INTERJÚ: „Életünk értelme, hogy szolgáljunk” – Kovács István unitárius püspök

Új főpásztort választott a Magyar Unitárius Egyház. Kovács Istvánnal, az újonnan megválasztott püspökkel beszélgettünk eddigi útjáról, az atyai szerepről, Kolozsvárhoz fűződő viszonyáról, terveiről.

Az utóbbi hónapokban választották meg püspöknek. Milyen utat járt be idáig? Hogyan indult el a lelkészség felé?

A Brassó megyei Kőhalomban születtem, a szüleim Datk faluból származnak, ahol anyai nagybátyám volt az unitárius lelkész, apai nagyapám pedig vele egyidőben kántortanító. A családunkban a vallásosság, az unitárius örökség nagyon fontos volt, nagyanyám pedig mélyen vallásos asszony volt, aki a bibliai történeteket meseként mondta el nekem. Erre az alapra épült rá a saját útkeresésem: lázadó ifjú voltam, akit a kommunista indoktrinációval szemben nagyon foglakoztatott Isten kérdése és vele összefüggésben helyem, szerepem, küldetésem a világban. Aztán ott voltak azok a világmegváltó szándékok, amelyek többé-kevésbé meghatározzák minden fiatal életét, különösen egy diktatúrában. Szüleim tanácsára az akkor „menő” elektrotechnikai szaklíceumban érettségiztem, de mindig kilógtam a sorból. Engem az irodalom, a nyelvek, a költészet, a filozófia, a vallás érdekelt. Így jutottam végül arra a döntésre, hogy lelkész legyek. De ehhez meg kellett vívnom a saját harcom az akkori rendszerrel és a rendszer nyomása miatt a szüleimmel is. Olyan korban éltünk, amikor nem igazán lehetett ezt nyíltan felvállalni, különösen együtt kell lüktetni a várossal, együtt élni ezzel az értékei megőrzéséért oly sokat tevő magyar közösséggel egy párttag édesapa fiaként. Édesapám főkönyvelő volt az akkori „uniónál”, és majdnem az utcára került az én pályaválasztásomért. Mondhatom, hogy ez az út tényleg az én választásom volt, az én utam, amelyért nagyon meg kellett harcolnom. Így kerültem Kolozsvárra a Protestáns Teológiai Intézet unitárius karára. Az egyetem elvégzése után 1985–88 között Marosvásárhelyen voltam gyakorló segédlelkész, Kolcsár Sándor esperes mellett. Neki, valamint a teológián a professzoraimnak, Erdő János későbbi püspöknek, Szabó Árpád püspöknek, a Protestáns Teológiai Intézet keretében a református profeszszoroknak nagyon sokat köszönhetek, komoly útravalóval indítottak el minket. Marosvásárhely után Sepsiszentkirály-Botfaluba vezetett az utam, egy kis gyülekezetből és egy gyártelepen szerveződött kis közösségből álló társegyházközségbe. Onnan kerültem be Sepsiszentgyörgyre, ahol 1990 óta végeztem a szolgálatom idén nyárig, püspökké való megválasztásomig. Ezek az állomások mind fontosak voltak, mindenhol csodálatos emberekkel nyílt lehetőségem együtt dolgozni. Nagy öröm volt a szolgálat, különösen a legutolsó helyen, ahol segédlelkészekkel együtt dolgozhattunk, és építhettük a közösséget.

Hogyan fogadta a kinevezését a Sepsiszentgyörgyi Unitárius Egyházközség?

Örömmel és szomorúsággal: egyik szemünk sírt, a másik nevetett. Valóban jól együttműködtünk a gyülekezettel, és egy termékeny időszak maradt mögöttünk sok imádsággal és munkával, sok anyagi és szellemi építkezéssel. Augusztus elsején búcsúztam el a gyülekezettől: meghatódottan adtunk hálát Istennek a sok áldással tele 20 évnyi közös útért, és kértük Istent, hogy adjon áldást továbbra a gyülekezetnek is, nekem is új feladataink teljesítéséhez, különváltan is közös útjaink folytatásához. Nagy öröm, hogy Sepsiszentgyörgy hitéletének a folyatása jó kézben lesz, az eddigi segédlelkész, Péterfi Ágnes végleges meghívása által, aki ötéves ottléte alatt nagyon jó szolgálatot végzett, és mélyen elhivatott lelkészként méltán nyerte el a magam és a gyülekezet teljes bizalmát.

Kolozsvár a Magyar Unitárius Egyház központjaként van számontartva, ezért úgy is tekinthetjük, hogy részben hazaköltözött. Milyen érzések fogalmazódnak meg önben ezzel kapcsolatosan?

Kolozsvár számomra a „kincses Kolozsvár” a szó jelképes és valós értelmében. Itt töltöttem fiatalságom legszebb éveit, az egyetemi éveket, és azóta is folyamatosan ide kötődnek egyházi életünk megannyi mozzanatai, hiszen itt vannak az évi testületi gyűlések, zsinatok, főtanács stb. Kolozsvár valóban központja az unitárius egyháznak. 2012 óta a magyarországi egyházkerülettel is egyesült az erdélyi egyházrész, így tulajdonképpen az összmagyar unitarizmusnak is a központja. Jó érzés itt lenni, látni ezeket a gyönyörű, ismert épületeket, végigsétálni azokon a helyeken, ahol végigsétáltam korábban, és jó látni, hogy Kolozsvár őrzi a kincseit, minden kihívás ellenére példásan próbálja betölteni a küldetését. Jó egy olyan városba visszakerülni, ahol egész magyar nyelvterületen híressé vált Kolozsvári Magyar Napokat szerveznek, megannyi kulturális esemény van, itt vannak egyetemeink, a rangos kolozsvári színház és opera, mindazok a kulturális intézmények, amelyek erdélyi magyar vonatkozásban fontosak. Külön öröm számomra, hogy egy újabb kinccsel gazdagíthattuk Kolozsvárt azáltal, hogy 2018-ban létrehoztuk a Vallásszabadság Házát. Ezt az épületet, amely egyházunk püspöki rezidenciája volt, és amely a város egyik legértékesebb és legrégebbi épülete, felajánlottuk a kultúra és a közösség szolgálatára, amely létrehozása óta megannyi rangos kulturális eseménynek adott otthont. Jó érzéssel jövök Kolozsvárra, és jó érzés itt szolgálni a továbbiakban.

A cím rengeteg felelősséggel és változással jár. Hogyan érintette ez a családját?

Ez valóban gyökerestől felfordította a családi életünket, mert van két fiunk, egy 17 és egy 14 éves, akiknek Sepsiszentgyörgyön kialakult az iskolai élete. A feleségem népi, hagyományos textíliákat készít, helyi vállalkozása van. Szentgyörgyön természetesen

A főpásztor nem olyan, mint egy igazgató vagy menedzser, aki utasításokat osztogat, hanem az a dolga, hogy alázattal és nagy szeretettel mindenkit át tudjon ölelni, mindenkire legyen energiája.

beágyazódtunk az ottani életbe, nemcsak a gyülekezettől nehéz megválni, hanem úgy általában a közösségtől és a várostól, amely szintén egy nagyon jó központja az erdélyi magyarságnak. Büszkén mondhatom el, hogy Sepsiszentgyörgyön – a legnagyobb magyar többségű városban – igazán minőségi kulturális élet zajlik: rangos színháza van, az Erdélyi Művészeti Központ Erdély egyik sikertörténete, és a zenei életéről is sokat elmond a közelmúltban nagy sikerrel bemutatott István, a király. A családi életünk nagyban megváltozott, most kétlaki életet élek átmenetileg, amíg a Vallásszabadság Házává átalakított korábbi püspöki palota helyett egy megfelelő püspöki rezidenciát sikerül kialakítani. Itt kell lenni, itt kell élni, ahol az egyházunk központja és teljes adminisztrációja van, de együtt kell lüktetni a várossal, együtt élni ezzel az értékei megőrzéséért oly sokat tevő magyar közösséggel.

Lelkészként, püspökként egy atyai szerepet vállalt, illetve van két fia is. Hogyan fonódik össze ez a két szerep?

Azt szokták mondani, hogy a lelkészek gyermekei kicsit féltékenyek az egyházra, mert, nagyon sok időt szánnak a hivatásukra is. Ők teljesen magukénak szeretnék a szüleiket, ami természetes dolog. Ezért a kisgyerekek általában az ünnepekre is „féltékenyek”, hisz a karácsony egy lelkész családjában általában nemcsak arról szól, hogy végre együtt van a család, hanem éppen a fordítottjáról, mert ekkor van a legtöbb szolgálat. Minőségi időt kell tudni tölteni a családdal és az egyházzal is, tudatosan kell jól megossza önmagát a lelkész. Természetesen az egyházfői tisztség is ugyanezt igényli, csak nagyobb léptékben: atyaként kell odafigyelni a teljes egyház minden gondjára, az egyházi élet megannyi rezdüléseire, a szolgálatra, a gyülekezetek lelki életének megannyi szükségleteire. Ez valóban hasonló a szülői gondoskodáshoz. A főpásztor nem olyan, mint egy igazgató vagy menedzser, aki utasításokat osztogat, hanem az a dolga, hogy alázattal és nagy szeretettel mindenkit át tudjon ölelni, mindenkire legyen energiája. Ez is nagy kihívás, hogy mostantól nem egy gyülekezet, hanem az egyetemes egyház egészére oda tudjak figyelni. Kicsit olyan, mint a sokgyermekes szülők esete. Nekik is az a bravúr kell sikerüljön, hogy mindegyik gyerekre odafigyeljenek, és mindenik gyerek fontosnak érezze magát. Ezt szeretném én is. Bár az új felelősség több időt kíván, többször leszek távol, de azt az időt, amit együtt töltünk, szeretném, hogy valóban minőségi időként éljük meg a családommal. Ugyanakkor hivatásgyakorlásom által szeretném rávezetni őket is arra a felismerésre és megtapasztalásra, hogy életünknek az az értelme, hogy szolgáljunk, ki-ki a maga helyén, valamilyen formában.

Milyen tervekkel, célokkal áll a hat év elé?

Mindenekelőtt azt szeretném, hogy a jó Isten adjon kellő bölcsességet, hitet, hogy ezt a szerepet be tudjam tölteni úgy, hogy mind egyházamnak, mind nemzetünknek hasznára lehessek, az Ő dicsőségére. Azt szeretném, hogy azt a sok-sok értéket, ami felhalmozódott egyházunk fennállásának 450 éve alatt, továbbadjuk, és hozzáadjuk a magunk értékteremtő munkáját, egy dinamikus, egyházi élet által. Gondolok itt a nemrég hungarikummá nyilvánított kincsünkre, a vallásszabadság törvényének az örökségére, a mindenkori demokráciáknak az alappillérére,

Ha kellő lelkesedéssel, hittel, tenni akarással, bizakodással éljük meg a mindennapjainkat, akkor lesz jövőnk.

amelyre mindannyian büszkék kell legyünk, felekezettől függetlenül. Ugyanakkor szeretném hozzásegíteni a gyülekezeteinket ahhoz, hogy minél mélyebben megélhessék a hitéletüket, ez erőt, derűt adjon a mindennapokban és identitásuk megélésében. Úgy látom, mintha ez a mostani világ el akarná venni tőlünk a keresztény gyökereinket, mintha Európa is ezt akarná feladni. Fontos, hogy a többi keresztény felekezettel együtt unitárius közösségeink tudják megőrizni keresztény örökségünket, és ezt továbbadni. Fontos tisztán megőrizni azt a keresztény medret, amely családjaink, közösségeink értékteremtő életét meghatározta. Meg vagyok győződve, hogy a mi egyházunk, bár kicsi, nagyon fontos történelmi szelete erdélyi kultúránknak és magyar létezésünknek. Ha kellő lelkesedéssel, hittel, tenni akarással, bizakodással éljük meg a mindennapjainkat, akkor lesz jövőnk. Gyökereink és történelmi magyar egyházaink nélkül nincs keresztény magyar jövő számunkra.

Szöveg: Nagy Andrea

Fotók: Serar Szabolcs