Vadászkések

BOZÓKI LÁSZLÓ TUMPEK FERENC DNC

VADÁSZKÉSEK

Kiadja az EUJÁGER Közhasznú Egyesület

FELELŐS KIADÓ:

Bozóki László elnök

TÁMOGATÓK ÉS SEGÍTŐINK:

Balatonföldvári Közös Önkormányzati Hivatal Tumpek Ferenc és a DNC Késműhely SEFAG Zrt., Gyenge László Fricska Imre

ÍRTA ÉS SZERKESZTETTE:

Bozóki László

SZAKLEKTOROK:

†Videcz Ferenc (irodalom) Dr. Somfalvi Ervin (irodalom) Szabados Ottó (acél) Csincsák Róbert (Scrimshaw és bolino)

CÍMLAPFOTÓK:

Tumpek Ferenc DNC Késműhely

ISBN: 978-963-08-8429-7 Bozóki László EUJÁGER, 8623 Balatonföldvár, Babits M. u. 18.

Tel.: 84/342-040 trofeakatalogus.bozoki@t-online.hu www.bozoki-eujaeger.hu

BORÍTÓ ÉS TIPOGRÁFIA:

Éder Richárd

Nyomta és kötötte a Pethő Nyomda Kft. – 2014-ben Felelős vezető: Pethő László ügyvezető

ELÔSZÓ HELYETT MEGHÍVÓ Könyvemet vadászoknak, késkedvelőknek, majd’ mindennap a természetben járóknak ajánlom. Célom, hogy megpróbáljam átadni az utánam jövőknek mindazt, amit a hosszú vadászévek alatt tapasztaltam, megfigyeltem, megtudtam a vadászkésről. Mert idestova ötven éve, hogy hivatalosan is vadásznak tartanak, bár szerintem már születésem előtt is az voltam.

A távoli, ködös múltban mindenki maga készítette fegyverét, vadászkését.

A mai vadász ezért már könnyebb helyzetben van. Nem magának kell gyártania a szerszámait (pedig nem nagy ördöngösség az egész, és milyen szép feladat), hanem készen kapja, boltban veheti, vagy megrendelheti a vadászkéseit a gyártóknál. Napjainkban az ipari termékek terén nagy a kínálat! Ez alól a vágóeszközök sem kivételek. Mégis, a késkészítés és ezen belül a vadászkések készítése egy ősi feladat, amelyet a ma embere csodálatosan megold, ismerve a modern technikát, anyagokat.

De mégis valami olyant készít, amelyet az ősember is ilyennek képzelt el, mint amit formába önt ma Tumpek Ferenc. Így születnek meg a sok munkával készült remekművek, amelyeket kiállításokon vagy a fegyverbolt vitrinjében csodálhatunk meg. Mikor kezünkbe vehetjük ezeket a gyönyörű tárgyakat, szemünket elönti valami furcsa, fátyolos fény, amelyet talán az ősember is érzett, amikor elkészítette első kőkését. Ilyenkor úgy érezzük, hogy az előző életünkben biztosan volt egy késünk, amely valahol, az évezredek során kiesett a kezünkből, és most újra megtaláltuk. Írásaim nyomán az évezredek homályából áttetszenek majd azok az emberek is, akik ezeket az eszközöket készítették. Könyvem róluk is szól! Az érdeklődő így talán jobban megismeri ezt a két, kihalásra ítélt emberfajtát: a vadászt és a késkészítő kovácsot.

Tumpek Ferenc munkáin keresztül szeretném bemutatni a vadászkések fejlődését.

Mert számomra oly nagyfokú szakmai tapasztalatot mutatnak, formatervezésük annyira kiforrott, és kézi kidolgozásuk oly tökéletes, amit nehezen hiszem, hogy túl lehet szárnyalni.

Bemutatom, hogy ügyes kezek hogyan végzik a bőrmunkát, mert a késhez hozzátartozik a bőrtok is, mint hegedűhöz a vonó!

Szeretném a Kedves Olvasót meghívni, légyen akár kezdő késimádó vagy mindent megtapasztalt öreg róka. Szeretném végigvezetni Önöket a kés fejVADÁSZKÉSEK

5

E LŐ S Z Ó H E LY E T T M E G H Í V Ó

lődéstanán, az őskortól a mai napig. Ez a könyv egyben egy időutazás is lesz! Összegezzük a felhasználásra kerülő anyagokat, formákat. Megosztjuk tapasztalatainkat a helyes alkalmazásáról is. (És az vesse rám az első követ, aki már mindent tud erről az élezhető vasdarabról!) Sokszor dicsérni fogjuk a legősibb szerszámunkat, amely őseinket az emberré válásunk rögös útján segítette, elkísérte.

De nem fogunk mindig egyetérteni a mai gyakorlattal, ahogy ma használják sokan a vadászkésüket!

Kérem, jöjjenek velünk! Gyönyörű és tanulságos utazás lesz.

Balatonföldvár, 2012. 02. 03.

Bozóki László

6

VADÁSZKÉSEK

TARTALOMJEGYZÉK

Előszó helyett meghívó

5

Történelmi áttekintés

9

A vadászkés anyaga az acél

27

Damaszt acélok

43

Hogyan készül a vadászkés?

63

A késnyél anyaga és az ujjvédő

73

A vadászkés tokja

87

A vadászkés használata

91

Bicskák 105 Tumpek Ferenc népi iparművész

109

Scrimshaw és Bolino

131

A vadászkés újraélezése, ápolása

139

Befejezésül 141 Forrásmunkák, fényképek

143

VADÁSZKÉSEK

7

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS A Z UJJVÉDŐ

8

VADÁSZKÉSEK

TÖRTÉNELMI ÁTTEKINTÉS Szeretném röviden végigvezetni a Kedves Olvasót az ember fejlődésének útján, amely egyben a kés fejlődésének a folyamata is volt. Mindezt a teljesség igénye nélkül, mert naponta kapunk újabbnál újabb információkat, mely megdönti a sokéves hiedelmeket, állításokat. Az ma már biztos, hogy több mint egymillió évvel ezelőtt lehetett a „kezdet”!

Korok

Emberi eszközök

Őskor

Csontból, szarvból és agancsból

Alsó paleolitikum

Az ember készítette legrégibb eszközök 900 ezer éve: marokkő, szakóca 500 ezer éve: a tűz ellenőrzött használata 400 ezer éve: az első csoportos vadászatok

Középső paleolitikum

120 ezer éve: mikrolitból készült eszközök 80 ezer éve: mamutvadászat

Kései paleolitikum

30 ezer éve: csontba vésett karcolatok, falfestmények megjelenése

Mezolitikum

20 ezer éve: az íj és a nyíl felfedezése

Neolitikum, kőkorszak

10 ezer évvel ezelőtt: a halászat kezdete, a kutya, a juh, és más állatok háziasítása, a kőbalta, kőkalapács megjelenése, a nyél használata, az őstulok háziasítása, az első kőépítmények

Eneolitikum, bronzkorszak

Ércbányászat, bronzkori ipar 8 ezer évvel ezelőtt.

A mezőgazdaság kezdete.

4000 évvel ezelőtt magas kultúrájú népek már a rézércből rezet olvasztanak. Egy komoly példa erre a mai Omán területén feltárt réz- ércbányászat nyomai és az ércből nagytisztaságú réz nyerése.

Vaskorszak

Kr. e. 1660 körül: Babilóniában módszeresen kísérleteznek a vas kohósításával.

Kr. e. 1510 körül: Nagyjából egy időben találják fel a vaskohászatot az indiaiak és a hettiták.

Kr. e. 1700 körül: Az egyiptomiak először hoznak vasércet Núbiából.

Hogy mikor jelent meg az EMBER a Föld kifejlődésének porondján, csak úgy tudjuk elképzelni, ha az eddig eltöltött időt 24 órára osztjuk. A dinoszauruszok reggel 8-kor már megjelentek, a legtöbb déltől 15 óráig élt, és már délután 17 órakor kihaltak.

1. táblázat Korok és eszközök

VADÁSZKÉSEK

9

T ö r ténelm i á ttek i ntés

Az ember az utolsó óra utolsó három és fél másodpercében jelent meg, és eddig csak ennyit élt a Földön. Ez években kifejezve a különböző tudósok számítgatásai szerint 900 ezer és másfél millió év között volt lehetséges. Egyértelmű válaszokat még nem kaptunk, de biztos, hogy rövidesen pontosan behatárolják az egyes fejlődési fokok kezdetét, végét.

ÔSKOR Neandervölgyi ősember (agytérfogata 1350–1725 cm3) Megközelítőleg 160 centiméter magas, erős testalkatú, izmos, szőrös. Életmód: Ügyes, fortélyos vadászok. Elejtik a barlangi medvét, mammutot, kőszáli kecskét, rénszarvast, és az óriásszarvast.

Technika: Tűznél melegszenek, lakóhelyük nyílásait állatbőrrel védik a hideg ellen. A jégkorszak alatt –40 ˚C alatti hőmérsékleteket is át kell vészelniük. Megmunkált szerszámokat készít fából, kőből, bőrből, csontból.

Művészet: Művészi megformálású, de primitív díszítésű tárgyakat készít.

Hitvilág: Halottaikat eltemetik, melléjük helyezve fontos használati tárgyaikat és némi élelmet, tehát hisznek a túlvilági életben.

KÔKORSZAK Vajon mit jelentett az ősember számára a kés?

Nagyon is sokat, hiszen ősünket az óta nevezhetjük embernek, amióta rájött arra, hogyan lehet a kovakő szikláról pattintott kődarabot eszközként használni az élelem megszerzéséhez, elkészítéséhez.

Chopper, chopping tool (F. Bordes nyomán)

10

Az ősi csontmaradványokkal egy rétegben talált „kavicseszközök” (chopper, chopping tool) bizonyítják, hogy a paleolit szakócák korát hosszú időszak előzte meg, amikor a kő eszközök megmunkálása még jóval kezdetlegesebb fokon állott. Egy-egy kődarabról, a magkőről szilánkokat ütögettek, pattintgattak le. Így jött létre a munkaél, mely alkalmassá tette a lapos kődarabot, hogy különböző munkákra alkalmazható legyen. Az ősi, első munkaeszközöknél még csak a kődarabok egyik oldala volt megdolgozva, csiszolva, pattintva.

VADÁSZKÉSEK

T ö r ténelm i á ttek i ntés

Csak a későbbi szakócákon lehet teljes, tudatos megmunkálást látni. Ezeket a szerszámokat az ősember már valószínűleg állandóan magával hordta, övén vagy a nyakában lógó kis bőrzacskóban.

Nem szabad lebecsülnünk a kőszerszámoknak az élét, mert egyik-másik lepattintott munkaél egy molekula szélességű volt, ami ötször élesebb, mint egy ma operáló sebészorvosnak a szikéje. Sok késkészítő örülne, ha acélkéseit csak megközelítően ilyen élesre tudná készíteni.

A következő lépés lehetett, amikor az ősember a kőkésére bőrcsíkot tekert (lehet, hogy előtte megvágta a kezét?), ezáltal az éles szerszámnak nyele is lett.

Az idők folyamán – az éveket tíz- és százezres nagyságrendben mérjük – nagyon keveset fejlődött a kés.

A kés, mondhatnánk, megmaradt annak, aminek első találékony ősünk szánta. Manapság csupán a formája lett finomabb, célirányosabb, anyaga szilárdabb, de maga az eszköz majdnem ugyanolyan, mint évezredekkel ezelőtt.

Mára közhellyé vált, hogy a kés a vadász legjobb barátja. S nem kockáztatunk semmit, ha kijelentjük: egyben az emberiség egyik legősibb és legtöbbet használt szerszámáról van szó.

Marokkő, szakóca

Az ősember kőkése nyéllel (Rekonstrukció)

VADÁSZKÉSEK

11

T ö r ténelm i á ttek i ntés

„Francois Levillant három éven át, 1781-tol 1784-ig végigkóborolta a Fokföldet az Oranje folyóig, sőt a kafferok akkoriban még igen titokzatos területét is.

Beszámolója és útleírása igen hitelesnek és kimerítően hatott. Ő lett a fokföldi szavannák állatainak tulajdonképpeni felfedezője, az első szerző, aki lenyűgözően érdekes könyveket írt Afrikáról, akit korának legnagyobb tudósai dicsértek, olvasóinak hatalmas tábora rajongva szeretett, és az egész akkori kulturvilágban nagy hírnévre tett szert.

Levaillant-tól származnak a sok ezres vándorantilop-nyájak klasszikus leírása, amelyeket oroszlánok, gepárdok, sivatagi hiúzok és hiénák üldöznek, és vándorlásaik közben a hatalmas csapatok embert és állatot magukkal ragadnak, letipornak. Ő figyelte meg és írta le elsőnek a kígyászkeselyű – egy hosszú lábú afrikai ragadozó madár – és egy mérges kígyó közötti izgalmas harcot. Ő még látta a lantszarvú antilopokat, Dél-Afrika azóta már kipusztított kecses antilopját, meg a kvaggát, a hottentotta vidéknek az élet színpadáról ugyancsak letűnt, csík nélküli zebráját. És végül, Levillant volt az első fehér ember, aki az újabb időkben, 1783-ban a namagák földjén egy zsiráfot lőtt, és annak a maradványait épségben Európába szállította. A zsiráfot a párizsi Természetrajzi Múzeumban állították ki. Az állat Jean Baptiste Lamarck fejlődésteoretikust nemsokára arra indította, hogy elgondolkodjék azon, vajon a környezet és a gyakorlás nem lehet e fejlődés motorja, más szóval, vajon a hosszú nyakú óriás végső soron nem származik-e olyan rövid nyakú lombevőktől, amelyeknek állandóan nyújtogatni kellett nyakukat. Ily módon Levaillant zsiráfja a biológia történetébe is bevonult, és határkő lett azon az úton, amely Charles Darwinhoz vezetett.”

Itt érünk el ahhoz a ponthoz, hogy miért idézek Herbert Wendt: „Noé nyomában” című könyvéből. Szeretném a Kedves Olvasónak bemutatni, hogy a tudomány mai állása szerint milyen körülmények között is élt az ős-, illetve előember. Folytatom a Vendtől vett idézetet, azért, hogy minél hitelesebben lássuk a fejlődés történetét: „Azoknak a világos bőrű vadásznépeknek, amelyeknek a sziklarajzait ma a Szaharában találjuk, tízezer évvel ezelőtt hasonló benyomásaik lehettek, mint Levaillant-nak dél-afrikai útján.

Akkoriban a Szahara még nem homoksivatag volt, hanem vízben bővelkedő szavanna, amelyet az állatok milliós csordái népesítettek be.

A líbiai sivatagban, a Hoggar- és Tiberiszt-vidéken és az In Habéter-folyóvölgyben például sok karcolaton láthatunk nagy zsiráfcsordákat, mégpedig ugyanolyan recés zsiráfot, amilyenek ma Szomáliában élnek, tehén-antilopok, gazellák, zebrák és struccok társaságban. Emellett azonban Lamarck tanának történelem előtti illusztrációjaként – rövidnyakú őszsiráfok is láthatók. Néhány évezreddel régebben az ősember ezeknek az állatoknak a nagy részével ennél még északabbra is találkozott. A jégkorszak első meleg intervallumában, a pre-neander-völgyi és a heidelbergi ősember korában, Közép- és Dél-Európában oroszlánok, párducok és hiénák, vízilovak, trópusi elefánt- és orrszarvúfajok mellett oryx-antilopok és valódi zebrák is éltek. Az állatföldrajz iránt érdeklődő emberekben itt szükségszerűen felmerülhetett a kérdés: vajon az afrikai szavannák jellegzetes állatai eredetükre nézve igazi afrikaiak-e? Erre a kérdésre megjött a válasz, amikor 1835 és 1860 között a Megalorhevma-patak völgyében, az attikai Pentalikon-hegység lábánál néhány ember ásni kezdett. Az illetők itt, Görögország klasszikus talaján, nem ősállatokat, hanem magától értetődően hellén régiségeket kerestek. George Finlay angol régész az ásatások során Pikermi major közelében néhány fosszilis csontot

12

VADÁSZKÉSEK

T ö r ténelm i á ttek i ntés

talált, amelyeket az athéni természetkutató társulatnak ajándékozott. Ugyanezen a helyen három évvel később egy ismeretlen nevű bajor katona, Ottó Wittelsbach görög király testőrségének egyik tagja, megtalálta egy antik hős koponyáját és a hozzá tartozó gyémántkincset. A hős koponyája, mint Andreás Wagner müncheni zoológus megállapította, egy harmadkori majom koponyája volt, a gyémántok pedig mészpátkristályok, a megkövesedett állati csontok üregeiben. A bajor katona a harmadkor egyik legfontosabb európai lelőhelyére bukkant. Ezután egy több nemzet neves kutatóiból álló gárda évtizedekig tartó nagyszabású ásatásokat kezdett a Megalorhevma völgyében. A görög Mitzopoulosz és Jhoeretiszen kívül, köztük voltak a földtörténeti múlt akkori legkiválóbb ismerői. Az, amit a földből előhoztak, hű képe volt az afrikai sztyeppék faunájának, megkövült állapotban: kora 10-15 millió év.

Katasztrófák vagy egyéb elemi erők itt számtalan állati csontot méter vastagságú rétegekké, hatalmas roncshalmazokká préseltek össze, amelyek meggyőzően tanúskodnak arról, hogy Görögországnak tízmillió évvel ezelőtt, a késői harmadkorban „afrikai-állatparadicsom”-nak kellett lennie.

Itt láthatjuk az ősmajmok és a masztadon-elefántok mellett a ma már kihalt különböző fajú antilopok vastagon összecementálódott maradványait: Rövidszarvú gazellákat, Palaeoryx-, nyársas antilopokét. Crinotherium típusú tehénantilopokét és Palaeoras típusú kudukét. A leletek ezen kívül azt is elárulják, hogy abban az időben, Hellászban még egy rövidszarvú zsiráf, a Helladotherum, sőt igazi hosszúnyakú zsiráf, a Camelopardalis attica is létezett. Hárompatájú Hupparion-zebrák, tarajos sülök és egy sereg sztyeppi ragadozó egészíti ki a képet. És ami a legfigyelemreméltóbb: ezek az állatcsordák nem Afrikából vándoroltak be Görögországba: abban az időben, Afrikában egyáltalán nem fordultak elő!

Az „afrikai” szavannák állatvilágának hasonló maradványai később Számoz szigetén is napvilágra kerültek. Ott már az ókorban is találtak fosszilis csontokat, és óriások, amazonok és najádok csontjainak tartották őket. A valóságban az őszsiráfról, a Samotheriumról, a Hipparion-zebráról, a kéttülkű orrszarvúról és kereken huszonöt antilopfajról volt szó. Nagyjából hasonló volt a kép Drinápolynál, a perzsiai Moraghánál, Északi-Indiában és mindenekelőtt a Siwalik-dombokról még egy különösen figyelemre méltó zsiráfforma is előkerült – az otromba, elefánt nagyságú és valamilyen jávorszarvas-agancsfélét viselő Sivatherium.

Bölény ábrázolásának reprodukciója az Altamirabarlangból, Spanyolország

VADÁSZKÉSEK

13

T ö r ténelm i á ttek i ntés

Mire következtethetünk ma ezekből, a leletekből? A tipikus afrikai sztyepp­ fauna – írja Othenio Ábel paleontológus, – a maga tülkös szarvú állataival, zsiráfjaival és zebráival, a miocén korszakban, közép harmadkorban Közép-Ázsiában fejlődött ki. Amikor ezután a késői harmadkorban Európa bozótos sztyeppévé változott, ezek az állatok széles hullámokban Nyugat felé özönlöttek. Dél-Ázsiából és Dél-Európából aztán végül Afrikába is behatoltak, ahol nemzetségük még ma is teljes virágjában él.

Ehhez a felfogáshoz valamennyi zoológus és őskorkutató már régen csatlakozott.

Melchior Lorch érdekesen csodálatos állatának a tulajdonképpeni titka tehát az ázsiai eredet.

A zsiráfok és kísérőik, a „bakszarvasok”, „bivalykecskék” és „tigrislovak” a kontinenseken való vándorlásuk közben, az évmilliók során – magától értetődően – sok minden megéltek.

Amikor Afrikában érkeztek, többé már nem azok voltak, mint egykor a miocénban, amikor Közép-Ázsiából elindultak Nyugat és Délnyugat felé. Ámde bármennyire afrikainak tűnnek is, mégsem igazi afrikaiak. A régi Afrika őslakóinak egészen más külsejük van. Közéjük tartozik az elefánt, a tengeri tehén, a csimpánz, a szirti borz és feltételezhetően – az előember is.”

Ennyi történelmi kitérő után térjünk vissza az ősember mindennapi életéhez. A közép- és késői kőkor végén az univerzális munkaeszközként használt szakócát felváltják a különböző, speciális formájú és nagyságú kovakő pengék.

Ezek éleit már gondosan megmunkálják, miniatűr szilánkok kipattintásával fűrészessé tették. A mai késeken található hullám-köszörülés nagyon hasonlít ezekre az ősember által készített, és megmunkált élekre.

A bőrvakarók mellett egyre gyakrabban tűntek fel a kőkések és a kőből készült dárdahegyek, valamint a kőfűrészek. A késői kőkor végéről származó ásatásokon sok helyen bukkantak, nem csak kovából, hanem a rendkívül kemény dioritból, vagy kvarcból készült késekre és más eszközökre. A tudósok egyetértettek abban is, hogy a kőkés kialakulása nem a véletlen műve volt, hanem tudatos eszközformálás. Egyetlen eszköz sem volt oly nagy hatással az ember fejlődésére, mint az első szerszáma, a kés, amely végigkísér bennünket a távoli ködös múltból a mai rohanó világba. Az emberré válás kezdetén elődeink használták a köveket és a fabunkót, hogy a természet által oly hiányosan „felszerelt” saját fegyverzetünket, a fogainkat és körmeinket kiegészítsék. Az éles kövek különösen hatásosak lehettek, ezért az első igazi szerszámok a szakócák, amelyek nemcsak szerszámnak, de fegyvernek is használhatók voltak.

Az őskort kutató tudósok különböző időtávlatokat jelölnek meg az ember fejlődésének. Van, aki millió években beszél, de van olyan is aki „csak” 600 ezer évet jelöl meg az ókori kőkorszak időspektrumának. Az emberiség őstörténetét feldolgozó tudományban forradalmi változást jelentettek L.S.B. Leakey ásatásai, az ötvenes években, a tanzániai Olduvai-szakadékban. Napvilágra hozta, hogy az emberhez közel álló, vagy ahhoz hasonló lények már kb. 2 millió évvel ezelőtt éltek Kelet-Afrikában. A későbbiek folyammán a kenyai Rudolf-tó közelében, majd Etiópiában kerültek olyan leletek napvilágra, amelyek bizonyítják, hogy valószínűen már 3 millió évvel ezelőtt élhetett a mai embertől még távol álló, de már valamilyen formában hasonló élőlény, előember. A leletek alapján azt is állítják, hogy 1800 évvel Krisztus születése előtt, tehát 3800 évvel ezelőtt zárult le Európa területén az új-kőkorszak.

Ezt igazolják bizonyítani azok a szerencsés véletlenek, amikor 1991 szeptemberében Ausztria és Olaszország határán az Ötz-völgyet lezáró gleccserben,

14

VADÁSZKÉSEK

T ö r ténelm i á ttek i ntés

hegyi turisták egy nagyon jó állapotban lévő múmiát fedeztek fel a jégben.

A hosszantartó és alapos vizsgálatok megállapították, hogy a feltehetően vándorló vadász már 5320 éve halott. Lehet, hogy megsebesült, ezért valószínűen belecsúszott, vagy esett a jégrepedésbe. A vándor vadász ruhái és fegyverei kitűnő állapotban megmaradtak. Többek között egy fanyelű kőkés, és egy fanyelű bronz balta.

A szakemberek ebből arra következtetnek, hogy Európában ebben az időben a bronz szerszámok elterjedőben voltak. Ötzi szerszámaival (Rekonstrukció)

VADÁSZKÉSEK

15

T ö r ténelm i á ttek i ntés

RÉZ- ÉS BRONZKORSZAK Ezután következett egy viszonylag rövid időszak, a réz korszaka, amikor a keményebb kővel együtt használták az első fém szerszámokat. Ásatások a Föld különböző részein bizonyítják, hogy 4000 évvel ezelőtt magas kultúrájú népek már ismerték a rézércből való kinyerését. Ezt igazolják a mai Omán területén feltárt rézérc-bányászat nyomai. Oly nagyban történtek a kitermelés és a rézolvasztás munkái, hogy valószínűleg több tízezer embert foglalkoztattak.

Az ércet 1000 ˚C fölé kellett hevíteni, hogy a benne lévő réz kiolvadhasson.

Ezért a környék erdeit, a fákat milliószámra eltüzelték, ennek köszönhetően ma sivatag az egész ország. Évszázadokon keresztül állították így elő a bronzhoz szükséges alapanyagot, a rezet, amelyet valószínű, hogy a mai Perzsiába, a Tigris és Eufrátesz folyók völgyébe exportáltak.

Ekkor tanulta meg az ember, hogy különböző fémek keverésével, különböző keménységű anyagokat, ötvözeteket lehet előállítani. Hogy az első eredmények a véletlen művei voltak-e vagy tudatos cselekedetek sorozata, azt ma már nehéz bizonyítani.

A bronzkorszak beköszöntével egyre jobban kiszorult a kő használata a szerszámok közül, mivel könnyebb volt formálni és nem csorbult ki olyan hamar.

A mai méréstechnika eredményeként kimutatható az egyes anyagok keménysége, és talán meglepetéssel vehetjük tudomásul a különbségeket: Anyagok

A bronzból készült szerszámok korukban a legsokoldalúbb szerszámok voltak

Megmunkálás

Brinell-keménység (HB)

Réz

mint öntvény

30 (HB)

Réz + 0,4% cin hozzáadással

+ hideg kovácsolás

118 (HB)

Réz + 5,0% cin hozzáadással

+ hideg kovácsolás

203 (HB)

Réz +10,0% cin hozzáadással

+ hideg kovácsolás

230 (HB)

Kovácsoltvas

+ tűzkovácsolás

Acél 0,55% széntartalommal

edzés nélkül

246 (HB)

Acél 0,55% széntartalommal

edzett állapotú

434 (HB)

70-80 (HB)

A táblázatban látjuk, hogy a bronznak sokkal jobbak voltak a keménységi paraméterei, mint a kovácsoltvasnak. Csak az edzett acél lett keményebb, mint a nem edzhető bronz. De az acél ekkor még nem volt rugalmas, hanem kemény és rideg, ezt még nem lehetett késanyagnak, vagy más szerszámnak használni.

VASKORSZAK A vas, mint szerszámok nyersanyaga: a Krisztus előtti 4. évezredben Egyiptomban meteoritvas darabokból készítenek dísztárgyakat. Nagyon valószínű, hogy itt pontosan ismerték a meteorvas eredetét, mert egyiptomi nyelven „égi réz”-nek nevezik ma is. Mivel a vaskohászat még ismeretlen fogalom, kovácsmesterek a meteorvasat munkálják meg. Ennek megfelelően az új nyersanyag ritka és drága.

Az aztékok szerint a vas már a vaskor előtti időkben is jelen volt földünkön, s az azték nép többre becsülte az aranynál. Mikor a hódítók megkérdezték

16

VADÁSZKÉSEK

T ö r ténelm i á ttek i ntés

tőlük, kevés vastárgyaikat látva, hogy azok honnan valók, ők az égre mutattak, mert a vasat a menny ajándékának tartották.

Ez így is volt, mert ez a vas nem a föld mélyéről származott, hanem az égből, a lehulló meteoritokból. Így számukra a vas a mennybéliek üzenetét rejtette magába.

Kr.e. 2290 körül; Indiában, Mezopotámiában és kis-ázsiai felvidéken megjelenik a vas, mint nyersanyag. Szerszámokat és fegyvereket készítenek az új anyagból.

Kr.e. 2000 körül; Babiloniak szerszámokat kovácsolnak meteoritvasból.

Kr.e. 1700 körül; Az egyiptomiak először hoznak vasércet délről, Núbiából.

Kr.e. 1660 körül; Babilóniában módszeresen kísérleteznek a vas kohósításával.

Kr.e. 1510 körül; Nagyjából egy időben találják fel a vaskohászatot az indiaiak és a hettiták.

A fémek közt ez idáig a réznek volt kiemelkedő szerepe. A rézérc redukciójához szükséges olvasztó kemencék hőmérséklete 1000 °C volt. A nyersvas előállításához azonban 1225 °C szükséges, amikor a megolvadt nyersanyag az égés során keletkező gázokból és az elegyből karbont vesz fel. Ilyen magas hőmérsékletet azonban nem tudtak még elérni. Az eredmény tehát a kovácsvas volt, az úgynevezett „buca”, mert ez már a 700 °C-ot meghaladó hőmérsékletű „bucitóban”, a friss tűzi eljárással elérhető. A legegyszerűbb esetben agyaggal vagy téglákkal kikent-kifalazott, tűzálló olvasztógödröt készítettek, amelybe faszén és vasérc elegye került. A kiolvadt vas a gödör fenekén maradt a salak alatt, vagy egy lefolyón mélyebben fekvő gödörbe irányították. Ezek a vasmennyiségek 7–25 kg tömegűek lehettek.

A hettiták hegyes birodalmában, Anatóliában (a mai Törökországban) több vasércbánya is működött. Csakhamar valóságos vasipar virágzott. Szerszámokat és fegyvereket, például dárdahegyeket készítettek.

Meteoritból készült kés mammut agyar nyéllel DNC / Tumpek Ferenc munkája

VADÁSZKÉSEK

17

T ö r ténelm i á ttek i ntés

Tutankamon arany nyelű vaskése

18

Kr.e. 850–800 körül; készülhetett egyes kutatók szerint egy öntöttvas darabból kovácsolt oszlop, az úgynevezett „Kutub-oszlop” amely a mai Delhiben áll. A 17 tonna súlyú vas összedolgozása oly tökéletes, hogy a varratoknak semmi nyoma. A legutóbbi időkig sem fogta a rozsda. Megjegyzendő, hogy a rajta levő felirat szerint Kr.e. 350 körül, Szamudragupta király uralma alatt kovácsolták össze.

Kr.e. 500 körül; a karintiai kelták mangántartalmú ércekből készítenek acélt.

A vas elterjedésével végképp kiszorultak a kőből készült szerszámok, ez az időszak – a leletek alapján – időszámításunk kezdete előtt kb. 700 évvel következett be. A nyers, öntött és vízben lehűtött, magas széntartalmú öntöttvasat kombinálták, lemezenként kovácsolták össze a nagyon puha, szénmentes kovácsoltvassal. Így született meg az általunk damasztacélnak ismert anyag, amellyel egy külön fejezetben foglalkozunk majd.

A kés mellett a fejsze vagy balta volt a másik fontos eszköz, amit az ősember szerszámként kialakított, és a felhasználhatóságnak legkedvezőbb formájaként tovább vitt magával.

A keményebb, kopásállóbb vas forradalmasította a ház- és hajóépítést.

A késkészítésnél megjelennek a hosszabb pengéjű harci kések, valamint a rövidebb, szúrásra alkalmas tőrök. Ezek a „személyre szabott” fegyverek különösen fontosak lehettek, mivel már az ókori sírokban is megtalálhatók.

Kiemelkedő példa erre egy aranyból készült, vaspengéjű tőr, amelyet az ifjú Tutankamon (időszámításunk előtt 1332-től 1323-ig egyiptomi fáraóként uralkodott) sírjában találtak.

Az általunk ismert, vadászatra és mindennapi munkára használt kések ebben a korszakban eltűnnek, a leletek nem számosak. Az emberi fejlődés új irányba tolódik el. Megszűnnek a törzsek, és az országok. A népek egymás ellen háborúznak. Ebben a hosszú időszakban a hódítások, véres csaták váltják fel az emberiség egyszerű, mindennapi gondjait. Ha nem háborúznak, a rómaiak véres küzdelmekben „gyönyörködtek” amint a gladiátorok ölik egymást. „Recipe ferrum”! – azaz „Bele a vasat”! – kiáltott a nép, amikor a római császárok hüvelykujjukat lefelé fordítva megpecsételték a legyőzött gladiátor sorsát.

Ekkor már a vas a fegyvergyártás alapanyagát szolgálta. A fegyverek anyagaként a vasat az erő és a becsület szimbólumának tekintették. Segítségével távol lehetett tartani a gonoszságot, amelyek a közhit szerint a sárkányok voltak. Ha az ilyen sárkánynak levágták a fejét az acélból készült karddal, az nem nőtt ki újra, tehát le lehetett győzni. A vízben lakó sárkányokat egy vasszobor elsül�lyesztésével tartották távol az emberi lakóhelyektől.

VADÁSZKÉSEK

T ö r ténelm i á ttek i ntés

A késnek, mint szerszámnak a fejlődése megszakad, helyét a továbbiakban a harci eszközök veszik át. Kialakul a rövid kard, amely a népvándorlások korában egyszerre volt vadászszerszám, munkaeszköz és fegyver. Ezek a fegyverek mind damaszkuszi, vagy damaszt pengéjűek, tehát több lemezből tűz-hegesztéssel összekovácsolt, nagyon jó anyagú pengék voltak. Ekkor jelenik meg az európai népeknél, így a germán törzsek egyikénél a „sax”, amely nem más, mint egy nagy, egyélű, vágó-szúró fegyver. Később róla kapta nevét Szászország (Saxen) és az ott élő nép.

Sajnos, az akkori rituális és vallási felfogás szerint a temetkezési hagyományok része volt, hogy a csatában elesett mellé odahelyezték fegyvereit is. Ezért maradt ránk kevés épségben lévő, damasztpengéjű fegyver. A széntartalmú acélokat a rozsda részben megsemmisítette.

Ellentétben a japán kultúrával, ahol nem volt szokás az elhunyt kedvenc tárgyait gazdájuk mellé temetni. Ott ezért maradtak fenn nagy számban, régi, neves mesterek munkái: szamuráj kardok, tőrök.

Európában híresek lettek a spanyol, toledói pallosok, vagy az orientális, török damaszt kardok, amelyek a monda szerint az ellenfél, a keresztesek (nyersvas) fegyverzetét úgy vágták, mint a vajat.

Rövid római kard

Török jatagán

VADÁSZKÉSEK

19

T ö r ténelm i á ttek i ntés

Természetesen ezeket a nagy munkával, sok idő ráfordításával előállított fegyvereket csak a nemesember tudta megfizetni, aki megfelelő anyagiakkal rendelkezett, és ezekkel a harci eszközökkel is erősítette privilégiumát.

A vas a magyar nyelv kifejezéseiben mindig az erő, a keménység, a kitartás szimbólumaként szerepel. Gondoljunk csak a vasmarokra, az acélizmokra, vagy az idő vasfogára. Nem hagyhatjuk tehát figyelmen kívül ezeket a történeti és mitológiai összefüggéseket, ha a vas- vagy acélszobrokkal állunk szemben – lehet benne valami.

KÖZÉPKOR

Vadászkard 1530-ból

20

A vágó- és szúrófegyverekkel egy időben jelentek meg a vadászatban a hos�szabb vadásztőrök, kardok és a szarvasgyilok.

Hogy miért használtak a vadászatban kardot ebben az időszakban, arra egyszerű a válasz: ezekben, az évszázadokban a nemesség fő szórakozása volt a keresőkutya által kicsapázott – a kopófalka hajszája és állóra csaholása után – szarvast egy jól irányzott lándzsaszúrással elejteni. Ez nem mindig volt ilyen egyszerű, ezért az udvari, vagy a segédvadász – legtöbbször a kutyák vezetője – a rövid vadászkarddal, az úgynevezett Weidmesser, vagy Praxe segítségével a szarvas hátsó lábain átvágta az inakat! Ezzel tette mozgásképtelenné a vadat.

A mai vadászetika fogalmai szerint elég visszataszító és borzalmas állatkínzás lehetett így egy vadat a mozgásában meggátolni. Csak amikor így „biztosítva” volt az agancsos, akkor jött közelebb a kutyák csaholását lóháton követő úri vadász és „ejtette” el a vadat, adta meg az „utolsó döfést”! Ezután a nagyobb vadászkarddal csapták le a szarvasbika agancsát/fejét.

Azon kívül, ezzel a pallosforma szerszámmal lett a vadászaton résztvevő delikvens „hátának folytatása” elverve, az úri közönség nagy mulatságára, ha

VADÁSZKÉSEK

T ö r ténelm i á ttek i ntés

A képen egy vadászat vége a XVII. században.

Mellette az akkoriban használatos szerszámok: Praxe és kísérő kések

nem az akkori vadászetikának vagy szokásoknak megfelelően viselkedett a nap folyamán. (A szerző megjegyzése: de sok dolga lenne manapság egy ilyenfajta szerszámnak!)

Az udvari vadász kardjának tokjában valószínűen már ekkor helyet kapott egy, vagy több kisebb kés. Ezeket az első kovácsolt vadászkéseket még a fegyverkovácsok készítették, ugyanúgy, mint a kardokat, pallosokat. A késkovács mesterség akkor vált külön, amikor divatba jött, hogy az asztalnál mindenki a saját kését használja. A villa feltalálása csak ezután következett.

VADÁSZKÉSEK

21

T ö r ténelm i á ttek i ntés

ÚJKOR A klasszikus szarvasgyilok (Hirschfänger) amit ma ismerünk, a 17. század közepén jelenik meg, arra szolgált, hogy a sebzett szarvasbikát leszúrják. Ez egy kizárólagosan szúrásra alkalmas kétélű fegyver, amelyet csak nemesember hordhatott és használhatott. Ezért az idők folyamán státusz és rang kifejezéssel bírt. A szarvasgyilkok 35-50 centiméteres hosszúságúak, de előfordulnak 70 centimétert meghaladó pengék is.

A tradíciókhoz hűen a markolata szarvasagancsból készült. A penge és a markolat között erős keresztvas kézvédő volt, hogy adott esetben szúrás közben rátámaszkodva lehessen minél jobban a legnagyobb erőt belevinni. A kétélű penge hegye élesre volt köszörülve, de nem lehetett vele vágni, hanem csak szúrásra volt alkalmas. Az úri vadász a kutyák által lefogott, az oldalán fekvő, kifárasztott és nagybeteg, szarvasbikát hátulról közelítette meg. A földön fekvő agancsszárra lépve, hátulról előre- és lefelé szúrt a váll-lap mögé. Jó szúrás esetén a gyilok átjárva a szarvas szívét, gyors kimúláshoz vezetett.

Szarvasbika leszúrását csak nemesember végezhette. Ez ugyanolyan privilégium volt, mint a szarvasgyilok viselése, hordása, amely egyben jelkép is volt: a nagyvad vadászé, „Couteau de Chasse.” A francia megjelölés is utal arra, hogy ez a vadászati forma Franciaországból kiindulva más európai országokban is teret hódított. Akkoriban még Franciaország vadászati iránymutató és „nagyhatalom” volt. Diktálta a divatot, nem csak az öltözködésben, hanem az életformában is.

Szarvasgyilok (Bányai József nyomán)

22

Az úri vadászok között volt azért pár keményebb és bátrabb, rámenősebb és keménykötésű nemesember is, akik nem vártak arra, hogy a segédvadász átvágja a szarvas inát, hanem a rajta csüngő kutyákat szerteszóró szarvasbikát, de még a támadó vadkant is térdelve várták és hagyták a lándzsa pengéjébe rohanni. Akkoriban a vadászat igazi sport volt, és igazi sportembereket, kötélidegzetű férfiakat követelt.

A Parforce vadászatok hanyatlásával egyre rövidebbek lettek a szarvasgyilkok pengéi, amelyek már csak a kimenő- és báli ruhák tartozéka maradt. Ezután olyanok is használták-, illetve hordták, akiknek valamilyen közük volt a vadászathoz, így a falusi lövészegyletek tagjai és a főúri nagybirtokok erdészeti személyzete. Még manapság is tartozéka a német erdészeti kimenő ruházatnak, de már 1945 óta nem kötelező hordani. A szolgálati idejük letöltése után kapják a dísz-szarvasgyilkot a nyugalomba vonuló erdészek, emléknek a sokéves munkájuk elismeréseként.

VADÁSZKÉSEK

T ö r ténelm i á ttek i ntés

Dísz szarvasgyilok, tarkózó késsel (Bányai József nyomán)

Korabeli (XVII–XVIII. századbeli) vadászkés (Bányai József nyomán)

Gróf Széchenyi Zsigmond így ír erről, idevágóan az „Ahogy elkezdődött” című könyvében a „Mileschau” fejezetében: »Még most is elönt a lelkesedés, ha rájuk gondolok. A nagyszakállú, nyírfajdtollas erdőmesterre, erdészekre, vadőrökre. Mennyire bámultam, mennyire irigyeltem őket! Egyedüli vágyam volt, hogy majdan én is az lehessek: „Revierförster” – pagonyerdész! S hogy nekem is olyan szép, sötétbarna, zöldhajtókás, agancsgombos ruhám lehessen! Meg derékszíjra csatolt, agancsnyelű dákosom! Vasárnapi „templomparádéra” ugyanis szarvasdákost – Hirschfängert – kötött az erdészeti személyzet, tartozéka volt a szolgálati egyenruhának. Ilyenkor nagybátyáim is ugyanabban a vadászmundérban, dákososan rukkoltak ki. Az oldalukra kötött „gyíkleső” persze sohasem hagyta el hüvelyét, vakparádé volt csupán, nekem azonban rendkívül tetszett, és bizonyára azt képzeltem, hogy valódi vadászember csak szarvasgyilokkal jár vasárnapi misére.« De térjünk vissza a vadászkés fejlődéséhez, amelyben a szarvasgyilok csak egy kis kitérő maradt. Ha a vadat hajtó kutyák véletlenül nem egy szarvasbikát, hanem egy szarvastehenet, vagy borjút fogtak le, az úri vadász sok esetben átengedte a vad leszúrását az udvari vadásznak, akinél, mint tudjuk a Waidblatt tokjában egy kisebb kés is volt. Ezzel a rövid késsel szúrta le, (nyaktövön) a vadász a tarvadat. Ez a kés volt használatos az apróvadvadászok körében is, és ezzel tarkózták le – (abnicken = tarkózni) és ebből a német szóból ered a „nicker” a mai, bajor vadászkésnek nevezett, hegyes egyenes késsel – az őzet, amely még ebben a korszakban az apróvadhoz tartozott.

VADÁSZKÉSEK

23

T ö r ténelm i á ttek i ntés

Nicker

24

VADÁSZKÉSEK

T ö r ténelm i á ttek i ntés

Az őz tarkózása szó szerint értendő. A súlyosan sebzett őzet az állánál fogva kell leszorítani. Sohasem ajánlatos a bak agancsát fogni, még ha az oly kézre esőnek tűnik is, mert a sebzett vad még váratlanul, nagyon erős mozdulatokat tehet, és ekkor az agancs gyöngyei, ágai, rózsája felsebezheti kezünket.

A koponya öreglyukát megcélozva, erőteljes döféssel átvágjuk a gerincvelőt, ami azonnali kimúláshoz vezet. Ezt a szúrást előtte feltétlenül ajánlatos kimúlt őzbakon gyakorolni, mert nem is olyan egyszerű, még aki tudja, annak sem.

Ezzel a „nicker”-el tulajdonképpen elértünk a mába. Ez a késforma használatos párszáz éve. Kis változtatásokkal ma is gyártják. Ebből a formából kristályosodott ki a ma használatos vadászkés Európában. De az utóbbi negyven évben egy új irányzat kezdett tért hódítani, ami Amerikából jött. Ha nem is reformálta meg gyökeresen a vadászkés formáját, használhatóságát, de egy új irányba terelte a németes irányvonalat. Hogy ez a folyamat folytatható e tovább, azt nagyon nehéz megmondani. De az emberiséget ismerve, bizonyára lesznek úttörők, akik a múltra építve újból és újból megreformálják a vadászkést.

VADÁSZKÉSEK

25

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS A Z UJJVÉDŐ

26

VADÁSZKÉSEK

A VADÁSZKÉS ANYAGA AZ ACÉL Ezt a fejezetet főleg azoknak ajánljuk, akiket komolyabban érdekel a vadászkés pengéjének, az acélnak a tulajdonságai, összetétele, edzhetősége, felhasználása, megmunkálása.

Az anyagok, amelyeket manapság használunk, lehetnek természetesek (fa, bőr, kő) vagy szintetikusak (üveg, acél, műanyag).

Az ember először a természetes anyagokat használta. Megtanulta formálni a köveket. Megtanulta, hogyan készítsen agyagból cserépedényeket. Talált meteoritokat, melyek a Földre hullottak és ezekből tárgyakat készített. A bronzkorban és a vaskorban a Föld készletei végtelennek tűntek. Mára meg kell tanulnunk újrahasznosítani a hulladékot is.

Tulajdonképpen minden élezhető anyagból lehetne kést készíteni: így kerámiából, kagylóból, csontból, stb. Csak az a kérdés, hogy ezt az élvonalat milyen hosszan lehet fenntartani, meddig tudjuk használni ahhoz, hogy azzal érdemleges vágó, szúró, kaparó munkát tudjunk végezni, valamint milyen hosszú pengéket tudunk készíteni úgy, hogy ne törjenek el az első használatkor.

Az őskor embere a tűzhányók környékén találhatta az első kész-, félkész fémdarabokat, amelyek véletlenszerűen ötvöződtek. A bronzkor embere is rájött arra, hogy a fémből készült penge nem olyan gyorsan törik. Esetleg nem csak vágószerszám lehet belőle, hanem hatásos fegyver. Könnyebben hatol a vad testébe – átvágva a vastag bundát, bőrt, izmokat – és gyorsabban öl, mint a kihegyezett fadárda vagy lándzsa. A történelmi korszakok során a kés formája megmaradt, csak anyagában fejlődött, változott.

Az ember a kő-, bronz- és vaskor után az acél korszakába érkezett.

Ha a vadászkések anyagáról beszélünk, meg kell különböztetni, hogy a pengéről vagy a markolatról van szó. A markolat anyaga szinte bármi lehet, ami a környezetben fellelhető. Ennek csak a képzelet szab határt (fa, csont, szarv, kagyló).

A penge anyagát azonban gondosan kell megválasztani, hiszen az a kés „lelke”. A késnek mindig keményebbnek kell lennie annál az anyagnál, amit megmunkálunk, annak érdekében, hogy az éle ne kopjon el túl gyorsan. Ugyanakkor kellő szívóssággal is kell rendelkeznie ahhoz, hogy a használata során fellépő egyéb igénybevétel (pl. elhajlás) hatására ne törjön el.

Nagy áttörés volt az ember fejlődésének útján, hogy a vasércből sikerült a nyersvasat kinyernie. Ebből az anyagból készült fegyverek messze felülmúlták VADÁSZKÉSEK

27

A VADÁSZKÉS ANYAGA A Z ACÉL

elődeiket. A technika fejlődésével (amely napjainkban is tart) az acél változatok száma folyamatosan nő, egyre jobb, egyre inkább speciális tulajdonságokkal bíró acéltípusokat fejlesztenek ki. Manapság közel 5 ezer különféle acélminőséget ismerünk, melyek kémiai összetételét mechanikai, fizikai és egyéb tulajdonságait szabványokban rögzítenek.

Számos szakirodalom foglalkozik az acélokkal, ezek alapján az alábbiakat fontos tárgyalni Az acél fogalma: Acéloknak nevezzük a vasalapú ötvözeteket. A bázisfém tehát a vas, melyhez ötvözők és szennyezők járulnak.

Az acélok osztályozása: Az acélokat, mint igen széles körben felhasznált alapanyagokat, többféle szempont alapján osztályozhatjuk.

Vegyi összetételük alapján megkülönböztetünk ötvözetlen és ötvözött acélokat

Ötvözetlen acélnak számít az az acél, amely a karbonon (szén, vegyjele C) kívül nem tartalmaz szándékosan bevitt ötvözőt, ami az acél mechanikai vagy fizikai tulajdonságait befolyásolná. Az ötvözetlen és ötvözött acélokat, elválasztó határértékeket szabványokban rögzítik.

Az ötvözött acél a benne mindig megtalálható elemekből a „normális” mennyiségnél többet, vagy pedig ezeken kívül szándékosan hozzáadott további elemeket tartalmaz.

Szokás még az ötvözők mennyisége alapján megkülönböztetni a gyengén ötvözött (max. 5-6% ötvözőanyag tartalom) és az erősen ötvözött (10% feletti ötvözőanyag tartalmú) acélokat. A különböző felhasználási szempontból fontos tulajdonságok elérésére az acélokhoz tudatosan különböző ötvöző csoportokat olvasztanak.

Takarékacélok esetén a legolcsóbb mangán és szilíciumötvözést alkalmazzák, ennek hatására a szilárdság növelhető, de a szívósság (ütőmunka) értéke nem.

Nemzetközileg elfogadott felosztás szerint, az acélgyártási eljárás gondossága alapján minôségi csoportokba soroljuk az acéltípusokat

Az acélok fő minőségi típusai a következők: • alapacél: minden olyan acél, melyre nincs előírva olyan minőségi követelmény, amely az acélgyártás során különleges gondosságot igényelne. Ebbe a csoportba csak ötvözetlen acélok tartoznak.

• minőségi acélok: az alapacélok és a nemesacélok közti előírások érvényesek rájuk. Gyártásuk során a legfontosabb paraméterek a szemcseméret, a kén- és foszfortartalom és a felületi minőség.

Nemesacélok esetében króm-, molibdén-, vanádium-, wolfram- és nikkelötvözést alkalmaznak, ezek hatására kisebb karbontartalom is elegendő az előírt szilárdság biztosítására, ezáltal nagyobb ütőmunka érhető el. Ezt elsősorban az ötvözők finomszemcsésítő hatása okozza. Különleges gondossággal kell gyártani őket. Ötvözetlen és ötvözött anyagúak lehetnek. Ebbe a csoportba tartozik az összes hőkezelési célra alkalmas acél. (Ütőmunka = a szívósság mértéke, azaz a felhasznált minimális energia, amely az anyag eltöréséhez szüksé-

28

VADÁSZKÉSEK

A VADÁSZKÉS ANYAGA A Z ACÉL

ges. A nemesített acélokat általában akkor tekintik megfelelő szívósságúnak, ha ütőmunkájuk nagyobb, mint 30-50J).

Speciális acéloknál a felsoroltakon kívül kén, kobalt, bór, alumínium stb. ötvöző is előfordul.

Felhasználási módjaik szerint

• szerkezeti acélok: az ilyen acélokat a gép- és járműgyártásnál, acélszerkezetek gyártása területén alapanyagként hasznosítják. Ezekben, az esetekben a szilárdság mellett megfelelő szívósságot és a nyúlást is megkövetelünk.

Ezt 0,25% alatti széntartalommal vagy nemesített szövetszerkezettel biztosíthatjuk.

• szerszámacélok: ebből készülnek a forgácsolószerszámok és az alakító műveletek szerszámai. Elengedhetetlen, hogy a rájuk ható igénybevételeket alakváltoztatás nélkül viseljék, és a kopásnak ellenálljanak. Ezeket a tulajdonságokat általában nemesítéssel érjük el, így jól edzhetőnek kell lenniük, és szívóssági követelményeknek is meg kell felelniük.

• különleges acélfajták és ötvözetek: ide sorolhatók a valamilyen kifejezett tulajdonságú pl. hőálló, korrózióálló, nem hőtáguló stb. ötvözetek.

Nagyobb mennyiségű ötvözőt tartalmaznak.

A karbon hatása az acél tulajdonságaira Az acél szövetszerkezete, és így tulajdonságai, az ötvöző- és karbontartalom függvényében változnak. A szén hatása alapvetően meghatározó az acél tulajdonságaira. Az egyensúlyi állapotban lévő, 0,8% szenet tartalmazó acél tisztán perlites, a 0-0,8% C-tartalmú acélok ferrit-perlites (vegyes szövetszerkezetű), a 0,8-2,1% karbon tartalmazók pedig perlit-cementites (szintén vegyes) szövetszerkezetűek. Az ötvözetlen acél szilárdsági és egyéb fizikai tulajdonságait viszont a szövetelemek mennyisége és azok eloszlása, finomsága határozza meg. A perlit mennyiségének növekedésével az acél szilárdsága nő, azonban nyúlásra, kontrakciója (térfogatcsökkenés) és ütőmunkája csökken.

A hipereutektiodos acélokban megjelenő rideg szövetelem, a cementit (acélban és fehér nyersvasban képződött vas-karbid) a szilárdságot egy bizonyos határig (kb. 0,9%) még növeli. Nagyobb karbontartalom esetén a cementit már rendszerint hálószerű elrendezésben jelentkezik, és így az acél szakítószilárdságát is csökkenti, míg folyási határt növeli.

Az ötvözôelemek hatása a ferrit mechanikai tulajdonságaira Az ötvözőelemek többsége az alfa-vasban (stabil állapotú tiszta vas 911 °C-nál kisebb hőmérsékleten), a ferritben szubsztitúciósan (a molekula atomjai kicserélődnek más atommal) oldódik. Az oldódás hatására a lágyacél rácsparamétere megváltozik, és a térrácstorzulást követően a mechanikai tulajdonságok megváltoznak. A szilárdság, a kifáradási határ növekedése annál nagyobb, minél nagyobb a rácstorzulás. A ferrit szilárdságát legjobban a titán, szilícium, volfrám, molibdén, mangán és nikkel (Ti, Si,W, Mo, Mn és Ni) növeli. A szilárdságnöveléshez szükséges ötvöző mennyiség bevitele az acél költségeit növeli. Az ötvözők szilárdságnövelő hatása hőkezelt állapotban jobban érvényesül, mégis sokkal jelentősebb a vasban intersztíciósan (a kristályrácsban nem szabályos helyen lévő) oldódó szén hatására a keménység- és szilárdságnövelés VADÁSZKÉSEK

29

A VADÁSZKÉS ANYAGA A Z ACÉL

szempontjából, mint a szubsztitúciósan oldódó ötvözeteké. Az ötvözőelemek – a szilícium és a mangán (Si és Mn) kivételével – a ferrit szívóssági jellemzőit nem befolyásolják. Annál változatosabb az ötvözőelemek ütőmunkára való hatása. A nikkel, króm és mangán (Ni, Cr és Mn) kivételével a fajlagos ütőmunkát csökkentik. Nagy jelentőségű az ötvözőknek a képlékeny-rideg átmenet hőmérsékletére való hatása. A nikkel ezt a kritikus hőmérsékletet csökkenti, így a képlékeny tartomány nagyobb lesz, míg a többi ötvöző növeli. A 0,2%nál nagyobb széntartalmú acélok mechanikai tulajdonságait még inkább a hőkezelés módja, a kialakuló szövetszerkezet szabja meg. Az ilyen acélokban az egyes ötvözők jelentőségét az acél hőkezelési folyamataira gyakorolt hatásuk alapján is meg kell ítélni.

Megpróbálom közérthetően leírni az acél előállítását, továbbá magában az acélban lejátszódó folyamatokat, de nagyon jó szakkönyvekből és a fentebb leírt szakmai tanulmányból valószínűleg többet lehet megtudni. A penge formáját, hosszúságát majd a következő fejezetekben tárgyaljuk. Itt a felhasználandó acél minőségét, milyenségét, vesszük szó szerint a nagyító lencséje alá.

Mert ha megnézzük egy törött késpenge törésvonalát, szabad szemmel is láthatjuk, hogy az anyag kristályokból tevődik össze.

Az idők folyamán megszoktuk, hogy a kés anyagát öntudatlanul is acélnak nevezzük, pedig ez nem mindig volt így. Ahhoz, hogy a vasból acél legyen, tehát edzhető folyamatot tudjanak elérni, 0,25% szénnek (kémiai jele: C) kell a vasban (kémiai jele: Fe) jelen lennie, mert csak az acél edzhető olyan keménységűre, hogy éltartó maradjon. Láttuk, már a bronzkor embere is rájött, hogy ha a rezet cinnel dúsítja, ötvözi, az keményebb lesz. Megvizsgáljuk a szóban forgó acélok keménységét, rugalmasságát, éltartósságát, és nem utolsó sorban azt, hogyan tudjuk ezt az élet előállítani és megtartani.

Egy kés teljesítménye elsősorban a penge anyagától függ!

A többi rész milyensége, minősége, kidolgozása csak másodrangú, mondhatnánk azt is „ráadása” a dolognak. A magas széntartalmú acélok – nagyon jó élezhetőségük ellenére –, kevesebb ideig tartják meg az élüket. Ezt a fajta „szenes” acélt hagyjuk meg a nosztalgiázóknak! A „régi, jó időket” emlegetők – akarva, nem akarva – csak egy dolgot nem vesznek figyelembe: hogy a szenes acél igencsak rozsdásodó anyag. Minél több benne a szén, annál jobban „pirosodik”. Ha nem ápoljuk, vagy olyan helyen tartjuk, ahol sok nedvességet kap, szó szerint megeszi a rozsda. Így járhatunk, ha a bőrtokban hagyjuk, ugyanis a bőr a cserzőanyag mellett még a levegő páratartalmát is magába szívja, és „átadja” az acélnak ezt a nedvességet.

Az 1,2 százaléknyi széntartalmú vasat nevezzük acélnak, azon felüli széntartalom esetén már öntött vasról beszélünk. Az acél keménysége függ tehát a szén mennyiségétől, de minél több benne a szén, annál nehezebb kovácsolni, annál keményebb, szaknyelven ridegebb lesz. Viszont minél keményebb, és minél kisebbek az acélkristályok, annál jobb élet lehet belőle készíteni. A kézi kovácsolásnál fokozták ezt a folyamatot az anyag tömörítésével. Természetesen ehhez sok tapasztalat kellett, csak így sikerült a nagy kristályokat szétzúzni, aprózni, tehát nem csak az anyagot kellett formálni, hanem a belső részecskéket is tömöríteni.

Ha a vasban 2%-nál több a széntartalom, nem formálható, nem kovácsolható, túl rideg, törékeny. Tehát a hagyományos eljárásokkal a 2% fölötti széntartalmú vasból nem lehet kést készíteni. (A porkohászati termékeknél majd egészen mást tapasztalunk.) Viszont a 0,4%-nál alacsonyabb széntartalmú acélból sem érdemes késpengét készíteni, mivel az már nagyon puha és rövid

30

VADÁSZKÉSEK

A VADÁSZKÉS ANYAGA A Z ACÉL

ideig éltartó. Hogy az acél keménységét (értsd: éltartósságát) megkapják, növelni kellett a széntartalmat, de ez az acél rozsdásodhat. A 19. századot kitöltő ipari forradalom csúcsa volt az acéliparban az a fejlődési folyamat, amely 1921-ben a Lipcsei Tavaszi Vásáron először bemutatott rozsdamentes acélhoz vezetett. Ez az anyag még nem volt tökéletes, de 12% króm felhasználásával, és a lehető legalacsonyabb (0,4%) széntartalommal már rozsdamentesnek mondható. A rozsdamentesség csak akkor érhető el, ha a széntartalom növelésével a krómtartalom is egyenes arányban nő, de a krómnak mindig 11,5% -nyi többségben kell lennie a széntartalommal szemben. Ezen kívül még az acél edzésével, tehát hőhatással és a felület alapos polírozásával „kell előállítani” a rozsdamentességet.

Természetesen további próbálkozások is történtek, hogy az acélokat keményebbre, kopásállóbbra és – ami még nagyon fontos volt – rugalmasra készítsék. A sok kísérletezés eredménye, hogy ma kb. 5000 féle acélkeverék állítható elő.

A „keménység” szó tulajdonképpen nem takar mindent abban a tekintetben, hogy mi a hosszabb éltartósság titka. A króm, molybdén és vanádium az él tartósságát megnöveli ugyan, de minél tartósabbá akarjuk tenni az élet, annál nehezebb előállítani, éppenséggel az anyag szívóssága miatt.

E gondolatok közzétételekor nem csak a késhasználó beszél belőlem, hanem a késkészítő is, mert én is próbálkoztam, több-kevesebb sikerrel, hogy a saját vadászkésemet magam készítsem el. Kevesen tudják, hogy milyen fizikai férfipróbáló munka (és mennyi ipari energia felhasználása szükséges) a nagyon kemény anyagból „kifaragni” azt a szerszámot és csodaszert, amit aztán a kezünkbe veszünk, hogy naponta „áldjuk” (vagy szidjuk) a megalkotója kezét.

Természetesen az acéloknál az összeállításokat szabványosítani kellett és ma már tudjuk az alábbi táblázatból, hogy az Európában honos német megjelölés melyik amerikai vagy japán, esetleg Svédországban gyártott acélnak felel meg. Az 1.4 anyagszámmal kezdődő német acélok mind rozsdamentesek, az 1.2 anyagszámúak rozsdásodóak, „szenes” acélok.

De akit érdekel, tanulmányozhatja az acél belsejét, ahol érdekes dolgok játszódnak le. Aki már eltört késpengét, bizonyosan meglepődött, mert a külső, fényes, sima felülettel ellentétben a törésen belül mintha kristályok milliói csillognának a rávetülő fényben. Valóban, ezek kristályok! Az összeolvasztott anyagok a lehűlés hatására kristályosodnak meg.

A kovácsoltvas korában a kristályokat kovácsolással tömörítették, és a hő hatására a felesleges szenet, továbbá a nem kívánatos ként és foszfort próbálták kikovácsolni a vasból. A mai hengerelt acélnál a kristályokat először meleg, majd hideg hengerléssel tömörítik. Ezt az acélt kézi kovácsolással már nem lehet „megdolgozni”. Itt elég a hőkezeléses edzés.

Az a jó acél – egyszerűen kifejezve –, amelyben minél apróbbak a kristályok, mert ebből lesz finom „borotva” él. Ha valahol egy mikroszkópot találnak, vizsgálják meg minél több kés élét!

Mindjárt rájönnek, hogy miről beszélek.

Az alábbi táblázatot figyelmesen tanulmányozva látjuk, hogy sok függ az ötvözetek összetételétől. A széntartalom mellett a króm a legfontosabb. Sokáig tartotta magát az a hiedelem, hogy a „szenes” acélok jobban élezhetők, és elég

Törött penge kinagyított törésfelülete 500×-os nagyításban

VADÁSZKÉSEK

31

A VADÁSZKÉS ANYAGA A Z ACÉL

Elektron­ mikroszkóppal készített képek késélekről 50×-es nagyításban: éles és kopott, csorbult

éltartóak is. Valahol ez is igaz. Nos, ma már több olyan rozsdamenetes acél van, mely, ha nehezen is élezhető, de nagyon jól tartja az élét. Ez nem egy és ugyanaz a fogalom. Nézzük meg az acél szerkezetét belülről is, és vizsgáljuk meg, hogy mi az oka a különböző tulajdonságoknak. Wolfram felhasználása megkeményíti az acélt, amelytől egyben éltartóvá is válik.

Vanádium hozzáadása megkönnyíti az élképzést, az él „folyékonyabb”, simább lesz. De ha sok (jó) anyagot akarunk a késpengénkbe belesűríteni, akkor esetleg megtörténhet az, hogy az acél nagyszemcséjű, nehezen élezhető lesz.

Sajnos az acélunk a keménysége mellett rideg marad, ez az anyag törékeny, könnyen sérthető, kitöredező lesz az él. Hogy az éltartósság megmaradjon, de ez mellett rugalmas is legyen, vissza kell lágyítanunk. Csak így lehet késacélnak használni.

Tehát újból felmelegítjük az acélt, összetételétől függően 150-350 °C fokra, majd hagyjuk kihűlni. A változó hő hatására a szénatomok lassan visszafolynak valamelyest az eredeti helyükre, ennek eredményeként a szemcsék (kristályok) sokkal kisebbek lesznek.

Ennél a munkafolyamatnál nagyon fontos a megfelelő hőmérséklet. Ha túlhevítik az anyagot a részecskék nagyobbak lesznek, viszont ha nem elég meleg, akkor az anyag minden ütésnél behasad. A jó kovács az anyag színéről pontosan felismeri a kívánt hőmérsékletet, tudja, hogy mikor formálható a vas.

Porkohászati acélok A gyarló, sokat akaró ember mindent bele szeretne tenni az acélba, amely a tartósságot és a keménységet volna hivatott növelni. De van egy pont – amire már utaltam –, amikor az acélban „nem fér meg” a különböző anyagok halmaza. A gondolkodó emberen ez sem tudott kifogni. Megtalálta a módját, és megkerülte azokat a fizikai és kémiai nehézségeket, hogy belesűrítsen mindent, még ha első látszatra ez nem is lehetséges. Feltalálta a porkohászatot, ami azt jelenti, hogy porok formájában „gyúrja” össze az acél alapanyagát, mindenből annyit véve, tetszés szerint, amennyi csak jólesik. A múlt század 80 –as éveinek elején az amerikai Crucible Materials Corporation kikísérletezett egy folyamatot (Crucible = Por Kohászat) amellyel korszakalkotóak lettek.

A folyamatot az alábbi hasonlattal próbálom közérthetővé tenni, de ez a valóságban egy sokkal bonyolultabb folyamat, mint ahogy én ezt itt leírom: Vegyük a leveskockát. A kész, forró leves tetején ott úszik a zsír, vagy olaj, ízlésnek megfelelően. De ha a leves lehűl, ezek kicsapódnak az edény oldalára,

32

VADÁSZKÉSEK

A VADÁSZKÉS ANYAGA A Z ACÉL

és „odafagynak”, a leveskocka sűrítménybe nem lehet átvinni. Ezért a tűzforró levest nagy nyomással „átfújják” egy nagyon kislyukú szelepen. A hideg hőmérsékletű tartályban az apró porszemek, illetve a levespor köd formájában lebeg.

Amint lehűl, a súlyánál fogva leülepszik az edény aljára. Itt csak össze kell söpörni, zacskózni, esetleg, kockákba préselve csomagolni. Nos, ezt végezték el az acéllal is, mely folyékony állapotban felvette a különböző anyagokat, de lehűlve egyes komponensek kiváltak volna. Azon kívül csak így tudták elérni, hogy a keménységért felelős szén különösen magas, már nem kovácsolható 2,22%-ban legyen jelen, és „benne maradjon” az acélban, anélkül, hogy ez rideg és törékeny lenne. Az összegyűjtött „port” vákuumban, az olvadáspont közelében nagy nyomással összesajtolták és megdolgozták, „gyúrták”, tömörítették.

Az anyagot – melyet az űrkutatásnak köszönhetünk – CPM T 440 V jelöléssel látták el. Ez olyan kemény és tartós anyag, hogy belőle még vékony lapként sem lehet sablonos sajtolással késnek valót kinyomni. Megmunkálása kézzel lehetetlen. Csak különleges gépekkel, lézervágóval és ipari gyémántfejekkel ellátott forgácsoló szerszámokkal lehet vele „bírni”. Természetesen az ilyen módon készülő kések a megmunkálási nehézségek és komoly energia- és géphasználat miatt nagyon drágák.

Ettől már csak egy, de sokkal jobb acélt sikerült az amerikai cégnek előállítania, mégpedig a CPM 420V-t. Ebben az új, minden eddigieknél jobb acélban már 2,32% szén, 14,04% króm, 1,2% molybdén, és 9,1% vanádium lett összesűrítve.

CPM T 440 V jelölés a kés fokában, lézerrel készült

Az acélok hôkezelés szempontjából lényeges tulajdonságai, egyszóval az acél edzésének fogalma

A modern acél edzése különböző, mérhető hőkezelések sorozata. Célja, hogy martenzitessé, keménnyé, kopásállóvá tegyük a pengénket. Amint már tárgyaltuk, a felmelegítés hatására a szén karbidjai „szétfolynak”. A hirtelen lehűtéssel meggátoljuk, hogy ezek a karbidok „visszafollyanak”. Az edzés általában négy lépcsőből állhat, de lehet kevesebb és több is. Az acélt – minőségének megfelelően – 800 és 1100 °C fokra melegítik. Minden jelölt-, tehát ismert acélnak megadják az edzési folyamatoknál használatos hőfokát, időegységet, hogy meddig kell hevíteni, illetve hűteni.

Vegyük a sokat emlegetett és sokak által szívesen használt amerikai jelzésû 440 C acél edzési folyamatát

1. Előmelegítés 2 percig 400 °C-on.

2. Hőtartás 8 percig 1050 °C-on.

3. A fenti 10 perc eltelte után 50-60 °C-os olajban hagyjuk lehűlni

(Ekkor még az acél rideg) VADÁSZKÉSEK

33

A VADÁSZKÉS ANYAGA A Z ACÉL

Anyagszám

DIN szám

Amerikai megnevezés

Carbon/Szén C

Mangán Mn

Szilícium Si

Króm Cr

Molybdän Mo

Vanádium V

Német, magasötvözetű acélok 1.4034

X40Cr13

420

0,40

1,00

1,00

13

-

-

1.4110

X55CrMo14

440A

0,55

1,00

1,00

14

0,55

-

1.4116

X45CrMoV15

-

0,45

1,00

1,00

15

0,50

-

1.4112

X90CrMoV18

440B

0,90

1,00

1,00

18

1,00

0,10

1.4125

X105CrMoV17

440C

1,05

1,00

1,00

17

0,60

-

1.4111

X110CrMoV15

-

1,10

1,00

1,00

15

0,50

0,12

1.2379

X155CrVMo121

D2

1,55

0,30

0,25

12

0,70

1,00

1.2842

90MnV8

O1

0,90

2,00

0,25

0,35

-

0,10

ATS34/154 CM

1,00

0,40

0,15

13,60

3,50

-

W-1

1,00

0,35

-

-

-

-

A-2

1,00

-

-

5,00

1,00

-

19C27

0,95

0,65,

0,40

13,50

-

-

12C27

0,60

0,40

0,40

13,50

-

-

13C26

0,65

0,65

0,40

13,50

-

-

0,75

-

-

14,00

0,20

-

2,20

0,50

-

17,50

0,50

5,75

1,20

-

-

12,00

1,40

1,70

UHB Elmax

1,70

0,30

0,40

17,00

1,00

3,00

RWL 34

1,05

0,50

0,50

14,00

-

-

CPM 420 V

2,32

-

-

14,50

1,01

8,88

PMC 27

0,60

0,50

0,50

32,00

-

-

1,90

2,00

2,00

32,00

1,05

-

Amerikai acélok

Svéd acélok

Japán acél AUS8 Porkohászati acélok

Kobalt

Wolfram

CPM-T-440V CPA-HI-TUFF

Stellite 6-K

2,50

60,00

Táblázat az acélok összetételéről

34

VADÁSZKÉSEK

5,50

A VADÁSZKÉS ANYAGA A Z ACÉL

Hűtő közeg lehet: A levegő: lassú lehűlés

A víz: oxidáció Az olaj: optimális

Fesztelenítés céljából, újból felmelegítjük kb. 200 °C-ra, és hagyjuk a levegőn teljesen kihűlni. Ekkor lágyul vissza az acél.

(Borotva késeket és zsilettpengét mínusz 50 °C-on hűtenek, levegő befújásával, de tudunk olyanról is, hogy mínusz 270 °C-ot használnak.)

A készítők között ismert és nagyhírű Costom Knife Maker LOVELESS, aki Amerikában a késkészítés nagymestere, a következőket „szellőztette” az általa titokban tartott edzési folyamatról, amelyet a nagyon kemény 154 CM jelzésű acélnál használt: „A vákuumkályhában 30 percig 1080 Celsius-fokon tartjuk a munkadarabokat, majd mínusz 160 Celsius-fokra hűtjük. Utána kétszer két órán át 500 °C-ra melegítjük, miközben hagyjuk lehűlni szobahőmérsékletre.

Az így edzett acél 61,9-62,5 HRC Rockwell keménységű, amely a maximumot jelenti ennél az acélfajtánál.”

Az edzőkemencéből kivett és hirtelen lehűtött penge keménysége elérheti a 67 HRC Rockwell keménységet is, de ez az acél késkészítésre használhatatlan.

Az ötvözőelemek hatása az acél hőkezelésekor végbemenő folyamatokra: Az ötvözőelemek a vas (Fe) kritikus átalakulási hőmérsékleteit megváltoztatják. Az acélok hőkezelésekor ezt figyelembe kell venni. Ezen kívül az ausztenitképtődés sebességét hevítéskor az ötvözők erősen befolyásolják, a perlitnek ausztenitté való átalakulását lelassítják. Az ötvözőelemeknek a kritikus lehűlési hőmérsékletre gyakorolt hatása is számottevő. A hőkezelések szempontjából igen fontos az acél átedzhetősége, hogy milyen mélységben, átmérőben edződik meg az acél. Az acélok átedzhetőségét kritikus lehűlési sebességük határozza mag, amely függ a kémiai összetételtől és a szemcsenagyságtól. Az ötvözőelemek többsége a kritikus lehűlési sebességet csökkenti, így nő az átedzhetőség.

Az acélok keménysége A lágyított, képlékeny hidegalakításra, illetve forgácsolásra szánt termékek esetében a kis, illetve a mérsékelt keménység elérése a lényeges. Tehát a megengedhető maximális keménységet, illetve keménység-intervallumot írnak elő. Edzett termékeknél a kopásállóság, éltartósság stb., miatt nagy keménység szükséges. Ezért az elérendő minimális keménység az előírás.

Nemesített alkatrészek megfelelő szilárdságát és törékenységgel szembeni ellenállását együttesen közepes szilárdsággal lehet biztosítani. Keménységméréssel történő minősítés esetén közepes nagyságú keménység-intervallumot írnak elő. A keménység alapján átszámítható táblázat segítségével a szilárdság becsülhető.

Keménységmérô módszerek

• HB brinell keménység: a lágy, vagy közepes keménységű acélok minősítésére szolgál. Ez a mérési forma ma már kevésbé használatos. Lényege, hogy egy 10×10 milliméteres acéldarab alá, amely 100 Brinell keménységű, egy 5 milliméter átmérőjű acélgolyót helyeznek. A rámért ütés hatására mindkét anyagban kis kráter keletkezik, ezek együttes méréséből számítják ki a mérendő anyag keménységét.

VADÁSZKÉSEK

35

A VADÁSZKÉS ANYAGA A Z ACÉL

• HRC rockwell keménység: edzett, illetve nagy szilárdságúra nemesített acélok ellenőrzésére való. Az acél keménységét egy mérhető egységgel szabványosították, ezt nevezzük „Rockwell C” mértékegységnek, röviden HRC-nek.

A mérés úgy történik, hogy a befogott acélra egy 120°-os csúcsszögű, kúpos formájú gyémántot nyomnak 150 kilogrammos (1471 Joule) nyomással az acél felületébe. A gépre szerelt skálán leolvasható a HRC érték. A mérés helyén gombostűfejnyi kráter képződik. A jó késacél 55-60 HRC keménységű.

Egy német cég prospektusaiban nem adja meg az acél anyagát, csak a keménységét Rockwel HRC-ben. Ez a fogás eladhatóbbá tette az amúgy nem túl jó acélú késeket. A vevőket elkábíthatják a magas HRC számok.

Régi mondás, hogy a jó acél még nem jó kés, viszont jó acél nélkül nincs tökéletes kés. Túlzások nélkül állíthatjuk tehát, hogy a penge szíve a jó acél, a kés lelke pedig a jól edzett acél.

• HV vickers keménység: bármilyen keménységű acél vizsgálható vele.

Lokális keménységek meghatározására a legalkalmasabb módszer, például, kérgesített alkatrészek kéregkeménység-eloszlásának meghatározására.

Az acélok szilárdsága illetve alakíthatósága Az acélalkatrészekkel szembeni követelmény, hogy egységnyi keresztmetszetre nézve minél nagyobb terhelést elviseljen, (ide tartozik a kés pengéje is) maradó alakváltozás vagy szakadás nélkül. Tehát minél nagyobb szilárdságúak legyenek. Ugyanakkor követelmény, hogy a szilárdság mellett túlterhelés esetén alakíthatósági tartalékokkal rendelkezzenek, azaz inkább képlékeny alakváltozás, mint szakadás következzen be.

Az acélok szilárdságát a szakítóvizsgálattal meghatározható jellemzőkkel minősítik. A megfelelő szilárdságot a minimálisan elérhető folyáshatár, egyezményes folyáshatár illetve szakítószilárdság előírásaival biztosítják. Az alakíthatóság érdekében pedig a folyáshatár megengedhető maximális értékét, illetve a szakadó nyúlás és a kontrakció minimálisan elérendő értékét írják elő.

Az acélok ridegtöréssel szembeni biztonsága Az acélok megfelelő terhelhetősége (szilárdsága) mellett fontos az is, hogy szélsőséges környezeti hatások esetén (nagy hideg, nagy sebességű igénybevétel illetve kedvezőtlen feszültségállapot, pl. bemetszés jelenlétében) se forduljon elő ridegtörés.

Az acélok tulajdonságait meghatározó tényezôk

Az acélok tulajdonságait kémiai összetételük és hőkezelési állapotuk (kristályszerkezetük) továbbá a gyártástechnológiából adódó belső feszültségek, tehát feszültségállapotuk szabja meg.

• a kémiai összetétel: Az acélok kémiai összetételét az acélgyártáskor szabják meg (igény szerinti ötvözés, szennyezők minimalizálása.) Termokémikus hőkezelések esetén (pl. betétedzés, nitridálás stb.) az alkatrész felületi rétege diffúziós módón dúsítható, ezzel olyan alkatrészek gyárthatók, melyek magja és kérge eltérő kémiai összetételű, tehát merőben eltérő tulajdonságú lehet.

36

VADÁSZKÉSEK

A VADÁSZKÉS ANYAGA A Z ACÉL

• a hőkezelési állapot: Az acélok hőkezelési állapotát adott kémiai összetétel esetén a kohászati megalakító technológiák (hengerlés és kovácsolás) és a tudatosan alkalmazott hőkezelési eljárások alakítják ki.

Az acélok hôkezelési állapotának kialakulásában a következô folyamatok játszanak döntô szerepet

• az allotróp átalakulás: Az acélok zöme átalakulást mutat, azaz kémiai összetételtől függően 700–900 °C alatt más kristályszerkezetű (alfavas) mind e fölött (gammavas). Az alfa és gamma módusulatok az alkotókat különböző mértékben oldják. Például a gammavas nagymértékben oldja a karbont, míg az alfavas igen kis mértékben. Ezért ha az alfa állapotba hevítjük az anyagot, majd visszahűtjük, a következő esetek állnak fenn: Lassú hűtés esetén visszaáll az egyensúlyi állapot, tehát az acél lágy marad. Gyors hűtés esetén a gamma-alfa átalakulás végbemegy ugyan, de a karbon nem tud kiválni, ezért karbonban túltelített alfavas jön létre, mely nagy keménységű, rideg, úgynevezett martenzites szerkezetű. Ez az edzés lényege, és nem az egyensúlyi állapot létrehozása. Az, hogy a folyamathoz milyen gyors hűtés szükséges, az acél kémiai összetételétől függ. Ötvözetlen acélok esetén még kisméretű daraboknál is vízhűtés szükséges, ötvözött acéloknál elég lehet az olajhűtés, erősen ötvözött acélok akár légedzésűek is lehetnek. Ha az edzett, vagy részlegesen edzett acélt újra gamma állapotra hevítjük (ausztenites állapot), az edzés hatása megszűnik, tehát az újabb lehűtés szabályozásával hozható létre lágy, vagy kemény állapot. Megállapítható tehát, hogy az allotróp átalakulás kihasználásával a hevítés-hűtési hőciklusokkal (hőkezelésekkel, megalakítással) a legkülönbözőbb állapotok hozhatók létre.

• megeresztés, kilágyulás: Az acélok nem egyensúlyi – edzett vagy részlegesen edzett – állapota 250–680 °C intervallumra hevítve fokozatosan egyensúlyi irányba változik, tehát keménysége csökken, alakíthatósága nő, ridegségéből veszít, stb. Ez a megeresztődés, illetve a kilágyulás folyamata.

• az újrakristályosdás: Az acélok hidegalakítása a szemcséket deformálja, az alakítási keményedést hoz létre. Az alakulási keménység lágyítással megszüntethető. Kb. 400-650 °C-ra hevítve az alakított szemcsék rovására új, alakítatlan szemcsék jönnek létre. A kialakuló szemcseméret határozza mag a tulajdonságokat. A szemcseméret az alakítás mértékétől, a hevítés hőmérsékletétől és idejétől függ.

• a feszültségrelaxáció: Az acélok feszültségállapota (sajátfeszültségük) hevítés és hőntartás esetén a feszültségrelaxáció miatt megváltozik. A feszültség okozta rugalmas alakváltozás az idő folyamán maradandó alakváltozássá alakul, mégpedig annál gyorsabban, minél nagyobb a hőmérséklet.

A feszültségrelaxáció miatt a saját feszültségek mérséklődnek, ez az alapja a feszültségcsökkentő hőkezelésnek.

• a feszültségállapot: Az acél alkatrészeket terhelő sajátfeszültségek a gyártástechnológia alatt alakulnak ki. A hely függvényében változó hevítési és hűtési ciklusok, okozta eltérő hőtágulás, a hely függvényében eltérő alakítottság, stb., miatt. A makroszkopikus sajátfeszültségek a test távoli pontjai között egyensúlyt tartanak. A feszültségmentesítés az egyensúlyt megbonthatja, ezért vetemedéssel is járhat. A mikroszkopikus saját feszültségek a szemcseméreteken belüli feszültségek. Feszültségmentesítésük keménységcsökkenéssel jár.

VADÁSZKÉSEK

37

A VADÁSZKÉS ANYAGA A Z ACÉL

• Ép rács • Kis szilárdság • Ötvözőt old

LKK gammavas

Lassú hűtés

Az allotróp átalakulás Gyors

Edzés

hőnérséklete

Lág y

ítás

hűtés

tés

ví He

FKK alfavas

Az allotróp átalakulás és az ötvöző oldhatósága

és szt

Me

re ge

• Ép rács • Kis szilárdság • Ötvözőt nem old

• Torzult rács • Nagy szilárdság • Ötvözőt old – túltelítés Az a- és a g-vas atomjai az átalakulási hőmérséklet fölött, illetve alatt, más geometriai rendben helyezkednek el.

Ennek következtében más mennyiségű idegen atom ékelődhet a rácsba anélkül, hogy a rács torzulna.

A torzult rácsokból felépülő anyag – a saját belső feszültsége miatt – nagy szilárdságot mutat, és rideggé válik.

Az átalakuláskor a térfogat is megváltozik, a g-vas fajtérfogata kisebb, mint az a-vasé, vagyis a hűlés során az átalakuláskor a darabok térfogata megnő. A gyorsan hűtött darabot az átalakulási hőmérséklet alá hevítve szilárdsága csökken, szívóssága nő.

Amióta feltalálták az elektromos kemencét, azóta van nagytisztaságú acél.

Kis kitérőnket követően térjünk vissza az anyagok vizsgálatához! A korábban elmondottakat követően eljutottunk a „vízválasztónak” nevezett folyamatig, amely nem egyéb, mint az eddig viszonylag puha vas acéllá edzése. Mi történik itt, illetve hogyan történik a késanyag edzése?

Ehhez a témához még a legkiválóbb mesterek is csak félve nyúlnak. Én is csupán a szakmai leírásokra szorítkozom. A kés „lelke” a jól edzett penge, ezért a munkafolyamatra csak olyan ember vállalkozzék, aki érti is a dolgát!

A kés anyaga az edzés közben – főleg a hirtelen lehűtésnél – a benne „dúló” erőktől „dolgozik”. Gyártásnál, hengerlésnél rosszul sikerült acéldarabok ilyenkor meggörbülnek, csavarodnak, és nem egyszer hangosan csengve elpattannak. Az ilyen pengét ki kell válogatni, és el kell dobni a hulladékvas közé.

Nem szabad tovább dolgozni rajta, még kézbe venni is felesleges. Ezekből soha nem lesz jó kés, mert hamarosan el fog törni, vagy egy darab kitörik belőle.Az első, amit késvásárláskor megnézünk, hogy a penge a nyélhez viszonyítva egyenes-e, nincs-e benne görbeség vagy hullámos vonal. A lelkiismeretlen, csak profitra törekedő gyártó nem dobja ki a „meghúzódott” pengét. Esetleg kicsit megkalapálják, és ha ezt kibírja, tovább dolgoznak rajta, majd jó minőségű áruként megpróbálják eladni.

Az edzés fontos folyamata ezzel lezárult. Sajnos, a rosszul megválasztott vagy nem elég gondos hőkezeléssel el lehet rontani a legjobb anyagú acélt is. De egy gyengébb acélt hozzáértéssel és odafigyeléssel fel lehet „hozni”, használhatóvá lehet tenni. Ezért tapasztalhatjuk, hogy két késnek – egyforma anyagmegjelölések esetén is – mintha különböző lenne az anyaga. E jelenséget

38

VADÁSZKÉSEK

A VADÁSZKÉS ANYAGA A Z ACÉL

az élezésnél és a használatnál vesszük észre. A modern acélokat kovácstűzben már nem lehet edzeni.

A „leedzett” pengén nagyobb munkát már nem végeznek. A szegecsek helyeit felfúrták, az él kiképzése megtörtént, csak előpolírozni kell az ujjvédő helyén és a pengén. Ezután kerül rá az ujjvédő, a nyelet lezáró fémrész és a nyél anyaga.

A gondos készítő mindjárt az edzés után szúrópróba-szerűen ellenőrzi a még félig késztermék anyagának keménységét.

Az él vonala és milyensége nagyban függ a penge formájától, valamint az él kiképzésétől. Az éltartósság viszont az acélminőség és az edzés függvénye.

Nagyon jó megoldás, amit svédországi késkovácsok fejlesztettek ki: középen egy rendkívül kemény, „sűrű” zsilettpenge acélra kovácsolják rá kétoldalt a rugalmas, de puhább acélt. Ezzel borotvaélességet és nagyfokú rugalmasságot értek el. De természetesen ezzel a jó pengével sem szabad medence- vagy szegycsontot vágni, mert hamar „fűrészes” lesz az éle. A nagytisztaságú „északi”, értsd svédacélok azért olyan jó minőségűek, mert az előállításuknál faszenet használnak.

Ezáltal nem tud az acél kénnel és foszforral feldúsulni, mert a faszénben nincs kén, amely az acélnál „vörös” törékenységet okoz. A késkészítő kovácsok mindig úttörők voltak, sok új anyagot, acélötvözetet találtak fel. Így nem véletlen, hogy a hagyományos anyagok mellett minden elképzelhető, a természetben előforduló, sokak által nem is ismert fémből próbáltak késeket előállítani.

Az egyik ilyen különös anyag a meteorit. Az üstökösként a Földre zuhant, abból még megmaradt, a légtérben elképzelhetetlen gyorsasággal felizzó, talán a legtökéletesebb „edzést” túlélő fémötvözetből is készítettek – nem kevés munkával – késeket. Érdekes az itt bemutatott kés anyagának rajzolata: mintha hatalmas kristályból metszették volna ki ezt a nem mindennapi pengét.

Egy másik anyaggal is próbálkoztak a modernkori késkészítők, hogy kést készítsenek belőle. És láss csodát, sikerült is két különböző anyagot találniuk. Az egyik a kerámia, erről majd bővebben a bicskáknál szólok. A másik – talán a legmodernebb fém, amit az utóbbi években „feltaláltak” – a porkohászati úton előállított Stellite 6-K. Ha jól megnézzük a táblázatban az összetételét, hamar rájövünk, hogy hiányzik belőle a vas, tehát nem is lesz belőle acél. Az anyag 60%-át kobalt, 32,5%át króm adja, a többit a jó acélhoz szükséges anyagok keveréke.

Meglepő, hogy a Stellite 6-K csak 45-47 HRC keménységű, ennek ellenére hagyományos szerszámokkal lehetetlen megmunkálni, csak a mindenre elszánt késkovácsoknak sikerült belőle éles eszközt készíteniük.

Itt ismét elérkeztünk egy kérdéshez, amirôl feltétlenül szükséges beszélnünk

Ahhoz, hogy tartós élet kapjunk, nagyon kemény – jobban mondva szívós – alapanyagokat kell felhasználunk. Minél nehezebb egy élet technikailag előállítani, annál nehezebb ezt az élet kicsorbítani, elkoptatni. Ezen múlik egy kés tartóssága, amely mindenki által támasztott kritérium. A lelkiismeretes késkészítő ennek elérésére törekszik.

Ahhoz, hogy egy ilyen szuperéles kést kapjunk, meg kell fizetnünk a nagyon drága anyagokat, a felhasznált villamos energiát és nem utolsó sorban azt a sok kézimunkát, amit lelkes, nem ritkán fanatikus mesterek áldoznak egy-egy pengére, számtalan órán, napon, heteken keresztül.

Természetesen felfogás kérdése, hogy egy kést mikor nevezünk élesnek, és hogy az él megfelel-e a megrendelőnek vagy tulajdonosnak. Az is kérdés még, hogy a kés használója hány vadat akar egy nap alatt, fenés és élezés nélkül zsigeVADÁSZKÉSEK

39

A VADÁSZKÉS ANYAGA A Z ACÉL

Meteoritból készült kés mammutagyar nyéllel DNC / Tumpek Ferenc munkája

40

relni. Egy hivatásos vadász munkájához hozzátartozik, hogy naponta 5-10 elejtett vaddisznót is zsigerelnie kell a vaddisznóhajtás estélyén. Természetesen ehhez a munkához kell a jó kés. Ezek után felvetődik a kérdés, érdemes- e jelentős összeget kiadni egy „jobb” késért?

A választ mindenkinek magának kell megfogalmaznia, mindenesetre nagyszerű érzés a munkának a jó „szerszám” tudatában nekiállni. Hát még ha „szakavatott” szemek sokasága is követi a kés- és a kéz minden mozdulatát! Ilyenkor nem szabad egy rossz élű eszközzel munkához látni, bántaná az ember hiúságát, ha valaki epés megjegyzéseket tenne, mert „szakértő” mindig akad, fölös számban. Már ezért is érdemes egy jó késért „minden pénzt” megadni. De félre a tréfával! A kés nálunk, vadászoknál a felszerelés nélkülözhetetlen része. Hogy hányszor használjuk naponta, arra nem is gondolunk. A lényeg, hogy amikor szükségünk van rá, ott legyen az ember oldalán, keze ügyében, és ami a legfontosabb: mindig élesen!

VADÁSZKÉSEK

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS A Z UJJVÉDŐ

42

VADÁSZKÉSEK

DAMASZT ACÉLOK Erről nemcsak egy rövidke fejezetet, hanem egy egész könyvet lehetne, és kellene írni. Már az elnevezése is titokzatos, homályos, elvész a múlt ismeretlenségében. Még azt sem tudjuk igazán, hogy melyik megnevezés az igazi: damaszk- vagy damaszt acél, vagy tán a damaszkuszi acél? Annak ellenére, hogy a „damaszk acél” vagy a „damaszt acél” vagy akár a „damaszkuszi acél”nak nevezzük, közismert megjelölése egy acélfajtának, mégsem jelenti pontosan, hogy honnan származik, mi az összetétele, hogy is néz ki, melyek a tulajdonságai, mikor és hogyan állították elő. Mégis ezt a fajta acélt ismerték már az ókorban és a bronzkorban. Előállították a világ különböző pontjain, függetlenül egymástól. Ismerték a vikingek, rómaiak, indiaiak, malájok és a japánok is. Ez a fajta acél ezerféle keverésben, mintázatban, kivitelben található. Mindenféle szabványosítás nélkül állítják elő még ma is kísérletező kedvű kovácsok.

A „damaszkuszi acél” elnevezést talán onnan kaphatta, hogy itt, Damaszkuszban találkoztak először a nyugatról jött, európai emberek ezzel az acélfajtával. Jellegzetessége és előállítási folyamata arra utal, hogy az anyag felületén látható minták, hullámok, csavarodások, kusza vonalak (savval való rövid maratás után) az anyag belsejében folytatódnak, adják szerkezetének képét. Az acél két- vagy több, különböző fajtájú és minőségű acéllemez ös�szekovácsolásából születik, úgy, hogy előbb egy tömböt kovácsolnak a lapokból, majd ezt a tömböt félbevágva, egymásra hajtogatva újra összekovácsolják. A lapokat olyan hőfokra kell felmelegíteni, hogy az közel legyen az olvadásponthoz. Ekkor kell az úgynevezett „kovácshegesztéssel” a lapokat egy tömbbé kovácsolni. Ez nagy szakértelmet kíván, mert a különböző minőségű acéllemezek, különböző hőfokon olvadnak. Ha túlmelegítik őket, akkor elégnek, szétmállanak a kalapács alatt. Viszont, ha nem eléggé melegítik fel őket, akkor nem „ragadnak össze”, azaz nem jön létre a kovácshegesztés ismert folyamata. Természetesen a felületen látható mintázatból nem lehet megmondani, hogy az anyag elég alkalmas-e éltartó késpenge előállítására.

A magyar szakirodalom a régi elnevezések között, mint „dömöckölt” kardpengeként említi, amely nagyon találó és képies megjelölés.

Mesteri anyagismerettel rendelkező kovácsok készítették a gyönyörű mintázatú és kemény damaszkuszi kardokat. Az így előállított pengék a küzdelVADÁSZKÉSEK

43

DAMASZT ACÉLOK

mekben különösen szívósnak bizonyultak. A keresztesek korában a damaszkuszi kardok és páncélzat a csodálat tárgyai voltak a keresztesek részéről, mert az európai kovácsok nem tudták előállítani, és kihívást jelentettek a számukra.

A párizsi pénzverde fémelemzője, Jean Robert Breant ismerte fel először 1821-ben a damaszkuszi acélok metallurgiai tulajdonságát: azt, hogy keménységét, szívósságát és mintázott felületét magas széntartalmának köszönheti.

Breant a damaszkuszi acél világos területeit cementált acélnak, a sötétebb részeket csak acélnak nevezte. A damaszkuszi pengék legkorábbi leírása időszámításunk utáni 540-ből származik, de valószínű, hogy már Nagy Sándor korában (i.e. 320 körül) is készítették. A damaszkuszinak nevezett acél kezdetben valószínűleg nem Damaszkuszban készült. Az idők homályából ezt már nehéz kideríteni, de elképzelhető, és minden adat erre utal, hogy az emberi kultúra a Tigris és az Eufrátesz vidékéről származik. Azt tudjuk a római kori feljegyzésekből, hogy Diocletianus császár Damaszkuszban „fegyvergyárakat” tartott fenn i.u. 284–305-ig. Feltételezhető, hogy ez a tevékenység folytatódott hos�szú évszázadokon keresztül, mert a következő feljegyzés 1401-ből származik, amikor az afgán-mongol származású Timur az év tavaszán hordáival elfoglalja a várost. Mindenkit lemészárolnak, kivéve a fegyverkovácsokat és azok családtagjait, akiket aztán „háborús zsákmányként” Szamarkandba hurcolnak, hogy ott dolgozzanak tovább.

A Közép-Keleten még ma is „fulat-” vagy „bulat”-ként ismerik a damaszkuszi acélt A „damasz” arab szó, folyóst vagy inkább hullámost jelent.

Vannak damaszt acélok, amelyek – a perzsaszőnyegekhez hasonlóan – az előállításuk vidékének megfelelő neveket kaptak: „Kara-Taban”, „KaraKhoraszan”, vagy „Hindi”. Mindenesetre a damasztacélt előállító kovácsok szerint a hatszor hajtogatott anyagdarabok a legjobb minőségűek, a további hajtogatások már csak „a szemnek” tetszetős felületet mutatnak, a minőség már nem változik lényegesen. Itt mellékelek egy kis táblázatot, amelyben utána lehet számolni, hogy a hajtogatások után, mennyi a rétegek száma: Kiindulás

9 lap

Tizedik

4.608 lap

Második

18 lap

Tizenegyedik

9.216 lap

Harmadik

36 lap

Tizenkettedik

18.432 lap

Negyedik

72 lap

Tizenharmadik

36.864 lap

Ötödik

144 lap

Tizennegyedik

73.728 lap

Hatodik

288 lap

Tizenötödik

147.456 lap

Hetedik

576 lap

Tizenhatodik

294.912 lap

Nyolcadik

1.152 lap

Tizenhetedik

589.824 lap

Kilencedik

2.304 lap

Tizennyolcadik

1.179.648 lap

Kevesen tudják, hogy kétféle – damaszkuszi – vagy damaszt acél létezik, amit különbözőképpen állítanak elő, és egyik sem származik igazán Damaszkuszból. Ezért röviden áttekintjük mindkét gyártási folyamatot

44

VADÁSZKÉSEK

DAMASZT ACÉLOK

Orientális damaszt pengéjű kindzsál

VADÁSZKÉSEK

45

DAMASZT ACÉLOK

Valószínûleg a régebbi „wootz” (ejtsd: vutc) Indiából származik

Wootz acélból készült perzsa és indiai kések, tőrök

46

Lényege, hogy olvasztással állították elő. Mint minden más acélgyártási folyamat, a wootz gyártása is magában foglalja az oxigén kivonását a vasércből, amely tulajdonképpen vasoxid. Ez után a redukált vashoz szenet adtak 1,5–2,0%-ban, ami azt erőssé, acéllá tette. A szenet faszénből, vagy falevelekből nyerték. A vasérc-faszén keveréket kőből készült kohóban 1330-1340 ˚Cra hevítették (fújtató segítségével). A vasércből az oxigént a faszén szenével való reakció vonta ki. A keverék széntartalomtól függően lett nagyon alacsony széntartalmú kovácsoltvas, vagy ha 4%-nál több szenet tartalmaz akkor nyersvas. (Az utóbbit használták az európai kovácsok.)

Az indiai acélkészítők vagy úgy készítették a wootz-ot, hogy a vashoz szenet adtak, vagy úgy, hogy a nyersvasból kivonták a szenet. A gyártás folyamata könnyebben megérthető a kovácsoltvasból készült wootz-nál. A vas redukálásával kapott, rossz minőségű, szivacsos szerkezetű anyagból a szennyeződéseket és zárványokat kovácsolással távolították el. Az így kapott kis fémdarabokat porrá őrölt faszénnel keverték össze és egy 7–8 cm átmérőjű és 15 cm magasságú, lezárt agyagedényben 1340 ˚C-ra hevítették. Ezen a hőmérsékleten a kovácsoltvas még szilárd. A kristályai lapcentrált kockák, amelyek a vasatomok közötti hézagokban szénatomokat képesek felvenni. Így a szén fokozatosan diffundált a vasban s egy manapság ausztenit-nek nevezett szilárd oldatot képez. A szén hozzáadása csökkentette a fém olvadáspontját. Amikor a kovácsoltvas darabok felületén fehér réteg kezd kialakulni, az olvadt anyag a té-

VADÁSZKÉSEK

DAMASZT ACÉLOK

gely megrázásakor hallhatóan tocsogó hangot adott. Ez jelezte, hogy a vasban nagyobb mennyiségű szén oldódott fel. A tégelyt ekkor nagyon lassan hűteni kezdték, gyakran napokig. A fokozatos lehűlés következtében az 1,5–2%-nyi szén igen egyenletesen oszlott el az acélban. Amikor a fém hőmérséklete kb.

1000 ˚C alá esett, a szén egy része (ugyan kiolvadt) kivált, mivel az ausztenit karbonoldó képessége a hőmérséklet csökkenésével kisebb lett, s az austenit szemcsék körül cementit-vaskarbid (Fe3C) hálót alkotott. Mivel a lassú lehűlés következtében a szemcsék viszonylag nagyra növekedtek, a cementit háló durva volt. Végül is ez a durva hálózat alkotta az olvasztott wootz pengék felületi mintázatát. A cementitnek azonban bizonyos negatív tulajdonságai is vannak. Szobahőmérsékleten rendkívül rideg. A hálós szerkezet a ridegséget még fokozhatta volna, hiszen az a repedések terjedésének utat biztosíthat.

A wootz kardok mégsem ridegek, éppen ellenkezőleg, szívósak voltak. De csak a megmunkálás után lettek szívósak, amikor a cementit hálózatot alapos kovácsolással feltörték. A damaszkuszi acélokat nyilván eléggé alacsony hőmérsékleten kovácsolták pengévé. A középkori kovács nem tudta pontosan mérni a kemence, vagy a kovácstűz hőmérsékletét, ezért az izzó fém színét használta fel támpontként. A jellegzetes kovácsolási tartomány az acélok esetében a narancsizzástól (900 ˚C) fehérizzásig (1200 ˚C) a terjedt, de a wootz-ot, úgy tűnik a sokkal alacsonyabb vérvörös izzás (650 ˚C) és a cseresznyeizzás (850 ˚C) között kovácsolták. Magasabb hőmérséklet újra feloldotta volna a cementitet az ausztenitben. Másfelől a wootz pogácsának 850 ˚C alatt történő kovácsolása gömbszerű részecskékre törte fel a folyamatos cementit hálózatot. A karbidszemcsék még mindig ellátták az acél megerősítésének a feladatát, de miután már nem alkottak folyamatos hálózatot, a fém nem volt rideg.

Az európai kovácsoknak valószínűleg ezért volt olyan sok bajuk a damaszkuszi pengék készítésével – még akkor is, ha importált wootz-cal dolgoztak – mert megszokták, hogy alacsony széntartalmú, magasabb olvadáspontú acélokat kovácsoljanak, formáljanak. Ezért ezt az indiai acélt is fehér izzásban próbálták kovácsolni, amitől az részben megolvadt. Az ilyen erőfeszítéseknek az eredményeit írja le Breant, aki megfigyelte, hogy „a fehérizzásban (a damszkuszi acél) elmállik a kalapács alatt”.

A kovácsolás után a damaszkuszi pengéket rendszeresen hőkezeléssel edzették. Ezt a fajta acélt úgy edzik, hogy 720 ˚C fölé melegítik (ez az a hőmérséklet, amelynél a tércentrált ferrit elkezd lapcentrált ausztenitté alakulni). Majd vízbe, vagy más folyadékba mártva gyorsan lehűtik. Az ultranagy széntartalmú acélokat lassan hűtik le, az ausztenites állapotból az ausztenit – akárcsak a wootz készítésekor – perlitté alakul át. Ha azonban az acélt fürdőben gyorsan lehűtik, az ausztenit nem alakul perlitté. A kristályok tércentrálttá válnak és kocka alakúból tetragonálissá, torzulnak, mivel a szénatomoknak nincs idejük kiválni a rácsból, így azokat eltorzítják. Ez a martenzitnek nevezett szerkezet az erőteljes rácstorzulás miatt nagyon kemény. Ez a fajta acél volt a cél.

Az „igazi”damszkuszi penge A második, talán „igazi”, s általunk damszkuszi acélnak ismert penge előállítási folyamata, amikor különböző minőségű, keménységű lapocskákból, acéldarabokból (hulladék vasból) tömböket kovácsolással-, tűzhegesztési eljárással olvasztanak össze. Az egyes anyagok nagyobb részei megmaradnak, tulajdonságaikat részben megtartják, illetve egymás hiányosságait kiegészítik.

Felületükön jól látható az anyag belsejét alkotó részletesség. Igaz, nem folyik VADÁSZKÉSEK

47

DAMASZT ACÉLOK

úgy össze, mint a wootz-ban, ezért valószínűleg nem is olyan szívósak, de közelébe ér már, és minőségben messze felülmúlja az egyszerű nyersacél keménységét. A damaszt acél készítése viszonylag egyszerű, de nagy hozzáértést és tapasztalatot igényel, ezért csak sok kísérletezés után láttak napvilágot a különböző mintázatú, szép felületű pengék.

A modern metallurgiai elméletek szerint általában is igaz, hogy a legkeményebb és legszívósabb acélok szemcséi, s alkotórészei a legfinomabb eloszlásúak.

Ironikusnak látszik, de igaz lehet, hogy a damszkuszi kardok közül azok voltak a legjobbak, amelyekről hiányzott a jellegzetes damaszt mintázat.

A damaszt acél elterjedése lényegében fedi az iszlám hódítások területét. Az első leletek Perzsiából és a Kaukázus területéről származnak, ahol a szarmatán ősi perzsa nomád törzsek a római korban készítették. Ezen törzsek kovácsai különösen tapasztaltak voltak a damaszkuszi acél előállításában.

Damaszt pengék 500×-os nagyításban

A kovácsok nemcsak a múltban, de ma is tudnak valami olyasmit, ami irigylésre méltó. És itt álljunk meg. Állítsuk meg az idők kerekét, hogy közelebbről ismerjük meg azt a fontos személyt, aki a fegyvereket készítette: a fegyverkovácsot.

Fegyverkovácsok A kovácsok személye a kezdeti vaskor óta kiemelkedett a többi emberek közül. Ők voltak azok, akik a varázslók és a sámánok mellett – vagy talán maguk is azok voltak – többet tudtak valamiről, amiről az egyszerű embereknek fogalmuk sem volt. A tűzzel, amelyet az ősember istenként imádott (és nem így vagyunk még mi is vele, ha a tábortüzet körülülve órákig tudunk az izzó zsarátnokba bámulni, és a múltban elrévedni) úgy bánt, hogy az a csodák közé tartozott akkoriban. Már a munkahelye is titokzatosnak tűnt. A hozzá nem értők szemében félelmetes volt az a ténykedés, amikor az első vasdarabokat maguk olvasztották ki sötét-viharos éjszakákon, hegyek tetején vagy szakadékok mélyén (mert felhasználták az erős szelet, amely a vasércdarabok köré halmozott faszenet oly magas hőfokra hevítette, hogy az ércből a vas olvadni kezdett).

Mai damasztkovács munka közben 

48

VADÁSZKÉSEK

DAMASZT ACÉLOK

VADÁSZKÉSEK

49

DAMASZT ACÉLOK

Az ókor babonás, viszonylag kevés ismerettel rendelkező, tudatlan embere félt attól, amit nem ismert. (Ma is így vagyunk ezzel?!) Hallva a kovácsok titokzatos, érthetetlen szavainak sorát, verssé, rigmussá összefolyó mormolását, mellé a vízbe mártott forró vas sistergését, érezve annak kénes szagát, biztosan elátkozott szellemekkel társalgó, különleges lénynek tartotta őket. Az érthetetlen rigmusok mormolása nem más volt, mint az esetleg világot látott apáktól, nagyapáktól tanult versek, rigmusok, amelyek az időmérést voltak hivatottak helyettesíteni: azt, hogy az izzó vasat milyen hosszan lehet a hűtővízben tartani, hogy megfelelő keménységűre edződjön.

Vagy lássunk egy másik különlegességet, melyet annak idején akár különcségnek lehetett felfogni, és Wieland, legendás, germán kovácsmester „rovására” írnak: a nem megfelelő keménységűre sikerült kard acélját apró forgácsokká reszelte szét. Ezeket, az acélforgácsokat belesütötte egy kenyérbe. A kenyeret apróra vágva megetette a tyúkokkal. Másnap a tyúkok által megemésztett szó szerinti „végterméket” összeszedte a kovácsműhelye körül. Ebből összeolvasztotta és kikovácsolta a kardpengét, amely aztán elnyerte nemcsak a megrendelője, de az előállítója tetszését is. Ma már tudjuk – a Museum of English Rual Life, Reading által is bizonyított –, hogy ezzel a módszerrel, a tyúkok emésztőnedveivel kivonta a nemkívánatos anyagokat, salakokat az acélból, és egyben nitrogénnel dúsította azt. Máshol is olvasható, hogy a forró, izzó acéldarabokat tevék, birkák és tehenek ürülékében hűtötték, így dúsítva az acélt különböző olyan anyagokkal, amelyek szükségesek voltak a rugalmasság és keménység biztosításához. Még a huszadik század elején is a jó kardkovácsok marhavérben edzették pengéiket.

A másik titok, amely körüllengedezte a kovácsokat, hogy az általuk készített eszközöket – a kardot és pallost – csakis azért hozták létre, hogy embereket öljenek vele, hasítsanak ketté, fejezzenek le. Ez a tény tette még félelmetesebbé, titokzatosabbá a kovács személyét. Ő volt, aki abban az időben a haladást képviselte, még ha előállított terméke oly félelmetes és szörnyűséges is volt.

Ha pedig mindehhez hozzájárult valamely testi hibája (sánta vagy púpos volt), az különösen kihatott a személye megítélésére: azt is állították róla, hogy az ördöggel cimborál, sötét hatalmak képviselője a Földön. Ha törpének született, és kovács volt, ez egyenesen varázslóvá – a mondák és legendák világába emelte. Biztos, hogy a kovácsok tudtak valami olyat, amit a többi ember nem, és azt titokzatos módon, a sötétben állították elő. Legendák születtek róluk, így a törpének született Elberichről is, akiről az járta, hogy Dietrich von Bern kardjának, az „Eckesax” edzéséhez kilenc ország forrásvizét próbálta végig. Érdekes tudni még, hogy az „Eckesax” kardot Attila, a hunok vezére és fiai sokáig keresték, mert azt remélték, hogy megtalálásával a „Világ uralkodói” lehetnek.

A fent említett germán származású Wieland kovácsmesterről szintúgy legendák születtek, aki Siegfried kardját, a „Balmung”-ot készítette, amivel Siegfried a Niebelung legendában hadakozik, hogy aztán az ármányszövő Hagen keze által haljon meg. Ennek megbosszulásául felesége, Kriemhild, férje kardjával öli meg a gyilkost, és maga is meghal. Vagy ki ne ismerné Artúr király legendás kardját, az „Excalibur”-t, amelyet a varázsló Merlin a márványsziklába ágyazott úgy, hogy annak a markolata látszott csak ki, s amelyet aztán csak Artúr fia tudott kihúzni onnan.

Egy monda szerint a Kaukázus környékéről származó osztjákok a földbe szúrt kardot imádták, mint annyi más ismeretlen törzs, a népvándorlás korában.

Maláj krís 

50

VADÁSZKÉSEK

DAMASZT ACÉLOK

VADÁSZKÉSEK

51

DAMASZT ACÉLOK

Az ókor és a középkor embere a különleges jelzésektől mágikus, varázserővel bíró, védő funkciókat várt el. Közéjük tartozott például a farkas képe. Az ilyen jellel ellátott kardnak földöntúli erőt tulajdonítottak.

Másik fontos tényező volt a kard viselése és hordása. Még a magyar koronázási szertartásnak is egyik mozzanata, hogy nemcsak a szentkorona fejre tétele által lesz valakiből magyar király, hanem miután felövezték Szent István kardjával, az új uralkodó felvágtat a koronázási halomra, ahol a négy égtáj felé jelképes keresztvágásokat végez. E művelettel kinyilvánítja, hogy megvédi országát minden külső ellenségtől. Az európai „kard-kultuszhoz” hasonlóan az Iszlám vallású országokban Mohamed próféta kéthegyű kardjának jele ékesítette a török janicsárok pajzsát és lobogóját.

Távol Európától és Ázsiától, az indonéz szigetvilág fegyvere a szépen kovácsolt, damaszt „kris” (tőr). A monda szerint hét anyagból kellett összekovácsolni, ezek egyike az „égből jött”, a meteoritként Földre hullott maradvány acél, amelynek összegyűjtéséről és felhasználásáról legendák születtek az indonéz mondavilágban.

Az elkészült pengét „Nagá”-nak nevezik, ami kígyót jelent. (Az él vonala hullámos, jelezve a kígyó mozgását). Lám, még ma is – hála a paradicsomi történetnek Ádámról és Éváról – a kígyó, ez a különleges, egyben borzalmas élőlény a mintakép.

A szamurájok lelke Utoljára, de nem utolsónak maradt a japán szamurájok „lelke”. Sok mende– monda, legenda kering a japán kovácsok tudásáról, tapasztalatairól. Az biztos, hogy hónapok, sokszor évek kemény munkája volt szükséges a három kard a „Tachi” az ismertebb „Katana” és a rövid „Wakizashi”előállításához. Ezek – mint tudjuk – különböző hosszúságúak, és egy mester gyártotta le a három pengét, ugyanazzal az eljárással. A szamuráj harcos övébe tűzve egyszerre hordta őket, hogy az adott helyzetnek megfelelően használja azokat.

A szamuráj Japánban megrendíthetetlen alapja volt a feudális katonai arisztokráciának.

Arra nevelték, hogy bármikor, gondolkodás nélkül feláldozza életét a parancs teljesítése közben, hűen szolgálva hűbérurát. Hűsége, szellemi és testi önmegtartóztatása példa nélküli a katonai gyakorlatban. Hite és vallása a Cenbudhizmusban gyökeredzik.

De beszéljünk először a szamurájok különleges erkölcsi felfogásáról, mielőtt a fegyvereire terelnénk a figyelmet.

Nekünk, európaiaknak különösnek tűnik ezeknek a Távol-keleti embereknek már a megjelenése is. Bármily érdekesek is számunkra ezek az emberek, ha közelebbről megismerjük őket, akkor látjuk csak igazán, hogy milyen más a gondolkodásuk, magatartásuk. Ők még ma is együtt élnek a természettel, részének vallják magukat, és sokkal kevesebb földi energiát használnak el, mint az európaiak vagy az amerikaiak.

Egy felmérés kimutatta, hogy a „civilizált” fehér ember a súlyához mérten 40-szer több földi energiát használ fel, annyit, mint egy elefánt, közben csak egy birkáét szabadna.

A japán a 10-szeresét, egy afrikai a 2-szeresét. A japán ember erkölcsi normái egészen mások, mint a mieink. Hitvallásuk a hűségről, erényről, barátságSzamuráj (korabeli grafika) 

52

VADÁSZKÉSEK

DAMASZT ACÉLOK

VADÁSZKÉSEK

53

DAMASZT ACÉLOK

Tanto, japán tőrkés 1492-ből

54

ról és a bosszúról – amely könnyen mehet át vérbosszúba – lényegesen eltér a miénktől.

Erről szól egy kis legenda: „a 47 Ronin harcos története”.

Egy magas rangú hivatalnok, Kira, a neki hozott ajándékokat lefitymálva megsértette az alacsonyabb rangú Asano-t. Asano vérig sértve kardot rántott és rárohant Kira-ra. Kira emberei közbeléptek és lefegyverezték a támadót, majd a magasabb rang jogán Seppuku-ra (mi, európaiak harakiri-nek mondjuk), öngyilkosságra kényszerítették. A felségárulás vádjával öngyilkosságba hajtott Asano meghalt, vagyonát elkobozták, a 47 szamuráj, hű emberei gazda nélkül maradtak.

Negyvenhatan összeszövetkeztek, és bosszút esküdtek Kira ellen. Megvárták, míg Kira egyedül maradt. Ekkor megtámadták, és öngyilkosságra akarták kényszeríteni. Mivel erre ő nem volt hajlandó, ezért azzal a tantó-val (tőrkés), amivel Asano harakirit követett el, leszúrják, fejét levágják, és a templom lépcsőjére helyezték. Ezután önként jelentkeznek. Elítélik őket, és mind a 46-an öngyilkosok lesznek.

Mi, európaiak nehezen tudunk elképzelni hasonló helyzetet.

Hogy a japánoknak mennyire fontos volt a fegyverzetük, az is mutatja, hogy sok magas rangú ember maga készítette el kardjának pengéjét, sokszor hónapokig tartó kemény munkára fogva magát. Időszámításunk kezdete után, 1206-ban Gotoba császár minden hónapban magához kért egy-egy neves fegyverkovácsot, hogy együtt állítsanak elő egy kardpengét. Így készült fel saját kardjának elkészítésére.

VADÁSZKÉSEK

DAMASZT ACÉLOK

Ma ezeket, a kardokat, a Tokyo-i Nemzeti Múzeumban őrzik, nemzeti kincsként.

Egyes becslések szerint jelenleg 3 millió kardpenge létezik, ebből 112 darab nemzeti kincs, és további 3000 a múzeumokban vagy magánszemélyek birtokában van, de nem eladható, és nem vihető ki a szigetországból.

Ezt a kissé hosszadalmasnak tűnő kitérőt azért állítottam össze, hogy megértsük, ha damaszt acélról beszélünk, akkor igazi, régi, kovácsüllőn kézzel előállított kardpengéket, valóban jó, esetenként kifogástalan állapotú damaszt acélt csak Japánban találhatunk.

Az európai és a japán temetkezési szokások között nagy a különbség. Nálunk, Európában, ősidőktől fogva a kardviselő mellé temették fegyvereit is.

A japán szokások megtiltják ezt, a szamuráj „lelkének” tovább kell élnie a fia, esetleg más rokona kezében.

A damaszt acél „szenes” acél, a lapokból vagy huzalokból összekovácsolt penge magas széntartalmú volt mindig, ezért a megtalált és feltárt régi sírokból nálunk előkerülő fegyvertöredékek nagyrészt használhatatlanok. Ha a maradványokat esetleg röntgenfelvételek segítségével megvizsgálták, felismerték, hogy damaszt pengéről van szó. Ezért ha arra akarunk választ kapni, hogy milyen is az igazi damaszt acél, akkor csakis a japán szamuráj-kardok a mérvadók. A japán szamuráj-kard formája és élképzés szempontjából vágásra, és nem az európai vívó-szúró harcmodorra készült. Ilyet csak rossz hollywoodi filmekben mutatnak.

A japán harci technika egy-egy jól elhelyezett vágásra törekedett. Minden mozdulatnak, vágásnak megvan a maga neve, szabálya, szokása. Például a „taitai” vágás a mell alatt vízszintesen elhelyezendő, és kettészeli az embert. A „kokesa” széthasította a fejet, és egyben a bal vállat választotta le a testről. Az „okesa” a jobb válltól a bal csípőig terjedt, stb. A vágások speciális elnevezéséből következik, hogy a szamuráj kardjával csak élő emberi testet „szabadott” vágnia. Ezért a téma ismerői körében szokatlannak tűnt az a II. világháborús propagandafilm, amelyben azzal akarták elrettenteni a nyugati ellenséget,

Rajzok japán kardpengekeresztmetszetekről

VADÁSZKÉSEK

55

DAMASZT ACÉLOK

hogy egy japán tiszt kardjával, a „Katana”-val a géppuska csövét egyetlen suhintással levágta. Mindez a valóságban nem történt, és történhetett meg.

De fogjunk bele egy penge elkészítésének leírásába! Előrebocsátom, hogy a folyamatot leírni könnyebb lesz, mint a sok kézi munkát végigkészíteni, még ha a végeredmény oly nagyszerű is. Nincs még egy kultúra, amelyben az elmúlt 1000 évben oly tisztán és világosan leírták volna, hogyan is készül a fegyver. A szamurájkardok pengéjének kovácsolási mozzanatai, fázisai ismertek.

Edzése, polírozása úgyszintén, annak ellenére, hogy a nagy kovácsmesterek titokban tartották, miként is állítanak elő egy pengét. Szerencsére mindenről feljegyzéseket készítettek, amelyek haláluk után hozzáférhetővé váltak.

Az alapanyagot homokká darált vasércből faszénnel hevített kemencékben olvasztották ki. Egy tűzhely tíz napig égett, és csak nagyon kevés öntöttvasat termelt, amelyet vízben lehűtöttek, majd apróra törtek. A kardkovács a törésfelületek megtekintése alapján maga választotta ki az alapanyagot. Nagyon „válogatós” volt, csak a legapróbb kristályú felületeket dolgozta fel.

Archeológusok ásatásai bizonyítják, hogy Japánban már időszámításunk előtt 300 évvel vasat olvasztottak, és szerszámokkal dolgoztak az anyagon.

A nyersvas előállítására a tatára-rendszert használták, ehhez háromhavi előkészület volt szükséges, és 100 tonna fát használtak fel. Az eredmény 5 tonna körüli, különböző minőségű – 1,4 és 3,4% széntartalmú – olvasztott vas lett.

Japánban természetes volt, hogy a kardpenge készítése közben nők nem tartózkodhattak még a közelben sem. A kovács – amíg a pengét nagy szertartásosan előállította – vegetáriánus életmódot folytatott, nem ivott alkoholt, kerülte a kábító- vagy izgatószereket. Munka közben a legtisztább és legszebb ruháiban járt, dolgozott.

A kardkészítés elsô fázisa

Minden kés- és kardpenge a tűzzel kezdődik. Puhább vasból egy 10×20 centiméteres lapot kovácsolt, erre a lapra egy 50–70 centiméteres nyelet készített. Így kezdődött a szamuráj-kardok előállítása.

A nyéllel ellátott vaslapra kis halomnyi keményebb öntöttacél darabkát helyezett, por formájában hozzáadva a maga készítette forrasztóanyagot, majd felhevítette, és kovácsolással összehegesztette az egészet. Kapott egy 5–20 milliméter vastag, 6×10 centiméteres dimenziójú téglalapot, amelyet váltakozva, hosszában, majd keresztben vágott, és ráhelyezett az alsó lapra. Ezeket, a lapokat újra és újra vágta, egymásra kovácsolta tizenötször egymás után. Az anyaggal úgy dolgozott, mint a szakácsnő, aki a hájas tésztát gyúrja, hajtogatja.

A második fázis

Természetesen ez a mennyiség nem volt elég egy penge kikovácsolásához, ezért még három ilyen hasábot készített, mindegyiket tizenötször hajtogatva és összekovácsolva. Amikor a három kész „csomagot” egymásra kovácsolta, azt még ötször hajtogatta újra- meg újrakovácsolva, és ezzel még csak a penge „magja” készült el. Ezt a nagyon kemény és „inas”, szívós darabot – ami egyes számítások szerint 4 millió nagyon vékony lapocskából állt – még be kellett foglalnia egy vagy több puhább és rugalmasabb „kabátba”. Az anyagok ös�szeválogatása, hajtogatása, összekovácsolása mindegyik kovácsnál máshogyan történt, ezért lehetett később – különböző mintázatuk alapján – mindegyik nevéhez beazonosítani a pengéket.

56

VADÁSZKÉSEK

DAMASZT ACÉLOK

A harmadik fázis

A három különböző anyagból előállított „kabátba” foglalás után következett az anyag nyújtása és simítása úgy, hogy mindegyik megmaradjon megfelelő vastagságban, a penge belsejében, oldalain és hátán.

A negyedik fázis

A készre kovácsolás után kezdték a kardpengét formálni, vékonyítani, mégpedig egy nagyon kemény vonókéshez hasonló szerszámmal, amellyel kinagyolták. A formára csiszolás előtt vésővel vágták bele mindkét oldalon a vércsatornát. Ötödik fázis

Csak ezután láttak az anyag edzéséhez, amely jórészt a már akkor ismert felületi kezelés volt. A pengét bekenték folyékony agyaggal, amelyet faszén­ porral fedtek be, majd finom kvarchomokkal takarták be, és hevítették-hűtötték. Ki, hogyan találta a legjobbnak, saját receptje szerint.

Hatodik fázis

Nagy súlyt fektettek a csiszolásra. A kardpengét fából készült sablonba szorították, majd állandóan folyó, hideg víz alatt különböző keménységű köveken, lassú, kimért, de lendületes mozdulatokkal csiszolták. A japán penge csiszolása 15 különböző keménységű, anyagú és finomságú kövön történt.

A csiszoló térdelve dolgozott, mindkét kezével fogta a sablon két végét, és teljes erőből végighúzta a kövön, miközben utóbbit folyamatosan hideg forrásvíz mosta. A csiszolást egyre finomabb köveken végezték úgy, hogy az előtte lévő kő nyomait teljesen el kellett tüntetni. E folyamat rengeteg munkát és tudást igényelt, nem is beszélve a gyakorlatról. Szerencsére a régi japán embereknek egészen más volt az időérzékük, és az értékítéletük, mint egy mai emberé, akit rohanó környezete magával sodor, ha akarja, ha nem.

Az így elkészült penge hosszú hónapok munkájának eredménye volt.

Természetesen egy pengét 1-2 nap alatt is el lehetett készíteni, de az nem szamuráj-kard lett, hanem tömeggyártásban előállított hadifelszerelés, hadianyag. Érdekes módon a japánok nem ismerték, de nem is szerették, és ma sem fogadják el azt a főként európai szokást, amikor a kész pengéket gyenge kénsavoldattal maratják a polírozás után, hogy az anyag rajzolata látható legyen.

A kénsavoldat a puhább acélt jobban megmarja, mint a keményebbet. Ez szemmel is látható, de körmünkkel is érezzük a felületi különbségeket.

Hetedik fázis

Az utolsó csiszolókő után következett a polírozás. Először kőport kevertek ki olajjal, majd egyre több mészport adva hozzá, érték el a tükörfényességű felületet.

Végezetül még egy különösen kemény acélból készült „polírozó tűvel” – mely a legtöbb esetben, a kard tokjában kapott helyet – erős nyomással végighúztak a penge felületén. Ez által még tömörebb és simább lett. A kész VADÁSZKÉSEK

57

DAMASZT ACÉLOK

A szamuráj fegyverei

kardpenge élességét úgy próbálták ki, hogy a gyorsan folyó patak vizébe faleveleket, vagy birkagyapjú darabkákat dobtak. A sodrás erejének elégnek kellett lennie ahhoz, hogy – a kard élének hajtva – ketté kellett vágnia azt, még ezeket a kis tárgyakat is. Vagy úgy próbálták ki az élét, hogy egy vizes rizskévét egyetlen vágással ferdén, fentről lefelé átszeltek. Ezt hívták „Tamasigeri”-nek.

Ennek nehezített változata volt, amikor egy karvastagságú bambuszrúd is volt a rizskévébe belekötve.

Dióhéjban ennyit tudhatunk meg egy japán szamuráj kardjának elkészítéséről.

Próbák és tesztek bizonyítják, hogy a mai acélok jobbak. Már csak azért is, mert utóbbiaknak nagy része rozsdamentes. 1983-ban sikerült először Németországban Friedrich Schneidernek és Richárd Hehnnek előállítaniuk az első rozsdamentes damaszt acélt. A rozsdamentes damaszt acél előállítása nagyon nagy technikai felkészültséget kíván. Hagyományos módon, üllőn, hevített állapotban, kovácstűz által felmelegített acélok összedolgozásával nem is le„Tamasigeri”, a rizskéve átvágása 

58

VADÁSZKÉSEK

DAMASZT ACÉLOK

VADÁSZKÉSEK

59

DAMASZT ACÉLOK

Damaszt pengéjű vadászkés DNC / Tumpek Ferenc munkája

hetséges. Richárd Hehn annyit elárult, hogy különböző rozsdamentes lapokat vákuumban (levegő nélküli térben) villannyal összehegesztenek, és az olvadáspont közelében hajtogatnak, összekovácsolnak. A 260–600 lapig összeállított rozsdamentes „csomagokból” forgácsolással választják le azokat a lapokat, amelyeket késpengének szánnak.

Az igény egyre nagyobb, és a dolog anyagi oldala is megoldott, mert van elég fizetőképes megrendelő. A mesterek a nagyszámú érdeklődőnek, gyűjtőnek, vadásznak is készítenek késeket ebből a csodálatos anyagból. Mert itt tulajdonképpen egy szép – mondhatnánk a régmúlt idők egzotikus hangulatát visszaadó –, ősi acélból készül valami új, ami évszázadokon keresztül csak különleges emberek kiváltsága volt.

Tudományos megállapítás: Jók voltak a régi európai kardok!

Japán módszerekkel vizsgálja az európai kardokat egy német kutató.

A Die Welt című napilap online kiadásában írt Stefan Mader kardszakértőről, aki Európában és Japánban is kutatta a hagyományos fegyver előállításának technológiáját. Szerinte a nyugati régészet eddig nem fordított kellő figyelmet a csiszolás és fényezés technológiájára, pedig ebből sokkal több információt lehet nyerni egy fegyver előállításáról, mint egyéb forrásokból. Japánban az évszázadok alatt kialakult a kardismeret Kantei elnevezésű módszere, amellyel a világ legjobbjainak tartott japán kardokat vizsgálják. Az eljárás során egyre finomabb kővel csiszolják a pengét, amelyet vízbe merítenek, és így az acél felülete újabb és újabb információkat ad az anyagról, és a kard készítésének

60

VADÁSZKÉSEK

DAMASZT ACÉLOK

folyamatáról. Ezzel a technikával a japán szakértők „olvasni” tudják a kardot, meghatározzák a kort, amelyből származik, sőt, még a készítőjét is megnevezik. Az eljárás ugyanakkor meglehetősen hosszadalmas, akár három hétig is eltart, amíg egy penge felületét megvizsgálják. Az európai kardoknál eddig nem alkalmaztak ilyen eljárást, a vizsgálat során csak egy kis darab fémet metszettek ki a kardból, és azt vizsgálták meg. Mader elsajátította a japán eljárást, és amikor visszatért Németországba, projektet indított az európai kardok vizsgálatára.

A stuttgarti Archeológiai Múzeum három – a VI. és VIII. századból származó – aleman kardpengét adott át vizsgálatra, amelyekről kiderült, hogy nagyon komplex felépítésűek, és komoly kézműves ismeretekről adnak tanúbizonyságot. A legnagyobb meglepetést egy IV. századból származó római kard okozta, amely finomított vasból készült, vagyis a vasból eltávolították a faszenet, a salakanyagot és a gázokat, és a pengét sokszor átkovácsolták.

Az elemzés alapján elmondható, hogy az ókori Európában is nagy szakértelemmel készítettek kardokat, és nem igaz, hogy a pengéket rosszul finomított vasból készítették – állapította meg a Die Welt című lap internetes változata szerint a német kardszakértő.

Budapest, 2007. március 23., péntek (MTI-panoráma)

Damaszkuszi látkép

VADÁSZKÉSEK

61

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS A Z UJJVÉDŐ

62

VADÁSZKÉSEK

HOGYAN KÉSZÜL A VADÁSZKÉS? Az eltelt évezredek alatt – az éveket tíz- és százezer években kell, hogy mérjük – nagyon keveset fejlődött a vadászkés, és a szemlélet sem változott: valamilyen vágható anyagot (húst) szeretnénk – minél kevesebb veszteséggel – két vagy több darabra szeletelni, esetleg különböző részeket egymástól elválasztani pl. a bőrt a hústól.

Csupán a formája lett finomabb és célirányosabb, no meg az anyaga, de maga az eszköz maradt majdnem ugyanolyan, mint több százezer évvel ezelőtt volt. Úgy is mondhatnánk, minden maradt a régiben.

Valamikor, amikor még fiatalabb voltam, és vadászva jártam a Világot, esténként, az egész napos vadászatok után körbeültük a tábortüzet. Ezek a tüzek akár Afrika bozótjaiban, Alaszka hegyei között, Grönland tundráin, vagy ázsiai tajgán sugározták jóleső melegüket. De volt úgy, hogy kárpáti kalibák előtt, vagy otthon, a somogyi vadászház kis konyhájában duruzsoltak, világították meg a cserzett, barázdált arcokat. Az ilyen hangulatú esték nagyon hasonlítottak a sok tízezer évekkel ezelőtti estékre, melyeken keresztül az ember elért a mába.

Az esti pihenések és a ruhaszárítgatások a tüzek körül hamarosan beszélgetéssé, a nap élményeinek felidézésével, meséléssel teltek, amíg a vacsora elkészült. Egyik-másik vadász közben elővette vadászkését, hogy megélesítse. Volt úgy, hogy csak ekkor tudtuk megtisztítani a rátapadt faggyútól, vértől, esetleg sártól, amely a napközben végzett munka közben rakódott rá.

Szinte szertartássá vált ez a tevékenységünk. Ha a tulajdonos végzett a tisztogatással, elkezdte kimért mozdulatokkal fenni, élesíteni. Utána megtörtént, hogy körbejárt a kése. Ezután előhalászta mindenki a magáét, ha aznap nem is sikerült használnia, és körbeadta, megtekintésre. Az ilyen jó hangulatú beszélgetésbe beleszövődtek a vélemények, tapasztalatok, különböző meglátások.

Sok szó esett arról, hogy az acél mit kell, hogy kibírjon, milyen legyen a kés formája?

Egy jobb minőségű láttán élcelődve még megjegyezték a gazdájának: – Tegyél rá egy húszast, és dobd el, majd megkeresem!

Néha előkerültek saját készítésű, bizony elég durva kidolgozású darabok is.

30–40 évvel ezelőtt még nem mindenkinek tellett jó minőségű, tetszetős kivitelű, márkás vadászkésre. Voltak ott bajonettből, kardpengéből, gépkocsi laprugójából, fűrészlapból, csapágyacélból készültek is. A vadászat adta munkát VADÁSZKÉSEK

63

HOGYAN KÉSZÜL A VADÁSZKÉS?

el lehetett végezni velük, még ha nem is voltak olyan tetszetősek, és éltartóak mint a mai, sok gonddal és szakértelemmel készült vadászkések. Mert azokat az acélokat, még mielőtt az egyszerű kézi szerszámokkal késsé lehessen alakítani, vissza kellett lágyítani, és az elvégzett köszörülési munkák után újból leedzeni. Ez a második edzés legtöbb esetben nem mindig sikerült, a vas megmaradt puhának, vagy túl rideg lett és ezért kitöredezett a kés éle. Útjaim során eljutottam Solingenbe, az európai és a német késgyártás egyik „Mekkájába”. Megtekinthettem a Késmúzeumot, és kérésemre a vendéglátóim megengedték, hogy végigjárjak egy gyárat. Itt kellett látnom, hogy a csiszológépek tömege szükséges ahhoz, hogy a kés ipari úton elkészüljön. Negyven–ötven munkafolyamaton megy keresztül egy darab acél, mire kézre álló, vadászatban használható vágó- és szúróeszköz lesz belőle. Ámulva, és nem kis elismeréssel figyeltem az egyes csiszolókorongoknál álló, vagy ülő munkások kézügyességét és szemmértékét. Tulajdonképpen itt kellet rájönnöm, hogy nem is nagy ördöngösség az egész. Csak megfelelő célgépek, kézügyesség és gyakorlat kell hozzá, hogy egy vadászkés elkészüljön.

A vadászok szeretnék tudni, miként kezd hozzá a munkájához a késkészítő.

Hogyan munkálja meg az anyagokat, egyszóval, hogyan lesz egy darab acélból időtálló, szépen kidolgozott vadászszerszám.

A készülô vadászkés egyes fázisai

Sablon az acélon

64

A profi késkészítők a nagykereskedőknél egyben rendelik és vásárolják a késkészítéshez használatos acélanyagukat. Általában az a legolcsóbb, ha egy „bugát” (egy öntés anyagát) veszik meg. Egy ilyen „buga” kb. 1 tonnás öntvény, amelyet először meleg, majd hideg hengerléssel nyújtanak szalaggá. Ezt a szalagot 1×2 méteres lapokra vágva szállítják le a megrendelőnek. Ha külön kéri, még a hengerlés után visszalágyítást és pácolást is elvégzik.

VADÁSZKÉSEK

HOGYAN KÉSZÜL A VADÁSZKÉS?

Tulajdonképpen innen kezdődik a késkészítő munkája. Innen kezd formát ölteni a fantázia, a gyakorlatias formatervezés, és végül a kézügyesség, hogy mit tud egy darab acélból „kihozni”.

Az acéllapokat nagyteljesítményű lemezvágókkal 4–5 centiméter széles csí kokra vágják. Majd ezeket a csíkokat tovább darabolják 15–25 centiméteres hosszúságúakra, attól függően, hogy milyen hosszú késeket akarnak készíteni.

A tervezett késformát egy kartonlapra rajzolják, majd ollóval kivágják.

A kivágott sablont ráhelyezik a megfelelő vastagságú és hosszúságú acéllemez csíkra, és körberajzolják filctollal, vagy körbekarcolják egy vastagabb ipari tűvel, árral.

Ha van gépi szalagfűrész, (fordulata ne legyen magasabb, mint percenként

30) akkor már könnyű a dolga van a késkészítőnek, mert pár perc alatt kivágható a kirajzolt késforma az acéllapból. Ha nincs ilyen gép, akkor körbefúrással és reszelővel, esetleg csiszoló korongokkal ügyeskednek, amely kicsit hos�szadalmasabb, de jó kézügyességgel ugyan azt érhetik el, mint ha fűrészelték volna. (A profik ezt a folyamatot még jobban leegyszerűsítik: 15–20 késnek való anyagot összefogatnak, és programozott, CNC forgácsoló gépen kimaratják, egyszerre, egy munkafolyamatban).

Nagyon fontos, hogy a penge elég erős, stabil felépítésű legyen. Egy túl

vékony pengével nem lehet jól dolgozni, az a keményebb igénybevétel közben elhajlik, nem tartja a vágás vonalát, ezért legalább 3 milliméter vastagnak kell lennie ahhoz, hogy ne „nyekledjen el”. Azon kívül nem mindegy, hogy milyen magas egy penge. A legjobb arány az 1:3-hoz, tehát háromszor olyan hosszú legyen, mint amilyen széles. Egy 3 centiméter magas, vagy széles penge ne legyen 9–10 centiméternél hosszabb. Ha mégis egy hosszabb pengét akartunk,

Szalagfűrésszel való körbevágás

VADÁSZKÉSEK

65

HOGYAN KÉSZÜL A VADÁSZKÉS?

Élképzés a csiszoló szalagon.

Tumpek Ferenc munkában

66

akkor az anyag vastagsága legyen megfelelő. Ha a fenti példánál maradunk, akkor, ha hosszabb lesz a penge, akkor a vastagságot háromról legalább 4–5 milliméteresre kell növelnünk.

Az él kiképzése többféle lehet. Az igazi éles késeket a borotva, vagy bor bélykések mintájára, homorúra köszörülik, ez a legélesebb, így lehet elérni az abszolút élet. Sajnos a vadászati gyakorlatban ez a fajta élforma nagyon sérülékeny, ha nem csak húst vágunk vele, akkor hamar kitörik. Ezért a legtöbb vadászkés a „balta”, vagy V formájú éllel van ellátva, ami sokkal stabilabb, mint a homorúra köszörült kés éle.

A vadászkés éleit úgy állítják elő, hogy a kés élre köszörülésekor nem képez nek még igazi élet. A penge éle helyén még kb. 1 milliméteres „vastagságú”-ra hagyják az anyagot. Csak miután a késpengét megedzették, felpolírozták, és a nyelet ráhelyezték, – tehát kész a kés, akkor adnak a pengének egy viszonylag „meredek” élképzést, amit polírozással esetleg legömbölyítenek. Így a penge teljes hosszúságban stabil és keményebb marad. Sajnos a magyar vadász­ szokások szerint csak így lehet ezekkel a késekkel még a megcsontosodott öreg szarvastehenek medencecsontjait is megnyitni anélkül, hogy kitörne egy darab a penge éléből.

Mint láthatjuk, sok függ attól, hogy milyen egy vadászkés. A formatervezők

sok olyan speciális formát állítottak elő az utóbbi időkben, amelyek azelőtt ismeretlenek voltak. Azzal, hogy egy kés előállítása ipari úton egyszerű lett, csak meg kellett találni azokat az új formákat, amelyek kéziesek, jól használhatóak és a speciális követelményeknek megfelelnek.

VADÁSZKÉSEK

HOGYAN KÉSZÜL A VADÁSZKÉS?

Egy ilyen formakeresés eredménye az egyre jobban teret hódító nyúzókések

csoportja, amely Amerikából és az angol nyelvterület más tájairól jutott el hozzánk. Az elnevezése is erre utal, és a legtöbb helyen így ismerik, ez pedig a „skinner” (angolul „to skin” = a bőrét lehúzni).

A nyúzókések csoportja nagyon „szakosodott”, jóformán másra nem is le het használni, mint nyúzásra. Ezek rövid, széles pengéjűek, erősen felfelé hajló élvonallal, heggyel. A kés hegye is az előre eső hátvonal miatt nagyon „gömbölyded”, majdnem szív alakú. Ezért szúrni alig lehet vele, és tulajdonképpen ez is volt a cél, hogy jól lehessen vele a vad testéről leválasztani a bőrt, de ne szúrjuk azt ki vele. A kés alakja kiválóan alkalmazkodik az emberi csukló rövid, korlátozott mozgásához, kiegészítve annak lehetőségeit. Az ilyen fajta késekkel ritkán vágjuk ki a kidolgozásra szánt szép vadbőrt.

A késformát öltött lapot körbeköszörülik, sorjázzák, majd elkezdődhet az

élképzés nem könnyű munkája. Nagy segítség, ha az él szélességét, amit ki akarnak köszörülni, filctollal berajzolják a készülendő késen. Így tudják mindig ellenőrizni, hogy hol tartanak egy-egy oldalon.

Az élképzéshez nagyfokú szemmérték és kézügyesség szükséges. Természetesen először el kell dönteni, hogy késnek milyen fajta élformát gondolnak: homorút vagy lapos V alakút, esetleg domborodó „balta” élet. A „homorú él” egy kör formájú köszörülés kis darabkáját mutatja az acélon, ahol a kés lapjának mindegy harmadát – felét dolgozzák meg. Már ránézésre is látjuk, de ha a két ujjunk között végighúzzuk a köszörült darabon, érezzük azt a homorúan kiköszörült hajlást, mely alul összeér, így adva azt a bizonyos „borotva” élet.

Különböző élformák, rajzon (Balról jobbra: V-, balta- és homorú él)

Az igaz, hogy csak a kés éle vág, de hogy jól vágjon, ahhoz megfelelő formájúnak kell, lennie. A „V” él képzése a legegyszerűbb. Ehhez csiszolóasztalt, rajta vízszintesen futó csiszolószalagot használnak. A szalag hossza kb. 50–60 centiméter hosszú, és a középen munkaasztal helyezkedik el. A körbefutó szalag két vége különböző átmérőjű görgőkön fut, amelyek nagyon jól használhatók a görbületek csiszolására.

Ha több egyforma nagyságú és formájú kést akar a késkészítő kapni, akkor egy sablont használ, amelybe befogva az anyagot, egyforma dőlésszögű éleket kap. Nagyon fontos, hogy ne legyenek túl nagy fordulatúak ezek a köszörűk és csiszoló szalagok, hogy a megmunkálásra szánt anyagot ne melegítsék fel túlságosan, ne égessék meg.

(Meg természetesen a kezet, mely ezt a munkát elvégzi.) Az élképzés műveletét a legutolsó fázisig kell végrehajtani, ezután már csak a polírozás marad az edzés után.

A „balta” él képzése nagyjából ugyan az, mint a „V” élnél, csak itt az élet vastagabbra hagyják, majd legömbölyítik.

VADÁSZKÉSEK

67

HOGYAN KÉSZÜL A VADÁSZKÉS?

Edzőkemence

68

A lecsiszolt és elkészült munkadarabon felfúrják a szegecsek helyét, amit az

edzés után már csak fúrótörések sorozatával végezhetnének el. Még utoljára körbe- és laposra csiszolják az egész kést, hogy az éles élek, sorják eltűnjenek róla.

Edzés. Minden anyagot máshogyan edzenek. Ehhez nagyon nagy szakérte lem és gyakorlat szükséges. Az anyagszámok alapján az edzőkohók szakemberei már tudják, hogy mi a dolguk. Az edzés végén fesztelenítik, visszalágyítják a munkadarabokat.

A kihűlt munkadarabokat újból munkába lehet venni. (A jól felszerelt pro fik, a további munka megkezdése előtt síkköszörűn még „átfuttatják” a munkadarabokat, így egyenlítik ki az edzésnél adódott húzódásokat, alig látható csavarodásokat).

Majd befejezik az élképzést, csiszolást, polírozást. Kemény, edzett anyagnál

sokkal könnyebb ezt az utolsó folyamatot elvégezni, mint a még puhánál, ahol esetleg a csiszolókő, vagy a csiszolószalag belekaphat. A pengét és az ujjvédő alatti részeket felpolírozzák a kívánt minőségűre. Van olyan mester, aki az utolsó élezést már ilyenkor elvégzi, de van olyan, aki csak a nyél anyagának felhelyezése utánra hagyja ezt a munkát. Van, aki a felpolírozott, de még nem élesre köszörült késpengéket ragasztószalaggal leragasztja, hogy a késnyél megmunkálásánál ne sérüljön meg, kenődjön, karcolódjon a polírozás.

Az ujjvédőt, vagy keresztvasat lehet előre elkészítve, de lehet kidolgozatlanul

is felragasztani, majd felszegecselni és a nyéllel együtt kidolgozni. Vigyázni kell arra, hogy a szegecsek ugyanolyan anyagból legyenek, mint az ujjvédő, mert nem éppen mutatós a látható anyagkülönbség. Az az „igazi”, ha a szegecselés nem látható. Ilyenkor „stimmel” az anyagösszetétel és a szegecs elmunkálása is. Minőségi követelmény, hogy a szegecs körül ne legyenek láthatók fekete „félholdak”, vagy teljes gyűrűk.

VADÁSZKÉSEK

HOGYAN KÉSZÜL A VADÁSZKÉS?

Ujjvédő felhelyezése a késre

A nyél anyagát, függetlenül attól, hogy milyen anyagot használnak fel, jobb

először ragasztani, majd szegecselni. A ragasztással megakadályozzák, hogy romló folyadék és vér jusson a nyél és a kés anyaga közé, ami nem egy étvágygerjesztő dolog, ha elkezd „illatozni”, vagy rozsdásodni a kés. A kések nyeléhez választhatunk természetes és műanyagokat, kinek-kinek ízlése szerint. Vadászkésekre általában szarvas, dám, vagy őz agancsából készül nyél. De lehet csontból, agyarakból és tömör anyagú fák kis lapjaiból is ízléses nyeleket készíteni.

A ragasztóanyag száradása, és a szegecselés után különböző csiszolókoron gokkal, szalagokkal megadják a késnyél és az ujjvédő formáját. Itt minden késkészítő a maga elképzelése szerint alakíthatja ki a kívánatos formát, finomsági fokozatot.

Nyélképzés

Milyen legyen egy mai vadászkés?

A két legfontosabb szempont

1. Könnyű legyen. 2. Jól feküdjön a kézben, töltse ki a markot, s a nyél ne legyen túl vastag. Természetesen a kisebb kezű, rövidebb ujjú embernek vékonyabb késnyél dukál. A kés fogása fontosabb, mint gondolnánk, mert ha nem áll jól kézre, lehet akármilyen jó éle is, nehezen boldogulunk majd vele.

Legyen igazából „tenyérbe mászó”!

A penge formáját meghatározza, hogy mire akarjuk használni.

Ha csak egy kést szándékozunk minden vadászatban előforduló munkára használni, akkor két típus között választhatunk: A németes, „Nicker”, csontozó késre hasonlító, kissé hegyesebb, egyenes, keskeny pengéjű típus. Vágni, szúrni, faragni a legkönnyebb ezzel a formával.

Viszont vadat nyúzni az élvezetése miatt már nehezebb. Aki keveset vadászik, annak nagyon megfelel ez a formájú vadászkés is.

Drop-point formájú Amennyiben csak egy kést szándékozunk – minden vadászatban előforduló munkára – befogni, akkor talán a legjobb egy drop-point formájú. Ez az utóbbi évek amerikai irányzatú, hasasabb pengeformája.

A penge a nyél kezdeténél szélesebb, innen a hegye felé mind az él és a hát vonala is majdnem egyforma, lándzsahegy vonalvezetéssel hegyesedik.

VADÁSZKÉSEK

69

HOGYAN KÉSZÜL A VADÁSZKÉS?

Felül a Drop-point, alul a Semi drop-point pengeforma

Semi drop-point formájú De lehet a kés hegye magasan, a hát vonalában is, ilyenkor semi drop-point formáról beszélünk.

A vadászkés nagysága: A gyakorlat azt mutatja, hogy a vadászkésnek nem kell nagynak lennie. Nincs szükség régimódi, nagyméretű vadásztőrökre.

A hosszú, félelmet keltő „medveölők”, melyeket nagyapáink kötöttek az oldalukra, azok ideje elmúlt, lejárt.

A mai vadász nagyvadjai az őz, vaddisznó, esetenként szarvas, dám és muflon. Zsigerelésükhöz – még a szarvasbikához is – elég egy 10–12 centiméter hosszúságú penge. Mert bármilyen hosszú is, vágáskor csak 2–3 centiméternyi élhosszat használunk. Ezért felesleges a túl nagy „vas” a vadász oldalán. Arról nem is beszélve, hogy rettentő kényelmetlen a hosszú vadászkés. Már elővenni is munka egy ilyent, nemhogy hordani. Arról nem is beszélve, hogy egy őzbakvadász oldalán nevetséges egy hatalmas kés. Az ilyen nagy kés mindig útban van, akár az autóban, akár a magaslesen.

A legmegfelelőbbnek tűnik a 8–12 cm közötti pengehosszúság. A markolat legyen tapadós, kézre álló, ne csússzon, hogy a késünkkel minden munkát könnyedén, és főleg biztonságosan végezzünk. Én személy szerint jobban szeretem a rövidebb, mint a hosszabb pengéjű késeket. Használni általában két kést szoktam: szeptembertől a 11 centiméteres, csontozó formájú kést kötöm az oldalamra, ezzel dolgozom egész ősszel és télen.

A májusi őzbakszezon kezdésétől augusztus végéig az úgynevezett „nyári” késemet használom, alig 7 centiméteres pengével.

Ebben az időszakban főleg őzbakok kerülnek terítékre, azok zsigerelésére ez a kés bőven elég. Még ha nagynéha sikerül is elejtenem egy disznót a búzában vagy az erdő alatti zabtáblákban, azt is könnyedén „rendbe” lehet rakni ezzel a kis késsel.

De menjünk tovább, mert a kés munkája csak akkor jön, ha a zsákmányunkat magunkénak tudjuk. A vadászat már ősidők óta az a tevékenység, mellyel az ember az élelmezést, tehát a faj fennmaradását segíti, még ha az állatvédőknek ez a tény nem is akaródzik tetszeni. A vad, amellyel ha jól gazdálkodunk, állandó megújuló bioenergia-, és élelmezési forrás.

A vadat elejtettük, mert csúcsragadozók vagyunk, illetve mindenevők, és a növényi élelem mellett húst is eszünk – igaz, az utóbbi időkben kicsit sokat.

Természetesen nem mindegy az sem, hogy milyen húst eszünk. Én személy

70

VADÁSZKÉSEK

HOGYAN KÉSZÜL A VADÁSZKÉS?

Erdélyi medveölőm

Múltszázadbeli vadász- és tarkozókés

szerint többre becsülöm a vadhúst, mert ez természetesebb, mint a tenyészetekből kikerülő „felfújt” állat húsát. A vad húsa gazdagabb ásványi nyomelemekben, így vasban, mészben, foszforban, mint bármely „mesterségesen” előállított háziállat húsa. És természetesebb is.

Bizonyított dolog, hogy a ma élő prímátok, emberszabású majmok is vadásznak, a megfogott antilopborjút, vagy más fajhoz tartozó majmokat szétszaggatják, és nyersen eszik annak húsát.

Mi, emberek, már tovább jutottunk, legalább főzzük, sütjük, bőréből ruházkodunk. Agancsát, szarvát, csontjait fegyverként, vagy fegyverek nyeleként, különböző eszközökként hasznosítjuk, esetenként gyógyszer készül ezekből.

Ahhoz, hogy az ember húst ehessen, vadásznia és halásznia kellett. Ha elejtette a vadat, vagy kifogta a halat, akkor azt meg kellett nyúznia, használható, szállítható darabokra kellett vágnia. Innen indult el a kés fejlődése.

A kőkorszaki szakócától beértünk a mai szuperacélok korszakába.

Az ideális mai vadászkés amboina markolattal DNC / Tumpek Ferenc munkája

VADÁSZKÉSEK

71

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS A Z UJJVÉDŐ

72

VADÁSZKÉSEK

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS AZ UJJVÉDÔ A késnyél alaptípusai Egy kés felépítése nagyon egyszerű: az élezhető pengéből és a hozzá csatlakozó nyeléből, valamint a közbenső részből, amit kézvédőnek-, újvédőnek vagy keresztvasnak nevezünk. Utóbbi kettő a vadászkésnél már csak ujjvédő funkciót lát el.

Az őskor embere a szakócára, annak szélesebb részére bőrcsíkokat tekert, hogy ne vágja meg a kezét. Tulajdonképpen napjainkban mi is ezt tesszük.

A penge meghosszabbított részére egy-, vagy két darabka fát, csontot, szarvat, agancsot erősítünk fel, hogy jól feküdjön a kezünkben, ne vágja azt, ha keményebb munkát végzünk az élével.

Vannak kések, amelyek pengéje nem folytatódik lapos „vasként” a nyélben.

Ezeknél egyszerűbb megoldást alkalmaztak, anyagmegtakarítás céljából, a gömbvasból készült maroktüskét ráhegesztették a késpengére, és erre a tüskére szorítják rá egy anyacsavarral a nyél anyagát.

A maroktüske gömbvasból, végén csavarral DNC / Tumpek Ferenc munkája

VADÁSZKÉSEK

73

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS A Z UJJVÉDŐ

Szegecselt és ragasztott nyelű kés DNC / Tumpek Ferenc munkája

A másik, a jobb megoldás – a nyélben végig folytatódó késlap, amelyre rá erősítik, szegecseléssel vagy ragasztással, esetleg a kettő kombinálásával a nyél anyagát.

Olcsóbb késeknél látni, hogy a penge kissé meghosszabbított részét beszorítják a nyéltömbbe vagy agancsdarabba, esetleg egy keresztszegeccsel rögzítik is. A nyél másik végére még egy csavart is ragasztanak, azt a látszatot keltve, mintha összefüggésben lenne a pengével. A tapasztalatok azt mutatják, az ilyen megoldások hamar „elfáradnak”, és a késpenge erősebb igénybevételnél kifordul a nyél anyagából.

Sajnos, volt egy ilyen késem, amelyet a nyél közepén csak egy szegeccsel biztosítottak. Egy vaddisznó zsigerelése közben a penge „megunta” a gyenge rögzítést. Kihasadva a nyélből, jó mélyen felszakította hüvelyk- és mutatóujjam között a bőrt és az izmokat.

Ezért nem tanácsolom senkinek, hogy egy ilyen késért pénzt adjon.

A késnyél formája A késnyél vagy markolat formája legyen ovális és lapos; ez meggátolja, hogy a kés akaratlanul elforduljon a kézben, de mégis biztosítja a jó fekvést és fogást.

A késkészítők legtöbb esetben figyelembe veszik a kéz anatómiai felépítését és a tömeggyártásban szükséges „átlag” méreteire szabják a nyelet. Ez többnyire a 30×130–150 milliméteres dimenziónak felel meg. A nyél anyagától és az ízléstől függően hullámokat, dudorokat képeznek ki, hogy ezek kitöltsék a tenyér mélyedéseit, illetve az ujjak jó kapaszkodó felületet nyerjenek. Több nyélforma létezik: beszorított, hullámos, gömbölyded, keskeny, csepp alakú, trapéz és téglalap. Készítenek egyenes hátvonalút és az ujjvédőnél megtört vonalút is. A lényeg, hogy a simább kidolgozású anyagok se csúszkáljanak, hanem „fogós-tapadós” jelleget adjanak. A megrendelésre készült késeknél a jó késkészítő méretet vesz a megrendelő kezéről, figyelembe veszi az ujjak hos�szát, húsosságát, és a tenyér adottságait. Ahhoz, hogy késünkkel jól tudjunk dolgozni, a nyélnek olyan formájúnak kell lennie, hogy az mindig jól feküdjön a kézben. A balkezeseknek külön képezik ki a bal tenyér kitöltésére a nyél-

74

VADÁSZKÉSEK

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS A Z UJJVÉDŐ

anyagot. A munkavégzéshez a legkedvezőbb és legelterjedtebb forma, amikor a nyél ugyanolyan hosszú, mint a kés pengéje. Sokan táplálunk késünk iránt meleg, baráti „érzést”. Azt a kést részesítjük előnyben, mely formájában, típusában, tapintásában, esztétikai „élvezetet” nyújt.

A késnyél anyaga A nyél anyagát ma is a természetből hozzuk, kiválasztásánál az ízlés és szépségpontok a meghatározók, sajnos kevésbé a céltudatosság. Az ember kísérletező fajta. Mindig újat kereső és kívánó adottságokkal „megáldott” teremtmény. Ezért ahány késkészítő akad, annyiféleképpen „máshogyan gondolja ugyanazt”! Alakítja, formálja azt a kis eszközt, amely, mint olvashattuk a kés fejlődéstörténetét taglaló fejezetben, nagyban befolyásolta az emberiség fejlődésének útját, folyamatát. A természetes anyagok felhasználása hagyományos a késkészítésben. Szeretjük a csont, szarv, agancs, agyar és a fa meleg, sima, vagy rücskös tapintását, tehát nem véletlen, hogy legtöbb esetben ezek közül kerül ki késeink nyelének alapanyaga. Az ügyes kezű, anatómiai ismeretekkel rendelkező késkészítő felragasztja, szegecseli, és összecsavarozza a kések nyelét.

Sajnos, a természetből vett anyagoknak van egy nagy hibájuk, amely a legjobb szándékkal és technikai felkészültséggel sem küszöbölhető ki: nedvességtartalmuk – s ez által térfogatuk – változó, amelynek következménye a zsugorodás, ritkább esetekben a tágulás. Tehát az anyagok „dolgoznak”, még ha csekély mértékben is, de „munkájuk” az évek, évtizedek multával lassan láthatóvá válik: rések, repedések keletkeznek a nyélen. Nem egy esetben a drága (elefánt) csont széthasad és leválik a késről.

Az esztétikai külsőségek mellett, a higéniai igény is felléphet: a repedésekbe vér, por, víz, piszok kerülhet, ami a követelményekkel merőben ellentétesek. Mert ki akar olyan késsel szalonnázni, amellyel előtte vaddisznót zsigereltek, vagy rókát nyúztak, de a tisztítást követően a nyélben – annak repedéseiben – bomlás indult, vér- és faggyúmaradványok, netán szőrök éktelenkednek.

A mai kések nyelét „lefixálják”, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a fát, és minden természetes anyagot légüres térben műgyantával itatnak át. Ezzel a kések nyeléhez felhasznált anyagok jól tisztíthatóvá válnak, és nem „dolgoznak” tovább.

Az egyik legjobb természetes anyag a fa

A késnyélnek használt legjobb természetes anyagok egyike a fa. Földünk olyan tájain is terem, ahol az évi csapadék és a vele összefüggésben lévő növekedés nagyon csekély. Mivel fölöttébb lassú a belső „mag” gyarapodása, állaga igen sűrű szálú. Ezek a fák lehetnek rendkívül magas illóolaj tartalmúak, tehát nagyon nehéz fajsúlyúak is. E tulajdonságok ellenére a késnyélnek szánt faanyagot évekig kell felfűrészelt állapotban tárolni, mielőtt felhasználásra kerülnének. Sem fából, sem, más természetes anyagból készült késnyélnek nem szabad túl sokáig száradnia. Ezért jó, ha időnként olajos politúrral, bútorápolásra használt szerekkel gondosan átdörzsöljük. Ezzel a művelettel még jobban lezárjuk a pórusokat, külleme pedig elegánsabb, ápoltabb lesz. Van egy késkészítő mester a nyírségi Balkányban, aki a csontkemény akácfát főzi ki mézben, így adva meg a szálkásodó, száraz akácnak a szükséges „olajtartalmát”. Így tette vízállóbbá, mi több, színesebbé ezt a kemény, igénytelen fát.

VADÁSZKÉSEK

75

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS A Z UJJVÉDŐ

Késnyélnek való méretre vágott falapocskák

Mi, magyarok több évtizedekig el voltunk zárva a nagyvilágtól, ezért ismeretlenek és szokatlanok számunkra azok a fafajták, amelyekből a világ számos részén szép késnyeleket készítenek. Nézzük a legismertebbeket:

Neve

76

Származása

Sűrűsége

Színezete, struktúra

Afcelia

Afrika, nyugati part

1,10

Sárgás, vörösesbarna

Amerikai juhar

Észak-Amerika

0,90

Vöröses, kemény

Amarant

Észak-Brazília

1,10

Vöröses, lilába átmenő

Ambonia

Indonézia

0,85

Vörösesbarna, dekoratív

Bahia

Amazonas vidéke

1,20

Sötétbarna, kemény, sűrű

Belli

Kamerun, Gabun

1,00

Barna, sárga csíkokkal

Birsalma

Európa, Japán

1,00

Vöröses, arany csillogó

Bocote

Mexikó

1,00

Sárgásbarna,sötét csíkokkal

Boire

Nyugat-Közép-Afrika

1,00

Vörösesbarna

Bongossi

Nyugat-Afrika

1,20

Vörösesbarna, kemény

Bruyére

Észak-Afrika

0,80

Barnásan mintázott

Búbinga

Közép-Afrika

1,10

Vörösesbarna, szálkás

Bukszusfa

Európa, Törökország

1,25

Világossárga, finompórusú

Cocobolo

Közép-Amerika

1,20

Vöröses-sárga,sötét csíkokkal

Cocus, Grenadillo

Jamaika, Kuba

1,40

Sötétbarna, kemény

Diófa

Európa, Törökország

0,80

Szép mintázatú

Ébenfa

Közép-Afrika, India

1,30

Fekete, nagyon kemény

VADÁSZKÉSEK

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS A Z UJJVÉDŐ

Neve

Származása

Sűrűsége

Színezete, struktúra

Makassar-ébenfa

Celebes, Afrika

1,30

Fekete, sárga csíkokkal

Fernambuk

Brazília

1,20

Sárgás, narancsszínű

Grenadil

Tanzánia, Mozambik

1,40

Szürkésfekete, kemény

Gesztenyefa

Európa

0,70

Világos, középkémény

Juhar, műgyantába

Európa, Észak-Amerika

0,70

Habos, színezhető

Kígyófa

Surinam, Jáva

1,45

Barna, mintákkal, kemény

Lauro Preto

Dél-Amerika

1,20

Középbarna, sötét csíkokkal

Mahagóni

Kuba

0,90

Vörösesbarna, könnyű

Massaranduba

Brazília

1,20

Hússzínű, kemény és szép

Mocsári tölgy

Európa

1,00

Sötétbarna, feketés

Muhuhu

Kenya, Tanzánia

1,20

Sárgásbarna, kemény

Olajfa

Francia-és Spanyolország

1,10

Sárgás, sötét csíkokkal

Paduk

Közép-Afrika

1,00

Vöröses

Palisander

Honduras,Közép-Amerika

1,20

Barna, vöröses árnyalat

Palisander Santos

Észak-Brazília

1,10

Sárgásbarna

Pockfa

Jamaika, Haiti, Mexikó

1,40

Sötétbarna, zsíros

Sivatagi vasfa

Brazília, Közép- Amerika

1,30

Vöröses, fekete csíkokkal

Satine

Dél-Amerika

1,00

Vöröses, arany csillogású

Sonokeling

Sziám,Burma, Indonézia

0,95

Világos barna, sötét csíkokkal

Teak Java

Indonézia

0,95

Barna, sötét csíkokkal

Tuja csomók

Észak-Afrika, Alaszka

1,00

Vöröses, csomós, szép

Tigrisfa

Északi Dél-Amerika

1,20

Barna, sötét csíkokkal

Violafa

Brazília

1,20

Violaszínű, fekete csíkokkal

Wenge

Közép-Afrika

1,10

Barna, fekete csíkokkal

Zebrano

Gabun, Kamerun

1,00

Szürkés-sárga,sötét csíkokkal

Az európai vadászok kedvence az agancs

A közép-európai vadászok nagy része szívesebben használja az agancsból készült késnyeleket. A szarvasagancsnak a fától eltérően nincs oly nagymértékű zsugorodási problémája. Egyetlen hibája, ha túl vastag a szivacsos belső állománya, és az olyan típusú késeknél, ahol nincs nyélzáró lemez vagy darab fém, sok látszik porózus részéből. Nyugat-európai országokban ezért áttértek az indiai szambár szarvas agancsának felhasználására, amelynek anyaga tömörebb, mint az európai szarvasé.

Ezzel a „manőverrel” látszólag értelmetlenné vált az a felfogás illetve kritika, hogy „minek más tájak fáit kivágatni késnyélnek, amikor itt van a mi VADÁSZKÉSEK

77

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS A Z UJJVÉDŐ

Szarvasagancsnyelű vadászkés DNC / Tumpek Ferenc munkája

jó ­szarvasagancsunk, és természetesebb, mint a fa! Sajnos, az indiai szarvas agancsa is egzotikus földrész terméke, mellesleg drágább, mint a fa és a hazai szarvasagancs együttvéve. Az agancslapok késre felerősítésénél a szegecsek eldolgozása problémát okozhat, de látni nagyon szép megoldásokat is. A tradíciók erősek, és vadászaink ragaszkodnak a szépen, aprón gyöngyözött, majdnem fekete agancs késnyélhez, ami kívülállók részére rögtön jelzi, hogy az övön függő eszköz csakis egy vadászé lehet.

Szaru – a ritka egzotikus szépség

Zsiráfcsontból készült késnyél DNC / Tumpek Ferenc munkája

78

A fa és a szarvasagancs mellett még sokféle anyagot használnak késnyélnek. Ezek egyike a szaru. A „legkiadósabb” és legszebb szarvakat az afrikai kaffer­bivaly és az ázsiai vízibivaly adja. Igaz, szarvuk kétharmad része üreges, csontcsapon helyezkedik el. Ebből is lehet késnyelet készíteni, de a legjobb minőségű mégis a szarvak hegye. Ezt a darabot – még mielőtt késnyelet készítenének belőle – hosszú ideig főzik, és különböző présekkel összesajtolják, majd szárítják, hogy a szaruszálak sűrűbbek legyenek.

VADÁSZKÉSEK

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS A Z UJJVÉDŐ

Az a kívánatos a bivalyszarvban, ha minél kevesebb benne a világos színű rész, és a szarv sötét. Sajnos, a szarvból, vagy szaruból készült késnyelek egyre ritkábbak, pedig ugyanúgy ősi és természetes anyagok, mint az agancs és a fa.

Lehet néha itt-ott, egzotikus tájakról származó késnyeleket látni, nagykudu, oryx és más antilopok szarvából, zergekampók egyenes részéből.

Elefántcsontból készült késnyél DNC / Tumpek Ferenc munkája

Agyarak, csontok – szép és kellemes

Az egyik legszebb és egyben a legkellemesebb fogású, természetes anyag az elefántcsont, melyből régebben kés- és revolvernyelek, zongorabillentyűk valamint egyéb hasznos és szép dolgok készültek. Ma már alig lehet vadászkést látni ilyen nyéllel. Alkalmazása kicsit ki is ment a divatból. Túl „csicsásnak” gondoljuk, pedig nem az, hanem a lehető legszebb és legtisztább természetből kapott anyag. A múlt században – de még e század elején is – aki „adott magára”, annak volt legalább egy elefántcsont nyelű kése.

A mai nagy természetvédősdi időkben egyenesen Istenkísértés volna elefántcsontot ilyen célra felhasználni. Pedig elefántcsont van bőven. A „nagytermelő” országok – Tanzánia, Zimbabwe, Zambia – az 1997-es kongresszuson elérték, hogy a Washingtoni Egyezmény I. függelékéből a II.-ba minősítsék át az elefántot, mert nem veszélyeztetett állatfaj. Van belőle elég – minden hiedelem ellenére –, hatalmas elefántcsont-készletekkel vannak tele az állami raktárépületek. Az állatokat nagy részben legálisan lőtték, mert igen túlszaporodott az állomány, csupán kis mennyiség származik vadorzásból és elkobzásból. Tehát reménykedhetünk, hogy előbb-utóbb megint hivatalosan is hozzá lehet jutni, nem kell CITES papírokat lobogtatva egyik országból a másikba utaznunk, ha véletlenül az elefántcsont nyelű bicskánk van a zsebünkben.

VADÁSZKÉSEK

79

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS A Z UJJVÉDŐ

Mammutagyarból készült késnyél DNC / Tumpek Ferenc munkája

Amióta efféle problémák támadtak az elefántcsont körül, fellendült a mammutagyarból készült termékek iránti kereslet. Személy szerint nekem talán jobban is tetszik ez a fajta „csont”. Szebb is, de lényegesen szolidabb, nem olyan rikító, kihívó, vagy hivalkodó, mint az elefántcsont. A szibériai tundrákon „bányásszák” a mammutagyarat, ahova évezredekkel ezelőtt szó szerint „befagytak” ezek a hatalmas, szőrős óriások.

Ritkábban lehet (marha- vagy disznó-) csontból kialakított késnyelet látni, pedig rengeteg húst fogyasztunk. Az ilyen módon hasznosított állatok csontjából elég késnyélnek valót lehetne nyerni. Sajnos, a divat és a szokások diktálják az iramot, az ízlést, amelyen nehéz változtatni. Néha látni nagyméretű fogakból és bármilyen furcsa, még rozmárok péniszcsontjából is késnyelet.

Mûanyagok – a mindennek ellenálló mû-anyag

Modern időket élve az új acélok mellett a műanyagok is bevonultak a késkészítésbe.

Sokan úgy tartják, hogy a „műanyag” az csak egy mű-anyag, vagy inkább „pót-anyag”.

Pedig a valóság megcáfolja e hiedelmet. Bármennyire viszolygunk is tőle, ez az egyetlen olyan anyag, amely nem zsugorodik, reped, hasad, törik, és még a savak sem nagyon ártanak nekik.

Az amerikai Westinghouse, egy műanyagokat gyártó cég kiváló anyagot kísérletezett ki, és már több éve sikeresen forgalmaz. Ez a Micarta nevű készítmény sokszínű, a természeteshez nagyon közel álló, amelynek alapanyaga vagy vászon, vagy falemez. Ezeket légüres térben Phenol-gyantába itatják, majd ös�-

80

VADÁSZKÉSEK

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS A Z UJJVÉDŐ

szepréselik. Alig lehet megkülönböztetni a természetes anyagoktól, és talán néha mutatósabb is, mint azok. Sajnos, sokkal drágább is. A Micarta színezve nagyon szép késnyeleket ad, nem zsugorodik, vagy reped, nagyon kellemes, melegen puha fogású, és talán „örökös” is, mindenesetre legalább addig kitart, amíg a kés pengéje, az acél.

Rekonstruált tűrkiz kő nyelű bicska DNC / Tumpek Ferenc munkája

Amboina nyelű vadászkés DNC / Tumpek Ferenc munkája

VADÁSZKÉSEK

81

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS A Z UJJVÉDŐ

Az új anyagok között felbukkantak a gumiból és Kraton-ból készült, a pengére öntött, vulkanizált nyelek is. Fogásuk kitűnő, kicsit „ragadósnak” érezzük, ezért jól tapadnak. A nyél mintázata, recéi, domborulatai, szemölcsei még segítenek is ebben. Sajnos, az ilyen markolat nem tűz- és saválló, de nagyon higiénikus, mert a késnyélre vulkanizált gumi alá nem tud behatolni semmiféle romlandó folyadék.

Egy acéltömbbôl készült kés (az integrál kés)

Ismerünk olyan késtípust, melynek a nyele, ujjvédője és pengéje is egy tömbből készül. Ezek a fajta kések nagyon drágák és igényesek. Pengéjük 15–20 milliméter vastag és 35–45 milliméter széles acélhasábból van kiforgácsolva, nagy technikai ráfordítással. Esetenként ragasztanak rá különböző nyélanyagokat, de alatta nagy lyukakat forgácsolnak ki a fémből, hogy a kés súlyát lecsökkentsék, illetve kiegyensúlyozzák. Van ezen a kategórián belül egy olyan típus, melynél meghagyják az egészet „csupaszon”, ezt nevezik „Expedíciós késnek”.

Integrál kések DNC / Tumpek Ferenc munkái

Láthatjuk, hogy csak a kés megkönnyítése végett hagyták ki, illetve marták ki az anyagot. Az ilyen típusú kés – főleg ha jó acélból készült – időtálló, stabil, elnyűhetetlen, mondhatnánk „örökös” darab. Télen nagyon hideg, a sarki övezetű éghajlatban „odaragad” (odafagy) a kézhez. Sajnos az így készült kés személytelen jellegűvé lesz, lefokozódik mindennapi szerszámmá, ha csak nem valami „csodaszerszám”!

Egyéb természetes anyagok

Sokféle anyag van, melyeket mára elfeledtünk, pedig hatalmas mennyiségben és nagyon olcsón állnak rendelkezésre. Egyik ilyen lehetőség, amelyet újabban megint látunk – még „jobb” késeken is – a bőrkarikákból összepréselt, szépen megmunkált nyél. Természetesen a felhasználandó bőrkarikákat alaposan be

82

VADÁSZKÉSEK

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS A Z UJJVÉDŐ

kell mindkét oldalon ragasztóval kenni, azon kívül valamilyen tartósító anyaggal impregnálni kell, hogy az összepréselés után teljesen vízhatlanok maradjanak.

A nyélvég csavarját elég nagyméretűre kell készíteni, hogy a karikákat jól ös�sze lehessen szorítani vele. Az ilyen bőrkarikákból összeállított nyeleket díszítik csont- és színes műanyag karikákkal is, természetesen mindez ízlés dolga.

Még egy érdekes anyag van, amelyet ha ritkán is, de időnként lehet látni késnyeleken: ez a cápabőr. Kardok, tőrök nyelének bevonására használják.

Késnyél medvefogból, bőr bandázzsal DNC / Tumpek Ferenc munkája

Mozaik damaszt és kagyló a késnyélen DNC / Tumpek Ferenc munkája

VADÁSZKÉSEK

83

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS A Z UJJVÉDŐ

A bőrfelületből az emberi fog anyagához hasonló, nagyon apró kis kampók, hegyek, kúpok állnak ki, ezért érdes, durva csiszolópapírhoz hasonló a fogása. Így még izzadó kézben sem csúszik a késnyél.

Indiában a maharadzsák korában az elefántcsontból és az orrszarvú tülkéből készült késnyelek díszítésére különböző féldrága- és drágaköveket is használtak. Ma ezek egy letűnt világ kincsei közé tartozó ritkaságok, amelyeket csodálattal nézünk, de a mindennapi használatra már nem is volnának alkalmasak. Itt-ott azért felbukkannak érdekességnek számító csodák.

Néhol lehet még látni különleges anyagokból – megkövesedett elefántőrlőfogból vagy rozmár és varacskos disznó agyarából – készült késnyeleket.

Esetenként érdekes és széprajzú kövekből, kagylók héjából, gyümölcsök magvából is készít késmarkolatot a kreativitásáról híres ember, hogy valami „más” is színesítse mindennapi szerszámait.

Ki tudja, mi minden akad még, ami mellett elmegyünk? Pedig kár érte, mert csak elporlad, megsemmisül. Így legalább szemet-lelket gyönyörködtetve egy darabig kitölti mindig új után sóvárgó lelkünket.

Az ujjvédô

Az ujjvédő – a sokak által kevésbé figyelemre méltó része a késnek – a nyél és a penge között helyezkedik el. Nagyon fontos a feladata, hogy kezünket, ujjunkat megvédje attól, hogy előre csússzon, bele az élbe.

A kés jellegének megfelelően mindenféle anyagból készítettek már ujjvédőt. Vadászkéseknél legtöbb esetben rézből, alpakkából, rozsdamentes acélból és alumíniumból készülnek, szépen kidolgozva, finoman, formásan lecsiszolva. Jól illeszkedő és fugamentes felerősítése magáért beszél. Ezen lehet látni és lemérni a késkészítő gondosságát, kézügyességét. Van, aki megelégszik az egyszerű szegecseléssel, a „jobbak” még forrasztják, újabban – a kiváló ragasztók birtokában – a különböző fémeket már egymáshoz is ragasztják. Ily módon megakadályozzák, hogy a leheletvékony repedésekbe nedvesség, vér szivárogjon, és megkezdődjön a fémek oxidálódása, rozsdásodása.

Vadászkések hőkezelt titán ujjvédővel DNC / Tumpek Ferenc munkái

84

VADÁSZKÉSEK

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS A Z UJJVÉDô

VADÁSZKÉSEK

85

A VADÁSZKÉS TOKJA A vadászkés legfontosabb tartozéka a tok, amiben hordjuk. Akár az övünkön, vagy a hátizsákkunban, esetleg erre kialakított kabát- vagy nadrágzsebünkben. Ismertem olyan vadászt, aki a kabátja belső zsebében hordta, de olyant is, aki a szoros csizmaszárba dugta, hogy csak a nyele vége látszott ki.

A nem becsukható vadászkéseknek elengedhetetlen tartozéka a jó minőségű tok. A kés tokja két részről nyújt védelmet. Az egyik oldalon azt védi, aki hordja, hogy ne vágja meg magát akaratán kívül, és a kést is védi a sérülésektől.

Ezért ellentétes érdekeket kell szolgálnia a toknak. Egyrészt, hogy el ne veszítsük, ennek viszont az ellentéte, vagy ellentmondó multifunkciója is kell, hogy legyen, vagyis, hogy ha kell, gyorsan, könnyedén tudjuk kihúzni onnan.

Ezért a vadászkések egyik gyenge pontja a tokok milyenségének a megválasztása.

Olyan tokra van szükség, amelyben a kés biztonságosan van elhelyezve, de nem vágja át a varrást, vagy a tok anyagát a bőrt, vásznat, műanyagot. Tehát jól átgondolva szabták ki és állították össze, készítették el. Ennek elkészítése egészen más anyagokkal való gyakorlati tudást igényel. Hiába tud egy késes nagyon jó pengéket készíteni, még a nyelezést is elvégzi valahogy, de a tok elkészítése mindig egy komoly feladat, amely nem mindegyik mester kedvenc időtöltése. Ott az anyag, a felhasználandó bőr nem mindig úgy alakítható, mint azt az acélnál, vagy a nyélkészítés anyagainál megszokott.

A késtok elkészítéséhez legtöbb esetben bőrdarabokat használnak fel. Lehet nagyon egyszerűen összeállított is: egy hosszabb bőrdarab a kés belső oldalára kerül, amelyen, az öv átfűzéséhez, kétszer 5-5 centiméteres vágásokat teszünk.

A külső oldalon egy kisebb bőrdarab lefedi a csupasz pengét, amit jó erősen rávarrunk az alsó, nagyobb bőrre. Egy bőrcsíkot átvetve az ujjvédőn, lekötjük egy patenttal, hogy a kés ki ne essen a tokjából. Ez a legegyszerűbb, de nem a legbiztosabb!

Sajnos a kés éle egy idő után, valahol eléri a két bőrdarabot összetartó varrást, és azt átvágva elkezd bomlani. Ezért jobb, ha a két bőrfedél közé, a varrás vonalába egy vastagabb, legalább 3 milliméteres, kemény, kb. 1 centiméter széles bőrcsíkot, még bele is ragasztunk, és így varrjuk össze az egészet. Így nem olyan gyorsan éri el a kés éle a cérnát.

VADÁSZKÉSEK

87

A VADÁSZKÉS TOKJA

Egyszerű bőrtok, szarvasgyilokkal DNC / Tumpek Ferenc munkája

Az így összeállított és varrt késtokot még 2-3 szegeccsel „bebiztosíthatjuk”, azért, hogy ki ne találjon esni, vagy megsértsük magunkat, ha mégis átvágná az él a cérnát.

Lehet még biztosítani a kést egy bőrszíjjal, amit átfűzünk a kés nyelébe fúrt nagyobb lyukon, de ez már körülményes, és legtöbbször egypár „biztosítás” után elmarad. Elegánsabb, és főleg kényelmesebb megoldás a kehely-, vagy tegez formájú késtok készítése, amely már több szakértelmet követel.

A felhasználásra kerülő bőrnek keményebbnek kell lennie, hogy a kehely mindig nyitva maradjon, és ne essen-, vagy csukódjon be a „szája”.

Ennél a fajta késtoknál a kés az ujjvédőnél szorul meg a tokban, és azon is nyugszik. Így a hegye, vagy az éle nem érheti el a varrást. Ezt úgy lehet elérni, hogy az összehajtott bőrt, mielőtt összevarrnánk egy, vagy több kemény bőrcsíkkal, amit előbb beleragasztunk, majd belevarrunk, ezzel megszélesítjük. Így az ujjvédőt is elnyeli a kehely, és csak a nyél fele látszik ki abból, amit meg tudunk fogni, ha ki akarjuk húzni a kést a tokjából. Újabban a kehely-alakú tokban az ujjvédőnek egy kis „ugratót” képeznek ki, hogy a kés belecsúsztatva átugorja ezt a kis kiálló kemény „bütyköt”, ami aztán benntartja a tokban, és nem tud még csak véletlenül sem kiesni, csak ha kihúzzuk onnan.

Amint látjuk, nagyon egyszerű egy jó késtokra szert tenni, ami biztonságos és a célnak is jól megfelel. Újabban lehet látni műanyagból, a követelményeket maradéktalanul teljesítő késtokokat, csak sajnos nem olyan mutatósak, mint a megszokott, szépen kidolgozott bőr. Szokatlan a műanyag, de sokkal biztonságosabb a hagyományos bőrnél.

A skandináv késkészítők megmaradtak a bőrből készített tegez alakú tokoknál, de okosan, egy műanyag betéttel biztonságosabbá tették azt. Így tudtak a hagyományoknál maradni, de azért megfelelő biztonságot adva a kés pengéjének, hogy ne szúrja könnyedén át a vékonyka bőrtokot és esetleg a viselője ágyékát, lábát, kezét.

88

VADÁSZKÉSEK

A VADÁSZKÉS TOKJA

Vadászkés – kehely-, vagy tegeztokkal DNC / Tumpek Ferenc munkája

Természetesen a jó késkészítők keresik az igazi megoldásokat (már az őskor óta), hogy kényelmesen és főleg biztonságosan hordják a vadászok az éles és elmaradhatatlan vadászszerszámukat, amelyre lépten-nyomon szükségük lehet a mindennapi vadászatban.

VADÁSZKÉSEK

89

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS A Z UJJVÉDŐ

90

VADÁSZKÉSEK

A VADÁSZKÉS HASZNÁLATA Vadászirodalmunk mostohán bánik a „lövés utáni” legfontosabb szerszámmal, a vadászkéssel. Ezért is szántam rá magam, hogy mint eszközről és gyakorlati használatáról leírjam gondolataimat, tapasztalataimat. Talán szerény közreműködésemmel hozzájárulhatok ahhoz, hogy a jövő vadászainak már könnyebb dolguk lesz.

Minden időknek megvan a maga divatja, legyen az kalap, ruha, autó, de így van ez a mindennapi élet szükségleteit kielégítő használati tárgyakkal is. Ötven-száz évvel ezelőtt nemcsak az öltözködésük volt más az embereknek, hanem a felfogásuk, értékítéletük és időérzékük is. Természetesen ez hozta magával, hogy mindenben mást láttak előnyösnek, szépnek, használhatónak, mint a mai idők embere. Így van ez a késekkel is, amely ma már – mondhatnánk ősidők óta – napi használati eszköz, és nem figyelünk oda a formájára, milyenségére. Azt tartjuk lényegesnek, hogy jól feküdjön a kézben, és ami a fő, mindig jól vágjon. Legyen könnyen élezhető, tartsa sokáig az élét, ne rozsdásodjon.

Ha nem is gondolunk rá, a késeket valamikor, valakik, valahol megtervezték. Majd elkészítették az első próbadarabokat, és ha még valami nem tetszett rajta, változtattak itt-ott, mielőtt tömegcikként elkezdték gyártani. De már a tervezésnél el kellett dönteni, hogy mire fogják ezt a kést használni: kenyeret vágnak vele, konyhai mindenes szerszám, vagy asztali-étkezési evőeszköz lesz. Így alakultak ki az egyes formák, a speciális használhatóságnak megfelelő méretek, típusok. Érdekes kézbe venni a kertész oltókését, az állatorvos disznóherélőjét, vagy a ma már kevésbé ismert lópatkoló kovács patkótisztító-vágó kését, az orvos szikéjét, esetleg vadászbarátom rókanyúzó, finom élű körmözőjét, vagy a másik somogyi barátom szalonnázó Bőrcsök kését. Ezeknél az eszközöknél az elvégzendő munka határozta meg a formát, használhatóságot, úgyszintén mint a többi speciális munkaeszköznél, amelyeket használunk.

Amikor kézbe vesszük majd Tumpek Ferenc barátom szépen kidolgozott késeit, akkor látjuk igazán, hogy mekkora a különbség a gyári tucatkés, és egy kisiparilag, sok kézi munkával előállított vadászkés között.

Egy másik, sajnos a vadászkéshez eléggé közel álló szerszám a harci, katonai célokra készített kések csoportja, amely számunkra visszataszító, de szerencsére „divatját múlta”.

VADÁSZKÉSEK

91

A VA DÁ S Z K É S H A S Z N Á L ATA

Ez a késforma főleg szúrásra van kiképezve, mégpedig az ellenfél leszúrására.

A régebbi, de még a mai géppisztolyos világban is úgy vannak ezek a kések formailag kialakítva, hogy a fegyver csövére lehessen úgynevezett bajonettzárral felerősíteni.

Szomorú emléke 6-7 éves gyerekkoromnak, amikor állítólagos „fekete” disznóvágás után megjelent a „Népi Rendőrség” két tagja az „osztályidegen” apám szükséglakásában, és feltűzött szuronnyal, az amúgy is hosszú, orosz „dióverő” puskáikkal követelték, hogy adjuk ki a „feketén vágott” disznó húsát. Miután szerintünk a vágás „passzussal engedélyezetten” igazolható volt, (a vágás előtti napon kaptuk a tanácsházán) a disznóvágás végtermékei előírásosan a „spájzban” voltak. A két szuronyos rendőr felpakolt és elvitt mindent! Igaz, kétszer fordultak és jól megizzadtak a vastag, mindenki által mélységesen utált szürke, orosz mintára szabott, széles parolinos posztó egyenruhában.

Két hét múltán megszületett a bírósági ítélet, a „passzus” érvényes! Az elkobzás jogtalan volt. Sajnos az állítólagos „feketevágási végtermék” közben a rendőrőrsről „eltűnt”! A rendőrök megették! (Mai fejjel jegyzem meg, már akkor is „érdekes jelenségek” voltak megfigyelhetőek a rendőrségen belül, akiknek mindenkori jelszava volt: „VÉDÜNK és SZOLGÁLUNK!”) Így aztán „állam-bácsi”, sok huzavona után kifizette a falun vett sertés árát. De a mai napig, – pedig jó 60 év múlt el az óta – látom a szuronyok hideg csillogását, és az akkor érzett kiszolgáltatottság keserű érzését sem felejtettem el.

A nem éppen ide tartozó kitérő után, amivel szerettem volna érzékeltetni, hogy egy csupasz pengével mennyire hatásosan lehet a hatalom erősségét kinyilvánítani, hát, még ha arra gondolok, amit öregapáink meséltek Isonzó, Verdun és más borzalmas I. világháborús lövészárok-közelharci küzdelmeikről, elképzelhetjük, hogy milyen hatásos fegyver egy 25-30 centiméteres, hegyes, kétélű vasdarab.

A vadászatban manapság kétféle késforma használatos 1. Tőr formájú, de annál már lágyabb vonalú vadászkés. A penge meghos� szabbított részére erősítik fel az ujjvédőt és a nyelet. Övön hordják tokban, vagy német módra, a nadrágra külön erre a célra varrt zsebben, esetleg a csizmaszárba tűzve.

A kés legfontosabb része a penge. Fényesre vagy mattra polírozott, újabban apró üveggolyókkal polírozzák, nagy nyomással, így fényes lesz, de mégsem csillog annyira. A felület simasága azért fontos, hogy a vágásra szánt hús ne tapadjon rá, emellett könnyebb tisztán tartani.

2. A másik késforma, melyet a vadászatban használunk a bicskák köre,

amelyek mozgatható, kinyitható, majd rögzíthető pengéből és a hozzá tartozó nyélből állnak. Formára hasonlítanak a tőrökhöz, csak kisebbek. Ebben a könyvben egy kis epizód erejéig térünk ki erre a késformára. Főként a vadászkéssel foglakozunk behatóan.

A mai vadászkés tulajdonképpen nem sokban tér el az ősember szerszámától.

A formája lett finomabb és célirányosabb, no meg az anyaga ma már más, de maga az eszköz csaknem ugyanolyan, mint hosszú évezredekkel előtte. S nem kockáztatunk semmit, ha kijelentjük: az emberiség egyik legősibb és legfontosabb szerszámáról van itt szó.

Hazánk fő nagyvadja a vaddisznó, őz, szarvas, esetenként dám és muflon.

Az öt vadfaj zsigereléséhez elegendő egy 10 centiméternél nem hosszabb pen-

92

VADÁSZKÉSEK

A VA DÁ S Z K É S H A S Z N Á L ATA

Vadásztőr DNC / Tumpek Ferenc munkája

Vadászbicska agancsnyéllel DNC / Tumpek Ferenc munkája

géjű vadászkés. Természetesen mindez ízlés dolga. Van, aki a hosszabb, van, aki a rövidebb pengéjű késeket szereti és tudja használni. Így alakult ki a kések közötti „munkamegosztás”, mert minden feladatnak megvan a hasznosság szempontjából legmegfelelőbb formájú, hosszúságú kése. Csak nézzük meg egy hentes felszerelését. Legalább 3-4 féle késsel dolgozik. Van úgynevezett szúró-, nyúzó-, csontozó- és hússzeletelő kése.

A kések hosszúságuk és formájuk a szerint változnak, aszerint, hogy mire is akarjuk használni azokat.

VADÁSZKÉSEK

93

A VA DÁ S Z K É S H A S Z N Á L ATA

Nicker

94

A vadászkés előállításakor kompromisszumokra kellett elszánnia magát a késkészítőnek. Mert a nyúzásra készült késsel nehéz, sok esetben lehetetlen szúrni, amire azért időnként a vadászatban szükség volna.

Viszont az egyenes, hegyes pengével nagyon nehéz úgy zsigerelni, hogy ne szúrnánk ki a beleket, a bendőt, vagy ha a vadat nyúzzuk, a bőrt. A német „nicker” formája miatt előnyösebb szúrásra, vágásra, faragásra.

Az alig húsz-harminc éve divatossá vált hasasabb, Amerikából származó pengével a zsigerelés utáni nyúzást könnyebben tudjuk elvégezni, és még szúrásra is alkalmas.

Egy tanulságos példát szeretnék ezzel kapcsolatban elmesélni, ami velem történt meg, hogy milyen fontos a jó (vadász)kés megválasztása: Akkoriban készültem hosszabb időre Afrikába, hogy ott, mint hivatásos vadász dolgozzak, és így én is bedőltem a hangzatos nevű, elég markáns kinézetű késnek.

A minden vadász által jól ismert, nagy múltú német késgyártó cég előállított egy „sokoldalú szerszámot”, amelyet faborítású nyéllel „Autós-késnek”, a szarvasaganccsal szereltet „White-Hunter”, (magyarul fehérvadász) késnek nevezett el. Sajnos, jó 30–40 évvel ezelőtt még eléggé egyoldalú volt a késgyártás, már ami a forma- és modellgazdagságot illeti, így nem tudva miből választani, eszi-nem eszi alapon csak azt az egyet tudtam megvenni, ami volt. Így vásároltam a hosszú út előtt egy ilyen szerszámot, 56472-es sorozatszámmal.

Mivel az utazás megkezdése előtt már nem volt sok időm, nem tudtam az újabb szerzeményemet még kézbe sem venni, kipróbálni. Így csak messze Európától, az őserdő közepén kellett rájönnöm, hogy tulajdonképpen nem egy kést vettem, hanem egy szerszámot, amivel esetenként vágni is lehet, ha VADÁSZKÉSEK

A VA DÁ S Z K É S H A S Z N Á L ATA

megélezem. Hasznossága szempontjából nem éppen a legjobb választás volt, mivel a vadászaton kellett volna használnom. Ott pedig sokat.

Igaz, hogy az oldalamon a szépen megmunkált bőrtokban jól mutatott, de ha egy kafferbivalyt kellett zsigerelnem – pedig sokszor kellett – vagy a fekete kísérőimnek a nyúzásnál segítettem, csak nagy erőfeszítések és izzadás árán tudtam használni.

A hegye olyan szerencsétlenül volt kiképezve, hogy a vastag bivalybőrt alig tudtam vele „megsérteni”. Kínlódásom oka az volt, hogy a hegy formája túl rövidre és gömbölyűre volt tervezve. Ezt abból a meggondolásból tették, hogy a kés elejét nehezebbé tegyék. Magyarul „fejnehézre” kellett tervezni, hogy a használati leírásban ajánlott „kalapács” effektust is elérjék. Az még érthető, hogy a fej részén kb. 1,5 centiméter hosszúságban meghagyták a penge vastagságát, és ez volt a „kalapács”, amellyel szögeket kellett volna bevernem. Tehát 15 mm×4 mm felülettel! Meg szeretném nézni azt, aki ezzel a „kalapáccsal” nem ver a körmére minden ütésnél. Az szerintem nagyon jó „Fehér Vadász”.

Volt még a késemnek egy nagyon „hasznos” része: az ujjvédő előtti részt recésre képezték ki, pont ott, ahol a legélesebbnek kellett volna lennie, (mert ott lehet

Sokat használt White Hunter késem

Fekete kísérőm segítségével egy kafferbivalyt török fel és darabolok

VADÁSZKÉSEK

95

A VA DÁ S Z K É S H A S Z N Á L ATA

a legnagyobb nyomást gyakorolni a pengére). Nem fogják kitalálni milyen célból? Nos „paradicsomszeletelésre”! Hogy egy afrikai fehér vadásznak mikor kell paradicsomot szeletelnie (hónapszám nem is láttunk), arra nem jöttem rá.

Különben is, a paradicsom vágásához mind a mai napig egy egyenes és nagyon vékony, nagyon éles pengéjű kést tudok csak elképzelni. (Egyébként az állandó szomjúság miatt Afrikában én a paradicsomot egyben szoktam a számba venni, hogy egy cseppje se vesszen kárba.)

De vissza az elejtett kafferbikához! Ha már fel is vágtuk, és a nyúzáshoz kezdtünk, a hangzatos nevű vadászkésemmel megint csak kínlódnom kellett.

Ugyanis egy jó nyúzókés valóban gömbölyített hegyű, de ennek a „gömbölyűségnek” közel kell lennie a kézhez, illetve a nyélhez, hogy a nyúzást csuklóból tudjuk végezni. Sajnos az én szerszámom erre szánt formájú éles darabja 15 centiméterrel előrébb volt, mint azt a kéz anatómiája megkívánta volna. Így nem csuklóból, hanem könyökből, és az egész kar mozgatásával kellett dolgoznom, ami sokkal nehezebb és fáradságosabb, mint egy rövid késsel. Eközben az ujjvédő, amely szerintem szükségtelenül hosszabbra és túl kampósra sikerült, mindig beleakadt a már lenyúzott bőrbe.

Megpróbálva segíteni a hiányosságokon, egy ócska reszelővel nekiestem ­késem elejének és – nem nézve polírozást, formatervezést, hangzatos márkanevet – kiegyenesítettem az él vonalát, hogy legalább szúrásra és vágásra alkalmasabbá tegyem. Ez nem is volt olyan egyszerű dolog, megfelelő szerszámok és célgépek nélkül. De az afrikai ember ideje végtelen, és ha elég kitartó, még a legnehezebbnek tűnő dolgokat is megoldja. Így „kihegyezve” tudtam a továbbiakban használni, és – jobb híján – sok afrikai vadat zsigereltem és nyúztam meg vele. De azért nem lettem ettől boldogabb, és az óta se nagyon szeretem. Afrikai éveim „használhatatlan” emlékeként őrzöm ma is! Lehet, hogy az autóban jó, ha van egy ilyen fajta szerszám, de nem az ember oldalára kötve, ha vadászni megy.

Sajnos a kés tokja is úgy volt kiképezve, hogy a legmagasabb ponton lehetett csak a derékszíjra húzni. Így hosszan lelógott, és természetesen a LandRoverből való kiszálláskor mindig beleakadt az ülés oldalába, vagy a felhúzott kézifék karjába. Lehet, hogy a tok aljára kötözött bőrcsíkot azért rakták rá, hogy mint a vadnyugati filmekben látható, a revolvertok végét oda kössék a combhoz. Ezzel a megoldással nem éltem, mert eléggé nevetségesnek tartottam.

Az évek alatt szerzett tapasztalatok alapján ma már mások az elképzeléseim egy használható eszközről, amit késnek hívnak.

Mi ebből a tanulság: nem mindig az a jó, amit esetleg a természettől távol élő emberek, egy gyár tervezőműhelyében megrajzolnak, majd legyártanak a vadonban járónak. Valószínű, hogy jobb két, esetleg három, a használatnak célszerűbben megfelelő szerszámot venni ilyen útra, mint a három helyett egy kompromisszumokkal teli, de haszontalan késsel birkózni.

Egy jó tanács az afrikai vadászútra készülőknek: elég, ha az itthoni késüket „sétáltatják” meg. Sok dolga úgysem lesz. Az afrikai szafári, vadászfarmok erre „szakosított” fekete bőrű személyzete ugyanis nagyszerűen bánik a darab bádogból sokszor saját kezűleg előállított és kalapált, útszéli kövön borotvaélesre fent szenes acélból készült gyártmányaikkal. Afrikában „úr” a vadász. A lövésen kívül nincs más dolga a vaddal, legfeljebb még örülhet a szép csavarodott és gyűrűs szarvaknak.

Annak idején, amikor hivatásos vadászként Kenyában és Tanzániában dolgoztam, nagyon sok bivalyt és antilopot zsigereltek késeimmel fekete mun-

96

VADÁSZKÉSEK

A VA DÁ S Z K É S H A S Z N Á L ATA

katársaim, de én is. Ezt a munkát mindig maguknak követelték, mert a kissé megtisztított belek és gyomor kedves csemegéje az afrikai embereknek, még ha a gusztusukat nem is tudtam megosztani velük. Szívesen dolgoztak és kérték el késemet, mert legtöbb esetben csak egy ócska, a vad nyúzásához nem alkalmas bozótvágó késük volt, amivel nem volt mindig könnyű „menetkészre”vágni a bivalyt, vagy nagyobb antilopot.

Ekkor tanultam meg igazán, hogy mit is jelent a jó felszerelés.

A grönlandi tundrán egy elejtett rénszarvast készítettem elő a szállításra

A vadászkés feleljen meg a hozzá fûzött elvárásoknak, és maradjon meg csak késnek Ebből a kis kitérőből is látható, hogy késünk megválasztásánál mennyire előrelátónak kell lennünk. A feladatok összeszegezésénél figyelembe kell vennünk, hogy mire akarjuk használni.

De ha már a kezünkben van a megálmodott és kiválasztott, akkor sem biztos, hogy pontosan azt vettük meg, vagy jobb esetben készíttettük el késkovácsunkkal, amire szükségünk lesz. Azért nem szabad a pénzt sajnálnunk.

A családunkban mindig akad egy bátyánk-öcsénk, fiunk-lányunk, aki szívesörömest átveszi az esetleg valami miatt nem tetsző, de élezhető „vasdarabot”.

Ha valami miatt a szívünkhöz nőtt ez a már nem használandó szerszám, alapja lehet egy későbbi gyűjteménynek. Mint a fentiekből kitűnik, én is megtartottam ezt a haszontalan „White-Hunter”-t, és késgyűjteményem kezdő darabja lett. Mert mi a vadász? Valahol mindnyájan megmaradtunk gyűjtőnek a vadászat mellett. Van, aki élményeket, szép pillanatokat, esetleg trófeákat, fegyvereket, újat és régit gyűjt, és még ki tudja, hogy mit nem? Miért ne lehetne vadászkéseket is gyűjteni? A magunk szórakozása után az örökösök is örülnek majd egypár szép darabnak. Mert egy jó kés nemcsak egy emberöltőt tud végigszolgálni, ha jól megbecsüljük, hanem többet is.

VADÁSZKÉSEK

97

A VA DÁ S Z K É S H A S Z N Á L ATA

Késgyűjteményem

A vadászatban ritkán szúrjuk le vadat Óvom tőle azokat, akik előtte nem gyakorolták a meglőtt vadon a „leszúrás” tudományát.

Ha valaki már elsőre egy kicsit elügyetlenkedte a dolgot, és golyója félrecsúszott, jobb, ha még egyszer lő – nem trófeás vadnál lehetőleg a fejre, trófeásnál a nyakra, mert egy még élő vadat vadászkéssel megváltani a kínjaitól nem gyerekjáték. Tudom, hogy miről beszélek, sokszor kellett ehhez az eszközhöz (vissza) nyúlnom. 50 éves vadászmúltam alatt két kisebb süldőt, három szarvasborjút, két szarvastehenet és egy nagybeteg őzbakot váltottam meg egy-egy jól irányzott szúrással a kínjaitól, de legalább ötven esetben adtam meg a kegyelemlövést véreb által állóra csaholt európai és afrikai nagyvadnak.

Az őz tarkózása szó szerint értendő. Ilyen kényes munkát különben csak az végezzen, aki – hasonló helyzetben – lőtt vadon – már kellő tapasztalatot szerzett. A súlyosan sebzett őzet az állánál fogva kell leszorítani. Sohasem ajánlatos a bak agancsát fogni, még ha az oly kézreesőnek is tűnne, mert a sebzett vad még váratlan, erős, és nagyon gyors mozdulatokat tehet, ekkor az agancs gyöngyei, hegyes ágai felsebezhetik kezünket. A koponya öreglyukát megcélozva, erőteljes döféssel átvágjuk a gerincvelőt, ami azonnali kimúláshoz vezet.

Ezt a szúrást feltétlenül ajánlatos kimúlt őzbakon gyakorolni, ahol előzőleg lenyúzzuk a bak hátsó fej-, és nyakbőrét, hogy lássuk, hogy pontosan hova is kell szúrni. Ekkor kell egy erre megfelelő, nagyon hegyes és éles kés. Sohasem egy gömbölyödő hegyű, ráadásul még életlen nyúzókéssel próbálkozzunk!

Szarvasbikánál, dámbikánál, (agancsosoknál) és vaddisznónál fokozott mértékben kell vigyázni, nem ajánlatos még csak közel sem menni, mert a sebzett nagyvadon ezt a feladatot nem lehet megvalósítani egy rövid vadászkéssel. Itt maradjunk csak a lőfegyver használatánál!

98

VADÁSZKÉSEK

A VA DÁ S Z K É S H A S Z N Á L ATA

Ugyanúgy a vaddisznónál, mert az kimondottan harcias. Egy ötven kilós süldő hatalmas erőt képvisel, és komoly harapásokat tud „kiosztani”, mégha gerincen, vagy medencecsonton lőtték. Így sem egy lebecsülendő ellenfél, gyors, fordulékony! A koca haraphat, a kan halálos sebeket is vághat éles agyarával.

A vadhoz csak akkor szabad közel menni, és a vadászkésünkkel leszúrni

a súlyosan sebzettet, ha az már olyan sokkos állapotban van, hogy nem vesz rólunk tudomást!

Természetesen ismertem ügyes és bátor embereket. Ilyen volt tanítóm, mesterem és barátom, néhai Sas Emil hivatásos vadász! Nem egyszer segítője voltam, amikor még 80 kilós kocát is közös együttműködéssel leszúrta. Ilyenkor arra kellett törekedni – mindig hátulról megközelítve – hogy „kikapcsoljuk” a fejét, elkapjuk az egyik fülét, és „böllérszúrással” átvágjuk a nyaki fő ütőeret.

Emil ezt nagyon értette! Ilyenkor együtt „lebirkóztuk”, rátérdelve lenyomtuk, és a föld felöli, tehát alul elhelyezkedő lábait felhúztam, hogy ne tudjon a földbe kapaszkodva erőt kifejteni. De a felső lábakra is vigyáznunk kellett, mert az éles csülök nem csak a gumicsizmát, nadrágot, kabátot és inget szakítja le rólunk, hanem súlyos sebeket is tudott okozni a kezünkön és a karunkon, combunkon. Egy ilyen akció után napokig számolgattuk a horzsolásokat és a kék foltokat. Csak nagy erejű, és tényleg gyakorlott „szúrónak” szabad ilyen kalandba bocsátkoznia. Mindehhez kell még egy megfelelő formájú és hosszúságú szúrókés is! Legjobbnak bizonyult Emil kezében egy öreg, világháborúkat megjárt német katonai bajonettből kialakított szarvasgyilok.

No meg lelkierő, hogy a vad szemébe nézzünk! Érzései vannak az embernek, és vannak dolgok, amikről nyíltan kell beszélni: Ha puskát emelek egy vadra, akkor az a szándékom, hogy elejtsem. Ebben a szándékomban nem takarózhatok a messze hordó puskám személytelenségébe. Igenis szembe kell tudni nézni azzal a ténnyel, hogy egy élőlénytől akarom elvenni az életét, amiért ő bizonyára minden erejével küzdeni fog. Mert zsákmányomnak akarom tudni, mint ragadozó főemlős. Mégha ez a gondolatmenet csak valahol nagyon messze, a tudatom mélyén fogalmazódik is meg.

Hogy ez a folyamat 100 méterre tőlem játszódik le, vagy 1 méterre, nem szabad, hogy befolyásoljon a jól kivitelezett cselekedet-sorozatban, amit el akarok végezni. Ezért hangsúlyozom, hogy vadat leszúrni csak nagyritkán kell, és ha lehet, ne bocsátkozzunk ilyen kalandokba. Inkább még egyszer lőjünk! Az gyorsabban elvégezhető, és nem kell túl közel menni a sebzett vadhoz. Nem vagyok túl érzelgős, és nem is szabad túlságosan annak lenni ilyen esetekben, de be kell fejezni egy folyamatot, amit elkezdtünk.

A rosszul, bizonytalanul, vagy elkapkodva leadott lövés után jönnek a kellemetlen dolgok, ha a vad nem azonnal múlik ki, és valahol betegen elfekszik.

A vérnyomot követve hamarosan megtaláljuk, és ilyenkor kell helyesen dönteni és cselekedni, hogy helyrehozzuk azt, amit elsőre elrontottunk. Nagyon ritkán betegszik le a vad annyira, hogy nem vesz arról tudomást, hogy közeledünk feléje. Általában a sebzett vad a lövés, illetve a találat okozta sokkot kiheverve, már messziről hallja, hogy követjük a nyomát.

Magaslesen ülve, előre küldött elállóként számtalanszor megfigyeltem, ahogy egy vérebes vadász, kutyájával és kísérőjével követte a vérnyomot. Közben véletlenül úgy alakult a helyzet, hogy láttam a meglőtt vadat is. A megfigyelésekből szűrtem le azt a tapasztalatot, hogy a vad a feléje közelítő vadászokat már több száz méterről hallja és figyel feléjük, csak a sebesüléstől nem tud már elmenekülni. Ilyenkor a gyors és pontos lövés mentheti meg a helyzetet, VADÁSZKÉSEK

99

A VA DÁ S Z K É S H A S Z N Á L ATA

mert szerintem a vadnak nem a sebesülés fizikai fájdalmának az eltűrése a nehezebb, hanem a pánikszerű félelem, hogy legfőbb ellensége, az ember közeledik feléje.

De van úgy, hogy a vad már annyira sokkos állapotba kerül, és a sebláza már olyan magas, hogy közel mehetünk hozzá. Ilyenkor felesleges az újabb lövöldözés, amivel csak esetleg újabb (anyagi) károkat okozunk. Ilyenkor egy jó vadászkés is megteszi, no meg az, hogy tudjuk azt kezelni. Hogy mennyire fontos ez még manapság, a modern lőfegyverek korában is, az alábbi esetem is mutatja: 1998. március 18-án éjjel Németországból igyekeztem hazafelé, Balatonföldvárra, a régi 7-es, a mai 70-es úton, hogy a másnapi, általam kezdeményezett és szervezett újvárfalvai vadászirodalmi találkozóra odaérjek. Már minden porcikám az ágyba kívánkozott éjjel kettőkor, amikor Keszthely felől érkezve, Balatonfenyves előtt, a 159-es kilométerkőnél vészjelzőiket villogtató teherautók sorához értem. Nyugtáztam magamban, hogy baleset történhetett, tehát a megérdemelt alvás még várat magára. Mivel nem volt még ott a rendőrség, így nagy örömömre egy civil irányította a forgalmat.

Engedélyező integetésére lépésben haladtam a teherautók mellett, amikor kocsim reflektorfényében hirtelen szörnyű képek villantak fel. Három szarvastehén összeroncsolt teste feküdt az úton. Egyikük még fenn tartotta a fejét, tehát élt.

A legelöl álló szlovén kamionos elé parkoltam, és magam is bekapcsoltam a vészvillogót. Megkérdeztem, mi történt. Az izgatott vezetők egymás szavába vágva mesélték, hogy a szlovén sofőr egy csapat szarvasba hajtott.

Mindenki tehetetlenül állt, tanakodtak, mitévők legyenek.

Zseblámpám fényénél körülnézve még három szarvast találtunk az út menti árokban, összeroncsolt testtel – a korábbiakkal együtt összesen hatot. Az utóbbiak közül is élt egy szarvasborjú!

Azt hiszem, senkinek nem kell ecsetelnem, mit érez ilyenkor egy vadász.

Rögtön felmerült bennem a kérdés, hogyan szabadíthatnám meg gyötrelmeiktől az összedarált csontú szarvasokat. (A szerencsétlen állatok lába szinte öt centiméterenként törött el a nagy erejű ütközéstől.)

Lőfegyver nem volt nálam, de ha lett volna, sem használhatom idegen vadászterületen a vadászatra jogosult engedélye nélkül, nem beszélve a lövések közúti veszélyességéről. Egyetlen lehetőséget találtam: a mindig magamnál hordott vadászkésemmel kellet megoldanom a helyzetet.

A közben megérkező fonyódi rendőrök jelenlétében előbb tarkón szúrtam mindkét alig vergődő vadat, majd nyaki ütőereiket vágtam el, hogy kivérezzenek. Korábban már olyannyira sokkos állapotba kerültek a vérveszteségeik miatt, hogy nem volt nehéz dolgom. Sikerült tehát kínjaitól gyorsan megváltanom a szarvastehenet és a borjút. Végül a szerencsétlenül járt állatokat a rendőrök és sofőrök segítségével eltávolítottuk az útról. Míg a szarvasokkal foglalatoskodtam, felmerült bennem egy 10 évvel korábban történt esetem emléke. Ugyanezen az útszakaszon, szintén éjszaka én is belehajtottam egy 4-5 szarvasból álló csapatba. Addig „ügyeskedtem” az úton, míg az állatok szerteszét ugráltak, és egyiküket sem ütöttem el. Rally-mutatványom csak a vad számára bizonyult szerencsésnek, nekem hátrányommá vált. Manőverezés közben ugyanis lecsúsztam az útról, és kocsim átfordulva a tetején a mély árokban borult, de szerencsére a kerekein állt meg. Az alig egyhónapos Audi Avant 100-as Quattro totálkáros lett, de a motor még működött, ezért gázt adva ki tudtam jönni a mély árokból. A biztosító viszont nem fizetett, mert

100

VADÁSZKÉSEK

A VA DÁ S Z K É S H A S Z N Á L ATA

nem ütöttem el egyetlen szarvast sem. Bár teljes körű casco terhére kaptam egy új autót, a váratlan találkozó a szarvasokkal így is drága mulatságnak bizonyult számomra.

A vad fekszik!

Tehát ott tartottunk, hogy a vad fekszik, „birtokoljuk”! Miénk! Markolás�szuk az agancsát, óvatosan nézegetjük az agyarát és örülünk, de nagyon, mert azért egy vadász életében a legnagyobb élmény, hogy néha nekünk is sikerül.

Főleg ha időnként (sokszor) mellé lövünk, vagy a vad ügyesebb, és ilyenkor rájövünk, hogy nem is olyan egyszerű zsákmányra szert tenni. De ha szerencsénk van, és szorgalmasak vagyunk, a siker sem maradhat el.

Hányszor voltunk már így, és miután kiörültük magunkat, jön a felismerés, hogy tenni is kéne a vaddal valamit, mert így nem maradhat itt. Volt úgy, hogy hárman-négyen is körülálltuk a zsákmányt, és kisült, hogy senkinél sincs egy rendes kés, csak egy ilyen-olyan, rissz-rossz szalonnázó, esetleg rókanyúzó bicsak, mert rókát azt többet lövünk, de szarvast, vagy vaddisznót nagyritkán.

Ekkor jövünk rá, hogy milyen hiányos is a felszerelésünk. Ekkor megfogadjuk – sajnos legtöbbször későn –, hogy szert teszünk egy jobb fajta vadászkésre.

Közben a lövöldözésre előkerül a vadőr is, aki természetesen jól fel van szerelve, és egy egyszerű, de nagyon jó élű késsel percek alatt „rendbe rakja” a vadunkat. Így voltam én is vagy ötven évvel ezelőtt, vadászéletem kezdetén, amikor Sas Emil, volt főnököm meghívott a Dráva menti szép somogyi vadászterületére, Vízvárra.

Szűcs Gyula segéd-, és másodvadásszal jártunk, barkácsoltunk a területen pár napig. Szarvastehenet és vaddisznót lőhettem. Sikeresek is voltunk, megtelt a lovas kocsi saroglyája minden estére.

Ekkor láthattam életemben először – legnagyobb elismerésemre –, hogyha valamit esett, Gyula előcsomagolta a késeit kis oldaltáskájából, és megtanultam, hogyan is kell azokat használni. A legvastagabb bőrű kant is hangtalanul szaladó késsel nyitotta végig. Igen, mert az az igazi éles kés, ha nem „halljuk” a hangját munka közben. Sokan azt mondják, hogy szeretik hallani a kés „sercegését”. Gyula késeinek mesteri élei nem adtak hangot. Sajnos azóta sem láttam olyan jól felszerelt hivatásos vadászt, és örülök, hogy akkor ezt láthattam.

Egész életemre megtanultam a leckét.

Szeretném még megemlíteni, hogy Gyula a kissé gömbölyűbb hegyű zsige­ relő­késével sohasem vágott csontot. Még hozzá sem ért késével a vad medence­ csontjához, vagy szügycsontjához. A bőrt pedig mindig belülről kifelé vágta, hogy az erős és a legtöbbször homokkal, sárral teli vaddisznó szőréhez még csak hozzá sem ért, mert az veszi ki legjobban a kés élét. A zsigerelést a két hátsó láb között kezdte egy rövid vágással, majd a bőr alatt tolta a kést végig a vaddisznó álláig. Minden kiveendőt a disznóból kivágott és egy másik, szúrásra alkalmasabb, (csontozó) egyenes pengéjű késsel vágta kívülről körül a végbelet, majd a medencecsontba behúzva vette ki az egészet, anélkül, hogy megsértette volna a beleket, medencecsontot. A csontot mindig fűrészelte, vagy baltát használt annak az átvágására, de sohasem késsel tette ezt, mint ahogyan sokan teszik ezt manapság. A fenti példából is láthatjuk, hogy legalább két kést használt, mindegyiket a maga feladatának, formájának és használhatóságának megfelelően. Természetesen ezt a felszereltséget csak olyan hivatásos vadászoknak ajánlom, akik nagyon sok nagyvadat zsigerelnek, nap mint nap. Az egyszerű „mindennapi” vadásznak elég, ha egy jó kése van, de az legyen igazán jó és VADÁSZKÉSEK

101

A VA DÁ S Z K É S H A S Z N Á L ATA

Nyúzásnál a vágási vonalak

Áll

Lábízületek Garat és nyelőcső Mellcsont Láb

Hímvessző

Herék

Végbél Ugróízületek

tettre kész, éles, és ne akkor kelljen csiszitolni, élezni, amikor éppen a legnagyobb szüksége volna rá.

Azoknak a vadászoknak, akik a világot járják, ajánlom, hogy egy nagyobb pengéjű, 10–12 centiméter hosszúságút is szerezzenek be. Sohasem árt, ha az alaszkai, kanadai, vagy grönlandi hivatásos vadásznak tudnak segíteni a jávor- vagy rénszarvast szétdarabolásában, és esetleg egy grizlimedve megnyúzásában.

A másik késforma kissé emlékeztet a Bowie késekre, rövidebb, széles pengével. Ezt a fajta kést már könnyebb használni más munkákra is a vadászatban. Érdekes vonalvezetése miatt sokan szeretik, ha nem is mindig tudják, hogy az ilyen fajta kések a vadbőr lenyúzására készültek. Használhatóságuk sokoldalúbb, mint az „igazi” vadászkéseké, mert azon kívül, hogy jól lehet velük nyúzni, más vágó-szúró munkákra is alkalmasak. Természetesen mindenkinek az ízlésére van bízva, hogy milyen formájú kést vagy késeket használ, de a fentiekből már kitűnik, hogy nem is olyan egyszerű egy jó formájú kést választani. Az általam ismert nagy vadászutazók legtöbbször a kétkéses kombinációkat választják útjaikra. Egy nagyobb, esetleg bárdformájú kést, vagy fejszét és egy kisebb 10–12 centiméteres pengéjű kést visznek magukkal.

Sajnos a késsel való bánásra legtöbb vadászunkat csak az otthoni, ház körüli munka tanítja. Ez elég hiányosnak bizonyul, amikor először lövünk valamit, és

102

VADÁSZKÉSEK

A VA DÁ S Z K É S H A S Z N Á L ATA

nincs ott olyan valaki, aki tudja és érti is, hogyan következnek az egyes munka-, illetve vágási folyamatok egy nagyvad zsigerelésénél, „tisztába” tevésénél.

A napi vadászgyakorlatban a késpenge formája lehetőleg legyen olyan kiképzésű, hogy szúrásra is alkalmas legyen, és rövid 3–6 centiméteres hosszúságú „vágóél” legyen az ujjvédő után, ami elég a munkához. Vágás közben úgyis csak 1–3 centiméteres élhossz vág egyszerre. Az él vonala a hegy felé görbülve lehetőséget ad, hogy a csuklónk eléggé korlátozott, 15–20 fokos mozgását meghosszabbítsuk, ha a késünkkel húzó-vágó mozdulatot végzünk.

A 8–10 centiméteres pengéjű késsel tudjuk a legtöbb munkát végezni. De ne felejtsük el, a kés CSAK puha anyagok vágásra és szúrásra használjuk és nem csavarhúzó, sörösüveg-, vagy konzervnyitó. De még a beszorult töltény kipiszkálása sem a feladata.

Nyúzókés DNC / Tumpek Ferenc munkája

A késhasználat általános szabályai 1. Munkaeszköz, szerszám, ha úgy tetszik fegyver, de nem játékszer!

2. Késed legyen mindig borotvaéles!

3. Késedet mindig tartsd magadnál, biztosan rögzítve, tokban!

4. Gondolj meg minden vágást!

5. Végtagjaidat tartsd távol a vágás ívétől, késed hegyétől, élétől!

6. Tudd, hogy mit akarsz, és hogy mi történik körülötted, ha kést veszel a

kezedbe!

7. Ha már nincs rá szükség, tisztítsd meg, és tedd el!

8. „Töltetlen kés” nem létezik! Az mindig szúrásra és vágásra vár!

VADÁSZKÉSEK

103

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS A Z UJJVÉDŐ

104

VADÁSZKÉSEK

BICSKÁK

Megboldogult nagybátyám, ha meglátogatott bennünket, mindig azt kérdezte tőlem, az alig 6-7 éves gyerektől: – Na, van e bicskád? – és még hozzátette – Egy igazi somogyi legénynek van ám bicskája is! – Szégyenem, de nekem nem volt. Akkor még!

De úgy mondják, addig maceráltam keresztanyámat, amíg a legközelebbi nagyberényi búcsúban vett nekem egy „igazi” meggyfanyelű bicskát. Ezután már, „igazi somogyi bicskásnak” hittem magam, amint hírlik.

Nem sokáig lehetett meg ez a kés, mert egyszercsak eltűnt. Igaz, addig számtalanszor vágtam el kezem, és valószínű, hogy a drága jó Nagymama, vagy Anyám tüntette el azt a nyiklő-nyeklő vágó alkalmatosságot. De aztán a következő nagyberényi vagy somi búcsúban megint megkörnyékeztem valakit a családból, és újból lett bicskám. Egy ideig. „Igazi” somogyi bicskás, szebben mondva zsebkés tulajdonos csak ipari tanuló koromban lettem. Akkoriban még Siófokon nem volt gyakorlati oktatás, és így havonta egyszer-kétszer le kellett vonatoznunk Kaposvárra. Az üres órákban, amíg a vonatra vártunk, sikerült felfedeznem egy késest. BÖRCSÖK mester boltjában találtam rá az „igazi” somogyi jellegzetességre: a szarvasagancsnyelű bicskára. Akkoriban még nem volt ismeretes a rozsdamentes acél, csak az annál jobban élezhető, de „szenes”, amely aztán sok ápolásra szorult, mert hamar rozsdásodott.

Nem tudva ellenállni a kísértésnek (már akkor sem), mindig volt 4-5 különböző bicsakom. Nagy néha, mondhatnám ritkán vesztettem el kést. Legtöbbször elkunyerálták tőlem, de volt úgy, hogy magamtól ajándékoztam oda – nehéz szívvel.

Egyszer még egy nekem nagyon tetsző lánynak is ajándékoztam egyet. Sajnos azóta sem láttam őt, bicskámmal együtt. Úgy látszik a fegyverek, így a kések is, csak férfiemberekre vannak nagy hatással.

Ahhoz, hogy egy vágóeszköz legyen mindig kézközelben, ezek a mozgatható pengéjű kések a legalkalmasabbak. Ügyes „késforgató” kezében elégnek bizonyulnak még nagyobb feladatok elvégzésére is. Nem egyszer láttam 6-8 centiméteres pengéjű bicskával vadászt, szarvasbikát zsigerelni. Hordhatjuk a zsebben, az elnevezése is erre utal, de a kiálló éles sarkok hamar kikoptatják a zsebet. Némelyik, (jobb minőségű) készítményhez, méretre szabott, puha, hasított bőr zacskót is adnak, ami megkíméli zsebünk bélését. (Nem tudom, VADÁSZKÉSEK

105

BICSKÁK

ki hogy van vele, nem szeretem, ha a nadrágom zsebeiben nehezebb dolgok vannak. Nagyon zavaróan hat rám, ha a combomat dörzsöli valami.)

Legjobb a keményebb bőrből készült bicskatartó tok, amelyet övünkre fűzhetjük. Így a késünk mindig kézközelben van.

Vizsgáljuk meg közelebbrôl, melyek is a jellemzôi a bicskának!

A legközismertebb tulajdonsága, hogy pengéje mozgatható. A nyél hézagába, felére hajtva, zsebben, tokban hordható, anélkül, hogy megvágnánk magunkat vele. A jól megtervezett és elkészített zsebkésnél a középső acéltest, amely a penge folytatása tulajdonképpen, kettős rugót képez.

Első feladata, hogy a kést becsukva tartsa. Olyan erősen, hogy akaratunk ellenére se nyitódjon ki, és sértse meg a tulajdonosát. Némelyik modellnél vigyázni kell, nem mindig csukódik be teljesen. A rugója nem elég feszes, így a penge hegye kissé kiáll a nyélből. Az a jó, ha hallhatóan becsetten. Ilyenkor biztosak lehetünk, hogy a rugó még elég erős, és biztosan fogja a pengét. Van úgy, hogy a rugó túl erős. Ez sem jó. Ha túl nagy erővel vágja be a pengét a nyélbe, rossz tervezésnél az él beleütődik a rugóba, és hamar életlen, használhatatlan lesz. Ezért olyat kell választani, amelyik nem „üti az orrát” a vasba!

A rugó második, talán még fontosabb feladata, hogy a kés nyitása után feszesen, erősen tartsa a pengét. Semmilyen körülmények között, még a legnagyobb igénybevétel közben sem szabad, hogy akaratunk ellenére becsukódjon.

A mechanikája egy ilyen bicskának különben nem egyszerű. A jó összedolgozás, illesztése az alkatrészeknek nagyon fontos. Ahhoz, hogy bicskánkat biztonságosan használjuk, mindig tisztának és olajozottnak kell lennie, mert a pengét rögzítő reteszelések viszonylag kicsik. Ezért időnként körömkefével tisztítsuk meg. De nem csak a pengét rejtő hosszanti üreget a nyélben, hanem a penge forgó részeit, és a csukott kés reteszelő réseit is! Sokszor elég egy kenyérmorzsa, ami a nyomásra összepréselődik, és meggátolja, hogy a rögzítő nyelv a helyére kerüljön. Tehát vigyázat, figyeljünk, hogy késünk mindig bekattanjon, és keményen álljon a penge a nyélben.

A tisztítás után, (lehetőleg ultrás vízben) hagyjuk a kést megszáradni egy konyharuhán. De utána feltétlenül olajozzuk be kívül-belül! Legegyszerűbb és a célnak megfelelő a fegyverolaj befújása. Nagyon fontos a forgó, mozgó részek kenése. Ezek rozsdásodnak a legkönnyebben. A használhatóság érdekében nagyon fontos, hogy ezek a kis alkatrészek, relatív kis mozgás közben is teljes értékűen működjenek.

A bicskánk leggyengébb része, mondhatnánk azt is, hogy ami az előnye, az a gyengéje is, a penge forgatásánál használatos pont: a három testrészt (pengét és a két pofát) egy szegecs fogja össze. Nagyon fontos, hogy a szegecs megfelelő keménységű legyen. Sajnos a szegecsek kúpját a legtöbb gyártmánynál a pofák anyagával egybe csiszolják, hogy jól mutasson. Így később, ha a bicskánk „lötyögős” lesz, nem tudjuk a szegecs betömörítésével újból megszorítani a pengét. Ilyenkor esetleg egy hegyes-kúpos lyukasztóval próbálhatjuk meg a szegecset betömöríteni.

A modernebb, és ezt a hibát kiküszöbölni óhajtó gyártók, az újabb gyártmányoknál már süllyesztett fejű csavarokkal helyettesítik a szegecseket. Így lehetőség van arra, hogy pár mozdulattal, egyszerű szerszámokkal, újra szorosra húzzuk a kikopott, vagy a nagy igénybevétel miatt kitágult oldalakat.

106

VADÁSZKÉSEK

BICSKÁK

Minden bicskánál elsődleges követelmény, hogy a pengét rögzítő rugó feloldása egy mozdulattal benyomható legyen a nyélbe. Ne kelljen erőltetni ezt a mozdulatot, mert ez a biztonság rovására megy. Tehát a kés egy mozdulattal becsukható legyen. Ezért is hívják ezeket az újabb fajta késeket, „egykezes” bicskának, mert egy kézzel lehet ki-, és becsukni.

Több zsebkés formailag nem a legszerencsésebb. Némelyiknél túl széles a penge. Az ilyen kisméretű késeket ritkán használjuk szúrásra, de mégis szükség volna arra, hogy használat közben a kéz nehogy előre csússzon az élbe.

Jó megoldás a nyélen lévő, az emberi kéz anatómiáját követő becsiszolások, hullámok, amelyek meggátolják az előre csúszást. Ezért sokat számít a zsebkés nyélanyagának a megválasztása is. Szép és hagyományos a vadászoknál használatos szarvas agancsból készültek. A különböző egzotikus fák felhasználása is divatos lett. Jó, ha az ilyen anyagú nyeleket, mivel felületüket polírozzák, hullámosra képezik ki.

Legjobban tapadók a gumiszerű elasztomer és keratin műanyaggal ellátottak.

Látni újabban egészen könnyű kivitelű, de nagyon jól megépített zsebkéseket alumínium, legújabban titánból kiképzett nyélfedőkkel, lapokkal. Használhatóságuk kérdésen felül áll, ízlés dolga a választás. Vadászoknak készülteknél csontfűrész és a hasfal felvágására alkalmas „bütykös” penge is található. Jó és univerzális az ilyen „öszvér”, de nagyon nehéz esetenként a súlya, és körülményes a használata. Tehát, mielőtt vásárlásra szánjuk el magunkat, vegyünk kézbe több gyártó kínálatát, és csak azután döntsünk.

A bicskák késpengéjüket rövidségük miatt általában keményebbre és ridegebbre edzik, mint a hosszabb pengéjű vadászkésekét. Ez bevált szokás, így jobban kilehet használni az acélokban rejlő lehetőségeket. Élesebbre köszörülhetők és éltartóbbak.

A megfelelő minőségű bicskának van létjogosultsága a vadászatban. Főleg olyanok kezében láthatóak, akik igazán tudnak bánni a késsel.

Damaszt pengéjű, mammutagyar nyelű vadászbicska DNC / Tumpek Ferenc munkája

VADÁSZKÉSEK

107

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS A Z UJJVÉDŐ

108

VADÁSZKÉSEK

TUMPEK FERENC NÉPI IPARMÛVÉSZ

1975 óta gyártok késeket, kézimunkával.

1990-ben alapítottam meg vállalkozásomat, melynek két jellemző irányvonala van; DNC sztenderdkések és Tumpek kések készítése.

DNC kés A lógó és a cég elnevezése gyermekeim és feleségem neveinek kezdőbetűíbõl származik, a kosfej emblémát pedig azért választottam, mert mind a két gyermekem a kos havában született.

A magas szintű kézi munkával készült kések szakértők, gyűjtők és műkedvelők értékes kései.

Választékos anyagokból tökéletes kivitelezésben készülnek a kések. Az elkészült kések félreismerhetetlen gyakorlatias design-nal rendelkeznek.

Minden DNC késnek a markolatvég felé vékonyodó kialakítása van, amit a szakzsargon „Taper Tang”-nak nevez.

Az ujjvédő krómacélból készül, ami saválló VADÁSZKÉSEK és rozsdamentes anyag.

109

TUMPEK FERENC KÉSEI

Anker

C27

D2

110

VADÁSZKÉSEK

STANDARD KÉSEK

STANDARD KÉSEK

TUMPEK FERENC KÉSEI

Diana

Karat

Leo

VADÁSZKÉSEK

111

TUMPEK FERENC KÉSEI

N3

SP4

St. Hubertus

112

VADÁSZKÉSEK

STANDARD KÉSEK

S T AÉNV DE AS RKDÉ SK EÉ KS E K

TUMPEK FERENC KÉSEI

Accord Asia

Baccare Asia

Bear Arles

VADÁSZKÉSEK

113

TUMPEK FERENC KÉSEI

Big Five

Genius

Gordon

114

VADÁSZKÉSEK

ÉVES KÉSEK

ÉVES KÉSEK

TUMPEK FERENC KÉSEI

Merlin

Nimrod

Osiris

VADÁSZKÉSEK

115

TUMPEK FERENC KÉSEI

Pannonia

K31

Sahara

116

VADÁSZKÉSEK

ÉVES KÉSEK

EGYEDI KÉSEK

TUMPEK FERENC KÉSEI

Arabien

Arles

Arto

VADÁSZKÉSEK

117

TUMPEK FERENC KÉSEI

Bermuda

Big Lion

Büffel

118

VADÁSZKÉSEK

EGYEDI KÉSEK

EGYEDI KÉSEK

TUMPEK FERENC KÉSEI

Castello

Cesar

Nagy Kőr

VADÁSZKÉSEK

119

TUMPEK FERENC KÉSEI

Foy

Goliat

Hanna

120

VADÁSZKÉSEK

EGYEDI KÉSEK

EGYEDI KÉSEK

TUMPEK FERENC KÉSEI

Hannibal

Hipo

Intercisa

VADÁSZKÉSEK

121

TUMPEK FERENC KÉSEI

Panda

Norton

Papírvágók

122

VADÁSZKÉSEK

EGYEDI KÉSEK

EGYEDI KÉSEK

TUMPEK FERENC KÉSEI

Safari

Senator

Sheriff

VADÁSZKÉSEK

123

TUMPEK FERENC KÉSEI

St. Hubertus

Teddy

Tereza

124

VADÁSZKÉSEK

EGYEDI KÉSEK

EGYEDI KÉSEK

TUMPEK FERENC KÉSEI

Venato

Wolf

Zeno

VADÁSZKÉSEK

125

TUMPEK FERENC KÉSEI

Capri

Cat 3

Dido

126

VADÁSZKÉSEK

BICSKÁK

BICSKÁK

TUMPEK FERENC KÉSEI

Forest

Holz

Infinit

VADÁSZKÉSEK

127

TUMPEK FERENC KÉSEI

Lion

Prelüd

Safari

128

VADÁSZKÉSEK

BICSKÁK

DÍJNYERTES KÉSEK

TUMPEK FERENC KÉSEI

Faun

Ulysses

Leopard

VADÁSZKÉSEK

129

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS A Z UJJVÉDŐ

130

VADÁSZKÉSEK

SCRIMSHAW ÉS BOLINO A csontmetszés az egyik legrégebbi díszítési forma, amelyet természeti népek használtak vadászataik megörökítésére. Főként az eszkimó művészetben, de az afrikaiban is előfordul. Később a bálnavadászok kedvenc időtöltése lett, és általuk lettek ismertek az eszkimók által készített faragások, minták.

Nyomon követhető már az ősi eszkimó kultúrák utókorra maradt hagyatékában és kiteljesedett az amerikai kontinensen a bálnavadászok munkássága révén. A tárgyakra karcolt és megfestett képek, ősi minták hazánkban sem ismeretlenek, leginkább a népi iparművészetében spanyolozás néven ismert díszítési forma áll legközelebb a scrimshaw technikához. Amióta eszközöket használ az emberiség mindig is igény volt a használati tárgyak díszítésére, nincs ez másként ma sem. Az alap technika ugyanaz, és a megmunkált alapanyagok, csontok és szaruk sem változtak az évszázadok alatt. A csontmetszés során, a felületen ejtett apró szúrások, pontok és karcolt vonalak sokasága nyomán alakul ki a minta, vagy egy kép, amely a megfestést követően válik láthatóvá.

Kezdetben inkább csak fekete fehér egyszerűbb képek és minták voltak, ám a modernkori mesterek munkásságát dicséri, hogy lassanként önálló művészeti ággá fejlődött a csontmetszés. Ez a művészeti ág, az „újkori” csontmetszés hazánkban leginkább a késműves szakma közvetítésével vált közismertté. Egy csontkép elkészítéséhez nagyon sok türelem, kitartás, kétkezi munka, rajztudás és az alkotáshoz nyugodt környezet szükségesek.

Alapanyagok A jó kép elkészítésének előfeltétele a jó minőségű alapanyag és a nagyon gondosan előkészített, méretre vágott, tükörfényesre csiszolt, majd polírozott csont-, vagy szarufelület. Léteznek mesterséges és növényi eredetű anyagok, trópusi termések melyekre képet lehet vésni, de ezek többnyire jóval gyengébb minőségűek a különféle csontoknál. Leginkább gyakorláshoz lehetnek megfelelőek, vagy alacsonyabb minőséget képviselő kések markolatához. Alapanyagnak bármilyen tömör, homogén, nem porózus csont megfelel, vagy akár szaru is lehet. Ez lehet elefánt, rozmár, varacskos disznó, narvál, víziló agyara, bálna foga, különféle szarvas agancsok, vízi- és kafferbivaly vagy bölény- és antilopszarv. Első osztályú alapanyagoknak számítanak a fosszilis mamut, masztodon és rozmár agyarak a scrimshaw-hoz. Ez utóbbi csontok a legelőnyösebbek a VADÁSZKÉSEK

131

S C RI M S H A W és B O L I N O

Harmat Attila munkája

132

felhasználás szempontjából 1975. július óta. A ma élő fajok közül ugyanis nem egy a Washingtoni Egyezmény, más néven CITES listáin szerepel (pl. elefánt), amit 1985-ben hazánk is aláírt. Ez az egyezmény a veszélyeztetett és különösen veszélyeztetett vadon élő növény és állatfajok aktuális besorolásával és nemzetközi kereskedelmének korlátozásával foglalkozik, hogy az ne veszélyeztethesse a fennmaradásukat. Tehát egyes csontok speciális engedélyekkel hozhatóak csak kereskedelmi forgalomba. Ahány alapanyag annyi féle tulajdonságú, minden agyarnak története, múltja van és akár egy csontdarabon dolgozva is változó a minőség. Én marhalábszárcsonttal kezdtem a gyakorlást, ami túlságosan rideg és kemény anyagnak bizonyult, hamar áttértem a gím, dám, jávorszarvas agancsra. A jó szarvas agancs külső gyöngyös, rücskös és bordás barna felülete alatt vastag, tömör fehér csontréteget találunk, ami körbeöleli a középső porózus részt. Rossz minőségű agancson ez a réteg vékony, nem fehér, mikro lukacskákkal átszőtt. Hamar rájöttem, hogy a fehér részig lecsiszolt és felfényesített agancson és más bizonytalan minőségű alapanyagon érdemes próbafestést végezni az érdemi munka előtt, így sok bosszúságot lehet megspórolni. Ha alkalmatlan a felület, akkor már a próbafestés során „mákos”, maszatos, piszkos hatású lesz, mert a mikropórusokban megtapad a festék. Úgy tapasztaltam, hogy a varacskos agyaron sávonként váltakoznak a sárgás árnyalatú kiváló minőségű részek és a fehér porózusabb területek.

Egyes csontokon, mint a varacskos agyarban is természetes hajszálrepedések vannak. Ezek lehetnek zavaró helyen is a kép szempontjából, más esetekben antik külsőt kölcsönöznek a jól elhelyezett csontképnek. A rozmáragyar remekül véshető finom anyag, de a többi csonttól kicsivel nehezebben tartja meg a festéket, olajos érzetet kelt a színezéskor. Az agancsfélék legjobbja a szambár agancs és a csontok legkeményebbje címre eséllyel pályázhatna a víziló agyara.

VADÁSZKÉSEK

S C RI M S H A W és B O L I N O

Csincsák Róbert munkája

Az elefánt agyar elsőrendű, szinte a legjobb alapanyag csontmetszéshez.

Esetenként száz évtől is öregebb, antik zongorabillentyűk és biliárdgolyók formájában is hozzáférhető, újrahasznosítható csontféleség. A fekete és sötétbarna szarufélék jó lehetőséget nyújtanak a negatív scrimshaw képekhez, amikor fehér festékkel megfestve a kép világos árnyalatú részeit dolgozzuk ki. Emellett el kell mondanom, hogy szarut a csontoknál gyengébb minőségű, túlságosan puha, kevéssé mérettartó alapanyagnak tartom. Használat során a szaru markolatú késeken a scrimshaw kép is hamar megkopik. Előfordult velem, hogy egy szarulapka vésése közben már az íróasztali lámpa hőjétől felpördült, elvetemedett a mikroszkóp alatt ez az alapanyag. Ahogy gyűltek a tapasztalatok kipróbáltam sokféle csontot és anyagot. Azt kell mondjam, hogy a mammut agyar számomra az alapanyagok Rolls Royce-a. Nem azért mert kihalt állat fosszilis maradványa, vagy, mert ritka és drága. Egyszerűen a legjobb dolgozni vele, számomra ez vált be leginkább. Gyönyörűen fűrészelhető, csiszolható és tükörfényesre polírozható, homogén felületű és nagyon finom árnyalatokat, részletgazdag, aprólékos munkákat lehet vésni bele, remekül tartja a festéket.

Persze akadnak rossz állagú, töredezett, nagyon repedt darabok, de a választék igen gazdag, egészen a lapra, vagy hasábra vágott első osztályú hibátlan csontokig. Az ár erősen ingadozó a kereslet és kínálat függvényében, de elmondható, hogy nem hozzáférhetetlen, vagy ritka dolog manapság. Az északi sarkkör közelében tonnaszám gyűjtik a felvásárló közvetítőknek és kereskedőknek aranymosók, prémvadászok, rénszarvaspásztorok, halászok, bányászok és világvégi eldugott falvak lakói a földből, mocsárból, tavakból és patakok mentén esetenként a tengerpartról, tengerből a kihalt állatok maradványait. A csont minősége és színe a szerint változik, hogy milyen régi és milyen anyagban töltötte ezt az időt. Egyes darabok lehetnek 5 millió évesek is, de lehet, hogy éppen „csak” 3600 évesek. A mammut agyar lehet sárgásfehér, világos árnyalatú, de a föld alatt pihenve a különböző talajtípusok ásványi anyag tartalma több ezer év alatt el is színezheti ezeket a csontokat. A színek és árnyalatok sora végtelen.

VADÁSZKÉSEK

133

S C RI M S H A W és B O L I N O

Ezek a csontok kések, bicskák esetében már késztermékként, végleges formájukban kerülnek hozzám a késművesektől, vagy a megrendelőtől. Ezeket nem én készítem, ezért fontos a részletek megbeszélése, az elképzelések pontosítása a kés megrendelése előtt. Mekkora, milyen fajta, milyen minőségű csont kerül a markolatra? Hogyan lesz az rögzítve? Mit szeretne rávésetni?

Ezzel tapasztalatom szerint rengeteg bosszúság megspórolható. Elég néhány rosszul elhelyezett bumfordi mozaik szegecs fej a késmarkolaton ahhoz, hogy a homlokomat ráncolva, hümmögve forgassam a kezemben a kést: Erre bizony nem érdemes felvésni azt, amit szeretne Uram! Gyorsan megemlítem azt is, hogy érdemes figyelni a helyes arányokra a tervezéskor. Egy olcsó alacsonyabb minőséget képviselő késre felesleges drága pénzen vésetni, attól még a kés értéke nem lesz magasabb, az összhatás „vásári” marad. Ez alól kivételt képez, ha érzelmi értéke, jelentősége van a dolognak, például hozzátartozóé volt a vésendő tárgy. Véleményem szerint átlagos esetben a kés értékének körülbelül felét érdemes árban vésésre, díszítésre áldozni.

Festékek: a művészellátó boltokban manapság kapható olaj és akril festékek, valamint tinták szinte mindegyike jól használható, kipróbálható a csontmetszéshez. Mesterenként változó kinek, mi vált be a saját technikájához.

A technika

Harmat Attila munkája

134

Általában egyből a csontra dolgozom. Első nekifutásra tökéletes képet kell felvésni a felfényezett felületre, hiszen itt nincs radírozási lehetőség, mint a papírra készülő rajzok esetében. Ezért érdemes a felületre előzetesen ceruzával vázlatot készíteni. Más művészek festményének, grafikájának, alkotásának, scrimshaw képének másolását nem vállalom. Sokszor kérnek csontmetszést fénykép alapján. Ilyenkor a kép konkrét személy portréját, vagy egy kutyát, más házi kedvencet ábrázol, esetleg vadászzsákmányt, vagy trófeát. Ettől el-

VADÁSZKÉSEK

S C RI M S H A W és B O L I N O

térő esetekben, óvatosan kell a fotó témát megközelíteni, ha nem akarunk az egyszerű szolgai másolás hibájába esni. Ilyenkor sok száz fényképet áttanulmányozok, készülök a témával kapcsolatban. Hazai vadfajoknál a vadászat során felhalmozott megfigyeléseimre is támaszkodni tudok, gondos tervezés után vésem meg a képet, amely menet közben a mikroszkóp alatt is sokat változik, alakul. Szabadon lehet játszani a megvilágítással, árnyékolással, fültartással, aganccsal, szarvakkal, nyakvastagsággal, testarányokkal... stb. Igény esetén, vagy bonyolultabb megrendelés kapcsán vázlatrajzokat is készítek a vésés előtt.

Teljes élethűségre törekszem, hogy képeimen felismerhető legyen az állat faja, jellegzetességei mellett az ivar és lehetőleg a korosztálya is. Legszívesebben különféle vadfajokat és állatportrékat vések. Örömet okoz, ahogy a sík fehér felületből megszületik apránként egy kép és örömet okoz, ha a megrendelő szemében az átadáskor megcsillan az elégedettség.

Különböző vésési stílusok, irányzatok léteznek. Van egy pontozásos technika, ebben az esetben képpontonként épül fel egy kép, akár csak egy digitális fotó pixelei, úgy építik fel a scrimshaw képet a megfestett vésőnyomok.

Mások a bankjegyek képeiről ismert vonalkázós vésés iskoláját követik. Én a kettő kombinációjából pontok és vonalkák sokaságából építem fel a képeimet.

Igyekszem felismerhető, rám jellemző munkákat készíteni. Ez folyamatos fejlődést és tanulást feltételez. Az ember sosem lehet elégedett a képeivel, mindig jobbat és jobbat kell felmutatni, fejlődni kell.

Végső formáját a festés és polírozás során nyeri el a kép, amely lehet fekete-fehér és színes is. A színes képek lehetnek egyszínűek, mint a szépia stílusú barnás árnyalatú, régi fotóhatású képek és lehetnek többszínűek. A többszínű képek elkészítéséhez jóval hosszabb idő és több szakértelem kell, gondoljunk csak egy-egy megfelelő színárnyalat kikeverésére. Ugyan úgy, mint amikor vászonra fest egy festőművész, csak itt a „fészket” is ki kell vésni a festék számára.

Felmerülhet a kérdés, mennyire időtállóak ezek a képek? Általában kiállítási és gyűjtői kések készülnek scrimshaw díszítéssel. Vadőr mindennapi munkaeszközének nem valók ezek a kések, mivel felületvédelem nélkül hamar megkopna a kép, hiszen vér, eső, hó, izzadtság és tisztítás során víz, esetleg vegyszerek érnék a csontot és rajta a képet. Először a sekélyebben vésett árnyalatok tűnnének el, majd a kép egésze kerülne nyúzott állapotba. Emellett el kell mondani azt is, hogy ha valaki el szeretné tüntetni a csontot díszítő képet, az izzadtságos munka lenne, hiszen milliméteres anyagvastagságot kellene elkoptatni ehhez a markolatról. Különböző felületvédelmi eljárások léteznek a scrimshaw időt állóbbá tételére. A saját módszerét többnyire minden mester szakmai titokként kezeli. Általánosan elmondható, hogy különböző lakkok, waxok, ragasztók, gyanták és kémiai vegyületek segítségével alakítanak ki a képen egy, vagy több rétegű bevonatot. Én több rétegben visszacsiszolt és hőkezelt bevonatot készítek. A végeredmény víztiszta, UV-stabil, kopás- és vízálló, fényes, vagy selyemfényű felület.

Elkészítése rendkívül idő- és munkaigényes feladat és nem minden esetben, nem minden késnél alkalmazható eljárás.

Az „újkori” fotórealisztikus scrimshaw-képek már nem szabad szemmel készülnek. Jómagam egy műanyagból készült, kínai, fejpántos lupéval kezdtem a pályafutásomat, amivel kis híján sikerült tönkretenni a szemem. Ma már egy gémkaros Zeiss Opmi 9 gégészeti operáló mikroszkóp alatt vések, ami 7,5–20× nagyítási tartományban dolgozik. Egy GRS pozícionálható vésnök golyót használok a munkadarab befogatásához, mozgatásához. Az alkotás a csont megmunkálásától kezdve (kivéve kések), a vésésen át a festésig és a felületvédelemig esetemben teljes egészében kézimunkával történik. Nekem még VADÁSZKÉSEK

135

S C RI M S H A W és B O L I N O

Csincsák Róbert munkája

nincs, de léteznek profi pneumatikus vésők is, amelyeken a kézi darabban a vésőszárat kompresszor működteti, rezegteti. Főképp a fémvéséshez alkalmazzák. Ez az eszköz némileg megkönnyíti, felgyorsítja a vésnök munkát, és pontosabbá teszi az egyes munkafázisokat, de nem pótolja ez sem a rajztudást.

A vésőm ceruzaszerű, de fémhegyű szerszám, ami az idők során semmit sem változott. Általában minden mester magának készít kézre álló eszközt a metszéshez, vagy a fémvéséshez használatos marokvésőket használja csontvéséshez is. Az szoktam mondani a véső tűm hegyét vizslató érdeklődőknek, hogy nem ott kell a titkot keresni, hanem a másik felén. Nem mindegy ugyanis, hogy ki fogja a kezében.

A vésőtű valójában egy ördögi szerszám, mert miközben lehelet finom foto realisztikus csontképek születhetnek a nyomában, a másik oldalán a mester szeme folyamatosan kopik.

Csincsák Róbert Csincsák Róbert munkája

136

VADÁSZKÉSEK

S C RI M S H A W és B O L I N O

VADÁSZKÉSEK

137

A KÉSNYÉL ANYAGA ÉS A Z UJJVÉDŐ

138

VADÁSZKÉSEK

A VADÁSZKÉS ÚJRAÉLEZÉSE, ÁPOLÁSA Minden jónak egyszer vége van! Így késünk is elveszti az élét, ha használjuk, és nem csak „sétáltatjuk” a tokjában.

Ilyenkor előkerül a fenőacél, vagy ha nagyobb a baj, akkor a fenőkő. Mindkettővel tudni kellene bánnunk. Sajnos nagyon sok elrontott élű vadászkés, bicska került a kezembe az évek folyamán. De vannak olyan „áldott kezű” emberek, akik nagyon jól bánnak mindkettővel, és pár gyors mozdulattal élesre fenik a használhatatlan szerszámot. Amikor kérdezem, hogy hogyan is készítik, csak a vállukat vonogatják: „Nem nagy ördöngösség az egész, csak jól kell tartani a kést és a fenőacélt, fenőkövet”.

• a kés élesre fenése fenőacélon: ezt a műveletet csak addig végezhetjük, amíg a késünk nem teljesen veszíti el az élét, de már nem „fog” úgy, mint azelőtt. Ilyenkor az él vonalát tulajdonképpen még nem vékonyítjuk, mert a fenőacél nem hord le anyagot a késről, csak az elhajlott élvonalat, amelyet szabad szemmel nem is látjuk, „visszaegyenesíti”! Ezt a műveletet mindig a kés hegyével szembe végezzük, hogy az élvonalat hátrafelé egyenesítsük ki, nem pedig előre. Csak meg kell nézni egy hentest, hogy milyen sűrűn használja a fenő acélját. Meg fogunk lepődni! Ezt a műveletet ellehet kerámiarúdon is végezni, az eredmény ugyanaz, az acél minőségétől függően esetleg még jobb.

• a kés újraélezése fenő- vagy köszörűkövön: a vizes fenőkövön való élesítés nem mindenkinek sikerül úgy, hogy kését tudja is használni. A mai acélokat már nem lehet kézzel dörzsölve megmunkálni. Még motorral hajtott kövön, vagy csiszoló szalagon is nagy munka. Ezért ne is próbálkozzunk vele, mert a penge polírozását, amelyet a késkészítő sok munkával kapott csak meg, elronthatjuk. Ezért jobb, ha késünket, főleg ha egy jobb darabról van szó, szakemberre bízzuk. Egy késkészítőnek rendelkezésre állnak nagyteljesítményű csiszolók, polírozók, amelyekkel lecsiszolnak annyit az anyagból, hogy újra „V” formájú legyen a kés pengéje, és újból jól tudjunk vele dolgozni.

Természetesen próbálkozhatunk a kereskedelemben kapható nagyszámú ipari gyémántporral bevont, kézi élesítő szerkezetekkel. Használatuk hatásos is lehet bizonyos fokig, amíg nem kell sok anyagot lecsiszolni a vastaggá vált VADÁSZKÉSEK

139

A vad á szkés ú j r aélezése , á pol á sa

élről. Ha ilyent használunk nagyon vigyázzunk a penge dőlési szögére. Késünk csak akkor lesz éles, ha az él szöge nem nagyobb a 10–15 fokosnál. A legjobb, ha vásárolunk mindjárt egy befogó szerkentyűt is, amelybe késünket rögzítjük, és a csiszolónak van egy vezető rúdja is. Az ilyen szerkezeteknél a kés van beszorítva, és a csiszoló mozog. Ezzel el tudjuk érni, hogy a csiszolópapír, vagy kő mindig ugyan abban a szögben érje a penge élét. Érdemes az újraélezés után fegyverolajjal átdörzsölni késünket. Egyrészt, hogy ne rozsdásodjon, másrészt a tok bőranyaga annyira csersavas, hogy még a késünk újvédőjét, a szegecseket, esetleg a nyél végére helyezett fém részeket is megmarja, vagy oxidálja.

A lényeg, hogy késünk mindig élesre fenve, ápoltan kerüljön vissza tokjába, hogyha használnunk kell, ne majd akkor kelljen mérgelődnünk, hogy nem éleztük meg odahaza, ahol időnk volt elég, és élesítő szerkezetek, vagy csiszolókövek rendelkezésünkre álltak.

140

VADÁSZKÉSEK

BEFEJEZÉSÜL

Hosszú utat tettünk meg, a vadászkések nyomában, mint ahogy az ember is a fejlődése során. Mert a mai vadászkés, éppen annyi idős, mint maga az ember, a Homo sapiens. Az éveket százezrekben, milliókban kell mérnünk, mert ki tudja, hogy a távoli ködös múltból honnan is indult el az ember? De én érzem ma is, mert a génjeimben hordom, mint annyian közölünk, hogy honnan jöttünk. Ha leülök a cserépkályhám elé, és órákig tudom bámulni a tüzet az üvegen keresztül, vagy lemegyek a vízpartra, és ott ülve elmerengek az idő múlásán, hogy őseink is így ültek tábortüzeik körül, a folyóparton, mert az ember életéhez mindkettő hozzá tartozik: a tűz és a víz! Mindkettő biztonságot nyújt: az egyik meleget, a másik élelmet, és ivóvizet ad. A késünk adhatja még harmadiknak a biztonság érzetét, mert ha kezünkbe vesszük, már nem

VADÁSZKÉSEK

141

BEFEJEZÉSÜL

érezzük magunkat olyan védtelennek. Ki tudja, hogy őseimet hányszor mentette meg a biztos haláltól a kő-, bronz-, és a későbbiek során az acélkésük?

Ha nem így lenne, akkor most valószínűleg nem írhatnám le ezeket a sorokat.

Minden esetre én sokkal jobban érzem magam, ha késem velem van.

A minap voltam az év utolsó vasárnapján, egy társas vaddisznóvadászaton, és a vadászat után a vadászbarátaimmal közösen elfogyasztott nagyon finom babgulyás utózengéseként, egyikünk gyönyörű vadászkése körbejárt. Figyeltem az embereket, de főleg a szemüket. Mind szemében ott láttam az „ősemberi” csodálatot, amely teljes mértékben visszaadta, hogy mit is érezhettek elődeink egy ilyen életfontosságú tárgy, szerszám, és fegyver láttán. Mindegyikük szeme ragyogott, amikor kezébe foghatta, és megcsodálhatta ezt az élezhető vas­ darabot, amelyet ügyes kezek művészi munkával megalkottak.

A ma embere, köztük én is, csak csodálni tudom Tumpek Ferenc munkáit.

A tervezésnél már teljesen kiforrott a vonalvezetés. A legkisebb részletekbe menő a tökéletes kézimunka, mely hatalmas anyagismeretről és késkészítői gyakorlatról és tudásról tanúskodik. Vadászként pedig csak azt tudom mondani, hogy Tumpek Ferenc által készített késeknél tökéletesebbet és jobbat, még nem volt szerencsém a kezembe fogni. Pedig sok megfordult a kezeim között! Nem hiszem, hogy ezt a több évmillió éven keresztül fejlődött első emberi szerszám elkészítését tovább lehet fejleszteni, vagy fokozni!

Kívánni tudom csak, hogy minden Kedves Olvasóm kezébe foghasson, és szert tegyen egy „Tumpek DNC” késre! Meg fog változni a véleménye, amit eddig tudott a vadászkésekről! Csak kívánni tudom, hogy megtörténjen vele is az a „csoda”, ami velem történt meg, amikor az első „Tumpek” kést a kezembe foghattam!

Balatonföldvár, 2013. 12. 31.

Bozóki László

142

VADÁSZKÉSEK

FORRÁSMUNKÁK, FÉNYKÉPEK Herbert Wendt: Noé nyomában című könyvéből.

Budapesti Műszaki Főiskola Bánki Donát Gépészmérnöki Főiskolai Kar, Anyagtudományi és Gyártástechnológiai Intézet, Anyag- és Alakítástechnológiai Intézeti Tanszék: Az acélok hőkezelésének alapjai.

Dr. Verő József, Dr. Káldor Mihály: Vasötvözetek fémtana.

Dr. Gácsi Zoltán, Dr. Mertinger Valéria: Fémtan.

Manfred Sachse: Damaszener Stahl.

Nimród: Bányai József nyomán.

MTI-panoráma – Budapest, 2007. március 23.

Tumpek Ferenc népi iparművész munkái.

Csincsák Róbert: Scrimshaw és bolino.

Carsten Bothe: Messer schärfen.

VADÁSZKÉSEK

143