem volt az optimális megoldáshoz, és amikor valakinek nincs netje, akkor persze azonnal meg kellett csinálni, nem számít, hogy ZH-nk van, vagy csak nem aludtunk előző este...

Ennek orvoslására bevezettünk egy úgy nevezett Ticket-rendszert, aminek segítségével minden problémáról egy hibajegy keletkezik, ami a megfelelő csapathoz kerül, és az egész kommunikáció ezen a rendszeren keresztül zajlik, így később bármikor, bárki jogosult által visszakereshető, hogy mikor és mi történt vagy nem történt.

A mostani egy pilotprojekt keretében egy teljesen személyre szabott és a végletekig módosított open source rendszer, ennek megfelelően vannak hibái és hiányosságai, de az ezen megszerzett tapasztalatok alapján már tervbe van véve egy saját igényekre szabott lefejlesztése, és mivel többen is jelezték, hogy érdekelné őket egy ilyen, elképzelhető, hogy a jovőben akár a BSS csütörtöki adásával kapcsolatban, akár a HK-hoz intézett kérdésben, vagy a KSZK-hoz tartozó problémára is ennek a rendszernek a segítségével fogsz tudni gyorsabban pontosabb információhoz jutni.

Jelenleg a Kir-Dev és a KSZK karöltve használja, ezért ha gondod van az SSO-val, megváltozott a MACcímed, SVN-t szeretnél igényelni a centauron, vagy csak elfelejtetted az SCH Accountod jelszavát, amivel a VPN szolgáltatásunkat szeretnéd használni, akkor ehhez csak egy felületet kell ismerned és használnod:

http://support.sch.bme.hu Matya KSZK

Blog.sch – avagy n+1-edik blog?

A KSZK néhány hete elindította a jelenleg még béta üzemben futó blogszolgáltatását. Mindenki indíthat saját blogot, lehet üzenni és véleményezni, írni az életedről és a szakmai munkádról. Most nyilván azt gondolod magadban: „Miért kell nekünk egy újabb blogszolgáltatás? Hiszen van belőle sok az Interneten.”

Van azonban néhány érvünk, amiért érdemes minket választani: • a blogod sch.bme.hu domain alatt érhető el • a karhoz kötődő blogokat itt egy helyen megtalálhatod • az egyéni blogok mellett a körök is indíthatnak blogokat!

• minden automatikus, a rendszer az SSO-s belépés és körtagságok alapján működik • nem vagyunk multi: ha szeretnél egy fícsört, problémád van, jelezd a http://support.sch.bme.hu címen, és megoldjuk/lefejlesztjük

30

A körök is választhatnak minket, hiszen így nem kell saját blogmotort telepíteni, és ha nincs honlapotok, híreket publikálni egy blog is megfelel, hiszen a célközönség adott. Mindehhez minimális adminisztráció szükséges: a körvezető létrehozza a blogot, és onnantól kezdve minden tag írhat, publikálhat és tájékoztathat.

Ha tehát szeretnél egy blogot nyitni a mindennapjaidról, az egyetemi életről, az önlabodról, a diplomamunkádról, a köröd tevékenységeiről, nincs más teendőd, mint ellátogatni a következő címre, belépni a megszokott SSO-s név+jelszó párossal, és létrehozni a blogodat három kattintással!

http://blog.sch.bme.hu Toto KSZK