Nyolc sorban mindenről A mától el Lemenő nap szürkesége lesz a fénynek feledése, majd a megpihenést nyújtja s készít a másnaphoz újra. Csendet csilingelő csillag, ha hulló, egyet még villan, míg az éjsötét rak fészket s elül végleg, mint a végzet. A múló időben csak egy futó tekinteted, elárulhatja lelkedet. Sorsod is átalakíthat, boldogít, vagy elfásíthat. az idő ráncossá fonnyaszt, kinézeted is változhat. Nem változhat egyetlenegy: nem cserélheted jellemed! Felmérésre Panaszt suttogna az ajkad, de az hangos szóvá fakad. A jaj kiált tőled messze, mitől megrémül az elme s más baját felméred rögtön, mi tiedtől rosszabb, többször. Eltörpül a gondod hamar, már nem súg panaszt az ajkad. Széllel száll Tegnap csak halovány szellő, de ma, már orkánná megnő, ilyen az érzelem, akár... egy szeretet, vagy haragvás.
Elkószál a szél, suhanva kitaposatlan utakra, elviszi a mát is tova és nem jöhet vissza soha. Gyűrött lelkeddel Ha az életed, a sors bánt, kérlek, azt, soha ne fogd rám! Az egész lét egy körforgás s hol téged, hol engem dorgál. Szeresd önmagad s könnyebb lesz, vagy csak nyelni a könnyeket, vagy játszani egy szerepet, hogy boldogság jutott neked Mérce Hogy mennyit old egy érzelem, egy igaznak hitt szeretet? Azt csak akkor tudhatod meg, amikor nem fogadod el a nagy kérdést s előtte állva, megtörik a szép varázsa, minden álomnak, mesének s tudod, vége az egésznek. Élni akarva Véres csőrű vércse véste kőbe, mindörökre mélyen, de lelkedbe vájta volna, vagy gémberedő karodba. Ám ember üvöltött benned, míg kidolgoztad védelmed és csak űzted, szárnyát csapva, örökké élni akarva. Nekem elég Elég, ha Isten elfogad és mindenki más eldobhat. Megtagadhat, akár barát, vagy csak ismert hitvány, galád s nem vesztek semmit sem, soha, sorsom nem lesz úgy mostoha.
Te ne hagyj el, kérlek , soha, kezedben a létem sorsa! Kavargó álmok Karod ölelt boldogságban, rövid szerelem rabságban, álom úszott valóságban s most az álmok visszajárnak. Szálló álom, mégis őrzöm felidézem, tán örökkön, az apró, villanó képek, nem múló, édes emlékek. Nézem álomléted Ahogy gyermek a meséhez, ahogy tágra nyílt szemével, csodálva és közeledve, mélyen ámulatba esve, úgy nézek rád álmaimban s ébren lévő óráimban, mert te vagy a gyönyörűség, a boldogságomnak szükség. Röpke létezésünk Suhanó árnyék minden lét, hiszen egyszer, mind véget ér. A hosszú élet rövid lesz, ha odaérsz, majd elhiszed. Szélszárnyán suhan a sóhaj ha jön az utolsó óra. A remény halványul, hervad s holnaptól nem lesz több tegnap. Szép lét Árny érinti csiklandóan és mosolyt fakaszt a holnap, virul a múlás, száll a bú rózsás fátyol a mára hull. Tündököl a tekinteted
és árad a szereteted, jóságban éled a léted mely a boldogság elé megy.
Ha nagyon elég Amikor már nincs is álom, magad csak ébren dobálod, akkor szürke lesz az égbolt s felkiáltasz, hogy: elég volt! Aztán magad alá roskadsz és míg átkot szórsz a sorsnak, könnyeid az ágyra hullnak, bánatvirágok virulnak. Jelen Olyan rövid egy pillanat, van, de rögtön tovaszalad. Amire csak köszöntenéd, akár el is felejthetnéd, ezért van az, hogy mindenről, történetről vagy esetről, csak múltidőben szólhatunk, mert csak volt, mit kimondhatunk. Karrier Szétnyálazott tekintélyed a csúcsokra vetít képet, felségjelzés, kitüntetés s mégis bukás a büntetés. Alázatos tömeg elmegy, tőled messze, már csak megvet, új szellemet fest az égre, a nagy dicsőségnek vége. Vásott lét Az elhidegült éjszakán kóborol a fagyott magány, ha már a szerelem sivár
s mint hullaházi hóvirág, úgy sápad fakó fehéren, a nyúzott, megtört szemérem. Hever a múlt, a kihűlt rég, ahogy sarokban a hűség. Mindenki egyszer... Sötét ájulásban éjjel s reggel fény hív ébredéshez. Cirógat a ma ünnepe, hogy e napot is megértem. Ákombákom, rémes álom, ki kétkedik, egy sem látnok! Utolsó napunkig élünk, egyszer majd, te is meglátod! Gyalog jobb Elborult a kerékpárom s a matematikust várom, ki majd kivon egy pár számot és újra nullának látom, meggörbült, első kerekét. Most sehova se megyek én ezzel, ha látnád értenéd, mért nem ülök a nyeregén.
Ha lelked sérül Könnyedén jön, néha a szó, suhan, mint tetőről a hó, mikor a lejtőn megindul. Máskor minden szavad csitul, akkor büntet a hallgatás, a gondolat is kulcsra zár. Összehúzódó mimóza, lelked valami karcolja. Képek reggelig Álmodban sírtál, zokogtál s mint egy gyorsan cipelt hordágy, mozgott veled ringón, minden, míg az ébredéshez vittek
kergetőzve, színes képek. Mit szerettél , múlt emlékek, csak a reggellel szálltak el s a könnyek nem száradtak fel. Eltávozás Mikor az ajtót becsukod, kizárod önmagad s tudod, mit ott hagytál, az ott marad s az utad végleg elhalad, onnan távol, más irányba, ahol csak emléket láthatsz. Nehezen záród az ajtót, a fejed mélyen lehajtod. Hangtalan honok Borús, kora estidőben, odakint a temetőben, lélekharang hangja, ha szól, már nem énekel, ki halott. Szótlan szájak föld porában, kik szólni tudtak korábban, betakaróznak a csenddel, némán a temetőkertben. Takaró A csendbe göngyölöm magam és a halknál is halkabban, mondanivalóm oszlatom s minden múló gondolatom elűzőm, minél távolabb, honnan többé nem látogat. Talán jobb, ha a csend fed be és úgy leszek majd feledve. Induló reggel Nem szebb az ébresztő reggel, mint amit a tegnap vitt el, ami nappallá nyúlt estig s emlékben, fáradtan fekszik, az elfeledését várva, mint a múltőrző kriptában.
Szép nappá formállak reggel, dicsérni foglak majd este. Hajnalfény Harmatos fűben, a napfény hever s szikrázni újrakél, csiklandozza az elhagyott és már, oly régen elmagzott, színes varázs, az ámulat, mit a hajnal, most, bámulhat. A létünk gyönyöre ragyog. Áldás tündököl, mit kapok. Ülő, őszülő szőke, néz a tükörbe Mikor a szőke nő őszül, a tükör előtt felbőszül, hogy a szőkénél szőkébb lett, hiába költött festékre, a hajáról mind lepergett s eredeti most, deresnek. Csak egy maradt megoldásnak, a tükör bemázolása. Leélt lét Napok sora alkot hetet s hajnal jön az éjjel helyett. Álmok szaladnak, mint idő, amit a haladás kinő. Ölelném fiatal léted, de már én is vénen élek. Megöregedtünk, mégis szép a sok, homályos, régi kép.
Nyomorhoz kötve Padon ül, vár az estére, nem rohan már a vesztébe, már benne él nincstelenül, a gondjaiban elmerül.
Elkószál a légben mesze, üres, nincs súlya, se terve, elveszett jövőt visz a szél, akaratlanul útra kélt. Hajlékony ív Nem minden ismerős, barát, áll az igazság oldalán és nem mindegyik áll melléd, nem kockáztatja érdekét, ha azonos elven is van, ma már ez nem nagyon divat. Kivétel az igaz barát, de azt találni, csoda már. Játék lélek A sarokban síróbaba, megunt játékként lerakva. Kicsit árván érzi magát, dúdolja altatódalát, Már nem várja más énekét, vigasztalja saját lelkét, majd elalszik és álmodja, hogy neki is van mosolya.