Vándorvadász

Bozóki László

VÁNDORVADÁSZ Harmadik, bôvített kiadás

EUJÄGER 2012

Harmadik, bôvített kiadás

Írta és újraszerkesztette:

Bozóki László

Segítôink:

Fricska Imre Kopeczky Tamás Táncos Balázs Deres Andrea

Szaklektor:

Dr. Ádámfi Tamás

Borító és tipográfia:

Éder Richárd

ISBN: ???

Kiadja az EUJÄGER Közhasznú Egyesület Felelõs kiadó: Bozóki László elnök EUJÄGER Közhasznú Egyesület 8623 Balatonföldvár, Babits M. u. 18.

Tel./Fax: 84/342-040 trofeakatalogus.bozoki@t-online.hu www.bozoki-eujaeger.hu

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. Felelôs vezetô: Pogány Zoltán igazgató

„Ôsi örökség ez, amit egyik ember örököl, a másik nem. ôsi harc ez, kutatási vágy, megfigyelés, tudásszomj, kalandkeresés, gyûjtési szenvedély, erdôk, mezôk, nádasok szeretete.”

Fekete István

Mottóm: Nem azért keltem útra, hogy odaérjek valahová, hanem azért, hogy úton legyek.

Bozóki László

Könyvemet ajánlom gyermekeimnek: Andynak, Orsinak és Barninak emlékeztetôül, hogy kemény munkával, kitartással és egy kis szerencsével mindent el lehet érni az életben, amire vágyunk.

Apa

Tartalomjegyzék

Elôszó...................................................................................... 5 Törökország 1973.................................................................... 9 Kanada – Alaszka 1975............................................................ 21 Kenya 1975–77........................................................................ 53 Tanzánia 1978–1979................................................................ 87 Grönland 1979......................................................................... 165 Svédország 1980...................................................................... 193 Namíbia 1980–81..................................................................... 211 Ethosa Nemzeti Park 1980........................................................ 235 Volt egy farmom… 1981–1986................................................. 241 Zimbabwe 1987....................................................................... 251 Németország 1972–92............................................................. 279 Ausztria 1988–90...................................................................... 303 Erdélyi napló 1990–91.............................................................. 319 Medvebalesetek 1990............................................................... 355 Finnország 2011...................................................................... 363 Vadász szerszámaim................................................................ 377 Lôjegyzék................................................................................. 395 Utószó helyett........................................................................... 399

ELÔSZÓ

Ú

gy kezdôdött a dolog, hogy megmérgeztek. De a méreg csak lassan hatott, annak ellenére, hogy több mint egy évtizeden át csöpögött, szivárgott vérembe. Igaz, nem volt olyan gyors hatása, mint a fekete mambáé, de eluralkodott az egész lényemen. Azután már nem volt visszaút.

Vadász lettem, minden jó és rossz oldalával a dolognak. Fanatikus hívôvé váltam, az lett a vallásom. A „méregkészítôket” gróf Szé-

A nagy ideál, gr. Széchenyi Zsigmond mellszobra elôtt.

Háttérben gr. Széchenyi Zsigmond kôröshegyi vadászkastélya

6

VÁNDORVADÁSZ

chenyi Zsigmondnak és Kittenberger Kálmánnak hívták. A könyveik voltak a „fullánkok”, melyeken keresztül, mint finom méregcsatornákon, lassan, de biztosan folyt szét a bódító, fejet és szívet zsongató, szirupba ágyazott zöldes cseppecske.

Mikor egy hûvösebb nyári napon, 1961-ben szüleim balatonszabadi cukrászdájában felismertem az egyik „méregkeverôt” – Mangi as�szony társaságában feketekávéját szürcsölte, egy vastag pokróccal a hátán –, már a mérgezés elsô jelei mutatkoztak rajtam. Bizonytalanul, remegô kézzel és térdekkel, mint pár évvel késôbb az elsô kafferbivaly meglövése elôtt éreztem magam, úgy tartottam oda elé egy könyvet, hogy számomra oly nagy értékû aláírását megkapjam.

Alig pillantott fel bozontos szemöldöke alól, s könnyed, keskeny kezével, amely annyi vadra emelt puskát, írta le a nevét. Félszegen köszöntem meg a megtiszteltetést, és sok nagyravágyással a szívemben dadogtam (de ki figyel oda egy kamasz megnyilatkozásaira?): – Szeretnék én is olyan nagy vadász lenni, mint Ön!

Gyengéd, sajnálkozó mosoly, ami esetleg csak az elmebetegeknek és az ôrülteknek jár ki, volt a válasz. És egy szép napon, 23 évesen, az életem folyását a saját kezembe véve, elindultam azon az úton, amelyet kitûztem magam elé.

A gróf Széchenyi Zsigmonddal való rövid személyes találkozás óta, mert mondanom sem kell, hogy ô volt a nyári vendégünk, ötven év telt el, és így visszatekintve, nyugodt szívvel írhatom le, hogy sikerült az álmaimat valóra váltani, sôt, sok esetben messze túlteljesítettem azt.

Igaz, a felnôtté válás közben a „Nagy Vadásszá” válás valahogy elmaradt, és sokszor csak az érdekelt, hogy az anyagiakat elôteremtsem az utakra. A mindennapos robotban sajnos az ideálok megkopnak, fényüket vesztik, de a „bibliák”, amelyek oly sok magyar vadász számára a túlélést és a reményt jelentik, hogy talán „én is” eljutok oda, ahol ôk járnak, azt hiszem, mind a mai napig megtalálhatók minden igaz magyar vadász könyvtárában. És ez így is van jól. Mi lenne (velünk) a „Csui”, az „Afrikai tábortüzek”, a „Nahar”, valamint a „Kilimandzsárótól Nagymarosig” címû vadászkönyvek nélkül?

Sokkal, de sokkal szegényebbek lennénk.

Persze, amit Kittenberger és gróf Széchenyi átélt, azt már senki soha nem élheti meg, és nem vetheti papírra. Nemcsak azért, mert nincsenek meg azok az állapotok, lehetôségek, de azt úgy megírni,

ELÔSZÓ

7

ahogy ôk megírták, nem lehet. Sajnos nekünk csak az jutott osztályrészül, hogy második vagy harmadik „garnitúrák” vagyunk utánuk, de ez nem a mi hibánk.

A sok könyv elolvasása ellenére számomra minden út igazi újdonság volt, igazi kaland. Elôdeim könyvei arra jók voltak, hogy tanuljak belôlük, de az én élményeim számomra valóságosabbak voltak, mint bármely olvasmány. És azért még valamicske maradt abból a „régi jó világból”! Ezt szerettem volna a magam szakállára, a magam bôrén kipróbálni. Sok mindent tudtam meg a könyvekbôl, elbeszélésekbôl, újságokból, de ez számomra sohasem volt elég. Csak az, amit személyesen átélünk, az számít igazán. És az álmok valóra váltak!

Az elmúlt húsz év alatt kilencszer jártam Afrika földjén, mely számomra még ma is a legkedvesebb úti cél. Hosszabb-rövidebb ideig hivatásos vadász is voltam ott. Három éven át farmot béreltem egy társammal Namíbiában. Több hónapot dolgoztam Dr. Nagy Endre gyönyörû tanzániai területén, mint fôvadász, és nagyon sokat tanultam tôle. Azt is mondhatom, hogy az „utolsó csiszolást” ott kaptam meg a Meru lankáin. Ez az idô arra is jó volt, hogy máshogyan lássak.

Sikerült beutaznom Elô-Ázsiát, Skandináviát. Eljutottam Grönlandra, ahol csak nagyon kevés magyar vadász járt.

Elsôként egy komoly, nagy vállalkozásba vágtam a fejszémet: Törökországba mentem egy vadászcsoporttal, majd a közös vadászatunk után meglátogattam régi barátomat, Musztafát, fekete-tengerparti otthonában.

Majd ugyanazt az utat jártam be, melyet gróf Széchenyi társaival tett meg 1935-ben, igaz, negyven évvel késôbb: Elindultam Alaszka felé. És ezután már nem volt megállás, jártam a Világot és a magam útját.

Bozóki László

TÖRÖKORSZÁG 1973

A

z isztambuli repülôtéren már külön kis küldöttség várakozott ránk. A Földmûvelôdésügyi Minisztérium, az erdôgazdaságok képviselôje, az utazási iroda kiküldöttje és még a televízió is megörökítette az elsô nemzetközi vadászcsoport érkezését. Fegyvereink számát magunknak kellett beírni az útlevelünk utolsó lapjára, futó pillantással ellenôrizték csak, és máris kezdetét vehette a valóban kalandos utazás Elô-Ázsia földjén.

Az elsô nap Isztambul nevezetességeinek a megtekintésével kezdôdött, majd utána a bazárba és egy tucat szônyegboltba cipelt el bennünket vezetônk. Csodaszép kaukázusi, konyai, kajseri szônyegeket kellett megcsodálnunk, és a szokásos kis szûk üvegpohárkákban felkínált teát meginnunk. Az utcák szaga, aromája, nyüzsgése, sokféle színe vérpezsdítôen hatott, a lüktetô Kelet elsô szele csapott az arcunkba a Boszporuszon át. Vacsoránkat viszont már a

10

VÁNDORVADÁSZ

Törökországi „távolsági buszjárat”!

Földközi-tenger partján, Antalyában, az ôsi kikötôvárosban fogyasztottuk, a mai gyors repülôforgalom jóvoltából.

Másnap reggel másfél órás autózás után egy meredek, kopár sziklafalnak indultak neki vezetôink. Jó kétórás izzasztó és kimerítô hegymászás után értünk el egy csipkés vonulatú fennsíkot. Különbözô kis szurdokokban futó kényszerváltókra állítottak le bennünket. A terület csupa át- meg átlyuggatott mészkôbôl állt, szikla szikla hátán, és minden kövön lehetett látni, hogy valamikor, millió évvel ezelôtt tengervíz borította ezeket a hegyeket. Vad olajfák, cédrusok és tuják alkották a növényzet nagy részét, girbegurba gyökérzetükkel kapaszkodva a kövek repedéseibe.

TÖRÖKORSZÁG 1973

11

Nagy meglepetésre mindenütt tölgymakk hevert. Apró, alig embermagasságú bokrok vörösödtek a gazdag terméstôl. Számomra az akkor még ismeretlen magyaltölgyet csipkés, szúrós szélû, fényes zöld levelek borították.

Megindult az elsô hajtás, messzirôl idehallatszott az elsô jelzôlövés, majd késôbb az elmosódott lárma is közelebb jött. Kutyák ugattak, és lassan igazi disznóhajtási hangulat alakult ki. Lövés dörrent itt is, ott is, aztán kiértek a hajtók – kopott, tépett ruhájú, fürge lábú, fekete bajszú emberek. Lassan otthon éreztük magunkat, néha már arra vártam, hogy valamelyik megszólal valamilyen dunántúli tájszólásban, annyira magyaros arca volt.

Hamarosan közvetlen kapcsolat alakult ki a két csoport között.

Vendéglátóink mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat. Arról viszont nem ôk tehettek, hogy a szervezés sok kívánnivalót hagyott maga után. Sok hangos beszéd elôzött meg egy-egy felállást, idôveszteség elöl-hátul.

A napi tervezett három-négy hajtásból jó, ha kettô lett. Igaz, a terep sem engedett meg túl sokat. Csodáltuk hajtóink kitartását és szívósságát, ahogy ezen a nehezen járható hegyvidéken könnyedén mozogtak. A hajtóknál is többet dolgoztak a kutyák.

Volt köztük mindenféle fajta, de a legtöbbjükön meglátszott, hogy ereikben kopóvér is csörgedez.

Fôleg az erdélyi kopókra hasonlítottak. A harmadik napon le kellett cserélni a kutyák java részét, mert felszakadt és kisebesedett a lábuk.

Hatalmas területeket mozgattunk meg a kutyákkal. Nem volt ritka a nyolc-tíz kilométeres Disznóhajtásra mindenféle kutyát hajtás. Ami az eredményt illeti, használtak. Legtöbb az erdélyi kopóra hasonlított az nem váltotta be a reményeket

12

VÁNDORVADÁSZ

mennyiségben, de minôségben annál inkább. A hét vadásznap alatt összesen tizenhat disznót ejtettünk, ebbôl tizenkettô kan volt, méghozzá nem is akármilyenek. Egy kivétellel mindnek húsz centiméteren felüli agyarai voltak. A tizenhét centiméteres kivételével, legalább hét-kilenc éves öreg példányok voltak, szépen márványozott, színezett, és ami a fô, ép agyarakkal. Az egyik nagy kan terítékre hozóját huszonhat centis agyarakkal lepte meg a vadászszerencse. Feltûnô volt a sok kör alakban növô nagyagyar.

A hét nap alatt csupán egyetlen konda, egy koca a süldôivel került a puskás sor elé, különben mindig egyes nagy disznókat hoztak ránk a kutyák. Az egyik német vadásztársunk lôtt egy nagy kocát, én egy gyorsan átváltó nagy szürke disznóra tudtam csak egy lövést leadni, amely valószínûleg a szügyét érte. A rálövés helyétôl jól vérzett, amint lefelé haladt, de amikor láttam, hogy a kiszáradt, meredek patakparton milyen erôvel kapaszkodott, már tudtam, hogy nem lesz meg. A vérzés is hamarosan elállt, amint a hegynek futott. 150 méter után már nem tudtuk követni. Mégis nagy volt a meglepetés, amikor vadászatunk vezetôje hónapokkal késôbb felhívott, hogy meglátogatna. A meleg baráti ölelés után kezembe nyomott egy szép pár vaddisznóagyarat.

A sebzett kanom megtalált koponyája

TÖRÖKORSZÁG 1973

13

– Az embereket nem hagyta nyugodni a dolog, és miután ti elmentetek, kutyákkal végigjárták azt a területet, ahova a disznó tartott. Nem messze a hegyéltôl, egy nagy szikla és egy fenyô árnyékában találtak rá a kimúlt kanra – mondta.

A szép huszonegy centis agyar méltó dísze vadászszobámnak, de egyben figyelmeztetô is, hogy mozgó disznóra mennyire pontosan és lelkiismeretesen kell a golyót elengedni. Annak ellenére, hogy született egy egyezség a csoport tagjai között, miszerint csak egyes nagy disznókra lövünk, én voltam az a „szerencsétlen”, akire a süldôkonda rájött. Mivel mindennek ellent tudok állni, csak a kísértésnek nem, tûz alá vettem a kondát! Kilôttem duplagolyós drillingem mindhárom csövét, két kisebb disznó helyben is maradt a nagy 9,3-as golyóitól, csak amelyiket a kis húszas sörétes csövem tartalmával lôttem meg, ezúttal Brenekére volt töltve (amúgy ez rókáknak van fenntartva), az ment tovább sebzetten, de szomszédom hamar kisegített, és megadta a kegyelemlövést.

Nagy durrogtatásomat utólag kezdtem megbánni, mert elôzôleg mindnyájan fogadkoztunk, hogy csak nagy disznóra teszünk lövést.

De ha már a harmadik napja csak nyulak, szalonkák és karvalyok szórakoztatják az embert, na meg az elvesztett kan is sarkallt, hogy a csorbát ki kell köszörülni, akkor már igencsak nehéz ellenállni a kísértésnek.

A következô napon azért rám mosolygott a szerencse, mert megjött az „esedékes” nagy kan, amelyet sikerült is „tisztességesen” meglônöm és terítékre hoznom.

A törökországi vaddisznó alfaj valamivel kisebb termetû, mint kelet-európai rokona, de azért teremnek itt is hatalmas példányok. Egyik német vadásztársunk Törökországba nôsült, és így több lehetôsége volt, mint nekünk, hogy ítéljen. Ô mondta, hogy bizony akad nem egy súlyos, 250 kiló feletti kan is. Itt van idejük megöregedni. Nem hiába hurcolja magával nehéz 9,3×64-es Mauserét. Furcsán is nézegette egyik-másik társunk 7×57-es „verebészôjét”.

Aggodalmát akkor értettem meg, amikor vadászatunk irányítója, Süleyman Karakaya elvezetett bennünket a Termessos Nemzeti Parkba, amelynek ô (volt) a vezetôje, és az ott berendezett múzeumon végigkalauzolta a csoportot. Elmondta, hogy a park körülbelül 110 ezer hektár kiterjedésû. Ezen a területen él 200-250 vaddisznó, 10-15 barnamedve, a közismert „anatóliai grizzly”, amelynek színe

14

VÁNDORVADÁSZ

a zsemlyétôl a sötétbarnáig változik, valamint 2-3 hóleopárd, és az utóbbi években felszaporodott bezoár kecske. Ebben a múzeumban láttam egy fejszével (!) kivágott vaddisznóagyarat. A hos�sza 20 és 23 centiméter volt, de lehetett látni, hogy sok hiányzott belôle, és ami a legmeglepôbb volt, a nagyagyar szélessége meghaladta a 36 millimétert.

Második nagy kanom (A világrekord agyar szélessége 30,5 és 30,8 mm.) Tehát nem lehetetlenség, hogy a jövô világrekord vadkanagyara éppen innen kerüljön ki.

Törökország lakosságának 99 százaléka mohamedán vallású, ezért számukra tilos a disznó érintése. Vadászatára külön idôt és erôt nem fordítanak, csak a földjeik védelmében ülnek ki éjszakánként, és kezdetleges magasított állványokról lônek a garázdálkodóra, legtöbbször szatymával vagy vágott ólommal, patkószeggel. Így nem volt meglepô, de fájt az ember szíve, hogy a nagy fáradtsággal elejtett disznók nagy része kint maradt az elejtés helyén, csak a kutyatulajdonosok vágtak le egy-egy combot, hogy kutyáik kukoricakásáját egy kicsit feljavítsák. Vadászatunknak ez sötét pontja volt, ami esténként sokat foglalkoztatott bennünket, de sajnos nem tudtunk változtatni a dolgon.

Mivel a Termessos Nemzeti Park körül vadásztunk, nem egyszer elôfordult, hogy a kutyák bezoár kecskéket hoztak a puskások elé. Nekem is viszketett az ujjam, amikor egy hatalmas, cédrusos völgyben, festôi környezetben lévô állásom elôtt alig húsz méterre egy derék bak húzott el, bütykös, szép ívû szarvával minden lépésnél bólintva. De nem tehettem semmit, tilalmi idô volt, csak októbertôl decemberig lehetett puskát emelni rájuk, mi pedig januárt írtunk.

Svájci vadásztársam elôtt egy tejeskávé színû jókora mackó csücsült le az útra, és hagyta ott névjegyét „taposóaknaként”. Egyszer még állítólag farkasok is kerültek a hajtásba, de láthatatlanul kiszöktek, csak az egyik erdôôr tett rájuk lövést öreg, fekete lôporral töltött, egycsövû elöltöltôjébôl.

TÖRÖKORSZÁG 1973

15

Hajtásaink színhelye

Szóval izgalomban nem volt hiány, de valahogy mi több disznóra számítottunk. Természetesen a terület adottságai nagyon megnehezítették az eredményes vadászatot. Utak jóformán nem voltak, a puskás vonalat legtöbbször csak úgy gondolatformán állították el, sokszor minden takarás nélkül, nem ügyelve a széljárásra. Látszott, hogy ismerik a területüket, tudták, hol fekszenek meg legszívesebben a disznók, de nem ismerték a vendégeik észjárását, és nem tudták elképzelni, hogy miért járunk olyan nagy buzgalommal a vad nyomában. A török ember annak ellenére, hogy faluhelyen alig hagyja el a házát puska nélkül, mégsem vadászember a mi fogalmaink szerint.

Az utolsó napon már csak délig vadásztunk, tizenegy órakor vége lett a hajtásnak. Egy nagy szürke nyúlon kívül, amit török vadászaink és a hajtóink többre becsültek akárhány vaddisznónál, nem esett más. Az egész társaság együtt, beszélgetve indult a kocsik felé, amelyek egy nagy tarvágás túlsó szélén álltak. Fent, a hegyek magasabb részein jártunk, ahol már „igazi” erdôk sötétlettek. Vörös- és

16

VÁNDORVADÁSZ

erdeifenyôk alkották a faállomány nagy részét. A vágás közepe táján fellibbent egy szalonka. Lett is erre nagy izgalom, mindenki megállt és figyelte, hogy hova száll le a madár. Amint eltûnt egy bokorcsoportban, az egész puskás vonal „ráhajtott”. Madarunk felszállt, és lett erre olyan, de olyan lövöldözés, hogy a környék valószínûleg ilyet még nem ért meg. Mint néhány drillinges és golyóspuskás társunk utólag bevallotta, még a golyóscsöveikbôl is rálôttek a madárra. De a hosszúcsôrûnek még egy tollacskája sem hullott ki. Szívem mélyén nem bántam, hogy a madarat nem érte baj. Mit is kezdtünk volna ennyien egy árva szalonkával? A közösen lôtt vadnak sohasem tudtam örülni, inkább lemondtam róla.

Ezen a napon volt még egy esemény utunk záróakkordjaként, amely kissé megmozgatta a kedélyeket. Tolmácsunk lemaradt az utolsó hajtás közben. Gondolom, unta már az egészet. Nem lévén vadászember, elege volt már a sok sziklák közötti mászásból. Vadászaink jóval elôbb értek a közeli faluba a kocsikhoz, mint ô.

A településnek, amely alig állt pár házból, azért volt egy félgömbkupolás temploma és kis minaretje, félholddal a csúcsán. Az egész napos vándorlástól elfáradva, letelepedtünk a templom elôtti téren, s az ott álló alacsony kôasztalra kirakta mindenki az elemózsiáját és falatozni kezdett a hazai konzervek és füstölt húsok maradékából.

Már majdnem végeztünk a késôi ebéddel, mikor tolmácsunk is elôkerült. Meglátva minket az asztal körül a fejéhez kapott és elkezdett jajgatni. – Ó, emberek, mit tettetek, megszentségtelenítettétek a falut! Nem tudtuk, hogy mit követtünk el, és mindenki értetlenül nézett az amúgy szimpatikus és segítôkész törökre.

– Hát nem tudják, hogy a templomok elôtt felállított asztalok a halottmosásra és a ravatalozásra használatosak a mohamedán világban?

Kapkodtuk is a csomagjainkat a szent helyrôl, de gondolom, nem a szentségtörés miatt, hanem inkább az asztal halottmosói mivolta miatt. Borzongva csomagoltuk el, ami még megmaradt az ebédbôl, és hirtelen nagy kör tágult a hírhedt alkalmatosság körül.

Némelyikünkbôl még a jóízûen elfogyasztott ebéd is kikívánkozott, vagy legalábbis magasra felküzdötte újból magát.

Délután felkerestük Termessos várát. Hatalmas, jól kiépített sasfészek, égbe nyúló sziklaormok között. Annak idején, virágkorában, Krisztus születése elôtt 334-ben Nagy Sándor sem tudta bevenni, pe-

TÖRÖKORSZÁG 1973

17

Vállamon a csomagommal kellett hegyet másznom, és patakmedrek feletti hidakon átkelnem

dig egy év alatt az egész Anatóliai-fennsíkot elfoglalta. Még dacolnak a gyakori földrengésekkel és az évszázadokkal az amfiteátrum és egy utcasor házfalai. Megbámultuk és csodáltuk a több mint kétezer éves elôdök keze munkáját. Törökország tele van hintve különbözô korok gazdag emlékeivel, de sajnos hiányzik a pénz a tatarozáshoz és a fenntartáshoz. Én még továbbindultam Törökország északkeleti végébe, a Kaukázus déli lábához. Ott él egy régi barátom, Musztafa, akinél hat évvel ezelôtt jártam látogatóban. Majd három napot utaztam, mire odaértem. A kis falut a szelídgesztenyés erdô szélén már hó fedte. Barátomnál a civilizációt csak egy táskarádió és egy öreg Singer varrógép képviselte. Bivalyok által húzott faekével mûvelte sovány földjét, és a terményt faszánon szállította haza, mert a meredek oldalakon kocsit lehetetlenség volt használni.

18

VÁNDORVADÁSZ

Musztafa a házuk tornácán, egyik feleségével

Az utolsó, terepjáróval járható úttól még vagy három órát kellett kapaszkodnom szamárháton a csomagjaimmal a hegyek és az erdôk közé. Le nem írható kedvességgel, igazi önzetlen és keleties vendégszeretettel fogadtak és tartottak egy héten át.

A délelôttökön vadásztunk. Volt vagy tizenöt centiméteres hó, ami megkönnyítette a nyomozást. Két alkalommal is követtük egy nagy disznó friss csapáját, de sajnos eredmény nélkül. Riglizéssel is próbálkoztunk, de ez sem vezetett eredményre. A kanok itt alighanem még nagyobbak voltak, mint ott lent délen, vagy csak a csalóka olvadó hó csapott volna be?

A sok rókanyomon kívül alig láttunk más csapát. Musztafa panaszkodott is, hogy fogy a vad. Míg hat évvel ezelôtt farkast és vadmacskát is tudtam lôni, addig ez alkalommal csak egyszer találtunk farkasnyomot, de az is már pár napos volt. Vadmacskáét meg egy-

TÖRÖKORSZÁG 1973

19

szer sem. Nagyon megfogyott a nyúl és a szirti fogoly is. Azelôtt ketten fél nap alatt lôttünk hatot, nyolcat.

Itt meg kell jegyeznem, hogy Musztafa, mint minden török vadász, csak a futó fogolyra lôtt, a repülôre nem pocsékolta az igazán drága töltényt. Most, csak egy csapatnyit láttunk a falu alatt, amibôl sikerült duplára kettôt kilônöm Musztafa kölcsön sörétesével. Igaz, a másodikat csak szárnyaztam, de Mehmed, a szomszéd gyerek segítségével sikerült azt is megtalálnunk.

Sajnos ezen a télen hó takarta a környéket, így nem volt Az egyetlen agyagba száradt olyan nagy szerencsém, mint hat farkasnyom, amit találtunk évvel ezelôtt, amikor a tavasz eleji nagy húzás legjavát fogtam ki. Akkor a Kaukázus nyugati hegyei és a Fekete-tenger közötti madárvonulási útvonalba kerülvén, életre szóló élményben volt részem. Pontosan emlékszem rá, március 15-e volt. Az esti szürkületben seregélyrajra emlékeztetô madárcsapat tûnt fel dél felôl. Majdnem hangtalanul húztak észak felé. Csak mikor fölém értek, akkor ismertem fel, hogy szalonkák. Majdnem minden este láttam ötös-hatos „gombócot” hangosan veszekedve, verekedve, pisszegve „gurulni” a fák koronái között. De minden este rám jött legalább tíz-tizenöt pár és ugyanannyi egyes madár is. Nem volt nagy mûvészet összegyûjteni egy csokorra való ecsettollat.

A hónap végére elfogytak a madarak, minden este kevesebbet lehetett látni. Egy ilyen este lôttem meg a farkast, a falutól alig kétszáz méterre. Érdekes módon, aznap egy madár sem jött túl jól rám, no meg a töltényem is fogytán volt már, azért is óvakodtam a könnyelmû patronfogyasztástól.

Gyorsan teltek a szép napok, nagy kirándulásokat nemigen tudtunk tenni, mert az antalyai sziklák összevagdalták gumicsizmám talpát, és a hólé már száz méter után kezdett átszivárogni. Más hasz-

20

VÁNDORVADÁSZ

Bivalyok által húzott faekével mûvelték sovány földjüket

nálható lábbelim meg nem volt, és ott az Isten háta mögött nem lehetett utánpótlásról gondoskodni.

Aztán elérkezett a búcsúzás pillanata. Nehéz szívvel, könnyeimet nyelve váltam el barátomtól és kedves családjától. Ki tudja, látjuk-e még egymást? Négy hosszú napig tartott, amíg Artvinból Isztambulba értünk. Közben számtalanszor lyukadt ki autóbuszunk gumija a rossz úton. Kétszer tört el a rugó, és nem tudom, hányszor forrt fel a hûtôvíz, úgyhogy igazán aggódni kezdtem, elérem-e a repülôt. Valahogy mégiscsak elértem.

KANADA – ALASZKA 1975

A

z Új Világ, Amerika varázsa az európai emberekre még a mai napig is hatással van. Igaz, a nagy fény és csillogás már nem olyan erôs, mint 50-60 évvel ezelôtt volt, de még ma is minden ötödik kivándorló Észak-Amerikának veszi (elôször) az (irányt).

22

VÁNDORVADÁSZ

Egy kicsit én is így éreztem, amikor 1975 nyarának végén elindultam.

Németországban új otthonra találtam 2-3 év alatt, de mégis az volt az érzésem, hogy nem ez az „igazi”. Célom az volt, hogy átruccanjak, és 2-3 hónapot töltsek ott, így talán jobban sikerül megismernem ezt a hatalmas országot, földrészt. Szerettem volna a munkalehetôségeket is felderíteni, hogy úgy mondjam, nem akartam ajtóstól rohanni a házba, mivel Németországban nagyon jó helyem volt, és nagyon jól megfizettek. De Németország túl „munkacentrikus” volt számomra, ami azt jelenti, hogy minden, ami a megélhetéshez kell, adva volt, csak pont a vadászatnak, ami engem érdekelt, nem voltak meg a kedvezô feltételei.

Németországban a vadászat nagyon szabályozott. Nagyon kicsik a területek, kötelezô az állami vadászvizsga, ami nem hiba. Akkoriban olyan új hazát kívántam, amelyben a vadászat és a fegyvervásárlás állampolgári jog, s ahol még van valamennyi ôsvadon. Németországban ezek a feltételek nem voltak meg, ott „csak” pénzt lehetett keresni, bár az nem volt éppen hátrány. Ez utóbbi dolog miatt lett mégis állandó lakóhelyem Németország. Az elmúlt húsz év alatt innen indultam útra, számtalan portyázásra.

Hosszas tervezgetés és szervezômunka után, 1975 nyarának végén repülôre ültem. Sajnos annyi idôm nem volt, hogy hajóval szeljem át a Nagy Vizet, hát repülôvel érkeztem meg Montrealba. Pár napig magányosan róttam a hatalmas város utcáit. Társaim nem voltak, de nem is hiányoztak. Régi, otthoni barátoknál voltam vendég, akik nagyon örültek, hogy végre ôket is meglátogatja valaki.

Egy este aztán igazából elkezdôdött az utazás. Már Európában megrendeltem a vonatjegyeket, így hamar megtaláltam a hálókocsimat, amely – mint közel nyolcvan évvel ezelôtt Széchenyié – egy generális nevét viselte.

Végre! Most már nincs visszaút. A hosszú évek vágyakozásai, álmai kezdtek beteljesedni. Istenem, hihetetlen! Mennyi munka, men�nyi tervezgetés és nélkülözés elôzte meg ezt az elsô utat! Nehéz lenne leírni azokat az érzéseket, amelyek akkor kavarogtak bennem.

Kényelmes, egyszemélyes fülkém volt. Este jött mindig a kocsi néger kalauza, és elôzékenyen megvetette számomra az ágyat. Reggelente pedig, amíg reggeliztünk, eltüntette a beépített szekrénybe az ágynemût. Már másnap reggel – és a következô többi napon is –,

KANADA – ALASZKA 1975

23

ahogy egy kicsit kivilágosodott, elfoglaltam a legkényelmesebb forgó karosszéket a társasági kocsiban a tetôn, amelyet átlátszó plexiüvegbôl alakítottak ki.

Az elsô éjszaka szokatlansága, de inkább az utazási láz miatt nem tudtam aludni. Alig virradt még, (már) én voltam az elsô a melegházra emlékeztetô emeletes kocsiban. Nem tudtam betelni a tájjal.

Ontario millió tava között száguldottunk. Itt-ott a szigeteken egy-egy fenyôrönkökbôl épített romantikus kinézetû vadászház villant elô az ôsziesedô lombok közül. A vizeken számtalan csapatban úszkáltak a különféle récék, ludak és mindenféle, számomra ismeretlen vízimadarak tömegei. Még a déli pihenô órákban is, amikor a legtöbb utas egy kis szunyókálásra tért, ott ücsörögtem, s bámultam, ahogy elsuhantak mellettem Kanada pusztái, folyói, tavai, hegyei. A háromévi kemény munka gyümölcsét élveztem teljes szívvel. Nagyszerû volt!

A vonaton fôleg idôsebb emberek, nyugdíjasok utaztak, de egyegy sokgyermekes család is így igyekezett megtakarítani a drága repülôjegyet. Aki tehette, az egyes kabinra vagy hálófülkére váltott jegyet, de sokan csak az üléseken nyújtózkodtak el. Hely volt bôven.

Ebben a rohanó világban csak keveseknek van annyi idejük, hogy

Vonattal át Kanadán

24

VÁNDORVADÁSZ

4-5 napot vonatozással töltsenek, amikor 7-8 óra alatt is oda lehet érni a kitûzött helyre. Étkezôkocsi, étterem is volt a vonaton. Igaz, méregdrága, de kitûnô.

Akkora marhahús szeleteket adtak, hogy a kétujjnyi vastagságú húscsodák lelógtak a tányérról, pedig a tányérok sem voltak éppen kicsik.

A második nap reggelén már Manitoba hatalmas búzaföldjei között robogtunk. Békés, nyugodt alföldi táj vett bennünket körül, csak a gémeskutak hiányoztak a nagy ritkán feltûnô farmok mellôl.

Manitobát elhagyva, a már vadabb Saskatchewan prérijét szeltük át. Ha egy folyóhoz vagy tóhoz értünk, akkor látszott csak igazán, hogy nem Európában vagyunk. A vonat zajára ezrével emelkedtek a különbözô vízimadarak a levegôbe, és ekkor még nem is indult meg északról a nagy ôszi vonulás.

Ha összehasonlítom utamat gróf Széchenyi Zsigmond beszámolójával, talán azt mondhatom, hogy semmit sem változott. Igaz, ôk pár száz kilométerrel délebbre, az Egyesült Államokon keresztül utaztak, és ott azért más volt az éghajlat.

A hosszú vonatozás alatt csak egyetlen dolog döbbentett meg igazán. Rengeteget hallottam róla, hogy milyen erôfeszítéseket tesznek a természet megvédéséért, ugyanakkor elcsúfítják a környezetüket kiégett autóroncsokkal. Majd minden ház mögött, de úton-útfélen is rozsdásodó gépkocsihullákat láttam, ami megkeseríti minden jobb érzésû ember szája ízét.

A harmadik nap elértük Albertát. A kora reggeli órákban érkeztünk Edmontonba, s még a délután folyamán megpillanthattuk Jasper városát. Sajnos csak egy órácskát vártunk valami tehervonatra, de itt szívesen eltöltöttem volna akár napokat is a város nevével fémjelzett Jasper Nemzeti Parkban.

Ahogy tovább indultunk, vége szakadt a nagy prérinek, és még világosban megláttuk a Sziklás-hegység, köznevén csak „Rocky” havas hegycsúcsait. Amint vonatunk áthaladt a park egy kis részén, elkezdett szállingózni az elsô hó. Amíg be nem sötétedett, egyfolytában a hegyekben gyönyörködtem, és számolgattam a wapiti szarvasokat.

Sajnos a sötétség elnyelte a Rocky hegyeit, de vonatunk viselkedésébôl éreztük, hogy nincs könnyû dolga. Néha vánszorgott, majd prüszkölve rohant le a mélybe. Egész úton sok fa- és kôkeresztet láttunk a vágányok mellett, jelezve, hogy a vasút építésekor sokan munka közben vesztették életüket. Azt mesélték a vonaton, hogy a

KANADA – ALASZKA 1975

25

Távolban feltûntek a Rocky havas csúcsai

hegyek között néhol kereszt keresztet ér. Hiába, a technika vívmányaiért néha nagy árat kell fizetni!

Amint világosodott, elértük a tengerpartot. Brit-Kolumbia talán a legváltozatosabb tájegységekkel büszkélkedhet az összes kanadai állam közül. Van prérije, tengerpartja, Rockyja, hatalmas zúgó folyói. Éghajlata is változatos, a kontinentálistól a magashegységiig, a préri éghajlatától a tengerparti esôs, meleg áramlatig, minden változat fellelhetô.

Ott a tengerparton még nyár volt, dúsan zöldelltek a fák és bokrok. Az este még arasznyi hóban törtetett a vonatunk a hegyek között, de alig nyolcórányi utazás után visszarepültünk több mint kéthónapnyi idôt, és a nyár végi fülledtségbe csöppentünk. Alacsonyan úsztak a felhôk, betakarták a hegyek csúcsait. A Japánból induló meleg áramlatok, amelyek felhúzódnak egész Alaszkáig, megváltoztatják a táj arculatát. Órámat a vancouveri állomás nagy faliórájához állítottam. Az elmúlt négy nap alatt négy idôzónát szeltünk át, mindannyiszor egy-

26

VÁNDORVADÁSZ

két órával elôrébb kellett állítanunk óráinkat. A reggelire csengetô fehér kötényes pincér minden reggel 9 órakor ment végig a vonaton, de nálam még csak 6 vagy 7 óra volt.

Korán érkeztem, csak két nap múlva indult a hajónk. Volt idôm bôven bebarangolni a várost. Klaus a hotelben várt. Ô volt a házigazdám, a vadászat szervezôje és vezetôje. Vele leveleztem le az elôkészületeket. Beszerezte számunkra a fegyverbeviteli engedélyt, a vízumkérelmen ôt jelöltem meg, mint vendéglátót. Neki kellett igazolnia, hogy mint fizetô vadász látogatok hozzá, és alá kellett írnunk mindkettônknek egy nyilatkozatot, hogy nem alkalmazottként fogok nála dolgozni. Ô emigráns német volt. Elege lett az öreg Európából, a szûk utakból, az autókígyókból, és fôleg – amint elmondta – a reggelenkénti pontos munkába menésbôl. Otthon örökölt egy kisebb vagyont, és egy szép napon felpakolta a családot, és átköltözött Kanadába. Szabadúszók lettek.

Kis motoros hajónk, az „Arctic Fox”, magyarul: Sarki Róka, nem mutatott nagyot, ahogy a többi nagyobb hajó között csendesen odasimult a partoldalhoz. De volt rajta hely bôven. Négyen voltunk csak vadászok: két idôsebb svájci, egy német és jómagam. Mindnyájunknak jutott vezetô a hajó személyzetébôl, csak Iwen, a kapitány-hajótulajdonos maradt „otthon” a hajóján.

Az indulás elôtti napon elôször elmentünk egy horgász-vadász boltba, és megvettük a „non resident”, talán úgy fordíthatnám le, hogy „nem ott lakó” vadászjegyet. Ezt a jegyet minden nem brit-kolumbiai, tehát más kanadai államban lakónak is ki kell váltania, ha Brit-Kolumbiában akar vadászni. Az államban lakók csak öt kanadai dollárt fizettek a helyi vadászjegyért akkoriban. Nekünk majdnem a tízszeresét kellett, hogy leszurkoljuk érte. Ez a jegy csak vízi vad vadászatára jogosított, s ezen felül még meg kellett venni az összes vadra külön-külön a „Tag”-ot, így a fekete medvére negyven dollárt kellett kifizetnem. Ezek kis kártyák voltak, szélein ék alakú jelölésekkel. A rövidebb oldalon a hónapok, a hosszabbon a napok.

Amennyiben a kártya tulajdonosa elejtette az engedélyen szereplô vadat, akkor ott helyben ki kellett vágnia késével, mondjuk szeptember tizedikét, és a kártya több vad elejtésére nem jogosított.

Amennyiben az ellenôrzésnél nem volt még kivágva a sarok, úgy helyben elvették a vadat, a puskát, az autót, esetleg még a hajót és

KANADA – ALASZKA 1975

27

Kanadai vadászengedélyem

a repülôgépet is, amellyel a vadat szállította. Mert ez már vadorzásnak számított.

Nagyon sok pénzembe került, míg minden vadra kiváltottam a lelövési engedélyt, és reméltem, hogy lesz is rá szükség. Azt javasolta Klaus, hogy farkasra ne váltsunk jegyet, mert arra alig van esély, és ha netalántán mégis összejönne, ott van az ô állandó lelövési jegye, amely jóval olcsóbb volt, mint a miénk.

Sajnos elôre nem látható dolog történt közvetlenül az utazásunk megkezdése elôtt. A Vadászati Hivatal leállította a barnamedve vadászatát azon a részen, a partvidék egész hosszában, ahová mi is szándékoztunk menni. Nagy veszteség volt ez, mert az utazási programon már nem lehetett változtatni. Így hát maradt a fekete medve, a jávorszarvas és a hegyi vagy havasi kecske vadászata. Valamint az útba esô szigeteken, amelyeken nagyon sûrû volt az aljnövényzet, a fehérfarkú vagy virginiai szarvas. A híres fehér kosokra azon a részen nem számíthattunk, arrafelé inkább a szürkésebb „bighorn” vagy „ston” hegyi juhok éltek, de erre szintén nem adtak már évek

28

VÁNDORVADÁSZ

óta engedélyt. A könnyen, hajóval megközelíthetô helyeken nagyon megcsappant az állomány. A vadászterületen még várható volt, hogy találkozunk a hegyi rénszarvas és puma nyomával, de puskavégre csak nagyon ritkán került ez a két vad. A kisebb ragadozók közül még esetleg a rozsomákot említhetném, mely szintén nagyon ritka, és az amerikai mosómedvét, amelybôl ha sok is volt, vezetôink nem engedtek lôni.

Alig világosodott, mikor elhagytuk a kikötôt. Odakint a tengeren kisebb vihar tombolt, de mi alig éreztünk belôle valamit a Vancouver sziget takarásában. A két nagy dízelmotor hajnaltól sötétedésig szorgalmasan dolgozott, mégis majd három napba telt, mire elértük a vadászterület déli határát.

Kanadában az egyes kijelölt területeket a Vadászati Hivatal bérbe adja licitálás útján. Külföldiek, illetve nem ott lakók csak ilyen, úgynevezett „koncessziós” területen vadászhatnak, állami vizsgával rendelkezô vadászkísérôvel. Az ott lakók mindenhol vadászhatnak,

A Vadászati Hivatal kisgépe kiköt mellettünk, ellenôrzésre

KANADA – ALASZKA 1975

29

kivéve a védett és magántulajdonban lévô területeket. Az utóbbiakra a tulajdonos hozzájárulása szükséges.

Ezek a törvények elsô hallásra talán bonyolultnak tûnnek, de könnyen áttekinthetôk. A Vadászati Hivatal árgus szemmel figyeli a vadászok ténykedését, s hogy mennyire éberek, azt az egész úton éreztük. Még alig kötöttünk ki egy eldugott folyó torkolatában, máris megjelent egy hidroplán. Elôször azt hittük, Klaus érkezett meg kis gépén hamarabb, mert ôt csak másnap reggelre vártuk. De kísérôink hamar felismerték a Hivatal embereit. Barátságosan meghívták a két úriembert egy kávéra, s azok helyet foglalva, nyugodtan szürcsölték a meleg folyadékot. Embereink pedig minden kérés nélkül elôhalászták igazolványaikat, elkérték tôlünk is a váltott jegyeinket, és a hivatalnokok elé helyezték az asztalra. Azok sokáig figyelemre sem méltatták az okmányokat, élénk, vidám beszélgetésbe kezdtek a hajó személyzetével. Csak jó óra múlva, amikor indulni akartak, vették elô a listát, amin úgy látszik, szerepeltünk, és ellenôrizték a jegyeink sorszámát.

Ez így ment minden alkalommal a többi napokon is. Volt úgy, hogy négy nap egymásután négy különbözô páros ellenôrzött bennünket. Egyik nap gyors motorcsónakon jöttek, a másik nap helikopteren, a harmadik napon ugyanolyan kis hidroplánon, mint amilyen Klausnak volt. Szóval szemmel tartottak bennünket. Talán éppen a barna medvéket védô intézkedések miatt voltak ilyen szigorúak.

A környezô hegyek tetejét már hó fedte, de odalent még javában zöldellt minden. Reggelente dér lepte be a leveleket, de amint kisütött és melegíteni kezdett a nap, hamarosan eltûnt a porcukros fátyol. Az erdô egyre jobban kezdett színesedni, naponta lejjebb és lejjebb jött az ôsz.

A hosszú, fehér szôrû hegyi kecskékkel kezdtük a vadászatot.

Ezek az állatok a tülkös szarvúak családjába tartoznak. Távolabbi rokonaik az antilopok és az európai zergék is. Ezek a kecskék egész évben fehér csuhát viselnek. Amikor ott jártunk, a bakok már a téli szôrüket növesztették, a gidás anyakecskéken még a tavalyi téli szôr cafrangjai lógtak. Az erôs nagyítású állványos távcsövön, amit erre a célra szereztek be a hajó tulajdonosai, jól lehetett látni a két nem közötti különbséget abban az esetben, ha a gidák nem is voltak láthatók. Ezek a különös állatok, érdekes módon, egy hegy oldalában élték le az életüket. Nagyon a helyét tartó vadnak ismerték ôket a

30

VÁNDORVADÁSZ

Hegyi kecske (Mountan Goat)

kísérôink. A hóesés kicsit lenyomta a csapatot a magasabb régiókból, ezért minden reggel az volt a feladatunk, hogy a napos oldalakat távcsöveinkkel alaposan végigkutassuk. Hamar megtaláltuk a hóhatár alatti fehér pontokat. Sajnos a legtöbb esetben olyan, ember által nem járható meredek hegyoldalakon álltak, hogy oda a felmászást meg sem kíséreltük. Sokat kínlódtunk velük, rengeteg idôt pazaroltunk rájuk, mondván, hogy ez a legnehezebb vadászat, a többi mind semmi ehhez képest.

Egy alkalommal két bakot ugyanazon a folyópart feletti meredek sziklafalon, aránylag alacsonyan láttunk meg. Kapitányunk ügyes manôverezéssel egészen alájuk hajózott, mégsem tudtunk velük mit kezdeni. Vezetôink nem engedtek bennünket lôni, mert tapasztalatból tudták, hogy ha a kecskék a vízbe esnek, a lövés után, nem maradnak fent a felszínen, szôrük nem tartalmaz elég levegôt és a folyó rögtön elnyeli ôket anélkül, hogy sikerülne kihalászni egyet is.

KANADA – ALASZKA 1975

31

Valósággal csurgó nyállal és lövésre kész puskákkal álltunk a hajó fedélzetén, és vágyakozva bámultuk az alig nyolcvan méterre ácsorgó két bakot.

Ez volt egész héten át az egyetlen lehetôségünk, amikor lôtávolba kerültünk az oly áhított vadhoz. Jómagam semmiképpen sem lôhettem volna, mert mind a három vadásztársam sokkal idôsebb volt nálam, és úgy éreztem, át kellett volna engednem a lövés lehetôségét. Így csak a kis kártyát hoztam haza emlékbe, amiért száz kanadai dollárt fizettem, de nem sajnálom rá ezt a pénzt, mert legalább megpróbáltam, ha már sikerült eljutnom erre az útra.

A fekete medvékkel már nagyobb szerencsénk volt. A kiöntésekben, laposabb részeken, folyópartokon mindenütt ott volt a nyomuk.

Minden kis ösvény tele volt málnával és mindenféle erdei gyümölcs magjával gazdagon kipitykézett ürülékükkel. Volt köztük kisebb, nagyobb, sôt óriási méretû is. Nem is gondolná az ember, hogy egy 100-150 kilós állat gyomrának ilyen nagy a napi befogadóképessége. Sikerült is, akármennyire vigyáztam és nézegettem a lábam alá, egy ilyen hatalmas méretû „taposóaknába” belelépnem a hajnali sötétségben. Társaim napokig ugrattak emiatt, élces megjegyzéseiket a végén már kezdtem unni. Természetesen azt, hogy én ejtettem el az elsô medvét a csoportból, ennek a bizonyos „szerencsémnek” tulajdonították.

Vezetômmel kettesben indultunk, mint minden reggel. A napi élelmünket, az egy-két szendvicset és a tábla csokoládét zsebre raktuk. Az ilyen tengerparti dzsungelbe felesleges a hátizsák. Délben leheveredtünk a vöröslô áfonyaszônyegre. A szunyókálásból felriadva, nem láttam Jacket sehol, csak jó egy óra múlva került elô.

Amíg aludtam, ô keresett egy vadalmafát, amelyen volt még érô gyümölcs. A fán már messzirôl lehetett látni, hogy a medvék igencsak „megszállták”. Alig volt ép ága, még a legvastagabbjai is le voltak törve. Messzirôl világítottak a friss törés nyomai. Kerestem egy helyet, ahonnan szemmel tarthattam a fa környékét, és felültem egy nagyobb sziklára, amely kiemelkedett a még zöldellô bokrok közül.

Helyem nem volt túl kényelmes, de jó belátásom nyílt a bokrok alá, és a szél is megfelelônek bizonyult. Jack egyedül hagyott, lement a folyópartra. Abban állapodtunk meg, ha lát valamit, értem jön.

Elôször a medve hátulját láttam meg, a többi részét a fák takarták. Amint megmozdult, láttam, hogy jókora darab. Rövid, vastag

32

VÁNDORVADÁSZ

lábain szinte hangtalanul gurult. Feltartott fejjel, ide-oda szaglálódva közeledett. Amikor megláttam, már akkor sem volt messze. Egyre közeledve, alig hét méterre ment el mellettem. A fák és bokrok állandóan takarták, szemmel mégis követhettem a mozgását. Féltem, hogy a szelembe ér, de elôtte elfordult. Amint távolodott, úgy látszik valamicskét megorrolhatott „illatomból”. Még két lábra is emelkedett, alsó ajkát lefittyentette, mellsô mancsait a hasára ejtette, úgy nézett körül. Már nem kellett sok, hogy elkezdjek remegni, és megrázzon a lövések elôtt oly jól ismert érzés.

A céltávcsövet még a hajón levettem a puskámról, kabátom belsô zsebében hordtam magammal. A terep olyan nehéz volt, tele kövekkel és kidôlt fákkal, hogy itt nem lehetett messzire lôni. Így hát csak úgy szabadkézbôl lôttem oldalba, amint négy lábra ereszkedett. Egy mordulás, egy ugrás, aztán nem láttam, nem hallottam felôle többet.

Sajnos már erôsen sötétedett, ezért a fekete bundás mackó csak egy nagy foltot mutat a képen. Csak a szerzô arcán látszik a siker öröme

KANADA – ALASZKA 1975

33

Még nem voltam túl a remegésen, amikor Jack elôkerült. Kérdô tekintetére halkan mondtam: – Bear – Medve. – Minden rendben? – kérdezett vissza. – Remélem. – volt a válaszom. Odadirigáltam a rálövés helyére. A .375-ösét kibiztosítva, lövésre készen ment oda. Kicsit nézelôdött, és amint megfordult, már láttam az arcán, hogy minden rendben van. Az izzadt kezektôl fehérre mart puskacsôvel mutatott a medve elugrásának az irányába. Csak egyet ugrott a mackóm. Selymesen puha, hollófekete, hosszú téli bundát viselt már. Bocsai nem voltak az utolsó évben.

Megpróbáltuk, hátha sikerül ôkelmét kivinnünk az erdô sötétjébôl, de a több mint száz kilós testtel ketten nem boldogultunk. Így hát az elejtett maciról jó minôségû képet nem tudok ide tenni. Jack éles késével hamar levetkôztette. A talpakat meg a koponyát benne hagytuk a bôrben, majd másnap lesz idônk a parton kifejteni. Nagyon kövér volt ônagysága, egy öreg nôsténymedvét sikerült elejtenem. Legalább háromujjnyi szalonnát szedett fel magára a nyár végén. Bunda nélküli teste meglepôen hasonlított egy meztelen emberére. Csak a rövid, nagyon izmos végtagok árulkodtak arról, hogy egy igazi Ursus amerikanus-ról húztuk le azt a bizonyos medvebôrt.

Az este „nedves” lett. Bár én sohasem iszom alkoholt, most mégis kedvem kerekedett az ünneplésre, poharazgatásra, mert ugye nem minden nap sikerül egy ilyen különleges vadat zsákmányolnia egy magyar vadásznak.

Másnap a bôr zsírtalanításával és a talpak „kioperálásával” telt Jack napja. Jómagam a koponya kifôzéséhez fogtam. Jack gondosan elcsomagolta és a hûtôbe tette a talpakat. – Vancouverben tíz dollárt kapok darabjáért egy kínai vendéglôstôl! – mondta. Magam is megkóstoltam a nagyszerûen illatozó, koponyáról lefôtt húst, és mondhatom, hogy nagyon ízlett. Természetesen reméltem, hogy a mackó nem trichinellás, és a fôzés közben a betokozódott lárvák is elpusztultak. A kanadaiak ugyan azt mondják, hogy a fekete medve nemigen eszik dögöt, csak növényi táplálékon él, ezért nem is lehet fertôzött. Sokan nem is tartják „igazi” medvének, pedig ha megszorítják, vagy bocsát veszélyben érzi, bizony ô is tud halálos sebeket osztani.

A következô napokban Jack további feladatokat kapott, mivel ô értette legjobban a bôrök kezelését, tartósítását. Így nekem nem jutott kísérô, aminek kicsit örültem is. A folyók partjain cserkésztem,

34

VÁNDORVADÁSZ

Jack és a szerzô „operál”! Éles késével kinyúzza a talpakat, és késôbb zsírtalanítja a bôrt

kutattam. Reméltem, hogy találkozom más vaddal is, nem csak fekete medvével, mert abból annyi volt, hogy naponta kettôt, hármat is láthatott a vadász.

Már az elsô napon eldöntöttem, hogy minden vadból inkább csak egyre váltok lelövési engedélyt, semmint hogy egyfajtából több példányt is zsákmányoljak. Ez az elhatározás inkább anyagi jellegû volt, de azzal kellett gazdálkodnom, amivel rendelkeztem. Így hát nem volt nehéz megállnom, hogy ne lôjek több fekete medvét. Igaz, nem is találkoztam az enyémnél nagyobb példánnyal.

A medvelövés utáni második napon egy rohanó vizû patak partján, egy kis vadváltón igyekeztem felfelé. Nem volt könnyû a hegymászás a gumicsizmában. Jó két órán át csak felfelé kapaszkodtam, gyökerek, kiálló kövek, és sok kis szerpentin segítette az

KANADA – ALASZKA 1975

35

elôrehaladást. Kifulladva értem fel a gerincre. Kerestem egy szélvédett helyet, hogy nedves ingemet és facsarni való alsónemûmet lecseréljem a hátizsákban hozott szárazra. Csak így lehetett elkerülni az életre való megfázást. Az alpesi zergevadászatokon lestem el ezt az egyszerû „trükköt” az ottani keménykötésû, de az egészségükkel nem könnyelmûsködô hegyi vadászoktól.

A kanadai erdô tobzódott az ôszi színekben. A tengerpartot sötét fenyôk övezték, köztük elszórva a vörösfenyôk kezdték színüket változtatni. Volt, amelyik éppen csak megsárgult, de a legtöbbje már szinte lángolt haragoszöld társai között. Az elsô hóval ezek az elhalt tûlevelek lehullnak, kopaszon állnak ott a fák egész télen, hogy aztán tavasszal annál szebb halványzöld ruhát öltsenek. Hatalmasak ezek a fák, 3-4 méteres átmérôjû rönkjeik elárasztják a tengerparti öblök vizeit és a folyók torkolatát. Mokány, torzonborz favágók kis motorosokkal tolják össze a sodródó rönköket, uszályokat állítanak össze, melyeket aztán vontatóhajók húznak napokon át a fûrésztelepek hatalmas gyomrába.

Szép napfényes idô volt már napok óta, ami ritkaság errefelé.

Talán a szép ôszi idô miatt nem sok vadat láttunk, nem mozogtak, élvezték az ôsz utolsó meleg napjait a hosszú, kemény tél elôtt. Csak vadrécék és vadlibák ezrei húztak el nagy magasságban felettem déli irányba, jelezve, hogy a tél már nincs messze.

Kis ebédem elfogyasztása után hamar elnyomott az áfonya­szô­ nyegen az álom. Nem sokat aludhattam, de nagyon jól esett. Ahogy felébredtem, elindultam cserkészni. Fent a gerincen jól haladtam, a kisebb szakadékokon könnyedén átmásztam. Az volt a tervem, hogy a folyó melletti hegyvonulatot követem, majd egy idô után leereszkedtem a partra, és a víz mellett felgyalogolok a hajóig. Ezt az utat már jól ismertem, az elmúlt napokban többször végigjártam.

Egész délután nem láttam vadat annak ellenére, hogy a sziklák között a puha talajú vadváltó tele volt virginiai szarvas és fekete medve nyomával. Az alkonyodó nap figyelmeztetett, hogy ideje volna visszafordulni. Szerencsére találtam egy kürtôt, azaz szélesebb repedést a falban, melyen úgy láttam, hogy le tudok ereszkedni esetleg a folyópartig, és megkímélem magam a hosszú visszaúttól a hegy élén keresztül. A kürtôn való leereszkedés elég fáradságos volt. Összetört, méteres szikladarabokon kellett áttornásznom magam. Néhol olyan meredek volt, hogy csak lecsúszni tudtam a sima köveken. A végén

36

VÁNDORVADÁSZ

Eredményes vadásztársaim a kanadai „indián nyár” aranyló színeiben

már annyira reszketett a lábam, hogy meg kellett állnom hosszabb idôre, hogy kifújjam magam.

Az izzadtságtól csurom vizesen értem el a kürtô alját, ami sajnos nem vezetett le a folyópartig, amit én felülrôl nem láthattam. Kis szemlélôdés után az egyik sziklapárkány mellett egy, a folyópartról felnyúló hatalmas vörösfenyô behajló ágát vettem észre. Arra gondoltam, hogy lemászom a padkáig, és onnan talán a fára átmászva, azon leereszkedve lejutok a folyópartra.

A kürtô aljától még vagy 2,5-3 méteres sima kôfalon kellett leereszkednem a sziklapárkányra. Nadrágszíjamat és a puskaszíjat összekötve eresztettem le a puskát és a hátizsákot, s amikor biztonságban voltak, magam is lecsúsztam. Ekkor bezárult a kelepce mögöttem!

Amikor még feljebbrôl szemléltem a vörösfenyôt, a sziklafal hajlásától nem láthattam, hogy az is egy padkán, a sziklák közül nôtt ki.

Jó nyolcméteres függôleges gránitfal volt még alatta, amelyen kötél nélkül lemászni lehetetlen volt.

KANADA – ALASZKA 1975

37

Amit a vad könnyedén megmászik, vagy átugrik, ott az ember sokszor tehetetlen, fôleg egy olyan fajta, mint én, aki a szép lankás Somogyországból vetôdtem ilyen messzire, és halvány fogalmam sincs a hegymászás titkairól.

Mindent megpróbáltam, hogy kijussak a csapdából. Többször visszacsúsztam, letörtek a körmeim, véresre felszakadtak ujjaim, tenyerem megsérült, szemem elôtt fekete karikák táncoltak az erôlködéstôl, pánikszerû érzés uralkodott el rajtam. Már-már feladtam a küzdelmet, erôm és fôleg lelkivilágom kezdett beletörôdni abba, hogy itt kell éjszakáznom, és esetleg másnap fognak szégyenszemre helikopterrel leemelni.

Leültem, és megpróbáltam magam megnyugtatni. Remegett minden porcikám. Soha nem hittem volna magamról, hogy egy ilyen helyzet ennyire megviseljen. Most már belátom, hogy amíg valaki nem ismerte meg saját magát, hogyan viselkedik szorult helyzetben, az addig ne ítélkezzen mások fölött. Ültem és ettem az utolsó almám. A hideg gyümölcs lehûtötte kissé a bensômet, és közben elkezdett a fantáziám dolgozni. Már magam elôtt láttam az esti keresés megindulását, és azt a szégyent, hogy valaki lejön értem, és kötélen felhúz, vagy ne adj Isten, holnap reggel a helikopter érkezését. Amint kissé megnyugodtam, azzal kezdtem az idôt múlatni, hogy a fa ágaiból kis máglyát építettem jelzôtûz számára, és a töltényeimet számolgattam a leadandó jelzôlövésekhez.

Valami azt súgta, hogy még nem szabad feladni, ki lehet mászni ebbôl a kelepcébôl. Fiatal voltam és jó fizikumú, 85 kilós és 182 centi magas, tele életerôvel és kalandvággyal. Tudtam, nem szabad belenyugodni egy ilyen kis akadályba, vereségbe. Azt is tudtam, hogy ha több tapasztalatom lenne, akkor ez nem történhetett volna meg.

A pihenés, a lehiggadás kitisztította belôlem a pánikszerû ijedelmet, és azt a kellemetlen érzést, hogy az elsô kirándulásomon felsüljek. A tûzrakáshoz gyûjtött fa hozta meg az ötletet. Elkezdtem ékeket farigcsálni a vastagabb ágakból. Egy jó kézreálló gránitdarabbal sikerült négy-öt éket a repedésekbe vernem. Puskacsövem végére megint rákerült a nadrágszíj és a puskaszíj kombináció. Fegyveremet nekitámasztva a falnak, megpróbáltam ráállni a céltávcsôre. Szerencsére a távcsôszerelés elsô osztályú német kézimunka volt (amely mind a mai napig hiba nélkül szolgál), és kibírta az elsô elrugaszkodásomat. A többi már gyerekjáték volt. A faékek bírták súlyomat,

38

VÁNDORVADÁSZ

egy hosszabb nyújtózkodással elértem a következô padka peremére, amely a kürtô aljához vezetett.

Az önbizalmam is megjött, azt hiszem, ezt nem kell különösebben hangsúlyoznom! Mire újból a kürtôben voltam, olyan jól éreztem magam, mintha a világ legnagyobb medvéjét vagy jávorbikáját ejtettem volna zsákmányul.

Holtfáradtan, csuromvizesre izzadtan értem a folyópartra, az est leszállta elôtt. Társaim furcsállották is, hogy annak ellenére, hogy nem láttam és nem lôttem vadat, mégis olyan rózsás volt a hangulatom. Akkor talán szégyenérzésbôl nem akartam elmondani a dolgot társaimnak, hogy ügyetlenségembôl milyen kelepcébe kerültem.

Természetesen ma már csak nevetek a dolgon. A tanulságot levonva, azt hiszem, az a legnehezebb, hogy az ember saját magát tudja legyôzni, és megtanuljon higgadt fejjel gondolkodni a legkilátástalanabb helyzetben is. Ez a lecke egész jövendô vadászéletemben elkísért. Sikerült sok nehéz helyzetet hideg fejjel átvészelnem, légyen az támadó kafferbivaly, vagy autóbaleset, amelyben segítséget nyújtottam, és az égô kocsit eloltottam.

Kisgépünk felszállás közben

KANADA – ALASZKA 1975

39

Az elmúlt napok sikerein felbuzdulva, elhatároztuk kísérômmel, hogy most már mi is igénybe vesszük a kis repülôgépet, amely minden vadász rendelkezésére állt, mint ahogy a többiek tették idáig.

Másnap beszíjaztuk magunkat a négyüléses lélekvesztôbe, és pilótánkra bíztuk magunkat. A startolás még csak ment a sima vízrôl, de amint kikanyarodtunk a folyómederbôl, a hegyi szelek elkezdték dobálni az egész tákolmányt. Klaus élvezettel körözött egyre feljebb. A havas hegytetôket magunk alatt hagyva, átszálltunk az elsô hegyvonulatokon. A gép szárnyai úgy hajladoztak, hogy attól féltem, mindjárt letörnek. Viszont csodálatos kilátás volt onnan fentrôl. Ameddig a szem ellátott, hósapkás hegycsúcsok és lejjebb, a hóhatár alatt a kanadai erdô ezerszínû szônyege borította a hegyoldalakat.

Klaus egy hosszúkás tófelületnek irányzott, de ha csak módjával tette volna! Ám mint valami leszálló vadlúdcsapat egyik tagja, szárnyhegyre állva, hátulját ide-oda riszálva, hideg verítékben fürdetvén bennünket bukott a mélységbe. Hogy milyen jól éreztem magam, amikor a kerekeket helyettesítô hajtótestek vizet értek, azt le nem írhatom.

Jackkel cserkészni indultunk. Pár évvel ezelôtt nagy tarvágást hajtottak végre a tó mellett. A kitermelt fát a tavon gyûjtötték össze, majd a kifolyó patakon úsztatták le a folyóba, onnan a tengerbe. A vágásból hatalmas lánctalpasok húzták a feldarabolt rönköket a tóhoz. Ezek nyomán próbáltunk bejutni a vágásba, annak elhagyatott sarkaiba. Az volt a célunk, hogy megtudjuk, járnak-e oda jávorszarvasok.

Nem hiába jöttünk, a vágás felsôbb részein ezeket a fakihordó utakat „korzónak” használták a szarvasok óriásai is. Még grizzly medve friss nyomára is akadtunk. Egy csapat holló zsivajgása felkeltette a figyelmünket. Arrafelé menve láttuk, hogy valami dögön gyülekeznek. A grizzly nyomai is oda vezettek.

Hamarosan a helyszínen voltunk, a sok levágott száraz ághalom között. Egy jávortehén fején, bordáin és bôrén folyt a harc. A nyomokból kiolvashattuk, hogy pár nappal korábban itt valaki meglôtte a fagyasztóládájába az évi szükséges húsmennyiségét. Repülôjével leszállva a tóra, könnyedén elvégezte a dolgát a pilóta ülésébôl.

Kevés fáradsággal megszerezte családjának és esetleg kutyáinak a szarvaspecsenyét.

A grizzlynyomon kívül még nagyon sok farkasnyomot találtunk a jávortehén maradékai körül. Kértem Jacket, hogy maradjunk itt,

40

VÁNDORVADÁSZ

Kanadai táj, látványa, folyóval, a hidroplánból

a farkasnyomok nagyon izgatták a fantáziám, meg ki tudja, esetleg egy jávor is vetôdhet a hatalmas kiterjedésû vágásba. Jack beleegyezett, neki is szüksége volt a húsra, és már többször említette, hogy igazán sikerülhetne meglônünk a jégládába valót, mert már leesett az elsô hó, és máskor már ilyenkor túl volt ezeken a gondokon.

Abban maradtunk, hogy ô elcserkészget az irtás túlsó felében, közben megmondja a pilótának, hogy estére jöjjön vissza értünk, én viszont leülök egy alkalmas fa alá a jávormaradványok közelébe.

Leshelyemet úgy választottam meg, hogy a környék legmagasabb pontján legyen, és a szelem ne csapódjon le valamelyik kis árokba vagy völgybe, mert a jó orrú ragadozók úgyis szél alatt jönnek, esetleg még egy nagy kört is tesznek, meggyôzôdve arról, hogy sehonnan sem fenyegeti veszély a bundájukat.

Elkészítettem a leshelyemet egy ledôlt fa mögött, amelyre ráfektettem a puskát. Így nem kellett sokat mozognom a lövés elôtt. Jó halom friss fenyôágat raktam ülôkének, és pár nagyobb gallyat le

KANADA – ALASZKA 1975

41

is tûztem, hogy álcázva legyek.

Csendes, bágyasztó napsütés fürdette a tájat. Hatalmas szúnyogok zümmögtek körülöttem, de nem csíptek, csak az alig látható mákszemnyiek kínoztak vérig.

Egész nap nem történt semmi. Gondolom, a sok holló figyelmeztetô zajongása árulta el minden más vadnak, hogy nem tiszta a levegô. Már ki is néztem magamnak, hogy másnap hova bújok el elôlük. Sajnos ebbôl nem lett semmi. Még aznap éjjel hatalmas vihar kerekedett, úgyhogy két napig ki sem mozdulhattunk a hajóról. Örültünk, hogy kemény fedél van a fejünk felett, és nem holmi vékony sátorponyva, ami (vagy) beázik, vagy a szél viszi el.

Hullajtott jávorlapátot találtam Csak harmadnapra múlt el az a kanadai ôserdôben ítéletidô. Addigra mi is meguntuk a tétlenséget, a harisnyákat és kapcákat szárogató rossz levegôt.

Jacknek javasoltam, nézzük meg a jávormaradványokat. Rádiótelefonon odahívta szadista pilótánkat, aki jött is pontosan, átszállt velünk a hegyeken, alig fél óra alatt akkora utat tett meg velünk, amit mi három nap alatt sem tudtunk volna.

A hóhatár leereszkedett, a mi tavunkat is körülvette a tél. 1015 centiméteres vattacukor borított mindent, a szúnyogok mégis ugyanúgy zümmögtek körülöttünk, mintha augusztusi kánikula lenne. Csoda egy ország ez kérem!

Hogy elrejtôzzünk az árulkodó hollósereg elôl, egy kis fenyôkunyhót építettünk, aztán Jack ismét elment a vágás másik végébe, én meg reménykedve a farkasokra vártam. Alig ettem meg a hátizsákban hozott ebédem, és éppen a desszertnek elôléptetett tábla csokoládét majszoltam, amikor különös recsegô hangokat és

42

VÁNDORVADÁSZ

Az elsô hó porcukorként vonta be a tájat

lódobogásnak tetszô zajt hallottam. Felnézve még meglepôdni sem volt idôm; alig ötven méterre egy sörös lónál nagyobb állat emelgette hosszú lábait, és térnyerô lépésekkel, lassú ügetésben húzott át elôttem. Révülten emeltem a puskát, és csak arra eszméltem fel igazán, hogy elsült a kezemben a 8×68-as Mauser. A nagy test ugyanolyan tempóban, minden jelzés nélkül haladt tovább. Már-már lerántottam a céltávcsövet a puskámról, arra gondolva, hogy az elállítódott, és azért hibáztam el a jávort. Újabb lövésre szántam el magam, mikor a hosszú lábú góliát kis kört írt le, elkezdett támolyogni, majd kiszaladtak alóla a lábai. Még kétszer megemelte a fejét, aztán elcsendesedett örökre. Alig mertem hinni a szememnek. Jávort lôttem! Igaz, hogy csak egy tehenet, de mégis csak jávort. Egy igazi Alces gigas-t! Földünk legnagyobb szarvasának egy példányát.

Jack tûnt fel az egyik dombon, nagyon messze. Integetésemet távcsövön figyelte, majd elindult felém. Velem együtt örült a szerencsémnek. Mint elmondta, lövésemet hallva inkább arra gondolt, hogy egy grizzly ólálkodik a közelemben, és azt akarom elijeszteni. Amint

KANADA – ALASZKA 1975

43

mutogatásomból kivette, hogy valami agancsosat lôhettem, kezdett reménykedni, hogy megoldódtak a téli húsügyei. Örömünkben nekiláttunk a szokásos délutáni „tea time”-nak, amit minden angol nyelvû nép oly nagyra becsül. Közben mustrálgattuk zsákmányomat, megrökönyödve álltunk a hatalmas méretek felett. Nagysága annál is inkább meglepett, mert az elsô napokban, az itteni cserkészeteim alatt megtaláltam egy fiatal bika elvetett lapátját, de annak az agancsnak a méretei nem vallottak nagy állatra.

A vadonban igaz az a mondás, hogy amíg nem sütöttük el a puskát, addig csak szórakozás a vadászat, de ha szól a puska, azután kezdôdik a komoly munka. Keményen kellett dolgoznunk, hogy a vastag bunda alatti kétujjnyi vastag bôrt lefejtsük a szarvas felsô oldaláról. Sötétedésig csak az egyik felét tudtuk lehordani a tópartra, pedig Klaus is kivette a részét a cipekedésbôl. A jávor másik felét még nyúzatlanul hátra kellett hagynunk másnapra. A gépnek így is a reflektorai fényében kellett felszállnia. Szerencsére a tó elég hosszú volt ahhoz, hogy a túlsúlyos gép elég lendületet nyerjen.

Másnap az elejtett jávor körül egy nagyobb és két kisebb grizzlynyom gazdái, valószínûleg egy anyamedve két kifejlett bocsával, ünnepi lakomát csaptak a visszahagyott maradékokból. A hátsó comb jó részét ott helyben felfalták, az elsô részt nyakastól egy halom hóval, száraz lombbal és fatörmelékkel takarták be, gondolván, eltesznek belôle holnapra is. Jack és Klaus könyörtelenül kiásta és elkobozta az eldugott részeket, csak az oldalbordákat hagyták ott nekik vigasztalónak.

Vadásznapjaink a végükhöz közeledtek. Rajtam kívül senki sem lôtt más vadat, csak fekete medvét, de abból annyi volt itt a tengerparti részeken, hogy kettôt is engedett a vadásztörvény elejteni, és az engedély csak negyven kanadai dollárba került. Én mindenesetre megelégedtem a magam egy medvéjével. Területünk nem volt rossz, de nem is a legjobbak közé tartozott. Valószínûleg emiatt zárták le a grizzlylövést, amit nagyon sajnáltam.

Cseppet sem bántott, hogy „csak” két nagyvad elejtését mondhattam magaménak. Tulajdonképpen még ennyire sem számítottam. Több olyan vadászt ismerek, akik már két-három ízben is megjárták Kanadát, Alaszkát és még vadat is alig láttak. De mégsem csüggedtek, a vadászat öröme, a vadonban való kalandos élet

44

VÁNDORVADÁSZ

Jávortehenemmel

visszahozta ôket újból és újból. A sport a lényeg, ahogy az angol mondja, és nem a trófea a falon. (Nekünk, közép-európaiaknak az is nagyon fontos.)

KANADA – ALASZKA 1975

45

Hajónk az oldalára felkötözött medvebôrökkel. Középen a szerzô

A grizzlylövés is megoldódott azért, igaz nem úgy, ahogy elképzeltem az elején. Klaus meghívott a vadászat végén, hogy maradjak nála, ne menjek drága szállodába, és ha van kedvem, fele-fele alapon autózzunk fel Alaszkáig. Van ott egy öreg prémvadász barátja, aki nyáron aranyat ás, és amint leesik az elsô hó, kirakja rozsdás csapdáit, és tavaszig azokat ellenôrzi. Látogassuk meg ôt, hátha van egy szabad jegye valamilyen vadfajra, és pár üveg whiskyért meg pár dollárért talán hajlandó átengedni nekünk. Klaus is szerette volna meglôni úgy „útközben” a maga jégszekrény jávorát.

A vadásztársaktól meg a hajó személyzetétôl búcsút vettünk, és másnap kezdtünk készülôdni a hosszú útra. Klaus terepjáró kombijába még betuszkoltunk egy tábori ágyat, felszereltük a téli gumikat, ellenôriztük a hóláncokat, hóráfokat, lapátokat, csörlôket, amelyek egy ilyen úton életfontosságúak lehetnek.

46

VÁNDORVADÁSZ

ALASZKÁBAN Hajnalban, még teljes sötétségben indultunk. A Frézer folyó rohanó vize mellett vezetett utunk északnak. Borzongva láttam a horgászokat, amint kötésig álltak hónaljig érô gumicsizmáikban, a jeges áradatban. Ma sem értem – majd negyven év múltán –, hogyan bírták azt a csontig hatoló hideg vizet.

Szeptember végén Brit-Kolumbia egyik fô útján utaztunk Alaszka felé. Ebédünket a „100. mérföldkônél” nevû fogadóban költöttük el.

Ez volt az utolsó „jobb” tál meleg étel, amit a következô napokban kaphattunk. Az éjszakát a hideg, fûtetlen kocsiban, hálózsákban töltöttük. Ez volt az elsô igazán hideg (-15 fok), amelyben részem volt, amelyet a „majdnem” szabad ég alatt töltöttem. A következô napok egyre hidegebbek lettek. Néhol 15-20 centiméteres hó fedte már a tájat, de volt úgy, hogy száz kilométert is hómentes hegyoldalak között autóztunk. Klaus öreg barátját alig találtuk meg egy kis patak partján. Csodálatos módon terepjárónkkal az alig látható, keskeny fahordó úton egész a házig tudtunk menni. A vastag farönkökbôl összeácsolt ház kívülrôl romantikus kis tanyának látszott. Belülrôl már csak a jó meleg tetszett.

Szeretem a tisztaságot és a rendet, viszolygom a kosztól és a gondozatlanságtól. Most jó pofát kellett vágnom mindenhez, vendég voltam. A házban borzalmas rendetlenség és bûz uralkodott. A konyha volt a legszörnyûbb. A tûzhelyet és az edényeket sohasem tisztították, amelyik lábos éppen kéznél volt, abban fôztek. Némelyik oldalán (nemcsak kívül, hanem belül is) ujjnyi vastagon volt ráégve és száradva az ételmaradék. Nehéz volt szegény öregnek megmagyarázni, hogy mi hoztunk magunkkal elég ennivalót, és „élünk-halunk” a hideg ételért és a konzervekért. Egyedül a vörösréz teáskannája tetszett, abban remek ízû teákat tudtunk fôzni. Öreg barátunk Szlovákiából származott, tudott pár szót magyarul is. Magányosan élt már évtizedek óta. Egy kopott bundás kabátban járt egész nap, éjjel is azzal takarózott. Azt hiszem, ez a kabát volt minden vagyona. Újságpapírokból kis csomagokat készített, és azzal tömte tele a kabát zsebeit, béléseit. Így ôrizte minden iratát, kincsét és tartalékait.

Abban a völgyben, ahol a kunyhó állt, nem volt még hó, illetve az elsô hó elolvadt, csak a foltjai virítottak a hidegebb, árnyékos helye-

KANADA – ALASZKA 1975

47

Tábori csendélet: jávorhúskészletünk

ken. Öreg barátunk éppen kirakta csapdáit, és remélte, hogy ez a tél jobb lesz, mint a tavalyi, vagy mint a tavalyelôtti.

Klausnak sikerült rábeszélnie, hogy egy fél jávorszarvasért adja át nekem a medvelövési engedélyét. Az Öregnek – nevezzük csak így, mert még a nevét sem tudom – kapóra jött az ajánlatunk. Így remélte, hogy elég húsra tesz szert maga és kutyái számára, és remélte azt is, hogy segítünk a hatalmas húsmennyiség hazaszállításában.

Medvelövési engedélyét azért minden évben kiváltotta, így tette legálissá, ha fegyvert kellett használnia egy-egy csapdába esett vad vagy a húskészletét fosztogató mackó ellen.

Az érkezésünk utáni hajnalban már indultunk, hogy az Öreget elkísérjük csapdaellenôrzô útjára, így reméltük, hogy valami vaddal találkozunk. A folyó- és a patakparton volt a csapdák nagy része elhelyezve, kihasználva a ragadozók azon szokását, hogy élelemkeresô portyáikon elôszeretettel követik a vizek folyását. Mindenhol jávornyomokat láttunk, amelyek azonban régiek voltak. Délutánra felértünk egy fennsíkra, s addig vagy tíz csapdát ellenôriztünk, de kivéve

48

VÁNDORVADÁSZ

egy üresen lecsapódót, mind érintetlen volt. Klausszal úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk a kunyhó felé. Az Öreg második kis kunyhójában számunkra alig volt férôhely. Megismervén a viszonyokat, inkább választottam a terepjáróban való alvást, mint a szabad ég alattit.

Már majdnem leértünk a fennsíkról, amikor észrevettük a mackót a völgy túlsó oldalán, a fenyôk között. Klaus nyomban lövésre biztatott. Szerinte ilyen jó alkalom nem lesz a következô két-három nap alatt. Kicsit messze volt, jó kétszáz méterre a völgytôl, meg a mackó sem volt valami nagy, igaz, szôre szép hosszú, világos, igazi grizzlybundát mutatva lobogott az erôs szélben. Kis tépelôdés után mégis lövésre szántam magam. Valószínûleg ez lesz az egyetlen alkalom, hogy medvét lássunk, nem sok mozog ilyenkor már a tél elején, miután leesett az elsô hó. Klaus még azzal is biztatott, hogy ha egy jávorbikát látunk, azt is átengedi nekem.

Jó magas váll-lapra célozva elengedtem a golyómat. A lövésem elcsattanása után a mackó összegömbölyödött, és fején átfordulva gurult lefelé, bömbölése áthallatszott a völgyön. Próbáltam újból

Erôs, ha nem is túl nagy grizzlimedvét is sikerült elejtenem

KANADA – ALASZKA 1975

49

megcélozni, de eltûnt a bokrok között. Lemásztunk a patakba, onnan egy régi fahordó úton sikerült a rálövés helyét csendben megközelítenünk. Lövésre kész puskákkal vizsgáltuk át a környéket, hiszen egy grizzly sebzetten sokkal veszélyesebb, mint egy fekete medve.

Egy széltörte fenyô alatt találtuk meg kimúlva. Nem volt valami nagy, de idôsebb, kigyúrt medve volt. Bundája szôke, hosszú, durva szálú. Testéhez viszonyítva hatalmas feje és meglepôen hosszú karmai voltak. Klaus segítségével gyorsan lenyúztam a bôrt, hogy még a sötétség beállta elôtt vis�szaérjünk a kunyhóhoz. Örültem Hatalmas húsdarabokat kellett zsákmányomnak, végre egy igazi kicipelni a vadonból alaszkai medve! Igaz, a lelövési engedély nem az enyém volt, hanem a vendéglátómé. Tehát kicsit vadorzódkodás íze lett a dolognak, de a végén mégiscsak legálissá vált a grizzlylövésem.

Másnap én csak a bôrrel és a koponyával foglalkoztam. Klaus elment, megpróbálta a jávorát meglôni. A bôr zsírtalanítása és a koponya kifôzése mellett volt még annyi idôm, hogy a konyha edényeit a nagy üstben többször kifôzzem. Így sikerült pár réteg ráégett ételmaradékot levakarnom, de azt hiszem, több nap kellett volna, hogy olyan tiszta legyen, mint amilyent én otthon megszoktam.

Mire besötétedett, Klaus is hazaért, lógó orral. Alig nyolcvan méterrôl elhibázott egy jávort. Öregünk is megjött éjfélre. Ô viszont boldogan újságolta, hogy még délután lôtt egy jávortehenet és az azt hajtó fiatal bikát. Klausban nagy ünneplôre talált, reggelig ültek az asztalnál és ittak, így „siratva” el a két jávort és a grizzlymet. Nem gondolták volna, hogy két nap alatt négy vadat is lôtávolságra sikerül megközelíteni ebben a hatalmas, vadszegény rengetegben. Én kivonultam a terepjáróba, hogy legalább aludni tudjak, ami sikerült is.

50

VÁNDORVADÁSZ

Medvekoponyáim az alaszkai tengerparti háttérrel

Szerencsém volt, hogy kipihentem magam. A másnapi munka életem egyik legkeményebb napja volt. Terepjárónkkal messze be tudtunk menni a patakokba a régi fahordó utakon, de így is több kilométeren át kellett vállon cipelnünk a hatalmas húsdarabokat. Késô este lett, mire végeztünk. Délutánra eleredt a hó, nem éppen segítve a munkánkat. Holtfáradtan kerültünk másnap hajnalban ágyba. Csodáltam két idôsebb társamat, akik egész éjjel igencsak emelgették a poharakat, mégis keményen részt vettek a munkában, mintha mi sem történt volna.

Még egy napot maradtunk, hogy kipihenjük a „húsügy” fáradalmait. Sajnos a medvebôrt nem volt hajlandó odaadni az Öreg. Hiába könyörögtem, nem tudtam meggyôzni, csak azt hajtogatta, hogy tavasszal, amint vége a vadászidénynek, elküldi Klausnak. Ebben én nem hittem, s be is igazolódott az aggodalmam. Hiába ígértem Klausnak akármennyi pénzt, hogy szerezze meg a bôrt és a koponyát, ez nem sikerült. Sokáig hitegetett, de azután csak bevallotta, hogy az Öreg a tavaszi prémleadásnál az én grizzlym bôrét is értékesítette.

KANADA – ALASZKA 1975

51

Ami nekem nem sikerült, de Klausnak késôbb igen: mutatós jávorbikát lôtt

Így nem maradt meg errôl a kalandos pár napról más, csak fényképek és egy nagyon szép, kemény munkával fûszerezett élmény.

Igaz, nem sikerült minden vadat elejtenem, amelyeket nagyon szerettem volna zsákmányolni, de talán így számomra még kön�nyebb lesz megint visszajönni, hogy a hôn áhított nagy jávorbikát, esetleg grizzly medvét vagy a hófehér hegyi vadjuhot sikerüljön elejtenem. Kanada és Alaszka hatalmas, és aki egyszer levegôjét és kristálytiszta patakjainak vizét megízlelte, fenyôi alatt vadászott, az nem tudja egyhamar azt az érzést elfelejteni, amely ott a lobogó tábortüzek sejtelmes fényénél megfogta. Felfedezônek, indiánok ellen harcoló pionírnak képzeli magát, és valahol az ifjúkori álmokat megvalósító, egész embert kívánó „Férfit” keresi magában, vagy legalábbis az illúzióját érzi a messzi Európából jött utazó.

A vadászat után még maradt idôm, hogy a városokban is körülnézzek. Még mindig az volt az elképzelésem, hogy Németországból átköltözöm Kanadába. Sajnos, amit láttam, az elvette a kedvemet!

Nagyon nehéz volt munkát, és fôleg biztos munkát kapni, amelybôl

52

VÁNDORVADÁSZ

hosszú távon is nyugodtan meg lehetett volna élni. Németországban ekkor nagyon erôs gazdasági fellendülés volt, és az építôipar ugyancsak profitált ebbôl, amelybôl akkoriban még Kanadában semmit sem lehetett érezni.

Kissé fájó szívvel, de a kéthónapnyi ott-tartózkodás után mégis úgy döntöttem, hogy Németország marad a „fôhadiszállásom”. Ott sokkal könnyebben kerestem meg a vadászataimhoz, vándorlásaimhoz a szükséges aprópénzt.

Vonatom a behavazott Sziklás-hegységen, majd a prérin keresztül rohant Montreal felé. Még pár szép napot a barátaimnál is eltöltöttem a fôvárosban, és Európa után vágyakozva ültem be a nagy Jumbóba, mely tízórai repülés után Frankfurtban landolt.

KENYA 1975–77

A

hosszú útra való készülôdést mindig sok fejtörés elôzi meg. Így voltam én is az elsô afrikai utam elôtt. Hova is menjek? Annyi kecsegtetô ajánlatot láttam a hirdetésekben, hallottam barátaimtól.

Afrika hatalmas és sokoldalú. Minden országában mások és mások a vadászati lehetôségek. Faunája annyira sokszínû, hogy csak beható tanulmányozással igazodik ki a távolról szemlélôdô és utazásra készülôdô.

54

VÁNDORVADÁSZ

Vágjak-e mindjárt a közepébe, vagy inkább csak egy kis kóstolgató utazást tegyek? Olvastam egy tájékoztatóban, hogy Kamerunban, Csádban és Szudánban még lehetséges hivatásos fehér vadász nélkül is vadászni. Természetesen megfelelô helyi tapasztalattal és nyelvtudással mûködik is így, olcsóbb is, csak az eredményesség a kérdéses. Akkoriban mindezeket még mint kezdô „afrikánus” nemigen tudtam. Ma már tizenöt éves gyakorlattal elfogadhatóbb képet tudok alkotni a dologról.

A másik nagy kérdés az volt, hogy egyedül menjek-e vagy társakkal? Természetesen, ha többen megyünk, jóval olcsóbb, viszont több emberrel nehezebb utazni. Mindig figyelembe kell venni, hogy ki mit tart az útja alatt fontosabbnak, és a jó hangulat kedvéért sok minden olyan dologba bele kell menni, amire nem is gondoltunk.

Legtöbbször ez nemcsak az önállóság, hanem a pénztárca rovására is megy. Sajnos az évek folyamán sok kellemetlenül végzôdô szafarit láttam felbomlani, és régi barátok gyilkos haragosként távoztak Afrika földjérôl. Megértettem gróf Széchenyit és Kittenbergert, amikor azt írták, hogy inkább vállalják a magányosságot Afrika vadonjaiban, mintsem a szafari kudarcba fulladjon.

A választásom végül egy véletlen folytán Kenyára, Kelet-Afrika gyöngyszemére esett. A Wild und Hund német vadászújságban olvastam egy társkeresô vadász felhívását, akinek útitársa megbetegedett.

Az utat már elôre kifizették, és a szerzôdésben foglaltak alapján, ha egyiküket valami baj éri, akkor vagy gondoskodnak egy beugróról, vagy elvész az egész befizetett összeg, ami nem olcsó mulatság egy 15 napos szafarinál, amelyen a napi költségek 400 amerikai dollárt tesznek ki vadászonként. A felhívásban az állt, hogy 50 százalék engedményt adnak. Úgy látszik, az ilyen ajánlatokért még ott sem kapkodtak, mert amikor az illetôt felhívtam, nagyon megörült, és közölte, már nem is bízott abban, hogy bárki is jelentkezik a hirdetésre. Még további engedményekre is hajlandó volt, csak utazzam vele.

Rövid gondolkodás után igent mondtam, annál is inkább, mert jövendô útitársam már többször járt Afrikában, és a mostani útját is már egy évvel ezelôtt lekötötte egy nagyon jó hivatásos vadásznál, egy távoli, „pihent” területre. Az ajánlata annál is kedvezôbbnek tûnt számomra, mivel szerény anyagi lehetôségeim nem engedtek volna meg egy ilyen nagyszabású utat.

KENYA 1975–77

55

A telefonbeszélgetésünk utáni hétvégén – mert az idô nagyon sürgetett – kocsiba ültem, és meglátogattam otthonában a jövendô útitársamat. Kedves és németektôl nem várt fogadtatásban volt részem. A hatalmas és szépen berendezett ház tele szebbnél szebb trófeákkal a világ minden részébôl feloldotta bennem a gyanakvást, hogy esetleg csak pénzt akarnak kicsalni tôlem.

Rövid idôn belül barátok lettünk, és ma, sok évvel barátom tragikus halála után is hálás vagyok, hogy elsô, botladozó lépéseimben segített Afrikát megismerni. Igaz, nem volt nehéz dolga. Fogékony, jól elôkészített tanulót kapott a keze alá. Milyen jól esett meleg pillantása, vállveregetése, ha az elôttünk álló vagy elsuhanó antilopnak, gazellának a latin nevét is utána tudtam dobni.

Az elsô afrikai utamra már tizenévesen kezdtem felkészülni. Bújtam a könyveket, az afrikai emlôsöket meghatározó kis keménykötésû mû mind a mai napig ott fekszik elérhetô közelségben az ágyam mellett, hogy álmatlan éjszakáimon, ha valami eszembe jut, és nem tudom a nevét, utánanézhessek. Eljártam az állatkertekbe, múzeumokba, még a híres londoni British Múzeumban is eltöltöttem egy

Lakósátram a táborban. Egyszerû, de nagyszerû volt!

56

VÁNDORVADÁSZ

hetet, hogy Afrika vadvilágát és faunáját jobban megismerjem. Az ilyen elôkészületek nagyon izgalmasak számomra, szerves részei egy útnak, az utazás örömét még fokozzák.

A kenyai út elôkészületei már komolyan folytak. Nem sok idônk volt, repülônk egy hónap múlva indulásra készen várt ránk. Naponta telefonálgattunk öreg barátommal. Használható, praktikus tanácsai és „csekk-listái”, melyeket az elmúlt útja tapasztalatai alapján állított össze, nagy segítségemre voltak. Késôbb, a több éves afrikai tartózkodásom utáni idôkben már fejbôl tudtam a lista elsô ötven tételét. Ha kellett volna, akár kétórai készülôdés is elég lett volna, hogy összeállítsam a csomagom, és menetkész állapotba kerüljek.

Sokat töprengtünk, hogy hány és milyen kaliberû fegyvert vigyünk magunkkal. Végül úgy döntöttünk, hogy egy-egy erôs 8 mm-es közepest és egy 11,3 mm-es, .458-as Winchester Magnumot (viszünk) bivalyra és elefántra, amely utóbbit aztán közösen használunk. Szerencsémre a 8×68S-as Mauserommal sikerült mindent elejtenem, még kafferbivalyt is, és nem szorultam kölcsönpuskára. Csomagjaink az engedélyezett húsz kilós határt legalább tíz-tíz kilóval meghaladták. Ami természetesen pénzbe került.

A ruházattal volt a legkevesebb gondunk. Száraz nyári idô várt ránk a Mount-Kenya északi lábánál, a Tana folyó közelében, ezért mindenbôl csak két darabot kellett magunkkal vinni. Igaz, ezek a ruhadarabok a kétheti tüskeszaggatás és kézi mosás után cafatokban lógtak rajtunk, de azért még akadt használható darab közöttük, amelynek fekete kísérôink elutazásunk után nagyon örültek.

Végre eljött a nagy nap, és 1975. december elején Frankfurtból útnak indultunk Nairobi felé, s egy régi álom a beteljesedése felé közeledett.

A nagy Jumbó halkan dorombolt, megremegtette bensônket is, amint elrugaszkodott a repülôtér betonjától. Elkezdôdött az oly régóta várt utazás. Egész éjjel repültünk. Amint Afrika fölé értünk, lehetett látni alattunk a kígyózó szavannatüzeket. A látóhatár egyre világosabb lett, és mire kivilágosodott, a felhôk fölé nyúló Mount-Kenya havas csúcsai közelében repültünk. Oda készültünk vadászni, annak a hegynek a lábához.

Hivatásos fehér vadászunk már várt bennünket a nairobi repülô­ téren. Segítségével gyorsan átestünk az útlevél- és vámvizsgálaton,

KENYA 1975–77

57

csak futólag nézték meg puskáink számát, minden rendben, mehettünk. Északnak fordult a Toyota terepjáró orra. Nairobiban gyors bevásárlás következett, és már indultunk is tovább. Furcsa volt az angol módra baloldali közlekedés. Hullámzott alattunk a viszonylag jó minôségû betonút, szaladt velünk a kocsi táborunk felé. Elértük az annyiszor olvasott és már ismerôsnek csengô neveket: Thika, Nyeri, Nanyuki.

Nanyuki után autóztunk még vagy nyolcvan kilométert, aztán lehajtottunk a jó betonútról. Már a hátunk mögött emelkedett a Mount-Kenya 5199 méter magas Az Egyenlítô vonalán állva csúcsa és az Egyenlítô vonala.

Jó félóra múlva elértük egy völgyben megbúvó sátortáborunkat, amely már készen állt. Sôt, rövid pihenés és üdítô mosakodás után már a forró leves is az asztalon párolgott.

Egész úton ismerkedtem a környezettel, benyomásokkal, emberekkel. Annak ellenére, hogy oly sokat olvastam róla, így személyesen átélve minden más volt, mint ahogy vártam. A repülôtéren kiszállva a gépbôl, már meglepett a levegô tisztasága és fûszeres illata. Az emberek jól öltözöttek, nagyon tiszták és udvariasak voltak. Az utak jó minôségûek, nem szemetesek, rengeteg új kocsi szaladgált mindenfelé. Afrikához valahogy nem illô jólét vett körül. A televízió napi híreiben háborúktól, nyomortól és éhínségtôl hemzsegett az afrikai beszámolók java része, s úgy tûnt, mintha nem is a valóságban, hanem egy elvarázsolt országban járnék. Csak késôbb jöttem rá, hogy Kenya Afrika Svájca. Itt még járnak, vagy már máshogyan járnak az órák. A volt angol gyarmat mintaországát alakították itt ki, példaképként állítva a többi fejlôdô ország elé.

Természetesen a Kenyát kormányzó kikuju törzs mentalitása nagyban hozzájárult, hogy ôk legyenek a példaképek. Hosszú éve-

58

VÁNDORVADÁSZ

ken keresztül jól is mûködött ez a rendszer, de a többi törzs is szót kért a kormányzásból, és ekkor kitörtek a zavargások, melyek hos�szú idôre megbénították az ország idegenforgalmát és ezzel együtt a gazdaságát.

Az Afrikában szokássá vált, oly kedves ebéd utáni szunyókálást most az egyszer kihagytuk. Kicsomagoltuk dolgainkat, felszerelésünket összeállítottuk, puskáinkat elôkészítettük a következô szép napokra, mert mondanom sem kell, szépnek ígérkezett a folytatás.

A táborig vezetô úton rengeteg vadat láttunk, otthon elég lett volna egész hónapra. Már a sátorajtóból kinézve, alig puskalövésnyire egy jókora oryxcsapat húzott el. Kísérô vadászunk csak legyintett kérdô pillantásainkra: – Mama-totó –, asszonynép, gyerekekkel. – Ha elkészültek, mehetünk! – indítványozták. – Teszünk egy kis fegyveres sétát itt a tábor körül, kipróbáljuk, hogyan lônek a puskák.

Hamarosan elhangzott az elsô „haeja szafari”, ami köztudottan „vadászatra fel” vezényszó lett az „utazásra fel”-bôl. Táborunktól mindenfelé kocsinyomok vezettek a tüskés, kisebb-nagyobb dombokkal tarkított pusztaságba. A talaj vörös, szabdalt volt, erôs eróziós

Bivalycsapat az akáciák árnyékában

KENYA 1975–77

59

hatásokkal. A növényzet száraz, félsivatagi, tele tüskével, minden lehetôséget kihasználva, hogy szúrhasson.

Alig kocsiztunk tíz percet, már az egyik hosszú feketénk dobolt a kocsi tetején. – Swala – Impala bak! Társam kiszállt, én maradtam a nyitott hátsórészen. Hans, a hivatásos vadászunk a kormánykerék mellôl figyelte a bak belopását. Barátom a bokrok takarásában csúszott-mászott vagy száz métert. Csattant a lövés, és a jó bak eltûnt a magas, száraz fûben. – Na, a vacsoránk már megvan – nyugtázta Hans a jó lövést.

Nagy volt az örömünk, mint a gyerekek, úgy örültünk. Jó kezdet!

Társam ott maradt fényképezkedni az egyik feketével, mára neki már elég a vadászatból, egész éjjel nem tudott a gépen aludni, kicsit fáradt is, nem akarta a jó kezdést esetleg egy hibázással elrontani. No meg az impala bakja is olyan kiváló volt, ilyent még nem lôtt, szeretné hát nyugodtan megörökíteni, elbíbelôdni vele. Mintha érezte volna, hogy ez lesz az utolsó afrikai útja…

Mi tovább indultunk. Az egyik dombon hátrahagytuk a kocsit, gyalog másztuk meg a következô dombokat. A dombtetôn varacskos disznó család legelt. Akárhogy is igyekeztünk, észrevettek bennünket, pedig szerettünk volna velük közelebbrôl is megismerkedni. Volt köztük egy jó agyarú kan, de szelünk elárult bennünket. Rövid tanakodás után feltartott, zászlórúdra merevített farokkal menekült az egész konda.

Felérve a dombra, hálát adtunk a rossz szelünknek, amely elugrasztotta a disznókat; alattunk a vízmosásban egy magányos bivalybika legelt. A szemek összevillantak, Hans csak a fejével bólintott, és a haditerv már készen is állt. Jó nagyot kellett kerülnünk, mire széllel szemben el mertünk indulni a bivaly felé. Elöl egy hosszú mászai, utána Hans, majd én következtem. Mögöttem a két vadszállító emberünk el-elmaradozva követett bennünket. A hosszú mászai kis kék zakót viselt, valami levetett darabot. A kabát ujjai a könyökéig értek, de ez ôt nem zavarta, legalább nem volt útban a zsigerelés közben.

Kezében kis tüllzacskóból állandóan fahamut rázva közelítettünk a remete felé. Figyelve minden lépésre, torkomban dobogó szívvel majd hatvan méterre közelítettünk a bivalyhoz hátulról. Hans megnyugtatott, nem lesz baj, a bika egyedül van, könnyû lesz elejteni, és ha a 8×68-as golyója odamegy, ahova kell, az elég lesz neki.

Bízva tapasztalatában, lövéshez készülôdtem. A bika legelészve, lassan-lassan távolodott tôlünk. Hans nyugtatgatott, hogy majd szól,

60

VÁNDORVADÁSZ

Elsô nap Afrikában, és az elsô lövésemmel ezt a táblás szarvú kafferbikát sikerült elejtenem!

mikor lôjek, de erre már nem került sor. Amint a nagy test egyet lépett egy szaftosabb fûcsomó után jobbra, az utolsó borda mögé célozva, elengedtem a golyómat. A Mauser 14,5 gramm ólomja orra ejtette a nehéz bikát, de az újra felpattanva, már el is tûnt egy bokor mögött. Megpróbált kikapaszkodni a vízmosásból, de nem bírta megmászni a meredek partoldalt. Kis kört leírva, fordult is már vissza a vízmosás nádasa felé, de ekkorra már újból töltve volt a puskám, és mielôtt eltûnt volna az embermagas nádasban, második lövésem csattant. Még tört vagy ötven métert, de egyre lassabban és nagy zuhanással eldôlt!

Azóta már sok-sok „halálbôgést” – mert valahogy így nevezi a vadászirodalom – hallottam a bivalyvadászatokon, de úgy egyik sem szorította meg a torkom, mint az akkor! Ez az egyre halkuló bôgés annyira fájdalmasan csengett, hogy azt így írásba foglalni alig lehet.

Mindenesetre egy ilyen élmény elgondolkodtatja a vadászembert, szabad-e egy vad életét csak úgy, „szórakozásból” elvenni?

KENYA 1975–77

61

Azt hiszem, azzal mindenki egyetért, hogy a valóság és az álmok, kívánságok között a legtöbb esetben nagy szakadék tátong.

Nos, nem hazudnék, ha azt mondanám, az volt a vágyam, hogy elsô afrikai vadként egy kafferbikát ejtsek el. De az, hogy így be is következzék, és az elsô puskalövésem ilyen eredményes legyen, arra még álmomban sem mertem gondolni.

Feketéink köveket dobáltak arra a helyre, ahol utoljára hallottuk a bikát, még a biztonság kedvéért egy fára is felmásztak, onnan bizonyosodtak meg, hogy nem él már az öreg remete. – Kufa! – Halott!

– Vállveregetés, kézrázás, fehér fogsorok villogása.

Egy kis szomorúsággal vegyes vadászöröm szállt meg, amint magunkra hagytak, elmentek a terepjáróért. Ilyen egyszerûen, ilyen gyorsan bivalyt lôni?! Hiszen tegnap még Európa autógázos levegôjét szívtam, ma délután meg itt, Afrika közepében bivalyt lôttem volna?

Hihetetlen! Ennyi volt csak az egész?

A régóta dédelgetett álom gyorsan beteljesült, talán kicsit túl gyorsan is! Sajnos szegényebb lettem egy szép álommal, de gazdagabb egy szép élménnyel és egy hôn áhított erôs trófeával. Hogy melyik állapot a kellemesebb, azt döntse el a Kedves Olvasó, én azért az utóbbit választom, még ha néha kicsit kiábrándítóbb is!

Sötét volt, mire a táborba értünk. Hangos dudálás ugrasztotta össze a társaságot. Mire a leszálláshoz készülôdtem, már ott is állt a tábori szék, lábam sem érte a földet, úgy hordtak körbe. Közben verték az üres konzerves dobozokat, a szakács a palacsintasütôt, és monoton hangon kabibuztak hozzá. Késôbb fehér vadászunk elmondta, hogy mindenkinek kijár ez a nagy megtiszteltetés, ha az egy veszélyes nagyvadat zsákmányol, függetlenül attól, hogy bôre fekete vagy fehér. Öreg barátom, kedves útitársam örült talán a legjobban sikeremnek.

– Nahát, hogy egy zöldfülû kezdônek micsoda mázlija van! – csipkelôdött, de a szeme nevetett, és semmi irigységet nem láttam benne. Ez megnyugtatott és jólesett.

A következô napok kellemesen teltek. – Komám, te tudsz egyedül is vadászni, adok melléd egy fekete kísérôt, hogy el ne tévedj, szórakozzál kedvedre, amit akarsz lôni, azt ismered. Isten áldjon! – ezzel engedett útjára másnap reggel a hivatásos vadászunk. Társam még meg is toldotta: – Bivalyod megvan, nagy bajod már nem történhet, megfogtad az Isten lába ujját. Na, szervusz, ne is lássalak!

62

VÁNDORVADÁSZ

Kabubi! Nagyvad vadásszá avatás, afrikai módra!

Így aztán csak ebédnél meg vacsoránál láttuk egymást társaimmal. Az afrikai esték csodálatosak voltak, a meleg nappal után hûvös lett, jólesett a tábortûz mellé telepedni, és az eseménydús napot újból és újból visszagombolyítani, visszaidézni. Tanultunk a magunk és más hibáiból, elraktároztuk a szép emlékeket, melyek talán egy életre szóltak. Öreg barátom megállapítása egy szép estén nagyon találó volt: „Az Afrikában és a háborúban töltött napok duplán számítanak az ember életében.” Ô biztosan tudta ezt, hiszen megjárta Sztálingrád poklát.

Az egyik este, vacsora után az URH adó-vevô rádión hallgattuk a híradásokat. Egyszer csak az azóta gyilkosság áldozatává lett Joy Adamson hangját ismerte fel Hans. Tábora nem messze volt a miénktôl, a Tana folyó partján, Georg Adamsoné, a férjé pedig tôlünk nyugatra, az egyik legjobb oroszlános vidéken helyezkedett el.

Naponta két-három vadat nyugodtan elejthetett minden közepes lövô. Az ernyôakácos szavannán könnyedén lehetett cserkész-

KENYA 1975–77

Kiváló szarvú Grant-gazellám kedvenc fegyverhordozómmal

63

64

VÁNDORVADÁSZ

ni. Ha egy-egy vadcsapat megugrott, hamarosan lassítottak a tempón, és pár száz méter után megint legelésre fogták a dolgot, így a cserkészgetô vadász újból megpróbálhatta, hogy a kinézett vadat terítékre hozza. Vadból nem volt hiány, tehénantilopok, oryxok, grantés thomson-gazellák, zebrák csapatai tarkállottak mindenfelé. Itt-ott zsiráfnyakú gazellát, vizibakokat és varacskos disznókat is lehetett látni. Bozóti bakokat, klippspringert, törpe antilopokat csak elvétve.

A jávorantilopok jól rejtôzködve, a hegyesebb vidéken tartózkodtak, érdekes módon a bivalyok is kedvelték a magasabb, hûvösebb helyeket, csak ritkán lehetett velük találkozni a szavannán, a félig kiégett pusztaságban.

Az egyik hideg hajnalon együtt kocsiztunk ki mindnyájan. Az volt a tervünk, hogy a terepjárót leállítjuk valahol, és barátaim Hansszal nyugatnak, én fekete vezetômmel hazafelé, a tábor irányába cserkészünk.

Körülöttünk és elôttünk mindenhol vad mozgott az ébredezô pusztaságban. Fôleg magányos, egyedül járó öregebb antilopokat

Törött agyarú, de öreg varacskos kan a reggeli zsákmányom

KENYA 1975–77

65

szerettünk volna elejteni, és ha lehet, nem beleavatkozni a csapatok már meglévô rangsorába, melyet az állatok sok harc árán vívtak ki maguknak. Az egyedül vagy párosával járó és kisebb társulások a legtöbb esetben öreg legényekbôl verôdtek össze, akik már megunták a mindennapi résen levést, hogy háremüket csak maguknak tartsák meg. Elegük volt abból, hogy az asszonynép állandó kicsapongó életét felügyeljék, és a legyeskedô ifjoncokat távol tartsák attól, amit kemény harcokkal szereztek meg maguknak. Eldugott helyeken, kisebb facsoportokban, vízmosásokban lehetett ezekre az öregurakra rátalálni. Ôk már csak a mindennapi megszokott legelôjükre jártak ki, nagyon tartva helyüket, nem törôdvén a területükön átvonuló nagyobb csapatokkal. Ezek az öreg legények, ha megérték ezt a magas kort, nagyon tetszetôs, szépen gyûrûzött, hegyesre csiszolt, már kissé visszarakott szarvakat hordtak. Rájuk vadásztunk, önzô módon szerettük volna fejéküket megszerezni magunknak.

Nagyon ritkán, inkább csak a bivalyok között találtunk olyan öreg példányokat, amelyeknek majd tôig le voltak kopva a szarvai. Az antilopok nagy része szarvával megdolgozza a talajt, így viszi át a szarvtô alatti mirigyekbôl a szaganyagot, ezzel is jelezve a terület határait. Ugyanígy dörzsöli a fákat és a bokrokat, amelyek a területét határolják.

Afrikában hamar világosodik, a félórás autózás végére már a nap is elôbújt a keleti égbolt peremén. Afrika talán ilyenkor a legszebb. A fények még nem fakultak meg, minden színes, élô és vidám, gyenge harmat csillog a növényeken. A félsivatagi pusztának ez az éltetô fél órája, amelyben valamicske nedvességhez jut. Az esôs évszak bô esôi rövidek, nem tudják átáztatni a talajt, a nagy esôk hirtelen, alig pár óra alatt zuhannak le, és gyors folyásukkal több kárt okoznak, mint hasznot.

Már megállni készülôdtünk, amikor az egyik fekete fiú dobolt a kocsi tetején. – Punda milia – Zebracsôdör, méghozzá magányos! – fûzte hozzá Hans. – Lôdd meg! A csôdör jó iramban haladt a dombon felfelé. Kiugorva a terepjáróból, amelybe reggelente a hûvös kocsikázás idejére én is szívesen behúzódtam melegedni, a lassuló csíkos lóra lôttem, úgy nyolcvan méterrôl. Elhibáztam. Bár vártam volna a lövéssel, valószínû, hogy a dombélen megállt volna egy pillanatra!

Második lövésem elôtt – már megszokásból is – letérdeltem és feltámasztottam a könyökömet a térdemen. Lövésem így is kicsit hátra-

66

VÁNDORVADÁSZ

Öreg, lekopott szarvú tehénantilop bikámmal

csúszott az elsô lövésemtôl megugró zebrán. Golyóm nagyot puffant az oldalán.

– Sajnos gyomorlövés. – nyugtázta barátom.

Teljesen lebénított a megállapítása. Ahelyett, hogy újból lôttem volna, inkább a keresô távcsövet vettem a kezembe, és azon keresz-

KENYA 1975–77

67

A hajnalban lôtt zebracsôdör és tehénantilop feltörése

tül figyeltem a beteg vadat, amely szerintem akkor már lôtávon kívül ballagott, lehorgasztott fejjel. A csôdör jó iramban távolodott, de még mindig elérhetô közelségben volt. Arra számítottam, hogy majd kocsival utánamegyünk. Ehelyett Hans kiszállt, és lekérte a hátsó fegyvertartóba gumiszalaggal odaerôsített puskáját. Nem akartam hinni a szememnek! Nyugodtan csôre töltötte a fegyvert, és a terepjáró motorházára hasalt. Távcsövön keresztül figyeltem az egyre betegedô zebrát. Amint az egy pillanatra megállt, már szólt is vadászunk .375-öse. Szájtátva álltunk öreg barátommal, és nem akartunk hinni a szemünknek, fülünknek. Elôször a golyó becsapódása érkezett hozzánk jól hallhatóan, majd a sebzett csíkos ló lassított felvételen látható lassúsággal dôlt az oldalára.

Hitetlenkedve szálltunk a terepjáróra. Hans már csavarta is a kilométerórát nullára.

– Na, mennyi lesz? – kérdezte nevetve. Mindketten legalább ötszáz méterre taksáltuk a távolságot. Lassan gurultunk, Hans „toronyiránt” tartott, amennyire lehetett, szemünk a kilométerórát figyelte.

68

VÁNDORVADÁSZ

Mire a kimúlt csôdör mellé értünk, 623 métert mutatott. Mint egy nemzeti hôsre, úgy tekintettünk aznap rá. Azóta jómagam is megpróbáltam egyet s mást, és tudom, hogy nem ördöngösség a dolog. Legutoljára egy versenyen vettem részt, amelyen 250 méterre kellett szabad kézbôl eltalálni egy 10×20 centiméteres lôlapot.

Sajnos nekem nem termett babér, de ott láttam, hogy megfelelô gyakorlással elsajátítható ez is.

Vadászati pályafutásom alatt elejtettem sok száz vadat, ebbôl körülbelül hetven veszélyes nagyvadat, de 150 méternél mes�szebb még soha nem lôttem szabad kézbôl. Erre a fenti versenyre való felkészülés alkalmával több- Víziantilop bika is a zsákmányom lett ször lôttem ki a 10-es közepét. A verseny elôtti bemelegítéskor, támasztékból egy 8-as és egy 9-es kört lôttem. Tehát nem ördöngösség ez, csak gyakorolni kell, és menni fog!

Teltek a szép napok, élveztük a vadbôséget, a vadászatok adta sikerélményt. Sokat tanultam vezetôinktôl. Bámulatos érzékkel tudtak minden nyomot tartani. Hallásuk, látásuk, minden érzékszervük lényegesen jobb volt a mieinknél. Meglepôen jól tudtak tájékozódni, a legváratlanabb helyzetekbôl is egyenesen mutatták az irányt, hogy merre van a tábor. Én nehezen tájékozódtam, mindent fordítva láttam.

Sokáig tartott, míg rájöttem, hogy mi zavart meg. Otthon, Európában, még ha sötét is volt, szinte éreztem az égtájakat. Még zárt helyiségben is tudtam, hogy merre van észak. Gyerekkorom óta az erdôkben és a mezôkön éltem, ez a tájékozódási készség, ahogy nagyobbak lettek a kirándulások, úgy lett egyre biztonságosabb. Mégsem értettem, Afrikában mindig az ellenkezô irányba indultam el – kísérôim nagy derültségére –, ha a tábornak kellett venni az irányt.

Sokáig tartott, míg rájöttem, hogy a Nap állása zavarja meg a tájékozódásomat. Afrikában csak nappal szabad vadászni, napfelkel-

KENYA 1975–77

69

te elôtt fél órával és napnyugta után fél órával lehet legfeljebb fegyvert emelni a vadra. Így a nappali vadászat számunkra mindennapos volt, amit itthon nem mondhatok el. Tehát itthon a Nap az égboltnak mindig a déli felén helyezkedik el, még ha erre nem is figyelünk fel tudatosan. Az Egyenlítôtôl délre haladva a Nap egyre inkább az északi égboltra kerül, és ez a látvány volt az, ami úgy megtévesztett. Miután rájöttem erre, azt figyeltem és raktároztam el a napi kirándulásaink alkalmával, hogy hol kel és hol nyugszik a Nap, de így is az volt még sokáig az érzésem, hogy ellenkezô irányba haladunk.

Kísérôm büszkén mutatja Már a vadászatunk vége felé a kenyai rekord sziklaugró antilopot közeledtünk, és barátomnak még nem volt bivalya. Szeretett volna egy erôs kiskudu bikát lôni, és azzal elszórakoztak öt napon keresztül. Bántotta a dolog, de nem sikerült megfelelô bikára akadniuk; ebbôl a kecses kis antilopfajból Afrika-szerte sincs sok, kevesen dicsekedhetnek egy-egy jó trófeával. Így adódott egy alkalom, hogy felruccanjak én is a Kenya-hegy oldalába. Oda kellett mennünk utánuk, mert a mi területünkön nem találtunk az elmúlt napokban bivalynyomot. Még sötétben indultunk.

Amint kivilágosodott, a környezô farmokban gyönyörködhettünk.

Felérve a hegy oldalába, messze ellátunk, és meglepetéssel vettük tudomásul, hogy intenzív mezôgazdaság virágzik az esôs ôserdôk alatt. Nagy kiterjedésû, sárgálló búzaföldek között haragoszöld kukoricások terjeszkedtek. Egy másik farmon kávécserjék sorakoztak, pirosló gyümölcsük az otthoni cseresznyefákra emlékeztetett.

A levegô is egész más lett itt fent, szinte harapni lehetett a száraz, de nagyon egészséges félsivatagi levegô után.

70

VÁNDORVADÁSZ

Jó agyarú varacskos kant is sikerült terítékre hoznom

Pulóverbe bújtunk, Hans felvetette velünk a reggeli indulás elôtt a még meglévô felesleges ruhákat, de még így is majd megfagytunk a nyitott kocsin. Egész éjjel eshetett, mert amint leértünk a jó betonútról, terepjárónk kereke tengelyig süllyedt a vörös agyagba. Egész délelôtt toltuk meg-megfeneklô szekerünket a hegynek fel. Az egyik völgy szélén majdnem pórul jártunk. Kocsink önsúlyától elindult annak ellenére, hogy a kézifék be volt húzva. A kerekek álltak és a kocsi csúszott lefelé. Pár nagyobb kô segítségével sikerült megfogni.

Arra számítottam, hogy visszafordulunk, de nem ez történt. Fekete kísérôink kivágtak egy jókora fát, és azt kötötték a kocsi után fék gyanánt. Így aztán biztonságosan legurultunk a meredek völgybe. A fa tartotta vissza a nehéz terepjárót, hogy az ne önállósítsa magát.

Végre elértük a farmterületek legfelsô határát, igaz, ekkor már megehettük volna a magunkkal hozott ebédet, mivel elmúlt dél. Embereink szétszéledtek, hogy körülnézzenek a reggeli nyomok után. Hamarosan jöttek is, és elvezettek bennünket arra a helyre, ahol valószínûleg

KENYA 1975–77

71

Társam nem túl öreg, de jó szarvú kafferbikája

a hajnali órákban több bivalybika visszaváltott a búzaföldekrôl az erdôbe. Felvettük a nyomokat, és vezetôink gyilkos iramot diktálva megindultak hegynek felfelé. Az elején még jól is esett egy kis melegítô mozgás, de amikor a második óra után a bivalyok közelébe értünk, igencsak örültünk mindketten a lassuló futásnak. Én a két feketével kicsit visszamaradtam, társam Hansszal és a hosszú mászaival megközelítette a négy morcosan felénk bámuló öreg remetét.

Láttam, amint társam felemeli nagy kaliberû fegyverét, és az egyik keresztbe álló bivalyra süti. A dörrenésre nagy lett a kavarodás, megmozdult az egész hegyoldal. Úgy látszik, egy nagyobb csapat utóvédjét értük utol. Társam és kísérôm a lövés után eltûnt a szemem elôl. Újabb lövések csattantak, majd a halódó bivaly fájdalmas bôgése jutott el hozzánk. Ekkor már tudtam, hogy mi is utánuk mehetünk. Társam meglôtte a bivalyát.

Mire leértünk a táborunkba, öreg este lett, de azért jó meleg vacsorával vártak bennünket, amit igencsak megérdemeltünk aznap.

72

VÁNDORVADÁSZ

Még utolsó nap megpróbálkoztam a bozóti bakokkal. Egész idô alatt kísértettek, de sehogy sem sikerült egy jó bakkal összejönnöm.

Csavart szarva, tarkabarkán mintázott bôre már régóta a kívánságlistámon szerepelt. Egész délután a kiszáradt folyók bokros partjait bújtuk kísérômmel, mégsem sikerült egy bakot sem látnunk, csak suták és kis játékos borjak ugrottak meg tôlünk. Alkonyatkor a tábor közelében lévô domboldalon fekete disznók jelentek meg. Nagyon meglepôdtem, hogy itt, a félig kiszáradt pusztaságban is lehet erdei óriás disznóval találkozni. Sajnos elejtésükre nem volt engedélyem, de jó volt egy ilyen nem mindennapi vaddal is találkozni, mert mondanom sem kell, amíg sötét nem lett, azokat figyeltük. Mint oly sok közép-európai vadász, én is nagy „vaddisznóimádó” vagyok, ezért különös élvezetet nyújtott ezeket a ritkaságszámba menô fekete ördögöket majd egy óra hosszat megfigyelni.

A koca akkora lehetett, mint egy hazai nagy vaddisznó, szeme alatt nagy kidudorodások. A két tavalyi süldôforma és a három fele akkora malac is koromfekete volt, testüket ritkás, hosszú szálú durva szôr fedte. Lassan, turkálódva vonultak a domboldalon, képük örökre megmaradt bennem, mert igaz, hogy azóta éveket töltöttem Afrikában, de többé nem láttam belôlük egyet sem, pedig jártam olyan vidékeken, ahol azt mondták, hogy sok van belôlük.

Már a tartózkodásunk kezdetén beszélgettünk fehér vadászunkkal, és ô többször szóba hozta, hogy társat, esetleg tanulót keres. Sok a vendég, és nem gyôzi a munkát egyedül, elkelne egy segítôtárs.

Utunk végén, amikor már valamennyit láttam Afrikából, és lejjebb szállt a vadászat iránti nagy kedvem, a dolgok praktikusabb oldalára is kezdtem odafigyelni. Felajánlottam, ha szüksége van egy hálás tanulóra, szívesen szegôdnék hozzá „inasnak”.

Rövid alku után sikerült megegyeznünk. Ebben az évben már nincs sok vendége, azokat gyôzi egyedül is, de a következô szezon kezdete elôtt szívesen látna, ha idôben eljönnék és elôkészülnénk a dolgokra.

Boldogan fejeztem be a vadászatot, mert már majdnem biztos volt, hogy fél év múlva ismét Afrikában lehetek. Felszabadulva, mondhatnám gondoktól mentesen indultam németországi otthonom felé, pedig még nem tudtam, hogyan fogom a munkámmal összeegyeztetni ezt a változást. Megállapodásunk csak egy pár hónapra szólt, és félô volt, hogy elvesztem a németországi munkahelyem. Mint min-

KENYA 1975–77

73

Tíznapos vadászatunk eredménye. Háttérben a vadásztábor lakósátrai, balra az „ebédlô”

den, késôbb ez is rendezôdött, és belátó fônököm még majdnem boldog is volt, hogy a fogyó munkalehetôségek miatt nem kell egy munkását sem elküldeni, hanem az fél évre magától vesz ki fizetés nélküli szabadságot.

Utunk utolsó állomásaként, még elzarándokoltunk a Nairobi melletti Tania Blixen farmjára. Ma is ugyanúgy van ott minden, mint mikor az írónô még élt, akinek könyvébôl a nagysikerû film, a „Távol Afrikától” készült, mely hûen tükrözi a száz évvel ezelôtti Afrika életét és az akkori, még „igazi” afrikai vadászatot. Manapság, mint hallottam, annyi „csak” a különbség, hogy a négerek rájöttek, minden odalátogatótól pénzt is lehet szedni mindezért.

Havas december várt ránk Frankfurtban. Laposan hordta a havat az északi szél. Napbarnítottan álltunk az érkezési oldalon csomag-

74

VÁNDORVADÁSZ

jainkra várva, észrevéve egypár csinos hölgy csábosan csodálkozó pillantását. Bizonyára a barnaságunk volt feltûnô a sok fehér arcú ember között. Elôször azt hittem, annak köszönhetem a hölgyek „csodálatát”, hogy látszik rajtam a boldogság, hogy rövid idô múlva újból Afrikába mehetek, és azt bámulják rajtam.

A hideg januári és februári napok gyorsan fogytak. Készülôdéssel, vízumszerzéssel, oltásokkal és a csomagom összeállításával teltek a napok, no meg belevetettem magam a munkába, hogy elôre ledolgozzam, amit lehet, és az anyagiakat elôteremtsem az útra.

Hansszal a megbeszélésünk és a szerzôdésem úgy szólt, hogy a következô vadászidényt, amely hat hónapig, július 1-tôl december 31-ig tart, mint tanuló dolgozom végig. A folytatást meg majd meglátjuk. Az anyagiakról kevés szó esett. Hans véleménye az volt, hogy a tanulóéveket mindenkinek magának kell állnia, ez már az öregeknél is így volt, és a jövôben is valószínû, hogy így marad. Ô csak egy tábori ágyat, étkezést és a kiképzést tudta nyújtani. Ezért is kellett igyekeznem, hogy minél több pénzt szedjek össze a várható kiadásokra. De szívesen tettem, mert végre így hosszabb idôre eljuthattam álmaim földjére. Ôszintén szólva nem sokat zavart, hogy nem volt jövedelmem fél évig. Az volt a fô számomra, hogy Afrikában lehetek, és a vadászattal foglalkozhatom.

Annyi pénzt sikerült már megtakarítanom, hogy németországi lakásom bérét elôre kifizessem, valamint a repülôjegyet oda-vissza megvegyem. A kiadásokra és a felszerelésem kibôvítésére elég lett, de nem tudtam belôle nagyon nyújtózkodni. Fônököm még nagyvonalúan felajánlotta: „Ha bajban vagy, küldök annyit, hogy hazajöhess”. Nagy utazó volt ô is fiatal korában, megjárta Afrikát, Indokinát francia idegenlégiósként, így együtt érzett velem, és segített ô is a készülôdésben. Láttam a szemében, hogy nagyon irigyel.

Eljött a várva várt nap. Elbúcsúztam aranyos házinénimtôl és segítôkész fônökömtôl. Csomagjaimat sikerült több darabban a Lufthansa csinos légiutas-kísérôje segítségével feladnom úgy, hogy nem került külön pénzbe. Puskáimat külön kellett a géphez vinni, ezeket nem is számították be a csomagok súlyába.

Csak azoknak említem meg, akik manapság sokat utaznak és minden kellemetlenséget magukra vesznek azzal, hogy vadászpuskájukat magukkal viszik, hogy az elsô útjaimon még a vállamra akasztott, zárdugattyú nélküli, csupasz puskával mentem a

KENYA 1975–77

75

A panyókás sakál jól megnézett bennünket

repülôgéphez, ahol a légikisasszonynak átadtam, aki aztán a pilótafülkébe zárta.

Késôbb már kötelezô lett a vitorlavászon tok, de még mindig magunk vittük puskáinkat a géphez. Mindez az 1972-es müncheni olimpia után gyökeresen megváltozott, és kemény, lezárt fegyverkofferben kellet szállítani puskánkat. Manapság meg már egy csomó légitársaság, így a „fapadosok” nagy része, nem is engedi fel a fegyvert, a robbanóanyagnak számító lôszert meg fôleg nem. Pedig nem vagyunk közveszélyesek. Sem a puskánk, sem mi, vadászok. Sôt!

Talán mi szeretnénk a legjobban, ha nyugodtan, békében élhetnénk, mert akkor lehetne mindenhol szépen vadászni, ami az emberiség legôsibb mestersége volt. Mert nem a prostitúció – mint ahogy sokan hiszik – volt az elsô „munka”, hanem a vadászat, mert üres hassal nincs szex sem!

Az egész utat végigaludtam, annyira kimerített az utazás elôtti nagy hajsza és a készülôdés. Hans már várt. Elintéztük a papírokat, fegyver- és vámvizsgálatot. Útlevelembe vízumot kaptam, ame-

76

VÁNDORVADÁSZ

Lapátfülû rókakölykök a kotorék elôtt

lyet aztán havonta kellett hosszabbításra kérvényezni. Hans szerint, ha egyszerre kértem volna meg a féléves tartózkodási engedélyt, valószínûleg nem adták volna meg, így havonta nagyobb volt az esélyem, hogy maradhassak. Afrika-szerte elterjedt, hogy a fekete kormányok igyekeznek a fehér munkavállalók engedélyét korlátozni, ezzel is növelni kívánják saját embereik munkalehetôségét.

Viszonyom Hanshoz természetesen megváltozott. Eddig, mint fizetôvendég én kérhettem tôle bármit, neki legjobb tudása szerint teljesítenie kellett. Ezentúl alkalmazott voltam nála, és minden munkát, amit rám bízott, el kellett végeznem. Féltem attól, hogy majd kihasznál, de félelmem alaptalan volt. Mindvégig, amíg az ô kenyerét ettem, nagyon rendes, mondhatnám baráti viszony volt közöttünk.

Az elsô vendégek két hét múlva érkeztek. Addig számunkra még sok munka adódott. Hans nagy, öreg teherautójára raktuk a tábor sátrait, összes felszerelését. Hans nairobi házának kertje zsibvásárra emlékeztetett napokon keresztül, oda raktuk ki a fûre a listán szereplô összes holmit. A pakolás elôrelátást és nagy körültekintést igényelt.

KENYA 1975–77

77

Már az elsô napokban megismertem az állandó csapat tagjait, akik egész évben Hans vállalatánál dolgoztak. Megbízható, jó munkaerôk voltak, akikkel egyszerû volt szót érteni. A vezetôket és nyomozókat mindig az adott vadászterület közelében kutatta fel és válogatta ki.

Ajánlkozó volt mindig bôven, de csak nagyon kevés igazi vadászvezetô volt köztük. Legtöbbjük, ha értett is valamit a vadhoz, nem értette meg a fehér ember észjárását, és így mi sem értettük meg az övét. Sok volt köztük az alkoholista, akik csak egy-két napig dolgoztak, és miután hozzájutottak pár üveg sörhöz, eltûntek a sötétben.

Jó héttel a vendégek érkezése elôtt útnak indult a csapat. Elôtte nap még Hans kis négyüléses gépével berepültük a területet, és megmutatta felülrôl a terület határait. Elôzetesen rádión bejelentettük érkezésünket a terület közelében lévô farmon, ahol a házigazda már várt ránk. Hans felújította vele a kapcsolatot, mert ide akarta hozni a sietôsebb vendégeket, és a gépe biztonságban volt a kis fészerben a viharok elôl.

Hans azzal, hogy beálltam hozzá, sok idôt tudott megtakarítani.

A nagyobbik Toyota terepjáróval a vadászatok végeztével bevittem a csomagokat és a trófeákat Nairobiba, majd a szükséges élelmiszerekkel megrakodva tértem vissza. Ô a vendégek beszállítása után elintézte a következô csoport papírjait, és maradt annyi ideje, hogy kialudja és rendbe hozza magát. Hans szenvedélyes pilóta volt, jobban is szeretett repülni, mint vadászni. A nagy teherautót Szalini, a fôember vezette, mi egy-egy terepjáróval elôrementünk.

A tavalyi táborunktól nem messze, ugyanabban a blokkban kerestünk és találtunk egy nagyszerû helyet. A kis dombról messze elláttunk, és ami a fô, még a forró déli órákban is átjárta a szellô a szúnyoghálós oldalú sátrainkat. Úgy rendeztük el ôket, egy-egy ernyôakác alá állítva, hogy ne legyenek túl közel egymáshoz, mert azért zavaró lett volna, ha hallótávolságon belül horkol valaki egész éjjel. Hans újított. Még WCcsészét is hozott a vadonba, és lebetonoztatta az embereivel. Ezzel is igyekezett a kényesebb hölgyvendégek kedvében járni, akik irtóztak a „potyogtatós modelltôl”. Egyrészt az a rengeteg légy zavarta ôket, ami egy-egy „pottyantásra” felrajzott, másrészt a „kígyóveszély”, ami nem volt valós, de velem is elôfordult zuhanyozás közben, hogy a lefolyó rácsa között egy kígyó feje jelent meg.

A táj megváltozott utolsó ittlétem óta. Az esôs évszak végére kizöldült minden, feledtetve a félsivatagi jelleget. A tájat térdig érô

78

VÁNDORVADÁSZ

Magányos elefántbika állta el utunkat

szép zöld fû fedte, alig látszottak ki belôle a thomson-gazellák és a varacskos disznók. Vadunk még több lett, mint fél évvel ezelôtt. Mindenfelé gnúk, zebrák, tehénantilopok csapatai tarkállottak.

Amint elkészültünk a táborveréssel, elindultam a kivénhedt Land Roverrel Hans tanácsára a blokkot megismerni. A terület 60×50 kilométeres, hatalmas téglalapra hasonlított. Az egyik határa egy út volt, a többi csak úgy a térképen berajzolt egyenes vonal. Délrôl érintettük a Kenya-hegyet övezô farmterületeket, a többi szomszédunk mind vadászblokk-terület volt.

Az afrikai vadásztatás üzlet, nagy üzlet lett az elmúlt ötven év alatt. Több tízezer ember, fekete és fehér jutott ezáltal kenyérhez.

Gépkocsik, repülôgépek, benzinkutak sokasága adott munkát, kenyeret. Hatalmasat fejlôdött a preparátorok szakmai felkészültsége, a világ minden részébôl jöttek jól dolgozó szakemberek, hogy ott helyben, Afrika földjén próbáljanak szerencsét. Mi a trófeákat a nagyhírû Zimmerman LT. cég telepére szállítottuk kikészítésre, fertôtlenítésre és csomagolásra. Sok vendégvadász itt készíttette ki nyak-váll, ese-

KENYA 1975–77

79

tenként még teljes életnagyságra a preparálni valót. Ha figyelembe vesszük az olcsóbb kenyai munkabéreket, még a magas szállítási költségek mellett is sokkal szebb és jobb kivitelû trófeákat kaptak a megrendelôk annál, mint amilyen a borzalmas európai készítmények egyike-másika volt. A fekete preparátorok nagyon jó megfigyelôk, élethûen tudják visszaadni, amit a természetben láttak.

Még az utolsó napok egyikén Hansszal átrepültünk a területünk fölött, és szemrevételeztük a vadállományt. Csodálatos volt onnan 100-150 méter magasból látni Afrikát és belepillantani a titkaiba.

Nagy bizalommal néztünk a következô félévnyi vadásztatás elé.

Az elsô csoport megérkezését már jól felkészülve vártuk. Hans úgy osztotta be a kísérést, hogy ô vezette azokat, akik veszélyes nagyvadra akartak vadászni, nekem azok jutottak, akik antilopokat és gazellákat akartak elejteni. Amint valaki Hansnál meglôtte a bivalyát vagy az oroszlánját, akkor cseréltünk, és az új vendéggel indult ki-ki a maga útjára. Élményekben nem volt hiány. Vendégeink a legtöbb esetben elégedetten távoztak, és ez volt a fô. Örültek, ha a nyelvükön köszöntöttük ôket már a repülôtéren. Legtöbbjük német, osztrák, svájci és amerikai volt, de azért akadt szép számmal más nemzetiségû is.

Afrikai hajnal fényei

80

VÁNDORVADÁSZ

A legjobban tetszett egy ír származású, tûzvörös hajú amerikai hölgy, no nem azért, mert nô volt, hanem a legjobb golyólövô volt, akit valaha is láttam. Azelôtt nem nagyon ismertem a Ruger gyártmányú fegyvereket. Egy ilyen kis ismétlô puskával jelent meg a sátorajtóban, miután jelentettük, hogy a kocsik indulásra készen várnak. A fegyveren csak céltávcsô volt, fix szereléssel, kis nagyítással.

A célgömb és az irányzék hiányzott. Akkoriban számomra ez még újdonság volt, még nemigen lehetett Európában ilyen puskát látni.

Azóta az én fegyvertáramba is bevonult egy ilyen kis Ruger 77-es, és a legkedvesebb ismétlôm lett. Súlya 2,5 kiló távcsôvel együtt. Igazi játékszer, majdnem gyerekpuskának mondhatnánk, ha nem volna olyan mérges kis kalibere. A nálunk már ismert 243 Winchester, európai méretekkel mérve 6,17×52 mm-es. Nos, ezzel a kis fegyverrel az amerikai hölgyvendégünk bemutatta, hogy mit lehet egy golyóspuskából kihozni. Minden golyóját különös nyugalommal engedte el.

Itt tanultam meg igazán azt a szemléletet, amelyet ô vallott, hogy hús-vér élôlények életét vesszük el, és amennyire csak lehet, szenvedések nélkül kell ezt tennünk.

A hölgy lövései biztosak voltak, a 14 nap alatt lôtt húsz antilopot, és azt mind egy-egy lövéssel. A találatok mindig a nyak felsô részén voltak, eltörve a gerincet, azonnali tûzben maradást okozva. Egyetlen egyet sem kellett utánkeresni vagy kegyelemlövésre szorítkozni. Érdekes volt, hogy a lövés elôtt nem támasztékot keresett a puskájával, hanem inkább ülôhelyet. Amint elhelyezkedett, könyökeit a térdén megtámasztva, idôt hagyva, nyugodtan lôtt. Stílusát ellesve, adott helyzetben szívesen ülök le én is, így nagyon biztos kézzel lehet az életet kioltó golyót elengedni.

Munkánk a fél év alatt folyamatos volt. 10-14 naponként egy-két napra Nairobiba mentünk, visszavittük a már nem vadászó vendégeket, és a repülôtérrôl elhoztuk az érkezôket. Az idô múlásával már kissé egyhangú lett a vadonban élés, és jólesett egy-egy napra a város forgatagát is megízlelni, különösen az afrikaiak által lakott negyedek érdekeltek. Ennek ellenére mégis szívesebben voltam a területen, egy-két napi városi élet után már kívánkoztam ki a vadonba.

A táborban jó levegô és csend volt, sátorban aludhattunk, amit különösen szeretek, sok-sok vad mozgott, élt körülöttünk, aminek tudata valahogy nyugtatóan hatott rám mindig. Némelyik vendégvadászt ugyanúgy lenyûgözte a sok vad látványa, mint engem, és még ma,

KENYA 1975–77

81

sok év múltán sem tudok betelni, megcsömörleni az afrikai vadon varázsától.

Természetesen akadtak a vadászataink alatt csiklandós helyzetek is, de ezek nem mindennapiak. Ezek az esetek olyanok, mint az autós életében a balesetek. Belôlük egy is sok. Egyszer megtörténnek, és az elég, hogy a jövôben még óvatosabb legyen a vezetô. Fél év alatt egyetlen egyszer kerültem „testközelbe” egy bivallyal, annak ellenére, hogy naponta vadásztunk rájuk. Ez a bivaly sebzetten egy kiszáradt folyópart bokraiba vette be magát. Az eset még az esôs évszak végén történt, minden zöld volt, ezért nem láttunk be a bokrok közé. Ha pár hónappal késôbb történik, akkor alig akad takarás, jól át lehetett volna látni a lombtalan bokrok ágai között.

A vendéget a kocsinál hagyva, követtük a vérnyomot. Hans arra tanított, hogy mindig mellette, vele párhuzamosan menjek, még ha az sokszor nehéz is, így elkerülhetjük azt a nagy hibát, amit a legtöbb esetben sebzett vad követésénél elkövetnek, mégpedig azt, hogy a hátul menô vadász kezében elsül a kibiztosított fegyver, és belelô társába. Kettônk között ment egy nyomozó fekete, akinek a kezében csak egy bozótvágó panga, vagy egy masszáj lándzsa volt. A legtöbb esetben bátor legények voltak ezek a nyomozók, akik nem egykönnyen ijedtek meg a saját árnyékuktól. Jó száz méter után a vér több lett, és már arra számítottunk, hogy a bivalyt kimúlva találjuk.

Egy nagyon sûrû, sötét helyhez érve, szinte éreztem, hogy a keresett vadnak a közelben kell lennie. Ekkor a bivaly jó húsz méterre felállt elôttünk, és egyre gyorsuló iramban elindult felénk.

Puskámat vállhoz emelve, meghúztam a ravaszt. A várt dörrenés helyett csak egy kis csettenés hallatszott. Ekkor dördült el elôször Hans .458-as elefántpuskája, de a bivallyal nem történt semmi. Nagyon meglepôdtem puskám hitvány csettenésétôl. Az elsô pillanatban nem tudtam felfogni, mi is történt igazán. Amikor az agy kikapcsol, a reflexek dolgoznak tovább. Hátrarántottam a zárdugattyút és automatikusan új töltényt löktem a csôbe. A fegyvert vállhoz emelni már nem volt idôm, a csô vége elérte a bivaly fejét, amikor meghúztam a billentyût. Puskám elsülése pillanatában hallottam Hans ágyúját is dörrenni. A két nagy kaliberû fegyver csattanása kézigránát robbanását meghazudtoló detonációt idézett elô a sûrû aljnövényzet között. Bivalyunk összeesett, mint a villám sújtotta hatalmas fa. Lendülete még vitte, alig tudtam elugrani elôle.

82

VÁNDORVADÁSZ

Célzás közben a szerzô

Mi is falfehéren és a légnyomástól kábán rogytunk a bika mellé a földre. Hans is hallotta a puskám csettenését, és az utánunk jövô feketékkel megkerestette a csütörtököt mondott töltényt.

A hiba okát hamar megtaláltuk. A zárdugattyún lyukak vannak, amelyek arra szolgálnak, hogy ha esetleg az ütôszeg átüti a gyutacsot, a kiömlô gázok utat találjanak, és ne károsítsák a fegyvert, illetve a lövészt. Nos, egy ilyen lyukba szemét ment, és bekerült az ütôszeg alá. Emiatt nem tudott teljes erôbôl rácsapni a gyutacsra. A következô lövésem pillanatában a szemétdarab már annyira összepréselôdött az elsô ütéstôl, hogy az ütôszeg kellô mélységben elérte a gyutacsot.

Hans nem csinált nagy dolgot az ügybôl, szerinte ez hozzátartozik a munkánkhoz, de nekem ezek a dolgok még elég újak voltak, az eset alaposan felkavarta a lelkivilágom. Számomra a tanulság az volt, hogy kezdtem megismerni magamat és a veszélyhelyzetben való helytállást, amikor az ember reflexei azt mondják, hogy

KENYA 1975–77

83

„fuss”, de az agya megálljt parancsol, és tudatos cselekvést a veszély elhárítására. Ezt a stresszhelyzetet nem mindenki egyformán viseli, és különbözôképpen reagálunk rá, sajnos nem mindig a legmegfelelôbben. A sokat emlegetett „hideg fej és biztos kéz” nem mindenkinek adatott meg. Sokan nem tudják magukat ellenôrzés alatt tartani vészhelyzetekben és kitörnek. Nem is gondolnak arra, hogy egy támadó vad inkább veti magát egy menekülô után, mint nekimenjen egy álló embernek. A támadások 70-80 százaléka csak „blöff ”, azaz támadási kísérlet, melyet a támadó vad a legtöbb esetben, az utolsó pillanatban „meggondol”. Ehhez természetesen az kell, hogy keveset és lehetôleg lassan mozogjunk.

Nem szeretnék itt leckét adni, hogyan kell kitérni a támadások elôl, mert szerencsére nem sokszor volt benne részem, leszámítva a „mû-támadásokat”, melyek annyiban is maradtak, csupán kétszer történt meg, hogy a bivaly „komolyan gondolta a dolgot”. Összesen hetven körüli veszélyes nagyvadat ejtettem az elmúlt húsz év alatt, ebbôl majd hatvan volt a kafferbivaly. Talán azt is mondhatnám, hogy a bivalyok jobbak, mint a hírük. A nagy számok törvénye szerint természetesen a legtöbb baleset velük történik, mi-

Kafferbivaly bikák déli szieszta közben

84

VÁNDORVADÁSZ

vel a legtöbbet rájuk vadásznak. A nagymacskák ritkulnak, az elefánt olyan drága, hogy csak kevesen engedhetik meg maguknak az elejtésüket, és az egyre folyó orrszarvú lelövését Afrika-szerte majdnem mindenütt betiltották, csak a Dél-afrikai Köztársaságban lehet méregdrágán hozzájutni farmokon, ahol tenyésztik, és ôrzik ôket.

(Sokáig ôriztem ezt a csütörtököt mondott töltényt, mint „ereklyét”, és pipatömködônek használtam, amely figyelmeztetôül szolgált, hogy nem lehet elég óvatos az ember, és néha a véletlen is beleszólhat a dolgok menetébe. Aztán a közelmúltban egy repülôutam kezdetén a stuttgarti repülôtér „aknakeresô” röntgengépe kimutatta a poggyászomban, hogy „robbanóanyag”! Lett is mindjárt csingi-lingi, meg kék fény, fegyveres rendôrök futkosása körülöttem. Ki kellett csomagolnom mindent, és a pipakészletemet átadnom a kesztyûs kezû tûzszerésznek. De látva ôsz hajamat, joviális kinézetemet, zöld ingemet és zöld alsógatyámat, elhitte, hogy vadász vagyok, és a mesémet is elhitte a csütörtökös töltényrôl, de elkérte, hogy többet ne legyen gondom a nemzetközi repülôtereken. Nem túl boldogan, de odaadtam neki.)

Szóval átestem a tûzkeresztségen, és elég jól tartottam magam Hans szerint. A következô „meleg” helyzet sem váratott magára, igaz itt csak fegyvertelen „nézôje” voltam a dolognak. Vendégünk megsebzett egy nôstény oroszlánt. Az eset délelôtt történt, Hans bejött a táborba, hogy ezzel is idôt nyerjen, hagyta, hogy az oroszlán megbetegedjen, sôt remélte, hogy már a kora délutáni órákban dermedten fogjuk megtalálni.

Megebédeltünk. Nekem akkor nem volt vendégem, így Hans megkért, hogy vezessem az autót. Lassan, lépésben gurultunk a térdig érô, száraz, sárga fûben. A kocsi orrán, a baloldali sárvédôn ült fekete nyomozónk, és kézjelekkel irányított engem, közben figyelte a kevés vért adó nyomokat. Tétovák voltak a mozdulatai, láttuk, hogy fél, és nem érzi magát valami jól a szellôs motorháztetôn és a bokrokat széttoló védôrácson.

Kézjeleibôl láttam, hogy elvesztette a nyomot. Megállítottam a kocsit, és az ablakon kihajolva vizsgálgatni kezdtem a bokrok alját. Kis mozgás kapta meg a szemem. Csodálkozásom egyre erôsebb lett, hogy nem vettem elôbb észre a mellettünk másfél méterre fekvô, lesunyt fülû bestia rám szegezôdô sárga szemeit. A szemek valósággal szuggeráltak, és az volt az érzésem, hogy az oroszlán már bent is van

KENYA 1975–77

85

a vezetôfülkében, ahol semmi esélyem nem lett volna vele szemben.

Gondolom, ekkor látták meg mögöttem a nyitott platón állók is a ragadozót, mert nagy mozgolódás támadt odafent.

A mordulás és a felvágódó fekete farkbojt már a támadás kezdetét jelentette, de szerencsére abban a pillanatban két puska is dörrent, és a golyók valósággal szétzúzták az oroszlán koponyáját. Év végére Hansszal újabb szerzôdést kötöttem. Ekkor már volt annyi ismeretségem, hogy állandó vízumot kaphattam, és hosszabb idôre is Kenyában maradhattam. Úgy terveztük, hogy a kétéves gyakorlat után leteszem az elôírásoknak megfelelô „fehér vadász” vizsgát, és Hansnál dolgozom tovább, mint alkalmazott, illetve segédvadász. Örömmel utaztam vissza Németországba rendezni a dolgaimat, és egy kis pénzt keresni.

Az 1977-es vadászidényt megint úgy kezdtük, mint az elôzô évben. Felkészültünk a vendégek fogadására a legjobb tudásunk szerint. Sokat kellett dolgoznunk, de mindent megtettünk azért, hogy vendégeinknek maradandó élményeket nyújthassunk. Éppen két brazil fiatalembert hoztunk el a repülôtérrôl, alig egykét napja vadásztattuk ôket, amikor este Hans a tábori adó-vevôn megkapta a szomorú és számomra lesújtó hírt. A parancs valahogy így szólt a Vadászati Hivatal megfogalmazásában: „Minden vadászati tevékenységet 24 órakor befejezni és haladéktalanul Nairobiba bevonulni a vendégekkel együtt!” Többször is megismételtettük a híradást, sajnos ennyiben maradt, nem volt apelláta, a parancsot be kellett tartani.

Bár sokféle mendemonda keringett, hogy Kenyában be akarják szüntetni a vadászatot, nem hittük, mint ahogy nem hitte egy épeszû ember sem, hogy ez be is következhet. Keményen érintett bennünket az idény kezdetén ez az intézkedés, amelynek nem értettük a lényegét, hiszen annyi ember élt ebbôl az „iparágból”, hogy számunkra érthetetlen volt az ország egyik legnagyobb devizaforrását csak úgy, minden elôkészület nélkül, ripsz-ropsz bezárni.

Hans még elhatározta magát egy huszárvágásra akkor este. A vadászatot még 24 óráig szabad folytatni, tehát lóra fel, mentsük, ami menthetô! Kocsijainkat feltankoltuk, és útnak indultunk különkülön az éjszakának. Ekkor láttam igazán, hogy az afrikai vad milyen romlatlan. 10-15 lépésre bevárták a fényszórós autókat. Vendégeink azon az éjszakán még utoljára Afrikában „végigették az étlapot”! Éj-

86

VÁNDORVADÁSZ

Utolsó kenyai fényképem, amint egy óriásteknôs hátán ülök

félig sikerült összelôniük még azokat a vadféleségeket, amelyeket az elmúlt napokban nem sikerült. De ez nem volt vadászat! Szomorúan csomagoltak ôk is, mi is.

Nairobiban megtudtuk, hogy bizonytalan idôre egész Kenyában beszüntetik a vadászatot. Ez a „bizonytalan idô” még ma is tart.

Szomorúan és fájó szívvel utaztam vissza Németországba, még a reményemet is elvesztettem, hogy afrikai hivatásos vadász legyek.

TANZÁNIA 1978–1979

N

ehéz volt beletörôdni, hogy kiûztek a Paradicsomból. Amikor már minden úgy látszott, hogy rendjén mennek a dolgok számomra, akkor csapott le a ménkû. Szomorúan, majdnem elkeseredve vetettem bele magam a munkába. Elvállaltam mindent, hogy ne is gondoljak Afrikára. De mindhiába, a dolog csak nem hagyott nyugton. Nagyon szerettem volna újból odautazni, ott élni, szeretett vadjaimat mindennap látni és természetesen vadászni. Hiába is tagadnám, számomra az igazi „nagy kaland” AFRIKA volt. Igen, így, csupa nagybetûvel. Megbabonázott, a megszállottja lettem! A munka mellett esténként bújtam az újságokat, olvasgattam a hirdetéseket, reméltem, hogy találok valakit, akinek vadász tanulóra van szüksége.

Sajnos ilyen hirdetést nem találtam.

88

VÁNDORVADÁSZ

A sok-sok álmatlan éjszaka egyikén jött az ötlet, hogy esetleg írni kellene Dr. Nagy Endrének Tanzániába, hátha nála szerencsém lenne. Igaz, személyesen nem ismertem, de talán tud ajánlani valami megoldást. 1971-ben a Budapesti Vadászati Világkiállításon láttam a tanzániai pavilonban, de még a közelébe se tudtam férkôzni, annyi volt a csodáló körülötte. Sikerült is Budapestrôl a címét kerülô utakon megszereznem, és remegô kézzel írtam meg a levelem.

Múlt az idô, és egy szép napon, amikor éppen visszaértem egy alpesi zergevadászatról, választ kaptam és meghallgatásra találtam.

1977. október 21-ét írtunk aznap. A levél szeptember 26-án kelt, majd egy hónapot volt úton, még szerencse, hogy nem kallódott el útközben. A levelet itt közlöm, magáért beszél: Igen Tisztelt Bozóki Úr!

1977. VIII. 10-én kelt levelét köszönettel nyugtázom. Azzal, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló leveleknek se szeri, se száma életemben, valószínûleg tudatában van! (Ezek legnagyobb része idôhiány miatt, a legnagyobb sajnálatomra, válaszolatlan marad.)

Hogy az Ön levele nem csak válaszra, hanem pozitív viszonzásra talál, nem éppen a véletlenen múlik. Az Ön levelében a passzión kívül annyi realitást találtam, gondoltam ezzel már érdemes foglalkozni!? Ehhez persze még egyéb körülmény is hozzájárul, ami erre a pozitív lépésre késztetett. Azt a tényt, hogy fehér embernek az afrikai földrészen semmi lehetôsége vagy jövôje nincsen, azt hiszem, nem kell Önnek, mint világlátott embernek hangsúlyoznom! Éppen úgy nem, mint azt a tényt, hogy a fehér hivatásos vadászoknak végleg elfújták a „Jagdvorbei” gyönyörû melódiáját!

De ebben a pillanatban létezik még egy kis sziget Tanzániában, ahol fehér emberé a tett és a szó! Ez pedig a vezetésem alatt álló vadgazdálkodási egység a Meru keleti lejtôjén, Észak-Tanzániában.

Rövid leszek! Munkás, fáradtságot nem ismerô, passzióval teli munkatársra lenne szükségem! Hogy meddig? Milyen anyagi és erkölcsi feltételek mellett? Nem tudom! Furcsa válasz, de aki ismeri ezt az országot, cseppet sem csodálkozik ezen. Én is így fogtam neki 23 évvel ezelôtt! Igaz, akkor még más pennával írtak, de Afrika már akkor is Afrika volt.

TANZÁNIA 1978–1979

89

Tehát, ha van egy kis erre való pénze, látogasson meg! Maradjon pár hétre, és esetleg megegyezünk pár hónapra, vagy évre(!) Ki tudja?

Ne támasszon a levelem túlzott reményeket. Ne égessen fel maga mögött semmit. Ennyi, amit írhatok! Azt hiszem megért?

Szíves válaszát várva, szívbôl, vadászüdvözlettel köszönti: Usa-River, 1977. IX. 26.

Dr. Nagy Endre

Még aznap megírtam válaszlevelem Dr. Nagy Endrének, hogy minden feltételét elfogadom, és jövök! Elrobogtam egy utazási irodába és megrendeltem a repülôjegyet.

Ismét rám köszöntött egy boldog idôszak, tele várakozással, reménységgel. Úgy éreztem megint magamat, mint akit az angyalok hordanak a tenyerükön. Az idô gyorsan repült. Kenyai felszerelésemet kiegészítettem, feljavítottam. A fényképezôgép mellé egy szuper 8 mm-es filmfelvevôt is vásároltam, hogy jobban, szebben és fôleg mozgóban is megörökítsem Afrikát.

Elhatároztam, hogy részletes naplót fogok vezetni. Elôzô útjaimat csak címszavakban vázoltam fel, úgy éreztem, ez kevés. Ma örülök ennek, így könnyebb visszaemlékezni.

Elôkészületek, útlevél-érvényesítés, vízum, oltások, minden rekordidôn belül, egy hét alatt készen volt. Fegyvereimen kis változtatást kértem a puskamûvesemtôl. Meg is ígérte, hogy minden rendben lesz. Sajnos, a .458-as elefántpuskám és a .222 Remington Kenyában maradt abban a reményben, hogy amint újból feloldják a vadászati tilalmat, kéznél lesz. Sajnos csak évek múltán tudtam meg Hanstól, hogy miután be kellett szolgáltatnia a fegyvereket a zavargások miatt, és azokat a „Gun-Haus”-ban elhelyezte a sajátjaival együtt, eltûntek. Ekkor még reméltem, hogy a „második választású”, sokat próbált .375-ös Holland & Holland Magnum és a .22 Hornet puskáim velem jöhetnek. De a reményem hiába való volt.

December 24-én délben csengetnek A postás táviratot hozott Tanzániából. Még a vér is meghûlt bennem. Most már mindegy, biztos Dr. Nagy Endre lemondja az utazá-

90

VÁNDORVADÁSZ

som. Remegô kezekkel bontottam a borítékot. Dr. Nagy kért, hogy ne vigyek puskát, mert január 1-tôl vadászati tilalom van Tanzániában, de azért nyugodtan jöjjek.

Másnap megjött a levele is, sok tanácsot adva az utazás elôkészületeire. Álmatlan éjszakák, mint rendesen. Reméltem, hogy sikerülni fog a bemutatkozás. Napközben olvasgattam, készülôdtem a hosszú útra. Váratlanul megláttam a „Die Pirsch”-ben a fényképet és a cikket, amit Horváth Zoli bakjáról írtam, és 1972-ben a kíséretemben együtt ejtettünk el Nagyszénáson. Elsô német nyelvû írásom, egy kis ráadás az Afrikába való utazás örömeire. Gyula bácsi, öreg iskolai és vadásztanítóm, Jóska nagybátyám és Erzsi barátnôm soksok sikert kívántak, és érzem, hogy jókívánságaik szívbôl jönnek. Ôk otthon bezárva, útlevél nélkül, gondolatban és lélekben velem utaznak. Nem könnyû!

1977. december 28.

Reggel nyolc órakor jön a postás, átadja az újabb értesítést: kenyai trófeáim Frankfurtban, a repülôtéren várják a vámolást és az elszállítást! Na, még csak ez hiányzott! Jó fél éve kifizettem a kikészítésért járó szép kis összeget, és pont most kell ennek is megjönnie.

Igazán várhatott volna még fél évet. Így is azt jelezték, hogy öt nagy láda, több mint 300 kg összsúlyban. Annak idején igyekeztem csak a legjobb és fôleg a legemlékezetesebb trófeákat kiválogatni a sok közül, amit sikerült elejtenem kenyai tartózkodásom alatt.

Gyors gondolkodás, melyik a jobb: elküldessem a címemre, és még szilveszter napján itt, a vidéki kisvárosban vámoltatok, vagy magam menjek érte rögtön a frankfurti repülôtérre? Az utóbbinál maradok! Gyorsan bérlek egy kis teherautót, és rohanás. Estére holtfáradtan érek haza a sok futkosástól. Egy barátságos és a trófeákhoz értô német vámos a szárnyai alá vett, és nagyban segített, hogy egy nap alatt végezzek a papírokkal. Minden ládát fel kellett törnünk és a tartalmát egyenként szemrevételezni. Még szerencse, hogy nem volt benne valami pettyes macska bôre, mert ha arra valamelyik behozatali engedély hiányzik, akkor akár napokig ott ülhettem volna.

Sajnos nem a legjobbkor jött ez a pénzkiadás, de muszáj volt elrendezni, mert visszatérve Tanzániából, utólag még a hónapokig

TANZÁNIA 1978–1979

91

tartó tárolási díjat is legombolnák rólam. Egész éjjel rakosgatom a sok-sok szarvat, fogat, bôröket. A Zimmerman cég Nairobiban jó munkát végzett, trófeáim hibátlanul, jól lekezelve, szépen becsomagolva tették meg a hosszú utat. Arra már nincs idôm, hogy a trófeákat táblára és falra szereljem, csak úgy rendetlenül hevernek széjjel az egész lakásban. A bivalyok trófeái elôtt sokáig merengek, vajon lesz-e társuk Tanzániából is?

1977. december 30.

Csomagolás. Most sem tart egy óránál tovább, már minden elô van készítve. Ezúttal gumicsizmát is viszek. Nem akarok úgy járni, mint tavaly a Kenya-hegyen. Vizes, hideg lábak az esôben – számomra így nem vadászat a vadászat, még ha kafferbivalyra is megy a dolog. Puskáimat sajnálom a legjobban, hogy nem jöhetnek velem.

Mennyivel másabb a megszokott, biztos szerszám! De nem tehetek semmit, remélem valami használható fegyvert kapok majd.

1977. december 31.

Hajnali indulás. Szipogó házinénim visz ki az állomásra. A Feketeerdô szélén, 800 méter magasan, ahol lakom, még havazik, lejjebb Frankfurtban már zuhog az esô. A vonattól földalatti szalad velem a repülôtérre. A kairói járatot hamar megtalálom. Az egyiptomi légitársaság a legolcsóbb és számomra a legjobb útvonalat járja Dar-esSalaam felé. Igaz, jókora kerülôt tesz. Leszáll Khartumban, Szudán fôvárosában és Entebbében, Ugandában is. Már be lehet szállni a gépbe. Csomagjaim hamar eltûnnek, a futószalag gyorsan viszi, remélem, viszontlátom ôket a végcélnál.

1978. január 1. Éppen elmúlt éjfél. Egy üveg édeskés egyiptomi bor jár körbe a maroknyi európai kezében, akik mind a tanzániai gépre várnak a hidegedô hatalmas várócsarnokban. Fiatal asszonyka mûanyag poharakat osztogat, a hangulat kitûnô. Egy házaspár Togóba, ketten Szenegálba készülnek, egypáran Szudánban és Ugandában akarnak kiszállni, de legtöbben Tanzániába utaznak. Jó kis csapat, azóta sem

92

VÁNDORVADÁSZ

láttam belôlük egyet sem, de biztos rendes emberek voltak. Hajnalig mesélt mindenki, hogy mit csinál, hol él, és mik a vágyaik az újévben.

Végre indulunk tovább. Csomagjainkat többször is ellenôrizték, mindenkinek magának kell felrakni azokat a géphez induló targoncára, és a gép mellett levenni. Nagyon félnek, hogy valami robbanóanyag kerül a gépre. Háromszor motoznak át a beszállás elôtt, és még az aknakeresôvel is végigvizsgálnak minket. Szerencsére nem csipog senkinél.

Már világosodik, amikor Khartumba érkezünk. Rövid megállás és indulunk tovább. Hihetetlen, hogy 24 órával ezelôtt még erôs hóviharban indultam németországi lakásomból. Kicsi lett a világ, fôleg, ha összehasonlítom Kittenberger Kálmán és gróf Széchenyi Zsigmond 5-6 hetes hajóútjaival.

Entebbébôl, Ugandából két óra alatt érünk Dar-es-Salaamba.

Messzirôl látjuk a Kilimandzsárót, épp kidugja hófedte fejét a környezô felhôkbôl. De jó volna leszállni és nem megtenni ezt a felesleges kitérôt a fôvárosig. De gépünk sajnos csak átrepül Arusha felett.

Dar-es-Salaamban nagyon fülledt a levegô, fél óra alatt, amíg a formaságokat elintézik – igaz európai télhez öltözvén – csurom víz lesz rajtam az ing, és a nem túl vastag kordbársony nadrágom is rám tapad.

Nagy nehezen kiigazodom a zsibvásári forgatagban. Megtalálom a belföldi járat pénztárát egy egérlyukban, megváltom a jegyet, de a következô gép csak este 6-kor indul. Gondolkodom, hogy bus�szal teszem meg az utat Arushába, de aztán leteszek róla, túl sok a csomagom, még eltûnne valami, meg elég fáradt is vagyok a hosszú úttól. Inkább a repülôtéren lebzselem el a délutánt.

Kitekintve innen a nyitott ablak mellôl, a repülôtér betonján túl zöldellô Afrikát látok. Pár ismerôs madár kapja meg a szemem, hazai füsti- és molnárfecskék kapdossák villámgyors repüléssel a rovarokat. Több villás farkú kányát láttam átrepülni az épületek felett, meg egy hazai dolmányos varjúra emlékeztetô madár is feltûnt, egy pajzsos varjú, csak nem szürke, hanem vakítóan fehér a mellénye. Ott szemtelenkedik a sétálgató utasok között, ennivalóra kutatva.

A repülôtereken mindig sok a kíváncsi nézelôdô, és ez így van Afrikában is. Itt még talán többen lebzselnek, mint Európában. Élvezettel várják, míg egy gép landol vagy startol. Egész nap itt ülnek az erkélyen, amely nyitott és szellôs. Legfôképp fiatalok, de azért akad szép számmal idôsebb is. Némelyik úgy van öltözve, hogy mosolyog-

TANZÁNIA 1978–1979

93

nom kell. Árnyékban van vagy 35 fok, mégis piros kötött, bojtos végû sísapkát húz a fejére, de alul szakadt rövidnadrágot és tornacipôt hord. Egy másik talán valami európairól lekopott, meleg bélésû katonai kabátot hord, természetesen állig begombolva és mezítláb.

Hogy a nagykabát alatt mit hord, az titok, csak csupasz, pipaszár lábai villognak fényes feketén. De van aztán olyan is, amelyik a legutolsó párizsi nôi divat szerint van kiöltözve. Férfi létére zsabós ingben és magas sarkú cipôben gigerliskedik végig a repülôtéren, a sokat ígérô fekete szépségek vihogásától kísérve. Némelyiknek olyan magas sarkú a cipôje, csoda, hogy még nem törte ki a nyakát.

Indiaiak is szép számmal láthatók. Ôk nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a kereskedelem oly fejlett Afrika-szerte. Népes családjukkal, csinos feleségeikkel és leányaikkal, piros pontocskáikkal a homlokukon már régóta hozzátartoznak Afrika képéhez.

Ha az összképet nézem, észrevehetô, hogy Tanzániában alacsonyabb az életszínvonal, mint Kenyában. Az emberek szegényesebben vannak öltözve, a gépkocsikat majdnem ósdinak lehet itt mondani, amelyek a repülôtér csarnoka elé gördülnek. Az utakat, ameddig innen ellátni, hatalmas lyukak és gödrök tarkítják. Ez csak most tûnt fel számomra, de késôbb is éreztem a saját bôrömön, hogy mennyire szegény ez az ország. Természeti kincsekben viszont gazdagabb, mint Kenya, de a politikai hovatartozása ilyenné tette, viselve a szocializmus átkos bélyegét.

Az Air Tanzániának úgy látszik, csak légcsavaros gépei vannak.

Elég sûrûn szállnak le és fel. Idegen gép csak kettô érkezett egész nap. Már az utazásom kezdetén ismertté vált számomra az a tény Dr. Nagy leveleibôl, hogy január 1-tôl Tanzánia lezárja határait a szomszédos Kenyával és Ugandával. Sem gépkocsi, sem repülôgép nem mehet át, illetve szállhat át egyenesen, csak egy harmadik, idegen repülôtér érintésével lehet oda eljutni, vagy onnan kirepülni.

Tanzánia szerint a szomszédos országok „ellopják” a turistákat tôlük, mivel azok csak kenyai cégek autóján és kisgépein, és mindössze egy-egy napra jönnek át Szerengetit vagy a Kilimandzsárót megnézni. A határlezárásnak nagy hátrányait mi már ezekben az elsô napokban is érezzük, mert számomra is jobb lett volna Frankfurtból egyenesen Nairobiba repülnöm, és onnan Hans átkocsikázott volna velem Arushába, ami csekély kétszáz kilométer. Sajnos így a fél világot be kellett utaznom, hogy Arushába érjek.

94

VÁNDORVADÁSZ

A Meru-hegy festôi kráterja, amely alatt terült el a csodálatos vadászterület, elôtérben a Dr. Nagy Endrérôl elnevezett tó

A pontatlan és rosszul szervezett repülôtéri munka eredménye az lett, hogy háromszor is elhalasztották az indulást. A hat órára kitûzött indulásból tizenegy óra lett. Éjfélre értünk a Kilimandzsáró repülôtérre, ahol már nem várt senki, és taxi sem volt található.

Még a repülôtéren megismerkedtem egy német házaspárral, akik Arushában dolgoztak egy iskolában. Nagyon kedvesek voltak és felajánlották, hogy elvisznek Usa-Riverbe, Dr. Nagy házához.

Már egy óra is jócskán elmúlt, amikor a telep melletti Tanzánia szállót megtaláltuk. Nem akartam Dr. Nagyékat ilyenkor már zavarni, úgy gondoltam, a hotelben maradok éjszakára. Nagyon jólesett a kétnapos izzadtságot lemosni magamról, és a tiszta ágy öröme is fenséges volt.

Alig virradt, már talpon voltam. Öltözködés, és irány a telep. Az állatkertben és a parkban rengeteg vad legelészett, csipegetett. A körutam végén megtaláltam az irodát, és az elsô, akivel megismer-

TANZÁNIA 1978–1979

95

kedtem a magyar kolóniából, az Diana volt, Dr. Nagy nagyobbik leánya. Éppen váltottunk pár szót, amikor Dr. Nagy Endre is betoppant.

Nagyon kedvesen üdvözölt, kikérdezett, mikor érkeztem és hol aludtam, hogy utaztam. Azután elküldött reggelizni és megígérte, hogy a nap folyamán még beszélgetünk. A reggeli nem akart ízleni, már ébredésnél éreztem, hogy nem jól vagyok. Biztosan a repülôtéri limonádék hatására kezdtek gyomorgörcsök kínozni. Már az elsô napon elkaptam azt az átkozott hasmenést, amit a legtöbb európai elkap, mert nem vigyáz, hogy mit eszik vagy iszik. Sajnos Afrikában még mindig igaz az az angol közmondás, amely nekünk, európaiaknak szól: „Fôzd, hámozd, vagy felejtsd el”!

A magam sikertelen reggelije után visszamentünk Bandi bácsival a telepre és leültünk egy nagyon szép helyre, ahonnan az állatokra rá lehetett látni, és a távolban a Kilimandzsáró havas csúcsa integetett felénk. Dr. Nagy Endre elmondta, hogy mi is lenne a feladatom.

Majd tegezôdésre fogta a dolgot, és közölte, hogy fizetség fejében annyi bivalyt lôhetek, amennyit csak akarok vagy tudok! Számomra az ajánlata nagyszerû volt, többet ígért, mint amennyit én reméltem.

Nem pénzt keresni jöttem ide, hanem azért, hogy Afrikában lehessek és vadászhassak. A részleteket majd még megbeszéljük, pihenjem ki magam – javasolta –, a munka csak holnap kezdôdik.

A hosszú utazás kicsit megviselt, de nem éreztem, hogy kimerített volna, inkább a gyomrom aggasztott. Mindjárt így az elején kikészülni, nem valami nagyszerû bemutatkozás. Megkaptam a nagy ház végében lévô kis lakosztályt, melynek saját fürdôszobája volt.

Berendezkedtem és lefeküdtem. Már alkonyodott, amikor felébredtem. Dr. Nagy Endrét a reggeli találkozásunk helyén találtam. Volt mit megbeszélnünk. Hamar megtaláltuk a (közös hangot), nemsokára már a Doktor Úr megszólításból „Bandi bátyám” lett, majd az idôk folyamán, mikor igazán jó barátok lettünk, „Bandikám” lett a dologból.

Jelen pillanatban még csak alkalmazott voltam.

A feladatom az lett, hogy Dr. Nagy 25 000 hektáros területét, amely az államtól bérelt vadászterület, és európai mintára volt berendezve, tovább fejlesszem. Az eddigi úthálózatot bôvítsük, magasleseket, cserkészutakat, sózókat, dagonyákat és pihenôhelyeket létesítsünk. Nagynevû elôdeim, Dr. Rácz Antal és Fuchs Tóni bácsi a munka java részét már elvégezték. Nekem nem sok teendô maradt, de lehetett még a dolgokon javítani, és esetleg újabb utakat,

96

VÁNDORVADÁSZ

megfigyelôhelyeket, magasleseket építenem. Szép és nagyszerû feladat volt ez, boldogan vállaltam. Természetesen a fizetség mikéntje is hozzájárult, hogy nagyon tetsszen a dolog.

Az állatkertben több oroszlán, leopárd, gepárd, kisebb ragadozók tucatjai éltek. Ezeknek kellett a lelôtt és a késôbbiekben általam elejtett bivalyok húsa.

Ezenkívül volt még a parkban vagy húsz pelikán, és hihetetlen, hogy ezek a zsákcsôrû madarak mi húst tudtak naponta eltüntetni! A ragadozók etetésére külön engedélyt kapott Dr. Nagy a Tanzán Vadászati Hivataltól.

Hogy aztán ki ejti el a vadat, az már senkit sem érdekelt, a lényeg a külön engedély volt. TerDr. Nagy Endre délutáni levélírás mészetesen kívülálló ezekhez a közben, mellette kedvenc vérebe lelövésekhez nem juthatott, csak az ott dolgozók rendelkeztek vele. Közben megismerkedtem Bandi bácsi fogadott fiával, ifj. Schwend Bandival, akit a továbbiakban csak „kis Bandinak” fogok hívni. Belevaló, kevés beszédû, szikár, de nagyon kitartó fiatalembert ismertem meg benne. Sok szép élményünk volt együtt, és azt hiszem, jó barátok is lettünk.

Kis Bandi nem könnyen barátkozó típus volt, nála ki kellett érdemelni ezt a nagy megtiszteltetést. Dr. Nagy Endrével könnyebben ment a dolog, ô jó emberismerô és könnyedén társalgó vadásztárs volt, aki már a koránál fogva is nagy tiszteletet érdemelt. Neki könnyû volt valakit magához engedni, nem kellett félnie, hogy kijátsszák a barátságát. Mint késôbb megtudtam, sokan megpróbálták.

Másnap a reggelinél tovább folytattuk a beszélgetést. További adatokat tudtam meg a területrôl és jövendô munkahelyemrôl. Dr. Nagy Endre erôfeszítéseket tesz évek óta, hogy ezt a szép vadászterületet felvirágoztassa. Több olyan vadfajt próbált visszatelepíte-

TANZÁNIA 1978–1979

97

ni, amelyek azelôtt honosak voltak. Így sikerült 1975-ben egy zebra csôdört és három kancát kiengednie a saját nevelésû vadfarmról. A zebrák szépen szaporodtak, és már húsz darabra nôtt a vadon élô állomány. A vadaskertben megcsodálhattam a kiskuduk csapatát és a nagyon szépen fejlôdô jávorantilop „gulyát”, melyet gazdájuk csak így nevezett, mert olyan szelídek lettek ezek a szép antilopok. Arra a kérdésemre, hogy lát-e jövôt Tanzániában, legnagyobb meglepetésemre az volt a válasz, hogy NEM! Szerinte nem valószínû, hogy újból megnyitják a külföldiek részére a vadászatot, így pedig, ha csak szállodája van, nem biztos, hogy sokáig fenn tud maradni. Kérdésemre, hogy meglátszik-e a vadállományon, hogy 1970 óta nem vadásznak, szintén az volt a lesújtó válasz, hogy NEM! Mindenesetre, amíg engedik, ô kitart, és ügyeskedéssel megpróbálja a vadasparkot, állatkertet és szállodáját fenntartani.

Késôbb többször láttam, amint magas rangú hivatalnokok jöttek látogatóba, és egy sem ment el üres kézzel. Mind azért jött, hogy valamit kicsikarjon Dr. Nagy Endrétôl, hogy a terület és a park megmaradjon.

A következô napokban, hetekben ismerkedtem a területtel. Afrika új és szép arcával mutatkozott be nekem. Amíg Kenyában a félsivatagi szavannákat jártam a Kenya-hegytôl a Tana folyóig, és száraz, hatalmas pusztaságai szabad kalandozásra csábítottak, addig itt a Kilimandzsáró kistestvére oldalában, a szintén vulkáni eredetû Meruhegyen az esôs ôserdôket bújhattam. Szokatlan volt számomra a terület fedettsége, már az Arusha Nemzeti Parkban kezdôdött a bokros erdô, amely határos volt Dr. Nagy Endre vadászterületével. Sûrû bozótosok és kisebb szabad területek váltották egymást. Ezeken a szabad, füves, néhol tocsogós helyeken „deleltek” a kafferbivalyok csordái. Esténként a széliránynak megfelelôen indultak legelni. Lejjebb, ahol Dr. Nagy Endre hotelje és vadasparkja volt, kezdôdtek a kávéültetvények és a feketék kis „sambái” – földjei.

Amíg a kenyai szavannákon már messzirôl észrevettük, és lopva megközelítettük a vadat, addig a Merun vagy kiültük, vagy cserkészve, egész közelre kerülve, sokszor váratlanul találkoztunk a bivalyokkal. Ezért is volt Dr. Nagynak az a törekvése, hogy európai mintára vadásszunk. Egyrészt így, „ücsörögve” több megfigyelésre nyílik alkalom, másrészt az idelátogató külföldi vendégek is szívesebben vadásznak úgy, mint otthon megszokták, de a terület nem

98

VÁNDORVADÁSZ

Együtt a csapat: Balról az állami vadôrünk, mellette Muhere, majd a szerzô Libával, a vérebbel és Dr. Nagy Endre

is adott más lehetôséget arra, hogy ellenôrizzék és megfigyeljék a vad mozgását.

A következôkben a hitelesség kedvéért a részletesen vezetett naplómból idézek, de szerintem élethûbb is, ha egy-egy érdekesebb nap eseményeit így elevenítem fel, így jobban visszaadva a nap hangulatát és élményeit.

1978. január 3.

A hegy oldalában lévô vadászházban van az új tanyám tegnap este óta. A szálloda tele vendéggel, még az én szobámra is szükség lett, ezért fel kellett költöznöm, ha rövid idôre is, a „hegyre”. Nehezen alszom, gyötör a hányinger és a hasmenés. Már azt kérdezték viccesen tôlem, hogy nem vagyok-e terhes? Hajnal felé alszom el,

TANZÁNIA 1978–1979

99

kilenckor ver fel a Land Rover zörgése. Az állami vadôr jön, hozza Bandi bácsi levelét és egy megkopott, de jó állapotban lévô M98as Mausert, .458-as Winchester Magnum kaliberût, céltávcsô nélkül.

Egy kis zacskóban kapok hozzá hét darab ütött-kopott töltényt. Úgy látszik, Bandi bácsinak is ez a kabalaszáma. Levelében kér, hogy menjek el az emberekkel ellenôrzô körútra, és este még maradjak fenn, a szobám még nem szabad.

Vadászatról még nem esett szó a levélben, ezért csak bámulom a kocsitól alig harminc méterre elhúzó bivalyokat. Azt hamar megállapíthatom, hogy a Meru sokkal szegényebb vadban, mint a kenyai területünk volt. A vadfajok választéka is sokkal szerényebb, mint azt Kenyában megszoktam. Ott minden idôben gnúkat, zebrákat, grantés thomson-gazellacsapatokat lehetett látni, sokszor lôtávolon belül is. Itt csak vízi és bush-bakok, duikerek, varacskos disznók, az alsóbb, bozótosabb régiókban zebrák tûntek fel nagy néha. Volt úgy késôbb, hogy napokig nem láttunk vadat. Viszont rengeteg volt a pávián és a kolobusz majom.

Amint sötétedett, visszatértünk a szállásomra, a kocsi elment, és én ott ültem a vacsorám mellett a nyitott teraszon. Alig halkult el a Land Rover zörgése, amikor tôlem nyolcvan méterre egy fiatal leopárd ült ki az útra, majd késôbb felfeküdt egy kidôlt fa törzsére, és egészen sötétedésig ott maradt. Míg Tanzániában voltam, még két esetben láttam csak leopárdot, pedig naponta jártam az ôserdôt.

1978. január 10.

Ma megkezdtük az új, 3. számú magasles építését. Muhere és két segítsége szorgalmasan dolgoztak egész nap. Nekem már az orrom is csöpög, nem elég, hogy a gyomrommal vacakolok, most még a jeges italoktól is megfájdult a torkom, és jól megfáztam. Délelôtt cserkészni indultunk az aszkárival (állami vadôr, aki egyben egy félkatonai szervezet tagja is), hamarosan friss bivalynyomokra és még fénylô lepényekre bukkantunk. Kezdett izgalmas lenni a dolog, de aztán a bivalyok olyan sûrû helyre vették be magukat, ahová nem volt tanácsos bemenni. Délre megjött Bandi bácsi is, és megnézte a munkát, amit az emberek végeztek. Ebédelni bementünk az erdészházba, fôztünk teát és nekiláttunk a löncsbox tartalmának.

100

VÁNDORVADÁSZ

Az erdôbôl egy fiatal zsiráfbika váltott ki. Elôször ivott szétterpesztett lábbal, és mintha meghívott lenne az ebédre, alig tíz méterre odaállt a terasz elé egy fa alá, és bennünket nézett. Amíg ültünk és beszélgettünk, ott állt és nem mozdult. Bandi meg is jegyezte: „Van madárlátta kenyér és zsiráflátta.” Hangos nevetésem sem riasztotta el, csak amikor felálltam, ismerhetett fel. Ekkor nagyot csapott nemtetszése jeléül hosszúszôrû farkával és elkocogott.

Délután felkocsiztunk a 2000 méter magasan fekvô másik házhoz. Sziklák és tekeredett famatuzsálemek között vitt az utunk. A fákon, több helyen méteres zuzmószakállt lengetett a szél. Bandi bácsi Raphaelt, egy kis bantu négert adott mellém kísérôül, vele mentem fel a 4. számú lesre. Sötétedés elôtt azonban már lejöttünk, mert kísérôm is és én is annyira köhögtünk, hogy nem volt érdemes fenn maradni.

Még mielôtt Dr. Nagy hazaindult volna, megfordult, és teljesen nyugodt hangon mondta, mintha egy pohár vizet kért volna tôlem: – Ha lehet, minél hamarabb lôj egy bivalyt, nagyon kellene a hús a telep ragadozóinak! – És ezzel otthagyott, hogy nyugtalan legyen az éjszakám.

Zsiráfunk onnan a magasból belelátott még a tányérunkba is

TANZÁNIA 1978–1979

101

1978. január 13.

Ahogy egy kicsit megvilágosodott, indultunk, de hamarosan rájöttem, hogy ezen a reggelen nem fogunk látni vadat, mert Raphael mindig rossz széllel vezetett. Vagy ötször szóltam neki, hogy változtassunk irányt, de ô nem akart. Nyolc óráig bejártunk minden reményt keltô kis tisztást, de bivalyokra még véletlenül sem akadtunk. Hazafelé tartva ekkor már szembe lengedezett a szellô, lépten-nyomon láttunk vadat, de nem lônivalót. Eredménytelenül, fáradtan tértünk meg szállásunkra a reggeli cserkészésbôl. Még mindig puhának és gyengének éreztem magam, bár a gyomorgörcseim elmúltak. Viszont örvendetes, hogy láthatóan fogytam az elmúlt tíz nap alatt.

Délután négy körül indultunk újból cserkészni, addig aludtam a vadászházban, annyira megviselt a hajnali járás. A 20-as magasles felé, a nemzeti park határa melletti „Punda road”, azaz a Szamár úton cserkésztünk.

Még bent a parkban megláttuk a bokrok között egy bivaly felvágódó farkát. Mintha egy áramütést éreztem volna! Megint kafferbivalyra vadászhattam! Méghozzá szó szerint a magam szakállára!

A szél jó volt, vérmes reményekkel húzódtunk vissza. Reméltük, hogy még a besötétedés elôtt átérnek hozzánk. Leültünk egy magasabb pontra és onnan figyeltük a szél ellen legelô csapatot. Lassan mozogtak, olyan békés volt a kép, mintha egy falusi gulya legelt volna alattunk, a faluszéli réten. Tíz komoly bikát számoltam össze a hatvanas csapatban, de legtöbbjük fiatal, erôsen kunkorodott szarvú volt csupán. A középkorú és öregebb bikák szarva már kopott, a nagy csavarodás kicsiszolódik azáltal, hogy lekoptatják a szarvaik végét, amely már nem nô annyit, amennyit lecsiszolnak belôle. A jó megfigyelô elsô pillantásra meglátja, hogy melyik a középkorú, az öreg, lôhetô, vagy a fiatal, kímélendô.

Lejjebb a parkból egyre jöttek a bivalyok. Egy öreg, nagy testû, majdnem kopasz bika szorosan kísérgetett egy tehenet, amely a bika viselkedésébôl ítélve, valószínûleg üzekedô lehetett, de már nem engedte magára a tolakodó frátert. Amint beértek a csapatba, az összes bika körülszagolgatta ôket, ínyüket és orrcimpáikat érdekesen felhúzva. Legutoljára egy igazi „öregúr” csatlakozott a csapathoz. Szürke volt már, majdnem szôrtelen, szarvai a hajlatig lekopva, a valami-

102

VÁNDORVADÁSZ

kor büszke homlokpajzsa cserepesre töredezve, nagy darabokban kitörve, ôrizve a kemény csaták emlékeit.

Muhere, Bandi bácsi fô embere pisszentett ránk. Bandi bácsi felküldte, hogy legyen a segítségemre a bivalylövésben. Az éjjeliôr valószínûleg elmondta, hogy merre mentünk, s nem bírva magával, utánunk jött. A bivalycsapat eleje éppen elérte a határt, még várnunk kellett volna, mert a szél fordult, de Muhere indulásra biztatott. Ô jobban ismerte a területet, és ahogy elindultunk, mindjárt láttam, hogy ô az, aki az igazi nyomkeresô, kirongozi. Muhere tudta, hogy a völgyben vonuló bivalyok annak ellenére, hogy feléjük fúj a szél, nem kapnak tôlünk szagot, mert a völgybe nem fúj le az esti szél, hiszen az melegebb, és a meleg levegô csak felfelé száll. Sikerült is rájuk csúszni annyira, hogy alig ötven méterre húztak el alattunk. Hagytuk a borjas teheneket menni, csak egy-egy bikát vettünk jobban szemügyre.

Végre elôszürkült egy nagy kopasz test. Már azt hittem, az „öregúr”. Egyre sötétedett, lônöm kellett. Amint egy pillanatra szabadon állt, nyaktôre célozva lôttem. Nagy kavarodás, de az én bikám helyben maradt. Még biztos, ami biztos, a mozdulatlanul fekvô füle mögé küldtem egyet a .458-as 33 grammnyi golyójából.

Amint elcsendesedett a környék, elcsitult a nagy bivalysereg törése, ropogása, lassan odaóvakodtunk a kimúlt bivalyhoz. Sajnos nem az „öregúr” volt, amelyet még délután láttunk a csapathoz jönni, hanem valamelyik „fia” lehetett. Szarva szép táblás, kissé megkopva, de még ereje teljében lévô komoly bika. Farkát levágva, Muhere még törettel is megtisztelt, és „vatnhe” jókívánsággal gratulált, ami a német „Waidmannsheil” leegyszerûsített „muherei” változata lehetett. Úgy látszik, valami ragadt rá Dr. Nagy Endre vadászi viselkedésébôl. Örültem, hogy ilyen simán sikerült bemutatkoznom az embereknek. Már másnap éreztem, hogy valamelyes tekintélyre tettem szert.

Még az este rádiótelefonon tudtam beszélni Bandi bácsival, és nyolc órára megérkezett kis Bandi is. Gyalázatos állapotban volt, elôtte nap délután elkapta egy maláriaroham, alig aludt az éjjel.

Szerencse, hogy csak reggel felé fedezték fel a hiénák az elejtett bikát, ezért csak az orrát, füleit rágták le és a belsôségeket tüntették el. Kedvezô volt számunkra, hogy így nem fújódott fel a bika. Három feketénk nekiállt és rövid idôn belül kezelhetô darabokra vágták a nagy testû vadat, amelyeket pillanatok alatt feldobáltak a Land Ro-

TANZÁNIA 1978–1979

103

Raphael elsô tanzániai bivalybikámmal

ver platójára. Ilyenkor, ha húsról volt szó, még a leglustább néger is mintha megtáltosodott volna, és „megjött a kedve” a munkához.

A kocsival én is lementem a szállóba, egy kis fürdés igazán rám fért. A reggelibôl már ebéd lett, mire leértünk és asztalhoz ülhettünk.

Bandi bácsinak is részletesen el kellett mesélnem az egész bivalylövést.

Természetesen a hatalmas mennyiségû húsból Muhere és a másik két fiú szépen kivette a részét, jó nagy darabokkal tûntek el a kunyhóikban. Segítségüket még megtoldottam 20-20 Shillingivel, hadd legyen a jövôben is kedvük velem bivalyra vadászni. A lenyúzott fejet már a patakban találtam. A nap végéig abban ázott, csak az esti tábortûzre tették fel fôni egy kettévágott benzineshordóba, miközben Muhere kézzel-lábbal mesélte a nagyszámú hallgatóságnak a történteket, és eszegették a félig fôtt fejrôl a lefaragott húsdarabokat.

104

VÁNDORVADÁSZ

1978. január 17.

Az elmúlt napokban a területet jártam és a munkákat ellenôriztem.

Muhere a bivalylövés után befejezte a magasles építését, más munkát kapott kis Banditól az állatkertben. Ezen az estén átjött hozzánk elbúcsúzni Derek, a fehér hivatásos vadász, aki a szomszédban lakott.

Másnap Zambiába ment, ott most kezdôdött a vadászszezon, és lassan megjönnek a vendégei, elô kell készítenie a dolgokat. Akkor este sikerült egy kicsit többet innia, és így magától is megeredt a nyelve, nem kellett hozzá sok segítség. Szûkszavúan, nem fellengzôsen mesélt fehér vadász múltjáról. Irigykedve hallgattam. Hatvanegy leopárd elejtésében volt része, több mint száz elefántot ejtett el csak maga, nem is számítva a kíséretében zsákmányoltakat. Háromszáz körüli bivaly elejtése száradt a lelkén, negyvenhat oroszlán elejtésében volt része, nyolcvan krokodil és kilenc orrszarvú is szerepelt a listáján. A szavannai vadat nem szokta számolni. Elképedve hallgattam ezeket a számokat. Sajnos én húsz, de inkább ötven évvel késôbb születtem, mint szerettem volna.

1978. január 21.

Szégyenteljes nap. Majdnem azon a helyen, ahol az elsô itteni bivalyomat lôttem, sikerült meglepnünk négy öregurat. Az elsô már átment a határként szolgáló úton. A második csak kidugta a fejét és ránk bámult. Muherével alig lehettünk húsz méterre egy bokor takarásában, de észrevehetett valamit. Lövésre szántam el magam, és a szeme közé célozva meghúztam a számomra kicsit kemény ravaszt, amelyen már szerettem volna állítani, de kis Bandi nem engedett hozzányúlni. A nagy dörrenésre dübörögve elindult mind a négy remete, és hamar eltûntek az ôserdôben. Szorongva mentem a rálövés helyére, de tudtam, hogy elhibáztam.

Egy „jó” fejlövésnél nem kell keresgélni. Ott tûzben marad a vad!

Apróra lekerestünk mindent, de csak egy kis szarvszilánkot sikerült találnia Muherének. Még jó messze elmentünk a felvágott avaron, de egy csepp vért sem találtunk. Sikerült tehát „megplombálnom” az öregúr szarvát, jófajta ólommal. Lógó orral értem haza, és a vacsoránál szomorúan meséltem a kudarcomat. Bandi bácsi nevetve ütötte el az egészet, mondván: – Nem szégyelled magad? Mit akarsz,

TANZÁNIA 1978–1979

105

Elhibáztam!

húsz méterrôl nem nagy dolog elhibázni egy bivalyt! – Még hozzátette nagy komolyan: – Én nyolc méterrôl hibáztam egyet, az volt a nagy mûvészet!

Persze mindenki nevetett! A többiek is mind vigasztaltak, mondván, ez elôfordul a legjobb lövôvel is. Kis Bandit újból hiába kértem, hogy hadd csípjek le az elsütô rugóból, nem engedte. Sajnos ezért késôbb több vadat is elhibáztam ezzel a puskával. Nagyon sajnáltam az otthon hagyott 375-ösöm és a Kenyában elveszített .458-as Winchesterem, azoknak kiválóan volt beállítva a ravaszuk, 1000 – 1200 grammnál sültek el. De sajnos itt csak vendég voltam, követnem kellett vendéglátóm és munkaadóm utasításait, és azt az eszközt kellett használnom, amit kaptam.

1978. január 23.

Bandi bácsival a Mesetisztás nevû nagy, sásos-füves rét szélére telepedtünk kora délután. Érdeklôdéssel szemléltem távcsövemen

106

VÁNDORVADÁSZ

keresztül a szerteszét fehéredô elefántcsontokat. Jó pár évvel ezelôtt a Magyar Jóska elôdöm (sajnos ô sem él már!) által vezetett, nagyon kövér német vendég lôtte azt az ôsöreg bikát, amelynek agyarai 60 fontosak voltak külön-külön.

Sokáig ott ültem a sásos tisztás szélén egy fa takarásában. Reméltük, hogy ezen az eldugott és kevésbé zavart helyen, 2200 méter magasságban hamarabb megmozdul a vad és látunk valamit. Sajnos fél hétkor egy bivaly riasztott mögöttünk. Olyasmi hangot adott, mint otthon egy szarvastehén, csak sokkal hangosabbat. Rossz volt a szelünk, azért nem is maradtunk tovább. Bandi bácsi felvitt minden motyómmal együtt a kunyhós magaslesre, ahol az éjszakát szándékoztam tölteni. A velünk jött két fiú segített felcipelni a hálózsákot és az élelmet. Már kezdett sötétedni, amikor otthagytak. Bandi bácsi kellemes éjszakát kívánva, irigykedve ment le a vadászházba, ahová vendégei érkeztek. Ezért kellett nekem onnan kiköltöznöm, hogy azoknak legyen szállásuk. Ôket kellett fogadnia, bár legszívesebben ott maradt volna velem.

A kis kunyhó a fára volt építve, jó 5-6 méter magasra, hogy a törni-zúzni szeretô elefántok ne érjék el. Efölött, még jó három méter magasan egy les volt építve a fa tetejébe. Muhere remekelt a magaslesépítésben ezúttal is. Ez a hely már majdnem a kráter peremén, az ôserdô és a hegyi bambuszerdô választóvonalán fûzérszerûen kapcsolódó több tisztás végében épült. A teljes sötétedésig az innen már nyitott krátert figyeltem, melybe jól beleláttam, közepén a tûzhányó kihûlt salakkúpja kopáran magasodott. Gyönyörû volt a havas csúcsok mögött a nap ezernyi színének játékát nézni. Alul a szavannán már sötét volt, de idefenn még sokáig lehetett a sokszínûen megvilágított bambuszerdô szélein szemlélni a kiözönlô vadat. Érdekes, hogy a trópusinak hitt bivalyok milyen elôszeretettel keresték fel a Meru magasabb, hûvösebb régióit.

Amint besötétedett, a Kilimandzsáró mögül feljött a Hold, ezüstös fényével átfestve a pár perce még vöröses tónust a hegyek ormán. Fél kilenckor elkocogott két varacskos disznó alattam. Az egyik jókora kan volt. Kilenc óra körül nagy fújás, nehéz test súrlódásai a néhol nekem derékig érô fûben, de nem láttam az okozójából semmit. Bivalyra gondoltam, de másnap reggel az egyik nyomkeresô fiúnk megtalálta egy orrszarvú friss nyomát, talán az utolsóét, amely itt fent élt a Merun.

TANZÁNIA 1978–1979

107

Fára épült kunyhós magasles. Sok eredményes éjszakát töltöttem benne

Az elmúlt napokban többször esett az esô, szerencsém volt, hogy mára elvonultak az alacsonyan húzó gomolygó esôfelhôk, amelyeket a hegy elôszeretettel fogott meg, lankáira locsolva tartalmukat. A nedvesség hatására feléledtek a rovarok tömegei. Jól be kellett magamat bugyolálni, nemcsak a hûvösödô este, de az egyre szemtelenedô „pokol pora” nevû, mákszemnyi szúnyogok miatt is, amelyek kegyetlenül tudtak csípni. A kis szúnyogok elôjövetelével egyidôben megélénkült az ôserdô. Titokzatos zajok szüremlettek fel hozzám mindenünnen. A számomra ismeretlen éjjeli madarak és bushbabyk (éjjeli majmok) sikoltó hangja félelmetessé tette a holdvilágban amúgy is kísérteties tájat.

A szavannán sátorban töltött korábbi álmatlan éjszakáim zajai egészen mások voltak. Imitt-amott felismertem egy-egy ismerôs hangot, de a közeli bambuszerdô nyikorgása, zizegése és recsegése félelmetes volt. Úgy vettem észre, hogy fekete kísérôink a holdvilágos éjszakai lesen nem szívesen maradtak kint velünk, valószínûleg

108

VÁNDORVADÁSZ

tartottak az ôsök szellemeitôl, amelyeknek a Meru törzs öregjei szerint itt, a kráterben volt a nyugvóhelyük.

Jóval kilenc után, fülelve a zajokra, nehéz vad közeledésének súrlódó hangjaira lettem figyelmes. Elôkészítettem 458-as elefántpuskám. Az egyik kis tisztáson több fekete árnyék jelent meg. Bivalyok voltak, szarvukon ezüstösen csillant meg a Hold fénye. Távcsövemet letéve, kiválasztottam egy nagyobb testût, s jól az elejére célozva, rálôttem. A dörej elcsendesedése után már csak a fülemmel próbáltam érzékelni a hatást, mert a rövid csô hatalmas torkolattüze teljesen elvakított. Bivalyom rövid rugdalódzás után halkan, fájdalmasan elbôgte magát, ezzel búcsúzva a földi élettôl. Puskámat újra csôre töltve, még egy darabig állva ôrködtem a magaslesen, de úgy látszik, golyóm jó helyre szaladt, mert többé nem mozdult meg.

Lemenni nem mertem, Bandi bácsi is óvott, nehogy butaságot tegyek meggondolatlanságból. Azért is építették a kis kunyhót a les alá, mert ide nem vezetett kocsiút, csak gyalog lehetett vagy háromszáz méter megtétele után kijönni. Az esti les végeztével nem volt tanácsos hát a sötét erdôben, a veszélyes nagyvad közelében gya-

Holdvilágos éjszakán a magasles elôtti tisztásra jött ki – vesztére – az öreg bivalytehén

TANZÁNIA 1978–1979

109

log közlekedni. Így kényelmesen az éjszakát fedél alatt tölthettük, és hajnalban már megint a lesen ülhetett az aludni amúgy sem tudó vadász.

Sokáig nem történt semmi. Az éjszakai neszeket figyelve elbóbiskoltam. Egy óra körül ébredtem fel. Teljes holdtölte volt, amely majdnem nappali világossággal árasztotta el a tájat. Nagyon erôsek voltak az árnyékok, szinte lehetetlen volt belátni a sötét helyekre, de amit a Hold megvilágított, szabad szemmel is jobban lehetett látni, mint azt ugyanilyen helyzetben Európában tapasztaltam. Itt a telihold sokkal erôsebb fényû volt, talán kétszer olyan erôsen is világított, mint otthon.

Kitekintve a bivalyra, nyomban láttam, hogy valami nincs rendjén. Mögötte valami nagy fehér világított. Sejtettem, hogy valami kikezdte a bivalyt, hiénára gyanakodtam. Csak hosszas vizsgálódás után láttam meg a tettest. Egy jókora leopárd tépte ki a vastag hasi bôrt, és szabályosan kizsigerelte a bivalyomat. Nem akartam zavarni, egy ilyen kistestû ragadozó nem sok kárt tehet a húsban, ha már a belsôségekbôl teleette magát. Hiába vigyáztam azonban, hamar felfigyelt a mozgolódásomra, és egy nagy ugrással eltûnt a sötét árnyékok egyikében. Sajnáltam, hogy egyedül hagyott, szívesen elnézegettem volna még munkálkodását, úgyis ritkán jut a vadász ilyen élményhez, fôleg ha nincs az az állandó késztetés, hogy lôni, lôni!

Engedélyünk nem volt, azok az idôk lejártak, hogy leopárdot ejtsenek a Merun, így csak a csendes szemlélôdés maradt, ami szintén ritkaságszámba ment.

A Hold már jócskán a havas csúcs közelében járt, amikor újból mozgolódás támadt a bivaly körül. Elôször még arra gyanakodtam, és örültem volna, ha a leopárd jön vissza, olyan csendesen viselkedett a jövevény. Alig mertem mozdulni, vigyázva emeltem a távcsövem, nehogy elugrasszam újból. Az új látogatómnak is pettyes bundája volt, de ô csak egy foltos hiénának bizonyult. Éhségében mindjárt nekiesett a legszebb résznek, a hátsó combot kezdte marcangolni. Ezt már nem nézhettem! Hiéna lelövésére már volt engedélyem, ezért a .22-es Hornet másfeles nagyítású távcsövén keresztül próbáltam célba venni a rablót. Sajnos a lemenô Hold már alábukott a csúcs mögött, így a kis nagyítású távcsôben nem találtam meg a szürkeségbe beolvadó vad szürkésbarna bundáját. A céltávcsôben csak a bivaly kiemelkedô fekete dombját láttam a

110

VÁNDORVADÁSZ

háttérben. Kicsit hátrább irányoztam a feketeségnél és megérintettem a ravaszt. Jó golyóbecsapódás jelezte, hogy valamit eltaláltam.

De nem a hiénát. Másnap reggel láttam, hogy golyómmal „szépen” fenéken találtam szegény bivalyomat. A hiéna elugrott pár méterre, és kis idô után visszaóvatoskodott a döghöz. Ez így ment vagy háromszor. A kis puska céltávcsövében csak a feketéllô bivalyt láttam, a többit csak úgy gondolomformán tudtam kivenni. Harmadszorra meguntam a dolgot, golyóim valószínûleg nem érték el a ragadozót, és a nagy puskát fogtam a kezembe. Igaz, sajnáltam a lôszert, mert gyalázatosan álltunk az utánpótlással, mégis rászántam egy régebbi, ütött-kopott, néhol horpadtat – amelyben már lötyögött a lövedék, annyit volt már „használva”, és amelyet a mellényem külön zsebében hordtam –, hogy a hiénát megbüntessem a szemtelenségéért, és esetleg koponyáját beletehessem a gyûjteményembe. A .458-as fegyveren már jobb céltávcsô volt, igaz, ez sem valami híres. Az afrikai vadászat jobbára csak nappali vadászatot engedélyez, és oda a kis nagyításúak a jók, mert a legtöbb esetben mozgó célra kell lôni.

A kivágódó hatalmas torkolattûz megint elvakított, de azt még láttam, hogy a fiszi átvágódik egy másik tisztásra, és ott elfekszik. Fegyveremet újratöltve és biztosítva, megint nyugalom telepedett körém.

Hiénám látszólag élettelenül feküdt. Már arra gondoltam, hogy ezen az éjszakán nem történik többet semmi izgalmas dolog, amikor ez a ravasz dögevô vagy egyórai „kényszerpihenô” után csak felült és lassan cammogva eltûnt a bokrok között. Meglepetésemben még lôni is elfelejtettem. Nemsokára hallottam, amint a fiszi kétszer is hányt.

Még ma is rejtély számomra, hogy milyen lövést kapott. Az a tény, hogy kiadta a gyomra tartalmát, agyrázkódásra enged következtetni, de egy gerincen vagy fejen talált vad a lövés pillanatában lebénul, és nem megy még vagy harminc métert a szomszéd tisztásra „pihenni”.

Mindenesetre a dolog rejtélyesnek indult, és szegény sebzett fiszimet reggel sem találtuk meg, behúzódott egy földbe vájt odúba fejfájását kikúrálni.

Amint derengett, újabb mozgolódás támadt a bivalyom körül, ezúttal csak egy cibetmacska jött és vagy húsz percig ült a bivaly tetemén, de aztán rágott valamicskét a leopárd által félrehúzott belsôségeken, és eltûnt a teljes fényárban úszó reggelben. Pedig reméltem, hogy marad még, és nem vizezi össze a bundáját az erôs hajnali harmatban.

TANZÁNIA 1978–1979

111

Bandi bácsi csak a „második lôvilágra” érkezett meg, pedig azt ígérte, hogy az elsôre jön, és együtt körbejárjuk a terület egy részét.

Nagyon örült a bivalyomnak, igaz, zsákmányom egy öreg tehén volt, amelynek az állatkerti oroszlánjai örülnek majd csak igazán, ha nem törik bele a foguk. A tehénnek, amely a Hold fényében olyan nagynak mutatkozott, szép, ívelt és kopott szarva volt, ma is sajnálom, hogy nem tartottam rá igényt akkor, amikor a trófeák összeállítását végeztük. Igaz, így is sok kisebb vagy fiatalabb bika szarvát ott kellett hagynom, mert lapos pénztárcám nem engedte meg, hogy mindet magammal vigyem, és kifizessem értük a fertôtlenítést, valamint a szállítást.

A szép reggeli fényben kedvtelve fényképeztünk Bandi bácsival, mivel ritkán adatik meg, hogy a reggel ilyen tiszta és felhômentes, valamint az az örömteli tény is filmpocsékolásra késztetett bennünket, hogy egy ilyen öreg bivalytehén került terítékre, amivel csak jót tettünk, és ennyivel is kevesebb került a mindig éhes hiénahad konyhájára. Raphael segítségével feltörtem a bivalyt, és együttes erôvel, nagy darabokban kihordtuk a kocsihoz. Már dél lett, mire leértünk a

Raphael segítségével munka közben a szerzô, amint „kezelhetô” darabokra vágják az öreg bivalytehenet

112

VÁNDORVADÁSZ

lodge-ba, és az elkésett reggelit ebéddel együtt, nagyon jó hangulatban elfogyasztottuk.

1978. január 27.

A gyors reggeli után lehúztam a kis vörös duiker bôrét, amit az esti cserkészeten lôttem. Igyekeztünk, hogy valamit találjunk a bozóti bakból, amire Bandi bácsi az este rálôtt. Az acélköpenyes lövedék nem sok vért ad, de azért reméltük, hogy a kutya talál valami vért, és közösen Muherével – mert nyomkeresônek és nyomtartónak volt olyan jó, mint akármelyik véreb – kibogozzuk a sötétség miatt meg sem kezdett utánkeresést, amely kutyára és emberre egyformán veszélyes az afrikai vadonban. Sajnos minden igyekezetünk hiábavaló volt, sem Muhere, sem a kutya nem találta semmi jelét annak, hogy a szép, csavart szarvú bak meg lett volna lôve.

Elsô vörös duikerem

TANZÁNIA 1978–1979

113

Már majdnem kiértünk a Meserétre, amikor egy erôs bozóti bak ugrott meg elôttünk, és jó ötven méter rohanás után szépen keresztbe állva visszanézett ránk. Sajnos a keményen beállított ravasz megint elhibáztatta velem a vadat. A nap hátralévô részén ezen mérgelôdve cserkésztem végig az ôserdôt, nem igazán véve észre a sok szépet, ami mellett elmentünk. Holtfáradtan, kedvetlenül értünk három óra felé az emberekhez, akik cserkészutakat tisztítottak. Bandi bácsi is megjött, ígérete szerint négy órára. Ô a kis terepjáróval járta be a terület alsóbb részeit, mert az utóbbi idôben mindenféle emberi és tûzrakás nyomokat fedeztünk fel, amelyek körül különbözô vadfajok sütött, pörkölt maradékát találtuk.

Még világosban hazafelé indultunk. Szerettem volna lemenni a tanyámra, hogy megfürödjek és kialudjam magam. A nemzeti park határa közelében megláttuk a négy öreg bivalyt, ezért kértem Bandi bácsit, hogy vigyen bennünket vissza Muherével, hátha sikerül „szóba állnunk” velük. Kiszállva a kocsiból az elágazásnál, már gyalog mentünk abba az irányba, ahol az öreg legényeknek át kellett jönniük a mi területünkre. Búcsúzásként Bandi bácsi még megígérte, hogy reggelre felküldi kis Bandit, ha ô nem jöhetne.

Hamar elértük a kilátót, ahonnan beláthattuk az egész alattunk elhúzódó völgyet. A négy remete lassan, széllel szemben legelve közeledett a völgy túlsó oldalában. A pár nappal elôtti is köztük volt, amit elhibáztam, megismertem szarva formájáról, mert hát húsz méterrôl jól mûködnek az ember „kamerái”, amelyek rögzítik a képeket. Nagyon lassan haladtak, már nem is reméltük, hogy felérnek a sötétség beállta elôtt. Lassan csúszva közelítettük meg ôket, szelünk nem mindig volt a legjobb, de úgy látszik, szagunkat nem csapta le a völgybe. Már erôsen sötétedett – az afrikai alkony nagyon gyors –, amikor a bokrok fölött megláttuk az elsô bojtos bivalyfarkat felröppenni. Lassan elôtûnt a szürkésfekete test, elôtte egy fehér tehéngém kapkodta a felrajzó bogarakból a vacsoráját. A bivalyon már nem volt rajta piros csôrû nyûvágó, amely egész nap tömegével lepte el a pihenô és legelészô bivalyokat.

A nagy test átcsúszott az út világos sávján. Azt már nem láttam, hogy ez az volt-e, amelyet elhibáztam. Amint a feje beért a bokrok közé, a lapocka aljára téve a céltávcsô szálkeresztjét és nagy nyugalmat erôltetve magamra, teljes erôbôl, de lassan elhúztam a ravaszt.

Hatalmas dörrenés, még hallottam a 33 gramm ólom becsapódását

114

VÁNDORVADÁSZ

a nagy testbe, de Muhere már fordult is vissza, elkapva a karom és húzott el a „tetthelyrôl”. Elôször nem értettem, hogy miért teszi, csak mikor már én is hallottam az erôsödô dobogást, értettem meg, hogy egy vagy több bika a csapatból a közelünkben fog elôbukkanni a sûrûbôl. Ezt már én sem vártam meg, hanem futóra fogtam a dolgot.

Még visszanézve láttam, amint három fekete test átrepül az úton. Rövid rohanás után megálltunk, de már úgy besötétedett, hogy ôrültség lett volna visszamenni.

Az alkonyat nem volt csendes. Ahogy sötétedett, úgy támadt fel a szél, és emiatt alig hallottuk a távolodó bivalyok törését. Igaz, néha mintha a halódó bivaly bôgését hallottuk volna, de Muhere szemén is láttam, hogy nem biztos a dolgában. Beballagtunk az erdészházhoz az éjszakai szállásunkra.

Vacsora nélkül, már két napja a „saját levemben puhulva”, de boldogan ültem a kandalló nyitott tüze elôtt. Eloltottam a petróleumlámpát és sokáig bámultam a már csak parázsló tûz zsarátnokait. Ébren álmodoztam, és éreztem, hogy életem talán legszebb idejét töltöm itt a Meru-hegyen, szabadon vadászva, vadat ûzve és az afrikai vadászat összes lehetôségét megkapva, amelyrôl oly sokan nem is álmodozhatnak, csak sejthetik, hogy ilyen is van a Világon.

Ma is hálát adok a SORSNAK, hogy mindezt meg- és átélhettem.

Egyszerre a ház elôtt autózúgás és dudálás hangzott fel. Elemlámpával a kezemben vártam a késôi látogatót. A „Hegy Asszonya” – így hívtuk a Momella tulajdonosnôjét, aki Margaretha Trappe házát vette meg Hardy Krügertôl, a német színésztôl –, Blumentahl bárónô libegett be hatalmas, vacsorát sejtetô kosárral, amelyet Bandi bácsi küldött ki nekem. A bárónô Nairobiból jövet ugrott be Usa-Riverbe egy kávéra, és még az éjszaka igyekezett haza, a Meru déli oldalán elterülô, nagyon szép fekvésû farmjára, mely valamikor a Trappe család tulajdona volt. Csak letette a kosarat és csábosan elköszönt. Mint egy látomásra, úgy bámultam utána.

Vacsora után a teraszra mentem, amikor a sötétben nem látható éjjeliôr megszólított és közölte, hogy már régóta hallja a hiénákat abból az irányból jelezgetni, ahonnan az este a lövésem csattant.

Nehezen aludtam el, foglalkoztatott a dolog, mivel biztos voltam a lövésemben. Sajnos számolnunk kellett azzal, hogy az éj folyamán megcsúfítják szegény bivalyomat. A múltkorit még akkor este hatal-

TANZÁNIA 1978–1979

115

mas tüskés ágakkal máglyaszerûen betakartuk, de a „kiálló” részeket, így a füleket és az orrát lerágták.

Alig világosodott, már talpon voltam. A kint várakozó éjjeliôrtôl kérdeztem, hogy hallotta-e a hiénákat. Egyszerû jelbeszédébôl megértettem, hogy a feltámadó szél miatt késôbb már nem hallott semmit. Mire a tetthelyre értünk Muherével, teljesen kivilágosodott. A rálövést és a bika túrását hamar megtaláltuk, ahogy lövésem után orra esve, szarvával felszaggatta a bokrok között a gyepet. Pár méter után már jól vérzett. Raphael dobálta elénk a köveket, de már felesleges volt. Jól látszott a halálra sebzett menekülési útja, de azért én vállhoz szorított, kibiztosított és ütközésig húzott ravaszú puskával mentem Muhere mellett, aki csak a vért figyelte.

Elôször Muhere, utána én is megláttam kikandikálni a fényes fekete szarvat egy bokor alól. A bokrot megkerülve borzalmas kép tárult a szemünk elé. Szegény bivalyom, ahogy feküdt, a felsô fele teljesen szét volt marcangolva. Lapockája és az elsô lába hiányzott, a medencecsont körül nem volt már hús, hatalmas üregeket zabáltak ki a rablók. Majdnem elsírtam magam a látvány hatására. Milyen kegyetlen is a természet! Vagy csak mi látjuk annak, pedig ez így van rendjén. Ami elpusztul, annak el kell tûnnie rövid idôn belül, nehogy megfertôzze a környéket.

Embereim csak vihogtak a dolgon. Itt természetes, hogy ha elmúlik valami, annak a temetésén vidám hangulat van, mert akkor teleehetik magukat. Minden undor nélkül estek neki a maradéknak, és egykettôre szétszabdalták hosszú busskéseikkel a maradékot. Pár képet készítettem, és bementem az erdészházba, hogy irányítsam az érkezô terepjárót. Az embereket otthagytam, hogy még ôrizzék a megcsúfított bivalyom. Kittia, az állami vadôr dél körül érkezett meg a kocsival. Hamar feldobáltuk a bivalymaradékokat, és az éjjeliôr mit sem törôdve a hiénarágta húsokkal, jókora darabot kanyarított ki a megmarcangolt húsból, majd leporoszkáltunk a szállóba, UsaRiverbe.

Az egész társaságot az ebédlôben találtam, már az ebéd utáni kávé mellett. Elôadtam a kalandomat, de senki sem rökönyödött meg azon, hogy a fele bivalyomat felfalták a hiénák. Úgy látszik, ez itt napirenden volt. Az igaz, hogy annak idején mi sem nagyon sírtunk Kenyában, ha egy vadunk odaveszett, de a javát beszállítottuk a környezô falvakba, és a fôtéren ledobálva, a falu lakosainak hagytuk,

116

VÁNDORVADÁSZ

akik szinte megrohanták a porban fekvô, sokszor poros vagy sáros húshegyeket.

Szombat lévén, kényelmes ebéd és délután elé nézve, bekaptam a heti malária ellenes gyógyszeradagomat. A délután szakáll-, haj- és körömvágással telt. Ilyenkor mindenki visszahúzódott a tanyájára és kialudta a héten elmulasztott órákat, esetleg még többet is, mert mi mást is lehet itt a Világ végén tenni, ha egyedül él az ember. Magam is így tettem, miután telihold lévén, a terület különbözô magaslesein virrasztottam végig ezt az idôszakot.

Gyönyörûek voltak ezek az afrikai teliholdas éjszakák. Rengeteg madár- és ôserdei hangot hallottam, igaz, nem mindig tudtam beazonosítani ôket, de lassan rájövögettem a dolgok nyitjára. Egyszer egy madár, másszor egy ragadozó hangját hallottam egész közelrôl, meglátva a „hangadót”.

1978. január 30.

A reggeli után kitisztítottam az összes puskát. Ez itt úgy látszik, nem volt szokás, mert mind olyan piszkos és rozsdás volt, hogy valószínûleg már hónapok óta csak használták ôket, de senkinek nem jutott eszébe a gondozásuk. Igaz, nem is volt nagyon mivel. Jó adag fegyverolajt hoztam magammal, mert azt sem lehet itt kapni.

De így voltunk mindennel. Délelôtt bementünk Dianával, Bandi bácsi lányával, valamint Birgittel, kis Bandi párjával Arushába. Letettük ôket a központban, mi meg Bandival szeget szerettünk volna venni, ezért körútra indultunk. Körbejártuk a várost, de még csak egy maréknyit sem sikerült összeszednünk a különbözô boltokban. Végre az egyik indus kereskedô megszánt bennünket és megígérte, hogy pár nap múlva, ha megjön a szállítmánya tengerentúlról, akkor gondol ránk. Nagyon kellett volna már vagy ötkilónyi, hogy a nyekergô, imbolygó leseket megerôsítsük, és esetleg néhány újat is építsünk.

Délután volt, amikor visszaértünk tanyánkra Arushából, így késôn kaptunk ebédet, de jól esett, mert már nagyon éhesek voltunk. A sok mozgástól és valószínûleg a gyomorbajaimtól az elmúlt hónap alatt majd öt kilót fogytam, ami igencsak rám fért. Hiába, ha valaki bivalyra akar vadászni, annak meg kell fizetnie az árát. Mire végeztünk az ebéddel, Bandi bácsi már elôkészítette a kocsit. A kis Land Rover megint úgy meg volt pakolva, mint a cigány köszörûs tragacsa. A sok

TANZÁNIA 1978–1979

117

holmink tetejébe még velünk jött a két „erdei ember” – így neveztük a heti váltásban fent dolgozó és ôrködô embereinket. A takaró tetejébe az élelmiszerük is felkerült, azt taposta a mi négy emberünk és a két véreb. A két erdei ember inkább a sárvédôkön foglalt helyet a néha beléjük csípô kutyák miatt, mert úgy látszik, nem nagyon szerették a szagukat.

Az egyik kutya különösen nem kedvelte a feketéket. Egy alkalommal a benzinkutas fiút, amint az a kocsi körül szorgoskodott, valósággal megskalpolta. Tudtuk ezt, és ezért különösen szemmel kellett tartanunk ôkelmét. Most is majdnem megjártuk. Az út mellett mentek hazafelé az iskolából a gyerekek, s amint meglátták a lobogó fülû kutyákat, hírüket már ismerve, mind futásnak eredtek. Még szerencse, hogy Bandi bácsi vezetett, mert a híres Libuska – így hívták a kutyát hosszú, lapos orra miatt – kiugorva a robogó autóból, a futó gyerekek után vetette magát. Bandi bácsi felismerve a veszélyt, gázt adott és a kutya mellé hajtott. Ekkor már nem volt idô fékeznie, kiugrottam a kocsiból, és a kutyára vetettem magam, amely már csak alig pár méterre volt egy futó kislánytól. A dolog egy kívülállónak veszélyesnek tûnhetett, de szerencsére nem történt baj. Ugrásom ledöntötte a kutyát a lábáról, tápászkodás közben pedig el tudtam kapni a nyakörvét. Mire a por eloszlott, a gyerekek is megfelelô távolságról szemlélôdtek már. Bandi bácsi nem gyôzött hálálkodni, hogy sikerült idôben megállítanom a már fogait csattogtató kutyát.

De a napnak még nem volt vége. Alig értünk az erdészházhoz, a két keményfejû véreb egy óvatlan pillanatban önállósította magát, és amíg lepakoltunk, eltûntek. Hiába volt a kiabálás, füttyögetés, Bandi bácsi szeretett „gyerekei” nem kerültek elô egész este. A nap el volt rontva! Bandi bácsival nem lehetett beszélni. Az esti cserkészetbôl és a lesbôl nem lett semmi. Le-föl jártam a kocsival a sötétedô erdôben és vártam, hogy elôtûnjenek. Mindhiába. Már teljesen besötétedett!

Bandi bácsi pánikba esett, mert tudta, ha a kutyák hamarosan nem kerülnek elô, akkor a reggelt már nem érik meg, a leopárdok végeznek velük. Így járt az öregapjuk is. Báró Blumentahl Momella farmján délután négy órakor kapta el a leopárd. Egy kicsit visított, és azzal vége lett. A ház udvarából rabolta el a pettyes nagy ragadozó a kutyát.

Már-már feladtuk a reményt. Jobb híján javasoltam a kétségbeesett gazdinak, hogy próbáljon párat lôni a .22-es Hornettal, hátha

118

VÁNDORVADÁSZ

Az állatkerti leopárdnak lôttem a páviánt

annak a hangjára megjönnek. Az elmúlt hónapban lôttem néhány páviánt ezzel a puskával, és rögtön utánkerestünk, még ha nem is volt szükséges, csak azért, hogy gyakoroljunk. A kutyák elôtt mindig

TANZÁNIA 1978–1979

119

megadtam a kegyelemlövést, hogy szokják, és legyen valami sikerélményük, és egyben kapcsolják is a puska dörrenését a terítékre hozott vadhoz.

Közben, ha már a pávián dermedt volt, rángattam és mozgattam, így hívtam fel a figyelmüket a zsákmányra. Lassan megszokták, és egyre nagyobb érdeklôdéssel figyeltek a kis puska hangjára. A figyelmüket akartam most is felkelteni, s reméltem, hogy a lövések hangja hazacsalja ôket. Szerencsénk volt, mert úgy tûnt, már kirohangálták magukat, és nem találtak meleg nyomot, ezért hamarosan elôbukkantak a sötétbôl, Bandi bácsi legnagyobb örömére. Az est meg volt mentve!

Ekkor fogalmazódott meg bennünk tulajdonképpen, hogy jó volna a két fiatal vérebbel komolyabban foglalkozni. Jó orrú, de zabolátlan volt mindkettô. Igaz, Bandi bácsi a koránál fogva – ekkor lehetett 65 éves – jól bírta volna még a kemény fizikai munkát, ami ezzel járt volna, csak a beteg szíve nem engedte. Így csak imitálták az igazi vérebmunkát, s inkább csak házôrzôk és szobai, udvari kutyák voltak.

1978. február 2.

Reggeli elôtt a kutyákkal foglalkoztam. Próbáltam beléjük verni egy kis illemet. Még nem nagyon akarnak szót fogadni, de már elfogadnak. Liba párszor megmorgott és rám vicsorgott, de egy-két pofon meg a csípôs vesszô hamar elvette a kedvét a komolytalankodástól.

Banditól teljhatalmat kaptam, hogy móresre tanítsam valamelyest ôket. Hogy sikerül-e, azt még nem tudom, de látom, hogy hatással vagyok rájuk. Természetesen a sikerélmény az, ami a legjobban ös�szeköti a vadászt a kutyájával.

Már majdnem tíz óra lett, mire elindultunk. Bandi bácsi még mindig a kutyák pár nappal elôbb viselt dolgával volt elfoglalva. „Istenem, mi lett volna, ha Liba elkapja a kis néger lányt? Meg ha akkor este nem jöttek volna vissza, reggelre biztos elkapta volna ôket a leopárd!”

Tizenegy órára felértünk a Meru oldalába épített erdészházhoz.

Onnan egy embert felvittünk a mintegy 2500 méter magason álló vadászházba. Az ott szolgálatot teljesítôk már kint dolgoztak az erdôben. Ebéd után mi is beálltunk Muherével nyiladékot tisztítani.

120

VÁNDORVADÁSZ

Jól is esett egy kicsit a kaszát lengetni, legalább megmozgattam a göröngyös úton elzsibbadt csontjaim.

Három óra felé otthagytuk a munkálkodókat, és Bandi bácsival felmentünk a 25-ös magaslesre. Ô „felgallyazott”, mi Muherével és az aszkárival cserkészni indultunk. Ezen az estén nagyon jó vadmozgás volt. Láttunk vagy húsz bozóti bakot, sutát, vegyesen. A varacskos disznók is nagyon virgoncok voltak ma, mindenfelé négyes-ötös családok és fiatal kanok mozogtak. Már sötétedett, amikor sikerült egy vörös duiker bakot lônöm.

Az elejtett kis antilopot Muhere kizsigerelte, közben sikerült felfognunk annyi vért, hogy esetleg másnap a kutyáknak tudjak egy mesterséges csapát készíteni. A sötétség beállta után a vadászházban találkoztunk Bandi bácsival. Ô is meglepôen sok vadat látott.

Valószínûnek tartottuk, hogy idôjárás-változás lesz, azért van ilyen nagy mozgás. Ellentétben Európával, itt Afrikában máshogy reagál a vad a változásokra. Sokszor szép idôjárás esetén napokig alig láttunk valamit, máskor meg egy-két napig kitûnô mozgás volt, már azt hittük, hogy vadvándorlás kezdôdött a területen, de Bandi bácsi mindig

Második vörös duikerem Muherével

TANZÁNIA 1978–1979

121

megnyugtatott, hogy a vadállományunk állandó, csak valami, amirôl mi nem tudunk, rejti a vadat.

Sajnos valami baj van a Land Rover gyújtásával, állandóan úgy kell megállnunk, hogy be tudjuk gurítani, mert az önindítóra nem szívesen reagál. Már sötét volt, amikor a tanyánk felé indultunk és így még nehezebb volt a világítás nélküli terepjárót a füves buckák között beugrasztani. Lassan már elegem van a kocsitologatásból, ma este is majd meg szakadtam, akkorát emeltem. Amióta Kenyában, az esôben megerôltettem a derekamat kocsitolás közben, azóta nem nagyon akar ízleni a dolog.

1978. február 5.

Vasárnap. Reggeli után malária elleni gyógyszerezés. Még volt egy kis munkám az elôzô napról. Dr. Rácz Antal trófeáit csomagoltuk be, de nem lettünk teljesen készen, azt fejeztük be gyorsan az ebéd elôtt. Szerettük volna, ha hétfôn a vámolás után még repülôre is adhatta volna kis Bandi.

Ebéd után indultunk. Bandi bácsi is jött, hogy lôjünk valamit. Már nagyon fogytán volt a húsunk. Én az aszkárival végigcserkésztem a nemzeti park határa mellett. Végül felültünk egy magaslesre, egy keresztnyiladék közepére. Borús, szeles volt az idô, de mire alkonyodni kezdett, kitisztult, és a szél is alábbhagyott. Szép estének néztünk elébe. A világítás megváltozott, a távoli esôfelhôk alól kikandikált a nap, és bearanyozta az alkonyt. Az elmúlt napokban sok esô esett, ennek hatására kizöldült a vadon, üde zöld lett minden. A sarjadó fûre mindenhonnan elôbújtak az ôserdô antilopjai. Az elôttünk legelô csapat vízibak sutái a bakonyi szarvasbôgés elôtti hangulatot sugároznák, ha hátuljukon nem éktelenkedne az a fehér ovális gyûrû. Az estnek szinte hazai hangulata volt. Talán, mert sokat gondoltam az utóbbi idôben az elvesztett gyerekkori otthonomra, és beszélgetéseink is Bandival mindig haza- hazakalandoztak, ezért kapott el a honvágy keserûen fájdalmas érzése.

Bizony lassan hét éve, hogy nem voltam otthon, és még ki tudja, meddig nem mehetek haza. Szomorú dolog ez. Csak az tudja igazán, aki érezte ezt az érzést. Nem panaszkodhatok, magam választottam a számûzetést, senki sem kényszerített rá. Afrikát akartam látni meg a világot, a kalandvágy hajtott. Ma visszagondolva, állandóan érvényes

122

VÁNDORVADÁSZ

Sikerült meglônöm a számomra kiutalt két bozóti bak egyikét

világútlevéllel a zsebemben nehéz megérteni, hogy miért és hogyan választottuk sokan ezt az utat. De nem volt más lehetôségünk akkor.

1978. február 8.

Kis Bandi házában már fényt láttam, amikor megkopogtattam az ablakát. Éppen a szokásos elsô feketekávét töltötte ki két csészébe.

Jó sok tejjel és cukorral tudtam csak így éhgyomorra legyûrni, nem szokásom a hajnali feketézés. Ketten indultunk, megpróbáljuk, hátha sikerül elkapnunk egy visszaváltó bivalyt. Még sötét volt, amikor felértünk az erdészházhoz, ahol a kocsit akartuk hagyni. A fényszórónk fényében láttuk, hogy a parkon keresztül rengeteg bivaly húz vissza a rétre, ahol aztán egész nap kérôdznek és fürödnek a tocsogókban. Sajnos nekünk oda tilos bemennünk, de nem is lenne szép

TANZÁNIA 1978–1979

123

a majdnem szelíd vadat a nappali pihenô tanyáján háborgatni, mert nagyon tudják a bivalyok, hogy hol a park és a vadászterület határa, amely számukra már veszélyes.

Csak Raphael jött velünk. Visszasétáltunk a Szamár útig. Lassan, hallgatózva ballagtunk az egyre világosodó reggelben. Még a kocsiból kiszállva csôre töltöttem .458-as Winchester Magnum puskámat.

A sötétben nem láttam, hogy ólomhegyû, vagy acélburkolatú töltény csúszott-e a csôbe. Akkor nem tulajdonítottam túl nagy jelentôséget a dolognak, de ma már vallom, hogy nagy testû vadra, mint bivaly, elefánt és orrszarvú, az elsô lövést csakis teljes köpenyûvel vagy keményebb ólomhegyûvel szabad leadni.

Nem cserkésztünk sokat, az elsô domb mögött, egy tisztás szélén jókora szürke test mozgolódott. Nem sokat törôdtünk vele, hogy milyen is a szarva, kellett az állatkerti ragadozóknak a hús, így is már két napja böjtöltek. Amint keresztbe állt a bika, úgy nyolcvan méterrôl a vállközépre célozva elengedtem a golyóm. Jó becsapódást hallva láttuk, amint a nagy test az orrával a földet túrva hasra esik, majd felugorva eltûnik a zöld függöny mögött. Második lövésre már nem jutott idô. Igaz, kis Bandi lôhetett volna, de amint mondta, nem akart belekontárkodni a dolgomba.

Kicsit vártunk, hogy teljesen kivilágosodjon. Közben figyeltünk, nem halljuk-e a bivaly törését és halódó bôgését. De az ôserdô csendes maradt.

Amint úgy láttuk, hogy eljött az idô és elég világos van ahhoz, hogy minden bokor alá belássunk, megkerestük a rálövés helyét. Nem volt nehéz megtalálnunk. A felszaggatott vastag gyep- és mohaszônyeg már messzirôl feketedett. Pár méter után vért találtunk, és az erdôbe befurakodva, a fényesen húsos levelû növényeken jól lehetett követni a kenést. Alig ötven méter után megállapítottuk, hogy a bivalyom csak az egyik felén vérzik és valószínûleg az egyik elsô lábát húzza, ami nem rossz jel, de lehet csak egy magas láblövés is.

Lassan, egymás mellett haladva követtük a nyomokat. Hamarosan megtaláltuk az elsô sebágyat. A föld össze volt taposva, és nagy tócsákban állt a vér, arról árulkodva, hogy a bika oldalán folyt le, de még nem találtunk fekvést. Haladva a jól látható nyomon, jól kivehetô volt, hogy a bivaly húzza a jobb elsô lábát, egész csíkokat hagyva a mohás részeken. Újabb ötven méter után megint megtaláltuk egy megállás nyomát. Ebbôl arra következtettünk, hogy a nagy

124

VÁNDORVADÁSZ

testû vad három lábon nem szívesen mozog sokat, és Bandinak is az volt a véleménye, hogy egy lábon lôtt bivaly nem megy messzire.

Az elsô adandó alkalommal, akár egy kis bokor takarásában meghúzódik. Lassan, nagyon óvatosan követtük a nyomokat, remélve, hogy meglátjuk valahol a sebzettet. Egyre kacskaringósabbá vált a vérnyom, jelezve, hogy a következô sebágy már nem lehet messze, de sajnos bikánk átváltott a Szamár úton a terület legsûrûbb, vizes részei felé. Szerencsére a park határa még messze volt, oda ugyanis nem követhettük volna. Az úton átmenve csúsztunk-másztunk a sûrûsödô bokrok alatt, de hamar fel kellett adnunk, mert olyan hangosan tudtunk csak közlekedni, hogy a bivaly a következô sebágyból nagy recsegéssel ugrott meg elôlünk. Megálltunk tanácskozni és fülelni. Kis idô után javasoltam kis Bandinak, hogy menjünk haza a kutyákért, hátha azok állóra tudják csaholni a sebzett bivalyt, no meg amíg megfordulunk, betegebb lesz a bikánk. Otthon valamikor gyakornok koromban is azt tanultam Sass Emiltôl, akinek Pesta kutyája mellett sokat dolgoztam, hogy a sebzettnek idôt kell adni. Ez az elmélet nem mindig logikus és humánus, de ha a tapasztalatokat összegezzük, akkor jobb, ha a sebágyban a vad megbetegszik és a sebláz annyira legyengíti, hogy nem is érzékeli a közeledô vadászt, semmint kilométereken át kutyával hajszolnánk agyon.

Elmentünk a kocsiért, és legurultunk a tanyánkra. Bandi bácsinak elôadtuk a dolgot. Neki tetszett a tervem, remélte, hogy kutyái végre átesnek a tûzkeresztségen, viszont kis Bandi nem nagyon repesett a dologért, mert ismerte illetve tudta, hogy a kutyák még képzetlenek. Én azon voltam, hogy próbáljuk meg! Emil annak idején sohasem gyakorolt Pestával, mindjárt bedobta a „mély vízbe”. Annyi utánkeresés volt azokban a somogyi erdôkben, hogy a mesterséges vércsapán való gyakorlás nélkül is meg lehetett tanulni a mesterséget, és amint láthatjuk, Pesta még „Világgyôztes” is lett.

A gyors reggeli után indultunk vissza megkeresni a sebzett bivalyt.

A két kutyán kívül még Muhere is velünk jött. A Szamár úti átváltásnál kezdtük az utánkeresést. Libát vezetékre vettem, Gyûszût, a másik kutyát Raphael fogta rövid pórázon. Libával a következô sebágyig jól haladtunk. Itt hagytam, hogy belemelegedjen a dologba. Amint ráállt a kivezetô nyomra, leoldottam a nyakörvét és megpaskolva az oldalát, útjára engedtem. Szívszorító és mégis nagyon izgalmas percek következtek. Lassan, de térnyerô lépésekkel, leszegett fejjel, orrát

TANZÁNIA 1978–1979

125

a nyomon tartva távolodott egyre gyorsabban tôlünk. Térdre ereszkedve, csendben füleltünk a növekvô melegben. Csak a nagyszámú bogár- és szúnyoghad zümmögése törte meg a homályos ôserdô csendjét. Már jó ideje várakoztunk, a feszültség egyre nôtt körülöttünk, mégis meglepett bennünket Liba felcsattanó hangja. Talán száz méterre lehetett tôlünk, de nehéz volt pontosan meghatározni a távolságot. Raphaelnek intettem, hogy engedje el a másik kutyát is, amely már nyugtalankodott az ugatást hallva. A nyakörv lecsatolása után Gyûszû kilôtt nyílként indult a társa segítségére. Kis Bandi még kezével intett, hogy várjunk egy kicsit, hadd melegedjenek bele a táncba.

Amikor már mindkét kutya erôteljesen ugatott, elindultunk a hang irányába. Négykézláb csúszva haladtunk elôre, néha-néha megállva füleltünk, hogy jó irányba megyünk-e. Egyszerre elhalkult az ugatás, majd újuló erôvel támadt fel, de már messzebbrôl. A sebzett bivaly vitte magával a hangosan támadó ebeket. Mentünk lassan utánuk.

Egyszer csak abbamaradt a lárma, és kis idô után a két kutya rohanva jött felénk a saját nyomukon, amelyet azért elôvigyázatból mi követtünk. Bandi bosszankodott, hogy otthagyták a sebzettet, ami valóban nem „szabályos” egy vérebtôl, de én azt gondolom, hogy a kutyák még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy biztosak legyenek benne, hogy követjük ôket. Ezért meg akartak gyôzôdni róla, hogy nem hagytuk ôket cserben. A két felajzott kutya körültáncolt bennünket, és újból a vérnyomra állva a sebzett után vetették magukat. Mi pedig utánuk! Ekkor már csak Muhere maradt velünk, Raphael visszament a kocsihoz.

Lassan haladtunk a sûrû aljnövényben, a lelógó indák és liánok között. Muhere állandóan rázta a kis hamus zacskóját és figyelte a levegô mozgását. A szelet figyelve kerültünk egyet a csaholó kutyák és a bivaly közelében. Tudtuk, ha a sebzett szagot kap tôlünk, akkor újból kereket old, és esetleg beveti magát a terület legmélyebb pontját körülvevô nádasba, amelytôl már nem voltunk messze, és oda bemenni kész öngyilkosság lett volna, még ha a két kutya ugatásával jelezte volna is, hogy hol áll a sebzett.

Kis Bandi lövéshez készülôdött, szemével intett, hogy látja a bivalyt. A hatalmas dörrenésre nem történt semmi, csak egy kicsit arrébb vonult a „csatazaj”. Ekkor észrevettem a fekete test egy darabját. Nem tudtam, melyik része az. Ágaskodva sikerült meglátnom a

126

VÁNDORVADÁSZ

szarvából egy kicsit. Jó alá és mögé fogva, remélve, hogy a nyakát tudom a golyómmal elérni, elengedtem a 33 grammnyi ólmot. Lövésem után nagy robaj, és a bika eldôlt, de kis Bandi „ágyúja” ismét szólt, mindketten a .458-as Winchester Magnum kalibert használtuk, és ez már elég volt ahhoz, hogy ne tudjon felállni. A fejét még emelgetô bivalyhoz közeledvén, még biztosítóként egy golyót lôttem a két szem közé. Erre végképp elcsendesedett, csak az ôrjöngô kutyák estek neki a lágyékának, és Liba elkapta a kimúlt bivaly torkát.

Igaz, meg sem tudta a hatalmas fejet mozdítani, de morogva rázta teli pofával a vastag bôrlebernyeget a bika álla alatt, még mindig megszállottként a zsákmányolás lázától, izgalmától.

Felszabadulva járjuk körbe hatalmas zsákmányunkat. Végre vége a feszültségnek, a bénító, félelemmel teli érzésnek, amely – hiába is tagadnánk – egész idô alatt ránk telepedett. Jó, hogy a kutyák lekötötték a sebzett vadat, de a pár méteres távolságon, amelyre megközelítettük, egy esetleges kirohanása alkalmával nem tudtuk volna megállítani, és nehéz is lett volna kivédeni egy szem golyóval, ami éppen a csôben volt. Talán még annyi ideje sem maradt volna az embernek, hogy felemelje a puskáját, csak a feléje induló nagy ropogásba süthette volna el találomra, bízva a szerencsében, hogy jó helyre megy. Sokszor csak utólag válik tudatossá, hogy milyen meleg helyzetben voltunk, illetve, hogy mit vállaltunk magunkra.

Bivalyomat szemügyre véve, az elsô golyó nyoma érdekelt a legjobban. Ha oda is ment, ahova szántam – a lapockába, mint késôbb kiderült –, egy puha, ólomhegyû volt. Csak a hatalmas test szétdarabolása után láttuk meg igazán, hogy nem hatolt be a mellüregbe.

Az európai vadászoknak hatalmas méretû, 11,7 mm ûrméretû és 33 grammnyi ólomhegyû golyóm a lapocka öklömnyi forgóját „robbantotta” szét, és teljesen szétforgácsolódott. Az életfontosságú szerveket nem érve, nem volt közvetlenül halálos. Ha békén hagytuk volna, biztos, hogy pár napon belül elpusztul a seblázban és a fertôzésekben, de addig a legyek hada beköpte volna a sebet, és borzalmas szenvedések közepette múlt volna ki. Így nagyon jó érzés volt, hogy bivalyomat megmentettük a szenvedéstôl, és gyorsan végeztünk vele. A Meru lankáin már régóta nem észleltek oroszlánokat, amelyek az ilyen nagy testû vadat is ledöntik, ha észreveszik, hogy az sebesült.

A második golyó nyoma, amely érdekes volt számomra, a nyaklövés után elcsapódott, és a hajlásban szilánkokra zúzta a karnyi

TANZÁNIA 1978–1979

127

„Lógott a nyelvünk” nekünk is, nem csak a kutyáinknak!

Balról: Liba, a szerzô, Raphael és Muhere ülnek az elejtett bivalybikán

vastagságú szarvat. Sajnáltam, hogy megrongálódott az igazán szép trófea, amely gyûjteményem legszebb és legemlékezetesebb darabja lett, de így még érdekesebb, mert magán viseli az elejtése körülményeinek a nyomát. Bivalytrófeáim közül ez eddig a legnagyobb, és meglepôen jó volt a „boss”-a, vagy más néven homlokpajzsa. Sajnos a rekordkönyvek – eléggé szûklátóan – csak a külsô terpesztést mérik, nem véve figyelembe a szarv vastagságát és ívének szép hajlását.

Az egyre inkább fülledt melegben szakadt rólunk a verejték, mire a bikát „menetkész” darabokra vágtuk szét. Embereink és mi is keményen dolgoztunk, s végre az összes hús a kocsira került. Kutyáink is levegôhöz jutottak, mire mi készen lettünk a darabolással, és jól belaktak a nekik vágott legjobb részekbôl.

Késô délután lett, amikorra bivalyostól, kutyástól bevonultunk tanyánkra. Bandi bácsi nagy örömmel hallgatta, hogy a „gyerekei” mi-

128

VÁNDORVADÁSZ

A bivalyutánkeresés résztvevôi a táblás bivalytrófeával

lyen szépen kitettek magukért, és végre átestek a tûzkeresztségen.

Reméltük, hogy a jövôben még sok szép élményben lesz részünk.

Ekkor úgy éreztem, hogy a kutyák túljutottak azon a holtponton, amelyen eddig voltak, és rájöttek, hogy mit is várunk el tôlük.

A továbbiakban szorgalmasan dolgoztam velük, reggelente nem elhanyagolva a fegyelmezô gyakorlatokat. Ezután, hogy a vérebekkel közös nagy élményünk megvolt, valahogy jobban mentek a dolgok, és a kutyák elfogadtak „falkavezérnek”. Kis Bandival is ez után az utánkeresés után változott meg gyökeresen a viszonyunk. Sokkal barátibbá és bensôségesebbé vált. Úgy látszik, a „csatában” szövôdött barátságok mindig tartósabbak, mint az egyszerû, hétköznapi életben kötôdöttek.

1978. február 20.

Hajnalban keltünk Bandi bácsival. Még sötéttel elindultunk két különbözô irányba. Nagyon kellene a hús, a szépen utánkeresett bi-

TANZÁNIA 1978–1979

129

Bivalytehenem, amit szintén hamar felfaltak a vadaskert ragadozói.

(No meg embereink!)

valyom már rég elfogyott, sôt azóta már egy nagyobb bivalytehenet is lôttem, és az is elfogyott.

Azt terveztük, ha nyolc óráig nem sikerül bivalyt lônünk, akkor visszatérünk Usa-Riverbe, majd erôltetett menetben lemegyünk a szavannára antilopokat lôni.

Hiába ügyeskedtünk, a területrôl mintha elköltöztek volna a bivalyok, még friss nyomot is alig lehetett találni.

Nyolc óra elôtt rádiózok Bandi bácsinak, aki két kilométerrel arrébb próbált hajnalban szerencsét, hogy eredménytelen volt az igyekezetem. Közli ô is, hogy nem látott semmit. Mire az erdészházhoz érek, már felpakolt kocsival vár. Hajtom a Land Rovert, sürget az idô.

Amint leérünk a simább részekre, megállok és rádiózunk kis Bandinak a telepre, hogy nincs bivaly, készüljön, menni kell Manyara-tó körüli „alföldi” vadászatra. Mire megtesszük a maradék húsz kilométernyi utat, már készen vár bennünket.

Bandi bácsi a gyors reggelinél mégis úgy dönt, hogy nem jön velünk, nem érzi jól magát. A szíve megint rosszalkodik, pedig még

130

VÁNDORVADÁSZ

a hajnali kimenetelnél sokat emlegette a szép, hosszú lövéseket kívánó szavannai vadászatot.

Csak a .375-ös Hollandot és a .22-es Hornetet visszük magunkkal, ezekhez sincs túl sok töltényünk, igencsak takarékoskodnunk kell a munícióval. Gyors tankolás még a falu fôterén a benzinkútnál.

A kiszolgáló benzinkutas fiú fején még fehéren virítanak Liba fogainak nyomai. Nevetve mondja, hogy azért a baksisért, amit akkor kapott, bármikor megharaptatná újból magát.

A reggeli meleget még az is fokozza, hogy lefelé haladunk és egyre forróbb lesz a levegô. Arushát elhagyva délnek fordulunk. Leereszkedünk a kelet-afrikai Nagy Szakadék aljára, amely 3500 kilométer hosszúságban húzódik végig a fekete földrészen. A táj megváltozik. Az üde zöld egyre kevesebb, sárgább és barnább lesz a táj.

A szakadék környékétôl egyre vörösebb, de a Manyara-tó környékén már szürke a talaj. Lehajtunk az útról a tüskés, bozótos pusztaságba.

A tó partján pálmák integetnek felénk, és a távolban remegve kéklik a Nagy Szakadék túlsó oldala. A tóhoz közeledve egyre szikesebb a talaj, fehér porfelhôket csavarint magasba az ide-oda vágó, állandóan fújó szél.

Gnúcsapat a víznél

TANZÁNIA 1978–1979

131

Elsô gnúbikám. Háttérben a Land Rover és kis Bandi

Amint kijutottunk a bokrosabb részekrôl, a rövid fûben mindenfelé antilopok legeltek. A nagy gnúcsapatok között thomson- és grantgazellák legelésztek, imitt-amott egy-egy hosszú nyakú zsiráf ban-

132

VÁNDORVADÁSZ

dukolt hullámzó, egyhangú, jellegzetes mozgásával. Elsônek a gnúk indultak meg, úgy látszik, már rossz tapasztalataik voltak az autózúgással kapcsolatban. Mégis sikerült meglepnünk egy mélyedésben azt a hat fôbôl álló csapatot, amely mereven figyelt felénk. A kocsi platóján ülve, a tetejére már jó elôre felszereltünk a pótkereket, azt takartuk le kabátokkal, és erre fektettem rá a puskát. Kis Bandi nagyon értette a dolgot, amint észrevettük a csapatot, rögtön leállította a motort, és kézbe vette a távcsövét. Nem sokat nézegetve, már ki is mondta az ítéletet: „Hátulról a másodikat!” A szálkereszt ráállt a lapocka közepére, és Bandi bácsi .375-ös Holland & Holland puskájának a ravaszát csak meg kellett érintenem. Az ilyen típusú elsütô billentyûhöz voltam szokva, és ezért kellemes volt a puska reagálása.

A nagy, 9,5 mm-es töltény alig tudta a nehéz, de jó fekvésû puskát megmozgatni, annyira leszorítottam.

Gnúm csak eldôlt, keveset még rugdalódzott, de mire hozzá értünk, már nem élt. Muhere amúgy nyúzatlanul öt darabra vágta, csak a belek maradtak vissza a fejünk felett már körözô keselyûknek. Az elejtett vad részeit az ülés alá préseltük be, kellett még a hely a többinek. Siettünk, hogy amíg a közelben gnúkat találunk és nem lövöldöztük össze a területet, kivegyük a vámot belôlük.

A következô csapat már nem volt olyan szelíd, mint az elsô, ezek már sejthettek valamit. Gyors galoppban eliramodtak, de mi megpróbáltuk tartani velük a (tempót) a hepehupás, gödrökkel teli, rövid füvû pusztaságban. Jól meg kellett kapaszkodnunk Muherével, hogy le ne pottyanjunk. Kis Bandi gyilkos iramot diktálva, nem engedte lerázni magát. Vagy jó kilométeren át tartott a hajsza, mire a csapat lassabbra fogta a vágtát, és egyre lassuló iramban végül megállt egy csomóban. Mi is leblokkoltunk, és ekkor a hátulról fújó szél betakart a saját porunkkal. Várnunk kellett, mire láttunk valamit, de addigra a csapat eleje már újból indulóban volt. Alig mondta ki Bandi az ítéletét, golyóm már úton volt a kiszemelt áldozat felé. Kissé magasra fogtam, mert lehettek vagy 250 méterre, de úgy látszik, itt a tiszta és meleg levegôben nem úgy mûködik a ballisztika, mint Európában, mert észrevettem, hogy golyóim mindig magasabbra mentek, mint ahogy a puskákat a lôlapokra száz méterre belôttük.

Lövésemre a gnúbika villámsújtottként összeesett, de rövid rugdalódzás után felugrott, és egyre gyorsuló iramban a többiek után vetette magát. Kis Bandi nem hagyta annyiban a dolgot, és utána

TANZÁNIA 1978–1979

133

eredtünk. Muhere éles szemével hamar megtalálta a sebzettet, és kis Bandit irányítva izgalmas hajsza alakult ki a csapat és a terepjáró között. Tudom, hogy ez nem vadászat már, és az egész kirándulás „csak” hússzerzô körút, de mégis izgalmas volt, még ha se nem vadászias, és fôleg nem humánus kézre kerítése egy vadnak. De ha a puskaforgató, ebben az esetben jómagam, elsô golyóját meggondoltabban ereszti el, akkor nem került volna sor ilyen módszerek alkalmazására.

Bandi ügyes kormányzással kiszorította a véres nyakú bikát a csapatból és rövid rohanás után lefékezett. Jól összejôve az elôttünk félkörben elfutó bikával, nyaktôre küldött golyóm felbukfenceztette a rohanó vadat. Ezt is „felnégyeltük” gyorsan, és felraktuk a Land Rover platójára, majd sátorlappal letakartuk, hogy az egyre özönlô legyektôl valamelyest megvédjük.

Kis Bandi ebédhez készülôdve, egy pálmacsoportot irányzott meg.

Azok árnyékába állítva a kocsit, arrébb húzódtunk egy másik pálma

Ebéd a pálmafák alatt, háttérben a Manyara-tó

134

VÁNDORVADÁSZ

alá, és nekiestünk a löncsbox hûvös tartalmának. Szendvicsek, kólás üvegek kerültek elô. Már majdnem készen voltunk rövid ebédünkkel, amikor a messzeségben megláttunk két alakot, akik futva igyekeztek felénk. Meglepôen gyors iramban közeledtek, már ki is vehettük, hogy két masszáj lándzsákkal és késekkel felfegyverezve közeledett sötétvörös lepedôkbe csavarva. Érdekes volt tempós futásukat figyelni. Micsoda kondíciójuk lehetett, hogy ebben a rekkenô hôségben ilyen hatalmas iramot diktálva közeledtek! Hozzánk érve, még a lélegzetük sem volt szaporább, mint a miénk, és ami a legmeglepôbb volt, még csak meg sem izzadtak. Hasonló helyzetben mi biztosan fürödtünk volna a „levünkben”. De nem is volt rajtuk felesleges kiló, még egy gramm sem, (nem úgy,) mint rajtam. Élénk „beszélgetés” kezdôdött Muhere és a mászaiak között. Nem nagyon tudtam követni, hogy mit beszélnek, mert nagyon gyorsan pörgött a nyelvük, csak egyes szavakat értettem. Fôleg húsról folyt a szó, mert a „nyama” szó ugyancsak sûrûn szerepelt a vitában, és tele is volt a kocsink vele. Bandi és Muhere hajthatatlanok maradtak és nem adtak a zsákmányunkból, hanem elküldték az egyre szemtelenebb két vöröslepedôst. Azok sértôdötten keresték meg a már a keselyûk által is észrevett második bikám beleit, és kinyomva belôlük a bélsárt, magukkal vitték az egészet. Közben kis Bandi elmesélte a vita okát: a mászaiak azért erôsködtek húsért, mert a közeli misszió papjai is ilyen autós „vadászatok” alkalmával ejtenek vadat, és annak a húsával csalják be templomaikba a feketéket. Mi nem voltunk hittérítôk, csak szerettünk volna pár gnút zsákmányolni, amire külön engedélyünk volt a Vadászati Hivataltól. Ennyi! Ezért nem kaptak.

Ebéd után portyázni indultunk, még szerettünk volna legalább egy gnút és egy-két másfajta kisebb antilopot lôni, amit az engedély kiutalt. A következô csapatból, amelyet a lôtávolság legszélsô határán sikerült meglátnunk, egy hibázás után szintén a második lövéssel helyben marasztaltam egy bikát. Szerettem volna még az engedélyezett grant- és thomson-bakot is meglôni. Sikerült egy hat egyedbôl álló grant-csapatot találnunk, amelynek az összes tagja bak volt. Sokáig tanakodtunk, hogy melyiket lôjem meg, mert elég gyenge volt mind. A dolgot a figyelô bakok oldották meg azzal, hogy elugrottak.

Természetesen mi utánuk, és sikerült ôket rövid idôn belül utolérnünk a pálmaligetek között. Leszállva a kocsiról, végre vadásziasan, gyalog cserkészhettem utánuk.

TANZÁNIA 1978–1979

135

Grant-gazellák

Muhere jól tartotta a nyomot, a csontkemény szikes talajon követtük a csapatot. Sokszor kételkedtem kirongózim biztos iránytartásában, és kértem, hogy mutassa meg, mit lát. Muhere kezében a pangával, kirajzolta egy grant csülkeinek vonalait, amit én, akárhogy is meresztettem a szememet, nem voltam képes meglátni.

Kis idô után sikerült az egyre lassuló csapatot beérnünk, és már lövéshez készülôdtem, amikor Muhere rám pisszentett, és csucsorított szájával oldalra mutatott. Ekkor közeledett a csapathoz egy hetedik bak, amely sokkal erôsebb volt testre és szarvra, mint a többi. Céltávcsövem tüskéje hamar ráállt az oldalára, és a durva golyó földhöz vágta.

A három alcsalád képviselôi közül ennek van a legszabályosabb és legszebben ívelt szarva. A Kenyában élô egészen szûk állású, a Kilimandzsáró körül élô pedig a legszélesebb terpesztésû. Természetesen vannak átmeneti formák, ezek hovatartozását a szakkönyvek pontosan meghatározzák a földrajzi határok alapján. Ma már csak egy példány elejtését engedik a vadászati törvények, de gróf Széche-

136

VÁNDORVADÁSZ

nyi Zsigmond lôjegyzékét tanulmányozva, a két háború közötti években vadászjegyenként 20-30 darabot is lehetett lôni. Nekünk már csak mutatóba szabad egy-egyet. Vadászata pedig, amely az ôzbak alföldi vadászatára emlékeztet, szép színfoltja minden szafarinak. Én is szívesen lôttem volna ebbôl a középnagyságú, a mi dámbikánknál valamivel kisebb vadból akár többet is, hiszen ahogy nincs két egyforma ôzagancs, úgy nincs két egyforma antilopszarv sem.

Lövésemre kis Bandi is elôkerült a kocsival. Felpakoltuk a bakot és kihajtottunk a pálmaligetek közül a rövid füvû szavannára, hogy egy kis „Tomit” lôjek még ráadásnak. Rövid kocsikázás után sikerült is egy jó szarvút találnunk. Igaz, kicsit messze volt az ôzgida nagyságú bakocska, és az erôs oldalszélben a .22-es Hornet golyóját „elfújta a szél”. Akármilyen pontosan is céloztam, a szélnek az ilyetén hatását nem kalkuláltam bele a számításba, és bizony szegény kis bakot hasba találtam. Térdelve még egyet utána lôttem, de teljesen elhibáztam. Kis Bandi a kocsival jó kétszáz méterrel mögöttem állt, és onnan figyelték mesterkedésem. Látták, amint a bak jelzett és eliramodott. Hallottam, ahogy a motor felbúg és elindulnak utánam. Én szintén elindultam az alig tíz centis sárga fûben a bak nyomában,

A kis „Tomi”-bakot néhány méterrôl sikerült lefotóznom

TANZÁNIA 1978–1979

137

amely rövid, nehézkes rohanás után eltûnt egy emelkedô mögött. Újratöltve puskámat vártam, hogy a bak elôkerüljön a domb mögül.

Amint megpillantottam, térdre ereszkedtem és céloztam. Ekkor hallottam a mögöttem jövô kocsi dudáját, amelyrôl azt hittem, hogy véletlenül nyomta meg kis Bandi. Erre a bak megállt és felénk figyelt.

Ezt használtam ki, s gyorsan oldalba lôttem. Eldôlt.

Ahogy odaért a kocsi, láttam, kis Bandinak igen komoly lett az arca. – Tudod, hogy két bakot lôttél? – kérdezte. Ôszintén szólva nem értettem a dolgot. Ekkor elmondta, hogy arról a helyrôl, ahol az elsô bakom összeesett, valószínûleg attól megijedve, egy másik bak ugrott fel a fûbôl, és kifutott a bucka mögül. Szerencsétlenségemre vagy szerencsémre, a duda hangjától megállt, pedig kis Bandi azért jelzett, hogy ne lôjek. Természetesen ôk a magasabb autóról jobban láttak mindent, mint én onnan, térdelve. Így hát egyszerre két kis bakot is lôttem, ami nem volt teljesen szabályos, de azért nem hagytuk ott azt sem. Szétdaraboltuk, és a gnúdarabokat ledobálva legalulra, egy bika mellüregébe rejtettük, majd a többi húst a tetejébe halmoztuk. Emiatt egész úton kellemetlen érzések kerülgettek bennünket, ha egy rendôrjárôr mellett hajtottunk el, rettegve, hogy elkapnak bennünket vadorzáson, de ép bôrrel értünk haza. Bandi bácsinak csak késôbb meséltük el a történetet, mivel tudtuk, hogy mennyire fél ô is az ilyen kellemetlen esetektôl. Nem is volt több hasonló véletlen balesetünk.

Vadászataimmal nem valamiféle ölési hajlamomat szerettem volna kiélni, hanem az utazás tartozékaként fogadtam el mindig. Mások által lôtt vad trófeáit sohasem gyûjtöttem, a magamét mindig megbecsültem, de nem lettem megszállott trófeagyûjtô. Egyszerûen csak szeretek vadászni, ez hozzátartozik az életemhez, mert ez a hivatásom, munkám. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretem a pezsdítô, izgalmas kalandokat, és jobban is szeretem magam megélni, mint másoktól olvasni róla. Legfôképp azért jöttem Afrikába, hogy a magam bôrén érezzem a nap perzselését, a szúnyogok csípését.

Természetesen szeretném elkerülni a bivaly szarvát és az oroszlán karmát, de közelségének az érzését sem szeretném kihagyni. Eddig sikerült megúsznom egypár meleg helyzetet, és remélem, hogy a jövôben is elég óvatos és körültekintô leszek, és ép bôrrel érek haza.

Azt azért meg kell mondanom, hogy Afrika sokkal jobbnak, kellemesebbnek bizonyult, mint amilyen a híre volt, amit egyes régebbi

138

VÁNDORVADÁSZ

Thomson-gazella duplám

születésû könyvekben olvasunk róla. Én úgy vettem észre, hogy sokan felnagyítják, „felértékelik” vadászi mivoltukat, hogy „legyôznek” egy-egy veszélyesebbnek mondott vagy hitt vadat.

1978. február 21.

Már napok óta egy bivalycsapatot kerülgetünk. Késôn jönnek elô a rejtekükbôl, és még sötéttel vissza is húzódnak oda. Egész éjjel szakad az esô, de amint virrad, elvonulnak a nehéz esôfelhôk. Amint kivilágosodik, elindulunk Raphaellal, hátha megtörik a jég és sikerül elcsípnünk egy bikát. Hamarosan rátalálunk a csapat friss nyomára, és a szikrázó, napfényben fürdô, de még csöpögô erdôben követjük a népes társaság nyomát. Mindenütt legázolt fû és friss, esô utáni bivalylepény. Nem sokkal elôttünk járhattak. Otthoni, falusi szaga van az erdônek, olyan, amilyent gyerekkoromben éreztem, amikor

TANZÁNIA 1978–1979

139

elment kora reggel a falu gulyája az orgonabokrokkal keretezett ablakom alatt.

Követjük a fû dôlési irányát, szemem kutatja a bokrok alját, kezemben a kibiztosított elefántpuska. Csak a madarak dalolnak önfeledten a gyönyörû reggelben és a kolobusz majmok ró-rója hangzik távolabbról. Néha egy-egy turakkó repül el fölöttünk, vérvörös szárnyaival, hullámzó repülésével mintha integetne felénk.

Az egyik bokor alatt valami szokatlan, nem oda tartozó kapja meg a szememet. Egy nagy halom valami az, vöröses-barnás színû.

Akaratlanul is hajt a kíváncsiság, és közelebb megyek hozzá. Már látom, hogy nagy, fényesen zöld döglegyek zsongnak felette, egyegy meg is pihen rajta. Ekkor még arra gondolok, hogy a hajnalban erre legelészô bivalycsapat egyik tehene elvetélt, és annak élettelen vöröslô magzata fekszik ott.

Ekkor megmozdul az eddig fekvô valami, lehetek tôle vagy három méterre, és a barnás-vöröses halomból kiemelkedik egy öklömnyi kígyófej. Csak ekkor ismerem fel a sziklapiton nyugvó, hatalmas gyûrûit. Puskám legye már a fejet veszi célba, és már-már meghúzom a ravaszt, amikor felmerül bennem a kétség, vajon szabad-e lônöm?

Bandi bácsival errôl nem beszéltünk, és nem akarok bajt okozni neki sem. Célra tartva lépegetek hátrafelé annak ellenére, hogy tudom, ekkora távolságra ez a nagy testû és lomha kígyó nem veszélyes.

Raphaeltôl még elveszem a .22-es Hornetot, és céltávcsövén keresztül megcélzom a még mindig felénk figyelô fejet. Még ekkor is nagyon gondolkodom a lövésen, de aztán legyôzöm a kísértést.

Még járunk egyet, de a bivalycsapatot nem találjuk sehol. Lépteinket megszaporázzuk, hogy minél hamarabb érjünk a kocsihoz. A Land Roverrel felhajtva egy magasabb dombra, megpróbálom, hátha az URH-rádión keresztül kapcsolatot tudok teremteni Bandi bácsival, ami ha nagyon gyengén is, de sikerül. Engedélyt kapok a kígyólövésre! Rohanunk vissza a tetthelyre, de az óriáskígyót már nem találjuk ott. Így piton nélkül maradtam, de nem bánom. Azzal, hogy megcélozhattam, és azt mondhattam rá, hogy „bumm”, beteljesült kígyólövô vágyam. Hadd éljen és boldogítsa az ôserdô madarait, rágcsálóit, úgyis olyan kevés van belôle. Ott nagyobb szükség van rá, nagyobb, mintha az én vadászszobám falán száradna. Nyomukat sokszor láttam az ôserdô porában reggelente, de sohasem vágytam rá, hogy egyet is elpusztítsak.

140

VÁNDORVADÁSZ

A jó öreg Land Roveremmel

Bandi bácsi írta egyik levelében, hogy egy köpködô kobra másfél méterrôl szembeköpte. Szerencsémre a sokéves afrikai tartózkodásaim alatt csak egyszer kerültem még közvetlenül kígyóközelbe, de ez sem volt veszélyes rám nézve. Találkozásunk inkább a kígyó életét veszélyeztette. Ennyit a kígyókról, amelyektôl annyian félnek és tartanak.

Most nagyot ugrunk az idôben, mert nem szeretném Olvasóimat ismétlôdô élmények elmesélésével untatni, meg közben vissza (is) kellett mennem nyárra egy kis „pénzt keresni” Németországba, hogy a kiadásaimat fedezni tudjam.

1978. november 22.

Gyakorlati oktatás a Mwékai Vadászképzô Fôiskola hallgatói részére. A merui 25 ezer hektáros terület az éghajlati és domborzati adottságok miatt nagyon alkalmas volt egy európai, jobban mondva egy magyar vadászterület mintájára való berendezkedésre. A terület 90 százaléka hegyi esôerdô, 1000 és 2800 méter tengerszint felet-

TANZÁNIA 1978–1979

141

ti magasságban. A területre – Dr. Nagy Endre kezdeményezésére – egész éves vadászati tervet dolgoztak ki, amelyet a Tanzán Vadászati Hivatal jóváhagyott és engedélyezett, továbbá kormánygaranciát, engedélyt kapott arra, hogy a területet „magyar módra” berendezze és vezesse.

Tanzániában mûködött egy fôiskola, a Mwékai Hivatásos Vadászképzô Fôiskola, amely az akkori szocialista afrikai országokból összegyûjtötte a tanulókat, akik az iskola elvégzése után nemzeti parkok vezetôi, vadászati felügyelôk vagy a mezôgazdasági minisztériumokban vadászati szakigazgatók lettek. Ennek az iskolának a merui terület szemléltetô és gyakorlati oktató bázisa lett. Évente több alkalommal, egy-egy hétre odajött az 50-60 fônyi tanulósereg, és felverve sátraikat, ott tanyáztak a Meru alján. Egy ilyen gyakorlati oktatási napon, amit részben én tartottam, ismertem meg Patrick Hamingwayt, a nagy író fiát, aki szintén itt tanított.

Nekünk itt a Merun a kihelyezett oktatási napokon az volt a dolgunk, hogy bemutassuk a területet és az európai mintára kialakított berendezéseket. Ismertessük az európai vadászati szokásokat, így a magaslesek használatát, amely Afrika-szerte szinte ismeretlen volt.

Beszéljünk, és mutassuk meg a véreb szerepét és munkáját, ha egy vadat megsebeznek a vendégek.

A létesítmények bemutatása után vadmegfigyelés és mintavadásztatás volt a program. Az iskola tanulói számára természetesen szokatlan volt itt, Afrikában a magasles és a bozótba, ôserdôbe vágott vadásznyiladék. Szokatlan volt a magaslesrôl való vadászat, és hallgatóinknak meg kellett magyaráznunk, hogy az elhízott és gyalogolni nem hajlandó külföldi vadászvendéget egy ôserdei területen, ahol nem lehet egész nap autóból vadásztatni, miként kell lövéshez juttatni. Másrészt a vendég akkor érzi igazán jól magát, ha azokat a vadászati feltételeket kapja meg, mint amelyeket otthon megszokott.

Természetesen a vérebmunkát is bemutattuk. Bandi bácsi szellemes egyéniségére vall, hogy elég látványos módját találta ki a vendégek „szórakoztatásának”. Minden részletre kidolgozott tervet állítottunk össze elôzô nap, kihasználva kutyáink káros hajlamait és a fekete lélek gyengéit.

A két vérebben buzgott a tettvágy, és nem mulasztottak el mindent megugatni, megkergetni, ami mozgott, légyen az iskolás gye-

142

VÁNDORVADÁSZ

A bemutató vadászat elôtti eligazítás a Mwékai Hivatásos Vadászképzô Fôiskola hallgatóinak

rek, takarítónô, csirke, antilop vagy az állatkert takarmányozó kocsiját húzó szamár. Fôleg az utóbbit kedvelték nagyon, mert a csacsi már öreg volt, és unta az életet. Amikor tehették, körültáncolták szegény párát, és sikerült is kihozniuk a sodrából. Ilyenkor a szamár nekik ment, és nem csak játékból, jól meghajkurászta ôket, nem kímélve a virágágyásokat és a szépen nyírt pázsitot a hotel hatalmas udvarán. Persze nem sok kárt tett bennük, inkább a két véreb csípett egyet-egyet a lába szárába, bosszantásul. A hadiállapot már régóta fennállt a két párt között, és a kutyák nem mulasztottak el egy alkalmat sem, hogy felbosszantsák a szegény szamarat. Bandi bácsi nagy ravaszul ezt az állapotot szándékozta kihasználni.

Az iskolások megérkezése elôtti napon Muherét – nagy bosszúságára – elôléptették, de ezt ô úgy vette, hogy „lefokozták” szamárhaj-

TANZÁNIA 1978–1979

143

csárrá. A szegény öreg csacsit felhajtotta az erdészházhoz. Másnap reggel, mindjárt a vendégek megérkezésekor, Bandi bácsi nagy lelkendezve, hihetô mesével állt elô, állítván, hogy meglôttünk a hajnali szürkületben egy bivalybikát és a bemutatót mindjárt lebonyolíthatnánk, hogy hogyan kell vérebbel utánkeresni. Az iskola fônöke, Félix örült, hogy valódi utánkeresést lát a csapat, és elfogadta az ajánlatunkat, hogy megváltoztassuk az elôzôleg már több héttel korábban megbeszélt forgatókönyvet arra a napra.

Természetesen mi Muherével már korán reggel több kötéllel kikötöttük szamarunkat egy nagy tisztás közepén elhelyezkedô bokorcsoportba, és a bokrokhoz több száz méteres mesterséges vércsapát készítettem, amely fôleg a tisztásokon keresztül vezetett, hogy a „korona”, azaz a tanulók követhessék, és jól lássák a vezetékmunkát.

A „rálövés” helyét sikerült úgy kialakítanom, hogy az az út mellett, egy teljesen friss, hajnali bivalylepény közelében legyen, és így még hihetôbb lett a dolog.

A vendégek megérkezvén, a szokásos bemutatkozás és ismeretterjesztô beszéd elhangzása után, mint a terület fôvadásza, jelentettem Bandi bácsinak a hajnali sebzést. A terület gazdája komor arccal megadta az engedélyt az utánkeresésre. Libát vezetékre véve, rátettem a „rálövésre”, majd engedtem a hosszú vezetéket utána, közben a hallgatóknak ismertettem részleteiben, hogy mire kell figyelni egy utánkeresésnél. Természetesen kicsit úgy éreztem magam, mint az egyszeri ember, aki a pápának meséli el, hogyan kell misét tartani. Mert ha van jó vadász ezen a Földön, akkor az afrikaiak nagy része az!

Liba szépen húzott, és tartotta a jól látható (mesterséges) vércsapát. Naponta tettük ezt, nem volt nehéz most sem. A vendégek is vették a lapot, és csodálattal, mivel ilyent még nem láttak, szépen, óvatosan követtek bennünket. Elôzôleg készítettem a vérnyomon több törést, körözést, saját nyomon visszajövést, letettem csontszilánkokat, béltartalmat és minden olyan mintát, amit egy valós vércsapán a sebzett vad tesz, hátrahagy menekülése közben. Mindezen lassan haladva, elemezve, felhívtam a korona tagjainak a figyelmét az ilyen jelekre.

Liba egyszerre megérezte a szamár szagát, kicsit meglepôdött, hogy a bivalyvér végén, amit az utolsó elejtettbôl gyûjtöttünk üvegekbe, nem a veszélyes ellenfél, hanem az otthoni játszótárs várja.

144

VÁNDORVADÁSZ

Elöl Liba, mögötte a szerzô a hosszú vezeték másik végén, és mögötte a majd ötventagú „korona”

A vezeték megfeszült, és azt húzva, kinyújtott testtel ugatni kezdett.

Gyorsan összenyaláboltam a bôrcsíkot, és lassan lecsatoltam a nyakörvet, útjára engedve a már ôrjöngô kutyát. Az hatalmas iramban tûnt el a tôlem talán harminc méterre húzódó sûrûben, ahol nyomban „állóra csaholt”. Lekapva nagy kaliberû puskám a vállamról, csôre töltöttem azt, és a „kirohanásra” várva, vállhoz szorítva „vártam a bivaly megjelenését”! Az ôrjöngô kutya támadása annyira hihetô volt, hogy a mögöttem jövô „korona” szétrebbent, és egyikmásik már a közeli fákra gallyazott fel, a többiek pedig a fák alatt várták a fejleményeket.

Az állóra csaholás már jó ideje tartott, s magam is fokoztam az izgalmakat azzal, hogy leadtam egy lövést a bokrok felé, (pedig úgy sajnáltam rá az amúgy kevés töltényt!) a kívülállónak nagyon is hihetô helyzetben. Ekkor a mögöttem jövô Muhere jelzésemre lecsatolta a másik kutyát, és a két véreb fergeteges állóra csaholással tartotta

TANZÁNIA 1978–1979

145

sakkban a „sebzett bivalybikát”! Én meg térdelve, lövésre kész elefántpuskával vártam a „támadást”.

Sajnos szamarunk szorult helyzetében nem tudta magát eléggé védeni a vérmes kutyáktól, és tehetetlenségében elkezdett a maga módján, szamárhangon ordítozni. Nem telt bele pár perc, és szamarunk elszakítva köteleit hangos ordítozással nekiment a „koronának”, és a szétrebbenô, de a nevetéstôl a hasukat fogó feketék között átrohanva a biztonságot nyújtó erdészház felé vette az irányt, nyomában a két „meleg nyomot” követô, hangosan csaholó vérebbel. No, lett is erre nagy hahota, természetesen mindenki a fákon ücsörgôket és csüngôket nevette a legjobban.

A szemléltetés olyan jól sikerült, hogy aznap már nem lehetett komolyan beszélni az emberekkel, a hasukat fogva henteregtek a zöld fûben. Különben is, a feketék nagyon értik a tréfát, és nagyon élvezték, hogy így sikerült ôket becsapnunk. Hogy milyen jó és mennyire emlékezetes volt a bemutató, az magáért beszél. Még évek múltán is Zimbabwében, Namíbiában számomra ismeretlen nemzeti parki tisztviselôk szólítottak le, akik annak idején ott voltak ezen a bemutatón, és nagyon jól emlékeztek rám!

A bemutatót még többször megismételtük, de nem sikerült többé túljárnunk a látogatóink eszén. Mindenesetre nagyon tetszett az ötlet a vérebbel, amelynek használata Afrika-szerte nagyon korlátozott. Csak azokon a magasabb részeken lehet vérebet tartani, így a Merun is, ahol nincsen cecelégy. Csak ott lehet európai háziállatokat is tartani és természetesen tenyészteni. Ezért lehetett kutyánk, lovunk és európai tehenünk, mert 2000 méter tengerszint felett már nem volt cecelégyveszély.

1978. november 26.

Ma egyedül mentem a területre. A leopárdunk már harmadik napja nem kapott enni, annak akartam valamit lôni. A terepjáróval felmentem a vadászházig, onnan az egyik éjjeliôr kíséretében felcserkésztünk a Meserét felé. Még mielôtt a rétet elértük volna, sikerült egy kis vörös duiker bakot lônöm. Zsigereletlenül hoztuk le a házhoz, a feketék nagyon szeretik a beleket is felhasználni, jobbára csak úgy mosatlanul megpirítják és fogyasztják. Fene a gusztusukat!

Kipróbáltam én is, s lehet, ha nem láttam volna, hogy mibôl áll össze

146

VÁNDORVADÁSZ

az ilyen „hústekercs”, közepén a bélbe tett friss májjal, talán még jól is esett volna, de így már a szagától is felfordult a gyomrom.

Egy combot otthagytam az embereknek, a többit a leopárd kapta. Vacsorára értem haza. Asztalunknál ült Dr. Kamm is, Bandi bácsiék német származású háziorvosa. Bandi felesége rosszabbul volt, azért hívták. Szegény asszonynak gyomorrákja volt ekkor már pár éve.

Nem akartam a társaságot zavarni, vacsorámat elfogyasztva hamarosan visszahúzódtam szobámba, és a sok kölcsön kapott könyv közül kiválasztva egyet, belemerültem az olvasásba. Úgy éjfél elôtt hallottam, hogy az egyik kocsi elôáll. Nemsokára zörögtek az ablakomon, és kértek, hogy segítsek a beteg grófnôt beemelni a kocsiba.

Magamra kaptam egy inget, egy nadrágot és rohantam.

Ekkorra már a beteget egy takaróba csavarták. Kis Bandival alányúltunk, ô a lábánál, én a derekánál és a felsô testénél fogva emeltem. Meglepôen könnyû volt! Már az elôszobánál jártunk, amikor a hosszú test elkezdett a karjainkban remegni. A beteg arcát figyelô Birgiten láttam, hogy valami baj van. De ô csak lemondóan legyintett: – Meghalt! – volt egész halk válasza kérdô tekintetemre.

Nem tudtuk, hogy mitévôk legyünk. Ott álltunk, karjainkban a halottal. Iszonyú hosszúnak tûnt ez az idô. Végül úgy döntöttek, hogy mégis beviszik a kórházba, és ott állapítják meg a halál beálltát. Azon az éjszakán nem aludtunk. Megrázó volt számomra, hogy ez a valaha szép asszony a karjaimban halt meg!

1978. november 29.

Délután háromkor indultunk hét vagy nyolc autóval fel a hegyre.

Elöl ment a halottas kocsi. Az ôserdô aljában a kis tó (melyet késôbb Dr. Nagy Endre-tónak neveztek el) feletti domb tetején, festôi környezetben már volt egy régebbi sír. Egy fiatal német lány aludta ott örök álmát, vadászat közben szívroham végzett vele. Sírját ápoltuk is szorgalmasan.

Márványtábláját Németországban készítették, a fejfa helyett állított hatalmas sziklába magam véstem be és helyeztem el. E mellé a sír mellé ásták Dr. Nagy Endréné, született Hatvany bárónô nyugvóhelyét. Mire felértünk, a délutáni verôfényben már rengeteg ember gyûlt össze, hogy elkísérjék utolsó útjára.

TANZÁNIA 1978–1979

147

Dr. Nagy Endre a felesége temetésén

A pap szavai után mi négyen, Mandó, Diana férje, kis Bandi, Dr. Kamm és én engedtük le a koporsót örök nyugvóhelyére. Számomra elgondolkodtató volt valakit, akit ismertem, leengedni a sírjába. Pár

148

VÁNDORVADÁSZ

nappal késôbb, amikor a virágokat cseréltük a síron, egy elefántláb repedezett nyoma mélyedt a frissen kiásott földben. Afrika is búcsúzott tôle.

1978. december 26.

Pár nap óta olyan furcsán érzem magam, mintha meg lennék fázva. Fáj minden csontom, fáradt vagyok és kedvetlen. A karácsonyi nagy kavarodásban alig voltam a tanyámon, annyi volt a vendég, hogy a szobám is elkelt. Ráadásul még Diana, Bandi bácsi lánya is elkérte a több hónapra elegendô malária elleni tablettakészletemet, mert egy csoport úgy jött Németországból, hogy nem hoztak magukkal. Már több szúnyog megcsípett karácsonyi „ajándékként”, hiába próbáltam esténként elalvás elôtt kiirtani ôket a szobámból, már sötétben is megtalálták a lyukas szúnyogháló nyílásait. Karácsony elôtt egy héttel egyik éjjel arra ébredtem, hogy a csuklómon, a karórám fölött, egyenesen az ütôérbôl „tankolt” egy. Hiába nyomtam el a dagadtra hízott vérszívót, valószínû ô ajándékozott meg a malária kórokozójával.

Karácsony második napján elég kedvetlenül keltünk útra Bandi bácsival és az embereivel. Fônökömnek nem akartam panaszkodni, de gyalázatosan éreztem magam. Kiérve a területre, éppen elállt a napok óta ömlô esô. Külön-külön felültünk egy magaslesre, én Muherével, ô Kittiával, az állami vadôrrel. Szép délután ígérkezett, sok vadat láttunk a napok óta hûvös, most felmelegedô ôserdôben.

Varacskosok, bozótantilopok sétálgattak elôttünk a nyílegyenes, széles nyiladékon.

Egyszer csak Muhere lökött meg, felébresztve a borongós hangulatomból. A fûben egy öreg, fehér fejû, de sötét testû bozóti disznó kocogott át a nyiladékon. Felvillanyozva nyújtottam hátra a kezemet Muhere felé, szemem le nem véve a ritka vadról. Hiába látjuk a nyomukat, még holdvilágos éjszakákon is csak ritkán láttam ezt a mi vaddisznónkra nagyon emlékeztetô vadat, amelyre mindnyájan elôszeretettel vadásztunk, de nagyon ritkán kaphattuk puskavégre.

Muhere a kinyújtott kezembe nyomta a Hornetet. Nem sok idôm volt mérgelôdni, mert a disznó eltûnt a nyiladék ellenkezô oldalán, de ugyanazon a nyomon egy majdnem akkora disznó dugta ki az orrát.

Már megcéloztam, mikor Muhere ráfüttyentett a kocogóra. Felénk

TANZÁNIA 1978–1979

149

A kráter szélén Muherével pihenünk

fordulva „haptákba” vágta magát, de addigra a szálkereszt megállt a két szeme között, és a kis golyó nagyot csattanva tûzben marasztalta a kanocskát.

Leszállva szellôs lesünkrôl, szemrevételeztük a zsákmányomat.

Ez nem volt akkora, mint az elsô, de afrikai viszonylatban jó agyarú kan volt. Nagyon örültem a zsákmánynak, mert ehhez a disznófajhoz még nem volt szerencsém, pedig nap mint nap jártam az ôserdôt.

Ahogy ott forgattuk és szemléltük a ritka vadat, Bandi bácsi felôl is lövés csattant. No, úgy látszik, ma gazdag zsákmánnyal térünk haza!

Kis idô múlva autózúgás, és Bandi bácsi berobogott, hozott egy nagyon erôs bozóti bakot. Örültünk a kettôs sikernek. Viszonylag ritka vadat ejtettünk mind a ketten. De a napnak még nem volt vége, gondolva egyet, felpakoltuk a kanocskát és a bakot, és felmentünk a

150

VÁNDORVADÁSZ

A dupla zsákmánynak mindenki örült

vadászházba, ahol egy osztrák nászutas pár tanyázott már karácsony óta, és tapintatból még senki sem háborgatta ôket.

Velük együtt fogyasztottuk el délutáni kávénkat és ebéd helyetti szendvicseinket. Még a sötétedés elôtt Muherével és az ifjú férjjel felmentünk a Meserétre, de csak bozóti bakokat láttunk. Már indultunk volna vissza, mikor valami azt súgta, hogy nézzünk el a kunyhós magaslesre. Óvatosan csúsztunk fel a létrán. Muhere, aki elöl ment, már húzta is vissza a feleúton a fejét. – Mbogo – Bivaly – Vis�sza! Helyet cseréltünk, lassan értem el a kosarat, de már a létráról láttam, hogy három bivalybika fekszik kint a rövid, mohás fûben és kérôdznek.

Mire mind a hárman fent voltunk, megneszeltek valamit, mert abbahagyták az egyhangú rágást, sôt a legjobb szarvú fel is állt, és felénk figyelve keresztbe fordult. Nem sokat gondolkodva kihasználtam az adandó alkalmat, és oldalba lôttem a nyakát nyújtogató, orrával szagot keresô bivalybikát. Nagyot csattant az oldalán a golyóm,

TANZÁNIA 1978–1979

151

Bozóti disznóm agyarai 12–13 centiméteresek, amelyek kiválónak számítanak ennél a vadfajnál

és még nagyobbat porzott, bizonyítván, hogy az elmúlt napokban, vastag sárban dagonyázott, s az agyag már megszáradt ekkorra.

A másik kettô is felugrott, s együtt iramodott el a három remete.

Szemmel tartva a meglôttet, új töltényt löktem a csôbe, és az elfelé futó bikának a tarkójára célozva meghúztam a kemény ravaszt. Láttuk, ahogy lövésemre a sebzett elkanyarodik és eltûnik a derékig érô elefántfûben, amely a tisztás azon oldalát határolta. Vártunk, és egyszer csak elbôgte magát a halódó, bôgése egyre fájdalmasabban halkult, majd teljesen elcsendesedett.

Még benéztünk a Meru hatalmas kráterjába, mielôtt lekászálódtunk volna a fonott kosárból, és távcsöveinkkel végigszámolgattuk az ott látható vadat. Bikámat hamar megtaláltuk az elefántfüvesben.

Elsô golyóm is halálos volt már, de a biztosítóul kapott teljesköpenyû második a hullatója alatt behatolva végigszaladt a test belsejében egész hosszában, s elöl, az álla alatti lebernyegben állt meg. Muhere ügyes keze kereste elô a golyót a beígért baksisért.

152

VÁNDORVADÁSZ

Az alkonyodó ôserdôbe még be tudtam hajtani kocsinkkal a „tetthelyre”, így nem kellett sokat cipekednünk. Lehajtottunk a vadászházba, ahol az ifjú férj nagy boldogan mesélte el, hogy milyen élményben volt része. Bandi is örült, hogy megint nyugodtan alhatunk pár napig, megvan az állatkerti oroszlánok fejadagja.

Látva rajtam, hogy mennyire nem vagyok jól, ô vezette a kocsit, amely igencsak meg volt rakva a bivallyal, disznóval és a bozóti bakkal. Egész úton kerülgetett a hányinger és nagyon fájt a hátam. Örültem, hogy hazaértünk. Mindjárt ágyamba is bújtam. Kis idô múlva rettentôen fázni kezdtem, és fájtak a lábaim, izületeimet meg mintha ólommal öntötték volna tele, olyan nehezek lettek. Erôt véve magamon kitámolyogtam az ebédlôbe, ahol már mindenki vacsorázott.

Enni nem volt kedvem, nem tudtam volna egy falatot sem legyûrni.

Nagy adag citromos teát és jó csomó takarót kértem Dianától, aki gondoskodott a késôbbi napokban is rólam.

Még nem tudtam, de szörnyû éjszakának néztem elébe. A forró tea kissé felmelegített, de az ágyba bújva, ismét nagyon fáztam.

Fogaim vacogtak a tíz pokróc ellenére is. Úgy éreztem, mintha állnék az ágyamban, mert lábaim olyan nehezeknek tûntek. Csontjaimban rettentô fájdalmat érezve, az ájulás határán aludtam el. Kegyetlen éjszakám volt utána is. Fekete, hatalmas felhôk tolultak fölém, amelyek megpróbáltak agyonnyomni. Az ébrenlét és az álom mezsgyéjén szenvedtem végig az éjjelt. Hajnal felé arra ébredtem, hogy csepeg a csap, és csurom víz rajtam minden. Lerúgva magamról a rengeteg takarót, azt hittem, hogy megfulladok az ôrjítô melegben.

A csap csöpögését hallva, végképp felébredtem, és tudatossá vált, hogy hallucinálok, mert a szobámban nem is volt vízvezeték. A csöpögés csak nem akart abbamaradni. Lenézve az ágy alá, ami nagy erôlködésemre sikerült csak, hatalmas tócsát láttam. Azt hittem, hogy a magas láz hatására nem tudtam tartani a vizeletemet. Belenyugodva a megváltoztathatatlanba, elszenderedtem. Kis idô múlva felébredtem, és éreztem, hogy fázom, mert körülöttem és alattam az egész ágy vizes volt. Ekkor kellett rájönnöm, hogy annyit izzadtam, hogy átázott alattam a matrac!

Kínlódásaimnak a reggel vetett véget, amikor kis Bandi segítségével felöltöztem, és támolygó járásomat segítve, autóba ültetett, és beszállított Arushába. Találtunk egy hindu orvost, akinek ütött-kopott, de fôleg piszkos várójában még volt egy kis hely a sok fekete be-

TANZÁNIA 1978–1979

153

teg között. Kis idô múlva fogadott a köszörûs cigányra emlékeztetô, piszkos köpenyû „orvos”. Rám nézve nem sokat törôdött velem, a mosdóba helyezett pohárból kivett egy lázmérôt, kicsit meglötyögtette az állandóan folyó csap alatt, és hozzám lépve a számba dugta, azzal otthagyott. Kis Bandi meg is jegyezte a lázmérôre célozva: – Talán most kapta ki valamelyik néger seggébôl, csak azért mosta meg olyan gondosan.

Kínomban is annyira kellett nevetnem, hogy a hômérô kiesett a számból és összetört. A csörömpölésre beszaladt az orvos, és jól összeszidott. Mérgében nem is sokat törôdött velem a továbbiakban, hanem egy jó nagy injekciót a fenekembe nyomva elzavart, de elôtte legombolt tôlem ötven USA dollárt, ami még annak idején sem volt csekélység.

Az injekció valószínûleg csak sós víz volt, mert semmit sem használt, viszont annál jobban csípett. Az újévet és a következô napokat úgy kínlódtam végig, hogy azt sem tudtam, élek-e vagy halott vagyok már.

Végre bejutottam egy másik orvoshoz, egy Németországban végzett, nagyon kedves fekete fiúhoz, akin már elsô látásra látszott, hogy mestere a szakmájának. A várószobában ülô kis fekete szépség – aki az asszisztensnô lehetett – ruhái olyan patyolatfehérek voltak és úgy ki voltak keményítve, hogy alig tudott benne mozdulni. A rendelô is szépen, európai módra felszerelve, gyönyörû, tiszta volt. A nagy bôrgarnitúrában jó volt helyet foglalni. Itt végre jó kezekbe kerülve egykettôre rendbe jöttem, de teljességgel csak Németországban, Tübingenben a Trópusi Klinikán kezeltek ki. De ott sem teljesen, mert majd húsz évig hordoztam magamban a Malaria Falciparum kórokozóját!

Csak egy újabb megbetegedésem után a pécsi Orvostudományi Klinikán ismerte fel egy Afrikában is praktizáló magyar professzor, hogy mi is tulajdonképpen a bajom. Végül az epém eltávolítása után szûntek meg igazán az évenként két-háromszor is visszatérô tünetek, mert a professzor úr szerint az epevezetékben bújtak meg ezek a kórokozók, és osztódással szaporodva, epeömléskor hagyták el a testemet, ôrületes hasmenést okozva. Arról, hogy éveken át milyen borzalmas dolgokat tettek velem, majd egy külön írásomban, a KAFFERBIVALYOK címû könyvemben szeretnék mesélni.

A kellemetlen és veszélyes maláriának két elônye is volt, igaz, jól megijesztett és megszenvedtetett. Az egyik az, hogy legalább öt-hat kilót lefogytam, nadrágjaimat a végén már csak övvel tudtam horda-

154

VÁNDORVADÁSZ

ni, mert leestek volna rólam. A második dolog még kellemesebb volt, amivel megajándékozott. Kora ifjúságom óta reumás fájdalmakban szenvedtem, forgóim, fôleg a vállaim és a térdeim egész évben, de fôleg ôsszel rettenetesen fájtak. Ez óta a maláriás „lázterápia” óta ezek a fájdalmak mind a mai napig elkerültek, és ez is valami.

1979. január 26.

Tanzániai tartózkodásom a vége felé közeledett. Már számoltam a napokat az Európába való indulásig, de még szorgalmasan jártam a területet és végeztem a munkámat.

Ezen a napon csak ebéd után indultunk Bandi bácsival esti lesre, a délutánt arra használtuk fel, hogy egy kicsit körülnézzünk. Rajtunk kívül csak két fekete jött velünk és a két véreb. Egész délelôtt szakadt az esô, de délfelé elállt. Füllesztôen meleg, párás volt a levegô. Ahogy azonban elértük a területet, felszakadoztak a felhôk, és az erôs afrikai nap helyenként átvilágított a sötét esôfelhôk között. Érdekes lilás

Egy hónap „termése” az öt bivalytrófeám

TANZÁNIA 1978–1979

155

fény borította be a tájat, és az alacsonyan úszó felhôk között csak a szentképeken látható sugarak világítottak meg egy-egy foltot. A Meru oldalából a Kilimandzsáró felé tekintve, a szavannát sötétlilába borította az ott lezúduló esô, amely mögött egy világos fénycsóva megvilágította a hófedte Kilimandzsárót. A nagy hegy fényes fehéren világított ki sötét környezetébôl. A misztikus, trópusi világítás egészen a hatalmába kerített. Próbáltam lefényképezni a hangulatot, de az elkészült képeken – mivel gyenge minôségû fényképezôgépem volt – nem kaptam vissza azokat a színeket, amelyet csak az emberi szem képes rögzíteni.

Bandival beszélgettünk az elvégzett munkáról, és nagyon hálás voltam a lehetôségért, amelyben részesített. Lassan búcsúzkodtunk mindketten a területtôl és Afrikától. Kósza hírek jártak, hogy rövid idôn belül itt is ugyanúgy betiltják a vadászatot, mint pár évvel azelôtt Kenyában. Sajnos a fehér embernek leáldozóban van Afrika földjén.

Szûkülnek a lehetôségek, és mesterségesen szûkítik is azokat. Errôl mi nem tehettünk, sajnos harminc-negyven évvel késôbb születtünk, mint kellett volna…

A 17-es számú magaslesre készültünk, illetve annak a környékére. Volt ott egy kis pocsolya, délutánonként mindig nagy forgalom volt benne, azt szerettük volna szemrevételezni. Fele úton lehettünk, amikor a bozótosba vágott út egyik kanyarulatában szokatlan kép tárult elénk. A rövid fûben két koronás sas járta verekedve násztáncát. Annyira megleptük ôket, hogy fel sem figyeltek a kocsi zajára, mi meg csak ültünk álmélkodva Bandi bácsival, és figyeltük a szokatlan szerelmi játékot. Kergették egymást, összekapaszkodva bukfenceztek, hengergôztek a friss, vizes fûben. A nagy igyekezetben minden tolluk ágaskodott, csuklyájuk valóban mint valami korona övezte sziszegô, villogó szemû fejüket. Sötétbarna színük lilás lett a trópusi megvilágításban. Szerettünk volna fényképezni és filmezni, de meg sem mertünk mozdulni, nehogy elijesszük ôket az ajtónyitogatással.

Kutyáink is érdeklôdve figyelték a közjátékot. Gyûszût csak a nyakörvénél fogva tudtam megfékezni, hogy ki ne ugorjon a szûk ablakon. Aztán egyszerre vége lett az egésznek, szégyenlôsen megrázva megigazították rendetlen tollruhájukat, és külön-külön felreppentek egy-egy fára, s ott körülnézve, ki-ki elröpült a maga útjára. Még sokáig elmélkedtünk a látottakon, ilyet csak a nagy kiterjedésû szabad területeken lehet látni.

156

VÁNDORVADÁSZ

Felérve a magasles közelébe, jó háromszáz méterre elôtte leállítottam a kocsit, és gyalog indultunk a maradék út megtételére.

Közben egy kicsit megszaporáztam a lépteim, és kibújtam a magasles alatt, hogy körülnézzek a kis tócsa partján. Kitekintve, a víz mellett két bivalybikát láttam feküdni. Gyorsan visszahúzódtam, és Bandi bácsi elé siettem, hogy jelentsem a látottakat. Mint mindig, most is örültünk az ilyen jó alkalomnak, hogy egy aránylag tiszta és hozzáférhetô helyen bivalyokat láttunk. Területünk nagy része hegyes, alig 30-40 százaléknyi az a rész, ahová terepjáróval el lehet jutni. Így hiába láttunk portyázásokon és cserkészeteken sok bivalyt, ha azt az elejtés után nem tudtuk volna kihozni onnan.

Bandi bácsi ajánlotta, lôjem meg az egyiket, úgyis fogytán a húskészletünk. Muherével kicsúsztunk a tisztás széléig, és onnan méregettük, hogy melyik a jobbik. Az idô haladtával Dr. Nagy Endre is hozzánk szegôdött, most már hárman vártuk, hogy felálljanak, de azok csak egykedvûen kérôdztek a víz mellett. Lassan meguntuk a dolgot, és kezdtem Muherét biztatgatni, hogy tegyen valamit a megmozdításuk érdekében. Az adott jelre én már készen voltam, és az alkalmat vártam. Muhere elkezdett fütyülni. Elôször csak egyszer, de mivel a bikák ránk se hederítettek, többször is fütyült. Azok továbbra sem reagáltak. Nyomozónk már kiabált, mire végre az egyik álmos képpel felénk nézett, és lassan tápászkodva felállt. Nem tudtuk megállapítani, hogy ez volt-e az öregebb és a jobb szarvú. A sok várakozástól már remegô kézzel oldalba lôttem. Erre a másik is felugrott, és a meglôtt után iramodott. Gyorsan új töltényt löktem a csôbe, és a bozót elôtt még egyszer beletáncoltattam a meglôttet a távcsôbe.

Izgalmamban valószínûleg egy kicsit sokat fogtam elébe, mert második golyómat elengedve, nagy porfelhô csapódott fel az orra elôtt.

A következô pillanatban nagy recsegéssel tûntek el a dagonyát övezô sûrûben.

Bandi bácsi mosolyogva állt mögöttem, és halk hangon nyugtázta lövéseimet: – Az elsô lövésedet jól megkapta, de a másodikat kicsit elkapkodtad. – Nem volt mit tenni, el kellett fogadni a dolgokat úgy, ahogy voltak. Hagyva, hogy az izgalmak lecsillapodjanak körülöttünk, elmentünk a rálövés helyére, majd az egyre bôvebb vércsapát követve a bokrokig merészkedtünk. Ugyanezt az utat visszafelé is megtettük, és a rálövés közelében leültünk egy kiszáradt fatörzsre, amelyet az

TANZÁNIA 1978–1979

157

elefántok döntöttek ki, hogy „saruit”, tanácskozást tartsunk Muherét is bevonva.

Mivel én voltam az „elkövetô”, magamhoz ragadtam a kezdeményezést. Azt szerettem volna, ha a rendelkezésünkre álló két órát kihasználjuk, és a kutyák segítségével még aznap terítékre hozzuk a bikát. Nem akartam, hogy szegény párát megcsúfítsák a falánk hiénák, mert lövésemben biztos voltam. Bandi bácsi helyeselt, csak Muherén láttam, hogy nem nagyon repes a dologért. Nem tudtam, hogy mi a baja, de nem is nagyon érdekelt.

Bandi bácsiék ott maradtak, én visszamentem a kocsiért és a kutyákért. Még bent a kocsiban ráraktam Libára a nyakörvet, de valószínûleg a lövöldözés hangjai miatt már igencsak nehezen bírt magával. Kinyitva a kocsi hátsó ajtaját, nyílként ugrott ki, éppen csak rá tudtam lépni a vezetékre. Fogva a nyakörvét, rátettem a vérnyomra, de a friss bivalyszagot még magunk is jól éreztük. Szépen, mint már annyiszor, engedtem utána a vezetéket. Elérve a sûrût megállítottam, és nyugtatóan paskolva az oldalát, leoldottam a nyakörvét.

Utoljára képen nyalt, amit nem szerettem, és mindig kijárt érte egy pofon, de most az egyszer nem kapott érte büntetést.

Lassan, magasra vágott, hetyke farokkal tûnt el a bozótban. Biztos voltam benne, és jólesô érzés töltött el, hogy a kutyákból „csináltam valamit”, igazi vérebet! Mert láttam Libán, hogy nagyon (jól) tudja, hogy mi fog következni, és nem mint egy ôrült vetette magát a bivaly után, hanem meggondoltan, komótosan, ahogy egy igazi vérebhez illik, kezdte el munkáját. Visszaballagtam Bandiékhoz, és velük együtt a kidôlt fára telepedtem, várva, hogy Liba jelentkezzen.

Reméltem, hogy a bivaly már elfeküdt, mert lövésem biztos a szívét vagy a tüdejét érte.

De vajon még mennyit mehetett el a rálövés helyétôl? Kis kétség motoszkált bennem, amikor felcsattant Liba hangja. Gyûszû felugrott és a hang felé figyelt, erôsen húzva a rövid szíjat. Gyorsan hozzáléptem és kihúztam a fejét a nyakörvbôl. Egyre gyorsuló iramban haladt társa ugatása irányába, sietett a segítségére. Még megvártam, hogy mind a két kutya belemelegedjen a „bálba”, és Bandi bácsira nézve felálltam. Öreg barátom csak egy fejbólintással és szeme jóindulatú, cinkos csippenésével indított útra, de éreztem benne némi irigységet is, és kicsi önsajnálatot, hogy erre ô már nem mer vállalkozni beteg szíve miatt.

Amíg a tisztáson átmentem, éreztem a hátamon meleg tekintetét.

158

VÁNDORVADÁSZ

Muhere és az aszkári elindult utánam, ezt abból tudtam (mert nem néztem vissza), hogy az aszkári zsebében összeütôdtek a töltények, és minden lépésnél csörrentek egyet. Messzirôl lehetett ezt az éles zajt hallani, amely lassan halkult, amint egyre nagyobb lett a távolság köztünk. Még mielôtt elértem volna a bokrokat, Bandi bácsi visszaparancsolta a két feketét. Egyedül kellett a dolog végére járnom. Ez lesz tehát a mestermunka, amit mesterem szeme láttára kell elkészítenem! Kicsit örültem is, hogy nem kellett másra, csak magamra vigyáznom.

Egyre keményedô léptekkel közeledtem a hangok felé, amelyeket már annyiszor hallottam az elmúlt években, és amelyekrôl éreztem, hogy talán soha többet nem fogom hallani. Figyelve a szélre, sikerült egész közel csúsznom a kutyákhoz, amelyek szépen állóra csaholtak. A sûrû bokrokban csak a mozgást láttam, de még nem tudtam, hogy hol is a bika. Egész közel bátorkodtam, a kutyák már felfedezték, hogy ott vagyok, és ugatásuk hangja is megváltozott emiatt.

Végre az ösvényen megláttam a fekete kolosszust. Nem láttam az egészet, csak a háta vonalát és az oldalát. Azt nem tudtam, hogy merre a feje, csak amikor a kutyák újból megrohamozták, láttam, hogy merre lépett egyet nehézkesen. A nyaka takarásban volt, ezért egy gyors szívlövésre szántam el magam. Ilyen közel kerülve egy nagy testû vadhoz inkább a fejlövés a hatásos, de tudva azt, hogy a kutyák lekötik a figyelmét, több lehetôsége van a vadásznak, mintha egyedül lenne. Lövésemre a bika megfordult a tengelye körül, de nem láttam a fejét. A két kutya ôrjöngve támadta. A levegôben vizelet és tehéntrágya édeskés szaga terjengett, keveredve a kutyák csípôs szagával.

Bikám nagyon beteg volt. Támolyogva törte az ágakat és a fákat.

Még közelebb mentem, akkor már csak öt-hat méter választott el tôle. A szívlövés, ha nem is azonnal, de végzett vele. A nagy testû vad lábai egyszer csak kiszaladtak alóla, nagy robajjal dôlt össze.

Megkerülve, meg akartam adni a kegyelemlövést, de egy bokortól nem láttam a fejét, így kénytelen voltam elölrôl megközelíteni. Amint meglátott, kifordultak a szemei az erôlködéstôl, fehérjét villogtatva, még volt annyi ereje, hogy felüljön. Ekkor kapta a golyómat a szeme közé, amirôl azt hittem, hogy az utolsó lesz. A nagy ütést fel sem véve megmerevedett, és bömbölve erôlködött, hogy felálljon, ami már nem sikerült neki. Két-három lépést ugrottam balra, és az inga-

TANZÁNIA 1978–1979

159

dozó, de még mindig a hátulján ülô bikát fültövön lôttem. Erre már végképp eldôlt, és nem mozdult többé. A két kutya ôrjöngve szaladgálta körül a kimúlt remetét.

Kiabálásomra és füttyögésemre elôször a gyorsabb két fekete jelent meg. Ekkor már ott térdeltem a bika mellett, és a kutyákat simogattam, nyugtatgattam. Csak késôbb, nagyon csendben állt meg Bandi bácsi mögöttem, arcán titokzatos mosollyal.

– Hát tudod, ilyen szép és kerek élményem már régen nem volt!

Nagyon örülök, hogy itt lehettem veled, és végigizgulhattam a közös munkátokat!

Minden ember életében vannak nagyszerû pillanatok, amelyek egy életre belevésôdnek az ember szívébe. Azt hiszem, ez a délutáni vadászat úgy mindenestôl vadászéletem csúcspontja volt. Úgy éreztem magam, mint aki letette a mestervizsgát.

Pár nap múlva elhagytam Usa-Rivert, a Merut, a két vérebet, barátaimat és szeretett öreg barátomat, Dr. Nagy Endrét. 1979. február 10-én értem vissza Afrikából. Akkor még úgy terveztük, hogy fél évet Európában, fél évet pedig Afrikában fogok tölteni. Hogy ez az álom már nem teljesült be, az nem rajtunk múlott. Tanzániában és a Merun is hivatalosan lezárták a vadászatot. Közben Bandi bácsi is lassan hazaköltözött balatonedericsi házába, ahol 1994-ben bekövetkezett haláláig élt.

Ha tehettem, évente meglátogattam, és elmélkedtünk a múltról, a közös emlékekrôl. Ma, jó harminc év múltán is szívesen gondolok vissza a Dr. Nagy Endrénél eltöltött idôre. Nála illetve tôle tanultam meg „máshogyan” látni és értékelni a természetet, a vadászatot. Finoman, nemesi érzékkel vezetett rá a dolgok nyitjára. Mondhatnám azt is, hogy tôle kaptam meg az utolsó „csiszolást”! A vele töltött idô megváltoztatott, láttam, hogy a vadászatban lehet építeni is, és nem csak a tetejét szabad látni a dolgoknak. Ami a legszebb, ô tanított meg arra, hogy vadászni csak „érzéssel” szabad. Nem szabad hagyni, ellaposodni, és nem szabad csak zsákmányszerzô vadembernek maradni. Nem szabad csupán ölni, ami persze szükségszerûen hozzátartozik a vadászathoz, még ha ezt a tényt ki is akarjuk törölni a tudatunkból. Ez a tény, az élet kioltása, ha tetszik, ha nem, mindenütt jelen van, és oly mindegy, hogy én ölök, vagy a húsboltba betérô háziasszony a mészáros által – bár nem láthatóan – gyilkoltat.

Végre már helyére kell tennünk a dolgokat, és az ölés tényét el kell

160

VÁNDORVADÁSZ

fogadnunk, mert húsevô ragadozók vagyunk. Hogy aztán ezt mészárosként tesszük, vagy mint a dolgokon elgondolkodó vadász, az nem mindegy.

Tanzániai tartózkodásomról annak idején írtam egy kis beszámolót a Nimród vadászújság számára. Akkor azzal kaptam vissza, hogy „Útibeszámolója nem aktuális, és vérebbel nem lehet Afrikában vadászni!” Ennyi, és semmi több. Mindenesetre a lefordított cikkemet fényképekkel együtt Európa talán legjobb vadászati folyóirata, a „Wild und Hund” lehozta.

Bandi bácsinak is elküldtem a Nimród levelét, amelyre nyomUtolsó tanzániai bivalybikám ban reagált. A jó barátnak és embereinkkel kiváló szakembernek, az azóta már elhunyt Dr. Fodor Tamás, akkori fôszerkesztô-helyettesnek írt egy levelet, amely úgy érzem, ide kívánkozik.

Meru, 1979. július 15.

Kedves Tamás!

Elnézésed kérem, hogy mint fogadatlan prókátor jelentkezem.

Ne tekintsél annak! Inkább egy baráti levél szerzôjének, ami ez esetben talán nem is annyira a Te személyednek szól, hanem egy lapnak, amit Te képviselsz (ez esetben), amelynek megjelenése afrikai otthonomban, minden túlzás nélkül, ünnepnapot jelent számomra.

Egy levélrôl van szó, amit Te, mint a Nimród fôszerkesztô-helyettese írtál, Bozóki László külföldön élô honfitársunknak (kelt, ez év június 21-én), és amelynek fotokópiáját Bozóki úr elküldötte nekem. E levél tárgya a véreb alkalmazása Kelet-Afrikában. Nem haragszol, de nem tudom megállni, hogy mérhetetlenül sok munkám mellett meg

TANZÁNIA 1978–1979

161

ne válaszoljam. Fenti leveledben „ott járt szakemberek”-re hivatkozol. Ellenérveket hoznak fel, amibôl arra kell következtetnem, hogy már dolgoztak vérebbel Kelet-Afrikában. Ez a tény, már magában nagyon érdekel, mert hiszen tudtommal rajtam kívül senki másnak nincsen vérebe Afrikában. Nem is volt. Az elsô hannoveri vérebet 1959-ben hoztam be Afrikába. Ez a késôbb nemzetközi hírûvé vált véreb, a „Mbogo” ereje teljében gerincbénulást kapott, így a nálam járt magyar szakemberek már nem érték meg „Mbogo” tündöklését. „Mbogo” helyettesítésére, egy véreb-kopó keveréket küldött hozzám a német vérebegylet, kísérletezés céljából. „Fim”-t, így hívták e vérebet, dacára az akkor nálam tartózkodó Rácz és Fuchs Antal kartársak önzetlen fáradozásának, sohasem sikerült vérebbé nevelni. A kopóvér domináns maradt. A jelenlegi három fiatal vérebbel Bozóki úron kívül, más magyar vadász még nem dolgozott. Hogy honnan jöttek a szakvélemények, nem tudom, de a hozzászólások mellett nem tudok szó nélkül elmenni.

1) Írod: „Kelet-Afrikában annyi a nyom, hogy eredményes munka ritkán várható!” Kérdem én: több mint Gemencen, Telkiben vagy Gyulajon? De jó is lenne! No és mióta akadálya a sok vad a véreb alkalmazásának? Ezt elôször hallom életemben!

2) Írod: „Reá hozhatja a vadat a vezetôre!” Hát mit gondolnak jó magyar kartársaim, hogy miért tartok vérebet a Meruban, ha nem azért, hogy „reám hozza”, illetve „kihozza” a bivalyt a sûrûbôl, mielôtt 10-15 lépésrôl, a rejtekébôl reám jönne. Mert akkor az Isten irgalmazzon! A vérebvezetéknek alig van szerepe Afrikában. A behemót bivaly a lövések 80-90 százalékát mindig megkapja a nagy kaliberû golyótól. Kérdés, hogy hol? A vérzés ettôl függetlenül 50100 méteren belül feltétlenül megindul. Mi itt Afrikában, az elsô vér láttán, minden esetben lecsatoljuk vérebünket. A reggeli órákban megsebzett bivalyt 2-3 órás várakozás után „utánkeressük”. Este sebzett bivalyt, másnap kora hajnalban. Ilyen friss vércsapán minden véreb elmegy. A bivaly igen jól „kitart”-ja az ôt állító vérebet, hacsak nem könnyû hús- vagy horzslövést kapott. Azt, hogy a véreb a bivalyt „reám hozta” volna, soha nem értük meg. Nem is teszi. A véreb állította bivalyra nekünk, kell reá menni, mert beveszi magát a legnagyobb sûrûbe, ahonnan csak a véreb szedi ki. Addig állítja, bosszantja, amíg a bivaly, türelmét veszítve, kitör a sûrûbôl, hogy az ôt molesztáló vérebet (vagy vérebeket) elzavarja. Ezt a kitörést –

162

VÁNDORVADÁSZ

ami ha megismétlôdve is csak percekig tart – használja ki a közben jó széllel odalopakodó vadász, hogy a sebzett bivalynak megadja a halálos lövést. Így zajlik le egy utánkeresés Afrikában, amit az elmúlt 20 év folyamán kidolgoztam, és „egyedül üdvözítônek” tartok. Hogy a véreb alkalmazására Afrikában nem lehet 100%-ig a mi európai módszerünket átültetni, az számomra az elsô perctôl kezdve világos volt, mint ahogy ma már az is világos, hogy a lecsatolás utáni várakozás idegfeszítô percei, a második – az izgalomtól remegô – véreb lecsatolása, a két összedolgozott véreb bivalyt állító hegyet, völgyet betöltô csaholása, a dühében fel-fel hördülô bivaly tobzódása, az odalopakodás izgalmai, a kegyelemlövés után összedôlt bivaly halálbôgése, az odaérkezô vadászt boldogan körülugráló vérebek, a vadásznak és vérebeknek átnyújtott „töret” ünnepélyes percei, – igen, ezek egy vadászélet koronái, amihez foghatót soha azelôtt nem éltem és nem is fogok átélni soha. Lehet, sôt tudom, hogy a véreb „nem az egyedül üdvözítô megoldás” Afrikában, de sokkal szebb és nemesebb a másik, sokkal gyakoribb megoldásnál, hagyni a sebzett vadat napokig, néha hetekig kínlódni az áthatolhatatlan sûrûben, ahova véreb nélkül utána menni, magunkkal szemben öngyilkosság, kísérônkkel szemben pedig lelkiismeretlenség.

Bivalyról beszéltem, mert ez teszi ki az utánkeresések 80-90%át. A többi afrikai vad utánkeresésnél ugyanezt a módszert alkalmazzuk. Elefántra, oroszlánra nem alkalmazzuk a vérebet. Ez nem az ô munkája.

Ne haragudjatok levelemért, de vélemények, tapasztalatok kicserélése szakemberek között számomra mindég egy élmény és fôképp tanulság. Szerintem kötelesség is, egy immár fél évszázados otthoni vagy külföldi, ez esetben tengerentúli tapasztalatot egy fiatal magyar vadász nemzedéknek átadni.

Bozóki úr cikkének megjelentetése, engem is örömmel tölt el.

Sok cikk és könyv jelent meg ugyan a Meruról a magyar sajtóban. A vérebek munkájáról Afrikában, tudomásom szerint egy sem. A cikk megjelenése annál is örvendetesebb, mert éveim multával mind jobban fogynak illúzióim, és mind jobban világos számomra, hogy elmúlásom után soha nem hangzik fel többé a Meru-hegység bércei között a sebzett bivalyt állító vérebek „harangozása”, mint ahogyan azt is tudom, hogy fakeresztemmel együtt enyésznek el a csodála-

TANZÁNIA 1978–1979

163

tosan szép kilátópontokon létesített vadászati berendezések, amik a magyar vadászkultúra átültetését lettek volna hívatva hirdetni. Így aztán legalább a „Nimród” vadászlap elsárgult lapjait forgató utókor megemlékezik majd arról, hogy „hol volt, hol nem volt, egyszer Kelet-Afrikában egy magyar vadász, aki…”

Szívbôl és vadászüdvözlettel köszönt: Nagy Bandi

A Nimród-üggyel kapcsolatban nekem is írt levelet Dr. Nagy Endre. Íme: Meru, 1979. július 15.

Kedves Laci!

Megkaptam Budapestre, a „Nimród”-hoz küldött cikked kéziratát. Én jónak, sôt igen jónak találom. A fôszerkesztô nem! Visszaadja azzal, hogy talán majd a jövô évben lehozza. Ezzel szemben a „Wild und Hund” levele a mérvadó, mert ez csak a cikket, annak szakmai értékét tartja szem elôtt. Én, ha megengeded, legépeltetem és az itteni szakemberekkel is megbeszélem. Persze, hogy ki itt a szakember, egy merui vérebmunkáról szóló cikket megbírálni, azt képzeletedre bízom.

Elvégre a vadászkultúra, amit mi Afrikában hirdetünk, még ráadásul a vérebmunka, az sem magyar, hiszen mi is most vesszük át a nyugattól, ha népünk tehetsége, földünk adottságai egy, a világon eddig még nem látott vadgazdálkodást produkált.

Most pedig próbáld meg mindezeket (úgyse tudod) a fôszerkesztô észjárásával átgondolni. Szóval nem egyszerû. De ne vedd tragikusan. Fôleg ne a „Wild und Hund”-ban elért sikered után.

Mi jól vagyunk, csak a háború Ugandával okoz gondokat. Mi lesz a vége? Kutyáink remek kondícióban vannak. Azt már tudod, hogy Liba (nem Gyûszû) átharapta a kezemet. Ez az én butaságom volt.

Rosszabb, hogy egy héttel ezelôtt egy fekete (köpködô) kobra másfél méterrôl teleköpte telitalálattal a szemem. Még most sem látok rendesen.

164

VÁNDORVADÁSZ

Láttam a Nemzetközi Vérebegyletnek a múlt év november 12én, Lábodon lezajlott versenyének filmjét. Remek képek a mintegy 2-300 festôien öltözött kiváló, és az európai szakemberek elitjébôl álló gyülekezet és a legszebb és legjobb „Libuskák” munkáját megfigyelni. Nagyon kérlek, csináltass nekem képet arról, amint Libát ill. munkáját a Mwékai hallgatóknak bemutattad, és az én elôadásomról. Ha lehet, fekete-fehérben. Cikkedre visszatérve, itt ez még sok vita tárgyát fogja képezni.

Szívbôl üdvözöl és Vadászüdv Bandi

Ma, amikor ezeket a sorokat újra olvasom és újra átélem, a két nagy vadász, jó barát, akiknek annyit köszönhetek, Dr. Fodor Tamás és Dr. Nagy Endre már réges-régen az Örök Vadászmezôkön ûzik a vadat.

Köszönöm Nektek, Öreg Barátaim, hogy veletek vadászhattam és ismerhettelek Benneteket. Életem nagyon szegény volna nélkületek.

GRÖNLAND 1979

V

isszatérve Afrikából, újra beálltam dolgozni, hogy zilált anyagi körülményeim egy kicsit rendbe hozzam. Éjt nappallá téve, napi 15-18, volt úgy, hogy 20 órát töltöttem munkával. Nagy munkakedvem volt, reméltem, hogy hamarosan megint utazhatok álmaim föld-

166

VÁNDORVADÁSZ

jére. Sajnos a dolgok közben máshogyan alakultak. Levél, levél után ment Dr. Nagy Endréhez, és egy szép napon le kellett mondanom a harmadik utazásról. Kiutat keresve böngésztem a vadászlapokat, németet, angolt. Sajnos már akkortájt sem kínálgatták csak úgy a hivatásos vadász állásokat, fôleg nem Afrikában. Azért komolyan meg kellett dolgozni, de a legtöbb esetben csak a szerencse segített, és az már akkoriban is ritkán látogatta meg az embert.

Böngészve az újságokat, megakadt a szemem egy szokatlan hirdetésen. Az azóta már nagy és jó nevû dán vadász- és horgászutakat szervezô „DIANA” felfedezô utat kínált, illetve keresett vállalkozó kedvû vadászokat, akik elsôként hajlandók Grönlandon vadászni.

Természetesen a vadászat csak a felébe kerülne, mint a késôbb indulóknak.

Az ajánlat nagyon csalogató volt, és rövid habozás után jelentkeztem. A kanadai-alaszkai út után természetesen némi tapasztalatra tettem szert, és azóta is izgatott a „Magas-észak”, ha messze nem is annyira, mint Afrika. Grönland már csak azért is érdekelt, mert arról a tájról rendelkeztem talán a legkevesebb információval az állatvilágról és a vadászatról.

Mindig izgattak az új dolgok, valószínûleg jó felfedezô lett volna belôlem, csak sajnos a sors iróniájaként kicsit késôn születtem. De azért e jó vagy rossz tulajdonság hatása alatt szerettem „még benézni a következô hegy mögé”, amely ha nem is elégítette ki felfedezô vágyamat, de a kíváncsiság mindig hajtott, és sok esetben megajándékozott különleges élményekkel. Ha valahová meghívtak vadászni, akkor ha lehetett, megkértem a házigazdát, hogy a vadászat elôtt szánjunk rá egy napot, járjuk körbe az egész területet, hogy a földrajzi összefüggéseket megismerhessem. Sohasem éreztem magam jól, ha csak egyszerûen felültettek egy magaslesre, és kiadták parancsba, hogy ezt meg ezt lôhetsz. Számomra mindig izgalmasabb volt egy nagyszabású területjárás, még ha nem is láttunk vadat, mintha egy „holtbiztos” szóróra ültetnek.

A szervezô irodától nem sok információt kaptam, csak annyit közöltek, hogy sátrat ôk szállítanak, azon kívül mindent magunknak kell hozni. Lázas készülôdésbe kezdtem, végigjártam fél Németország összes expedíciós felszerelési boltját. Mindenhol sikerült jó „csekklistákat” szereznem a hó és jég világába induló utazóknak.

Ezek alapján összeállítottam egy felszerelést, amelyrôl azt reméltem,

GRÖNLAND 1979

167

hogy elégséges lesz a 14 napra, amit Grönlandon szándékozunk tölteni. Hogy ez az összeállítás több szempontból nem vált be, az nem csak a hiányos információból, hanem a saját tapasztalatlanságomból is adódott.

Az elsô nap rájöttem, hogy hagytam magam a „sokat próbáltak” által meggyôzni, miszerint csak az ismétlô puska az igazi expedíciós fegyver. Ez lehet, hogy igaz, de az is biztos, hogy a legegyoldalúbb fegyver. Drilling-barát lévén, nagyon sajnáltam a sok kihagyott lehetôséget, melyet szeretett vegyes csövûm otthon hagyása okozott. Rengeteg különleges réce- és libafélét, sarki rókát és hófajdot kellett elengednem, amit szívesen lôttem volna, már csak a ritkasága miatt is, mert ugyebár nem mindennap utazik az ember Grönlandra.

De nem folytatom a panaszkodást, és nem is panaszként említem ezt meg, csak utólag tudjuk meg mindig, hogy mit is hagytunk ki, ami esetleg sohasem pótolható többé.

1979. szeptember 11-én keltem útra gépkocsival fekete-erdei otthonomból Stuttgart, Frankfurt, Hannover, Hamburg érintésével a német-dán határon lévô Sonderborgba. Itt töltöttem az éjszakát egy hotelban. Másnap reggel a közeli a repülôtér parkolójában hagyva gépkocsimat, indultam tovább egy légcsavaros kisgéppel Koppenhágába.

Az ottani repülôtér hatalmas csarnokában nem volt nehéz megtalálni azt a nem éppen a nemzetközi repülôtér hangulatába illô csoportot, amelyhez a következô napokban aztán tartoztam. Akkoriban még nem voltak olyan szigorúak a fegyverszállítási szabályok, mint manapság, és némely vadász szarvasgyilokkal az oldalán, puskásan, nagy hátizsákkal felszerelve jelent meg. Kis csapatunk két svéd, két norvég, két dán, két német, egy finn vadászból és e sorok írójából igazi „nemzetközi brigáddá” alakult, s a következô napokban nagyon jó, egymást jóban-rosszban segítô, baráti társasággá kovácsolódott össze.

Az ismerkedés a gépen is folytatódott, északi társaink még kihasználták a repülôgépen felszolgált vámmentes szeszesitalok vételének lehetôségét, s jó hangulatot teremtettek.

Megérkezve az ötórás repülôút után, vezetônk, a dán származású, de már vagy tizenöt éve Grönlandon élô, Prében Schleimann várt bennünket. Segítôi, három mongolos kinézetû eszkimó, a repülôtértôl nem messze lévô kikötôben, a két nagy méretû motoros

168

VÁNDORVADÁSZ

Elérjük repülônkkel Grönland partjait

halászbárkánál várta az érkezésünket. Berakodva, még aznap este elhagytuk a kikötôt, és a hosszú fjordban nyugat felé haladva, magunk mögött hagytuk a civilizáció egyetlen támaszpontját. SondreStromfjord városka repülôterét még az amerikaiak építették a második világháború alatt, azóta Grönland legnagyobb települése lett, büszkélkedve két kilométernyi aszfaltozott útjával, amely akkor az egyetlen ilyen út volt az egész hatalmas szigeten.

Grönland, mint tudjuk, földünk legnagyobb szigete, területe 2 167 000 négyzetkilométer, huszonkétszer akkora, mint Magyarország. A sziget peremén körben hegyek húzódnak, és a közepét átlagosan 2500 méter vastag jégpáncél borítja. Ha ez a jégmennyiség valamilyen oknál fogva elolvadna, földünk összes tengerének a szintje 6,5 méterrel emelkednék meg.

GRÖNLAND 1979

169

Vadászember számára szívdobogtató vadfajok élnek a nem csak hó és jég világában. Grönlandot Ázsia felôl az iunit nép (mi eszkimóknak nevezzük ôket) népesítették be. A tizedik században (ezer körül), egy viking hajós, Vörös Erik szállt itt partra, aki le is telepedett embereivel a Zöld Földön, ahogy a Green-land viking nevét magyarra fordíthatjuk – mert valószínûleg tavasszal érkeztek, és ilyenkor kizöldülnek a jégmentes tengerparti részek.

Kemény élet várt rájuk. Mai adatok alapján a januári közép­ hômérséklet –5 és –36 Celsius fok között ingadozik, de mértek már –65 fokot is. Júliusban +3 és +10 fok közötti a „kánikula”. 1300 körül már 280–300 tanyaszerû települést számláltak a déli partvidéken. Az okok ismeretlenek, de valószínû, hogy élelemhiány és az éghajlat hidegebbre fordulása miatt kihalt és elköltözött a lakosság az 1500-as évek elején. Az eszkimók érintetlen közössége csak a magas-északon maradt meg. A délebbi partvidékeken az évszázadok folyamán keveredtek a bevándorló skandinávokkal. A visszatelepülô európaiaknak a XVIII. század elején el kellett sajátítaniuk az eszkimók életformáját, különben nem élték volna túl a természet kemény próbáit. Itt történt meg talán elôször, hogy fehér ember alkalmazkodott a bennszülötthöz, és nem megfordítva.

Grönland állatvilága rendkívül gazdag. Még ma is, a külföldieket beleértve, szabadon vadászhat mindenki a szigeten. Természetesen vannak állatfajok, amelyek szigorúan védettek. Az oroszlánfókát és a rozmárt csak grönlandi ejtheti el, a jegesmedvét csak eszkimó.

A Grönlandon vadászó idegent nem kötelezik vezetô felfogadására, de nagyon ajánlatos egy erre vállalkozó bennszülöttet keresni, aki csak segít, hogy eredményes legyen, és ne tévedjen el a tundrán, vagy az örök jég birodalmában. Nélküle még talán vissza sem találna a területrôl a repülôtérre. Az idegen vadász számára elôírt a vadászjegy váltása. Az elejtett vad teljes egészében a vadász tulajdona, amit ha meglôtt, akkor azt emberi fogyasztásra fel is kell használnia.

Magyarul ez azt jelenti, hogy minden vadat ki kell hoznia az elejtés helyérôl, és ha nem ô használja fel egyes részeit, és csak a trófeára tart igényt, a többi részeket, így a bôrt és a húst el kell ajándékoznia az ott lakóknak.

Az akkori szabályok szerint vadászjegyenként két-két darab volt lôhetô az ötféle fókából, a rénszarvasból és a sarki rókából. Hófajdot és vízi vadat korlátlan mennyiségben lehetett lôni.

170

VÁNDORVADÁSZ

Az ôszi vadászidény szeptember elsején kezdôdik. Ekkor lôhetô a grönlandi rénszarvas minden egyede. A külföldiek fôleg a trófea és az élmény kedvéért vadásszák. A grönlandiak kimondottan csak a húsért és a bôrért, az agancsot a legtöbb esetben az elejtés színhelyén hagyják. A holló, mint kártékony rabló, egész évben lôhetô és csapdázható. A grönlandi fehér vadászsólyom még a 90-es években sem állt védelem alatt, a nagy hóbagoly viszont igen. Vadliba, vadréce leírhatatlan mennyiségben költ Grönlandon, szeptemberre már nagy részük útra kél, délebbi vizekre: a sziget keleti partjáról Izlandon át Európa felé, a nyugati partokról Kanada partjai mentén délnek, le egész Floridáig.

Megérkezvén a repülôtérre, mindenki kikereste a maga csomagját, amelyet a hatalmas gép gyomra a betonra engedett. Itt még nem volt futószalagos csomagszállító, de még kocsi sem, amely az épületbe szállította volna. Már a géprôl láttuk leszállás közben, hogy „városunk” egy fjord oldalában, a nagy jégmezô elôtt, sziklákra épült. A település egyetlen busza szállított le bennünket a kikötôbe. A fjordot valamikor egy gleccser vájhatta a talajba, a sziklák oldalán jól lát-

Motoros csónakkal a grönlandi fjordban, elsô táborunk felé

GRÖNLAND 1979

171

ható volt a jég megállíthatatlan és hatalmas ereje. Különös táj vett körül bennünket. A fjord nyugati partján a sziklákat az északi tundra zuzmói és alig 20-30 centiméteres „nyírerdôi” borították. Színük keveredett a szônyegként elterülô, tûzvörös áfonyák színével. A másik oldalon az örök jég fehéredett át a sziklák mögül. Fjordunk jégmentes kikötôvel dicsekedett, a régi gleccser elapadt, csak megfekedett repedései meredeztek a település fölé.

Berakodva a motorcsónakba, végre elindultunk, és ezzel megkez­ dô­dött az igazi utazás. Jó harminc kilométert haladtunk nyugat felé a hullámzó tengeren. Már alkonyodott, amikor kikötöttünk, és csomagjainkat kidobálva bárkáink visszafordultak. Nem volt valami kellemes érzés magunkra maradni a pusztaságban, elvágva az egyetlen „köldökzsinórtól”, amely a biztonság érzését nyújtotta. Prében és társai pár napja ott jártak, és felállították a sátrakat, amelyekben aznap éjjel aludhattunk. Egy nagy konyha- és ebédlôsátrat is állítottak, itt készíthettük el a magunkkal hozott elemózsiát.

Az északi népek szívélyessége és „sok jó ember kis helyen is elfér” mentalitása igazán lenyûgözô volt. Itt ismertem meg elôször ôket, és mondhatom, hogy nagyon kellemes vadász- és útitársak voltak, de késôbb is, svédországi, dániai, norvégiai és finnországi útjaim alkalmával, mint vendéglátók nagyon szívélyesen és kedvesen fogadták az idegent.

A csomagokon és egyáltalán ahol helyet talált, fogyasztotta mindenki a vacsoráját, s közben mindenféle nyelven folyt a társalgás. A vacsora végén tanácskozás következett, és Prében elég szûkszavúan elôadta, hogy a további napok – amelyek számunkra nagyon fontosak voltak – hogyan is fognak eltelni.

A színes este után jólesett a lúdtollal bélelt hálózsákomba bújni.

Kétszemélyes alvósátramat egy nagydarab svéddel kellett megosztanom. Féltem, hogy horkolni fog, de még lélegzeni sem hallottam, olyan csendben aludt az a hatalmas ember.

A nap csak rövid idôre tûnt el a láthatárról, de akkor sem lett igazi éjszakai sötétség. Alig virradt, már mindenki talpon volt. A szél elállt, csend honolt a kietlen, de mégis izgató és érdekes tájon. Csak a nagyszámú hollósereg korr-korrja hangzott mindenfelôl.

Lázasan csomagolt mindenki. Ami felesleges volt, azt mind ott hagytuk az elsô táborban. Így is hatalmas lett a hátizsákom a tíz napra való élelemtôl és a váltás fehérnemûtôl, hálózsáktól. Tetejébe még a

172

VÁNDORVADÁSZ

Elsô reggel a bázis vadásztáborban

puska, bizony jó 35 kilónyit kellett magammal vinni. Ezen az utamon éreztem igazán, mennyi felesleges holmit cipel magával az ember, és rá kellett jönnöm, hogy milyen kevés az, ami feltétlenül szükséges.

Két csoportra oszlottunk. Mi, a németül beszélôk Prébennel északi irányba mentünk, a skandinávok a két grönlandi eszkimóval nyugatnak, egy társuk pedig visszamaradt a fôtábor ôrzésére.

A túra elején jól bírtam az iramot, de már délfelé igencsak húzta az amúgy jó építésû, alumínium vázas hátizsákom a vállaimat. Nem is a súly fárasztotta ki az embert, hanem az úttalan utakon való járás.

Grönlandon nincsenek utak, nyáridôben inkább a vízen közlekednek. Csak az elsô hó leestével kerülnek elô a még mindig használatban lévô kutyaszánok és az egyre elterjedô motoros szánok. A talajt arasznyi moha és törpenyír, valamint az áfonya bokrai, és még vagy öt különbözô cserjefaj borította. Az ezeken való járás kivette az erôt az ember lábaiból.

Délutánra elfáradtam a szokatlan és kíméletlen gyaloglásban. Hiába volt a hónapokig tartó „felkészítô edzés”, azt ott csak megszokni lehetett. A grönlandiaknak egészen különös apró és gyors lépéstech-

GRÖNLAND 1979

Indulás elôtt a második táborba

173

174

VÁNDORVADÁSZ

nikáját csak nehezen tudtam elsajátítani. A gyors lépésváltás miatt lábuknak nincs ideje a növényzetbe süllyedni, és így gyorsabban haladnak, mint mi európaiak a komótos és súlyos lépteinkkel. Jó tíz órát gyalogoltunk, de nem több mint harminc kilométert haladtunk, egymást buzdítva. A köves, sziklás domboldalak megmászása felüdülés volt az „aljnövényzetben” járás után.

Már alkonyodott, amikor megláttuk a messzeségben a két kis sátor integetô karját, szenvedéseink végét. Meleg volt egész nap, ingben járhattunk, csak néha süvöltött végig a tájon egy-egy hideg széllökés, az állandó jég leheleteként. Ilyenkor gyorsan megálltunk, és magunkra kaptuk anorákjainkat, hogy csuromvizesre izzadt ingjeinkben meg ne fázzunk. A két sátort elérve, ha palástolva is, de mindnyájan valósággal lerogytunk a csomagjaink mellé.

Prében szerint sátraink nagyon jó helyen álltak, az elmúlt napokban segítôivel járt erre, és jó rénszarvasvonulást látott. Jobbára még

Reggeli a grönlandi tundrán Svennel és Bengttel

GRÖNLAND 1979

175

teheneket borjaikkal, de ha szerencsénk van, a következô napokban megindul az igazi nagy vonulás, ahol már a bikák java része is jöhet.

A kis gyorsforralón még vizet melegítettünk, melyet a közeli kristálytiszta tóból merítettünk, hogy jó nagy adag teát készítsünk az elvesztett folyadék pótlására. Sátrainkban még sokáig folyt a terefere a teáskannák körül. Holtfáradtan bújtunk hálózsákjainkba.

Valószínûleg a friss, tiszta és más összetételû levegôtôl, mint amit otthon megszoktam, iszonyú fejfájás kínzott.

A jótékony álom reggelre kiûzte belôlem gyógyszer nélkül is a fejfájást. Az egyszerû reggeli után, amely forró vízzel felöntött, gyümölcsízzel ízesített zabpehelybôl, pár maradék szendvicsbôl és nagy adag teából állt, mindenki ment a maga útjára. Prében elosztotta a magasabb pontokat közöttünk, és javasolta, hogy azokra feltelepedve, ismerkedjünk a tájjal, s ha már megismertük a környékünket, csak akkor menjünk tovább.

Nekem a legnyugatibb pont jutott. Oda felülve, s egy sziklát választva ki szélfogónak, amögül lestem egész nap a messze elkígyózó, szemmel láthatóan sok-sok év óta használatos vadváltókat.

Párosával vagy kisebb csapatokban jöttek a tehenek borjaikkal, és néha egy-egy fiatal bika is. Távcsövezhettem, figyelgettem ôket, ismerkedtem az agancsok formájával, de egy sem volt köztük még megközelítôen sem olyan erôs, mint amilyeneket a grönlandiak által otthagyva láttunk, szerteszéjjel fehéredni.

Egyszerû ebédemet elfogyasztva, a körülöttem szônyegként elterülô áfonyából eszegettem, igazi grönlandi csemegeként. Délután cserkészni indultam, és jó két-három kilométert megtéve találtam egy helyet két tó között, amely egy meredek sziklafal miatt csak mint kényszerváltó volt használható. Itt találtam a legtöbb friss nyomot, ami arra engedett következtetni, hogy ezen a helyen jobb rénszarvasjárás lehet, mint a délelôtti lesemen. A nap hátralévô részében már csak pár tehenet láttam ezen a váltón, de azt terveztem, hogy másnap reggel itt fogok tovább leselkedni.

Sátrunk felé indulva, több lövést hallottam az egyik német társunk felôl. Gondoltam, hátha tudok segíteni, elindultam feléje. Épp jókor érkeztem a kegyelemlövést adó vadásztársamhoz. Közepes, de inkább gyenge bikát hozott terítékre. Együtt örültünk a sikerének, már csak azért is, hogy így közelrôl láthattam egy számunkra különleges és új vadat.

176

VÁNDORVADÁSZ

Vastag bundája meglepett, és csodáltam a hófehér nyakát, amely már messzirôl kivilágított a sötétvörös tónusú tundrából. Hatalmas csülkei aránytalanul nagyok és számomra furcsák voltak, a mi somogyi szarvasunk után. Együttes erôvel kizsigereltük a nyolcvan kiló körüli bikát, és ott helyben megnyúztuk, szétdaraboltuk. Két-két combot felfogva, sátraink felé indultunk a szokatlanul hosszú alkonyban.

Társam azt tervezte, hogy az elejtett bikája háti részeit, nyakát, a bôrt és az agancsot majd másnap szállítja be a táborba.

Másnap reggel nagy volt a csodálkozásunk, mert a szarvasból csak a csontok és a bôr maradt. Az éjszaka folyamán a rókák halotti tort ültek a maradékon, és mire a reggeli után kiértünk a maradványhoz, még a hollók is kipiszkálták a csontok közül mindazt, ami ehetô volt számukra. Társam bosszankodott is, meg örült is. Bos�szankodott a legszebb húsdarabok elvesztéséért, de örült, hogy nem kell annyit cipelnie a nehéz terepen. Jó nagyot jártam, kis kerülôkkel, hogy megismerjem a környéket, amely számomra volt kijelölve, de szerintem mind az öten elfértünk volna ezen az óriási területrészen.

Csak délfelé értem az elôtte nap kiszemelt vadváltó közelébe. A délelôtt nagy részét elpiszmogtam egy hatalmas hóbagollyal. Szerettem volna lencsevégre kapni, de óvatos volt ez a nagy madár, és nem engedett a közelébe, a teleobjektívem meg a fôtáborban maradt a súlya miatt, és így nem sikerült jó képeket készítenem.

A kilátópontom közelébe érve már messzirôl láttam, hogy nagy a forgalom a rének váltóján. Egyre-másra tûntek fel a fehér pontok a távolban, hogy aztán alattam látszólag poroszkáló, mégis térnyerô gyors ügetéssel elvonuljanak a girbegurba agancsú karibuk. A rénszarvas az egyetlen olyan szarvas faj, amelynek a tehene is agancsot visel. Természetesen jóval kisebbet és szabálytalanabbat, mint a bikák. Legtöbbjüké még szôrös volt, vagy cafatokban lógott róla a barka. A bikák már letisztították, a fiatalabbaké még fehéren világított, de a korosabbjáé már barnult, színesedett. Többször láttam, amint egy-egy fiatal bika, megállva a vándorlásban, egy kis legelés után agancsát órákon át fente, csiszolta a növényzeten.

Több jó bikát is láttam alattam elvonulni, de valahogy mind kicsinyellettem és fiatallottam. Végre délután megláttam egy mellékváltón egy nagyobb testût közeledni. Jól megfuttatott, mire elébe tudtam kerülni. Már azt hittem, hogy elvesztettem, amikor az elôttem lévô katlanból feltolult a kevés ágú koronája.

GRÖNLAND 1979

177

A két tó közötti kényszerváltón lôttem meg az elsô rénszarvas bikámat

Már hasaltam is a növények közé, és mire az egész teste kilátszott a dombbélen, elôkészültem a lövésre. Céltávcsövön vizsgálgattam az alig nyolcvan méterre álló és felém figyelô vadat. Úgy látszik, valahogy nem illettem bele a tájba, mert gyanakodva vizsgálgatott.

Megállapítván, hogy nem mai legény, nyaktövön lôttem, még ha kevés ág is volt az agancsán. Tûzben esett össze, és csak a hátsó lábaival rúgott párat.

Megilletôdve és vegyes érzésekkel léptem közelebb hozzá. Hát, valamikor volt ô különb legény is, de az idô eljárt fölötte, ennek ellenére még egészségesnek látszott. Megadtam a módját a számomra oly különös vad végsô tiszteletadásának, jó pár fényképet is készítettem. Egy tisztásabb helyre húztam, és tanulva társam kudarcából, ott helyben, zsigerelés nélkül feldaraboltam és kicsontoztam. Így a fémvázas hátizsákomba belefért az összes használható hús.

Jól megpakolva, még világossal visszaértem a sátrakhoz. Én voltam az elsô. Sötétedésig a többiek is beszállingóztak, egyik-másik lôtt is valamit, hoztak agancsokat is, de egy sem volt olyan öreg, mint az enyém. Rögtön a beérkezésem után Prében kivágott a hú-

178

VÁNDORVADÁSZ

Valamikor viselt jobb agancsot

GRÖNLAND 1979

179

sukból mindenki számára két-két szeletet, és a gyorsforralón vajban kitûnôen illatozó pecsenyét készített. Nagyon ízlett az erôs áfonya ízû vadhús, jól belaktunk belôle. Ekkor határoztam el, hogy ha a húsokat kiszállítom a tengerpartra – mert ez minden vadász számára kötelezô –, akkor nem ajándékozom el a grönlandiaknak, hanem ha egy mód van rá, amennyit csak lehet, hazaviszek.

Este a lefekvés elôtt még az egyik dán fiú, Bengt kért, hogy világítsak neki, mert nem boldogul a zseblámpával. Csak akkor döbbentem rá, amikor elôszedte az injekciós tûit, meg az ampulláit, hogy cukorbeteg. Sajnos akkor tapintatból nem kérdezôsködtem tôle a betegsége után. Azóta már sajnálom, mert megkíméltük volna ôt is meg magunkat is egy borzalmas élménytôl.

Világosodott, amikor egyszerû reggelinkhez már fortyogott a víz. Elhatároztam, hogy ma nagy kirándulást teszek és felfedezem az eddig ismeretlen tó túlsó oldalát. Továbbá megfogadtam, hogy már csak egy bikát lövök, lehetôleg az elsônél jobbat. Ezen a napon sajnáltam csak igazán drillingemet, hogy nem az volt velem. A tó végében nagy csapat vadlúd emelkedett fölém, legszebb sörétlövésre.

Több különleges récefajt láttam, amelyekbôl szívesen vittem volna haza gyûjteményembe. A nap folyamán legalább nyolc havasi nyúl ugrott fel a közelemben, és érdekes módon a mellsô lábaikat alig használva, szinte úgy ugrálva futottak, mint az ausztráliai kenguruk.

Egy hófajdra meg majd ráléptem. A talpam alól burrant ki.

Terepszínû nyári ruhájában úgy beleolvadt a környezetébe, hogy csak pár méterrôl lehetett észrevenni, de csak akkor, ha mozgásban volt.

Sarki rókát többet is láttam, ha kisgolyós fegyver van nálam, meg is lôhettem volna bármelyiket, de így csak távcsövön figyelgettem, amint ide-oda szaladgálnak és élelmet keresnek.

Szerencsénk volt az idôjárással, egész nap viszonylag melegen sütött a nap. Dél körül még a csizmát is lerúgtam, és úgy szunyókáltam egy szikla mögött, szélárnyékban. Sajnos a „pokol porának” nevezett mákszemnyi vérszívók alaposan összecsipkedték bokámat és arcomat.

Alkonyatkor, amelyet kezdtünk megszokni, hogy szokatlanul hosszú, elindultam éjszakai szállásunk felé. Félúton megint egy hófajd rebbent fel elôttem, és pár méter után leszállt. Gondoltam, ha már a 8×68-as kaliberû, nagyágyúmmal nem is lôdözhetek rá, megpróbálom kövekkel, hátha tudok még olyan jól dobni, mint gyerek-

180

VÁNDORVADÁSZ

„Utazó” kô, melyet a gleccser szállított, majd „letett”

GRÖNLAND 1979

181

koromban. Akkoriban volt úgy, hogy a verebet ledobtam a csatorna szélérôl. Jó lett volna egy csúzli is! De madaram nagyon ügyes volt. Akármilyen jól is céloztam, mindig sikerült elugrania a kavicsok elôl. Körülbelül a tízedik dobásra mégis elérte egy kô a farkát, mire pár tollat hullatva, nagy méltatlankodva tovaszállt fogolyszerû gyors szárnycsapásokkal.

Egész idô alatt érdekeltek a szokatlan formájú kövek. Fôként szürke gránit- és tiszta kvarcdarabkák borították a talajt. Ahol sziklák tûntek elô, azok felülete simára volt koptatva a gleccserek munkája nyomán. Néhol olyan sima volt a kemény gránit, hogy csillogott, mintha kipolírozták volna. Egy-egy ilyen polírozott részben mély bevágások, karcolások voltak. Pár méterrel arrébb találtam egy sarkosabb követ, amelyen látszott, hogy a jég vitte magával, és a súly, ami fölötte volt, belemarta a sima sziklába.

Találtam hatalmas sziklákat, amelyek „lábakon álltak”. Ezek nem emberi kéz alkotásai voltak, hanem a gleccser által szállított kövek a jég elolvadása után „földre szálltak”, és az apróbb kövek alája kerültek, s azután egy részüket a víz, más részüket az erôs szél fújta ki a szikla alól. A végén három-négy kô maradt csak, ami annyira megfeszült a nagy súlytól, hogy emberi erôvel lehetetlen volt onnan kimozdítani.

Estére hideg lett. A levegô ólomszínûvé vált és a szél feltámadt.

Mire „ágyba” készültünk, már szakadt a hó. De nem tartott sokáig, éjfélre lecsendesedett az idô, és a hó is elállt. Ízelítôt kaptunk, hogy milyen is lehet itt télvíz idején. Ijesztô volt. Amióta Alaszkában jártam, és mínusz húsz fokban, sátorban vagy az autóban kellett aludnom, egyre jobban viszolygok a hidegtôl. Afrikában sohasem éreztem azt a torokszorongató érzést, amely itt északon minden este lefekvés után elkapott, hogy „felébredünk e holnap reggel?”. A kietlen táj, amelyet ugyan meg lehet ismerni, de nem tudnám igazán megszeretni, nyomasztóan hatott rám. Itt éreztem igazán, hogy milyen kicsik is vagyunk, és men�nyire sebezhetô az ember teste és a lelkivilága. Itt csak nagyon erôs akaratú emberek élik túl a magányt és a kietlen, hosszú teleket. Természetesen ez csak az európai emberre vonatkozik, a bennszülöttnek számító grönlandiakat ez a veszély nem fenyegeti, nekik már talán a génjeikben van a hó és a jég világának való élés.

Reggel kibújva sátrainkból igencsak megváltozott világba csöppentünk bele. Alig akaródzott kikászálódni a jó meleg hálózsákjaink-

182

VÁNDORVADÁSZ

ból, hogy belebújjunk hideg gúnyáinkba. A gumicsizmámtól irtóztam a legjobban. Rossz volt az elôzetes információnk, amely szerint mocsaras tôzegben kell majd egész nap járnunk. A valóság az volt, hogy inkább egy jó bôrbakancs vagy bôrcsizma jobban megfelelt volna a száraz, bokát kiforgató, alacsony bokrosban való járáshoz.

Tavunk is befagyott az éjjel, ujjnyi vastag jegét Prében baltájával kellett betörnünk, hogy vizet tudjunk meríteni a teáskannákba. Az éjszakai hideg vihar megindította a rénszarvasokat is. Sürgôssé vált a délebbre költözésük, és nagy tömegek keltek útra. Egész nap láttam kisebb-nagyobb csapatokat vonulni, de jobb bikát, mint az elsô, nem sikerült lôtávolságra megközelítenem, pedig láttam egypár sokkal erôsebbet is. Jól megfuttattak, de a közbeesô völgyekben vagy mélyedésekben vonulók, amelyeket nem mindig tudtam idôben kikerülni, elugrasztották a nagy bikákat, vagy lekéstem miattuk a nagyokról. Csak hazafelé menet mosolygott rám Diana istenasszony. Már az utolsó dombokat másztam meg, amikor visszatekintettem a lassan lemenô Napra. Kis gépemmel még utoljára meg akartam örökíteni az északi naplementét, mert már várható volt, hogy a következô napokban végképp ránk köszönt a tél.

Ekkor pillantottam meg egy völgybôl felkapaszkodó rénszarvas csapat elejét. Nem voltak messze, jó nyolcvan méterre. Az egyedüli, amit tehettem, hogy hasra vágtam magam, és vártam. A vezértehén feltartott farokkal, parádés léptekben megindult és vitte a csapatát.

Már majdnem felálltam, amikor több fehér nyakú bika követte komótosan a tehéncsapatot, és a sor legvégén egy igazán jó bika ballagott. Mozgolódásomra, mivel a puska még a hátamon volt, az egész csapat megállt. Addigra már én is elkészültem és a nyolcmilliméteres erôteljes hangja, szétrepesztette a hidegedô végtelen csendet. Bikám villámsújtottként elvágódott, és még csak nem is rugdalódzott, úgy feküdt ott maga alá húzott lábakkal és az áfonyába fúrt fejjel, mintha aludna.

Nem szeretem túlérzelegni a dolgokat, de szeretem a vadászat mindenféle hangulatát, légyen az örömteli vagy tragikus. Most is így voltam vele. Már nem számítottam komolyabb bikára, és az utolsó pillanatban, az utolsó vadásznap estéjén meglátogatott a szerencse. Hányszor voltam már így útjaim során? Talán azt mondhatnám, hogy várni tudni kell, pedig nem mondhatom, hogy türelmes ember vagyok, sôt, magamhoz vagyok a legtürelmetlenebb. Az utazásaim

GRÖNLAND 1979

183

Utolsó nap sikerült lônöm az erôs rénszarvasbikát

folyamán kikristályosodott egy „majd csak lesz valahogy” álláspont.

Rájöttem, hogy minél jobban kergeti valaki a szerencséjét, azt biztos, hogy nagy ívben elkerüli Diana istenasszonya vagy Hubertus áldása.

Nem szabad erôltetni a dolgokat. Nem hiszi el nekem senki, hogy a legtöbb esetben úgy indultam el, hogy nem érdekel, mit lehet azon az úton zsákmányolni. Számomra az volt a lényeg, hogy „ott legyek!”

Végignéztem az „étlapot”, és kiszámítottam, hogy esetleg erre meg arra van pénzem, ha elejteném. Legtöbb esetben bejött a kívánság, de inkább több volt a lehetôségem, mint valaha is reméltem volna. Természetesen, ha már megkörnyékezett, kontyon kellett ragadni, és gyorsan, fôleg jól kellett cselekedni. Ha akkor nem a legmegfelelôbb módon reagálok, oda az egész út sikere. Sok esetben csak egyszer csatangolt a közelembe a szerencse, és akkor ügyesnek kellett lennem. Amint az eredmény mutatja – minden beképzeltség nélkül –, az is voltam. Naplóimat és lôjegyzékeimet tanulmányozva, az elmúlt huszonöt év rendkívüli gazdag vadászzsákmánnyal ajándékozott meg, amelyre bárki büszke lehetne. Nem így én, no, nem mintha kevesellném, inkább megilletôdve veszem tudomásul ezt a

184

VÁNDORVADÁSZ

Zsákmányaimmal megrakodva, még a havasi nyulat is az agancsra akaszthattam

GRÖNLAND 1979

185

sok szép, vadászszívet melengetô ajándékot, amit sokszor úgy érzem, hogy nem is érdemeltem meg.

Második bikámról is készítettem pár szép s emlékezetes fényképet, és nekiálltam a véres munkának, amely elkerülhetetlen folytatása a lövésnek. Ott helyben kicsontoztam, és sikerült mindent felpakolni, amit hasznosítani lehet. Jó nagy csomaggal a hátamon igyekeztem táborunk felé, és azon morfondíroztam, hogy bizony én a két bika húsát, bôrét, agancsát és a saját szerelésemet egyszerre nem fogom tudni kiszállítani a fjordban lévô fôtáborunkhoz. Vegyes érzésekkel gondoltam a következô napokra.

Morfondírozás közben egy jókora fehér nyúl majd fellökött. Futását lefékezve, vagy harminc méter után lecsücsült, és hosszú füleit billegette. Egy gyors mozdulattal lekanyarítottam nyakamból a puskám, és kibiztosítottam, közben hátamon a súlyos hátizsákkal, nyakamban az aganccsal letérdeltem. A fehér fej már a céltávcsô mezejében táncolt. Amint a kis szálkereszt megállt, megérintettem a gyorsított ravaszt. A dörrenés után a nyúl dobálni kezdte magát, és ami a legmeglepôbb volt számomra, egyben maradt, a nagy golyó nem tépte széjjel. Amint lecsendesedett, hátsó lábainál fogva felemeltem. A kafferbivalynak is elég, durva golyó csak súrolta a nyakát, valósággal kiégetve a hófehér prémet, még vért is alig adva, éppen hogy érintette a legérzékenyebb helyen. Nagy volt az örömöm, ez még ráadás volt a jó rénszarvas bikára. Összekötve a lábait, ráakasztottam az agancs egyik ágára, jól kiegyensúlyozva az eddig egy oldalra, és hátra húzó terhemet. Így „felcicomázva” vonultam be a táborba, ahol már mindenki jelen volt, és ôszintén gratuláltak a bikámhoz, amely mint kiderült, az egész csapatban a legjobb lett.

Másnap reggel sátrat bontottunk, illetve csak egyet. A másikat meghagytuk, mert Prében azt javasolta, hogy mindnyájan pakoljunk fel egy adag terhet, azzal menjünk ki a fjordig, és akinek két bikája van, az még aznap visszajön, és a sátorban tud aludni, s csak másnap, a maradék csomagokkal indul újból útra.

A tervének csak örültem, mert éreztem, hogy erômön felüli lenne az egynapos cipekedés. Gyorsan összekészítve az elsô úthoz szükséges csomagot, sátrat bontottunk. Jól felpakolva az elsô bikám részeivel, útnak indultam. A többiek is roskadoztak a terhektôl. Prében diktálta az iramot, amely látszólag lassú volt, de bizony idôvel a nagy

186

VÁNDORVADÁSZ

Egy forduló a trófeákkal, és a bôrbe csomagolt egyik rénszarvas húsával

csomagok súlya alatt egyre lassúbbak lettek lépteink. Délfelé már annyira szétszóródtunk, hogy az elsô embert alig láttuk. Én lemaradtam, hogy Bengtnek, a cukorbeteg dán fiúnak segítsek, ha bajba kerülne. Annak ellenére, hogy kisportoltnak látszott, nem volt valami jó kondícióban. Többször megállt pihenni, és én is szívesen melléje telepedtem az áfonyába, mert szemem elôtt lebegett az aznapi vis�szaút nem lebecsülendô része. Még ha csomag nélkül is, de kemény gyaloglás állt elôttünk.

Délután két óra körül értünk teljesen erôtlenül a fôtáborba. Elnyúltunk a földön a többiek mellé, csomagjainkat éppen csak lecsúsztatva a földre. Prében és a táborban maradt eszkimó hatalmas fôzésbe kezdtek, és rövid idôn belül illatozott a nagyszerû ebéd, amelytôl újra erôre kaptunk.

A lakoma után, mert annak is elkelt volna a mindenféle jóból összeállított ebéd, vagy két órát aludtunk, amely szinte teljesen rendbe hozott. Csak Bengten láttam, hogy szenved, mégis útnak kellett indulnunk, hogy a sötétség elôtt megtaláljuk azt az egy szem sátrat a tundrán.

GRÖNLAND 1979

187

Hárman vágtunk neki, Bengt, Prében és én. Örültem, hogy Prében velünk jön, ô mégiscsak otthon volt. Prében még meghagyta az eszkimónak, ha valamelyik vezetô társa beérne a fôtáborba, másnap a déli órákban jöjjön ki elénk.

A visszaút az elején nagyon keserves volt, aztán egy idô után túljutottam a holtponton, és már magától mentek a lábaim, mégis megerôltetô volt a gyaloglás. Már sötétedett, amikor a sátrunkhoz értünk, és valósággal beleestünk a hálózsákjainkba, s vacsora nélkül aludtunk el.

Kimerítô, mély álom borult ránk, felôlem még a sátrat is ellophatták volna rólunk. Reggel kábultan, de aránylag jó állapotban ébredtünk. Kiadós reggeli következett a megmaradt vacsorából, és végleges sátorbontás.

Akárhogyan is pakoltam, annyi lett a maradék csomagom, hogy egyszerre képtelen voltam felemelni és a hátamra venni. Kénytelen voltam megosztani. A hátizsákba került a megmaradt hús és a személyes felszerelésem, tetejébe a hálózsák. Egy másik csomagot készítettem a két egybekötözött agancsból, és ezek közepébe kötöztem bele a két összecsavart rénszarvas bôrt, amely ha nem is volt túl nehéz, de jókora terjedelmû volt. Ezzel a két csomaggal csak úgy tudtam haladni, hogy az egyiket elvittem vagy két kilométernyit, lepakoltam egy domb tetején, aztán visszajöttem a másikért, s újra kezdtem elölrôl az egészet.

A Kedves Olvasó talán el tudja képzelni, hogy délfelé már milyen érzések környékeztek. Legszívesebben az egészet otthagytam volna a tundrán, hadd szórakozzanak vele a sarki rókák és a hollók, azok igazán megérdemelték volna. Lassan araszolva haladtunk a fjord felé. Bengt már délre annyira kikészült, hogy a maradék felszerelését sem tudta vinni. A nehezebbjét Prében elvette tôle, a többit pedig a második fordulóknál hozzácsaptam az enyémhez. Az egyik visszaút során gyaloglás közben elaludtam a fáradtságtól. Botladozva ébredtem fel, de rögtön le is feküdtem a földre, és egy órát mélyen alva, lényegesen felfrissülve ébredtem.

Szenvedés volt mindnyájunk számára ez a nap. Beszéltünk is utána Prébennel, hogy ha ebbôl rendszeres utakat terveznek, akkor a vendégek érdekében közelebbi helyet kell keresniük, mert a vendégek nagy része nem fogja bírni ezt a nem mindennapi megerôltetést. Így is majdnem baj lett Bengttel.

188

VÁNDORVADÁSZ

A „szenvedés napjai”, amikor zsákmányunkat maguknak kellett kihozni a tundráról

GRÖNLAND 1979

189

Már nem lehettünk messze a tábortól, talán még két fordulónk maradt, amikor a dán fiú kezdett úgy viselkedni, mintha berúgott volna. Szerencsére Prében és az egyik eszkimó visszajött elénk, és a teljesen megváltozott fiút besegítették a táborba, ahova már a saját lábán nem ért volna oda. Épphogy ledobáltam a második fordulóm csomagjait, amikor Bengt a nyakamba borult, és csuromvizesre izzadva ölelgetett, csókolgatott, és azt kiabálta, mint egy eszeveszett, hogy „megúsztuk, megúsztuk!”. Azzal elvágódott és dobálta magát.

Szörnyen megijedtünk, mert nem tudtuk, hogy mi történt vele. Orvos nem volt köztünk, és akárcsak a többiek, én sem láttam még soha cukorbeteg rohamot. Nem tudtuk, hogy mit tegyünk. Nem tudtuk, hogy adjunk-e neki egy injekciót a készletébôl vagy ne, és ha adunk, akkor mennyit? Teljesen tanácstalanul álltunk ott, és néztük, amint társunk szája habzik, és patakzik róla a víz.

Csónakunk nem volt, hogy Sondre-Stromfjordba szállítsuk, csak másnap délre volt a két bárka megrendelve. Körbeálltuk szegény társunkat, és mindenki elfelejtette az elmúlt szép napokat, csak azért fohászkodtunk, hogy találjunk valami megoldást erre a szörnyû helyzetre.

Végre az egyik eszkimó rohant oda hozzánk, hogy hallja egy motorcsónak hangját, amely a fjordban közeledik. Mindnyájan lámpát és puskát ragadtunk. Sorozat, sorozat után ment a levegôbe, mire a motorcsónak megváltoztatta eredeti irányát, és a kis helyzetjelzô lámpa felénk fordult. Hamarosan ki is kötött egy eszkimócsaládot szállító nagyobb motorcsónak a parton. Barátunk meg volt mentve!

Együttes erôvel adtunk rá száraz ruhákat és dugtuk bele a hálózsákjába, így szállítottuk le a meredek fjord sziklái között a partra, ahol a csónakban már helyet készítettek neki. Felbôgô motorokkal igyekeztek a település kórháza felé, ahová még idôben érkeztek meg, hogy megmentsék.

Másnap reggel jó sokáig alhattunk, bárkáink csak délfelé jöttek beszállítani bennünket Sondre-Stromfjordba. Alig reggeliztünk meg, amikor motorcsónak közeledett táborunk felé. Legnagyobb meglepetésünkre Bengt jött vissza, látszólag teljesen egészségesen. Mosolyogva ugrott partra. Örömmel fogadtuk. Alig akartam hinni, hogy nem emlékszik semmire, már arra sem emlékezett, hogyan értünk a táborba.

190

VÁNDORVADÁSZ

Miután hazaértem, felkerestem egyik orvos barátomat, és megkértem, hogy mondjon el mindent, ami egy kívülállónak fontos a cukorbetegekkel kapcsolatban. Felvilágosított, hogy az erôs fizikai igénybevételtôl leesett a cukorszintje, és elég lett volna egy szem kockacukrot a nyelve alá dugni, az valószínûleg megoldotta volna a dolgot. Mindenesetre tanulságos eset volt számomra, de azt hiszem, a többiek számára is. A vadonban oda kell figyelni mindenre, nem lehet elég körültekintô az ember, de Bengtnek is el kellett volna mondania nekünk, hogy mit is tegyünk vele ilyen vészhelyzetben.

Délutánra vonultunk be a kisváros egyetlen repülôtéri szállodájába, ahol sikerült lemosnunk magunkról az elmúlt hét mocskát és sarát. Mindnyájan szôrösen, borotválatlanul, több mint egyhetes szakállal büszkélkedhettünk. Volt, aki hagyta tovább nôni. Nekem nem sok dolgom volt vele, már amúgy is szakállasan érkeztem, csak egy kicsit körül kellett nyírnom.

Egész este együtt volt a csapat, megtárgyaltuk az elmúlt napokat, és a végén mindnyájan oda lyukadtunk ki, hogy akármilyen nehéz is volt, bizony igazi kalandot éltünk át, amit szívesen megismételtünk volna még egyszer.

A reggeli beszállásnál tudtam meg, hogy a grönlandi járatokon nem ellenôrzik a csomagok súlyát. Megnyugodva raktam a targoncára a hatalmas batyumat és a két agancsot a bôrökkel. Szerencsére nem jártam úgy, mint társaim, nekem a koppenhágai repülôtéren átvitték a csomagjaimat a helyi járatra Németország felé, nekik személyesen kellett vinniük a nagy várócsarnokon keresztül a véres trófeákat és bôröket, a nagyszámú utazóközönség szájhúzogatásai és orrfintorgásai között.

Még aznap este továbbindultam hazafelé, elválva barátaimtól, akik mind szívélyesen meghívtak otthonukba, ha arra járnék, és aki azt hiszi, ez nem volt más, csak üres beszéd, az olvassa el könyvem következô fejezetét is.

Kocsimat megtalálva még este útnak indultam Dél-Németországba, a Fekete-erdô szélén fekvô otthonomba. Reggel hazaérvén az volt az elsô dolgom, hogy a nagy mennyiségû húst szépen felszeletelve eltegyem a mélyhûtôbe. Majd egy évig ettük minden vasárnap az áfonya ízû, kitûnô pecsenyét, melynek az ízét mind a mai napig a számban érzem és megemlegetjük, hogy milyen finom volt.

GRÖNLAND 1979

Grönlandon elejtett trófeáimmal a fôtáborbeli sátram elôtt

191

192

VÁNDORVADÁSZ

Utazásom alatt a hosszú gyaloglások hatásaként jó tíz kilót lefogytam, de megtanultam, hogy milyen kevésre is van szüksége az embernek a vadonban való túléléshez. Ami a legfontosabb talán, lelkileg nem szabad odáig süllyedni, hogy feladja és elhagyja magát az ember. Akinek nem volt még lehetôsége kipróbálnia magát, az nem is tudja, hogy hol vannak a határai, mire is képes, mekkora a tûrôképessége. Találkoztam vadászokkal, akik nagy hangon hirdették a rettenthetetlenségüket, és nem mertek egy sötét libagödörbe beleugrani, mondván, elôször meg kell nézni, nincs-e benne egér!

Mindenesetre számomra az igazi Nagy Kaland volt Grönland! Afrika hozzá képest egy édenkert, ahol kedvére sétálgathat az ember, és kilencvenkilenc százalék, hogy nem történik vele különleges esemény, amely veszélyes lenne a számára.

Vadászatunk egyik napján láttam két pézsmatulkot egy tó túlsó oldalán. Sokáig mesterkedtem, hogy a közelébe jussak a számomra teljesen ismeretlen vadnak. Végül sikerült, és alig ötven-hatvan méterrôl távcsövezhettem ôket órákon keresztül. Akkoriban még nem lehetett rájuk vadászni, és csak 1993-tól adtak engedélyt évente húsz bika lelövésére. Vágyom rá, hogy még egyszer eljussak Grönlandra, és ott vízi vadra meg egy ilyen földig érô szôrû pézsmatulok bikára vadászhassak. De reménykedem, hogy annak vadászata már nem lesz olyan emberpróbáló, mint a rénszarvasok vadászata volt.

SVÉDORSZÁG 1980

194

A

VÁNDORVADÁSZ

lig értem haza grönlandi utamról, amikor két szép levelet is hozott a postás. Egyik Bengt köszönô levele volt, és kért, ha arra járok Dániában, látogassak el hozzá. A másik levél is hasonló meghívás volt, de ez Svédországból jött, Sven hívott meg hozzájuk téli nyírfajd és siketfajd vadászatra – ô is velünk volt Grönlandon. Mindkettônek nagyon örültem és gondoltam, más dolgom úgy sincs, elfogadom a kedves meghívásokat. Válaszoltam mindkettônek, hogy karácsony után útnak indulok, és a szilvesztert Emmabodán szeretném tölteni Svennél, és esetleg visszafelé meglátogatom Bengtet is.

Megrendeltem a hajójegyet, de inkább kompjegyet kellene írnom, mert a hatalmas hajó gyomrában egész vonatszerelvény, kamionok és autók sokasága tûnt el.

A németországi Travemündébôl indultunk, és egész éjjel hajózva reggelre értünk Malmôbe. Itt már hó várt rám, és áldottam az elôrelátásomat, hogy új téli gumikat szereltettem kocsimra. Észak felé haladva a hó egyre több lett. Délutánra értem Sven falujába, Emmabodába. A családnak szép szállodája volt, a latinos hangzású Hotel Amigo. Érdekes színfolt volt ez a hideg északon a Spanyolországból származó forróvérû, villogó szemû személyzettel együtt.

A szilveszteri nagy mulatozás, petárdaeregetés után kialudtuk magunkat, majd Sven megmutatta a szintén a család tulajdonában lévô birtokot és a hozzá tartozó kétszáz hektáros erdôt. Majd magamra hagyott, vadásszak, ahogy nekem jólesik, neki a hotelben volt dolga. Kaptam még egy pár sílécet és útmutatást, hogy mit lôhetek.

A svédeknél nem volt divat vagy szokás a fajdokat a dürgés idején vadászni. Ôsszel és télen a felrepülô madarakat, mindegy, hogy kakas-e vagy tyúk, válogatás nélkül lövik, söréttel. (Ez azért van, mert a fajdok egyszerûen „emberi táplálék” besorolásba tartoznak, és mint „vadászható élelmiszer” elejthetôek, tehát nem a trófeaszerzés ürügyén vadásszák.) De keresik kutyával is, amely felröppenti a madarakat egy fára, és onnan szólítja le ôket az odalopakodó vadász, vagy csak egyszerûen röptében, mint mi a fácánokat nálunk, úgy lövik, válogatás nélkül. A területet jó méteres hó borította, de a fôbb erdei utakat egy lánctalpas hókotró letakarította. Egy újabb hóesés azonban már lehetetlenné tette a személygépkocsi használatát.

Ezért megkaptam Svenék Toyota terepjáróját, amelyre hólánc is volt szerelve, és így jól lehetett közlekedni a behavazott utakon, de arról lecsúszva már nem volt mindig egyszerû visszajutni oda.

SVÉDORSZÁG 1980

195

A terepjárót hátrahagyva egy nagyobb erdei keresztútnál, ahol esetleg más jármûvek is elfértek a gépkocsi mellett, felkötöttem a léceket. Még szerencse, hogy szinte asztalsima területen vadászhattam, nem kellett félnem, hogy elragad a száguldás öröme és fôleg veszélye, mert még életemben nem volt lábaimon síléc. Csúszkálgatva törtem magamnak utat a behavazott hatalmas lucosokban és a közbeesô befagyott mocsarakon át. Az aljnövényt jobbára ellepte a hó, így könnyû volt haladni. Ám amikor megunva a síelés örömeit lecsatoltam a léceket, két lépés után kötésig süllyedtem a hóban.

Beláttam, hogy itt lépni sem lehet az erdôben a lécek nélkül. Halottnak tûnt az erdô, annyira hiányzott a madárfütty. Szó szerint itt még a madár sem járt, egész nap nem láttam egy élôlényt sem.

Találtam viszont jávorszarvasok nyomait, amelyek mint valami hatalmas pogácsaszaggatók feketéllettek a sima hó felületén. Rókanyom is akadt néhány, amelyeket már megbírt a hó teteje, és a

Havas csendélet puskámmal és síléceimmel

196

VÁNDORVADÁSZ

vékony, alig látható nyomok füzére elveszett a távolban, de aztán semmi más. Örültem volna, ha látok rókát, mert Sven vadászszobájának falán függött néhány hatalmas és igazi tûzvörös gerezna. Láttam még nála vagy egy tucat ôzbaktrófeát, amelyek láttán igencsak csorgott a nyálam. Sötétbarna, majdnem fekete volt a színük, borsónyiak rajtuk a gyöngyök, és mindegyik szárhosszúsága majdnem elérte a harminc centimétert. Egy sem volt fiatalabb hat-hét évesnél. Az ôszi hajtásokban lôtték söréttel! Ez természetesen ellentmond a mi vadászati felfogásunknak, de ahány ház, annyi szokás, mondja a közmondás. Mégis a legtöbb esetben csak öreg bakok kerültek terítékre. Nyáron is lehetett Svédországban ôzbakra vadászni, az ôzbak vadászata augusztus16-án kezdôdik, és egészen február végéig tart, de nyáron nagyon nehéz a sûrû aljnövényzetû vagy mocsaras, szúnyogokkal teli erdôkben eredményt elérni. Csak ott van valami esély, ahol mezôgazdasági területek is ékelôdnek a nagy terjedelmû erdôk és tavak közé. Véleményem szerint a svédek értenek az ôzhöz, nem véletlen, hogy tôlük származik az utolsó világrekorder bak trófeája is! Ami a fô, hagyják a bakokat megöregedni, és egy területen nem csak egy öreg bakot hagynak meg „magnak”. Természetesen ehhez hozzájárul maga a természet is, mert jól „dugva tartja” vadjait. De ha ismerik is a jó bak járását, ha egyszer kimondják rá az „életfogytiglant”, akkor tartják is magukat hozzá. Igaz, a területek nagy része magántulajdonban van, és a gazdán kívül senki sem szólhat bele a dolgok menetébe. És azt hiszem, ez a legfontosabb, és itt van a kutya elásva. Ugyanis egy ôzbakért kapott lelövési ellenérték, legyen is bármennyi, nem oszt, nem szoroz egy olyan gazdaságban, amely biztos lábakon áll, és nem azt várja, hogy mikor lesz egy bak legalább három éves, hogy „hozzon valamit a konyhára”. Tehát Svédországban nem számit egy ekkora bevétel, és ezért az ôzbakoknak van idejük megöregedni.

Többnek is, mint azt gondolnánk. (Bárcsak ezt Magyarországról is el lehetne mondani!)

Másnap már hajnalban, még sötéttel indultam. Szerettem volna valahol lesbe ülni, reméltem, hogy látok valami vadat, vagy esetleg új nyomot sikerül találnom. A reggel hideg volt, aznap mínusz húsz fokot mértünk. Szerencsére jól fel tudtam öltözni, hoztam magammal elég téli ruhát. A síeléshez nagyon jó volt a bôrcsizmám, de ha nem mozogtam, hamar fázni kezdett a lábam.

SVÉDORSZÁG 1980

197

Ritka pillanat a végeláthatatlan svéd erdôkben; jávortehén borjával került elém

Sötét volt még, mikor beálltam egy nagy fenyô árnyékába. A keleti égbolton hamarosan megjelentek a közeledô nap elsô fényei.

Körülöttem nem mozdult semmi. Halotti, nyomasztó csend borított mindent. Egyre kevesebb reménnyel várakoztam a nagy fa alatt.

Már jó kilenc óra is elmúlt, mire kivilágosodott. Agyonfázva hagytam el ôrhelyemet. Felcsatoltam a léceket, és nyomban élet költözött a csontjaimba, de még vagy egy órát dolgoztam, mire minden porcikám átmelegedett.

Bejártam, jobban mondva „becsúszkáltam” a terület nagy részét. Találtam új jávornyomokat, egy nagyobbat és egy kisebbet, valószínûleg tehenet a borjával. Jobb híján ráálltam a nyomra, gondoltam megnézem, hogy is néz ki a svéd jávorszarvas. Alaszkában és Kanadában cipeltem eleget, szerencsére most itt lôni nem kellett, de azért kíváncsi voltam rájuk.

198

VÁNDORVADÁSZ

Egész nap mentem a nyomok után, és már csak a sötétedés elôtt értem ôket utol. Egy tehenet és az erôs bikaborjút sikerült alig pár méterre megközelítenem. Bambán bámultak rám, úgy látszik, itt nem nagyon zavarják ôket, nem nagyon féltek az embertôl. A végén én hagytam ôket nyugton, és továbbcsoszogtam léceimen. Egy pár magasan húzó hollón kívül aznap nem láttam egyetlen élôlényt sem.

Hamar sötétedett, a nap alig öt-hat órai világosságból állt.

Az estéket hosszú beszélgetésekkel, játékokkal és a televízió elôtt töltöttük. Aki ki szeretné magát pihenni és aludni, annak ajánlom a svédországi telet. Nem így én, aki amúgy is gyalázatos alvó vagyok, elég öt-hat óra alvás számomra, utána kidob az ágy magából. Akármikor is kerültünk ágyba, én már hajnalban ébren voltam. Szorgalmasan jártam a területet a hideg ellenére is. Nem tudtam a hotelben maradni, ûzött valami ki a területre. Hajnalonta csendben hagytam el a házat, a kocsit engedtem egy kicsit gurulni, hogy a háziakat nehogy felverjem a hangosan csörgô dízel zajával.

Aztán az egyik napon szó szerint megtört a jég. Azon a hajnalon valahogy nem volt olyan hideg, mint az elmúlt napokban, vagy csak én kezdtem megszokni, mert a hidegtôl különben nagyon szenvedek. Még sötétben megálltam egy tisztás szélén, ahol minden reggel új siketfajdnyomokat láttam. Nem tudtam eldönteni, hogy mikor járnak ott a nagy madarak, de abban biztos voltam, hogy nem éjszaka.

Gondoltam, rászánom az egész napot, hogy egy helyben várakozzak, valamikor csak megmozdulnak, s talán sikerül is meglátnom ôket.

Strázsáltam egész nap a helyemen, melegem nem volt, de a termosz forró tea segített, hogy kibírjam. Már elmúlt dél, amikor messzirôl egy sötét pont közeledett a fenyôk teteje fölött. Elôször csak akkorának látszott, mint egy feketerigó, de rohamosan nagyobbodott. Egy siketfajd tyúk volt, s alig ötven lépésre tôlem szállt le, egy fa havas ágára. Csendben várakoztam a vastag fatörzs mögött, s reméltem, hogy lesz folytatása is a dolognak.

Nem is csalódtam. A „vezértyúk” után még három madár érkezett a közeli fákra, de sajnos mind tyúk. Már-már lövésre szántam el magam, mondván, jobb ma egy veréb…, mikor a tyúkoknál egy jóval nagyobb, koromfekete madár közeledett, ugyanabból az irányból.

Elôször valami ölyvnek néztem, de a repülése más volt, gyorsabb és célirányosabb. A kakas, mert az volt, a tyúkjai után repülve, ha nem is a közelemben, de jó nyolcvan méterre gallyazott fel egy vastag

SVÉDORSZÁG 1980

A kötésig érô hóban csak síléceken közlekedhettem

199

200

VÁNDORVADÁSZ

törzsû fenyô tetejébe. Csak az ágak mozgása és az állandóan hulló hó árulta el a helyét. Vigyázva a tyúkokra, nagyon lassan toltam ki a fa mögül drillingem csövét. Figyeltem a környezô fákat, de a tyúkokat mintha a hó nyelte volna el. Sokáig kerestem a céltávcsövön keresztül a kakasomat, mert már meg voltam róla gyôzôdve, hogy az enyém.

A várakozástól a karom már kezdett zsibbadni, az állás is egyre kényelmetlenebb lett, éreztem, hogy nem sokáig bírom így. Már nem éreztem magam abban a helyzetben, hogy pontos golyólövést adjak le. Ezért kicsit változtatnom kellett a testhelyzetemen, hogy neki tudjak támaszkodni a fának, és a puskát is jobban tudjam tartani.

Mozgolódásomra egyszer csak az egész társaság nagy robajjal elrúgta magát a fákról, és nagy hófelhôt hagyva maga után, siklórepülésben tûnt el a mögöttem elterülô erdôben.

Le voltam forrázva! Itt volt a kitûnô alkalom, és elszamárkodtam!

Szerettem volna felpofozni magamat. Csüggedten rogytam le a fa mögött, és ekkor Diana istenasszony, úgy látszik, megsajnálta vándorvadászát. A nagy keveredésben nem láttam, hogy a kakas nem repült el a tyúkjai után, hanem gondolom, kíváncsi lett a társaság zajongására, s közelebb repült. Csak a nyomában lehulló hó hívta fel a figyelmemet, és a véletlen, hogy pont akkor tekintettem ki a fa mögül. Siklórepülésben érkezett, alig párat csapott méteres szárnyaival, és pont elém, egy kiálló havas ágra telepedett le. Tipródása nyomán lavinaszerûen özönlött a hó a behavazott lucról.

Csak rá kellett igazítanom a céltávcsövem szálkeresztjét, de úgy látszik ezt a kis mozdulatot is, de észrevette. Pezsgôspalackká nyúlva, felére zsugorodott. Gondoltam, bögyön lövöm, de féltem, hogy a fúrt ólomhegyû golyó nagyon megtépázza. Reméltem, ad még annyi lehetôséget, hogy esetleg máshova lôjek. Vártam. Alig gondoltam végig, már fordult is. Szerencsére nem sokat haboztam, mert nyújtogatta nyakát, és gondolom, elrúgta volna magát az ágról, amikor a .22-es Hornet golyója a szárnytövön látható fehér foltba, a „tükörbe” szaladt.

Nagyokat huppanva, ágról-ágra esve, hólavinát sodorva maga után, hangtalanul tûnt el a fa alatt, csak pár szálldosó tollacska jelezte, hogy egy fekete lovag átköltözött az örök fenyôk birodalmába, ahol mindig tavasz van, és nem kell a kietlen, kemény téllel törôdni.

Megvárva, amíg a hófelhô elül, futva igyekeztem a madaram felé.

Alig tettem pár ugráló lépést, elsüllyedtem. Ráfeküdve a hóra, si-

SVÉDORSZÁG 1980

201

került visszaevickélni a fa mögé, ahol síléceimet hagytam. A nagy igyekezetben és örömömben alig tudtam ôket felcsatolni, aztán irány megkeresni a madarat. Sokára találtam meg, már azt hittem, hogy sebzetten elment, pedig csak az utána zuhogó hó temette be.

Hatalmas lyukat kellett ásnom, mire rátaláltam. Sajnos a kis golyóm nagyon megtépázta. Mindkét szárnya eltörve leffegett, amint a csôrén átfûzött erôs zsinóron a hátizsákom felsô karikájára kötöztem. Hosszasan ültem mellette a hóban. Sokat olvastam a tavaszi dürgésrôl, s titkon reméltem, hogy egyszer sikerült belopnom és elejtenem a nászruhás lovagot. Egyelôre meg kellett elégednem a téli vadászatával, amely izgalmas volt ugyan, ha nem is az „igazi”!

Most így utólag elgondolkodva arra a megállapításra kellett jutnom, hogy bolondok is vagyunk mi vadászok! Azt kergetjük, hajszoljuk, ami nem megfogható, ami nincs: a hangulatot. Ezt az érzést csak magunknak meséljük be, reméljük, hogy ettôl szebb lesz a vadászélmény, de tulajdonképpen a tényeken nem változtat semmit, hogy most én ugyanazt a kakast januárban vagy áprilisban lôttem le egy havas fenyô kiálló ágáról.

De szeretném megnyugtatni Kedves Vadász Olvasóimat, hogy ezt az élményt is megkaptam, igaz, húsz évvel késôbb. Erdélyi ôsi otthonom kegyes volt hozzám, és megajándékozott két tavaszon is a nagykakasok dürgésével és egy szintén öreg kakas elejtésével.

Aznapra befejeztem a területjárást. Boldogan, a többnapos, fáradságos téli vadászat befejezô akkordjaként elkönyvelve vonultam be a szállásomra. Sven és édesapja nagyon örült a sikeremnek, nem hitték volna ôk sem, hogy ebben a zord téli idôben eredményt fogok elérni.

Másnapra rókahajtást terveztünk, de nem lett belôle semmi. Hó és szélvihar kerekedett még az éjjel, két napra bezárt bennünket meleg otthonunkba. A hóekék és hómarók szorgalmasan dolgoztak, hogy a fôbb utakat szabaddá tegyék. Svédországnak nagyon drága a tél! Naponta milliókat költenek a hó eltakarítására.

Az utolsó hajnalon sem tudtam a hotelben maradni. Hajtott valami ki a hidegbe és a hóba, úgy éreztem magam a bezártságban, mint a börtönben, akármilyen szép is volt az a börtön belülrôl.

A friss hó még jobban megnehezítette a járást. Még sílécen is majd térdig gázoltam a könnyû hóban, a szabadabb részeken hatalmas torlaszokat hordott össze a szél, elég volt rajta átevickélnem.

202

VÁNDORVADÁSZ

Nagykakashoz, kiskakashoz egyaránt szerencsém volt

SVÉDORSZÁG 1980

203

Jól megizzadva álltam meg félóránként egy kicsit hallgatózni és ácsorogni, hátha látok valamit, de hiába meresztgettem a szemem a messzelátóban, kihaltnak, üresnek látszott minden. A nap sütött, fecsérelte sugarait a hidegen szikrázó tájra. Egy mocsaras rét szélén, az emelkedô domb oldalában kis gödröket találtam a friss hóba fúrva. Gondoltam, közelebbrôl is megvizsgálom azokat. Belehasalva a szikrázó, habkönnyû fehérségbe, elkezdtem ásni a tíz-tizenöt centiméter átmérôjû barlang vége felé. Vagy jó méter után vége lett a kis alagútnak, kiöblösödve kis hernyókat, madárhulladékokat találtam benne. Tehát a hóviharban ide ásták be magukat a nyírfajdok, mert az ürülékhalmaz arra mutat, hogy hosszabb ideig itt tartózkodtak.

Több ilyen alagutat is találtam egymás mellett, s bár a nyomokat a friss és mély hóban nem lehetett pontosan beazonosítani, de gondolom, hogy csak azok lehettek.

A felfedezésem után óvatosan indultam tovább, reméltem, hogy meglátom ôket valahol a közelben. Elôrelátásom nem is volt hiábavaló, félórányi csúszkálás és kimerítô hótörtetés után a következô befagyott tó partján álló nyírfákon meg is láttam három-négy sötétedô gombócot. Belehasalva a hóba, csúsztam vagy ötven métert egy nagy tuskóig. Onnan szemrevételeztem ôket elôször igazán, a mes�szelátón keresztül. Reggeliztek, a nyír rügyeit csipkedték. Ha egy fán már nem volt mit keresni, nagy hófelhôt zuhintva a többiek nyakába, átrebbentek a következô fára. Mozgott az ekkor már hét madárra szaporodott csapatban két koromfekete lovag is. A tyúkok barnássárgás-vöröses alapszínûek voltak, fekete csíkokkal és pöttyökkel ellátva, amely, ha nincs hó, biztosan jó rejtôzködô szín, de így, télvíz idején nem sokat segít. A két fekete legény valósággal virított feketeségével és kékes csillogásával a nagy fehérségben.

Sokáig tanakodtam, hogy lôjek-e. Ôszintén szólva nem nagy mûvészet volt nyolcvan méterrôl a .22-es Hornetommal leszólítani egyet a nyírfa tetejérôl. Sokáig vizsgálgattam ôket, és – gyarló módon – arra az elhatározásra jutottam, hogy a két kakas úgyis összevész tavasszal a tyúkokon, minek ide verekedés, megoldható a dolog egyszerûbben is. Megkönnyítem a fiatalabb kakas dolgát!

Alig pattant a puskám, a frissen hullott hó elnyelte a lövés hangját, és az öregebb, nagyobb madár csak lefordult a behavazott ágról. A többiek a nagy igyekezetben észre sem vették a tragédiát. Csak amikor felálltam és elindultam feléjük, nyúltak borospalackká, de még

204

VÁNDORVADÁSZ

Vadászházunk valahol Dél-Svédországban

SVÉDORSZÁG 1980

205

ekkor is olyan ostobák voltak, hogy, csak amikor sörétlövés távolságnyira közelítettem meg ôket, ismertek fel, és egyenként a levegôbe dobván magukat, gyors szárnycsapásokkal szálltak tova.

Kiskakasom igazi öreglegény lehetett, amit ekkor még nem tudtam, csak hazaérve, az ebben jobban jártas német vadásztársak hívták fel figyelmemet egy-egy toll színére és formájára. Fôleg osztrák vadászbarátaim jártak csodájára madaramnak, ôk nagyra becsülték, és nagy szakértôi voltak a dolognak.

Szabadságom lassan letelt, készülôdtem haza, és még legalább egy napot szerettem volna Bengt meghívásának is eleget tenni, meglátogatni ôt, Koppenhágától ötven kilométerre fekvô otthonában. Svennek és családjának megköszönve a kedves vendéglátást, kifizetve a kifizetendôket, elköszöntem.

Lassan araszolva értem a nagy hóesések közepette Malmôbe, ahonnan már csak egy ugrás volt Koppenhága. Bengt szeretettel fogadott, és két ritka szép napot kaptam tôle. Kivitt nyaralójukba a tengerpartra, s oda bezárkózva figyeltük a parton sétáló rengeteg északi madarat: récét, libát, bukót, partfutót. Vadászni már nem lehetett rájuk, december 31-gyel vége lett Dániában is a vadászidénynek.

Bengt meg is hívott mindjárt az ôszre, tél elejére. Sajnos nem lett a dologból semmi. Még a nyáron nagyon elôvette a cukorbetegsége, és az ôszt már nem érte meg. Elment még egy jó barát, de a szép vadászélményeket, amit együtt éltünk meg Grönlandon, sohasem felejtem el.

Viszont kaptam egy újabb meghívást Svenen keresztül az ôszi, téleleji jávorhajtásokra. Gróf Dr. Károlyi Tamás, Malmôben élô hazánkfia volt olyan kedves, és vendégül látott. (Tamás a zempléni Károlyi von Orczy ág sarjadéka volt, Orczy Emmának, a „Vörös Pimpernel” szerzôjének az unokaöccse.)

Alig kezdtek sárgulni a németországi otthonom körüli fákon a levelek, Svédországban már beköszöntött az igazi ôsz. A trávamündei komp megtelt zöld ruhás emberekkel, akik mind Svédország felé hajóztak, hogy részt vegyenek az október elsô hétfôjétôl kezdôdô jávorvadászatokon. A malmôi kikötôben várt a gróf úr, Dr. Károlyi.

Mintha örökké ismertük volna egymást, úgy fogadott, pedig eddig csak leveleken keresztül tartottuk a kapcsolatot. Kocsimon követtem, mely tele volt mindenféle vadászati felszereléssel, meleg ruhákkal, csizmákkal, rengeteg élelmiszerrel, amire nem is volt szükség, mert

206

VÁNDORVADÁSZ

Együtt a csapat: balról Harald a hosszú svéd, gróf Dr. Károlyi Tamás, középen a szerzô, mellette Kopeczky Tamás, majd jobbra Göran

Tamás nagyszerû vendéglátó volt. Hatalmas lábos töltött káposzta fortyogott a vadászház fatüzelésû sparhelyén, kellemes, magyaros illatokat árasztva az egész házban.

Sorban érkeztek a többi meghívottak, akiknek nevére már nem emlékszem, mert állandóan cserélôdtek a svéd vadásztársak. Színes, vidám társaság jött ott össze, ahol újra találkozhattam egy régi ismerôssel és versenytárssal, Kopeczky Tamással, akivel hajdanán serdülôkortól kezdve együtt kerékpároztunk, versenyeztünk egymás ellen. Ô a Budapesti Építôk Sport Klub színeiben, én pedig a BVSCben. De a kapcsolat megmaradt barátinak, szívélyesnek. Kopeczky Tamást nagyszerû és nagyon jó versenyzô bringásnak ismertem meg. Hamarabb bekerült a válogatottba, mint én, mivel három évvel idôsebb volt nálam.

Aztán ahogy az élet hozta, sok más honfitársunkkal együtt mi is elhagytuk Magyarországot, szép hazánkat, hogy az egyre beszûkülô

SVÉDORSZÁG 1980

207

életforma elôl meneküljünk, és „csináljunk valamit az életünkbôl”!

Mert van, aki „befelé”, magába fordulva, megkeseredve „disszidált”, maradt otthon, nem vállalva a bizonytalanságot, de volt, aki kifelé, mint mi is, és megpróbálta a talentumot, amit kaptunk az ôsöktôl, kamatoztatni. Mert a fiatalságunk és a szabadság utáni vágy ezt sugallta számunkra, hogy lehet máshogyan, szebben, biztosabban és nyugodtabban is élni, elérve azokat az eredményeket, amelyeket úgy gondoltuk, hogy el fogunk érni és megálmodtunk magunknak. Természetesen ezt nem tudta minden honfitársunk megtenni és elérni.

De úgy érzem, mi, Kopeczky Tamás és én elértük és magvalósítottuk vágyaink álmát, hogy beutaztuk a Világot, vadászpuskával, és ami a fô, ami nagy élmény volt mindkettônk számára, eljutottunk Afrikába, talán minden magyar vadász paradicsomába. Van mire emlékeznünk! És ezek után reméltük, hogy még majd a vadászatban is közös élményekkel szaporíthatjuk a fiatalabb éveink bringás barátságát.

Egy szép hetet töltöttünk együtt.

Svédországban az valahogy természetes, hogy ritkán szól a puska, de mégis hatalmas a jókedv. Másodrangúak a vadászati eredmé-

Amikor a gróf úr elemében volt: vagy mesélt, vagy fôzött!

208

VÁNDORVADÁSZ

nyek, de a „társasági élet” az csodálatos. És mindezt nem alkohollal értük el! Hanem a kedves vendéglátás, a vendéglátónk baráti hozzáállása hozta a kellemes hangulatú napokat, estéket, éjszakákat.

Mert nem volt megállás. Éjjel-nappal ment a beszélgetés, adomázás.

Jó nagyokat lódítottunk, és jókat nevettünk rajta. Közben a gróf úr sütött-fôzött. Élvezet volt nézni, amint kevergette hatalmas fakanalával a töltött káposzta költeményeit, közben összecsucsorított és mozgó szájával azt a látványt nyújtotta, mintha egyfolytában szívná, ízlelgetné a fôztjét, nagy-nagy élvezettel. Órákig tudott állni hatalmas lábosa mellett, és onnan mesélt, adomázott, irányított, parancsolgatott. Kalapja a fején hátratolva, szeme állandóan a lábos tartalmán, közben viccelôdött, újabbnál újabb történeteket mesélt erôs magyaros kiejtésével, hol svédül, hol németül, hol pedig magyarul. Persze mindig belekeveredett a nyelvekbe, és ilyenkor vagy csak magyarul mondta a magáét, vagy svédül, amit aztán mi sem értettünk, de svéd vadásztársaink sem. Közben persze hatalmasakat nevetett a saját viccein, amin nekünk is illô volt nevetni, még ha nem is értettük, csak

Kopeczky Tomi a nyusztjával

SVÉDORSZÁG 1980

Magaslesem egy hatalmas bükkfa árnyékában

209

210

VÁNDORVADÁSZ

sejtéseink voltak a szöveg tartalmáról. Csoda egy jó barát volt és nagyon, de nagyon szeretetreméltó.

Hajnaltól estig ültük a távolsági váltókat, és figyeltünk. Hallgattuk a bükkmakk koppanását a fák ágain, és ahogy halk zizzenéssel a száraz avarba esett az érett, kemény gyümölcs. Reméltük, hogy a jávorhajtó kutya hangját is meghalljuk, valahonnan messzirôl közeledve, mert az azt jelentette, hogy „hozza ránk” a várva-várt jávorszarvast, terelve maga elôtt.

De nem jött! Sajnos felénk nem jött jávorszarvas, egy sem, csak ôzek, néha egy-egy róka. Kopeczky Tomi lôtt egy nyusztot, én egy borzot, de más vad nem esett egész héten. Néha hallottunk távoli lövéseket, de a mi környékünk csendes maradt.

Mégis kitûnôen éreztük magunkat a meleg indián nyárban. Az egy hét hamar elrepült, és egy szép nap reggelén mindnyájan szétszéledtünk. Ki erre, ki arra. Kopeczky Tomi északnak tartott, växjöi otthona felé, a gróf úr Malmôbe, én délnek, Németországba. Svéd barátaink is elindultak hazafelé, irigylésre méltó szép országuk különbözô tájaira. Még ha nem is voltunk eredményesek, de a baráti hangulatot, a szép napok emlékét hazavihettük emlékül, amit mai napig ôrzök.

Mert Kopeczky Tomin kívül azóta sem találkoztam a többiekkel.

Kedves jó vendéglátónk, gróf Dr. Károlyi Tamás is itt hagyott bennünket. Súlyos májbetegsége végzett vele pár év múlva. De azt a pár szép napot, amit együtt tölthettem vele abban a kis svédországi vadászházban, melegen ôrzöm a szívem mélyén, mert egy csodálatos, színes egyéniség és önzetlen jó barát volt, amilyent manapság még lámpással is ritkán talál az ember. Örökké fogok rá emlékezni.

NAMÍBIA 1980–81

V

adászirodalmunk egész könyvtárra való kötetei foglalkoznak Kelet-Afrikával. Talán minden kezdô vadász többször is elolvasta legnagyobb Afrika-vadászaink, Kittenberger Kálmán és gróf Széchenyi Zsigmond élménydús, finom rajzú, kalandos írásait és az ôket nyomon követôk jól-rosszul megírt beszámolóit. Ezzel szemben igazán keveset tudunk Afrika dél-nyugati részérôl. Ezt a hiányosságot próbálom valamicskét pótolni.

Elsô nekifutásra négy szép, élményekben és tapasztalatokban gazdag hetet töltöttem egy formálódó, új afrikai országban, amelynek a neve késôbb, mint Namíbia vonult be a köztudatba. Nem éltem át ott vérfagyasztó kalandokat, csak egyszerû afrikai vadásznapok-

212

VÁNDORVADÁSZ

Jó minôségû a namíbiai „autópálya”, ha nem is aszfaltozott

ban volt részem, és ki gondolta volna akkor, hogy majd öt évig lesz az otthonom ez a félsivatagi, száraz, mégis csodálatos ország.

De kezdeném a földrajzórán meg nem tanultakkal. Az új ország születési fájdalmai már megindultak. Ma, amikor írom élményeimet, még Délnyugat-Afrikának (Süd-West Afrika) hívják ezt a majdnem üres, sokhelyütt bizony lakhatatlan hatalmas országot.

Nyugatról az Atlanti-óceán, északról Angola és Zambia, keletrôl Botswana, délrôl a Dél-afrikai Köztársaság határolja. Lakóinak száma majdnem megegyezik négyzetkilométereinek számával: 824 270. (1980-ban!)

Minden tíz négyzetkilométerre kilenc lakó jut. Valóban Földünk legkevésbé lakott országai közé lehet sorolni. A lakosság 56 százaléka az északi és keleti törzsi területeken: Ovambón, Okavangón és Kelet-Caprivin él. A maradék 329 000 fô a délebbi száraz, vízszegényebb, örökké napsütésben fürdô részeken. Ebbôl 92 ezer fehér, 65 ezer damara, 49 ezer herrero, 33 ezer nama vagy hottentotta, 28 ezer coloureds, 16 ezer basters (a keverékeket nevezik így) és 22

NAMÍBIA 1980–81

213

ezer busman, akik az ország ôslakói. Nomád vadászok, kôkorszakbeli életmóddal és eszközökkel, még a mai napig is!

A fehérek közül elsônek a portugál hajósok 1485-ben emeltek egy keresztet a Swakop folyó torkolatánál. 1805-ben, majd 1842ben jöttek az elsô hittérítôk Európából, s az ország 1884-ben német gyarmat lett. 1904–1907-ben a herrerók, majd a hottentották lázadtak fel a gyarmati elnyomás ellen, amit a német gyarmatosítók vérbe fojtottak. 1915-ben, az itteni németek kapitulációja után, a Dél-afrikai Unió fennhatósága alá került.

Ez a hatalmas ország csak az észak-keleti részen rendelkezik buja növényzettel. A Namib-sivatag végigvonul az Atlanti-óceán partvidékén, és 80-150 kilométernyi szélességben zárja el az élettôl. Keleten a Kalahári sivatag terjeszti ki csápjait. A hosszanti középsô magas fennsík 1000-2000 méter magasságban vízszegény, száraz, de az évi 200-300 milliméternyi csapadék és az idônként özönvízszerû esôzések megélhetést biztosítanak embernek, állatnak. A kielégítô, de száraz legelôjû területeket, mintegy 5500 farmegységre osztották fel. Az északi és a peremterületeken fehér nem telepedhet le. A nagyszámú farm ellenére, az ország bevételének 90 százalékát mégis a gyémánt, réz, ólom és urán bányászata adja. Ásványi kincsekben rendkívül gazdag ország.

A különbözô nagyságú farmterületeket nagyrészt fehérek, fôként német származásúak birtokolják, de sok a búr leszármazott és fekete farmtulajdonos is. A szegényes, száraz legelô csak mintegy 10-12-15 hektáronként tud egy szarvasmarhát eltartani. Ezzel szemben, egy vad csak öt-hat hektárt igényel. Ezért az utóbbi idôben mind jobban fellendült a vadtenyésztés, a vadászfarmok kialakítása.

A rideg állattenyésztés csak azután vált lehetségessé, miután a nagymacskákat tûzzel-vassal kiirtották. De a leopárd és a gepárd újból felszaporodóban van. A szarvasmarha-tenyésztô farmokon is kielégítô mennyiségû vad található. A 150 centiméter magas, 30 centiméterenként kifeszített drótkerítést minden nehézség nélkül ugorja át helybôl akármelyik nagyobb antilop. A kisebbek és a varacskos disznók pedig ügyesen bújnak át a drótok alatt vagy között.

Többször voltam ilyen jelenetnek tanúja. Tehát a vad szempontjából nem beszélhetünk bekerített területekrôl.

A vadászat megkezdése elôtt mindnyájan kipróbáljuk puskáinkat, nem állítódott-e el a hosszú út alatt. A puskabelövés itt min-

214

VÁNDORVADÁSZ

Puskabelövés

denkinek kötelezô, mert egész más a levegô és a fény 1500 méter magasságban.

Minden farmer, ha vadászvendéget kíván fogadni, köteles az Állami Vadászati Hivatal elôtt egy úgynevezett „vadászvezetôi” vizsgát tenni. Azon kívül a vendéglátó helyiségeknek el kell érniük az elôírt szintet. A farmer csak a saját területén, vagy azon, ahol mint bérlô vagy felügyelô dolgozik, vezethet vendéget. 178 személy rendelkezik ilyen vizsgával. Ezenkívül vannak hivatásos vadászok, szám szerint harminckettô, akik az ország egész területén vadásztathatnak. A törzsi területeken is, valamint a farmerok beleegyezésével a farmterületeken, szerzôdéses alapon.

A farmok létesítésével egy idôben nagy pusztítást végeztek a letelepülôk a vadállományban. Nagyrészt teljesen kipusztították a fûevô állatokat, a zebrát, gnút és tehénantilopok százezreit, abban a hiszemben, hogy ezek az állatok eleszik teheneik elôl a gyér, legelésre alkalmas füvet, és hogy különbözô járványokat terjesztenek. Ma már köztudott, hogy a vad a legjobb legelô-felhasználó. Azon kívül tiprásával nem tesz kárt a fûfélékben, gyökereikben, nem úgy, mint

NAMÍBIA 1980–81

215

Nagykudu bika

a nagyszámú szarvasmarha-állomány. Valamint a vad ellenállóbb mindennemû betegséggel szemben, és a csapadékszegény években lényegesen kevesebb az elhullás. Természetesen mire minderre rájöttek, addigra néhol nem maradt még hírmondó sem a valamikori óriási vadállományból. Ha lassan is, de megkezdôdött a néhai ôshonos vad visszatelepítése.

A farmrendszer kifejezetten kedvezett a vadállomány egy részének.

A lomb- és bozótevô nagykudu például nagymértékben felszaporodott, mivel a letelepülôk inkább csak a legelôiket veszélyeztetô fûevô vadat lôtték. Azon kívül az idôszakos folyómedrekben duzzasztógátakat építettek, és ezzel megkötötték a víz után állandóan vándorlásban lévô vadat. Egy tízezer hektáros területen így két-három kis tavacska keletkezett, amelyek a következô esôs évszakig (ha egyáltalán megjött az esô) kitartottak. A farmerek nagy gondot fordítottak a nagykudu állományukra. Büszkék voltak az antilopok királyára, amelynek szépen csavart, méteres szarva fô óhaja minden vendégvadásznak.

Ez a gondoskodás annyira feldúsította az állományt, hogy 1979ben bekövetkezett a régóta rettegve várt fertôzô betegség. Nagyobb

216

VÁNDORVADÁSZ

részt kudubikák estek áldozatul ennek a mindmáig pontosan meg nem határozott, veszettségszerû betegségnek. A fertôzött vad kétségbeesetten, ordítva nyakig állt a vízgyûjtôk és kisebb folyók vizében, és nem tudott inni, mert a nyelôizmai megbénultak. Mi is találtunk több, ily módon elpusztult bikát a kiszáradt folyómedrekben. Érdekes, hogy egyetlen dögevô sem nyúlt az így elpusztult vadhoz. A nyüvek és az enyészet semmisítették meg, csontjai és bôre száradt a napon, sokáig hirdetve a tragédiát. Óvatos becslések szerint 1979ben 15-20 ezer nagykudu esett így áldozatul. Fôleg középkorú és öreg, golyóra érett bikák, ami természetesen kihatással volt a trófeavadászatra is.

Hetekig jártam vendéglátóm 18-20 ezer hektárnyi területét, napokig ültem egy-egy víztároló mellett lesben. Nagyszerû alkalmam nyílt fényképezni, de az ivóra jobbára csak fiatal, gyenge szarvú bikák jöttek.

Namíbia másik nagyszerû antilopjára, az oryxra, amit itt „spisznek” vagy „gemszboknak” mondanak, (természetesen semmi köze sincs az európai „gemsbock”-hoz, a zergéhez) minden nehézség nélkül

Oryx bika

NAMÍBIA 1980–81

217

lehetett vadászni. Mind a nagykudu, mind az oryx testnagysága és szarvmérete lényegesen nagyobb, mint a Kelet-Afrikában élôké.

Nagyszerû alkalmam nyílott a varacskos disznók életét megfigyelni. Nappali életmódjuk ezt könnyen lehetôvé tette; délelôtt tíz órától délután négyig volt a legnagyobb mozgás. Két jó kant ki is kerestem, és minden különösebb nehézség nélkül terítékre hoztam.

Egyiket ráadásul még a legelôterületeket elválasztó drótkerítésnek is köszönhettem. Egyik délután a konyhára kellett volna egy fiatal oryxot lônöm, ezért kiültem a marháknak kitett nagyméretû sókocka közelébe, amire a vad is szívesen járt. Az elmúlt napokban ismételten több fiatal oryxbikát láttunk a környéken. A hátam mögé vágó szél miatt abba az irányba nem is figyeltem. Nagy meglepetésemre pont ott pendült meg a vastag dróthuzal, jelezve, hogy valami nagyobb vad bújik át közte. Nem esett messzire, távcsô nélkül is jól láttam a villogó felsô agyarakat.

Namíbia antilopjai nem bôvelkednek oly nagy fajgazdagságban, mint a kelet-afrikaiak. Csupán a kövi bak vagy kövi antilop és a koronás vagy bóbitás duiker található meg mindenütt. A legnagyobb

Pendült a drót, jelezve, hogy varacskos kan közeledik

218

VÁNDORVADÁSZ

antilop, a jávor vagy eland, valamint a dél-afrikai tehénantilop vagy kaama jobbára az ország északi részén vadászható, ott sem mindenütt. A kis, mindössze négy-nyolc kilogrammos kék duiker szigorú védelem alatt áll. Elejtéséért ötévi börtönbüntetés jár. El lehet mondani, hogy talán Namíbiában mûködik legjobban a vad- és a természetvédelem, ha az egész kontinenst nézzük. A vadorzás ismeretlen fogalom, amit nem éppen mondhatunk el Afrika más országairól.

A Windhoektôl 350 kilométernyire, északra fekvô farmon, ahol az évi csapadék alig haladja meg a kétszáz millimétert, gazdag vadállományt talál a vendég. A farmer a vendégét már a Windhoek közelében fekvô Strijdom-repülôtéren várja. Még mielôtt kivonulnának a területre, pár bevásárolnivaló akad mindig a városban. Aztán búcsút mondanak a következô két-három hétre a civilizáció minden elônyének és átkának. Bárcsak aztán a „visszacivilizálódás” is olyan könnyen menne! Nem tudom, ki hogy van vele, nekem a „visszaút” legalább egy fél évig tart. Hiába, Afrikának még ma is nagy a varázsa!

Jó autópálya vezetett végig az ország hosszában, egy darabig azon hajtottunk. A megengedett 90 kilométeres sebességet minden-

Szárazságtûrô növények jellemzik a tájat Namíbia egész területén

NAMÍBIA 1980–81

219

ki betartotta, itt nem rohantak az emberek, ideje mindenkinek bôven volt. Elôször kicsit furcsa volt a „balra hajts”, de aztán újból belejöttem, fôleg miután hosszabb idôt töltöttem Kelet-Afrikában.

A farmer felesége már a rövidhullámú rádió adó-vevôn jelentkezett, még mielôtt elértük volna a területet. Újságolta, hogy készen van az ebéd, valamint a forró víz a fürdéshez, és az ágyunk is meg van vetve. Ránk is fért, hiszen tizennégy órát repültünk Frankfurttól idáig.

Mint mindenki, akivel Namíbiában megismerkedtem, ôk is nagyon kedvesek voltak. Kíváncsian érdeklôdtek az európai viszonyok iránt, de senki sem akart visszatérni az ôshazába. Talán igazuk is volt, afrikaiaknak érezték magukat!

Az elsô napok ismerkedéssel és akklimatizálódással teltek. A kétezer méternyi magasság és a különösen száraz félsivatagi levegô szokatlan volt, ugyanakkor nagyon egészséges. Fôleg az asztmások és a virágporra, pollenre érzékenyek, allergiásak érzik nagyon jól magukat itt, Namíbiában.

A harmadik naptól már mindenki a maga ura volt. A rendelkezésre álló terepjáró autók meglepôen jó állapotban voltak, mind-

A magas kôfal már évezredekkel ezelôtt is leshelye volt a korabeli vadászoknak. Kezük nyoma, a sziklarajzok még ma is jól láthatóak

220

VÁNDORVADÁSZ

egyikben adó-vevô rádió, a kocsikra a csörlô felszerelve, ami nagy elôrelátásról tanúskodott, mert a magányos vadász egyedül nemigen boldogulna a kétszáz kilós oryxszal vagy nagykudu bikával.

A sok össze-vissza kocsikázás és eredménytelen cserkészés után rájön a vadász, hogy a sok mozgásnak csak hátránya van. A tüskés bozót – ami külön fejezetet érdemel –, ha ritkának is látszik felülrôl, olyan sûrû, hogy alig 100-130 méterre lehet csak ellátni benne. A vadat mozgás közben nagyon nehéz megítélni, legtöbbször csak lábaikat vagy egyes testrészeiket látja a vadász, s mire a távcsövet leereszti, és esetleg a puskáért nyúlna, addigra a vad nagy robajjal elugrik. Eredményesebb és célravezetôbb, ha nem is mindig szebb, egy-egy víztárolónál lesben ülni, vagy egy kényszerváltó közelében elhelyezkedni.

Váltakozva ültem egy-egy napot a fent említett helyeken. Annak ellenére, hogy a víz közelében mindig nagy a forgalom és az esélyek is lényegesen jobbak voltak, ott csak a teleobjektíves fényképezôgépemet használtam. Az észak-dél irányba vonuló, mintegy 130-150 méter magas, nagy bazalttömbökbôl álló hegylánc

A kiszáradt folyómedrekben könnyebben gurult a terepjáró

NAMÍBIA 1980–81

221

Öreg oryx bikámnak majd méteres volt a szarva

egyik pontján volt egy hasadék. Szélessége fent a csúcsoknál nem több mint hatvan, hetvenméternyi, lent az aljban talán tíz-tizenöt méter lehetett.

Ezen a kényszerváltón közlekedhetett a vad talán már több ezer éve. A bazalttömbökön még a lesben ülô busman elôdeim keze nyoma is látható volt. Szerte Namíbiában mindenütt láthatók ezek a sziklarajzok, amelyek néhol megkapóan jól ábrázolják a részben rég kipusztult vadállatok képeit és azok vadászatát.

Egy lapos, szélvédett helyen feküdve élveztem a táj örök nyugalmát és a kellemes téli napsütést. Mert tudni kell, hogy itt, a déli féltekén éppen ellenkezôleg járnak az évszakok, mint nálunk. Mi pedig augusztus közepét írtunk, s a tavasz elsô leheletét lehetett érezni, megjelentek az esôfelhôk.

Egy ilyen szép este már indulóban voltam a szállásomra, amikor egy derék, de csak közepes nagykudu bika váltott át alattam. Meglövése gyerekjáték volt, viszont már a Land Rover lámpái kellettek, hogy fényképezni tudjak. Rá két napra a felkelô nap sugarai csillog-

222

VÁNDORVADÁSZ

tak oryxbikám szépen gyûrûzött, nem túl hosszú, de vastag, hegyesre fent szarván.

Még az utolsó napon is itt volt szerencsém, azokon a festôi összevisszaságba rendezett bazalttömbökön. Minden alkalommal megfigyelhettem a hasadék túlsó oldalán mozgó szirti borzokat. Mormota nagyságú rágcsálók, állítólag az elefántok közvetett rokonai. Két komoly mozgású „bär” – „medve”, ahogy a német mondja találóan a hímekre, állandóan torzsalkodott egymással. A magammal hozott .22 Winchester Magnummal szépen „átnyúltam”, és az állandóan kezdeményezôt leszólítottam helyzete magaslatáról. Selymes, rövid bundájáért csapdázzák Afrika-szerte. Harminc-harmincöt darabból nagyon szép ágytakarót készítenek.

Kellemes kétheti tartózkodást köszönhettem a vendégszeretô farmernak és családjának. Csak rövid idôre, egy hétre váltunk el, hogy majd újból együtt tegyünk egy szép, többnapos kirándulást a méltán világhírû Etosha vadasparkba, ahol 1907 óta egyetlen puskalövés sem esett! Utamat a Windhoektôl mintegy kétszáz kilométernyire, délkeletre fekvô területre irányítottam, a Kalahári sivatag közelébe,

A panyókás sakálok hamar megjelentek, ha szólt a puska

NAMÍBIA 1980–81

223

hogy megpróbálkozzam egy szép, formás gazella, a springbok és földünk legnagyobb madarának, a strucckakasnak a vadászatával.

Dideregve ébredtem. Nem segített az sem, hogy jobban összegömbölyödtem a takaró alatt. A nagyon spártaian berendezett kis szobában egyre világosabb lett. Odaát, a ház túlsó felében motoszkálás hallatszott. Nagy elhatározással ugrottam ki a hideg szobába a meleg takaró alól. Mire magamra kaptam a ruháimat, és hátramentem az épület mögé, Norbert, a farmtulajdonos kerekre dagadt képpel fújta, élesztette a tegnapi parázsra dobott forgácsok alatt a tüzet.

– Kutya hideg van! Mennyi lehet a hômérséklet?

– Nézz a vízcsapra – ajánlotta Norbert – majd meglátod.

– Uramfia! – A tegnap még langyos vizet adó csap a ház oldalánál fehér szakállat eresztett! Legalább húsz centiméteres jégcsap csüngött rajta. Odahaza senki sem hiszi el majd nekem, hogy Afrikában még fagy is lehet. Pedig csak alig kétszáz kilométerre vagyunk délebbre Windhoektól.

– Lehet vagy mínusz két fok – nyugtázta csodálkozásom egy­ked­ vûen a farmer. Igyekeztem is vissza a házba, hogy magamra szed-

Namíbiai táj, termeszvárral

224

VÁNDORVADÁSZ

jem az összes tornatrikót és az egy szál rongyos pulóverem. Így már könnyebben elviseltem a magasan lobogó tûz mellett a további fejleményeket. A forró tea és a kiadós reggeli, no meg a hazai pálinkás butykos tartalma hamarosan a belsônket is felmelegítette.

A nap éppen kelôben volt, az ezüstös táj lassan bearanyozódott, mindent beborított a porcukorként fedô dér. Namíbia nagy részének éveken át csak ennyi nedvesség jut, mert van úgy, hogy az esô évekig kimarad.

Fél nyolc felé indultunk a valamikor katonai szolgálatot teljesítô Jeep terepjáróval egy kis területjárásra. Hátul ültem a nyitott magaslaton, minden huzattal dacolva, pedig szívesen lehúzódtam volna az elülsô ülésre, a szélvédô üveg mögé. Ki kellett tartanom már csak azért is, mert a mögöttem álló hottentotta fiún feleannyi ruha sem volt, mint rajtam. Vacogott is az istenadtának a foga, vastag ajkai kékek-zöldek lettek. Biz’ Isten, ha hosszú alsó lett volna velem, még azt is magamra húztam volna, térdeim úgy fáztak. Még mosolyogni is alig mertem, mert már két nappal azelôtt felrepedt a száraz levegôben és az erôs napsütésben a szám.

Halkan gurult a dzsip a vörös, mély homokban. Norbert mesterien vezetett, lassan, de folyamatosan. Mint egy lapított orrú hajó, úgy úsztunk a deresen csillogó, napfényes mezôségben. Itt-ott kisebb tüskés bozótcsoport szakította meg az otthoni árvalányhajra emlékeztetô, de annál magasabb fûvel benôtt tájat.

A távolban hegyek kéklettek. – Sziklás oldalait leopárd lakja – újságolta Norbert –, ide is lekeveredik néhanapján egy-egy portyája közben.

Elôttünk, mellettünk minduntalan kis antilop párok ugrottak el.

Steenbokok. Egy-egy reggeli cserkészô kocsizás alkalmával még 2530-at is összeszámolhattunk. Koronás vagy bóbitás duikerbôl már jóval kevesebbet láttunk. Alig-alig lehetett a két kis antilopfajt megkülönböztetni elsô pillantásra. A messzeségben hat-nyolc szürke-fekete golyó mozgolódott a sárga fû felett, azokat kerülgettük. Struccok. Nagyon nehéz kocsival lôtávolságra kerülni, nem hiába van a fejük és éles szemük két és fél méter magasságban. Minden gyanús mozgást elsônek vesznek észre. Ki-kivágó, hatalmas, vakítóan fehér szárnyuk riasztó jelzés minden vadnak.

Nem is jártunk szerencsével, nem tudtuk ôket golyólövésnyi távolságra megközelíteni. Egyetlen haszna volt az egész kocsikázás-

NAMÍBIA 1980–81

Bóbitás- vagy szürke duiker zsákmányom bennszülött segítônkkel

225

226

VÁNDORVADÁSZ

nak, találtunk a magas fûben két strucctojást. Általában fiatal, elsô alkalommal kotló tyúkok potyogtatják el így a tojásaikat.

Az egyik kis bokorcsoportban derék duiker bak ácsorgott. Leugorva a kocsiról, sikerült belopnom. Valósággal „füstölt” a deres fû, amint a nehéz nyolcmilliméteres golyó a kis, mintegy tizenkét kilós bakocskát ledöntötte a lábáról. Tenyérnyi kilövés éktelenkedett az egyik lapocka helyén.

Fél óra múlva folytattuk utunkat. Egy távolabbi, nagy nyitott területrész felé vettük az irányt. Gazellákat próbáltunk a puskacsövem elé keríteni. Hottentotta kísérônk hamarosan észre is vette ôket a távolban. Hihetetlen, milyen éles a szeme, nekem még távcsôvel is elég volt megtalálnom ôket. Vándorantilopok. A Zambézitôl délre élô egyetlen gazellafaj a Dél-afrikai Köztársaság címerállata.

Valamivel nagyobb, mint a mi ôzünk, színe vöröses-világosbarna.

Oldalán a lágyékától a lapocka aljáig sötétbarna tenyérnyi széles csík, a „vízszint” választja el hófehér hasaalját a felsô résztôl. „Arcvonásai”, ha lehet így mondani, hasonlítanak a kecskéére. Ugyanolyan kevés igényû, beéri a legszárazabb, legrövidebb fûvel. Ha lehetôsége van

A Rekordok Könyvébe is bekerült a vándorantilopom trófeája

NAMÍBIA 1980–81

227

rá, rendszeresen eljár inni, különben hosszú ideig kibírja víz nélkül. A növények nedvességtartalma és a reggeli harmat-dér elégséges számára. Háta közepén, a derekától hátra felé, alig láthatóan egy mély ránc van, amelyben elrejtve mintegy tíz centiméter hosszú, hófehér, sörteszerû szôrzet nyugszik. Veszély esetén vagy az üzekedési idô alkalmával erôsen begörbített háttal, mind a négy lábáról egy idôben, mintegy teniszlabda módra, hihetetlen magasakat ugrál, általában egyhelyben. Ezért is adták a búrok a „springbok” – „ugróbak” nevet a számára.

Lassan gurultunk egy mélyebb vízmosás homokjában a csapat felé. Igaz, még messze voltak, de a várakozás feszültsége egyre nôtt bennünk. Szemünk messze elöl járt, amikor Norbert lassan lefékezett. Elôször nem értettem, mit is akar, de ô csak a szemével intett.

Alig száz méterre, egy bokrocska takarásában egy springbok állt, és felénk figyelt. Elôzôleg már kézbe vettem a puskámat, de vártam a lövéssel, mert Norbert ítéletét lestem. Távcsövét le sem engedve a szemérôl, suttogta: – Alul vastag szarvú, olyan, amilyent te keresel.

Lôj!

Még nyitva volt a „vészjelzôje”, amikor rátaláltunk második vándorantilop bakomra

228

VÁNDORVADÁSZ

Nagyon féltem, hogy ezt is elhibázom, mert elôzô este egynek mellé lôttem. A halált hozó kereszt megállt a bak oldalán húzódó sötét csík elején, és a következô pillanatban összezúzott lapockával vágódott el. Mire hozzá értünk, már nem élt, csak a hátán a habfehér, hosszú szôrzet meredezett még pár percig, hogy aztán lecsukódjon utoljára, mindörökre.

A délelôtt folyamán a levegô egyre melegebb lett, tizenegy óra felé Farkival, a hottentotta fiúval leszálltunk a kocsiról, és egy idôszakos folyómederben cserkészni indultunk. Jó széllel, kellemes „téli” napsütésben vagy két órát gyalogosan vadásztunk. Norbert vagy öt-hat kilométerrel feljebb várt ránk. Cserkészetünk szép sikerrel is járt, meglôttem második engedélyezett vándorantilop bakomat és egy erôs steenbokkal is összefutottunk.

Elôzôleg nagy üggyel-bajjal, közös erôvel vágtunk egy másfél méteres botot, ami elengedhetetlen segítôtárs az ilyen lapos területeken. A tetején meghagytam egy villát, amelybe a puska jól belefeküdt, valamint úgy hetven-nyolcvan centi magasan szintén egy erôsebb oldalhajtást, ami, ha térdelve kellett lônöm, akkor nagy segítséget nyújtott.

Azért kellett közösen dolgoznunk Farkival a bot vágásán, mert annyi volt körülötte és rajta a tüske, hogy egyedül nemigen boldogultam volna vele. Pár napi itt-tartózkodás után megismeri minden természetben járó, hogy nem a nagy, hosszú, egyenes, hanem az alig látható, kis görbe, úgynevezett „várj egy kicsit” tüskék a veszélyesebbek. Talán nincs is ezen a földrészen egyetlen ágacska, amelyiken ne volna valamilyen formában egy tüske vagy kis kampócska.

Szafarim után minden ingemet el kellett dobnom, mert az ujjai, a vállak, a háti részek rojtosra szakadtak. Egész testemet hosszú karcolások metszették keresztül-kasul. Térdembôl minden este úgy kellett kioperálnom a beletört tüskéket.

Norbertnek, a házigazdámnak, akinek az ôsei oroszok és lengyelek voltak, a farmjának területe úgy húszezer hektár lehetett. Ebbôl kétezer be volt kerítve két és fél méter magasan, tizenhat szál, négymilliméteres horganyzott, nagyon kemény, acél dróttal. A Vadászati Hivatal elôírása szerint csak az így körülkerített területre lehetett kiengedni a máshonnan hozott, betelepítésre szánt vadat. A területnek ezt a részét „vadászfarmnak” nyilvánították, ami azt jelenti, hogy itt nem szabad szarvasmarhát és egyéb háziállatot tartani, csak vadat.

NAMÍBIA 1980–81

229

Struccfészek

Az új vad betelepítése költséges ugyan, de kifizetôdô. A betelepített vad gyorsan elszaporodik, szép zebracsapatokat, tehénantilopokat és gnúkat láttunk mindenfelé. Ezeket Norbert hozatta. Valamikor ôshonosak voltak, de a búr „honfoglalók” a múlt század végén kiirtották ôket. Én már csak strucckakast akartam lôni. Ha már Diana oly kegyes volt hozzám, hogy magaménak tudhattam az európai kis- és nagykakasokat, akkor gondoltam, ha már ide vetett a sors kegye, akkor megpróbálkozom földünk legnagyobb kakasával is.

De még mielôtt kakasvadászatra adtuk volna a fejünket, Norbert elmesélte, hogy ô évente átlagosan nyolcvanat-százat lô a területén. Ez is hozzátartozik a vadászfarm jövedelméhez. A struccbôr nagyon keresett, miután a krokodilok kifogyóban voltak. A fehér evezôtollakért két Randot (1 Rand = 30 Ft) adtak Windhoekban a felvásárlók.

Norbert kioktatott, hogy ha elsô osztályú bôrt akarok hazavinni, akkor azt a bizonyos „afrikai blattlövést” kell alkalmaznom. – Tudod,

230

VÁNDORVADÁSZ

úgy hátulról mellbe – magyarázta, miután értetlen arckifejezésemet látta. – Pontosan a „pörce” alá kell lônöd – mármint a püspökfalatját mondják mifelénk annak – akkor biztos a siker. Úgyis fôleg elfelé futtában fogjuk a legtöbb kakast látni. Úgy is lett. A kellemes délutáni szunyókálás után még kissé kótyagos fejjel ültünk a nyitott kocsiban, de a friss szél hamar kitisztította a fejeket. Egy eléggé bokros, fedett helyen leptünk meg egy magányos kakast. Norbert nyomban leállította a motort, és a kísérô csapat mozdulatlanságba meredve, lélegzetvisszafojtva figyelt. A nagy strucckakas már-már eltûnôben volt a bokrok között, egyenesen elfelé gyalogolt, amikor a bivalyra és más nagyvadra annyiszor bevált öreg 8×68-as Mauserom megszólalt. Nagy szárnyát-lábát széthányva, ingadozva, ide-oda cikázva tûnt el a szemünk elôl.

Hamar rátaláltunk azonban a délutáni fényben, éppen eldûlôfélben volt, amikor újból megláttam. Úgy látszik, a goromba golyó jó helyre ment. Leugorva a kocsiról, éppen nyakon akartam lôni, amikor Norbert leintett, hogy hagyjam, kár a golyóért, majd ô elintézi! Nem éppen vadásziasan, de gyorsan megszabadította kínjaitól az utolsókat rúgó nagy madarat. Valósággal csomót kötött szegény madár hosszú nyakára. Hitetlenkedve álltam a kakas méretei mellett, kicsit fájt is, hogy a bôréért lôttem, amibôl talán táska, erszény és szemüvegtartó lesz családom hölgytagjai számára.

Elôször a nagy legyezôket vágtuk le, nehogy bepiszkolódjanak, bevérezôdjenek. Miután a kopasztással végeztünk, óvatosan a kocsira emeltük, nehogy értékes bôre lehorzsolódjon. Lehetett vagy ötven-hatvan kilós. A ház mellett álló nagy fára szerelt csörlôvel húzták fel aztán a fiúk. Óvatosan, nagy gonddal nyúztuk meg együttes erôvel. Pergamenszerû, hártyás bôrét egy éjszakára erôs sóoldatban áztattam, csak utána sóztam be másnap reggel vastagon, és az árnyékban összegöngyölve szárítgattuk. Tulajdonképpen ezzel véget is ért a háromheti vadászatom. Összesen tizennégy vadat zsákmányoltam, ami ha Széchenyi Zsigmond útleírásait olvassuk, bizony nem sok. De manapság még egy ilyen eredmény is nagy szó!

Egy átlagos, kétheti szafarin itt Namíbiában öt-hat vadat lônek, s mindezt jóval olcsóbban, mint a klasszikus vadászparadicsomban, a kelet-afrikai Tanzániában. Kelet-Afrikában a nagy öt közül a legkönnyebben elejthetô kafferbivaly a fô csemege, ami Namíbiából teljesen hiányzik, viszont itt cserébe megszerezheti a vadász Afrika

NAMÍBIA 1980–81

Strucckakas elejtése is sikerült

231

232

VÁNDORVADÁSZ

Áramütés: leopárdnyom

NAMÍBIA 1980–81

233

antilopjainak a királyát, a nagykudut. Azon kívül Kelet-Afrika antilopjai nagyobb fajgazdagsággal csábítanak. Ismertem Kelet-Afrikában több hivatásos és sportvadászt, némelyik több mint száz bivaly és több ezer antilop lelövésével dicsekedhetett, mégis, ha a nagykudura terelôdött a szó, mindegyik megjegyezte: „Eddigi vadászzsákmányaim felét, beleértve a bivalyokat is odaadnám egyetlen nagykudu elejtéséért!” Azt hiszem, ehhez nem kell különösebb megjegyzés.

A következô napok egyik reggelén indultunk vissza Windhoekba.

Fájó szívvel csomagoltam. Ki tudja, mit hoz a jövô, vajon jöhetek-e még egyszer Afrikába? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak, amikor beültem a kocsiba. Alig hagytuk el a települést, Norbert megállította az autót.

– László, szedd elô a puskát! – De akkor már én is láttam az út homokjában a velünk egy irányba tartó leopárdnyomokat. Kapkodva kerestem elô a maradék utolsó doboz töltényt. Sajnos igyekezetünk hiábavaló volt. A nyom legalább másfél kilométer hosszúságban haladt elôttünk, de a gazdáját már nem sikerült kint érnünk.

Valószínûleg az éjszaka, vagy kora hajnalban járt erre a pettyes nagymacska.

De az áramütés, amit akkor éreztem, amikor a nagy nyomok füzérét megláttam, bizony még a mai napig is bizserget, pedig azóta már újból jártam Afrika földjén, és sok új élményben volt részem.

Hiába, ez a paradicsom kegyes, gazdagon megajándékozza az imádóit!

ETHOSA NEMZETI PARK 1980

H

osszú és bizony néha unalmas volt az út. Ilyen is tud Afrika lenni.

Ezer arcának millió ráncában minden megfér. Egyik pillanatban elámítja, a másikban megbotránkoztatja az utazót. Úticélunk a Namíbia északi részén elterülô hatalmas kiterjedésû Nemzeti Park volt. Területének nagyságára való tekintettel az elsôk között emlegetik világszerte. A park tulajdonképpeni központja a „Pfane”, amit ha szó szerint lefordítunk, „Tepsit” jelent. A park összterülete 22 270 négyzetkilométer. Itt, ha megjön az esôs évszak, harminc-ötven centiméteres víz borítja a szikes, sós tófeneket. Ott jártamkor az esô már két éve kimaradt, széles repedések szabdalták keresztül-kasul. A vízhiány ellenére a rövid, száraz füvet legelészô tengernyi vad jó bôrben volt, fényes szôrû, gömbölyû zebrákat, antilopokat láttunk mindenfelé, márpedig ahol jól táplált antilopok vannak, ott a ragadozók sem éheznek.

Az egyik lodge-ban újságolta egy német turista társaság, hogy nem is olyan messze, tegnap egész nap vagy tíz oroszlán egy leütött hatalmas zsiráfbikán lakmározott. Meg is találtuk a helyet, de az igencsak hiányos végtagú zsiráf mellett egy öreg, törött fogú, tépett

236

VÁNDORVADÁSZ

A nemzeti park bejárata

fülû oroszlánhölgyet láttunk, telezabált hassal, lihegve a hôségtôl.

Hamarosan ott is hagytuk. Vagy egy kilométerrel arrébb, komondor nagyságú oroszlánkölykök egykedvûen sétáltak át elôttünk az úton.

Délután elértük a „Tepsit”.

Messzirôl úgy tûnt, mintha hó vagy jégmezô csillogna, messze bent fekete pontok mozgolódtak. Csak távcsôvel lehetett ôket felismerni: struccok voltak. Mielôtt még éjszakai szállásunkra, a Namutoni erôdbe tértünk volna, amelyet a német gyarmatosítók az 1900-as évek elején építettek, még felkerestük a fúrt kutak egyikét. Vándorantilopok százai vonultak az alig kétszobányi víztükörhöz. Mindenütt sakálok és keselyûk várták, hogy ebbôl a nagyszámú csapatból majd csak lemarad egy. Az egyik sakál alig tíz méterre bevárta kocsinkat, alig akart beleférni az ötszázas teleobjektív lencséjébe.

Miután napnyugtakor mindenki beérkezett az erôdbe, a kapukat bezárták, másnap reggelig nem volt kijárás. Barátom elôrelátó volt, két zsák hasogatott fát is hozott a kocsinkon, s hamarosan már ropogott is a barátságos kis tábortûz kerek, afrikai bennszülött-

ETHOSA NEMZETI PARK 1980

237

A szerzô a teljesen kiszáradt tófenéken

ekéhez emlékeztetô házacskánk elôtt. Ott sütöttük meg a kocsink hûtôszekrényében magunkkal hozott húst is. Hideg italok is kerültek a jóízû steak mellé.

Másnap korán indultunk, öt napot szántunk az Etoshára, de már az elsô napon láttam, hogy harminc sem volna elég. Mindjárt reggel szerencsénk volt, egy csoport oroszlánt, köztük egy szép sörényû hímet sikerült a fényképezôgépem elé teremtenünk, amint éppen a reggelijüket fogyasztották. Északnak tartottunk, Andoni felé. Utunk a parkot körülzáró kerítés mellett vezetett egy darabon. Megdöbbentô kép tárult elénk. Minden kétszáz-háromszáz méteren egy aszalt, vagy már a csontjáig lerágott antilop lógott a drótokon.

– A szárazság – mondja barátom –, különben ezt a kerítést minden nehézség nélkül ugorják át, de a sok nélkülözés lassacskán elbánik a legbüszkébb antiloppal is!

A Természetvédelmi Hivatal nagy költségek árán 42 mélyfúrással vízhez kötötte és egyben „megkötötte” a vadat. Sajnos ezzel elôre programozta a katasztrófát. A nagyszámú vadcsapatok maradnak,

238

VÁNDORVADÁSZ

Oroszlánok a zsákmányuk mellett

A terepjáró tetejérôl tudtam a legeredményesebben fényképezni a vadat

ETHOSA NEMZETI PARK 1980

239

Namutoni. Német elsô világháborús erôdítmény, amely ma turistaszálló a park vendégei számára

amíg az utolsó fûcsomó eleséget nyújt, s csak késôn indulnak neki évezredes vándorútjuknak a Zambézi felé. Nagy részük még az út felét sem tudja megtenni. Újabb nagy költségek árán a Dél-afrikai Köztársaságból legutóbb szálas takarmányt szállítottak a kutak környékére, így próbálták menteni a menthetôt. Ezért az utóbbi években bevezették a vadhasznosító módszert, amely abból áll, hogy a vadbiológusok által kiszámított vadlétszámot összeegyeztetik a terület takarmányhozamával, és a fölös számú vadmennyiséget jól megszervezett éjszakai fényszórós „vadászaton” „learatják”! A vad egyáltalán nem fél az autóktól, tíz méterre bevárja. A vadászkocsi után nagyméretû hûtôs autók jönnek, és elszállítják a kizsigerelt vadat. A reggel kikocsizó, fényképezô turisták esetleg csak a nagyszámú keselyûre figyelnek fel, amelyek addigra már minden nyomot eltakarítottak.

Nekem mindenesetre a szebbik oldalát mutatta a vidék. Felejthetetlenül szép öt napot töltöttem az Etosha Nemzeti Parkban, amelyben Tanzánia és Botswana mellett Afrika legnagyobb vadcsapatai élnek még. De ki tudja meddig?

VOLT EGY FARMOM… 1981–1986

T

alán folytathatnám ezt a könyvem egy kis beszámolóm, amivel Tanja Blixen kezdte nagyszerû könyvét, s amelybôl film is készült, és a magyar változat címe: „Volt egy farmom Afrikában”!

Norberttel, a vezetômmel már ottlétem alatt rokonszenveztem.

Német származású telepes volt, aki felcserélte a zajos városi életet a sivatagi magánnyal. Otthagyta Európát, és eljött, hogy megküzdjön a természettel, amelyhez úgy érezte, közelebb áll, mint az autógázos nagyvárosokhoz.

Felesége családjától örököltek egy elhagyatott farmot Namíbiában. Évek óta már senki sem gondozta, mûvelte. Eladták mindenüket Hamburgban, és Windhoekbe költöztek, ahol vettek egy kis házat. Norbert felesége az ottani bankban kapott munkát, ô pedig nekiállt a farm rendbehozatalának.

Ez három évvel azelôtt történt, hogy találkoztam vele, mint vadászvendég. Sokat beszélgettünk ottlétem alatt, és egyre nagyobb lett bennem a vágy, hogy elfogadjam Norbert ajánlatát. Azaz, hogy hajlandó átengedni a farm felét egy bizonyos összegért, amely akkoriban nem tûnt túlzottan magasnak. Visszatérve Németországba, ügyvédemen keresztül megkértem a farm üzleti mérlegeinek másolatát. Sokáig tanulmányoztuk, mérlegeltük az egészet. Ôszinte leszek, nem volt valami rózsás. Ha beszállok az üzletbe, nem lesz könnyû dolgom pár évig. Az ilyen leromlott farmba rengeteget be kell fektetni, hogy életbe maradjunk, és esetleg lehessen is utána kivenni belôle. A végén úgy határoztam, a sok bizonytalan tényezô ellenére is, hogy elfogadom az ajánlatot.

A többi már könnyen ment. A következô években keményen dolgoztam, hogy fennmaradjunk. Megnyitottam kis vadászatszervezô irodámat, és kezdtem vendégeket toborozni és küldeni a farmra,

242

VÁNDORVADÁSZ

Konyhánk az ernyôakác alatt

amelynek búr nyelven Swartfontein, azaz „Fekete forrás” volt a neve.

De miért pont ezt a nevet adták neki a búr letelepedôk, hiszen forrásnak még csak a nyoma sem volt az egész környéken! Közben összejött annyi pénz, hogy meg tudtuk venni azt az ötszáz darab szarvasmarha borjút, amelytôl reméltük farmunk felvirágoztatását.

Reméltük, hogy két-három éven belül rendbe jövünk és kinyögjük a felvett kölcsönöket.

Ekkor már a második évben maradt ki az esôs évszak, amely a legtöbb esetben megjött, de volt úgy, hogy elmaradt. Ilyenkor még nem volt baj, csak nem olyan mértékben fejlôdtek a borjaink, mint szerettük volna, mert nem nôtt ki az új fû a kimaradó esô miatt. A kiadások meg természetesen sokasodtak. Norberttel elhatároztuk, hogy lemegyünk a Dél-afrikai Köztársaságba, és veszünk két kamion bálázott takarmányt. Sikerült is szereznünk méregdrágán lucernát, s két nagy pótkocsis kamionnal megrakodva indultunk neki az ezer kilométeres útnak. Szerencsésen megérkeztünk, és két vagy három hónapot nyertünk a természettôl, amely egyre jobban húzta befelé a zacskó száját.

VOLT EGY FARMOM… 1981–1986

243

Vörös tehénantilop

Egy év eltelt, és sajnos az esô még mindig (váratott magára).

Területünk nagy részén már tôig le volt legelve és rágva a száraz fû.

Kezdett kétségbeejtôen romlani a szarvasmarha-állományunk. Gyorsan kellett tennünk valamit, hogy mentsük a menthetôt. Körbejártuk az országot, hátha kell valakinek vágó marha, vagy tenyészanyag. A helyzet mindenütt ugyanaz volt, a sivatagosabb részeken még ros�szabbul álltak a gazdák. Végül sikerült az állományunk felét a vételár majd feléért értékesítenünk azért, hogy a másik felével valahogy kihúzzuk a következô tavaszig. Érdekes módon vadban még nem volt számottevô elhullás, az jobban bírta a szárazságot. Csak a kudubikák szenvedtek valamilyen veszettségféle járványban, ezek közül sok elpusztult a vizek környékén. Vizünk az még volt. A nagy gátak mögött annyi összejött néhány éven keresztül, hogy legalább még egy évig elég legyen. Közben a szélhajtott, fúrt kutakból is ide folyt a felesleg.

Csak az új fû hajtásaihoz szükséges kiadós esô nem akart megjönni.

A farmtulajdonlásnak csak egyetlen jó oldala volt, szabadon vadászhattam a húszezer hektáros területen. Közben, hogy némi pénz-

244

VÁNDORVADÁSZ

Oryxcsapat a kôsivataggá vált környezetben

re tegyünk szert, magunk vettük át a már évek óta különbözô cégek által végzett „aratást”. A két terepjáró bukásvédô csövére forgatható erôs reflektorokat szereltünk. Megrendeltük a hûtôkamiont, és az est leszálltával útnak indultunk. Az egyik szomszéd farmos fiát kértük meg, hogy segítsen a munkában. Ô lett a gépkocsivezetôm, az elôttem álló fekete fiú kezelte a fényszórót. Magamra vállaltam a lövész szerepét, amely sokszor nem is olyan egyszerû, felelôsségteljes munka. Egész éjjel mentünk, és nem vadászkönyvbe illô munkát végeztünk.

Az afrikai vad, de gondolom az európai is – ha nincs éjszakánként agyonreflektorozva, csak egy évben egyszer – nagyon jól „tûri” a fénycsóvát.

A .22-es automata pöttyenését fel sem vette a távolabb álló vad.

Tíz-húsz méterrôl kellett lônöm fültôre, s a legtöbb esetben rugdalódzás nélkül csak összecsuklott a gyanútlan vad. Ha tizenöt-húsz elesett, akkor a nyitott terepjáró hátulján kivittük ôket a legközelebbi útra, ahol három-négy munkás kizsigerelte, kivéreztette és a teherautó kampóira akasztotta a lelôtt vadat, fej és láb nélkül.

VOLT EGY FARMOM… 1981–1986

245

Azon az éjszakán 220 vándorantilopot, 14 nagykudu tehenet és ünôt és 8 oryx borjút lôttünk. A befolyt összeg éppen jól jött a farm pénztárába. Természetesen a vadászember szíve vérzik egy ilyen éjszaka után, legfeljebb az vigasztalt, hogy nem veszett el egyetlen vad sem, sebzetten.

A következô években, amíg érdekelt voltam a farmon, csak évente egy ilyen „aratást” engedélyeztem, de nem tudtam rajta többé részt venni.

Egy kis kitérôt kell tennem, de ez is hozzátartozik a farm­bér­ lô­ séghez. Mindenkinek, aki Namíbiában élt akkor, és betöltötte a huszadik életévét, fél évet kellett szolgálnia egy félkatonai szervezetben a Zambézi Ranger egységben. Ez abból állt, hogy a kétheti kiképzés után szakaszunkkal jártuk a farmok közötti utakat, és próbáltuk felszámolni a két-három fôbôl álló, Angolából beszivárgó gerillákat, (akik azóta már a „felszabadítóink”) de nevezhetjük ôket csak egyszerûen terroristáknak, akik jelenlétükkel nyugtalanságot és félelmet terjesztettek mind a fekete lakosság, de fôleg a fehér farmerek körében. Bevett taktikájuk volt ezeknek a „jó embereknek”, hogy tányéraknáikat elhelyezték a nagyobb forgalmú utak porában.

Ha egy farmtulajdonos ráment egy ilyen aknára, kocsija eleje szétrobbant, és súlyos sebeket kaptak a gépkocsiban ülôk, sok esetben bele is haltak ezekbe a sérülésekbe. De aki életben maradt, annak a lábai legtöbb esetben használhatatlanokká váltak. Sok ilyen nyomorék lábú férfit ismertem meg ebben az idôszakba, ezért éberen reagáltunk minden szokatlanra, ami elénk került. Nem egyszer pattogtak a gerillák golyói a páncélozott jármûvünk oldalán, amely, mint a képen is látható, úgy volt kiképezve, hogy ha rámentünk egy aknára, a kocsi elsô futómûve leszakadt, de a legerôsebb akna sem tudott nagyon ártani, csak esetleg megemelt bennünket. Jobban féltünk az orosz gyártmányú páncélöklöktôl, amelyek könnyen felrobbanthattak volna a kocsi belsejében, ha megkaptunk volna egyet. De szerencsénk volt, és ezt megúsztuk. Egy másik szakasz tagjainak nem volt ekkora szerencséje, az esti tábortûz körül vacsorájukat fogyasztók közé becsapódott egy ilyen szerkezet. Mindnyájan hasra vágták magukat, amikor hallották jönni a rakétahajtómû surrogását, így nem lett nagyobb baj, csak az egyiküknek a hátsó felébôl vágott ki egy repesz jó egy kilónyi izmot. Ha belövéseket kaptunk kézi fegyverekbôl, azt szorgalmasan viszonoztuk. Másnap aztán a körözô dögkeselyûk

246

VÁNDORVADÁSZ

Farmbérlôként fél évet kellett szolgálnom a terrorelhárító Zambézi Ranger egységben

mutatták meg, hogy eredményesek voltunk. De életben maradtunk. Örülök, hogy életem ezen szakasza ma már csak szomorú emléke egy idôszaknak, amikor embereket értelmetlenül egymás ellen uszítottak.

Vadjaink közül a nagykudu volt a legimpozánsabb. Külföldi vadászok kifejezetten azért jöttek a tengerentúlról, hogy puskavégre kapják az antilopok királyát. Vadászata nagy élmény volt, nemcsak a trófea miatt, hanem igazi sportot nyújtott. Nem hagyta magát csak úgy ripsz-ropsz legyôzni, feladta a leckét a vadásznak egy olyan környezetben, amely a szemnek csodálatos volt, de komoly fizikai megterhelést okozott minden résztvevôjének.

Természetesen a vizek környékén csak ritkán engedtünk valakinek lesbe ülni. Ezt az elônyt csak nagyon öreg, nehezen mozgó vendégeknek tartottuk fenn. Az igazi vadászat a hajnali és esti cserkészés és esetleg a kényszerváltókon való leskelôdés volt. A hatalmas területen terepjáróval közlekedtünk, de ha lehetett, úgy intéztük,

VOLT EGY FARMOM… 1981–1986

247

hogy arról lövés ne essen. Volt is vadunk szépen, és a vendégek szívesen jöttek vissza, mert megpróbáltuk nekik a régi, eredeti Afrikát nyújtani. Ez persze a kényelem rovására ment, de az volt a célunk, hogy Afrikát úgy ismertessük meg, amilyennek mi magunk is megismertük évekkel azelôtt.

Sajnos a nagykuduk is megérezték az esô elmaradását, fogytak, soványodtak szegények. Némelyik bika szembôl nézve csak egy függôleges csík volt, s a nagy csavarodott szarva még nagyobbat mutatott. Jó legelôkön pedig háromszáz kilósra is felhíztak. Norbert évekkel azelôtt szállított már a biltongfeldolgozóba ekkora bikákat.

Kevesen tudják, hogy mi is a biltong. Dél-Afrika-szerte jól ismert fizetôeszköz ez. Fôleg vadhús van befûszerezve és a levegôn megszárítva. Úgy néz ki, mint nálunk, a boltokban kapható préselt kolbász. És az íze is hasonló, ha jól van fûszerezve. Ha lôttünk valamilyen vadat feles számban, – mert kéthetente minden pénteken frisshúsosztás volt a munkásaink között – akkor a feles számú húst kétujjnyi széles csíkokra vágták az emberek, amit aztán egy nap és egy éjszaka alatt sós és fûszeres lében pácoltak meg, majd az est közeledtével, amikor lehûlt a levegô, és a legyek hada elült, rudakra, vagy kifeszített horganyzott dróthuzalokra aggatták az emberek.

Reggelre már úgy megszáradt, hogy az újból megjelenô legyek nem tudták beköpni a csontkemény felületet. Az így tartósított húst aztán ínségesebb idôkre elraktározva adtuk ki az embereknek. A farmerokat az állam kötelezte, hogy a fekete munkások bérének legalább a felét élelmiszerben és földi javakban fizessék ki. Így egyrészt nem kellett bemenniük a távoli városokba, amivel napokat veszítettek volna, másrészt kevesebb került a kocsmák pultjára, és a családok megkapták az alapvetôen szükséges élelmiszermennyiségüket.

De hadd szóljak még egy nagykudu bikáról, amely sokáig kísértett. Egy ellenôrzô körutam során láttam meg farmunk egy távoli csücskében. Pár tehenét vigyázta egy mopána erdôcske gyér árnyékot adó fái között. Sokáig kerülgettem, de mindannyiszor túljárt az eszemen. Vigyázó tehenei is ôrizték, nehogy baja essék. Közben lôhettem volna már másik kudubikát, de önzô módon valahogy csak azt szerettem volna elejteni. Hatalmas csavart szarvai tôben rendkívül vastagok voltak, a szarvhegyek sárgásfehérre voltak csiszolva, és kifelé álltak szép szimmetrikusan, egyformán. Még Namíbiában is párját ritkította, pedig mondhatnánk, hogy ott majd minden bokor-

248

VÁNDORVADÁSZ

Amíg volt vizünk, addig volt vadunk is. Egy oryxcsapat ivás közben

ban kudubika termett. Ha egy mód volt rá, mindig arra kocsiztam, amerre a tanyáját tudtam, de mindig ügyesebb volt nálam, sohasem jutottam lövéshez. Már vagy ötször láttam, nagyon tartotta a helyét.

Közben sok dolgom lett Európában, haza kellett utaznom. Már le is mondtam végképp az elejtésérôl. Barátomnak és társamnak azért meghagytam, hogy ha lehet, ne bántsák, amíg oda leszek. Majd fél évbe telt, mire újból visszakerültem Namíbiába. A szárazság egyre fokozódott, és semmi reményünk nem volt, hogy esôt kapjunk, s megmentsük, ami még menthetô. Maradék marháinkat is el kellett adnunk, de sok már annyira leromlott, hogy le kellett vágnunk, és ott helyben feldolgoztuk biltongnak, szárított húsnak.

Megérkezésem után sok dolgunk akadt, és nem jutott idô a vadászatra. Társam hozta fel, hogy látta a „bikámat”. Igaz, már egy hónapja, de akkor még tartotta a helyét.

Másnap elindultunk körülnézni és képet alkotni, hogy mi maradt a farmunkból. Siralmas volt. A kötésig érô fû, amely még alig kéthárom évvel azelôtt beborította a tájat, eltûnt. Tôig volt rágva minden fûcsomó, már gyökeret is alig találtunk. Kihalt, holdbéli volt az

VOLT EGY FARMOM… 1981–1986

249

amúgy is csak kemény idegzetû embereknek való félsivatagos táj.

A kis mopáne erdô üresen árválkodott, egyetlen nagykudu sem volt benne. Vajon hova lettek? Egész délelôtt alig láttunk egy-két vadat.

Azelôtt egy-egy ilyen kirándulás alkalmával negyven-ötven antilopot, gazellát és varacskos disznót láttunk. Mi lett velük? Hiába kerestük vadjainkat, azok bizony itt hagytak minket.

Lehangoló volt minden, a farm és a mi helyzetünk. Szótlanul ültünk a terepjáróban, nyeltük a homokot és a saját keserûségünket.

Dél körül borzalmas látvány tárult elénk, pedig lassan már hozzászoktunk, hogy vadjaink pusztultak. Nagy volt a megdöbbenésünk, amikor megláttuk a kerítésen lógó elpusztult nagykudut. Csonttá lefogyva, már nem volt annyi ereje, hogy elég magasra ugorjon. Jobb hátsó lába becsúszott a két legfelsô drót közé, és nem volt menekvés. Az erôs, négymilliméteres acéldrót nem ismert kegyelmet!

Már mardosott az önvád, hogy miért is nem jöttem mindjárt megérkezésem után erre a körútra, ahogy akartam, talán meg tudtam volna idôben szabadítani a kínlódásaitól egy golyóval, és nem kel-

Ott lógott, múmiaként a drótokon! Borzalmas látvány volt!

Halála számunkra is a vereséget jelentette

250

VÁNDORVADÁSZ

lett volna napokig szenvednie. A sakálok és a hiénák még valószínû, hogy élve kezdték ki a lágy részeinél. Afrika nagyon kegyetlen tud lenni! Elsô lábaival hatalmas gödröt ásott, de minden hiába volt. A dögevôk kiették a bôrébôl, csak a száraz csontváz lógott múmiaként a drótokon.

Trófeáját sokáig ôriztem, de a végén csak megszabadultam tôle.

Nem tudtam a falamra akasztani. A gyönyörû szarv mindig emlékeztetett volna a szenvedésre és arra, hogy számomra is egy álom semmisült meg. A hét évig tartó szárazság teljesen tönkretett bennünket. Én még idôben otthagytam mindent, de Norbert nem tudta átvészelni a vereséget, 1986. június 11-én a farmon agyonlôtte magát.

Nem ô volt az egyetlen áldozata ennek a szárazságnak. Sokan váltak földönfutóvá, farmjaikat a bankok elárverezték, kihúzták a lábuk alól.

Norbert barátom sírját csak évekkel késôbb kereshettem fel, egy újabb utam alkalmából. Ekkorra már valamelyest kihevertem a vereséget, amelyet Afrika mért ránk. És mégis, ennyi kudarc után, ha alkalmam adódna rá, hogy elmehessek oda és újból farmerkodjak, ismét megtenném. Annyi szépet és jót soha, sehol nem éltem át, mint amennyit Afrika nyújtott nekem. Igazából azon a földrészen voltam otthon. Ott megmutathatta az ember, hogy mi lakozik benne. Ott lehetett valami olyat átélni, ami ma keveseknek adatik meg. Dacolni a nehézségekkel, és alkotni valamit, amit nem mindenki tud. Vadászni is lehetett bôven, de az akkor ott természetes volt, és nem csináltunk belôle nagy ügyet, hozzá tartozott a dolgokhoz. Álmatlan éjszakáimon sokat gondolok vissza erre az idôre. Sajnos nem volt szerencsénk. Hiába a lelkesedésünk, a tudásunk, hiába dolgoztunk keményen, sajnos mindenünket fel kellett tennünk egy lapra, ha akartuk, ha nem. Ha pár évvel elôbb vagy utóbb következik be a szárazság, megússzuk a dolgot. Sajnos nem sikerült.

ZIMBABWE 1987

M

éltóságteljesen gurul a gép a kifutópályán a vöröslô afrikai alkonyatban. Egy pillanatra megtorpan, majd felbúg a négy légcsavar. Rövid nekifutás után felemelkedünk. Még egy búcsúkör. Mint egy nagy fehér keszkenô libben fel alattunk a Viktória-vízesés párafelhôje.

A gép orra kelet felé billen, és elindulunk afrikai utunk utolsó állomása, Zimbabwe fôvárosa, Harare felé. Ülünk a kissé szûkre szabott

252

VÁNDORVADÁSZ

Afrikai hajnal

ülésekben. Szótlanok vagyunk mindketten. Gondolatainkba mélyedve búcsúzunk Afrikától. Lassan peregnek elôttünk a képek az elmúlt három hét eseménydús napjairól.

Valamikor nagyon régen, még iskolás koromban, Széchenyi és Kittenberger könyveit olvasgatva kapott el a vágy, fogalmazódott meg a kívánság, hogy a saját bôrömön tapasztaljam meg Afrika minden szépségét, nehézségét, baját. Ez már a hetedik utam. Tervezése mintegy másfél esztendôre nyúlik vissza. Tél közepén az akkor még a József nádor téri Nimród szerkesztôségben beszélgettem egy jó nevû és befutott vadászfotóssal. Ott született az ötlet: utazzunk együtt; Feri fotózik, én vadászom. Utána esetleg kiadunk közösen egy szép Afrika-albumot, vagy könyvet.

A gondolatot tettek követték. Leveleket, kérvényeket írtunk. Térképeket vizsgáltunk, tervezgettünk. Oltásokat kaptunk, és egy szép napon minden együtt volt az induláshoz.

Elôtte próbát tartottunk. Egy szekszárdi kedves barátom meghívott bennünket vadászni. Minden földi jóval várt bennünket Hegedûs Józsi, a halászlétôl a kakaspörköltig. Ekkor nyilatkozott elôször Feri, a fotós, hogy ha lehet, ô is szeretne egy-két kisebb vadat lôni Afrikában. Készségesen megígértem neki, hogy mindent megteszek,

ZIMBABWE 1987

253

ami tôlem telik ez ügyben. Vendéglátónk meghívta fôpróbaként egy ôzbak elejtésére. Feri nem volt vadász, és amikor a drillingemet a kezébe nyomtam, már az elsô pillanatban láttam, hogy életében nem fogott puskát. Rálôtt a távolodó ôzbakra anélkül, hogy megvárta volna, amíg megáll, és esetleg oldalt fordul. Így sajnos a bak fél fejét és az orrát találta el. Mikor kérdeztem, hogy miért lôtt, az volt a válasz: „Nem jó ez a puska, a távcsôben benne volt az állat, nem tudom miért nem esett el”. Ekkor már láttam, hogy baj lesz az afrikai vadászattal.

1985. június 1-jén Frankfurtból indult a gépünk a tizenöt órás útra.

Több afrikai országban leszálltunk, így Zambiában, majd már Zimbabwében a Viktória vízesésnél, és így értünk a fôvárosba. Hararéban rövid útlevél- és vámvizsgálat, majd átmentünk egy másik csarnokba, ahonnan a belföldi járatok indultak. Másfél órai repülés után Bulawayóban landoltunk. Napfényes, de hideg és szeles volt a reggel. A mezôt, amelyen a repülôtér elterült, zúzmara és dér borította.

Házigazdánk, Ray Torr várt bennünket. Igazi vadászalkat. Napbarnított, cserzett bôrû, a származását tekintve dél-afrikai. Ötvenéves-

Talán ezer éves is lehet ez a hatalmas fa a zimbabwei bozótosban

254

VÁNDORVADÁSZ

nek becsültük, de kiderült, hogy már hatvan. A következô napokban bizonyossá vált elôttünk, hogy a legmegfelelôbb ember védôszárnyai alá kerültünk. Bulawayótól még kétszázötven kilométert autóztunk vadászterületünkig. Az úton szörnyülködve vártuk az összeütközést a nagy ritkán szembejövô autókkal. Nehéz volt megszokni az angol módra „balra hajts”-ot.

Már a levelezésekbôl megtudtuk, hogy vadászterületünk mintegy 400 ezer hektár nagyságú. Részben vadászterület, részben szarvasmarha-tenyésztésre alakították ki. A terület határait a Buby és az Umzingwani folyó, valamint a térképen meghúzott egyenes vonalak jelezték. Késôbb, kóborlásaink egyik napján Ray felvitt bennünket egy sziklacsúcsra, és megmutatta a messze távolban a határokat képezô hegyeket, amelyek halványan kéklettek a kristálytiszta levegôben.

Hittünk neki, hisz a tíz vadásznap mindegyikén legalább kétszáz kilométert autóztunk, de ritkán fordult elô, hogy kétszer érintettük volna ugyanazt a területrészt.

A vidék száraz, bozótos, vízmosásokkal szabdalt, gránit- és bazaltcsúcsokkal ékesített, igazi afrikai táj volt. Ezer méterrel voltunk a tengerszint felett, és a mi évszakunkkal ellentétben, itt éppen tél volt. Májustól októberig fôleg a reggelek hidegek, olyannyira, hogy még a pizsamát is magunkon kellett hagyni hosszú alsónak. A nyitott terepjárón majd lefagyott a kezünk, fülünk, orrunk.

Pár szót feltétlenül megérdemel ez a jármû, mert nagyon ügyes megoldásokat láttam rajta. Az egész rakodófelület, a puskatartók, ládák, ülések, a legeldugottabb helyek is mindenhol füstölt, olvasztott nyersgumival voltak kitöltve, körülbelül két centiméter vastagságban.

Ezért hangtalanul tudtunk mozogni rajta, ami nagy elôny, ha a vad közelében kell megállni. A kirepülô töltényhüvely nem csilingelt, ha leesett, a puskák csöve nem koppant, ha forgolódott is a vadász. Vadszállítás után egyszerûen vízsugárral leverették a vért, az nem rakódott bele a repedésekbe, és nem terjesztette a bomlás átható bûzét.

Ray nagyszerû vezetô volt, ismerte a területét, mint a tenyerét. A 400 ezer hektár egyharmadát farmosították még csak. Ez annyiból állt, hogy a területet 8×8 kilométeres táblákra osztották fel, amelyek között nyiladékokat vágtak és öt-hat szálból álló drótkerítéseket húztak ki. Így akadályozták meg, hogy egy-egy négyzet túl legyen legeltetve, és a szarvasmarha-állományt mindig friss területre tudták hajtani, a lelegelt részeket pedig évekre pihentették.

ZIMBABWE 1987

255

Land Roverünk

Ezeken, a nagyméretû sakktáblákon bizony nem volt könnyû a vadászat. Ha a keresett vad nem állt ott az út mellett ötven-száz méteren belül, akkor a környezetéhez kiválóan alkalmazkodó színe segítségével beleolvadt a háttérbe, és alakja elmosódva tûnt el a vadász szeme elôl.

Megérkezve a mintegy tizenöt házból álló farmra, Ray csinos felesége várt bennünket. Valamennyi épületen meglátszottak a Dél-Afrika-szerte kedvelt kap-holland-búr stílusú építészet jegyei.

A hosszú út után kicsit lepihentünk, de természetesen nem bírtuk sokáig a tétlenséget, és délután háromkor már indultunk is egy kis ház körüli kocsizásra, fegyveres „nézelôdésre”. A leadott pár próbalövés megnyugtatott, hogy a két puskám rendben van. Rayt megkérdeztem, hogy beleegyezik-e abba, hogy Feri is lôhessen valamit. Kis szájhúzogatás és vállvonogatás után beleegyezett a dologba.

Afrikában mások a vadászat utáni elszámolások, mint nálunk.

Ha a fehér vadász elfogadja egy vendég jelentkezését, akkor mindig megkérdezi, hogy egyedül jön-e. Ha többen jönnek, az több pénz ugyan, de több munka is. Ilyenkor, ha két vadász van, akkor ennek

256

VÁNDORVADÁSZ

más a napi ára, mint amikor csak egy vadász és egy esetleg fotózó, de nem vadászó kísérô jön. A vadászengedélyek kiváltásánál is csak annyi vadászjegyet adnak, jó borsos áron, amennyien vadásznak.

Ha bejelentkezik tehát egy vendég és egy kísérô, és kint a területen mindketten akarnak vadászni, az elôször is nem szabályos, mert nincs vadászjegye, másodszor a kísérô vadász zsebére is megy az egész, mert amíg egy vendég naponta 700 német márkát fizet, addig a kísérô fotós ennek csak a 20 százalékát, azaz 140 márkát, és mégis vadászik. A veszteségek megítélésénél figyelembe kell venni, hogy Afrikában mindent messzirôl kell a táborba hordani, légyen az, benzin vagy só. Tehát Ray a „saját húsába” vágott, amikor megengedte, hogy a fotós is vadásszon „egy kicsit”!

A területen fôvad az antilopok népes családja. Ennek ellenére a következô napok megmutatták, hogy nem is olyan könnyû ôket puskavégre kapni. Különös szerencse hát, hogy már az elsô este mindkettônk számára eredményes volt. Feri lôtt egy impalát, amelynek én adtam meg a kegyelemlövést. Feri minden fegyveres megmozdulását „biztosítanom” kellett a kérdéses otthoni bemutatkozása után. Az út mellett további impalák csoportjai villantak fel, egy csapat kudutehén legelészett a hegyoldalban, nagyon emlékeztetve a mi otthoni szarvasteheneinkre. A bozóti bakot a kis folyó túloldalán a hosszú, majd kétméteres, fekete bôrû nyomozónk, Nonga sasszeme fedezte fel.

Egy fa törzse szolgált támasztékul, amikor elengedtem a golyómat. A bak a nád között a vízbe esett, de még egyszer kellett lônöm, hogy fekve maradjon. Nagy kerülôt téve, öt-hat kilométert autóztunk, mire a közelébe értünk. Alig találtuk meg a nádban, teljesen elmerült a vízben. Csavart, kissé szûk állású szarva elsôrangú vadásztrófea lett.

Ez az út tulajdonképpen krokodil- és vízilóvadászat jegyében indult. Eddigi útjaim során megfordultam ugyan olyan helyeken, ahol vadászható volt ez a két vadfaj, de ott én mindig, mint vezetô és kísérô vadász dolgoztam, lövésükre számomra nem nyílott alkalom, de nem is nagyon igyekeztem, hogy zsákmányoljak.

Valahogy nem érdekelt akkor, de mostanra, hogy még hiányoztak a gyûjteményembôl, szerettem volna még szert tenni, egy víziló koponyára, és egy krokodil bôrére. Ray szerint az ô területén a folyók már annyira kiszáradtak, hogy távolabbra kell mennünk krokodil- és vízilónézôbe. Másnap reggel még „kerültünk egyet” és sikerült egy

ZIMBABWE 1987

257

Bozóki a bozóti bakjával

ritkaságszámba menô antilopot, egy szasszabit zsákmányolnom. A korai ebéd után bepakoltunk és elindultunk. A Toyota szorgalmasan nyelte a kilométereket, mégis késô délután lett, mire elértünk a Lundi folyóhoz. Ez a Bubyval párhuzamosan folyik, de jó háromszáz kilométerrel északabbra. Itt már csak hidakon tudtunk átkelni, nem lehetett átkocsikázni a folyómedreken, mint Ray területén. Errefelé volt bôven víz, tükrét festôi összevisszaságban sziklák, homokpadok, nádasok bontották meg. Új házigazdánk Lou Hallamor valamikor ôrnagy volt a dél-afrikai hadseregben. Szigorú tekintetével, vörös szakállával, kissé elhanyagolt külsejével bár inkább vadorzóra emlékeztetett. Megjelenésével ellentétben állt az a meleg fogadtatás, amelyben ô és kedves felesége részesített bennünket. Ámulva haladtunk át a nagy kerten és hatalmas házuk termein. Megcsodáltuk számos afrikai vad kiváló trófeáit, amelyeket mind a házigazda zsákmányolt. A nagyszerû vacsora után a sokáig tartó, szó szerint elcseppfolyósodó és skót whiskybe torkolló beszélgetés feledtette az idô múlását.

258

VÁNDORVADÁSZ

Trófeagyûjteményem becses darabja lett a ritkaságszámba menô szasszabi szarva

A még hajnali sötétben elfogyasztott kiadós reggeli után a nap elsô sugarai már a folyóparton találtak bennünket. A terepjáró hátuljában kis csónakot és oldalmotort vittünk magunkkal. Csendben, a motort kikapcsolva gurultunk a folyó felé. A jármûvet hátrahagyva még vagy háromszáz métert kellett megtennünk a homokban.

A folyókanyar kimosott oldalában hosszan nyúlt el egy százméteres vízcsík. Ide húzódott vissza a környék talán összes vízilova. Nagyokat prüszkölve, horkantva, röfögve fejezték ki nemtetszésüket, ahogy feltûntünk a parton. Összetömörültek, de nem menekültek.

A víz közepén fel-felbukkanva méregettek bennünket egy darabig, majd a borjas tehenek elindultak a folyón lefelé.

Lövéshez készülôdtem. Volt a csapatban egy hatalmas bika, azt szerettem volna csôvégre kapni. Lou elmagyarázta, hogy a fülébe kell „varázsolnom” a golyót. Nekihasaltam a fövenyen, és amikor oldalt fordult, pontosan megcéloztam a kívánt helyet és odagyújtottam.

Alig éreztem a .375-ös Holland rúgását. Nem volt nagy mûvészet ötven méterrôl egy tenyérnyi helyet eltalálni. A bika megemelkedett,

ZIMBABWE 1987

259

Vízilovak a folyóban

egész hosszában felbukott a felszínre, majd hangtalanul alámerült a barna vízben. A többiek fejvesztve menekültek, eleven torpedóként szántva a vizet. Tanácstalanul várakoztunk. A nagy kavarodásban nem tudtuk, hogy a meglôtt is elúszott-e vagy valóban elmerült. Órák teltek el a várakozásban, s végre jött a bizonyosság. A gázok lassan emelték a nagy testet. Lassú folyamat ez, mert a víz nagyon hideg volt. Elôször csak áttetszett a víztükrön, majd fel is bukkant a bika rózsaszínû hasa.

Vízre tettük a motorcsónakot, és olyan kemény küzdelem kezdôdött, amire nem számítottunk. Embereink Louval az élükön sokáig húztákvonták a csónakból, de nem mozdult az óriás. Végre délután kettôkor, mintegy négyórás kemény harc után megindult. Közben a közeli cukornádültetvényrôl darus kocsi érkezett. Ez aztán éppen naplementekor húzta ki az öttonnás óriást. Késô este értünk haza.

Másnap minden kezdôdött elölrôl. Még sötétben indultunk. Az idô közben elborult, ezért Lou nem sok reményt hagyott bennünk a krokodilvadászatot illetôen. Napfény kellene! A hüllôk csak akkor

260

VÁNDORVADÁSZ

jönnek ki a vízbôl, ha a levegô meleg.

Ezúttal a folyó egy másik szakaszához mentünk, itt még több volt a víz. Középen kis sziklaszigetek emelkedtek. Alighogy letáboroztunk, már meg is pillantottuk az elsô háromszögletû krokodilfejet. Majd jött a többi, nemsokára öt-hat is úszkált a szigetek körül. Vártunk. Az idô csepergôsre fordult, feladtam minden reményt. Indítványoztam is Lounak, menjünk inkább a folyó menti galériaerdôkbe antilopra és varacskos disznóra vadászni. Ô nemet intett fejével, még várjunk egy kicsit. Neki lett igaza!

Nap sehol, mégis feltûnt egy hatalmas háromszögletû krokodilfej, és irányt vett a legnagyobb sziget felé. Feje kétszer akkora Víziló bikámmal volt, mint a többié. Izgatottan figyeltük. Embereinket is csendre kellett inteni, annyira hangosak voltak. A nagy hüllô kitette fejét a kôre, majd lassan kicsúszott. Rövid, görbe lábaival tolta magát elôre, hosszú farka mozgásával kavarva a vizet. Mire az egész csillogó test kiért, elállt a lélegzetünk. Legalább négy méter! Az emberek szaladgáltak a bokrok takarásában. Az izgalom a tetôfokára hágott. Kerestük a helyet, honnan lehetne a magas partról jól odalôni. Végre Lou talált egy ágas fát, abba helyeztem a duplagolyós drillingem csövét.

– Kérem még, hogy vágjanak két rudat is a könyökeim alá, mert csak úgy biztos a lövés, ha azok is fel vannak támasztva! – szóltam a kísérôknek. A szigetecske vagy 130-140 méterre volt tôlünk. Nagyon kellett igyekeznem, mert nagyon kicsi az a rész, ahol a krokodil agya elhelyezkedik, és igen pontos lövés kell ahhoz, hogy „odaszegezzük”, és ne forduljon be egy loccsanással a vízbe, mert akkor örökre elvész.

ZIMBABWE 1987

261

Próbálgatom a krokodilt megcélozni

Mikor minden rendben volt, megpróbáltam üres puskával megcélozni, és amikor éreztem, hogy elég nyugodt vagyok, megérintettem a gyorsított ravaszt. Halkan csettent a gyorsító. Minden rendben, a fôpróbából nem sejthette meg a krokodil, hogy a bôrére megy a dolog. Megtöltöttem a nagygolyós .30-06-os csövét, és amennyire lehetett, kényelmesen elhelyezkedtem. A kis szálkereszt biztosan ült a krokodil szemén. Jelt adtam. Lou és Ray biztosítottak nagy puskáikkal, ha a krokodil nem maradt volna rögtön tûzben. Eldördült a lövésem. Még a céltávcsövön keresztül láttam, hogy a nagy hüllô feje szétnyílik. Kegyetlen látvány volt, bár hatásos. Vágott még egyet félelmetes farkával, és fekve maradt. Hatalmas ordibálás, óriási hangzavar keletkezett a parton. A hátam majd beszakadt a kézzelfogható „jókívánságoktól”. Mint késôbb elmondták, senki sem merte igazán hinni, hogy helyben marad a kroki. Ôszintén szólva én sem. Nem kell leírnom a leírhatatlant. Mindenki tudja, hogy mit éreztem.

262

VÁNDORVADÁSZ

Lou Hallamor társaságában az elejtett krokodillal

Együttes erôvel bocsátottuk le a kis csónakot a meredek partoldalon. A duplagolyós drillingem kisebbik csövébôl még néhány ijesztô lövést adtam le a feltûnô vízilovak orra elé, hogy elzavarjam ôket.

Hárman fértünk a csónakba, így kétszer is kellett fordulnia Lounak, hogy mindnyájunkat a szigetre szállítsa. Az a bizonyos „zabszem-teória” igencsak fennállt, amint egy-egy prüszkölô vízilófej felbukkant a közelünkben.

A krokodilom hatalmas volt, Lou öt-hat mázsára becsülte. Megmértük a hosszát, nem lett négy méter, csak 3,80. A háta így fekve egy méter széles volt.

Embereink nekiálltak, és felfordították. Ekkor láttuk meg az oldalán és a hasán a hatalmas sebeket. Most már értettük, miért mászott ki oly hamar a vízbôl. Valószínûleg verekedett, ugyanis a párzási idôszakuk akkorra volt tehetô.

Kíváncsi vízilófejek bukkantak fel újból és újból, de a .22-es Hornet golyók az orruk elé a vízbe lôve, végképp elriasztották ôket.

A nyúzás két óra hosszat is eltartott. Érdekesnek találtam, hogy bôre milyen vékony és hártyás, csak a hátvonalán volt vastagabb és

ZIMBABWE 1987

Az afrikai bozótban, vadászat közben

263

264

VÁNDORVADÁSZ

Zsiráflövés utáni „sauri”-tanácskozás

keményebb, valamint a kemény szarupikkelyek erôsítik a vékony bôrt.

Utoljára maradt a gyomor felvágása. Csalódást okozott, csak kövek voltak benne. Vagy a párzás vagy a sebesülése miatt nem táplálkozott az elmúlt hetekben. Megfordult pedig a gondolataimban, hátha találunk benne pár gyomorsavrágta, vörösréz karperecet. Kísérôink mesélték ugyanis, hogy minden évben eltûnik néhány vigyázatlan fürdôzô gyerek, asszony, lányka.

Ebéd után elbúcsúztunk Loutól és visszaindultunk Ray farmjára, a saroglyában az óriási vízilókoponyával és az összegöngyölt, sózott krokodilbôrrel. Vacsorára éppen hazaértünk.

Már a szokásos esti whiskynél tartottunk, amikor megszólalt a telefon. A farm tulajdonosa hívta Rayt, aki rövid beszélgetés után nevetve tért vissza az asztalhoz.

– No, fiatalember! – fordult hozzám. – Volna egy megbízásom a számodra. A hét végéig tizenöt impalát és két zsiráfot kellene lônöd.

Mindezt ingyen adjuk neked Vállalod?

ZIMBABWE 1987

265

Bután nézhettem, mert megismételte az ajánlatát. – Jó, jó – válaszoltam felocsúdva. – Az impalákat még csak értem, de a zsiráfokat minek?

– A húsgyárunknak – hangzott a válasz. – Konzerveket készítünk belôle, és eladjuk Európába kutya- és macskaeledel alapanyagként.

Az impalák az embereinknek kellenek a hétvégére.

Gazdaságosság! Egy területnek kell adnia annyit, amennyi fedezi a kiadásokat.

Reggel ismét korán indultunk. Tíz órára már meg is volt az egyik zsiráf. Hatalmas lábak, csupa nyak. Úgy dôlt össze, mint egy kártyavár. Nem volt valami épületes látvány. Azóta ha kutyaeledelt vagy csak ilyen hirdetést látok, mindig szegény zsiráfjaink jutnak az eszembe.

A másikat Feri lôtte meg a következô napon, sajnos a kegyelemlövések és a kivégzés nekem jutott osztályrészül. Igaz, elôtte lôtt egy közepes nagykudu bikát egyetlen szép nyaktô lövéssel. Ezzel legalább nem volt gondunk. De a zsiráflövésnél kidôlt a liszt! Én Ray mellett ültem az elsô ülésen, a kocsi is mozgott még, a zsiráfbika is szedte a hatalmas lábait. Feri már célra tartott, gondoltam, hadd célozgasson csak, de arra nem számítottam, hogy így

Az ajándékba kapott vadászat eredménye

266

VÁNDORVADÁSZ

Ebéd az afrikai bozótosban. Ray és a szerzô „fôzôcskéznek”

menetbôl nagymenôsödik. A .375-ös Holland&Holland kaliberû puskám csöve nem volt húsz centiméternél messzebb a fejem fölött, amikor mintha kézigránát robbant volna a kocsiban. Valósággal kiestem a jármûbôl. Iszonyú fülcsengésem lett, még egy kicsit vérzett is a fülem belülrôl, és napokig nem hallottam. Utána vagy fél évig állandóan fájt a fejem, valószínû légnyomást kaptam a 9,7 milliméteres „saját ágyúmtól”.

Kezdtem unni a fotós vadászatát. Nem elég, hogy a vadásznapjaim hangulatát rontja, még az életemre is tör! Másnap az impala lövésnél aztán végképp megszakadt köztünk a jóérzés fonala. Forgolódása közben a kibiztosított drillingem elsült a kezében. Pár keresetlen szóval kértem, hogy a jövôben szorítkozzon saját szerszámai használatára.

A hangulat megromlott közöttünk. Vége lett a barátságnak, mert nem tartotta magát a megállapodáshoz, amely úgy szólt, hogy ô fotózik, én meg vadászom.

Kértem Rayt, ha már itt vagyok Zimbabwében, szerezzen számomra lelövési engedélyt egy fekete lóantilopra. Telefon ide, telefon

ZIMBABWE 1987

267

oda. (Bizony példát vehetne róla Magyarország, Afrika közepén egy fejlôdô országban kifogástalanul mûködik a telefonösszeköttetés.)

Egy Bulawayótól nyugatra esô farmon sikerült is helyet kapnunk. Újabb háromszázötven kilométer, és este már ismét egy más jellegû tájjal ismerkedhettünk meg. Vulkanikus, feketére égett talaj, telehintve színes, átlátszó kavicsokkal. Álomszép domborzatú, rövid sárga füvû mezôségek, kis erdôkkel. Meg is láttuk hamarosan az elsô csapat koromfekete antilopot. De az afrikai est hamar leszállt, nem tudtuk ôket megközelíteni.

Két napig ügyeskedtünk ezután, de nem akart sikerülni a dolog.

Autóztunk, cserkeltünk. Ray és Feri próbálták rám mozdítani ôket, de a szép fekete antilopok mindig máshol mentek ki a sûrûbôl, mint ahol én álltam. Feri nyugodtan fényképezhette ôket hatvan méterrôl, nekem csak vágtatva jöttek mindig, akkor is vagy kétszáz méterre.

Utolsó este lôttem egy nádibakot. Szarva kissé elôrehajlott, az egyik le is volt törve, én mégis nagyon örültem szerény zsákmá-

Sikerült lônöm egy nádantilopot. A farmer és a két bennszülött kísérô velem együtt elégedetten néz a lencsébe

268

VÁNDORVADÁSZ

nyomnak. Fôleg azután, hogy lóantilop nélkül kellett a hosszú útról megtérnem, és hogy az egyetlen valamirevaló varacskos kant harminc méterrôl elhibáztam. Máig sem értem, hogyan történhetett.

Csak két évvel késôbb, 1989 közepén tett utam alkalmával sikerült egy nagyon erôs fekete lóantilopot zsákmányolnom. Igaz, ekkor nem a déli tartományokat utaztam be, hanem a nyitott vadászterületeket északon, a Zambézi folyó mentén. Itt valódi, még alig civilizált Afrikát találtam. Sátorban laktam, sokat gyalogoltunk kísérôimmel a bozótos szavannákon. Élvezet volt vadászni annak ellenére, hogy a magas fû miatt keveset láttunk, de így még igazibb és izgalmasabb volt egy-egy vad kézre kerítése.

Puskáim céltávcsövét egy bôröndben Hararéban hagytam, s mivel ez a bôrönd csak pár nappal késôbb ért utol, a vadászatom kezdetén optika nélkül vadásztam. Annak idején, kezdô vadász koromban nagyon ritka volt még a céltávcsöves golyós puska. Sôt, örültünk, ha egyáltalán golyóspuskára szert tehettünk! Így akkoriban természetes volt, hogy mindenki megtanult nyílt irányzékkal száz méterre jól lôni.

Afrikában ezek a kezdeti tanulóévek meggondolt, mondhatnám higgadt golyólövôt neveltek belôlem.

Komfortos sátorban laktam, hallgatva egész éjszaka Afrika titokzatos hangjait, neszeit

ZIMBABWE 1987

269

Derék szarvú, erôs testû fekete lóantilop, afrikai útjaim egyik büszkesége

Szerettem volna itt egy oroszlánt is elejteni. Sajnos mire rászántam magam a hosszú útra, az évek óta várakozók a területen már lekötötték a hím oroszlán lelövést. Így csak egy nôstény oroszlán elejtésére kaptam engedélyt. Mindjárt az elsô nap délutánján lôttem egy bivalyt, amelynek combjait különbözô helyeken felhúztuk egyegy fára. Azt reméltük, hogy valamelyikre rászoknak az oroszlánok, és akkor egy esti vagy hajnali cserkészeten meglephetjük ôket. Nem így lett.

Az egyik hajnali kimenetel alkalmával az úton öt-hat oroszlán váltott át elôttünk. Volt köztük kisebb, nagyobb. Hivatásos vadászom unszolt, hogy itt az alkalom, lôjek. Még elég sötét volt, csak a világosodó égbolton tudtam összeilleszteni puskám legyét és irányzékát. Így süllyesztettem le a csövet a mozgó macskák közé, nem látva a teljes célzóberendezést, de tudtam és ismertem a fegyverem jó fekvését. Sikerült is egy nagyobb nôstény fejét megcéloznom, de

270

VÁNDORVADÁSZ

Oroszláncsaléteknek lôttem ezt a bivalytehenet

mire meghúztam volna a ravaszt, lehúzódott a magas, sárga fûben.

Továbbra is célra tartottam a puskát az eltûnt helyére, és amint újból felbukkant, lôttem. Lövésemre a többi nagymacska csak kelletlenül vonult tovább, és amikor kibiztosított fegyverekkel az elesetthez mentünk, nagy volt a csodálkozásom, és nem is akartam elhinni, hogy nem azt sikerült helyben marasztalnom, amelyiket elôzôleg láttuk. Csalódottan méregettem a már felnôtt, de még nem igazán hatalmas nôstény oroszlánt.

A további napok azonban kárpótoltak a csalódásért. Mint ahogy a vadászatokon lenni szokott, meglepetést meglepetés követett, és mondhatom, szinte ajándékba kaptam nagyon sok olyan vad trófeáját, amelyekrôl eddig csak álmodoztam.

Vadászatunk lassan a vége felé közeledett. Utolsó délután egy kis búcsúkocsikázásra indultunk. Vadászterületünkön, mint azt nap mint nap tapasztaltuk, nagyon jó kuduállomány élt. Volt olyan nap, hogy nyolc-tíz golyóérett nagykudu bikát is láttunk. Mégis nehezen szántam rá magam, hogy elejtsek egyet, hisz pár éve namíbiai farmun-

ZIMBABWE 1987

271

Oroszlánnak oroszlán, de nem a legnagyobb

kon sikerült nagyon jó bikákat lônöm. A kisördög azonban az utolsó vadásznap utolsó félórájában megkörnyékezett. Hosszú szarvú, de nagyon szûk állású bika került elénk. Megkapta a golyómat, és jó száz méterre feküdt is.

A vadászatot befejezve, szerettünk volna még mást is látni az országból. Ray felesége szállított el bennünket a zimbabwei Nagy Nemzeti Romokhoz. Megcsodáltuk a nyolcszáz éves falakat, amelyek egy rég volt gazdag kultúra emlékét hirdetik a jelennek. A romoktól nem messze fültanúi voltunk egy leopárd támadásának, amint világos nappal lecsapott egy páviáncsapatra, de látni sajnos nem láttunk semmit. Este aztán átvettük azt a kis bérkocsit, mellyel a hátralévô idôben saját szakállunkra közlekedhettünk.

Másnap újabb egész napos út állt elôttünk. Nyandától Bulawayon át az ország északnyugati csücskébe, a Hwange Nemzeti Parkba kellett tervünk szerint eljutnunk. Miután elfoglaltuk szobáinkat a szafarilodge-ban, Feri elkezdhette fotós munkáját, nem mintha eddig híján lett volna a lehetôségnek.

272

VÁNDORVADÁSZ

Nagykudu bikámmal és a két nyomozóval

Nílusi ludak a Zambézi partján

ZIMBABWE 1987

273

Zebraportré

A következô napokban napkeltétôl sötétedésig egyvégtében úton voltunk. Bekalandoztuk a park zegzugos ösvényeit. Minden hivatásos vadászi tudásomat és gépkocsivezetôi készségemet latba vetettem, hogy útitársam meg legyen elégedve. Teltek a filmtekercsek. Én sofôrködtem az egész úton, Feri a hátsó ülésrôl felajzott objektívekkel lövöldözött. A víztócsáknál mindig találtunk vadat, és szinte valamennyinek megvolt a maga saját krokodilja.

Itt is láthattuk, mint utunk során eddig mindenütt, hogy a jó vadászati és természetvédelmi törvények milyen termékeny hatással vannak a vadállományra. Elefántok, zebrák, gnúk, nagykuduk, fekete lóantilopok sokasága vonult el elôttünk nap mint nap.

Egyik este nagy csôdületre akadtunk. Turistabuszok és személyautók utasai egymás nyakára hágva fényképeztek a kevés fény ellenére. Egy orrszarvúcsalád volt a nagy attrakció.

Egy napra a Kariba-tóhoz is átkocsiztunk. Ez egy nagy mesterséges tó, amelyet 1961-ben a Zambézi folyó felduzzasztásával alakítottak ki. A 281 kilométer hosszú tó valóságos paradicsomi álla-

274

VÁNDORVADÁSZ

Nílusi lúd zsákmányommal a Zambézi partján. És talán ez a kép fejezi ki igazán, ami voltam: a Vándorvadász

potokat teremtett a száraz, félsivatagi környezetben. Utunk utolsó kirándulása volt a pont az i betûn: a Viktória-vízesés. Megdöbbentô, lélegzetelállítóan gyönyörû a természet hirtelen arculatváltozása: a méltóságteljesen hömpölygô folyam alatt megnyílt a föld és 95-108 métert zuhan a víz a hatalmas törésben, 1688 méter szélességben. „Mosi oa Tunga” – így hívják a bennszülöttek, ami magyarul talán annyit jelent, hogy „Füstölgô Mennydörgés”. Csodálatosan találó elnevezés! Valószínûleg így érezhetett Dr. Livingstone is, amikor 1885. november 16-án, elképzelhetetlen nehézségek árán és rettenetes viszontagságok után törékeny kenujában a vízesés közelébe érve, felfedezte azt a civilizáció számára. Ô a királynôje nevét adta a nagy természeti csodának. Dr. Livingstone szobra ma ott emelkedik a vízesés déli sarkában, bronzba öntve. Botjára támaszkodva csodálja földünk legfenségesebb zuhatagát.

A nagy út ezzel véget ért számunkra. Még egy éjszakát töltöttünk a híres Viktória Fals Hotelben. Hangulatával a régi gyarmati Afrikát,

ZIMBABWE 1987

A „Mosi oa Tunga” – a Viktória-vízesés

275

276

VÁNDORVADÁSZ

A cecelegyek elpusztítására csalogató illatú, de egyben mérgezô felületû leszállóhely a fekete szövetdarabok

a viktoriánus korszakot idézi, és híre szerint az Egyenlítôtôl délre itt várják a vendéget a legjobb szobákkal.

Másnap leadtuk kis autónkat, és nehéz szívvel, de szép emlékekkel indultunk Európa felé. Elmondhatjuk, hogy nemcsak eredményes, de igen érdekes heteket töltöttünk egy számunkra eddig ismeretlen afrikai országban. Lakói nagyon barátságos, segítôkész és vendégszeretô emberek, származásukra való tekintet nélkül.

Utunkat befejeztük, fotós társamat Frankfurtból kocsimon hazaszállítottam Budapestre, amit a megállapodáskor vállaltam, és úgy érzem, mindent megtettem, hogy útjának célját messzemenôen elérje. Kézfogással váltunk el, ha nem is lettünk barátok. Én becsültem benne a kiváló fotóst, és végsô soron ezért is hívtam meg, ezért is ajánlottam fel számára talán élete nagy lehetôségét, hogy eljusson Afrikába. Csendes, szemlélôdô útitárs volt, gondoltam, meg van elégedve azzal, amit nyújtottam és nyújthattam.

Pár évvel késôbb meghallottam és késôbb megvettem egy szép Afrika-könyvet, amely volt útitársam fotóiból állítódott össze. Meg-

ZIMBABWE 1987

277

Vadászat közben

csodáltam, és kissé szomorúan kellett letennem, miután átlapoztam, és a szövegét elolvastam. Miért kell egy jó nevû mûvésznek olyan babérokra törni, amelyeket sohasem fog elérni? Miért kell valakinek kikiáltania magát „Afrika-vadásznak”, amikor sohasem volt életében sem vadászjegye, sem vadászpuskája, amikor fotói és mûvészete méltóan fémjelezte a nevét, és az jól cseng minden sallang nélkül is?

A sok munkám és odaadásom az egész út alatt, nem is beszélve a költségekrôl – fotósom útiköltségének felét én álltam –, nem volt elég ahhoz, hogy legalább egy tiszteletpéldányt kapjak tôle, vagy küldjön számomra. Nevem csak G. B. betûkkel volt jelölve a könyvben, amely ha jól emlékszem, gróf Széchenyi Zsigmond könyvébôl származik, és valami olyasmit jelent, hogy Gazdag Barátom!

Számára egyik sem vagyok!

NÉMETORSZÁG 1972–92

280

L

VÁNDORVADÁSZ

assan húsz éve, hogy a Fekete-erdô keleti peremén lakom egy kis hegyi faluban. Innen indultam az elmúlt évek során vadászútjaimra. Ide tértem meg sokszor boldogan, élményekkel gazdagon megrakva, és ide húzódtam vissza a kudarcokat és vereségeket elszenvedve, a sebeket gyógyítani és nyalogatni. Úgy is mondhatnám, hogy itt voltam otthon, ami sajnos nem igaz. Lakni sokfelé lehet, de otthon a szó igazi értelmében csak ott lehet, ahova tartozik az ember. Nekem még ma is Somogyország az igazi hazám. Hiába utaztam be és vadásztam Kanada és Alaszka hegyein, Grönland tundráin, Afrika tüskés pusztáin és esôs ôserdeiben, Ázsia kopár és száraz dzsungeljeiben, azért csak ott érzem magam otthon, ahol felnôttem és férfivá lettem. Ez az érzés mindig elkísért, akármerre jártam, és hiába fogadott be Németország oly sok évvel ezelôtt, nem érzem, és soha nem érezném, hogy teljesen odatartozom. Talán majd a nagyobbik fiam, Andy, aki már ott született, ôneki már nem kell üldözöttként bujkálnia, és elfogadja hazájának azt a földet, ahol meglátta a napvilágot.

Hosszú és viszontagságos volt az út, amíg a fekete-erdei falucskában letelepedtem, és „fôhadiszállásomat” felüthettem, „portyázásaimat” elkezdhettem. Teljesen nulláról kellett indulnom. Nem volt semmim, csak az, ami rajtam volt, és a zsebemben ötven márka. Ezzel kezdtem új élethez egy idegen országban. De volt két erôs kezem és az akarat, hogy legyen belôlem valami, láthassam a világot és vadászhassak benne, ha nem is úgy, mint gróf Széchenyi Zsigmond, de az ô nyomdokaiban. Ha szerényen is, de a magam bôrén akartam érezni Afrika napjának sugarát, Alaszka és Grönland jeges leheletét.

Sikerült lassan talpra állnom, és kétévi megfeszített kemény munka után elindulhattam elsô vadászutamra. Természetesen az alatt a két év alatt sem lustálkodtam, illetve csak a munkámmal foglalkoztam. Tanultam teljes erômbôl. Elôször megtanultam németül, s amikor az már jól ment, akkor nekikezdtem az angolnak. Közben beiratkoztam a téli vadászképzô tanfolyamra is. Nem volt könnyû ennyi dolgot egyszerre tenni, de mindig úgy éreztem, mintha lekésnék valamirôl, és ez sarkallt. A német vadászvizsgára való felkészülés közben jöttem rá, hogy otthon, mármint Magyarországon a gyakorlati képzés, amelyben részem volt, sokat jelentett ugyan, de mégsem mindent. Itt kellett rájönnöm, milyen keveset is tudunk annak ellenére, hogy nagyon jó gyakorlati szakembereket nevelünk.

NÉMETORSZÁG 1972–92

281

Vadásztársaim között, akikkel együtt tettem le a német vadászvizsgát

Keményen kellett tanulnom, hogy a vizsgán átmenjek, amihez hozzájött még a nyelvi nehézség leküzdése is. Vért izzadva, de sikerült helytállnom. A vizsgázás alatt nem az anyag nehézsége volt számomra a leküzdendô, ezt a sokéves hazai gyakorlatom kiegyenlítette, inkább az adott idô tûnt kevésnek. 180 kérdésre kellett írásban válaszolni, és egy kérdésre másfél perc jutott. De sikerült, és ezzel elértem azt, hogy fegyvervásárlási és -tartási engedélyt kaptam, ami nagy szó volt egy külföldi állampolgár számára.

Közben megismerkedtem a helyi pisztrángtelep tulajdonos vezetôjével, Eugénnal. Falunk alatt a völgyben kitûnô pisztrángos víz folyt. Eugén megvette a közelében fekvô, már termelést nem folytató kôbányát, és a falakat fóliával letakarva, földet hordatott rá. Így megakadályozta a víz elfolyását a lyukacsos mészkôben. Már mások is próbálkoztak itt halastavak kialakításával, de vizük halastul néha egyetlen éjszaka alatt elszökött. Ezen segített barátom ötlete: fekete, nem szakadó fóliát terített a jövendô tófenékre és arra 50-100 centiméter vastagságban köves földet hordtak. Így sikerült kiküszöbölni

282

VÁNDORVADÁSZ

az elôdök hibáit, és sok munkával kialakított három szép tavat, amelyeket egy év után sikerült megnyitnia, s ezzel a környékbeli lakosság egy gyönyörû környezetben fekvô horgászparadicsomot kapott.

Természetesen én is kivettem a részemet a munkából, és ráérô idômben szívesen segítettem. Annál is inkább, mert Eugénnal együtt béreltük a mi falunk vadászterületét, ami nem volt nagy, csupán 600 hektár, de legalább kimehettem az erdôbe, amikor akartam. Késôbb, ahogy éveket töltöttem Afrikában és az utazásokkal, lemondtam a területrôl, de még ma is, ha van kedvem – természetesen állandó meghívóval rendelkezem –, kimehetek egy kis „szellôztetésre”. Édesapám és Andy fiam Eugénnal együtt sok kedves élpisztrángoznak a falunk alatti tóban ményben volt részem. Ezek az élmények persze nem mérhetôk az afrikai nagy kalandokhoz, de azért mindig kedvesek maradnak. Sokat tanultam Eugéntól és a fekete-erdei vadászoktól. Kitûnôen tudtak egyszerû anyagokból ott a helyszínen kis létrás ülôkéket ácsolni, amelyek kényelmesek voltak, és órák hosszat lehetett rajtuk üldögélni. A terület kis méretei miatt cserkészésrôl szó sem lehetett, itt csak a leskelôdés volt a kifizetôdô, ha nem akarta az ember a területét az állandó járkálással bebüdösíteni, és az amúgy is jól rejtôzködô, csak késôn kiváltó vadat még jobban elijeszteni.

A nagyvadfajok közül területünkön jobbára csak ôz és vaddisznó tartózkodott. Néha, évenként egyszer-kétszer megjelent néhány szarvas, de ezek közül sohasem tudtunk ejteni egyet sem. Viszont rengeteg volt a róka és a nyest. Területünk 600 és 800 méter közötti tengerszint feletti magasságban terült el. Festôi tájaival nagyon

NÉMETORSZÁG 1972–92

283

Fekete-erdei táj, ôszidôben

emlékeztetett a mi Bükk hegységünkre, mészkôszikláira, virágokkal borított fennsíkjaira, meredek falakkal körülvett sötét völgyeire.

Itt Eugénnél tanultam meg a csapdázás ôsi és titkos tudományát.

Hiába jártam Alaszkában, hiába próbáltam ellesni a prémvadászoktól a csapdavetés fortélyait, nem sokra mentem vele. Olyan primitív eszközökkel dolgoztak és olyan gyerekes naivsággal vetették ki a csapdáikat, hogy csoda volt, ha fogtak valamit, és meg tudtak élni belôle.

Az igazi mesteremet Eugénban találtam meg Európa közepén egy agyoniparosodott környezet szélén. Eugén mestere volt a csapdázásnak és nagyon jól ismerte a kisragadozókat, azok szokásait, életmódját. A róka és a nyest eszével gondolkodott, csalhatatlan érzékkel jött rá, hogy hol lehet ezeket a ragadozókat megtalálni.

Már a nyár közepén elkezdtük a szoktató etetéseket. Csokoládédarabokat helyeztünk a hegyi falu szénapajtái, vagy elhagyott házak, istállók padlásai sarkába. Lehetôleg a kezünkkel szépen elsöpörtük a csali falat környékét, hogy a porban jól látható legyen a nyalánk kis tolvaj nyoma. Az elsô idôkben nem hittem, hogy ilyen sok nyest tar-

284

VÁNDORVADÁSZ

Vendég voltam Paul Dahms apróvad vadászatán

tózkodik a területünkön, csak a csapdaszezon végén, ha új hó esett, láttuk, hogy még mennyi kisragadozó nyoma járja keresztül-kasul a területünket. Nem kellett aggódnunk, hogy megfogyatkoztak, sôt, olyan érzésünk volt, hogy még több lett.

Egy idô után kezdtek a csokoládédarabkák eltünedezni, amelyeket természetesen egy-két naponta ellenôriztünk és mindig pótoltuk.

Késôbb, ahogy a nyár kezdte gyümölcsét ontani, szôlôszemekkel, aszalt almával és szilvával – ami lényegesen olcsóbb is volt – töltöttük fel az „etetôket”. Az ôsz végére már kialakultak a rendszeres helyek, ahova naponta odalátogattak a kis fehér torkú ragadozók. Ekkor már kezdtünk egy-egy tyúktojást is becsempészni az etetôhelyekre.

Erre azért volt szükség, mert Németországban csak húzásra kioldódó hattyúnyakkal szabadott csapdázni a balesetek elkerülése végett.

A régi fajta tányércsapdák lenyomásra, azaz taposásra oldódtak ki, és ez valóban veszélyes volt, mert nemcsak háziállatok, hanem gyerekek és felnôttek is beleléphettek. Ezzel szemben a tojás húzására meg kellett „tanítanunk” a nyesteket, amely mozdulatra aztán a

NÉMETORSZÁG 1972–92

Eugén a nyestnyomon

285

286

VÁNDORVADÁSZ

csapda kioldódott. Német alapossággal és természetvédôi, valamint a humanitárius szempontokat is szem elôtt tartva, olyan csapdákat készítettek és kísérleteztek ki, hogy hatásossága nagyobb volt, vagy legalább megközelítette a lôfegyver hatását és gyorsaságát. Csak ilyen csapdával lehetett Németország területén kisragadozókra vadászni.

Beköszöntött az ôsz. Ekkor már mindenütt kint voltak a csapdáink, de még nem voltak élesre állítva. Ilyenkor a prém még nem kész, csak a tél eleji gereznák a jók. Ekkor már a koronaszôrök is mind kifejlôdnek, de még nem kopnak meg, így értékük a legnagyobb és így a legszebbek.

Csapdáinkat kis deszkakerettel vettük körül, hogy illetéktelen még véletlenül se tudjon belelépni. Kint az erdôben be is fedtük, és köréje nyírfából karókat vertünk le, hogy jól látható legyen. Tetejét leemelve ellenôriztük minden nap. De ha lehetett, olyan helyre építettük, hogy az útról, amin a terepjáróval közlekedtünk „beleláttunk”, így nem büdösítettük be a környéket, ha nem fogott a csapda. Ha több napig nem tudtuk ellenôrizni, akkor elôtte elzártuk a biztosító

Behavazott nyestcsapda

NÉMETORSZÁG 1972–92

Eugén élesre állítja a csapdát a bokáig érô vízben

287

288

VÁNDORVADÁSZ

csapot. Amint megjöttek a hidegek, kezdtük az élesre állítást, és egy napon megvolt az elsô fehér torkú. Ekkorra már a feszítôdeszkákat is elkészítettük. Eugén szakavatott mozdulatokkal szabadította meg a kis legényt a bundájától. A tetemeket a pisztrángok kapták szépen apróra vágva. Csak úgy forrt a víz, ahogy egy maréknyi nyesthúst közéjük szórtunk.

A csapdák mindaddig élesre voltak állítva, amíg fogtak valamit, közben természetesen az egész területen folytak a csalogató etetések. Volt olyan nyest, amely minden nap megszagolta a csalétket, de nem vette fel. Ezek voltak a „kemény legények”, de azért mi reméltük, hogy a tél viszontagsága majd csak megtöri ôket is, és gyarló módon a bundácskájukat „átengedik” nekünk.

A nedves, hideg idô nem kedvezett a csapdáinknak. Volt olyan, amelyik befagyott, és csak nehezen volt megmozdítható. A házak padlásain nem adódtak ilyen nehézségeink. Ott mindig fogott a vas.

A tél beálltával elkezdtük a rókavadászatot és a -csapdázást. A dolog nehezebben ment, mint a nyestekkel. Az egyre hízó hó, a nappali olvadás és az éjszakai fagyás megbénítja a csapdázó vadászt.

Csapdáink befagytak, a csalétket vagy a rókák, vagy a cinkék ették ki. Eugén merész, és teljesen logikus dologra vállalkozott. Felvetette, mi volna, ha a csapdákat az állandóan folyó és be nem fagyó meleg patakokba helyeznénk el. Ezzel egyben két legyet ütöttünk volna egy csapásra. Ugyanis a „Wild und Hund” vadászújságban olvastuk, hogy a „Kleine Fuchsbandwurm”, amely jobbára csak a rókában fejlôdik ki, és ez a magyarul: öttagú galandféreg, latinul Echinococcus multilocularis, az emberre is veszélyes. Sôt! Nagyon is veszélyes és halálos! A fertôzésre az embereknek ugyan csak egy része (kb. 20%) fogékony, de nemcsak vadászként, hanem akár kirándulóként is bármilyen kapcsolat (pl. szennyezett erdei gyümölcs fogyasztása) fôleg a róka, de ritkán a fertôzôdött kutya, vaddisznó és macska ürülékével alkalmat kínál a peték felvételére. A petébôl kikelô lárva az ember belsô szerveibe vándorol és károsítja azokat. Ez a parazita fôleg az erdei átviteli ciklusban terjed, így háziállatokat ritkán fertôz (de lárváit írták már le házi sertésbôl is). Nyugat-Európában van olyan terület, ahol a rókák több mint 40%-a fertôzött. (Szerencsére ez a parazita hazánkban még nem tekinthetô elterjedtnek, de már nálunk is ismeretes emberi fertôzôdés.) Hogy ezt a fertôzést lehetô legnagyobb mértékben kiküszöböljük, – mivel a róka szôrével viszi magával a

NÉMETORSZÁG 1972–92

289

petéket a kotorékból vagy a környékérôl, ahova esetenként piszkít – úgy gondoltuk, ha a rókát a vízben fogja meg a vas, és a szôre vizes lesz, a nyúzásnál már nem szállnak annyira a porral együtt a peték, amelyeket beszívhatunk.

Kezdtük keresni a megfelelô helyeket, ahol a patakok csak lassan folydogálnak, és csak alig bokányi a víz bennük. Sikerült is pár helyet találnunk, ahol megépítettük lapos kövekbôl a csapda tartóját úgy, hogy csak egy-két centiméternyi víz borítsa. Elhelyeztünk még pár követ, hogy száraz lábbal közelíthesse meg a koma a csalit, amely mindig egy kissé rothadozó nyúlfejbôl állt. Úgy vettük észre, ez a leghatásosabb csalétek. Mindjárt az elsô kísérleteket siker koronázta.

A patakpartok reggelente mindig tele voltak friss rókanyomokkal, így reméltük, hogy nem marad el a folytatás sem, és láss csodát, egész télen két-három naponta volt eredmény. Természetesen havas estéken, éjszakákon lestük is ragadozóinkat, és így is sikerült párat puskavégre kerítenünk, habár nagyon hideg szórakozás volt ez. Itt a középhegységi magasságokban a tél már hosszabb és keményebb, mint a síkságokon, gondolom ezért is volt oly dús és hosszú szôrû

Sûrûn kattant a vas!

290

VÁNDORVADÁSZ

bundájuk a rókáknak és a nyesteknek. A rókák prémje különösen élénkvörös színezetû volt, majdhogy nem tûzvörös. Ettôl még inkább áhítoztunk rá, hogy megszabadítsuk tôlük a gazdáikat.

A tél végére, jól lekezelt állapotban, szép mennyiséget sikerült szállítanunk kikészítés céljából az ismerôs szûcsmesternek. Takarók és kabátok készültek az összevarrt gereznákból, családjaink nôtagjai legnagyobb örömére.

Már a tél végéhez közeledtünk, amikor üzenetet kaptam a közeli ulmi Krieghoff fegyvergyárból, hogy a megrendelt kis húszas drillingem elkészült. Jó egy évvel azelôtt Eugén jött el velem és mutatott be az ottani tulajdonosnak, akinél megrendeltem minden vadász álmát. Végre elkészült, és mehettem érte. Délre haza is értem vele, és egy órakor már csörgött is a telefon, Eugén érdeklôdött, hogy meghoztam-e a „Kedvest”, és nincs-e kedvem kipróbálni.

Mivel aznapra nem volt más dolgom, és már alig tudtam ellenállni, így éltem a meghívással. Eugén két süvölvény fia is velünk jött, no meg Csoki, a jagdterrier. A hegyek tetején még hó volt, csak a déli oldalakon olvadt jócskán. Terepjárónkkal amennyire lehetett, megközelítettük az ismert és lakott lyukakat. Nem számíthattunk nagy sikerre, mert barátommal már január óta minden héten Csoki kutya segítségével ugrasztottuk a vörös frakkosokat. Volt olyan lyuk, amelybôl három is terítékre került. De ezúttal nem volt szerencsénk. Úgy látszik, megelégelték a zaklatást, és máshová, általunk nem ismert kotorékokba költöztek. A mészköves hegyek tele voltak jobbnál jobb búvóhelyekkel.

Kedvetlenül, szótlanul tapostuk a havat. Ekkor Eugénnak született egy ötlete. A havason van még egypár szénapajta, amelyekbe a hegyi parasztok egész nyáron gyûjtötték a jó illatos szénát, és ha a völgyekben gyûjtött már elfogyott, jöttek fel és szállították le a hegyit, kézzel-lábbal irányítva nehéz szánjaikat a nyaktörô utakon lefelé.

Akadt néhány pajta, amelyekben még benne volt a tavalyi széna, meleg búvóhelyet nyújtva a kis ragadozóknak. Ezeket a nagy hó miatt korábban nem tudtuk megközelíteni, s most, hogy kezdett megrokkanni a majd kötésig érô fehér lepel, tudtunk csak feljönni ide.

Az egyik zárt pajtához vezetô úton sok testnyomot láttunk, s a pajta környéke egyenesen tele volt az apró lábak nyomával. Akadt közte régebbi, amelyeket elmosott a nap melege, de voltak egészen frissek is. Beszéd nélkül is tudtuk, mi a dolgunk!

NÉMETORSZÁG 1972–92

291

Szótlanul leálltuk Eugénnal a két szemben lévô sarkot; neki is, meg nekem is jutott két oldal ellenôrzése, de egymást nem láttuk, és nem veszélyeztettük lövéseinkkel. Csoki már nyüszített és szûkölt a póráz végén, az ô finom orrát már csiklandozta a kis ragadozó csípôs szaga. Hamarosan le is került a nyakörv róla, és a kis méregzsák csaholva tûnt el a pajta kilyukadt és korhadt deszkái között. Felerôsödött hangja hamarosan jelezte, hogy a nyest már menekül elôle.

Egy fejszecsapással kiütvén a lelakatolt zárt a helyérôl, a két fiú is behatolt a szénabálák közé. Botjaikkal és a balta nyelével kezdték szurkálni a bálák közepét, közben kopogtatták a deszkafalakat is, hogy a rejtekhelyük elhagyására kényszerítsék a nyestet vagy nyesteket, mert ekkor még nem tudtuk, hogy esetleg több is van.

Jó tíz méterre álltam a saroktól, így jól láthattam az öklömnyi lyukakon át, hogy a kis jagdterrier hangosan csaholva hajtja a fehér torkút. Lôhettem is volna, de féltem, hogy a sörétek vagy a fiúkat vagy a kutyát érik. Odabent egyre hangosabb lett a lárma, ezzel arányban nôtt az én izgalmam is, és egyre jobban markolásztam az új puskámat. Javában állt a bál már, s egyszer csak kirepült a tojástolvaj az egyik lyukon, és hernyózó, gyors ugrásokkal elindult a távoli erdô felé.

A kemény gumitalp észrevétlenül ugrott helyére a vállgödörbe, és a két sörétes csô csak kis ideig kísérte a hullámzó mozgású vadat. Az izgalom hevében nem is tudom, mikor húztam meg a ravaszt. Éleset pattant a 20-as Magnum tölténye, láttam, amint a sörétraj szántja a havat a hosszúkás barna test körül, és az többször is átbukfencezik a fején, majd a gurulása egyre lassabb lesz, végül elterült a szürkés tetejû havon. A következô pillanatban Csoki már rajta is volt, és eszeveszetten kezdte cibálni, mintha szeretné újból visszarázni az életbe.

Eugén is elôkerült a másik oldalról, és puskáját agyánál fogva a hóba szúrva a kutyára vetette magát. Még idôben, hogy maradjon valami a fehértorkúból. Boldogan sereglettünk köréje, de a nyestet alig tudtuk kiszabadítani Csoki fogai közül. Magasra tartva kellett nézegetnünk, mert a bôvérû kutya mindenáron magáénak követelte a közös zsákmányt.

Lassan elindultunk a terepjáró felé, elôtte még visszatolva a pajta ajtaját és visszanyomva a korhadó fába a zár rögzítô csapjait. Ekkorra már kezdett alkonyodni, és úgy gondoltuk, hogy abbahagyjuk a további próbálkozást. A célunkat elértük, az új puskát felavattuk. Otthon kezelésbe vettem zsákmányomat, és hamarosan feszítôdeszkára került

292

VÁNDORVADÁSZ

Új drillingem elsô zsákmánya

NÉMETORSZÁG 1972–92

293

drillingem elsô harci tettének az eredménye.

Jó két héttel késôbb, egy szombat hajnali csapdaellenôrzô körút után betévedtünk barátommal a falu egyetlen kiskocsmájába. Mindketten legényemberek voltunk akkoriban, és hol ô hívott meg engem, hol én ôt a közös portyázások után egy-egy hétvégi kiadós reggelire. Jó étvággyal fogyasztottuk a tíztojásos szalonnás-gombás reggelinket, és tele szájjal válaszolgattunk a körénk sereglô hegyi embereknek, akik érdeklôdtek, hogy mit és mennyit csapdáztunk az elmúlt hetekben a padlásokon és szénapajtákban.

Természetesen, ha valakinek a pajtájában fogtunk valamit, azért kijárt egy kör szilvapálinka vagy egy korsó sör. Ez volt általában a Nyestem gereznája, mint trófea fizetség az engedélyekért.

Egyszer csak hozzánk telepedett egy öreg, viharvert, zsíros kalapú, ráncos arcú bácsi. Alig értettem, olyan erôs volt a tájszólása, és el kezdte mesélni, hogy ô tud ám még valahol nyesteket, de azokat nem szabad bántani, mert azok az ô havasi szénapajtájában nagyon hasznosak, egész évben pusztítják az egereket. Kezdett melegem lenni. Szegény öregünk pontosan leírta, hogy hol a pajtája, de erôsen a lelkünkre kötötte, hogy azt a nyestet nem foghatjuk meg.

Alig tudtuk befejezni a reggelit, annyira fullasztott a nevetés. Csak a helyiség elhagyása után tört ki belôlünk. Ej, ha a szegény öreg tudná, hogy már két hete szárad annak a fehértorkúnak a bôre az én deszkámon, bizony nem erôsködött volna annyira. Szerencsére az elmúlt napokban egy erôs déli szél elfogyasztotta a hó nagy részét, így nyomaink már nem voltak felismerhetôk, és nem foghatta ránk senki csalárd tettünket.

294

VÁNDORVADÁSZ

Nem voltak valami híresek a német ôzbakok, de számomra azért valamennyi kedves emlék

Eljött a tavasz, sok dolgunk lett, készültünk az ôzbakvadászatokra.

Lôhettünk összesen hat bakot és vagy tíz sutát és gidát. A bakokból csak egyet-kettôt hagytunk meg magunknak, a többire vendégeket hívtunk.

A nyár közepén aztán egyszer sikerült egy kedvemre való szûk állású, és ami a fô, érett agancsú bakot találnom és elejtenem. A sok ülésben csaknem személyesen ismertünk már minden bakot. A tavaszi területi harcok után, ha nem zavarták nagyon ôket, jól tartották a helyüket. Volt a közelükben egy másik terület, amelynek gazdája nagyon értett az ôzhöz. Hagyta a bakjait megöregedni több generáción át. Még ha az agancsfejlôdésük elérte is a csúcspontját, egyikükremásikukra akkor sem emelt puskát, hagyta ôket természetes módon elhullani. Így elérte, hogy kiváló állománya lett, és sorban nyerte a különbözô díjakat a trófeakiállításokon.

Egyszer csak megint ôsz lett. Sárgállottak az ezüstös törzsû bükkök levelei. Októberben, hajnalonta dér lepte a még zöldellô füvet.

Novemberben általában leesett az elsô hó, és volt úgy, hogy tavaszig

NÉMETORSZÁG 1972–92

Egy másik, törött agancsú, de idôsebb bakom

„Vadászüdvözlet”

295

296

VÁNDORVADÁSZ

Eugén és vizslája téli hajtásban várja a vadat

NÉMETORSZÁG 1972–92

297

el sem olvadt. Elérkezett az elsô társasvadászatok ideje. Mi is kezdtük tervezni, hogy kiket hívunk meg, és hogyan is legyenek a hajtások. Minden barát kedvébe szerettünk volna járni, de csak egy nap társasvadászatot tudtunk tartani, olyan kicsi volt a területünk.

Elérkezett a nagy nap november végén. Tíz centiméteres friss porhó esett az elôzô éjszaka; Szent Péter mintha tudta volna, hogy így szép a fekete-erdei vadászat. A megadott találkozóhelyen gyûlt a meghívottak csoportja. A hajtók külön csoportban gyülekeztek: falubeli legények és hegyi emberek verôdtek össze. Piros mellényt kaptak, amely már messzirôl világított, még a sötét erdôben is. Ez kötelezô volt egész Németország területén, sokat segített a mozgó alakokat felismerni a hajtásokban.

Kilenc órára mindenki megjött, akit vártunk. Meghívónk stílusosan szép vadászias motívumokkal volt ellátva, s mindegyik mellé egy válasz-levelezôlapot is tettünk. Így idôben megtudtuk, hogy ki fogadta el a meghívást, és ki nem tudott valamilyen oknál fogva eljönni. Ha nem jött ki a tervezett létszám, még volt idônk másokat meghívni.

Eugén köszöntötte a meghívottakat, majd felcsendült a „Vadászüdvözlet” kürtjele. Ismertette, hogy mire vadászunk, és mindenkinek a lelkére kötötte, gondolja meg, mire lô, mielôtt meghúzza a fegyvere ravaszát. Ôzsutát, ôzgidát, fácánkakast, nyulat, rókát és dúvadat volt szabad lôni.

Két irányba indultunk a puskás vonal elején. Az egyik szárnyat Eugén, a másikat mint házigazda, én vezettem fel. Mindegyikünkre jutott 14-15 puskás. A sors úgy hozta, hogy a vadászvizsgát vezetô erdészek, szám szerint hárman, az én csoportomban kaptak helyet. Kissé szorongva, de büszkén vezettem mindegyiket a kijelölt lôállásra, amelyet már napokkal elôtte kitûztünk. „Weidmannsheil!” – kalapomat megemelve kívántam jó vadászatot. Kellemes érzés volt, azt hiszem, nem csak a tanulónak, de a tanárnak is ez az új találkozás, most már sokkal másabb körülmények között.

Eugén megadta a jelet, és indulhatott a hajtás. A dombokkal, árkokkal megszabdalt területen nem lehetett nagy részeket leállítani, és meghajtani. Egy-egy hosszabb hegyoldalt hajtottunk, amelyekrôl feltételeztük, hogy jó nappali beállóhelyek. Itt is, ott is pattant a puska. Természetesen nem úgy, mint egy otthoni, jászsági körvadászaton, de a nap folyamán egyszer-kétszer majd mindenki lövéshez ju-

298

VÁNDORVADÁSZ

A kutyák jól dolgoztak

NÉMETORSZÁG 1972–92

Két hajtás közötti terefere

299

300

VÁNDORVADÁSZ

tott. Dél körül két vadászbarátunk felesége egy terepjáróval utolért bennünket. Meleg virslit, kávét, teát hoztak testünk ápolására. Rövid volt az ebédidô, csak pár harapás erejéig álltunk meg, aztán igyekeztünk, hogy a rövid délutánból még egy-két hajtást kiszorítsunk.

Amint az elsô csôtorkolati lángok láthatóvá váltak, befejeztük a szép vadásznapot. A vadszállító kocsiról lekerültek a nyulak és a néhány fácán. Rókából minden évben szép terítéket tudtunk készíteni. Volt olyan évünk, hogy több feküdt, mint nyúl. Ekkor kezdtünk Eugénnal igazán a csapdázás gondolatával foglalkozni, és egy-két év után sikerült visszaszorítani a ragadozók számát, és felhozni a nyúlállományunkat annyira, hogy az ôszi nagy hajtás alatt ötvenen felüli mennyiséget tudtunk lôni.

Legjobban a befejezés tetszett a német hajtóvadászatokon. Nem vagyok nagy társasági ember, nem szívesen járok kocsmákba és mulatóhelyekre, de egy szép és hangulatos vadásznap után szívesen leültem a vadászcimborák közé. Ez Németországban mindenhol szokás, hogy a házigazda a vendégeit nemcsak a vadászatra hívja meg, hanem gondoskodik róluk egész nap. Estére, a vadászat végére a közeli vendéglôben terített asztalok várták a 40-50 fônyi társaságot, mert természetesen a hajtók is a háziúr vendégei voltak, és a lelkiismeretes hajtói munkáért nemcsak egy korty pálinka, hanem teljes ellátás járt, ugyanúgy, mint a vadászoknak. És megkülönböztetés nélkül ült egymás mellett hajtó és vadász, utcaseprô és orvos, ha egy szenvedélynek hódoltak. Legalább ilyenkor nem volt hovatartozási különbözôség, csak vadászok voltunk, mindannyian.

A vacsora végeztével néha elôkerült egy-egy zeneszerszám, és a bohóc szerepét vállaló, tréfásan kifigurázta a társaság tagjait. Filmszalagra kívánkozó alakítások csillantak fel esténként, és nagyon kellemes hangulatban oszlott szét az alkalmi társaság az egy korsó sör elfogyasztása után. Azért említem az egy korsó sört, mert sohasem torkolltak mértéktelen ivászatba ezek a szép esték.

Tapasztalataim alapján úgy gondolom, hogy a magyar vadászok tanulhatnának társasági életet és összekovácsolódást. Fele annyi klikket és rosszindulatú áskálódást sem láttam és tapasztaltam a németországi vadászatokon, mint Magyarországon. A résztvevôk jó barátként távoznak, nem úgy, mint esetenként nálunk, hogy egyesek felkapják a megkapott kompetenciát, és utálkozva, a másikat meg sem ismerve, nem is köszönve neki elhúz a zsákmányával.

NÉMETORSZÁG 1972–92

301

A téli csapdázás eredménye a sok róka- és nyestgerezna, de a nagyobb terítékû lett a nyúl-, és fácánvadászat

Ha vadászati eredményekkel nem is büszkélkedhettünk ott a Fekete-erdô melletti kis területünkön, azért nagyon jól éreztem magam. Sohasem az volt a fô, hogy valamit lôjünk, ha kimegyünk a területre, hanem az, hogy kint legyünk. A német vadászati rendszer a két-három fôs kis társaságokon alapul. Itt csak azzal megy valaki vadászni, akivel jól is érzi magát. Szerintem nem egészségesek a mesterségesen kialakított nagy létszámú társaságok, mint amilyenek nálunk találhatók. Állandó a torzsalkodás, jellemzô az összeférhetetlenség, mert sok esetben olyanokkal kell megosztanunk az örömünket, bánatunkat, és egy asztalhoz leülni velük, akiket nem tartunk érdemesnek erre. Igazán jól csak barátok között szeretek vadászni, és kellemesek azok a napok, amikor mindnyájan „egy húron pendülünk”.

AUSZTRIA 1988–90

A

barátok mindig nagy hatással vannak az emberre, légyen az a hatás jó vagy rossz. A jót könnyen átvesszük, sajnos néha a ros�szat is. Én most egy olyan barátról szeretnék szólni, akivel az együttlét mindig nagy élmény, és sokat tanultam tôle, mint vadásztól, és mint embertôl is.

Garmisch-Partenkirchentôl nem messze, az osztrák oldalon lakott, és egy határvidéki bajor állami erdôterület hivatásos vadásza volt, illetve még ma is az. Az erdôgazdasági területnek a természetes határait nem követte az országhatár. Számunkra, akik évtizedekig szigorúan ôrzött határok között éltünk, szokatlan, szinte elképzelhetetlen ez az állapot, amelyben ô és a területe él.

304

VÁNDORVADÁSZ

Olyan, mintha az erdôterületem kisebbik fele átesne akár Romániába vagy Ausztriába, és az átesô részét is én kezelném, gondoznám, innen Magyarországról. Természetesen ez csak számunkra szokatlan, de azokban az országokban, ahol a békés egymás mellett élés már több száz éve kialakult formákat vett fel, ott nem is olyan különös dolog.

Barátom, Gáspár vérebvezetô. Nem akármilyen fából faragta ám a Jóisten ezeket a szikár alpesi jágereket, de mivel a vörös kutya mögött én is legyalogoltam a magam kilométereit, már az elsô találkozásunk alkalmával Lábodon, egy szép vérebversenyen közel kerültünk egymáshoz. Aztán évekig nem találkoztunk, de tudta mindegyikünk a másikról, hogy merre jár, és mit tesz. Az értesüléseinket vagy közös barátoktól kaptuk, vagy a Hirschmann Brief éves tájékoztatójából származtak, mivel mindketten a nagynevû Hannoveri Hirschmann Verein-nak voltunk a tagjai, amely a Németországban élô vérebvezetôket fogja össze elég hatásosan.

Egy szép napon meghívást kaptam Paul Dahms papától a kis területén tartandó ôszi „nagyvadászatára”, november elejére. Azért írom idézôjelben, mert Pali bácsinak a területe alig volt több 4-500 hektárnál, ami a mi viszonyaink között alig zsebkendônyi terület.

Természetesen ez nagy kitüntetés! Pali bácsi elismert vadászfestô volt világszerte, vendégei is magas rangú politikusok és ismert személyiségek voltak. Ezt a meghívást nem lehetett lemondani. Erre el kellett menni, nem volt mese! Ezen a vadászaton találkoztam újra Gáspárral. Csak mi ketten voltunk egyszerû „halandók”, azaz vadászok, a többi vendég Franz Josef Strausstól lefelé és felfelé. Strauss úr akkor bajor miniszterelnök volt, ennek arányában volt is felhajtás és rengeteg biztonsági ember, de túléltük.

Gáspárral mi félrevonultunk és szépen vadászgattunk, de azért a kötelezô etikett szabályait betartva nem lógtunk ki a társaságból. A jó egyetértésben eltöltött nap után meg mertem kérdezni Gáspárt, hogy tudna-e számomra szerezni egy zergelelövést, ami nem volt egyszerû dolog állami területen. Volt, aki már évek óta várt egy ôzbak vagy kisebb agancsú szarvasbika elejtésére. Zergére még többet kellett várni, ezért kértem Gáspár támogatását a dologhoz. Meg is ígérte, gondolván, a vadászidény végére akad mindig egy-két vendég, aki nem tudja meglôni a kapott vadat, és arra hívhat vendéget. Természetesen a zergelövés árát azért (Bajorország) pénztárába szigorúan be kellett fizetni.

AUSZTRIA 1988–90

Paul Dahms papa a „nagyvadászat” végén a terítéknél megköszöni a vendégeinek, hogy balesetmentesen vadásztunk

305

306

VÁNDORVADÁSZ

Végre megjött Gáspár meghívója, és útnak indulhattam.

Somogyország dimbes-dombos erdei között nevelkedtem, de mindig csodáltam a hegyeket, és valahogy jobban vonzódtam hozzájuk, mint a sík vidékhez. Azért az északi tundrákat, afrikai szavannákat és az ázsiai sztyeppék végtelenségeit is szívesen jártam, de igazán jól csak a hegyek között éreztem magam.

Boldogan, indultam el fekete-erdei tanyámról november végén Bajorország felé. Münchent elhagyva már csalogatóan fehérlettek felém az Alpok havas csúcsai. Festôi kis falvak között vitt az utam. A házak falára a falusi és a hegyi élet jelenetei voltak festve szelíd pasztellszínekben. Egyik-másik öregebb ház falán, igaz már kopottas állapotban, a bibliából vett jeleneteket örökített meg a névtelen festô.

Kis magánúton jutottam el Vorderrisbe. A kis bódéban ülô ôrnek le kellett szurkolnom tíz márkát. Reggel hattól este tízig lehetett itt közlekedni, éjszaka erôs sorompó zárta le az utat, és az éjszakai vándornak vagy várnia kellett reggelig, vagy megkerülte a hegyet, ami jó száz kilométeres kerülô utat jelentett. Mindez az államhatár

Garmisch-Partenkirchen felé a falvakban a házakat csodaszép fali festmények díszítik

AUSZTRIA 1988–90

307

miatt volt, hogy ne legyen cigaretta-, vagy alkoholcsempészés, mert az még akkoriban is divat volt ott. A régebbi idôkben nagyon sok ember ebbôl élt a határ két oldalán.

Vadregényes helyeken gurultam lassan kocsimmal, mert a látványt élvezni akartam. Sziklák és fenyôk, zuzmós oldalak és meredek kôfalak emelkedtek körülöttem mindenütt. Szinte vártam, hogy a következô kanyar keresztje alatt egy kis manó vagy a mindenféle állatokból ös�szegyúrt Wolpetinger kukucskáljon ki. Mindenhol tisztaság uralkodott, egy papírfecnit vagy cigarettavéget sem lehetett látni sehol. Egyszer valaki azt mondta: „Olyan ez az ország, mintha épp most ment volna végig felette a háziasszony egy hatalmas porszívóval.”

Gáspár és családja kedvesen fogadott. Vendégszobám a tetôtérben helyezkedett el. Gyönyörû vörösfenyôbôl volt ott minden: a falak, a tetô, az ajtók, még a WC-deszka is. Fenyôillat lengett az egész házban és nagy tisztaság volt mindenütt. Igazán jól éreztem magam.

Délután már nem mentünk vadászni, meg különben is vasárnap volt. Ilyenkor a rendes ember itt nem vadászik, ez ünnepnap, amit szigorúan betartanak. Elôször furcsa is volt számomra, mert mi otthon csak a hétvégeken értünk rá vadászni, itt Németországban a meghívók mindig a hét munkanapjaira szóltak. Este Gáspár és felesége szép népviseletbe öltözött, és elvittek egy falusi mulatságba.

Festôi társaság, zergeszakállas és nyírfajdkakas-tollas kalapok tömege fogadott, amely még a vacsora alatt sem került le a fejekrôl.

Citerás hármas gondoskodott a hangulatról, népdalokat adtak elô, és egyik-másik dalt az egész terem együtt énekelte. Én csak figyeltem, alig értettem a dalok szövegét, pedig itt éltem közöttük lassan húsz éve. A tájszólás olyan furcsa volt, hogy Gáspárnak „fordítania” kellett.

Reggel nem keltünk korán. Amint hallottam, hogy alattam mozgolódnak, én is lezuhanyoztam és vadászias öltözetembe bújtam.

Igaz, nem volt bôrnadrágom, de térdharisnyára és térdnadrágra azért már tellett. Bakancsom is majdnem új volt. Erre az alkalomra vettem, és már vagy két hónapja járattam, nehogy feltörje a lábam, ha igazából nekimegyünk a hegyeknek.

Hatalmas reggelivel fogadtak. Komótosan ettünk, Gáspár csitított, hogy csak nyugodtan, a zerge nappali vad, és majdnem biztos, hogy látunk valamit. Mikor ezt mondta, sokatmondóan mosolygott.

308

VÁNDORVADÁSZ

Gáspár szép lassan megy elôttem, és idôt hagy, hogy utolérjem

AUSZTRIA 1988–90

309

A házban szerte a falakon rengeteg zergekampót láttam. Elsô pillantásra mind egyformának tûnt, csak a hozzáértônek lehet kimerítô véleménye egyikrôl-másikról. Reggelizés közben vizsgálgattam is ôket. Aztán felpakoltunk a kis terepjáróra, amelyen a hegyi vadászathoz szükséges szerszámok már mind fent voltak. Lapát, csörlô, motorfûrész, kötelek, piros mellények.

Dohogva húzott egyre feljebb a kis Haflinger motorja. Hatalmas fenyô szálas húzódott a hegy oldalában. Alatta sötét és hideg volt, aljnövényzete hiányzott. Nagyméretû vadetetôk mellett mentünk el, padlása mindnek illatos hegyi szénával, gesztenyével és tölgy-, illetve bükkmakkal volt tele. Gáspár ott eteti télen át a szarvasai nagy részét. Ha novemberben leesik a hó, akkor májusig nem tágít, és másfél-két méteresre hízik. Gáspár felesége mesélte, hogy a múlt évben a házuk emeleti balkonjáról csak sílécekkel lehetett elhagyniuk a lakásukat, mert három méteres volt a hó. Terepjárónk dohogva, lassan haladt felfelé. Ritkultak a fenyôk, és egyszer csak kiértünk a havasokra. Ott véget ért az út, onnan már csak gyalog tudtunk továbbmenni. Barátom le sem zárta kocsiját, – itt nem jár senki, aki ne lenne rendes ember – mondta. A hegyek, úgy látszik, még ôrzik az erkölcsöket.

Hátizsák, távcsô, puska. A .243-as Winchester kaliberû puskámat hoztam magammal, kedvenc kalibere a hegyi vadászoknak Ausztria-szerte. Németországban zergére ezt a 6,17 milliméteres, jó röppályájú kalibert nem lehet használni, az ottani törvények szerint 6,5 milliméter alattival, vagy 10 gramm lövedéksúlynál kevesebbel nem lehet nagyvadra vadászni. Számunkra érthetetlen ez a meghatározás, és biztosan olyan valaki találta ki, aki életében nem vadászott.

Marhacsapásokon és vadváltókon haladtunk tovább. Az erdô után mindent beborított a havasok fája, a gyalogfenyô. Ha nem lettek volna régrôl kitaposott ösvények, nem is tudtunk volna áthaladni a sûrû, néhol majd két méter magas fenyôben. Gáspár minden tisztás elôtt lassított, óvatosan kukkantottunk ki a rövid füvû havasi legelôkre.

Sajnos nem volt jó a szelünk. Kétszer is láttunk elugró zergéket.

Végre kiértünk a hegy tetejére, a gyalogfenyô egyre kisebb lett, majd végképp elmaradt. Ott fent már csak sziklák és legelôk, no meg jó erôs szél várt ránk, az északi oldalakon pedig friss hó. A szél hajtotta is a felhôket, félóránként elborított bennünket a pára, nem láttunk még az orrunkig sem. Ilyenkor megálltunk és vártunk. Bizony

310

VÁNDORVADÁSZ

A szerzô szuszogva ugyan a súlytöbblettôl, de azért bírja a gyaloglást

AUSZTRIA 1988–90

311

Gáspár elôkotor hátizsákja aljából egy 60-szoros nagyítású csillagvizsgálót

rám is fért a pihenô! Nem voltam edzésben, jól megszuszogtattak a kaptatók. Szerencsére mindenhol a gerincen haladtunk, kitaposott ösvényeken, szikla alig akadt utunkba. Egyszer csak elértünk egy nyeregbe. Alattunk a szélmentes oldalon kis katlan terült el, alig kétszáz méter átmérôjû, és csak úgy feketéllett benne a zerge. Gáspár lehúzódott, maga mellé fektette bajor vérebét, Illát, akirôl még meg sem emlékeztem, és akinek még nagy szerepe lesz zergém kézre kerítésében. Gáspár mellé telepedtem, és nagy óvatosan elôrekúsztam én is a katlan peremére. Magunk alá terítettük lódengallérainkat és elôvettük távcsöveinket. Én csak 10×40-es Zeissemmel vizsgálódtam, Gáspár elôkotort hátizsákja aljából egy 60-szoros nagyítású csillagvizsgálót, amelyet aztán méteresre húzott ki, és a célzóbothoz szorítva, közben a térdeihez támasztva rögzítette. Én kis távcsövemen keresztül figyeltem a lenti mozgolódást. Nem vagyok nagy szakember zerge ügyben, de alkalomadtán már meg tudom különböztetni a bakot a sutától, ha nem is mindig. Lôttem már párat belôlük az elmúlt években, és

312

VÁNDORVADÁSZ

nagyon megtetszett a hegyi vadászat. Ha tehetném, bizony minden évben szívesen ellátogatnék az Alpok vadregényes és csodálatos hegyei közé.

Nagy volt a nyüzsgés alattunk annak ellenére, hogy az igazi üzekedés még nem indult meg. Gáspár panaszkodott is, hogy az utóbbi években késôn jön a hó, és a vad még a magasabb régiókban tartózkodik, ahova nem minden vendégvadásszal lehet felmenni. Így megmaradnak a koros, lôni való bakok, amelyeket aztán a késôi hosszú tél elvisz, és csak a hó elolvadása után találják meg ôket, illetve ami még maradt belôlük.

Alattunk legelt vagy száz zerge kisebb csoportokban. Társam alaposan szemrevételezte mindegyiket. Csapatról csapatra járt hosszú távcsöve, néha szusszantott egyet, levette szemérôl a csillagvizsgálóját, és jókat mondott a zergére, mintha társalogna velük így a távolból: – No, ott van egy jobb bak! – vagy – Te is lehetnél már jobb is! – vagy – Te is élsz még, öreganyám? – Én már kezdtem fázni, de vezetôm alapos emberként egyenként szemrevételezett minden egyes zergét. A végére még én fáradok bele a dologba! – gondoltam. Nálunk otthon nem akad ennyi megfigyelési lehetôség egy-egy szarvascsapatra, amiben igaz, mi vagyunk a hibásak. Mert amint meglátunk egy lônivalót, már szól is a puska.

Agyonhajszolt szarvasaink nem hagynak annyi idôt, hogy nyugodtan kigyönyörködhessük bennük magunkat, és egyenként megismerjük a csapat tagjait.

Gáspár aztán végre „kispekulálta” magát, és kimondta az ítéletet: – Ott van két bak, a közelebbi a gyengébbik, olyan hat-nyolc éves.

Az ott az aljban legalább tízéves és valamivel erôsebb, mint az elsô.

Tudtam, hogy Gáspár inkább lefelé téved, mint felfelé, ennyire már ismertem.

– Hát, ha lehet, a jobbikat választanám, igaz, azért egy kicsit még majd meg kell küzdenünk. – No, akkor rajta!

Gáspár elkezdett visszafelé csúszni, csak amikor takarásba került, akkor állt fel. Visszamentünk az ösvényen, majd az él mögött egy gyenge vadváltón elindultunk a katlan szemben lévô pontja felé, ahonnan sokkal valószínûbbnek látszott, hogy szóba állhatunk a kiszemelt legénnyel.

Kimerítô egy óra következett. Még az alsónadrágomból is facsarni lehetett a vizet. Centiméterenként araszoltunk fejünkkel a katlan

AUSZTRIA 1988–90

313

Meg-megállva, lassan haladunk a kiszemelt zergebak felé

pereme fölé. A zergenyáj még mindig békésen legelt alattunk, és a hegyoldalban jó golyólövésnyire volt a kiszemelt zerge. Nekifohászkodtam, de szokatlan volt a lövési helyzet, háztetôrôl nemigen szoktam az udvar tyúkjaira lövöldözni. Gáspár meg is fogta a bokámat, nehogy leszánkázzak a mélybe. A fejem fölött nézett el, úgy leste a lövésem hatását.

Elcsattant a puskám, és a fekete csuhás legény megrogyott, majd felpattanva, egyre gyorsuló iramban leszáguldott a katlan aljába.

Közben az össze-vissza szaladgáló csapatok között majd elvesztettük szem elôl. Távcsöveinkkel kísértük a sebzettet. Úgy látszik, lövésem kicsit hátra csúszott, mert biztos jelét nem láttuk, hogy a bak megkapta volna a halálos golyót. Gáspár is csodálkozott az iramán.

– Ha nem láttam volna a lövés után a jelzését, most azt hinném, hogy elhibáztad. Azért nem kell félned, megtaláljuk!

Kicsit megnyugtattak barátom szavai. Hiába pergettem le az elmúlt percek filmjét újra meg újra, nem tudtam, hogy hol rontottam el. Nyugodt kézzel, fekve, feltámasztott puskával lôttem, nem értet-

314

VÁNDORVADÁSZ

Meglôtt zergémet keressük

tem az egészet. Kezdtük elemezni a dolgot, és a végén oda lyukadtunk ki, hogy vagy a távcsövemmel van baj, vagy nem eleget fogtam alája a lefelé lövéskor. Mert azt itt minden hegyi vadász tudja, „ha hegynek lefelé lôsz, alája célozz, ha hegynek fel, akkor föléje!”

A katlanban megnyugodtak a csapatok, szaladgálásuk elcsitult, és egyre több állt meg füttyögô vészjeleiket hallatva. Óvatosan vis�szacsúsztunk, a lefektetett kutya a lövés hangjára minden ízében remegett a vadászláztól. Újabb jó egyórás tornászás következett a gerinc mögött, hogy elérjük azt a pontot, ahol bakom a túlsó oldalon eltûnt. Mennyivel szebb lett volna a lövés után leballagni a kimúlt fekete csuháshoz, és idônként meg-megállva, távcsövön meggusztálni az egyre növekvô zergekampót meg a szél borzolta zergeszakállt!

Sajnos nem így lett. A szerencsétlen vad valahol már betegen támolygott a hat és fél grammnyi ólommal a hasában.

Gáspár ismeri a területét, mint a tenyerét, így pontosan ahhoz a váltóhoz vezetett, ahol a bak elhagyta a katlant. Illa nagy rutinnal rendelkezô idôsödô véreb dáma volt, és ha akkor tudjuk, hogy ez

AUSZTRIA 1988–90

315

Gáspár Alpesi területe, égig érô hegyeivel

lesz az utolsó utánkeresése, még talán meg is csókoljuk, és minden jót kívánunk neki. Komótosan indult el a sötét véren. Gáspár engedte a hosszú bôrvezetéket utána, aztán mi is elindultunk. Szorongó gyomorral maradtam utolsónak. Itt nekem már nem sok dolgom akadt, így is alig tudtam ôket követni.

Már jól elmaradtam, amikor Gáspár észrevette hiányomat és vis�szanézett. Kezével integetett, hogy maradjak veszteg, az oldal nagyon meredek és csak bajom lehet. Türelmesen vártam hát, lelki szemeimmel követtem ôket, és csak a megváltó lövés hangjára várhattam, pedig pár évvel azelôtt még semmi pénzért sem maradtam volna ki az általam sebzett vad megkeresésébôl.

Csak nyugalom – gondoltam – akármennyire is szeretem magam megkeresni a saját sebzettemet, itt, az égig érô hegyek között, ahol nem vagyok „itthon”, csak az menjen a vad után, aki érti is a hegymászás minden csínját-bínját.

Zúgott a szél, mégis mintha valahonnan lövés hangja szûrôdött volna fel hozzám. Kisvártatva Gáspár is feltûnt egy sziklán integet-

316

VÁNDORVADÁSZ

A kürtô aljában feküdt, ahol Gáspár megadta a kegyelemlövést bakomnak

ve. Megkukkereztem, láttam, hogy hív. Komótosan, ahogy tôle tanultam, elindultam feléje. Jó fél óra is beletelt, mire a közelébe jutottam, és még fél óra, mire a már kimúlt bakhoz értünk, amelyet Illa ôrzött.

A fáradtságtól remegô térdekkel rogytam melléjük. Elôször egy ideig még levegôért kapkodtam, csak azután tudtam szóhoz jutni, és Gáspár is csak ekkor adta át a gyalogfenyô töretet, amelyet elôzôleg kissé megvérezett. Levett kalappal álltunk szótlanul. Megköszöntem Gáspárnak és Illának az áldozatos munkájukat, amelyet nekem kellett volna elvégeznem. Gáspár látva meghatottságomat, átölelt és jól megszorongatott.

– Bár mindenki ilyen lelkiismeretes volna, és ennyit gondolna arra, ami mindannyiunkkal elôfordulhat! Számukra ez természetes, hogy mi ezt mindig megtesszük.

Sokáig ültünk a közös erôvel zsákmányolt zergebak körül, és apróra visszapergettük az emlékezés filmjét. Bakom lágy részébe kapta a lövést, máját erôsen szétroncsolta a golyóm.

AUSZTRIA 1988–90

317

A következô évben már magam hoztam le a zsákmányomat a hegyrôl

Gáspár gyors késvágásokkal kizsigerelte a bakot, és a hátizsákjába süllyesztette az egész zergét. Nemcsak testre, de kampóra is kiváló volt. Szakálla már nem volt olyan jó, de azért téptem belôle egy kalap mellé valót. Igaz, a nagy szakállakat szálanként és öt-hat zergébôl tépik össze, van úgy, hogy még többôl. Nekem csak ebbôl sikerült valamit összeszednem, a többi zergémet nyáron vagy kora ôsszel lôttem, azokból nem lehetett szakállnak valót tépni.

Nehézkesen indultunk el lefelé. Még talán nehezebb volt, mint a felfelé mászás. A puskákat és a vezetéket én vittem, Gáspár hátán utazott a bakom. Órák hosszat másztunk egészen más úton, mint amilyenen jöttünk, már azt hittem, hogy sohasem érünk le. Támolyogva, rogyadozó térdekkel értem el a megváltó terepjárót. Kérdeztem is Gáspártól, ha hó vagy lavina zárja el az utakat, hogyan jön fel ide.

– Gyalog – hangzott az egyszerû válasz. – Van itt fent több menedékház, egy nap fel, egy-két nap ellenôrzés vagy vadászat, és egy nap le, esetleg zergével a hátamon, vagy ha szarvast lövünk, akkor

318

VÁNDORVADÁSZ

kézi szánon, amelyen a havasi szénát hordjuk le télidôben. Ez a mi életünk, és mi nagyon jól érezzük magunkat itt.

Gáspáron és társain meg is látszott ez, igazi hegyi emberek voltak, soványak, izmosak és inasak, szél- és napcserzette barna arcbôrrel, hetykére vágott kalappal festôi figurák.

Zergebakom szarva 105 pontos lett! Ilyen bakot nem minden nap lônek már errefelé sem. Megköszöntem Gáspárnak és kedves családjának a vendéglátást, és abban a reményben váltunk el, hogy a jövôben sûrûbben látjuk egymást. Szerencsére ez több éven át megismétlôdött és többször meg is történt.

Gáspárral mind a mai napig nagyon jó barátságban vagyok, Százöt pontos lett zergebakom és ha máshol nem is, de a vérebkampója versenyeken találkozunk, és újra meg újra felelevenítjük közös zergevadászatainkat. Sajnos azok az évek már elszálltak, amikor izomláz és mindenféle fájdalmak nélkül másztunk a zergék után. A hegyi vadászok között van egy mondás: „Zergebakodat, hegyi juhok kosainak a trófeáját és kôszáli kecskéid szarvát harminc éves korod elôtt gyûjtsd be! Mert utána már belefájdul mindened!”

ERDÉLYI NAPLÓ 1990–91

1990. április 14.

Hajnali 3 óra. Odakint koromsötét van. Jó egy órával hamarabb ébredek, mint kellene. Nem hagy a gondolat nyugodni, hogy végre egyszer a születésnapomon is vadászhatok. Úgy kell annak, aki vadászember létére egy ilyen szezonon kívüli napra tette a születésnapját! Nem mintha nagyon érdekelne a dolog, nem nagyon szeretem a születésnapokat, a magamét meg fôleg nem. Az idô múlására emlékeztetnek, és ahogy öregszik az ember, úgy rövidülnek az évek.

320

VÁNDORVADÁSZ

Erdélyi táj

Valamikor, jó ötven évvel ezelôtt, zöldkalapos siheder koromban, amikor hivatalosan is elkezdtem vadászni, április 15-én már lehetett selejt ôzbakra cserkészni. Sajnos akkoriban a lehetôségeim nem voltak olyan jók, mint manapság, hogy akkor mehetek vadászni, amikor kedvem tartja. Akkoriban csak úgy vadászhattam, ha meghívott valaki, vagy nagy kegyesen megengedte a vadásztársaságom vadászmestere, hogy egyedül is kimenjek a területre, lévén az apróvadas.

De vissza a mába! Az új szelek szárnyán utazva, majdnem elsôként sikerült a zsarnokság alól felszabadult Románia erdélyi részén, Háromszék megyében bérelnem az állami erdôgazdaságoktól négy erdészet területét.

Végre négy óra. Keltem a többieket is. Egy korty kávé, egy szelet sonkás kenyér, és indulás. Lassan kapaszkodik a terepjárónk a kegyetlenül rossz utakon. Mire Zágonba, Mikes Kelemen szülôfalujába érünk, végképp felébredünk. A vadôrnél kell egy kicsit várnunk, de hamar elkészül ô is. Megtelik a kocsi idegen illatokkal. Igaz, Nagygyörgy Sanyi barátom, a „hagymaevô” eddig sem fukarkodott a

ERDÉLYI NAPLÓ 1990–91

321

levegô „sûrítésével”. Szegény Sándorom, azóta már te is itt hagytál minket, pedig még fogadkoztunk, hogy volna egy pár szép dolog, amit együtt kellene megtennünk.

A falu végén sorompó, kinyitjuk, és beérünk az erdôbe. Keskeny bakhátas utak, a sötétben nem látunk semmit, csak amit a reflektor fénye megmutat. Abból gondoljuk, hogy fenyô- és bükkerdôben kúszik autónk felfelé a Keleti-Kárpátok oldalában. Egy kanyarban, farakások mellett megállítjuk a jármûvet. Innen már csak hárman indulunk tovább. Juan, a vadôr, Sándor barátom, a természetfotós és jómagam. Florin az erdészetek fôvadásza, ô továbbmegy egy másik dürgôhelyet megfigyelni.

A zseblámpák fényénél botladozunk a sáros, köves, vízmosásokkal szabdalt, meredek úton. Lassan rám melegszik a kabát. A kalapom alól elindulnak az elsô izzadságcseppek, amelyek késôbb kis patakként csordulnak végig az arcomon, és eltûnnek az ingem gallérja mögött. Melegünk lett, pedig alig fél órája kapaszkodunk.

Még a hajnali mínusz két-három fok sem sokat segít. Sándor és én levegôért kapkodunk, csak Juan, a román vadôr lépked egykedvûen elôttünk. Csitítjuk is, hogy ráérünk még, koromsötét van, ne siessen annyira. Hamarosan megáll és a környezô fák tetejét kémleli távcsövével.

Várunk. Az ing egyre hidegebb lesz rajtam, már fázom. Ekkor halljuk meg az ébredezô kakas elsô hangjait. Egyelôre még csak a csettintést hallom, a köszörülést és a dürgés többi hangjait csak sejtem. Nagyon lassan, centiméterenként haladunk elôre.

Küszködve hajnalodik. A felhôtlen csillagos ég lassan világosabb lesz, már jól látunk minden nagyobb ágat. A világosság lassan beszökik a fák közé (is). Meredek hegyoldalban állunk, körülöttünk ezüst törzsû hatalmas bükkfák, köztük elszórtan lucfenyôk. Juan az egyik fenyôcsoport felé mutat. Egész jól beszél magyarul, de most nem értem, mit mond. Ô is izgatott, alig tudom rávenni, hogy magyarul mondja, amit közölni akar velem. Elhúzódik a szája, észreveszi, hogy nem értem. Keresem a sötét fenyôkön a madarat, de nem látom.

Hallom a hangját, de akárhogy is meresztgetem a szemem, nem veszem észre. Végre Juan rájön, hogy nem értem, amit mond.

– Ott a bükk tetejibe – súgja a fülembe. Akkor nézek fel az alig húsz méterre elôttünk álló sima törzsû bükkre. A hang olyan halk, azt hittem sokkal messzebbrôl jön. Egy vízszintes ágon valami kis fekete

322

VÁNDORVADÁSZ

Erdély a fazsindelyes tornyok országa

ERDÉLYI NAPLÓ 1990–91

323

bontakozik ki. Távcsô kell hozzá, hogy felismerjem a felénk figyelô, pezsgôspalack alakúra nyúlt kakast. Fejét ide-oda forgatva nézeget bennünket, jó harminc méter magasból.

Mi jóval alacsonyabban állunk a lejtôn, azért tûnik olyan magasnak. Elfárad a kezem, amint tartom a távcsövet, lassan engednem kell lefelé. Biztos vagyok benne, hogy a kakas észrevett bennünket, és a következô pillanatban elrúgja magát alvófájáról, s eltûnik a sötétségben. De nem ez történik. Juan lassan mozdulva, egy fa mögé húzódik, nekünk is jelezve kezével, hogy rejtôzködjünk. A helyzethez mérten, bár szerintem sok mozgással, végre sikerül is mindnyájunknak egy-egy fa mögé bújnunk. De kakasunk csak ül az ágán, és figyel bennünket.

Ilyen könnyelmû madarat még nem láttam, pedig jó tíz éve járok utánuk. Amikor elôször Svédországban vadászhattam erre a szép madárra, egynek sem sikerült így a közelébe férkôznöm. Nem is beszélve az osztrák és a német vadászterületeken tapasztaltakról. Ott kétszáz méternél közelebb sohasem sikerült a kakast megközelítenem, igaz, mindig fagyott tetejû hóban kellett törtetnünk.

Juan sürget, hogy lôjek. Az oly kicsinek és távolinak tûnô kakas ott a bükkfa tetején megnyugodott, és most tipródva forgolódik.

Farkát legyezôszerûen kitárja, fejét hátraveti, mint aki levegô után kapkod, és járja ôsi táncát, amelynek ritmusa talán millió évek óta semmit sem változott.

Legszívesebben várnék a lövéssel, amíg teljesen kivilágosodik, hogy Sándor fotózhasson. Abban a reményben fogadta el meghívásomat és jött Erdélybe, hogy itt talán sikerül élôben lencsevégre kapnia egy fajdkakast. Öt éve jár már utánuk Ausztriába és Németországba, de valamirevaló képet még nem sikerült produkálnia.

Juan újra sürget, kénytelen vagyok hallgatni rá. Akkor még nem tudtam, hogy mennyi szépet hoz ez a hajnal. Minden köszörülést kihasználva, a fám mellett korhadozó tuskó alá fekszem, majd óvatosan feltámasztom drillingem elôagyát. Egy kis helyezkedés, elôvigyázatosságból a kalapom is a csövek alá gyûröm. A céltávcsôben még gyönyörködöm a nagy madár táncában, és amikor oldalt fordul, megérintem a betétcsövem gyorsított ravaszát. Az éles csattanás után a kakas egy pillanatra vízszintesen kinyújtózkodik, majd hatalmas huppanással belezuhan az alattunk húzódó vízmosás fiatal fenyôkkel benôtt oldalába.

324

VÁNDORVADÁSZ

Születésnapi ajándékként lôttem a nagykakast

ERDÉLYI NAPLÓ 1990–91

325

A szép lövés örömét kissé lohasztja, hogy olyan könnyen jutottam zsákmányomhoz. Alig egy órai séta után egy könnyû golyólövésnyire kellett csak megerôltetnem magam. Vak volt talán ez a szép nagy madár?

Az biztos, hogy ilyen távolságra már nem szabad söréttel próbálkozni. Olyan kicsi az a pont, amelyet ha nem jól találunk el, elôfordulhat, hogy a szegény pára súlyos sebbel még több száz méterre elvitorlázik, s aztán lehullva valahol az enyészet vagy a ragadozók martaléka lesz.

Juan kis darab drótot kotor elô a zsebébôl, szakszerûen aggatékra kerül a csôrén keresztül a nagy madár. Én fenyôágat török, kissé megvérzem, és kalapom mellé tûzöm. Egy másik kis ágat utolsó falatként a csôrébe helyezek, és az egyre világosodó ég alatt levett kalappal álljuk körbe. A hangulat ünnepélyességét csak fokozza egy szalonka felhangzó korr-korrja. Felettünk libeg el lassan, szinte szemügyre vesz bennünket, hogy rendben adtuk-e meg a tiszteletet a nagy halottnak. Mert talán már akkor megfogalmazódott bennem, hogy több ilyen ritka madarat nem akarok lôni.

Felballagunk még a gerincre. Alig három-négyszáz méter, de kutya meredek. Zihálva heveredünk le egy bokor alá, amint felérünk.

Onnan figyeljük az ébredezô tarvágást, melyet két-három éve vágtak kopaszra. Kis várakozás után hirtelen újabb szalonka korrogó, pisszegô hangját halljuk közeledni. Gyorsan kibiztosítom puskámat, de lövéshez már nem jutok. Kicsit messzinek tartom a 20-as sörétes csövének a távolságot. Nem erôltetem a dolgot, az elmúlt napokban kiszórakoztuk magunkat a hosszú csôrû madarakon. Olyan nagyszerû esti és hajnali húzásokban volt részünk, amelyek talán csak egyszer adódnak egy vadász életében. A legmeglepôbb az volt, hogy az erôs hóviharban, amely pillanatok alatt tört ránk, ugyanúgy húztak a szalonkák, mint valamely szép, ibolya szagú, csendes tavaszi estén.

A túlsó oldalba jól belelátni, a tavalyi füvet lenyomta a hó, amely már csak az árnyékos oldalakon maradt meg. – Tegnap még fehér volt itt minden – mondja Juan – Egy hózápor tíz centit rakott itt le alig fél óra alatt. De mára elolvadt minden hó a szabad helyeken, csak az árnyékos, szélvédett északi oldalakon fehérlik még.

Egyre világosabb lesz, már látni a vágás másik oldalát. Juan büszkélkedik: – Errôl a dürgôhelyrôl nem tudnak sokan! – Lelkiis-

326

VÁNDORVADÁSZ

meretesen vigyázott a vadjára. Ezen a hajnalon nem kevesebb, mint nyolc nagykakast tudtunk megszámolni, amint a környezô fákon és a vágásban a letarolt fenyôk tuskóin imádták a felkelô napot. Most már megértettem, hogy kakasom miért nem repült el, és egy német vendégem miért tudott négy lövést is leadni a dürgô kakasra. Ezek a nagy madarak, ha ismerték is az embert, nem féltek tôle, mert az elmúlt huszonöt évben senki sem vadászhatott rájuk, egy ember kivételével. Neki meg nem volt ideje mindenhová elmennie.

Napfelkelte után leballagunk a kocsinkhoz. Az út sarában friss, éjjeli farkas- és hiúznyomokat fedezünk fel. Lejjebb, nem messze a kocsinktól egy medve nyomát is látjuk a mi nyomunkon átváltani.

Milyen csodálatos vadászterület ez! Itt érdemes volna akár egy életet is leélni!

Jó hangulatban gurulunk le a vadászházunkba. A kiadós reggeli után igencsak jólesik a puha ágy. Az elmúlt napok fáradalmai és a korai felkelések megkövetelték a magukét. A jó alvás után késôn ébredünk. Kapkodva keltegetem társaim, mindjárt dél, ebédre várnak bennünket Erdôvidéken, és addig vagy hatvan kilométert kell autóznunk. Hiába a sietség, a mérgelôdés, ha semmi sem akar összejönni. Barátom fél óra hosszat nem találja a kocsim kulcsát, elôttünk leeresztik a sorompót, és vagy húsz percig kell várni, mire jön a vonat, a kézi távcsövem pedig a nagy kapkodásban otthon maradt.

Elkésünk az ebédrôl, amelyre oly szívesen invitáltak. Vendéglátónk neheztel is, alig szól hozzánk. Úgy látszik, a pontatlan embert sehol sem szeretik. De azért délutánra megbékél, és nagy titokzatosan megkérdi: – Van-é kedved kicsinykét vadászni?

Engem sem kell sokat rábeszélni a szépre és a jóra, gondolkodás nélkül igent mondok. A készülôdés nem sokáig tart, rövid idôn belül mindnyájan a terepjárómban ülünk. Alig félórai autózás után vendéglátónk – még mindig szemrehányó tekintettel – feltuszkol egy magaslesre, jobban mondva egy alig másfél méter magas, erôs állványra. Ezeket használják itt a vaddisznó- és medvehajtásokon.

– Medvét és disznyót lôhetsz – és otthagy. Furcsa, hogy errefelé disznyót mondanak a disznóra, s megannyi a számunkra érdekes kifejezés, szóhasználat. Ülök és remélek. Ilyen engedéllyel még nem ültem magaslesen. Még világossal megjön egy – no, nem medve –, de egy jó hosszú agancsú, koros ôzbak. Fejdísze már le volt szépen tisztítva, lehet vagy hét-nyolc éves. Lassan ballag a szálasban, kóstol-

ERDÉLYI NAPLÓ 1990–91

327

Magasállás, vaddisznó- és medvehajtásoknál használják

gatja az új füvek ízét. Nem lôhetek, de nem is bánom, jó látni valami szépet.

Kezd sötétedni, már azon vagyok, hogy felszerelem a lámpát.

Igaz, nem vagyok oda a lámpás vadászatokért, ha tehetem nem élek vele, de itt, ahol medve is jár, jobb az elôvigyázatosság. Éppen szedem elô az oldalzsákomból a szerelvényt, amikor mögöttem a szálasban megzörren a tavalyi avar. Elôször arra gondolok, hogy a bak jön visszafelé. A zörgés erôsödik. A bak nem csap ekkora zajt, villan bennem a felismerés. Ez valami nagyobb vad lesz, de nem medve, az olyan csendesen tud járni a tavalyi avarban is, mint egy párduc. Távcsövem nincs, így csak a céltávcsövön keresztül tudom (megfigyelni) az egyre közeledô sötét valamit. Amint egy világosabb füves helyre ér, látom, hogy vaddisznó.

Gyors elhatározással felnyomom a drilling nagygolyós biztosítékát, és amint beleér a szálkereszt a disznó lapockájába, meghúzom a ravaszt. A rövid távolság ellenére hallom a golyó becsapódását. A

328

VÁNDORVADÁSZ

Egyik erdélyi remetekanommal

nagy testû disznó furcsa ütemû futásba kezd, majd felgyorsulva tûnik el a völgy felé a teljes sötétségben.

Fülemmel követem a zörgést, és kis idô múlva hallom, hogy valami reccsenik egyet, és nagyot zuhan. Még várok egy kicsit, felszerelem a lámpát, és elindulok abba az irányba, ahonnan az utolsó zajokat hallottam. Nem kell sokat keresnem, szinte belebotlok. Öt méterrôl lámpázom. Hason fekszik, elôtte a fán fekete vérfolt az orrától, az reccsenhetett. Csendesen örülök és gusztálom zsákmányomat. Ami a felém esô oldalon megvillan a lámpa fényében, az minden várakozásomat felülmúlja. Reménykedem, hogy a másik oldalon is épek az agyarak.

Nem tudok a mai nappal betelni. Már hónapok óta nincs egy percnyi szabad idôm, vadászatra meg fôleg nem tellett, és íme, egy nap alatt két ilyen szép élmény. És nem is akárhol, a Keleti-Kárpátok nyugati lejtôin, ahonnan nagyapám és apám származik. Én már csak vendég vagyok itt. A világtörténelem legszégyenteljesebb országfelosztása megfosztott bennünket az ôsi otthonunktól.

ERDÉLYI NAPLÓ 1990–91

329

Barátaim hangja és a lámpák keresô fénykévéje ver fel meren­ gésembôl. Jelzem, hogy merre vagyok. Igazi vadászok mind, itt születtek a havasok között, a golyóm becsapódásából már tudják, hogy valami terítékre került. Látom rajtuk, majdnem jobban örülnek a sikeremnek, mint jómagam. És még nincs vége a születésnapomnak, a zsigerelés és a kan beszállítása után reggelig szól a nóta. Számomra ismeretlen, és mégis oly ismerôs dallamok szállnak bele az erdélyi éjszakába. Szövegük egy megvert nemzet, egy lenézett nép fájdalmát adják vissza, búsankeseregve, jajongva a múlt és a jelen nyomorúságán. Még hónapok múltán is visszacseng fülembe a refrén, amely akarva, akaratlanul a kilencven éve elvesztett Magyarországot siratja.

Telnek a napok. Jönnek-mennek a vendégek, egy-két kimenetelre mindenki meglövi a maga medvéjét és kakasát. Meglátszik, hogy évtizedeken keresztül csak egy ember vadászhatott itt. Nincsenek agyonzaklatva a területek.

Nagyon jó a kapcsolatunk az erdôgazdaság vezetôivel. A szer­ zôdést, amelyet kötöttünk, messzemenôen betartják, és segítenek, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. Cseng a telefon, az egyik erdészetvezetô jelentkezik, hogy egy medve már több napon illetve éjszakán keresztül látogatja az egyik havasi pásztor juhait, és már jó párat elhurcolt belôlük. Aznap nem tudok menni, két német vendéget kell visszaszállítanom a bukaresti repülôtérre, de megígérem, hogy másnap délre ott vagyok. Érzem, hogy most kéne ott lenni, de a kötelesség az fontosabb.

Másnap vagy öten összeverôdünk, erdészek, vadôrök és jómagam. Késô délután van, mire felérünk a havasra. Düledezô faházak, kis kopasz kertek, itt még alig zöldül a fû. Kapunk egy üres kis házat.

Egy kályha és néhány vassodronyos ágy árválkodik az üres falak között. Itt kapnak szállást a nyári munkások.

Még jó, hogy kályha van a rideg helyiségekben, mert a pár napja még ragyogó tavasz perceken belül itt hagyott bennünket, és hatalmas hózáport zúdítva ránk, bekényszerített a leshelyeinkrôl. Medvénk különben tegnap este még világossal megjelent, és betörve az egyik akol elhagyatott sarkán vagy négy juhot megölt, ebbôl kettôt el is hurcolt.

Követjük a nyomát, és megtaláljuk a kerítéseken a gyapjúcsomókat, amint áthúzta a szögesdrótokon zsákmányát. Még jócskán havazik, amikor rám kerül a sor, hogy kiüljek lesre. Szerencsénkre már esett

330

VÁNDORVADÁSZ

Erdélyi utakon a másik terepjáróm, amit csak vadászatra használtunk

annyi hó, hogy messzebb is ellátunk a sötétségben. Lámpámmal takarékoskodnom kell, mert a töltôt otthon felejtettem, és a vaddisznólövésnél vigyázatlanul sokat használtam. Így csak annyi szufla maradt benne, hogy egy-két gyors lövést tegyek, ha arra kerülne sor.

Egy vadkörtefa mögé húzódok, hogy valamelyest védve legyek az erôs északi széltôl, amely igencsak borotvál, és még mindig hordja a havat. Amíg bírom, kitartok. Igazi rabló idô van, ha lopni mennék, csak ilyenkor járnék. De nem lopni vagyunk itt, hanem hogy a tolvajt elkapjuk, ami tudvalevôen sokkal izgalmasabb dolog, legalábbis nekem jobban tetszik.

A metszô hidegben már-már kezd lankadni ôrködô kedvem, amikor a pár házból álló település másik végébôl, onnan, ahonnan nem is vártuk a mackó jövetelét, a loboncos pásztorkutyák elkezdenek veszettül ugatni. Igyekszem is mindjárt a kunyhónkhoz, hogy jöjjön még valaki, aki az erôs kézilámpámat kezelné. De nem akar egyik sem mozdulni, végül a fôerdész kiparancsolja mellém a területi vadôrét. Látom, hogy nem sok kedve van a jóembernek az akcióhoz, gondolom, az elmúlt évek során egy s másban, esetleg

ERDÉLYI NAPLÓ 1990–91

331

Célba lônek a vendégek

csiklandós helyzetekben is volt része. Caplatunk a sötétben a hangosan fogó kutyák felé. Puskámat kibiztosítva, a céltávcsövön keresztül vizsgálgatom a terepet, de nem tudok semmit sem felfedezni. Társam látva, hogy nem megyek semmire, felkapcsolja az erôs fényszórót. Pásztázza vele a domboldalt, s egyszer csak pirosló szemek villannak a fényben! Célra tartom, és az izgalom közepette kezdem a céltávcsövön keresztül szemrevételezni a két pár szem gazdáját. Alig ismerem fel, csak amikor nagy sokára megmozdulnak, látom, hogy két agancsát vesztett szarvasbika dézsmálja a kert végét, illetve amit még a hosszú tél után meghagytak benne a juhok. Nagy kô esik le a szívünkrôl, megkönnyebbülten ballagunk vissza a kunyhónkhoz, magunkkal csalva a loboncos nagy kutyákat. Teljesen összefagyva húzódok a duruzsoló kályha mellé, és boldogan hagyom másra a további ôrködést. Azon az éjszakán mackónk nem tette tiszteletét nálunk. Gondolom, jóllakott a sok elrabolt jószágtól.

A hajnal elsô sugarainál agyonfázva, kialvatlanul, kedvetlenül az eredménytelenségtôl gurulunk le nappali tanyánk felé, de mindenesetre emlékezetes marad számomra ez a hóviharos éjszaka.

332

VÁNDORVADÁSZ

Dobricai vadászházunk

Zúgó fejjel megyek dolgozni. Külföldi vadászok kísérése, vadászatuk megszervezése a dolgom, és természetesen az összes baj és öröm, ami ezzel jár. Idôs, szeretetre méltó bajor bácsika a vendég, negyven évvel fiatalabb hölgyismerôsével. A próbalövéseknél már látom, hogy itt baj lesz. Az asszonyka még csak jól lô, de az öregúr lövései jó harminc-negyven centivel alacsonyabbra mennek a céltáblába, mint ahogy kellene.

Pali, a terület vadôre két nappal elôtte jelentette, hogy jött egy új nagy medve, és a korán megkezdôdött párzás jeleit is felfedezte. A jövevény ugyanis hajtott egy anyamedvét, és az már elkergette maga mellôl a kétéves bocsokat.

– Van-e akkora, mint amilyeneket Csau szokott lôni? – kérdezte Árpi a lelkiismeretes vadôrt. A válasz megfontolt és nyugodt volt: – Azoknál nagyobb, mérnök úr, kérem!

Sárkány Árpival, az erdészet fôvadászával imádkozunk, hogy sikerüljön meglövetni az öregúrral ezt a „nagy medvét”, az új jövevényt, az eddig sohasem ismert kolosszust.

ERDÉLYI NAPLÓ 1990–91

333

A Kovászna megyei Állami Erdôgazdaság tusnád-dobricai területén több alkalommal vadászott a volt államfô, és volt olyan délután, hogy egy ültô helyében három medvét is zsákmányolt. Erre az államfôi, mondhatnánk, császári lesre tuszkoljuk fel a kis öreget kíséretével együtt. A nagy medve a várakozásoknak megfelelôen még teljes lôvilágnál meg is jön, és legnagyobb csalódásunkra elôbb az öregúr, majd a menekülô medvét az asszonyka is elhibázza.

Az asszonyka félrehív a szégyenletes hibázások után és kér, hogy kerítsek az öregúrnak egy medvét akárhonnan is. Kérése számomra kedves parancs. Árpival megtárgyaljuk a dolgot, és úgy döntünk, hogy egész éjjel kint maradunk a lesen, hátha visszajön a nagy medve.

Egy párszor ültem én is abban a leskunyhóban. Délutánonként figyeltük a medvéket. A csukott ablak elôtt napló feküdt, abba jegyeztek fel minden mozzanatot, változást már évtizedek óta. Természetesen minden ismert medvének neve volt, és a bejegyzések alapján megbízhatóan lehetett követni, melyik mikor jön és megy. Növényi anyagokból készült granulátumot, keksz- és nápolyitörmeléket, mézet és egy nagy vasrácsos ketrecben elhullott állatokat kaptak. A les több évtizede áll. Újból és újból átépítették, modernizálták, minden kényelemmel ellátták. Villanykályha, ágy és szônyegpadló is volt benne, hogy minden felesleges zajt elnyeljen.

Már nem is érzem magam jól ezen az összkomfortos lesen, an�nyira távol viszi a leselkedô vadászt a belsô berendezés az alig húsz méterre csámcsogó medvéktôl. Felnyitható ablaka is mindig olajozva van – szóval ilyent még nem láttam –, és a medvék jönnek pontosan! Viszolyogva ugyan, de nem állhatok ellen a kísértésnek, és beülök a csodalesbe.

Mennyivel hangulatosabb volt Nádler Herbert kárpáti vadászatait olvasni és átélni, amint fenyôfák tetején végigvirrasztotta az éjszakát.

Vagy Széchenyi Zsigmond elbeszéléseiben olyan nagyszerûen élvezhettük, hogy cserkészet közben vadászhoz méltóbb körülmények között ejtette el a medvéit.

Micsoda gyenge karikatúrák vagyunk mi már! Azért mert egy diktátor, a Kárpátok Géniusza megparancsolta, hogy csak ô vadászhat, és a talpnyalói mindent megtettek, hogy minél kényelmesebben lôhesse agyon a rekordvárományos trófeájú, számára kiszemelt vadat, azért nekünk nem kell feltétlenül ugyanúgy tovább „vadászni”, ahogyan azt ô bevezette és tette!

334

VÁNDORVADÁSZ

A szerzô is kipróbálja a puskáját a medvevadászat elôtt!

Öregurasan elterpeszkedünk. Én vagyok a soros ôr. A telihold fénye sokat segít, de a lombosodó fák alatt, az árnyékban nem lehet pontosan kivenni, hogy mit is lát az ember. Éjfélig virrasztok, addigra úgy elálmosodom, hogy le kell dôlnöm. Árpi a soros reggelig. Úgy három óra felé ébreszt, hogy siessek, itt a nagy medve. Ugrálok, kapkodok a puska után, de mire kótyagos fejjel az ablakhoz ülök, a mackó már az árnyékban van, biztos lövést nem tudok rá leadni.

Hajnalig ott bóbiskolok Árpi mellett, de nem látjuk meg újra. Reggel levonulunk, és délfelé biztatgatjuk a vendégeket, hogy a mackó meg van sebezve, de még nem találtuk meg. Délután folytatjuk tovább a „keresést”.

Délután háromkor ott ülünk megint a lesen. Nem kell sokáig várnunk, már négy órakor megjelenik az elsô mackó. Aztán sorban jönnek a többiek, pontosan, ahogy elvárjuk tôlük. A várakozás kiül a kísérôim arcára, jómagam tartózkodóan szemlélem a nagy jövéstmenést, csak a gyomrom táján kezd mocorogni valami.

ERDÉLYI NAPLÓ 1990–91

335

Végigérte a lovas kocsit. Háttérben Ceausescu „csodalese”, amelybôl lôttem

Jaj, csak nehogy megjöjjön a nagy medve, és lônöm kelljen! Most nem kívánja egyetlen porcikám sem az izgalmakat, valahogy elegem van az egészbôl!

– Jön az anyamedve! – hangzik Pali váratlan bejelentése. Hirtelen megforrósodik körülöttem a levegô, a nyakamban érzem az egyre nehezedô légzések ritmusát. Vállamra mintha mázsás terhek rakódnának, nyom a felelôsségtudat, hogy itt hibázni is lehet. Árpi látja meg elôször a lassan közeledô nagy kanmedvét, amely kis idô után követi a párját. Óvatosan, figyelve jön, úgy látszik, a tegnapi durrogtatást még nem felejtette el. Persze, ha megsebezték volna elôzô nap, ma biztos nem jelent volna meg újból.

Hatalmas. Eddig ekkorát csak Alaszkában a grizzlyk között láttam.

Beleszagol a kitett ételbe, a többiek messze kitérnek elôle. Dr. Pálos Gábor barátom kamerája már egész délután zümmögött kis megszakításokkal, de most egyfolytában ott duruzsol a hátam mögött. Árpi falfehéren rám néz, és csak ennyit mond: – Lôdd meg, kérlek!

336

VÁNDORVADÁSZ

Nagy a medve, büszke vagyok rá, még ha bôre nem is az én falamat díszíti

És most az vesse rám az elsô követ, aki ilyenkor nemet tud mondani! Hirtelen elfelejtek mindent, azt is, hogy az elôttem ballagó nagy busafejû mackónak semmi esélye sincs velem szemben. Ôsember lettem, zsákmányolni akarok, elejteni egy ôsi ellenséget, amelytôl valahol bent a génjeinkben is mindnyájan félünk. Elfelejtem egy pillanatra, hogy ha meg is lövöm, a bôre nem az enyém lesz, mert másnak ígértem oda, mivel „ô lôtte”! Pali lassan hajtja fel a csapóablakot. Kezem feltámasztva nyugszik a széles, párnázott ablakdeszkán. A többi úgy megy, mint az olajozott gépezet. Személytelenül, mintha nem is én volnék, érzések nélkül, csak úgy megszokásból célzom meg a medve nyaktövét. A nagy durranásra hanyatt vágja magát, és bömbölve mardosni akarja a találat helyét. Vicsorog, ordít, tombolva dobálja magát.

Még kétszer lövök a biztonság kedvéért, hogy ne szenvedjen soká.

Második golyóm a lapockába, a harmadik a szügyébe megy.

Mögöttem nagy örömujjongás, szokásos vállveregetés, ölelgetés.

Sok fénykép is készül a nagy pillanatról. Gábor kezében állandóan dolgozik a videokamera, megörökítve a ritka eseményt.

ERDÉLYI NAPLÓ 1990–91

337

Koromsötét lesz, mire az emberek felcsörlôzik a lovas kocsira és leszállítjuk a halott mackót a vadászházba. Az autók lámpái fényében állok neki a zsigerelésnek, nehogy befülledjen és felfújódjon a másnap reggeli nyúzásig. Bácsikánk még az este, amíg mi a „medvéjével” vagyunk Koponyája 66,21 CIC pontot kapott. elfoglalva, vadászik kísérôjével.

Sikerült is lônie egy ôzbakot, Ma is a birtokomban van. amit másnap reggel a medve mellé helyezünk. Nem finnyáskodik, a medvét is elfogadja magáénak. Így aztán szépen elosztozunk a mackón: ô viszi a bôrét, én a koponyáját.

A bôr nagysága 499 CIC pont volt hivatalosan, a koponya méretei az 1994. évi CIC nemzetközi zsûri által mérve: hossza: 43,08 cm, szélessége: 23,13 cm. Összpontszáma: 66,21. A trófeakatalógusok

A nyúzás mozzanatai

338

VÁNDORVADÁSZ

szerint a nemzetközi listán a barnamedvék kategóriájában a hatodik helyet foglalta el 1990-ben.

A tavasz végére abbamaradtak a medvevadászatok. A siketfajd kakasai sem dürögtek már. Több vendéget nem fogadtunk, készülôdtünk az ôszi szarvasbôgésre. A nyár meleg volt, jólesett egy párszor felkapaszkodni a Kárpátok hûvösebb világába.

Sajnos a szarvasbikák lelövési árait magasabbra szabta a már éledezô bukaresti bürokrácia. Amíg az erdôgazdaságokkal tudtam egyezkedni, addig nem volt baj, ott megértették, hogy az „árut”, mármint a vadat el is kell adni, és ha azok árai magasabbak, mint a sokkal közelebb esô magyar és lengyel szarvasoké, akkor nem várhatjuk, hogy az érdeklôdôk ajtóstul essenek a házba.

Csendes szeptember várt ránk. Hiába húzták meg két héttel a bôgés elôtt a vészféket és engedtek a lelövési árakból, ez már késôn történt. Aki szarvasbikát akart lôni, az idôben biztosította magának a jó és fôleg árban megfelelô helyet. Számomra volt a legkellemetlenebb a dolog, mert magamra vállaltam a vendégszerzés gondját.

Lézengett ugyan pár vendég a Kárpátokban, de számuk elveszett a kiváló és pihent területek bôgô szarvasai között.

Csikós Tibor vendége voltam két napra, jártuk a területét, és nyálcsorgatva nézegettük a rigyetô bikákat. Világos nappal, a délelôtti órákban is csak úgy harsogtak a hegyek ormai a szarvasbôgéstôl.

Megnézegettük a legényeket, volt úgy, hogy egy reggel többet is. Volt köztük nem egy jó öreg, visszarakott agancsú, kívánatos vadásztrófeát viselô bika is. Az ilyen trófeákat szívesen akasztottam volna én is vadászszobám falára. De nem vitt rá a lélek, hogy egyet is lôjek. Ma már bánom, ilyen lehetôséget nem minden nap kap az ember.

Egynek különösen tetszett a hangja. Érces, kihívó volt, teli erôvel.

Juannal, akivel a kakasomat lôttem, mentünk utána egész reggel.

Völgybe le, hegyre fel, mégsem tudtuk utolérni, hogy megnézhessük. Pedig sokszor már csak ötven méter választott el tôle, mégsem tudtunk meglátni belôle egy szôrszálat sem. Még Juan is, aki megszokta a hegyeket, csuromvizesre izzadva adta fel a hajszát. De szép volt látni és hallgatni a bajnokokat. Ilyen „igazi” szarvasbôgésben még nem volt részem.

A nagy csatározásoknak már a vége felé járt az idejük, amikor egy kedves barátomtól meghívó jött a Hargita másik oldaláról. Más dolgom nem lévén, átruccantam hozzá pár napra. Mérgelôdésemet

ERDÉLYI NAPLÓ 1990–91

339

Csendes szeptember köszönt ránk

hallván a rossz vendégjárásról, és hogy még nem lôttem bôgô kárpáti bikát, meghívott, hogy az ô vadásztársasági bikáját lôjem meg.

Kecsegtetô volt az ajánlata, de csak nehezen adtam be a derekam.

Valahogy elment a kedvem a vadászattól, mivel rosszul ment a dolgok üzleti oldala.

Kelletlenül mentem ki vele aznap este a hegyek aljába. Tudott egy jó bôgôhelyet, ahol az elôzô napon még harsogtak a bikák. Csendben cserkésztünk a hatalmas és sötét fenyvesben. Már erôsen alkonyodott, amikor az egyik belsô tisztás felôl mély mordulást hallottunk.

Gyors hátraarcot tettünk, és máris loholtunk visszafelé, hogy a tisztásra vezetô utat elérjük. Igencsak szedtük a lábunkat, aggasztóan sötétedett. Lihegve értük el azt a helyet, ahonnan hallottuk a mély böffenést. A tisztásra kimenni nem mertünk, mert féltünk, hogy elugrasztjuk a még nem látható, de valahol a közelben pihengetô fáradt bajnokot. Álltunk a szélsô fenyô takarásában és vártunk. Egyre sötétebb lett, és egyre jobban féltem, hogy a magas fûben nem látjuk meg a

340

VÁNDORVADÁSZ

keveset mozgó bikát. Egy mordulás oszlatta el az aggodalmamat. A hang egész közelrôl jött, a tisztás jobb oldaláról. Barátom a szeméhez emelte a távcsövét, gondolom, meg is látta a bikát. Kis vizsgálódás után én is észrevettem a fûben mozgó, fehéren villogó ágakat. Ekkor még arra gondoltam, hogy a bika fekszik. Csak a további vizsgálódás közben vettem észre, hogy az agancs halad felénk. Tehát a bika fejét a föld felett tartva, gondolom az üzekedô tehenek szagát keresve közeledett, így reménykedhettünk, hogy többet is látunk majd belôle.

A feszültséget a tisztás másik oldaláról felharsanó nyekergés oldotta fel. Gondolom, a mellékbika szemtelenkedett. Bikánk felkapta a fejét, a hang irányába fordult, és pár lépést tett a tisztás közepe felé. Ekkor láttuk meg teljes nagyságában, amint bronzszoborrá válva az ellenfél felé figyelt. – Jó érett – sziszegte barátom. – Ha akarod, akkor most lôj, de gyorsan!

Automatikusan toltam fel a drilling nagygolyós biztosítékát, a csövek nyugodtan feküdtek a barátom vállán. Nyaktôre irányítva a szálkeresztet, megérintettem a felpeckelt ravaszt. Még hallottam a golyó csattanását a testen, de már nem láttam, hogy mi lett a bikával. Barátom kifordult a puskám csövei alól, és elkapta a kezem. – Szép volt, megvan!

Ekkor láttam meg a magas fû közül kiálló agancsszárat. Lassan ballagtunk feléje, pedig futni szerettem volna. Ott feküdt elôttem ötven lépés megtétele után egy igazi kárpáti bika. Alig értünk hozzá, amikor közvetlen közelünkben felállt egy tehén, és nagyokat böffentgetve, peckes lépésekkel távozott a tisztáson keresztül. A túlsó oldalon még egyszer megállva nemtetszését fejezte ki, és eltûnt a sötét erdôben. Ekkor kezdtük az elesett bikát jobban szemügyre venni.

Az oldala tele volt forradásokkal, kemény legény lehetett. Golyóm nyomán csak pár csepp vér gördült le hegekkel borított nyakán. Agancsa a jellegzetesen nagy terpesztésû, de a kevés ágú kárpáti típus.

Jobb oldalon hét, baloldalon hat ággal, de jégágai voltak. Dupla villás kicsit rövid koronaágakkal a jobb oldalon, baloldalt azonban már egyet megspórolt. A fogai után 12-14 éves lehetett, igazi érett bika.

Akármennyire nem akartam, mégis csak lôttem kárpáti bikát. Szerettem volna ezt a szép élményt egy eredményes szeptember után koronaként feltenni, így sajnos nem volt teljes értékû az örömöm.

A bôgés utáni idôszakra már több vendég jelentkezett. Ekkorra már olcsóbbak lettek a lelövések. Igyekeztünk, hogy mindenki lövés-

ERDÉLYI NAPLÓ 1990–91

341

A nagyterpesztésû, kevéságú, öreg kárpáti bikámmal

hez jusson, de ekkor már nem bôgtek a bikák, és egyre nehezebb volt ôket megtalálni.

Eljött az ôsz és a tél. Megindultak a vaddisznóhajtások. Már elôre fentem a fogam a szép napokra, mert magam is szívesen álltam oda egy-egy hajtás végére. Sajnos a várakozásokkal ellentétben nem tudtunk annyi vadat lövetni, mint reméltem. Ekkor láttam csak igazán, hogy a Kárpátok messze nem olyan vaddús vidék, mint szûkebb hazámé, Somogyországé.

Januárban még megpróbálkoztunk egy farkas- és vaddisznóhajtással, de teljességgel felsültünk. Mínusz húsz fokos hidegben álltunk egész nap a szakadó hóban, de a nagyszámú konda oldalt kiment, úgyszintén a két farkas, ami a hajtásban volt. Csak egy leromlott medve jött a puskásoknak, és elhiszem, hogy nagy volt a kísértés, de szerencsére nem esett rá lövés. A tilalmi idô megszegéséért biztosan büntetés járt volna itt is.

342

VÁNDORVADÁSZ

Januári vaddisznó- és farkashajtáson a szerzô a Hargitán, szakadó hóesésben

A sok hajtási nap ellenére, amelyeken részt vettem, csak két alkalommal láttunk farkast, pedig de sokszor reméltem, hogy sikerül elejtenem legalább egyet. Egyszer nagyon közel jártam hozzá. Árpi állított le bennünket, én egy hegy oldalában kaptam helyet legalsóként a sorban. Árpi figyelmeztetett, hogy hol húzódik egy jó vadváltó, azt nagyon tartsam szemmel. Nekitámaszkodtam egy bükknek, és vártam. Egyszer csak zörgést hallottam mögülem, és odafordulva láttam, hogy négy-öt vaddisznó igyekszik befelé a hajtásba. Pár pillanat múlva eltûntek, még annyi idôm sem volt, hogy a puskám a vállamhoz emeljem. Otthagytam a helyem, és lefelé futottam vagy tíz métert, hogy megpillantsam a távolodókat. Hiába igyekeztem, már csak a hátuk vonalát láttam eltûnni a hegy hajlása mögött. Gondolván, hogy errôl a helyrôl többet látok magam körül és nem vagyok úgy beékelve a sûrûn álló nagy fák közé, újabb helyet kotortam lábammal a levelesben. A hajtás megindult, esett is két-három lövés, amikor hallottam, hogy azon a váltón, amelyre Árpi felhívta a figyel-

ERDÉLYI NAPLÓ 1990–91

343

memet, zörögve közeledik valami. Sajnos mivel tíz méterrel arrébb mentem, már nem láttam olyan jól azt a részt, amelyre figyelnem kellett volna. A fák között csak egy szürke villanást vettem észre, és tudtam mindjárt, hogy elszalasztottam egy farkast. Mérgelôdtem, de megtanultam, hogy azokra az emberekre kell hallgatni, akik ott élnek a területen, mert sok éves tapasztalataik többet érnek, mint a mi elképzeléseink.

Vége lett a télnek, és újból kezdtünk készülôdni a tavaszi medveés siketfajdvadászatokra. A bukaresti bürokrácia teljesen felébredt a forradalom kitörése utáni mély álmából, és egyre nagyobb hatalmat gyakorolt a vidéken. Már ott kellett aláírnom az új szerzôdést, és köteleztek arra, hogy minden vendéggel menjek be a fôvárosba elszámolni. Ez nem is volt baj azoknál, akik repülôvel érkeztek, ôket mind onnan kellett elhoznunk és visszavinnünk a repülôtérre. Ott volt a baj, hogy többen gépkocsival jöttek, és nem voltak hajlandók még ötszáz kilométert megtenni azért, hogy kifizethessék a számlájukat.

Emiatt és még a többi bürokratikus megnyilvánulás miatt nem sok jóval kecsegtetett a jövô. Kedvetlenül, de reménykedve vágtunk neki a tavasznak.

1991. április 12.

Fáradtan, mégis nagy érdeklôdéssel szemlélem a kocsi ablakából a nagylaki határállomás közvetlen közelében elterülô tavon a nagy sürgölôdést. Pólingok, cankók, sirályok, szárcsák, récék jönnek-mennek. Állandóan több száz madár sürög-forog a levegôben. A határôrökre még nem terjedt át a tavaszi hangulat. Téliesen, jól felöltözve, kényelmesen elterülnek meleg kuckóikban, onnan szemlélik a csigalassúsággal mozgó kocsisort.

Messzirôl jövök, tegnap este még a Somogy megyei Újvárfalva környéki erdôkben vártam a szalonkákat. Egy hosszú csôrû át is vágott a kis tisztás felett, amely régi helyem, évek óta csak ide járok ki. Átlagban két kimenetelre esett eddig egy szalonka. A vadôrök szerint ebben az évben az én madaram volt az utolsó. Egész este nem esett más lövés a területen, csak az enyém. A többi kint leselkedô vadász sem látott egyebet pár szarvasnál és vaddisznónál.

A szalonkahúzások java, mint annyiszor másszor, most is március közepére esett. Volt, aki nyolc madarat is látott egy este. Sajnos

344

VÁNDORVADÁSZ

nekem ezúttal nem volt sok szerencsém, csak az utolsóul rám húzót tudtam meglôni és felvenni, pedig szorgalmasan jártam ki, nem sajnálva az alkalmankénti jó száz kilométeres utat sem megtenni.

Most megyek a szalonkák után, lehet, hogy hamarabb érek a Kárpátok lejtôire, mint ôk. Az est már a Hargita oldalában épített medvelesen talál. Szemlélgetjük, becsülgetjük a keksztörmelékre, kukoricadarára, csokoládéra és aszalt szilvára jövô medvéket. A négy vályú állandóan foglalt. Az erôsebbek morgással, szemforgatással, szôrük felborzolásával tartják távol a kisebbeket. Nagyszerû megfigyelési lehetôség, mégis csalódottan jövünk le a zárt lesbôl az alkonyat beálltával. Elég volt röpke egy év ahhoz, hogy az igazán nagy medvéket kilövessék egy-egy régóta fenntartott etetôhely közelébôl.

A következô nap már jó százötven kilométerrel északabbra, a Görgényi- és Kelemen-havasokban talál. Itt még külföldi vadász nemigen járt, ennek megfelelôen van még olyan terület, ahol akad nagy medve.

A kis ház a falu végén inkább vall egy nyugalomba vonult idôs házaspár otthonára, mint egy medvelesre. A kis konyhából lehet felmászni az emeletre illetve padlásra, onnan lehet kilátni a parányi ablakon, de inkább lôrésnek nevezném a ház mögött húzódó árok és a nagy fenyôfa miatt. Ahogy a két aranyos kis öreg elmondja, mézzel bekent kukoricacsövekkel csalogatják a mackókat az etetôhelyre.

Szederindából fôzött tea mellett leskelôdünk. Alig sötétedik, már meg is jelenik az erdôszélen egy jókora, majdnem fekete medve.

Hihetetlen, hogy a falu közelsége ellenére, füstszaggal, kutyaugatással mit sem törôdve, minden este pontosan megjelenik három-négy komoly ragadozó.

Természetesen a nagy tavaszi éhínség bekényszeríti a mackókat oda, ahol biztosan találnak valami ehetôt. Ez az idôszak a legnehezebb számukra, még alig van zöld hajtás, amely az emésztésüket rendbe hozná. A dög, amely a tél elmúlása után a hó alól elôkerül, még nem a legmegfelelôbb étel számukra.

Megbizonyosodva róla, hogy a beígért medve biztosan megjön minden este, kocsiba ülök, és másnap reggel visszautazom Tusnádra. Estére a várt vendég is pontosan megérkezik. Beszélgetünk, tervezgetünk egész este. Szeretne medvét, jó nagyot, kakast, jó öreget és sok-sok szalonkát lôni két nap alatt. Sajnos ezt már ismerjük: sok pénz, kevés idô.

ERDÉLYI NAPLÓ 1990–91

345

Másnap korán reggel indulunk a Görgényi-havasokba, és még délután, kávé mellett elfoglaljuk helyünket a kis ház padlásán. Nem éppen lélekemelô élmény az ilyen „halálosan biztos” medveles, de a vendég korára való tekintettel megértôk kell, hogy legyünk. Gróf Széchenyi Zsigmondot idézve: „A dögön lôtt medve, akárcsak az autóból ledurrantott oroszlán, szórón megreflektorozott vadkan nem minden vadász kenyere!” A magamé sem!

Szûk hely van a padláson hármunknak. Arra hivatkozva, hogy leviszem a kávéscsészéket, lesompolygok a meleg konyhába. Jólesik végigdôlni a széles ágyon, az elmúlt napok jövés-menése és a mellettem kellemesen duruzsoló csempés tûzhely melege levesz a lábamról. Elszundítok.

Nem sokat alhattam, éppen kezd alkonyodni. Fejem felett a deszkapadlón áthallom az izgatott sugdolózást, majd a fegyverek biztosítóinak halk kattanását; mind-mind olyan neszek, amelyek megtöltik feszültséggel a kis házat.

A fôvadász suttogva, de nyugodt hangon bíztatja a vendéget: – Most, most! – és éleset csattan a lövés, majd az üres hüvely ott csörömpöl a fejem felett. Majd újabb hatalmas dörrenés, megismerem a kölcsönadott 9,3-as duplagolyósom hangját. Lassan csend lesz, megnyugszanak a kedélyek, és kimerészkedünk a házból. Az ablakokból nem látni semmit, csak odakint vesszük észre, hogy a ház mögött ott fekszik egy jókora, sötét szôrû mackó. Nagy az öröm, örülünk idôs vendégünk sikerének, még ha „segítséggel” is, de terítékre hozott egy számára oly régen áhított európai barnamedvét.

Reggelre hagyjuk a fényképezést és a nyúzást. Igaz, a legtöbb nagyvad másnapi fényképezése nem éppen elônyös fotókat eredményez. A bomlás közben keletkezô gázok formátlanná, eltorzulttá teszik a terítéken lévô vadat. Ennél a medvénél pont fordítva sül el a dolog, még „medvébbé” varázsolják a mackót. Az elmúlt évek alatt bátran mondhatom, hogy több száz medvét láttam, távcsöveztem, fényképeztem. Sok volt köztük a hosszú lábú, hosszú nyakú, beesett horpaszú, kutyára emlékeztetô medve. Nem éppen esztétikus az ilyen küllemû vad. Trófeája, a medvebôr, kikészítve úgy néz ki a falon vagy a padlón, mint egy nagyméretû menyét bôre. Az „igazi” medve bôre majdnem négyszögletes, viszonylag rövid lábakkal. Vendégünk medvéje volt eddig a „legigazibb medve”, amit valaha is láttam, beleszámítva a kanadai grizzlyt és az alaszkai kodaikot.

346

VÁNDORVADÁSZ

Magyar vendégem lôtte ezt a szinte fekete bundájú medvét

Aznap este felkocsizunk a havasokra, a nagykakasok dûrgôhelye közelébe. Terepjárónkat leállítva, kétfelé válunk. Én egy kísérôvel felballagok a havasra, a fôvadász az öregúrral a kocsiktól pár száz méterre, egy általa tudott dürgôhely közelében helyezkedik el, arra várva, hátha meghallják vagy látják az alvófájukra szálló kakasok valamelyikét.

Lassan ballagunk a meredek lejtôkön felfelé, nem akarván megizzadni. Ott fent, a nagy magányos fenyôkkel teleszórt tisztásokon igencsak fúj még a tél utolsó lehelete: rövid fél óra alatt csontig hatol. A hegygerinceken haladva, ácsorogva leskelôdünk, hátha farkasokba botlunk. Ilyenkor a tél végén már nem annyira óvatosak, még világossal portyázni indulnak.

Az egyik festôi nagy tisztásra érve, felkeltünk egy nagykakast.

Nagy burrogással, alig harminc méterre elôttünk emelkedik a levegôbe. Pár gyors szárnycsapás után siklóra egyenesíti a szárnyait, és eltûnik a völgyfenéken, a sötét fenyôk hátterében.

ERDÉLYI NAPLÓ 1990–91

347

Magamban számítgatom az idôt. Ha ez a kakas is annak a dûrgôhelynek a bajnoka, akkor mindjárt odaér az éjszakázó fák közelébe. Jól számítgathattam az idôt, gyors dupla nyugtázza, hogy madarunk odaért a címzetthez. Sajnos, mint késôbb megtudjuk, vendégünk éppen annak a fának az aljában telepedett meg, amelyre a kakas szállt. A sûrû fenyôágak felfogták a söréteket, s a fekete lovag méltatlankodva tovaszállt.

Mi sötétedésig maradunk a havasokon, és farkas helyett csak egy kisebb medvét látunk átváltani a nagy tisztáson, egykedvûen bandukolva a rétegvonalakat követô marhacsapások egyikén. Lefelé menve alig érünk be az erdôbe, az utolsó lôvilág határán pisszegést, majd közvetlen közelrôl két korr-korrt hallunk, de a hosszú csôrût már nem látjuk meg. Tehát megjöttek, utolértük ôket.

Hajnalra hóesésre ébredünk, vendégünk már jó korán kiment a fôvadásszal egy másik dûrgôhelyre, az elôzô esti durrogtatás után bizonyára ott reggel nem nagy esélyük lenne. Én egy keleti fekvésû fiatalost választottam, remélem, hogy az idôjárás megváltozása ellenére azért látok szalonkát. Sajnos úgy látszik, még nem jött meg a madarak zöme, a tegnap este hallott csak egy elôfutár volt. Egy huzatos völgyben világosodik rám, de szalonkának még hírét sem láttam-hallottam. Láttam viszont meglepôen sok szarvasnyomot és egy jókora talpú mackó friss nyomát.

Visszaérve a vadásztanyára tudom meg, hogy vendégünk is meglôtte a kakasát, igaz, ezt is segítséggel. De azért örült neki. Délutánra megérkezik Irinyi Sanyi is a Nyírségbôl. Egy siketfajdkakas elejtésére hívtam meg. Kicsit késôbb jött, mint jelezte, apai örömök tartották vissza, fia született. Nem késett el, a dürgés java most kezdôdött.

Estére kimegyünk a hegyekbe. Cudar idô lett, hordja a szél a hatalmas pelyhekben hulló havat, ami a szalonkák nászrepülését nem befolyásolja. Hallótávolságnyira olyan korrogást és pisszegést csapnak, hogy ilyenben még nem volt részem, de sajnos lôni nem tudok belôlük.

Hajnalra kitisztul, eltûntek a felhôk, hidegen sziporkáznak a csillagok. Meleg kézszorítással válok el Sanyitól. A terepjárót hátrahagyjuk a köves út végén. A fôvadász barátommal egy ismert dürgôhely felé indul egy völgybe, én a havasoknak kanyarodok. Egy kisebb domb aljában megállok és várom, hogy valamelyest világosodjon a

348

VÁNDORVADÁSZ

Néhai Nagygyörgy Sanyi barátom, és Csikós Tibor jóízû falatozás közben a Hargitán

ERDÉLYI NAPLÓ 1990–91

349

keleti ég alja. Elôttem enyhe emelkedô, ritkán teleszórt négy-ötméteres fiatal fenyôkkel, ideális kilátást nyújtva, ha szalonka húzna el.

Kiválasztok egy jónak ígérkezô helyet, és csendben várakozom. Álmodozásomból alig hallható nesz hoz vissza a valóságba. Jó messzirôl jöhetett a hang, a nagyerdô irányából. Nem tudván ellenállni a kíváncsiságnak, elindulok a friss, alig bokáig érô porhóban. Jó negyven-ötven méter után kezdem felismerni az alig hallható, rejtélyes hangokat: egy siketfajdkakas kezdte hajnali mondókáját!

Lassan felismerve a strófákat, most már annak ütemére haladok.

A hang egy fa oldalából híreszteli a világba, hogy a nagy madár milyen szerelmes. Az ugrásokban egy mély árok állít meg. Egy festôien behavazott „karácsonyfa” mögött állok meg, innen várom a hajnalhasadást, hogy bajnokomat szemügyre is vehessem. Hiába jön rám két szalonka is korrogva, a nagykakas násztánca jobban érdekel.

Ugyanis még nem volt részem benne, hogy magam, egyedül, kísérô nélkül egy ilyen ritka „nagyvadat” lopjak be. Volt alkalmam a világ sok részében vadászni nagyvadra egyedül is meg kísérôvel is, de a magam kerítette zsákmánynak mindig más volt az íze, mint a segítséggel elejtettnek.

Lövési szándékaim most nincsenek, bár engedéllyel megtehetném. Jó tíz évvel ezelôtt lôttem elsô nagykakasom Svédországban, igaz télidôben, és tavaly a dürgés kellôs közepén, születésnapi ajándékként kaptam erdélyi barátaimtól egy lelövési engedélyt ott a Kárpátokban. Számomra a két nagykakas elejtése egy életre elég. Az nem az a fajta vad, amelybôl sokat lônek.

Lassan derengeni kezd a Kárpátok tetején. Egy kis leesô hófel­ hôcs­ke árulja el a nagy madár hollétét. Távcsövön keresztül hos�szan figyelem, amíg a karjaim bírják. Egészen megbabonáz, nem tudom levenni róla a szemem, ahogy ott fent a vízszintes ágon lefel sétál. Ha kiér a fenyôk sötétjébôl, szabad szemmel is jól látható a világosodó háttérben. Karikára feszíti farktollait, felborzolt nyakát elôrenyújtja, és úgy mondja verseit fáradhatatlanul. Néha összekeveri a strófákat, ilyenkor megáll, mintha szégyellné magát, hosszú pezsgôsüveggé válik, úgy figyel. Azt hiszi, más hibázott, pedig csak ô gabalyodott bele a szerelmébe. Aztán megnyugszik, és újra elölrôl kezdi az egészet.

Amint jobban kivilágosodik, kakasom átlibben egy másik fára, majd a földrôl láthatatlan tyúkok csalogató hívogatására egyszer

350

VÁNDORVADÁSZ

Irinyi Sanyi barátom is meglôtte öreg kakasát, melyet boldogan tart

ERDÉLYI NAPLÓ 1990–91

351

csak nagy robajjal eltûnik a szemem elôl. Könnyû zsákmány lett volna duplagolyós drillingem kis kaliberû golyójának. De öröm volt nem lôni is. Ezt az érzést csak azok ismerik, akik elteltek a természet és a vadászat varázsával, és rájöttek arra, mit jelent egy szép vadat kint hagyni az erdôben. Sanyi barátom kezdô vadász volt, számára még a zsákmányolás nyújtotta a nagyobb örömöt, és ez így is volt jól. Mi „öregek” már csak annak örülünk, ha másnak is van sikere.

Alig tûnt el elôlem a kakas, a völgybôl egy-egyes sörétlövés moraja türemkedik fel hozzám. Várom a másodikat is, de az elmarad, úgy látszik, az ifjú Nimród jól végezte a dolgát, egy lövéssel elejtette a kakasát.

Igyekszem is le a kocsihoz, ott már a szépen felravatalozott nagy, öreg kakas és egy nagyon boldog vadász vár rám. Van ám öröm, alig tudunk betelni vadászbarátom ritka zsákmányával, mert mégis csak nagy dolog számunkra, síkvidékieknek az ilyen élmény! Elmondása szerint a világosság erôsödésével az ô kakasa is leszállt magas trónusáról, gyalogosan közelítve meg a hívogató tyúkokat. Ekkor tudta elejteni a sûrû fenyôfák között, amint futva közeledett. Amíg a madara fent volt a fán, nem tudott lövéshez jutni.

Fôvadászunk is elégedett, az állományából kivett kakas helyett találtam számára egy új dürgôhelyet.

– Ilyenkor a jó vadôr járja a területét. Öt év is eltelik, hogy április közepén hó esik és lehet olvasni a nyomokból, merre is vannak a dürgôhelyek – nyugtázza gondolataimat.

Ebéd után elbúcsúzom ottani barátaimtól és Irinyi Sanyitól is, aki boldogan indul hazafelé. Jómagam visszaindulok a Hargita oldalába, Tusnádra, hogy még idôvel ki tudjak menni az esti szalonkahúzásra. Valószínûnek tartottuk ugyanis, hogy mostanra érkeznek meg a hosszú csôrûek tömegei.

A nagy vágásban ezen az estén csak ketten foglaljuk el helyeinket: Magyar Jóska barátom, egy Afrikában élô és dolgozó hivatásos vadász és én. Sajnos azóta Jóska is már az „Örök Vadászmezôkön” cserkelget! Egy tanzániai oroszlántámadás utáni lábadozás közben kapott tüdôembóliát a nairobi kórházban.

Szépen alkonyodik, de még világossal, nagy korrogások közepette jó magasan a hegyél felett, ott, ahol az öreg erdô szélsô fái állnak, azok felett húz végig egy madár. Olyan iramban száguldotta végig a vágás széleit, hogy mester legyen a sörétlövésben, aki azt

352

VÁNDORVADÁSZ

leemeli onnan. Szerencsére nem jött felém, és így nem kell szégyent vallanom. A tavaszodó erdô elsô illatát és a bomló avar kesernyés szagát az alulról jövô langyos szellôk hozzák. Tegnap még hordta a szél a havat, de ma reggelre teljesen elolvadt a hó, csak fenn a havason világít imitt-amott néhány nagyobb folt. Ahogy a feketerigók is abbahagyják szólamaikat, úgy lesz egyre jobban teli a vágás korrogással, pisszegéssel. Hihetetlen messzirôl meg lehet hallani a húzó szalonkát a tiszta hegyi levegôben.

A sok madár ellenére eleinte nem volt túl sok szerencsénk. De aztán megtört a jég. Elôször a túlsó oldalból az afrikavadásznál csattant egy lövés, és mintha annak a dupláját kellett volna lônöm, felettem is, szépen bagolyszerûen átlibegett egy hosszú csôrû madár.

Lövésemre vergôdve huppant elém. Már sötét volt a bokrok alatt, de szerencsémre még zörgött kicsit, így könnyen rátaláltam.

A szép tavaszodó este a Keleti-Kárpátokban és az elmúlt napok élményei maradandó, kellemes emlékeket hagytak Afrikából jött vadászbarátomban és bennem is. Ekkor vadásztam utoljára Magyar Jóskával. Nagyon sajnáltam, hogy ez az örökké vidám, gyönyörû hangon éneklô és nagyon talpraesett hivatásos vadász barátom olyan hamar itthagyott bennünket. Persze megint a cigaretta. Mert a legtöbb barátomat az vitte el már korán, ötvenedik születésnapjuk körül. Alig ismerek olyant, aki megérte a hatvanadik életévét, ha dohányzott. Kár értük!

A nyár meleg volt, még a Balaton mellett is, ahol lakom. Gyerekeimmel búzaérés idején feljöttünk a hûvösebb hegyek közé. Nagyon jól esett, hogy itt fenn legalább az éjszakák hûvösebbek lettek, és tudtunk nagyokat aludni. Jártunk a vaddisznók után, és amilyen szerencsém volt, egy hét alatt lôttem is három jó kant.

Aztán beköszöntött az ôsz, a szarvasbôgés ideje. Jöttek a vendégek, de csak ímmel-ámmal. Drága volt az erdélyi szarvas, messze is volt. Csak az ínyenceket érdekelte, akik szemezgetni jöttek, mert nem lôttek ám meg mindenféle szarvasbikát, csak amelyik tetszetôs agancsot viselt és a fogukra való volt. Nem is tudtuk meglövetni a leszerzôdött mennyiséget. Lett is belôle bonyodalom! A bukaresti volt elvtársak, akik addigra urakká vedlettek át, mindent elkövettek, hogy kifizessem a leszerzôdött, de meg nem lôtt bikákat. Szerencsére a szerzôdésünknek volt egy olyan pontja, amely kizárta az egyedüli képviseletet általam, ami azt jelentette, hogy más irodák is hozhat-

ERDÉLYI NAPLÓ 1990–91

Orsolya lánykám, és Barna, kisebbik fiam a hajnalban lôtt vaddisznó malacokkal

353

354

VÁNDORVADÁSZ

Teringettét! – óriási ez a bika, tizenhárom kilós az agancsa

tak vendéget, és vadászhattak azokon a területeken, amelyen én. Így hiába volt az erôlködésük, nem jött be a turpisságuk, mert hoztam a német ügyvédemet, aki helyre tette a nyomakodó bürokratákat.

De azért egypár szép agancsnak és maradandó élménynek még gazdája lett. Jelen voltam egy tizenhárom kilós agancsú bika elejtésénél. Kár, hogy ez a nagy agancs olyan szûkállású volt, különben én is meglôttem volna ezt a bikát, mert ez volt a legnagyobb agancsos, amit valaha is élôben láttam.

Még lôttem baráti meghíváson egy kisebb medvét, meg pár vaddisznót egy Máramaros megyei vaddisznóhajtáson, és ezen az ôszön, ha fájó szívvel is, de elbúcsúztam az ôsi otthontól. Azóta sem jártam arra, de megmaradtak a szép emlékek, melyek talán sohasem halványodnak el, mert Erdélyt nem lehet elfelejteni. Az egy csoda világ a maga varázsával, törvényeivel, székelyeivel. Hiányozni fog, amíg élek!

MEDVEBALESETEK 1990

M

ég belegondolni is rossz, hogy mi történne, ha egy medvével kellene megküzdenem fegyver nélkül, puszta kézzel. Pedig a legtöbb baleset úgy következik be, hogy az áldozatok nagy része akaratán kívül kerül a medvék közelébe, amikor a támadás éri ôket, és nincs a kezükben semmilyen fegyver, hogy megvédjék magukat.

Földünk legnagyobb testû ragadozói a medvék, ennek ellenére elég ritkán lehet velük találkozni, fôleg ha még azt is hozzávesszük, hogy ugyanabban a régiókban élnek, mint az emberek.

A gyerekmesék, hiedelmek, legendák, a lassú lomha mackóktól hemzsegnek; a Teddyk, Baluk és társaik a mesevilág jóságos, tunya hôsei. Nem sokan tudják, hogy a medvék, ha nem is vérszomjas, de borzalmas ellenfelek az ember számára, ha valamilyen szerencsétlen körülmény úgy hozza, hogy meg kell velük küzdeni. Sokan haltak meg a harapásaiktól és marcangoló karmaiktól. Az angol és a német vadászirodalomban könyvek tucatjai írják le az észak-amerikai pionírok harcát a félelmetes grizzlykkel vagy a sárgásfehér bundájú jegesmedvékkel.

Most azonban nem a távoli földrészek medvéirôl, hanem a közelünkben, az erdélyi hegyekben élôk viselt dolgairól szeretnék egyet s mást elmondani.

Az 1994. év tavaszán 7000 medvét számláltak a romániai Kárpátokban. Ez már elsô hallásra is hatalmas szám, fôleg ha figyelembe vesszük, hogy nagy ragadozóról van szó. Vadászatuk engedélyezett, de szigorú feltételekhez van kötve. 1994-ben csupán 997 egyedre adtak lelövési engedélyt, ami megközelíti az éves szaporulat felét. A lelövési terv megszerkesztésénél figyelembe vették, hogy a bizonytalan viszonyok miatt még legalább ugyanennyi pusztul el vadorzás, méreg, verem és természetes elhullás miatt.

356

VÁNDORVADÁSZ

A Román Vadászati Hivatal jól végzi a dolgát, mert a volt államfô igényére felduzzasztott állományt leépíti a megfelelô létszámra. Az élôhely minden mesterkedés nélkül el tudja ôket tartani. A nagy medvelétszám ellenére mégis azt mondhatnánk, hogy békésen él egymás mellett az ember és a medve, ha nem volnának újra meg újra riasztó balesetek. A medvék ugyanúgy, mint a farkasok, ott vannak mindenütt, és mégis, ha keressük ôket, nagyon nehéz rájuk akadni.

A Kárpátokban élô emberek már ôsidôk óta megszokták, és tudomásul veszik, hogy együtt kell élniük a nagy ragadozókkal. Meséik, történeteik tele vannak az „Ursu” és a „Lupu” viselt dolgaival.

Sajnos idônként komoly összeütközések, súlyos balesetek és néha emberhalállal végzôdô találkozások is adódnak.

Ottlétem alatt elôször Rancz István olasztelki erdômestertôl hallottam, hogy egy 1969-es miniszteri vadászat alatt, amelyen ô, mint Maurer miniszterelnök kísérôje vett részt, halálos baleset történt.

Megkezdôdött a hajtás. Ô a magas rangú vendéggel egy magaslesen helyezkedett el egy vízmosás feletti kiszögellésnél. A vízmosás túlsó oldalán megjelent a hajtók zajától kísérve egy nagy medve. A vendég lövéseket adott le, mire a medve elesett. A közelgô hajtást, amely több száz emberbôl állt, Rancz Istvánnak kiabálással sikerült megállítania, de azt már nem tudta megakadályozni, hogy az egyik erdész, Fosztó Pál, aki a hajtást vezette, oda ne menjen a fekvô medvéhez. Az erdész közeledtére a medve, ha nagy nehezen is, de összeszedte magát, és megtámadta a fegyvertelen embert.

Fosztó Pál kitartóan és derekasan védekezett a medve harapásaival szemben, és karjaival addig védte magát, amíg mindkét karját könyékig letördelte a felbôszült ragadozó. Ezután két-három harapással teljesen szétmarcangolta a szerencsétlen ember arcát és mellét. Sem a miniszterelnök, sem a közeli puskás nem mert lôni, félve, hogy az áldozatot találják el.

Ennél sokkal szokatlanabb baleset történt 1987 júniusában. A Hargita oldalában, a Tusnád melletti kis falucskában, Bükszádon a Keresztes család: apa, anya és a két nagyobbik fiú hajnalban szénagyûjtésre indult. Tudni kell, hogy Erdélyben a szénagyûjtés szinte ünnepnapnak számít, az alföldi aratáshoz hasonlítható. A két tehénkét, a család összes vagyonát kicsapták az erdô alatti bokros legelôre. A család dolgozott, gyûjtötte az illatos szénát, amely télire a

MEDVEBALESETEK 1990

357

tehenek tápláléka lesz. Az erdôk között a réteken mindenfelé emberek dolgoztak, éneküktôl visszhangzott a határ.

A déli pihenô elôtt a férfiak elszéledtek, hogy a reggel elengedett és elkóborolt, de csengôvel megjelölt teheneket megkeressék.

A két fiú együtt indult a keresésre, majd késôbb elváltak, és különkülön mentek tovább. Keresztes Jóska, a kisebbik akkor tizenhat éves volt. Szedte a lábait, mert igencsak éhes volt, alig várta, hogy visszamehessen a szekérhez, ahol már édesanyja megterített az illatos szénára.

Jóska elmondása szerint, az egyik bokor alatt, amely mellett elment, egy nagy medve feküdt és aludt. A lábak dobogására a medve felébredt, és nyomban az elfutó fiú után vetette magát. Jóska nem jutott messze! Ma már nem emlékszik pontosan, hogy tíz vagy talán ötven méterre. Ekkor a medve beérte, és az elsô mancsával oldalról a combjára ütve, ledöntötte a lábáról. Arcra esve úgy maradt, de a medve már rajta is volt, és a karmaival próbálta felfordítani, ami egy ideig nem sikerült neki. Végül, többszöri próbálkozás után, aminek nyomai ma is jól látszanak az oldalán hatalmas hegek formájában, sajnos sikerült megfordítania a megrettent legénykét. Jóska csak arra emlékszik, hogy a medve ráállt a mellére, még érezte az állat szájából kiáradó bûzt, aztán elsötétült elôtte a világ. Hallotta a csontjai recsegését, de már fájdalmat nem érzett.

Nem tudja, mennyi idô múlva térhetett magához, mert hallotta bátyja hívó hangját. Botladozva indult el, ekkor még nem tudta, hogy mi is történt vele. Hallotta, amint a bátyja rémülten kérdezi tôle, hogy – Jóska, te vagy az? – Meg akarta kérdezni, hogy miért, nem ismersz meg? Mi van velem? De csak artikulátlan hangok jöttek ki a torkán, mert az orra, bal szeme, az egész felsô ajka, fogai, szájpadlása hiányzott. Egy érbôl, ahogy a szíve dobogott, ütemesen spriccelt a vér nagy ívben kifelé.

Bátyja lebotorkált vele a szüleihez, ott az ökrös szekérre tették, majd elindultak vele a falu felé, ahova már többen lefutottak, hogy a mentôkért telefonáljanak. Mire a szekér leért, a mentôautó is megjött, és beszállították a sepsiszentgyörgyi kórházba. Ott a mûtôasztalon fekve még hallotta, hogy egy orvos azt mondja: – Hagyjátok békében meghalni! – aztán újból elsötétült elôtte a világ. Az esti mûszakváltás után – ekkor még mindig élt Jóska, a hatalmas vérveszteségek ellenére is – az egyik orvos nem tudta tétlenül nézni a szerencsétlen kis

358

VÁNDORVADÁSZ

Jóska roncsolt arccal a mûtôasztalon (rendôrségi fotó)

legény elmúlását, és kezdte elkötni, ellátni a hatalmas kimarcangolt sebet. Közben gégemetszést is végrehajtottak rajta, hogy a befelé folyó vértôl meg ne fulladjon. Még két napot volt Sepsiszentgyörgyön, majd átvitték Marosvásárhelyre, onnan késôbb Bukarestbe.

A baleset utáni másnapon édesanyja nedves mohán hozta be a kórházba a medve által kiharapott és kiköpött arcrészt, hogy az orvosok próbálják meg visszavarrni. Két nappal késôbb, a rendôrségi helyszíni szemle alkalmával Titeiu Florin, az erdôgazdaság fôvadásza megtalálta egy bokron Jóska kiszakított bal szemét, amely egy metszôfoggal együtt egy húscafaton lógott. Én Jóskával 1990 tavaszán ismerkedtem meg annak folytán, hogy a Kovászna megyei Állami Erdôgazdaságnak három erdészeti területét béreltem vadászat céljából, mintegy 150 ezer hektárt. Éppen ott, Bükszádon volt a legkedvesebb vadászházam a dobricai területen, és annak közelében a legeredményesebb medvelesünk, ahol a nagy medvémet is lôttem. Ide hívtam meg szegény néhai barátomat, Nagygyörgy Sanyit medvét fényképezni. Vele jött Dr. Zoltán János

MEDVEBALESETEK 1990

359

plasztikai sebészprofesszor és kedves felesége is. Sajnos mára mindhárman elhunytak.

Elôször az erdészet vezetôje, Sárkány Árpád kért meg, hogy beszéljek a professzor úrral, hátha tud valamit tenni szegény Keresztes Józsiért. Sárkány Árpádot mindjárt Zoltán professzorhoz irányítottam, mondja el ô személyesen a kérésüket. Ô a legilletékesebb, az ô területén történt a borzalmas baleset. A professzor az esetet meghallgatván és Jóskát másnap megvizsgálva megígérte, mindent meg fog tenni, hogy felvegyék Jóskát a budapesti Honvéd Kórházba, és amit még lehet, megtegyenek érte.

Ilyen állapotban volt a fiú, Zoltán professzor még 1990 amikor a plasztikai sebész, májusában megkapta az engeZoltán professzor kezelésbe vette délyt, és értesített engem. Valamikor május végén vagy június elején el is hoztam Jóskát és a bátyját Pestre, aki elkísérte, hogy megnézze, hová kerül az öccse.

Keserves idôszak köszöntött Jóskára. Újból vágták, fércelték. Teste különbözô részeirôl bôrdarabokat ültettek át az arcára. Több helyrôl csontdarabkákat operáltak ki, hogy szemgödröt készítsenek, amelyben elhelyezhetô egy üvegszem. Arccsontot és szájpadlást kezdtek kiképezni, hogy majd talán egyszer rágni is tudjon.

Szegény Jóska egyedül volt a nagyvárosban, sebesülése miatt amúgy is visszahúzódott, az emberek szemérmetlen arcba bámulása sértôen, zavaróan hatott rá. Kevés megértésre talált a városi emberek között, de mit is várhatott? Idônként, ha a mûtétek egy-egy szakasza lezárult, elhagyhatta a kórházat. Ilyenkor érte mentem, és egy rövidke hétvégére családom körében kipihenhette a kórházi élet egyhangúságát. Gyerekeim elôször féltek tôle, de aztán hamar megszokták, és teljesen befogadták, mint ahogy mi is, és a természetes, mondhatnám emberi, meleg bánásmód beteg lelkét is gyógyítgatta.

360

VÁNDORVADÁSZ

Az ilyen hétvégék után, fôleg, ha a Balatonra is eljutottunk, mindig felvidult, bizakodóbban nézett a következô mûtétek elé, és talán a kegyetlen élet elé is, ami fiatalember lévén, még elôtte áll.

Majd két évig koptatta a Honvéd Kórház szürke kôlapjait. Hála Zoltán professzor szaktudásának és emberszeretetének, Jóska sokkal jobb állapotban, mondhatnánk, szebben utazott vissza erdélyi otthonába.

Sajnos 1991-ben újabb halálos medvebaleset zaklatta fel a kedélyeket. A legszomorúbb volt számomra, hogy látásból ismertem az áldozatot, Benkô LevenÍme a mûtét eredménye tét. Hogyan is történt a dolog, nagyon nehéz rá választ kapni. Az tény, hogy vaddisznólesre ült ki Levente egy vadkörtefa alá. Valószínû, hogy az anyamedve is a hulló vackorra jött, és a fa alatt ülô vadász közvetlen közelrôl elhibázta a medve fejét. A golyó a medve állát súrolva, a mellbôr alatt szaladt végig, és az egyik hátsó combban állt meg. A megsebzett ragadozó a vadászt olyan gyorsan döntötte le a lábáról, hogy annak nem maradt ideje újra töltenie a puskáját. A megtámadott szerencsétlen ember kiabálását hallva, a nem messze tartózkodó társa odasietett, és a Levente arcát, karját, mellét tépô medvét lelôtte az áldozatról.

A temetés utáni napon érkeztem Erdélybe, és már csak a friss koszorúkkal borított kopjafás sírt tudtam lefényképezni.

Az esetek szomorú bizonyítékai annak, hogy a ragadozókkal nem szabad tréfálni. Annak ellenére, hogy Európa közepén élünk, azokon a helyeken, ahol még elôfordulnak, az embernek ki kell térnie elôlük, mert egy ragadozó kiszámíthatatlan és mindenkor veszélyes.

Természetesen a vadászok néha keresik ezt a veszélyt, néha nem is tudják elképzelni, hogy mi vár rájuk. Számtalan medve elejtésénél voltam jelen, és magam is lôttem párat, de az a bizsergô érzés, amely akkor kerített hatalmába, amikor megpillantottam a lassan,

MEDVEBALESETEK 1990

361

óvatosan közeledô mackót, amely hangtalanul szinte gurult zsíros talpain, szinte a lélegzetemet is elállította.

De azért vagyunk vadászok, hogy uralkodni tudjunk elhatalmasodó remegésünkön, és a vadnak szánt golyót pontosan oda küldjük, ahová azt kell, és ha az elsô golyónk jól megy, utána már nem kell félnünk. A medve különben nem túlságosan „kemény” vad, természetesen itt is szem elôtt kell tartani, hogy jobb a nagyobb kaliber, semmint hogy verebészô puskával lövöldözzünk rá.

A medve koponyája és bôre a vadász trófeája, de ha kell, ne habozzunk a fejre lôni! Ha túl közel van, ez az egyetlen lehetôség, hogy megállítsuk. Aki még nem látta, nem is tudja, hogy ez a lomha nagy vad milyen elképesztôen gyors is tud lenni. Nekem volt benne részem, hogy lássam. Szerencsére sohasem támadott meg engem egyetlen ragadozó sem. Mert tudni kell mindig, hogy mennyi az a „három lépés” amit be kell tartani. Medvénél ez tizenöt méter, oroszlánnál húsz. Kafferbivalynál és elefántnál jobb, ha harminc méternél közelebb nem megyünk hozzá. Ha ezt betartjuk, van esélyünk, hogy nem támadnak meg bennünket ezek az állatok. De semmi esetre se legyünk olyan felelôtlenek, mint az az ausztrál, akit a rája szúrt szíven, mert filmjeit látva én már akkor láttam, hogy ez az ember halálra van ítélve, ha azt folytatja, amit ott bemutatott szenzációhajhászó jó kedvében.

Nem tudtam vele sohasem egyet érteni, és nem is tudtam megérteni, amiket mûvelt. Sajnos olyan hamis képet mutatott be nézôinek, hogy minden veszélyes vadnak, állatnak a közelébe ment, hogy ezzel nagyon nagy veszélybe sodort egy csomó nézôt, mert azt hitték, mindig megússzák a dolgot, ha ez a jóember is megúszta. Egyszer aztán nem sikerült neki, de ezt magának köszönheti.

FINNORSZÁG 2011

364

H

VÁNDORVADÁSZ

ajnalban deres lett az erdô alja. Már messzirôl hallottam a hideg levegôben a szürke spitz (norvég jávorhajtó kutya) hangját, amint lassan közeledett felém.

Megreccsent a sûrû fenyves, és egy nagyobb, majd egy kisebb szürkésfekete test suhant el elôttem a fák között.

Már vállnál tartott puskával vártam, hogy tisztább helyre érjenek.

A jávortehén kihasznált minden takarást, de kénytelen volt egy ritkásabb részen átváltani, hogy elérje borjával a következô sûrût.

Amint tisztán láttam az elfutó borjút, vállapjára célozva elcsattant lövésem. Jelzés semmi, de éreztem, hogy ült a golyóm. Még egy nagyot reccsent a sûrû, majd csak a hideg keleti szél borotválta arcomat, és elvitte lövésem hangját, jelezve, hogy megkezdôdött az ôszi vadászszezon ezen a finnországi vadászterületen is. A nyírfák levelei esôként peregtek, siratva egy lakójukat.

Vendég voltam. A Finn Vadászszövetség egyik vezetôje, Ilkka AlaAjos barátom hívott meg, hogy látogassak el hozzájuk, vegyek részt az október közepén induló vadászatokon. Meghívásának szívesen tettem eleget, mert mindig vonzott a Magas Észak a maga hûvös, racionális valóságával, tisztaságával.

A hétvégére felmentünk északabbra, az Aution Erä vadászterületre, amely Kuorevesi-Jämsä település közelében, Közép-DélFinnországban terül el, és kb. 230 kilométerre van Helsinkitôl északra. Elôtte majd egy hetet töltöttem a fôvárostól 100 kilométerre, keletre fekvô Vadászszövetségi Laitiala Centre mintaterületen, melynek felépítôje, kialakítója és vezetôje Ilkka volt. Valamikor régen, majd negyven évvel ezelôtt az „inas idônket” a németországi Saupark Springe-ben töltöttük, mielôtt letettük a német hivatásos vadászvizsgákat.

Ilkkával bejárhattam és vadászhattam az 1500 hektáras mintaterületen. Minden a helyén volt: a vadász- és a vendégház. A zárt és a nyitott magasleseket, magas üléseket szépen eldugva építették meg, hogy belesimuljon a tájba. Mindenhol etetôk, sózók, mûkotorékok a ragadozók gyérítésére, vadföldek a jávor- és fehérfarkú szarvasoknak és ôzeknek. Nagyon szépen kialakított vadászterület apró- és vízi vadban gazdagon, nagyvadállománya mintaszerûen kezelve. Nem hiába kapta meg a 2003-as C.I.C. Közgyûlésén a kiérdemelt, nagyon rangos Edmond Balanc-díjat, mely egyben elismerés volt Ilkka AlaAjos majd negyvenéves áldozatos munkájának.

FINNORSZÁG 2011

365

Asuntola. A vadászház, ahol laktam

Hiábavaló volt leskelôdésünk. Délutánonként a magasleseken ülve folyt rólunk a víz, olyan meleg volt. Így csak remélhettük, hogy látunk jávort, vagy fehérfarkú szarvast. De azok az éjszakai hûvösséget kihasználva jöttek a vadföldekre, szabad területekre. A friss nyomuk elárulta ôket, és a sózóknál felállított vadat fényképezô automata kamerák is képekkel bizonyították jelenlétüket.

Hajnalonta a vetési- és kanadaludakból próbáltuk kivenni a vámot. Sajnos még lövéshez sem jutottam, pedig minden reggel megjöttek a szépen zöldellô rozstarlóra. Így aztán nem volt nehéz otthagyni a „meleg” területet, hogy északabbra próbálkozzunk, ahol már hûvösebbek voltak a nappalok is, több lehetôséggel kecsegtetve a vadászokat.

Finnország területe háromszor nagyobb (338.145 négyzetkilométer) mint hazánké, és csak 5,2 millió lakósa van. Erdôsültsége 69%.

Csak 8%-a mezôgazdaságilag mûvelt. 13%-nyi, különbözôképen hasznosított területei lakottak, valamint területének 10%-át víz bo-

366

VÁNDORVADÁSZ

Jávorszarvasok

rítja. 188 ezer tó teszi változatossá az amúgy is szép országot, ezzel Európa legnagyobb ivóvízkészletével rendelkezik. A legutolsó jégkorszak gyönyörû tájat hagyott hátra, melyen a finnek 1500 éve élnek.

A „százezer tó országa” az ôszi napsütésben álomszerû érzéseket ébresztett, és mély nyomokat hagyott bennem.

Jávorszarvas-állományuk 90-100 ezres. Ebbôl évente 60 ezret lônek, hasznosítanak.

A finn faunából hiányzó gímszarvas helyét Dél-Finnországban lassan átveszi az Amerikából származó fehérfarkú szarvas, melynek négy egyede 1937-ben egy vadasparkból szabadult ki. A három tehén és egy bika utódai ma már évi 20 ezres terítékkel örvendeztetik meg a finn vadászokat.

A siket- és nyírfajd, valamint a mogyorós tyúk mindenhol megtalálható. Világos nappal, délben hét darabból álló (három kakas és négy tyúk) nyírfajdcsapat lepett meg bennünket az egyik vadföldön. Mogyorós tyúkot majd minden nap láttam átrepülni a gépko-

FINNORSZÁG 2011

367

csi elôtt az erdei úton. Naponta több száz vadréce és vadlúd repült el felettünk vadászataink alatt. Egyik délután egy havasi nyúl még szürke nyári ruhájában jött ki a vöröshere táblára. Sajnos ôzet még mutatóba sem láttunk, pedig állítólag 4000 él Finnországban. Mint Ilkka elmondta, azelôtt egész szép ôzállományuk volt, de a jelenleg felszaporodó hiúz – 2600-ra becsülik számukat az országban – nagyon meggyérítette az állományt. Még itt délen is, a viszonylag emberileg lakott területek közötti mintaterületen egy délután alatt egy magaslesrôl 8 hiúzt látott.

300 ezren váltanak vadászjegyet évente, ennek 5%-a nôi vadász.

Az ország összes lakosának 6%-a vadász, tehát minden 17. felnôtt, és ezzel Európában a legmagasabb a „vadászsûrûség”! Mégsem lépnek egymás lábára, mert van helyük vadászni. Finnországban a vadászat megítélése és elfogadása a lakosság részérôl mintaszerû! Az éves vadászjegy 30 Euró (kb. 9.000 Ft), ez fedezi a szövetségi tagdíjat, és ezért baleset- és rokkantsági biztosítást, valamint évi 6 alkalommal vadászújságot is kapnak a tagok. (Paradicsomi állapotok ebben is!)

A vad, a föld, víz és erdô teljes mértékben magántulajdon, így a vadászati jog is, amelyet bérbe lehet adni.

Vadásztársasági szisztémában vadásznak, ahol a föld- és erdô­ tulajdonosok 5-tôl 200 hektáros területeit, erdeit, vízfelületeit alakítják egy vadászterületté, hogy tervszerûen és állománykímélôen hasznosítsák annak vadállományát. Az ország területén 4000 vadásztársaság mûködik, amelyek 2000-tôl 10.000 hektáros területnagyságokon gazdálkodnak. Állami terület az országnak kb. 25%-a, ahol Állami Erdôgazdaságok bérbe adhatnak területrészeket, de maguk is hasznosíthatják azok vadászati jogát.

A finn vadászok körében egyre többen térnek át a vadászíjászatra, mely visszavezeti a mai vadászokat a gyökerekhez. Mára 20002500 lehet a számuk. Látva a jelenlegi magyarországi „vadászati evolúciót”, ahol már semmi sem szent, és egyre több „vadásznál” látni a lézeres és a hôkamerás éjszakai célzó berendezéseket, fittyet hányva a hatályos jogszabályokra, megértem az ôsi szerszámhoz való vis�szatérést.

Nálam is egyre inkább elveszti vadászati értékét a terepjáróm és a szuper céltávcsöves kilométerpuskám. Ilyen felszereltség mellett a vadnak alig van már esélye. Ha fiatalabb lennék, biztos én is „áttérnék”, és vadászíjász lennék, mert számomra ez ôsi és talán a leg-

368

VÁNDORVADÁSZ

Vendéglátóim vadászkunyhója, amelyhez egy indián tipi (sátor) adta az ötletet

igazibb vadászati forma, amely szerencsére most már legálissá vált Magyarországon is.

A finn vadászat ôsi gondolkodást ápol, mert mind a mai napig az a vadászat alapja, hogy a vadhús emberi étkezésre legyen felhasználva. A trófea csak sokadrangú vadászati érték. A trófeák egy szép nap, atavisztikus érzések kézzelfogható bizonyítékai, amely csak annak érték, aki azt elejtette, és igaz vadászként értékelni is tudja a nagyszerû élmény mellett.

Az elejtett vad megnyúzásra, majd igazságos (és nem testvéries) elosztásra kerül a résztvevô vadászok között.

De vissza rálövésem, a hideg keleti széllel bélelt magas „állásom” színhelyére! Nem sokkal lövésem elhangzása után a hajtás másik oldalán is csattant egy lövés.

A hûvös szélben jó volt beszívni a tiszta levegôt, és remélni, hogy valahol fekszik a jávorborjúm.

FINNORSZÁG 2011

Magas állásomon, az ôszi erdôben, várva a jávorszarvasokat

369

370

VÁNDORVADÁSZ

Kis idô múlva elôkerültek a vadásztársak, és Ilkka is megjelent. Örömömre közölte, hogy látták a tehenet a hajtásban visszamenni, egyedül. Ekkor már tudtam, hogy a borjúm megvan. Majd hírt adott arról, hogy egy másik vadászunk is eredményes volt. A hajtás kezdetén állva, egy visszatörô fiatalabb jávorbikát lôtt.

Ilkkát odairányítottam a rálövés helyére, és a norvég spitzet vezetô gazdájával elkezdték követni a vércsapát. Nemsokára fel is csattant a kutya állóra csaholása, és a mindenkinél a fülekbe ágyazott ultrarövid hullámú adókon beszélgetôk között nagy lett az öröm: borjúm fekszik.

Ezután érdekes formát öltött Mûanyag lapra került a borjúm további vadászatunk: az egyik utánfutóról lekerült egy hatalmas ajtó nagyságú, kb. másfél centiméter vastagságú, merevnek tûnô mûanyag lap, melyre körbe lyukakat fúrtak, és hevederek voltak belekötve. Azt az alkalmatosságot maga után húzta kövön, ágon, tuskón a tulajdonos, egy izmos fiatal finn vadász. Olyan gyorsan haladt, hogy alig bírtam követni a rossz térdemmel a vastagon mohával borított hepehupás talajon.

Vagy 150 méter után elértük a még mindig állóra csaholó kutyát, amely kikötve ôrizte a borjút, és két társunkat, akik épp a zsigereléssel végeztek. Én örültem a legjobban, amikor megláttam egyetlen finnországi golyólövésem eredményét. Gratulációk, váll- és lapocka „paskolás” következett, és látva, érezve a sütôlapát nagyságú tenyereket, néha majd belesántultam a másik lábamra is. Szerencsére vadásszá avatásra nem került sor, mert már „régi” jávorvadász vagyok, Kanadában és Alaszkában is lôttem jávortehenet és -bikát. És a finn vadászati szokások is humánosabbak, mint az itthoniak. (Ezt mindenki érti, akit egyszer itthon elfenekeltek, mondván, hogy „felavatják”!)

FINNORSZÁG 2011

371

Egyesült erôvel sikerül kihúzni a jávorbikát is a tarvágásból

Ezután a mûanyag lapra csúsztatták a kizsigerelt borjút, mely akkora lehetett, mint egy itthoni nagy szarvastehén, és a kötelekkel, gurtnikkal összébb húzták csónakformájúra a mûanyag lapot. Ezután mindnyájan megfogtak egy-egy szélesebb gurtnit, és a szállító alkalmatosságot mondhatnám, könnyedén kihúzták az útig, ahol borjúm a mûanyag lappal együtt felkerült egy nagyméretû, lebillenthetô platójú utánfutóra. Meglepôen egyszerû és praktikus volt a nagyvad úttalan utakon való „kiközelítése”!

Autóba szálltunk és mindnyájan elmentünk a hajtás elejére, ahol megismétlôdött a tarvágásban még egyszer az egész, ezúttal a fiatal bikát húzták ki az autókhoz. Miután mindkét vad az út mellett volt, terítéket készítettek, és jó európai és civilizált szokás szerint megadtuk az utolsó tiszteletet az elejtett vadnak. Ezzel vége lett a vadászatunknak.

A két jávort egy nagyméretû garázsban csörlôkkel felhúztuk, és megkezdôdött a kemény munka. A nap további része a két vad meg-

372

VÁNDORVADÁSZ

A finn vadásztársaság, a napi eredménnyel, melynek boldog vendége lehettem. Középen a szerzô

nyúzásával telt. Mivel Ilkka vendége voltam, és a családjának az erdeit is bérelte a vadásztársaság, a kétévente esedékes vadhús fejében a borjúmat ôk kapták.

Este elköszönve nagyon kedves vendéglátóinktól, akiknek a meghívást köszönhettem, és általuk kicsit beleláthattam a finnországi vadászatba, visszakocsiztunk Laitiala Centre mintaterületére.

Láttam, és fôleg éreztem, hogy a finnországi vadászat olyan, mint egy sportolónak részt venni az Olimpián: nem a gyôzelem a fontos, hanem a részvétel! Mert nem minden nap van kétjávoros teríték.

Legtöbbször egy sem, mégis örömöt ad, hogy rendes, jóravaló emberekkel együtt vadászhatunk.

Másnap délután indult a gépem Budapestre, de még reggel tettünk egy utolsó próbát a vadludaknál.

FINNORSZÁG 2011

373

Szeretem a vadlibavadászat hangulatát. A Balaton mellett nôttem fel, lettem vadásszá, így majd minden reggel-este részem volt benne, fiatalabb éveimben.

Alig pirkadt, amikor egy nagy csapat apácalúd pakolt le elénk nagy gágogással. Messze is voltak, de védettek is Finnországban, így csak nézegettük ôket.

Nem sokkal késôbb egy csapat vetési lúd érkezett, de nekik valami miatt nem tetszhetett a szépen zöldellô rozstarlónk, mert még csak egy tiszteletkörre sem méltatták csali libáinkat és a két csali hattyút. Ilkka rakta ki ôket, és a jövevények néha odaszálltak melléjük. Eddig kilenc libát lôttek már ebben az évben mellettük. Ilkka sûrûn fújta a libacsalogatóját, aminek meg is lett Vadliba-lesen az eredménye, mert egy kanadai lúd csapat – kb. hetvenen – szállt be elénk. Ezek is messze voltak, valahonnan északról jöhettek, még nagyon óvatosnak tûntek. Nagy nyaknyújtogatás után felkerekedett az egész csapat, és ott hagytak bennünket, összedöntve reményeimet, hogy sikerül talán egyet elejteni belôlük. A Vadászati Hivatal nagyon szorgalmazza vadászatukat, mivel fauna idegenek ôk is a fehérfarkú szarvasokkal együtt, és a fészkelô helyeken ugyanúgy, mint a hattyúk, nagyon agresszíven viselkednek a hazai vízimadár fajokkal.

Ilkka libacsalija egész idô alatt mûködött, és nemsokára egy újabb kanadalúd páros kezdett leereszkedni elénk. Ezek már lövésre jöttek. Kilépve a bokrom takarásából, elsôre lelôttem az egyiket, mire a másik felemelkedett, s párját várva tett egy kört. Ez lett a veszte! Volt annyi idôm, hogy még egy töltényt toljak a kölcsön puska tárjába. Következô lövésemmel elhibáztam a gyorsabban repülô nagy madarat, mint ahogy azt én gondoltam, de másodjára mint

374

VÁNDORVADÁSZ

Kanada lúd duplám. Háttérben a csali libák sokasága.

Még „csali hattyú” is volt köztük

egy nagy fekete rongyos ködmön, szárnytörötten, vészes gágogások közepette nagy huppanással odazuhant mellém. Duplának dupla, csak amolyan „paraszt dupla” lett a libázásom eredménye!

Még jó, hogy az öntöltô és kölcsönzött 12-es három lövetû volt.

Nagyon örültünk, hogy sikerült vadászatunk, és Ilkka nem hiába igyekezett olyan odaadóan, hogy eredményes legyek. Ez csakis az ô érdeme volt. Érdekes volt kézbe venni a nagy madarakat, amelyek jóval nagyobbak, mint a mi vetési lúdjaink. Fekete lábuk, fekete nyakuk kicsit elszomorítottak, mert lehet, hogy ezek az utolsó vadászati emlékeim ebbôl a szép országból.

Libalövésem példaértékû lett számomra: amikor a két libával „feldíszítve” hazafelé ballagtunk, Ilkka észrevette, hogy az egyik nyaralónál – amely szerényen megbújt a fenyôk között, és vadászatunktól

FINNORSZÁG 2011

375

nem volt messzebbre 500 méternél – egy idôs asszony áll kint az ajtó elôtti tornácon.

Ilkka mindjárt felé vette az irányt, és mint késôbb elmondta, bocsánatot kért az idôs hölgytôl, ha megijesztettük volna lövöldözésemmel. A kedves asszonyság, aki a hétvégét töltötte a házban, biztosított bennünket, hogy ha kicsit meg is ijedt, nem neheztel.

Kérdem én, Magyarországon mikor megy közülünk oda valaki a falu szélsô házához, és bocsánatot kér, hogy bemászunk a kertjükbe és ott lövöldözünk fácánra, nyúlra? Tehát sokat kellene még tanulnunk más népektôl, ahol nem csak a vadászati kultúra magasabb, de az emberek is odafigyelnek egymásra.

Vendéglátóm, a jóbarát: Szép és tanulságos, s nem Ilkka Ala-Ajos a kanadai lúdjaimmal utolsó sorban eredményes is volt ez a kis utazásom egy „elfelejtett” országba, Európa szélére, ahol nincsenek „Valóságsók” „Gyôzikék”, „Maunónikák”, „Celebek”. Nem néznek, hallgatnak minden órában katasztrófahíreket a tévében és a rádióban.

Az emberek odafigyelve egymásra, boldogan élnek, mert nincs bûnözô „kisebbség”, alig van munkanélküli, jók az utak. (Ezt aztán fôleg nem értettem, hogy a téli hômérséklet eléri a –40 °C-ot, és mégse láttam egyetlen felfagyást, vagy kátyút sem!)

Köszönöm nektek, finn Barátaim, hogy nálatok vadászhattam.

Bár rokonok lehetnénk! (Mivel már régen tudott, hogy nem vagyunk azok!) Az ilyen rokonra büszke lehetne csak az ember!

VADÁSZ SZERSZÁMAIM

H

iába kutatok az utazásokat leíró könyvekben, csak ritkán találok kimerítô adatokat a vadászutazók felszerelésérôl. Pedig sokszor elkelt volna az ilyen eligazítás, fôleg az utam elején. Csak nagy ritkán olvashatunk pár szót a puskák kaliberérôl és esetleg gyártmányáról.

Igazán senki sem veszi a fáradtságot, hogy leírja, mit talált jónak, használhatónak, és mi volt a felesleges, a haszontalan.

A régi idôkben jobbára egy, vagy csak néhány cég uralta az expedíciókhoz használatos tárgyak gyártását és elôállítását, így nem is nagyon lehetett rossz felszerelést kapni. Manapság minden utcasarkon felszerelheti magát az utazni kívánó, és sok esetben a drágán vásárolt, de rossz minôségû felszerelés a hosszú út legkritikusabb helyzetében válik használhatatlanná. Ezért nagyon meg kell gondolni, hogy mit veszünk meg és cipelünk végig az úton, hogy aztán mérgelôdve dobjuk el, vagy ajándékozzuk oda kísérôink egyikének.

Kezdjük a legkedvesebb és talán minden vadász számára a legfontosabb társ megválasztásával, a puskával. Fontos, hogy ismerjük az általunk meglátogatni kívánt országnak az ide vonatkozó elôírásait a kaliberekre vonatkozóan. Így egész Afrikában csak a 9,5 milliméter (.375) feletti kaliberek engedélyezettek veszélyes nagyvadra.

Vagy például egyes európai országban (Franciaországban) tilos bármilyen katonai kaliberrel, így a .308 Winchesterrel, vagy a .30-06 Springfielddel lôni, de még a jó öreg német 8×57 IS is ide tartozik.

Egy szempont, hogy az ott járt vadászok és a szervezô vagy hivatásos vadász, aki kísérni fog, mit ajánl. Azt már nyugodt szívvel mondhatom, illetve ajánlhatom, hogy lehetôleg mindig egy, de inkább két „számmal” nagyobb kaliberû fegyvert vigyünk az útjainkra, mint azt egyébként az elejteni kívánt vad nagysága indokolná. Megnyugtató dolog a drágán vett lelövés és a magas utazási költségek

378

VÁNDORVADÁSZ

kifizetése után, ha hozunk is valamit haza, és nem csak sebzett, nyomorultul elpusztuló, de meg nem található vadat hagyunk hátra.

A legelsô golyós puskám egy Mauser 66 tolózáras, teleszkópos, egymásba csúszó zárdugattyús, 8×68S kaliberû volt, amelyet még most, évtizedek múltán is szívesen használok. Legelsô afrikai vadamat, az elsô kafferbivaly bikámat is ezzel lôttem az elsô vadásznap délutánján. Jó közepes kalibernek, s a legerôsebbnek tartom a 7,62-8 milliméteresek családjában. Kétségtelenül nehéz volt viszont hozzájutnom a hozzá való töltényekhez Afrika- és Amerika-szerte.

Ezért aztán elegendô tartalékot vittem magammal. Sok esetben kellett messze „nyújtózkodni” útjaim során, hogy egy-egy kívánatos vad trófeáját megszerezhessem, és ilyenkor örültem, hogy nem egy .30– 06-os vagy egy 300-as van a kezemben. Ilyen kaliberû fegyvereim is vannak, tapasztaltam, hogy azok mit „tudnak”.

A puska maga Zeiss távcsôvel szerelve öt kilogrammot nyom.

Súlya sokszor megizzasztott, de a válságos pillanatban nem bánja az ember ezt a súlyfelesleget. Megfigyeltem, és azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a megállapításommal, hogy az afrikai antilopok nagy része „golyóállóbb”, mint a mi hazai vadjaink. Ezt a tényt azzal próbálom magyarázni, hogy az afrikai vad húsa kevesebb folyadékot és zsírt tartalmaz, mint az európaié. Tudjuk, hogy a golyó becsapódásának pillanatában sokkhatás lép fel azáltal, hogy a lövedék hullámszerû rezgéseket idéz elô a test folyadékállományában, ha pedig a test nem olyan nagy folyadéktartalmú, mint a „megszokott” hazai vadé, tehát a hús „szárazabb”, ezek a sokkot okozó hullámok nem is lehetnek olyan erôsek, mint az európai vad szervezetében.

Azt tapasztaltam, hogy esetenként több olyan lövést, illetve találatot is messze elvisz az afrikai vad, amelyek egyike is elég lenne a hazai szarvasunknak vagy vaddisznónknak. Megállapításommal, azt hiszem, nem vagyok egyedül. Számtalan hivatásos vadász barátommal már sokat vitatkoztunk rajta, és végeredményben csakis erre a következtetésre jutottunk. Érdekes „mellékhatását” tapasztaltam még a 8×68-asnak. Közelre, körülbelül ötven méterig „túl gyors”, azaz az eléggé zárt és kemény köpeny miatt nem tud eléggé „kibontakozni” a lövedék kisebb testû vadnál, és jobbára csak a teljes köpenyû lövedékek hatására emlékeztetô jelenségeket láttam, ami a kaliber nagyságú be- és kimeneteli nyílásokban mutatkozik meg. Azért tudtam két jó lövéssel

VADÁSZ SZERSZÁMAIM

379

Mauser 66-os puskám, 8×68S kaliberben. Rajta egy Zeiss márkájú céltávcsôvel

feldönteni az elsô bivalybikámat, mert a kemény lövedék ilyen kis távolságban csak nagy ellenálló erôk hatására, mint amilyen a 600-700 kilogrammos bivalytest, tud deformálódni és tudja hatását leadni.

Ez a Mauser az egyetlen olyan puskám, amelyen két billentyû található. (De nehezen írom le ezt a szakszerûsködô, mesterkélt kifejezést, mert számomra a „ravasz” sokkal jobban és közérthetôbben fejezi ki a puska e tartozékát). Akkoriban, amikor megrendeltem, még nem lehetett olyan egyszerûen hozzájutni az egyravaszú, esetleg hátulról elôre tolható gyorsítós megoldáshoz. Azóta minden puskám csak egyravaszú – az utóbbi idôben már tudnak kívánságra mindegyikbe ilyet építeni –, és olyan finomra állítható, hogy szükségtelen a gyorsító.

Végre megszûnt a veszélye annak, hogy az ide-oda tolókázás, nyúlkálás közben esetleg belekapok a gyorsított és kibiztosított ravaszba.

Egyedül ezen a Mauseren van Suhli, patentlábas szereléssel, nagy „kályhacsô” formájú variálható nagyítású céltávcsô, amely esti-éjjeli vadászatokon nagyon jól hasznosítható, de nappal elég cipelni. Igaz, két és félszeres nagyításra is le lehet tekerni, s így mozgó célra is jó, de szerintem a tízszeres nagyítás teljesen felesleges, még sohasem használtam, elég volt a hatszoros, vagy legfeljebb a nyolcszoros. A szálkeresztem a német 4-es számú, ezt kedvelem, ezt tartom a legjobbnak, mert a vastag és fekete keresztben van még egy hajszálvékony kis kereszt, amely, ha nagy távolságokra kell lôni, nem takarja el a célpontot, ezáltal biztonságot ad, hogy ahol a kereszt megáll, a golyó is oda megy.

A jó ballisztikájú puska természetesen nagy elôny, de sok esetben kockázatos lövésre csábít. Olykor vadászmesékbe illô dolgokat visz

380

VÁNDORVADÁSZ

Drillingem oldalalkatának külsô lemezén a véset gazdag afrikai motívumokkal készült, míg a másik oldalon két medve „vitatkozik” egy leütött gímbika felett. A vésések motívumait magam terveztem.

véghez még a meggondolt vadász is, így nem akarok errôl sokat írni, mert még rontanám a könyvem hitelét. Annyit azért megemlítek, volt rá alkalom, hogy kipróbáljam, mit tud a puskám és annak „hátulja”.

Utazásaim során mindig felmerült az a kérdés, hogy hány fegyvert vigyek magammal? Hegyvidéki, nehéz terepen egyet is elég cipelni, de Afrikában, fôleg ha hosszabb ideig tartózkodtam ott, nélkülözhetetlen volt egy kisebb puska is. Így aztán a legtöbb esetben a legkedvesebb puskámat, egy Krieghoff oldallakatos drillinget vittem, mint amolyan „mindenes” puskát. A hagyományos drilling csôelrendezése: két sörét, egy golyó, még kiegészült a jobb sörétesbe épített kisgolyós betétcsôvel. A sörétesek 20/76 kaliberûek, a nagygolyós .30–06, a betétcsô pedig eleinte .22 Hornet volt, amelyet az utóbbi idôben egy hatásosabb 5,6×50R Magnumra cseréltem.

Van ehhez a fegyveremhez még egy váltócsövem is, amelynek a felsô két csöve 9,3×74 R kaliberû, és az alattuk lévô sörétes csô 20/76-os.

Próbáltam ezekkel a 9,3-as kaliberûekkel is bivalyra vadászni, de sajnos gyengének találtam ôket, és egy-két kísérlet után visszatértem az erôsebb, nagyobb kaliberekhez, amelyekben jobban megbíztam.

Nem véletlenül az elôírás, hogy .375” kaliber alattit nem szabad veszélyes nagyvadra használni. Amikor én azt használtam 1975-ben, akkor még nem voltak ilyen elôírások. Csak 1980 óta kezdték ezt az elôírást foganatosítani.

A hagyományos drillingemet cipelem még ma is a legszívesebben. A nagy golyóval jól elejthetôk a szarvas nagyságú antilopok, a kis golyóval sok-sok kisragadozót, majmot, kis antilopot sikerült már

VADÁSZ SZERSZÁMAIM

381

elejtenem. Még ha a sörétes csövet nem is sokszor használtam, gyöngytyúkokat, frankolinokat, jól repülô afrikai vadludakat és még kígyót is lôttem.

Kaptam a Brenneke gyártól egy 9,3×64-es kaliberû puskát, hogy száz nagyvadat lôjek vele, és számoljak be egy értekezésben tapasztalataimról. A puskáról nem sokat tudok mondani; Mauser M98 rendszerû, gyári tucatpuska volt, kissé „feltupírozva”, puhábban járó zárral, szép tusával és elôre nyomható gyorsítóval. Jó fekvésû, a kaliberhez viszonyítva alig rúgó, jó építésû Drillingem csövei, elölrôl fegyver volt, mégsem tudtam elcserélni öreg, kissé már megkopott, messze hordó 8×68-asommal.

Jó néhány bivalyt is lôttem vele, mégsem volt az „igazi” elefántpuska.

Ha lúd, legyen kövér! – szól a közmondás. Hát valahogy így vagyok én is a nagy kaliberekkel. Nem lehet ugyanis elég jó az a kaliber, amelynek „jóvoltából” valamely veszélyes nagyvad meggondolja magát, és üldözött lesz az üldözôbôl. Ezért mindig elônyben részesítem a nagyobb kalibereket. Tanzániában kaptam kölcsön egy öreg .458-as Winchester Magnum Mausert. Igazi ágyú volt ez a szivar nagyságú töltényeket emésztô puska. Annak ellenére, hogy 11,6 milliméter átmérôjû golyók jártak bele, nem volt rúgós. Ha a nagy öbnagyság ellenére egy töltény hüvelye végig majdnem vagy teljesen párhuzamos (cilinderes), akkor a hiányzó hüvelyvállak miatt kisebb a hátrarúgás, és annak ellenére, hogy ágyúnak tûnik, nem kell félni tôle. Egy átka volt ennek a .458-as Winchesternek, hogy nagyon kemény volt a ravasza, és azt valahogy én sohasem szerettem. Sok szép vadat el is hibáztam miatta, mert annyira kellett erôlködnöm az elsütésnél, hogy „kitáncolt” a legyem a vadból.

A legszívesebben a .375 Holland & Holland Magnum kaliberû, Ruger-Saur gyártmányú nagygolyós puskámat vittem magammal, ha az adott országban elô volt írva a minimum-kaliber a veszélyes

382

VÁNDORVADÁSZ

Fegyvereim váltócsövekkel, németországi lakásom falán

nagyvadra. Ezt tartom ma is a legjobb „mindenes” Afrika-kalibernek. Annak ellenére, hogy a 9,53 milliméteres golyók tömege eléri a 19 grammot, távolabbi lövésekre is alkalmasnak mutatkozik. A nyílt szavannákon figyelemreméltó messzeségekre is alkalmasnak mutatkoztak. Bivalyra jobbára ezzel a kaliberrel vadásztam, de sok antilopot és kisebb vadat is lôttem vele.

Volt egy vadásztársam, aki csak ezt a kalibert használta, és sok esetben meg is értettem a filozófiáját, amely abból állt, és ez volt a mondása is, hogy mindegy annak az impalának vagy gyöngytyúknak, hogy mitôl esik el, a te drillingedtôl vagy az én .375-ös Hollandomtól. Hát ez igaz, de valahogy mégis viszolyogtam a szétroncsolt testektôl, amelyeket még fôzni sem volt jó. A szakácsnak ellenben az ilyesmi nem okozott túl nagy gondot, aki csak „gulást” tudott készíteni. Mi vadászok – azt hiszem – tartozunk annyi tisztelettel a vadnak, hogy nemcsak élelemnek tekintjük, hanem vadászzsákmánynak is, amelynek egészen más a helye a fogalmaink között, mint a hentesnél vásárolt kiló húsnak.

VADÁSZ SZERSZÁMAIM

383

Szeretnék még bôvebben szólni egy kedves szerzeményemrôl.

(Most már kedvesnek nevezem, pedig olyan környezetben nôttem fel és lettem vadásszá, ahol annak idején csak vegyes csövû fegyvereket használtak.) Álmélkodva álltam és kissé viszolyogva néztem, amint a tûzvörös hajú, ír származású, testes amerikai hölgy egy légpuskára emlékeztetô „kisgolyós” puskát csomagolt ki a fegyverkofferébôl. Az egész kis szerkezet céltávcsôvel együtt alig nyomott két és fél kilót.

Egy ilyennel akar valaki Afrikában vadászni?! Ide komoly kaliberek kellenek, nem verebészô puskák! De a következô napok megtanítottak rá, hogy csak azután ítéljek és járjon a szám, miután megismertem valaki vagy valami képességeit, teljesítményét.

Nekem jutott tisztemül a hölgy vezetése, s a tíz vadásznap alatt megismertem és kezdtem csodálni kettejük együttes teljesítményét.

Számomra már az is szokatlan volt, ahogy a lövéshez készülôdött a termetes hölgy. Nem támasztékot keresett a távoli lövésekhez, ahogy mi szoktuk, hanem ha tehette, letette kissé nagyra sikerült szebbik felét a földre, mindkét kezét kitámasztotta térdein, és gondos célzás után útjára engedte a .243-as Winchester golyóját. Nyugalma és golyólövô tudása irigylésre méltó volt. Pontosan ismerte a vad anatómiáját, és mindig oda „tette” azt a fránya kis golyót, ahova kellett.

Sohasem kényszerült kétszer lôni. Ha nem volt biztos a dolgában, inkább lövés nélkül engedte el a legkívánatosabb trófeájú vadat is.

Az „étlapot”, amelyet a vadászjegy nyújtott, szépen „végigette”.

Minden antilopot elejtett a kis tíz kilós Thomson-gazellától az ezer kilogrammos jávorantilopig. Még egy kormos nyakú eland bikát is felborított egyetlen fültôlövéssel.

Mondanom sem kell, kedvet kaptam én is egy ilyen kis „csodaszerre”. Kis utánajárással sikerült megrendelnem egy, az amerikai hölgynél látotthoz hasonló fegyvert. Izgatottan csomagoltam ki, és kezdtem próbálgatni. Az egyenes hátú, szép erezetû amerikai diófa tusa jól feküdt már elsô felkapásra. Rövid nyakú, húsos arcú embereknek való az ilyen agyazás, éppen, mint amilyen én is vagyok. Tetszett, hogy a biztosító tolóka a tusa nyakán ugyanolyan rendszerû, mint a többi billenô csövûmön lévô. Tehát nem kellett megint megszoknom, illetve megtanulnom egy újabb átfogást. Nagyon jó megoldásnak találtam, hogy a puskát biztosított állapotban is ki lehet nyitni, a benne lévô töltényeket ki lehet venni anélkül, hogy kockáztatnánk a fegyver akaratlan elsütését. Nagyon kellemes dolog a le-

384

VÁNDORVADÁSZ

nyitható táralj, mert a benne lévô töltények hegye nem deformálódik úgy el, mint a többszöri kiismétlések után szokott.

Kellemes, mondhatnám eszményi a ravasz beállítása. Gyorsító nélkül is eléggé érzékeny ahhoz, hogy kis célpontokra nagy távolságokról is biztosan lôjünk. A céltávcsô felszereléséhez a fegyvergyártó Ruger cég saját távcsôszerelést mellékelt, így nem nagy szakértelmet kívánó munkával biztos rögzítést kapunk. A fegyver csöve csupán 50 centiméter hosszú. A csô torkolatánál 13 milliméter, a töltényûrnél 30 milliméter vastag. A .243 Winchester kalibere milliméterben kifejezve: 6,17. A hüvely hosszúsága 52 milliméter. Az 1952-ben, a 308 Winchesterre kikísérletezett és 6,17 milliméterre leszûkített hüvelyt használták fel. Mérges, messze hordó és fôleg nagyon pontos kis kaliber.

A 6,5 grammos RWS lôszer golyóját „emészti” a legszívesebben, ez a 26-27 centiméteres huzagcsavarodás eredménye. A kisebb lövedéksúlyokkal sem rosszabb a szórás három-négy centiméternél, de a 6,5 grammossal elérhetô az egy centiméter alatti is száz méteren. A fegyver hossza, a másfél centiméteres gumitalppal együtt pontosan száz centiméter. Nagyon kézies, kellemes kis fegyver. Autóban, magaslesen és szûk helyeken jól kihasználható, mégis messzire lehet vele „nyújtózkodni”.

Sajnos a mi nagy és fôleg zsíros vaddisznóinkra nem a legalkalmasabb kaliber. Húsz év alatt, amíg használtam ezt a kiskaliberû puskát, két disznóm veszett el, amelyeket késôbb, már oszlásnak indulva találtunk meg. Mindez azért történt, mert nem használtam puskalámpát az esti sötétségben, a céltávcsövem pedig inkább nappali vadászatra használható a vékony szálkereszt miatt. Ezért letettem róla, hogy esti lesekre magammal vigyem. Jobbára csak tavasztól ôszig, amolyan nyári puskaként használom, de nagyon eredményesen. Sok kóbor kutya és macska bánja a pontos kis golyóit. Ideális az ôszi ôzsuta- és gidavadászatokon, amikor messzire kell „nyújtózkodni”, szántókon és tarlókon kell meglônünk az elejtésre szánt egyedeket. Afrikai útjaimon is sokszor elkísért, sok kis antilopot, gazellát és kisragadozót lôttem vele. Apróvadas területekre, ahol a nagyvad csak az ôz, ideális mindenes kaliber a .243-as Winchester, vagy második puskaként nagyvadas területeken kellemes kísérôtárs lehet.

Afrikát megjárt vadászbarátaimmal sokat vitatkoztunk, hogy melyik nagy kaliberû vadászpuskát célszerûbb használni a fekete kon-

VADÁSZ SZERSZÁMAIM

385

Ruger M77-es modellû, .243Winchester kaliberben, amolyan „gyerekpuska”, amelyet Andy fiam tart

386

VÁNDORVADÁSZ

tinensen. A forgó-tolózáras (ismétlô) egycsövût vagy a kétcsövû, billenô duplagolyóst? A kezdet kezdetén én is szívesebben szavaztam a klasszikus duplagolyósra, de a sokéves tapasztalat, ha lassan is, megváltoztatta a véleményem, pedig szívem szerint még ma is „billenôcsöves” vadász vagyok.

Az ismétlô puskának nagy elônye, hogy kevésbé kényes, ritkábban van vele baj. Csak egy csövet kell cipelnünk, mert akármilyen jó acélból is van a két nagy kaliberû csô, azért az csak nehezebb, mint az egy. Ha nem volt veszélyhelyzetben, akinek a kezében csak láttam duplagolyóst, az mind kifogástalanul bemutatta a gyors töltést és lövést, de a gyakorlatban, ha a bivaly meggondolta magát és elkezdett szélsebesen közeledni, bizony ki-kipotyogott a töltény még a legedzettebb idegzetû vadász ujjai közül is. Az ismétlôkben általában három golyó a tárban, egy a csôben helyezkedik el, s a meleg vagy csak vélt meleg helyzetekben villámgyorsan jár a legkényelmesebb vadász keze is. Azért jó, ha egy pillantást mindig vetünk a zárszerkezetre, mert a kapkodó ismétlésnél megtörténhet, hogy a kilôtt hüvelyt nem húzzuk eléggé hátra, és esetleg újból elôre nyomjuk, visszatolva azt a csôbe. Még az elsô idôkben velem is elôfordult egyszer, azóta rajta a szemem, és a zárdugattyút mindig ütközésig rántom, s ha fél szemmel is, de nézem, amint új töltény megy a csôbe.

A duplagolyósok másik nagy hibája, fôleg a régieknek, de az újabb, olcsóbb gyártmányúaknak is, hogy két duplázás után „szétszórják” a lövéseket. Csak a drágább és jobb angol és német fegyverek tudnak több duplázás után is összelôni.

Az bizonyos, hogy hosszabb útra csak elsô osztályú fegyverrel szabad indulni, s jó, ha már elôtte legalább egy fél évig használtuk.

Ennyi idô alatt elôjönnek az esetleges hibái, például, hogy rideggé edzették az ütôszegét, amely a tizedik lövésnél eltörik, vagy a távcsôszerelést nem elég szilárdan forrasztották rá, és elmozdul a lövések hatására. Avagy a huszadik lövés után rájövünk, hogy ezzel a puskával nem tudunk igazán jól lôni, fôleg kapásból nem, mert hiába méregette a puskamûves a tusa hosszát, nem fekszik jól, a távcsô messze van a szemünktôl, és minden lövés elôtt nyújtogatni kell a nyakunkat, vagy ami még rosszabb, a céltávcsô túlságosan hátra van szerelve, és lövéskor nekiütôdik, felvérzi a homlokunkat, szemöldökünket.

VADÁSZ SZERSZÁMAIM

387

Ha valakinek már tellett egy drága fegyverre, akkor nem szabad takarékoskodnia a lôszeren sem. Egy tíz-tizennégy napos afrikai úton, ha antilopokra és bivalyra akarunk vadászni, akkor vadanként még a legjobb lövô is öt darab töltényt számoljon! Nem elég, hogy némelyik vad szinte „nyeli” a golyókat, ahogy ismerünk „pléhfácánt”, ugyanúgy van „golyóálló” gnúbika és varacskos kan is, hogy némelyik zebráról ne is beszéljünk! S ha a nagy zötykölôdéstôl a terepjáróról lebukfencezik a puskánk, bizony elkel nyolc-tíz lövés is, mire újból belôjük. Természetesen a céltávcsô belövéséhez is kell értenünk.

Fegyverünket vagy fegyvereinket legjobb egy törésbiztos fegyverkofferban szállítani, és jó, ha elôre biztosítást kötünk rájuk. Fôleg a drágábbakra.

A sokrétû vadászfelszerelés egyik fontos kelléke a távcsô. Nélküle nehéz létezni a vadásznak, természetbúvárnak. Nehezen tudnám elképzelni magam, ha kimegyek az erdôbe vagy a mezôre, hogy ezt a kis hasznos szerszámot otthon hagyjam.

Erdész gyakornok koromban, amikor még csak ismerkedtem a természettel, egész nap a somogyi erdôket jártam. Sikerült olcsón szert tennem egy 10×50-es behemót keresô távcsôre, amely ott lógott egész nap a nyakamban. Ha meleg volt, izzadtam, szíja vágta és dörzsölte a nyakam. Ha esett, takargatnom kellett, nehogy beázzon.

Hasznos szerszám volt, de valahogy mindig útban volt. A sok gyaloglás közben húzta a nyakamat, futás közben fognom kellett, hogy fejbe ne kólintson.

Ha külföldi vadász járt a területünkön, hányszor hallottam a hivatásos vadászoktól, hogy a vendég a nyakában lógó csillagvizsgálótól nem tudott lôni, vagy a fegyvere nekikoccant az akkor még jobbára gumírozatlan távcsônek és a vad elugrott. Már akkor kerestem a megoldást, hogyan lehetne segíteni a kényelmetlen helyzeten.

Elôször csak a kabáton két gombját erôsítettem meg „ipari cérnával”, azaz vékony vörösréz dróttal, és a nyílásba begomboltam a távcsövet. Így nem himbálódzott, nem volt annyira útban. Késôbb, amikor már puskám is lett, bizony sok vadat elugrasztottam azzal, hogy a távcsô nekiütôdött a fegyver acélszerkezetének. Akkoriban még jobban égetett a vadászláz, és nem volt nagy gyakorlatom az óvatos, csendes mozgásban.

Egyszer aztán láttam egy német vendégünknél egy kisméretû, gumírozott 10×40-es Zeiss távcsövet. Beletekintve, elámított a kép

388

VÁNDORVADÁSZ

Zeiss 10×40-es keresôtávcsövem, melyet még ma is szívesen használom

tisztasága; össze sem lehetett hasonlítani az én többször beázott (és szétszedett) távcsövemmel, amelyet már csak nappal lehetett használni, annyira elvesztette valamikori jó minôségét. Szokatlan volt a vendég távcsövének ereje, valósággal elszédültem tôle, de letámasztott könyökkel nagyszerûen lehetett vele nézni, vizsgálni még a mozgó vadat is. El is határoztam, hogy amint lesz rá pénzem, szert teszek egy ilyen hasznos és jó minôségû szerkezetre.

Már akkor, a kezdet kezdetén is szívesen hordtam azokat a nagyzsebes vászon- vagy bôrmellényeket, amelyekbe oly nagyszerûen el lehetett süllyeszteni a sok apró dolgot, ami a vadászathoz mindig szükséges. Mert állandóan hordtam magammal csalsípot, spárgát, öngyújtót (a gyufa zörgött), bicskát, öt-hat golyós töltényt befogadó kis bôrtokot. Megpróbáltam, hogy a vendég kézies távcsöve belefér-e az egyik külsô mellényzsebbe. Belefért.

Ez lett számomra a legalkalmasabb távcsôhordási mód. Azóta mindig a mellényem jobb külsô zsebében hordom a gumírozott 10×40-es Zeiss távcsövemet, immár jó negyven éve. Így nem volt

VADÁSZ SZERSZÁMAIM

389

sohasem útban a vadászat közben, és ha futni kellett, akkor a bal kezemben vittem a puskát, a jobb kezemmel fogtam a mellényem zsebét, hogy ne verje oldalamat a távcsô, de lövés közben, és ez nagyon fontos, nem volt útban, nem zavart úgy, mintha a nyakamban lógott volna. Ha valamit meg szerettem volna vizsgálni, a legtöbb esetben volt idôm elôhalászni a zsebembôl. Magaslesen vagy gépkocsiban kiveszem a mellényem zsebébôl, és magam mellé, az ülésre helyezem, hogy mindig kéznél legyen. Tudom, sokaknak szokatlan ez a hordási módszer, de tudomásul kellett vennem már az útjaim legelején, hogy a világot járva máshogyan kell vadászni, mint ahogy itthon megszoktuk. Ma már nem is tudnám elképzelni, hogy valami a nyakamban lógjon, és állandóan útban legyen, gátolja a mozgásom, még ha az olyan fontos is, mint a kézi távcsô.

A vadász másik kedves útitársa a jó kés. Elsô utam elôtt vettem egy Puma Bowie-t, de hamar rájöttem, hogy sajnos túl nagy és esetlen szerszám. Jól mutatott az oldalamon, de csak nagy munkákra volt igazán jó. Már az elsô utam végén elajándékoztam. Otthon aztán vettem helyette egy szintén Puma gyártmányú, de „White Hunter” nevû modellt, amely már nem volt akkora. Sok évig hordtam, cipeltem az oldalamon, de valahogy nem voltam vele sem kibékülve. Túl vastag volt az éle, nem volt elég hegyes, az él vonala túl nagy ívben görbült felfelé, szúrni nem lehetett vele. Ujjvédôként egy kampó volt rajta, amely zsigerelés közben mindig beleakadt a hasfalba, emiatt többször kiugrott a kezembôl és elvágtam vele az ujjam.

Puma „White Hunter”

390

VÁNDORVADÁSZ

Egy német kiállításon Richard Hehn standja mellett volt az enyém is. Az utolsó délutánon nagy titokzatosan magához intett, és az általam három napig csodált kések közül kiemelt egyet, s a kezembe nyomta a következô szavakkal: – Tudom, hogy vadászember vagy (mindenkit tegezett), mindjárt látom, ha valaki a kezébe vesz egy kést, tud-e vele bánni. Igaz, hogy ez az acél „csak” 440 B, de még ma is keresett. Neked adom áron alul. – És egy olyan számot mondott, amelytôl majd leültem.

Biztos, hogy nagyvonalú ajánlatot tett, de látta csodálkozásomat, és jó üzletember lévén, még lejjebb ment az árral. Igaz, még így is négyjegyû volt a szám, és természetesen német márkában értette. Érezve, hogy nyeregben vagyok, próbáltam az árat még lejjebb alkudni. A végén fél áron sikerült egy igazi „Hehn”-t szereznem. Letörve jegyezte meg: – Na, rajtad sem kerestem semmit, a gyártási áron kunyeráltad el tôlem, de legyél boldog vele!

Kárpótlásul, ott helyben megrendeltem egy újabb kést. Felragyogott az arca, és elkezdtünk álmodozni. Majd egy óra hosszat tartott, mire papírra került a jövendô valóság. A legfontosabbnál kezdtük: CPMT 440 V porkohászati acélból lesz a pengéje, egy darabból, végig a nyélen keresztül, ami Hehn mester specialitása. A penge formája semi-drop-point. Grönlandon az eszkimóknál és Svédországban láttam ilyen és hasonló formájú késeket, de ôk megelégedtek egy öt centiméteres pengével, mert legjobb esetben is csak két centimétert használunk belôle. A nyél anyagán sokat vitatkoztunk. Hehn mester elefántcsontból vagy mamutagyarból akart valami csodát mûvelni. Én a fák mellett szerettem volna maradni. Mintadarabokat mutatott, amelyeknek az egyik oldala ki volt polírozva, megmutatva a fa rajzolatát. Olyan fákból mutatott nyélnek valót, amelyek nevét még csak hallomásból sem ismertem: coco, boló, grenadill, kígyófa, a sivatag fája, jakaranda, alaszkai tuja gyökere, bocote, vas-fa, amely több ezer évig száradt a sivatagban. Ezek a fák olyan földrajzi helyeken nôttek, ahol az évi csapadék alig éri el az évi száz-kétszáz millimétert, ezért anyaguk rendkívül tömör, nem zsugorodik, és a nedvességtartalmuk nem haladja meg az egy-két százalékot. A végén sikerült megegyeznünk, és az alaszkai tuja finoman gyöngyözött gyökerébôl választottunk ki két kis lapocskát. A tok elsô osztályú kafferbivalybôrbôl, keményítve, tegez formájúan, kézzel varrva fog elkészülni.

VADÁSZ SZERSZÁMAIM

391

Íme, a „Rolls-Royce” és a „Mercedes”, azaz Hehn mester remek­mívû kései

A megrendelésemre majd egy évig kellett várnom. Addig elsô, fél áron vett szerzeményemet forgattam, mondhatom, nagy megelégedéssel. A téli szezonban átlagban 60-70 nagyvadat lôttem, fôleg tarvadat és vaddisznót. Nagy részüket magam zsigereltem. Hehn mester alkotását csak egy acélon kellett idônként meghúznom, olyan éltartó maradt a penge. Igaz, nem szívesen, de néha szegy- és medencecsontot is átvágtam vele, igaz, idôt hagyva, hogy megtaláljam a porcogós részeket.

Egy szép napon levelet kaptam, amely jelentette, hogy a közeljövôben megjön a „csoda”. Nagy volt az örömöm, amikor a kis küldemény megérkezett. Remegô kézzel bontogattam, élvezve a várakozás örömét. És lehullott az utolsó darab barna csomagolópapír, amely annyira nem illett hozzá, s kibuggyant a dohánybarna bivalybôr tok, benne szerényen megbújva egy remekmû. Egész este forgattam, próbálgatva a fogását, simogatva a tükörfényesre polírozott pengéjét, gyönyörû rajzolatú fa nyelét. Csak amikor a számlát megláttam, homályosodott el kissé körülöttem a világ. Ekkor tudtam meg, hogy egy „Rolls-Royce”-ot vettem. Azóta tudom, hogy van egy ünnepi, úgymond templomba járó késem is. De mit érne az élet, ha nem volnának szemet és szívet gyönyörködtetô dolgok a világon?

Csak ne volnának olyan fene drágák!

392

VÁNDORVADÁSZ

Puska, kés, távcsô. Ez a három eszköz talán a legfontosabb a vadászatokon. Természetesen van még egy pár dolog, ami szintén fontos, és nélkülük nem lehetne vadászni. Így például elengedhetetlen a megfelelô vadászruha és lábbeli kiválasztása. Nem mindig a legdrágább a legjobb! Nagyon jól fel lehet öltözni a vadászatokra, ha nem a legutolsó divat szerintit vagy a legkirívóbbat, a „legvadásziasabbat” vesszük magunkra. Megfelelôk a katonai ruházat különbözô darabjai, de jómagam nem a terepszínû kommandós egyenruhákat szeretem.

Némelyik vadász olyan benne, mint valami óriásgyík. A terepszínû álcázásra a vadászatban alig van szükség, sok vadfaj ugyanis alig tudja megkülönböztetni a színeket, vagy egyenesen színvak. Ezzel az erôvel akár sötétpirosba is öltözhetnék, a vadnak az sem tûnne fel.

Az a fô, hogy ne túl világos színû ruhát viseljünk.

Afrikában, fôleg a félsivatagos zónában minden bokron, ágon, levélkén tüskék meredeznek, ezért, ha hónapokig van szerencsénk ott tartózkodni és esetleg vadászni, akkor bizony elkel jó néhány nadrág és ing.

A magas nappali hômérséklet miatt viszonylag sokat izzadunk.

A legtöbb vadásztáborban van napi mosás, vasalás, ezért elég, ha kevés ruhát viszünk, és azt naponta mosatjuk. A trópusi országokban elengedhetetlen, hogy a ruhákat mosás után vasalják. Ez azért fontos, mert a kimosott ruhákat általában a fûre terítik száradni, és a mangóbogár elôszeretettel rakja petéit a fehérnemûre. A vasalás megöli a petéket. A lárvák ugyanis berágnák magukat az ember bôrébe, és ott fejlôdnének tovább élôsdiként, akár három-négy centiméteresre is megnôve. Egy ismerôsömnek a combja belsô részébe furakodott be egy ilyen lárva, s csak jó sokára sikerült felfedezni, hogy mi is az a furunkulusszerû valami, és kioperálni onnan az élôsködôt.

A magas Északon a ruházatnak már sokkal nagyobb a szerepe.

Grönlandi utamon láttam igazán, hogy milyen kevéssel is beéri az ember, ha igazán jól választja meg a felszerelését. Sajnos nagyon igényesek vagyunk, és ezért nehéz lemondani a mindennapi kis örömökrôl. Napokig, ha kell, hetekig el tud lenni az ember úgy, hogy csak egy kis hátizsáknyi holmi van vele.

Nagyon fontos, hogy legyen nálunk egy váltásnyi száraz alsóruha és egy ing, hogy a kimerítô gyaloglás, hegymászás vagy vadhús cipelése után a csuromvizesre izzadtat le tudjuk cserélni szárazra. Szintén fontos egy jó és fôleg könnyû felsôkabát, ha lehet, esôálló. Jó, ha

VADÁSZ SZERSZÁMAIM

393

van egy tollal bélelt mellényünk, mert ha a pulóver le is kívánkozik rólunk, a könnyû mellény még izzadás közben is megvédi hátunkat a megfázástól.

Csizma vagy bakancs? Én mindig az elôbbire szavazok, fôleg ha jó vízhatlan. A fújó hideg szelet, hózivatart, jeget, esôt mindig kellemesebb úgy elviselni, ha száraz az ember lába. Milyen jó volt a dús harmatú, hideg hajnali cserkészeteken száraz lábbal menetelni cuppogó cipôjû és didergô kísérôim elôtt! Még Afrikában is! Természetesen hegyi vadászatokon a legjobb egy jól bejáratott bôrbakancs, amely tartja a bokát, fôleg ha a rétegvonalak mentén kell cserkészni, ahol néhány óra múlva már úgy érzi az ember, mintha nem is volna cipô a lábán, hanem a csontjain járna.

A fejfedôt a legjobb mindig ott megvenni, ahova vadászni megyünk. Legalább marad egy szép emlékünk is arról a földrészrôl.

Volt alkalmam néhány jó márkájú terepjárót kipróbálni itthon és az útjaim során. Hosszabb ideig használtam egy rövid platós Land Rovert. Az alumínium karosszéria könnyû volt és fôleg nem rozsdásodott. Csekély súlyának és nagy teljesítményû motorjának köszönhetôen nagyszerûen lehetett vele közlekedni a vizes és sáros helyeken. Hasonló volt a teljesítménye, csak valamivel komfortosabb, mint az általam igazán nagyra tartott UAZ terepjáróé. A Land Roverbôl jobban ki lehetett látni, a felszerelést és a lôtt vadat jobban el lehetett benne helyezni. A könnyûfém karosszéria hátránya volt viszont, hogy a csavarok helye hamarabb kikopott, és zörgôssé vált a kocsi, ami rossz úton eléggé zavaró.

A Toyota terepjárók népes családja még több komforttal volt ellátva, és így hosszú országúti vezetésre is kellemes jármûveknek bizonyultak, de a terepen is megállták a helyüket. Nagyon jónak találtam egy „Hunter” nevû modellt, amelynek a rakfelülete füstölt nyersgumival volt kibélelve. Hangtalanul lehetett rajta mozogni, sok felesleges zajt elnyelt a gumi, és idôállóbbá tette az egész gépkocsit, kevésbé rozsdásodott a rakfelület. Évek óta járok egy 280 GE Mercedes terepjáróval Európa-szerte.

(Ma egy 290 GD Turbó Dízellel.) Mindenki azt gondolná, hogy a háromágú csillag a hûtôn hasonlóan jó terepjárót jelöl, mint amilyen jók a Mercedes személyautók. Országúton valóban kiváló, de vizes vagy lefagyott úton a nagy súlya miatt nehéz a kanyarokban „megfogni”. Természetesen ilyenkor, ha van a vezetônek elég lélekjelen-

394

VÁNDORVADÁSZ

Nehéz is, farol is, de engem mindenhova elvitt kedvenc Mercedes terepjáróm

léte és gondol rá, a menet közben is bekapcsolható elsô kerékmeghajtás a legjobb fékezési és „kiegyenesítô” megoldás. A gyártók nem sajnálták belôle az anyagot, az biztos, és „túl jól”-ra sikerült. Vadászterületünkön Somogyban külön bérletem van már a társaságunk traktorosánál, Torma Jánosnál, mert minden hónapban legalább egyszer-kétszer bent ragadok valahol a nagy önsúly vagy a gyenge minôségû terepgumim miatt, ahol az UAZ nevetve megy végig. Mégis szeretem ezt a tankra emlékeztetô, nagyon kényelmes jármûvet.

Sok tízezer kilométert megtettem vele, és erôs motorja még a Kárpátok havasaira is felvitt, ahova elôttem még más motoros jármû nem tudott feljutni. Sok éjszakát töltöttem benne egy-egy magasles alatt, hogy hajnalban, idôben a helyszínen legyek, ha a vaddisznók vagy egy kinézett szarvasbika korán indult a mezôgazdasági területrôl a nappali tanyája felé. Sok vadat kihoztam onnan vele, ahova máshogyan nem lehetett bejutni. Csak egy kicsit kemény talaj kellett a kerekei alá, akkor sohasem hagyott cserben!

LÔJEGYZÉK

Kanada – Alaszka Fekete medve (Ursus americanus) Jávortehén (Alces gigas) Grizzli medve (Ursus arctos horribilis) Koronás fajd (Bonaza umbellus)

Kenya Kafferbivaly (Syncerus caffer) Oroszlán (Panthera leo) Elefánt (Loxodonta africana) Eland (Taurotragus oryx) Gnú (Connochaetes taurinus) Vízibak (Kobus defassa) Oryx (Oryx beisa) Tehénantilop (Alcelaphus buselaphus jacksoni) Impala (Aepyceros melampus) Bozóti bak (Tragelaphus scriptus) Grant-gazella (Gazella granti) Thomson-gazella (Gazella thomsoni) Zebra (Equus burchelli granti) Klippspgringer (Oreotragus oreotragus) Varacskos disznó (Phacochoerus aethiopicus) Foltos hiéna (Crocuta crocuta) Panyókás sakál (Canis mesomelas)

396

VÁNDORVADÁSZ

Tanzánia Kafferbivaly (Siyncerus caffer) Gnú (Connochaetes taurinus) Vízibak (Kobus ellipsiprymnus) Eland (Taurotragus oryx) Bozóti bak (Tragelaphus scriptus) Grant-gazella (Gazella granti) Thomson-gazella (Gazella thomsoni) Vörös duiker (Cephalophus natalensis) Varacskos disznó (Phacochoerus aethiopicus) Bozóti disznó (Potamochoerus porcus) Pávián (Papio anubis) Foltos hiéna (Crocuta crocuta)

Grönland Rénszarvas (Rangifer tarandus) Havasi nyúl (Lepus timidus)

Svédország Nyírfajd (Lyrurus tetrix) Siketfajd (Tetrao urogallus) Borz (Meles meles)

Törökország Vaddisznó (Sus scrofa) Sakál (Canis aureus) Farkas (Canis lupus) Holló (Corvus corax) Vöröslábú fogoly (Alectoris rufa)

LÔJEGYZÉK

Namíbia Nagykudu (Tragelaphus strepsiceros) Dél-afrikai oryx (Oryx gazella) Tehénantilop (Alcelaphus caama) Vándorantilop (Antidorcas marsupialis) Varacskos disznó (Phacochoerus aethiopicus) Greisbak (Raphicerus melanotis) Steinbak (Raphicerus campestris) Koronás duiker (Sylvicapra grimmia) Kék duiker (Cephalophus monticola) Strucckakas (Struthio camelus) Panyókás sakál (Canis mesomelas) Barna hiéna (Hyaena brunnea) Chapman zebra (Eyuus burchelli antiquorom) Hegyi zebra (Equus zebra)

Zimbabwe Kafferbivaly (Syncerus caffer) Víziló (Hippopotamus amphibius) Krokodil (Crocodylus niloticus) Fekete lóantilop (Hippotragus niger) Nagykudu (Tragelaphus strepsiceros) Nádibak (Redunca arundinum) Koronás duiker (Sylvicapra grimmia) Bozóti bak (déli) (Tragelaphus scriptus sylvaticus) Impala (Aepyceros melampus) Oroszlán (Panthera leo) Zsiráf (Giraffa camelopardalis giraffa) Leopárd (Panthera pardus) Eland (Taurotragus oryx) Szasszabi (Damaliscus lunatus) Varacskos disznó (Phacochoerus aethiopicus) Panyókás sakál (Canis mesomelas) Foltos hiéna (Crocuta crocuta) Nílusi lúd (Alopochen aegyptiacus)

397

398

VÁNDORVADÁSZ

Németország – Ausztria Ôzbak (Capreolus capreolus) Zerge (Rupicapra rupicapra) Nyest (Martes foina) Vaddisznó (Sus scrofa) Vörös róka (Vulpes vulpes)

Erdély – Kárpátok Barna medve (Ursus arctos) Vaddisznó (Sus scrofa) Siketfajd (Tetrao urogallus) Gímszarvas (Cervus elaphus)

Finnország Jávorborjú (Alces alces) Kanadai lúd (Branta canadensis)

UTÓSZÓ HELYETT

V

adászberkekben azt szokták mondani, hogy nem feltétlenül az a jó vadász, aki sok vadat lô. Lôjegyzékemet elnézve, bizony, mintha kicsit túl sok lenne, amit zsákmányoltam. Olvasgatva, magam is alig hiszem, hogy ez a rengeteg adat mind az enyém lenne. Pedig az elmúlt ötven vadászévbe bôven belefért. Volt olyan évem, nem is egy, amikor nem tellett vadászatra. Az a tudat viszont nagyon kielégít, hogy amit elértem, azt mind a saját erômbôl tehettem. Nem állami kiküldöttként, kiváltságosként jártam a világot, hanem a saját két kezem munkája gyümölcseként.

Iskolai tanítóm, késôbb egyik „vadászapám”, Fónyad Gyula bátyám mindig azt mondogatta és kötötte a lelkemre: „Ha vadászkönyvet akarsz írni, akkor csak arról írjál, amit átéltél! Mások tapasztalata nem a tiéd, mások zsákmányával ne dicsekedj! Maradj annál, amit tudsz, de azt tudd biztosan!”

Köszönöm, Öreg Barátom ezt az útravalót. Sajnálom, hogy könyvemet már nem olvashatod és javítgathatod, mint addigi kis írásaimat tetted.

Hát így lett. Csak arról írtam, amit átéltem. Ebbôl az élményanyagból öt könyvet lehetett volna összeírni mások szerint, de úgy érzem, hogy azt már elôttem megtették mások, talán sokkal jobban.

Fogadd, kedves természetben járó Olvasóm ezt a kis könyvet egy olyan ember tollából, aki egész életét a vadászatnak szentelte!

Szekszárd, 1994. május Bozóki László