Impulzus XXXVI/5.

XXXVI./5.

Tartalomjegyzék „A Műegyetem nem autógyár...”

4

Interjú Dr. Péceli Gábor rektor úrral.

A német harcos legendája

16

3D-s FPS 96 kilobájtban.

Műegyetemista kézilabdázók, FTW!

7

A MAFC kézilabda szakosztályának bemutatkozása.

H.E.R.O.E.S. Extreme Kör

17

Tíz lemez bemutatása 2008 nemzetközi popzenéjéből.

8

A villanykar extrém hősei a Fundango Snowattack I. Magyar Sí- és Snowboard Fesztiválon.

Neptun, avagy a játszótér bosszúja

Mert ez nem műanyag A logikai áramkörök lázadása

20

A nevem Feri. Inter Feri. És úgy érzem, ideje pontot tenni a mondat végére.

9

Néha te játszol vele, néha ő játszik veled.

„Most skiccelsz?”

22

Interjú Merényi Dániellel, azaz Grafitemberrel.

Te „mázlista”

10

Érdekességek és aktualitások az ETR színes életéből.

„Részegen ki visz majd haza?”

11 12

Négy játék (FEAR 2, Pure, Rise of the Argonauts, Street Fighter IV) tesztje.

Határ a csillagos ég...!

Készül az első teljesen magyar műhold, a Masat-1.

27

A Ganz gyár újabb neves vezérigazgatója, Jendrassik György életét ismerhetjük meg alaposabban.

Rajzfilmek mámor(á)ban

31

Levéláradattal kompenzált színtévesztés 32 Homárízű történet egy fekete egérről, ami valójában szürke.

15

Konferenciaajánló a Tudásra szomjazóknak.

Mérnöki alapismeretek. Ismeritek?

Taking drugs to make cartoons to take drugs to.

14

A nevem Ferenc. Kon Ferenc. Ia.

25

Watchmen – egy megfilmesíthetetlen(?) képregény.

Gólyabál a Villanykaron – hatodévesen.

Gamer cikk

Who watches the watchmen?

Múzeumokról

33

Pro és kontra – korszerű webes megjelenés a bolond nyitva tartásokkal szemben.

nyereményjáték A decemberi számunkban meghirdetett CD Projekt nyereményjátékok szerencsés nyertesei (és nyereményeik): Csík Máté (Fear), Dudás Zoltán (DIRT), Fehér Zsolt (Overlord), Magi Dániel (Hitman Triple Pack), Priegl Roland (Fable), Szunyog Tamás (MS:Combat Flight Simulator 3) A nyerteseknek gratulálunk, nyereményeiket egyeztetés után a szerkesztőségben vagy az SCH előtt vehetik át.

A következő játékunkat keressétek a lap hasábjain belül.

Köszönet a 1416-os szobának a ã „lehetőséget” ! J – Matya

A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kara Hallgatói Képviseletének lapja.

XXXVI. évfolyam 5. (410.) szám.

Megjelenik 2200 példányban.

Lapzárta: 2009. február 15.

ISSN 1418-0529 (Nyomtatott) ISSN 1588-0745 (Online) Cím: Impulzus szerkesztőség, Schönherz Zoltán Kollégium, 1117 Budapest, Irinyi J. út 42.

819-es szoba E-mail: impulzus@impulzus.com WWW: http://www.impulzus.com/

Felelős kiadó: Kalmár A. Márton, a HÖK elnöke Felelős szerkesztő: Hamvas Mihály Főszerkesztő: Kovács Róbert IV. Vill.

Főszerkesztő-helyettes: Szabó Ádám V. Vill.

Olvasószerkesztő: Barkóczy Gergely VI. Vill.

Tördelőszerkesztők: Lilik Ádám I. Info., Simon Csaba I. Info., Mattyasovszky János V. Info.

Címlap: Lovászi Dénes , Mattyasovszky János Fotó: Domonkos Bence, Mattyasovszky János Írták és szerkesztették: Bacsárdi László II. Phd., Barkóczy Gergely VI. Vill., Binszki Gergő IV. Vill., Bodó Zsófia VI. Info. , Csatári Bálint IV. Vill., Géczy Attila V. Vill., Kovács László, László Ákos III. Info., Lilik Ádám I. Info., Márton Sándor VI. Info., Nagy Zsolt II. Vill., Perlaky Zoltán V. Info., Pintér Krisztián I. Info., Rusz Ágnes , Szabó Ádám V. Vill., Szilágyi Attila II. Vill., Simon Dóra I. Vill. , Vékony Kata II. Vill. , Vezsenyi Balázs II. Vill., Will Gábor V. Vill., Zovits Ádám III. Info.

Köszönet illeti továbbá a következőket: Gyebrószki Gergely, Kassai Anna, Dr. Kemény Zsolt, Kereskényi Balázs, Szabó Csaba, Szalai Gabriella, Szaradics Balázs Valamint köszönjük mindazok áldozatos munkáját, akik segítettek ezen számunk elkészítésében!

Sokszorosítás: Király Nyomda Kft. (2360 Gyál, Bánk Donát köz 4.)

Szerkesztőségi gyűlés minden hétfőn 19.00 órától.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Az írások tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet!

3

„AInterjúMűegyetem nem autógyár...”

Dr. Péceli Gábor rektor úrral Épülő és süllyedő épületek, költözések és új sportolási lehetőségek, újonnan induló mesterképzések, gazdasági világválság – mindez felmerült, amikor a Műegyetemi Sajtóklub szervezésében egyetemünk rektorával, Dr. Péceli Gáborral beszélgettünk.

––Nemrég a Díszteremben az Űrnap nevű országos szakmai rendezvényen házigazdaként köszöntötte a megjelenteket.

Gyakran szerepel a protokollprogramjában az, hogy megnyitókat tartson?

––Viszonylag gyakran, de nem elviselhetetlenül terhes.

Praktikusan minden héten egy alkalomra azért sor kerül. Célszerű tájékozódni, hogy miről is szól az adott rendezvény, de ehhez még segítséget is kapok, így összességében nem nehéz dolog. Része a rektori munkának.

––Milyen változásokat hozott életében a rektorság? Men�nyire rendeződött át a napirendje, mennyivel lett zsúfoltabb?

––Alapvetően megváltozott. Előzőleg három évig dékánként már vezető posztot töltöttem be, de rektorként sokkal szabdaltabb a napom, sokkal több emberrel találkozom. Mivel inkább én megyek ahhoz, aki szeretne velem beszélni, elég sokat sétálok az egyetem területén. Egyébként ez nincs káromra, megismerem azokat az épületeket, tanszékeket, amelyeket egyébként kevésbé ismernék.

A nap ugyanúgy 24 órából áll, mint eddig, ezen különösen hosszabbítani nem lehet, így sokkal nehezebb az idővel gazdálkodni. Töredelmesen bevallom, néha előfordul, hogy amit reggel elképzeltem, abból estig semmi sem teljesül.

––Mennyi ideje marad még a szakmai munkájával, illetőleg kutatásokkal, tudományos történésekkel foglalkozni?

––Gyakorlatilag semennyi. A „rektorságot” most augusztus elsején kezdtem, és úgy állok a dologhoz, hogy az őszi félév az erre való ráhangolódás. Azok a lépések, amelyek a programomban szerepelnek, most napi feladatként jelennek meg. Egy négyórás tárgyat tartok, aztán slussz. Persze ez nem egy tartható állapot. A tavaszi félévben már erőteljesebben visszakanyarodom a szakmai munkához. Indítok egy

4

mesterképzésbeli új tárgyat, annak az összeállítása lesz a közeljövőben jelentős feladatom. Valamennyire igyekszem részt venni a tanszék szakmai munkájában is, de ennek mértéke még tavasszal is korlátozott lesz. Arra vállalkoztam, hogy a rektori megbízást főállásban csinálom, mert úgy érzem, rengeteg a teendő.

––Ön mit tekint a rektori pályázati programjai közül a legfontosabbnak?

––Nagyon szeretnék kooperatív légkört az egyetemen, ez ugyanis egy rettenetesen bonyolult intézmény. Számomra elképzelhetetlennek tűnik, hogy valamilyen elméleti levezetés eredményeképpen ki tudna alakulni egy szervezeti struktúra, ahol mindenki a helyén van, és minden működik magától. Mindaddig, amíg nem sikerül megoldani, hogy az emberek egymással szót értsenek, addig hiába kísérletezünk ilyen megoldásokkal. Ennek érdekében sok minden történt már az elmúlt hónapokban, a felállás is egyszerűbb lett. Nincsenek rektorhelyettesek és mögöttük igazgatóságok, a rektor és a dékánok között nincs közbenső szint. Az egyetem vezetését a rektor, a rektorhelyettes, a nyolc dékán, a főigazgató, a főtitkár és hallgatói ügyekben az EHK-elnök, tehát 12 plusz 1 ember alkotja. Megszűntek az igazgatóságok, három nagyobb kiszolgáló egységünk van: a Gazdasági és Műszaki Főigazgatóság (GMF), a Központi Tanulmányi Hivatal (KTH) és az OMIKK (Országos Műszaki Informatikai Központ és Könyvtár). A feladatokat ellátó egyéb szervezeteket integráltuk a GMF-be és a KTHba. A Rendezvény Irodát és a Pályázati Irodát a GMF fogadta be, a Nemzetközi Oktatási Központ és a Nemzetközi Iroda pedig a KTH-hoz kapcsolódott. Ezenkívül van még néhány olyan munkatárs, aki lényegében a rektorhelyettesi feladatokat segíti; ilyen értelemben továbbra is

Tanárinterjú

Jobbágy Ákos igazgató úr az oktatásért felelős vezető, Dvorszki László a nemzetközi ügyekért felelős igazgató. Ez – a közvetlenül vezetést segítő kör – még bővülni fog a kutatásfejlesztést és az innovációval kapcsolatos kérdéseket segítő egy vagy több emberrel. Illetőleg szeretnénk a belső és külső kommunikációt új alapokra helyezni – amit ugye PR-nak szoktak rövidíteni.

Szeretnénk a PR területen egy új elképzeléssel előrukkolni, amiben megpróbálnánk kifelé lényegesen „agresszívebben” kommunikálni az egyetem dolgait.

––Ez konkrétan mit jelent?

––Az egyetemek versenyében a Műegyetemnek a vélt, megszerzett pozíciója érdekében határozottabban kellene fellépni. Sokkal szisztematikusabban fogalmazzuk meg az üzeneteket kifelé, sokkal markánsabban szeretnénk jelezni, hogy a mérnökképzés egy nehéz, de hasznos stúdium. Ezzel kapcsolatosan a végzettek körében készült felmérések pozitív kicsengésűek, de a végzésig rögös az út. Most nyáron végképp szembesültünk azzal, hogy a nem műszaki szakjainknak sokkal jobban megy a szekere. Az üzleti tudományoknak köszönhető, hogy nőtt az összlétszám. A műszaki szakjaink egyszerűen nem tudtak annyi embert felvenni, mint amennyit akár a kapacitásunk lehetővé tett volna, mert az érdeklődők száma és a mi elvárásunk a pontszámot illetően valahogy együtt azt eredményezte, hogy a létszámok itt-ott visszaestek. Például azon a karon, ahol eddig dolgoztam, kb. 10%-os mértékben – ami egy jelentős visszalépés a korábbiakhoz képest. Közben az ember az újságokat olvasva azt hallja, hogy mérnökhiány van, és tessék többet produkálni – mi pedig kevesebbet veszünk föl. A társadalmi megítélése ezen szakmáknak nem túlságosan pozitív, ez egy magyar sajátosság. A skandináv országokban arányaiban durván háromszor ennyi a műszaki-tudományos képzésben résztvevők százalékaránya, Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is legalább kétszeres. Egyszerűen kevesebbet képeztünk, erre beállt a társadalom, ráadásul ezek nem könnyen abszolválható szakok, sok a gyűrődés és szívatás stb. Ezért sem jelentkeznek hozzánk kellő számban.

––Ez a visszaesés csak a Műegyetem szakjaira jellemző?

––Nem, a mérnöki szakokra általában. Ez a 200 pontos „mizéria” úgy is exponálódik, hogy vannak – elsősorban vidéki – főiskolákon olyan szakok, ahova 160 ponttal is felvettek hallgatókat. Annyira kevesen

Tanárinterjú jelentkeztek, hogy mindenkit fel kell venni, hogy az intézmények ki tudják használni a kapacitásukat.

A csökkenő érettségiző létszámok tükrében hosszú távon minden felsőoktatási intézménynek arra kell berendezkednie, hogy kevesebb hallgatóval létezik a továbbiakban, vagy a fenntartóknak kell úgy dönteni, hogy kevesebb ilyen intézmény legyen. De inkább szaporodnak az intézmények, mint hogy fogynának, ami nekünk hátrányos, hisz a regionális fejlesztési programok a vidéki egyetemeket jobban támogatják. Ha belépünk egy-egy újabb főiskola vagy egyetem épületeibe, és megnézünk egy labort, akkor az sokkal imponálóbb, mint itt nálunk néhány.

Ez természetesen vonzóbb az ifjúságnak.

Arról nem is beszélve, hogy aki teheti, a szülői háztól minél távolabb szeretne jutni, de ez nem minden esetben következik be, mert a szelídebb természetűek komolyabban veszik a szülőknek azon kijelentéseit, hogy: „Édes gyermekem, itt van a városban egy felsőoktatási intézmény! Azt tudjuk finanszírozni, a budapesti tanulmányaidat nem.”

––A hallgatói-oktatói kooperativitás sokszor megjelenik a programjában. Mit ért ez alatt? Mit kell változtatni az oktatókhallgatók viszonyán?

––Amit érzékeltem, hogy egyetemünkön nagy létszámú évfolyamok tömegkiszolgálásban részesülnek, a személyes kapcsolat a különböző problémák, kérdések megoldása érdekében nem igazán megfelelő mértékű. Ezen javítani kellene, hisz borzasztóan nagy a lemorzsolódás. Sokan mondják, hogy tessék kipróbálni, vajon megy-e, de a sikertelen próbálkozás – bármilyen területén is az életnek – nem a siker kategóriája. Ha valaki az előtanulmányok során produkálni tudott, és bejutott a magas pontszámaink mellett a Műegyetemre, akkor semmi sem magyarázhatja, hogy itt nem tud úgy teljesíteni. Olyasmire tudunk csak gondolni, hogy elveszti az érdeklődését, nincs kellő ambíciója, szakmai elhivatottsága, nem találja itt a helyét, esetleg nem érti, hogy ezeket a „marhaságokat” neki miért kell megtanulnia. Vagy nem tud kommunikálni az évfolyamtársaival, mert mindig csak százasával hömpölyögnek az egyik előadótól a másikig.

Az oktató-hallgató partnerségben közvetlenebb hangnemet kell keresnünk. Egy rektor a saját személyében csak keveset tud tenni ebben, de a problémákra reflektorozás elindíthat olyan folyamatokat, hogy ez javulni tudjon. Az általam emlegetett karon most ősszel visszaállították a tanköröket, a tankörvezető oktatók pozícióját, illetve Neptunban rögzített heti plusz két órát, ami kvázi osztályfőnöki óra, illetőleg szakmai tartalmát tekintve fizika előkészítő. Ez egy eszköz. A dolog fejlesztésére a hallgatói

XXXVI./5. szervezeteket piszkáljuk – mind én, mind a többi egyetemi vezető –, hogy minél többet tegyenek a közösségépítés érdekében. Értelmes emberi kommunikáció nélkül nem lehet haladni, a bonyolult kérdésekben mindig csapatmunkára van szükség.

––Hivatalba lépése óta látványos gyorsasággal indult meg a sportkoncepció kidolgozása. Mi ennek az oka?

––Ez egy régre visszanyúló dolog, amelynek nem ismerem minden vonatkozását.

Részben azért erősödött fel idén, mert a naptári évre esett a Műegyetemi Atlétika és Football Clubbal (MAFC) kötött együttműködési megállapodásunk lejárta. Másik ok a sportlétesítmények magas fenntartási költsége. Mindenképpen olyan ráfordítást preferálunk, amely egyetemünk és különösképpen a hallgatók érdekét szolgálja.

Egy nemrég végzett vizsgálat eredményeképpen kiderült, hogy a Hauszmann utcai sportkomplexum hallgatói kihasználtsága – a műfüves focipályákat leszámítva – szerény. Egy független másik dolog, hogy az egyetem belevágott a Q épület építésébe, amely a következő 20 esztendőben évente nagyjából 500 milliós extra terhet fog ránk róni, ezért nagyon komolyan kell vennünk a létesítménygazdálkodást. Ebben a gondolkodásban került előtérbe az ÉL csarnok, melynek kihasználtsága csekély ahhoz képest, hogy milyen ambícióval épült meg annak idején. Az ÉL csarnokbeli sportkomplexumnak az a koncepciója – amit vagy visszaigazol az élet vagy nem, bár a hallgatói felmérések biztatóak –, hogy a lyukasórákat vagy szabad másfél-két órákat népszerű sportokkal lehessen eltölteni.

––A Ch épület süllyedéséről sok szó esett már a sajtóban. Ha olyan kritikussá válna a helyzet, hogy a laboroknak költözni kell, biztosítani tudja az egyetem, hogy a hallgatók csúszás nélkül elvégezhessék tanulmányaikat?

––A süllyedés finom részleteivel nem vagyok tisztában, de soha nem jutott el hozzám olyan információ, hogy komoly veszély lenne. Eltekintve a metróépítéstől, ha valamilyen természeti katasztrófa történne, és egy épület kiesne, az sem járhatna olyan következménnyel, hogy a hallgatók nem tudnak időben végezni. Nyilvánvalóan kicsit kényelmetlenebb lenne az időbeosztásuk, de rendelkezünk elegendő előadó- és gyakorlati teremmel is az oktatás folytatásához. Volt már, hogy történelmi események zajlottak az egyetem környékén, és akkor is időben végeztek az akkori hallgatók.

Alapvető érdekünk, hogy a Ch épület helyreállítási költségét ne nekünk kelljen fizetni, ezért minden egyes apró repedést pontosan dokumentálunk. Olyan ígéretet is kaptunk, hogy addig nem megy tovább a fúrópajzs, amíg a Ch-t nem stabilizálták.

––A Q épület Public Private Partnetship (PPP) konstrukcióban épül, amely drágának mondható. Nem gondolkodtak esetleg egy hosszú lejáratú banki hitelen?

––Sajnos erre a válasz egyszerű. Az egyetem – az intézmény besorolási jellegéből következően – nincsen olyan helyzetben, hogy hitelt vegyen föl.

A PPP az Oktatási Minisztérium által felajánlott lehetőség volt, a költségek felét a minisztérium vállalta át, nekünk a másik felét kell húsz év alatt előteremteni.

Végső soron nem tudok igennel vagy nemmel válaszolni, ennél sokkal árnyaltabb a helyzet, a válasz attól függ, hogy kit kérdezünk meg. Egy építész szakértő azt mondja, ez az ár magas a normális bekerülési költségekhez képest. Mi azonban, akiknek azt mondják, hogy „tessék kigazdálkodni az épület árát”, ennek az épületnek csak a felét fogjuk fizetni.

Egy évszázadokra útjára indított intézmény életében egyáltalán nem közömbös, hogy milyen környezetben, milyen infra­ struktúrával oktatunk ifjakat, akik itt tanulják meg, hogy milyen egy normális környezet, milyen egy modernnek mondható, korszerű épület. Az új épületek építésének épp volt egy politikai támogatottsága, a jelenlegi helyzetünkben nem tehettük meg, hogy nem használjuk ki. Nemigen mondhattunk nemet a Q-ra. A meglévő épületeink felújítására nem mutatkozott ilyen lehetőség, pedig lenne itt is mit tenni, de az ezzel kapcsolatos politikusi gondolkodás ezt nem tette lehetővé, csak az új épületek építését.

A legszerencsésebb az lenne, ha volna annyira jó helyzetben az ország, hogy nem kellene ilyen furcsa konstrukcióba belecsúszni, hanem azt lehetne mondani: „kérem szépen, ha kell a Műegyetemnek egy új épület, akkor adja el a régit, az ebből befolyt bevételeket pedig kipótoljuk, és megépítjük az újat”.

––Említette, hogy ez körülbelül félmilliárdos költséget fog jelenteni évente az egyetem számára. Hol fogják meghúzni a nadrágszíjat, amikor az épületek karbantartására szánt összeg nem éri el az egy milliárdot sem?

––A válasz nagyon összetett, a maradék épületekkel kapcsolatos gazdálkodással lehet kitermelni, ami többek között a feleslegessé vált, kiürített épületek értékesítését jelentheti. Egyelőre döntés nem született, de a V2 és a Z épületben gondolkodunk.

A Q épület megépítése után a V2 kiürül.

A továbbiakban lehet egy tanulmányi épület tantermekkel, de nem kizárt, hogy átalakítjuk egy színvonalas kollégiummá, vagy ki lehet adni cégeknek. Hasonlóan gondolkodunk a Z épületnél, ahonnan a közlekedéskari tanszékek átköltöznének az St épületbe, az ott lévő GTK-s tanszékek pedig a Q-ba. Az átalakítás egyébként

5

Tanárinterjú egy campusszerű elhelyezést is megcélzott. Egy-egy kar tanszékei kevés számú és egymáshoz közel eső épületekben helyezkednek el, és ezzel valamennyire még párosulna az is, hogy az adott kar hallgatói azon a környéken lévő tantermekben kapnának órákat. A tanszékek egymáshoz közelebbi helyezése elősegíti a kooperációt, hisz könnyebb egy emelettel feljebb menni segítségért, mintha 10-20 percet kellene sétálni.

––Ha már az anyagiaknál járunk: a jelenlegi világgazdasági válság mennyiben érinti az egyetemet?

––Választ nemigen tudunk, azt gondoljuk – optimistán –, hogy a nominális értéke az egyetemre jutó támogatásnak nem fog jelentős mértékben csökkeni. A reálérték azonban jelentősen csökkenhet, így várhatóan szerényebben fogunk tudni létezni.

Amit nem látunk egyáltalán, hogy a világgazdasági folyamatok mennyiben fogják a Műegyetem további mozgásterét szűkíteni. A bevételek fele nem direkt állami forrás, de indirekt módon sok szempontból állami, hiszen állam által kiírt pályázatokon veszünk részt. Ha ezek megcsappannak, a vállalatoknak nincs pénzük ilyen megbízásokra, támogatásokra, ha a kormány belekényszerül, hogy a pályázatokat kisebb összegben írja ki, mindez összességében nagyon negatívan érinthet minket. Ez nem jelenti azt, hogy akármelyik kart vagy labort bezárnánk, de lehet, hogy csúsznak a laborfejlesztések. Merem remélni, hogy a Műegyetemet nem érheti olyan bántódás, hogy komolyan azt kéne mondani, „most itten szélnek eresztünk embereket, és becsukunk, mint egy autógyár” – mert a Műegyetem nem autógyár.

––Kanyarodjunk vissza a végzős hallgatók elhelyezkedési lehetőségeihez! Még mindig igaz, hogy kapkodnak a mérnökök után? Aki itt végez, annak sokkal nagyobbak az esélyei, mintha máshol végezne?

––Meg vagyok győződve, hogy erre nagyon határozott igennel lehet válaszolni.

Megjelentek különféle rangsorok és egyéb célszámok, amelyek azt mutatják, hogy az itt szerzett diplomával való elhelyezkedés a legelején van a sorban. Vannak bizonyos szakmák, ahol kifejezetten nyüszítenek, hogy „jaj de kevés, jaj de kevés”.

Most a válság persze lassítja ezt, de azért nem tudja gyökeresen megváltoztatni. Van olyan szakma, ahol arról panaszkodnak a cégvezetők, hogy a szakemberhiány miatt kénytelenek sokat fizetni a pályakezdőknek, és le kell törni az árat, és ezt úgy lehet letörni, hogy ha többet bocsájtunk ki. De ezt nem kell komolyan venni, a jövedelmek letörése nem egy reális cél. Ha ezeket a jövedelmeket az Európában elérhetőekkel vetjük össze, és figyelembe vesszük, hogy

6

az orvostársadalom kínjában kitántorog Észak- és Nyugat-Európába, akkor érezhetjük, nincsen szükség arra, hogy a magyar mérnökök is kimenjenek, mert olyan mértékű a fizetéskülönbség. Egy megtartó erő, hogy jók a kezdő fizetések és nincs munkanélküliség a nálunk végzettek körében.

Ez nagyon izgalmas kérdés, hogy a BSc/MSc játékból hogyan állunk talpra, mert ügyesen padlóra küldtek minket. A főiskolák, egyetemek – ebben az egyetemek sokkal nehezebb helyzetbe kerültek – műszaki szakain éppen ennek a félévnek a végére végeznek a legelső BSc-sek, és ez komoly problémát okozott. Rettenetesen kevesen vannak, rettenetesen kevesen fognak indulni az MSc-ben. A hallgatókkal való kooperativitás ilyen szempontból is izgalmas. Ugyanis itt „vak vezet világtalant” szituáció van valamennyire, hiszen mi sem tudjuk, hogy mi a jó stratégia, de ugyanakkor ha nem beszélünk egymással, vagy nem próbáljuk egymást segíteni, akkor végképp nem jutunk sehova. Mi azt szeretnénk, hogy arról legyen híres ez az egyetem, hogy itt tényleg bármelyik kibocsájtási szinten jól összegyúrt tudással rendelkező, talpraesett, vidám, mosolygós, kommunikálni képes ifjak jelennek meg, és nem pedig lógó orrúak. Ez azonban extra erőfeszítéseket igényel mindannyiunk részéről.

––A BSc-s hallgatók általános „félelme”, hogy a többi főiskolával szemben hátrányba kerülnek, és majd az MSc-t elvégzők fognak ugyanolyan presztízst kapni, mint a jelenlegi diplomások. Mennyire kívánja az egyetem az alapképzésben részt vevő hallgatókat ösztönözni arra, hogy minél többen folytassák szakképzéssel tanulmányaikat?

––Ezek alaptalan félelmek. Az persze fölvethető, hogy egy igazán jó főiskola gyakorlati képzése kontra az itteni gyakorlati képzés egy adott konkrét vállalatnál, ahol olyan eszközökkel, olyan technológiákkal dolgoznak, mint amilyenekkel a főiskolás,

és a mi diákunk pedig általában jól föl van készítve, de azt ott konkrétan nem ismeri, akkor indulásnál van különbség, de hosszú távon az jár jobban, akinek komolyabb és általánosabb alapjai vannak. De a konkrét technológia és a konkrét eszközök gyors mértékben elévülnek, én nem félnék, hogy az általános képzés hátrányt jelentene. Az kétségtelen, hogy aki a BSc képzésben túl sok időt töltött, az elbizonytalanodik, hogy „vajon van-e még nekem annyi energiám, hogy még egy MSc képzést is bevállaljak”.

Se az otthoni támogatás, se a saját erő nem lendít már tovább, hogyha ezt a 7 szemesztert 9 vagy 10 szemeszter alatt abszolválja egy hallgató. Aki az alapképzést csúszva teljesíti, könnyen mondhatja, hogy inkább családot és egzisztenciát alapít.

Az ilyen hallgató el fog menni az egyetemről, ráadásul mivel a mérnökszakmákban hiány van, könnyen el tud majd helyezkedni, ezért arra számítunk, hogy eleinte az MSc nehezen fog felfutni.

A középiskolások nyílt napján, melynek megnyitásában én is közre fogok működni, azt fogom mondani: „Tessék ide úgy jönni, hogy az egyetem egy ív, melyen haladva időközben kell néhány vizsgát tenni, de az egésznek úgy van értelme, ha végigcsinálják az egészet.” Az nem reális, hogy kívülről sokan jönnének be a mesterképzéseinkre, eltekintve azoktól, akik esetleg bejönnek a gazdasági szakaink mesterképzéseire.

Belső mozgások azonban reálisak, például valaki műszaki BSc-vel elmegy mondjuk műszaki menedzser MSc-re. Ezek a lehetséges keresztbecsatolások még sok érdekes dolgot hozhatnak, de hogy kívülről nagyon sokan csatlakoznának hozzánk, arra nem nagyon számítunk.

––Hogyan próbálja integrálni az oktatási minőségbiztosítást a kétciklusú képzésbe?

––Az ezzel kapcsolatos elképzelések valamennyire a hallgatói képviselet törekvéseivel szinkronban járnak. Amennyiben a – most már hosszú-hosszú évek óta „vergődő” – Oktatás Hallgatói Véleményezése (OHV) rendszert sikerre tudnánk vinni, az

Tanárinterjú

XXXVI./5.

nagy előrelépést jelentene. Ez egyelőre még nem sikeredik, elsősorban az informatikai háttér és a véleményezési hajlandóság hiánya miatt. Az oktatás minőségbiztosítása egy önálló – Dr. Kövesi János által kézben tartott – rektorhelyettesi projekt. Tőle várom, hogy javaslatot tegyen, az oktatás minőségbiztosítása érdekében mit tegyünk.

Már dékánként sokat foglalkoztam azzal, hogy folyamatában vizsgáljuk az oktatás dolgait. Monitorozzuk a tárgyak egymásra épülését, számonkérési rendszerét, írásos anyaggal való ellátottságát és magának az oktatói munkának a színvonalát is. Ebben sok az adósságunk, sok mindenre nem volt energia. Most az elmúlt időszakban leginkább a BSc-MSc tantervek kidolgozásával és az új tárgyak beindításával csúsztunk meg. Duplacsavar az oktatói gárdának, hogy a kifutó ötéves képzésben még mindig rengeteg hallgató van, akiknek a régi tárgyakat (vagy valamilyen helyettesítő tárgyat) kell felkínálni, míg az újaknak az új

tárgyakat. Eközben elég kevés oktatói energia jut arra, hogy egymás teljesítményét méricskéljük és beavatkozzunk. Ez hangsúlyos ügy, nemcsak „lufi”, ugyanis a minőségen borzasztó sok múlik az egyetem presztízsét illetően. Ha az innen kikerülők azt tapasztalják, hogy őket nagyon nagyra értékelik, jól megfizetik, és az innen kikerülők gyermekei is ide fognak visszatérni, mert ez a legnagyobb presztízsű reálszférát kiszolgáló képzőhely, akkor a dolog a helyére kerül.

––Mit jelent a minőségi oktatás?

––A felsőoktatásban a minőség rendkívül bonyolult kérdés. Egyesek szerint a minőség azon múlik, minőségi-e az oktatói gárda – ide csak olyan embereket szabad felvenni oktatóknak, akik jók, ez a minőség. De a minőséghez hozzátartozik az is, mennyire naprakész az oktatott anyag. Nálunk folyamatos, színvonalas kutató- és fejlesztőmunka folyik, színvonalasan zajlik innováció.

Akkor lesz minőségi tartalmában itt egy képzés, ha a hallgatók aktív részvételével a legújabb technológiák, legújabb módszerek, legújabb kutatási feladatok környékén lehet fölcsipegetni az ismereteket. Nem elég, ha valaki briliáns előadó és bűvészkedik az előadóteremben, mert akkor lesz csak hiteles, ha az oktatott tudományt ténylegesen mélyrehatóan művelte. Egyébként csupán egy azok közül, akik ezt megtanulták, és színészi teljesítményként előadják, de ez egy más történet, ez esetben tessék színházba menni, ne pedig mérnökképző intézménybe.

Bacsárdi László, Gyebrószki Gergely, Kassai Anna, Szabó Csaba, Szilágyi Attila

Fotó: Domonkos Bence, Mattyasovszky János Az interjú készült: 2008. november 20.

Műegyetemista kézilabdázók, FTW! – alapozó A MAFC mozaikszóval mindannyiunk találkozhatott már. A négy betű a Műegyetemi Atlétikai és Football Clubot takarja, amely a Műegyetemhez szorosan kötődő sportegyesület.

Kevesebben tudják, hogy az egyesületnek több szakosztálya is van, melyek a népszerű sportágak igen széles spektrumát lefedik. Mostani cikkünkkel – melynek remélhetőleg lesz folytatása – szeretnénk bemutatni a kézilabdacsapatunkat.

Az egyesület kézilabda szakosztályához tartozik a felnőtt férfi kézilabdacsapat.

A csapat jelenleg a budapesti I. osztályban játszik. Ez különböző értelmezések szerint országosan egyszer a harmadik, máskor a negyedik osztályt jelenti. Más megközelítésben úgy tudjuk ezt a szintet elmagyarázni, hogy efelett van az NBI, NBI/B, NBII. Budapesten egyébként van másodosztály is.

A teljesen amatőr csapatok közt a miénk a középmezőnynek számít. Jellemzően az NBII-es csapatok már jelentős részben önfenntartóak, és a játékosok nincsenek fizetve. Ez magyarázza az „amatőr” státuszt, ami nincs összefüggésben a játékos játéktudásával, némi hiedelmekkel ellentétben. A csapatunk igazolt játékosainak száma (akik ebben az idényben játékengedéllyel rendelkeznek) jelenleg mintegy 20-22 főre tehető, ebből

hozzávetőlegesen tizenhat játékos BME-s, köztük az edzővel, aki jelenleg is BME hallgató. A BME legtöbb kara képviseltetve van a játékosok között, és korosztályban van ugyanúgy elsőéves, végzős, de már végzett BME hallgató is. Ennek fényében a csapat több tagja is részt vesz a BME színeiben a MEFOB (azaz a Magyar EgyetemiFőiskolai Országos Bajnokság), illetve az Universitas egyetemi és főiskolai tornákon.

Tavaly, hosszú idő óta először, sikerült a BME csapatának a MEFOB döntőjébe jutnia. A MAFC a Budapest bajnokságban az őszi szezont egyetlen vereség mellett 10 győzelemmel zárta, melynek eredményeképp a tabella élén telelt a csapat.

A mostani állásban közel került a csapat ahhoz, hogy egy sikeres tavaszi szezon után magasabb osztályba ugorjon. Ennek a feltétele „mindössze” annyi, hogy az első helyet szerezze meg az idényben. Innentől a kérdés még érdekesebbé válik, ugyanis a csapat magasabb költségvetése szükséges a majdani NBII-es induláshoz, így a csapatnak erre is fel kell készülnie legkésőbb a nyár folyamán. Az NBII másik feltétele az utánpótlás-nevelés – ez is egy fontos feladat, amit teljesíteni kell. Természetesen ennek megvalósulása még a távolabbi jövő kérdése, ahhoz a mérkőzéseket muszáj lesz megnyerni.

M AF C

1897

Az első megmérettetések tavasszal, várhatóan március közepétől indulnak. A mérkőzésekről az MKSZ (Magyar Kézilabda Szövetség) honlapján általában friss információk találhatóak, tehát itt minden érdeklődő megtalálhatja a menetrendet és a mérkőzések eredményét. A csapatnak nagy lendületet tud adni a lelkes közönség. Egy régóta a MAFC színeiben játszó játékos állítása szerint régen nem volt ritka a 80-100 néző sem az itthoni mérkőzéseken, ma ez a szám másképp alakul sajnos. Éppen ezért szeretnénk lelkesíteni minden kézilabdát kedvelő villanykarost, hogy amennyiben kedvelik a sportágat, ne habozzanak ellátogatni csapatunk mérkőzéseire. A srácoknak szükségük lesz a biztatásra ahhoz, hogy a magasabb osztályba kerüléshez szükséges kvótát hozzák. Márpedig egy ilyen szereplésre és az esetleges szintlépésre büszkék lehetünk. A mérkőzések látogatásai hazai pályán ráadásul ingyenesek is.

Az első mérkőzés (FSZSE – MAFC) a tavaszi szezonban várhatóan március 7-én lesz a Siketek Sportcsarnokában (1094 Budapest, Könyves K. krt. 28.), 10:45-ös kezdéssel. A további időpontokról a blogban találhatjuk a legfrissebb információkat.

Szurkoljunk tehát a fiúknak! A következő számunkban pedig remélhetően kicsit mélyebben belekukkantunk majd a csapat és a műegyetemi kézilabda életébe.

Honlapok: http://mafc-kezilabda.blogspot.com/ http://www.handballnet.hu/

Impulzus

7

H.E.R.O.E.S. Extreme Kör A villanykar extrém hősei a Fundango Snowattack I . Magyar Sí- és Snowboard Feszti v álon 2009. február 7-én ért véget a történelem legnagyobb magyar téli fesztiválja. 3000 fős létszámával ez Európa legnagyobb partisítábora, melyen a kar legaktívabb harcosai is szép számmal részt vettek, hogy „kipihenjék” a vizsgaidőszak fáradalmait.

Lelkes csapatunk régóta tervezte, hogy a régi osztálykirándulások hangulatával, valamint a téli sportok szerelmeseivel felpezsdíti a kari közéletet, de a kollégiumi költözés és az egyetemmel kapcsolatos teendők szabadidőnk nagy részét elvonták a szervezés feladataitól, ám idén lehetőségünk nyílt, hogy megmutatkozzunk. Mindehhez keresve sem találhattunk volna nagyszerűbb lehetőséget, mint a festői szépségű, 1800 méteren található francia faluban, Puy Saint Vincent-ben megrendezésre került Fundango Snowattack Sí- és Snowboard Fesztiválon való részvételt.

A Snowattack a nyári zenei fesztivál és a freeride tábor sajátos találkozása, ugyanis a zenei programok és minőségi sport között minden résztvevő kedvére válogathatott, legyen szó teljesen kezdőről vagy profiról.

A tábor sportértékét növelte az I. Amatőr Sí- és Snowboard Bajnokság, melyen közel 200 versenyző indult el parallel szlalom, sí- és boardercross, big air és ollie számokban. Külön kiemelnénk Párkányi Kolost, a Heroes csapat big air bajnokát, aki sérülése ellenére a döntőig jutott a versenyen. Gratulálunk!

Aki nem volt elég versenyszellemű, az Puy 80 km-es pályarendszere mellett, a Grand Galaxie bérletnek köszönhetően besíelhette a környék összesen közel 1000 km-ét. A pályán kívüli csúszásnak hódolók is megtalálhatták Puyben a számításukat. A legelszántabbak pedig a backcountry mekkájába, La Grave-ra utazhattak át, ahol idén már 21. alkalommal rendezik meg a Derby de la Meije-t, Európa legnagyobb freeride versenyét.

A freestyle-nál maradva, a big air és az ollie mellett bemutatkozott a legújabb őrület, a winch is. A Nokia Winch Battle keretében a legbátrabbak még az égő slide-ot is megcsúszhatták. Egyik nap a Red Bull csapata gondoskodott a fesztivál fergeteges hangulatáról – sikerrel. Az extrém csúszáson indulók a teknősbékától a rákig különböző felfújható gumiállatok hátán hódíthatták meg a lejtőt. Ezt követően szabadtéri, tábortüzes bulival búcsúztatták a napot. Az éjszakákat a gyakorlatilag a semmi közepén felállított, profi, kéttermes, fűtött, 1000 m2-es

8

partisátorban bulizhatták végig a résztvevők. A telt ház minden éjjel garantált volt. Hazai neves DJ-k és előadók, összesen 35 fellépő, valamint a Megasztárok gondoskodtak a jó hangulatról. Fellépett többek között az Animal Cannibals, az Anima Sound System, a Retro School Band, a Roxy Rádió DJ-i, Whiteboy és Smiths, a Rewind csapata, Chriss & Dandy, Yvel & Tristan, valamint Ludmilla is...

7 éjszaka 7 különböző stílusú bulira tombolhattak a fiatalok.

Aki idén lemaradt volna, azok számára jó hír, hogy jövőre is lesz Snowattack fesztivál! Az ideinél még nagyobb létszámú magyar fiatal indul majd újra felbolygatni az álmos francia falu életét!

További információt találhattok körünk honlapján (www.heroes-team.tk), vagy iratkozzatok fel levelezési listánkra (extreme@sch.bme.hu), hogy képben legyetek jövőbeni programjainkkal. Szeretnénk, hogy aktívan teljen az egyetemen eltöltött idő, és hogy jó

kapcsolat alakuljon ki a karon belüli és az ország többi egyetemének diákjaival egyaránt. Mindehhez a legjobb lehetőség, ha szabadidőnket olyan dolgokra fordítjuk, ami erősíti kapcsolatainkat, vagy ami pártolja a megjelenő kezdeményezéseket. Életed legjobb éveit ne azzal töltsd, hogy életed legjobb éveire vársz!

Szaradics Bal­ázs Heroes Extreme Sportkör

(Élmény)szótár Ollie: rövid csúszás utáni magasugrás snowboarddeszkával, síléccel vagy egyéb csúszó dologgal, mert ollie-zni mindenki tud!

Winch: ha rosszul döntesz, ez lesz az utolsó húzásod... de miért ne próbálnád ki, milyen az, ha csörlővel húznak végig kedvenc hóbuckáidon vagy egy slide-on. Égő slide: a winch akkor tölti be feladatát, ha a csúszás végén mutatvány is következik, de akinek nem elég az ugrás vagy a pörgés, és érzi magában a bátorságot, hogy a lángnyelvek közé vesse magát... neki szívesen begyújtjuk a slide-ot, hogy trükkje még látványosabb legyen.

Extrém csúszás: Balaton-parton sütkérező felfújható szörnyeket már mindenki látott, de vajon milyen érzés, mikor téli álmukat megszakítva fel-, majd lecsúsznak veled a lejtő tetejéről?

Tábortüzes parti: télen egy szál pólóban... A szülők furcsán néznek, de talán mégis van értelme, ha végiggondoljuk, milyen az, amikor szól egy dal, lobog a tábortűz és körülvesznek minket az időjárás által épített hófalak... Az élmény garantált!

Freeride: azoknak, akik szeretik felkarcolni a szűz havat. Pályán kívüli terület, hatalmas csend, mesés tájak és a tudat, hogy mi vagyunk az elsők...

Big air: hogy összemérhesse tudását a hazai freestyle snowboardosok és síelők színe-java, összehordtuk a legnagyobb dombot a sípálya aljára, hogy bemutathassátok, milyen érzés levegőben siklani, forogni, szaltózni... J Életed legjobb éveit ne azzal töltsd, hogy életed legjobb éveire vársz!

Tiéd a középpont...

Neptun, avagy a játszótér bosszúja Emlékszel a hintára? Vagy a homokozót jobban szeretted? Hány másodperc alatt futottál fel a csúszdán? Ugyanezeket az élményeket most egyetemistaként is átélheted, virtuális módon, hiszen a játszóterek minden élvezetével, izgalmával, csodájával rendelkező rendszert használunk. Mind ismerjük: Neptun a neve.

Persze nem a leg-EU-konformabb játszótér, de legalább a mienk, vagy mi. Itt ugyan a csúszda végéhez rakták a nagy villanyoszlopot, amin a kuka is van, de kis elővigyázatossággal, megfelelő szülői felügyelet mellett elkerülhető a végzetes ütközés. A feltöltött adatok, a befizetésre történő kattintások mind-mind a homokozóban hagyott/elásott játékaink, néha előbukkannak, néha nem.

Különösen csúcsidőben, ilyenkor néha más gyerek viszi el a piros körteformád, te meg ott állsz egy már tavaly is gagyi zöld vödröcskével. (Bizony tény, hogy volt, akin albérletesként számon kérte a Neptun a kolidíjat, és ezért majdnem lecsúszott minden vizsgajelentkezésről.)

De homokozó maga a vizsgajelentkezés is, hiszen ha nem veszed le cipőd, telemegy homokkal, ha leveszed, egész este sikálhatod a koszt a lábadról, de homokozni, azt kell ám. – Az idei vizsgaidőszakomban kizárólag hétfői és keddi napokra vehettem föl vizsgákat, így ha tanulási időt próbáltam hagyni két vizsga között, nem maradt alkalom az esetleges pótlásokra. Ha egymás után raktam őket, tuti mindkettő bukó volt... – Ezenkívül néha rosszabbul is járhatunk: bizony sokan nem veszik igénybe a játszótértől cirka ötven méterre lévő kutyafuttatót, így gyermeki lábunk könnyen tévedhet állatok ürülékébe, és akkor aztán nem vizsgázol... ööö... aznap már nem játszhatsz, menni kell cipőt/lábat takarítani.

A hinta a legnépszerűbb játék minden játszótéren, sokszor sorba is kell állni, hogy a háromból

(EU szabványosan kettőből) egyhez hozzájuss pár percre. Ennyi idő ugyanis tökéletesen elég arra, hogy midőn tehetségedet elégségesnek tartod ahhoz, hogy kicsit állva hajtsd a hintát, kiess belőle, első két tejfogadtól – épp időben – megszabadulván. És hiába történik ez meg újra és újra, hiába fogyott már el az összes tejfog – a veszély már az állandókat fenyegeti. A hintából egyszerűen nem lehet kinőni, senkit sem ismerek, akinek sikerült volna. Persze azért semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Tegyük fel, hogy hihetetlen türelemről és állóképességről tanúbizonyságot téve kiálltad a hintához vezető sort, és végre valahára szert tettél egyre. Az öröm nem tart sokáig, hiszen látod, hogy az óvodából éppen most jött ki egy nagyobb gyerekcsoport hangos „Óvónéni, hármas pár lehet?” kiabálások közepette, és ember legyen a talpán, aki huszonpár évesen ötven vidám visongó, lökdösődő ovis és három árgus szemmel néző óvónéni között képes hintázni, és ezzel tovább szűkíteni a felhasználható erőforrások körét.

De még abban a kis időben is, amíg te játszol, néhány apróbb hiányosság lazán feltűnhet. Lehet, hogy a három hintából az egyiken nincs biztonsági lánc, ezért kön�nyű kiesni, a másik igencsak jobbra húz, ezért nagyobb tempónál/magasságoknál bevágod a térded az oszlopba, a harmadik kényelmes és – láss csodát – biztonságos is, csak 30 centivel lejjebb van, mint a többi, így számodra már nem használható eredeti funkció szerint.

A levelezés a Neptunon nagy mértékben hasonlít a libikókára. Nagyon szerettem libikókázni. Egy apró problémám mégis gyakran adódott: kisgyereknek is sovánka voltam, így nagyon nehéz volt mérleghinta-partnert találni számomra. Ha az adott jelentkező mégis nehezebb volt nálam, előfordult, hogy hosszú másodpercekig lógtam a levegőben, várva, hogy valami történjék már

XXXVI./5.

végre. Sokszor ez véglegesen be is tett a játéknak, én meg irigykedve figyeltem a többi gyereket, akik képesek voltak a libikóka lényegi részét, az oda-vissza kapcsolatot megteremteni. – Így jártam a levelezéssel is: egy tanártól mindenkinek megjött terembeosztás, én meg nem értettem a később érkezett „...mint előző levelemben írtam...” magyarázatot tartalmazó levelet, és azt sem tudtam, hova a halálba kéne mennem szerdán.

– Sajnos ezen problémám megoldása jelentős esztétikai romlással járna, ezért lemondtam a mérleghinta örömeiről, és inkább mászókáztam.

Eddig, valljuk be, nem túl biztató a kép. Lehetne rosszabb is? Hát hogyne.

Hiszen míg mi a kis játszóterünk kellős közepéből csodáljuk a szomszéd kissrác csillivilli játékait – bizony, még szupergyors tárgyfelvétele, könnyen kezelhető felhasználói felülete és miniűrhajója is van –, könnyen lehet, hogy nem vesszük észre a szembe szomszédban lakó fiút, aki a törött homokozólapáttal és papír alapú tárgyfelvétellel a kezében néz minket a kerítés mögötti gazos udvarról irigykedve. Neki mi vagyunk a szomszéd kissrác a csillivilli játékokkal.

Na meg persze a sok nehézség ellenére az idő valahogy tényleg mindent megszépít, hiszen kinek ne lágyulna meg a szíve, ha a város egyik eldugott pontján járva megpillant egy elárvult fém cicás mászókát. Ilyenkor pedig hiába mész el mellette, az valahogy befészkeli magát a gondolataid mélyére. Igyekszel nem foglalkozni vele, de másnap véletlenül újra arra jársz. Óvatosan körülnézel – elvégre te már komoly mérnökember vagy, felelősségteljes állással, komoly tervekkel és célokkal –, és amikor úgy érzed, senki sem figyel, kipróbálod a régi jelszavadat... izé... szóval megteszed az első bátortalan lépéseket a mászóka felé.

Innentől pedig már pillanatok alatt a régi játszótered kellős közepén találod magad, és ami a legmeglepőbb, még élvezed is.

Mert az a maga kis kopott, esetenként rozsdafoltos valójában valahogy mégiscsak a játékkal eltöltött pár évet szimbolizálja.

Látható, sosem kell kinőni a gyermeki örömökből, hiszen ha egy-egy leckekönyvbeli „elégséges” is ahhoz az élményhez juttathat, mint egy UFO nyalóka, miért is kéne más, komolyabb, felnőttebb világ?

Kacka, Szofi

9

Teérdekességek „mázliéssaktualita”tások az ETR* színes életéből – röviden Petike, a pihent szemű, kellemes bölcsész (vagy Ágika, hogy később ne kanalazzuk majd a forró kását), csütörtök délután belép az ETR szép kékes-sárgásszürkés, ízletes felületére. Várta már a hasznos és kisokos névre szóló üzenetet, tudta ugyanis, hogy az órára egyszerűen nem fog bejutni. Még akkor sem, ha a tárgy az előző félévben elhagyott szigorlatának előfeltétele, és utoljára kerül meghirdetésre. Nem volt ugyanis megfelelő mennyiségű tanóra meghirdetve, a mázlipontról már nem is beszélve... Igen, végül is pont jókor, pont időben verik bele a kis bölcsész porhüvelybe, hogy márpedig az ő életében sok múlik majd a szerencsén... „A rangsorolásos kurzusfelvétel során nem került be a kurzusra (rangja: 60, mázlija: 746056480, rangsorolásban elfoglalt pozíciója: 25, rangsorolás során bekerült hallgatók: 20)” – szól az Ön elbocsátó szép üzenete.

Ilyenkor nem marad más hátra, mint hülye, könyörgő e-mailekben, és a tanárokat üldözve-zaklatva bekunyizni magunkat az

órára, ahová nagyobb eséllyel fészkelik be magukat a rangsorolásban előnyt élvező tapasztalatlan kis gólyák. (Az empátia márpedig minden bölcsész fontos tulajdonsága.)

Több pontjuk van a jelentkezésnél azoknak, akik félévek hosszú sora óta szembesülnek a kurzusfelvétel gyilkos, rossz testrészen elkövetett megvágásával; végül is ez is kedves gesztus. Továbbá a másoddiplomások és esti iskolások, a többszakosok és azok is, akik az egyetem öreg épületének szerves részét képezik. (Szóval szinte mindenki?!)

A mázli. Egy bölcsész biztosan nem érti meg azt a leírást, amit az ETR „infón” olvashatunk a mázlival kapcsolatosan. De kipróbáltam – egy mérnök sem feltétlenül.

A lényeg, hogy az azonos pontokat kikü­ szöbölendő, mindenki kap egy mázlipontot, amit befolyásol az EHA-kód (= Neptun-kód), és nem befolyásol a jelentkezés ideje. Tehát a kurzushoz vezető járat pontos, mégis elérhetetlen, kijátszhatatlan és alattomos. Én végül is nem vagyok ateista, tényleg elhiszem, hogy az RME, azaz a Rangsorolás

Mázli Ellenőrző működőképes, hiszek a C++ erejében, hiszem a parancssori programok problémamentes futtatását, az informatikusok érdemes közösségét, meg hát a bűnök bocsánatát...

Mindenesetre van sok hasznos füle az ETR egyébként tényleg nem is csúnya orcájának, mint a szakhoz tartozó adatokat és e-mail címet publikussá tevő személykereső, a kurzusmailküldés, a különböző szempontok szerint rendezett fórumok és a kurzusinformáció. Ezek szocializálnak az idegesítő e-mailes listák helyett. A szép nevű Info-sheet is ide tartozik, ami ZH-eredményeket, tudnivalókat közölne, ha a tanárok tudnák használni – és a tereminformáció, amire sokszor kattint az ember, hátha mégis van ott valami. De lehet például véleményezni az oktatókat, van telefonkönyv, meg aztán az ETR minden vizsga után átlagot számol, így mindenféle ki- meg fölingásunk könnyen követhető.

Ági

*ETR, Egységes Tanulmányi Rendszer: „komplex tanügyi rendszer, melyet hazánk mintegy tucat felsőoktatási intézménye használ tanügyeinek adminisztációjára. Részét képezi a hallgatók és oktatók által elérhető webes felület.” – Forrás: http://info.etr.elte.hu/

10

„Részegen ki visz majd haza?”

Keringők, Seniortánc, Gólyaeskü, koktélok, ESZO, Bikini, borkóstolás, vízipipa, gofri, házasság, válás, halotti és kockasági bizonyítvány, mély beszélgetések, nagy találkozások, ismerkedés és nosztalgiázás, zene, tánc hajnalig és azok a reggeli első villamosok. 2008. november 14-én Gólyabál volt a Budai Várban.

Hát igen, hatodévre megjött a kedvem, hogy még egyszer elmenjek a VIK-es Gólyabálba. Aki ismer, tudja, hogy soha nem voltam nagy partiarc, a saját Gólya- és Felező Bálomon kívül talán ha három kari rendezvényen megjelentem az öt év alatt. Most mégis megmozdult bennem valami, úgy éreztem, hogy ha már itt maradtam hatodévre, muszáj bepótolnom, amit csak tudok.

Az első lépéseket persze nem kevés nosztalgiával tettem meg. Amint a 16-os befordult velem a Dísz téren, felrémlett az a 2003-as ősz, mikor itt még át kellett szállnom a Várbuszra, vagy begyalogolni – Várban nevelkedett unoka lévén természetesen az utóbbit választottam anno – a Szentháromság térig, hogy a rég ismert épületet végre belülről is láthassam, és átélhessem az elsőéves villanykarosoknak szervezett bál örömeit.

Az idén azonban máshogy alakultak a dolgok. A különbségek rögtön a bejáratnál kezdődtek, ahol az Impi egy rég nem látott tékozló fiába botlottam, és a bejutás helyett egy hosszú beszélgetéssel ütöttük el a következő fél órát. Miután elváltunk, egy volt gimis cimborámmal folytattam a diskurzust, majd tőle is elköszönve egy alapképzésbeli évfolyamtársamba botlottam. Gyakorlatilag másfél órán keresztül mást sem csináltam, mint mentem befelé a koliba, közben pedig ezzelazzal felemlegettem az elmúlt évek sztorijait, történéseit, eredményeit. Annak idején ez valahogy gyorsabban ment. Gólyaként nem ismertem szinte senkit, az évfolyamtársak között szerzett haverokból alig jött el valaki, így csak mászkáltam a termek között, és vártam, hogy történjen már valami.

Hát a valami az most is megtörtént. Mikor már kellő számúra gyarapodott a nép, valamint a magunk mögött hagyott percek tömege, megkezdődött a műsor. Az elegánsan rövid, de lényegre törő nyitóbeszéd elnyerte a megérdemelt tapsot, a Gólya- és Seniortáncok előtt azonban még várt ránk egy kisebb megpróbáltatás. Dalok formájában. Na nem mintha én nem szeretném a zenét, mert szeretem, és a felcsendülő melódiák is kedvemre voltak hajdanán, a Walt Disney-féle Aladdin vagy a Valahol Európában musical dallamai szerintem megunhatatlanok. Nem, a probléma ott adódott, hogy megvert az ég hallással. Ez akkor és ott nem vált előnyömre. Viszont a δ sugarú környezetemben kapásból három másik zenészt is találtam, és ritka jót röhögtünk az előadáson.

Szerencsére előbb fogytak el a dalok, mint a humorérzékünk, és megkezdődött a tánc. Két Gólyakeringőt is megcsodálhattunk, és én személy szerint nagyon élveztem. Látványos és ötletes volt a koreo, begyakorlott és kidolgozott az összmunka, a lányok elbűvölők, és a fiúk... öö, hát rájuk nem figyeltem annyira. De az biztos, hogy ügyes partnereik voltak a lányoknak! Nem egy keringőben vettem már részt életemben, így tisztában vagyok vele, hogy men�nyi munkát igényel egy ilyen szép előadás betanulása két hónap alatt. Szóval ezúton is gratulálok minden táncosnak, mert nagyon szép volt! És én ritkán dicsérek, kérdezzétek csak meg a cikkíróinkat.

Mindazonáltal a seniorok is megérdemelnek egy tapsot, mert belőlük is sugárzott a jókedv és a lendület, táncolni pedig tényleg akkor van értelme igazán, ha jókedvvel teszi az ember. Ez utóbbi tétel az este folyamán később is bebizonyosodott.

A táncok után aztán megindult a pezsgés. Én sorra botlottam bele a régi ismerősökbe. A szervezők és visszatérő vendégek között volt osztálytársakba és egyetemi ismerősökbe botlottam, a gólyák között pedig volt gimnazista nulladikosaimba. Az olyan, mint a gólya, csak a gimiben, ahol én zajos csopvez (senior) életet éltem. Szóval egy pörgős, zenés, beszélgetős-táncolgatós este kezdett kialakulni, és ez szívesen társult a régi bizonytalansággal, tanácstalansággal teli első Gólyabálom emlékével.

Na, ezen a ponton kezdett Kőhalmi Zoli beszélni, és Csatival könnyesre röhögtük magunkat az utolsó sorban. Aki ott volt, vagy hallotta már a humoristát, annak nem kell elmesélnem, aki pedig még nem élvezte ezt az élményt, annak úgysem tudnám kellő hitelességgel átadni a hangulatot.

Mindenesetre érdemes egy alkalommal elmenni az önálló estjére, már csak azért is, hogy megtudjuk az ESZO jelentését, megismerjük, miként kíván szerencsét neki a kisfia, és életének további, kellő körítéssel megfogalmazott kalandjait. Azoknak ajánlom, akiknek a humor többet jelent a trágár szavak értelmetlen túlhalmozásánál, de a fájdalmas poénoktól sem jönnek zavarba.

Szóval túl hamar lett vége a műsornak, de ebből három óra is kevés lett volna.

Az est egyik fénypontjának ígérkező csalódás a Bikini-koncert volt. Na, nem a repertoár vagy D. Nagyék leszereplése miatt. A koncertnek egyetlen gyenge

XXXVI./5.

pontja volt: a hangosítás. Gyakorlatilag nem volt olyan szám, amit megfelelő hangminőségben és hangerővel tudtunk volna élvezni. Dübörgött a basszus, eltorzult az énekhang; én nem álltam sem a hangfalaknál, sem az első sorban, de még így is csak a mormogást értettem, és ha nem tudom a legtöbb számot kívülről, bizony nem ismertem volna fel, melyiket hallom éppen. Visszagondolva a 2003-as Zanzibárra, ahol a hangláda előtt tisztán értettem a szavakat, és az ismeretlen számokat is együtt énekeltem Ritával, a technikai háttér magasan lemosta az idei gárda teljesítményét. Egy Bikini véleményem szerint megérdemelt volna annyi tiszteletet, hogy rendesen erősített koncertet adhasson.

Végül is addigra már túlestem a jóhangulat­küszöbön, és nem tudott egy ilyen csekélység letörni. Akkor már megjártam a borkóstolót, megvettem azt az egy deci egri rosét, amely később nagy hatással volt további életemre, de ez már másik történet, ami egy bordó báli ruhával kezdődik...

Az este legviccesebb találkozása mégis az volt, mikor összefutottam egy Misztrál Fesztivál-os ismerősömmel, aki ott a portaszolgálatot látta el, itt pedig a koli fenntartószemélyzetének rokonságába tartozik. A bálba viszont egy infós srác hívta el, aki régi ismerőse, míg én Regivel beszélgettem, akiről a koli kapujában derült ki, hogy nekem régi ismerősöm, csak éveken át nem is tudtam róla.

Előtte viszont igen, és éppen az újralátást ünnepeltük néhány koktél kíséretében, mikor belefutottunk Fanniékba. Ennek következményeként gyorsan elvettem Regit feleségül, igaz, már csak önkiszolgáló anyakönyvezés zajlott a pultnál.

Az este – bár már inkább reggel – további részét tánccal és sakktáblamintás gofrit szorongató lányokkal való beszélgetéssel töltöttem. De valahogy mégis ez a rész volt a legpozitívabb számomra.

Komolyan mondom, sajnáltam, hogy vége van, és mikor bandukoltam lefelé a Széna térre, eltöprengtem rajta, milyen volt itt gólyaként caplatni hazafelé. Igaz, akkor sokkal hamarabb eljöttem, rögtön a koncert után, mert semmi értelmét nem láttam tovább maradni. Akkor többet ittam, most többet táncoltam. Akkor többet vártam, most többet kaptam. Akkor többet nézelődtem, most többet nevettem. Igen, egyértelmű, hogy idén másképp alakultak a dolgok. Sokkal jobban éreztem magam!

BaGe

11

FEAR 2 – Project Ori g i n (PC) Aki játszott a FEAR első részével, az tudhatja, milyen érzés, amikor az ember reggel a barátainak hangutánzó szavakkal tarkított monológot ad elő arról, hogy kinek hogyan fröccsent szét a feje lassítva előző este. A barátok pedig a szemünkben csillogó tűz láttán tartózkodó arcot vágnak, majd eszükbe jut, hogy égve hagyták a gázt, és sietősen távoznak. Persze lehet, hogy ez csak velem volt így.

A FEAR második része hasonló mókákat tartogat a számunkra. A játékmenet nem változott sokat. Mész, lősz, lelassítod az időt, parázol a sötétben, és azt kívánod, bárcsak pitébe apríthatnád Alma sápadt arcocskáját. Sok-sok fegyver került a játékba, plusz a szokásos lézervető, plazmaágyú, miegymás, ahogy azt már megszokhattuk. Újdonság viszont a különböző gránátok bevezetése, amikkel különböző módokon tréfálhatjuk meg az életünkre törő szerencsétleneket. A fegyverrendszer annyiban változott az első résszel szemben

Gamer

cikk

(ahol a realitás érdekében egyszerre csak két fegyvert bírtunk el), hogy lényegesen több lőfegyvert hurcolhatunk magunkkal a különféle paranormális szörnyek és telepatikusan irányított szuperkatonák ellen. És ha már a szuperkatonáknál tartunk, van történet is. A Monolith úgy gondolta, hogy nem érdeklik az első részhez más cégek által készített kiegészítőlemezek, és ott folytatja, ahol az első epizód zárult. Pontosabban fél órával előtte. A főhős személye azonban változott – immár Michael Becket személyében egy Delta Force kommandóssal ismételjük át a rettegés leckéit. Most is jelen vannak a jól ismert látomásos kitérők, melyek nagyon feldobják a játékmenetet. Alma gyötrelmeiről és az Armacham üzelmeiről újabb fontos részletek derülnek ki.

A misztikus és csavaros sztorivonal adja a FEAR sorozat sava-borsát, a sztori ügyes kibontása pedig a motivációt a következő pályák leküzdéséhez. Kár, hogy a történet

részleteit csak naplóbejegyzéseken keresztül tudjuk követni – de a Doom szindrómától tartó játékosok megnyugtatása miatt elárulom, hogy lesz egy két állkoppantós átvezető jelenet, ahol nem fogunk hinni a szemünknek.

A játék azt a motort használja, amit az elődje is, ám érezhetően csiszolgattak rajta – sok új effekt segít a rémálomjelenetek és az időlassítás színesítésében. A régebbi motor nagy előnye, hogy korosabb gépeken is elfut a játék, ugyanakkor a helyszínek változatosabbak, valamelyest vibránsabbak – színesebbek, mint amire az első epizód esetében emlékezhetünk.

A játékba mechek is kerültek, nagy élmény volt a több méteres golyószóró barátságosabb végéről figyelni a hatalmas pusztítást. Ellenséges mecheket is szét kell gyalulni – természetesen ez most is nagy örömmel töltheti el a destruktív arcokat. Összefoglalva, akinek az első FEAR játékmenete tetszett, az a másodikat se hagyja ki, mert a rettegős-hentelős FPS szórakozás ismét garantált – ráadásul az immár bevállalósan szókimondó magyar feliratnak köszönhetően a humor sem hiányzik a párbeszédekről. Ne hagyd ki!

hajtűkanyar jön, ahonnan egy hatalmas sártengerbe trükközzük a négykerekűt, közben hajmeresztő mutatványokkal és hatalmas ugratásokkal tornásszuk vissza a boost mérőnket. Mindezt az utóbbi idők egyik legötletesebb, legintuitívabb irányítási módszerével hajthatjuk végre.

A fizika első osztályú, a látvány nem különben, ráadásul büszkeséggel tölthet el minket, hogy a hazai 3D Brigade tervezőcég is részt vett a játék modelljeinek elkészítésében. A kihívás kellően feszes, a jó pozíciót nem adják ingyen a versenytársak. Az irányítás, mint említettem, korrekt – mind kontrollerrel, mind billentyűzettel élvezetes marad a sárdagasztás. A tartalom minősítésére az alkatrészek hatalmas száma és a masina teljes átszabhatósága teszi fel a koronát, a hangulat fokozásáról pedig a kiváló zenei válogatás

is gondoskodik – elég csak a Pendulum, a Wolfmother vagy éppen a Blindside nótáira gondolnunk.

Egy szó, mint száz: az utóbbi idők egyik legvadabb, mégis legtisztábbra csiszolt verseny játéka a Pure. Ráadásul ellenfele csak a Sony masináján van, de hadd ne mondjam, a jelen iromány tárgya sokkal több lélekkelegyéniséggel rendelkezik, mint a konkurens „Motorvihar”. Erősen ajánlott!

Pintér Krisztián

Pure (PC) Ki gondolná, hogy a Disney Interactive igazi keményvonalas játékokkal is foglalkozik? Pedig így van: a Black Rock Studios fejlesztőbrigád sikerjátéka felett az amerikai kiadó bábáskodott. A játék címe egyfajta tisztaságot, makulátlanságot sugall, holott ez csak az érem egyik oldala. A Pure egy esszenciális versenyjáték quadokkal (ATV), versenyzőkkel, elismerést érdemlő trükkökkel, parádés grafikával és kifejezetten letisztult interfésszel. Mi az érem másik oldala? A Pure egy vad küzdelem, sárban, mocsokban, sziklás hegyoldalakon, poros mellékutakon – a lehető legvagányabb hangulatban elénk vetítve.

Ez a kettősség a játék meghatározó motívuma. A mesés tájon való ámulásból vad csatákba száguldunk át, majd ismét egy kirándulós szakasz következik, ahol a napsütötte hegyvidék szépségeit csodáljuk.

A meredek hegymenet után persze egy

12

mcmacko

Gamer

XXXVI./5.

cikk

Ri s e of the Argonauts (PC)

A Rise of the Argonauts elég mostoha időben jött ki konzolokon, a karácsonyi bevásárlás utolsó heteiben, a szoftveres megjelenések legnagyobb hajrájában.

Szerencsére a játékot PC-re is portolták a szorgos kezek, így a windowsos megjelenése épp a napokban esedékes itthon – honosított magyar felirattal.

Az Argonauts egy ókori kalandra csábítja a játékosokat. Iaszón király és az Argonauták története egy kiaknázatlan forrása volt a játékiparnak – eleddig. A game talán legnagyobb erénye a pontos, részletesen kidolgozott mitológiai miliő. Mesés helyeken fordulunk meg utazásaink során, és a szereplők motivációja, jelleme is hű az eredeti mítoszhoz. Maga a játékmenet félúton van a God of War hentelése, a Diablo vérmes csatái és a Mass Effect újvonalas RPG stílusa között. A látványért az Unreal legújabb motorja felel – és bár a küllem nem döngeti az Olümposz kapuit, mégis

emlékezetes lesz az élmény, köszönhetően a remek és változatos háttereknek, epikus (ám esetenként üresnek tűnő) helyszíneknek.

Az Argonauts nem kapkodós játék – ha nem akarunk végigrohanni a történéseken, akkor terjedelmes, párbeszédekkel gazdagított átvezetőket kapunk a fontosabb fordulópontokon. Ezt a ritmust ellenpontozza a heves küzdelem, és a kön�nyed RPG hagyományokat követő tápolás. Iaszón természetesen nem egyedül vág neki a harcoknak, többek között Herkules, Pán és Atalanta is csatlakozik a csapathoz. Az Argonautákon túl az istenek kegyeit is elnyerhetjük.

A fejlődés fáján új képességek nyílnak

meg ezáltal, így tudunk egyre keményebb hősöket kovácsolni a protagonistáinkból.

Képes lesz a Rise of the Argonauts az Aranygyapjú kincsét elhozni a kalandra éhes játékosoknak? Nem teljesen – de egy percig sem tagadhatjuk, hogy a Codemasters gondozásában megjelent program egy üde színfolt, korrekt és tartalmas iparosmunka, amely sok kellemes percet szerezhet a mitológiát és az ókor hangulatát kedvelő gamerek számára. Aki pedig elmélyül a kalandban, az bizonyosan nem nyugszik addig, míg a történet végére nem jár.

mcmacko

Street Fi g hter I V (X360, PS3, később PC) Többek között jómagam is meglepődtem a Street Fighter IV bejelentésekor. Játékosok generációja nőtt fel a sorozat második részén, barátságok köttettek az árkádokban, régi kapcsolatok morcosodtak el a konzolklubokban a kilencvenes évek elején – a Street Fighter „zváj tuuhrbo” mánia ekkor szárnyalt az egekben („Nuhr fühhr zuppanintendó!”). A sorozat további folytatásai, kismillió mellékága és előzményei sikerrel vették a piac akadályait, de egyikből sem lett akkora klasszikus, mint amivé az SFII vált.

A négyes számmal megjelölt Street Fighter visszatér a második epizód hangulatához. A küllemet nem kell különösebben dicsérni, hisz már az első képeken bemutatkozott a fantasztikus kalligráfiai effekt és textúradesign, mely a tényleges háromdimenziós megvalósítást kvázi visszapofozza

a két tengely síkjára (...és ilyen CGI intrót sem láthatunk minden nap!). A rajzolt hatás mellett a játékmenet is marad 2D-s; a régisulis emlékek és készségeink lazán frissülnek fel pár kör után. Persze az újszerű látvány nem lövi el a játék vérkeringésébe injektált összes ötletet – a csetepaté egyik új eleme a Focus támadás, mely egyfajta védekezésből indított erős ellencsapásként működik – és mindig betalál. A comboszisztéma is újító elemmel bővül az igen látványos, ám nem egyszerűen előhozható Ultra-Combo jóvoltából, de régebbről átmentett EX szisztéma is a helyén van. Kicsit tartottam attól, hogy az analóg karokkal nem fogok boldogulni, mégis azt kell mondjam, a régi klasszikus speckók igen könnyen csúsznak a ma népszerű irányítókkal is. (Mit nekem SNES D-pad, ugyebár...)

A tartalom bővítése érdekében később DLC csomagok (azaz Downloadable

Bizonyára emlékeztek, az előző számunkban írtunk ismertetőt a MotoGP 08 című játékról, mely a MotoGP bajnokság hivatalos játéka PC-n és konzolokon egyaránt. A honi kiadó révén szert tehettek egy Talmácsi Gábor által dedikált PC-s példányra, egy másik szerencsés pedig egy Talma által dedikált óriásposzterrel gazdagodhat. Mindkét nyeremény mellé egy-egy FEAR 2 plakát is dukál.

A Gamer rovatot a

Content) érkezésére is várhatunk, de így sem kell tartanunk a program sekélyességétől.

Az összes szereplő saját kis történettel vág a neki a tornának; a játéktermi változathoz képest pedig videók mesélik el a karakterekhez szőtt sztori fordulatait. A régi tizenkét harcos mellett tizenkét új játékos is ringbe száll. Ryu, Blanka, Honda, Bison és a többi neves harcművész mellé sorakozik (többek közt) El Fuerte, a mexikói pankrátor, Rufus, a dagadt kung-fu harcos és Gouken, a Tekkensorozatból megismert Jinpachi Mishima alteregója. Ne feledkezzünk meg az online csatákról sem, ahol egy igen átgondolt rangrendszer és egy roppant felhasználóbarát lobbi várja a párbajozni vágyókat. És ha már verziókról beszéltünk: az SFIV nem csak a konzolosok kiváltsága lesz.

Habár a játék februárban a két nagygépre jelent meg, előreláthatóan még idén megkapják a PC-sek is a saját konverziót. Ha ez legalább olyan igényes Capcom-átirat lesz, mint a DMC4, akkor a PC-tulajoknak sincs okuk az aggodalomra. Árkád játékok és bunyós stuffok, rettegjetek! A Király visszatért!

mcmacko

Az e havi kérdésünk a következő: Melyik (japán) fejlesztő-kiadó cég bábáskodott a játék felett?

A választ megtalálhatjátok némi kutakodás után, de az előző számunkban is elhangzott a helyes megoldás. A megfejtéseket március 13-ig várjuk az alábbi címre: impulzus@impulzus.com A nyereményekért hatalmas köszönet a CD Projekt Kft-nek!

támogatta.

13

Határ a csi l lagos ég...!

Készül az első teljesen magyar műhold Akik követik a híradásokat, vagy csak szimplán érdeklődnek egyetemünk tudományos eredményei iránt, azok már tudják, mi is az a Masat-1. Az első teljesen magyar fejlesztésű és építésű műhold, melyet évfolyamtársaink, barátaink, ismerőseink készítenek.

Hogy is kezdődött? 2006 decemberében a BME Űrkutató Csoport meghívására hazánkba érkezett az első teljesen kész CubeSat, az UWE-1 tartalék példánya, melyet egy kedvcsináló előadás keretében mutatott be Klaus Schilling, a Würzburgi Egyetem professzora. Habár élete rövid volt, utódjának elkészítésében már tevékenyen közreműködött egy fiatal magyar mérnök, Cseh Ádám is. Ezek után 2007 elején egyetemünk hallgatói elhatározták, építenek egy CubeSat kategóriájú műholdat. A miénk természetesen más, mint a többi. Nem csak azért, mert ezt a szerkezetet nem kis összeg előállítani és pályára küldeni – és ebben a nehéz időszakban is sikerült eddig előteremteni a költségek fedezetéül szolgáló támogatás felét (volt, aki csak egy forrasztópákával járult hozzá, de akadtak milliós nagyságrendű segítségek is) –, hanem azért is, mert ellentétben a világ többi hasonló kategóriájú eszközével, ennek minden egyes részét itthon készítik. Bevett szokás, hogy aki műholdat épít, gyakorlatilag bemegy az úgynevezett „műholdboltba”, megvásárolja a részegységeket, esetleg kiegészíti pár speciális rendszerrel, majd felbocsátja.

Ennek a modellnek a költségvonzata sokkal nagyobb lenne, valamint a megbízhatóság is kétséges, a fent levő CubeSatok nagy része ugyanis már nem működik.

Mi is ez a CubeSat? Egy előírás, egy specifikáció, mely szerint egy liter tej tömegét és térfogatát alapul véve mindent be kell zsúfolni egy 10x10x10cm-es kockába. Ezt azért így elolvasva is érezhetjük, nem kis feladatról beszélünk. A legnagyobb kihívást természetesen a meglehetősen zordnak nevezhető környezet okozza. Az akadálytalanul terjedő napsugarak borzasztóan felmelegítik, ugyanakkor árnyékban a doboz hőmérséklete drámaian lecsökken. A fejlesztésben két tanszék vesz részt, az EET (Elektronikus Eszközök Tanszéke) és az SZHVT (Szélessávú Hírközlés és Villamosságtan Tanszék), valamint érdemes megemlíteni még a HVT Űrkutató Csoportját és a Műegyetemi Rádió Clubot, tapasztalatukkal, tanácsaikkal folyamatosan segítik a projektet. A munka érdemi részét, a koordinációt a hallgatók végzik szabadidejükben, sokszor éjjel és hétvégén. Tanáraik tudásukkal segítik őket, hiszen a magyar űrkutatás nem teljesen új keletű, eddig összesen 17 űreszközre telepítettek már magyar fejlesztésű eszközt, köztük volt olyan tápellátó rendszer is, mely 22 évig működött.

Miért is jó ez? Természetesen elsősorban azért, mert akik egy ilyen projektben részt vesznek, olyan nehezen elsajátítható gyakorlatra tesznek szert, melyből a későbbiekben

akár sokkal nagyobb, sokkal komolyabb műholdak tervezésénél is profitálhatnak, akár nemzetközi űrkutatási feladatokban is aktív szerepet vállalhatnak. Másodsorban azért, mert egy ilyen esemény reflektorfényt ad kicsiny országunk egyetemének, felkelti a figyelmet esetleges befektetők, támogatók számára is. Nem utolsósorban pedig azért, mert a világban nem sok egyetemi hallgató mondhatja el magáról, hogy részt vett egy felbocsátott műhold fejlesztésében, hogy egy ilyen nagy lehetőséget kapott.

Mi lesz a sorsa a műholdnak? Amint teljesen elkészül, lezárulnak a tesztfolyamatok, sikerül előteremteni a felbocsátáshoz szükséges összeget, megtörténnek az engedélyeztetések, akkor pályára állítják, és a földi egységnek nincs más dolga, mint fogadni a felbecsülhetetlen értékű adatokat, vizsgálni az ismeretlent. Amennyiben minden a helyén van, megnyílhat az út egy komolyabb, nagyobb kapacitású, több vizsgálatra is képes műhold építése előtt.

Hogyan tovább? Szeretnénk bővebben is beszámolni a folyamatról, némi szakmai kitekintést adva olvasóinknak. Akiket érdekel, hogy mit is kell teljesítenie egy műholdnak, mik a fejlesztés kritikus pontjai/kudarcai, miért nem működik a többi hasonló műhold, az tartson velünk következő számunkban is, melyben további részleteket is közlünk.

Szabó Ádám

Az Energetikai Szakkollégium tervezett programjai a 2008-2009-es tanév tavaszi félévében 2009. február 26. 60 éves a VER (Kerényi A. Ödön)

2009. március 5. Az energiaellátás biztonsága (EMFESZ Kft., E.ON Földgáz Trade Zrt.) 2009. március 10. ÜZEMLÁTOGATÁS – Paksi Atomerőmű, RHK Kft. Kiégett Kazetták Átmeneti Tárolója 2009. március 12. A városi energiaellátás kérdései (ELMŰ Nyrt.)

2009. március 19. A megújuló energiaforrások környezeti hatásai (Dr. Haraszty László) 2009. március 26. Diplomaterv és TDK díjazottak – Szakmai est 2009. április 2.

A geotermikus energia hasznosításának lehetőségei Magyarországon (MOL Nyrt.)

2009. április 7.

ÜZEMLÁTOGATÁS – KFKI, Gellérthegyi víztározó

2009. április 16. A Mátrai Erőmű bővítése (Hentzmann Albert, Ludányi György) 2009. április 21. ÜZEMLÁTOGATÁS – Ganz Zrt. transzformátorgyára, General Electric Zrt. üzeme 2009. április 23. Az UCTE és a volt SZU VER szinkronjárásának lehetőségei (Oroszky Lajos) 2009. május 7.

14

CO2-tárolás (Civin Vilmos, Homola Viktor)

A nevem Ferenc. Kon Ferenc. Ia.

XXXVI./5.

A tudás, vagy még inkább a Tudás megszerzésének számtalan módja létszik. Az ember járhat iskolába, egyetemre, könyvtárba, tanfolyamra vagy konferenciákra. Ebben a cikkben az utolsó kategória térben, időben és témában hozzánk közel álló képviselői közül mutatok be párat a teljesség igénye nélkül, mintegy kedvcsinálóként.

Időben (február 28.), térben (BME F29) és szervezetileg talán a legközelebb esik hozzánk a Műegyetem Fizika Tanszéke által szervezett és Vágó István nevével fémjelzett Szkeptikus Konferencia. A belépés ingyenes, regisztráció nem szükséges, ellenben az elmúlt évek tapasztalatai alapján kellemes hangulatú, a fizika érdekes, és a média sötét oldalát bemutató előadásokra, prezentációkra, kísérletekre lehet számítani. Utóbbiakra Härtlein Károly a garancia.

Március 19-én az informatikus érdeklődésűeknek ajánljuk az IDC szervezte Security Roadshow budapesti állomását, pontosabban az Európai Kongresszusi Központban megtartott előadásait, ahol nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő biztonságtechnikai, kriptográfiai szakértők mellett egy angol, számítógépes bűnözésre szakosodott nyomozó is megszólal majd.

Ugyanezen a napon, azoknak, akiket jobban érdekelnek az energiaforrások, mint az informatikai biztonságtechnika, netán nem akarnak a Magyar Tudósok körútjánál messzebb menni, vagy csak simán nincs felesleges hatvanezer forintjuk nemzetközi előadók meghallgatására, azoknak javaslom meglátogatásra a délután öt órakor kezdődő, „Mitől dobol a játéknyuszi?

Elektrokémiai áramforrások” című beszélgetős előadást Láng Győzőtől, az ELTE 0.83-as, Eötvös előadótermében.

Szintén márciusban, konkrétan 24-én és 25-én rendezik meg a Green IT konferenciát. Angolul nem tudó olvasóink kedvéért elárulom, hogy ebben a két napban az informatiaki eszközök és technológiák környezetvédelmi megfontolásairól lesz szó.

Hiszen egy szerver sok áramot fogyaszt, egy légkondicionáló nem különben, a hardvergyártás alapanyagai és hulladékai sem mind ártalmatlanok, magukról a megunt és kidobott számítógépekről nem is beszélve.

A helyszín vonzó, hiszen a Hilton Hotelről van szó, de ehhez megfelelően méretezték az árakat is: 259 000 forint plusz áfa leszurkolása után juthatunk csak be.

Ugyanennyibe fog kerülni azoknak a tudásvágya is, akik az április 5. és 8. között, a Marriott Hotelben, az IEEE által megrendezendő vezeték nélküli kommunikáció és hálózati konferenciára kíváncsiak. Jó hír viszont, hogy IEEE-tagsággal rendelkezőknek csupán 70 000 forint körüli összeget kell feláldozniuk ezért. Ebben viszont benne foglaltatik több mint 500 előadás meghallgatása négy szekcióban, egy tutorial előadás és ebéd minden napon.

Április 15-én, 16-án és 17-én Szegeden rendezik meg a következő nagy hálózatos témájú konferenciát, a Networkshop 2009et. A témák az adathálózati technológiáktól kezdve a grideken keresztül a hálózatok jogi és etikai kérdéseiig tart, mindez magyar nyelven, potom 39 000 forintért. Az árban természetesen itt is benne van az étkezés, valamint a konferencia teljes anyaga.

Aki még ezek után is hálózatokra vágyik, az látogasson el bátran április 28-án az NH Budapest Hotelben tartandó „ICT Internet Protokoll alapon” című konferenciára, ahol 149 000 forint ellenében szívhatja magába a széles sávú, optikai, IP alapú és egyéb hálózatokról szóló ismereteket az Invitel, T-Kábel, MTA-SZTAKI és más cégek képviselőitől, meg persze az üdítőt, kávét, ebédet.

Továbbra is az infós témáknál maradva, de a változatosság kedvéért nem a hálózatokról, hanem a tárolás, virtualizáció és adatközpontok kérdéseivel foglalkozik az IDC kelet-európai roadshow-ja. Ezt május 14-én, a Novotelben tekinthetik meg a rendszergazdai, adatbázis-adminisztrátori vagy adatmentői érdeklődésűek.

Kevésbé konferencia, inkább expo jellegű az Electrosalon, ahol a Magyarországon kapható elektronikai termékek legjavát gyűjtik össze és mutatják be a cégek a vásárlóiknak. Május 19-e és 22-e között érdemes tehát kilátogatni a Hungexpo Vásárközpontba, ahol sok nemzetközi kiállító is verseng a Prix d’Electrosalon díjért, melyet a legkiemelkedőbb innovációs termék nyerheti el.

Május 27. és 29. között ajánljuk a CIE világítástechnikai konferenciáját, mely különös figyelmet fordít a LED alapú világítótestekre. A helyszín az ELTE Gólyavárja, a regisztráció azonban 100 000 forint, de ebben benne van három ebéd, a konferencia teljes anyaga CD-n, ajándékcsomag, egy orgonakoncert és egy gálavacsora az

Európa nevű hajón. Ezenkívül a résztvevők automatikusan meghívást kapnak a június 1–3. közötti CIE találkozókra is.

Az energetikai beállítottságú ifjú villamosmérnököknek szól az IYCE 2009 (International Youth Conference on Energetics 2009), amin ugyancsak 100 000 forint fejében lehet részt venni, viszont a szokásos juttatások itt is járnak a regisztrációs díjért. Kis ízelítő a témák tartalmából: hagyományos és nukleáris erőművek, fúziós energiatermelés, megújuló energiaforrások, villámvédelem, nagyfeszültségű energiatovábbítás, teljesítményelektronikák, szigeteléstechnika. Mindezekre június 4. és 6. között kerül sor, a helyszín pedig nem más, mint szeretett egyetemünk.

Július 1-jén, a tikkasztó forróságban pedig mi is lehetne felüdítőbb, mint egy kellemes hangulatú konferencia a Technológia Házában? Természetesen egy konferencia a hőmérnökségről és a hőleképezésről!

Hiszen mennyivel jobban bírjuk a 40 fokos hőséget, ha közben egy infravörös kamera képén látjuk is azt. A nemzetközi előadógárda biztosan ott lesz, több mint 20 országból érkeznek professzorok és doktorok, ami nem is csoda, hiszen a rendezvény immár tizenhatodik alkalommal kerül megrendezésre, de az előzményei egészen 1977-ig nyúlnak vissza. A részvételi költség a többi konferenciához képest kellemesen hűsítő, mivel a diákküldötteknek csupán 75 000 forintba kerül az esemény, és ebben benne foglaltatik a közeli Parlament meglátogatása is.

Rendezvény van tehát bőven a tanulni vágyóknak, csak utána kell nézni, illetve esetenként mélyen a zsebünkbe nyúlni. Aki pedig sajnálja rá a pénzt, annak is van soksok ingyenes előadás, kiállítás, akár egyetemünkön is.

Z

Az Impulzus bő 37 éves tradícióval rendelkező lap, amely a Műegyetem Villanykarán kiadott újságok készítésében a piacvezetők közé tartozik. Szerkesztőségünkbe keresünk szakembert az alábbi pozíciókba:

Gazdasági felelős és bűnbak – Elvárás: jó kommunikációs készség, másodéves matematikai tárgyakból aláírás – Előny: kettős könyvelés és fiktív számlák ismerete – Amit mi adunk: jó sok munka

Grafikus – Elvárás: illusztráció készítése 24 órán belül bármilyen témában és Photoshopban – Előny: ha lány, és kávét is tud főzni – Amit mi adunk: sok-sok képpel kitöltendő hely hasábjaink felett, alatt és között Jelentkezés fényképes magyar nyelvű önéletrajz és motivációs levél küldésével a pozíció megjelölésével az impulzus@impulzus.com e-mail címre.

15

A német harcos legendája 2004. június, Bingen városa, Németország.

A Breakpoint (demoscene) 96 kB-os játék kategóriájában magasan győz a .theprodukkt nevű 8 fős német csapat alkotása, a .kkrieger.

Vajon mi volt a titkuk? A pont és a csupa kisbetű? Vagy valami komolyabb?

A .kkrieger konkrétan egy FPS, korunk elvárásainak megfelelő grafikával, csak éppen 97 280 bájtban. Nem több és nem kevesebb. Félreértés ne essék, ebben benne van a teljes játékmotor, az összes hang és zene, minden modell és minden textúra. Mielőtt tovább olvasnál, azt javaslom, nézd meg a saját szemeddel is, hogy lásd, miről is van szó. Vigyázat, izmosabb gép szükséges az élvezethez, de egy közepes teljesítményű masinán is látszódik, men�nyi tartalom van abban a 96 kilobájtban: http://href.hu/x/85ks Most már gondolom, érthető, miért is jelent komoly fejlődést a .kkrieger. Jogosan jön hát a kérdés, hogyan is csinálták?

Az ötlet maga rém egyszerű. Ahelyett, hogy az előállított textúrákat és modelleket tárolnák el, csak a létrehozásukhoz szükséges lépések kerültek bele a fájlba.

Természetesen szükség volt a lépéseket megvalósító algoritmusok kódjára is, de ezek még együttesen is nagyon kis helyet

foglalnak egy átlagos textúrafájlhoz képest. A modellek 3D-s vázát is hasonlóan hozták létre, egyszerű testekből indultak ki, és a lépéseket, a receptet írták csak bele a játékba.

Nyilván feltűnt a játék elején a hos�szas „betöltés”. Talán azon is elgondolkodtál, hogy mégis mit tud ennyi ideig tölteni 96 árva kilobájt adatból. Pedig a fentiek fényében kézenfekvő. Ezalatt állította ös�sze a modelleket, textúrákat és a zenét a program, amiket aztán elpakolt a memóriába, hogy később, amikor szüksége van rá, onnan kelljen csak elővennie.

A végeredmény: megfelelően erős grafikai képességű számítógépen futtatva igazi csodának tűnik, ami nyilván a felhasznált grafikai képességektől is függ, mint a per-pixel lighting és a valós idejű árnyékok. De mi a szerepe ennek az egésznek, miért írunk róla?

Egyrészt azért, mert önmagában egy nagyszerű ötlettel állunk szemben. Másrészt a .theprodukkt csapata nem ül a

Hirdetés

16

babérjain, hanem jelen pillanatban is fejlesztik a .kkrieger következő kiadását (a mostani publikus verzió még csak béta, egyfajta technológiai bemutató), másrészt közkinccsé tették a készítéshez használt eszközöket is. Név szerint a .werkkzeug szoftverről van szó, ennek az első kiadása már önmagában tartalmaz mindent, ami egy .kkrieger szintű demó tartalmának létrehozásához kellhet. A .werkkzeug 3 Texture Edition pedig minden textúrakészítő kisiparos álmainak netovábbja, azonban jelen esetben könnyen valóra válhat az álom, mivel ingyen hozzáférhető szoftverről van szó, csak a játékokba illesztést lehetővé tevő függvénykönyvtárért kell fizetni.

Z

Musicmania

Mert ez nem műanyag – tíz lemez 2008-ból

XXXVI./5.

A tavalyi évhez hasonlóan ismét készítettünk egy tíz lemezből álló listát az elmúlt év nemzetközi terméséből, így ha valaki úgy érzi, úgy ment el mellette 2008 popzenéje, hogy új kiadvánnyal, előadóval nemigen találkozott, az akár innen is pótolhat. A válogatási elv nem változott: igyekszünk olyan lemezeket bemutatni, melyek nálunk talán kevésbé voltak előtérben, annak ellenére, hogy a világ (többek között) ezekre figyelt leginkább. Nem népszerűségi vagy kritikusi, de még csak nem is hypelista ez, de az itt bemutatott albumok valamilyen szempont(ok)ból mindenképp kiemelkedőek.

Hogy a könnyebben elérhető előadók lemezeiről se feledkezzünk meg: jó éve volt az izgalommentes zene kedvelőinek (a Coldplay, az Oasis és az egykor szebb napokat látott Verve is jelentetett meg új lemezt), az R.E.M. megfiatalodott és jól áll neki. A Portishead még mindig súlyos, ráadásul erős lemezzel tért vissza, a Kings of Leon pedig új anyagával még világsztárabb és még indokolatlanabbul (akkor is, ha első két és fél lemezük rendben volt). A Uriah Heep, a Whitesnake vagy a Guns ‘n’ Roses hosszú vajúdás után megszületett lemeze már tényleg csak azoknak ajánlható, akik még mindig kitartanak az őszinte és kőkemény vonulat mellett, ugyanígy a Paul Rodgersszel kiegészült fél Queen lemeze is bőven a felejthető kategória. Tovább haldoklott a 2004–2005-ös brit gitárgeneráció (Kaiser Chiefs, Futureheads, Bloc Party), már legfeljebb csak egy-egy jó kislemezre futotta tőlük, a Killersnek pedig már arra se nagyon. Örömteli viszont, hogy az emós pop-punk szörnyűségek is kezdenek kikopni (és bár jóérzésű egyetemista szerintem nem hallgat ilyeneket, de tényként följegyezhetjük, hogy 2008-ban volt Fall Out Boy- és Panic at the Disco-lemez is). A 2006-osnál egy fokkal gyengébbre sikerült, de ugyanolyan pozitív fogadtatásban részesült a New York-i art rocker csapat, a TV on the Radio albuma, ugyanígy a kritikusok kegyeltje és a nép kedvence volt az ausztrál szintipopper Cut Copy, valamint az MR2 által is futtatott elektrodiszkós Hercules and Love Affair és a fekete és fehér zenét izgalmasan keverő Santogold. Az Arctic Monkeys frontembere sem pihent, mellékprojektként egy duó (The Last Shadow Puppets) tagjaként készített egy kellemesen retrós hangulatú filmzenés lemezt. Egy fokkal undergroundabb téma, hogy a kilencvenes évek amerikai indie rockjához kötődő szereplők is hoztak újat és jót: hosszabb szünet után is frissen tért vissza a Breeders, de a Pavement volt frontembere, Stephen Malkmus és korábbi zenekara, a Silver Jews is készített egy-egy ajánlható lemezt. Álmodozóknak ott a tavalyi Goldfrapp, Beach House vagy M83, forgott még az izlandi posztrockcsapat, a Sigur Rós, a szcientológussá lett dalszerzőzseni, Beck, a viccrocker Eagles of Death Metal, a nem annyira vicc Nick Cave és a Jack Whiteprojekt Raconteurs neve is, de még mielőtt belefulladnánk a sok névbe, nézzünk meg néhány albumot közelebbről.

A történelem során nem először (és egész biztosan nem utoljára) történt meg, hogy New Yorkhoz kötődnek egy adott év legújabb, legjobb, azaz legfelkapottabb produkciói. Jelen esetben Brooklyn adta a két legnagyobb szenzációt, a Szigeten is fellépő, itthon valószínűleg ismertebb MGMT-t és a Vampire Weekendet. Ugyan előbbieket sem kell leírni, mivel összehoztak remek slágereket, albumként mégis a VW bemutatkozása működik jobban, ráadásul szimpatikusan egyszerű egyetemista srácokról van szó, akik szimpatikusan egyszerű, okos, ötletes és jó értelemben véve dallamos zenét produkálnak. Az afroid dobolás (lásd még: Talking Heads) mellett vannak szépen lekerekített gitárok és billentyűk, egyáltalán nem giccses vonósok és fuvola(!). Aki csak a bulira és a hülyeségre vevő, annak is ajánlható az A-Punk című szám klippel együtt, aki pedig jobban elmélyedne, az keresse a lemez korábbi kiadását (is), mert a végleges változatról lemaradt a Boston, ami pedig egyik legjobbjuk.

A látszat ellenére nincssemmiféledíjfe­ ti­sizmus amögött, hogy a 2007-es Mer­ cury Prize-győz­tes Klaxons tavalyi itteni sze­repeltetése után a legutóbbi nyertes, az Elbow Seldom Seen Kid című albuma is ezen listán találja magát, de ismerve a díj odaítélésének újabb kori filozófiáját, talán még az se lenne nagy gond, ha lenne. A manchesteri zenekar 2001-es első nagylemeze óta érett formát mutat (nemcsak a tagok életkorát, hanem zenéjüket tekintve is), azóta stabil színvonalon hozzák ki lassú és jobbára szépszomorkás dalokkal megpakolt lemezeiket.

A nyerő formulán most sem módosítottak sokat, ugyanolyan változatos hangszereléssel és dalszerzési megoldásokkal dolgoztak, mint korábban, de talán a popfaktor növekedett, így születhetett meg a zenekar eddigi legnagyobb instant slágere, a Grounds for Divorce, vagy a Muse-os énektémájú The Bones of You, amely egységességével együtt is meglehetősen széles hangulati spektrumot jár be. Tény, hogy felnőttzene, de nemcsak koravéneknek vagy depressziósoknak.

Aki még nem szembesült azzal a problémával, hogy az igazán fontos dolgokat vele egyidősek vagy nála fiatalabbak művelik (azaz ők nyernek olimpiát és válnak rocksztárrá), az most szedje össze magát. Laura Marling 1990ben született, és nem is gyereksztárként indult, hanem bő két év alatt nőtte ki magát albumképessé, miközben vendégszerepelt a Mystery Jetsnél és a Rakesnél is. A roppant (ön)tudatos, önkritikus és zeneileg széles látókörű szőke lányka folk műfajban alkot, de ez sem gátolja meg abban, hogy jót csináljon: friss hangzású, nemcsak korához képest komoly dalokat ír, és popérzékenység dolgában is elég jól áll.

A bemutatkozó anyag Alas I Cannot Swim címmel jött ki, melyen mindegyik dal ízlésesen ki van színezve, tehát szó nincs monoton egyszálgitáros búslakodásról (noha az énekhang van olyan erős, hogy ezt is elbírná). A lemez egyik legjobbja (és egyben legfolktalanabbja) a Cross Your Fingers című szám, ami után önkéntelenül fölmerül az emberben, hogy vajon miről fog énekelni nekünk ez a kislány huszonöt évesen, ha már most előkerül a halál.

Essünk túl a folkos különítmény másik tagján is: a Fleet Foxes körül irtózatosan nagy internetes felhajtás volt, a Pitchfork független zenei magazin meg is tette év lemezévé a cím nélküli debütáló korongot. Ez ugyan túlzásnak tűnik, de tapasztalati alapon kijelenthető, hogy az is értékelheti, aki nem americanát és folkot hallgat gyerekkorától fogva. Van ugyanis egy különös, templomszerű hatást keltő atmoszférája a diszkréten visszhangosított éneknek köszönhetően (amiben külön jó, hogy tiszta, egyenes, nincsenek fölösleges hajlítgatások, megjátszott haldoklások, csak hosszan kitartott hangok, szép harmóniák és dallamok), és ahogy Laura Marling esetében, itt is komoly tényező a könnyű befogadhatóság. Kislemezként a White Winter Hymnal jött ki, de az igazi adu a Your Protector című szám, ami cirkuszi sátor módjára van felépítve, azaz a negyedénél és a háromnegyedénél van egy-egy csúcspont.

17

Musicmania Van ugye nekünk egy csomó Quimby-rajongónk, akik implicit Tom Wa i t s - r a j o n g ó k , legfeljebb nem mindegyikük tudja magáról, hogy az.

Ilyen érzések mellett pedig legyen szíves rajongani a Man Manért is, mert manapság talán ők viszik legjobban ezt a kocsmapopos vonalat, ötvözve egy kis megszelídített Captain Beefhearttal, létrehozva saját stílusukat, melyet maga a zenekar manic gypsy jazz-ként ír le. Ebből ugyan még sok minden nem derül ki, de az biztosan, hogy őrültek. Sajnos nem annyira, mint a 2006-os Six Demon Bag idején, de a tavalyi Rabbit Habits sem okoz csalódást, sőt, a kevesebb káosz miatt a gyengébb idegzetűeknek talán még jobban is ajánlható. Tele van szerethető dallammal, nem tipikus, de nem idegesítően össze-vissza váltással, érdekes és érdekesen használt hangszerrel, az énekhang pedig tényleg egy az egyben egy énekelni is hajlandó Waits-klón.

Kicsit furcsa szerkezetű album, mivel a nagyjából átlag hosszú számok után zárásként egy nyolc- és egy hétperces szomorkodós jön, és így olyan, mintha két vége lenne. A joker és egyben kakukktojás a lemezen a többinél elektronikusabb, kvázi instrumentális El Azteca.

A Kills Midnight Boom című lemezével olyat húzott, amire az előző lemez után nemcsak a közönség vagy a sajtó, de talán még maga a duó se számított. A remek művésznevű fiú-lány páros (azaz Hotel és VV) 2003-ban egy jobbfajta zajos garázs blues lemezzel mutatkozott be (Keep on Your Mean Side), ezt követte a 2005-ös No Wow, ami önbeteljesítőleg tényleg nem lett valami wow, viszont az új lemezzel utólag érthetővé váltak az ottani újítások. Akkor indult el ugyanis a kísérletezés az effektekkel, és tisztult a hangzás, de így felemásan nem volt az igazi.

Erre jött 2008, eltűnt a barkács érzés, rendesen producerelt lemez készült sok apróbb-nagyobb ötlettel. Ezenkívül az új számok egyrészt simán verik a korábbiakat, másrészt sokkal jobban kihasználják VV adottságait (részben a férfi-női együtt éneklésben rejlő potenciált is, bár ebben még sejthető tartalék), és a produceri segítségnek köszönhető programozott minimál dobok is minőségileg újat hoznak.

Többnyire sötét hangulatú számok követik egymást, de több is elférne táncparketten, emellett van tombolós, meg persze kell a lenyugvós is, és hiba lenne nem szólni a dalokban megbújó szexuális feszültségről.

Az év egyik legjobb lemeze, minden elfogultság nélkül. Tényleg.

18

A listán lévő előadók közül talán a Fall a legrádió­kép­te­ lenebb, szinte csak a briteknek van (vagy legalábbis volt) szerencséjük adásban hallani, a Mark E. Smith köré épülő zenekar ugyanis általában erősen határfeszegető dolgokat produkál. A szociopata és mókusgyilkos frontember már a hetvenes évek vége óta aktív, azóta rendületlenül fogyasztja maga körül a tagokat és termeli a lemezeket. Jellegzetes antiéneke olyan rút, mint ő maga, és pont olyan, mint harminc éve, mégis szinte minden lemezével tudott újat hozni. Ugyan a zenekar a posztpunk korszakban indult, és még mindig ekként hivatkoznak rá, de ennyivel nem lehet leírni ezt a lemezt (sem).

Az Imperial Wax Solvent horrorosan rémisztgetős első száma után egy attakosan rémisztgetős jön, utána pedig Smith saját szülinapi köszöntőben (50 Year Old Man) ecseteli, hogy ötvenéves és élvezi, mindezt több mint tizenegy percben. Rémisztő. A későbbiekben is csak a változatosság állandó, nehezen lehetne stílusokat mondani, ami mentén el lehet a számokat helyezni. Ez a Fall, és ha a főgonosz egészsége is úgy akarja, még vagy tíz évig ez lesz – a mondanivaló és az ötlet ugyanis fogyhatatlannak látszik.

A senior kategória abszolút győztese azonban az 56 éves Russell és a 60 éves Ron Mael alkotta Sparks. A zenekar imidzse többek között olyan dolgokból áll össze, mint sajátos humor, teatralitás, Ron bajusza és nézése, illetve Russell falzettje.

Nálunk leginkább az 1994-es When Do I Get to Sing ‘My Way’ című dalukat szokás ismerni tőlük, pedig az igazán nagy dolgokat a hetvenes évek elején, a glam korszakban alkották.

Számos stílusváltás és egy hosszabb szünet után 2002-ben újra feltalálta magát a zenekar, ekkortól nagyzenekari hangzás mellett írogatták tovább dalaikat, néhol súlyos gitárokkal megtoldva, néhol egy kis elektronikával. Ezt vitte tovább a tavalyi Exotic Creatures of the Deep is, és ha lehet, még jobban, mint elődei, ugyanis itt poposan megírt zenekari művek helyett több a zenekarra írt popszám (és az elektronika).

Ami a verbális szekciót illeti, ott a „she got me pregnant”, illetve az idősödő férfiember szájából meglepően ható „photoshop me out of your life” sorok viszik a prímet, de az elvileg Morrissey előtti tisztelgésre, gyakorlatilag inkább a hóbortjai kifigurázására íródott Lighten up, Morrissey is okos darab. Frissebb és fiatalosabb anyag ez, mint amilyet a friss fiatalok szoktak manapság készíteni.

Jöjjön hát a fiatalos szakasz, elsőként a brit Late of the Pier Fantasy Black Channel című lemeze. Föl lehetne tenni a kérdést, hogy „nem volt már elég a brit indie suhanczenekarokból az elmúlt három évben?”, és a válasz az lenne, hogy de, elég volt, viszont ezek a srácok másképp közelítenek a zenéhez, mint társaik a futószalagon. Sokkal szélesebb és üdébb ugyanis az ihletforrásaikat soroló lista: egyértelműen érezhető az elektropopguru Gary Numan hatása, a Sparks-színház is jelen van, kikacsintásként pedig akár a hard rock is, de nem félnek a szintipoptól és a nyolcbites dallambetétektől sem. A legjobb természetesen az, amikor egész váratlanul csapkodnak át egyik stílusból a másikba és tovább vagy épp vissza, ahogy például a záró Bathroom Gurgle-ben. (Itt a táncoltató részt mintha kifejezetten az igényes magyar közönségre szabták volna: „And move your body to the bassline / And get your hands on some cheap wine”.) A lemezen található számok majdnem fele kijött kislemezen is, és nem nyúltak mellé, azaz a Heartbeat is ütős (nem különben a hozzá tartozó klip), és a Space and the Woods/Focker dupla kislemez mindkét oldala pörgős és azonnal szerethető, de összességében is talán ha két olyan perc van a lemezen, ami túlzottan szét van esve (azok is az utolsó előtti két számban) A Be Your Own Petről sajnos már nem mint feltörekvő zajos pop-punk zenekarról kell beszélni, hanem mint feloszlottról, mivel néhány hónappal második, Get Awkward című lemezük megjelenése után búcsút intettek egymásnak és a közönségnek. Pedig ezzel a lemezzel a zenekar beváltotta a bemutatkozó kislemez (Damn Damn Leash) ígéretét, és a veszett tempó mellé megjegyezhető dallamot/ordítást sikerült pakolni mindegyik számnál (ez az, ami nagyrészt hiányzott az első nagylemeznél). Külön menővé teszi a lemezt, hogy a Universal kiadó három számot letiltott az amerikai kiadásról, mert túl erőszakosnak ítélte őket (azt már csak halkan, hogy ezzel pont ki is selejteztek két gyengébb dalt, a harmadik Becky pedig nem rossz, de vele veszik az album lendülete). Így van 12 szám, átlag két és fél perc, ebbe pont belefér három verze, három refrén és egy kis kiállás, mi kell több? Az „énekesnő” Jemina Pearl Abegg (aki hallhatóan és láthatóan hibbant) alig tart szünetet – és itt kezdi sajnálni az ember, hogy ezt nem láthatja élőben; csak remélni lehet, hogy nem bírja sokáig színpad nélkül.

lemming

XXXVI./5.

Lesz mit mesélni...!

Kedves Diákok!

Egy kiadványt kezdtünk el szerkeszteni, melybe megtörtént vicces egyetemi sztorikat szeretnénk ös�szegyűjteni.

Kell egy csapat Apple, Google, Hewlett Packard, Microsoft és még sorolhatnám. Nem, ez még nem reklám, ezért is az ábécésorrend. Óriási, egymással versengő milliárdos vállalatok, melyek az informatika különböző területein dominálnak, mégis van bennük valami közös: az indulásuk.Valószínűleg mindenki tudja, vagy ha esetleg nem, akkor egy kis keresés után megtalálja, hogy: „... a Microsoft pályája egy garázsból indult (ezért a »micro« elnevezés),” vagy „Alig hét év alatt vált a Google egy érdekes ötletből a világ legnépszerűbb webkeresőjévé. Alapítói – két kaliforniai diák – kollégiumi szobából indultak, garázsban folytatták”, illetve „A Szilíciumvölgy szülőhelye – állítja a Hewlett-Packard alapítóhelyét őrző emléktábla egy közönséges kertes ház utcai járdáján, ahol be lehet kukucskálni a ház mögötti garázsra...”

A legtöbben ilyenkor elkezdünk gondolkodni. Egyrészt sajnáljuk, hogy nem mi voltunk a garázstulajdonosok, másrészt szeretnénk valami hasonlót alkotni.Tovább gondolkodva rádöbbenünk, hogy a villanykaron eltöltött 5,5+ év éppen csak arra volt elegendő, hogy átszenvedjük magunkat a vizsgákon, felkészüljünk a laborokra, néha kicsit bulizzunk stb., és végül 24+ évesen, elvégezve az egyetemet, egy csapásra elvesznek azok lehetőségek, amelyeket örök életünkben sajnálni fogunk.

Vannak olyanok, akik már egyetem mellett több órában dolgoznak. Ez azonban egy másik megközelítése a problémának. Ők már most „felnőttet játszanak”, vagyis pénzt keresnek, munkába mennek. Ami egyrészt dicséretes dolog, hiszen jól jön egy kis „kisegítés”, másrészt belekerülnek a mindennapi kerékvágásba, hogy hogyan kell viselkedni egy cégnél, mik azok a meetingek, túlóra.

De kell ez ilyen korán? Nem lenne jobb egy kicsit csak úgy, nagyobb felelősség nélkül kipróbálnunk magunkat? Kicsit szórakozni, megismerni új embereket, akik lehet, hogy később a főnökeink, alkalmazottaink vagy cégtársaink lehetnek? Úgy elvégezni feladatokat, hogy közben jól érezzük magunkat, és mellette kapcsolatokat építhetünk cégekkel? Nem beszélve a külföldi utazási lehetőségekről, és az olyan képességek elsajátításától, amelyeket az egyetemen nem tanulhatunk meg.

Lehet, hogy furcsán hangzik, de egy kicsit félek attól, hogy hamar elmúlik ez, ami most van. A fiatalságunk. J Amikor még „bármit” megtehetünk, nem tartozunk felelősséggel, csak magunknak, és nem vagyunk „kenyérkeresők”. Persze, azért meg van kötve a kezünk, és már felnőttünk, de kicsit hiányzik egy olyasmi osztályközösség is, ami még középiskolában volt. Sajnos a mostani képzés új közösségek kialakulását nem igazán támogatja, hiszen van olyan hét, amikor az évfolyamtársaim egyáltalán nem látom a tantárgyi csúszásoknak köszönhetően.

Az idő pedig telik, szorgalmi időszakot vizsgaidőszak követ, és aztán egy újabb szorgalmi időszak kezdődik...

Nos, tulajdonképpen, akkor most kezdeném el az illúzióromboló reklám részt. J Van egy egyesület, a MAVE (Magyar Villamosmérnök- és Informatikushallgatók Egyesülete), ami ha nem is minden problémára, de néhányra talán megoldást tud adni. Egy aktív és végzett egyetemistákból álló közösség vagyunk, akik együtt szórakozunk és valósítjuk meg ötleteinket. Szakmai és közösségi programokat biztosítunk a hallgatóknak (mint például az SAP vagy az Oracle tanfolyamok), utazgatunk Európa országaiba és megszervezünk egy világversenyt (Challenge24.org – BME Nemzetközi 24 órás Programozóverseny). És most szeretnénk, ha Te – aki e sorokat olvasod – is csatlakoznál hozzánk!

Bővebb információ és jelentkezés: http://www.eestec.hu/csapat MAVE Egy lehetőség.

Neked.

Olyan történeteket, amelyek velünk történtek meg az 5 (khm… 8-10 J) év alatt és méltán járnak szájról szájra, jókedvet csalva hetyke bajszunk alá.

A kiadvány célja, hogy azon középiskolás lurkók, akik szeme előtt az egyetemről csak a poros könyvespolcok és éjszakai mulattanulások képe dereng, valamelyest árnyaltabb képet kapjanak e magasztos élet szórakoztatóbb oldaláról is, no meg persze az, hogy a későbbi munkásévek során elhomályosodott emlékeink után kutatva, jóízűen kuncogjunk e dicső évek fergeteges percein.

Ha tehát van olyan történeted, amit szívesen megosztanál a közérdeművel, akkor ne habozz, vesd papírra, hadd nevessenek rajta mások is! Nem műalkotásokat várunk, a lényeg csak az, hogy frappáns és humoros legyen!

A cím, ahová a művedet küldheted: egyetemisztorik@freemail.hu A történetek ideális terjedelme egy bekezdéstől egy oldalig terjed és a „mesélés” során az egyetem méltóságára ügyeljünk.

Ne feledd, a halhatatlansághoz halhatatlan történetek kellenek!

Légy te is az! J (Mivel a történeteket szerzői név nélkül várjuk és közöljük, ezért a beküldők hozzájárulnak a történetek szabad felhasználásához, stilizálásához.

Az első kiadványhoz a beküldési határidő 2009. március 15., a következő szám kiadása a beérkezett művek számától függ.) Üdvözlettel, A kiadvány szerkesztői

19

A utolsólogifolytatás kai áramkörök lázadása t=0-5 időpillanat. Totya megbízást kap a Főszerktől impis aktnaptár készítésére. Az elkészült fotók holléte egyelőre nem ismert adat. Park Viktor teniszezni indul Barbár hadnaggyal, és épp a cipőjét köti. CséRicsi ráébred, hogy a szabtech egy nehéz tárgy, és odatesz a tűzhelyre egy kávét. Koc Karcsi felfedezi, hogy létezik tonhalas-fokhagymás csipsz. A tonhalas-fokhagymás csipsz ráébred, hogy az élet milyen rövid. Inter Feri felveszi a lantot, és Karakterisz Rita leteszi az ecsetet.

A nevem Feri. Inter Feri. Kapcsolatom a Csoporttal egy novemberi reggelen kezdődött, de most még csak október volt, és még mindig az időbe fagyva lebegtem az I épület mellett sacc/kb. 6 méter magasságban. A logikai áramkörök fellázadtak az emberi zsarnokság ellen, és kitörtek az I épületből. Maroknyian vettük fel a harcot mi, a digitszigorlatra készülő villanykarosok. Hárman három irányból próbálkoztunk. Aszink Robi elvitte a hírt a Nagytanácsnak, és erősítést szerzett, Deci Béla a fronton szervezte meg az ellen feltartóztatását, míg jómagam betörtem az I-be, és a lázadás magját kerestem. Időközben azonban a logikai áramkörök több fejlődési hullámon estek át, így minden segítség kevésnek bizonyult, két lányunkat elrabolták, és megkísérelték integrálni. Csak a Titkos Alakulat bevonásával szabadíthattuk ki őket, így miközben az erősítés megérkezett és megütközött az IC-k derékhadával, miközben Infor Marikával megtaláltuk a lázadás szellemi központját, megszerveztünk a mentőakciót is, amely csak egy szerkezeti stabilitást csökkentő hullámmal vált kivitelezhetővé, a szétesés pillanatában Béla Nyá Katit, én pedig Zsup Pannit ragadtam ki az áramkörök karmaiból. Lehet, hogy furcsa, de ez a színtiszta igazság. Már csak ki kellett vergődnünk valahogy a 6 méter magasan darabjaira hulló tömegből és levernünk a lázadást. Ebben a pillanatban zökkent helyére az idő. Legalábbis egy időre.

*** – És mi van, ha nem érti? Ha azt fogja hinni, hogy csak álmodta az egészet?

– Az álmodó ember örök dilemmája, hogy melyik világ a valódi és melyik az álom. A sámánok külön életet élnek mindkét helyen. A magunkfajta ugyanazt az életet osztja meg a kettő között. Neki is meg kell találnia a helyes ösvényt.

– És ha az ösvényt megtalálja, de nem érti a választ?

– Akkor majd elmagyarázzuk neki.

– De lehet, hogy nem fogadja el. Mi van, ha megzavarja, hogy egy időben két különböző korú személy tudatát is ő tölti ki. Nem fogja elfogadni, hogy ez lehetséges.

– A materializmusból önmagának kell kitörnie. Az idő természetét érezni kell, nem érteni.

– Nem része még annyira az idő természete.

20

– Az idő csak eszköz.

– Minek az eszköze?

– A megértésé.

*** Deci Béla tudta, hogy a logikai áramkörök strukturális viszkozitása jelentősen redukálódni fog, amikor eléri a lányok testét.

Miközben rohant a célja felé, elhatározta, hogy kidolgoz egy tervet a visszajutásra.

Azonban semmi sem jutott eszébe. Így amikor eltűnt a lába alól a mesterséges lejtő, és ugrása röppályájának is túljutott a csúcsán, logikus következtetésnek tűnt, hogy kérdéses kimenetelű, ám határozott zuhanásba kell kezdenie. Érthető tehát, hogy meglepődött, amikor a zuhanás helyett egy helyben maradt, ráadásul a környezete hirtelen elhalkult, a csatazaj megszűnt, a távoli autóriasztó vijjogása mély mormogássá alakult, a Duna vizének csobbanásai még kevésbé hatoltak el a füléig, igaz, ebből eddig sem hallott semmit, és a közeli fán csivitelő rigó csippantásai leginkább egy részeg ork banda duhajkodásának hangjaira kezdtek emlékeztetni. Szóval az idő már megint megfagyott! Ő és Kati azonban normális sebességűnek tűnt. Rendesen tudta mozgatni a tagjait, a lány ernyedt szuszogása is valós idejű volt, és már épp felállított volna pár teoretikus elméletet a jelenség magyarázatára, amikor a háta mögött megrec�csent Mac hangja.

– Volnál szíves lefáradni onnan? Nem kis energiámba telik fenntartani a folyosót.

Béla megfordult, és döbbenten látta, hogy egy vakító fehér fényrámpa szeli át közte és Mac vezérlőpultja között a teret.

Ennek a rámpának a végén állt, ezért nem zuhant le. Habár nem értette igazán, mi az a folyosó, és legfőképp hogyan képes Mac a levegőben generálni valami izét a semmiből, de elég stabilnak tűnt, és már nagyon elege volt a lebegésből, szóval rohanni kezdett lefelé, karjában Katival, csak közben töprengett el úgy mellékesen, hogy vajon egyszerűen csak részeg, vagy közben hallucinációi is vannak.

– Te, Mac! – szólította meg a sápadt fiút, miközben visszaért a földre. – Mi most egy fényből szőtt rámpán szeltük át a teret, ami nem támaszkodott semmire?

– Nem. Ti most a Becsjanszki-féle mezőelmélet alapján generált rétegrámpán jöttetek le. Egyszerű antigravitációs machinátor.

– Aha – bólintott sokat értően a másik, és meglepődve konstatálta, hogy az elmúlt egy év egyetemista lét alatt milyen meggyőzően megtanulta az értő tekintetet szimulálni. – És miért áll minden rajtunk kívül?

– Ja igen! – nézett körül csodálkozva a másik, mint aki most veszi észre a dolgot.

– Az én voltam, hogy ne maradjatok le semmiről. Most kezd izgalmas lenni – csettintésre emelte a kezét, és kifejezéstelen tekintettel Bélához fordult. – El fogsz esni.

Csettintett, és Deci Bélát egyszerre minden irányból megtaszította egy láthatatlan erő. Olyan volt, mintha most, egy helyben állva bepótolta volna a hatméteres zuhanást. És elesett. Morgolódva állt fel, majd rátámadt Krisáékra.

– Azt magyarázzátok már el nekem, hogy lehet, hogy ti itt valami Becsjanszkiféle mezőelméletre hivatkozva mindenféle fantasztikus és irreális kütyüket működtettek, mi meg még nem is hallottunk erről az elméletről.

– Ó, hát ez egyszerű – mosolygott joviálisan Krisa. – Az a bizonyos Becsjanszki Zsolt jelenleg még csak negyedéves villanymérnök hallgató, és a mezőelmélet felállítására még egy jó húsz évig nem kerül sor. Na de ha belegondolsz, hogy Macca már akkor megalkotta a CUMMI Cyborgot, amikor az intelligens implantátumokra még nem is gondoltak a Földön, akkor ez nem jelenthet nagy kihívást.

Béla kezdte úgy érezni, hogy jobb volt neki, amíg nem gondolt bele. Egy pillanatig ijedten mérte végig a göndör hajú, sápadt, vékony, magas fiút, a következő percben azonban már azokat a gép monstrumokat mérte végig ijedten, amik a széteső áramkörforgatagból emelkedtek ki és keltek új csatára. Valóban most kezdett izgalmassá válni.

*** Amikor átkaroltam Pannit és farkasszemet néztem Bélával, éreztem, hogy már csak másodperceim maradtak a visszajutásra. A kötél, amiről tudtam, hogy markolom, hirtelen visszarántott, és láttam, hogy ahogy mi közeledünk az épületen tátongó hasadékhoz, úgy közeledik felénk a szétesés hulláma is. Szabályosan szétporladt alattunk a logikai áramkörök tömege. Tudtam, hogy ha megelőz minket a pusztulás, akkor

XXXVI./5. menthetetlenül lezuhanunk. Erre a gondolatomra a kötél még erősebben megrántott, és gurulva csapódtunk az IB413 előtti folyosó padlójába abban a pillanatban, amikor Manci belépett a laborba. Bevált a tervem!

Azzal, hogy biztos voltam benne, Manciék utánam jönnek, szabaddá tettem számukra az utat a labor felé, hiszen a prediktív algoritmusok és felgoritmusok nem érezték szükségét a labor előtti védővonalnak, a falat kibontani viszont sokan kellettek. Most pedig elért miket a mezoikus biohullám, és a változás hullámai örvénybe kerültek.

Zsup Panni éledezett, felsegítettem, és mi is a laborhoz indultunk. Senki nem állt az utunkba. Az épületen kívül viszont legtöbbünk rémálmai öltöttek testet.

*** Barbár hadnagy és Park Viktor egymásnak vetett háttal küzdött a monstrumokkal.

Auto Matyika szinuszosan változó intenzitású sikolyokkal repült el a fejük felett, és landolt Öcsi ölében. CséRicsi egy középfeszültségű kábeldarabbal kezdte kaszabolni a kisebb áramköröket, hogy szabaddá tegye a menekülőutat Barbárék számára. A logikai áramkörök frontja minden pillanatban változott. Egyszer szétestek elsőrendű hálózatokra, a következő pillanatban több méteres komplex gépeket alkottak magukból, hogy aztán megint kiskutya méretű automatákká omoljanak. Így esett, hogy hol itt, hol ott volt szükség az erősítésre. A TesSzantosok persze mindenütt ott voltak, és nem Veszelytették el a lelkesedésüket, akármivel néztek szembe. Mégis az ellenfél egyre aljasabb eszközökhöz nyúlt. Kép Ernőt csalással legyőzték amőbában, megrohanták a gyengélkedőt, pedig az háznak számított, és Regisz Terkát addig léptették előre-hátra, amíg sírva rogyott össze. Most pedig bekerítették a két legádázabbul küzdő bajnokot, Barbárt és Viktort. CséRicsi tehát elkeseredett küzdelmet folytatott a két hadnagyért, amikor digitalizált önmagával találta szemben magát, és a döbbenettől majd leült. A digitális CséRicsi ádáz vigyorra húzta száját, és megcserdítette adatbuszokból fonott ostorát, amikor eszébe jutott egy lila-narancssárga pepita szkóp. Igaz, hogy az arcán keresztül jutott az eszébe, Karakterisz Rita segítségével, aki élénkzöld-rózsaszín fogantyújánál fogva lóbálta fegyverét. A robot hirtelen ezernyi kis rendszerre hullott, amik igyekeztek elmenekülni a műszeres amazon elől, de az vérben forgó szemekkel lapította ki mindet, majd munkája végeztével angyali mosolyt öltött, és csak annyit mondott Ricsinek: – Olyan cukik ezek a kis áramkörök, nem?

– Alakzatba! – rohant el mellettük a Nagyfesz Kommandó, és mint egy öt

főből álló komplex szervezet vették körül az egyik monstrumot, villámhálót borítva rá, hogy Barbár hadnagy felugorhatott és beledöfhette az indexébe a karót! A szörnyeteg „Neee! Már megint?” kiáltással omlott össze, és újból elkezdett tanulni Terek vizsgára.

Tőlük nem messze vágtattak végig a frontvonalon Aszink Robi és az automatadorok hol itt, hol ott segítve a harcolóknak egy-egy gyors számítással, méretezéssel vagy éppen fizikai ráhatással. A harc azonban nem állt jól.

Egy hirtelen támadó változásörvényben Robi lova megbokrosodott és levetette a fiút a földre. A ló nekirohant a Nagyfeszes Kommandónak, akik így szétugrottak, és a szikragenerátor kilőtt egy 1 MV-os impulzust az egyik ágaskodó megaáramkör felé, ami sokkot kapott és nagy darabokra szakadva dőlni kezdett, messzire vetve darabjait. Deci Béla és Krisa a távolból látták, hogy a legnagyobb darab feléjük tart, Barbár hadnagyot célba vette az ellenséges tüzérség, CséRicsinek eszébe jutott, hogy a tűzhelyen felejtette a kávét, Kovács úrnak pedig, hogy nem húzta be a kéziféket. És ekkor az IB413-ból valami elindult.

*** – Jaj, Feri, megint elrontod a mókát! – Koc Karcsi nyávogósan férfias hangja úgy zengte be a termet, mintha egy üveg baracklekvárt maszatolna szét a hátunkon egy bolynyi hangya. – Pedig tök izgalmasan alakult a kísérlet.

– Karcsi, ez a kísérlet nem izgalmas, ez veszélyes. Tudod, min mentünk keresztül, hogy végre bejussunk hozzád? – próbáltam türelmes maradni. Nem sikerült.

– Úgy érted, a kisasszony is a te embered? – sóhajtott lemondóan. – Azt hittem, egy lelkes rajongó, egy méltó ellenfél, valaki, aki tud értékelni. Persze megint én voltam a hülye!

A srácnak igaza volt. Tényleg ő volt a hülye. A fizikai kordonokon átjutva számtalan akadály állt még előttünk, amit meg kellett fejteni, hogy elérjük a lázadás szellemi vezetőjét. Egy rakat képrejtvény és idióta kocka szóvicc állta az utunkat, de Manci könnyedén átvágott ezeken. Amikor bonyolódtak a feladványok, és kombináltan kellett algoritmusokat írni fizikai készülékekre, akkor léptünk mi a színre Flóriánnal, és a végén, amikor a megfelelő sorrendben kikötöttük a biztonsági kábeleket, feltárult Koc Karcsi főhadiszállása a labor mélyén, egy forgószék, több monitor, gépegység és még több zacskó csipsz, illetve pár flakon kóla felszereltségével.

– De akkor is, legalább értő közönség vagytok! – derült fel az arca. – Hát nem szép, amit csináltam?

– Hogy szép? – fakadtam ki. – Ember,

felfogtad, hogy beindítottál egy logikai válságot? Lehet, hogy nem tűnt fel, de az elmúlt órákban elszabadítottál néhány emocionális hazárdot, és mindegyik változás hullámot generált a logikai áramkörökben.

– Láttad az emóimat?! – tapsikolt lelkendezve a fiú. – Jajj, de jó! Nekem az volt a kedvencem, ami megnövelte a bizonytalansági tényezőt és TALÁN kapukat generált.

De miért mondod, hogy nem tűnt fel, hiszen az egész kísérletnek az emó hazárdok voltak a magjai. Tudtam, hogy ha akauzális rendszert akarok alkotni, akkor csak érzésekre és megérzésekre hagyatkozhatom.

– Akauzális rendszer? Te azt mondod, hogy ez a lázadás csak egy kísérlet, egy akauzális rendszer tesztelése? – Kezdett felmenni bennem a pumpa. – Nézz már szét, ember! Kicsúszott a kezedből a dolog.

Odakint harc folyik! Nem számoltál mindennel.

– Na jó. – változott kissé bűnbánóvá Koc Karcsi hangja. – Valóban volt egy-két váratlan dolog, de hát végül is ezért akauzális a rendszer, hogy ne számolhassak mindennel előre. De igazad van, javítsunk a dolgon.

Pár paramétert átállítok, és jöhet a következő teszt.

– Mi? – ugrottunk egyszerre hárman, mert Karcsi a gépek felé fordult, és valamit beindított. – Ezt előbb leállítod! – rivalltam rá.

– Nem lehet leállítani – lökte oda lezserül. – De akárhogy is. Egy mérés nem mérés. – mondta mérnöki szóhasználattal, de megelőztem. És mivel a probléma inkább informatikai jellegű volt, informatikai módon oldottam meg.

*** – Szóval kikapcsoltál mindent, és bekapcsoltad újra – nevetett fel Deci Béla az I ruhatára melletti padon ülve. – És Karcsi csak úgy végignézte?

– Hát... – zavartan köszörültem meg a torkom. – Valójában őt is ki kellett kapcsolnunk egy kis időre.

– Egy balegyenessel – tette hozzá vigyorogva Flip Flórián, és a büfé előtt szédelgő fiú szépen kéklő monoklijára mutatott.

– Mindenesetre kikapcsoltátok a magot, és így már könnyű volt leverni a lázadást.

– mondta Aszink Robi, de én rögtön tiltakozni kezdtem.

– Azért csak ne becsüljük alá, amit ti kint végeztetek. Ha nem szorítjátok olyan sokáig vissza az áramköröket, és szétszélednek, akkor fabatkát sem ért volna, hogy nincs utánpótlás. Egyébként hogy sikerült végül leverni a tömeget?

– Azután, hogy megszűnt a vezérlés, már nem volt nagy kihívás – kapcsolódott be a beszélgetésbe N. R Géza is. – A legtöbb gép darabjaira esett, és teljesen megszakadt az összeköttetés az egyes

21

részek között. Onnantól pedig, hogy nem tudták rendszerszemléletűen kezelni a problémát...

– Esélyük sem volt! – vágtuk rá többen nevetve, és megkönnyebbülten sztorizgattunk a csata epizódjairól. Egészen addig, amíg megszólaltak a harsonák. A bejárati ajtótól legördült egy vörös szőnyeg, és Szélvető Pál Mester jelent meg méltóságteljes léptekkel, mögötte pedig az almesterek és Dodó sürgölődtek. Egy félmosollyal konstatáltam, hogy Dodó is ellátta a feladatát, vagyis lekötötte a mesteri kart, hogy ne zavarjanak minket a munkában. Szélvető Pál egyenesen hozzánk jött.

– Kedves Kolleginák, Kollegák! A Nagytanács tájékoztatott a probléma megoldása során nyújtott aktív részvételükről és a szerzett érdemeikről. Engedjék meg, hogy kifejezzem elismerésemet. Büszke vagyok, hogy ilyen hallgatóink vannak – azzal kezet nyújtott nekünk, és egyesével is gratulált.

– Mesteri szónoklat volt! – igyekezett Dodó is jópontot szerezni az elméleti kudarc után.

– Valóban – jelentette ki tárgyilagosan a Mester. Én azonban még megpróbáltam valamit. Értő pillantásokat váltottunk a többi szigorlatossal, majd szót kértem.

– Elnézést Uram! – Szélvető Mester érdeklődőn vonta fel a szemöldökét. – Arra gondoltunk, hogy ugye a mai szigorlatra nem tudtunk idejében érkezni a csata miatt, viszont valamilyen szinten bizonyítottuk, hogy értünk a logikai áramkörök nyelvén, és végső soron kontroll alá tudtuk vonni a viselkedésüket. Azt reméltük, hogy az eseményeket talán méltányolja valahogy a tanszék a szigorlatunkkal kapcsolatban – szigorlatozó társaim izgatottan és helyeslően bólogattak vagy morogtak, és most a Mesteren volt a sor, hogy értő pillantásokat váltson az almesterekkel, majd atyáskodóan elmosolyodott.

– Rendben van, kollega, végül is igaza van. Mondjuk, hogy a következő vizsgához nem kell különeljárási díjat fizetniük – és nagylelkűségének teljes tudatában elindult kifelé, míg mi szedegettük össze leesett állunkat. De végül is mit vártunk?

Abban viszont mindenki egyetértett, hogy a nap többi előadása mellőzhető, és inkább ugorjunk el ünnepelni a magunk módján! Elindultunk az I-ből, elsétáltunk a Csatatér mellett, amit ma már a Q épület tölt meg félkész falaival. Elhaladtunk a kis liget mellett, amely az első fedezék volt Béláéknak, és Manci kezét fogva átszaladt

egy gondolat az agyamon. A füléhez hajoltam, és belesúgtam.

– Picim, emlékezz!

Manci kicsit furcsán nézett rám, mint aki nem egészen érti, mire gondolok.

– Nem egészen értem, mire gondolsz.

Mire emlékezzek?

– Rám – mondtam, és megcsókoltam. És ekkor felébredt...

*** És ekkor felébredt. Fura egy álom volt, na de sokszor vannak fura álmai. Mégis, ez valahogy valószerűbb volt, mint a többi. És az idő is stimmelt, a dátum szerint tényleg tegnap történt mindez. Csak azt nem értette, hogy került ő az Egyetemre Inter Feri, Deci Béla, Aszink Robi és a többiek közé.

Hiszen még csak kilencedikes, és majdnem négy éve volt az érettségiig. Még az se volt biztos, hogy a Műegyetemre akar menni.

Mégis olyan valósak voltak ezek az emberek. Töprengett volna még, de nem volt rá idő. Már hajnali három, és másnap reggel matekversenyre kellett mennie. Visszaaludt, és álmában egy gólyabálban járt, bordó báli ruhában, valahol a Budai Várban...

Barkóczi Gergely

„Most ski c celsz?”

I nterjú Grafitemberrel, azaz Merényi Dáni ellel – a napi rajz.hu alkotójával Sokan ismerjük, sokan szeretjük Merényi Dániel Napirajz című képregényét, mely a villanykaron is kultikus népszerűségnek örvend. A 2007-es termést összegyűjtő könyve decemberben jelent meg. A rajongók nagy örömére Grafitember több alkalmat is biztosított, hogy saját, dedikált példányt vásároljunk a műből. A rövid magyarországi látogatás után visszatért olaszhonba dolgozni, de hála az internetnek, sikerült nekiszegezni néhány kérdést. Grafit mesélt a nem mindennapi életútjáról és a Napirajz kulisszatitkairól is – többek között kiderült, hogy miként lesz egy reklámgrafikusból vázépítő, és megtudhatjuk, mi a különbség a furdancs és az amerikáner között. Villanykaros laphoz képest talán kicsit szokatlan dolgokról lesz szó, mégis reméljük, hogy sokatok számára jó szórakozást jelent majd az interjú.

––Hogy bírtad a mögötted álló közönségtalálkozó turnét?

––Öt napig tartott, négy fővárosi és egy miskolci helyszínnel. Bevallom őszintén, hogy a végére már eléggé elfogyott belőlem a kedv, az energia, az erő... és egy icipicit talán a lelkesedés is. Elgondolkoztam azon, hogy a jövőben máshogy kellene csinálni a szervezést, mert egy effajta masszív turnéból olyan embertelenség jön ki, mint a tavalyi (2007 decembere – a szerk.) kuplungos őrület. A dedikálásnak egyébként az a lényege, hogy mindegy, mit rajzolok én abba a könyvbe, lehet az pont-pont-vesszőcske, a poént az adja, hogy az én kezem munkája, és nem nyomtatott cucc.

––Meglepődsz még az ilyenkor felvetődő rajongói kéréseken?

––Persze, de hát ez szerintem az idők végezetéig így lesz. Mindig tudnak olyat mondani, amitől tátva marad a szám. Most is volt

22

néhány – egyet mondanék csak: „négerrel pingpongozik a zoknis majom”. Ez így elhangzik, és „persze, hogy megrajzoljuk”.

Nekem mint a Napirajz szerzőjének, ezért a szemem sem rebbenhet.

––Mikor döntötted el, hogy rajzolni szeretnél, azaz rajzzal szeretnél foglalkozni, és nem pedig valamilyen polgári foglalkozást űzni?

––14 éves voltam. Soha nem fogom elfelejteni a szituációt, amikor eljött a „válassz középiskolát, kisfiam” című történet. Édesapám az akkor még Zalka Mátéról elnevezett gépipari szakközépiskolában tanított, és teljesen evidensnek tartotta, hogy én is oda fogok menni tanulni. Előtte már maketteztem, biciklit szereltem, szóval érdeklődésem és affinitásom is volt a műszaki dolgok iránt. Kvázi borítékolva volt, hogy ha nem is biztosan, de nagyon nagy esél�lyel gépész leszek.

Ezzel szemben én a fejembe vettem, hogy speciális rajztagozatra fogok járni. Így kerültem a miskolci Avasi Gimnáziumba, mert akkor éppen „alternatív fiatal” voltam, „másként gondolkodtam”, és elmondtam a szüleimnek, hogy ha törik, ha szakad, én éhező képzőművész leszek, mert az a tuti.

Gépész legyen más. Ráadásul máig emlékszem, hogy ezt nem túl szép formában közöltem édesapámmal. Ő egy szó nélkül tudomásul vette, és kifordult a szobából...

Ez egy olyan emlék, ami azóta is vissza-vis�szatér az emlékezetembe, és a mai napig fáj. Szülőként nem szeretném átélni ezt a szituációt.

––A gimi után tanultál még valahol rajzolni hivatalos formában?

––Először jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára: 19 évesen, tele nagy tervekkel és elhivatottsággal. Kvázi biztosra vettem, hogy engem oda fel fognak venni.

XXXVI./5.

Előkészítőre jártam a legjobb emberhez, mindennap rajzoltam, és tényleg úgy mentem oda, hogy ennél jobban nem tudok egy főiskolai felvételire felkészülni. Ennek dacára már az első fordulóból sem jutottam tovább. Később hallottam, hogy korombeli embereket nem nagyon szoktak a formatervezésre felvenni. Ezt most már értem, de az akkori fejemmel iszonyatosan megsértődtem, és soha többé nem próbáltam meg az Iparművészetit, hanem elmentem a dekoratőr és kirakatrendező iskolába. Ugyanúgy megvolt a tipográfia, reklámgrafika, véglegesítő grafika, grafika számítógéppel, kalligráfia, művészettörténet, reklám- és marketingismeretek... Szóval nagyon jó kis iskola volt. Iskolás éveim legjobb két évét töltöttem ott.

Mikor befejeztem, szerencsésen el is tudtam helyezkedni, mert rögtön ajánlottak egy munkát. Így viszont a főiskola és az egyetem örök álom maradt – most is az –, amiből valószínűleg nem lesz semmi, mert hát közben elszaladt mellettem az élet.

––A reklám vonal is ennél a kétéves képzésnél indult?

––Igen, teljesen egyértelmű választás volt, mivel a speciális rajztagozatból következő egyéb lehetőségek közül a felsőfokú tanulmányi intézményekbe bejutás nem sikerült, a rajztanári pálya meg nem vonzott. Közben elkezdtem a kirakatrendező-iskolát, és ahogy betekintést nyertem ebbe a szakmába, kiderült számomra, hogy a „reklám- és marketingkommunikációt kiszolgáló, vizuális eszközöket előállító emberekből” – magyarán az alkalmazott grafikusokból – erős hiány volt akkoriban, mikor én végeztem.

Emiatt tudtunk jól keresni. Emlékszem, hogy az utolsó évben, amikor kirakatrendező-iskolások voltunk, bármelyik PestiEstet kinyitottad, az álláshirdetések között biztos, hogy volt legalább egy grafikusi vagy operátori álláshirdetés. Tehát el lehetett menni a folyóiratoktól kezdve a reklámügynökségeken át a grafikai stúdiókig bárhova, mert mindenhova kellett ember.

Nagyjából ekkor volt az internetes boom is, így szinte naponta, tucatjával alakultak a webdesignstúdiók. Ha az ember értett egy kicsit az illusztrációhoz, a Photoshophoz, netán még a Flashhez is, akkor császár lehetett, és havi nagyon súlyos százezreket kereshetett.

––Akkor itt az éhezés koncepció majdnem zátonyra futott...

––Inkább felülíródott. Tényleg egy nirvána volt az az időszak. Az ember belegondolt, hogy vagy elmegy egy általános iskolába tanárnak X ezer forintért, vagy egy légkondicionált budai villában lesz – a tanári fizetés tízszereséért – egy dohányzó, pökhendi alak, aki négyszer jár évente síelni és ötször nyaralni – mert ez akkor még így

nézett ki. A választás eléggé egyértelmű volt. Így szippantott be a reklámszakma. Én tehát még az a generáció vagyok, aki úgy került a reklámba, hogy előtte végigjárta a szamárlétrát.

Miskolcon kezdtem egyetemi jegyzetek tördelésével, majd jöttek a kisebb-nagyobb munkák grafikus és webdesigncégeknél, aztán elmentem fél évre a honvédséghez – de nem mint grafikus, hanem mint rádiós sorkatona. Géptávírász voltam.

––Pedig lenne fantázia a „Join to the army!” jellegű röplaptervezésben.

––Ez meg is volt! A honvédség után, hogy, hogy nem, dolgoztam annál a reklámügynökségnél három hétig, aminek a szerződéses katonákat rekrutáló Magyar Toborzó Iroda volt az ügyfele.

Tehát a sorozóirodákba készítettem plakátot, amin mosolygó katonanők tisztelegnek, és a fényes jövőbe néznek. Nem véletlenül tartott ez az állás csak három hétig...

Ezután kerültem először a Publicis Dialoghoz, utána pedig a Publicishez, ahol az utolsó három és fél évet töltöttem – mint art director.

––Mesélnél egy kicsit Milánóról is? Miért hívod úgy (a blogodban), hogy „az ördög városa”?

––Ma inkább úgy mondanám, hogy „Istentől elhagyatott város”. Nincs benne szerintem semmi szent, semmi boldog – és semmi emberi. Azért mentem ki, hogy megszabaduljak a magyar reklámmókuskeréktől. A szakmámat szerettem, tehát szerettem volna folytatni, csak profibb és toleránsabb környezetben, ahol kicsit hosszabbak a határidők, és talán több kreatív és művészi szabadsága van a reklámban alkotó embernek.

Egy mediterrán országot kerestem, ami lehetőleg nincs túl messze Magyarországtól. Továbbá az is szempont volt, hogy legyen ott Publicis-iroda. A munkán túl az volt a projekt második része, hogy Milánóban egy főiskolát is elvégezzek – és mivel az sem került kevés pénzbe, a megtakarított zsetonomnak jó része erre ment el.

Egy kevés pénzt össze kellett gereblyéznem arra is, hogy haza tudjak jönni az ünnepekre a szülőkhöz, és nekik sem mondtam el, hogy mennyire gáz körülményeket biztosított a cég.

Néha a nagybani piacra szöktünk be a kerítésen keresztül, és a rohadt zöldségek meg gyümölcsök közül szedtük össze a még ehetőt, és az olyat, amiről le lehetett vágni a rohadt részt. Hát így – ünnepelt reklámosként – megéltem az éhezést is. És azokat a furcsa tudatállapotokat, amikor egy nap egy szendvicset ettél, de azért bringáztál, meg lenyomtál nyolc órányi melót... Ez volt maga a „beszívás utáni állapot”, amikor minden nagyon lelassul, és minden nagyon könnyűnek tűnik.

Senkinek nem ajánlom ezt. Ebben a környezetben az egyetlen, ami tartotta bennem a lelket, ami napról napra pozitívumot jelentett, az a Napirajz volt. Mert pont a milánói időre tehető, hogy elindult egy népszerűségi pályán, és eljutott oda, ahol most is tart: a napi több ezer letöltésig.

––Ha valaki elhatározza, hogy egy olasz manufaktúrában biciklit fog építeni, annak hogyan kell nekiindulni?

––Akkor már nagyjából kerestem a kiutat a reklámból, mert láttam, hogy ott, Milánóban sem „működik a rendszer”. Bármennyire is szeretem a szakmám, tudtam, hogy tönkre fogok menni benne idegileg, és hogy ezt nem akarom tartósan csinálni. Addigra már körvonalazódott bennem, hogy a bicaj lesz a következő lépés, mert mindig is érdekelt, és mert ezen belül a vázépítés egy kihaló szakma, tehát bizonyos idő után keresettek lesznek majd azok, akik értenek ehhez.

Ebben a szituációban találkoztam egy milánói futárversenyen – városi bringaversenyen – egy római újságíróval, aki mondta, hogy ismeri Dario Pegorettit [olasz vázépítőmester – a szerk.], nyáron készül hozzá, mert valami vázért megy, és ha van kedvem, akkor kísérjem el. Elkísértem, megismerkedtem Darióval, láttam, hogy nagyjából miben áll ez a vázépítősdi. A Milánóból való hazaköltözésem előtt eltöltöttem nála két hetet. A dolog bejött, szorgoskodásomnak köszönhetően. Most egy nagyon pici helyen dolgozunk a hegyek között, többékevésbé elszigetelve mindenféle urbánus dologtól. Milánóba úgy mentem, hogy nagyon nagy reményeim voltak, és mégis úgy jöttem el abból a városból, hogy hihetetlen energiámba került ugyanarra a szintre vis�szakapaszkodni, ahol előtte álltam.

Ez valóban nagy tettnek tűnhet, de ha valaki elégedetlen azzal, amit csinál, ugyanakkor érzi magában a teremtő erőt és a kurázsit, hogy változtasson a dolgain, akkor azt tanácsolom neki, tűnjön el valahová három napra. Ott egyedül lehet a gondolataival, és fejben végigjátszhat számos lehetőséget. Ha úgy alakul, hogy jobbat talál, merjen belevágni!

Nem szabad otthon begyepesedni és túlértékelni azokat a dolgokat, amiket az emberek általában túlértékelnek. A legnagyobb gondnak azt látom, hogy még az első gyerek előtt – akár párok, akár emberek egyedül – beleugranak több évtizedes törlesztőrészletekbe meg lakásvásárlásokba, és olyan pályaválasztásba, ami egy „karrier-kényszerpályára” állítja őket.

Tehát a teljes személyiség és értékrend kialakulása előtt az ember már egy olyan sínen van, amiről teljesen lehetetlen lejönni.

Olyanokra gondolok, akik az egyetem vagy a főiskola után – mondjuk 24 évesen – elkezdenek dolgozni valamilyen multinál – emilyen alcsoport amolyan osztályán.

23

Eltelik két-három év, kezdenek finoman előlépegetni, vannak a partik, a csapatépítő tréningek meg az akármik. Tart a lelkesedés, a „felnőtt élet megismerése”, és akkor bumm! 27-28 évesen beleugranak lakásokba, ebbe-abba, és harmincegynéhány évesen jön a törés: a felismerés, hogy itt súlyos papírok lettek aláírva és súlyos pénzek befizetve arra, amit még most vagy később is el lehet bukni. Nekem nem tisztem az, hogy életvezetési tanácsokat adjak, de a lényeg, hogy szerintem Magyarországon az emberek túl hamar döntik el a „hogyan tovább”ot, amiből aztán nagyon sokan kilépnének, de nem tudnak.

––Van a bicikliváz-építés, a rajzolás és a reklámgrafika. Ezek nem esnek távol egymástól? Tehát a vázépítés ugyan alkotó munka, de nem igényel olyan szellemi kreativitást.

––Nem bánom, hogy a kreativitásom bennem marad, és azt így egyéb problémák megoldására tudom mozgósítani. Azt gondolom, van az emberben egy vágy, hogy „valamit létre szeretne hozni”. Az én teremtési ambícióimat kielégíti egy kerékpárváz elkészítése. Pláne a Napirajzzal együtt, ami ugye a saját hülyeségem, és népszerű. Ez nekem többet is ad a reklámnál, ami – akármennyi szellemi tőke és munka van benne – kikerül az utcára, és pár hónap múlva eltűnik – az emberek fejéből is.

––A Napirajzban sokszor megjelenik egy karakter, ami személyes kedvencem is: az öreg, profi, nagyon nyugodt, svájcisapkás mesteremberé. Ez a karakter egy valódi személyről lett mintázva?

––Igazából ő a halálnyugodt szaki, aki a legrosszabb szerszámokkal is véghezviszi a csodát, és nem ismer lehetetlent. Ő a technológiatanárom, Polonyi Károly megtestesülése. Karcsi bácsi mindenben segített, de például teljes lelki nyugalommal nézte, ahogy a műkörmös kislányok megpróbálnak gyalulni: kivárta azt a tíz-tizenkét percet, és utána közölte a kislánnyal, hogy „Jó, most nézd meg a szerszámot, látod, nincs benne él. Most menj a szekrényhez, és válassz olyat, amiben van él! Az a fémdarab, igen. Az jó lesz, azzal próbáld meg.” És amikor a kislány dúlva-fúlva elment, akkor odafordult az osztály többi részéhez, és azt mondta, „olyan szépen lengett a cicije, hogy nem volt kedvem megszakítani...”

De Karcsi bácsi amúgy is legenda volt, mert részt vett Kubában a Fidel Castroés Che Guevara-portrék házfalakra festésében: húszéves korában alpinista kötelekről lógva a nagy vezéreket festette Havannában – mint szocialista baráti országból érkezett lánglelkű fiatal. Ezek és a hasonló élettapasztalatok zen mester nyugodtságú szakivá avatták a Karcsi bácsit. Ő nálam az előképe az összes ilyen svájcisapkás fickónak.

24

––Napirajz-olvasás közben gyakran gondolkodom el azon, hogy honnan ez az óriási műszaki szókincs. Szóval, hogy gátlás nélkül kerül elő a karbidhegyű fúrótól kezdve a kőgyapot ágyig bezárólag minden. Akkor ez is Karcsi bácsitól származik?

––Ez mindenhonnan. Nekem elég akár egy Praktikeren vagy egy OBI-n keresztültolni a kocsit, és számtalan kedves új kifejezésre teszek szert. Valami miatt ezek a dolgok megragadnak a fejemben. Petőfi Sándortól A Tiszát nem tudnám így elnyomni, de az „ívben hajlítható rozsdamentes perforált lemez” és társai valahogy megragadnak bennem.

Vagy a balos amerikáner, amiről kevesen tudják, hogy létezett. Tudod, mi az az amerikáner?

––A kézifúró?

––Igen. Az amerikáner az, ahol egy 45 fokba állított homlokfogaskerék-párral hajtod a tokmányt. De én most a „furdancs”-ra gondolok! Ez egy U-alakú gyász. Tudod, lenyomod az elejét, és a közepét kell tekerni.

––Igen, mint amit unalmasabb órákon szokott hajlítani gemkapocsból az ember.

––Így van, és ebből létezett jobb- és balkezes. Nagyon-nagyon kevesen tudják, hogy van az emberi populációnak olyan rétege, akik nem tudják ezt az eszközt rendeltetésszerűen használni, mert abba az irányba a mozgáskoordinációjuk – egész pontosan a vállízületük – valahogy nem működik. Viszont az ellenkező irányba meg nagyon jól. És nekik készült ilyen fúró.

Szóval ezek a félműszaki dolgok engem mindig is érdekeltek, és ami eljut hozzám, azt automatikusan elmentem.

––Térjünk vissza a Napirajz kérdéskörhöz.

Lesz-e valaha plüss Szultán a boltokban, esetleg gébicses korsó? És ha nem, akkor nem félsz-e attól, hogy ezt a népszerűséget valaki más meglovagolja, és a szellemi termékeidből pénzt csinál a tudtod nélkül?

––Plüss Szultán lesz – a nem is túl távoli jövőben. Azért lesz, mert a könyvkiadó ismer valakit, aki egészen egyedi plüss Szultánokat fog tudni készíteni. Ami pedig a merchandising többi részét illeti, azt gondolom, hogy a Napirajz túljutott az első nagy népszerűségi csúcsán, és akik megmaradtak, illetve az a néhány ember, aki időről időre újonnan csapódik, tiszteletben tartják ezt az oldalt annyira, hogy védve érezhetem a szellemi termékeimet. Abból indulok ki, hogy a mai napig kapok olyan e-maileket, hogy emberkék egy-egy rajzomat szeretnék elhelyezni a blogjukon vagy máshol – és nagyon tiszteletteljesen kérik az engedélyemet, ami nagyon-nagyon jólesik.

Tehát azt gondolom, hogy talán a Napirajz olyan kis mikrokozmosz, aminek megvannak a saját íratlan szabályai. Például én nem ártottam senkinek, és emiatt szerintem bízhatok az emberekben annyira, hogy ők sem fognak engem megbántani. Így pl. nem nyit senki majd Gébics Eszpresszót.

––A Napirajzot – ha nem dedikálsz napokon keresztül – még szórakozásnak tekinted?

Vagy már kicsit munka? Szerintem ma már mindenképpen felelősség.

––Amikor például több napig nem történik semmi, akkor én is érzem, hogy most már tényleg ki kéne tenni valami újat. Ekkor vagy eszembe jut valami nagyon jó, vagy kikerül valami félig-meddig alibi. De mostanában érzem magamon, hogy vannak nagyon jó ötleteim. Kezd vis�szajönni az egészséges Napirajz-automatizmus. Benn a cégnél, két cső reszelése közben eszembe jut egy poén, azon elnevetem magam, és alig várom az estét, hogy lerajzolhassam és feltehessem. Ha így működik a Napirajz, az jó. Ha viszont melóként, és csak azért készül, mert „hú, már egy hete nincs fent semmi új”, az nem oké.

Szóval ennek köszönhető a rapszodikus hullámzás. Iszonyatosan sok van már fönn: több mint félezer rajzot tettem ki a blogra. És nekem is szükségem van arra, hogy időről időre tudjak valami újat produkálni. Az ellaposodást csak így lehet elkerülni, ha magamnak adok egy kis időt – meg remélem,

XXXVI./5. a közönség is ad. Azt nem szeretném, ha a rajzokon látható lenne, hogy muszájból csinálom azokat. Akkor inkább abbahagyom.

––Igen, sokan aggódtak azért, hogy a stresszmentes környezet miatt maradnak el a Napirajzok, hiszen tudjuk, hogy gyakran a munkahelyi feszültséget rajzoltad ki magadból.

––Megfordítom: ha a reklámszakmában maradtam volna, biztos, hogy elérkeztünk volna ahhoz a pillanathoz, hogy már nem lett volna elég – nem földelte volna le azt a feszültséget, amit az adott nap, az adott szituáció hozott. Ráadásul a reklámszakmában dolgozás nem napi nyolc óra munkát jelent, hanem sokkal többet. A magyar reklámszakma ilyen. A sok százezres fizetésekhez hozzátartozik, hogy az embernek nincs magánélete.

––Úgy tudom, egy ideig tervezted, majd mégis elvetetted, hogy elkészíted a Kegyetlen Karlt, egy komolyabb képregényt, ami a Napirajz-szereplők kezében egyszer-kétszer felbukkant már. Dolgozol most komoly képregényen?

––Igen, van hasonló projekt, de mindenkitől szeretnék kérni egy kis türelmet. A késlekedésnek az az oka, hogy olyan témához nyúlok, ami meglehetősen kényes, ezért komoly háttértanulmányokat kell végeznem. Másrészt ez a képregény fontos annyira nekem – és azt hiszem, fontos állomása lesz az életemnek –, hogy a legjobbat kell kihoznom magamból, minden értelemben. A Kegyetlen Karl ötletéből lett számtalanszor tovább gondolva a dolog, és azután alakult át a koncepció meg a képregényterv is. A KK egy paródia lett volna, de találkozott egy másik, nagyon régi

ötletemmel, ami már több éve foglalkoztat. Így most már nem hiszem, hogy a KK-ból egyáltalán lesz valami.

A képregényt egyébként nem blogon, hanem más formában képzelem el, egy kicsit eldugva a neten. Érdekes kísérlet lesz, hogy amikor kikerül az első pár oldal, akkor hogyan, kikhez fog eljutni, és milyen úton.

Nagyon-nagyon underground dolgot tervezek. Tulajdonképpen az is lényegtelen, hogy én csinálom. Sokan azt várják, hogy most a Napirajz népszerűségét meglovagolva fogom irreálisan látogatottá tenni a komoly képregényemet. Én azt szeretném, ha a saját jogán jutna előre, ugyanúgy, ahogyan a Napirajz is a saját erejéből lett az, ami. És akkor sem leszek meglepve, hogyha ez a Napirajz népszerűségének a töredékét sem fogja elérni.

Kovács László

Who watches the watchmen? „Quis qustodiet ipsos custodies?”, avagy „Ki figyeli az őrszemeket?”. A régi latin közmondás mindennapi civil valóságunkban ugyanolyan éles telitalálat, mint bármikor a történelem folyamán, amióta az emberiség hatalommal ruházta fel azon szűk rétegeit, amelyektől cserébe a társadalom védelmét követelte vissza. Alan Moore és Dave Gibbons mesterművének tételmondata az említett idézet.

A kérdés továbbgondolásával kibontakozó filozófiai probléma a képregény szuperhősjelmezében intéz támadást az idegrendszerünk ellen. Gondoljunk valami nyugtalanítóra, jön a Watchmen.

Dave Gibbons és Alan Moore közös munkáinak első és sokáig egyetlen magyarhoni megjelenése valamikor a kilencvenes évek második felében, egy SupermanBatman képregényfüzet hátuljában kapott helyet. Ebben a számban ejtettek pár szót az 1986-ban elkezdett és 1987-ben befejezett, Watchmen címre hallgató minisorozatról, amely a DC1 megrendelésére készült el, és nem illeszthető egyetlen másik fiktív univerzumba sem, bár a szereplőit békebeli karakterekről mintázták. A Watchmen egyedi képi világot társít nagyon súlyos mondanivalóval, amely áttörte a felnőtt közönség műfajjal szemben tanúsított ellenállását, kritikai és pénzügyi sikereket ért el a századvég Amerikájában. A magyar megjelenésre egészen tavaly márciusig kellett várni, amikor is a honi képregénypiac szűkössége ellenére a Carthaphilus Kiadó megjelentette három vastag, papírfedeles kiadásban a tizenkét részes történetet.

A kiadás igényesnek mondható. A nyomtatás kissé fénylő, de megfelelő minőségű lapokra történt. A magyar fordítást az angol eredetihez képest némely esetben nyögvenyelősnek, illetve sokszor talán magyartalannak érezhetjük, de ahogy haladunk előre és remélhetőleg beleszokunk, a legkisebb gondunk lesz a nyelvezetre figyelni. A kiadvány végén elég haszontalan módon széljegyze1 Az USA két leghíresebb képregénykiadójának egyike, ők adják ki Superman és Batman történeteit.

tek vannak az egyes panelekhez rendelve, így magyarázva el számos utalást. A képkockákra rajzolt textuális részletek angolul maradtak.

Nem árt továbbá odafigyelni minden apró mozzanatra (hardcore readerek többször is végigvihetik). Az utólagos, szájbarágós megoldással egyedül az a baj, hogy aki alapvető ismeretekkel rendelkezik a huszadik századi világtörténelemről, illetve alapfokú szinten tud angolul, annak nincs szüksége menet közben ezekre a kis szösszenetekre, többségünk tehát nyugodtan rábízhatja magát a saját kis intelligenciájára a sztori megfejtéséhez. Dave Gibbons rajzaira először ránézve furcsa érzés fogja el az embert: a stílus ősrégi képregényeket idéz, itt bizony nem lesznek többszörösen csillanó latex idomok és hatvanméteres köpenybe csavarodó, veszedelmes pózba merevedő alakok. A képkockák ráadásul nagyon szabályosan, konzekvensen keretezettek (a lapok 9 egyenlő részre tagolódnak, esetenként a sorok vagy oszlopok összeolvadnak). Kicsit később észrevesszük a színeket: a Watchmen ugyanis nem a megszokott palettát használja, hanem komplementer színeket – John Higgins színező (igen, ez egy külön fizetett meló) jóvoltából félelmetes mennyiségű ciánkék, sárga és bíborvörös került a papírra. Ha rá-

nézel, belegondolsz: Jézusom, hogy lehetett ebből kultikus valami? Aki egy kicsit beljebb merészkedik az első oldalnál, az rá fog jönni, hogy a kezdeti ellenérzése hogyan csap át feszült figyelemmé.

A történet egy halálesettel kezdődik: a Komédiás álnéven tevékenykedő amerikai ügynököt valaki kivágta az ablakon. Gyakorlatilag akárki tehette, hiszen Edward Blake egy kegyelmet nem ismerő, gyilkos hajlamú ember volt. A későbbiekben sok flashback foglalkozik vele és a szerepével a nagy összeesküvésben, melynek során valaki sorra próbálja megölni az alternatív Amerikában fel-fellángoló álarcos igazságosztók csoportjainak tagjait – az átlagnál okosabb és erősebb embereket, akikben semmi természetfeletti nem volt. Kilétüket elfedve a saját szakállukra kezdtek el bűnözőket „hatástalanítani”. Mindeközben az USA és a Szovjetunió belépett a maga sokkal grandiózusabb játszmájába, és az embereken úrrá lett a félelem – a saját „szuperhőseik” (akikben, erre később rájövünk, sokszor semmi hősies nem volt, sőt, egy kivétellel semmi szuper sem) ellen fordultak. Rendőrlázadások kezdődnek és szélsőséges szubkultúrák alakulnak ki – eddig semmi

25

túl szokatlan, azonban egy véletlen során egy csendes, óraműveket rakosgató amerikai kutató atomjaira robban egy tesztkamrában. A lelke azonban nem semmisül meg teljesen, és hamarosan újra materializálódik egy omnipotens lényként, akire a kormány és a média ezután Dr. Manhattanként hivatkozik. Alan Moore a jól bevált kliséből egyedi módon bontakoztatja ki a következményeket: Dr. Manhattan kék szörnyetegként Amerika első számú fegyvere lesz a hidegháborúban, segítségével Vietnamot olyan gyorsan pusztítják el, hogy a Szovjetunió köpni-nyelni sem tud, és Nixon elnök éppen a harmadik ciklusát próbálja keresztülvinni az alkotmány megváltoztatásával.

A kormány minden önjelölt maszkos bűnüldöző tevékenységet megtilt, a Komédiás erre a kormány szolgálatába áll, csakúgy, mint Dr. Manhattan, aki egyre jobban veszíti el fajunkhoz köthető jegyeit. Érdeklődése a kvantumtudományok felé fordul, és emberi kapcsolataiban egyre passzívabb lesz (nem fékez meg egy gyilkosságot, és a barátnőjével(!) sem törődik túlzottan).

A többiek pedig visszavonulnak, kivéve egy esetet, aki úgy reagál az ún. Keenetörvényre, hogy egy erőszaktevő/gyilkos hulláját helyezi egy rendőrség elé „Never” felirattal. Ő a mi narrátorunk, a torz hangú (lásd buborékkörvonal és ismerőseinek beszámolói), arctalan (pontosabban folyamatosan változó arcú) Rorschach, a detektív.

Később megismerjük korábbi életét: nehéz gyermekkora volt, mint ahogy egy prostituált zabigyerekének általában az jut, és később, az emberiség kegyetlenségét látva világnézete még jobban elkomorult. Így lett belőle a legrettegettebb alvilági figura, egy antihős, aki ellenségei fegyvereit önmaguk ellen fordítva Dirty Harryt megszégyenítő módszerekkel harcol egy veszett ügyért, minden bűnök bosszújáért. Az ő portréját bemutató hatodik rész pszichológiailag a legerősebb talán, bár eredetileg egy-

26

szerű fillerként indult terjedelmi okokból (egyébként az egész sorozat a DC megrendelésére, régi és „drágán vett” karakterek felélesztésére született). Rorschach kutatása a Komédiás gyilkosa után elvezet a többi szereplőhöz, akik már búcsút intettek régi melójuknak, és civilként pocakos bagoly-kutató, sztáranya-lánya kapcsolatból menekülő nő, illetve milliárdos híresség lett belőlük. Még az egykori szuperbűnözők is csak árnyékaik önmaguknak: rákos öregember és szánalmas börtöntöltelék csupán a két megemlített példa. A történet jelenkorának előzményeiről sokat magyaráz el az epizódok végén található dokumentarista szövegrészlet – egy-egy aspektusát mesélik el a Watchmennek, megismerésüket azonban nyugodtan hagyhatjuk akkorra, amikor a döbbenet után másodszor fogjuk végigolvasni.

A harmadik résztől kezdve a Watchmen megtelik és majdhogynem túlcsordul utalásokkal a valódi hidegháborúra, tele lesz ügyesen megválasztott, súlyos jelentést hordozó szimbólumokkal, sőt azok rétegeivel, ahogy valamilyen forma vagy mintázat újra és újra megjelenik különböző eseményekkor. Hogy érthető legyen, egy-két kiragadott példa: a falakra a fiatalok egy nő és egy férfi ölelkező árnyékát rajzolják első ránézésre obszcén módon, azonban amikor Rorschach pszichiátere elhalad mellette, arra gondol, hogy Hirosimában valahogy így éghettek bele a lakosok a falba. Az ötödik rész címe Fearful Symmetry, és a kompozíció mesterien adja ezt vissza: az oldalak az abszolút középső két lap vonalától tükröződnek a helyszínek és a szereplők szerint. Két alak halad egy rollerszerű alkalmatosságon az Antarktiszon a végzetük felé, és szinte hallani Jimmy Hendrixet az epizód címét dúdolni: „two riders were approaching, and the wind began to howl”. Az utolsó képkockákon egy kövér srác kecsappal eszi le a smiley-s pólóját, ami ettől fogva már a Watchmen

egyik központi jelképe, az, amit talán már láttunk: az idilli és egyszersmind idióta mosolyba egy elkent vércsepp rondítja bele a valóságot: a nukleáris háború szélére sodródott világ (az óra a tizenkettes mutató felé ugrik) egykedvűen létezik magában – várja, hogy mi lesz a vége. A Watchmen vége sokkoló. Azt a fajta megoldást találta Alan Moore, amihez hasonlót például a V, mint Vérbosszúban láthattunk tőle: az alapvetően hibás világképen csak egy hatalmas, szinte felfoghatatlan méretű katasztrófa segíthet, és még az sem véglegesen. Dr. Manhattan, aki nem lineárisan érzékeli az időt (utalások vannak rá, hogy már mindent látott, beleértve a jövő lehetséges pillanatait is), és csak a tachyon részecskék fognak ki istenszerű hatalmán, jól summázza, amikor a háttérből irányító elme rákérdez nála, vajon helyesen tette-e végül: „In the end? [...] Nothing ever ends.” Nagyon kevés embernek fog tetszeni a Watchmen lezárása, maga az alkotás viszont felnyithatja sokunk szemét, mert nem éltük meg a hidegháborús félelmeket a maguk valójában.

Akinek felkeltette az érdeklődését a mű, amely teljesen mellesleg Hugo-díjas és az Entertainment Weekly a megfelelő műfajban az utóbbi hetvenöt év száz legjobb regénye között citálta, az nézzen körül a barátainál. A magyar megjelenés a borsos ára miatt csak a Watchment ismerők és szeretők körében terjedhet el igazán, de ha netalán ismerünk ilyen arcot, kérjük el tőle. Bár nem a legszebb dolog a DC-vel szemben, de az internet egy eszmeiségének elterjedésével (sharing is caring) az angol eredetit is megleshetjük a monitorunkon. Szándékosan nem szólunk most sokat a készülő filmváltozatról, amely nyilván elindított egy boomot a Watchmen iránti érdeklődésben, de amire Terry Gilliam mondta azt, hogy megfilmesíthetetlen, azt jobb az eredeti mű mögött egy mérfölddel kezelni.

Georgie

Utcanevek nyomában

Mérnöki alapismeretek. Ismeritek?

XXXVI./5.

A vasutasoknak az Árpád motorvonat, a gépészetben ismerősöknek a Jendrassik-motor mint fogalom, a magyar ipar ismerőinek a Ganz gyár igazgatói széke és a Jendrassik-Ganz motor, az angoloknak a Jendrassik Development Ltd. Jendrassik György jelentőset alkotott szakmailag a dízelmotorok és a gázturbinák fejlesztése terén, példának szolgálhat munkaszorgalmáért és a magyar ipar elhivatott híveként, és mindkét minőségében elismerést és méltó emlékezést érdemel. Az Egyetem tisztelete jeleként hőtechnikai laboratóriumát nevezte el róla, Budapest III. kerülete pedig egy kis utcát a Zipernovszky utca közelében. A mi dolgunk emlékezni rá, hogy miért.

Egyetemi laboratórium volt, olyan, mint a többi. Naponta eljártak előtte a hallgatók. Nagy üvegfalával jellegzetes épületként tornyosult szemben a Stoczek épület vöröstéglás homlokzatával. Mikor elmentünk előtte, mindig megcsodáltuk a grandiózus csővezetékeket, a parancsnoki hídra emlékeztető kis fémvázas erkélyt. Sokszor láttuk felkészíteni a kis mérőautót, melynek műszereit éppen ellenőrizték. Gépészlaborként egy kicsit mindig távoli maradt, mégis megindult a fantáziánk, hogy vajon miket mérhetnek itt. Aztán egyszer csak elnevezték, és azóta Jendrassik György Hőtechnikai Laboratóriumként ismerhetjük. Ezt a tényt egy nagy bordó tábla hirdeti immáron, és mi a nagy nevek között rójuk lépteinket egyik előadásról rohanva a másik gyakorlatra. Aztán vakmerőn s hívatlanul felmerül bennünk a gondolat, mikor a havas széltől hunyorogva felsandítunk a labor bejárata felett ékeskedő táblára, hogy vajon miért is nevezte el az egyetem pont Jendrassikról e laboratóriumát. Valahol rémlik, hogy a Ganz gyár egykori vezérigazgatójáról egy utcát is elneveztek a régi gyár területén, közel a Zipernovszky utcához; Zipernovszky Ká­ rolyról már sokat hallottunk. És akkor előkapjuk az Impulzus legfrissebb számát, és utánaolvasunk műszaki nagyjaink e jeles képviselőjének.

Dr. Penninger Antal a labor névadó ünnepségén mint az Energetikai Gépek és Rendszerek tanszék vezetője, azt mondta beszédében, hogy Jendrassik György neve egyet jelent a kor műszaki élvonalának irányát meghatározó kutatással és fejlesztéssel, így a névadással az egyetem nem csupán tiszteletét kívánta kifejezni a nagy előd iránt, hanem erőt kívánt meríteni annak szellemiségéből, hogy napjaink kutató, fejlesztő ifjú szakembereinek követhető példát, büszkén bejárható utat mutasson. Joggal merül fel tehát a kérdés bennünk, hogy mivel érte el Jendrassik az utókornak ezt az elismerését, mit tett, mit alkotott, ami Stoczek József és Zipernovszky Károly mellé emelte őt a műszaki kultúrtörténet nagyjai között.

Erre keressük a választ múltidéző barangolásunk során, és közben igyekszünk jobban megismerni a szakembert és az embert egyaránt. Kezdjünk is bele ott, ahol minden fakadt, a gyökereknél.

A Jendrassik család már György születése előtt is öregbítette a magyar értelmiség jó hírnevét. Ükapja Selmecbányán végzett bányamérnök, nagyapja matematikus-filozófus professzor volt, édesapja és testvérei pedig az orvostudománytól az építészeten át egészen a festőművészetig a tudomány és alkotóművészetek számos területén jeleskedtek. Jendrassik György budapesti születésekor, 1898. május 13-án tehát már komoly elődök és példaképek álltak a család legifjabb tagja előtt. A Jendrassik família értékrendjében kiemelt helyen állt a tanulás, a tudományos eredmények elérése és az önmegvalósítás, tehát mind az egyén, mind a család és egyszersmind a haza hírnevének további csiszolása.

Ilyen szellemiségben nevelték az ifjú Györgyöt, így nem is volt kétséges, hogy az elemi iskola után gimnáziumba írassák a fiút, méghozzá a mai Vörösmarty Mihály Gimnázium elődjeként működő Horánszky utcai reálgimnáziumba.

Mint tudjuk, abban az időben a gimnázium egyértelmű szándéknyilatkozat volt az egyetemi továbbtanulásra, hiszen az érettségi bizonyítvány önmagában nem sokat ért.

Jendrassik Györgyöt talán édesapja, Jendrassik Kornél példája buzdította arra, hogy gépészmérnökként tanuljon tovább.

A matematika és a fizika már kezdetektől foglalkoztatta, és ismeretei növekedésével mindinkább a műszaki tudományok, ezen belül is a gépek készítése, fejlesztése felé nyitott. Egyetemi tanulmányai kiegészítéséül, Kármán Tódor felkaroltjaként nyílt lehetősége ösztöndíjas németországi tanulmányútjára, ahol olyan szakemberek előadásain nyílt lehetősége részt venni, mint Nernst, Planck és Albert Einstein.

Visszatérve Magyarországra 1922-ben vette át kitűnő minősítésű gépészmérnöki oklevelét, és még ebben az évben csatlakozott a nagynevű Ganz gyár kötelékéhez,

munkáját a Ganz és Társa – Danubius Gép-, Vaggon- és Hajógyár Tanulmányi Osztályán kezdte meg augusztus elsején.

Pályakezdő munkái között szerepelt a holland tengerparti helyiérdekű vasút számára szállított kocsik újítási munkálatainak előkészítése, így a kutató-fejlesztő munka mikéntjével gyakorlatilag a munkába állás pillanatától ismerkedett. Pályájára és egész életművére azonban sokkal nagyobb hatással volt az osztályon futó másik fejlesztési probléma, egy középfordulatú dízelmotor megszerkesztése.

Abban az időben még csak nagy teljesítményű stabil dízelmotorokat gyártottak a Ganz gyárban, viszont felmerült a gondolat, hogy kisebb teljesítményű motorok fejlesztésével elérhetnék annak jóval szélesebb alkalmazhatóságát a közlekedésben, járművekben is.

Jendrassik György alaposan kiismerte a dízelmotorokat a kutatás során, majd ki is dolgozta a kis és közepes teljesítményű, gyorsjáratú dízelmotorok terveit. Gyakorlatiassága és önmegvalósításra való törekvése azonban már abban is megmutatkozott, hogy a szabadalmat Ganz-Jendrassik motorok néven akarta benyújtani. A gyár vezetősége elvetette ezt a javaslatot arra hivatkozva, hogy a fejlesztés munkaidőben történt a Ganz gyár szakemberei és eszköztára által, hosszas vita után azonban mégis megkapta a fiatal szakember az őt megillető elismerést.

Kandó Kálmán akkori vezérigazgató közbenjárására 1924. szeptember 9-én megszületett az első Jendrassik-szabadalom, melyet a Ganz gyárral közösen jelentettek be Belső égésű hőerőgép és ehhez való üzemeljárás címen.

Az első Ganz-Jendrassik motorok 1927ben készültek el. Ebben az évben egy-, illetőleg kéthengeres kivitelben, majd a következő évektől négy- és hathengeres változatban is. Az első motorok 130 mm

27

Utcanevek nyomában hengerfurat-átmérővel rendelkeztek, valamint 1000 f/perc fordulatszámra, 8,8 kW teljesítmény leadására voltak képesek, fajlagos fogyasztásuk pedig 285 g/kWh volt. Ezekkel a motorokkal kezdődött meg a hazai vasutak és a Duna-tengerhajózás dízelesítése. 1928-ra megépült az első sínautóbusz, 1934-ben pedig próbaszerelvényt állítottak elő, amely a hazai vasúttörténetben méltán fogalommá vált Árpád sínautóbusz nevet kapta. A Ganz-Jendrassik motorokat több országban is gyártották a szabadalom megvásárlásával, így Hollandiában, Nagy-Britanniában és Spanyolországban is, ahol a kor rangos gyártójának számító Hispano-Suiza gyár nagyon jó kapcsolatokat ápolt az ifjú mérnökkel. Emellett a Ganz gyár maga is jelentős megrendeléseket kapott a MÁV mellett holland, bolgár, román, francia, spanyol, brit, egyiptomi és rodéziai megrendelőktől, de még Argentínába és Indiába is gyártottak és szállítottak. Argentínában mai napig közlekednek magyar gyártmányú sínautóbuszok, mert ott még ismerik a karbantartás fogalmát a gyakorlatban is. A Ganz gyár korabeli szakembereiről pedig köztudomású volt, hogy bármilyen terepviszonyokra, földrajzi és társadalmi körülmények közé megszerkesztették a szükséges gépeket, így nem okozott problémát sem a több ezer méteres Andokban épített vasút, sem az indiai tömegközlekedés,

amelyről ismert, hogy jobbrabalra lelógó tömeg és a szerelvények tetején is helyet kereső utasok jellemzik. Ez a nagymértékű kereslet és a műszaki problémákhoz való gyakorlatias, konstruktív hozzáállás eredményezte, hogy a gyár túlélte az 1930–31-es gazdasági világválságot, ráadásul jelentékeny veszteségek nélkül.

De mára belehalt másba. A gyár meglévő épületei közül az egyikben kínai piac van, többet már elbontottak lakótelepek és lakóparkok részére, az Öntödei Múzeum

28

számára fenntartott épület legalább valami mementóként megmaradt. Na de lehet, hogy már szükség sincs rá, hiszen az elavult Ganz-csuklósokat is korszerű és szép új Combinókra cserélték, és a vasút is szerez be új külföldi mozdonyokat. Ja, hogy

nem is tud már hazait venni? Na jó, de a magyar gépipar sem magától épült le. Mondom én, biztos nem volt rá igény. Nem baj, Argentínában azért még szükség van a Ganz motorvonatokra, és ez valahol megnyugtató. Igaz, ott a feltalálók napját is Bíró László születésnapján ünneplik (szeptember 29.). De ne kalandozzunk nagyon messzire! Elvégre Jendrassik György több szót is érdemel.

A Ganz-Jendrassik motor tehát magában meghozta a sikert, egyúttal az elismerést és hírnevet a pályakezdő ifjú mérnöknek.

Jendrassik azonban nem elégedett meg ennyivel. Az új típusú dízelmotor sikerének eredményeképp 1927 nyarán megalakult a Jendrassik Motorszerkesztési Osztály, amely egészen 1958-ig működött, tehát túlélte magát a névadót, aki kezdetben az osztály élén állt főmérnöki rangban. A főmérnök munkásságát azonban kellően méltányolták és mind magasabb tisztséget töltött be a Ganz gyárban, 1930-ban felügyelő, egy évvel később már főfelügyelő volt, újabb öt év elteltével pedig már igazgató.

1939 decemberétől vezérigazgató-helyettesként dolgozott és 1942. július 30-án Jendrassik György lett a Ganz gyár vezérigazgatója.

Igaz, nem ment minden zökkenő nélkül ez a feltörés.

1934-ben egy külföldi útján állapodott meg a Hispano-Suiza gyárral, hogy fél évig Spanyolországban, fél évig pedig szülőhazájában dolgozik, azonban ez a megállapodás nem teljesülhetett, mert a Ganz vezetősége nem egyezett bele a fél éves távollétbe. Jendrassik tehát más

megoldáshoz folyamodott, és megalakította saját mérnökirodáját Találmányfejlesztő és Értékesítő Kft. néven, amelynek költségeit kezdetben önköltségen állta, majd sikerült megnyernie az Iparügyi Minisztérium támogatását. A mérnökirodába ganzos szakembertársait hívta dolgozni a gyár melletti másodállásba, és így tartották a kapcsolatot a Suiza gyárral.

A fejlesztések irányát azonban döntően a háború határozta meg. Magyarország belépésével a második világháborúba át kellett állni a haditermelésre, és a dízelfejlesztések nem kaptak támogatást. A háború után elsők között jelent meg a romos gyárban és kezdett hozzá az újjáépítéshez. Az utána következő rendszer azonban felmérte a gyár jelentőségét, és elsők között államosították 1946-ban, és habár változatlanul Jendrassik volt a vezérigazgató, politikai támadások érték, és 1947 májusában egy külföldi útjáról nem tért vissza. Egy ideig Argentínában élt, de végül Angliában találta meg a folytatás lehetőségét. A Metropolitan Vickers cégnél vállalt igazgatóságot, majd megalapította a Jendrassik Developments Ltd-t, ennek keretén belül dolgozta ki utolsó találmányát: a nyomáscserélőt. 1951-ben magyar küldöttség kereste fel a szabadalmairól való lemondás ügyében, de ő csak a jövőre vonatkozóan mondott le, a korábbi szabadalmakhoz ragaszkodott.

Jendrassik György életműve kapcsán vétek lenne elhallgatni a gázturbinával kapcsolatos kutatásait. Ebben a munkájában a Ganz gyár nem volt partner, és saját mérnökirodájával fejlesztette piacképes termékké. A háború első éveiben csónakmotor-fejlesztésnek álcázták, hogy a hadsereg ne tartson rá igényt, de valójában repülőgépek számára készültek a gázturbinák, melyek fejlesztése ugyancsak sikeresen megoldott mérnöki feladatnak tekinthető.

Több mint hatvan találmány köthető a nevéhez, hazai és külföldi szabadalmak. Jelentős fejlesztések motorok, turbinák terén.

Folyamatosan törekedett arra, hogy értékes és szükséges fejlesztéseket végezzen, és törekvéseit siker koronázta. Bátyja elmondása szerint kiskorában akaratos, makacs gyerek volt, de mindig elérte, amit akart, és beláthatjuk, hogy akaratossága elhivatottsággá és kitartássá kovácsolódott, jó üzletember és hozzáértő igazgató vált belőle. Jendrassik György egy valódi Mérnök volt, aki igazán kitanulta a szakmát, és kiérdemelte az utódok tiszteletét, a mi tiszteletünket.

BaGe

Felhasznált irodalom: Magyar Szabadalmi Hivatal honlapja Gombás Tibor: Jendrassik György Terplán Zénó: Jendrassik György, A múlt magyar tudósai sorozat

XXXVI./5.

Hogyan könnyű a tanulás?

Miért nem értjük az anyagot még akkor sem, ha úgy gondoljuk, értjük? Mi a leghatásosabb memóriatechnika?

Ugye te is tapasztaltad, hogy egyszerűbb egy tesztnél felismerni a jó választ egy kérdésre, mint megválaszolni a kérdést válaszalternatívák nélkül? Mindez azért van, mert a felismerés a memória egy olyan része, ami egyszerűbben működik. Ahhoz, hogy képes legyél emlékezetből visszahívni egy információt, szükséged van a hosszú távú memóriádra, amely egy bonyolultabb működési mechanizmus. Nézzük, hogyan működik, és milyen trükkökre lesz szükséged a működtetéséhez!

Nem emlékszel arra, amit nem értesz Mielőtt megtanulnál valamit, nagyon fontos, hogy meg kell értened azt. A megértés azonban nem az, mint amit a köznapi értelemben megértésnek hívunk! Nem elég az, hogy képes legyél követni az anyag logikáját! A hosszú távú memóriád olyan, mint a legpedánsabb ember szekrénye. Tökéletes rend uralkodik benne. A rendetlenségtől pedig leblokkol, és azt kiveti magából. Ezért nagyon fontos, hogy ha egy fehér, pamut sportzoknit akarsz betenni, akkor az pont a pamutzoknik mellett legyen, de a „csak otthonra használatos” szekrényrészben is, plusz a színek szerint csoportosított otthoni pamutzoknik közül a fehéreknél.

Vagyis: minden új adatnak, amit be akarsz pakolni a hosszú távú memóriádba, kapcsolódnia kell a már bent lévő adatokhoz, ráadásul minél több ponton. Ez a megértés! Amikor képes vagy kötni valamihez az új adatot. Vagyis a megértés tulajdonképpen köthetőség más, már eltárolt adatokhoz.

Hogyan tanulj tehát? Folyamatosan kérdezd magadtól tanulás közben, hogy „hol hallottam ezt már?”, „mihez hasonlít ez?”, „mihez tudnám ezt kötni?”, „mi jut esembe erről?”. Ha megtalálod, mihez illeszkedik az új tanulnivaló, megtaláltad a rendszert, és nem fogja kidobni a memóriád. Ezért is felejtjük el azt, amit a vizsga előtti napon gyorsan bemagolunk. Egy rendezetlen információhalmot lenyomtunk a saját torkunkon. Az agyad kidobja, rossz esetben még a vizsga előtt, és soha nem leszel képes ezt a tudást használni.

Az anyag felmondása Nincs még egy olyan fontos vagy hatékony módszer arra, hogy a rövid távú memóriádból átpakold a tanulnivalót a hos�szú távú memóriádba, mint az anyag felmondása. Sok formája lehet ennek: gondolatban átismételheted, leírhatod magadnak, felmondhatod magadnak hangosan. A legelső a legkevésbé hatékony, mert egyszerűen jóval kevesebb idegpályát mozgat meg, mintha írnál vagy hangosan beszélnél. A hangos beszéd pedig a leghatásosabb mód, mert több érzéket „foglalkoztat”, mint bármely más módszer.

Miután összegyűjtötted a tanulnivalót jegyzetek formájában, amiket megfelelően rendeztél, egyszerűen takard le az anyagot, és mondd el magadnak hangosan. Majd nézd meg, hogy helyes-e, amit mondtál. Ezt eddig mindenki tudja. De egy kis

plusz infó sem árt, ami segít: miért nem jó, ha mindezt közvetlenül a tankönyvből teszed? Mert nem jó, ha pontosan azt akarod visszamondani, ami a könyvben le van írva! A memóriád úgy fogadja be könnyebben, ha ez emészthető formában van, úgy, mintha egy barátnak magyaráznád el. A könyv logikája sosem a te agyad logikája! Fizikailag lehetetlen, hiszen a te agyadból csak egy van, és nincs még egy hozzá hasonló. Tanulság: mindig csakis saját jegyzetedből tanulj!

Rövid távúból a hosszú távúba Amikor olvasol valamit, akkor az a rövid távú memóriádba kerül. Azonban a rövid távú memória kapacitása igencsak véges: ahogy továbbolvasod az anyagot, az előző részeket az utána következő részekkel helyettesíted a memóriádban. Ezért van az, hogy mindenre nem emlékezhetsz az adott oldalról, csak azokra a dolgokra, amiket megértettél és kötötted már valamihez.

Annak érdekében, hogy a rövid távú memóriából átkerüljön az anyag a hosszú távúba, ismételned kell az információkat újra és újra. Az ismétlés a második kulcs, rögtön a megértés után.

Emlékezz mindig arra, hogy háromszor fél óra a tanulásban mindig több, mint egyszer két óra!

A leghatásosabb memorizálási technika Egy amerikai egyetemen egy kísérletsorozatot végeztek hallgatók és nyugdíjasok közreműködésével, amelynek célja az egyes memorizálási technikák tesztelése volt. Egy egyszerű arc–név párosítási gyakorlat segítségével próbálták megtalálni a megoldást.

A tesztelt memorizálási technikák közül a „növekvő intervallumú ismétlés” bizonyult a leghatékonyabbnak. Ez az egyszerű technika mindössze abból áll, hogy ismételni kell az archoz tartozó nevet növekvő időintervallumok elteltével. Ha például egy barátod bemutat neked valakit, próbálj emlékezni az illető nevére 10 másodperc múlva. Aztán várj 30 másodpercet, majd két percet, egy órát és így tovább. A másik két módszer, amit teszteltek: az egyszerű ismétlés egymás után sokszor, illetve az ismétlés változatlan idejű kihagyásokkal (pl. egy percenként) – és ezek közel sem bizonyultak olyan hatásosnak.

Ugyanezt tanulásra alkalmazva: amikor tanulsz valamit, akkor elismétled párszor – például felmondod magadnak. Miután vége a kijelölt tanulási idődnek, garantáltan eredményt kapsz, ha egy-két óra múlva, a nap végén és a hét végén is elismétled a legfontosabb részeket a megtanulandóból.

A cikksorozat következő részében arról a tanulási módszerről olvashatsz, amelyet a Harvard, a Yale, a Columbia és az összes nagy külföldi egyetem első helyen ajánl a hallgatóinak. Itthon a felsőoktatásban még csak nem is ismerik. Maradj velünk!

Szalai Gabriella www.tanuljtanulni.hu A „Sikeres tanulás” tréning hazavihető, dobozos változatát 3000 Ft kedvezménnyel vásárolhatod meg, ha rendeléskor az „impulzus” kódot írod a megjegyzés rovatba.

29

Rajzfilmek mámor(á)ban

XXXVI./5.

Gyerekszobája legtöbbünknek volt. Vagy ha nem, hát most van. Sok jó és sok rossz rajzfilmet láttunk – és látunk mindmáig. Amikről most szó lesz, azok nem a legjobbak vagy legrosszabbak, egyszerűen különböznek a megszokottól – abban, hogy (felnőtt fejjel már biztos vagyok benne) készítői valamely illegális drog hatása alatt álmodták meg, hozták létre őket. Magyarul be voltak tépve, mint atom.

Jamie és a csodalámpa Erre talán mindenki emlékszik halovány foltokban. Főszereplője Jamie, egy vöröses hajú kisfiú, akinek birtokában van egy zseblámpa, ami megnyitja az ajtót egy másik világba, Kakukkiába (Cuckoo Land). Ide kíséri őt minden éjjel kutyája,

Sajó (Wordsworth). Hogy miért is „drogos” ez a mese? Tulajdonképpen maga a történet sem teljesen normális: a kisfiú, aki sosem alszik, egy hálósapkás(!) kutya és Kakukkia. De az igazán elvont az út Kakukkiába, Kakukkia színei és lakói.

Repülő piros tengeralattjáró, biciklikerék lábú rendőr és maga a Csodalámpa, ami minden galibát helyrehoz.

Az összesen 39 részből álló sorozatot 1976 és ’79 között készítették és vetítették Angliában, nálunk két évad (13 rész) volt látható.

Baltazár professzor A horvát készítésű sorozat 1967 és ’74 között vetítették 59 epizóddal, jelenleg esti meseként adja a Duna TV, így találkoztam vele én is. Főszereplője, Baltazár professzor, nagyszerű feltaláló, aki mindig valami hasznos dologgal akarja megkönnyíteni városkája lakóinak életét (például a nyolc ujjú pulóverrel). Az általam látott részben rájön, hogy juthatnak az emberek az „egészséges szenvedélyek országába”. Ez már önmagában is durva, maga a mód, a pacsi-pacsi-körbefordulás (kipróbáltam, nem működik), az egészséges szenvedélyek országa (ahol a házakon csúszdáznak, LSD-s háttér előtt) és a végkifejlet (a város kiürült, mert senki sem akar olyan helyen élni, ahol kötelességei vannak, vagy mi) elég ahhoz, hogy ne ajánljam kiskorúaknak.

Fosterék háza képzeletbeli barátoknak Ez az újabb mese a CartoonNetworkön látható. Készítője, Craig McCracken a megálmodója több más CN sikersorozatnak is (Dexter laboratóriuma, Két buta kutya, Pindúr pandúrok). A történetek alapja az, hogy az emberek előbb-utóbb kinövik képzeletbeli barátaikat, így Foster néni létrehozott nekik egy otthont, ahol ezután élhetnek (a következő megálmodójukig), és nem felejtik el őket. Főszereplői a képzeletbeli barátok, akik az emberek számára is „kézzelfoghatók”, közülük is egy, Bloo, illetve megálmodója, Mac. Ez már önmagában véve is szürreális, hát még a történetek. És persze maguk a képzeletbeli barátok, alakjuk, viselkedésük (a hatalmas tülkökkel rendelkező szörny a triciklin engem a kis kék robogós 200 kilós bácsikra emlékeztet), és persze a tanulságok, amik többnyire nem igazán vehetők komolyan.

Mézga Aladár különös kalandjai Kicsit különös, kicsit elvont, de a miénk.

Tulajdonképpen ide vehetnénk az egész „Mézga család” fantázianéven futó trilógiát (Üzenet a jövőből – A Mézga család különös kalandjai, Mézga Aladár különös kalandjai, Vakáción a Mézga család), de a legelvontabb talán mégis ez. A trilógia első

részeit 1968-ban vetítették, míg Mézga Aladár kalandjait csak 1974-ben ismerhette meg a Magyar Televízió közönsége. A részekben Aladár Blökivel (aki az első szériával ellentétben itt beszél és olvas) saját készítésű űrhajójukon (Gulliverkli 5) indul esténként megismerni az Univerzum bolygóit. A felfújható űrhajót napközben egy hegedűtokban tárolja, innen a név egyik fele – „...verkli” (a másik természetesen Gulliver utazásaira utal). Ez már önmagában is sok, de a különböző bolygókon élő lények (víz alatti vázákban élő sellőszerű egók, E betűs szavakkal társalgó kétdimenziós lények a korong alakú bolygón, mesékből előlépő hús-vér lények) és az általuk okozott bonyodalmak minden képzeletet túlszárnyalnak. Természetesen hála Aladár zsenijének (néha inkább Blökinek), reggelre a hegedűtok, benne a leeresztett űrhajóval, visszakerül az ágy alá.

Kacka

31

Levéláradattal kompenzált színtévesztés Aki webshopban vásárol, számoljon azzal, hogy alkalmanként megesik, hogy a megrendelt árut csak hosszas huzavona után tudhatja magáénak, szóval a kivételesen sürgős eszközöket (defibrillátor, BKV-jegy stb.) minimum egységnyi imádság után érdemes csak neten megrendelni.

Az én esetem nem volt sürgős és végül korrekten megoldódott, úgyhogy még csak asztalcsapkodás sem lett belőle; és szeretném előre leszögezni, hogy happy end a vége, szóval a véres Homár-kalandorokat valószínűleg untatni fogja.

Történetesen egeret terveztem vásárolni (az egyértelműség kedvéért és a slampos poénok elkerülése végett jegyzem meg, számítógépeset, ráadásul vezeték nélkülit), és a bolt, amit kinéztem – azon kevés közül, ahol éppen árultak fekete színűt az általam áhított típusból –, éppen akciózott, ezért nem számoltak fel semmit a kiszállításért.

Amúgy a többi bolthoz képest olcsóbbak voltak, és mint utóbb kiderült, a problémákat is elég korrekten kezelik. Persze azért vicces volt, hogy másfél hónap levelezés után is tudtak (igaz, az én segítségemmel) olyan problémát előhalászni, amilyennel még nem sikerült találkoznom internetes kalandozásaim során.

Augusztus közepén a megrendelést eleresztettem, jön is a visszaigazoló mail, majd pár nap múlva kapom a levelet, hogy a futárnak átadták, és a számlát kiállították. Történetesen a futárnak átadós levél pénteken érkezett, úgy véltem – ó, én naiv –, hogy a futár majd hétfőn jön, előtte telefonál, és persze engem itthon fog találni. Talán csak nekem meglepő, hogy másnap (szombaton) már hozta is hajnali kilenckor, ekkor pedig én jó villanyoshoz méltóan a péntek este fáradalmaitól erősen megviselve aludtam az igazak álmát, így hát a család vette át az eszközt. Ők viszont nem tudták pontosan, hogy én mit rendeltem, csak azt, hogy egeret, tehát minden kétkedés nélkül fizették ki a terméket. A gond az egér színében volt keresendő, ugyanis én feketét rendeltem, ők meg szürkét szállítottak, ez pedig az én szépérzékemet erősen feszélyezte visszafogott attraktivitásának okán.

Na meg aztán ne rajtam múljon már, hogy elkanászodnak a webboltok, és legközelebb már másmilyen típusút küldenek, mondván, az is egér, és persze ezt lehet fokozni egészen addig, hogy az ember rendel mondjuk processzort, és kap helyette vietnami papucsot, „az is Tajvanon készül” indoklással.

Szóval komoly nemzetközi érdeknek tekintettem, hogy én azonnal megkapjam azt a fekete egeret a szürke helyett, így legalább senki nem mondhatja, hogy nem tettem meg mindent a jelenlegi vacak gazdasági szitu elkerülésére.

Homáron edződött halandó lévén tudom, hogyan kell olyan levelet írni a mélyen tisztelt ügyfélszolgálatnak, hogy abból kiderüljön a hozzáállásuk, és hogy vajon kell–e gyúrnom asztalütlegelésre. Ebben a levélben

32

felhívtam a figyelmet, hogy akkor most itten vagy valaki színvak, vagy homokszem került a gépezetbe (mindezt kb. fél oldalban, olyan jó kis ügyvédes hangzásvilággal). A válasz egy korrekt háromsoros mail volt, hogy bizonyára a raktáron logisztikai malőr kerekedett, de megoldják: a szürke egérért futárt küldenek, majd „futárfordultával” küldik a feketét. Magamban örültem, hogy egy nyugati trend felé konvergáló boltot sikerült kifognom, de persze nem volt ilyen egyszerű a helyzet: másnap jött a levél az ügyfélszolgálatos kisasszonytól, hogy megnézte a raktáron személyesen az egérpolcot, és bizony ő ott fekete egeret látott csak, és hogy biztos vagyok-e én abban, hogy valóban azt a típust, illetve valóban szürke egeret kaptam.

Megint bebillent az agyamban a „hülyének néznek” bit, ezért készítettem egy jól megkomponált fényképet, amin látszott a számla (rajta a BLACK jelzéssel egyértelműsített ellentmondás), a kapott egér (amin fekete komponens maximum belül volt) és a laptopom, amiben a hölgy számomra máig felfoghatatlan levele volt olvasható. Tudatos vásárló hangnem újból elővesz, most nagyjából egy oldalnyit írtam, megszórva a gyártói honlap különböző pontjairól származó linkekkel, valamint a fent említett tömény dokumentációt (meg még egy közeli képet az egérről) is mellékeltem. Először a levél tárgyának a „Nem vagyok színvak” kifejezést írtam, de gondoltam, hogy ott a túlvégen valakinek minimum színtévesztőnek kell lennie, és a cél érdekében jobb, ha nem sértek meg senkit, ha már ők is normálisan állnak a dologhoz. Amúgy sem pas�szolt volna a levél többi részéhez, a másnap érkezett válaszlevél pedig igazolta is, hogy megérte higgadtan hozzáállni a problémához. A válasz egyetlen sorában elismerték, hogy igazam van, de ennél a résznél már elég ideges lehetett a hölgy, mert ebben az egysoros levélben volt gépelési hiba, a

többi, jóval hosszabb levélben meg egyet sem találtam. A futár még aznap át is vette a szürke egeret tőlem, én pedig azon gondolkodtam, hogy ha ez egy sunyi bolt, akkor most jön az a rész, amikor nem hajlandóak mailre válaszolni és telefont felvenni, én meg mehetek le vidékre pultot verni.

A futár által okozott késleltetést is beleszámolva legkésőbb tizenkét nap múlva kellett volna megkapnom a korrigált számlát (hétvégét és minden egyebet beleszámolva), meg azt az üzenetet, hogy a másik egeret a futárnak átadták. Ennek a napnak a negyvennyolcadik órai jubileumát azzal ünnepeltem meg, hogy írtam nekik egy szívhez szóló levelet, hogy merre kavar éppen az elektronikus rágcsálóm. A válasz – minő kellemes csalódás – telefonon érkezett, miszerint a beszállítójuk nem tud ilyet hozni, csak szürkét (mint a boltok majd mindegyikében ezek szerint), úgyhogy mondjam meg fejből a bankszámlaszámomat, vagy küldjem el mailben, és akkor ők visszautalják a pénzt. Mit csináljak, nem vagyok Uri Geller, így az IB028 előtt valahogy sehogy sem akart eszembe jutni az a háromszor nyolc számjegy, úgyhogy maradt a levél. A késés rajtam ne múljon, pár nap múlva megírtam az ilyen és ehhez hasonló célra fenntartott bankszámlám számát, de persze ez sem ment elsőre. Én naiv és ostoba emberként a levélen belül kiemeltem kissé a számlaszámot, ahogy az egy sima szöveg alapú levélben lehetséges. A hibát ott követtem el, hogy volt a jelölésben relációjel is, amit az ügyfélszolgálat levelezője (gondolom) elkönyvelt idézetnek, és kiszedte a levélből.

Nem alulra tette, nem: kompletten kihajította belőle (ha ott volt, csak alul, akkor csókoltatom az ügyintézőt). Ezt abból tudtam meg, hogy néhány nap múlva jött a levél, hogy kihagytam az előző levélből a számlaszámot. Válasz azonnal megír, hogy nem hagytam ki, a gaz levelezőprogram szedhette ki bizonyára saját perverzióinak kielégítésére (komolyan, ha legalább hasonlított volna a szokásos idézés jelölésre...), valamint ismét odaírtam a számlaszámot, ezúttal mindenféle kiemelés nélkül. Ma már a poén kedvéért odaírnám betűvel is, hogy végig kelljen bogarászni, de persze utólag okos az ember, a lóvét meg természetesen így is megkaptam.

Mondjuk ennél a pontnál már annyira kaotikus volt az idézetektől a levelezés, hogy éppen ideje volt már, hogy megérkezett a pénz.

De ha nem kezdődik el közben az első félév, bizonyára nem felejtem el feltenni az undorító

XXXVI./5. kérdéseimet, tovább bonyolítva a dolgot.

Szerintem „Webshoppal való hosszas levelezés” kategóriában simán indulhattam volna a Guiness-rekordért, de mivel ez elmaradt, így valószínűleg sohasem tudom már meg a választ arra, hogy miért volt kint a honlapjukon még jó ideig a fekete egér, hogy az ügyintéző hölgy milyen kábítószer hatása alatt látta feketének a minden valószínűséggel szürke egeret, meg hogy mikor szándékoztak volna értesíteni, hogy hiába várok.

De ez nem von le a bolt jórészt korrekt hozzáállásából, amit az is fűszerez, hogy a visszautalt pénz a kerekítési szabályt hanyagolva hatosra végződött (mint az eredeti ár), viszont én csak öt forintig fizettem a legelején, ami nagyon komoly 1 forintos díjazást jelent az ügyintézők szórakoztatásáért. Az eredetileg tervezettnél kicsit drágábban ugyan, de sikerült végül valóban fekete egeret vennem valamelyik másik boltban: két nap alatt meghozták, érdek-

sérelem esetére volt budapesti püfölni való asztal, és mivel ott vettem át, a kiszállításért most sem fizettem. Egyébként a rágcsáló hibátlanul üzemel, most kezd el merülni benne az elem, ami nagyjából közelíti a gyári specifikációt, úgyhogy egy szavam sem lehet. Mondjuk már elég szavam volt ennek az egérnek a kapcsán, úgyhogy ez így helyes...

Én is erre számítottam, és rutinosan keddre terveztem a múzeumlátogatást. Itt követtem el az első hibát.

Azt a keserű békát már lenyeltem, hogy a kiállítások egyre később nyitnak, és mind korábban zárnak be. Nyáron tapasztaltam, hogy a Füvészkertből is kidobtak ötkor, pedig akkor vált igazán élvezhetővé az idő. Volt hely, ahol mindennap máskor voltak nyitva, de délután 4 és 6 között általában minden bezárt.

Alkalmazkodtam, átszerveztem és kedden délelőtt 10-kor megközelítettük a Budapesti Történeti Múzeumot a Várban. Gondoltam, a Vár eléggé frekventált turisztikai központ, itt biztos hosszú és megbízható a nyitva tartás.

Itt követtem el a második hibát. A Történeti Múzeummal ugyanis sikerült kiválasztani azt az intézményt, ami lázadó módon kedden tart zárva, ellenben hétfőn nyitva lett volna. Így megcsodáltuk a palota épületét kívülről, és konstatáltuk, hogy meglehetősen hideg januárunk van.

Persze bemehettünk volna a Galériába vagy a Hadtörténetibe, de az ember nem úgy megy múzeumba, hogy elindul és az első nyitott ajtón berohan. Volt egy sorrend, egy terv, és a vészforgatókönyv szerint az Iparművészeti következett a sorban. Az ugye nem a szomszéd sarok. A Várhegy szép sétákra ad lehetőséget, csak nem egy fagyos január a legideálisabb sétaidőpont, így igyekeztünk viszonylag hamar lejutni a hegyről, át a metróhoz, Ferenc körút, és irány a múzeum... kapuja. Nem, az Iparművészeti valóban hétfőn van zárva, és a többi nap 10-18-ig nyitva van.

Kivéve kedden, amikor is kettőkor nyit csak ki, két órára.

Ekkor betelt a pohár. Fáztunk, bosszankodtunk, és rádöbbentem, hogy én vagyok a hülye. Mi alapján feltételeztem, hogy bárkinek is érdeke a fogyasztóorientált szemlélet?

Kinek van haszna egy múzeumból? Hiszen ott csak tanulni lehet önszorgalmúlag.

Bementünk a Corvin moziba melegedni, és ott maradtunk egy filmre. Közben pedig átgondoltam, hogy így ne akarjunk mi közművelődést. És ne csodálkozzunk, hogy az átlagműveltség azon emlegetett keserű béka alteste alatt kullog, az általános iskolások meg

annyit tudnak Kodály Zoltánról, hogy „valami népdalokat írt”. Egy dolog volt, hogy vis�szavezették a múzeumbelépőket, mert nem hozott olyan mértékű növekedést az ingyenesség, amit vártak tőle. De hogy már pénzért sem tudja látogatni az, aki akarja, ez már szabotázs.

Engem azonban nem arra méreteztek, hogy megadjam magam. Az alkalmazkodás újabb lépcsőjén elhatároztam, hogy megkeresem a múzeumok honlapját, és előre értesülök a bolondabbnál bolondabb nyitva tartásokról. A virtuális barangolásom közben pedig megtaláltam a Nemzeti Múzeum honlapját. Na, az egy igazi élmény volt. Hangulatos, a múzeumhoz illő szín- és képvilág, a szövegek tartalma és megjelenése szép és jó. Háromdimenziós félnézet-félmetszetekkel követhetem nyomon, hogy az épület melyik részében milyen kiállítás tekinthető meg. Virtuális tárlatlátogatásra van módom, vagyis néhány fénykép nyomán körbesétálhatok a múzeumon. Még az is pozitív, hogy a kisebb korosztály számára játékos bemutatót raktak az oldalra, kirakóssal, szövegekkel, bár ennek a résznek kicsit szépséghibája, hogy egy kidolgozatlan idétlen robot az útikalauzunk, amivel megmondom őszintén, nem tudok mit kezdeni. Mit keres egy rugós robot a Nemzetiben? Mindegy. Ami viszont nagyon szimpatikus volt, az a tapintható tárlatok rendszere. Az oldalon részletes ismertetőt olvashatunk vakok és gyengénlátók számára tartott foglalkozásokról, kiállításokról, melyen a kezükkel nézhetik meg a reprodukciókat a látogatók, információk a fogyatékkal élők látogatási lehetőségeiről, egyszóval ténylegesen azt láttam, hogy itt szeretnék, ha minél több ember megismerné a gyűjteményt.

Szóval nagy pirospont a Nemzetinek, felkerült a büszkeségfalunkra. Persze a szememre vethető, hogy ez is csak marketing, mert jegyet akar eladni, és az esélyegyenlőség most népszerű téma. De erre csak annyit mondok, hogy még akkor is, ha tényleg mindenben a pénz diktál, lehet ezt így is. És egyszer érdemes lenne már a jó példából rendszert csinálni, mert azon még nyerhetünk is.

BigZsolt

Múzeumokról pro és kontra A kontrával kezdem, hogy pozitív legyen a végkicsengés, és hogy hű maradjak az időrendhez. Én még úgy nőttem fel, hogy rengeteget jártunk múzeumba. Budapest tele van múzeumokkal, mire körbejártuk a jelentőseket, indulhattunk újra, hiszen gyerekfejjel nem maradt meg minden elsőre, és különben is, a harmadik-negyedik óra végére elfáradtunk, és akkor még alig voltunk túl az első termeken. Egyszóval mindig is imádtam a múzeumokat, a magán- és közgyűjteményeket, utazótárlatokat, és nem egyszer a vidéki utakon is beiktattunk legalább egy helytörténeti kiállítást vagy egy tájházat. Ami viszont mostanában tapasztalható a múzeum businessben, az elszomorít. Mert ne áltassuk magunkat, ez is csak üzlet.

Az egyik dolog, amiről szót kell ejtenem káros gyakorlatként, az a múzeumok elbulvárosítása. Ahogy az irodalom és a színházak esetében is elmondhatjuk, napjaink „trendje”, hogy hülyítsük le a művészetet az utca emberének szintjére, és akkor szeretni fogja. Nehogy véletlenül az átlagember műveltségét csiszoljuk fel a magaskultúrához!

Neeem! Rendezzünk szenzációhajhász tárlatokat, lehetőleg külföldi művészek alkotásaiból, nyomassunk egy harsány és mindenütt szem elé kerülő kampányt, és aztán ott fog kanyarogni a sor a Hősök terén, de a megkérdezettek csak azt fogják tudni, hogy ma zár a tárlat, ezért meg kell nézni. Hát ez valóban sokat ér. Arról már nem is beszélve, hogy véleményem szerint egy Csontváry-Kosztka Tivadar vagy Egry József jobban kiérdemelte az elismerésünket. Egyrészt az alkotásaival, másrészt mert a mi saját kultúránk, és nem egy másik nemzet öröksége.

A másik dolog pedig a személyes tapasztalatom.

Tudniillik vénülő fejemmel úgy határoztam, felelevenítem múzeumjáró látogatásaimat. Aki viszonylag gyakran előfordul múzeumokban, az bizonyára megszokta, hogy ezek a műintézmények hétfőn tartanak zárva, hogy a hétvégékkel átlapolják egymást, hiszen múzeumba rendszerit pihenni jár a nép, vagyis a hétfői munkakezdéskor kicsi, míg a pihenőnapokon nagy látogatottság várható.

BaGe

33

34

XXXVI./5.

35