Antológia - 2018
Papp István Egy röpke pillanatban Ha majd az ébredő nap simogatása hozza el mosolyom, s könnyeket simogat keserű arcodon, ha majd a tovaszálló dúdoló szellő, vagy a tőled messze szálló felhő adja emlékem ízét, talán kicsit sírsz még. Ha majd az éj sötét leplét adja takaróként, s csak lelked szunnyad hallgatóként, ha majd a virrasztott órák fájnak, vagy régi édes percek agyadban járnak álmokat kobozni, talán fogsz zokogni. Ha majd könnyed csillogva lesz a szikrázás gyöngye, s hangtalanul hullik le a földre, ha majd az öntözés virul és kihajt, vagy hallasz egy gyenge sóhajt, mely kedvesen szerető, talán ott lesz minden érthető.
Könnyek a párnán Otthagytam arcom belepréselt nyomát, s elrejtette akkor a diszkrét homály, majd szemedből csillanó csepp gördült, ajkad mégsem sírásra görbült. Az ölelés ritmusos ringása rajzolt rózsát, és az éj illatosította a csendet, a kíméletlenül múló órát.
-1-
Antológia - 2018
Hullámzik a tenger Millió hullám táncol a tengerben, mint az élet, a lét mederben, néha partra vetnek ázott, úszó hínárt, de a szárazföld csak röviden kínált. Most sótól szikes, silány, mégsem tied, bármilyen szegényes, hitvány. A visszavonuló víz játszva, könnyedén felkapja, majd eltűnik örökre, beúszik a sok fehérlő habba. A szivárvány íve sem tiéd, de ragyog s csodálod színét, nézed, míg kapuja lesz a fáradt Napnak, mely pehelyfelhők közt izzik s hallgat, majd ringatózik vöröslő ágyban, megfürdik az eltelt mában. Sötét leplet húz magára, pihenni tér, s az éjszakában már nem tiéd. Az öröm s magasztalt pillanat sem tiéd, lángokban jár tomboló táncot a vágy, majd ellobban, kiég. Találkozol boldogsággal, visszatartanád ésszel s konoksággal, megküzdesz önmagaddal is, hogy hosszan éld át, mégis visszatekintesz, nézed, mint vesztett példát. Keresed, kérdezed, miért, s mire választ nyernél, már nem tiéd. Az élet is, ha hintázol ugyan benne, és nevetésed száll, vígan messze, vagy sírsz, mert rád tör keserved, egyik napod szomorúan, bágyadtan ernyed, másikban tündökölsz, ragyogsz és virulsz, majd egy nap örökre elcsitulsz. Mire mindent megértenél, hogy az élet miért, akkora kidőlsz a ringó ágyból, mert az sem tiéd.
-2-
Antológia - 2018
Ez is emberi vágy Emberi méltóság el ne hagyj! Akkor se, ha majd a kín térdre hajt, mikor fájdalmakban majd tudom, csak pár nap és távozom. Szeretném mosollyal mondani, hogy mindent kész vagyok fogadni, Ne legyek sajnálatra méltó teher, ki a környezetét lelkileg lever! Ne lássak könnyeket, síró arcokat, ne éljék át belső, szenvedő harcomat! A szeretet tündöklő fénye viruljon, az utolsó percig az ne csituljon!
Gyermeked Féltve neveled gyermeked. Nem tudod, mit hoz a jövő, mit ringatott a tegnapi bölcső. Bármivé lesz, elfogadod, őt soha meg nem tagadod. Lehet szófogadatlan, rossz vagy kibírhatatlan, másoktól megvetett, mégis mindenkor szereted. Lehet okos, akár zseni, s te fogod legjobban elismerni.
-3-
Antológia - 2018
A csend virágzása Egyszer lesz majd nesztelen mosolyszüret, a megértés hoz új hajtást és rügyet s a békesség bimbója is nyílni fog. Elhervad a sok bánatgyom, mind mi volt, egyszer felébredünk a valósághoz, s akkor nem lesz többé nyomasztó álom. Virul a nagy csend, ember szeret embert, lélek öleli a másik szép lelket, éled, mi csak szunnyadt hosszan a létben. Az álomvirág kinyílik egészen, áldást terem majd e kietlen, sivár, de mégis ragyogni képes, szép világ.
Este A fák koronái integetnek búcsút a mának, fáradtan érzem, hogy az álmok várnak. Egy mosollyal zárom eltelt napom, örülök, hogy jól vagyok. Szeretteimért egy féltő imát dúdolok, ilyenkor rád is gondolok. Nem maradt semmi sem hátra, takarót húzok magamra s egyben a mára. A harag apró mécseseit elfújom, az éjbe szerető szívvel indulok, s tudom, ha tiszta a lélek, a holnap ettől szép lesz.
-4-
Antológia - 2018
A hajnalokba fulladt tegnapok Valahol még fénye csillog a fiatalságnak, mi volt, hol érett az életerő s rohant sok esztendő, benne álmok kergetőzve, tervek, mit elértünk, vagy végleg másra cseréltünk. Izzott a holnapok reménye és amikor ma lett belőle végre, szürke színben játszott, oly hétköznapinak látszott, mégis néha visszasírjuk s emlékeinkben édes múltnak írjuk. Kicsengetést várva, életünk útját járva megöregednünk muszáj, külsőnk már megcsúfolt ifjúság. Valamikor szépek voltak nagyon a hajnalokba fulladt tegnapok.
Mindennapi haiku Mert még tehetem, ma is elmondom neked: Nagyon szeretlek!
-5-