Remetekanok

Bozóki László

REMETEKANOK Második, átdolgozott kiadás

2022 EUJÄGER

Kiadja az EUJÄGER Közhasznú Egyesület Felelõs kiadó: Bozóki László 2022 Lektorok, támogatóim, segítôim:

Támogatóink és segítôink: Bán Beatrix, Csémy Emília, Blaumann Ödön vadfotós, Tumpek Ferenc, Geszten Péter, SEFAG Erdészeti és Faipari Zrt., akiknek a segítségét ezúton is hálás szívvel köszönöm. Írta és szerkesztette:

Bozóki László Szaklektorok:

Faragó Zoltán, Dr. Ádámfi Tamás Címlapfotó:

Vadfotós Blaumann

Második, átdolgozott kiadás ISBN: 978-615-01-4048-3

Bozóki László EUJÄGER, 8623 Balatonföldvár, Babits M. u. 18.

Tel./Fax: 84/342-040, 06-30/498-4410; trofeakatalogus.bozoki@t-online.hu www.bozoki-eujaeger.hu Borító és tipográfia:

Hederics László Nyomtatta és kötötte:

Alto Nyomda, Székesfehérvár Felelôs vezetô:

Vass Gábor

„Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsõséget.

Csak egy tûzhelyet kívánok.

Hívó lámpafényt, meleget, azoknak, akiket szeretek.

Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet és kevés embert.

De az aztán EMBER legyen.”

FEKETE ISTVÁN

Könyvemet ajánlom Páll Endre erdõmérnök emlékének, Bandi bácsinak, mentoromnak, aki vaddisznóvadásszá avatott.

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

Tartalomjegyzék Bevezetô....................................................................................................... 9 SIKEREK (AMIKOR MALACOM VOLT!).............................................................. 13 Az elsô, avagy a kis kaliberû nagy szerencse................................................. 15 Hóban, nyomon............................................................................................. 23 Egy vidra, egy vadkan.................................................................................... 31 Nyári esô után............................................................................................... 43 Szarvasbôgés végén...................................................................................... 49 Nyírlugosi ködben......................................................................................... 55 Vízvári barkácsolás........................................................................................ 61 Novemberi vadkan gondjaim......................................................................... 69 Hóköpenyben................................................................................................ 77 Az újvárfalvai „Ravasz Öreg”.......................................................................... 83 Nagybörzsönyben.......................................................................................... 97 Köszönjünk „kezét csókolom”-ot a kocáknak!............................................... 105 HAJTÓVADÁSZATOK, RIGLIZÉSEK................................................................. 109 Nem akart felkelni…...................................................................................... 111 Vése, a somogyi vaddisznók hazája............................................................... 117 Zalai riglizések.............................................................................................. 123 Gyarmatpuszta.............................................................................................. 129 Ozorai kukoricásokban.................................................................................. 135 Két „sunnyogó”.............................................................................................. 139 Szántódi vaddisznóhajtások.......................................................................... 147

J

J

Újvárfalvai vaddisznóhajtások........................................................................ 153

5

REMETEKANOK

Rókák a hajtásban......................................................................................... 163 Vaddisznós hajtókutyák................................................................................. 169 Céltávcsô használata a hajtásban, igen vagy nem?........................................ 173 KUDARCOK, HIBÁZÁSOK............................................................................... 177 Megloptak!.................................................................................................... 179 A kanizsai nagy kan....................................................................................... 183 A nagy leégés................................................................................................ 187 Bátaszéki kudarcok....................................................................................... 191 Elcserélt töltények......................................................................................... 195 Még egy kimaradt lehetôség.......................................................................... 199 A valkói elveszett nagy kan........................................................................... 205 Ez is megtörtént velem….............................................................................. 209 Lábakelt puskák............................................................................................ 213 IDEGEN VADÁSZÖSVÉNYEKEN....................................................................... 219 Törökország – vágott ólom, patkószög......................................................... 221 Pakisztáni vadásznapok................................................................................. 233 Algériában..................................................................................................... 243 Odahaza, Erdélyben...................................................................................... 251 Ukrajnai Kárpátokban.................................................................................... 271 AMI MÉGA VADÁSZATHOZ TARTOZIK............................................................. 275 Vaddisznósfegyverek, kaliberek, lövedékek................................................... 277 A hibázások okairólrészletesen, pontokba szedve......................................... 303 Trófeák.......................................................................................................... 307 Intelmek!....................................................................................................... 315

J

J

Befejezésül.................................................................................................... 319

6

J J J J

J J J J

J J J J

i

J J J J

i

Bevezetô

J

J

Az úgy van, hogy a vadászok között vannak, akik a vörös csuhájú ôzbakot kedvelik elsôsorban! Azután vannak, akik az impozáns agancsú szarvasbikát! Sôt, vannak egyesek, akik a csipkés lapátú dámbikát, vagy a barna szôrûû, szép nyeregfoltos, nehéz csigát hordozó muflonkos mellé teszik le a voksukat! Legtöbbünknek azonban mégis a serte szôrû, titokzatos és kiszámíthatatlan vaddisznó a kedvencünk! Ugyan melyik magyar vadász nem álmodik egy nagyagyarú, félelmetes vadkan elejtésérôl? Ez aztán az igazi kihívás minden vadász számára! Kevesen vannak azonban, akiknek ezen álom, be is teljesül!

Tulajdonképpen, ha jól belegondolunk, az igazi, „nagy disznó” sokkal ritkább, mint egy tizenkét kilós agancsot viselô szarvasbika, így a legtöbb vadásznak csak álom marad annak elejtése. Szarvasbikához – még a nagy agancsúhoz is – sokkal többen juthatnak hozzá, mint egy kapitális vadkanhoz.

Mindamellett, ez az egyetlen hazai nagyvad, amelytôl egy kicsit minden vadász tart is! A nagyszámú mendemondák óvatossá teszik a legtapasztaltabb vadászt is.

Mindnyájunk gondolataiban ott él elevenen, Imre herceg és Zrínyi Miklós legendája, és már csak ezért is el kell hinnem, hogy a vaddisznó veszélyes lehet! Tapasztalatom szerint azonban, egy nagy kaliberû puskából leadott jól irányzott lövés, meg tudja állítani még a legnagyobb testû vaddisznót is. Ez a kiszámíthatatlan bizonytalanság – egy csipetnyi veszélyérzet – teszi viszont érdekessé a sertevad vadászatát. Melyik vadász tud ellent állni ilyen súlyos kihívásnak? Nincs olyan vadász, aki nem akarja megmutatni, hogy „legény a talpán”, hogy ismerôje ezen ôsi foglalkozásnak!

Az elmúlt ötven évem alatt sok mindent láttam, de engem még egy disznó sem akart „megenni”, akármekkora is volt! Sebeztem viszont már úgy nagy kant, hogy az a hajtóvonalon átrohanva megvágta az egyik hajtót. Általam is nagyra becsült és szavahihetô vadásztól hallottam, hogy egy három-négy éves kan a sûrû szederindásban többször felvágta, és végül megölte a szolgálatot teljesítô vérebét!

Nem egy vaddisznóhajtáson láttam vaddisznóktól megszabdalt, összeharapdált hajtókutyákat, amelyeket azután az állatorvosok férceltek össze.

Mit is nevezünk tulajdonképpen a vadászok körében „nagy disznónak”?

A mondás szerint: „Egy jó kan és egy igazi férfi 100 kiló fölött kezdôdik!” Óvatosan kell, fogalmazzak, mert a tréfás megállapítás nem mindig állja meg a helyét!

Ha ritkán is, de láttam már nagy agyarú, de kis testû, sovány, 70-80 kiló körüli kant. Elôfordul viszont, sajnos többször az is, hogy jó erônlétû, 100 kiló feletti volt a kan, de vékony, rövid és gyenge volt az agyara. A férfiak minôsítésérôl nem sokat

9

REMETEKANOK

J

J

tudok mondani, így azt inkább a kedves hölgyekre hagynám, mivel teljes mértékben nôpárti vagyok. Még mindig!

A legtöbb vadász élménybeszámolója, elbeszélése így kezdôdik valahogy: “Sikerült elejtenem egy nagy disznót, zsigerelve is volt legalább 130 kg!”

A beszámolóknál a vadászok mindig a nagy testsúlyra helyezik a hangsúlyt, pedig más jellemzôi is vannak a „nagy disznónak”, és mindenekelôtt •annak• az egészséges agyara!

A csodálatos élményen kívül, (hogy egy valóságos „ôsállatot” sikerült terítékre hozniuk) a kanok agyarának minôsége mutatja meg igazán, hogy milyen is az „igazi” nagy kan! A hibátlan fegyverek, az egészséges és erôs nagy test mellett, meghatározóak a rangsort eldöntô harcokban is, annak fejlett fegyverei. Ugyanis a vadászok jutalom trófeája, az izgalmas élmény után, a vadkanok agyara! Valamikor, a görög harcosok, majd késôbb a római légiósok is egy keresztfára akasztották sátraik elé a legyôzött ellenség harci felszerelését, fegyvereit. Hasonlóan tesznek a vadászok is a megszerzett trófeáikat a falra akasztják a vadászszobáikban! Lehetséges, hogy kicsit közszemlére, de inkább a maguk gyönyörûségére, hogy néha az üres óráikban, egy finom kávé mellett, illatos szivar - vagy pipafüstöt eregetve elmerengjenek, és visszaidézzék a vadászat eme gyönyörûséges mozzanatát, azt a különleges pillanatot, amikor a trófeát megszerezték! Ám nagyon kitartónak kell lennie egy vadásznak, hogy sok nagy disznó trófeát zsákmányoljon! Régebben más volt azért a helyzet, mert akkor több nagy, és öreg kan járta erdeinket, még ha a papírforma nem is ezt mutatja! Sajnos manapság vaddisznóink javát már fiatalon, idô elôtt agyon lôdözzük, így csak nagyon kevésnek sikerül, érett fegyverét késôbbi idôben megmutatnia!

A nagy állománylétszám ellenére, többek között, ezért az okért is kevés a nagy testû és épagyarú öreg kan. Amelyik viszont tisztességesebb kort ér el, az egyre óvatosabb lesz, egyre jobban tud magára vigyázni. Az ilyen példányokból lesznek aztán a „REMETEKANOK”, amelyek elejtése igazán ritkán adatik meg a vadászoknak.

Akadnak azért kiválasztottak, akiket Diana vagy Szent Hubertus nagyvonalúan a kegyeibe fogad, s a kérdés csupán az, hogy melyikükkel vagyunk jóban! Ôszintén megvallom, hogy én is ilyen szerencsés vadásznak tartom magamat! Habár nem csak disznóra vadásztam életem során, hanem az apró - és nagyvad vadászatának minden fajtáját szerettem, és szeretem ma is. Fiatalon talán jobban kedveltem az apróvad vadászatát és a sörétlövést, mégis azokban az években ejtettem el a legtöbb vadkanomat. Akkoriban még korlátlanul lôhettük ôket, és nem is irigyelte tôlünk senki, sôt a vadászati törvény „dúvadként” kezelte a vaddisznót! Elszomorító, hogy ezt a nemes és okos vadat így lealacsonyították, „bûnözôt” csináltak belôle.

Nagyon sok nem várt vadászélményben volt részem, és néha bizony érdemtelenül! Meglehet, hogy az isteneknek, de talán az istennôknek is volt valamiféle szándékuk velem?! Ahhh, gyakran kitüntettek, bôségesen megajándékoztak kegyeikkel.

Néha megesik, hogy a szerencse is hosszabb idôre a vadász mellé szegôdik, de ez teljesen rendszertelen! Ha szerencsém is volt, évente, kétévente találkoztam

10

Bevezetô

egy-egy ilyen remetekannal! Volt viszont úgy is, hogy évekig csak a bolondját járatták velem a vaddisznók! Aztán hirtelen fordult a kocka, és nekem kedvezett megint a szerencse: volt olyan évem is, hogy három erôs kant zsákmányolhattam!

Ebben a könyvben nem tudok azok kedvébe járni, akik szépírói képességeimet akarják megismerni. Nem tudok oldalakon keresztül az ég kékjérôl, a csillagok fényérôl, a madarak daláról, a Nap ragyogásáról írni. Ezt megtették már azok, akik sokkal jobban értenek ehhez. Itt most vadászélményeket, bosszantó kudarcokat, szerzett tapasztalatokat, igaz történéseket írok le, meglehetôsen egyszerû szavakkal. Abban viszont igazán bízom, hogy sikerül visszaadni a tisztelt olvasónak egy-egy vadászat színes hangulatát, titokzatos meglepetéseit, megjegyzendô tapasztalatait, vidám élményeit, vagy bosszantó kudarcait, amelyek óriási hatással voltak rám! Minden kedves olvasónak kívánom az olvasás csodáját, az élményekben való részvételt az elbeszéléseken keresztül!

Balatonföldvár, 2011. március

J

J

Bozóki László

11

J J J J

J J J J

J J J J

i

J J J J

i

SIKEREK (Amikor malacom volt!)

J

J

Sajnos, van egy olyan érzésem, hogy egy letûnt korszakot dokumentálok.

Nemcsak ezek az évek nem jönnek vissza számomra, hanem a vadászat akkori körülményei is mind a múltba vesztek már, amelyekben korábban részem volt.

Azt hiszem nem csak nekem, de másoknak is.

A vaddisznó vadászatának ürügyén sok mindenrôl fogok mesélni ebben a könyvben. Olyan történeteket azonban egyáltalán nem fog olvasni a Kedves Olvasó, amelyek a szórókon agyonpuskázott, vagy lámpafénynél és éjjellátó készülékkel felszerelt puskájú „vadászaton” halomra lôdözött vaddisznókról szólnak! Sohasem volt szóróm, és ma sem szívesen ülök fel egy szóró melletti magaslesre. Etetô mellett vadat lôni nem nagy élmény és még kevesebb dicsôség.

Nem vadásztam vaddisznós kertekben (pedig megtehettem volna!), ahol naponta százszámra puskáznak agyon vadnak mondott szerencsétlen állatokat.

Abban a korszakban lettem és lehettem vadász, amikor nem volt szükség ilyen módszerekre, de nem is tanultuk meg – késôbb sem! Ennek ellenére az eredmények, élmények nem maguktól jönnek, és jöttek.

Egy vaddisznóvadásznak, egy vadkanvadásznak meg fôleg, meg kell tanulnia egyedül lenni. Keresni a magányt, meg kell tanulnia beilleszkedni a természetbe, annak csendes részesévé kell válnia, hogy eredményes legyen. Fel kell vennie a környezet ritmusát, életvitelét, meg kell ismernie mindent ahhoz, hogy majd idôvel rátapintson, hogy mikor kell ott lennie azon a helyen, ahol esetleg „történni fog valami”! Én is csak attól kezdve lettem eredményes, amikor ezeket a feltételeket megértettem, kezdtem úgy élni, gondolkodni, mint egy REMETEKAN! Büszkén mondhatom magamról, hogy mind a mai napig nem ismerem az éjjellátó készüléket, sem az infravörös célzókészüléket, még a kezemben sem voltak ilyenek! Mindezek ellenére nagyon sokszor voltam eredményes. Akkori véleményem mindmáig megmaradt: „Adj esélyt a vadnak is!”, de használd ki az általa adott lehetôséget, vagy járj túl az eszén! A vadászat számomra nem csak a vad elejtését jelenti, hanem annál sokkal többet!

Elsôsorban TERMÉSZETET! A természet megismerését, szeretetét, törvényeinek elfogadását, alázattal és tisztelettel. A TERMÉSZETTEL összhangban, együtt élni, részévé válni, anélkül, hogy a terhére lennék, vagy kárt okoznék benne. Másodsorban SZABADSÁGOT, amely azt hiszem minden magyarnak titkos vágya! Én ezt a vadászatban találtam meg, élhettem át. Harmadiknak talán azt írhatnám, hogy KALANDOT, de biztos, hogy nagy-nagy és életre szóló ÉLMÉNYT! Negyediknek ZSÁKMÁNYOLÁST, de abban az értelemben, amelyet talán az ôsember érzett! És végül ÖRÖMÖT, BETELJESÜLÉST, EGYENSÚLYT a mai élethez.

13

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

Az elsô, avagy a kis kaliberû nagy szerencse

J

J

„Az életet nem a lélegzetvételek számával mérjük, hanem azokkal a pillanatokkal, amikor elakad a lélegzetünk!”

Gyerekkoromban el sem tudtam volna képzelni más szakmát magamnak, mint a természetben járó erdészt vagy vadászt! Tizenöt évesen erdészgyakornok – akkor úgy mondták „spíszer”… azoknak, akik nem vadászok: elsô, csapos agancsú növendék szarvasbika ...lettem az Észak-Somogyi Erdôgazdaság Szántódi Erdészeténél, a Zamárdi kerületben.

Az erdészetet Kiss Ernô erdômérnök úr vezette. Vadászati felügyelô az erdôgazdaság részérôl Páll Endre – szintén erdômérnök – volt. Vadászati ágaz átvezetô Antal Ferenc. Két közvetlen fônököm Félix István és Sas Emil kerületvezetô erdész-vadászok voltak.

Akiknek ismerôsek ezek a nevek, azok- Id. Félix István segített az elsô bikámhoz nak nem kell bizonygatnom, hogy nem FOTÓ: SZERZÔ volt nehéz ilyen nagyszerû emberektôl ellesni a vadászat mesterségét. A szakma kiváló mûvelôé voltak és azok is maradtak a ma mapig! Tulajdonképpen ott, Szántódon, Zamárdiban, Tótoki-lapon és Aliréten kezdôdött vadász pályafutásom.

Természetesen elôzôleg már a magyar vadászat nagyjai – Kittenberger Kálmán, gróf Széchenyi Zsigmond, Fekete István – színes és izgalmas könyvei kellôen „megfertôztek”. Sokan vagyunk így, és sokan nagyon büszkén hivatkozunk rájuk, a Nagyokra! Könyvtáram nagy része nem állt másból már akkor sem – de ma sem – mint a vadászatot, az állatvilágot bemutató és leíró könyvekbôl. Ma már több ezer ilyen kötetem van. Minden érdekelt, ami a természettel, vadászattal volt kapcso-

15

REMETEKANOK

J

J

latos. Bújtam is az irodalmat, amikor csak tehettem, a könyvek hûséges társaim voltak üres óráimban, álmatlan éjszakákon, amelyekben igencsak bôvelkedtem, már akkor is.

Egy idô után – lehet, hogy ifjúi kalandvágyból, vagy az olvasott élmények hatására – elfogott a vágy, hogy magam is átéljek hasonló élményeket. (A mai fiatalok sajnos nem nagyon olvasnak könyveket. Inkább a vizuális káprázat érdekli ôket, ami számomra a szó igazi értelmében nem több a szemfényvesztésnél. Véleményem szerint a virtuális, számítógépes világ a pillanatnyi örömön és élményen kívül nem ad mást, csak felületes, legfôképpen személytelen benyomásokat, de nem ad tapasztalatot, amibôl tanulhatna az ember! A képernyôn látottak, és a valóság közötti szakadék végül a gondolatvilág sorvadásos elszegényedéséhez vezet!

Elvégezve az erdészeti szakközépiskolát, nem csak erdész, de vadász is lettem, bár lelkileg inkább vadász, mint erdész! Alig voltam tizenkilenc éves, amikor megkaptam a fegyvertartási engedélyt. Sok utánjárással sikerült elintézni. Tehát teljesen az „alsólépcsôrôl” kezdtem megismerni a szakmát, aminek ma már nagyon örülök. Nyugtalan természetem azonban nem engedte, hogy bárhol megmelegedjek. Zamárdiban és Tótoki-lapon szolgáltam akkor, mint „segéderô”, de más kerületekben is dolgoztam: ha kellett hajtóként, kocsisként, külföldi és belföldi vadászvendégek kísérôjeként, úgymond csicskásként. Nagyon tetszett ez a változatosság és a viszonylagos kötetlenség. Az viszont igaz, hogy sem szakmailag, sem emberileg nem elônyös az ilyen „cigányélet”, sôt, inkább hátrányokkal jár. De nekem, akkor még nagyon jónak tûnt! Éltem a fiatalok – majdnem – gondtalan életét, és hû maradtam a vadászathoz, ami végig kísérte életemet és valószínûleg velem is marad a még hátralevô éveimben. Kerestem az élményeket, amelyek minden kezdô vadász számára oly’ fontosak. Ezekre, az elsô élményekre épül azután a további vadászélet. Ekkor dôl el, hogy kibôl milyen vadász is lesz. Ha az élmények laposak, mert a körülmények, az impulzusok vérszegények... nem elégítik ki a kíváncsi és tudásra szomjas követelôdzô fiatal kalandvágyát, akkor hamar megcsömörlik az egésztôl. Nekem szerencsém volt, mert határtalan lehetôségeket kaptam az élettôl, amit akkor még nem ismertem fel igazán. Ma már tudom, minden kezdô boldog lenne, ha olyan körülmények közé kerülhetne, amilyenek akkor nekem jutottak osztályrészül.

A gyakorlati alapok nagyon jól sikerültek, ám ma jobban örülnék, ha akkor mégis jobban odafigyeltek volna rám, noszogattak volna, hogy tanuljak jobban, többet és fôleg tovább! Ez sajnos nem történt meg, amit ma már nagyon hiányolok!

De nem akarok másokat hibáztatni, mert tény, hogy utáltam az iskolapadban való ücsörgést. Azóta már régen rájöttem, mennyit veszítettem ezzel. Lehettem volna zoológus, vagy állatorvos – ezekhez a foglalkozásokhoz ma sokkal több kedvem lenne. Számtalan külföldi munkalehetôséget, életre szóló ajánlatot kellett elengednem, lemondanom, mert fiatalon nem tudtam valamilyen idegen nyelvet – bár ezt a hiányosságomat már orvosoltam – vagy azért, mert nem voltak megfelelô, magasabb szintû iskoláim. Ezt is sikerült pótolnom Németországban, Angliában és Afrikában – sajnos már kicsit késôn! (Úgy látszik, mindenben egy „késôn

16

Az elsô,avagy a kis kaliberû nagy szerencse

J

J

érô” típus vagyok!) Így meg kellett maradnom egy „sima, zöldparolis”, de nagyon kíváncsi és élményekre vágyó, egyszerû vadásznak. Mert még ma is, túl a hetvenedik életévemen is „csak” annak tartom magam! Ennek ellenére... igaz, kanyargós utakon, sok szerencsével... de elértem hosszú vadászéletem alatt mindazt, amiról ifjúként lelkesedve álmodoztam. Sôt, biztos vagyok benne, hogy még sokkal többet sikerült kapnom, mint azt elképzeltem... és ezért ma hálás vagyok Szent Hubertusnak és Dianának; mert úgy érzem, sokáig mindkettôjüknél nagyon jó helyezéssel voltam értékelve ! Igaz, magam is tettem róla, hogy mindig akkor legyek azon a helyen, persze megfelelôen felkészülve, majd a lehetôségeket mindig alaposan kihasználva, ahol „valami történik is!” Így az eredmény sem maradt el. Az évek során gyarapodtak ezek a sikerélmények, amelyek aztán önbizalmat adtak. Éreztem, hogy jó úton járok.

Az elsô vaddisznó kanom elejtését nem azért mesélem el, mert az elsô volt, hanem mert mondhatnám azt is, hogy sorsdöntô jelentôséggel bírt! Nem is a kitartásom kerítette kézre, mint annyiszor további életemben, hanem a véletlen és a szerencsém. De íze volt a dolognak, amelyet egész életemen át érzek. Még ma is…

Aliréten, Somogyország egyik legszebb vadászterületén, Sas Emilnél segédkeztem egy május elejei napon. Magyar vendéget kellett kísérnem ôzbakra. Hajnalban indultunk cserkészni. Benéztünk minden kis tisztásra, árokba, de nem találkoztunk sem ôzzel, sem vaddisznóval, csak szarvasokkal. Hazafelé ballagva, egy bekerített erdôsítésben bakot láttunk legelni. Láttam, hogy egyik szárán ághiányos az agancsa, kértem hát a vendéget, hogy lôje meg. Ami azt illeti, kitett magáért…

Kilôtte a gyönyörû Mannlicher-Schönauer „stucnija” mind az öt, 6,5 milliméteres golyóját, mígnem az újra tárazás után a hatodikkal, vagy hetedikkel, sikerült „szépen” hasba lônie a bakot. A végén nekem kellett a vadászkésemmel letarkóznom.

A bak hazakerült, a fônökség hümmögve megnézte az „elesettet”. Valakinek azonban feltûnt, hogy a bak egyik füle kurtított, egyenesre csípték a hegyét. Lett is erre ribillió!

– Tudod, mit tettél, te szerencsétlen? – kérdezték.

– Nem! Mit tettem? – ijedtem meg.

– Agyonlövettél egy tenyészbakot, amit az Alföldrôl, Nagyszénásról hozattunk vérfrissítésként! Ekkor hallottam életemben elôször Nagyszénás nevét és fogalmam sem volt arról, hogy a területünkön vérfrissítés folyik. Egy gyakornokkal ilyent nem szoktak közölni, már akkor sem!

Igyekeztem elfelejteni a kudarcot, de vendéget nem kísérhettem egy darabig.

Rá egy évre, még a tavasz elején, megjelent egy teherautó, ami újabb ôzeket hozott. Megint Nagyszénásról, hogy a gyenge agancsú somogyi ôzeket egy kicsit feljavítsák. Az erdôgazdaság vezetôi azt remélték ettôl a vadgazdálkodási beavatkozástól, hogy a jó minôségû szarvas állomány mellett jobb ôzbakok is teremnek majd a somogyi lankákon és ide vonzzák majd a tavaszi–nyári idôszakban a külföldi vendégeket, javítva az amúgy alig pár hónapig használatban levô vadászházak kihasználtságát, munkát adva az egész évben fizetett személyzetnek.

17

REMETEKANOK

J

J

Miután kiengedtük az ôzeket egy már felnôtt, de még bekerített erdôsítésbe, a fôvadász kiadta az utasítást, hogy lôjünk egy vaddisznót a Nagyszénásaiknak egy nem túlzottan vadászott, távolabbi területrészen.

Hárman keltünk útra: a vendég vadászmester, akinek a nevére már nem emlékszem és a szintén vendég Szijjártó Bandi bácsi, a sokat tapasztalt, jó szakmai érzékkel megáldott, idös, nagyszénási hivatásos vadász.

Ismertem egy ígéretes kis fenyvest az erdöktôl távol, Ságvár felé, a jódi dombok között, az erdészeti terület keleti határán. Reggelente, ha munkába igyekeztem, Siófok felöl jövet ott vitt el az utam mellette. Akkor természetesen még nem voltak motoros jármûeink, csak gyalog, vagy, ha szárazabb volt az idô, kerékpárral közlekedtünk. Többször is láttam a több vaddisznó nyoma között egy oda beváltó, a szokásosnál erôsebb vaddisznónyomot. Úgy látszik, ide húzódott ki egy magányos „öreglegény”. Reméltem, hogy lesz a fenyvesben azért egy-két süldô is, amelyek idôben kereket oldanak, és a vendégek elé kerülve esetleg a zsákmányul eshetnek.

Nem úgy alakult! A fôszerep ezen a napon egy öreg kané és az enyém lett, anélkül, hogy összebeszéltünk volna. A vendégeket leállítottam a dimbes-dombos fenyves két átellenes végébe, egy-egy ígéretes váltó mellé, az omladozó kerítés lyukaihoz. Magam meg bebújtam a csak foltokban megeredt, szaknyelven „rontott” fenyvesbe, hogy kimozdítsam a nappali tanyájukra ide húzódó vaddisznókat.

Nyom volt elég, fekvéseket is találtam szép számmal. Ide-oda szöszmötölve, nagyon lassan haladva, egy-egy száraz ágra szándékosan rálépve bogarásztam végig a lankás domboldalakat.

Egyszer csak méltatlankodó fújást, azt követôen erös dobogást hallottam a hátam mögött… Kezemben a gyöngygolyóra töltött puskámmal megpördültem – nagy, fekete disznó rontott oldalt kifelé, talán tizenöt lépésnyire! Eleje magas, hátulja csapott, orra hosszú. „Biztosan kan!” – gondoltam. De ki tudja – fôleg kezdô vadászként – elsô pillantásra megmondani, hogy milyen is egy vadkan, amit csak pár másodpercig lát az ember?

Itt most egy kis kitérôt kell tennem, hogy a Kedves Olvasónak bemutassam „fegyverzetemet”, illetve a szokatlan helyzetet. Ugyanis egyáltalán nem voltam felkészülve rá, hogy egy vadkannal lesz dolgom… Tavasz lévén komoly puska nem is volt nálam, csak a tanítómesteremtôl, Fónyad Gyula bácsitól kölcsönkért 28-as (!) kaliberû sörétes, amivel annak idején szalonkázni és foglyászni jártam (akkor még lehetett mindkettôre vadászni), s közben sok szarkát és dolmányos varjút is lôttem.

Az apró söréttel töltöttek mellett volt nálam két-három gömbölyû, tömör ólommal töltött „golyós” patron is. Akkoriban nem is nagyon lehetett boltban vásárolni gyári töltényt, még a mindennapos 20-as, 16-os vagy 12-es kaliberekhez sem. Az ilyen különlegeshez meg, mint a 28-as, fôleg nem. Minden Nimród úgy kezdte akkoriban a vadászati ténykedést, hogy elôször meg tanult sörétes töltényt készíteni.

Két ilyen saját gyártmányú, kisujjnyi vastagságú – de inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy kisujjnyi vékonyságú – golyós töltényecskével volt töltve a madarászó puskám. Azért elôzôleg kíváncsiságból otthon kipróbáltuk, gyöngygolyóval is.

Egy öt centiméteres fenyô pallót a tömör ólomból készült golyó úgy átvitt, hogy

18

Az elsô,avagy a kis kaliberû nagy szerencse

J

J

csak néztünk! Miután így kipróbáltuk, öreg barátom kimondta az ítéletet: „Ezzel még szarvast is lehetne lûni!” Természetesen nem gondoltuk komolyan. Volt nagyobb, vaddisznóra és szarvasra alkalmas kaliberû puskánk is, de ezúttal úgy alakult a dolog, hogy nem az volt nálam. Így került a sor a 28-as használatára.

De most már vissza a kanhoz!

Az idô mintha megállt volna körülöttem. Számomra elnémultak a madarak, hallottam a csendet és a fülemben a szívem ôrült zakatolását... úgy éreztem, mintha csak mi ketten lettünk volna a Földön… A kan, s én! Örökre emlékezetesek maradtak számomra ezek a pillanatok!

Gyula bácsi, drága jó iskolai tanítóm és „vadászapám” egyben, mondta nagyon találóan és idevágóan: „Az életet nem a lélegzetvételek számával mérjük, hanem azokkal a pillanatokkal, amikor elakad a lélegzetünk!”

Még megijedni sem volt idôm… Arra sem emlékszem, hogy mikor csúszott a vállamhoz a fegyver kopottas gumitalpa. A rohanó kan elejét jól megcélozva, gyors duplaként mindkét gyöngygolyómat rálôttem! Ez után azonban olyan vadászláz kapott el, hogy remegett a kezemben a puska, és a térdeim is összeverôdtek.

Persze belül is remegtem és égtem. Olyan érzések hullámzottak bennem, amelyek eddig teljesen ismeretlenek voltak, és az óta is meglep, szétárad bennem minden vad elejtésénél...

Nem tudtam ellenállni az adódó alkalomnak, amit ki is használtam, pedig ros�szul is elsülhetett volna a dolog. Ma már tudom, botorság volt azzal a kis kaliberrel egy nagy vaddisznóra lövöldözni. Viszont velem volt a zöldfülû kezdôk határtalan, és sokszor megmagyarázhatatlan szerencséje.

Nem mentem azonnal utána. Megálltam és várakoztam. Talán kicsit tartottam is tôle, meg úgy tanultam, hogy várni kell egy cigarettaszünetnyit. Az eszembe sem jutott, hogy talán nem is lesz meg.

A vendég vadászmester a szomszéd dombtetôn, a fenyvest valamikor védô, de már elrozsdásodott kerítés egyik, két méter magas oszlopának tetejére telepedett fel – nem lehetett valami kényelmes helye! – nem csak a rohanó disznót, de engem is jól látott páholyából a ritkás fenyvesben. Észrevettem, hogy hevesen integetett felém, ezért hozzá siettem, mert nem tudtam, hogy mit is akar.

– Vidd az én puskámat, ebben legalább rendes golyók vannak! – nyomta a kezembe 6,5×57-es alföldi verebészôjét. Elnézést, hogy leszólom a hat és feleseket, de nálunk, Somogyban 8 milliméter felett kezdôdik még ma is egy rendes nagyvadas kaliber, amivel vaddisznóra és szarvasra lövünk.

Többre tartva a saját puskámat, elutasítottam a felajánlott „kisgolyóst”. Utólag belegondolva, az valószínûleg nagyobb hatású lett volna, mint az én madarászó puskám.

Visszasiettem a rálövés helyére. Újratöltöttem a papír csövû 28-ast (mert már annyi lövés ment ki belôle, és olyan vékonyak voltak a csô falak) és kibiztosított, vállhoz szorított puskával kezdtem követni a felrugdalt, tûleveles avaron jól kivehetô csülöknyomokat.

Nem kellett messze mennem! Harminc méter után ott magaslott elôttem a már kimúlt nagy disznó. Váll-lapján, tenyérnyire egymástól, két kicsi vörös sebhely.

19

REMETEKANOK

Ez volt az elsô igazi kanom!

Kezdtem magamhoz térni és élvezni a zsákmányolás ízét, ami olyan ismerôsnek tûnt, mintha valahonnan a távoli, ködös múltból hoztam volna magammal.

Félelmetes, és felemelô érzés volt egyszerre! Áthatott a felismerés,’ és a vágy, hogy a jövôben még nagyon- de nagyon sokszor átéljem ezt az érzést. Nagy volt az örömöm, még ha nem is mutattam ki akkor.

Kiabálásomra mindkét vendég odajött. Alföldiek lévén, életükben talán akkor láttak elôször vaddisznót, mivel akkoriban még az Alföldön nemigen volt. Kerülgették is nagy tisztelettel. Hat-hét év körülinek néztük a kant, oldalán sok sebhellyel.

Csupán nyolcvan–száz kilós lehetett. Nagyon sovány volt. Látszott, hogy valamikor jobb napokat is megért. A nagyagyarai sajnos csalódást okoztak. Nagyon lekopva, alig voltak 15–17 centiméteresek, de viszonylag épek és nagyon szélesek.

Miután megadtuk kalaplevéve a végsô tiszteletet, jól megtárgyaltuk a dolgokat, majd közös erôvel, a sûrû fenyô foltokat áttörve, kihúztuk az útig. Sajnos, anyagilag már akkor sem álltam olyan jól, hogy mindent, amit szem és száj megkíván, megvehessek. Ezért nem volt fényképezôgépem, így errôl a kanomról sem készült fénykép, csak az agyarai, és a kilôtt töltényhüvelyek maradtak meg örök emléknek és trófeának.

Tulajdonképpen fel sem fogtam az elején, hogy mekkora szerencsém volt.

Azóta is sokat gondolkodom ezen. Teljesen természetesen, higgadtan, jól célozva engedtem el a kis golyókat, amelyek egy életre meghatározták számomra, hogy miképpen is kell egy nagyvadat elejteni, terítékre hozni. Késôbb, amikor Afrikában a kafferbivalyok nyomában jártam, ez az alapozó iskola sokszorosan kifizetôdött.

Visszagondolva, nagyszerû élmény volt látni a fekete, nagy testû, magányos kant, amint fújva, zsörtölôdve rohant el mellettem.

Az elsô nagy kanom elejtésének élménye maradandó emlék lesz, amíg élek!

Sokszor elmeséltem már ezt a történetet az elmúlt évek alatt, de úgy látszik, az ember nagy „kérôdzô”; ezért újból és újból szívesen visszaemlékezem rá. Aztán sokáig semmi nem történt. Bár ez azért nem teljesen igaz…

Mindennap járhattam a somogyi erdôket, és így fedezhettem fel körülöttem a csodákat és titkokat, amelyekkel a természet megajándékozott. Ez az élmény egész életemen keresztül megmaradt bennem. Végig kísérte gondolkodásomat, érdeklôdésemet és érzésvilágomat. Tudom, ma ezek a dolgok és érzések sokaknak nevetségesek, maradinak és kisfiúsan naivnak hatnak. De mi akkor egy olyan világban éltünk és nôtünk fel, amelyben még nem voltak technikai szemfényvesztô játékok. Nem a képernyô elött ülve éltünk át kalandokat. A természet megismerése, a vadászat kalandos élményei gazdagították ismereteinket, alakították egyéniségünket. Szerettem megélni a természettel való találkozás kis és nagy pillanatait, tisztán, egyszerûen, sallangok nélkül.

Ma is így vagyok vele.

J

J

(1965)

20

Az elsô,avagy a kis kaliberû nagy szerencse

Igazolásul egy kép, hogy ma is élnek nagy kanok az aliréti erdôkben.

Ezt a remetét a SEFAG Zrt. Aliréti vadászterületén 2011. január 14-én egy belga vadász ejtette el, a szabadterületen megtartott hajtóvadászaton:

Óriás Somogyból

J

J

FOTÓ: SEFAG ZRT., ALIRÉT

21

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

Hóban, nyomon

J

J

Már vagy két hónapja az Alirét feletti, börevári, Szent László-i erdészeti kerület, hatalmas fenyôrönkökbôl épített, már öregedô erdész- és vadászházában laktunk: két fiatal falusi fiú, akik segítôtársaim voltak az ottani erdô részek fabecslésénél és jómagam. A fônökünk, Hodola Jani bácsi minden reggel jött motorkerékpárral és ellenôrizte a munkát.

A naplót én – kezdô segéderdész – vezettem, amibe feljegyeztem a bemondott fa faját és az átmerôjét. Ez a ténykedés amolyan erdei leltár, az érték- és fanövekedés felmérése, amely alapján kiszámítják az erdô felügyeletnél, hogy mennyit vághatunk ki évente, anélkül, hogy csökkenne az erdôk faállománya. Szép, nyugodt munka, amíg száraz az idô, még ha hideg is volt néha.

Vasárnaponként hazamentünk és hétfôn jöttünk vissza egy hétre való, hátizsáknyi élelemmel, ami többnyire krumpliból és szalonnából állt. Tea, vaj, kolbász és valami édesség tette változatossá az étlapunkat. Néha a fônök úr hozott a lôtt vad belsôségeibôl májat, szívet, vesét. Nálam is ott volt a sörétes puskám, de nem vadászhattam. Csak akkor használhattam a dupla csövûmet, ha hajtás volt vaddisznóra.

December közepén jártunk már és egy reggel arra ébredtünk, hogy szakad a hó. A fônök úr nem jött meg, így mi sem mentünk dolgozni. Feküdtünk, teát fôztünk, fát vágtunk és élveztük a semmittevést, amiben különben ritkán volt részünk.

Harmadik napja havazott; legalább 30–40 centiméteres volt már a tájon a fehér lepel, amikor erôlködô terepjárók motorjának hangja ugrasztott ki bennünket a meleg szobából. Fônökünk érkezett meg, magával hozva az erdôgazdaság irodai fônökséget. Voltak vagy nyolcan, a tabi és a zamárdi központból jöttek.

– Na, gyerekek, reggeliztetek-e már? – kérdezte az egyik mérnök úr, akit már nagyon jól ismertem. Sokszor vadásztunk együtt. Páll Endrének, hívták, de mi csak Bandi bácsinak szólíthattuk. Nála kezdtem tizennégy éves koromban az erdészvadászgyakornokoskodást, tanulást.

– Nem! – válaszoltuk.

– Akkor egyetek gyorsan! Nekünk is fôzzetek egy teát, utána megyünk vadászni!

Mondanivalója végét olyan titokzatos, sejtelmes hangsúllyal mondta, hogy az örömtôl szinte megborzongtam. Ilyen szépen még nem nagyon beszéltek velünk a fônökség részérôl. Mindenesetre nem ez volt a megszokott. De Bandi bácsi mindig úriember volt, a „közlegényekkel” is!

(Minap találkoztam Bandi bácsival. Meghívott vendégek voltunk az aliréti vadászház elôtti réten rendezett szarvasbôgésben esett szarvasagancsok mustráján.

23

REMETEKANOK

J

J

A szakmai társalgás után kaptunk egy ebédet is. Egy asztalhoz kerültünk. Ültünk ott vagy tizenöten, az ország minden részébôl. Amíg vártunk a csülkös bablevesre, ment a beszélgetés. Amint egy kicsit alábbhagyott a társalgás zaja, Bandi bácsi nekem szegezte a kérdését, abban az ízes somogyi – zalai széles e betûs tájszólásban, amit mostanára jószerivel csak magunk között használunk: – Emlékszel-e, Lacikám? Van már vagy huszonöt éve, talán harminc is, hogy mi itt, Aliréten találkoztunk elôször? – Elgondolkodva, összeráncolt homlokkal, kicsit mosolyogva válaszoltam: – Igen. Bandi bácsi, aranyos vagy, de nem jól emlékszel, egy év híján ötven éve annak már! – Az asztal körül ülôk hangos, de csodálatot sejtetô mosolya kísérte válaszomat.

– Hát így vagyunk? Ennyire menne az idô?

– Sajnos igen, drága Bandi bácsi? – és hitetlenkedve néztük egymást.)

De vissza a majd ötven évvel ezelôtti vadásznaphoz. A gyorsan bekapott reggeli után kellemes hangulatban indultunk. Még, ha egész nap a havas erdôt bújtuk is, jobb volt, mint a fák hasát méregetni és azt írogatni: cser 45, tölgy 52, gyertyán 36 centiméter! Az is igaz, hogy így is csuromvizesek lettünk és estére a cserépkályha körül már nem volt szabad hely a sok vizes ruha és „illatozó” kapca miatt, de mégiscsak vadásztunk és ez sokkal szebb élmény volt. A mérnök urak elálltak, mi meg hajtottunk a fônök úr vezetésével, aki nagyon rendes és jó fônök volt. Ô volt a kerületvezetô erdész–vadász, és Lulláról járt ki hozzánk.

Az a mód, ahogy vadásztunk, nem volt igazi hajtóvadászat, csak amolyan riglizés-mozgatás-terelés, hajtókutyák nélkül, amelyen a szarvas tarvadat is szabad volt lôni a vaddisznó mellett. Nem voltunk túl eredményesek. A frissen esett nagy hó miatt még nem mozgott a vad. Ahhoz sajnos kevesen voltunk mi négyen, hogy kihajtsuk ôket a sûrûkbôl. Így gyenge volt az eredmény, de nagyon hangulatos volt a vadászat. Két napig próbálkoztunk, esett vagy öt-hat szarvastehén és borjú, meg valami három-négy vaddisznó.

Az egyik azonban egy hatalmas kan volt. Egy visszatörôre állított puskásunk, Brunner mérnök úr lôtte. Sokáig nézegettem, és csorgott is a nyálam. Nem sok ilyen öreg kant láttam addig. Nem is sejtettem, hogy két nap múlva magam is megismerkedek egynek a nyomával…

Aztán vasárnap lett. Ez volt számunkra az egyetlen munkaszüneti nap, mert akkoriban még szombaton is dolgoztunk. A kiadós reggeli után mindnyájan elindultunk hazafelé, hétvégére. Legyalogoltam a Bôrevár oldalán a Jaba-patak partjára és az erdei földúton – ami teljesen be volt havazva – elindultam a patak vonalát követve Ságvár felé, ahonnan aztán busszal akartam hazautazni Siófokra. „Ha minden jól megy, akkor délre otthon is leszek” – gondoltam.

De nem ment „minden jól”, mert a Képesfa elhagyása után, a hóhér Bogár kis háza mellôl egy nagyon erôs vaddisznónyom vezetett át a patak árkán, és elindult északnak, a Balaton felé. Ekkor már a siófoki vadásztársaság területén jártam, aminek egy éve a tagja voltam. Kicsomagoltam és összeszereltem, majd gyöngygolyóra töltöttem öreg, 12-es, alsókulcsos Frommer sörétesemet, és elindultam a mély hóban, követve a sokat ígérô nyomot. (A mai vadászoknak megjegyezném,

24

Hóban, nyomon

J

J

hogy akkor még hírbôl sem ismertük a „Beíró könyvet”, amely vezetése manapság már fôvesztés terhe mellett kötelezô, és nagyon szükséges. De akkoriban olyan kevesen voltunk vadászok, és a területeink majd a tízszeresei voltak a mainak, hogy nagyon ritkán botlottunk egymásba.)

Lassan tapostam a havat. A kétnapos hajtóvadászatot azért a csontjaimban éreztem, ha csak húszéves is voltam. Követtem a kacskaringós vályút, amit a nagy disznó hagyott maga után a negyven-ötvencentis hóban. Itt kint, az erdökön kívül, néhol mintha vastagabb lett volna a fehér lepel.

Kiértem a kukoricatarlókra.

Egy idô után az volt az érzésem, hogy azt a fenyvest célozta meg a remete nappali tanyájának, amelyben egy évvel elôtte Gyula bácsi 28-as sörétesével az elsô kanomat lôttem, a jódi dombok között. De aztán elmentünk a fenyves Akkoriban meg sem kottyant 15-20 kilomellett egy mélyútban, és irányt vettünk métert gyalogolni a kan nyomán a hóban a szôlôknek, gyümölcsösöknek.

FOTÓ: SZERZÔ Nem értettem az „Öreg Legényt”, hogy mit keresünk erre, mert még csak túrni sem állt meg sehol. De egy völgy bokrainak takarását kihasználva végül egy nagy, még lábon álló kukoricásba vezetett. Tehát tudta az öreg, hogy mi-, és hol van a környéken. Ekkor már legalább négy kilométerre voltam az erdôtôl és legalább hat kilométert tettünk meg folyton-folyvást irányt változtatva, kanyarogva.

Az én „Öregem” megvacsorázhatott a behavazott kukoricacsövekbôl, de nem az erdô felé fordult utána, hanem ellenkezôleg, keletnek indult, neki a legelôknek és a mezôgazdasági területeknek, ahol szerintem semmilyen nagyobb rejtôzködési lehetôség nem volt. Mindegy, majd csak kiérünk valahova! Mindenesetre, amíg a nyom nekem hazafelé tart, addig megyek utána. Ha visszakanyarodna az erdônek, akkor otthagyom, mert sehol egy fekvés, egy megállás, egy körözés, hogy megpihenne, vagy helyet keresne. Így hát mentem, mendegéltem a havas mezôben. Minden bokrot, fasort kihasznált a nyom gazdája, hogy takarásban maradjon, akármilyen kicsi is volt az. Egy idô után már azt hittem, bemegyünk Ságvárra, mert a falutól nyugatra húzódó kukoricatarlókat bogarászta végig. Majd váratlanul egy fasornál újra északra fordult, a Balaton felé.

A következô keresztezô fasornál megint keletnek vette az irányt és annak a bokrai között bujkált végig, a sûrû helyeken néha meg-megállva. Aztán ment to-

25

REMETEKANOK

J

J

vább. De hát hova akar menni, ha átmegy a betonúton? Ott már csak a Siófok-Kiliti repülôtér van. Ott hova megy? Repülôre száll talán?

Nem lettem okosabb. Azért mentem a nyomon, mert az a Balatonkiliti és Ságvár közötti 65-es út felé tartott, ami engem is hazafelé vezetett. Ekkor már jó tíz kilométert mehettünk, ha a kacskaringókat is számítom. Aztán egyszerre reménysugár ébredt bennem, amikor az országút melletti nyárfa- és éger erdôt, meg az azt körülvevô nádast megláttam. Amelynek déli sarkánál ma, a betonút mellett a hamvasztó, a halottégetô van, mely e sorok írójának is utolsó állomása lesz, valamikor a távoli jövôben, bezárva egy nagy-nagy kört, amelyet egy emberöltô felölel…

A nyom kezdett ide-oda csángálni, mielôtt beváltott volna a nádasba, amelybôl akkor még a nyár- és égerfák alig látszottak ki, és a halottégetô sem volt még ott.

Ma már egész erdô áll ott, körülötte.

Az „Öreg Legény” jó erônlétét dicséri, hogy mielôtt nyugalomra tért, még dagonyázott is a nádas alatti patak jeges szegélyû sarában. Ezután vastag, fekete csíkot húzott a szép fehér hóban, ami azonban rövidesen megszûnt, csak a nyom lopakodott be az alig öthektáros égeres-nyarasba.

Ekkor kissé elbizonytalanodtam, mert ôszintén megmondva, nem tudtam, hogy mitévô legyek? Ha megyek a nyomon, a nád ropogása idô elôtt felkelti. Akkor a másik sarkon kimegy úgy, hogy meg sem látom és szó szerint bottal üthettem a nyomát. Ha még bent van egyáltalán, és nem ment tovább a repülôterén át, valamely titokzatos távoli cél felé, amit csak ô ismer…

Délután volt már, lassan kezdtek megnyúlni az árnyékok. Álltam és vártam. Arra már nem volt sem idôm, sem kedvem, hogy a nádast körül járjam és ellenôrizzem: kiment-e valahol? Reménykedtem, hogy jó szembe széllel, nagyon lassan mozogva megközelíthetem. Talán csak akkor kel fel majd, ha már nem lesz nagy közöttünk a távolság. Arra is gondoltam, hogy lövök egyet a levegôbe, az majd felébreszti és kimozdítja a nádból. Talán! De hol?

A véletlen segítségemre sietett. A repülôtere keleti oldalán, Siójút és Ádánd felé nagy búzavetések terültek el. Ezeken napközben több tízezer vadliba pihent és legelte a sarjadzó vetést, amit a hó alól kellett kikaparniuk. Igaz, az erôs északi szél a hó nagy részét magával vitte és a fasorok mögött, meg az árkokba rakta le.

Egy idô után a libák megunták ezt a munkát, és egy szép napon, mert túl magas lett a hó, elköltöztek délebbi, melegebb vidékekre. De most még ott voltak, és valami miatt felrobajlott a sok ezer liba. Talán egy korán kelô róka abajgatta meg ôket?

Egy ideig keveregtek, keresve az irányt, hogy merre vonuljanak.

A nádas délnyugati sarkában álltam. Láttam, hogy a libák java felém veszi az irányt, ezért a közelben húzódó vízelvezetô árokba bújtam. Jól ismertem ezt a helyet. Egy évvel elôtte ebbôl az árokból lôttem életem elsô vadlibáit. Amilyen szerencséje van egy zöldfülû kezdônek: duplára, kettôt! Reméltem, talán most is jól elbújtat, hogy az éles libaszemek ne akadjanak meg idô elôtt rajtam.

Kicseréltem a Brennekéimet nyolcas sörétre, mivel láttam, hogy egy-két csapat talán fölém is kerülhet. Feladva vaddisznós ambícióimat, arra gondoltam, hogy

26

Hóban, nyomon

J

J

inkább lövök egy „biztos” libát – (persze, mikor biztos egy vadliba?) – ahelyett, hogy a nagyon is bizonytalan kanra várnék. Úgy is lett!

Amint a libák kuszált sorokban átlibbentek a Ságvárt Kilitivel összekötô betonutat szegélyezô jegenyesor felett (akkor még azok is álltak, szép kellékei voltak a jellegzetes somogyi tájnak), egyre lejjebb ereszkedtek. Legszebb sörétlövésre!

Jól megcélozva, a jobb csôvel lelôttem egyet. Láttam, hogy megbicsaklik és esik lefelé, de már a következôre összpontosítottam a figyelmem. Ennek ellenére a bal csôvel elkapkodtam egy másikat, sokat fogva elébe, mert hirtelen a magasba szöktek, de nem haladtak elôre.

Bánkódásra nem jutott idôm, mert már törtem is le a csövet és nyomtam a két kivetett hüvely helyébe a gyöngygolyókat! Még jókor! Alig nézek fel az árokból, befejezve az újra töltés mûveletét, a bevezetô nyomtól nem messze, tôlem vagy 50-60 méterre, már türemkedik is ki a nádasból egy fekete, formátlan valami…

Gondolkodni sem volt idôm, megcéloztam az orrát, és útjára engedtem elôször az egyik, majd a másik csô tartalmát. Látszólagos semmi hatás! A nagy fekete tömeg szántotta a havat, hófelhôt kavarva maga mögött… Gyorsan távolodott…

Letörtem újból a Frommer csövét, a két füstölgô hüvely ott repkedett megint a fülem körül, majd két újabb Brennekét gyömöszöltem bele, izgalomtól remegô kézzel. Közben látom ám, hogy a disznóm szép félkört írva fordul vissza a nádas felé! Újból lôni már messze volt, hagytam menni.

Egy suhanás volt az egész! Ha nem látnám körülöttem a négy üres hüvelyt, amelyek a meleg rézkupakjuk miatt egyre mélyebbre süllyednek a hóba, azt híhetném, hogy egy látomás volt az egész!

Lassan felébredve elballagok a kivezetô nyomig. Pár szál középhosszú, vágott vaddisznó szôr a fehér havon, más semmi. Egy csepp vér sem! Valahol azonban érhette a golyóm, ha pár szál szôr maradt utána!

Megyek a másik, visszatérô beváltó nyomhoz, átvágva a nagy félkört, amit megtett, és ott a vér! Nem is kevés!

Lassan követem a vöröslô hócsomókat, a rubint színû gyöngyöktôl kísért nyomokat. De azért remegô kézzel kibiztosítom a duplacsövûmet…

Mehettem vagy ötven métert, amikor megszûnt a nyom egy nagyobb nádcsomónál. Lehajolok, belesek alá – és egy fekete csülköt látok!

A puskacsô végével vigyázva meg böködôm. Nem mozdul!

Ez nem lehet igaz! Tehát megvan!

Eldobáltam a nádat fölüle, mert megmozdítani sem tudtam.

Jó nagydarab, igazi érett kan volt, zsigerelve 120 kiló lett. Agyarai nagyon rendesek, fôleg somogyi viszonylatban: 20,5 és 21 centiméteresek.

Ezek az elsô hibátlan trófeáim itthon! Sokáig állok mellette, levett kalappal, amíg el nem kezd a hátam fázni a vizes ing alatt.

Azon kapom magam, hogy olyan érzések járnak át, amit manapság szégyelleni kellene. Szerencsére csak most, pár éve kell szégyenkeznünk miatta. De valahogy ez nem akart akkor még sikerülni! Mindenesetre kezdtem megszeretni ezt az érzést, még ha mások elítélnek is érte. Ez a zsákmányszerzés ôsi íze, amely végig kísérte

27

REMETEKANOK

az emberiséget a fejlôdés sokmillió évén át! Miért akarják ezt mostanában elvenni tôlünk ezek a mai gondolkodású emberek, akik mindent a mai erkölcsök (és erkölcstelenségek) alapján ítélnek meg? Miért kell szégyenkezni nekünk, vadászoknak? Mert zsákmányolunk? Ez az ember ôsi jussa! Igaz, ez ma könnyebb, lôfegyverrel a kézben, mint sok tízezer évvel ezelôtt a bunkósbottal, vagy a kô hegyû lándzsával. Azoknak, akik mostanság bírálnak minket, vöröslik a szemük a számítógép elôtti virrasztástól, vékonyka karjaik talán még az alig négy kilós puskát se bírnák el. Girbe-gurba, vagy x-lábaikkal aligha tudnának pár kilométert megtenni a sima aszfalton, nemhogy csizmaszárig érô hóban. Férfiak ezek? Miért ítélnek el hát bennünket, vadászokat?

Belôlük sem hiányzik a vadászszenvedély, csak éppen virtuálisan élik meg azt a képernyôk elôtt. Igaz, szín, szag és vér nélkül. Sterilen! Az ujjaikat mozgatva. Csak sajnálni tudom ôket, hogy így eltávolodtak a természettôl és a természetestôl.

Azon is érdemes elmerengeni, mondjuk ez már egy egészen más téma, hogy egy vadász életében hányszor adatik meg, hogy kövesse egy nagy kan nyomát.

Ha jól összeszámolom, hogy az elmúlt ötven évben talán tizenötször volt olyan hó, hogy abban érdemes lett volna elindulni egy remete nyomán. Ebbôl legalább ötször nem értem rá, még ha ott is ment el a nyom a házam mellett. Legalább nyolcszor nem tudtam valamilyen oknál fogva utolérni a nyom gazdáját. Vagy erôs szél volt, vagy a nagy kan egyszerûen nem akart megállni, és egyfolytában ment elôttem. A legbosszantóbb azok az élmények voltak, amikor csak a meleg, párolgó vacok ásítozott elôttem… üresen!

Manapság meg már olyan kicsik lettek a területek, hogy el sem érdemes indulni a legtöbb esetben. Mert egy éjszakai csavargás tizenöt–húsz kilométer is lehet, és legrosszabb esetben három vadásztársaság „nadrágszíj” területén is átmegy.

Nagy nehezen kizsigereltem a disznómat, majd megkerestem még a libámat is. Öreg este lett, mire hazaértem. Sikerült egy jármûvet szereznem, amivel vis�szamentem, hogy leadhassam elszállításra. Elôtte még bele kellett varrnom zsákvászonba az egész vaddisznót, csak úgy tudtam a siófoki vasútállomáson feladni, hogy elszállítsák Kaposvárra, a hûtôházba. Mert csak ott volt! Egy az egész megyében! Annak idején, negyven–ötven évvel ezelôtt így ment ez. Így vadásztunk, és az vadászat volt, a javából. Férfimunka!

De az is igaz, hogy a vaddisznók számához viszonyítva sokkal több öreg, esetenként nagy testû kant tudott az a vadász zsákmányolni, aki értette, hogy hogyan kell. Akkor még sokkal kevesebb volt a vadász, a területek pedig sokkal nagyobbak voltak. Kevés volt a golyós puska, és ha vad kevesebb is volt összességében, öreg kan biztosan több akadt, mint manapság. Ezáltal sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb volt a vadállomány.

Három kanom közül, amiket nyomon követve lôttem, ez adta a legtöbb munkát, de talán éppen ezért ez az élményem maradt meg a legmélyebben, a legszebben… Igen, a legszebben, mert otthon vadászhattam, legszûkebb hazámban, ahol felnôttem, férfivá és vadásszá lettem. Életem talán legszebb korszaka volt ez, hiszen húsz éves és kezdô vadász még egyszer nem lehet az ember!

J

J

1966

28

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

Egy vidra, egy vadkan A Zamárdi Erdészet területét keletrôl, Széplak alsónál a Tóköz, egy halastórendszer zárta le, természetes határként. Négy-öt tóból állt és szalagszerûen húzódott délrôl, a somogyi lankák közül, északnak, a Balaton irányába... Kezdôdik a cinegei erdészháznál és a Töreki dombok alatt, egészen a régi 7-es útig öt-hat kilométer hosszúságban nyúlt el. A halastavak környéke nagyon jó élôhelyet biztosított az apró- és a vízivadnak. Volt is fácán és vadréce bôven! Azt, hogy oda a nagyvad is kijár a cinegei, aliréti, zamárdi erdökbôl, elôször alig hittük el... csak a havazás után láttuk a nyomokból. A szarvas és a vaddisznó is elôszeretettel barangolt éjszakánként a halastavak mentén, esetenként nappalra is kint maradt a nádrengetegekben. Évvégeken, ha már nem tudtuk, hogy hol keressük a vadat, mert az állandó zavarástól, a hajtóvadászatoktól szó szerint kiköltözött az erdôbôl, tettünk egy-

Sokat vadásztunk így, lovas szánnal, ha leesett a hó

J

J

FOTÓ: SZERZÔ

31

REMETEKANOK

J

J

egy kirándulást a tavak környékére is. Sohasem jöttünk vissza üres kézzel a nagy kiterjedésû nádasok, égeresek, eldugott völgyek, titokzatos dombok mindig adtak élményt és eredményt.

Akkoriban, szeptemberben még a régi 7-es út mellôli nádasokból is hallottuk a bikák hangját. Fônököm, Félix István utasítására egy nagyon erôs tízes bikát meg is figyeltem egy holdvilágos éjszakán a vízlevezetô árok partján álló magaslesrôl, a széplak alsói házaktól alig száz méterre. Akkor még nem volt meg, talán tervben sem, az M7-es autópálya, ami ma keresztülvágja a tórendszert, ezért az északi, Balatonhoz legközelebb fekvô vízfelület mára meg is szûnt, feltöltôdött, elmocsarasodott, jó költô helyet kínálva a vízimadaraknak. Mondhatnánk, minden rosszban van valami jó is!

Ha idôm engedte reggelente, munkába igyekezve, vagy este hazafelé menet, végig bogarásztam a tavakat kísérô nádasok szélét. Másnap aztán jelentettem a fônökömnek, hogy mit láttam. Fontos volt mindenrôl tudnia, hogy a külföldi vendégeket úgy irányítsa, hogy vadászataik eredményesek legyenek.

Tél végén, már csak megszokásból.... egy reggelen végig cserkésztem a tórendszert tápláló patakok egyike mellett. Ez soha nem fagyott be, talán a vize melegebb volt, vagy más ásványi anyagokat tartalmazott, mint a többi. Vadászni már nem vadásztunk akkor, csak etettünk, mert kemény volt a tél és sok hó esett.

Nyáron a patak mindkét oldala be volt nôve náddal. Most vastagon borította a hó, és lenyomott tavalyi nádat, sást, gazt, és alig engedte, hogy csendben közlekedjek. Boly névre hallgató, hatalmas testû német szálkás szôrû vizslám pár méterre elôttem követte a régi, alig kivehetô gyalogút nyomvonalát. Ezt az ösvényt a „nem hivatalos” halászok taposták ki, meleg, szúnyogoktól hemzsegô augusztusi éjszakákon, amikor a pontyok a vizek tetején kapkodtak friss levegô után. Olyankor ezek a „jóemberek” hosszú nyélû hálókkal, mint ahogyan a tej felszínérôl a tejszint szedi le a háziasszony, kifogdosták a kétkilós pontyokat.

Sütött a március eleji halvány nap, és valahol tavaszt ígért a végtelen kék ég.

Mellettem csordogált a patak, még nem duzzasztotta fel a kezdôdô olvadás elsô áradata. Alig volt másfél méter széles. A vízben álló nádszálak között foltokban jéglemezek csillogtak, érintetlenül, hártyaként. Csak a patak közepén feketedett a folydogáló víz a nagy fehérség közepén.

Kutyám egyszer csak megmerevedett elôttem! A következô pillanatban számomra ismeretlen eredetû prüszkölést, kerregést hallok... és a következô pillanatban valamilyen kis állat nekiugrott a kutyának, amely meglepetésében csak hátrálva vakkantott egyet. Villanás volt az egész. Ezután egy nagy csobbanás és eltûnt a jelenség.

Mire felocsúdom, már vége is volt a látomásnak. Kutyám megrökönyödve állt egy helyben és a szájszélét beharapva, a füleit felhúzva, a hátuljára ereszkedve, mulatságos képpel vizsgálgatta a gyûrûzô vizet, közben többször bizonytalanul rám nézett. Óhatatlanul én is a vízre figyeltem hát, és látom ám, hogy a jéghideg, de kristálytiszta víz színe alatt valami hosszú, sötét test úszik felém, szinte tolva maga elôtt a felszínen egy kis domborulatot, hullámot. Egy vidra volt! Áhítattal tele, és csodálattal kísérte szemem a ritka halfarkast, amint elúszott alattam. Könnyen meglôhettem volna. Azóta, pedig van ennek már vagy ötven éve,

32

Egy vidra, egy vadkan

J

J

csak kétszer sikerült látnom újra vidrát, mindkettôt a Balaton-parti nádasokban, horgászás közben. Örültem a ritka látványnak, mert már akkor sem sokan mondhatták el magukról, hogy láttak élô vidrát.

Hazafelé benéztem öreg barátomhoz, tanítómhoz, Fónyad Gyula bácsihoz, akitôl nemcsak az iskolai tudás alapjait kaptam, hanem a vadászmesterség sok fortélyát is eltanulhattam.

Egy vidra!

Nagy élvezettel mesélem, hogy miFOTÓ: IFJ. VINCZE BÉLA lyen kalandunk volt.

– „Lacikám! Ha tudnád, hogy én egész életemben kijártam a tavakhoz, és mégsem láttam vidrát! Szegény feleségem, mennyit szidott, hogy éjjel-nappal, télen-nyáron ott ülök a gátakon. De azért rendes volt, mert sokszor oda hozta a vacsorámat és néha még a vasárnapi ebédet is… – Isten nyugosztalja!”

Az öreg barát még sok éven keresztül, egészen haláláig emlegette ezt a nevezetes napot. De nem volt benne irigység! Sohasem éreztem a hangjában, hogy neheztelne, ha valaki lepipálta. Sôt... örült, hogy jól feladta a leckét, amit a tanítvány sikeresen megoldott. Ha sikeres voltam, hozzátette: „A tudás mellé még egy jó adag szerencse is kell az életben! – De neked az mindig volt, és kívánom, hogy amíg élsz, legyen is!”

Köszönöm Gyula bácsi! Aranyos és nagyon jó tanítóm voltál! Amit a szerencsérôl mondtál, az is igaz. Sok éven keresztül mellettem volt. Sikerült sokkal többet elérnem, mint amirôl valaha álmodtunk... ugyanis együtt álmodtuk meg a közeli és a távolabbi útjainkat, amelyekre sajnos, már csak egyedül jutottam el.

Amíg élt, majd minden este elmentem hozzá, ha módomban volt, és beszámoltam a látottaktól, vagy az élményekrôl, a sikerekrôl, a kudarcokról. Ha szerencsém volt, annak közösen örültünk. Ha nem, vagy elügyetlenkedtem valami különösen jó zsákmányt, akkor a bánkódás is együtt volt! Kora, sem egészségi állapota sem engedte már meg, hogy sokat legyen kint a területen. Meg aztán észrevettem, hogy szívesebben hallgatja az én élményeimet, minthogy kint fagyoskodjon hosszú órákon át a magaslesen, vagy nagyokat gyalogoljon a sáros földeken, erdô-mezôn. Ezért aztán nem is volt kedve utazni. Viszont nagyon szerette, ha szép ôszeleji napokon Boly kutyámmal hármasban, egypár fácánt, foglyot, esetleg egy nyulat elejtettünk. Vagy márciusban, szép napos idôben szalonkára bokrásztunk, klopfoltunk. Akkor még lehetett azt is! De nagy kárt a vadállományban sohasem tettünk. Néha egy-két madarat lôttünk naponta.

Boldog leszek, ha megérem a nyolcvanadik évemet, és valamelyik unokám annyi lelkesedéssel és szenvedéllyel fog velem vadászni, és úgy fogja lesni, figyelni a „titkokat”, melyekbe én vezetem be, mint ahogy annak idején én szívtam magamba Gyula bácsi tanításait!

33

REMETEKANOK

Boly kutyám FOTÓ: SZERZÔ

J

J

Az élet tele van napfénnyel és árnyékokkal. Egy napon, el kellett búcsúznom öreg barátomtól... ugyanúgy egy napon, megváltozott körülöttem minden anélkül, hogy magamat, vagy másokat hibáztathatnék érte. Mert egyszer csak elpártolt tôlem a szerencse hosszú évekre! Bármihez nyúltam, nem akart sikerülni semmi sem. A vadászatban is sovány évek jártak. Aztán fordult a kerék, mint már annyiszor az életben, és jobb idôk jöttek.

De hát még nem tartunk ott. Egy évvel késôbb történt, február végén. A tél még keményen tartotta magát. Megmagyarázhatatlan gondolattól vezérelve, no meg az elôzô évi „vidralátásra” emlékezve, Zamárdiból hazafelé menet, megint végig bogarásztam a tóközi tavak nyugati szélét. Koradélután volt. Az öregek még jól megérdemelt ebédutáni álmukat aludták, de én kikívánkoztam a havas mezôbe. Azt reméltem, valahol összefutunk egy egerészô rókával, amit aztán esetleg „becincogok” sörétlövésre.

Már vagy két órája tapostuk a havat Boly kutyámmal, de csak régebbi nyomokat láttunk egész utunk alatt. Mintha kihalt lett volna a nádas. Elérve a patakot, amely nem volt befagyva ezúttal sem, ráálltunk a tavalyról jól ismert titkos váltóra.

A hó és a régebbi olvadások nyomán megfagyott pocsolyák tetején a vékony jég

34

Egy vidra, egy vadkan

J

J

recsegve szakad be csizmám alatt. Ilyen zaj mellett nem is vártam, hogy érdemesebb vaddal, esetleg rókával találkozzunk.

Majdnem azon a helyen jártunk, ahol elôzô évben az ominózus vidrakaland történt, amikor kutyám megmerevedett és minden szál szôre égnek állt. Nem tudva mire vélni a dolgot, próbáltam térdemmel magam elôtt tolni. Halkan biztattam is, noszogattam, de nem mozdult. Hátrálva elkezdett halkan morogni, és vinnyogni kínjában. Ilyen még nem volt! Eddig azt hittem, ismerem a kutyámat, és most egészen másmilyen, mint amilyen lenni szokott. Keleti szél lévén a keleti oldal nagyobb nádasában kellett tehát lennie egy titokzatos lénynek, amivel kutyám még nem találkozhatott, csak a szagát érezte. Mivel nem ismerte, a szaga után ítélve ugyancsak félelmetes valaminek vélte. Hangos szóval igyekeztem indulásra bírni négylábú vadásztársamat.

Mozgolódásunkra és az emberi hangokra nem messze tôlünk a nád egyszer csak megreccsent. Kutyám mindjárt más lett, magától indult a zörgés irányába, nyílvesszôként tûnt el a magas nádban. Én pedig futóra vettem a dolgot, és a patak partján igyekeztem elôre, mert hallottam, hogy a nádban törtetô valami is siet. Még futás közben letörtem Frommerom csövét, és a két 8-as söréttel töltött patront kicseréltem gyöngygolyóra.

A nagy recsegés és nádsuhogás velem párhuzamosan haladt északnak, a Balaton felé. Meg voltam róla gyôzôdve, hogy szarvasbika mozog elôttem, amire természetesen nem lôhettem volna. Kutyám közben ugatva és a nádat törve követte a menekülôt, igaz jó messzirôl. A törés néha abbamaradt, ilyenkor tudtam, hogy a zaj okozója hallgatózik: jön-e utána az üldözôje? A közeledô kutya hangjára a titokzatos lény ekkor derékszögben megváltoztatta a menekülése irányát és jó iramban közeledett felém, hogy visszaforduljon az erdô felé. Amint a vad elérte a patak menti részt – ekkor már én is álltam és figyeltem – meglassult futása és alig tíz méterre tôlem, átfeketedett egy nagy testû vaddisznó körvonalai a ritkás nádon.

Elôször azt hittem, hogy egy jókora koca, amely esetleg a nádasban akar lemalacozni. Ilyenkor, tavasz elején, ez várható volt már. Fújtató zihálással közeledett a nád széléhez. Ahogy nagy óvatosan kidugta hosszú, ék alakú fejét, látom ám a porcelánfehéren villogó agyarait!

Minden testrészem bizsergett, égett a bôröm és az izmaim megfeszültek. Adrenalinszintem lassan elérte a kezelhetetlen állapotot, de „hôsiesen” álltam a helyemen, mozdulatlanul. Mindkét kezem görcsösen szorongatta a puskát… Ha vizet lehetett volna belôle facsarni, bizonyára meg is tettem volna.

A kan orra és füle idegesen járt elôre-hátra, figyelve a kutya követô ugatására.

Amint vállhoz emeltem a puskát, annak ellenére, hogy nagyon lassan, szinte a lassított felvételen láthatóan módon tettem ezt, meglátta a mozdulatom. Ekkor felismerhetett. Hátán felállt a sörte, ezzel is jelezve nemtetszését. Fejét oldalt fordítva, fenyegetôen rám szegezve apró, szúrós szemeit! Félelmetes volt a tekintete! Olyan közel voltam hozzá, hogy mindezt jól láttam! Nagyot fújt és méltatlankodó böffenéssel megindult, teljes gôzzel elôre. Egy nagy ugrással átvetette magát a patakon.

Remegtem az izgalomtól, de legyûrve a vadászlázat, összeszedtem magam.

Majdnem a kapáslövésnél használt gyors mozdulattal megcéloztam a lapockája

35

REMETEKANOK

J

J

elejét. Jól rajta voltam a sörétesem sárgaréz célzógombjával, de mindezt inkább csak reflexszerûen, mint tudatosan hajtottam végre… a patak közepét elérô kanra sütöttem puskámat. Tudtam, éreztem, hogy ez az egyetlen esélyem, hogy eltaláljam! Meghúztam mindkét ravaszt! Egyszerre!

Nagyot lökött rajtam a puska! Nem láttam, de érzékeltem, amint a két nagydarab ólom, belevág a lapockája mögé, oldalra megtolva a nehéz testet. Ugrásának íve megtört, szinte megállt a levegôben. Már nem azzal a hatalmas erôvel és élni akarással ért túlsó partot, amellyel elrugaszkodott. A két durva ólomdarab megállította benne az élete óráját. Rogyadozó léptekkel még tört pár métert a patak másik oldalán a nádban, aztán nagy zörgéssel, tehetetlen agyarcsattogtatással, ami késôbb átment halkabb fogcsikorgatásba, eldôlt. Lábai még kaszálták a levegôt és nádat egy darabig, aztán elcsendesedett. Drámai volt a nagy kan utolsó csatája.

Bennem is megállt valami, érezve a pillanat nagyságát, súlyát. Mindennek az okozója én voltam. Néztem a még mindig görcsösen a ravaszra görbülô ujjaimat, és kezdtem valahogy furcsán érezni magam. Nem tudtam, hogy örüljek-e, vagy sírjak…

Kutyám, ismerve a puskám hangját, pár pillanat múlva ott volt mellettem, de nem ment be az egyre kevesebbet zörgô, hörgô disznóhoz. Minden porcikájában remegve, nagyon izgatottan szimatolt abba az irányba. Nem is engedtem volna, hogy utána menjen! Egy borjú nagyságú drótszôrû német vizslának nem az a dolga, hogy mázsás vadkanokat apportírozzon, még, ha oly’ szívesen tenné is azt.

Vártunk vagy tíz percet. Nálam is alábbhagyott a térdeket összeverô izgalmi állapot, kezembôl is kezdett kiállni a görcsös, kapaszkodó szorítás, amellyel még mindig szorongattam újratöltött sörétesemet. Kezdett eluralkodni rajtam egy örömteli, mámoros, zsákmányváró érzés. Miután elcsendesedett a nagy disznó és mi is megnyugodtunk, feledve az elmúlt félelmetes perceket, kutyámmal együtt beóvatoskodtunk a széles vérnyomon. De kutyám állandóan csak a nyomomban, mert jönni.

Nagy kan volt, még soványan is. Bozontos, sötét csuhája megannyi hasítástól szabdalva. Biztos nagy verekedô legény lehetett, amolyan igazi somogyi bicskás.

Leültem mellé, és levett kalappal vizsgálgattam, tapogattam. Már akkor sem, de az óta sem tudok betelni egy nagy kan látványával! Az ôserô, ami sugárzik izmos, áramvonalas testükbôl, mindig megremegteti kezemben a puskát. Emberi mértékkel mérve iszonyú erôsek. Izmaik, mint megannyi fonott drótkötél. Megfontoltak, de sohasem gyávák. Kerülik az ember közelségét és a fajta béliekkel is nagyon rabiátusok, következetesek. Irigylésre méltóan intelligensek, csodálni való, páratlan teremtmények, még ha vadállatnak is tartjuk ôket. Sokkal okosabbak, mint hinnénk. Apró szemük tele van értelemmel. Azt mondják a szem a lélek tükre, ablaka. Kérem, figyeljék meg, ha lehet és van annyi fény, a vad szemét! Mind mond valamit. Mindegyik állatnak olvasni lehet a szemébôl, csak érteni kell, hogy mi van mögötte. Mindegyik egy egyéniség, ugyan úgy, mint minden más élôlény, ahogy az ember. Az egyik vaddisznónak a szeme félénk, óvatos, a másiké kíváncsi, fôleg ha fiatal. Az öregebbje tárgyilagos, elemzô. Fiatal kanok szemében látszik a rátartiság, a „ki ha én nem”! Ha a közelébe kerültem egynek, sokszor láttam a megle-

36

Egy vidra, egy vadkan

J

J

petést és a meglepetésének hangot is adott egy nyikkanással, fôleg a fiatalabbja.

Az öregebbje szemében láttam a haragot, a gyûlöletet, a vadságot és esetenként még az ölni akarást is. Sörétes puskám csekély hatótávolsága sokszor közel vitt a valósághoz. Néha közelebb, mint szerettem volna, mégis, sohasem támadott meg egy sem.

Pedig megtehették volna. Többször láttam amint felállt a hátukon a sörte és oldalt fordulva, szinte kitekeredve, hogy szemmel tartsanak, oldalazva, szúrós szemüket állandóan rám szegezve félkörben kikerültek. Mintha tudták volna, hogy az az egyenes, csillogó „bot” amely a kezembôl rájuk szegezôdött, az nagyon hatásos is tud lenni. Ezek az esetek mindig olyankor történtek meg velem, amikor valamilyen oknál fogva nem lôhettem. Általában hajtásban, amikor csak a vendégek vadásztak, amikor nem kellett, hogy azon izguljak, hogy jól lövöm-e meg a vadat, volt alkalmam és idôm megfigyelni a viselkedésüket.

Hát igen! Mindig így képzeltem el az igazi vadászatot. Fôleg a vaddisznó vadászatát. Ezért is irigylem a régmúlt, letûnt idôk vadászait, amikor még íjjal, nyíllal ejtették el a vadat. Megértem azokat, akik visszatérnek ehhez az ôsi vadászati módhoz, mert a puskával való vadászatot nem tartják teljesen egyenlô esélyûnek.

Ha fiatalabb lennék, én is szívesen visszatérnék vagy az íjhoz, vagy a régi, fekete lôporos elôl töltôs puskával való vadászathoz!

Vagy ami még félelmetesebb és férfipróbálóbb lehetett, egy szál lándzsával mentek rá a kutyák által körbeállt, lefogott vadkanra. És ha kan megelégelte, hogy a sarokba szorították, hatalmas testi erejét kihasználva, buldózerként megindulva, felvágta a levegôbe az eléje kerülô kutyákat és kiutat keresve szorult helyzetébôl, rárohant a vadászra is. Ilyenkor kellett ám észnél lenni, és villámgyorsan leszúrni a lándzsa végét a földbe, vagy egy tuskónak, fának támasztani, hogy a teljes erejébôl támadó kan belerohanjon az éles pengébe. Ilyenkor valószínûleg nem volt mes�szebb a kan agyara a vadásztól, mint egy karhossz, vagy még annyira sem! Az lehetett az igazi adrenalin tûzijáték! Igazi kihívás, férfimunka! Természetesen ehhez nem csak férfias rátartiság, bátorság, kaland- és harci vágy volt szükséges, hanem hatalmas testi erô is. Valamint, kihívni maga ellen az Isteneket. Egy kis szerencse legyen az ember mellett, de még több ügyesség, munka, felkészültség, hogy ha jön a nagy lehetôség, azt száz százalékban ki is tudja használni.

Sörétesem meghatározta a határokat. Egyértelmûvé téve, hogy nagyon közelre kell mennem minden vaddisznóhoz, ha el akarom ejteni. Ezt a közelséget hiányoltam késôbb, amikor már tellett golyós puskára. De azután sem szerettem a távhordó golyós személytelensége mögé bújni, ezért igyekeztem minél közelebb kerülni a kiszemelt vadhoz. Mert így volt számomra élethû a vadászélmény.

A zsákmányolás érzése így maradt igazi. Hogy ez a törekvésem késôbb men�nyire hasznosnak bizonyult, azt afrikai éveim alatt éreztem és nagyon sok szép, férfipróbáló élményben volt részem. A kafferbivaly vadászata is megkívánta, fôleg az ôserdôben, hogy közel menjünk ehhez a veszélyes nagyvadhoz. Itt éreztem igazán, hogy nagyon jó volt az „alapozás” odahaza, fiatalon. Addigra már leülepedett bennem annyi tapasztalat, hogy elôre érezzem, és tudatosítsam, mi fog történni az elsô lövésem után. Milyen érzések fognak ellepni, ha felemelem a .416-os Rigby

37

REMETEKANOK

Megindult, teljes gôzzel elôre FOTÓ: BLAUMANN ÖDÖN

J

J

vastag csövét és hogyan kell, hogy válaszoljak a nehéz testû vad viselkedésére.

Mindezeket a dolgokat jó volt otthon megtanulni, hogy késôbb jól hasznosítsam a tapasztalatokat.

De még nem tartunk ott, és ez egy egészen másik történet. Talán majd egyszer azok is papírra kerülnek. Örültem a sikernek, mert még nagyszámú vaddisznó megfigyelése mellett is alig ismerjük kanjainkat. Csak akkor, amikor már ott állunk mellettük, alkothatunk róluk igazán képet, mert bizony a kanok az éjszakai erdô vitathatatlan urai. Ezt a kant pedig biztos nem látta még ember közelrôl.

Vizslámnak is biztosan tetszhetett a nagy kan, mert ettôl fogva az lett a szokása, hogyha beengedtük az aliréti vadászházba és megkérdeztük tôle, hogy „Hol a disznó?” – akkor befutott az ebédlôbe és morogva megállt egy eléggé rossz minôségû festmény elôtt, ami egy nagy, fekete kant ábrázolt, havas mezôben. Véletlenül jöttem rá, hogy felismerte a képre festett vadkant, mert elôször csak megmorogta. Késôbb mindenki legnagyobb meglepetésére basszus hangját kiengedve, amit különben csak ritkán tett, jól megugatta a festett kant. Jókat derültünk rajta, de késôbb igazat kellett adnom Sas Emilnek, aki ezt látta és az volt a véleménye, hogy egy kutya vagy nagyon intelligens, vagy nagyon mély nyomokat hagyhatott benne a vaddisznók nemzetsége. Végül is mindegy, mi váltotta ki belôle, hogy egy rossz festményen felismerje egy ember keze nyomán készült vaddisznó portréját.

A lényeg, hogy nagyon szeretett a vaddisznók nyomába járni, még ha egy német

38

Egy vidra, egy vadkan

J

J

drótszôrû vizsla is volt, ami az „elôírások szerint” nem igazán vaddisznós kutya! De a passziója és a vadász szenvedélye majdnem akkora volt, mint a gazdié!

Az erdészeti területeken a vadkárok miatt állandóan vadásztunk és választtattunk vendégeket disznóra. Az utasítás szerint az erdôben mi nem lôttük a kant és a kocát, csak a malacot és a süldôt. Kint, a mezôgazdasági területek eldugottabb zugaiban, fôleg tavasszal és nyáron, vadkár idején néha belehibáztunk egy-egy nagyobb kanba, abból azért nem lett baj. Mégis, alig-alig találkoztam nagy testû vaddisznóval... kannal még ritkábban. Pedig meg voltam róla gyôzôdve, hogy sokkal több nagy kanunk van, mint azt feltételeztük, vagy gondolnánk. Nyomukat idönként láttam, és volt olyan nyom, amelyiket még talán álmomban is megismertem volna. Mégsem tudtam meglátni magát a remetét. Viszont ismertem egy olyan kant, amelyik „majdnem szelíden” minden nap még világossal megjött a szóróra, amit aztán külföldi vendégeknek tartottunk fenn. Ennek a nagyagyarai olyan hos�szan kilátszottak, hogy az orra felett, hogy át lehetett volna kötni egy madzaggal a két agyar hegyét. Sóvárogtam is a trófeája után, de az ilyen a pénzes vendégeknek volt fenntartva. „Leltárban” is volt, meg olyan bárgyú módon viselkedett, hogy nem lett volna nagy dicsôség oldalba lôni. Aztán jött egy német bácsika, aki nagyon örült, hogy meglôhette.

De meg kellett találnom azt a módszert, hogy hogyan ismerem meg a vaddisznóinkat. Biztos voltam benne, hogy minden nagyobb, de sokszor kisebb területen is van pár jó kanunk, amelyek tudják, hogyan térjenek ki a vadászok elôl. Ez nem mese és kitaláció! Pontosan ismerik a területük minden bokrát, fáját. Sokszor követtem a nyomukat a friss hóban, téli hajnalon és bámulatra méltó volt, ahogyan kihasználták a terület adottságait. Fejükben kész térképek lehettek, az évszaknak megfelelôen, mert nagyon jól tudták, hogy mikor és hol van terített asztal, hogyan lehet oda eljutni minden feltûnés nélkül.

Tavaszi, nyári hajnalokon többször ültem egy nagyobb domb élén és az alattam elterülô bokros legelôt, rétet, valamint a szomszédos belátható erdôs domboldalakat vizsgálgattam erôs nagyítású látcsövemmel. Figyeltem az ébredezô hajnal rezdüléseit, elsô leheletét. Elsônek, még sötétben, a malacos kocák vonultak haza nappali tanyájukra a mezôgazdasági területekrôl. Majd a fiatalabb süldôk és siheder kanok mozogtak sokat, de már a derengésben. Utánuk jöttek a szarvasok, majd amint teljesen kivilágosodott, megindultak az ôzek, vagy jöttek ki „otthonról”, legelni a tisztásokra, a mezôgazdasági kultúrákba. Amikor feljött a nap a fák fölé, én is indulni akartam. De valami fogva tartott… Ilyenkor jöttek a meglepetések! Nem egy esetben, igaz nem sûrûn, talán évente kétszer, háromszor, láttam nagy testû, magányos vaddisznót, vadkant – legalábbis testformájuk ezt mutatta – nagyon lassan „hazafelé” ballagni. De szó szerint ballagtak! Késôbb számtalanszor figyelhettem meg a kevésbé zavart erdôgazdasági területeken, de az újvárfalvai társasági területünkön is, hogy a nagy disznók nappal is mozognak, ha nagyon óvatosan is. Tehát bíznak magukban, hogy világosban is tudnak rejtôzködni. Ez mindig olyan területrészeken történt, ahol napközben kevesebb volt a zavarás.

Ilyen helyeken, ha türelmes volt az ember és szerencse is párosult mellé, találkozhatott velük.

39

REMETEKANOK

J

J

Ha csend volt, akkor mindig csak pár métert mentek a következô bokorig, vagy nagyobb fáig. Ott aztán mintha eltûntek volna. Csak nagyon erôsen összpontosítva tudtam felismerni egy-egy testrészüket, vagy, ha teljesen eltûntek, akkor láttam meg ôket újból, amikor elindultak. Volt úgy, hogy egy órát is elálldogáltak egy bokor árnyékában hallgatódzva. Ez látható volt, mert a fülük állandóan járt elôre-hátra. Sokszor csak a hosszú farkuk legyezését láttam meg elôször. Ugyanúgy hajtották a legyeket farkukkal, mint a pihenô lovak. Orruk tányérja forgott egyfolytában és porszívó módjára szívta be a szagokat, amelyeket aztán gondosan elemzett az óvatosságra intô agytekervények tömege. Ha csak a legapróbb gyanús illatocska arról árulkodott, hogy valami vagy valaki az erdô szélen leselkedik, az útirány rögtön megváltozott. Mintha tudták volna, hogy bizonyos helyeken – a magasleseken – vadászok ülnek, ahonnan veszély fenyegeti a hazafelé tartókat. Ezért megvárták, hogy a „többlépcsôs elôvéd” épségben átér-e ezen a kritikus helyen?

Ha durrant a puska, akkor oldalt elcsúszva, rejtett utakon jutottak nappali tanyájukra. Volt úgy, hogy bent az erdôben, ragyogó nyári délelôttön, 11 órakor találkoztam magányos, nagy testû vadkannal, amely úgy látszik, még kereste a helyét. De nem azért, mert elkésett, hanem azért, mert ekkor akart hazaérni, de zavartalanul!

Az is megesett, hogyha megkéstek, nyílegyenesen rohantak az erdô felé a napfényes mezôn át. Ma már meg vagyok gyôzôdve arról, hogy a vaddisznó nagyon intelligens és okos vad, messze lepipálva a szarvast és az ôzet, és még a ravaszságáról közismert rókát is. Ezért sokkal kevesebb kerül a puskacsô elé, pedig több van belôlük, mint a többi vad, együttvéve. Az évek során számtalanszor láttam ezt, és ezzel nem csak én vagyok így.

Több tapasztalt, sokat látott és szavahihetô vadásztól hallottam olyan történeteket, amelyek elgondolkoztattak. Számtalan jó vadászkönyvben olvashatunk a turpisságukról, agyafúrtságukról. Gondolom, sok tapasztalt öreg vadász mosolyog a fenti sorok olvasása közben, lehetséges, hogy gyerekes és naiv is ez a megfigyelésem, de nekem mindez akkoriban új volt!... Ahogy ezt így, öreg fejjel közreadom, ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy én is voltam egyszer fiatal, zöldfülû kezdô!

Legelsônek mindig az izgatott, hogy miképpen jutok a nagy kan közelébe? Ha a közelébe kerülök, akkor mindmáig megremegtetik a kezemben a puskát…

Egyetlen európai vadnál sem érzem azt a feszültséget és izgalmat, mint amit a vaddisznónál. Pedig lôttem medvét is, és farkast is. Ha éjszakánként, vagy nappali vaddisznóhajtáson meglátom, mindig felvillanyoz. De talán egyetlen vadfajra sem olyan nehéz vadászni Európában, mint a vaddisznóra, bármilyen nagy is szaporaságuk és létszámuk. Kiválóan rejtôzködnek, ez hozza magával, hogy rejtetten, sötétben, mondhatnánk titokzatosan élnek. Elsôsorban a gyenge látási viszonyok miatt nagyon nehéz megpillantani, megbizonyosodni arról, hogy mivel is találkoztunk, fôleg annak, aki nem nagyon jártas a dologban.

Az öregebb kanok egész évben betartva a menetrendet, télen-nyáron késôn váltanak ki a szabadabb területekre. Nyári éjszakákon egy-két óra körül, telente 11-12 órakor jönnek, olyankor már nem sokan bírják a magasleseken való várakozást. Pedig csak ilyenkor találkozhatunk velük. Nyáron még nehezíti a vadásza-

40

Egy vidra, egy vadkan

tot a vegetáció, amit aztán a disznó, rendesen ki is használ a rejtôzködésre. Ha a közelébe kerülünk, akkor is nehéz megállapítani, hogy milyen ivarú és korú. Vagy a hajtóvadászatokon, amikor napközben igazán hideg van, ember legyen a talpán, aki kibírja egy helyben, mozdulatlanul. Az ilyen hajtott kannak, nagyon jó a füle, az orra és a szeme is, hogy észrevegye a mocorgó vadászt. Érzékszervei olyannyira kitûnôek, hogy ezeknek a veleszületett tulajdonságoknak is köszönheti széleskörû elterjedését. Kitûnô a hallása, látása viszont nem a sasé, de jobban lát, mint gondolnánk! Intelligensen átlátja az összefüggéseket, és ha csak egy kis részt vesz észre az emberbôl, azt rögtön felismeri ugyanúgy, mint a szarvas... ha nem is olyan gyorsan. Kitûnô a szaglása! Orra vetekszik a legjobb vérebével. Ezért használják a vámosok a szelídített vaddisznót kábítószerek felkutatására, a francia és olasz gomba gyûjtök pedig a szarvasgomba keresésre. Érdekes, hogy a vaddisznóknál „nem alakult” ki az a szokás, mint a több vadfajnál, hogy a megöregedett állatok hímivarú egyedei, ketten-hárman „öreg legények klubját” alapítanának, vagy legalább egy fiatalabb kant „szárnysegédként” alkalmaznának vigyázónak az öregedôkre, kiegészítve azok hiányosságait! A vadkanok szeretnek inkább „magánzókén” járni... és ahogy öregszem, egyre jobban megértem ôket!

Tulajdonképpen akkor lettem igazán eredményes a kanok elejtéseben, amikor idôvel magam is egy remetévé váltam, de lehet, hogy már annak születtem! Meglepésként ért a felismerés, hogy felvettem azokat az allûröket, szokásokat, amelyek jellemzôek az ilyen egyedül járó, öreglegényekre! Persze a szerzett tapasztalatokat késôbb sikeresen kamatoztattam, mert kezdtem én is úgy gondolkozni, mint a vadkanok – ha ez tény nevetségesnek tûnik is. Ez a könyv is ezekbôl az élményekbôl született. De becsülettel bevallom, hogy a legtöbbjét Diana istenasszony és Szent Hubertus összefogásával sikerült elejtenem, nagyvonalúságukat ajándékként köszöntem meg! Természetesen a magam részérôl is mindig, mindent megtettem, hogy pontosan ott legyek, ahol egy ilyen „öreglegénnyel” találkozót remélhettem... A sok gyaloglás hidegben, hóban, esôtôl nyirkos éjszakákban, a huzatos magasleseken hosszantartó, ücsörgô fagyoskodások... mindez az életem szoros része volt, és marad, amíg élek... mert megérte!

J

J

(1967–68)

41

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

Nyári esô után

J

J

Régen történt. Fiatal voltam és akkor még úgy éreztem, hogy elnyûhetetlen vagyok. Tavasztól ôszig heteket, hónapokat töltöttem kint az erdôn – mezôn. Földbe ásott erdei kunyhókban laktam – ilyeneket az óta sem láttam – dacolva az idôjárás minden kellemetlenségével, lemondva a civilizáció kényelmérôl. Sok-sok éjszakát a magasleseken ücsörögtem, vagy egy fa tövében aludtam akár hetekig, lesve az erdôk vadjait és más, még nem ismert titkait. Számomra az erdô mindig romantikus hely volt. Ma is az! Még ennyi év után is! Megmaradt a gyerekkori csodálatom, titkok és csodák világa. Természetesen ma már azért egészen máshogy látom, mivel jobban ismerem az összefüggéseket, felfogtam a szimbiózis értelmét... mélyebbre látok az életébe! Mert az erdôben minden élôlény... a legkisebb gombától, amely a gyökerekre tapad, a bogarakon át a növényekig, és azon keresztül a madarakig, emlôsökig... mind-mind kapcsolatban állnak egymással. Egyik a másikból él, vagy ösztönösen a másiknak él... közösséget alkotva, amelyben gyakran, csak az ember a zavaró elem!

Vadásztársaságunk területén voltam akkor kisegítô (beugró) vadôr, amíg nem kaptunk újat. Szabadkezet kaptam, mert rövid idô alatt nagy lett a vadkárunk.

Ezért is voltam olyan szorgalmas éjszakánként. Volt úgy, hogy a zabföld barázdájába feküdtem, és ott virrasztottam hajnalig, elriasztva a szarvasok hadát... de hajnal felé azért sikerült két vaddisznót és egy borzot lônöm, hogy azok se dézsmálják tovább a termést.

Egy ilyen különös éjszakát szeretnék elmesélni!

Már hónapok óta nem esett az esô, s a kora nyár nagy forrósággal köszöntött ránk. Június közepére már minden növény csontszáraz lett. A gabona a földeken csak nehezen szökött kalászba, magassága alig érte el a csizma szárát és már sárgult is! Forró volt a levegô még éjjel is. Hajnalban csak ritkán volt valami kis harmat. A mezei szagok, és a fák virágaiból egyszerûen eltûntek az illatok! Száraz, aszott lett a növényzet... még az erdô is zörgött, nem lehetett benne halkan járni.

Az utakon már csak azért sem volt kellemes járni, mert a pókok hada keresztül – kasul szôtte – fonta hálóját, és ha megpróbált az ember végigmenni egy cserkészúton, az arcát, haját, kalapját, ruháját belepte az undorító pókháló. Ezért nem maradt más vadászati lehetôség, mind a leskelôdés. Egy jó azért mégis akadt ebben a nagy szárazságban... nem volt szúnyog és kullancs, de viszont rengeteg volt az egér. Éjjelente sokszor azt hittem a magaslesen, ha felébredtem a szunyókálásból, hogy kondaszám jönnek a vaddisznók, annyira zörgött az avar. Egy nagy disznót kerestem, „a Nagytalpút”, azt a hatalmas kant, amelyiknek különösen nagy csü-

43

REMETEKANOK

J

J

löknyomát már régen követtem. Magát a disznót még nem sikerült meglátnom, pedig nem hagytam ki egyetlen éjszakát sem.

Az egyik délután, minden bejelentés nélkül... beborult az ég, csíptek a böglyök meg a legyek, ezért várható volt, hogy végre megváltozik az idôjárás. A nagy forróság közepén, hirtelen száraz szélvihar támadt, majd men�nydörgésektôl kísérve megnyíltak az ég csatornái. Álltam a vadászház tornácán és élvezettel figyeltem az égiek háborúját. Mindig csodálattal töltött el az elemek tobzódása. Legszívesebben kiálltam volna az esôbe széttárt karokkal. Azt hiszem, az erdô fái is ezt tették ekkor, és örömükben táncoltak volna, ha aszott gyökereik engedik.

Ahogyan jött, oly’ hirtelen maradt abba az égi áldás. Még fenn volt a nap, éppen kibújt a megkönnyebbült felhôk Erdeink esô után mögül, de még nem érte el az öreg FOTÓ: SZERZÔ Föld peremét, amikor elhagytam a vadászházat. Abban reménykedtem, hogy •anagytalpú• ilyen elôzmények után ma este, talán korábban indul el az érô búzára. Szerettem volna legalább egyszer meglátni az ôszülô fejét, amint csámcsogva szaggatja a gabona kalászait…

Nagy vívódás után azt a magaslest választottam éjszakai leshelyemnek, amelyik közelében legtöbbször láttam a nyomát. Igaz, bizonytalan dolog volt ez, mert volt, amikor hónapokra eltûnt, és egész máshol ismertem rá a nyomára. Valahogy mégis úgy éreztem, hogy most az egyszer jól választottam. Találkozunk! Ültem a rozoga lesen, élveztem az esô utáni csodálatos naplementét, a friss, üde levegôt. A hangulat afrikai volt! Az illatos erdô megtelt élénk zajokkal, szokatlanul hangos tücsökciripeléssel, a leveli békák erôs hangversenyével! Akkoriban persze még csak titokban epekedtem Afrika után. Ki mert volna 1968-ban arra gondolni, hogy egy szép napon lehullnak a kommunista béklyók, és egy egész vadászgeneráció megint vadászhat szerte a világban mint régen !

Távolban az ég alján, újra villámlott és morajlott. A párával teli, frissen mosott hûvös levegô öntötte el az illatozó erdôt – mezôt. Gyerekkori emlékeket ébresztenek bennem máig is a szagok, illatok. Az is lehet, hogy elôzô életembôl maradtak bennem halványan, de kitörülhetetlenül! Nagyon szeretem a szagokat, illatokat... a természet e kódolt üzeneteit. Sok mindent elmondanak a környezetrôl, hogy milyen növények, fák és bokrok virágoznak a környéken, de az emberi szagok,

44

Nyári esô után

J

J

illatok is beszédesek. Mást üzen a beteg, és mást az egészséges ember testszaga.

A mocsárlázas ember kipárolgásait már messzirôl megérzem, nem is beszélve az ápolatlan emberek szagáról. Az orrom megmondja, ha valakinek rossz foga van, vagy a gyomrával nincs valami rendben, esetleg tegnap bort, vagy sört, esetleg pálinkát ivott, vörös-, vagy a fokhagymás ételeket kedveli. A jellegzetes szagok figyelmet követelve, mivel csakis önmagukat hozzák! Sajnálatos, hogy az ember a „fejlôdése” során ezen érzékszervének a legnagyobb részét már elveszítette!

Az éltetô esôtôl ázott föld, erdô kesernyés cserszaga izgató, és izgalmas! A mocsarak, vizes rétek jellegzetesen áporodott, de nem kellemetlen szaga mindig a Balaton mellett eltöltött ifjúságomra emlékeztet... a nagy vadkacsavadászatokra és az ôszi vadlibázásokra. A legkellemesebb a frissen kaszált, és a száradó széna illata, ami az erdélyi szénagyûjtés sajátos hangulatát idézi fel lelkemben. A virágzó akácok bódító illata, melyet annyiszor megcsodáltam... és oly’ szívesen szívtam magamba hajnalonként, vagy az esti ôzbak vadászatok idején – ma is a csodálatos Nyírségre emlékeztet. Ha valahol gallyakkal vagy száraz fával tüzelnek, a tûz kellemes, füstös szaga belengi a környéket, és az afrikai esték tábortûz mellett eltöltött éveire repít vissza gondolatban. Vágyom ezekre az illatokra, mert nekünk, európaiaknak már majdnem tilos tüzet gyújtanunk erdôn – mezôn, sôt hovatovább a kertünkben is, a levegô szennyezése miatt.

A vadászathoz pedig ôsidôk óta hozzátartozik a tábortûz is. Mennyivel szebb egy esti teríték, még ha szerény is, ha égnek a máglyák körülötte! A lángok által megvilágított arcok úgy tûnnek fel a sötétség homályából, mint ezer meg ezer évvel azelôtt, visszahozva ismételten azt a hangulatot, amely az embert egész fejlôdése alatt végig kísérte a ködös múltból a mai idôkig! Meg kell ôriznünk ezt az örökséget, és tovább kell adnunk az utánunk jövôknek, hogy ne felejtsék el sohasem, hogy honnan is jöttünk.

De vissza a frissen mosott, hársvirágoktól illatozó levegôjû Somogy megyei esti magaslesre! Szarvasok és ôzek váltottak ki az esô áztatta búzára, és látható élvezettel sétálgattak a nedves gabonában, kalászokat csipegetve. Szemlélgettem a sok vadat, amelyeknek az utóbbi idôben csak a nyomát láttam az utak porában.

Tisztemnek megfelelôen el kellett volna riasztanom ôket, hogy ne tegyenek több kárt, de az én „alantas és egyéni” érdekem most az egyszer nem engedte, hogy fellépjek ellenük. Élveztem a sok vad látványát, meg természetesen reménykedtem, hogy a várva várt „öregúr” is idôvel közéjük fog vegyülni. Közben este lett, és újból elkezdett villámlani, a dörgés is egyre közelebbrôl hallatszott. Már azon gondolkodtam, hogy visszamegyek a vadászházba, mert még belém vág a ménkû a magas lesen. De aztán mégiscsak maradtam, mert öreg barátom, és iskolai tanítóm Gyula bácsi sokszor mondogatta, ha kritikus volt a helyzet valamilyen okból kifolyólag körülöttem, hogy „csalánba nem vág a ménkû’! Ámde a villámlás ezt nem tudta, mert egyre közelebb jött! Már-már leugrottam a lesrôl, de aztán hirtelen meggondolta magát az égiek hadura, és elvonult más irányba. Úgy látszik, rájött, hogy felesleges kísérleteznie, velem úgyse megy semmire, mert Gyula bácsinak mindig igaza volt!

Csak a vihar palástja ért el a magaslesen, permetezô, csendes esô formájában.

45

REMETEKANOK

Csak a háta látszott ki....

FOTÓ: BLAUMANN ÖDÖN

J

J

A hûvösödô estében beburkolóztam lóden malaclopó galléromba, úgy figyeltem a közeledô éjszaka neszeire. Holdvilág nem volt, csak valamikor az éj közepe felé jött fel egy kis karéjnyi, hogy késôbb a hajnal fényeit erôsebbé tegye. Pedig így, segíthetett volna abban, hogy a sárguló búza hátterében meglássam az ezüstösen szürkülô testû vadkant... feltéve, ha jön is! Vaksötét lett az éjszaka. Nem segített a búzatábla sárga háttere sem. Nem láttam az orromnál tovább. Hiába hallottam, hogy a gabonatáblában disznók, vagy szarvasok tépik a búzakalászokat jóízûen csámcsogva. Nem láttam semmit. Egy idô után lehúzódtam a magasles sarkában a padlóra, és még a fejem búbját is betakartam lódenomba, így védekezve az egyre jobban felébredô és támadó szúnyogok ellen.

A lassan szemerkélô esô elálmosított. Az utóbbi hetek magaslesen töltött éjszakái megkövetelték a magukét. Elaludtam!

Jó sokat aludhattam, mert arra ébredtem, hogy a nap hétágra sütött, fent járva a fák felett, bearanyozva a még mindig csöpögô, ébredezô erdôt, mezôt.

A madarak szorgalmasan köszöntötték az új nap reggelét. Kicsit szégyenkezve pislogtam szét. Elaludtam a legszebb és legtöbb eséllyel kecsegtetô hajnalt. Szó szerint a hasamra sütött a Nap! Lassan magamhoz térve, de még mindig kótyagos fejjel, kilestem a magasles deszkái között.

Még a lélegzetem is elállt! Alig nyolcvan méterre, pár lépésnyire az erdô szelétôl, egy laposabb részen, nagy szürke disznó szaggatta félrehajtott fejjel a kalászokat. Ez lehetne „a Nagytalpú”?

Csendben kihámoztam a Mausert a lódenomból és kibiztosítottam.

46

Nyári esô után

Nyári szôrben, rettenetesen kövéren…

FOTÓ: SZERZÔ

Remegve bár, de sikerült minden deszkarecsegtetés nélkül feltérdelnem a magasles padlóján. Valószínû az éjjel megáztak a deszkák és ezért nem árultak el.

Kidugtam a puskám csövét egy nyíláson. Feltámasztva mindkét könyököm, vártam, hogy újból feltûnjön a nagy szürke fej. Sokáig kellett várnom, mert közben eltûnt. Idegeskedtem, mert már azt hittem, hogy végleg beváltott az erdôbe. De aztán megláttam rojtos füleit a búzában vándorolni. Mintha tudta volna, hogy hol kell táplálkoznia, mert ott volt a legmagasabb a gabona, és ott volt a legjobb takarás, és valószínû ott voltak még tejesek a kalászok. Máshol biztosan kilátszott volna belôle. A nap rásütött ôszülô fejére, megvillantva a fehér agyarát…

Amint felemelte a fejét, megállt rajta a csillogó irányzék célgömbje... pontosan úgy, mint sok évvel késôbb egy másik izgalmas hajnalon... a nílusi rózsák között úszkáló víziló fején, valahol a déli részen Afrikában.

Fültövön lôttem!

Még a puska dörrenését sem hallhatta! Hang nélkül tûnt el a sárgába forduló búzatengerben... úgy, mint sok évvel késôbb, ott a Zambézi agyaghordalékos sárga vizében a nagy víziló bika.

Igen, „Ô” volt „a Nagytalpú”! Így nyári szôrben, a naptári idôszakhoz képest rettenetesen kövéren és majdnem kopaszon nagyon hasonlított afrikai, vízben élô „rokonára”

J

J

(1968)

47

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

Szarvasbôgés végén

J

J

Szeptember eleje lett, és szarvasaink hangolni kezdtek. Elôször itt-ott, késôbb már esténként mindenhonnan hallottuk a bikák jelentkezését. Idôvel aztán jól belemelegedtek a dolgukba.

Jártuk is, jobban mondva „ültük” a területünk azon részeit, ahova esténként kiváltottak a szarvas csapatok a legelôre. Figyeltük a bikákat, és próbáltunk okosak, lenni, hogy melyikük maradjon meg jövôre, és melyik kerüljön még ezen az ôszön, a puskacsô elé.

Elsô vendégeink is megérkeztek a várva várt szarvas nászra.

Kísértem a vendégeket, akik percnyi pontossággal érkeztek, vagy indultak haza.... ha volt eredmény, ha nem.

Az önmaguk által kiszabott idô, és nem a szenvedélyük vagy a kedvük szabta meg, hogy meddig vadászhatnak. Fegyelmezettek voltak, mert az üzleti élet nem ismer kegyelmet. Sajnáltam ôket, mert volt idô, mikor én is hasonló taposómalomban tengettem az életem, Elôzô évben sikerült egy jó bikát és tudtam, hogy mindez mennyi lemonlônünk dással jár. Borzalmas volt!

Területünk egyik sarkában, majd minden este egy öreg bika után leselkedtünk a svájci vendéggel. A nagy leskelôdések közben többször láttunk kiváltani a rekettyésbôl egy nagy disznót. Kínálgattam is, hogy ilyen jó alkalma bizony, nem lesz egyhamar egy ekkora kant lôni! De ô, sziklaszilárdan megmaradt a kitûzött menetrendjénél. Elôbb a bika, azután „esetleg”... jöhet a kan. Sajnos, az ilyen bebetonozott elvszerûség, nem mindig hálálja meg magát! Az ünnepnapokat úgy kell ülni, ahogy esnek! Mondja egy német közmondás!

Vendégem el is ment és megint csak az utolsó reggelen lôtte meg a bikáját, azt is rosszul, kapkodva, csak megsebezve. Jó vadásznak ismertem. Láttam raj-

49

REMETEKANOK

J

J

ta, nem könnyû szívvel ült be a nagy Mercedesbe, rám bízva, hogy tegyek meg mindent a bika kézre kerítésére. Már elindult a kocsi, amikor újból lefékezett és vissza-tolatott.

– Ha a bikát megtalálták, akkor tegyen meg nekem egy szívességet! Lôje meg a kant, amit többször láttunk, én fizetem! Kívánom, hogy sikerüljön! Waidmannsheil! – Mondanom sem kell, hogy mindent megtettünk, hogy a bika megkerüljön, de nem azért, hogy a kant meglôhessem. Vendégemmel ismertük egymást már jó pár éve. Becsültem a kitartását, az emberségét és kitûnô vadászi mivoltát. Sokat tanultam tôle.

A bika aznap délután meglett!

Akkoriban még nem ismertük a mobiltelefont, még hírbôl sem, és a vonalas is csak amolyan tekerôs volt a vadászházban. A távirat el is ment, hogy megvan a bika és talán hamarabb ott volt, mint ahogy a vendég hazaért, az akkor még nehézkes, autópálya nélküli közlekedési és határ árellenôrzési viszonyok között.

Három nap múlva megjött a köszönô válasz és az erélyes felszólítás, hogy lôjem meg a kant! Volt is hozzá kedvem, meg nem is.

Egyelôre még tartott a szarvasbôgési nagy vendégjárás, nem gondolhattam arra, hogy magam is vadásszak. Szeptember végére meg olyan fáradtak lettünk, hogy nem nagyon akaródzott már hajnalban felkelni, de még az esti lesre is alig tudtam magam rászánni. Ám késôbb, úgy október közepén a növekvô Hold meg hozta a kedvemet, hogy esténként tovább maradjak a magaslesen. A bikák már csak elvétve jelentkeztek.

Aztán az egyik hûvös este újból megelevenedett az erdô, szarvasbôgés hangulata lett ismét. A bikákban még egyszer, ha csak egy estére, fellángolt a fajfenntartás ösztöne, na meg a harci vágy.

Esti magányomban ott leskelôdtem az egyik vadföld szélén, a magaslesen, amikor a szemben húzódó rekettyésbôl, ahonnan egy hónappal elôtte az a bizonyos kan kijárt, a nagy hangzavar közepette, kirohant egy ünôcske, nyomában három bika is, torkuk szakadtból orgonálva. Csodálatos ráadás volt ez az elmúlt három hét gazdag vadásznapjaira.

Kíváncsi voltam a fejleményekre, ezért vártam, de elhatároztam, hogy amint vége az elôadásnak, az ünôt meglövöm. Az ilyen késôn üzekedô, úgymond „visszaüzekedô” tarvad csak egy késôn születô, gyenge borjút tud majd a világra hozni, ami nincs díszére egy jól kezelt állománynak. Vártam és figyeltem a ritka színjátékot.

A bikák harsogva, szemük fehérjét villogtatva, agancsukat peckesen körbe hordva kerülgették a kis naccságát, és féltékenyen vigyáztak, hogy többiek ne kerülhessenek túl közel hozzá. Amint egyikük megpróbálta lerohanni, hogy magáévá tegye a kacérkodó dámácskát, a másik kettô egyszerre rohant rá és földre vetett fejjel, gyilkolásra szegezett aganccsal megakadályozták ebben.

Lassan sötétedett, és nem akartam sokat várni, mert éreztem, hogy ha ez így megy tovább, akkor reggelig is itt ülhettek. Amint szabaddá vált a bikákkal látszólag mit sem törôdô, legelést színlelô vászoncseléd, gyarló módon megzavarva az

50

Szarvasbôgés végén

J

J

édeni hangulatot, oldalba lôttem. Golyóm jó helyre mehetett, mert nagyot szökött, és mélyre szorított fejjel elkezdett rohanni a rekettyés felé. De nem érte el, még láttam a sötétedô alkonyatban amint fehéren felvillant a hasa, ahogy felhemperedett. Erre a bikák is valamelyest magukhoz tértek, mert addig még talán a lövésemet sem hallották meg vak szerelmükben, csak arra reagáltak, hogy a hölgyecske elkezd futni, ezért ôk is nagy iramban, harsogva követték! Amint szerelmük tárgya eltûnt, láthatóan visszavedlettek ôk is igazi, vad szarvasokká. Talán szégyellték is, hogy így elvesztették a fejüket... ezért nagy ágtörô recsegések közepette bevetették magukat a rekettyésbe.

Vártam még egy kicsit, hogy lecsendesedjen a környék és kezdtem összerakni a dolgaimat a hátizsákba. Puskámat kiürítettem, arra készülôdtem, hogy lekászálódok és elrendezem az ünô dolgait. Még mielôtt elindultam lefelé, csak úgy megszokásból a messzelátón át még egyszer megnéztem, hogy ott van-e, ahol felhemperedni láttam. Megnyugodtam, mert fehér hasa messze világított a sötétedô háttérben.

A távcsövet zsebre vágtam, de a következô pillanatban már szedtem is újból elô! Egy nagy fekete valami vált el a rekettyés szelétôl, és jó iramban haladt a vadföldön keresztül az erdô felé. „Te Úristen! A kan!” Puska a hátamon! Egy pillanat alatt kibújtam a szíjból és már töltöttem újból csôre, ha nem is valami csendesen. Célkeresés, és amint az ugyancsak elôre haladott sötétedésben már alig látható kereszt megtalálta a nagy disznó orrát, elcsattant a lövésem. Még hallottam a „jó” golyóbecsapódást a nagy testbe, ami kissé megnyugtatott, hogy golyóm jó helyre mehetett. A következô pillanatban a fekete tömeg elérte az erdôt, és minden látható jelzés nélkül eltûnt, ami vaddisznónál nem szokatlan. Elôször le kellett ülnöm, hogy lecsillapodjon az egyre emelkedô szívverésem. Ezt a váratlan szerencsét!

Valószínûleg a hangoskodó szarvasokat megunva, kanom idô elôtt felkelhetett nappali tanyáján, és elindult valami nyugodtabb erdôrészt keresni. De az is lehet, hogy már éhes volt. Ezen a területen már régen vadásztunk, gondolom, ezért korábban indult a távoli mezök kukoricásai felé.

Mindenképp, a legjobbkor ültem azon a lesen, hogy elálljam az útját. Hátizsákomból elô halászva erôs fényû lámpámat elindultam ahhoz a fához, ahol a kant eltûnni láttam az erdô szélén. Jól lehetett érezni az erôs disznószagot, ami nem vezetett messzire: lámpám fehér fénye egyszer csak megakadt a nagy feketeségen, egy tócsa szélén. Kibiztosított fegyverrel jártam körül, puskám csövéhez szorítva rúdelemekkel töltött lámpámat. Nem mozdult akkor sem, amikor a csô végével megböködtem. Gömbölyû, zsíros, mázsás kan volt, már feketedô téli szôrben.

Aznap este addig ültem a tekerôs telefon mellett, amíg a távolságin felhívott svájci szám be nem jött. Amikor barátom kellemesen mély hangját meghallottam, alig jutottam szóhoz. Elhalmozott kérdéseivel és legalább annyira örült sikeremnek, mint én! Tövirôl – hegyire el kellett mesélnem a bikája meg találását, és a kan kézre kerítésének történetét. Mert addig csak távirati úton értekeztünk. Ezután melegen gratulált a szerencsémhez. Hangjában éreztem az ôszinteséget és, hogy komolyan mondja, amit gondol. Jó érzés, ha az embernek barátai vannak!

51

REMETEKANOK

Agyarai rendes húszasok, ami azt jelenti, hogy húsz centiméteresek és épek FOTÓ: SZERZÔ

Ezután még vagy két ôszön vadásztunk együtt szarvasbôgéskor, és egy téli vaddisznóhajtáson, de már nehezen mozgott. Nagyon beteg lett. Egy hideg februári napon kaptam meg a fekete szegélyû borítékot. Napokig nem tudtam kinyitni, mert láttam rajta a svájci bélyegeket. Felbontás nélkül is tudtam, mi van benne.

Ahányszor ránéztem, összeszorult a szívem, és az elmúlt évek együtt töltött vadásznapjai jutottak eszembe. Vagy egy hónapra rá, hogy megkaptam a levelet, egy holdvilágos éjszakán, amikor nem tudtam aludni, remegô kezekkel felbontottam a finom papírból készült borítékot.

Ekkor a barátom már valahol a messze távolban vadászgatott, ahova mi is eljutunk egyszer… és talán találkozunk, hogy együtt vadásszunk az idôk végtelenségéig.

J

J

(1980)

52

J J J J

J J J J

J J J J

i

J J J J

i

Nyírlugosi ködben

J

J

Az élet úgy hozta, hogy egy idô után már nem elégített ki, csak a vadászat!

Tapasztalataimat kamatoztatni szerettem volna azzal, hogy másokat is hozzásegítsek az eredményes, jó vadászathoz: így, vadászat szervezô lettem!

Nyugat–Németországban – akkor ugye még így hívták – 1980-ban megalapítottam a vadászat szervezô irodámat, és a MAVAD egyik németországi üzletkötôje, képviselôje lettem. Ezt a tevékenységet majd húsz évig folytattam, szép üzleti sikereket elérve. Évente több ezer vendéget küldtem és hoztam a magyarországi vadászterületekre. Sokukat személyesen is elkísértem saját kérésükre, vezetôként és tolmácsként segítve ôket a maradandó vadászélményekhez.

Kerestem a rejtett, eldugott... de jó vadászterületeket vendégeim számára.

Szerettem volna mindent tudni egy-egy területrôl és meggyôzôdni mindarról a valóságban is, amit késôbb a vendégeknek szerettem volna kínálni, majd eladni. Így mindig egyszerûbb, és tisztességesebb volt számomra egy területrôl beszélni, ha magam is láttam, és nem csak hallomásból származó tájékoztatókat kínáltam. Így ismertem meg új vadászházakat, eldugott, kevésbé ismert területeket, figyelmes vadôröket, sikeres vezetôket. Ez még nagyon fontos volt nekem 1980 körül, ez volt a tôkém! Ezzel többet értem el, mint bármilyen jól elkészített színes prospektussal, reklámanyaggal. Ezért jártam Magyarországot, késôbb Romániát, Szlovákiát, Lengyelországot és Ukrajnát, Afrikáról nem is beszélve. Igyekeztem megismerni minden jó területet, felkutatni olyanokat is, amelyek még nem voltak ismertek. Így jutottam el Nyírlugosra, szép országunk keleti határszélére, a Nyírségbe.

Január vége volt, a nagy hó már megroskadt, teteje kásás lett, de estére, majd hajnalra rendesen megropogósodott. A Nyírlugosi Állami Gazdaság, nyugdíjazásra váró fôvadásza, Elek Sanyi bácsi hívott, nézzem meg a területet, és próbáljak külföldi vendégeket hozni ôzbak- illetve apróvad vadászatra. Sanyi bácsi szerette volna bemutatni a területét a maga valóságában, aki nem csak mesélni akart róla, hanem egy rövid, fegyveres kirándulásra is meghívott.

Egész nap jártuk a jégkorszakból visszamaradt, hóval takart homokdûnéket.

Csodálatos vidék volt ez a maga elhagyatottságával és magányával. Országunkban talán itt, ezen a területen maradt meg legjobban az ôsi eredetiség homokdombjaiban, nádasaiban, ingoványaiban. Ôzsutát és -gidát lôttünk, az akkor még nagyszámú ôzállomány apasztása végett. Közben terveztük a májusi ôzbak vadászatok forgatókönyvét. Volt mit tennünk, hogy 15–20 vendég, három-négy héten át, egymás után érkezve mindent

55

REMETEKANOK

Vadkan a ködös hóesésben FOTÓ: † NAGYGYÖRGY SÁNDOR

J

J

azt megkapjon, amit ígértünk is nekik, és amit ezután joggal elvártak majd tôlünk.

Estére elég is volt a kocsikázásból és a lövöldözésbôl.

Mégis, a kerületvezetô vadász, István meghívott, üljünk ki még egy kis esti lesre is. Akkoriban könnyebben lehetett még engem megkörnyékezni... nagyobb ellenállás nem volt a részemrôl, így rögtön elfogadtam a kedves meghívást. A Fényi-erdô, egy ôstölgyes volt a célpont, amelyikbôl már nem sok van a Kárpát-medencében! Öreg, girbe-gurba, mohával borított fekete fák között, titokzatos csendben ültem egy lesen. Félelmetes élmény volt! Nem vagyok félôs, fôleg erdôben nem, de itt... valami miatt roppant nyomasztónak éreztem a hangulatot! Ilyen pillanatokban érzi az ember azt, hogy csak egy porszem a világban, és az élete semmit sem ér, legfeljebb csak önmagának fontos.

Ahogy kezdett alkonyodni, az amúgy is sötét erdôbe lassan belopakodott a sûrû köd. Rövid idô alatt, már csak a magasles alatti 10–15 méternyi területet láttam be. Bosszankodtam is, hogy az egésznapi fázás meg zötykölôdés után még ki tudja, meddig kell itt ücsörögnöm anélkül, hogy bármit látnék. Mennyire más volt ez hangulat augusztusban, amikor az ôzek üzekedésének közepén, egy kedves német vendégemmel és süvölvény fiával, az ôrjítô nyári melegben elôször jártam

56

Nyírlugosi ködben

J

J

erre! Akkor még javában tombolt a nyár, szárazra aszalva az akácok finom levélzetét... csak a tölgyeké maradt haragos zöld. Akkor ugyanitt, a Fényi-erdô közepén, az ottlétünk alatt kellemes hûvöset adva borultak egymásnak a gyönyörû, többszázéves tölgyek! Plavecz János, Szabolcs–Szatmár (vár-) megyei fôvadász kísért bennünket. Csodálatos ügyességgel csalogatta elénk sípjaival az ôzbakok tömegét, amelyeket aztán a vadat nagyon ismerô német vadászvendég válogatva elejtett, vagy kímélve elengedett. Ekkor sikerült nekem is egy nagyon öreg bakot zsákmányolnom... amilyent az óta sem sikerült megismételni! Már nem voltak ôrlô fogai, rózsái sörösüveg átmérôjûek voltak, és szorosan ültek a fején. Szárai koromfeketék, majdnem csak nyársak. A szemágak már elfogytak a szárról, alig lehet látni még a helyüket is. A hátsó ágak is alig egy–két centiméteresek voltak, az egész szár a hegyéig tele volt borsónyi, szépen csiszolt fekete gyöngyökkel. Vadász szemnek figyelemreméltó és szép trófea, amelyiket minden vadász, aki ért az ôzagancsokhoz, szívesen akasztana vadászszobája falán sorakozó agancsok között is a fô helyre! Egyik legkedvesebb trófeám ma is, igazolva, hogy ha hagyjuk megöregedni bakjainkat, különlegességgel ajándékozhatnak meg bennünket. Merthogy számomra csakis az öreg ôzbakok agancsa a kívánatos és értékes.

Az üzekedés és mesterien becsalt ôzek képeire ma is szívesen emlékszem vissza. Annyi bakot nézhettem meg pár nap alatt, amennyit évek hosszat sem láttam. Olyan bakok agancsának sokaságát láthattuk és vizsgálhattunk meg pillanatok alatt, amelyekét vadászok szeme biztosan nem látott még. Valószínû nem is fogja soha, mert viselôjük végelgyengülésben fog elhullani. Tódultak elém a képek, furcsábbnál furcsább agancs képzôdményekrôl, kinövések kuszaságáról, összevisszaságokról. Öreg, teljesen visszarakott agancsú, csontvázra lesoványodott bakot láttunk, – egyszer sietôs kocogással átfutni az úton, kutya módra, oldalt, hosszan kilógó nyelvvel,- amelynek vége visszakunkorodott a szájpadlása felé. Olyan volt elsô pillanatra, mint egy nagyon hosszú lábú magyar vizsla. Azóta sem láttam ilyent.

Hiába kapkodtam a puska után, nem jutottam lövéshez! Pedig de szívesen megszereztem volna az alig tíz centiméteresre visszarakott, „tuskónyi”, gyöngyökkel gazdagon borított agancsát, ami kitöltötte teljesen a füle közét.

Mindenesetre itt, ezen az eldugott erdei magaslesen értettem meg, hogy a vaddisznók után az erdei ôzek élik talán a legtitokzatosabb életüket. Csak üzekedéskor vesztik el pár napra óvatosságukat, és csak azon a pár napon kerülhet a kitartó vadász közelükbe.

Akkor most térjünk vissza a téli havas és ködös erdôben álló magaslesre, még ha oly nehezemre is esik otthagyni a nyári Nyírség hangulatát, természeti csodáit és egyedülálló varázsát!

Egyszer csak ropogó hó zaja közeledett felém. Már azt hittem, hogy István jön végre, de a zaj a hátam mögül jött, a romániai határ felôl. István pedig jelezte, hogy az úton, szembôl fog értem jönni. Az erôsödô ropogás alám ért és még mindig nem láttam semmit, hiába forgattam a fejemet. Végre elhaladt alattam és akkor megláttam, nagyon halványan, de inkább sejtve, az alattam elmenô hatalmas disznót. Drillingem változtatható nagyítású céltávcsövének nagyítását már

57

REMETEKANOK

elôzôleg lecsavartam másfelesre, de így is nehezen találtam meg a lencsében a disznót. Ködös sötétség volt, és ha nincs hó, nem is látom meg. Végre valahogy beletáncolt a ködnél alig sötétebb szürke testbe a szálkereszt. A disznó a lövésemre megpördülhetett, mert amerrôl jött, arra nagy ropogással elviharzott. Golyóbecsapódást nem hallottam, jelzést sem láttam, mert a sötétben az erôs torkolattûz teljesen elvakított. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Talán elhibáztam? A kétségek csak úgy kóboroltak bennem. Naaaa, majd meglátjuk, de úgy éreztem, hogy jól benne voltam!

Nem sokkal késôbb megjött István, a nevemen szólongatva a tejszerû ködben. Együtt indultunk el a feltört hóban a vad nyomán. Vér sehol, de elszántan törtettünk tovább elôre. Úgy száz métert követhettük a nyomot... távolság a sûrû ködben még háromszor annyinak tûnt. Már vissza akartunk fordulni, mikor valami sötétebb halom feketedett elôttünk... talán mégis?...bizony meglett!

– „Szerencséd van, mert, ha tovább megy, akkor átér Romániába… talán onnan is jött, mert a határ már itt lehet pár lépésre elôttünk”! – Mondta István, gratulálva a vadászszerencsémhez. Öreg, magányos remete lehetett a kanom, ami, ha szép vadászélményt is adott, a jó trófeával már igencsak fukarnak bizonyult. Pedig nagyon reméltem, hogy igazi kárpáti kant sikerült zsákmányolnom. Jobb oldalán az alsó és a felsô agyara tôben letört, a bal oldaliak, bár egészségeseknek látszottak, rövidek, lekoptatottak, „visszarakottak” voltak, mint általában az öreg kanoknak. A két hosszabbik agyar átlaga, a hiányzó darab miatt, csak 13 centiméter lett.

Azóta már a szép, és gazdag nyírlugosi gazdaságnak is vége, mint annyi más jó vadászterületnek Magyarországon. Az állami gazdaság akkori vezetôi részére a vad nem azt jelentette, amit megérdemelt volna. Ebek harmincadjára került minden. Pedig de sok munka és féltés eredménye volt az a gazdag vadállomány, amit Elek Sándor fôvadász gondos munkával felépített és átadott utódjának!

J

J

(1985)

58

J J J J

J J J J

i

Zsitvapusztán esett öreg, villás tízes bika.

FOTÓ: ZSITVAPUSZTAI VADÁSZHÁZ

J J J J

J J J J

i

Vízvári barkácsolás Van nekem egy régi barátom, Sas Emilnek hívják. (Sajnos, most már csak azt írhatom, hogy volt, mert hirtelen elhunyt az idén tavasszal!) Még a Szólád melletti, nezdei vadászházban ismertük meg egymást, amikor én még zöldfülû kezdô „spíszer”, erdészgyakornok voltam, ô pedig „A” fôvadász.

Mellette éltem át életem elsô vérebes munkáját, méghozzá a Pesta nevû kutyájával, amellyel késôbb az 1971-es Budapesti Vadászati Világkiállításon megnyerte a vérebversenyt, és a „Világ gyôztes” címet is megszerezve.

Húsz éves voltam, kezdô vadász – 1966-ban –, amikor egy nyári reggelen éppen akkor értem a nezdei vadászházhoz, amikor a ház elôtti sûrûbôl felcsattant Pesta öblös hangja.

† Sas Emil Pesta nevû „Világgyôztes” vérebével

J

J

FOTÓ: SZERZÔ

61

REMETEKANOK

Emil a nezdei vadászház elôtt a terítékre hozott kannal FOTÓ: SZERZÔ

J

J

Emil küldött, hogy menjek körbe, a sûrû másik oldalára és vigyázzak, nehogy ott kimenjen a sebzett kan. Ha közel kerülne hozzám, lôjem meg.

– Aztán a lövésnél vigyázz a kutyára! – kiabálta utánam mély, öblös hangján.

Számomra életre szóló óra következett. Pesta nagymester biztosan állította a sebzettet. Nekem „csak” jó széllel be kellett csúsznom a kefe sûrû fiatalosba és három méterrôl, hason fekve megadnom a kegyelemlövést. Természetesen vigyázva Pesta testi épségére. Ügyeskedésemet siker koronázta, a külföldi vadászvendég által hajnalban megsebzett vadkant sikerült megváltanom kínjaitól egy fültô lövessél. Itt és ekkor jegyeztem el magamat egy életre a vérebbel! Hívô lettem, vérebes vadász, még ha akkor nem is a saját vérebem mögött fogtam a vezeték másik végét és róttam a hosszú erdei kilométereket. Ma is áldom a jó sorsomat, hogy egy ilyen nagyszerû vezetô – mint Sas Emil – mellett ismerhettem meg a vérebes

62

Vízvári barkácsolás

J

J

munka alapjait. Sokat tanultam tôle, mert volt türelme az ifjúsághoz. (Akkor még!)

Nyesegette is hebehurgya, izgalmakkal átitatott, esetlen viselkedésemet. Mert mondanom sem kell, hogy kezdô golyó lövôként nem mindig ott találtam el a céltáblát, ahol szerettem volna. Példa lett számomra kimért nyugalma, szemlélôdô, lassú mozgása is. Felismertem a társaságában, hogy az idegekkel, érzésekkel telített viselkedésem többnyire csak hátrányt okoz számomra a vadászatok során. A golyólövésben meg fôképpen, mert addig én inkább csak a sörétessel gyakorolhattam. Mellette élmény volt ellesni a golyólövés tudományát. Megfontolt, lassú, de nagyon jó golyó lövônek ismertem meg Emilt, aki késôbb átkerült Alirétre. Ide is sokat jártam hozzá, mivel ez még közelebb volt siófoki otthonomhoz.

Azoknak, akik ismerik Sas Emilt személyesen, nem kell bemutatnom. Azoknak, akik csak hallottak róla, szeretnék pár morzsányit átadni abból, amit tudok.

Emil különlegeseset volt mindig. Fiatalon is, de késôbb, mint ember, és mint hivatásos vadász is. Legendák és mendemondák lengték körül személyét. De egy biztos: erôs, kemény egyéniség, aki nagyon ismerte, szerette és értette a szakmáját. Embernek pedig – ahogy mondani szokták – vitatható figura, akinek nagyon sok barátja volt, de legalább ugyanannyi ellensége is. Aliréten még a területén orvvadászó orosz tisztek terepjárójába is belelôt, tönkrétévé a motort, hogy megállásra bírja ôket!

Finoman fogalmazva, indulatos ember hírében állt. Mint tudjuk, az indulatok nem mindig a legjobb tanácsadók, még ha igazság és jó szándék is van mögöttük. Bizony, sokszor nem úgy sültek el a dolgok, mint ahogyan azt Emil szerette volna. Ezért aztán sokan nehezteltek rá, többen el- és kikerülték. Aki azonban közelebbrôl ismerte, tudta, hogy Emil aranyszívû, jó ember (is) tudott lenni! Mindenesetre humorosabbnál humorosabb történetek keringenek róla.

Egyet szeretnék itt elmondani. Ott a nezdei kis vadászházban történt: Minden reggel bejártak a vadmalacok az erdôbôl az udvarra, ha Marika, Emil aranyos felesége a baromfit etette, és felették a csirkék után maradt kukoricát. Egyszer Emil már megunta a potya evôk szemtelenkedését és miután Marika bement a házba, végezve az etetéssel, azt mondja neki a szokásos katonás hanghordozással: – Asszony! Szelj le egy jó nagy fej vöröshagymát, mert én ellátom egy malacnak a baját! Resztelt májat eszünk! – Azzal fogta a vadôri kispuskát, óvatosan kinyitotta a konyhaajtót és kióvatoskodott a hátsó udvarba.

Marika hallotta is a lövéseket – szeletelte hát a vöröshagymát.

Emil egy idô után visszajött és ugyanolyan természetességgel, mint ahogy kiment kezében a puskával, a fegyvert a fogasra akasztotta, majd odafordult szeretett asszonyához: – Leszelted azt a hagymát?

– Igen – volt a férje iránti csodálatot is kifejezô válasz.

– Akkor üss rá tíz tojást és reggelizzünk!

Ezzel a malaclövés, illetve hibázás egyszerûen el volt intézve.

Ma is látom lelki szemeimmel Marika aranyos, elnézô mosolyát, ahogy a tûzhely felé fordul, és csak annyit mond: – Te papa… – és elkészíti a kicsit máshogyan indult reggelit…

63

REMETEKANOK

J

J

Késôbb én már nem dolgoztam a szakmában, de a kapcsolat, ha lazán is, megmaradt a családdal. Emilék közben ide-oda költöztek Somogy megyében, ahogy a munkaadó erdôgazdaság érdekei megkövetelték. Eltelt húsz hosszú év, közben sok minden megváltozott körülöttem is. Ekkor már, mint a MAVAD nyugat-németországi képviselôje és üzletkötôje, vendégekkel tértem vissza Németországból, második hazámból. Vízvárra érkeztünk, ahová Emiléket áthelyezték. Ott is folytatta fôvadászi munkáját.

Vendégeimet elkísérve – mint fizetô vadász – részt vettem a vízvári vadászatokon. Sok szép élményt élhettem át a vadban gazdag területen.

A vendégek nagy részét a szarvasbika érdekelte, engem pedig a vadliba és a vaddisznó. Vízvár Berzence és Barcs között található, a Dráva mellett, a határszélen. Mondhatnánk azt is, hogy számunkra a világ végén. Éppen ez volt benne a szép és titokzatos, sokat ígérô! Mindenféle vadászati lehetôséget meglehetett ott találni: ôszi–téli vadlibahúzást, tavaszi és nyári ôzbak vadászatot, csodálatos szeptemberi szarvasbôgést és rengeteg vaddisznót.

Emil nagy lóbolond volt, késôbb hûtlen is lett egy kicsit a vadászathoz miattuk.

Nagyon szép és jó lovai voltak az erdôgazdaságnak is. Velük dolgoztak, kímélve a környezetet, fôleg a szálaló- és gyérítéses vágásoknál húzatták ki a lovakkal a rönköket. Emil is ezekkel járta a területét, és ha a vendégeknek kedvük volt lovas kocsiról vadászni, azok is használhatták a fogatot. Ezt szívesen meg is tették. A vadászat ez által megtartotta eredetiségét, szépségét, hangulatát. Nem a gépkocsi zárt ablaküvegén keresztül „élvezte” a vendég a változatos vízvári tájat, erdôt és mezôt, hanem a kényelmes vadászhintó rugós ülésébôl, szinte kézzel foghatóan! Érezhette az erdei illatokat és azt az édeskés lószagot, ami engem mindig a gyakornoki idôm lovakkal eltöltött szép napjaira emlékeztetett. Akkor is, ha azok csak vízhordó és rönköket húzó, az erdôgazdaságban keményen dolgozó igáslovak voltak, nem pedig a szemet is gyönyörködtetô táltos paripák, mint amilyenek Emilnek voltak.

A lovas fogattal való közlekedésnek azért volt kényelmetlen oldala is. Az egész napos barkácsolás a „harmadosztályú”, rugótlan parasztszekéren estére jól összerázta az ember csontjait, mert a hintó nem állt mindig rendelkezésre. Meg aztán ez a fajta vadászat télidôben nem éppen kisasszonyoknak való, de minden kényelmetlenségért kárpótolta a vállakózó szellemû Nimródot a rengeteg vad látványa.

Visszatérve a címben leírt „barkácsolás” szóra: aki a vadászatban nem jártas, az úgy gondolná mai szóhasználattal élve, hogy a barkácsolás az egy mûkedvelô kézmûipari tevékenység, amikor valamilyen bútort, esetleg játékot szerelünk össze egy nagy svéd áruház katalógusából megrendelve. A vadászatban használatos szó azt jelenteni, hogy lovas kocsiról, szánról vadászni erdôn–mezôn, ma már sajnos jószerivel csak gépjármûrôl. Kihasználjuk, hogy a vad, közelebb engedi magához a fogatot. Azért, hogy túljárjanak a vad eszén – idôvel persze a vadnak is van esze, és a lovaskocsi küldetését is kiismerték – ezért Emil azt ajánlotta, hogy a kocsi menjen középen az úton, mert a szarvasok már hamar indulnak, ha meghallják a kocsi zörgését, mi vendégek pedig jobbról-balról, vele párhuzamos nyiladékon gyalogolva, cserkészve. Vízvár lapos terület, erdei egyrészt drávai ártéri területek.

Ezek folytatásai a lassan emelkedô belsô-somogyi dombok. Mérnöki pontossággal

64

Vízvári barkácsolás

J

J

nyiladékok, utak szabdalták fel a területet sakktábla-szerû erdô részekre. Egy ilyen erdô négyzet sarkán Emil megállíttatta a kocsit és kért, hogy szálljak le róla.

– Vársz itt vagy fél órát, és akkor lassan elindulsz északnak! A kocsi középen fog menni az egyik vendéggel, én a másikkal a kocsitól jobbra esô párhuzamos nyiladékon. Egyszerre indulunk. A Spárciumosnál találkozunk. Ha lônél valamit, hagyd ott, csak jelöld meg az úton a helyet egy letûzött ággal! – Waidmannsheil!

– és megemelte zsíros kalapját, ami magyarul azt is jelenthette: „egy kalappal!”

Megvárva a kitûzött idôt, lassan elindultam.

Akkoriban ilyen öt-hat kilométeres séta meg sem kottyant még!

Ma, harminc évvel késôbb, két rossz lábbal csak vágyálom, már nehezen elképzelhetô dolog lenne. De akkor még mindez teljesen természetes volt, ki gondolt még arra, hogy ez máshogyan is lesz majd valamikor?

November eleje volt. A színes faleveleket megcsípte az elsô dér és egy komolyabb szél le is sodorta majdnem mindet. Messzire be lehette látni a szálasokba, kivéve, ahol aljnövényzet volt, és a bokrok még adtak némi takarást. Felettem idônként egy-egy libacsapat húzott el halkan beszélgetve. Ballagtam lassan az ôszi napsütésben, élvezve a táj érintetlenségét, magányát. Drillingem töltve, balkezemben célzóbot, hogyha lôni kell, akkor térdelve, a puskacsövet a bothoz fogva, vagy állva, a fegyver csövét a bot villájába fektetve engedjem útjára a golyót.

Csendben haladtam. Ahol a nyiladék tisztább volt, ott az erdô szélen mentem, kihasználva a fák takarását.

Már jó ideje mehettem. Elôttem többször is, nagyobb távolságra szarvasok váltottak át a nyiladékon, de nekem már lôtávolán kívülre estek. Egyszer csak hallom, hogy ágpattogástól kísérve közeledik felém valami. Felkészülve várom és meglepôdôm, amikor a nagydarab, borzas disznót meglátom. Szarvasra számítottam.

Jól megnézem hosszú orrát, szikár alakját. „Ez csak kan lehet!” Lövésem felborítja. Még pár tehetetlen rúgás, azután elcsendesedik. Lassan bemegyek hozzá, nincs messzebb húsz méternél. Most már biztos vagyok benne, hogy kan, de az agyarai csak nem akarnak villogni. Innen pedig már kellene látnom! Meg böködôm- puskám csövével a biztonság kedvéért. Nem mozdul. Nézem a száját és elszörnyedek! Gennyes, bûzös borzalom, amit ott látok. Másik lövésnek nyoma sincs, csak az enyém a váll-lapja közepén! Ilyen rossz fogú vadat még nem láttam. Agyarai és fogai kitörve, mégsem igazán sovány. Sôt, eléggé jó húsban van.

Mi lehetett, mi történhetett vele? Talán egy autóval ütközött össze? Nem tudom.

De abban biztos vagyok, hogy a golyóm megváltás volt a szerencsétlen állatnak.

Borzadva gondolok arra, hogy milyen kínokat állhatott ki. Nekem is volt már olyan rossz fogam, amit ki kellett húzni. Attól az egytôl is mennyit szenvedtem! Ennek a szegény párának meg majdnem minden foga gennyes volt. Biztos nem élt volna már sokáig. Gyorsan megnyitottam és a hátára fordítottam, hogy szellôzôn, hûljön, amíg érte jövünk.

Kellemes dolog egy ilyen nagyerdôben sétálni, ha az ember el tudja felejteni, hogy mindez szorgos emberek munkája, akik ötven, vagy száz évvel ezelôtt éltek itt a környéken. Ôk ültették és ápolták, sok-sok éven keresztül az erdôt, hogy megeredjen, nôjön.

65

REMETEKANOK

Szekérre rakjuk a „Rosszfogút” meg a tarvadat FOTÓ: SZERZÔ

J

J

Megint zörgés elôttem, kis csapat szarvas igyekszik biztonságosabb erdô részbe, nem is sejtve, hogy milyen veszélyben vannak. Kinézek egy kisebb testû tehenet, három is van belôlük a csapatban és amint szabadon áll, oldalba lövöm.

Nagyot ugrik, de még rohan egy darabig a csapattal, aztán lábaival kalimpálva felbukik, szétrebbentve a rudli többi tagjait. Ezt is felnyitom. Vadászaink örülni fognak, hogy talán sikerül teljesíteni azt a nagy mennyiségû szarvas tarvad kilövést, amit a nyakukba varrtak.

Megyek tovább, jobban mondva, cserkészek, lopakodva vadászom. Nem sokkal késôbb lövés csattan a túlsó oldalon is, aztán kis idô múlva még egy, jó golyóbecsapódást adva. Remélem, megvan, amire lôtt a vendég. Megyek még vagy másfél kilométert, mire elérem az örökzöld Spárciumos szélét, de már más vadat nem látok.

Kocsizörgés, jönnek a többiek is. Nézem a saroglyát, üres! Nocsak! De látom a vendég kalapján a színes tölgy levélbôl szakított töretet. Gratulálok neki.

– Eine gute Hirsch! – mondja mosolyogva. Tehát egy jó bika!

Felülünk mindnyájan a kocsira, és elôször elmegyünk az ünôért meg a disznómért, utána a bikáért. Együttes erôvel könnyen fel is rakjuk ôket, megtelik velük a kocsi.

66

Vízvári barkácsolás

Délután van, mire hazaérünk. Elég késôre jár, de azért összekapkodom a dolgaimat; sörétes puska, töltények, és igyekszünk kifelé a Dráva partjára, várni a vadludakat. Jönnek is hamarosan a környezô vetésekrôl, nagy zsinatolással.

Mûködtetem a hosszú csövû orosz ön töltôt, valamelyes sikerrel, pottyan néha a libacsapatokból egy-egy. Igyekszem úgy lôni, hogy még a partra essen és ne a vízbe. Így is a legtöbb oda esik, nagy csobbanással. Már sötét van, de még mindig özönlik a liba.

– Hagyd már ôket, majd reggel megkeressük, amik a vízbe estek! – hallom Emil hangját a gát végébôl, a sötétbôl.

Hajnalban ki is jövünk. Paradicsomi hangulat, ezernyi liba zsinatol a Dráva kiöntéseiben és vizén. Aztán egyszer, mintha karmester intene, egy pillanatra templomi csend lesz, majd hatalmas robajjal egyszerre emelkedik levegôbe a több ezer vadliba. Mint egy élô fal, úgy jön hömpölyögve, több kilométeres szélességben a vízrôl a part felé a fekete madárhullám. Majdnem félelmetes, de mindenesetre lélegzetelállító. Megdöbbentô és lenyûgözô természeti kép, amelyet csak kevesen élhetnek át manapság! Üresre lövöm az automatát, ami tudva lévôen nem automata, csak ön töltô.

Ilyenkor jó ez az egycsövû pokolgép! Esik is a három lövésbôl két liba, de máris vége a reggeli húzásnak. Lövök még pár récét, amint húznak a vízre és vége a vadászatnak.

Megvárjuk a gátôrt, ô segít a csónakjával az este lôtteket összeszedni. Hazaérve csomagolunk, mert a szép napoknak vége. Fájó szívvel búcsúzunk egy vadászparadicsomtól és a kedves emberektôl, akik ezt megteremtették – de ígérjük, hogy visszajövünk!

Sajnos az óta sem jártam arra, pedig van már vagy harminc éve, lassan talán több is, hogy ott voltunk. Ekkor vadásztam öreg barátommal, Sas Emillel utoljára. Viszont ma is örülök, hogy megismerhettem és tanulhattam tôle. Életem szép színfoltja volt, kár lett volna, ha kimarad.

Sokszor kalandoznak a gondolataim a szép és közös emlékek között, ha olyan ôszies a hangulat és a napfény bearanyozza a somogyi erdôket, és hallom a vadlibák távoli geggenését. Örülök, hogy vannak emlékeim és van mire, van kikre emlékezni. Ezek feledtetik az idô, és az emberi élet múlását.

J

J

(1985)

67

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

Novemberi vadkan gondjaim

J

J

Amint majd még olvashatjuk, az 1994-es év, teljesen kilógott a sorból az idôjárás tekintetében. Ebben az évben, novemberben már leesett az elsô hó, és kitartott egészen márciusig. Vaddisznóink is jól felöltöztek a hosszú télre, belülrôl vastag zsírréteg rakódott a bordákra, kívülrôl pedig a vastag téli szôrzet védte a testet a kehüléstôl. Így indultak neki a búgási idôszaknak, ami az év fénypontja náluk minden évben.

Elmerengve ballagok a terepjáró felé, elôttem még az elmúlt hajnal izgalmas képei. Kalapomon töret... Kettô is! Éjjel háromkor felébredtem az újvárfalvai vadászházunk egyik szobájában. A hold besütött a redônytelen ablakon, az keltett fel.

Ez megszokott nálam mind a mai napig, holdtölte idején. Elôször csak forgolódtam az ágyon, aztán kis idô után nem bírtam magammal és felkeltem. A termoszban volt még délutánról valamelyest meleg kávé. Kitöltöttem egy nagy csészébe és rátömtem a pipára. Tettem pár hasábot a nyitott kandalló tegnap esti hamujában szunnyadó parázsra is. A száraz nyírfa hasábok hamar lángra lobbantak és meleggel árasztották el a nagy nappalit. Mire kialudt a pipám kézmelengetô tüze, a langyos kávé is elfogyott a bögrébôl. A kandallóba dobott fahasábok is elparázslottak. Addigra a tervem is készen volt! Nem volt nehéz rábeszélni magamat az útra. Aludni már úgy sem tudnék, egy kis séta a havasan friss hajnali levegôben kimondottan egészséges, meg aztán hátha összejövök egy girbe-gurba agancsú szarvasbikával, vagy egy jó kannal. Már rég nem találkoztam velük. Meg aztán ilyenkor kezdôdik a vaddisznók násza, talán tovább fenn maradnak a kanok az ínycsiklandóan illatozó kocák kedvéért és csak késôbb térnek nyugovóra. Ha már akad a kondában egy búgó koca, a környék összes remetéje elôjön rejtekébôl, feladva szellemszerû életét, remélve, hogy ô lesz az asszonynép kedvence. Természetesen elôször fel kell jutnia a ranglétrán ahhoz, hogy a kocák elfogadják udvarlónak. Ezután még meg kell vívnia a többi kannal is, amelyek szintén társulnak a kondához, hogy elérjék céljukat, és esetleg utódokat örökösítsenek. Van úgy, hogy nevetô harmadikként, amíg a nagy kanok verekednek, kihasználva az alkalmat, sikert ér el egy siheder az unatkozó asszonyságoknál. Ezért aztán a nagyobb kan elveri a fiatalabbon a port, és akkor annak meghasogatva, megtépázva menekülnie kell. De a felpumpált hormonjai a fájdalomra érzéktelenné teszik ilyenkor és újból a búgó kocák közelébe hajtják vis�sza. Ezt az idôszakot kihasználhatja a vaddisznók szokásait jól ismerô vadász. Egy jó barátom így lôtte meg – délután két órakor – Kisszékelyen, Magyarország az évi legnagyobb agyarú kanját. Erre várok már én is, amióta vadásznak tudom magamat!

69

REMETEKANOK

A kanok között évközben felállítódik egy bizonyos rangsor FOTÓ: BLAUMANN ÖDÖN

J

J

Mivel a meleg szobánkban vajmi kevés az esély, hogy vaddisznót lövünk, fôleg nem az év legnagyobbját... ezért sokat kell a területünkön leskelôdve tartózkodnunk, minden pici neszre okosan figyelve. Ha elég kitartóak vagyunk, elôbb vagy utóbb – de inkább utóbb, viszont az is lehet, hogy soha – talán sikerül egy ilyen ôsállat közelébe kerülnünk. Az, hogy elejtenünk is sikerüljön, sokszor csak rajtunk és a szerencsénken múlik. Mert azt szoktuk mondogatni, hogy minden szarvasbikának, nagy kannak, jó baknak van egy napja az életében, amikor nem vigyáz eléggé magára. Akkor lehet, hogy ez az utolsó napja. Ezen a napon nekünk ott kell lennünk, hogy a javunkra billenjen a mérleg nyelve! A terveket tettek követték.

A beíró körzet, amire gondoltam, már napok óta nem volt „használatban”, igaz, jó messze volt a vadászháztól és az utak sem voltak valami jó állapotban arrafelé, tehát ott nyugalomnak kellene lennie mostanra. Ebben a területrészben volt a legnagyobb fiatalos, vad rejtô sûrû, ami jó pár vaddisznó nappali tanyája lehetett. Beírtam magam reggel kilencig, pedig tudtam, hogy már hét óra után nem érdemes leskelôdni, hacsak nem botlunk bele egy késôn hazajáró, agyaras „úriemberbe”.

Az alacsonyan álló telihold hûségesén elkísért a fák között. A terepjárót leállítottam a beíró körzet sarkán, hogy hallgatódzva, lopakodva kerüljek közelebb a

70

Novemberi vadkan gondjaim

J

J

sûrûhöz. Még jó messze járok, de a hajnali friss levegôben már hallom a szokatlan, izgatóan visító hangokat. Mintha hujjogó szellemek hívnák ôseiket, azok kósza lelkét. Aki nem ismeri az erdô hangjait, annak félelmetesnek tûnhetnek ezek a novemberi, decemberi éjszakák. Nekem nem azok. Szinte muzsika a fülemnek az ilyen jeladás! Ez olyan, mint a szeptemberi szarvasbôgésnél a bikák hangja.

Megbabonázza azt, aki ismeri az ilyen hangokat. Jó útmutatói a vadásznak, hogy merre kell keresnie a különben igen csendes vadat.

Meggondolva minden lépést, állandóan a légmozgásra figyelve közelítem meg a zajokat. „Csak csendben és lassan!” – Súgta egy távoli, ôsi hang, valahonnan régrôl, a távoli ködös múltból. Talán ük- vagy szépapám hangja volt ez, amit véltem hallani. Talán a génemben rejtôzködött ez a hang, amit hallani véltem. Ezeken az érzéseken néha elgondolkodtam. Biztosan van ebben valami, mert sok ezer nemzedéken keresztül bámulhattak az ôseink is esténként a lobogó tábortûzbe, hallgatva a sámánok, varázslók énekét, vagy az öreg vadászok meséit, elbeszéléseit. Ezek az élmények az évezredek alatt halmozódhattak elôdjeim gondolataiban, génjeiben, mert ha éjjelente féltek is az éhes ragadozóktól, amíg a tüzek égtek, addig biztonságban érezhették magukat. Ezt a biztonságos érzést viszont tovább adták az utódoknak, nekünk, akik ma úgy érezzük néha, hogy egyes történéseket már átéltük egyszer, mondhatnánk: – Déjà vu! – (Olvasd: – Dezsa vû!) Pedig csak a génjeikben hordozzuk magukban.

Puskámat betöltöttem és bebiztosítva a hátamra vettem. Ilyenkor nem kell sietni a lövéssel. Az acsarkodó, hangosan verekedô kanok idôt adnak, hogy a közelükbe kerüljön a vadász, és jól megnézze ôket. Csak türelem és egy jó fényerôs távcsô kell hozzá, hogy ki válasszuk a keresettet.

Lassan lopakodom a sûrû szélén, ahol szinte forrt a hangulat odabenn. Hörgések, búgó „áriák”, kemény agyarcsattogtatások, visítások váltogatták egymást. Néha egy oldalba vágott kisebb disznó nyekkenése is belevegyül ebbe az egyvelegbe. Közeledek, mert a hangok egyre erôsebbek, és félelmetesebbek lettek. Ilyenkor teljesen megbolondulnak még az öreg kanok is. Habzó szájjal, szinte vakon kerülgetik a búgó kocákat, állandóan csattogtatva és csikorgatva agyaraikat. Ellenôrzik az illatokat, hogy mikor peteérettek, fogékonyak a kiválasztottak, közben természetesen féltékenyen ôrködnek asszonyaik erkölcsei felett. Ha egy rivális elkezdi a kocákat kerülgetni, akkor el kell dönteni a két leventének, hogy melyikük az „illetékesebb” a dologban. A területen a kanok között évközben felállítódik egy bizonyos rangsor, ami ilyenkor részben megmarad, részben felborul. Van úgy, hogy kisebb, fiatalabb kanok virtuskodva visszaállnak az öreg és sokkal erôsebb, nagyobb testû kannak, felvéve az odadobott kesztyût, ha csak pár meggondolatlan percre is.

Ez természetesen nem megy csendben, fôleg, ha a másik sokkal súlyosabb és erôsebb. Ilyenkor rövid, de heves a csata, amelynek vége néhány hosszú hasítás a gyengébb kan oldalán. Esetleg az elsô lábára sánta egy darabig, vagy a füle van félig letépve, kettéhasítva. Orra és feje is tele lehet harapások és vágások mély nyomaival, amelyek azonban meglepôen gyorsan begyógyulnak.

Az öregebbeknek a váll – lapját, a lapockáját vastag pajzs fedi. Magam is megnyúztam pár nagy disznót, megvizsgáltam alaposan a pajzsokat. Volt, ame-

71

REMETEKANOK

Félelmetesen szépek ezek a vad szerelmi játékok!

FOTÓ: ÁRKOSI JÓZSEF

J

J

lyik három centiméternél is vastagabb volt! Ez a képzôdmény nem a külsô szôrön vagy bôrön képzôdik, hanem belül, a bôr alatt. Rugalmas, porcszerû megvastagodás ez, védve a kan vállait, oldalának egy részét is. A korral jár, hogy öregedô kanoknál a pajzs egyre nagyobb felületet takar be és egyre vastagabb lesz. Annyira erôs lehet, hogy az ellenfél agyara nem tudja átszakítani, de a mai, modern puskagolyó, minden hiedelemmel ellentétben, játszva átüti. Csak a régmúlt kapszlis, feketelôporos világban volt úgy, hogy ha messzebbrôl találtak

72

Novemberi vadkan gondjaim

J

J

rálôni egy ilyen páncélos remetére, akkor a kemény, köpeny nélküli, „meztelen” és puha ólomgolyó szétfröccsenve ellapult ezen a viszonylag kemény, de nagyon rugalmas képzôdményen. Ha át is ütötte az ólom, a testbe már nem tudott behatolni. Betokozódva bent maradt a pajzs belsô oldalán, fájó, esetleg bûzösen gennyedzô sebet ütve, de fôleg tanulságos leckét adva az öregedô remetének az emberek „jóindulatáról”! A posta meg fôleg nem „fogta” az ilyen pajzsot. Öreg vadászok mesélték, hogy nagyobb disznók oldalából sokszor kalapnyi sörétet, postát, vágott ólmot és esetenként még patkószeget is kioperáltak, ha valakinek sikerült véletlenül egy ilyen nagy kant zsákmányolnia. Olvastam egy tudósítást a Nimród vadászújságban, vagy húsz évvel ezelôtt, ami szerint hét kilónyi ólmot piszkáltak ki egy öreg kan lenyúzott bôre alól.

Búgás idején, a gerincükön sörte le- és fel hullámzik, mint a legyezô, ezzel is nagyobbnak mutatva magukat és kifejezést adva felcsigázott hangulatuknak.

Párhuzamosan egymással, imponálóan peckes járással járkálnak le–fel, forgó szemekkel figyelik a másikat. Habzó szájukból a hab nem csak lecsöpög, hanem tudatosan kenik a bokrokra, kisebb fák alsóbb ágaira, hogy az illatukkal is távol tartsák a vetélytársakat a kocáktól. Elôször minden pszichológiai és kémiai fegyverrel megpróbálják megfélemlíteni a riválist. Majd, ha ez nem elég hatásos, ordítozva, „kivont fegyverekkel”, agyarukkal mennek a másiknak. A kanok verekedés közben egymásnak feszített fejjel, oldallal taszigálják egymást, újból és újból megpróbálnak az ellenfél hasa alá vágni, ami csak ritkán sikerül.

Farkukat felcsapva, zászlóként hordják ilyenkor, csak akkor húzzák be, ha menekülni kell a nagyobb és erôsebb ellenfél elôl. Félelmetesen szépek ezek a vad szerelmi játékok! Nagy élvezet megfigyelni a vaddisznók párzási szokásait, amit csak kevesen ismernek igazán, mert annyira eldugva, éjszakák sötétjén, néha csak pár percig, esetleg félóra hosszat tartanak. Ahogy fellángolnak, oly gyorsan abba is maradhatnak. Sokszor hallottam ezeket, a hangokat távolról, de mire a közelébe értem, addigra már el is múlt. A lovagi torna résztvevôi újból visszavedlettek nagyon óvatos, magukra vigyázó szellemekké.

Figyelem a hangokat. Két komolyabb legény összeakaszkodott és nagy szuszogások, ordítások, visítások közepette döngetik, verik egymást. De más hangok is belevegyülnek ám a verekedés hangjai közé, úgy látszik a kisebb kanok, szorongatják közben a kocákat, amíg a nagyok egymással vannak elfoglalva. Mert a kocáknak sincs mindig kedvük várni a nagyokra. Akad köztük kikapós menyecske is, aki igencsak hagyja magát táncba vinni. Mi lenne szegény kocákkal, ha mindig arra várnának, hogy a nagy kanok nekik szenteljék drága idejüket? Azok magukkal vannak elfoglalva, verekedve, egymást hajkurászva. Utána meg természetesen holtfáradtak, és nem sok kedvük van a nagy erôlködés gyümölcseit learatni! (Milyen ismerôs is az egész, szinte emberiek! Némely nô azt mondja ilyenkor: férfiak!)

Egyszer láttam egy olyan esetet, amikor a verekedô nagy kan el volt foglalva az ellenfelével. Amikor megfutamította azt, észrevette, hogy kocája egy másik, fiatalabb legyeskedôt engedett magára. Egy mérges kirohanással lelökte a párosodó kis kancsit a hûtlen asszonyról. Iszonyú dühös volt. Amíg ô megverekedett a jussáért, addig egy ifjú bohém learatta a babérokat. Meg tudtam érteni, mert férfi vagyok!

73

REMETEKANOK

J

J

Egy vizesárok szélére érek. Annak a túlsó oldaláról jönnek az ôsi nász félelmetes hangjai. Jól is van ez így, hogy víz állja az utamat, mert még be találnék menni közéjük. Nem szívesen kerülnék két verekedô dalia közé. Nem hiszem, hogy csak „gatyakár” árán úsznám meg ezt a közeli ismerkedést… Érzem a szagukat is a nyirkos levegôjû erdôben. Csak úgy dôl az orrfacsaró disznószag a sûrûbôl. Az árok szélén egy fa mögé állok.

A szelem jó, és az ég alján, velem szemben kezd már világosodni, van arra reményem, ha ilyen ütemben folyik tovább a sûrûben a vigadalom, akkor még kitart vagy fél óra hosszat, és megláthatom a násznép többi tagjait is.

Igaz, ôszintén megmondva engem inkább a két hangoskodó „vôlegény” kiléte érdekel… Várok hát, puskámat készenlétbe helyezve.

A násznép kisebb tagjai jönnek–mennek a víz partján, isznak, dagonyáznak, már lôhettem volna belôlük hármat is, a világosodó ég alja és a lebukó Hold épp elég fényt adna hozzá – de inkább várok! Egyszer csak megelevenedik a víz partján a sûrû… Sivalkodva rohan az árokpart tetején végig két nagyobb disznó! Nem valami jól látom ôket a sûrû szélén az árnyékban, viszont a vízben gyönyörûen tükrözôdnek körvonalaik, fekete tükörképük. A hátsót célzom meg elsônek, remélve, hogy ez az öregebb, a jobb agyarú. A puskám dörrenése után csak maga alá kapja a lábait és csúszik lefelé az árok partján. A víz szélén megakad… Mozdulatlan. Lassan ismétlek, az üres hüvelyt, zsebre teszem... Arra már nincs idôm, hogy az elsô disznót is célba vegyem, az a lövésem után rögtön eltûnt. Állok és a hajnali fényben figyelem a víz szélen fekvô kimúlt kanomat.

Vegyes érzések dúlnak bennem, öröm és valamilyen kimondhatatlan mély szomorúság. Idôm sem marad a szentimentális gondolatokra, mert egyszerre újból megelevenedik a kép! Ott, ahol eltûnt a másik nagy disznó, ügetve közeledik visszafelé valószínûleg ugyanô, még mindig sivalkodva. Rájött, hogy már nem üldözi az öreg kan, ezért vissza kíván térni a lakodalomba! Hiába igyekszik, már annyira világos van, hogy a füle tövére tudom tenni a céltávcsövem szálkeresztjét.

Lövésemre eldôl, de még sokáig tapossák a lábai a levegôt.

Második lövésem után mintha felébredt volna a lakodalmas gyülekezet, egyszerre elhallgattak, és eltûntek a közelembôl! Úgy látszik ez már sok volt számukra!

Megvárom, míg teljesen kivilágosodik, csak utána keresek egy helyet, ahol át tudok kelni a csizmaszáron felül érô vízen. Elôször az elsô kanom veszem szemügyre. Sovány, csontos öreglegény. Jobb felöl az alsó agyara törött. Tehát ez „jobbkezes” volt, a „balkeze” még ép és egészséges. Kár a szép agyarért. Oldalán hasított, mély és friss sebek fehérednek, de nem véreznek. Az ellenfél agyara csak a bôr felsô hámját szántotta végig, valószínû annak is az agyara le volt törve, mert szélesek, de nem mélyek ezek a horzsolások. Lövésem nyaktövön érte, nem szenvedett. Megyek a másik disznóhoz, ami nincs messzebb húsz méternél. Itt is nagy a várakozásom, azt hittem, hogy egy fiatalabb, öt–hat éves, jó erônlétû kanhoz fogok odalépni. Nagy a meglepetésem, amikor körbejárom zsákmányomat: egy hatalmas testû koca fekszik elôttem! Tehát az öreg kan elverte a másik, gyengébb kant és elkezdte a kocánál behajtani a jussát, aki viszont úgy gondolta, hogy a gyôztes még nem csak úgy, hoci–nesze alapon, rendelkezik felette. Elôtte futnia

74

Novemberi vadkan gondjaim

kell még pár kört! Bizony, kár volt érte. Az ilyen nagy és egészséges kocáknak meg kellene maradniuk, méghozzá sokáig. De hát ki gondolná, hogy egy menekülô nagy disznó az koca? Én kannak véltem! Úgy látszik, sohasem ismerjük meg egészen vadjaink életét, de ez a szép benne, ezért érdekes a vadászat, mert mindig tud újat nyújtani.

J

J

(1994)

75

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Fotó: † Nagygyörgy Sándor

Hóköpenyben

J

J

Vadászati lehetôségeink az utóbbi idôben egyre jobban megváltoznak! Már teljesen beszûkültek a lehetôségek, lecsökkentek a területek. Amíg megvolt a 16 ezer hektárunk Újvárfalván, addig a beíró körzeteink egyenként akkorák voltak, hogy tíz Nimród egyszerre is elcserkészhetett bennük úgy, hogy nem találkoztak, tehát nem veszélyeztették, és nem zavarták egymást. Akkor még lehetett cserkelni, lesen ücsörögni, és uram bocsá’ még egy kicsit riglizni is. Amit sajnos a vadásztársaink szívesen meg is tettek.

Aztán jött az 1994 -es év... és minden megváltozott. Területünk lecsökkent 16 ezerrôl öt- hatezer hektárra, de a létszám maradt 65- nek... igaz, ennek a létszámnak csak a fele vadászott tevékenyen. Vagy talán még annyi sem. Ekkorra már egy-két beíró körzet kivételével mindenhol megtiltottuk magunknak a cserkelést.

A riglizés meg „fô vesztés” terhe alatt tilos lett! Mondván, ezzel kihajtjuk a vadat az erdôbôl. Ami igaz is! Kis területen nem szabad riglizést, terelést, vagy hajtást rendezni. Azt a terület bánja. Amíg azelôtt egy körzetbe beírva rendelkezésre állt 24 órára legalább nyolc-tíz magasles... amelyek közül bármelyiket választhattuk... addig manapság egy zsebkendônyi körzetben, amelyben van három-négy magasles, csak kettôre írhatunk be! Mivel azonban „egy fenékkel csak egy lovat lehet megülni”, választani kellett a vadjárást, vagy szélirányt véve figyelembe, hogy melyiken próbálkozzunk. Ha vendéget hívunk – kétszer 24 órára, évente! – akkor a vendég egyedül is ülhetett a másik lesen, de nekünk is ott kellett ülnünk a magunkén, majdnem mellette – ami viszont valahol rendben is volna! De persze e tény mellett, el kell viselnünk, hogy az utánunk beíró, és jövô vadásztárs... a legszebb alkonyati vagy hajnali órában.... ott megyeget el alattunk. Ha legalább csendben tenné ezt…

De még hangosan nagyokat is köszön! Esetleg leáll társalogni, mielôtt felül a mellettünk levô üres lesre. Ilyenkor kell, hogy jók legyenek az ember idegei!

De nem errôl akartam azonban beszámolni, hanem azokról a szép idôkrôl mesélnék inkább, amikor ezek a népszerûtlen megkötések nem voltak még, és teljes vadász odaadással, gondtalanul vadászhattunk.

Pontosan a karácsonyi ünnepek elôtt voltunk. Ilyenkor már összehasonlíthatatlanul több idôm volt. Napokra, néha hetekre kiköltöztem az újvárfalvai vadászházba. Az elôzô hetekben, vagy jó tíz napon keresztül nagyon hideg, szinte jeges szél fújt, majd késôbb vagy harminc centiméter hó szakadt a tájra! Pár nap után meglágyult az idô és újból szívesen ültem ki hosszabb idôre is. Lôttem pár tarvadat, de a disznokkal nem volt szerencsém, mert vagy túl késôn jöttek, vagy nagy ívben elkerültek valahogy.

77

REMETEKANOK

Irinyi Sanyi az erdôszéli kukoricában lôtt disznójával FOTÓ: SZERZÔ

J

J

Vendégem is volt a Nyírségbôl, így este sokáig ültünk kint Irinyi Sanyi barátommal. Úgy éjfél felé tértünk nyugovóra, mert el kellett rendezni Sanyi disznóját, amit a vadászházhoz legközelebb álló lesrôl lôtt a még álló kukorica szélén. Hajnali négykor nehéz volt tehát felkelni, de valami ellenállhatatlan erôvel húzott kifelé bennünket a havas erdôbe.

Már hajnalodott, amikor lekászálódva a vadászháztól nem messze álló lesrôl, a kabátokat, a takarókat és a nagy birkabôr zsákomat a lesen hagyva... a sejtelmesen világító fogyó hold kíséretében, a puha hótakaró és a hajnalt jelzô kezdôdô világosságban... elindultam cserkelni. Még maradt egy órányi idôm, mert reggelre vissza kellett érnünk a vadászházba. Kilenc órára ugyanis jött a vadszállító kocsi, hogy elvigye az elmúlt napok „termését”. Ott kellett segédkeznünk a vad felrakásában, (ha már meglôttük ôket!)

Az erdôszélek belsô oldalát járhattam csak végig, ennyit engedett meg a regula. Az erdô belseje már évek óta tabu volt számunkra. Ez a mostani vadászat már csak illúzió volt... Halvány emléke a régi, nagy vadászatainknak... szánalmasan komikus torzója a sok kilométeres hajnali cserkeléseknek.

Teljesen ráhangolódtam a hó hangtompító csendjére és a hóköpenyem rejteket adó, piszkosfehér színére. Nagyon lassan ballagva, az enyhe szellôt figyelve,

78

Hóköpenyben

J

J

felszéllel, vagy szembeszéllel haladtam a vadászházhoz közeledve, de viszonylag, még messze voltam tôle!

Nagy csend honolt az erdôben, szinte ismeretlennek, és titokzatosnak hatott... pedig jól ismertem majdnem minden zegét-zugát, sûrû bokrait, sudár, kopasz fáit!

A hó ezúttal megváltoztatott mindent! Hagytam, hogy hasson rám a csend, a magány és a vadászat feszültsége, ami lassan kitöltött bennem mindent ûrt, kellemesen feledtetve a csip-csup bajokat, a mindennapi idegölô gondokat.

Lassan ballagva, meg-megállva figyeltem a világosodó erdô minden rezdülésére. Kezemben a töltött, de bebiztosított puska. Feszülten vártam találkozásomat a vaddal! Mindenfelé szarvas- és disznónyomok voltak, mert az utóbbi napok jeges szorítása után, egyszerre megmozdult a vad, a bekövetkezett enyhülésre! Egyszer csak mozgás elôttem: szarvasok! Halványan, csak itt-ott látom ôket a fák között.

Kapirgálták a hó által lenyomott szederlevelet. Látok közöttük egy kisebb testût.

Biztos borjú, vagy legfeljebb gyenge tehén. Sokáig kell ügyeskednem, mire szabadon áll és megülhet a szálkereszt a lapockája mögött. Lövésem moraját elnyeli a vastag hólepel, süketen veszik el a nagy hódunyhák alatt. Mintha egy rántással húzták volna ki a mozgó állatokat a képbôl! Minden zaj nélkül tûnt el, egy szempillantás alatt a sok szarvas, csak valahol távolabb reccsent egy ág…

Közelebb menve ahhoz a helyhez, ahol borjum állt, látom, hogy egy szarvas láb mozgat egy kis bokrot. Álltam és vártam, amíg a mozgás megszûnjön. Már nem kellett közbe avatkoznom, de a borjum sajnos bikaborjú. Hát ez nem jött be, ezért kár volt. Ebbôl még lehetett volna valami.

Zsigerelés után tovább mentem, osonva cserkeltem. Úgy éreztem, rám telepedett az egész erdô, és álmomban vonulok csak benne. Jártam a hóval belepett utakat. Szinte hangtalanul úsztam a fehérségben. Gondolataim visszaszálltak, elkalandoztak a múltban: – Vajon kik vadászhattak ezen a földterületen száz, kétszáz, ötszáz vagy ezer évvel ezelôtt? Ôket is a vadászat tüze, szenvedélye hajtotta?

Vagy csak vadat zsákmányoltak, hogy teletömjék éhes bendôjüket. Milyen emberek lehettek? Jók, vagy rosszak? Nemesek, vagy egyszerûek? Gondoltak-e a jövôre, hogy majd jön egy nemzedék, amelynek félnie kell attól, hogy nem lesz biztos a vadászata, mert egyszer nem lesz vad, és nem lesz területe sem! Arról nem is beszélve, hogy a természetet nem ismerô városi emberek akarják megmondani a maradék világnak, hogy mi a természetes, közben ôk élnek a legtermészetellenesebben. Elítélik a vadászat puszta tényét is, feledve mindent... közel- s régmúltat... meg az évmilliós egyetemes fejlôdést is! Alapjaiban akarják megváltoztatni a világot. Csakis ôk „védik” a természetet. Ôk az „igaziak”, haragoszöld hályoggal a szemükön! Közben rettegnek a természettôl, mert nem ismerik és nem is akarják igazából megismerni. Nem tudják elfogadni, hogy a vadászok nélkül ma már nem volna mit védeniük! Mert a vadászok sok ezer éven keresztül vigyáztak arra, hogy legyen mindig mire vadásszanak, és ezért óvták is a vadat és annak életterét.

Mert a vad egy megújuló energia- és élelemforrás, és ha már az Aldi-ban, vagy a Tesco-ban nem ”terem” hús, a vadászok családjai azért még eléldegélnek majd jó darabig! Ezek az emberek nem akarják még tudomásul sem venni, hogy az emberiség, és a terjeszkedô emberi civilizáció elveszi minden más élôlénytôl az

79

REMETEKANOK

Hajnali cserkelésem eredménye FOTÓ: SZERZÔ

J

J

életterét. Tôlük, a modern emberektôl kellene védeni a természetet, erdô-mezôt, vizet, hegyet, nem a Nimródoktól! A vadászok létezése is bûn a számukra, pedig igazából, önmaguknak kellene józan emberi korlátok közé felzárkózniuk!

Hóköpenyem fehérsége már régen nem makulátlan, ezt én is tudom. De mégse akaródzik tôle megválnom. Sokat hibáztunk mi is, vadászok. Többet kellett volna tennünk, és ha még nem késô, akkor most kell igazán tenni azért, hogy továbbra is vadászhassunk, mert nagyapáink, apáink és mi voltunk és vagyunk az elsôk, és a legjobb termeszét védôk! Addig, amíg megértjük, és úgy vadászunk, hogy „jusson is meg maradjon is”, addig nincs baj! Számomra ez azt jelenti, hogy csak annyit hasznosítunk, az adott állományból... amennyi fenntartja az egyensúlyt! Csökkentve legyen a vadkár a környezetben, de legyen vad is, hiszen szerves része a természetnek, amit senkinek sem szabadna sohasem elfelejteni! Ennek az egyensúlynak a megôrzése a vadászok, és a tisztelt „nemvadászok” közös feladata kell, hogy legyen!

A vadászat igazi célja ma is az élelemszerzés, illetve annak kiegészítése. Egyben a legtermészetesebb energiaforrás, amely az ember fejlôdésében kiemel-

80

Hóköpenyben

kedô szerepet játszott évmilliókon keresztül. Minden más csak ezután jött, jön, és jöhet!

A vadászok között meg sokunknak meg kellene érteni, hogy a vadászaton szerzett trófea csak egy ráadása a természetnek, kézzel fogható örökös emléke egy szép napnak... órának, percnek, pillanatnak. A „mindenáron” való trófeaszerzés egy méltatlan vadhajtása a vadászatnak. Az igaz, hogy a trófea, a trófea nemzetközi bírálata, értékelése.... teljes mértékben értékmutatója, és szakmai tükörképe.... az adott országon belül, egy jellegzetes területnek, egy régiónak.... az ottani vadgazdálkodásról. De a vadászat célja biztosan nem a trófeaszerzés, mert nem is lehet az! Egy jóérzésû vadász, soha nem fog puskát egy vadra, hogy annak agancsát, agyarát, szarvát, vagy bôrét felakassza a falra, dísznek. Ha valaki mégis ezt gondolja, hogy csak ennyibôl áll a vadászat.... akkor az nagyon téved, és egy siralmas tévúton jár!

De ugyan milyen lesz a jövô? Kik, és hogyan fognak itt vadászni? Ha egyáltalán lehet majd…

Gondolatok, amelyek nem hagynak sohasem nyugodni...

Kezemben a puska idönként nehéz lett, és ez felébresztette vadászó vágyaimat, visszahozva a jelenbe. Meg-megállva, újból visszatértem a valóságba, hallgattam a jótékony csend hangját..... éppen idôben! Valami fekete türemkedett ott a fák között elôttem… csaaak neeem?

Egy vaddisznó közeledett, maga elôtt tolva a havat a sejtelmes homályban. Letérdelve, a puska csövét a célzóbothoz fogva várom a felém törekvô fekete böcköt.

Keményet rúg a puska a vállamon. A disznót elôször megemeli, majd hanyatt vágja a nagy golyó ereje. Ezért szeretem a 8 milliméterest! Ez nem hazudik, de nem is kell sokat utána keresni, ha már csattant a lövés.

Kan! Ilyen csodát! Nem is igaz, hogy én kant lôttem Újvárfalván! Sajnos, csak kis kan! Agyarai nem nagyok, talán 16–18 centisek. Kár volt érte. Még növeszthette volna ôket, pár évig. (Ekkor még nem ismertem az „Öreg Ravaszt”, ami után aztán évekig jártam.)

Még egy kis adat, hogy mennyire megváltozott a vadászatunk: Amikor húsz évvel ezelôtt felvettek maguk közé az újvárfalvaiak, minden évben készítettek a vezetôk egy kimutatást arról, hogy mennyi vad esik vadászatonként.

Nos, az elsô években, a megalakuláskor... 25 évvel ezelôtt, írd és mondd 1,5 „másfél” kimenetelre esett egy-egy behozott vad! (Ezen felül, még esett jócskán, amit nem vallottak be és vittek el „házi használatra” a vadásztársak!)

10 évvel ezelôtt már csak 15 „tizenöt” kimenetelre esett egy vad! Mostanában talán 40 „negyven” kiülésre, ha esik egy! Az adatokat a beírókönyvek alapján számították ki. Szóval, így állunk!

Mit hoz a jövô? Nem is merek rágondolni’ Ezután majd csak beszélünk és elmélkedünk a vadászatról.... ahelyett, hogy mûvelnénk. Már akinek lesz mirôl elmélkednie, ha lesznek emlékei. Egy letûnt világot sírunk vissza, amelynek egyre kevesebb a becsülete. De hol, és hogyan is lehessen itt jobban mûvelni azt, amihez érintetlen természet és vad kell? Mert sajnos mindkettô erôsen fogyóban van!

J

J

(1995)

81

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

Az újvárfalvai „Ravasz Öreg”

J

J

Az újvárfalvai Széchenyi Zsigmond Vadásztársaság tagja voltam húszegynéhány évig. Ha vadászni mentem Újvárfalvára, olyan bensôséges érzéseim lettek, mintha haza indultam volna! Ismertem az egész vadászterületet, és a kedves újvárfalvai emberek nagy részét... akikkel ismertük és becsültük egymást. Ha idôm engedte, mindig kint voltam a területen. A nagy és szép vadászház meleg otthont adott mindnyájunknak. Ide jöttem gyakran... fôleg amikor sorsom elôl menekültem, visszahúzódni volt kedvem... elbújni a világ elôl, lassítani az idôt... ha már elegem volt az emberekbôl, a bajokból, a rohanó életbôl. Pár napi vadászat, és egyedüllét után megnyugodtam... az életkedv is visszatért lelkembe és kiegyensúlyozott lettem újra!

Aki még esetleg nem tudná, Újvárfalva Kaposvártól északnyugatra található Somogy-ország közepén, sejtelmesen elfelejtve. Kis település, alig húsz-harminc házzal az út mindkét oldalán. Ha végig autóztam rajta, úgy éreztem, mintha száz évet repültem volna vissza az idôben. Lapos homokdombok között fekszik, amiket a jégkorszak hagyott vissza maga után, mocsarakkal és futóhomok dûnék sorával, amit a rátelepített erdôk már kezdenek megkötni. A mocsarakat sajnos kiszárította a csatornázás, csak néha töltôdtek fel vízzel, de így is vadregényes, elhagyatottnak tûnô, izgalmas világ volt ez. Számomra a világ közepe, és a legszebb vadászterület! Somogysárdon át lehet megközelíteni. „Saját” bekötô útja van a faluig, ami nem vezet tovább, csak Nadalosig, ami közigazgatásilag is hozzá tartozik, így valóságban is az „elôvárosa”! A falu rejtettsége egyben a legfôbb szexepilje is, ez hoz mindenkit ide vissza, aki már járt egyszer itt. Aki manapság a kinti rohanó világban él, az oázisnak tekinti az ilyen csendes, nyugodt helyet, ahol még a mobiltelefonoknak is csak ritkán van tér erejük... ami néha nem is baj...

Azt, hogy az újvárfalvai erdôk vadjait is ismertem, azt nem merném olyan biztosan állítani. Gyakran szereztek meglepetést... fôleg a vaddisznók! A legváratlanabb idôben, meglepô helyeken jöttem össze velük. A legtöbbször bizony a disznók voltak a gyôztesek! Sokszor maradtam eredménytelen! Területünk a nagyerdô tömbök végett, a környék legjobb téli beállóhelye volt. Mondhatnánk bölcsôje, és otthona is a vadnak. Ezért nagyon fontos volt, hogy mindig legyen olyan területrészünk, ahol nyugalom honol. Élelmezésükrôl is gondoskodott a természet. Erdeink alját vastagon borította be a fekete szeder, melynek levele tápdús takarmánya a szarvasnak télidôben. A tölgyesek, cseresek évente meghozzák makktermésüket, amely a gazdag vaddisznóállomány téli táplálékának jó részét teszi ki.

Területünk a valamikori 16 ezer hektárról a legutóbbi „területrendezéskor” lecsökkent öt- hatezerre, mint már írtam. Azt hiszem ez ismerôs folyamat volt na-

83

REMETEKANOK

Ôszi „betakarítás”. Csak azt lôttem, amit muszáj volt FOTÓ: SZERZÔ

J

J

gyon sok társaság életében a kilencvenes évek végén. Még az újvárfalvai „trianoni rendezés” elôtt megszavaztuk a riglizés betiltását. Ezzel együtt azt is, hogy egész évben nem vadászunk a belsô területeken, ott csak a külföldi vendégek használhatták a puskájukat a szarvasbôgés ideje alatt. Ezt a döntést késôbb mindig meghálálta a vad, volt belôle bôven. Naná, hogy ez nem minden vadásztársunknak tetszett. Legszívesebben visszavonatták volna a döntést, illetve némelyek úgy gondolták, hogy az ilyen határozat, kivételesen rájuk nem vonatkozik. Természetesen támogattam a korlátozásokat. „Belülrôl” csak évente egyszer, a vaddisznóhajtások alkalmával láttam a területet. Évközben csak az erdô széleken, a mezôgazdasági területekre kiváltó vadra vadászhattunk. Hiszen a cél az volt, hogy a mezôgazdasági vadkárokat a lehetô legjobban lecsökkenteni!

Ha eredményt akartam elérni, gondosan kellett megvizsgálnom, hogy milyen mezôgazdasági kultúrák vannak az erdôk mellett, meg azt is vizsgálni kellett a beírókönyv alapján, hogy melyik területrészt járják vadásztársaim és hol, és mikor volt valamilyen lövöldözés! Olyan körzetet kerestem magamnak, ahol a legrégebben volt valami zavarás.

Ha találtam egy nyugodt helyet, ahol az elôzô napokban, vagy ami még ennél is jobb, hetekben nem volt vadászat, akkor még délben, vagy kora délután kigyalogoltam, vagy ha messzebb volt, kikocsiztam és megvizsgáltam a nyomokat, a

84

Az újvárfalvai „Ravasz Öreg”

J

J

vadjárást, a váltókat. Estére aztán a legmegfelelôbb magaslesre írtam be magamat, figyelembe véve a vadnak tetszô táplálkozási lehetôségeket, zavartalanságot, a széljárást, a megközelíthetôséget. Kérdezgették is egyesek: „Hogyan lehet az, hogy a Bozóki idejön a világ másik végébôl, és két napon belül lô egy-két disznót?”

Igazán soha nem kellett messzire mennem a vadászháztól. Sokszor még jobb eredményt értem el a házközeli magasleseken, mint akik napjában többször végig autózták a terület mezôgazdasági részeit, meg az erdôk széleit... autóból látott nyom nem egy megbízható adat!

Természetesen egy idô után már nem elégített ki, hogy „akármilyen”...az utamba kerülô vaddisznót elejtek. Talán a korral jár együtt, vagy a telitettség érzése miatt, – gondolom, ezért sokan irigyelnek – egy ponton, kezdtem céltudatosabban vadászni. Amíg azelôtt válogatás nélkül meglôttem minden elém kerülô vaddisznót, addig mostanra csak azt, amire feltétlenül szükség volt. Így fôként malacot, vagy legfeljebb süldôket. Kocát már nem is tudom, mikor lôttem utoljára, van már vagy húsz éve!

Ha mindent összeadok, akkor vagy ötven vaddisznót lôttem húsz év alatt Újvárfalván, ebbôl négy jobb kan volt, ami nem sok, ha a ráfordított energiát és idôt összeszámolom. Ezt kiegyenlíti a vadásztársak egészséges irigykedései – ha van ilyen – ami nem elhanyagolható a „bevétel” oldalon.

Tehát, ha volt is nagyobb vadkan a területünkön, azokat csak nagyon kevesen ismerték, (pedig voltunk rá hatvan öten) és még kevesebben tudták elejteni, kézre keríteni. Ebbôl is látható, milyen rafináltak az öreg kanok. Mindenre figyelnek, sokkal jobban, mint ahogy azt mi gondolnánk.

Errôl itt egy kis példa: Egy „Öregvadász” naponta ellenôrizte a titkos kis szóróját, amit már évek óta üzemeltetett. Naponta örömmel fedezte fel, hogy a disznók felették a kiszórt és beásott kukoricát. Idôvel aztán, megtalálta egy nagy kan nyomát is a szóró szélén, a sáros túrásokban. Szép reményekkel ült ki minden este, de csak süldôk és a koca jött meg, azokat viszont nem bántotta. A kanra várt! Egyik este szólt a sógora, hogy szívesen kiülne vele a lesre. Gondolta, nagy kár úgysem lesz, ha ketten ülnek, legalább nem unatkozik egyedül, ezért igent mondott.

Késô este lett, a vaddisznók is megvacsoráztak a terített asztalnál, de a nagy kan nem jött meg ezúttal sem. A sógor megunta az üldögélést, ezért kérte az Öregvadászt, hogy adja oda a Wartburg kulcsát, mert már elege van a sikertelen ücsörgélésbôl. Megbeszélték a sógorral, hogy éjfélre jöjjön vissza érte, hogy hazavigye. A sógor elballagott a 200 méterre leállított autóhoz, és nagy ajtócsapkodások közepette elviharzott, szidva a bolond vadászokat, akik annyit, és annyiszor ülnek feleslegesen a hideg magaslesen.

Alig csendesedett el a környék, a vadász legnagyobb meglepetésére megjelent a nagy kan a szórón és kezdte összeszedni, amit a konda sietségében otthagyott. Remegô kézzel lôtte oldalba, miközben azon morfondírozott, hogy ez a kan nem is volt olyan buta, ha minden este megvárta, hogy ô is beüljön a kocsijába, és dolga végezetlenül porozzon hazafelé. Most az lett a veszte, hogy nem számolt a sógor közremûködésére…

85

REMETEKANOK

J

J

A számítgatásaim, amelyet az országos átlaghoz viszonyítom, amely szerint körülbelül száz elejtett vaddisznóra esik egy valamirevaló, érmes agyarú kan, az nagyon jó! A gödöllôi vadgazdálkodási adattár kimutatásai szerint 1970-ben még 234 elejtett disznóra esett egy érmes agyar. Ez a szám az évek folyamán kezdett eltolódni, mondanom sem kell, hogy jó irányba, mert 2009-ben már 54 vaddisznóra esett egy érem. Igaz, volt olyan év is, az 1973, amikor 461 disznóra jutott egy díjazott agyar! A számítgatásaimat és az adatokat megtalálják a könyv végén a „Trófeák” fejezetben.

Természetesen ehhez tudni kell azt is, hogy régebben nem volt kötelezô a vadkanagyarakat bíráltatni. Gondolom, sok el is ment „fû alatt”, anélkül, hogy bármely statisztikában megjelent Én jól fel vagyok szerelkezve az ilyen téli volna. találkozásokra a birkabôr zsákomban!

Az elmúlt ötven évben, amióta vaFOTÓ: SZERZÔ dászom, harminc jó kant lôttem összesen. Legalább ugyanennyit elhibáztam, vagy többet elszamárkodtam! Úgy durván, minden második évben egyet-egyet sikerült terítékre hoznom. Ezért elégedett lehetek. Kívánom mindenkinek, hogy járjon utánuk legalább annyit, mint én, és akkor vitatkozhatunk, hogy mi a sok, mi a kevés. Ha majd annyi kilométer lesz a lábában másnak is, mint nekem, és annyi hideg éjszakán fagyoskodott a nyitott magasleseken, fákra készített ülôkékén, és kárelhárító kerítésekre épített létrák tetején, mint én, akkor majd mindenki megérti, hogy mirôl beszélek!

A nagy kanokat ugyancsak szûken mérték Újvárfalva környékén is, de azért akadt belôlük néhány. Ezért szeretném annak az egynek az elejtését elmesélni, ami vadászéletem ugyancsak különleges élménye volt.

Amikor csak tehettem, kimentem vadászni az újvárfalvai területünkre. Néha, de fôleg télen, megtaláltam a nagyobb disznók nyomait is. Sajnos majdnem lehetetlen volt velük összejönni az állandó zavarás és a korlátozott területi mozgáslehetôségek miatt. Nem ülhettem a nappali tanyájuk közelébe, csak a mezôgazdasági területtel határos erdô szélre. Helyüket ritkán tartották sokáig. Biztosan, és jól fel vagyok szerelkezve az ilyen téli találkozásokra: készíttettem egy alföldi vadásszal, aki a szûcsmesterségbôl élt, három birka bôrébôl egy hatalmas zsákot, amiben ülve, jól bebugyolálva, reggelig kibírom a mínusz 20 fokos hidegben is! De nagyon ritkán volt szerencsém ilyenkor…

86

Az újvárfalvai „Ravasz Öreg”

A nyári vadászatok jobb, és sokkal több eredményt ígérnek és adnak... mert állandósult az élelmezés. A kanok kijöttek hosszabb idôre az erdôbôl a mezôgazdasági területekre, az ottani kis erdôkben, nádasokban töltötték a nyarat. Csak ismerni kellett azokat a helyeket, ahol kiváltanak a gabonára, vagy késôbb, augusztus közepétôl a már tejesedô kukoricára.

A vizek ismerete a területen nagyon eredményessé tehette esetenkénti vadászatunkat. Fôleg a forró, nyári idôszakban. A dagonyák, a patakok melletti leselkedés, sokszor eredményesebb és biztosabb volt, mint hinnénk. Számtalanszor sikerült vaddisznót lônöm így, méghozzá világos nappal, mert oda világossal is kiváltottak! Egy másik nagyon jó hely volt, amit szintén csak kevesen tudnak, az érett gyümölcsüket potyogtató eperfák alja, júniusban, holdvilágnál. Mágnesként vonzották ezek a fák a vaddisznókat a fülledt nyári estéken. Nagy csámcsogással és hallható élvezettel szedték fel az érett gyümölcsöt, tisztára seperve/nyalva a fák alját.

Verôfényes májusi reggelen találkoztam elôször az újvárfalvai „Nagy Öreggel”.

Jobban mondva én láttam meg ôt, amikor „hajnali” kilenc óra körül a falusi boltból jöttem visszafelé, a vadászházba tartva. Nagy iramban ugrotta át elôttem vagy száz méterre a betonutat, és rohant a teljesen nyitott, alig csizmaszárig érô búzaveté-

Hatalmas volt!

J

J

FOTÓ: BLAUMANN ÖDÖN

87

REMETEKANOK

J

J

sen át az erdôbe. Honnan jött? Nem tudom, mert mindenhol csak zsebkendônyi erdôk voltak a földek között. Talán egy nagyobb kiterjedésû nádasban aludt, ahol felzavarták?

Most az egyszer megkésett, méghozzá jócskán. De megint beigazolódott az a megfigyelésem, hogy az öreg kanok idônként, korhely módra, késôn járnak haza, így mentve a bôrüket valószínûleg tudatosan. „Na, igen!” – gondoltam. „Legalább láttam a területünkön egy nagy kant! Tehát van!” – Mert az elmúlt húsz év alatt, talán tízet láttam... azokból is más lôtt kettôt, és még kettôról tudok, amelyiket Tóth Jani vadásztársam, nagybajomi „kanszakértônek” sikerült zsákmányolnia. Pedig évente 150–200 körüli vaddisznót lôttünk akkoriban a területünkön. Tehát itt több nagy kannak is kellene lennie… De hát azok okosabbak, dörzsöltebbek voltak, mint mi.

Pár nappal késôbb már korán kiültünk feleségemmel arra a lesre ahol a kant láttam beváltani. Hátha! Szép délután volt, egyformán lengedezô északnyugati szellôvel a nyakunkban, ami a szagunkat kivitte a búzaföldre. Így amíg a kiváltó vad nem ért volna be ebbe az övezetbe, lett volna idôm elbírálni és esetleg meglônöm még szürkületben is. A nap még magasan fent volt, nem is számítottunk vadra, mikor a mögöttünk sûrûsödô akácosban elpattant egy ág! Összenéztünk!

Talán az „Öreg”? Éreztem, ez egy nagyobb vad volt. Hogyan kerülhetett oda? Az is lehet, hogy ott feküdt valahol a magasles közelében és mozgolódásunk felébresztette? Nem voltam biztos a dolgomban, de éreztem, hogy jó helyre ültünk akkor este.

Vártunk és reméltem, hogy asszonykám végre szerencsét hoz nekem, mert együtt eddig még sohasem ejtettünk el semmit. Telt az idô, és mi már vagy két órája nagyon nagy csendben ücsörögtünk, ám az erdôbôl egy moccanás sem hallatszott. Pedig éreztem, hogy ott valaminek kell lennie és az csak egy vaddisznó lehet! Ez az ágpattanás nem szarvastól jött. A szarvas nem vetemedik olyan „aljasságokra”, hogy meglesi a vadászt! Tudtam, hogy az ilyen öreg kan annyira dörzsölt, hogy már délután háromkor odaáll a magasles mögé, amelyik mellett majd ki akar jönni, és várja, lesi... felül-e a vadász a lesre!.. Ez nem mese! Na, majd meglátjuk!

De talán még nem jöttünk késôn, és megelôztük a vén ravaszt. Majd elválik!

Már alkonyodott, amikor egyszer csak elkezdett fordulni a légáramlat. Éreztem, hogy baj lesz belôle, ha a szellô továbbra is változóan fújdogál, és esetleg keletire fordul, mert beviszi a szagunkat az erdôbe. Mondom is a nejemnek, hogy mi fog történni, ha szagot kapna felôlünk a mögöttünk leselkedô disznó. Nem sokkal késôbb, amit én nem hallok a rossz fülemmel, már konferálja is a feleségem: „Most fújt egyet! Megint fújt egyet, de már távolabbról…”

Még egy ágpattanást sem hallottam, úgy elment. Ha egyedül lettem volna, nem is vettem volna észre, hogy mikor hagyott ott bennünket. Mert ott volt, éreztem, és azt is, hogy az Öreg volt… Egy nulla a javára!

Következô nyáron megint ott leskelôdtem az újvárfalvai faluvégtôl alig százméternyire álló magaslesen. Ekkor már sajnos egyedül…

A falu alatt Torma Jani traktorosunk zsebkendônyi zabföldje halványan sárgállott és a már tejesedô csövû kukoricatábla termése kicsalta az erdôbôl a vadat.

88

Az újvárfalvai „Ravasz Öreg”

J

J

Meg is hívtam egy kedves jó barátomat, a korán elhunyt Bán Gyurit és aranyos kislányát, Beát egy kis vadászatra. Két napig türelmeskedtek szegények, csípették magukat a szúnyogokkal, de még vadat sem láttunk. Én mindezt a nagy meleg és a szárazság rovására írtam.

Még az utolsó hajnalon felültünk a vadászház melletti erdôszéli magaslesekre, egymástól nem messze, ahol már annyiszor szerencsém volt az erdôbe beváltó vaddisznókhoz.

Alig hajnalodott, amikor nagyot szólt Gyuri puskája.

Mi Beával talán 150 méterrel arrébb, egy másik lesen bóbiskoltunk, magunkban már leírva ezt a vadászatot, és csak kötelességbôl keltünk fel hajnalok hajnalán.

Messzelátómban csak a por szálldosását figyelhettem meg, amit egy nagyobb vad hagyott maga mögött az árok partján, de ôt magát már nem sikerült meglátnom. Ajánlottam is Beának, hogy legyen készen a puskájával, mert hátha erre vált be a sebzett disznó.

Sajnos nem volt szerencsénk, nem felénk jött, hanem a patakparton végig rohanva az embermagas kukoricában, valahol máshol ment be az erdôbe.

Miután teljesen kivilágosodott, Gyuri elindult a rálövés helyére. Így mi is leszálltunk magas vártánkból és csatlakoztunk hozzá. Nem volt nehéz megtalálni a helyet, ahol a nagydarab disznó lehengerelte a gabonát. Gondolom a 6,5×68-as golyója ugyancsak megcsíphette a nyári gúnyáját. Gyuri szerint jól rajta volt, de szerintem nem, mert csak horzsolhatta a golyó, mivel találtam egy darabka szôrös bôrt és pár csepp vért.

Majd’ délig kerestük, de nem találtunk semmit.

Gyuriék el is mentek, így délután már egyedül jártam a nyomában, mert hátha az ördög nem alszik, és az a kis „hat és feles”, amitôl egy ilyen nagy testû és fôleg zsíros somogyi vaddisznó nem mindig marad tûzben, nagyobb kárt tett benne.

De hiába való volt minden igyekezetem, nem sikerült kedves barátomnak utána telefonálni, hogy megtaláltam a vadját. Ma is sajnálom, hogy nem szerezhettem meg számára ezt az örömöt.

Kettô nulla a a disznó javára!

Másnap felmentem én is Pestre, hogy elhozzam gyerekeimet egy kis szünidôi kiruccanásra. Ezután együtt vadásztunk Barnával és Orsolyával. Visszaérve a területre, egy kis sétára szántam el magam a faluvégi lesek környékén. Mindenhol friss vaddisznó- és szarvas nyomok, és ami a fô, még nem voltak meg lôdözve!

Napokon keresztül beírtam magunkat ezekre a lesekre. Majd minden éjjel kint is aludtunk Barnával, élvezve a lágy nyári éjszakák illatát, hûvösségét. Vártuk a jó szerencsét, hogy megjöjjenek a vaddisznók.

Elsô éjjel Barna éjfélkor bement aludni, mert már nagyon csípték a szúnyogok, ezért egyedül leskelôdtem hajnalig. Jó hogy kint maradtam, mert lôttem reggel két tizenöt kilós malacot! Igaz már feljött a nap és leszálltam a magaslesrôl, hogy indulok a vadászházba. Az anyjukat valaki biztosan ellôtte, mert se nem láttam, se nem hallottam, hogy a közelben lett volna. A malaclövések után délelôtt

89

REMETEKANOK

J

J

ellenôriztem a kukoricaszéli nyomokat, mert még a hajnali sötétben rám fújt egy nagyobb disznó a kukoricásból.

Másnap hajnalban is ugyanezt tette! Ekkor jöttem rá, hogy milyen rafinált, és tapasztalt vadkan az Öreg: minden hajnalban, valószínûleg... még sötétben ott ment el elôttem, amikor én a magaslesen ültem. De nem egyenesen a nyugatról fújó széllel szembe jött be az erdôbe! Hanem az erdô szélével párhuzamosan haladva, 80–100 méterre az erdôtôl, a kukoricásban vagy a patakparton, fél széllel elôször „leellenôrizte” két-három kilométer hosszan a helyzetet. Kíváncsi volt, hogy ül-e vadász az erdô szélen, a kukoricás másik oldalán? Tehát tudta pontosan, hogy honnan fenyegeti veszély!

Természetesen a legtöbbször szagot kapott, ha a magaslesen ültem, mivel az uralkodó légáramlat mindig nyugati volt. Ilyenkor csak egy nagy fújás, azután ôrült iramban törve bokrot, sást, nádast, kukoricást, elrohant, mindig az erdôvel párhuzamosan, sohasem egyenesen be az erdôbe, hanem valami kerülô, titkos úton vissza, a nappali tanyájára… Ez így ment napokon keresztül, nem tudtam meglátni úgy, hogy ne rohanjon. Illetve nem is láttam legtöbbször a sötétben, csak a méltatlankodó fújását hallottam, az elugrást és a törés zaját észleltem. Ez pedig az Öreg volt! Az újvárfalvai „Ravasz Öreg”!

Ekkor kapta tôlem ezt a megtisztelô és megérdemelt nevet. Harmadik, vagy már a sokadik nulla, a javára!

Amiért ilyen óvatos volt, azért élt tovább. Közben vártam egy másik kedves vendéget, Videcz Feri vadászíró barátomat. Meg is jött a legnagyobb kánikulában.

Az elsô este felültettem a faluhoz legközelebbi zabföld szélén a lesre, amelyen nem ültem már napok óta, remélve, elég nyugodt lesz a hely ahhoz, hogy lövéshez jusson. Mi, Barnával a mellette lévô lesre telepedtünk, hogy kéznél legyünk, ha segíteni kell a disznókat zsigerelni, mert biztos voltam abban, hogy a zabtáblára megjön a konda, vagy az „Öreg” teszi majd tiszteletét. De hiába vártuk a lövés csattanását az alig százötven méternyire álló magasles irányából, nem jött. Helyette mögöttünk, úgy éjféltájt, tôlünk alig tízméternyire, az árokban zörgetve a leveleket, pattogtatva az ágakat, egy nagyobb vaddisznó jött Feri felôl, magában „beszélgetve”. Méltatlankodott, hogy kiszáradt a mindig vizet szállító, mély patak.

Le-fel járkálva, jóízûen csámcsogva ropogtatta a csigákat, de nem jött ki az erdô sötétjébôl. Úgy látszik, sokallotta a nagy fényességet már, amit a telihold adott.

Ekkor még nem tudtam, hogy Ferinél mi történt… Ezt az élményét meg is írta, nagyon jól és humorosan, mert nála elôzôleg ki akart jönni a kan. Akkor még a Hold alacsonyabban állt. Feri véletlenül valami apró zajt okozott a lesen, eldöntött egy lámpát, ezért visszafordult az erdô szélétôl a kan. Pedig ott volt elôtte! Utána jött át hozzánk. Éjjel kettô körül jött egy konda malac, lehettek öten vagy hatan, az anyjuk nélkül. Valószínû, hogy ezekbôl lôttem én az elsô napon a kettôt, mert akkor még többen voltak, de hogy hányan, azt nem láttam. Most is rálôttem az egyikre, amelyik kicsit messzebb állt a többitôl, de úgy látszik, hibáztam a csalóka holdfényben. A reggeli ellenôrzésnél aztán láttam, hogy sokkal közelebb voltak, mint gondoltam.

Valószínû föléje lôttem, mivel egy kis magas lövése volt a puskámnak, mert még

90

Az újvárfalvai „Ravasz Öreg”

J

J

a becsapódó golyó nyomát is megtaláltuk a kiszáradt szántóföldön. A végén, másnap hajnalban, Feri szerencsére lôtt belôlük egyet ugyanott, ahol befelé jöttek! De a kan megelégelte az esti és a hajnali zaklatást, nem ott jött be, ahol mi lövöldöztünk. Bolond lett volna. „Ô” volt az megint! Biztos vagyok benne. Négy nulla a javára!

Egy héttel késôbb. Az Alföldrôl, Mezôberénybôl egy kedves vadászvendégem jött...Vértes Katalin.

A holdvilág még használható volt, és egész héten kíméltem a zabföldet, így várható volt, hogy látunk vadat rajta. Ki is ültünk, megint a falu alá. Már az elsô este oda is állt alánk a zabföld szélén kihagyott két vetôgépnyi üres nyomvonal közepébe egy nagy disznó, alig tizenöt méterre! Csak oldalba kellett volna lôni. Erre szegény vendégem mit tesz? Alája lô! Csak úgy porzott. Ott ültem mellette, még a lélegzetemet is Gyerekeim is kivették a részüket visszafogtam, hogy most sikerül végre a vadászatból valakinek elejtenie. Megint „Ô” volt az!

FOTÓ: SZERZÔ Az újvárfalvai „Ravasz Öreg” Öt nulla a javára! Újabb barátot hívtam meg vadászni, Bokros Jóskát Szekszárdról. Hajnali háromkor felültem a szokott helyemre, az erdô mellé, ôt meg átküldtem a patak túloldalára, a két nagy tábla kukorica közötti kaszálóra. Hátha ott meglátja a hazafelé lopakodó ravasz kant. Volt még valamennyi holdfény, hogy az éjszaka második felében lehessen látni. Már kezdett világosodni, amikor dörrent egy lövés Jóska irányából. Még a golyóbecsapódást is hallani véltem. Biztos voltam benne, hogy Jóskának bejött az, amire gondoltam. Siettem is hozzá, ahogy kivilágosodott.

Már messzirôl láttam, ahogy a kaszáló harmatos füvében keresi a rálövés helyét. Furdalt a kíváncsiság, és nagyon reméltem, hogy barátom meglôtte a nagy kant. Alig szállok ki a terepjáróból, kérdô tekintetemre már mondja is, hogy: – Jött a kukoricából két nagyobb disznó. A „feketére” tettem egy lövést!

Kérdezem tôle, hogy milyen volt a másik? – Az olyan szürkés, alig lehetett látni, és az volt a nagyobb. Mint egy szellem ment a fekete után!

– Józsikám, az volt a kan! A kocák nyáron még majdnem mind feketék! – (Különben jártam már én is így. A tarlón átváltó két disznó közül azt lôttem meg az erôs holdfényben, amelyiket jobban láttam a céltávcsôben: a feketét. Pedig elôzôleg a szürkét célozgattam, de mivel nem láttam elég jól, mert a hold fényében

91

REMETEKANOK

J

J

többször teljesen eltûnt, ezért a jobban látható feketére engedtem el a golyómat.

Az is egy meddô nagy koca volt.)

Fejünket vakarva indultunk el a jó vérnyomon, ami elvitt bennünket a patak partjáig.

A szintén meddô koca ott feküdt elôttünk a vízben.

Azért nagyon örültünk, fôleg én, hogy barátomnak sikerült disznót lônie, mivel az ô apróvadas területén csak váltóvadként találkoztak néha eggyel-eggyel. Legtöbbször azokat a barátaimat részesítettem elônyben a vendéghívásoknál, akiknek nem volt saját vadászterületük, vagy csak nagyon ritkán jutottak vaddisznóvadászathoz, mivel apróvadas volt a területük.

Lassan már nem tudtam mire vélni a dolgot! Biztos voltam benne, hogy „Ô” az, és hogy ez az újvárfalvai „Ravasz Öreg” fog a végén gyôzni, megmenekül és eltûnik! Vagy valaki más lövi majd meg... nos, következik a vége!

Egy évvel késôbb, augusztus közepe... fullasztó nyári meleg, már több hete nem esett egy cseppesô sem. Barnával és Orsolya lánykámmal inkább amolyan iskolai szünidô- és augusztusvégi kiruccanásra jöttünk Újvárfalvára és még egyet fürödni a közeli Balatonban, mielôtt elkezdôdik az iskola. Reggel, este és éjjel vadászat, napközben a nem messzire esô balatoni lubickolás volt tervbe véve. Sokra nem számítottam a nagy melegben, de ki akartam használni az utolsó lehetôséget, mert augusztus 20-án nálunk lezárták a területet. Készültünk a szarvasbôgésre.

Hiába terveztem meg a következô hetünk programját, már az elsô este felborult a menetrend. Minden váratlanul történt, úgy, mint az életben sokszor, és a vadászatban még többször! Késôn érkezve a vadászházhoz, a legközelebbi, alig 200 méternyire álló, erdô széli kukoricásban megbújó magaslesre írtuk be magunkat... mivel nem tudtam körülnézni a lehetôségek, és a nyomok után. Inkább szemlélôdés, mint komoly vadászati szándék vezetett ezúttal. Fô célom az volt, hogy tizenéves gyermekeim ismerkedjenek a TERMÉSZET – igen, számomra csak nagybetûvel – rezdüléseivel és miértjeivel. Halkan beszélgetünk, és hessegettük azt a pár szúnyogot, amit még az esôtlen, száraz nyári kánikula meghagyott. Elôttünk az aszalódó, becsavarodott levelû kukoricás, benne szobányi víztükör. Körülötte háromszobányi, még a tavaszi magasabb vízállásban visszamaradt, alig térdig érô, csökött kukorica.

Lassan alkonyodott. Orsi lányom láthatóan unta már az egészet. Kapva kapott az alkalmon, mikor felajánlottam, hogy menjen be a vadászházba. Barna lovagiasan be is kísérte és pár perc múlva, igaz kissé gyorsabban kapkodva a levegôt, már kapaszkodott is vissza mellém. Alkonyodott, de most már rohamosan. Jobbról roppanás, ahol Barna öt perccel elôtte járkált! Szarvasok váltanak ki az erdôbôl.

Már erôsen sötétedett, de még lehetett látni és esetleg lôni is. Egyszer csak balról is súrlódó neszek. A „fülem” ezúttal Barna, ô mutatja az irányt az ujjával, de már nem szól egy szót sem. Tudja, hogy ilyenkor csendben kell maradni. De ezeket a neszeket én is hallom, ha nem fúj a szél és a háttérzajok nem túl erôsen zavaróak. Messzelátó a kézben, megnézem, mi mozog, mi tolja a kukoricát ott alattunk.

Szarvasra gondolok – és nem hiszek a szememnek: Disznó! Egyedül! A gukkert Barnának nyújtom – puska a kézben – kibiztosítok, célkeresés, a disznó a víz szélén tisztán áll… A szálkereszt a nyaktövön… Alig érezhetôen megrúgja a puska a

92

Az újvárfalvai „Ravasz Öreg”

Bokros Jóska a disznójával FOTÓ: SZERZÔ

J

J

vállamat. A lövés moraja végig hömpölyög az erdôn, aztán valahol a nyári éjszakában elhal a tücsökciripelések és az esôt kérô békabrekegések között. Tudtam, hogy ez a Ravasz Öreg volt! Egy egész életre szóló másodperc volt ez. Az évmilliós élni akarás és az évmilliós zsákmányszerzési vágy csapott össze.

Csend. Majd hörgés, némi rugdalódzásra utaló hangok, ütemes, halkuló zörgés, agyarcsikorgatás és egy nagyon nagy, fájdalmas sóhaj! Útravaló a vadásznak, hogy elgondolkozzon és vallassa még sokáig a lelkiismeretét…

Remegô kézzel újratöltöttem és a magasles karfájára fektetem az öreg Mausert.

A látcsôvel nézem meg alaposabban. Fekszik, és már nem mozog! Várunk azért. Megnyugszunk valamelyest. Jó tíz perc múlva már teljesen sötét van.

Ekkor valahonnan elindulnak bennem a kételyek és kérdések, hogy szabadott-e nekem elvennem egy király életét? Valahogy nem éreztem magam igazán jól. Nem akart feltörni bennem az öröm, a belsô ujjongás. Rossz lett a lelkiismeretem. De a természet már csak ilyen. Az erôsebb szokott gyôzni, és a vesztes ezután már csak „élelem”, hogy a gyôztes és családja egy-két nappal tovább éljen. Valami olyasmit kezdtem érezni, mint az az öreg indián, aki bocsánatot kért a nagy medve szellemétôl, amiért elvette tôle a legdrágábbat, az életét. Tudom, hogy furcsán hangzik mindez tôlem, aki annyi vadat ejtett, zsákmányolt, mint én, hogy nem a lövés pillanatáért fogtam puskát egy nemes vadra. Utólag megmagyarázni ezt a különös,

93

REMETEKANOK

J

J

borzongató érzést nem tudom, mert szinte lehetetlen. Az ôsök üzenetét hordjuk magunkban valahol, ahol teljesen természetes volt, hogy az élethez enni kell, tehát zsákmányolnunk is kell, és ami ezzel együtt jár, az az, hogy ölünk. De az érzést is, hogy a vad is egy élôlény, és sokszor nemesebb, mint sok ember a Földön!

Lemásztam a lesrôl, de Barna még fenn maradt, a biztonság kedvéért. Kibiztosított puskával közelítettem meg, a puskacsôvel szétnyomva az alacsony kukorica leveleit. Már felesleges volt óvatoskodnom. Disznóm mozdulatlan. Úristen, mekkora! A céltávcsôben nem volt ilyen nagy! Lehívom Barnát, hogy segítsen örülni, de valahogy nem megy a dolog még ekkor sem... megint vége egy vadászatnak, ami annyi idôn át, feszültséggel és várakozással töltött el! Azért volt értelme, mert mindig történt valami, ami nem a megszokott volt. Ez a szép és érdekes a vad ûzésben, ez a fázis az, amit tulajdonképpen keresek! Nem feltétlen a lövés pillanata.

Ott álltunk még sokáig, és nem hittünk a szemünknek. Fôleg én, mert biztos voltam benne, hogy ez a nagy „Ô” ...amelyikkel már vagy négy-öt éve kerülgetjük egymást... és most itt fekszik az újvárfalvai „Ravasz Öreg”! Most az egyszer egy nulla az én javamra! A következô gondolatom, hogy: sajnos…

Mert mi is a vadászat értelme a mi korunkban?

Most nem a mindenki által hangoztatott „vad ûzés és erdôzúgás”-ra, gondolok.

Nem a zsákmányszerzés ôsi ösztönére akarok fellebbezni, hanem az érzéseinkre.

Melyik érzés szebb és tartósabb, mint a vágy, hogy valamit elérjünk, vagy az az érzés, ami már megtörtént, vagyis a siker élménye, a „beteljesedéskor”? Nekem sokat jelent még az adott alkalom, a „lehetôség ténye”... a vadászat adta várakozás, gondolkodás is...s az „ígéret”, amit a vadászat kínál! A taktikai és stratégiai meggondolások játéka nagyobb élményt ad, mint egy kihûlôben lévô nagy test! Ott állni és „birtokba venni” számomra olyan, mintha valakinek a ravatala mellett állnék, akit régrôl ismerek, és nem akarom, nem tudom elfogadni a megmásítástalant, hogy most itt fekszik, és nincs többé... csak az emléke leng majd körülöttem még vagy harminc, esetleg ötven éven keresztül. A múlt sem mindig kegyes azokhoz, aki túlélték azt. Ezért is nem „szeretek” temetésekre járni!... de ki „szeret”?!

Barna világit kis zseblámpájával, amíg megpróbálom kihúzni a dagonyából.

Nem megy, csak a hátulját tudtam annyira elfordítani, hogy ne a sárba legyen, amíg zsigerelek. A szokatlanul nehezen elvégzett véres munka után bevonultunk a vadászházba, kint hagyva a lesen a sok kabátot, takarót, amire szükségünk lett volna, mert ott kint akartunk maradni egész éjjel. Meg kell várnunk, amíg a fôvadászunk, Bleier Józsi bejön egy vendéggel az esti lesrôl. Így éjfél is elmúlik mire a kan a hûtôbe kerül. Megfürdetve, kitisztítva.

Nagyon nagy! Amíg ott a kukoricában négyen húzkodtuk, hogy felkerüljön a terepjáró vadhordó rácsára, súlya egyre csak nôtt. Másnap reggel 169 kilót nyomott a mázsán. Addigra az esti mélabús hangulatom is elillant, és végre tudok örülni sikeremnek. Mert azt mondogatom magamban: „Néha kell egy kis gyôzelem is... nem mindig csak az epekedés!”

Sajnos a nagy agyarak közül a baloldali teljesen hiányzott, tôben kitörött. A jobboldaliból is sok hiányzik, letörött. Viszont a felsôk meglepôen hosszúak, vastagok, szépen kunkorodók, mivel már jó ideje nincsenek koptatva.

94

Az újvárfalvai „Ravasz Öreg”

A megkerült újvárfalvi „Ravasz Öreg”!

FOTÓ: SZERZÔ

Fôvadászunk, Bleier Józsi, neves és sokat tapasztalt, Gemencrôl hozzánk szegôdött, kiváló vaddisznó szakértô, melegen gratulált.

– „Azt tudod-e, hogy a kanod legalább 8-10 éves öreglegény, amibôl nem sok szaladgál ezen a környéken?”... Csak azt tudnám, hogy hogyan úszta meg ezt a nagy vadirtást, amiben az utóbbi évek nem szûkölködtek? – persze, ez már csak az én morfondírozásom. Gondolataim nem szûntek meg az óta sem az újvárfalvai „Ravasz Öreg” körül keringeni. Még sokáig nem tudtam elhinni, hogy nekem sikerült elejtenem. Mert bárki ülhetett volna akkor azon a lesen és kihasználhatta volna ezt az egyetlen lehetôséget, másodpercet, amikor az Öregnek volt egy gyenge pillanata, és az egésznapi szomjazás a vízre hajtotta. Tehát nem az én kizárólagos érdemem, hogy a zsákmányom lett, hanem az annyit méltatott „véletlené”. Szebben mondva a szerencsémé, amely akkor még mellettem volt…

Csak utána hagyott el, de akkor aztán drámaian! ...De ez már egy másik történet...

J

J

(2000)

95

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Fotó: Árkosi József

Nagybörzsönyben

J

J

Feltétel nélkül szeretem szûkebb szülôföldemet, a Dunántúl lankás dombjait, de nem riasztanak el, sôt, vonzanak a hegyek is! Nem úgy, mint szeretett költônket, Petôfi Sándort. Engem szinte húznak a vadregényes tájak, hegyek csúcsai, titokzatos völgyek, a sötét fenyvesek és az ezüstös törzsû bükkösök.

Már régóta vágytam kicsit hegyes vidék közé... a Bükkbe, a Mátrába, vagy valahová ahol régen jártam, vagy egyáltalán nem jártam még! Mindig vágytam az új, az ismeretlen utak után, hogy megismerjem „lenyesett” hazánk csodálatos tájait, fôleg azokat a helyeket... ahol még eddig nem jártam.

Amilyen a szerencsém, egy szép napon a jó dolgom elvitt a Duna-kanyarba, Zebegény fölé, a Nagybörzsöny aljába. Meghívtak és vendégül láttak. Kedves emberek, apa és fia: Lackó János és Lackó Róbert. Könyveim, írásaim jutottak el hozzájuk. Személyesen is meg akartak ismerni.

Hosszú levelezések után egy nyári napon megérkeztem Zebegénybe és leparkoltam a templom elôtti, miniatûr fôterén. Csakhogy elôtte át kellett kelnem a Dunán, mivel nem akartam Budapesten keresztül, a nagy autóforgalmat „élvezve” célhoz érni, ezért inkább a dunai kompjáratot választottam Szobnál. A Balaton mellett nôttem fel, a víz közelsége nem volt idegen számomra, volt úgy, hogy naponta keltem át Szántód és Tihany között a kompon. Mégis, ez a dunai átkelés más volt. Még az a régi, leengedhetô rámpás komp közlekedik ma is ott, mint amilyen az én gyerekkoromban, jó ötven évvel ezelôtt közlekedett a Balatonon. Egy kicsit nosztalgikus lett az utazásom és megérkezésem a csodaszép fekvésû zebegényi fôtérre.

Robi is hamarosan befutott.

Rokonszenves, harminc körüli fiatalember, pirospozsgás arccal, jóindulatúan csillogó, ártatlan kék szemekkel. A meleg kézfogás után elindultunk fel a hegyek közé. Nem mondom, hogy a márkás személykocsim örült a köves, de inkább sziklás útnak, de becsülettel helytállt, még ha párszor az alja oda is koccant a kövekhez! Néha a nagy, vizes kátyúkban tengelyen felül elmerültünk, de a négy kerék meghajtása felvitt a szállásunkra. Kint, az erdôk alján, rosszabb idôben csak terepjáróval lehetett volna megközelíteni a tanyájukat.

Gazdasági épületek sora, istállók és két lakóház. Olyan, amilyen nagyon sok van még az országban. Csak egy volt más itt: a kilátás, illetve a rálátás a csodaszép Dunakanyarra! Meg talán még valami, amit mi, vadászok értékelünk igazán: a tanya a vadászterület szélén bújt meg. Innen akár pár perces cserkészettel is a legközelebbi magaslesnél voltunk. Ha szerencsénk volt, a szobánk ablakából

97

REMETEKANOK

Barátok között! Lackó Jánossal és Lackó Robival FOTÓ: SZERZÔ

J

J

láthattunk reggel-este szarvast, ôzet, vaddisznót, ami gyakran meg is történt. Úgy érezhette magát az, akinek mindez jelent valamit, mintha a földi Paradicsomban nyitná ki reggelente a szemét. Élveztem is ottlétem minden percét és visszakívántam ifjúságomat, amikor én is hasonló körülmények között élhettem. Talán akkor nem is tudtam, hogy mit kaptam, mit utalt ki számomra a sors oly bôkezûen... még szerencse, hogy utólag is értékelheti az ember a szerencséjét.

János, Robi édesapja, aki mellesleg a terület vadászmestere is volt akkor, hatalmas terülj-terülj asztalkámmal várt már bennünket. A vastag tölgyfaasztal roskadozott az étkektôl. S mivel egyedül éldegélô öreglegény vagyok már jó pár éve, a fôtt étel, fôleg ha még ízletesen is van elkészítve... számomra ritkaságszámba menô élvezet forrása volt! Ezért nem is sokat hagytam kéretni magamat, hogy asztalhoz üljünk és hódoljunk az effajta finom elkényeztetéseknek. Rövid óra elteltével, már mozdulni is alig bírtam. Csodálatos érzés volt jóllakni, és élvezni a különös ízû szószokat, önteteket. János orjaleveséért és a csodás palacsintákért

98

Nagybörzsönyben

J

J

szerintem még a másvilágról is vissza fogok járni, ha évente egyszer-egyszer majd gondol rám és meghív!

A kiadós étkezéshez hozzátartozik egy kiadós beszélgetés is. Nem volt hiány adomákban, vicces mesékben, de komoly történetekben sem. A beszédtéma természetesen a vadászat körül forgott, mondhatnánk alapja volt minden mesének...

Csodálatos, „békebeli” hangulatú, szép napokat tölthettem barátaimnál. Tisztelet, és köszönet érte! Isten tartsa meg jó szokásotokat, és jussak majd néha eszetekbe a jövôben is!

Mivel nem csak a testünk táplálása volt jövetelem célja, azért a vadászatra is próbáltunk idôt szakítani. Elsô este János kíséretében ülhettem ki a háztól alig háromszáz méterre, az egyik magaslesre. Alig sötétedett, meg is jött egy konda disznó és a környezô bokrok alatt turkálva szórakoztattak bennünket. Kinézhettem egy kisebb süldôt, még jó lôvilágnál sikerült váll-lapon lônöm, igyekezve, hogy tûzben maradjon. Erre azért volt szükség, mert fegyverzetem nem a megszokott volt. Majd még olvashat a Kedves Olvasó róla a „Lába kelt puskák” címû fejezetben, hogy aljas gazemberek megszabadítottak drága puskáimtól. Tízévi munkám és megtakarított pénzem veszett ezzel oda. Arról nem is beszélve, hogy nagyon szívemhez nôttek a kedves szerszámaim, sok szép élményt adva. Nem volt egyszerû lemondani róluk és elfeledni ôket. Így csak az elsô szerzeményem és „pótpuskám” volt velem... amelyikhez viszonylag olcsón jutottam, egy M98 Mauser, 5,6×57-es kaliberû ôzlövô volt velem. Nem nagy szerzemény, de a régi .243 Winchesterhez hasonlóan, ezzel is meglehetett oldani majd’ minden vadászati feladatot. Mindez természetesen csak hozzáállás kérdése. Mert másnap reggel, amikor Attilával, a vadôrrel, még sötétben kióvatoskodtunk egy kukoricaföld szélébe, azért a nagy kanra, amely alig tizenöt méterre állta el az utunkat, nem lôttem rá. (Itt meg kell, jegyezzem, hogy a Börzsönyben nem láttam olyan nagy testû vaddisznókat, mint nálunk, Somogyban. Ezért megértem az ottani vadászok többségét, akik esetleg 6,5 és 7 milliméteres kaliberû golyóspuskákat használnak.) Ismernünk kell a magunk és a fegyverzetünk határait is!

Viszont szerintem egy 5,6 milliméteres kalibert nem a nagy testû vadkanok elejtésére készítettek. Még a kisebbekére sem! Csak ezt, tudnia kell annak is, aki ilyennel megy ki a területre. Ebben az esetben, mivel nem rendelkeztem jobb, nagyobb kaliberû vadászpuskával, inkább lemondtam egy sebzésrôl, egy öreg remete megpiszkolásáról.

Ezen az utamon, és ott tartózkodásom alatt már más vadat nem is láttam, de nem is nagyon kívántam, mert olyan kedves volt a fogadtatás, a baráti vendéglátás, hogy kár lett volna elrontani egy rossz szájízû sebzéssel.

Egy évvel késôbb, a somogyi nyár rekkenô hôségében a meghívás újból megérkezett, aminek nagyon örültem. Felüdülés volt átkelni a Dunán és visszahúzódni a hûvös levegôt ontó börzsönyi bükkösök aljába. Újból nagy evések, beszélgetések. Estére ezúttal Robival ültünk ki egy érô búzatábla szélére, egy fára készült magaslesre. Halkan beszélgetve telt a késô délután. A nap még magasan fenn volt, folyt az izzadság a fejünkrôl, amikor egy ôzbak elindult a búzából kifelé, és jó iramban közeledett az erdô felé.

99

REMETEKANOK

Nézzük, és elkezd a kezünkben remegni a távcsô, mert amit a bak a fején hordott, az mindkettônknél erôs izgalmakat váltott ki.

– „Te, ezt meg kellene lônöd! De gyorsan, mert még elmegy!” – volt Robi ítélete, és felszólítása. Alig tudtam feltámasztani a puskát a magasles oldalára, máris az erdô szélén állt a bak és kezdte nyalogatni az oldalát, pont ott, ahova a golyómat szántam volna. Mire befejezte a tisztálkodást, már indult is, nem hagyva idôt nekem, hogy egy nyugodt golyót engedjek az útjára. Ezért „szépen” el is hibáztam, fölé lôve, mert hallottam a golyó hangját, amint a bokrok levelei között utat keresett.

Hiába volt minden, kutattunk a bak után akkor, és másnap reggel is, hát bizony ezt jól eltoltam. Bántott is a dolog, mert manapság valahogy nem jut annyi meghívás és lehetôség, hogy trófeás vadat is lôhettek. Mivel saját területem már jó ideje nincs, örülni kell minden ilyen ajándéknak. Egy erôs ôzbak elejtésének és trófeájának meg fôleg. Ültünk a lesen és elemeztük a hibázás okait. Ilyenkor minden bajos. A puska, a céltávcsô, hogy a bak gyorsan haladt, hogy pont akkor kellett nyalnia az oldalát, amikor lônöm kellett volna. Jól elvoltunk a sikertelenségemmel, mígnem egyszer – már kezdett sötétedni – Robi hirtelen feláll, és azt mondja: – „Szarvas! Nem, ez egy disznó! Te, ez sántít! Gyorsan, próbáld meg!” –

Együtt örültünk Robival

J

J

FOTÓ: SZERZÔ

100

Nagybörzsönyben

Hát, ami azt illeti, én megint próbálkoztam. Ezúttal már az új puskám volt velem, egy .300-as kaliberû. Így már könnyebben vállaltam a lövés elengedését erre a (kisebb) szarvas nagyságú kanra, mert mindjárt láttuk, hogy a nyári szürkesége csakis egy ilyen öregurat takarhat.

Igyekeztem, hogy a céltávcsôben megtaláljam a sötétedô háttérben, ami nem volt egyszerû, mert a Nap is pont abba az irányban nyugodott le, és valahogy még mindig vakított, rontotta az én látási viszonyaimat. Ráadásul még a magaslest tartó fa egyik ága is belógott a céltávcsô látókörébe és zavart a célzásban. Meg kell még jegyeznem, hogy az új puskára akkor még nem került egy „jobb” céltávcsô, bár az a tervek között szerepelt, csak hát azok a piszkos anyagiak még nem tették lehetôvé. Így maradt az olcsó céltávcsövön való kukucskálás és a mérgelôdés… (Hej, hol vagy te régi jó, megszokott puskám, Zeiss céltávcsövem!?”)

Nagy nehezen megtaláltam a hosszú, szürke testet, és amint a kis kereszt beletáncolt a kan oldalába, minden porcikámban remegve, mint egy zöldfülû kezdô, megérintettem a ravaszt. Nagy durranás, jó golyó becsapódási hang…

A disznó nagy iramban elkezdett futni az erdô és egyben a magaslesünk felé.

Sajnos a céltávcsôben az izgalmaim hatására, nagyon ugrált az a szürke test, és amikor alánk ért, elhúztam megint a ravaszt. Hátha! Sajnos, második lövésem mellé ment, pedig de szép lett volna karikára lôni, az ilyen közelre befutó vad-

Kanom agyarai 21 és 20,5 cm

J

J

FOTÓ: SZERZÔ

101

REMETEKANOK

disznót, mint ahogy az a múltban sokszor sikerült – természetesen a megfelelô, kisebb nagyítású céltávcsövön keresztül. Még hallottuk, amint recsegtek az ágak.

Távolodott. Aztán egyszer egy nagy zuhanás, majd lassan halkuló lábak kaparása és agyarcsikorgatás.

Kanunk az utolsó csatáját vívta, tehetetlenül, reménytelenül. Az erôs golyó szétroncsolta tüdejét, szívének artériáit, esélyt sem adva, hogy megmeneküljön.

Drámai percek voltak ezek, magunk elôtt látva a nagy disznó lábainak egyre lassuló mozgását. Így már megalapozottnak tûnt a reményünk, hogy fekszik a kan, megvan a zsákmányunk. Mert mondanom sem kell, Robival ezt közösen ejtettük el, még ha én egyedül húztam is el a ravaszt. De az élmény, a zsákmányolás érzésének forró leheletét láttam ifjú barátom arcán és párás szemén is!

Szép, ôsi érzések ezek, fôleg ha egy baráttal oszthatjuk meg. Össze ölelkeztünk és olyasvalamit éreztünk, ami ebben a mai rohanó világban kezd hiánycikké válni: tiszta emberi érzéseket, igaz barátságot, a közös élményt, ami összekovácsol bennünket örökre... tudva, hogy vagyunk még egypáran, akik hasonlóan tudnak érezni, és ezt nem is szégyelljük kimutatni. Nem veszett még ki mindenkibôl ez az érzés, csak egyre nehezebben találunk rá. Köszönöm Nektek barátaim, hogy ennyi mindent kaptam tôletek!

J

J

(2009)

102

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

Köszönjünk „kezét csókolom”-ot a kocáknak!

J

J

Vaddisznóállományunk „fô tartozékai” a felnôtt, ivarérett kocák. Szám szerint sokszorosan, becslésem szerint tízszeresen többen lehetnek, mint a kanok. Sajnos ennek megfelelôén több is kerül belôlük terítékre, pedig jó volna válogatva kímélni ôket, vagy ha ez már nem megoldható a kártételük miatt, akkor legalább csak azt kellene lônünk, ami satnya, keveset malacozó, esetenként meddô és öreg. Egyszóval ami „kivaló” az állományból!

Mivel a vaddisznó vadászata amúgy is nehézkes és bizonytalan a rossz látási viszonyok miatt, ez a selejtezô, de inkább úgy fogalmazok, hogy „kímélô és válogató” vadászat nem megoldható. Pedig jó volna odafigyelni erre, mert a kutatások és a szabadterületi megfigyelések is bizonyítják, hogy mennyire fontos a kondákban kialakuló rangsorok megtartása. Ugyanúgy, mint a szarvasoknál, ahol egy vezértehén vezeti az egész csapatot, a vaddisznóknál is egy „vezérkoca” vezeti a kondát.

Ezért ezeket, az egyedeket kímélnünk kellene. A jóérzésû vadász vezértehenet sem lô, úgy a vezérkocát sem szabadna ellôünk a konda élérôl! Sokszor vérzô szívvel álljuk körül már december végén a vaddisznóhajtások terítékét. A januáriakéról már nem is beszélve! Ahol meg még februárban is vaddisznóhajtást erôltetnek, ott bizony nagyon nagy baj lehet nem csak a vadászati szakértelemmel, hanem az erkölcsi felfogással is.

Sajnos hiába mondjuk el a puskásoknak százszor is, hogy várjanak a lövéssel, ha jön a disznó, mert van rá idô. Kis odafigyeléssel meg lehet ismerni, hogy melyik a koca, fôleg nagy és vezetô koca, illetve melyik a süldô, vagy a kan. De nem!

Minden lelkiismeret-furdalás nélkül lövik agyon, ami eléjük kerül. Azért beszélek puskásokról, mert ezek az emberek számomra nem mindig vadászok!

Tudom, nehéz megállni, ha sok várakozás és epekedés után elénk kerül egy vaddisznó, ami szinte kínálja magát, hogy oldalba lôjünk. Mert sajnos az a tapasztalatom, hogy a kocák jönnek mindig a leglassabban, ha hajtás van, és szinte kínálják az oldalukat. Meg aztán ezek a legnagyobbak, és bennük akad meg leghamarabb a golyó! Az apróbb disznók körül „sok a hely”, így azok inkább megmenekülnek, pedig ebbôl a korosztályból kellene alaposabban kivenni a vámot.

Minden csodálatom a vaddisznó kocáké! Annak ellenére, hogy annyit agyonlövünk belôlük, mégis növekvô tendenciát mutat a hazai vaddisznóállomány. Hogyan teszik ezt? Sohasem fogom megérteni. Mindenesetre irigylésre méltó az alkalmazkodó képességük. Féltô gonddal vezetgetik a malacaikat és hihetetlen jó anyai

105

REMETEKANOK

Minden csodálatom a vaddisznó kocáké!

FOTÓ: BLAUMANN ÖDÖN

J

J

adottságaikat tovább is örökítik utódiakban. Gondolom, ez a faj fennmaradásának egyik fô titka.

Amíg fiatal és fôleg tapasztalatok nélküli vadász voltam, sajnos én is sokat ejtettem el belôlük. Csak amikor zsigerelnem kellett december végén, vagy január elején, ment el a kedvem a további meggondolatlan lövöldözésektôl.

Idôvel rájöttem, hogyha hajtásban jön a konda, az elsô nagy disznók mindig vezetô, tanult és esetenként öreg matrónák, akiknek „kezét csókolom”-ot kellene köszönnünk és még hálát is kéne rebegnünk, hogy annyi kiváló utódot hoznak a világra. (Remélem, hogy ezeket, a sorokat nem olvassa olyan földmûves vagy gazdálkodó, aki a vadászat iránt nem elkötelezett, mert akkor ez a könyv nagy veszélybe kerülhet: vagy a falhoz vágják, vagy a tûzbe hajítják!) Megnyugtatom a fent érintetteket, nyár végén, ôsszel, amikor már nem, vagy még nem vezetgetik a malacokat, akkor én is oldalba lövök egy-egy fiatalabb kocát. Télen azonban, lesen, vagy hajtásban, ha csak el nem nézem a rossz fényviszonyok miatt, kocára nem lövök!

Viszont volt egy-két érdekes élményem a kocákkal és, ha nem is akartak megenni, volt úgy, hogy meg kellett gondolnom, tegyek-e még egy lépést elôre. Veszélyesebbek voltak, mint a kanok, amelyek inkább keresték a menekülés és a kitérés útjait, mint az összecsapást.

Bátaapátiban vadásztam, valamikor nagyon régen, egy nyár elején. „Medvés” Jóska, a hivatásos vadász nagyon értette, hogy hogyan kell a két korcs foxijával kiugrasztani a disznókat a nappali tanyájukról. Engem leállított egy sûrû sarkára és

106

Köszönjünk„kezét csókolom”-ot a kocáknak!

J

J

meghagyta, ha meghallom a kutyák állóra csaholását, akkor menjek rá a disznóra.

Jó széllel és vigyázva, próbáljam elejteni a vadsertést. Úgy is lett. Nem kellett fél óra sem, már hallottam a kutyaugatást felém közeledni. Figyelve a szélmozgásra, a légáramlásra, megpróbáltam minél csendesebben a hangzavar közelébe jutni. Szépen ment is a dolog egy ideig, csakhogy nem egy magányos kant állítottak a kutyák, hanem egy nagy kocát, amiról természetesen nekem fogalmam sem volt mindaddig, amíg a malacok el nem kezdtek visítozni, mivel az egyik kutya elkezdte fojtogatni valamelyiket. A koca közben a másik foxit hajkurászta, de amint meghallotta a malacsírást, olyan örült rohanással tért vissza a helyszínre, hogy ott csaknem karvastagságú száraz, törött fák repkedtek. Természetesen a meghajtott kutya mentette a bôrét, és véletlenül felém vette az irányt.

Amikor felfedezett, nagy lehetett az öröme, mert megállt, és hangosan elkezdett ugatni, ezzel jelezve a másik cimborának, hogy megjött a segítség. Lett is erre zenebona! Még jobban támadták a szerencsétlen kocát és malacait. De az sem volt rest, fúriaként kergette el a malacoktól a szemtelenkedô kutyákat. Természetesen a foxi keverékek minden ilyen kirohanás alkalmával rám hozták a kampóit csattogtató, hörgô, fújtató anyát. Többször meglôhettem volna, de nem tettem. Kíváncsi voltam, hogy meddig fog elmenni a kutyák és a koca közötti háborúság. A kutyák hamar rájöhettek, hogy nem fogok lôni. Gondolom, csodálkoztak is, mert nem ehhez voltak szokva és már unhatták a játékot. Szívesebben kapaszkodtak volna bele a meglôtt disznó fülébe vagy véknyába. A korcsok támadták még a kocát, de nem olyan hévvel már, mint az elején. A disznó minden alkalommal, mint egy tüzet okádó sárkány, meghajkurászta ôket. Egy nôstény tigris nem védheti nagyobb vehemenciával kölykeit! Aztán egyszer annyira megkergette a kutyákat, hogy egészen közel került hozzám és felismert. Torzonborz, itt-ott hiányos téli szôrzete még jobban felborzolódott.

Hatalmas, rojtos füleit széttárta, mint a támadó elefánt. (Késôbb volt benne részem Afrikában. Akkor még a nadrágom is majdnem „vonalkódos” lett!) Csattogó, habzó száját kitátva, mint a villám, felém ugrott, de úgy három méterre tôlem megtorpant egy nagyobb fa mögött. Nem gondolta ô azt a támadást olyan nagyon komolyan!

Csikorgatva a fogait, dúlt-fúlt, de nem jött tovább! A két kutya már mögöttem lapult, elegük lehetett a meddô és nem is veszélytelen játékból.

A méltatlankodó koca látva, hogy nem mozdulok – igaz, szegény nem tudhatta, hogy életveszélyben van, mivel puskám irányzéka egyfolytában rajta volt. Ha tényleg támadott volna, akkor sajnos lônöm kellett volna. Szerencsére azt gondolta, amit én, hogy az okosabb enged, így mindketten elkezdtünk nagyon lassan hátrálni, a másik legnagyobb megkönnyebbülésére.

Nem folytatom tovább. Az a bizonyos zabszem teória bizony fennállt, gondolom nem csak nálam, de csak a magam helyzetérôl tudok beszámolni. Mindenesetre nem lebecslendô ellenfél egy ilyen malacait védô, mindenre elszánt vaddisznó asszonyság!

Kérem, aki teheti, és jó érzésû vadászember, az decembertôl már ne lôjön kocát. Meghálálja a kímélést. Tavasztól öt – tíz malacot, késôbb ugyanannyi jól fejlett süldôt lôhetünk majd, ha meghagyjuk az anyjuk életét!

(1970)

107

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

† Balogh Péter grafikáját Fekete Zoltán égette farost lemezre

HAJTÓVADÁSZATOK, RIGLIZÉSEK

J

J

Majd 25 éven keresztül „hivatalból”, mint a MAVAD egyik németországi képviselôje, jártam vaddisznóhajtásokra. Évente 25–30, de volt úgy, hogy ennél több napot is (a legtöbb 52 nap volt egy télen!) a hajtások megszervezésével és lebonyolításával voltam elfoglalva. No meg a részvétellel, mert a csoportok többsége elvárta, hogy elkísérjem ôket. Ha már lehetett, és megívtak, akkor mentem a vendégeimmel. Volt olyan német csoport, amelyet tíz éven át, kísértem minden évben.

Beutaztam velük fél Európát; Magyarországot, Szlovákiát, Romániát, Ukrajnát, Lengyelországot. Ôk kérték, hogy menjek velük, vegyek részt a vadászatukon, mint szervezô, de puskás is. Nem is volt üres, vagy elôkészítetlen vadásznap. Természetesen mindennel mindig meg voltak elégedve, vagy ha nem, akkor ott helyben „rendeztük” a dolgokat. Észrevétel sohasem volt! De volt élmény bôven, amire szívesen emlékszem vissza. Érdekesnek találom azt a megfigyelésemet – azt hiszem mások is, osztanak velem –, hogy a szabad területû hajtóvadászatokon kevés nagy kan esik. A riglizéseken, kisebb mozgatásokon már több. Itt már jobb az arány.

Egy német vadászbarátomnak, aki sokat járt Magyarországra, Szlovákiába és Lengyelországba vadászni, fôleg vaddisznóhajtásra, az a véleménye, hogy a terítékek 5%-a kan, és csak 0,5–1% az igazán nagy kan. Ezt a megfigyelését természetesen szabadtéri területekre vonatkoztatja. Ezen kívül, ha mindent összeszámolunk, akkor 500 elejtett vaddisznóra esik egy aranyérmes agyar. A számokból talán ki lehet okoskodni, hogy ha Európában évente egymillió vaddisznót lônek, akkor mennyi ebbôl a jó agyarú vadkan. Jártam egyszerû, de nagyon jól szervezett vadásztársasági vadászatokra, és minisztereknek, diplomatáknak elkészített, nagyszabású „hadmozdulat szerû” hajtásokra, ahol minden „be volt vetve” ami szükséges. Sokat tanulhattam és tapasztaltam ezek alatt az évek alatt, mert egy ilyen „megmozdulás” mutatja meg, hogy egy terület gazdája mit tud. Az mellékes, hogy van eredmény, vagy nincs. Az a puskások dolga, ha van elég vaddisznó! De az elôkészítés alapossága, körültekintô, mindenre kitérô megszervezése magáért beszél. Ezért az nagy tapasztalatot kíván! Ha minden „összejön”, tehát vaddisznó is van, szervezés is jó, a puskások is jól lônek és még ráadásul az idôjárás is a kezünkre játszik, akkor van is eredmény! Szeretnék pár élményt, szép vadásznapot kiválasztani, elmondani, részben tanulságként, esetleg okulásként. Másrészt a nagyszerû élmény megosztása a hozzáértô olvasóval a fô célom. Mert a jó vaddisznóhajtási élményekbôl azt hiszem nem csak én, de más sem kap eleget. De ne higgyük, hogy mindig az fog történni, amire számítunk, vagy szeretnénk és esetleg megterveztük. Egy vaddisznóhajtási nap tele lehet ígéretekkel, de meglepetésekkel is! Sokszor az „ígéretek” szebbek, mint a valóság.

109

J J J J

J J J J

J J J J

i

J J J J

i

Nem akart felkelni…

J

J

Régen történt. Alig múltam húsz éves és erdészgyakornok voltam Zamárdiban. November eleji vaddisznóhajtás, amelyre mindnyájan ki voltunk vezényelve, hajtónak vagy a hajtószárnyakat vezetni.

Lágy maradt az idô. Napok óta esett az esô. Pedig jobb lett volna, ha már fagy, hogy lehulljon a levelek java a bokrokról, mert így beláthatóbbá válik az erdô aljnövényzete. Délrôl hajtottuk északnak a 41-es erdô részt, mert déli szél volt, és „hátszéllel”, de legalább „félszéllel” kellene mindig hajtani, hogy a disznók ott menjenek ki, ahol szeretnénk: az elálló puskásoknál.

Alig indult meg a hajtás, mentünk pár métert és a hajtók máris csurom vizesek lettek a csöpögô levelektôl. Nekem szerencsém volt, mert a balszárnyat kellett vezetnem, ezért a nyiladékon mehettem a sûrû közepéig, ahol egy mélyút miatt már nem tudtak puskásokat állítani. Onnan aztán nekem is be kellett bújnom a sûrûbe, hogy ne zavarjam a vendégeket, akik a fiatalos nyugati és északi oldalának szélét állták végig.

Ahogy elértük a meghajtandó terület közepét és kikapaszkodtam a meredek falú vízmosásból, elkezdtek a puskások dolgozni. Fôleg az északnyugati saroknak ment a java, de a többieknek is akadt dolguk, szólt is a puska mindenhol . A hajtósort megállítottuk, ne menjen minden disznó egyszerre kifelé. Legyen idejük az elállóknak fellélegezni, és újra tölteni. Kis idô múlva lassan, topogva ballagtunk tovább elôre, meg-megállva.

Egyszer csak a mellettem haladó hajtó felkiáltott: Itt a nagy disznó! – Megálltam, és feszülten fülelve vártam, mert ha hátrafelé menne a disznó, akkor mi is lôhettük a kitörôket. De semmi mozgás. Egy idô után halkan megkérdezem a hajtót, hogy mi van, látja-e a disznót? Azt válaszolta, most nem látja, de nem is hallotta elmenni! Kis idô múlva azonban fojtott hangon szólítgat: – „Itt a disznó, itt a disznó! – Gyere! Gyere gyorsan!” – Hallom a hangján, hogy nagyon izgatott!

Lassan abba az irányba mozgok. Nem kell messze mennem, egy kisebb tisztás közepén találom, eléggé félôsen. Csak a kezével mutat egy irányba: ott lehet valahol, ott láttam utoljára! Elindulok hát abba az irányba. A kibiztosított és Brennekével töltött alsókulcsos Frommer dupla csövével széthajtogatom a leveleket, ágakat.

A feszültség egyre nô bennem. Már érzem, hogy izzad a tenyerem, és érezni vélem a disznó szagát is. Persze, mindez lehet, hogy csak szuggeszió, képzelgés.

A puska gumírozott talpa a vállamnál, csövét elôre, és kicsit lefelé irányítva tartom, hogy minél rövidebb idô alatt tudjak egy golyót kilôni, ha arra kerülne a sor. Sajnos, sok a levél, így nem látok messzire. Azt már nem is veszem észre, hogy pár

111

REMETEKANOK

Ôsz…

FOTÓ: SZERENCSI GÁBOR

J

J

méter után csuromvizes vagyok. Egyszer csak egy nagydarab világosszürke valami kapja meg a szemem, a levelek takarásából. Megállok és nyújtogatom a nyakam, hátha többet látok meg belôle. A hajtóm mögöttem nyomakodik, és egyre csak azt hajtogatja, hogy – „Itt volt valahol, itt volt valahol...!”

Látok is a disznóból kisebb részeket, de csak annyit tudok kivenni a levelek takarása miatt, hogy egy helyben áll. A ravasz disznó sokszor tesz így, remélve, hogy a hajtók elmennek mellette, amit aztán szépen kivár, és észrevétlenül elsunnyog hátrafelé. Akkor van csak pechje, ha valaki belebotlik és meglátja, vagy egy jó orrú kutya megérzi a szagát. De ettôl most nem kell félnie, az egész kutyafalka kiment a konda után a következô erdô részbe. Csak akkor állnak majd meg, ha egy disznó visszamarad a lövöldözés után sebzetten, vagy kimúltan.

Nézem a disznó „darabjait” mert csak foltokat látok belôle, hogy hol is lehet az eleje, és hol a hátulja. Lábujjhegyen tipegek pár lépést, (érdekes látvány lehetek, vállamnál a puskával) valamivel többet látok belôle, de még így sem látom az egészet. Mindegy! Annyit látok, hogy merre „folyik” a világos-szürkés szôré a testén, és ahol a lapockáját gondolom, oda gyors egymás után belelövöm a két Brennekémet.

Nem látom elugrani, tehát megvan! Próbálok újra tölteni, de nagyon remeg a kezem. Jó ilyenkor az ejektoros puska. A fülem mellett repkednek el a füstölgô hüvelyek, csak találnék bele abba a két kis csôbe az új töltényekkel! Nagy nehezen, ez is sikerül…

112

Nem akart felkelni…

J

J

Kezdek megnyugodni, és pár lépést teszek elôre, továbbra is vállnál tartott, újra töltött, kibiztosított puskával. Egyre többet látok a disznóból. Nagyon nagynak látszik. Fekszik! De nem az oldalán, hanem félig a hasán, oldalát nekitámasztva egy tuskónak. Tehát megvan! Szólok a hajtónak, hogy jöhet, megvan a disznó!

Nagy kan!

Ott vagyok tôle öt méterre. Örülök... érthetô, hogy mielôbb szeretném jobban megnézni közelrôl. Várom a hajtót, hogy jöjjön, mert az ô érdeme is, hogy lôttem egy nagy kant. Ekkor a nyiladékról beszól egy érces hang: – „Miért lôtte el elôlem a disznót, amikor az ki akart jönni ide, elém...?! Már jó ideje hallottam a zörgését...!”

Kicsit váratlan volt ez a „beszólás”. Bár sejtettem, hogy baj lehet abból, hogy egy nagy disznót lôttem itt, a puskás sor elôtt. De most már nem volt mit tenni.

Ami megtörtént, azon már nem lehetett változtatni! Vállalni kell a történteket…

Akkor még, fiatal kezdôként, igencsak „viszketô” ujjú voltam, nem mintha mára sokat változott volna a helyzet. De ha nem lô az ember, akkor nem is talál!

Aki sokat okoskodik és gondolkodik, annak az esélyei egyre kisebbek lesznek.

Mert a jó esélynél „még jobb” esély nem lesz! Aki az elsô és biztos lehetôséget nem használja ki, ha jól látja a vadat, és arra lövést is tehet, annak vagy tiszta marad a puska csöve, vagy „szépen” elhibázza, és eredmény nélkül kell hazamennie. Utána aztán bánkódhat és rágódhat, vakargathatja fejét sok éven át.

Elindultam a „disznomhoz” gondoltam, legalább én legyek az elsô, aki megnézi ezt a nagyszerû, de egyre kétesebb eredményt. Vizsgálgatom a nagydarab, majd 150 kilósnak becsült kanomat, meg is kerülöm hátulról, mert ugye, sohasem lehet tudni, hogy van-e még benne élet, amikor megcsapja az orromat a romló, savanyú disznószag. Ekkor még nem kapcsoltam, hogy mi is az. Elôször arra gondoltam, hogy az egyik golyóm talán a gyomrot érte. Csak amikor átérek a másik oldalára, hogy megnézzem a túlsó oldalon is az agyarakat, a szellô is felém lengedez, csak akkor érzem igazán a szagát: – De hiszen ez dög!! Ez nem az én két ólomgolyómtól költözött át a vaddisznó paradicsomba! Ezt más segítette át a másvilágra… Állok a „disznóm” mellett, és várom a hajtókat, mert már hallom a hangjukat.

De a másik irányból is hallok ágrecsegést, tehát a „puskásom” is jön, hogy megszemlélje, hogy mit lôttem el „elôle”! Ahogy odaér az elvtárs (a disznó feje feléje nézett), mindjárt látja a hatalmas agyarakat, és látom, hogy az állami vallásának megfelelôen vörös lesz a feje. De még mielôtt kitörne belôle a fergeteg, mondom neki: – Ez egy „döglött” vaddisznó…

– „Hát persze, mert maga meglôtte! Elôlem!” – és már majdnem ordít.

Csak nagy nehezen tudom neki megmagyarázni, hogy ez már döglötten feküdt itt, amikor én kettôt belejöttem. Nem akarja elhinni. Mutatom a golyóim nyomát a lapocka mögött. A sebszájak fehérek a zsíros bôrön, és nem véresek, ahogy a Brenneke éles szélei „kistancolták” a vastag vaddisznóbôrt. Még bizonyságul a csizmás lábammal meg is nyomogatom a „disznom” kissé felpuffadt pocakját. Elkezd szörtyögni, és sárgás-zöldes lé bugyborékol ki belôle. Az enyészet borzalmas szaga megüti az elvtárs orrát is.

113

REMETEKANOK

– „Ezt nem hittem volna! Ahogy itt fekszik, olyan élônek hat, még én is belelôttem volna! Nem is kettôt! Ötöt! Na, gratulálok! Ez a magáé lehet…”

Ezt már csendesebben mondja és azzal ott is hagy bennünket, mert már öt „füstös” hajtó szorong és fintorog körülöttünk. Pedig azok nem annyira finnyásak az ilyesmire, mert láttam nemegyszer, hogy az újvárfalvai dögkútból felhozták az oda bedobált házi disznókat, és a nyálkás, már majdnem „mozgó” sertéseket „filézték”…!

Sajnálom a szép nagy disznót, hogy az enyészeté lett, és elveszett számunkra.

Minden esetre a rácserkelés és „meglövése” izgalmas élmény, „élô” és valóságos volt…

A hajtás végén tudom meg, hogy lesrôl, szórón lôtt egy német vendég pár nappal elôtte egy nagy disznóra, vagy öt kilométerre innen, de nem találták meg.

Nagyon kevés vér maradt utána. (7×64) Most megvan, kétszeresen is!

Persze, az ugratások egész nap mentek a rovásomra. Még a legsavanyúbb képû erdész kollegának is fülig ért a szája, ha meglátott. Másnap az illetékes hivatásos vadász, akinél történt a kan sebzése, kijött és kivágta az agyarakat. A vendég boldog volt. Ez volt az elsô kanja. Gondolom, mennyivel boldogabb lett volna, ha a saját terítékén látja, a lövése után…

(1970)

Teríték

J

J

FOTÓ: † NAGYGYÖRGY SÁNDOR

114

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

Vése, a somogyi vaddisznók hazája Vendég lehettem Vésén a SEFAG egyik vadászterületén. Külföldieket kísértem tolmácsként és segítôként, mert amint arról már többször szóltam, a MAVAD hivatalos németországi képviselôjeként dolgoztam 1980-tól több mint húsz éven keresztül. A vendéglátók megengedték, hogy oldalra vagy hátra leálljak, azzal a feltétellel, hogy amit lövök, az bekerül a terítékbe, és fizetnem kell érte. Rendben is volt ez így.

Feladatul kaptam még, hogy három külföldi vadászt állítsak a helyére, a hajtás túlsó oldalára.

Elhelyezkedtünk. Egy nagy cserfának támaszkodom, egylábú székemen ülve.

Csend, szállingózó hó, tiszta, üde levegô. A kényelmesen elfogyasztott, finom és hatalmas reggeli, kezdett szépen elrendezôdni bennem…

Ez volt az elsô hajtás.

Elsô lövés volt aznap

J

J

FOTÓ: SZERZÔ

117

REMETEKANOK

J

J

A hajtók talán még el sem indultak a túlsó oldalról, egyszer csak mögülem, a csupasz mezô felôl, ahonnan aztán igazán nem vártam, hogy jön befelé valami vad, motozást, közeledô zajt hallok. Nagyon lassan elfordítom a fejemet arrafelé...

Alig húsz méterre tôlem, a fehérség közepén áll egy nagy disznó, és engem figyel!

Nem sokat habozva, hagy annyi idôt, hogy homlokon lôjem. Tûzben marad! Öreg, magányos legény. Megkésve, talán korhely kicsapongó életet élve, ezúttal késôn tartott hazafelé a nappali tanyájára az éjszakai csavargásból. Örülök is, meg nem is. A vadásznap elsô lövését tettem, egy jó kant zsákmányoltam. Mit szólnak majd a háziak és fôleg a vendégeim? Le sem tagadhatom.

Látták hárman is! Ilyen is elôfordul és az esetleges megjegyzéseket le kell nyelni, amit szívesen megteszek egy jó öreg kan meglövéséért. Mint ahogy az árát is szívesen megfizetem! – morfondíroztam magamban.

Ez az eset is igazolta azt a megállapításomat, hogy a nagy és fôleg öreg, tapasztalt kanok késôn járnak „haza”, mert ilyenkor már legtöbbször nem háborgatja ôket senki és semmi. De az enyémnek most az egyszer nem volt szerencséje.

A hajtás megy tovább. Lövések itt is, ott is. A vendégek szemezgetik, ízlelgetik a lehetôségeket. A teríték kezd kikerekedni, délre van már vagy tíz disznónk. A hazaiak csak mosolyognak, de nem szólnak semmit, amikor dicsérik a vendégek a sok vad látványát és a jó szervezést.

Ebéd után az erdôt kettészelô vasúti pálya mellett, illetve a síneken állunk fel. Én vagyok az elsô, azaz enyém a vonalon az utolsó stand, ezért vezetem megint a puskás sor rám esô részét. A sínek között ballagunk, ahol kevesebb a hó, ezért gyorsabban haladunk. A vadászok egyenként lemaradoznak, egymástól száz-kétszáz méterenként megállnak, leülnek, elhelyezkednek. Én már kiérek a mezô szélére. Ott egy nagyobb akácfa mögé telepszem kisszékemre, a vasúti töltéstôl talán tíz méterre, az árokban. A síneken nem akartam maradni, pedig onnan többet láthattam volna. Jobb, ha a vendégek szabadabban lônek és a szomszéd puskás nincs benn „a képben”, ami ez úttal én lettem volna!

Elôttem behavazott földek, az erdô tôlem balra vagy ötven méterre kezdôdik.

Mögöttem a vasúti töltés, rajta túl, kicsit távolabb, megint erdôk.

Számolom a lövéseket és reménykedem, hogy estére szép terítékünk lesz.

Elmerengve ülök. Gondolataim a reggeli öreg kanomnál járnak, ami már a déli tábortûz mellett feküdt, három másik elejtett kan társaságában. Milyen gyorsan is ment a meglövése! Szinte hihetetlen.

Egyszer csak erôsödô zaj közeledik, amit nem tudok azonnal beazonosítani, a hó megváltoztatja a hangokat. Aztán látom ám messzirôl, hogy csillognak a közeledô vonat ablakai a délutáni napfényben. Az egyik puskásnak gyorsan kellett elhagynia a síneket, mert vagy elaludt a bágyasztó ebéd után, vagy nem hallotta a közelgô vonatot, ami aztán hangos dudálással ugrasztotta le a pályáról. Amint a dízelmotoros mozdony mögém ért, gondolom csak szórakozásból, a vezetô rám is kürtölt egyet. Azt nem mondhatom, hogy nagyon örültem neki, de nem tehettem ellene semmit.

A dudálásnak azonban nagyobb hatása lett, mint elsôre gondoltam volna! Egyszerre megelevenedett elôttem az erdô! De nem csak egy helyen, hanem vagy száz

118

Vése, a somogyi vaddisznók hazája

Megelevenedett elôttem az erdô…

FOTÓ: ÁRKOSI JÓZSEF

J

J

méter szélességben. Elôször azt hittem, hogy szarvasok, csak amikor kiváltott az egész formátlan tömeg a mezôre, ismertem fel ôket a porzó hóban: egy hatalmas konda vaddisznó futott versenyt a vonattal! Nem akarok nagyot mondani, de legalább negyven–ötven disznó, mindenféle nagyságban, az egész kicsi süldôtôl a százötven kilósig futott ott!

Egy pár még át tudott ugrani a vonat elôtt, mire a mozdonyvezetô hosszan és hangosan dudált. A konda java a hangra elkanyarodott a sínektôl, de továbbra is a vonat mellett futott, azzal versenyezve, amíg a domb hajlásában el nem tûntek a szemem elôl. Lövésre nem is gondoltam, annyira hirtelen jött és meglepô volt számomra az egész.

A hajtásnak vége. Mondom az illetékesnek, hogy mit láttam. Csak mosolyog a bajusza alatt, nem szól semmit…

Már az utolsó hajtásra készülôdünk. A helyiek nem tudnak megegyezni, hogy melyik erdô részt hajtsák meg. Én is belekontárkodom a vitába és javaslom, hogy azt a fiatal vörös tölgyest, amelyik mellett délelôtt eljöttünk többször is, jó volna meghajtani, mert annyi nyomot láttam oda beváltani. Lett is erre hangos nemtetszés!

– „Mit hajtsunk? Arra még rá se merj nézni! Szombaton miniszterelnöki vadászat lesz nálunk, az arra van fenntartva!” – – Akkor mi minek vagyunk itt? – buggyant ki belôlem.

– „Ti csak az „alibi” vagytok, hogy nálunk is vadásznak külföldiek! Mi egész évben a szombati nagy hajtásra készülünk! A ti vadászatok amolyan beterelô mozgatás csak, hogy minden egy helyen legyen. Ezután éjjel-nappal ôrizzük a sûrûket,

119

REMETEKANOK

nehogy valaki- vagy egy kóbor kutya betévedjen oda. Meg, hogy a disznók se menjenek ki belôle…”

Na, szépen vagyunk! – gondoltam magamban. Ezután már nem szóltam egy szót sem.

A vadásznapnak vége lett, lôttünk vagy húsz vadat, amivel mindenki meg volt elégedve. Tulajdonképpen én is.

Búcsúzóul még mondja a terület vezetôje, hogy az agyarakért és a papírokért csak szombat este jöjjek vissza, de még jobb, ha vasárnap reggel jövök. Elköszöntünk és mindenki ment a maga útjára.

Pár nap múlva már el is felejtettem az egészet, közben újabb csoportokat és vadászokat kísértem, akikkel gyorsan eltelt a hét. Szombat lett, a délutáni vadászat is estébe hajlott már, mire befejeztük. Valahonnan Zalából jöttem azon az estén, Újvárfalvára igyekeztem, ahol aludni akartam, hogy másnap reggel elhozzam a vései vadászházból a csoport elszámolását, és a kifôzött agyarakat. Utam, Nagykanizsáról jövet, Vésén keresztül vitt Kaposvár felé. Már sötét este volt. A falu közepétôl nagy sürgés-forgást láttam az úton. Terepjárók tömege forgolódott és araszolt a faluban. A vadhordó rácsok roskadoztak a lôtt vadtól! Mindegyik saroglyán láttam legalább négy-öt szarvast vagy vaddisznót! A mellékutakról is több vontató kanyarodott rá a betonútra, mind megrakodva vaddal…!

Szinte lebénultam. Ilyent még én sem láttam!

A MAVAD kiállítási standján, Münchenben, 1985-ben

J

J

FOTÓ: SZERZÔ

120

Vése, a somogyi vaddisznók hazája

Amint kiértem a faluból, megfordultam és beálltam egy elém kanyarodó, vadat szállító vontató után.

Nem kellett sokáig a traktor mögött araszolnom, amit púposra raktak szarvastehenekkel és vaddisznókkal. A vontató a tsz-iroda udvarába fordult be, ahol nagyon sok ember sürgölôdôt. Miután helyet találtam az út szélén, leállítottam a kocsimat és visszagyalogoltam az irodáig. Itt már valóságos tömeg bámészkodott a járdákon, figyelve az udvaron dolgozókat, akik a terítékkel foglalatoskodtak. A terület olyan jól meg volt világítva, mint egy esti futballmérkôzésen.

Nem sokáig maradtam. Láttam, amit láttam! Ledöbbentem, mert ilyent még nem tapasztaltam, pedig vettem már részt nagy terítékû vadászatokon. Aztán beültem az autóba és irány Újvárfalva…

Másnap délelôtt, egy hajnali leskelôdés és cserkészet után, visszahajtottam Vésére a dolgaimat intézni. Éppen jókor érkeztem, akkor fordult ki a vadászháztól a fôútra, a villogóra állított, kékfényes autóktól kísérve a fekete Mercedesekbôl álló kocsisor. A terület vezetôje kicsit ziláltan fogadott. Nagyot fújt, amikor meglátott.

– „De jó, hogy vége az egésznek!” – Azzal a kezembe nyomta a kitöltött lô jegyzéket és a csomagot, amelyben az én öreg kanom agyarai is rejtôzködtek. Hirtelen elköszönt tôlem, arra sem hagyva idôt, hogy bármit kérdezzek.

Késôbb aztán megtudtam, hogy a miniszterelnöki vadászaton 116 (száztizenhat) nagyvad került terítékre. Volt ott valaki, akit ismertem és a terítéken is dolgozott. Ô súgta meg, hogy a mi, pár nappal elôbbi elejtett vadjaink egy része is bekerült a magas vendégek által lôttek terítékébe... Ilyen is van. Nem elég a saját dicsôség, a másoké is kellett!

De azért nem hagyott nyugodni a dolog, elkezdtem számolgatni: ha csak 116 vaddisznót veszek figyelembe – pedig a szarvasok még jóval megnövelnék a végeredményt – akkor is, az 1985-ös MAVAD árlista alapján, a következô számok jöttek volna össze: 30 vadász napi vadászata, vadászonként 400 DM/fô 116 vaddisznó (nem szarvasok!) 400 DM/db Összesen

= 12.000 DM = 46.400 DM 58.400 DM

Ha az akkori árfolyamot veszem alapul – egy márka ötven forint volt – akkor „csekély” 2,32 millió Forintba került az elvtársak egyetlen vadásznapja, amit természetesen a helyi erdôgazdaságnak kellett lenyelnie a nyereségébôl – már, ha volt, de volt!

A fenti összeg mai szemmel már nem olyan sok, de 1986-ban bizony hatalmas pénz volt. Ehhez még hozzá kell tennem, hogy ez a teríték bármikor eladható lett volna külföldieknek, akkora volt a kereslet a magyar vadászatok iránt. Csakhogy akkoriban nem így gondolkodtak országunk nagyjai... Vagy talán ma sem? Mert ôk úgy gondolták, hogy mindez „jár” nekik!

J

J

(1986)

121

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

† Fuchs Tóni bácsival (balról) Dódi vérebével, középen vendéglátónk Feiszt Ottó, és jobbról jómagam FOTÓ: † NAGYGYÖRGY SÁNDOR

Zalai riglizések Vendégek voltunk Zalában. Egy kis csoport német vadászt kísértem. Rigliztünk. Ami azt jelenti, hogy hat-nyolc puskás elállta a távolsági váltókat és ugyanannyi hajtó mozgatta a sûrûket, halkan, csendesen!

Ez nem olyan nagyszabású hadmûvelet, mint egy vaddisznóhajtás, ahol számtalan ember és kutya nagy zajjal hajtja ki a vadat a sûrûkbôl, hanem csak amolyan csendes mozgatások. Sokszor ezek a kis „megmozdulások” eredményesebbek voltak, mint a nagy hajtások... ugyanis a vaddisznók, de a szarvasok is... hamar kitanulják a zavarások okát. Tehát, ha egy terület gazdája volnék, akkor százszor

Hangulatos ebéd a tûz körül…

J

J

FOTÓ: † NAGYGYÖRGY SÁNDOR

123

REMETEKANOK

J

J

is meggondolnám, hogy évente hányszor hajkurásztatnám meg a vadjaimat, fôleg télidôben. Mert az állandó, hetente visszatérô hajtásokkal, riglizésekkel, zaklatással hamar üressé lehet tenni egy területet. Ámbár az is igaz, hogy szívesen járok vaddisznóhajtásra, ha a más területére hívnak.

Feiszt Ottó erdômérnök, akkor még vadászati felügyelô beosztásban, volt a mi kedves házigazdánk. A baki erdészet területére mentünk, hogy ott tartsuk meg az elsô napi riglizést, vaddisznóra és tarvadra. A terület gyönyörû, széles nyiladékokkal az ezüst törzsû bükkösök és fenyôkultúrák között. A kisebb sûrûket célozzuk meg, azokat álltuk körül. Nem a nagy teríték a fontos, hanem az, hogy kímélve a vadállományt, csak azt lôjük meg, ami a legjobban „kivaló” belôle! Ülök a székemen... és figyelem a hajtók munkáját a szomszéd domboldalban, amibe jól belelátok. látok is két-három vaddisznót, amint lassan, hátrafelé fülelve, de azért mégiscsak elôre mozognak. Egyszer láttam magaslesrôl olyat is, egy másik területen, hogy a nagy kan a hajtók elôtt ballagva kiment a puskás sorig. Amint észrevette, hogy ott vadászok állnak – gondolom, szagot kapott felôlük – a hajtók és a puskássor között oldalra tartva, addig ment az egymáshoz közeledô két vonal között, amíg meg nem találta azt a lyukat a hajtók oldalán, amin aztán visszasétált és hátrafelé eltûnt az erdôben. Mindezt minden sietség nélkül, teljesen nyugodtan, meggondoltan, fülelve a zajokra, a neszekre és az orrára hagyatkozva…

A szarvasok egészen más taktikát választanak. Amint a hajtók elindulnak, mindjárt szembe fordulnak velük és kitörnek hátrafelé vagy oldalt, a légmozgásra is figyelve. Ôk is tudják, mire megy a játék! De van úgy, hogy elszámítják magukat: hátul is állhat valaki közülünk, és dörren a puska.

Annyira elnézelôdôm, hogy a mellettem kifutó rókát késôn veszem észre a széles nyiladék túlsó oldala elôtt, ha csak arasznyira is, de alája lövök. Na! Ez is jól kezdôdik! Mellettem Ottó áll, kalapját lengetve gratulál. Késôbb mondta is: nem sok híja volt, hogy eredményes legyek. Közben itt is, ott is csattan egy-egy lövés.

A hajtók átérnek a mi oldalunkra. Lassan vége az elsô mozgatásnak.

Eredmény: három tarvad – tehén, ünô, borjú – és egy kisebb kan. Mindegyiket más-más vendég lôtte, szépen, tisztán. Az egyedül járó vén szarvastehenet én váltottam meg a további téli gondjaitól. A hangulat jó... van eredmény.

Vendégeket is hoztam ám a vadászatokra: Nagygyörgy Sándort és Fuchs Antalt. Tóni bácsit kértem meg, hogy jöjjön velünk és legyen segítségünkre Dódi vérebével, ha valamelyik vadászom golyója félrecsúszna. Még nincs munkája, de örömmel jön velünk, mert jól érzi magát a társaságunkban. Mi is megtiszteltetésnek vesszük, hogy egy nagy tapasztalattal rendelkezô vérebes biztosítja a hátteret.

A másik vendégem Nagygyörgy Sándor, öreg barátom, vadfotós. Ôt meg arra kértem, mint már annyiszor, hogy fényképezôgépével dokumentálja a napot. Sajnálatos... hogy amikor ezeket a sorokat írom, akkor már egyikük sincs közöttünk. Isten nyugosztalja ôket!

A vadászatunk folytatódik, hol több, hol kevesebb sikerrel, de valahogy a vaddisznók elkerülnek bennünket, eddig csak egyet hoztunk terítékre.

Ezt most csak óvatosan írom itt le, nehogy a többiek megtudják, mert az elsô hajtásban, ahol hátul álltam „söprögetôként”, egy hatalmas kan jött rám olyan

124

Zalai riglizések

Töret átadása a vendég vadászhölgynek

J

J

FOTÓ: † NAGYGYÖRGY SÁNDOR

125

REMETEKANOK

J

J

csendben, hogy majdnem megijedtem tôle. Ahogy ott állt elôttem húsz méterre, hallgatódzva, sokáig gondolkoztam, hogy meglôjem-e? De aztán úgy döntöttem, hagyom menni, ha fájó szívvel is, mert még más lövés nem esett, és nem jó fényt vet egy vadászat szervezôre, ha a vendégei elôl ellövi a vadat. (volt már ilyen élményem, lásd Vését!) Fôleg, ha már lôttem egy szarvastehenet. De jobb lett volna inkább a tehenet elengedni és a kant meglôni! Ma már bánom, (és amíg élek, bánni fogom), de jobb a békesség. Így utólag persze már okosabb az ember.

Estére elköszöntünk a vendéglátónktól, Feiszt Ottótól. Megköszöntük a mintaszerû szervezést, a jó hangulatú, igazi, békebeli tudással megszervezett vadászatot.

Másnap Galambokra voltunk hivatalosak. Ez már vadásztársasági terület, itt több a hajtó és a kisegítô ember. Nagyon jó a hangulat, szól is a puska hajtás hosszat. Itt már a kutyák is szerepet kapnak, így hangosan zeng az erdô. Kevesebb a szarvas, több a vaddisznó, esik is szépen. Estére 11 disznó és egy róka fekszik a terítéken. A disznók között két jó kan is van, 20 centiméter körüli agyarakkal.

Az egyik hajtásban meleg lett egy kicsit a helyzet körülöttem! Szépen hajtottak a társaság tagjai, jól lehetett a hangok alapján követni a dolgok menetét. Egyszer csak távolról kutyaugatás közeledik a sûrûben felénk. Szívet, kezet-lábat megremegtetô érzés, ha halljuk a hajtókutyák hangját, amint hozzák felénk az ismeretlen vadat! Ilyenkor az a nagy kérdés a feszült várakozásban, hogy „mit hoz ránk” a jó vaddisznós kutya. Mindenki azt várja hajtás hosszat, hogy ô legyen a kiválasztott, akinél majd ki akar törni a vad.

Már jó ideje egyhelyben csaholt vagy nyolc kutya, de nem tudták kimozdítani a helyérôl azt a „valamit”. A szomszédom, német vendégpuskás, legnagyobb csodálkozásomra elhagyja a helyét, odajött hozzám és közölte, hogy ô bemenne, megnézné, esetleg el is ejtené a vaddisznót, mert ô még ilyen élményt nem élt át... mit szólok hozzá?! Természetesen nem engedtem, mondtam, hogy menjen vissza a helyére, ha a disznó kijönne közöttünk, övé a lövés joga, akár ki is tárazhat rá... én meg sem próbálom!

Nagy nehezen visszament a helyére, de erôsen ingatta nemtetszésül a fejét.

Nem akarta megérteni, miért nem engedem be a tíz méterre ugató kutyák közé.

Alig érte el a helyét a jóember, mikor legnagyobb meglepetésemre, mivel semmi jelét nem hallottuk, hogy a hajtók közelednének, pár méterre tôlünk a sûrûben nagyot dörrent egy puska. Az, hogy meglepôdtem, gyenge kifejezés. Majdnem a nadrágom bánta!

Az történt, amitôl a legjobban féltem: egy puskás hajtó önállósította magát és eljött szép csendben a kutyái után! Mintha éreztem volna a csapdát, ami egy ilyen hajtóvadászatban leselkedik a „nagyvérû” puskásokra. Kiáltottam is neki, hogy vigyázzon, itt vannak a leállók. Jelzett is vissza mindjárt. Ezért nem hiába köti minden vadászat vezetô a leállított puskások lelkére, hogy nem szabad elhagyni a kijelölt helyet!

Különben az elejtett vaddisznó egy sánta kis kan volt, amit pár héttel azelôtt egy másik hajtásban lôttek meg. Még elképzelni is rossz, mi történt volna, ha be-

126

Zalai riglizések

engedem a vendéget az állóra csaholó kutyákhoz! Könnyen meglôhették volna egymást abban a hitben közelítve a disznóhoz, hogy egyedül vannak. Késôbb belátta a vendég is, hogy igazam volt. Naná, de milyen igazam!

Ide kívánkozik egy régi kínai közmondás: „Egyszer mindenki lehet okos!...van, aki a maga kárán, az okosabb a más kárán!.... van aki elôbb, van aki utóbb!... de akad olyan is, aki soha !

J

J

(1987)

127

J J J J

J J J J

J J J J

i

J J J J

i

Gyarmatpuszta

J

J

Ma már nem tudom, hogyan is kerültem elôször Gyarmatpusztára. A lényeg, hogy egyszer bemehettem és kísérhettem a vendégeimet. Nem mindennapi dolog, ha egy egyszerû földi halandó bejut egy kormányterületre, és ott vadászhat is. Már maga a vadászház is, melyet akár palotának is nevezhetnénk, csodás fekvésével szép látvány volt. Minden a helyén, rendben, tisztán, ízlésesen és nagyon szépen.

A vadászház elôtt nagy tó, balról kis kápolna, rendbetartott gazdasági épületek sora, szolgálati lakások, körülöttük a jobb napokat látott, festôin omladozó kôfal, kerítésként.

A kôfal azonban nem jelentett bezártságot, inkább védelmet sugárzott a falon belül lakóknak és vendégeskedôknek. Egy elvarázsolt kis paradicsom ez az erdôkkel borított gyermelyi és bajnai hegyek között.

Az egész település egykor gróf Sándor Móric, az „Ördöglovas” tulajdona volt, akinek nagy kastélya Bajnán ma is áll. Nagyurak és királyok, késôbb pártvezérek és befolyásos elvtársak vadásztak a vadaskertté alakított környezetben, ahol a feljegyzések szerint valamikor még bölények is éltek!

A vendégeket kísérve megismerhettem ezt a csodálatos területet. Volt is mit nézni, fôleg persze a öt különbözô nagyvadfajt. A Kárpát-medence csülkös vadállománya majd’ hiánytalanul képviseltette itt magát, a zergén, a kôszáli kecskén, jávorszarvason és a bölényen kívül. Nem egyszer sikerült egy nap alatt minden vadfajból lônöm egy-egy tarvadat, így gím- és dámszarvast, muflont, ôzet, ráadásként még vaddisznót is!

A külföldi vendégeim sem panaszkodhattak. Mindenki rövid idôn belül meglôtte azt a trófeás vadat, amit szeLôállásban a szerzô retett volna. Sokan túl is teljesítették a FOTÓ: † NAGYGYÖRGY SÁNDOR tervüket és örömmel merítettek nagy

129

REMETEKANOK

J

J

kanállal a teli fazékból. De meg kell dicsérni a terület vezetôit és a kísérô hivatásos vadászokat is. Nagyszerûen értették a dolgukat, és mindig kitettek magukért, hogy a vendégek megelégedve távozzanak.

Gyarmatpuszta a Bajnai Erdészethez tartozik, a fôvadász Péntek Gyula volt akkoriban. Aki kiválóan vezette a területet, a keze alatt dolgozó embereket is. Természetesen ennek híre ment. A jelentkezô csoportok száma nagyobb volt, mint a szabad idôpontoké és a vadászati lehetôségeké.

A vaddisznóhajtások mennyisége korlátozott még egy ilyen területen is. Így nem csoda, hogy a csoportok között versengés alakult ki, ha már egyszer bekerültek abba a körbe, amelyik itt vadászhatott. Nem is lehetett kukacoskodó vendégeket oda bejelenteni, mert a kellemetlenkedôk legközelebb hiába akartak jönni, már nem fogadták ôket.

Amelyik csoport azonban felismerte, milyen különleges kitüntetésben van része, az akkor jöhetett, amikor akart. Így sikerült nekem egy Magyarországon is ismert gazdag kombájn- és cséplô gépgyáros (Claas) család csoportját évekig Gyarmatpusztára kísérnem és élvezni a vendégszeretetüket, amiért itt mondok most köszönetet.

Szép is volt a két–három napos hajtások minden perce!

A vadászház körül a vaddisznóhajtásos napokon is minden csendes maradt, nem lehetett látni nagy sürgés-forgást, mint máshol, ahol eddig vadásztunk. A reggelizô asztalnál köszöntötte Péntek Gyula a csoportot és ismertette a nap forgatókönyvét. A kiosztott kis füzetekbôl mindenki megtudta, hogyan jönnek egymás után a hajtások. Ezek után a puskások egy ezüst serlegbôl kihúzott szám alapján azt is megtudták, hogy hol állnak és, hogy ki kivel utazik egy kocsiban.

Nyolc óra elôtt elôállt az öt terepjáró, mindegyikben kényelmesen elhelyezkedhetett a két-három vendég. A kocsisor elindult és kezdôdtek a meglepetések.

Majd mindenki más irányba hagyta el a vadászházat, hogy a végén, kerülô utakon, szépen csendben jusson a kijelölt helyére. Egész úton nem lehetett egy hajtót, vagy egy mozgó autót, vontatót látni. Semmi jele nem volt annak, hogy vaddisznóhajtáson vagyunk! A vendégeket szép csendben a helyükre szállították és közölték velük, hogy merrôl jönnek majd a hajtók. Azt is megmondták elôre, hogy a puskás nem látja majd a hajtókat és a szomszédjával sem lesz kapcsolatban, nem is fogja látni. Ügyesen úgy állították le ôket, hogy senki ne zavarja a másikat. Gyarmatpusztán nem lehetett összelövés! Miután mindenki elhelyezkedett, rövid idôn belül percnyi pontossággal indult a hajtás.

Ez sem volt azonban a megszokott. Itt nem ordítottak a hajtók torkuk szakadtából, mint máshol, hanem csak állandó kopogást hallott valahonnan az ember.

Esetleg kutyaugatást, ami idônként varázsütésre abbamaradt, hogy aztán egészen máshonnan, esetleg a hátunk mögött szólaljon meg újra. Olyan volt az egész, mintha egy varázsló valahonnan irányítaná az egészet, de a szereplôk láthatatlanul ténykednének. Mintha csak hangszórók nyújtanák a vaddisznóhajtás akusztikai hangulatait!

Sokfelé voltam már a világban vaddisznóhajtáson, de ilyen magas fokon szervezett és lebonyolított vadászatokon sem azelôtt, sem az óta nem vettem részt.

130

Gyarmatpuszta

Ebédidôben FOTÓ: † NAGYGYÖRGY SÁNDOR

J

J

Az elsô, ami feltûnt, hogy a vad, legyen bármely fajhoz tartozó, a legtöbb esetben lassan vonulva került a puskás elé. Tehát volt idô jól megnézni, mire engedjük el a golyót. Pontos, biztos lövést adhatott le a vadász, nagyban megnövelve ezzel az eredményességet. Sebzés szerencsére, csak ritkán fordult elô. Minden vendég úgy lôhetett az alacsony építésû magaslesekrôl, ahogy megszokta otthon, Németországban: ülve, a puskát és a karját feltámasztva. Mert ugye, azt is illik tudni, hogyan vadásznak a vendégeink odahaza! Így azokat a lehetôségeket teremthetjük meg számára, amelyeket otthon is ismer, használ, megszokott. Ezzel is az eredményességüket, és a megelégedésüket szolgáljuk!

A puskások – legnagyobb meglepetésükre – sokszor több lépcsôben voltak egymás mögé leállítva, de nem mindig a hajtáson kívül, hanem benn a hajtásban.

Ha egy kisebb területet hajtottak, akkor nem közvetlenül a sûrûk szélére állították a puskásokat, mint máshol, hanem egy vagy két nyiladékkal hátrább, de ekkor is úgy, hogy nem zavarta senki a szomszédját. A nagyobb területeket nem „láncban” hajtották hosszában, hanem a hajtókat két–három csoportra osztva, különbözô irányból indultak! Pedig nem is voltak sokan! Elölrôl, hátulról, esetenként oldalról is indultak egyszerre, de volt úgy is, hogy az egyik csapat sokkal késôbb indult, mint a másik. Ha két hajtócsapat találkozott egymással a hajtás közepén, akkor az egyik állva maradt, csak a másik ment tovább. Amelyik állva maradt, az idônként

131

REMETEKANOK

A hajtás végén FOTÓ: † NAGYGYÖRGY SÁNDOR

J

J

kopogtatta a fákat, így terelve a vadat. A hajtók már csak azután jöttek ki a sûrûkbôl, amikor a puskásokat elvitték a lôállásaikból. Ekkor gyorsan összehúzkodták a lôtt vadat, rádión leadva a vad gyûjtô kocsinak, hogy hol és mennyi fekszik. Ezután a saját kis csukott terepjárójukkal mentek a következô hajtásba, ahova tudatosan késôn érkeztek, mert nekik az elsô hajtó csoporttal szembe kellett menniük, késôbb indulva.

Ezért is jött a vad lassan, mert nem hajtották, hanem csak finoman „kimozdították” a nappali tanyájáról. Természetesen minden vadászra ment elég vad ahhoz, hogy eredményes legyen. Mindez kiabálás és ideges kapkodás nélkül. Hogy mennyire értette a csapat a dolgát, azt jól megfigyelhettem, amikor a fôvadász, Péntek Gyula terepjárójába kerültem. A szervezés URH-rádiók segítségével történt, állandóan kapcsolatban volt mindenki a hajtás irányítójával. Sokszor még arra is képesek voltak, hogy „célzottan” arra a fontos vendégre hajtsák a vadat, akinek még nem volt az nap esélye, hogy vadat lôjön, illetve eredménye! Valahogy úgy, mint valamikor Indiában, ahol minden egyes vendégre annyi vad ment, amennyit a maharadzsa engedélyezett, vendége rangjának megfelelôen.

Természetesen a kutyák is ugyanolyan fegyelmezettek voltak, mint a gazdáik.

Ha ráakadtak egy konda disznóra, akkor kihajtották azokat a sûrûbôl, rá a puskásokra. Sohasem mentek sokkal túl a puskás soron, hanem legtöbbször megfordították a disznókat és visszahozták ôket a hajtásba. Vagy otthagyták a menekülôket,

132

Gyarmatpuszta

Három napi terítékünk az „Ördöglovas” kis kastélya elôtt FOTÓ: † NAGYGYÖRGY SÁNDOR

visszamentek a gazdájukhoz és végezték tovább a munkájukat. Itt nem volt csellengô kutya.

Nagyon izgalmasok és tanulságosak voltak ezek a napok, mindnyájan élveztük.

A vezetô terepjárójában ülve élmény volt hallgatni is a közremûködôk eredeti megjegyzéseit, bemondásait. Fulladoztunk a nevetéstôl a humoros beszólásokat hallván.

Az ebéd is mindig forrón tálalva várt bennünket a nagy tüzek mellett. Fehér abroszos terítékekkel fogadták a vendégeket, két–háromfogásos, nagyon ízletes, de könnyû étkekkel. Emellett a délelôtt lôtt vad mindig ott volt rendbe fektetve, zsigerelve a déli tüzek mellett, mindegyiknek a hátsó lábara kötve a lövô száma egy kis kartonlapra írva, hogy a vadászok megtekinthessék, mit is zsákmányoltak. Az esti terítéket pedig gróf Sándor Móric kis kápolnája elôtt készítették el, mesterien és látványosan. Nagygyörgy Sanyi barátom a képein nagyszerûen bemutatja ezt.

A napi teríték harminc vad körül alakult a legtöbbször, nem egyszer erôs kanok sora feküdt ravatalán. Nem véletlen, hogy errôl a környékrôl került ki az utóbbi idôben több egészen kiváló vadkanagyar, közöttük az új világrekord is! Életre szóló élményt jelentettek mindnyájunk számára a gyarmatpusztai vaddisznóhajtások napjai. Köszönet érte a rendezôknek és a közremûködôknek! Szép volt! Ezért is írom itt le mindezt, hogy még sokáig nyoma maradjon, mert megérdemli!

J

J

(1989)

133

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

Ozorai kukoricásokban A híres-neves Tolna megyei Ozorára, a valamikori királyi vadászatok színhelyére voltam hivatalos, ahová külföldi csoportot kísértem. Ezúttal azonban nem a régi fôurak kedvenc leshelyére mentünk. Teljes mértékben elismerem, hogy a szakadékokkal szabdalt, magas falú katlanban, amit a természet oly csodásra alkotott, szinte kínálta magát, hogy ott nagy vadaskertet alkossanak azok, akik ehhez értettek... szebb lett volna vadászni.

– Szokatlan helyen lesz az elsô két hajtás! – kezdte sokatmondó kacsintással a vadásztársaság elnöke, Baráth György az üdvözlôbeszédet. Terepjárókba és traktor vontatta pótkocsikra szálltunk, majd az erdô helyett a mezôgazdasági területek nagy kiterjedésû kukoricásai felé vettük az irányt. Itt már hajnal óta szorgalmasan vágta négy–öt kombájn a keresztutakat a napok óta fogyó, több száz hektáros táblákban.

Ô jött el mögöttem, de meglett…

J

J

FOTÓ: SZERZÔ

135

REMETEKANOK

J

J

Amint elkészültek a bevágások, csendben felállítottuk a tizenkét vendéget, három lépcsôben egymás mögé, jó távolra, hogy senki se veszélyeztesse a másikat. A hazaiak közül páran, közöttük én is, beálltunk a leghátsó, negyedik üres sorba.

A hajtás elindult. „Oda-vissza” szólt a terv, ha az elsôben nem mozdulnának meg a disznók. A két hajtás alatt mindenki maradt a helyén, csak az elsô hajtás után, átállunk a kombájnok által vágott hosszú, egyenes nyiladékok másik oldalára.

Az elsô hajtásban az ôzeken és a fácánokon kívül nem láttam semmit. Lövés is csak egy-kettô esett, az is távol, valahol a hajtás elején. A kontrahajtás megkezdésekor felerôsödött a szél, ami késôbb idegesítô, és zavaró lett, mert nagyon zörgette a száraz kukoricaleveleket. Talán ennek a kellemetlenségnek is köszönhetem, hogy ezen a napon nem tudtam egy nagy kant elejteni, pedig a lehetôség megadatott volt.

Sokáig csak a hajtók távoli lármája múlta felül az erôs szél által keltett zajt. Már azt hittem, felsülünk a szokatlan kezdeményezéssel, hogy a kukoricásokat hajtatjuk, és nem a nagy erdei sûrûket..., amikor végre megszólaltak a puskák. Aztán sûrûsödtek a lövések, már vagy húsz hördült végig tompán a kukoricáson. A hajtók még messze lehettek, amikor egyszer csak a bal oldalamról elkezdtek a fácánok felrepülni. Elôször nem gondoltam semmire, csak amikor majdnem mögöttem, egy kakas is nagy méltatlankodással felrepült... akkor kezdtem gyanakodni a kukoricásban lopakodó rókára. De nem róka volt az..., hanem egy hatalmas vadkan!

A vágott nyiladék szelétôl két sorral beljebb jött végig, állandóan a szelet figyelve. Óvatos lévén, nem akarta átugrani a négy-öt méter széles nyiladékot, mintha tudta volna, hogy mire megy ki a játék. Gyanús volt neki, hogy valami veszély leselkedik rá. Nem is oktalanul! Amikor mögém ért – két méterre sem lehetett tôlem – szagot kapott. Nagy robajjal indult vissza, hajóként hasítva maga elôtt a sûrû kukoricát. Nem akartam a hátuljába beledurrantani – ezért 9,3-as duplagolyósom irányzékát épp’ csak a tarkójára kapva reflex-szerûen lôttem.

Sajnos az elsô lövésem pillanatában beleléphetett egy barázdába, a lövedék elment a feje felett. Láttam, amint a nagy golyó tépte a kukoricaleveleket. A második lövésem is magasra ment, csak súrolhatta a hátát, mert nagyon sok szôr és bôrfecnik maradtak utána, de vér majdnem semmi. – Na, ezt jól eltoltam! – volt a mérgelôdô gondolatom!

Alig nyugodtam meg és töltöttem újra a puskámat, amikor nagy robajjal egy konda jött rám a másik oldalon. Ezek már nem voltak olyan rafináltak, mint a kan.

Zajukat hallva, felkészülve vártam ôket. Elôször karikára lôttem egy nagyobb süldôt, sajnos a második lövésemet elkapkodva, hibáztam egy másikat.

A hajtók már hallótávolságra voltak, amikor nagy lett köztük a ricsaj. Hangos kiabálás, jajveszékelés, lövések, majd csend! Tudtam, hogy valami baj van. Nemsokára megjelent az egész vonal, de sokkal csendesebben, mint addig. Amikor kiértek, láttam, hogy az egyik hajtó sántikál és ugyancsak sápadt.

– Így jött felém! – mutatta két kezével a tátott szájat. – Egy pillanat alatt elment mellettem és megvágott… – mondta dadogva.

Reszketô kézzel mutatja a nadrágját és a térde alatt a jó tíz centiméteres vízszintes sebet, ami alig vérzett, de szépen ki volt nyitva, mintha orvosi szikével vágták volna át a bôrt, és az alatta levô szöveteket.

136

Ozorai kukoricásokban

Esti terítékünk FOTÓ: VADFOTÓS BLAUMANN

J

J

– A kan sebzett volt, mert vérzett! – tette hozzá, közben remegett a szája széle.

– Én lôttem rá! – vallottam be.

Kérdeztem tôle, hogy mekkora volt a kan. A dereka és a melle közé mutatott, vízszintesen tartva a tenyerét – igaz nem volt nagytermetû ember... de azért rendes darab disznó lehetett!

A végén csak meglett a kan... egy vendég lôtte meg. Amikor ott láttam feküdni... nem mondom, hogy szívesen engedtem át neki. Nagyon nagy volt! De hát, ...ô legalább rendesen meglôtte, nem úgy, mint én!

Az elôttem lefutó emlékek újra pergetésénél csak arra emlékszem, hogy feltûnôen széles volt a háta, de nem tûnt olyan magasnak, mint ahogy a pórul járt hajtó mutatta. Gondolom, egy kicsit „rásegített” a reszketô kézre a félelem. Még szerencse, hogy csak „gatyakár” és egy kis „fércelni való” keletkezett a „bôr nadrágon”, és nem történt nagyobb baj!

Különben ez volt az egyetlen vaddisznó eddigi vadászéletemben, amelyik támadó szándékot mutatott. Mások egész csokorra való ilyen élménnyel traktálják hallgatóságukat. Nekem ilyen sohasem jutott osztályrészül. Szerencsére! Meg aztán igyekeztem jól kezelni a puskámat is, még ha nem is mindig sikerült.

De ez a nap nemcsak emlékezetes, de nagyon eredményes is volt. Esett vagy negyven vaddisznó, meg pár róka. Ozora nem lett hûtlen a jó híréhez, ha nem is nyújtott királyi vadászatot.

(1990)

137

J J J J

J J J J

J J J J

i

J J J J

i

Két „sunnyogó”

J

J

Vaddisznóhajtáson az eredményesség titka, hogy tanuljunk meg látni. Mert nézni nézünk, csak az a kérdés, hogy felfogjuk-e, hogy mit látunk? Az nem elég, ha figyelünk. Rögtön kell tudnunk, akár egy kis, mozdulatlan, de nem oda illô valamirôl is... hogy mi is az! Vagy, ha a szajkó kiabál. Lehet rókát, de lehetséges, hogy vaddisznót jelez. Vagy mit jelent az, ha az ôzek, amelyek az elôbb még lassú nyugsággal közeledtek felénk... de egyszer csak rémülten szerteszét ugranak! Ehhez ismerni kell az erdôt, a mezôt, a benne lakó mindenféle vadat, a különféle madarakat, hangjukat, jelzéseiket, viselkedésüket... mert a természet „beszédes”, csak meg kell érteni a szavát!... tehát, a „nyelvet” kell ismerni!

Legtöbb esetben váratlanul bukkan fel elôttünk a vaddisznó. Ha az erdô talaja nedves, akkor hangtalanul mozog, a sötét, árnyékos helyeket kihasználva. Ilyenkor az elsô meglepetés lélegzetvétele után, azonnal döntenünk kell, hogy lôhetô-e, korára és nemére való tekintettel. Merthogy a vezetô kocát biztosan nem fogjuk bántani!

Határozottan, akkor szánhatjuk el magunkat a lövésre, ha tökéletesen tisztában vagyunk a helyzettel. Ilyenkor az az elsô feladatom, hogy kinézzek magamnak egy nagyobb rést a fák között, hogy legyen hely célozni, kísérni és lôni. Ha az elsô lövés után a disznó nem marad helyben, már a következô alkalmas nyílást keresem a fák között, hogy újra lövésre kaphassam. Nem kísérem a vadat a fák között a puskámmal, célra tartva, hanem az elôre kinézett nyílásra összpontosítok, és ha bele ér a vad, megfelelô elô-tartással (távolság, vad gyorsasága) azonnal lövök!

Ha több vaddisznó jön egyszerre, az elsôt elengedem mindig, mert „ô” a „vezér koca” és az ôt követô kisebbre teszem a lövést. Többnyire hallom a golyó becsapódását, majd azonnal kinézem a következôt, amelyikre lôni akarok. Megint helykeresés, kísérés, lövés! Vagy továbbra is az elsôre, amire már egyszer rá lôttem összpontosítok, ha azt elhibáztam. Nem szabad hebehurgyán, ide-oda kapkodva lövöldözni, csakis a „témára” kell összpontosítani. Ilyenkor nincs idô vacillálni, álmodozni, elmélkedni. Lehet, hogy ez így személytelenül hangzik, de csak úgy leszünk eredményesek, ha odafigyelünk arra, amiért ott vagyunk... és pontosan akkor!... végül is, ez minden ránk bízott munkával így kellene, hogy legyen !

Ez nem lélektelen öldöklési vágy, hanem profizmus, a szakma „majdnem” tökéletes ismerete, a folyamatos tanulás, gyakorlás természetes következménye, amit a vadászat feltétlenül megkövetel az eredményesség, és a biztonság érdekében! Ami a legfôbb szempont, hogy a vadat úgy ejtsük el, hogy minél kevesebb sebesülést, fájdalmat okozzunk,... stressztôl, kínlódástól mentesítve legyen! Ez a követelmény koncentráció kérdése is... engem, -és nemcsak engem-, ilyenkor hatalmába kerít

139

REMETEKANOK

J

J

egy józanul hideg, automatikus érzés, és minden más kikapcsol, megszûnik körülöttem... pedig pár pillanattal elôbb még élveztem az ôszi erdô színeit, illatát... észlelem a villámló héját, az elsurranó rókát…

A szép vadászélmény, a kaland „újra élese” csak sokkal késôbb esedékes. Ekkor törnek felszínre a hangulatképek, az érzések... amelyek aztán átmennek nosztalgikus rendszerezésbe agyunk páncélszekrényében. Onnan majd, az álmatlan éjszakák üres óráiban kinyitjuk az emlékezés ékszeres dobozát, hogy az „igazgyöngyök és a csecsebecsék” közül, kiemeljük vadász szívünk idôszerû kedvenckéjét. Ezeket a feledhetetlen élményeket soha, senki nem tudja majd elvenni tôlünk!

Arról, hogy ezen „beállítottságom” hányszor hozott eredményt, arról hadd meséljek el egy példát! Szép téli, január végi, havas vaddisznóhajtási nap a Bükk-hegységben. Vadászat elôtti barátságos társas üdvözlések, kürtszó, mosolygós arcok... jó a hangulat. Sajnos, az utóbbi nem tart sokáig, pedig egész nap szívesen elviselném annak ellenére, hogy nem vagyok igazán társasági lény.

A magányosan leskelôdô vadász, életének túlnyomó részét várakozással tölti, amíg végre vadat lát. Csak a társasvadászatokon van valami kis változatosság, ha szerencsénk van, több vadat is láthatunk.

Az elsô hajtás egy kefe sûrû tölgyes, ami szinte nyög a negyven centiméteres hóréteg alatt. Reménykeltô volt azt látni a felállításnál, hogy tízméterenként vezetnek be vaddisznónyomok a szálerdôbôl a fiatalosba.

Ohhh, egészen szép kilátások a hideg, magányos várakozás közben!

Csendben áll fel a puskássor. A mezô szélére kerülök ebben a hajtásban a vis�szatörôkre... szaknyelven „söprögetônek”. Az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy a hajtás hátulját biztosító puskások csak ritkán jutnak lövéshez. Viszont, ha egy jobb kan esik, az legtöbbször hátul vagy oldalt akar kiszökni. Ezért a jó hajtás vezetô még a mezô szélbe is állít egy-két vadászt, ha az illetô nincs is mindig megelégedve a kijelölt, vagy kalapból húzott, számozott hellyel. Én ismerem, de lehet... szeretem is az ilyen állások varázsát. Van lehetôség nagyon jó eredményre... de könnyen maradhat üresen is a hajtás. Szeretem az ilyen kihívásokat! Ezek bizalmi standok is. Bíznak a vendég kitartásában és a Diánához intézett ôszinte fohászokban is!

Mögöttem a százhektáros vetés, amit váltók és kaparások borítanak... jelezve, hogy a környék szarvasai ide járnak kosztolni éjszakánként. A vetésen túl megint erdôk sötétednek.

A vadászmester eligazít: – „Ahhoz a kiszögelléshez állj! Egyedül leszel itt hátul. Lôhetsz mindenfelé! Van egypár jókora disznó is a hajtásban, azok szeretnek hátrafelé kiszökni! Talán neked szerencséd lesz hozzájuk… – na, egy kalappal! Majd jövök érted!” Ülök a leszúrható, egylábú székemen... a hajtók tôlem indulnak, és nem irigylem ôket... csak némán hallgatom távolodó lármázásukat! Majd elképzelem, hogyan lesz tele a nyakuk, az ingük hóval... Most nem cserélnék velük helyet! Évekig hajtóként dolgoztam gyakornok koromban ifjú vadászként. Így volt benne részem bôven, ezért érzek együtt velük.

Egyszer csak nagy lárma a hajtók között: – „Szarvasok! Szarvasok törnek vis�szafelééééé!”

140

Két „sunnyogó”

J

J

Jönnek is nemsokára, a másik hegyoldalban, ami százötven méterre magasodik elôttem. Mire kiérnek a sûrû szélére, lelassul a futásuk. Meg is állnak. Ekkor lehetnek vagy kétszáz méterre, figyelgetnek visszafelé, a lármás sûrûbe. Van idôm megszámolni ôket, tizenegyen vannak, tehenek, borjak, meg két csapos bika. Amint meg nyugszanak, libasorban elindulnak a vezértehén után egy távolabbi erdôség felé, a vetésen keresztül. Ha közelebb lettek volna, meg engedélyem is lett volna, szívesen kilôttem volna közülük egy vagy két borzas borjút, ünôt. De hát, nem volt, és ezért csendben maradt a puskám. Ülök és remélek. Ülök és várom, hátha hallok vagy látok valamit mozogni, de a nagy hó tompítja, elnyeli a hangokat. Tudom, ilyenkor sokáig kell várni, mire a megmozgatott disznók irányt vesznek valamerre, mert közben sokat álldogálnak és hallgatódznak. A dörzsöltebbje megvárja, amíg a hajtóvonal áthalad rajta, aztán szép nyugodtan, hangtalanul, fülét-farkát behúzva, „sunnyogva” elindul visszafelé.

A hajtók talán a sûrû felénél lehetnek, már alig hallom a hangjukat, amikor egy ág pattan valahol a távolban. A következô hang már reccsenés, de már közelebbrôl…

Kibiztosítom a puskámat, lassan felállok. Ha lôni kell, így jobban tudok forgolódni, mozogni. Kezdem érezni a feszültséget, az izgalmat, ami aztán megfeszíti az izmaimat, összeszorítja a torkomat. A zaj, és okozója egyre közeledik. Súrlódó, fagyottan zizegô száraz tölgylevelek jelzik a közeledô vad minden mozdulatát. Még nem látom, pedig magasan van a helyem, rálátok a völgy nagy részére és a szomszéd hegyoldalra is. Csak a közvetlen elôttem és fölöttem magasodó részbe nem látok be, pedig ebbôl hallom a zörgést, ami egyszer csak megszûnik.

Sokáig áll a zaj okozója egy helyben, hangtalanul. A végén már azt hiszem, hogy visszament, mert szagot kapott tôlem. Hegyvidéken ezt sohasem lehet tudni. Itt mindig mozog a levegô, viszi a szagunkat erre-arra. De nem! Egyszer csak megindul a völgy felé, látom az integetô jelzéseket, amint mozgatja a tölgysuhángok tetejét.

Lejjebb – úgy látszik – kisebbek a fiatal fák, mert meglátok valamit, amit elôször egy száraz ágnak nézek. Viszont ez a száraz ág nem csak mozog, hanem halad is.

Tehát szarvasbika lesz a közeledô! Még megy vagy ötven métert, amikor kiér egy alacsonyabb, visszarágott koronájú csemetésbe. Öreg, villás, jégághiányos, nyolcas agancsú bika!

A következô gondolatom az, hogy szívesen felakasztanám a fejdíszét a vadászszobám falára. De hát a szarvasbika tabu ilyenkor. Sajnos! Pedig nagyon rossz bôrben van szegény. Minden csontja kiáll borzas szôrû csuhájából. „Csak sántítana, legalább egyszer” – jön az alantas gondolat. Nem tesz azonban ilyen szívességet sem magának, sem nekem. Igazán kár…

Nem a trófeája miatt, hanem mert szenvedni fog ebben a nagy hóban és hidegben, de a tavaszt már nemigen éri meg! Hagyom elvonulni. Képe sokáig kísért és motivál otthoni, somogyi területünkön, ahol szintén van egypár ilyen öreglegény.

Azok is nagyon óvatosak, nehéz ôket még csak meglátni is. Elhullajtott agancsuk meséli a hozzáértônek, hogy valahol, titokzatos szellemként éldegélnek magukban, míg a tél kegyetlen hidege és hava szemfedôként be nem lepi halott testüket…

Csend van, már a hajtók lármázását sem hallom. Jólesik, mert ez a némaság annyi feszültséget rejt! Lehet, hogy valahonnan éppen most indul el valami, ami

141

REMETEKANOK

És csak jött…

FOTÓ: VADFOTÓS BLAUMANN

J

J

izgalmas perceket hozhat. Szeretem ezt a hangulatot, de persze sokszor megesik, hogy a „hangulatcsinálók” félúton eltûnnek, mint a kámfor, mert egy tôlünk eredô, áruló szagmolekula megcsiklandozza érzékeny orrukat. Ilyenkor csak egy széles csülöknyom marad utánuk az erdei út sarában, kásás havában, árulóként. Más semmi…

A feszültség állandó. Résen kell lenni ilyenkor, mert nem sok esélye van a leskelôdô vadásznak, ha nem figyel eléggé. Valami zajt hallok megint! Még nem tudom, hogy honnan jön, de elér hozzám, amint újból és újból zizegnek, surlódnak a fagyott tölgy- és cserlevelek. Szemem fürkészi a túlsó domboldalt és a völgy alját. Egyszer csak meglátok egy fekete villanást alattam a völgyben… Disznó! Jókora darab! Lassan közeledik a sûrû széléhez.

Már azt fontolgatom, hogy rálövök, de aztán leteszek róla, mert úgy látszik, ki akar jönni a mezôre ô is, mint a szarvasok, hogy onnan a távolabbi erdôk felé vegye útját. Amint a sûrû széléhez közeledik, meglassul az irama. Végül megáll, de úgy, hogy csak egy kis feketeséget látok belôle. Jó sokáig vár… Spekulál... Hallgatódzik…

Azután megfordul. Tehát mégsem indul neki a nagy fehérségnek. Viszont újból meggondolja magát, mert a szomszéd hegyoldal felé fordul, és a mezô széllel párhuzamosan törtet hegynek fel. Úgy látszik, arra fedettebb menekülési lehetôséget ismer. Így most már látom teljes nagyságában, amint széles barázdát tolva a hóban felfelé tart.

Megvárom, amíg velem egymagasságba ér. Amint megáll egy szusszanásra, már rajta a céltávcsô szálkeresztje. Már majdnem remegek, amikor megérintem a felpe-

142

Két „sunnyogó”

J

J

ckelt ravaszt! Nagyot huppan a vad havas oldala. Hófelhôbe burkolódzva felbukfencezik, majd ôrült iramban fordul a völgynek. Törve-zúzva, rohan lefelé… A bal csôvel már lôni nem tudok, mert eltûnik a völgy embermagas tölgycserjéi között. Csend lesz.

Azután kis idô múlva olyat hallok, mintha rozsdás kertkaput csuknának be. Utoljára még tehetetlenségében megcsikorgatta félelmetes agyarait, mintha azt akarná ezzel mondani: „esélytelenül halok meg, de ha kiálltál volna ellenem, mint egy igazi legény és nem bújtál volna a dörgô vasbotod mögé, most te feküdnél itt! De vigyázz, rajtad is ott feketedik már a halál szálkeresztje! Csak várj! Rád is sor kerül egyszer!”

Elgondolkoztató, vegyes érzések kerítenek a hatalmukba. Egyrészt eredményes vagyok. Viszont nagy ára van ennek az eredményességnek, mert öltem, ami valahol bûntudattal tölt el. Mégis azon kapom magamat: alig várom, hogy újból vétkezhessek! Már nem is elég ez az egy eredmény… Milyen gyarló is az ember! Ülök és várok. Sokáig ücsörgôk, idônként felállok, hogy megmozgassam az izmaimat. A lábam is fázik már. Közben kisüt a nap is, de hideg van. Egyszer csak távoli lövések tompa moraja türemkedik fel hozzám a völgyek felôl. Hamar abbamarad, utána sokáig semmi más, mint csend és napfényes fehérség.

Jó sokára autó közeledik és áll meg mellettem, zúgását csak akkor hallom meg, amikor már majdnem odaér mellém. Tehát vége a hajtásnak. Megáll a terepjáró, de már integetnek is benne, amint látják, hogy kapkodva szedem össze székemet, a hátizsákomat, ürítem puskámat.

– „Maradj a helyeden, visszahajtjuk a sûrût, mert nem jöttek ki a disznók! Biztosan a friss hó fogta meg ôket! Maradt benne még vagy negyven–ötven! Csak a hajtók lôttek kettôt… Te lôttel? Gratulálok! Majd a végén kihúzzák a fiúk.” – Ezzel otthagynak.

Na, szépen vagyunk! Nem baj persze, ahol ennyi disznó van, ott esetleg jut megint nekem is. Ha meg nem, akkor sincs baj, én a magamét mára meglôttem!

Visszaülök és kezdôdik elölrôl minden. Kicsit unalmas, mert már ismerek minden bokrot, annyiszor végig fürkészte szemem az aljukat. Már azt is kinéztem, hogy melyikrôl török egy szép kis ágat a disznómnak, utolsó töretnek… tölgylevéllel együtt.

Meg egy másik kisebbet is, a kalapom mellé, hogy jól mutasson. Milyen hiú az ember!

Sokáig kell várnom, de egyszer csak távoli kutyaugatást hallok, ami lassan közeledik. Várom, hogy a kutyák elôl menekülô disznót vagy disznókat megássam.

Elfordul azonban a hang, késôbb teljesen el is hal. Azután megkezdôdik a háború!

Merthogy annak is beillik a nagy lövöldözés. Úgy látszik, sikerült a kutyáknak szétugrasztaniuk a kondákat, mert mindenhol szól a puska. A végén már nem is tudom számolni a lövéseket.

Na, csak lesz eredménye. Azért három–négy lövés is esik, mire egy disznó fekszik. Itt meg dörgött még az ég is, volt vagy száz lövés egy óra alatt, tehát 15–20 disznónak kellett esni. Várom a végét a dolognak, mert a kutyák is már kétszer kerültek elém, de nem jött rám semmi.

Egyszer csak meglátok egy rókát, azután már hallom a hajtók hangját is újból.

Tehát a vége felé közeledik az elôadás. A rókát figyelem, de csak itt-ott látom a bokrok között, amint gyors mozgással szinte úszik a puha hóban. Szívesen meglôném, mert szép nagy, vörös, nem olyan piszkos sárga, mint amilyenek mifelénk vannak,

143

REMETEKANOK

Esti terítékünk. Elöl a két „Sunnyogó”!

FOTÓ: SZERZÔ

J

J

Somogyban. Ezek az igaziak, a hegyiek! De azután eltûnik. Nem jutottam lövéshez, pedig felpeckeltem már a duplagolyós drillingem sörétes csövének biztosítóját is.

A hajtók közelednek, egyiket-másikat már látom is a szomszédos dombtetô bokrai között. Aztán egyszer csak meglátom a disznót elôttük! Még messze van ahhoz, hogy lôhessek. Ott ballag a hajtók elôtt ötven–hatvan méterre, jön a sûrûség széle felé! Ha nem látnék így be a másik domb oldalába, nem is hinném, hogy ilyen közelre engedi magához a hajtókat. A kutyák persze most nincsenek sehol, mind elmentek a kihajtott konda után, vagy ott maradtak a lôtt disznók mellett, esetleg keresik a gazdájukat.

A hajtósor fáradtan és csigalassúsággal közeledik. Elôttük a jókora disznó hallgatódzva bujkál. Kár, hogy most nincs velem filmfelvevô, izgalmas és tanulságos képsorokat lehetne készíteni! Jön, én pedig remélek újból… Ilyet viszont még én sem láttam: figyelemreméltó a vad rafináltsága, óvatossága, de egyben csodálni való a helyzetfelismerése is. Megvárom, amíg elém ér a domboldalban. Már majdnem ott van, ahol az elsô disznót meglôttem, csak valamivel feljebb. Amint egy pillanatra megállt, hogy hátrafelé füleljen, váll-lapon lövöm.

A 9,3-as teszi a dolgát, a vad hang nélkül tûnik el a nagy hóban. Csak egy tölgysuháng hegye mozog ütemesen, az is egyre lassabban, míg megszûnik egyszer… Nagy lárma tört ki lövésemre a hajtók felôl. Azt hiszik, hogy van más disznó is elôttük, de aztán elhalkul a kiabálás, csak akkor kap erôre újból, amikor elérik és megtalálják az elsô disznómat a völgyben.

Kis megállás után jönnek kifelé, de most már nem olyan rendezetten, mint elôtte. Amint megtalálják a másodikat, megint nagy a kiabálás. Ezt már kihúzzák, mert

144

Két „sunnyogó”

Remélek újból…

FOTÓ: VADFOTÓS BLAUMANN

J

J

majdnem a dombtetôn van és onnan már csak lefelé vontatható. Az elsôért azonban a terepjárónak kell bemenni egy fahordó úton. Oda le is húzzák, hogy a saroglyára kerüljön. Nemsokára mindkét kanom egymás mellett fekszik. Mindenki megbámulja ôket, de fôleg én, mert ilyen zsákmánya talán csak egyszer van az életben az embernek! Aznap 14 vaddisznót, öt szarvas tarvadat és két rókát állhattunk körül az esti máglyák fényénél. Mégis, számomra az a kép marad örökre emlékezetes, amint a nagy disznó, mint egy szemfüles róka, hátrafelé figyelve, a tisztes távolságot betartva, ballagott a hajtóvonal elôtt.

Ezzel háromra emelkedett az az évi elejtett kanjaim száma. Természetesen ez nem minden esztendôben sikerül így. Volt úgy, hogy több éven keresztül még csak vaddisznót sem láttam, pedig akkor is szorgalmasan jártam utánuk. Vannak még meglepetések, akármennyi idôt töltünk is életünk során, erdôn – mezôn. Ezért is vadászom tovább, amíg bírom a puskát a vállamon, és keresem a találkozást a nagy kanokkal, a remetekanokkal…

(1995)

145

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

Szántódi vaddisznóhajtások Azok a szép szántódi disznóhajtások... egész Somogyban megyeszerte ismertek voltak, sokak által irigyelt gazdag terítékekkel.

Ekkor már annak a bérkilövô társaságnak is tagja voltam, amelyik az erdészeti dolgozókból verbuválódott, így vadászhattunk a gazdaság területén is. Természetesen nem a javát kaptuk, de a széleken is lehetett nagyon jókat vadászni.

Mindnyájan élményhez jutottunk, méghozzá megfizethetô áron, az akkori szerény fizetéseinkhez képest is. Nem tartozik szorosan ide, de az elsô erdészgyakornoki fizetésem – írd és mondd – 563 forint, azaz ötszázhatvanhárom forint volt! (1966) Azt a bizonyos elsô hajtási napot, amelyen, mint elálló „igazi” puskás vehettem részt, a Szántódi erdészet tótoki-lapi erdô részben tartották. Alig húszéves lehet-

Felállunk. Elöl † Kiss Ernô mérnök úr, erdészetvezetônk

J

J

FOTÓ: SZERZÔ

147

REMETEKANOK

J

J

tem, és ez óriási kitüntetés volt számomra, mert addig csak hajtóként mûködhettem közre.

Tótoki-lapon volt a reggeli gyülekezô, alig múlt nyolc óra, eligazítás: vaddisznót és rókát lôhetünk!

Fônököm, Félix Pista bácsi hív, cseréljünk puskát és nagy örömömre nyújtja felém a szolgálati kancsal csövûjét: a jobb oldali 8×57IR golyós csô, a bal 16/70 sörétes volt, amit már az elôzô fejezetekben is említettem. Nagyon szerettem ezt a puskát, ezzel lôttem 1967 októberében elsô szarvasbikámat is... Pista bácsi vezetésével és segítségével, amelyik négykilós trófeát viselt... és négyszáz forintot fizettem erdészeti bérkilövôként.

Pista bácsi vezette a hajtók vonalát. Oda jó volt az én Frommer sörétesem is, nekem meg elkélhet a golyós csô is: ezért cseréltünk puskát. Akkor még lehetett.

Nem volt agyonbonyolítva és leszûkítve a vadászat, mint manapság. Az akkori törvényeket szakemberek készítették és nem gyakorlatlan, szemellenzôs hivatalnokok, akiknek talán sohasem volt kezükben vadászpuska.

Adott hozzá egy marék lôszert, golyóst, sörétest, Brennekét vegyesen.

Nagyon élveztem, hogy leálló puskás lehettem... ha csak az oldalakon is.

Kezdôt, érthetôen sohasem állítottak „fônöki” helyekre. Mégis, az elsô hajtásban a jobb szárny végén, Jánosi Emil mérnök úr lôtt mellettem egy hatalmas disznót – akkorát, amekkorát Magyarországon az óta sem láttam. Biztos vagyok benne, hogy jóval 200 kilón felül volt a súlya. Mi lett volna, ha én elém áll oda az a nagy kan?

Meglôni meglôttem volna, minden gondolkodás nélkül. Hogy mi lett volna belôle?

Botrány! Hatalmas!

Az ebéd elôtti hajtásban egy bekerített felújítás kerítésének külsô sarkára kerültem, naná, hogy utolsónak! „Na, – gondoltam – itt megint nem jön semmi!”

Azért betöltöttem, egy golyós patront a golyós csôbe és egy 16-os Brennekét a sörétesbe. Így volt a kezemben, egy „dupla golyós”, ami nagyon sokszor a legjobb megoldás a vaddisznóhajtásban. Persze, ha róka állított volna elém, akkor szívtam volna a fogamat. Ezért késôbb, amikor már tellett rá, a Drillingemhez készítettem egy duplagolyós csövet is, aminek a harmadik csöve sörétes volt, és a rókáknak volt fenntartva.

De ez még ott, akkor nagyon messze volt, még a halvány gondolata sem született meg. Akkoriban nem is igen tudtam, hogy készítenek megrendelésre ilyenfajta váltócsöves vadászpuskát.

Szép ôszi idô volt, a hátamat melegítette a napsugár, pedig reggel már hóharmatos, deres volt az erdôk alja. Egyszer csak balról lövések, négy–öt, majd csend, és hirtelen megelevenedett elôttem az erdô alja. Nyolc–tíz vaddisznó rohant felém a kerítés mellett!

Amint megláttak, megtorpantak. Már csattant is az elsô lövésem és helyben maradt a meglôtt süldô. A többiek jobbról-balról mellettem próbáltak elrohanni.

Egyet megcélozva kilôttem a Brennekét. Ez is helyben maradt, de fájdalmasan visított. Remegô kézzel töltöttem újra az egyik csövet, azt hiszem, a golyóst, és rásütöttem a visítóra. Azonban elhibáztam a hátuljára lebénult disznót „sebes fektében”, annyira rázott már a vadászláz. Próbáltam újból megtölteni a puskát, de

148

Szántódi vaddisznóhajtások

Hajtóink munkában FOTÓ: SZERZÔ

J

J

mire készen lettem vele, elcsendesedett anélkül, hogy újra kellett volna lônöm.

Ezután kezdett csillapodni a vérnyomásom és a remegésem…

Már egészen rendbejöttem, mire a hajtók kiértek.

A többi puskás is elôkerül. A fônökeim kicsit savanyúan ugyan, de gratuláltak az elsô hajtásos szerencsémhez. Ekkor mesélték el, hogy a konda a leálló puskás sortól szagot kapott és elôttük vonult keresztbe, amíg a kerítés el nem zárta az útjukat. Amellett haladva kerültek elém. Lám, lám.... mi mindenre jó néha, egy erdei kerítés!

A rövid pihenô után még volt két hajtás, mindkettôben jött rám vaddisznó, a másodikban lôttem is egy nagyobb süldôt. Az elsô hajtásban azért nem jutottam lövéshez, mert elbámészkodtam – úgy is mondhatnám, hogy elábrándoztam a jó kezdésen és addigi szereplésemen. Mert azért az nem volt természetes akkoriban, hogy egy kezdô valaki, az elsô vaddisznóhajtásán duplára lôdözi a vaddisznókat!

Akkor még nem ehhez voltunk szokva. A regula is úgy szólt, hogy: „Örülj, ha minden nap elsüthetted a puskát, és elégedj meg EGY vaddal. Annak igazán tudsz örülni és fôleg emlékezni rá, amíg élsz!”

Nagy volt a derültség, amikor az esti teríték elkészült és a tûz fényénél Páll Bandi bácsi, akkor még nekem „Páll mérnök úr”, egy jó suttyogós somfa vesszôvel elporolta az „elsô hajtásos spisser” nadrágját. Az, hogy az elsô disznóhajtási sze-

149

REMETEKANOK

Babos kis kanommal…

FOTÓ: SZERZÔ

J

J

replésemet „dubléval” kezdtem és a napot három vad meglövésével zártam, egész életemre kihatott. Eljegyeztem magamat ezzel a vadászati móddal és a vaddisznók borzas népével. El is megyek mind a mai napig mindenhova, ahová hívnak. Még a világ végérôl is hazajövök, ha Újvárfalván vagy Szántódon vaddisznóhajtás van, hogy azon nagy tisztelettel részt vehessek!

Huszonegy évvel késôbb, 1987-ben megint vendég voltam Szántódon…

Az igazi téli „kellék” is megjött: mivel karácsony elôtt jártunk, lehullott az elsô hó. Csupán arasznyi, de tagadhatatlan hangulata lett a vadászatnak. Kiss Ernô mérnök úr még mindig az erdészetvezetô, ô a vendéglátóm. Nagyon jólesett a meghívása! Régen nem láttuk egymást. Óriási elismerés volt számomra, hogy a volt kezdô gyakornokot, még ennyi év után is meghívják vadászni a fônökei.

Ismét a tótoki-lapi területrészeket hajtjuk... ezúttal Zamárdi felé. Szólt is a puska, hajtás hosszat. Még a déli haragszó sem volt, és már feküdt vagy tíz disznó a terítéken. Én meg csak hibáztam duplára – az annyira magasztalt duplagolyós Drillingemmel – egy villámgyors süldôt. Ezúttal nem valami jól kezdtem, pedig addigra már nagyon sok tapasztalatot szereztem a vaddisznóvadászat terén. Természetesen nem minden papsajt... ami húsz évvel azelôtt jól indult, az nem biztos, hogy ugyanúgy fog folytatódni húsz évvel késôbb is! Délutánra azért én is Diána kegyeltje lettem.

150

Szántódi vaddisznóhajtások

Az ebéd utáni hajtásban jött egy konda a szálerdôben, és a konda végén egy „fehér zongora”... talán, hogy „zongora” egy kicsit túlzás, de fehérnek fehér volt! Érdekessége, hogy majdnem fehér az egész disznó, csak az egyik oldalán volt néhány fekete, babos folt. Nem túl nagy testû, de már kannak számító, és színével kiemelkedett a többi közül.

Lövésem után már nem ment messzire. Sajnos fiatal kan volt. Nem ismerte az ottani vadászaink közül senki. Vándorlegény lehetett. Agyarai gyengék, de épek. Somogyban, ugyanúgy, mint a Bakonyban, régen a házi sertéseket nyáron és ôsszel kihajtották az erdôkbe, makkolni... úgynevezett ridegtartással hizlalták fel ôket. Ekkor keresztezôdtek a házi- és a vadsertések. A gének ma is mûködnek és nincs olyan év, hogy egypár babos, fekete foltos, világos, vagy fehér vaddisznó ne kerülne terítékre. Az ilyeneket meg kell lôni a színük miatt, illetve, hogy ne rontsák génjeikkel az egészséges vaddisznóállományt.

Jó volt otthon vadászni, sokszor gondolok Szántódra. El tudnám viselni minden évben kétszer–háromszor is, ha meghívnának! Kiss Ernô mérnök úr nyugdíjba ment, azóta valahogy kimaradok ezekbôl a szép élményekbôl…

J

J

(1966–87)

151

J J J J

J J J J

J J J J

i

J J J J

i

Újvárfalvai vaddisznóhajtások

J

J

Biztosan tudom, hogy elôször 1980-ban jártam Újvárfalván. Megismertük egymást a vadásztársaság vezetôivel és a szimpátia kölcsönösnek bizonyult. Egy bolond gondolattól vezérelve megkérdezem az akkori elnöktôl, Bebes Tibortól, hogy van-e a társaságnál tagfelvétel? Legnagyobb meglepetésemre igent mondott.

Papírt, tollat elô, és már írtam is a kérelmet! Egyébként a társaság névadója is sokat ígért, merthogy gróf Széchenyi Zsigmondét, a magyar „vadász szentháromság” egyikének nevét viselte, akit nem kell bemutatnom.

Pár hónappal késôbb kapom az értesítést, hogy kérelmem teljesült, tagja lettem az Újvárfalvai Széchenyi Zsigmond Vadásztársaságnak. Természetesen ehhez a gyorsasághoz az is hozzájárult, hogy a MAVAD Nyugat-Németország-i (akkor még így mondták) képviselôjeként elvárták tôlem újdonsült társaságomnál, hogy vendégeket hozzak. Éppen ekkor kezdték el az új, 12 szobás vadászház építését.

Elkélt egy kis segítség a vendégek toborzásában, és az általuk hozott bevétel dolgában is, amin szorgalmasan dolgoztam!

Eljött az elsô tél, a vaddisznóhajtások ideje. Addig nem is nagyon lôttem vadat, mert vagy nem volt idôm vadászni menni, vagy nem volt szerencsém, ha mégis kijutottam a területre.

Az elsô hajtásnap, amin részt vettem új társaságomnál, eseménydúsan kezdôdött. A december elejei vastag köd, amit a szél lehajtott a Balatonról, megülte a somogyi dombok közötti völgyeket. Szégyenszemre majdnem el is késtem e miatt a gyülekezôrôl, mert csak araszolni tudtam Balatonföldvártól Újvárfalváig, ami jó nyolcvan kilométer.

Amint elindult az elsô hajtás, kisütött a nap és barátságosabbá vált a zúzmarás erdô. Nem kellett sokáig várakoznom! Még ki sem hûlt a lábam, amikor erôsödni kezdett valahonnan messzirôl a hajtók lármája. Álltam és vártam. Remélni nem sokat reméltem, mert már megtanultam, hogy vaddisznóhajtáson minden lehetséges, de legtöbbször nem történik semmi, vagy nem az, amit szeretnénk. Ha csendben marad az ember és szerencséje is van, akkor talán jön rá valamilyen vad, legjobb esetben vaddisznó. Semmi sem biztos azonban, csak az, hogy eljön az este! Addig pedig igencsak valószínû, hogy egyetlen vadat sem látsz, akkor sem, ha körülötted mindenki kalapján már ott zörög a töretek csokra. Te legtöbbször kimaradsz az áldásból, sôt... majdnem mindig!

Sûrûség szélén állok. Mint ilyenkor mindig, nehéz megmondani, hogy honnan is jön a hang. Messzirôl jön, de egyre jobban hallható a hajtók zaja, amibe valami sistergô hang is vegyül. Folyamatosan erôsödik, és gyorsabban közeledik ez a sis-

153

REMETEKANOK

Vaddisznóterítékünk a régi vadászház elôtt FOTÓ: SZERZÔ

J

J

tergés, mint a hajtók hangja. A fagyott falevelek egyre hangosabban zizegnek, sôt már ágak pattogása is hallatszik, ahogy sok-sok láb sietôsen halad a megfagyott avarú erdôben. De merre?

Akkoriban egy Remington „pokolgépet” használtam vaddisznóhajtásokon... akkor még azt (is) lehetett! Amolyan gyári tucatpuskát, öntöltô négylövetût. Még céltávcsövet sem szereltettem rá, annyira nem kedveltem. A legtöbbször elakadt az ólom hegyû lövedékek miatt... és mindig a legrosszabbkor! El is adtam hamarosan, visszatértem a megszokott duplagolyós Drillingemhez. Abban nem csalódtam soha! Ezen a napon azonban kitett magáért a Remington, szépen feladta mind a három töltényét a tárból. Merthogy meglepôdni sem volt idôm!

Váratlanul kivágódott mellettem balról, vagy húsz méterre, egy nagy disznó.

Látom, hogy koca. Ezt elengedem, de jött utána a következô, ez már kisebb, süldô.

Célzás, lövés! Jönnek a többiek is, mind süldô, kisebb, nagyobb, közben egy-egy koca. Célzok, lövök. Mint egy gép, úgy dolgozom. Négy lövés és üres a puskám…

A disznók közül egy sem maradt helyben.

Na, szépen vagyunk! Jó kis nyitány az új társaságomnál! Már elôre kezdem összehúzni magamat a rám irányuló, rosszalló pillantásokra és esetleges megjegyzésekre számítva. No, de hát van ilyen is. Ez még mindig jobb, mintha elôttem nagy halom disznó feküdne. Remegô kézzel tárazok, és csôre töltök újból,

154

Újvárfalvai vaddisznóhajtások

J

J

mert, ki tudja, mi jön még. Felesleges azonban, rövidesen kiérnek a hajtók. Az egyik vadôr, Francsics Feri, jön a konda jól látható nyomán, amit a deres avar letaposásával, máshol meg a felforgatásával hagytak maguk után.

– „Mi van?” – kérdezte.

– Nem tudom… Lôni lôttem… – hangzott szerény válaszom.

– „Jöjjön, menjünk utánuk! – ajánlotta. – Hátha valamelyik meglesz…”

Sajnos magas a nyári gaz, az elsô dér csak most csípte meg, ezért állt még, és az akácos aljában nem nagyon látni messzire. Szerencsére nem kell sokat mennünk, legnagyobb megkön�nyebbülésemre fekszik egy süldô. Legalább egy megvan! Ez az elsô gondolatom. Feri csak megy tovább, engem otthagy a süldômnél. Aztán hallom a hangját: „Itt is egy!” Ez nem is rossz eredmény, az elsô hajtásban mindjárt Elsô napi terítékem Újvárfalván kettô!

FOTÓ: SZERZÔ Jönnek a hajtók, kihúzzák a két disznót. Mire a vadászaink odaérnek, már neki is kezdenek a zsigerelésnek. Ez nálunk a hajtók dolga, a belsôség az ô jussuk, a napidíjon felül. Mindenki gratulál, némelyek savanyúan, kényszeredetten.

Esett még vagy két disznó a másik oldalon is a nagy lövöldözésben. Jó kezdés, szépen indul a nap…

Nincs messze a következô hajtás, ballagunk az erdôben, hogy újból felálljunk.

A hajtók onnan indultak tovább, ahol mi elôzôleg álltunk. Akkori fôvadászunk, Kovács Laci ül a terepjáróban, és lassan jön a puskások után az úton, mintha maga elött terelné a népet. Egyszer csak megáll és a két emberével, együtt kiszáll a kocsiból. Hadonászva kiabálnak utánunk, miután vagy száz méterre eljöttünk: „Van még egy disznója!”

Még jó, hogy a magasabb ülésû autóból belátott az akácosba és észrevette a fekvô vadat. Igaz, késôbb minden bizonnyal a hajtók is megtalálták volna.

– „Na, jó kis vadásztársat vettünk fel új tagnak!” – jegyezte meg Szûcs Tibor vadásztársam félig viccesen, félig epésen. – „Ha ez így folytatja, akkor két év múlva már egy szál vadunk sem lesz…”

Ez a csipkelôdô megjegyzés nem volt sértô, sôt még ma is kitüntetés számomra, csak ismerni kell az embernek azt, aki az ilyen szöveget „elengedi”. Azt azért megsúgom, minden jövendölése ellenére van még vaddisznónk. Illetve, most már csak volt, de ez már nem az én bûnöm…

155

REMETEKANOK

J

J

Így mutatkoztam be Újvárfalván. Ezután is majd’ minden vaddisznóhajtásra elmentem, de ezt a „huszárvágást” a mai napig sem tudtam ott megismételni. Kettôt lôttem többször is, de hármat többé már nem sikerült. Vagy nem jött rám annyi disznó, hogy abból hármat meglôjek, vagy, ha jött is, legtöbbször elügyetlenkedtem a lehetôsséget.

Régebben – amikor még jobban tudtam gyalogolni, – ha hajtásban kellett mennem, akkor inkább a széleket választottam. Ilyenkor ötven–hatvan méterre a hajtás elôtt járva, a hajtás oldalát vezettem. Tengernyi szép élményben volt részem, sok vaddisznót lôttem így! Párszor láttam nagy disznót is kiváltani, ezek biztosan kanok voltak... sajnálatomra messze elôttem szöktek ki a hajtásból – kihasználva a „vészkijáratokat” – vagy olyan gyorsak voltak, hogy nem tudtam lôni.

Eligazítás sorszámhúzással Megesett egyszer, hogy az elsô hajFOTÓ: SZERZÔ tásban, reggeli ködben, a hajtósor közepét vezettem, közben egy hatalmas disznó ballagott át elôttem az úton. Teljesen hangtalanul ment, mint egy szellem.

Mire felkaptam a puskámat, a kis nagyítású céltávcsô ellenére is csak a tejszínû ködöt láttam a lencsében. Jobb lett volna, ha nincs is távcsô a puskámon. A nagy disznó elment lövés nélkül. Megmenekült, pedig mindenhol álltak puskások! Senki sem látta többé…

Amíg hosszú éveken keresztül Bebes Tibor volt az elnökünk és egymást követôen Székely Attila, Sobor Vilmos, Kovács László, Bácsai Imre és Bleier József volt Újvárfalván a fôvadász, addig volt vadunk is. Ôk értették, hogyan kell óvni és ápolni úgy, hogy jusson is, meg maradjon is. Megszokott volt a napi húszas teríték, sôt egyszer harminc vaddisznó feküdt estére a máglyák között. Igaz, ezek a hajtások lelkiismeretes elôkészítôi munka és mintaszerû szervezés után, hadimegmozdulásnak is beillô pontossággal és fegyelmezetten zajlottak le. Akkor még mindenki tudta, hogy mi a dolga.

A kilencvenes évek elején felvettünk egypár embert, pénzért. Ezt azért hangsúlyozom ki, mert azelôtt nem pénzért mérték a vadásztársasági tagságot, hanem a barátság, vagy az ismerôsök útján juthatott be valaki. Nos, nem is lett volna baj, hogy új arcok kerültek az elhalt öregjeink helyére, ám ezek között az újak között voltak páran, akik azt gondolták: ha már fizettek, akkor a terület is az övék. Mindenestül! Mi, régi tagok csak a szükséges „rossz” tartozékai voltunk a területnek. Úgy

156

Újvárfalvai vaddisznóhajtások

Téli ebédidô FOTÓ: SZERZÔ

J

J

is bántak velünk. Ráadásul még egy ilyen „úriembert” meg is választottak a többiek vadászmesternek! Én ugyan nem, mert nem voltam ott a közgyûlésen, de ha ott lettem volna, akkor sem tartottam volna fel a kezemet. Mindjárt éreztem, amikor meghallottam a választás eredményét, hogy ennek nem lesz jó vége. Ugyanis volt egy élményem az illetôvel, akit magunk között csak „Fagylaltosnak” hívtunk. Az volt az elsô ténykedése – pedig talán elôször vadászott a területen felvétele után, – hogy a beíró könyvbe beírta a maga és a meg nem jelent (!) „barátjai és ajánlói” nevét. Természetesen mindet más és más körzetbe. Ezen az alapon aztán két napon keresztül leautózta a területet, apróra…

A fenntartásaim vele kapcsolatban megalapozottak voltak és maradtak mind a mai napig. Aki ilyent tesz, az csak magára gondol, meg arra, hogyan kaphatja minél hamarabb vissza a befizetett pénzt, a többiek vadászatával mit sem törôdve, sôt, mások rovására.

Fenntartásaim beigazolódtak. A „Fagylaltos” vadászmester civilben vendéglôs volt, ez a tény pedig sok minden sejtet, és elárul… Bizony, vannak emberek, akik erdô-mezô vadjában csak a pörköltnek valót és a kirántható húsadagokat látják, meg a pénzt, ami az ô zsebükbe folyik be ebbôl. Emberünk, ekkor már mint „vadászmester”, elkezdte járni a területet a Nivájával. Nem maradt olyan megköze-

157

REMETEKANOK

J

J

líthetô négyzetméter a 18 ezer hektárnyi területünkön, ahol ne lett volna ott a terepjáró nyoma!

Nem kenyerem a tisztségviselô bírálata. Elfogadnak, és magukra vállalnak egy nehéz, de fôleg hálátlan feladatot. (Voltam én is már vadászmester, és vadásztársasági elnök is!)

Viszont aki ellenszolgáltatás nélkül és önzetlenül végzi ezt a munkát, az mindnyájunk elismerését megérdemli. Sajnos azonban kevesen vannak olyanok, akiket a többség teljes mértékben elismer és tisztel – ezt csak becsülettel és sok munkával lehet kivívni. Aki visszaél tisztsége elônyeivel, az nem számíthat megbecsülésre! A tekintélyt, az elismerést nem lehet kikényszeríteni. A mi „Fagylaltosunknak” sem sikerült sokáig felszínen maradnia, ami várható volt. Szerencsére ezek az alakok egy idô után eltûnnek a süllyesztôben, a nagy semmiben, ahonnan jöttek. Csak a keserû szájíz marad utánuk és a kár, amit okoztak mindnyájunknak.

Sajnos ezután megzavarodott tagjaink megválasztottak elnöknek egy vastag arany nyakláncokkal és karkötôkkel teleaggatott ügyvédet is. (Soha nem szerettem azokat a férfiakat, akik így kicicomázzák magukat! Fenntartásaim vannak az ilyen emberekkel szemben, és nem alaptalanul! Ügyvédekkel szemben meg fôleg!)

Ezzel meg is pecsételôdött az újvárfalvai vadásztársaság sorsa. Ezek az emberek az erdészek és a vadászok, valamint a földtulajdonosok között kiásták a csatabárdot, ellenséggé tették a három tábort… Holott köztudott, hogy a vadászat csak karöltve létezhet, ha ez a három tábor összefog. Így azonban vége lett a békés egymás mellett élésnek, meg az Újvárfalvai Széchenyi Zsigmond Vadásztársaságnak is, ami elvesztette területét. Csakis nekik köszönhetjük ezt! De azt hiszem, nagyon sok társaságnál a pénzért felvett, új tagok nôttek a régiek fejére, és kihasználva azok jóhiszemûségét, jogi tudatlanságukat... maguknak megkaparintották a jó területeket, kisemmizve a régieket, az öregeket.

Mindenesetre Újvárfalván ez így történt. Pedig jó terület volt, és a társaság tagjai is rendes, jóravaló vadászok voltak. Szívesen mentem közéjük, és együtt vadásztam velük több, mint húsz éven keresztül... megkapva és megadva egymásnak a tiszteletet, elismerést. Mert ez is kell, ha békében akarunk egymás mellett élni. Nagyon sajnálom, hogy egy-két haszontalan ember miatt arra kényszerültem a végén, hogy egy tagcserével otthagyjam ôket, és a lakóhelyemhez, Balatonföldvárhoz közelebbi társasághoz kérjem át magamat. Sajnos itt sem volt szerencsém.

Nagycsepelyen is ugyanazok a szégyenteljes mesterkedések történtek, ezzel megfosztva a tisztelt társaság régi tagjait a területüktôl. Így mára én is területnélküli vadász lettem, pedig majd ötven éven át, mindig területes vadász voltam. De Újvárfalva örök életre megmaradt a „szívem csücskének”, amire mindig szívesen gondolok vissza.

Visszatérve a vadászatra. Egyszer a vaddisznóhajtás eligazítását – amire én nagyon kényes vagyok, mert ott mindjárt látni, hogy milyen vadászat lesz – a „Fagylaltos” vadásztárs az egyik kezében égô cigarettával, a másikat nadrágzsebbe dugva tartotta! Ráadásul még a csizmája is sáros volt, és így „állt” oda, eligazítást tartani.

Aki hozzám hasonlóan gondolkodik és az emberi viselkedési normákat ismeri, betartja, értelmezi, az tudja, hogy ezek a jelek mit vetítettek elôre…

158

Újvárfalvai vaddisznóhajtások

Esti 30-as vaddisznóterítékünk FOTÓ: SZERZÔ

J

J

A vadászatunk olyan is lett! Az elsô és legfontosabb, ami miatt nem éreztük jól magunkat, hogy reggel nem húzattak standszámot velünk, pedig az az esélyegyenlôsség alapja. Aztán a standokat nem számozták meg, amit én még soha, sehol sem tapasztaltam, hogy a lôállásokat a véletlenre bízva jelölik ki.

Egyre jobban úgy nézett ki a dolog, hogy a tagok vadászata csak nyûg lett az új vadászmesternek!

Megszokottá vált ez idô tájt, hogy társasvadászatra autók sora vonult végig a területen, mindegyikben egy-két, jobb esetben három puskással. Ez legalább tíz–tizenkét kocsit jelentett! Ennek a fele is elég lett volna, hiszen a jármû mindenképpen büdösít és zajong. Azelôtt három–négy terepjáróval intéztük el a kijutást, a lehetôségekhez mért legnagyobb csendben.

A fejetlen autózás közben néha megállt a kocsisor és hangos ajtócsapkodások közben kilöktek egyet a puskások közül, azzal, hogy „itt állj le”! Az okosok pedig kocsikáztak tovább. Azt, hogy hol lesz a következô vadásztárs lôállása, mert abba az irányba ugyebár nem tehetünk lövést, és merrôl jön a hajtás, mikor lesz vége, hova kell menni utána, találja ki magának az ember!

Volt úgy, hogy „leállítottak” állásomra, és utána még háromszor kocsizott el a standom elôtt vagy mellett a hajtás alatt a „Fagylaltos”! Hogyan lehetett volna így

159

REMETEKANOK

eredményes a vadászat? Aztán olyan is megesett, hogy a végén kinn felejtettek valakit, aki este a saját lábán jött be a vadászházba!

Az autósok sokszor meg sem várták a hajtás végét. Még ugattak a kutyák, dörrentek a lövések az elöl állóknál, de már furikáztak azok, akik hátul vagy oldalt kaptak lôállást. Pedig volt URH-rádió, esetenként térerô is, így a mobiltelefonok mûködjenek. Számtalanszor láttam, hogy a terepjárók – pedig mindegyik fel volt szerelve vadhordóráccsal – elmentek a kizsigerelt disznók mellett, amiket a hajtók kihúztak a nyiladékokra, vagy az utakra. Nem csak akkor nem szedték össze a meglôt vadat, hanem a hajtások végén sem. Este, miután vége lett a mûsornak, már sötétben indultak el megkeresni és behordani. Volt úgy, hogy két órát vártunk a teríték elkészítésére.

Bizony, ezt mi máshogyan tanultuk és szoktuk meg! Mondanom sem kell, hogy mindezek következtében nemcsak a vaddisznó társas- de az egyéni vadászatok eredményei is visszaestek. Apránként oda jutottunk, hogy elment az ember kedve a hajtóvadászattól, pedig csak kettôt tartottunk évente. Vendéget sem hívhattunk ezután, pedig, ha több a puskás, ígéretesebb az eredmény. Nem mennek ki a disznók valahol oldalt vagy hátul, ahova már nem jutott vadász.

A vendéghívás szokása érték, nem utolsó sorban azért is, mert együtt vadászhatunk a barátainkkal – mert nekünk vannak barátaink! Az erkölcsi hozadék sokszor többet jelent, mint egy-két vaddisznó elejtése, amit azonban páran szeretnének csak maguknak megtartani. Biztosan van még számos vadásztársam, akinek a barátokkal eltöltött vadásznap ünnepnapot jelent, mint ahogy nekem is.

Ragaszkodnunk is kell értékeinkhez, szokásainkhoz, nemes hagyományainkhoz!

Sajnálatos, de ez nem mindig sikerül!

J

J

(1980–2005)

160

J J J J

J J J J

J J J J

i

J J J J

i

Rókák a hajtásban

J

J

A vaddisznóhajtások igazi színfoltját, a rókák jelentik! Sokszínû világ és nemzetség az övék, minden vadász remegve várja, hogy megszerezze egy vörös, sárga, vagy sokkal ritkábbat... a szenesen feketedô róka bundáját.

Nem csak a szép gereznájuk miatt szeretjük azonban ôket, hanem az izgalmas percekért is, amit ráadásként kapunk tôlük! Egynek az elejtését, és egy másiknak az elügyetlenkedését mesélem el... kicsit elmélkedve a figyelemre méltó vörös frakkosokról. Állok a havas erdôben... valahol, Nagybajom környékén, Somogyország közepében, a szépemlékû gróf Széchenyi Zsigmond Vadásztársaság területén! (akkor még volt!) Állok a helyemen egy nagy fekete fenyô törzsénél egy kicsi domb tetején. Sok van ilyen, néhol több száz méter hosszan, észak-déli irányú, öt–tíz méter magas dombocska teszi érdekesebbé az amúgy unalmas, lapos területünket. A jégkorszak idején fújdogáló erôs szél hordhatta ide a Balaton kiszáradt medrébôl a finom homokot. Az egész puskássor egy ilyen dombvonulat tetején áll strázsát... a keskenyvágányú vasút mellékvonalán, amelyet Kak és Marcali között, a múlt századbeli területbirtokosok fektettek le, hogy erdeiekbôl azzal szállítsák el a kitermelt fa nagy részét. Emberek nemzedékei kétkezi, szorgos munkával ültették be a csupasz homokot akáccal, fenyôvel. Ahol nedvesebb volt, ott tölggyel és égerrel. Az erdôk aljában mindenfelé megtelepedett a fekete szeder. Tél közepe van, alig van már levele, mert jórészét már lelegelte a sok éhes ôz, meg a gím- és dámszarvas.

Figyelô róka Csendben állok és figyelem a száFOTÓ: VADFOTÓS BLAUMANN las alját. Onnan kellene, hogy jöjjenek

163

REMETEKANOK

Eredményes voltam

J

J

FOTÓ: SZERZÔ

164

Rókák a hajtásban

J

J

majd a disznók, ha a hajtók kimozdítják ôket a szomszéd sûrûbôl, amelyiknek széle ott magasodik... alig száz, százötven méterrel elôttem a szálas túloldalán. A hajtók még messze lehetnek, amikor egy róka válik el a túloldali sûrûtôl. Jobbra, balra, sôt hátrafelé is fülelve közeledik az én dombocskám felé, mintha zsinóron húznák. Amint alám ér, már meglôhetném, de várok... mert jobb, ha a hajtásban az elsô lövés vaddisznóra esik és nem rókára. Nagyon tudja már a „Fekete Sereg”, hogy mire megy ki a játék így tél közepén. Elég egy távoli lövés hangja, hogy ott menjenek ki, ahol senki sem áll.

Rókám elcsúszkál a szederindák alatt, de nem sokára pontosan elôttem, alig öt méterre tûnik fel egy fa mellett! Meggondolva elsô nagylelkûségemet, ha már így kínálgatja magát ez a vörös frakkos, lövésre szánom el magamat. A fenyôm takarásában vállhoz emelhetem a puskámat anélkül, hogy észrevenné a mozgást.

Amint óvatosan kihajolok a fa mögül, meglát, de nem ugrik el. Valószínû, hogy még nem ismert fel, mert csak néz… Az orra hegyére teszem a céltávcsô keresztjét és elengedem a golyót. Sajnálom, hogy nem a duplagolyós drillingem van a kezemben, annak sörétes csöve most elkelne. Rókám eltûnik a porzó hóban.

Várok egy kicsit, és mivel nem látok mozgást, teszek pár lépést a domb pereméig, hogy megnézzem, mi lett vele. Éppen alattam, a hátán fekve látom meg.

Visszacsúszott a lövéstôl a domb aljába, a Mauser 8 milliméteres golyója az állától kezdve végig felhasította, kinyitotta, mintha a nyúzáshoz adta volna meg a kezdô vágást. Hümmögve, magamban örvendezve, hogy ilyen szerencsém is csak nekem lehet egy goromba golyóval lôtt rókánál, visszahátrálok a helyemre.

A hajtók lassan közelednek, a szárnyat vezetô fiatal vadásztársam, Péntek Csaba már alám is ér a szálasban. De nem halad el elôttem, hanem felém veszi az irányt, hogy megzörgesse a szederindás domb feléje esô, hóval borított oldalát. Integetek neki a fenyô mögül. Miután visszaint, megy pár lépést, majd egy gyors mozdulattal vállhoz kapja a puskáját és lô!... kétszer egymás után! Meglepôdve figyelem ténykedését, mert azt hittem, hogy a rókám kelt életre, ezért megkérdeztem tôle, hogy mire lôtt.

– „Disznóra!” – válaszolta Csaba meglepetésemre. Újból kibújok a fenyôm mögül és elôrébb lépek a domb pereméig, hogy lelássak a domb aljába. A rókám még mindig ugyanúgy hever kiterítve, de tôle alig tíz méterre jókora kan fekszik, még mozog a hátsó lába. Ha nem látnám, nem is hinném!

Itt állok már vagy másfél órája! Végighallgatta a mocorgásomat és a róka meglövését, puskám ismétlô szerkezetének csattogását, amint kiürítem az üres hüvelyt és újratöltöttem. Fülei számára ez biztosan nem volt muzsika! Ennek ellenére nem kelt fel, bízva a szederinda jótékonyan rejtô, havas takarójában. Tanulság volt még számomra is, de azért nagyon örültem a szépen lôtt róka bôrének.

Még jobban örültem volna a kan agyarainak és a dupla élménynek. Igaz, élmény az volt, csak nem teljes sikerrel. Ugye milyen elégedetlen is az ember?

A másik róka története... Álltam a helyemen, szintén nagy fenyôfák között, ritkás aljnövényzetben... fülelve és figyelve. Szemem úgy járt jobbra-balra, mint annak a bizonyos konyhai sublótnak a fiókjai. Egyszer csak, nem messze balra elôttem az erdôben, egy ág pattan, azután még egy, de utána csend lett. Látni nem láttam semmit.

165

REMETEKANOK

J

J

Kis idô után jobbra elôttem megjelent egy róka és gyors iramban közeledett felém. A fák között kísértem a céltávcsövön keresztül. Sajnos arra már nem volt idôm, hogy a távcsövet levegyem a puskámról, így „szépen” elhibáztam, kétszer is, a tíz méterre befutó vörös bundást.

Alig volt idôm újra tölteni a Mausert, amikor balra elôttem harminc méterrôl egy jókora disznó közeledik felém, egyre gyorsuló iramban! Alighanem ez pattogtatta az ágakat, majd leállt hallgatódzni, gondolkodni. Valószínû, hogy a rókára tett lövéseimre indult meg újból. Mire készen vagyok a töltéssel, a disznó – kis kan, látom villogni az agyarát – már ott van nyolc–tíz méterre tôlem. Csak nehezen tudom megtalálni a céltávcsövén, amikor elfut mellettem. Üresre lövöm a puskát és elhibázom! Háromszor!

Szidom is magamat, hogy miért nem a duplagolyós Drillinget hoztam magammal, megtanulhattam volna már, vén szamár létemre, hogy ilyen helyre a vegyes csövû a legjobb puska. Meg az okosabbja még idôben leveszi a puskájáról azt a nyavalyás céltávcsövet. De az okos ezúttal otthon maradt, csak a szamár jött velem.

Az elôbbiekbôl látszik, hogy, ha minden összejön, és a megszokott duplagolyós puskám van a kezemben, akkor meglövöm a rókát is, meg esetleg a disznót is.

Egyébként érdekes kérdés, hogy hajtásban mikor lôjük a rókát. Az egyik barátom meghívására, az ország másik végében, a zempléni hegyekbe utaztam, ahol vendégként vehettem részt egy disznóhajtáson. Az eligazítást így kezdte a vadászat vezetôje: – „Az elsô lövés a hajtás megindulása után, csakis vaddisznóra tehetô!” – Tehát máshol is úgy gondolkodnak, mint nálunk, Somogyban. Szerintem is csak ott indul el elsônek a róka, ahol kisebb sûrûket hajtanak. Itt már a hajtók felállását is hallja. A disznók is ébrek, fôleg kora délelôtt, mert számtalanszor láttam egész kondákat útra kelni, még mielôtt felálltak volna a puskások. Ahol elég nagy a terület, a rókák java legtöbbször a hajtás közepe táján... vagy a vége felé kezd megjelenni a puskások elôtt.

Vendéglátóm még megpróbálja megmagyarázni a vadászmester álláspontját: – „Kicsi a területünk és sok a vaddisznóhajtás, talán kicsit túl sok is! Ezért a disznóink nagyon óvatosak. Megfigyeltük, ha az elsô lövések rókára esnek, utána azokban a hajtásokban már nem nagyon kerül terítékre vaddisznó! Ezért van az, hogy nálunk... ha csak lehet, a hajtások vége felé lôjük meg a rókát, miután már a disznók is elindultak.” – Okos megfigyelés és józan utasítás.

A hajtás közepén nekem is menekült már meg amúgy biztosnak vélt disznóm, csak az ujjamat kellett volna begörbítenem, amikor a szomszédom rálôtt egy számára szépen defilírozó rókára. A disznóm erre, mint a villám megfordult, és egy pillanat alatt eltûnt elôlem. Sajnos ugyanígy toltam már el én is másnak a „biztos” kanját a szépen karikára lôtt rókámmal!

A legtöbbször lassan lopakodva, minden rejtekhelyet kihasználva közeledik a róka. Ha szemfüles a vadász és elég vastag a fa törzse, ami mögött megbújik... akkor közelre jöhet, biztos golyólövésre, de az még biztosabb, és talán szebb is, ha sörét fekteti a hóba. A golyóval lôtt róka csak akkor „szép”, még ha a bundáját kicsit roncsolta is a golyó, amikor jó messzirôl és fôleg egyetlen lövéssel lôjük ka-

166

Rókák a hajtásban

Zsákmány nyomában FOTÓ: ISMERETLEN

J

J

rikára. Na meg aztán, ha a többi vadásztárs is látja ezt a szép lövést! Így értékelôdik fel még a legkopottabb rókabôr is, ha a társak egészséges irigykedése, elismerô pillantásai kísérik a fegyvertényt. Évente négy–öt rókát sikerül elejtenem a hajtások alatt. Van, amikor többet, van, amikor kevesebbet. Természetesen a lesen is lövöm ôket kisgolyóssal, novembertôl január végéig. Volt úgy, hogy még március elején is ejtettem el olyat, amelyiknek szép volt a gereznája, és nem hullott. Legtöbbször azonban a késôn lôttnek már kopottas a szôre. Azért ilyen darabot is fel tud használni az ügyes szûcs, a silányabb részeket egyszerûen részeket kivágja!

Most Orsolya lánykámnak gyûjtök egy kabátra valót. Van már vagy öt gereznám, de sajnos az utóbbi idôben egyre kevesebb rókát látok, pedig én szorgalmas vagyok. Valahogy elfogytak. Jó, ha egy esik egész nap. Azelôtt volt úgy, hogy hajtásonként két–három is terítékre került. Természetesen sokan sajnálják a drága golyóspatront a meglövésére. Vegyes csövû fegyvere meg rajtam kívül, alig van még valakinek a vadásztársaságunkban. Mindenesetre, sajnos egyre színtelenebbek a hajtások! Az igazi vaddisznóvadászat élményéhez nemcsak a sok vaddisznó, a jó vaddisznós hajtókutyák, és az arasznyi hó szükségeltetik... hanem a rókák... igen, a ravaszdi... szép vörösben, vagy az áhított szenesen sötétedô bundában... mindig a vadászat elegánsan szoros tartozékai!

167

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

FOTÓ: ÁRKOSI JÓZSEF

Vaddisznós hajtókutyák Hûséges, kitartó és mindenre elszánt, hangos gyülekezet az övék. A pedigré ezeknél a vadászatra használt kutyáknál a legkevésbé fontos! A fô, hogy jól hajtsák a vaddisznót, ha kell, rettenhetetlenül állítsák, forgassák, mint más a nyársot. Sajnos gyakran megsebesülnek vagy elvesznek, de általában megkerülnek. Igaz, néha napok múltán, bicegve... sántán, letépett véres fülekkel, hosszú hasításokkal, mély harapásokkal a soványka testükön. Ki tudja, hol jártak ilyenkor? Csak szomorú szemükbôl olvashat a gazdi, hogy bizony nem voltak valami szép napjaik... éjszakákat tartózkodtak kint a hideg erdôben, étlen, szomjan, összetört, összeharapdált csontokkal.

Aztán a gondos ápolás, a kiadós táplálkozás és a meleg kuckó pár napon belül helyrehozza testük-lelkük egyensúlyát. A következô hajtóvadászaton megint nagy szenvedéllyel végzik munkájukat, mintha mi sem történt volna egy-két héttel korábban. Pedig, ha beszélni tudnának! Biztosan fogadkoznának, hogy ilyen helyre nem mennek többet, ahol azok a ronda és vad sertések úgy elbánnak a

Megy a hajsza…

J

J

FOTÓ: ÁRKOSI JÓZSEF

169

REMETEKANOK

Állítják!

FOTÓ: ÁRKOSI JÓZSEF

J

J

kiskutyákkal! Talán ezért is olyan vadak, és ezért gyûlölik annyira a vaddisznók nemzetségét a terrierek, a tacskók, a pulik keverékeibôl összegyúrt kis méregzsákok.

Mindig megcsodáltam ôket. A rövid lábúak is hihetetlen energiával küzdenek le minden akadályt.

Rabiátusan dolgoznak, hogy a vaddisznók közelébe kerüljenek, beléjük A gyôztesek és a legyôzött… csípjenek... a bátrabbja FOTÓ: SZERZÔ akár még a fülébe is belekapaszkodik, úgy csüng rajta, amíg egy ág, vagy bokor le nem söpri a rohanó disznóról. Nem egyszer láttam, hogy a nagy zenebonával megtartott „bálból” bizony mély sebekkel, hasításokkal, sôt... néha lógó belekkel kerültek elô. Sokszor segédkeztem állatorvos barátomnak, amikor az ilyen sebesüléseket azonnal, a legjobb szaktudása szerint

170

Vaddisznós hajtókutyák

Amikor „fércelni kell” a kis kutyát…

FOTÓ: SZERZÔ

J

J

látta el... így megmentve az életnek! Becsületükre legyen mondva szegényeknek... amelyiket „csak” varrni kellett... az meg is maradt. Sôt másnap, ha óvatosabban is mozogva, de picit munkába is álltak. Sajnos volt olyan szomorú pillanat is, hogy a hajtásban kellett valakinek agyonlônie a saját kutyáját. A vaddisznó kan az állától a hátsó combjáig végig hasította a kis kutyát, amikor alávágott és feldobta a levegôbe. A nagyobb testû kutyákat a kan legtöbbször odaszorította a szederindák és bokrok szövevényének, hogy nem menekülhetett... akkor, ott végzett is vele.

Hûséges, csillogó szemük mindig elkísér, mert ôk a nagy emberismerôk. Nagyon jól tudják, hogy ki érti meg ôket, ki veszi komolyan a munkájukat. és ki a barát. Szúrósan szembenézô, gyanakodó gombszemük rögtön megváltozik, ha barátságosan közeledik az ember feléjük. Sokszor elég egy kis mozdulat rövidre vágott farkukkal, hogy jelezzék: „Észrevettem a szimpátiádat, tudom, hogy te is vadász vagy és neked szívesen hajtok. – Nem úgy, mint azoknak a felfuvalkodottaknak, akik, ki tudja, honnan jönnek, és szégyenei a vadászok társadalmának.

Ezek azt hiszik... hogyha a hétvégeken kijönnek az erdôbe... zöld kalapot húzva a fejükre... akkor már mindent tudnak a vadászatról, meg a természetrôl. Ôk akarják nekünk megmagyarázni, hogyan kell vadászni?!”

Szeretem ezeket, a kíváncsi, földszintes kis kutyákat! Mind megannyi nagy egyéniség, erôs jellem... teljes személyiség. Nagyon sok ember tanulhatna tôlük egyenességet, megbízhatóságot, lojalitást, felelôsségtudatot... és rettenhetetlen kitartást az ügy iránt, amit méltón képviselnek!

171

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

Céltávcsô használata a hajtásban, igen vagy nem?

J

J

Talán csodálkozik a Kedves Olvasó, hogy külön kis írást szentelek ennek a sokak által talán jelentéktelennek ítélt kérdésnek. Ám a sokéves tapasztalatom azt mutatja, hogy ez a kérdés egyáltalán nem jelentéktelen, sôt, ahogy idôsödik az ember, úgy annál jobban válik fontosabbá!

Harminc–negyven évvel ezelôtt, ha kérdezték volna tôlem, hogy kapcsolnék-e a fegyveremre céltávcsövet a vaddisznóhajtások alatt, akkor biztosan azt válaszoltam volna, hogy „nem, nem, soha!”

Az eltelt és átélt vadász évtizedek után, más a véleményem.

Amikor ötvenöt évvel ezelôtt elkezdtem vadászni, egészen másképpen ûztük a vadat. Akkor még nem nagyon voltak „hivatásos”, fizetett hajtóink, akik – mint manapság – képzett disznós kutyáikkal, valóságos tartozékai egy-egy vadásznapnak.

Akkoriban még úgy volt, hogy a fiatalabb vadászok hajtottak az öregebbeknek, s csak néhol társult be a hajtásokba...pár erdei munkás. Vagy a falusi kocsmák törzsközönsége néhány pohár olcsó nedû reményében, vagy a faluvégi cigányok jöttek pár forint reményében, de az is gyakori volt, hogy valaki a lôtt vad belsôségeiért jött el hajtani. Mi, akkor még ifjú puskások, bent mentünk a hajtásban, lôttük az elôttünk felkelô vaddisznót, vagy a szökni akaró rókát. Ehhez tudva lévôen nem kellett céltávcsövet használnunk, mert a közeli, gyors lövéseknél csak akadály lett volna. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb kezdô és fiatal vadásznak, mint nekem is, csak sörétes puskája volt. Aki szert tett golyósra, annak sem mindig tellett rögtön céltávcsôre.

Késôbb a tapasztalatokkal, és a korral együtt, elôbbre léptünk. Elôbb oldalvagy szárny vezetôvé, majd évek múltán, esetleg a hajtások irányítójává. Itt sem volt feltétlen igény arra, hogy céltávcsô legyen a fegyverünkön...sôt, ha egy sebzett vadnak kellett megadni a kegyelemlövést, sokkal egyszerûbb volt nélküle.

Csak akkor jöttem rá, milyen hasznos a fegyveren egy alacsony nagyítású, de nagy látómezôjû cél távcsô, amikor már elálló lehettem – ezért a posztért akkoriban, legalább tíz évig kellett hajtóként dolgozni!

A „korral haladva” (úgy ötvenen felül) észreveszi az ember, hogy a szeme már nem olyan rugalmas és éles...ezért nem képes egy szempillantás alatt megteremteni az irányzékon át a célzógomb és a vad összhangját...a vad élesen látását. Ekkor jön rá, hogy milyen jó dolog is a céltávcsô! Vagy az elektromos piros ponttal ellátott irányzék, a vaddisznóhajtásra készült nappali célzó berendezés! Így már csak két

173

REMETEKANOK

J

J

pontot – az irányzékot és a vadat – kell összehozni.

Ami szintén nem mindig sikerül!

A válaszom tehát ebben a kérdésben az, hogy feltétlenül legyen nálunk egy céltávcsô a hajtóvadászatok alatt is, amit az alkalomnak megfelelôen feltehetünk és használhatunk. Természetesen, ha egy sûrû fiatalos szélére kerülünk, ahol jobbra-balra alig tíz–húsz méter a belôhetô távolság, vagy alig néhány méter széles a nyiladék, akkor feltétlenül vegyük le a fegyverünkrôl a céltávcsövet! Ilyen helyeken tényleg akadály az optika és csak hátrányára van vadászatunknak, eredményességünknek. Ilyen távolságból még a legvaksibb öregedô vadász is eltalálja – vagy elhibázza – az átugró disznót.

Viszont, ha erdô szélén, mezôségben, vagy jól belátható szálasban, rudasban kapunk lôállást, akAz ilyen szûk nyiladékokon csak akadály kor nagyon fontos, hogy a céltávcsô, de nagyon hasznos szerszám legyen a puskánkon egy a duplagolyós… (a szerzô) ötven–nyolcvan méterre, FOTÓ: † NAGYGYÖRGY SÁNDOR pontra belôtt, kisnagyítású, nagy látómezôjû, jó gyártmányú céltávcsô! Manapság a céltávcsövek gyártói minden vadászati alkalomra külön céltávcsövet ajánlanak. Tulajdonképpen minden gyártmánynak megvan az elônye. A vadász feladata, hogy azt válassza ki, amelyiket a legjobban tud majd használni, amelyik a legrokonszenvesebb a számára. Van, aki ezt szereti, van, aki azt...

Két jó tanács, amire ügyelni kell:

174

Céltávcsô használata a hajtásban, igen vagy nem?

J

J

– Kicsi, 1–1,5–2-szeres nagyítású céltávcsövet válaszunk, mert csak ezzel tudunk mozgó vadra eredményes lövést tenni!

– Az elektromos irányzékot kivetítô hologramos célberendezések nagyon jók, csak akkor van baj, ha a téli hidegben lemerül az elem és nincs pótlás nálunk. Akkor ugyanis nincs mivel célozni és le kell szerelni az egész alkalmatosságot, hogy a nyílt irányzékot használni tudjuk. Tehát legyen nálunk mindig pótelem!

Ezért én egy olyan céltávcsövet szereltettem a duplagolyósomra, meg a többi golyós puskámra is, amelyikben van fekete céltüske..., de be tudok kapcsolni egy elektromos piros pontot is a tüske hegyére, ha arra szükségem lenne. Nagyon jó ez szálerdôben, vagy téli délutánokon, amikor már kezd sötétedni az erdô alján.

Ha esetleg lemerül az elem, a fekete szálkereszt azért mindig „kéznél van” és nagy segítség. Eredményes is vagyok vele. Melegen ajánlom mindenkinek!

175

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

KUDARCOK, HIBÁZÁSOK

J

J

Nem sikerült mindegyik nagy disznót, amelyikkel összehozott a vadászszerencse, el is ejtenem. Nem is lenne igazságos, hogy nekem minden sikerüljön.

Ezekbôl az élményekbôl szeretnék párat leírni a következôkben, hogy más is tanuljon belôlük, mert minden vereség egyben tanulság is – fôleg másoknak!

177

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

Megloptak!

J

J

Április vége felé járunk... és a tavasz teljes erejébôl azon dolgozott, hogy beborítsa a tájat élénkzöld színeivel. Derûs szorgalmának eredménye, hogy az erdôbe már alig lehet belátni, úgy kilombosodtak a bokrok és a lágyszárú aljnövényzet.

Már harmadik napja azon mesterkedik az egész erdészeti személyzet, hogy lôjünk egy süldôt a május elsejei majálisra... de nem akar sikerülni! Összejárunk mindent. Lessük fél éjszaka a tavalyi kukoricaföldeket, ahol már bokáig ér a búzavetés. Csak az éjszakai túrások feketednek ki imitt–amott belôle. Meg néha, egy–egy kamasz szarvasbika késôn elhullajtott agancsának fehéredô ágvégei világítanak a zöldben, amit a sasszemû gyûjtök még nem találtak meg! Fônököm, Félix István már feladja!

– „Tudod mit? – Szégyen ide, szégyen oda, megveszem a hentesnél azt a húst!” – mondja.

A május elsejei hajnalon, én még nem adom fel... és járok egyet!

Jótékony szemerkélô esô permetezi a tájat. Ez már igazi vetés nevelô a kellemesen meleg hajnalon, lágy májusi esô. Egész lelkemet kitölti és élvezem a madarak tömény, szinte harsogó hangversenyét... eltéríthetetlen udvarlásukat párjuknak, amely már láztól homályos szemekkel üli a közös családi fészket... melengetve a jövô nemzedék életre éhes fiókáit.

Körbejárom a 41-es erdô részét, ami lehet úgy ötszáz hektár, és pár évvel ezelôtt mi ültettük be csemetével. Fél évet dolgoztunk rajta, és már jól látni a szorgos munkánk növekvô eredményét. Négy–öt méter magas az áthatolhatatlanná sûrûsödött fiatalos.

Lassan kivilágosodott, ekkora értem a fiatalos délnyugati sarkába. Gondoltam, hazafelé azért végig cserkészek az Endrédi–szélnek nevezett akácos mellett, ahol még kora tavasszal szalonkákra bokrásztunk – akkor még lehetett! – tanárunkkal, Fónyad Gyula bácsival és a Félix gyerekekkel, akik egyikével, Putyival, még találkozunk majd a „Nagy leégés!” címû fejezetben. Miközben a szalonkákat próbáltam felreptetni, kezemben az apró söréttel töltött 28-as kaliberû madarászó puskával, legnagyobb meglepetésemre egy jó nagy disznó kelt fel elôttem az akácosban.

Nem lôhettem rá, madár sörétel!

Ez a kan mozgatja most is a fantáziámat!

Hátha megkésik az „Öreg” ebben a szépen permetezô esôben. Lassan cserkelek, s már az akácos vége felé járok. A nap is fenn volna már, ha nem volna borult az ég – amikor hirtelen egy nagy fekete test csúszik át elôttem az úton, alig húsz méterre! Gondolkodás nélkül emelem fônököm „kancsal” – a jobb csöve 8×57

179

REMETEKANOK

J

J

IR golyós, a bal csô 16/70 sörétes kaliberû – puskáját a vállamhoz. Az aranyló légy megáll a fekete test elején. Már dörren is a megbízható golyós csövem!

Ifjúi hévvel, a biztonság kedvéért, még a bal csôbe töltött Brennekét is utána küldöm!

Várakozom a csepegô esôben, de öt perc után már nem tudna visszatartani semmi sem, hogy a rálövés helyére ne menjek, mert félek, hogy az esô lemossa a levelekrôl a sokszor nehezen látható vércseppeket. Alig indulok el a nyomon, vér mindenhol! Könnyû követni! A jó öreg 8 milliméteres nem hazudik. A kan átvált a kijárt szekérúton és bemegy a kefe sûrû felújításba. Megyek utána! Nem kell sokáig keresnem: fekszik! Kan! Hátulról látom a nagy heréit, akkorák, mint egy-egy nagy hamburger zsemle! Nézem az elejét, jó agyarak! Kilóg a szájából vagy hét centiméter! Ha Fiatal, tavaszi kan szorozzuk hárommal, akkor 20–21 cenFOTÓ: SZERENCSI GÁBOR ti hosszúságúak is lehetnek, bár nem mindig van ez így.

Nagy nehezen a hátára fordítom. Van vagy 110–120 kiló, sajnos még nem elég öreg, talán három- vagy négyéves. Mindegy, így is jó. Az igaz, hogy nem süldô, de disznónak disznó. Örülök nagyon! Nem várt ajándék! Ki tudja azt pár pillanat alatt megmondani, amíg átcsúszik elôttünk a két–három méter széles nyiladékon, hogy hány éves egy vaddisznó?

Kizsigerelem. A szemerkélô esôben már kézmosásra is van elég víz mindenhol. Ez után hazafelé indulok, hogy jelentem a sikert, és kocsit szerezzek a szállításhoz. Sietek, mert meleg van, de így is vagy két óra elszalad, mire visszaérek a terepjáróval és egy segítôvel. Megyek be a sûrû fiatalosba, az alig húsz méterre fekvô disznóhoz. Lemerevedek, amikor meglátom, hogy hiányzik a bal hátsó combja! A tettes nem foglalkozott sokat a dologgal, szôröstül-bôrüstôl, de nagy szakértelemmel körül vágta, lekanyarította az egész sonkát. Még arra is volt ideje, hogy a gyöngygolyómat, amely a medencecsontban akadt meg, szépen kioperálja és a disznó váll-lapjára tegye! Mintha azt akarta volna jelezni ezzel, hogy az oda való és nem a disznó fenekébe. Valószínûleg értett a dologhoz.

Talán egy csendes erdôjáró bóklászgatott, vagy agancskeresô, talán gombázó volt, vagy netán egy ugyanolyan vadász, mint én, csak neki éppen „érvényes passzusa és engedélye” nem volt „pillanatnyilag”, aki a lövéseimre figyelhetett fel – mint a sakálok, hiénák és a keselyük Afrikában... meg újabban a

180

Megloptak!

hollók itthon. Ez után alig várta, hogy elmenjek a helyszínrôl. Mindenesetre jól kibabrált velem.

Mit csináljak? Elôször arra gondoltam, hogy a rendôrséget kell értesítem... de aztán gyorsan beláttam a helyzet abszurditását... na meg aztán az is megeshet, hogy a másik comb eltávolítására, esetleg ôk vetnek szemet... hiszen, már ez is elôfordult.... de legalább engedélyt kértek, még mielôtt megtették volna.

Felraktuk a terepjáró saroglyájába és így, megcsúfolva bevonulunk a fônökhöz, aki még szerencsére otthon volt. Elmesélem, hogy jártunk. Csak legyint: ez nem az elsô, és nem is az utolsó ilyen eset! Ezzel el is intézôdött a dolog.

Számomra azonban nem! Ekkor tanultam meg, hogy az erdônek ezer szeme és füle van. Rengeteg illetéktelen, oda nem való ember jár–kél úgy az erdeinkben, hogy csak a nyomukkal, pusztításaikkal találkozunk. Jó párat megismertem közülük, akik mindent, de szó szerint mindent megtettek, hogy ne kelljen rendesen dolgozniuk, munkába járniuk, a rendet betartaniuk. Fosztogatják a természet ôket meg nem illetô kincseit, légyen az hullajtott szarvasagancs, elpusztult vadjaink értékesíthetô trófeái, hurkolás, vadorzás, falopás! Egyszóval a bûnözés és a törvényesség keskeny mezsgyéjén járva mindent megtesznek azért, hogy „megéljenek!” Mert ôk ezt mondják, és teljes hittel állítják... ha rajtakapjuk ôket a törvénytelenségen! Tehát megélhetési bûnözök?! Pedig nem azok, csak olyan életformát folytatnak, ami számukra a legkényelmesebb. Teszik mindezt a természet és fôleg a tulajdonosok, bérlôk kárára. Ha csak gombát vagy gesztenyét, esetleg a vadon növô fák gyümölcseit szednék... merthogy sok elhagyott és lerombolt tanya is van a területünkön, ahol a gyümölcs azért még szépen megterem... akkor senki sem szólna semmit! Csakhogy kivágják a fákat pár szem almáért, vagy a hársfáknak letörik minden ágát, hogy hozzájussanak a virágjához. A vaddisznóhajtásokon eltulajdonítják a meglôtt vadat, elrejtik... majd sötéttel visszajönnek érte és hazaviszik.

Volt úgy, hogy a területet átszelô patakban „úsztatták el” a vadászok által elejtett szarvastehenet! Tetemes kárt okozva mindenkinek!

Pótolni kellene a hiányzó, vagy nem megfelelô törvények szigorát, visszatartó erejét! Ha van is törvény, nálunk ebben az országban nem tart be senki semmit!

Próbálnák meg ezt máshol! Több európai országban olyanok az erdôtörvények, amelyek kimondják nagyon helyesen, hogy illetékteleneknek nincs az erdôben semmi keresnivalójuk.

Az ügynek még nem lett vége! Jó két héttel késôbb mondja fônököm: „Megvan, ki kanyarította le a disznód combját!”

Nevet azonban nem mondott. Elôzô napon azonban Balatonendréden járt, és ott mesélte valaki, hogy a múlt hét végén az egyik présházánál nagy mulatozás, pinceszer volt, amin egy nagy kondér vaddisznópörkölt segítette a szomjúság „elôidézését”. Többet nem mondott. Szóval az ügy még nincs lezárva... valahol mindig kibújik a szög a zsákból, és meggyôzôdésem... hogy egyszer minden disznóságra fény derül!

J

J

(1967)

181

J J J J

J J J J

J J J J

i

J J J J

i

A kanizsai nagy kan Nagykanizsán vendégeskedtem, és a legnagyobb örömömre, részt vehettem egy cserevadászaton. Ezért itt, és most is, újból tisztelettel mondok köszönetet, a Nagykanizsai Hubertus Vadásztársaságnak és Szabó László elnök úrnak. Alföldiek jöttek akkor Zalába disznóhajtásra, a nagykanizsaiak pedig hozzájuk mehettek apróvadra. Mindenki jól járt, kölcsönösen elszórakoztatták egymást. Mindkettô vadászatra meghívtak engem is.

A vaddisznóhajtáson a helyek kisorsolásánál két alföldi vadász közé kerültem.

A tôlem jobbra álló vendég nehezen mozgott merev lábával, de keményen kitartott mindvégig. Egy fiatal fenyvest álltunk körül, s már hallottuk is a túlsó völgybôl, a közeledô hajtók neszezését... amikor a domboldal tetején megmozdult egy

Ebéd a tûz körül

J

J

FOTÓ: † NAGYGYÖRGY SÁNDOR

183

REMETEKANOK

Hatalmas volt...

FOTÓ: VADFOTÓS BLAUMANN

J

J

fenyôfácska csúcsa, azután még egy, meg megint egy! A mozgás egyre közeledett.

Súrlódó, apró neszek adták tudtul a hozzáértônek, hogy valamilyen nagy testû vad vonul arra óvatosan, megfontoltan. Pontosan úgy, ahogy a róka a nádasban! Ott is szemmel lehet követni szélcsendes idôben, hogy merre halad a ravaszdi, meglengetve a nádszálak lekonyult tetején ringatózó kócos zászlócskákat!

A két–három méter magas karcsú fák hegyének mozgásából ítélve... a lassan közeledô vaddisznó – és ebben biztos voltam – jobboldali társam felé tartott, aki alig ötven méterre tôlem, nyugodtan állt a helyén.

Szomszédom látszólag nem vette észre a karcsú fák mozgását, és biztosra vettem, hogy nem hallotta a közeledôt... mert közömbösen lógatta egylövetû sörétesét.

Már vártam, hogy a disznó kiugorjon... vagy visszaforduljon... mert egy ideig csendben állt a fenyôk között, pár méterre az erdô széltôl. A puskásoktól nem foghatott szagot, a szél a hajtásból felénk lengedezett. Bár a vaddisznóknál ezt sohasem lehet tudni. Elég egy áruló szagmolekula, amelyet becsavar az orrába egy leheletnyi oldal szellô, és már tudja is az óvatos vadkan, hogy mire is megy ki a játék.

Disznónk hallgatózott és bizonyára okoskodva elemezte a szagokat, meg a távolról közeledô hajtók zaját. Majd, miután megnyugodott, hogy nem fenyegeti közvetlen veszély, meglepetésszerûen, nagy iramban hagyta el a sûrût. Annak el-

184

A kanizsai nagy kan

lenére, hogy hatalmas volt, meglepôen gyorsan mozgott. Ritkán láthat az ember ekkora testû kant, mint amekkora ez volt!

Szomszédom az elsô pillanatban meglepôdött, de aztán gyorsan cselekedett.

Az alig tíz méterre mellette elrohanó szürke kanra lôtte egyetlen golyóját. (Hogyan lehet egy egylövetû puskával vaddisznóhajtásra menni, azt ma sem értem!) Én még a puskámat sem mertem felemelni addig, mert a fenyves szélének hajlása miatt a hosszan elnyúló puskás sort lôttem volna végig. Csak amikor már kikerült ebbôl a vonalból, akkor tudtam lôni kétszer, de ekkor már majdnem mes�sze volt. Természetesen mindenki látta a nagy disznót, és aki olyan helyen állt, hogy szabadon engedhette a golyóját, azt vidáman meg is tette.

Nagy lövöldözés kezdôdött, hiába volt gyors a nagy kan, azért pár golyó megakadhatott benne. Lehet, hogy az enyém is. Megállítani azonban egyik lövés sem tudta. Elment! Nagyon sajnáltam, hogy megsebeztük és hogy nem került terítékre, pedig nagyon vérzett. Aznap és még másnap is sokat keresték... hiába!

J

J

(1988)

185

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

A nagy leégés

J

J

Vörösalmára, a szarvasairól és vaddisznóiról ismert Somogy megyei Zselicbe kísértem nagyon kedves svájci vendégemet és csoportját vaddisznóhajtásra. Azt a vendégemet, akinek a szarvasbôgés végén egy jó kan elejtését is köszönhettem!

Sajnos e könyvem írása közben kaptam a gyászhírt, hogy öreg barátom itt hagyott bennünket, átköltözött az örök vadász mezökre. Remélem nem haragszik meg rám odaát, ha most itt leírom együttmûködésünk egyetlen sötét napját.

Félix Putyi – (a kiforgatott nevû „Pityu”) – hivatásos vadász, kerületvezetô, a volt zamárdi fônököm, Félix István kedves fia, régi ismerôsöm. Amikor gyakornokként kezdtem az édesapájánál Zamárdiban, hat–hét éves lehetett. Örültünk is egymásnak, hiszen akkor már vagy tizenöt éve, hogy nem találkoztunk. A vadászatot is sikerült alaposan elkészítenie.

– „Jól fogjátok magatokat érezni! – Már vártalak, hogy megint együtt vadászhatunk!” – mondta a baráti fogadtatás után Putyi. Úgy is lett! Az elsô hajtás lement. Volt pár lövés, feküdt is vad. Én szokásomhoz híven hátul álldogáltam valahol, de csak szarvasokat láttam. A második hajtásnál megkért öreg barátom, hogy álljak mellé, mert nem biztos a dolgában, az elôzôben párszor hibázott, és lôjek „vele együtt”, ha jönne a vaddisznó. Mondom Putyinak, hogy volna a vendég kívánsága. Erre Putyi lerakott bennünket egy majdnem kopasz dombélre. Eligazítása szerint mindenfelé lôhettünk, mert teljesen egyedül leszünk ezen az oldalon, így oda állunk, ahová akarunk. Ennek örültünk, nem kellett félnünk, hogy valaki belekontárkodik a munkánkba. Szép havas, szikrázóan napsütéses január eleji nap volt. Szebbet nem is kívánhattunk volna.

Kinéztem a bokorsor végén egy kettôs fát és ajánlottam a vendégnek, hogy álljunk azok mögé. Mindent összevetve, úgy gondoltam, ha disznó jönne felfelé a kopasz dombon, az kihasználná az erdôvel párhuzamos bokorsor takarását. Erre ô azt javasolta, hogy álljunk fel a domb csupasz peremére, az erdô szélére. Onnan lelátunk a völgybe is, ha jönne valami, akkor idôben észrevesszük, ha viszont alattunk, a domboldalban vonul a vad, azt is látjuk. A gondolat jó volt, bár megfogadtam volna!

De én bolond fejjel erôsködtem, hogy a bokorcsoportban fognak jönni a disznók, fel a hegynek – már, ha jönnek – és nem a csupasz, aljnövény nélküli, tarra vágott domboldalon. Öreg barátom elfogadta a javaslatomat, mert már sokat vadásztunk együtt és addig mindig eredményes volt a segítésem. A szája szélét azonban húzogatta, még ma is látom, hogy ingatja a fejét…

Bár hallgattam volna rá! Olyan kudarcban és leégésben volt ugyanis részem, amekkorában sem azelôtt, sem az óta nem éltem át! Álltunk már vagy fél órája a

187

REMETEKANOK

Pontosan ott jött, ahova a vendég akart állni…

FOTÓ: VADFOTÓS BLAUMANN

J

J

két fa mögött és egyszer csak a teljesen csupasz domb élén, ahol tapasztalataim szerint sosem jönne vad, megjelenik egy nagy, fekete disznó! Pontosan ott, ahova a vendég akart állni!

Puff neki! Már most jól leszerepeltem! De ez csak a kezdet volt. Nem esett túl messze a vad, hetven–nyolcvan méterre elôttünk ballagott el az erdô felé. Igazán jó kan volt! Olyan, amilyet mindenki kíván magának, ha meghívják egy vaddisznóhajtásra. Nyeltem egy nagyot és megvártam, amíg a vendégem lô, majd én is megcéloztam a gyorsuló disznó orrát. Dörrenések után semmiféle jelzés. Lövést lövés után engedünk el, mindketten üresre lôttük az ismétlôinket. Összesen nyolc lövést adtunk le!

Mit mondjak ezután? Még csak meg sem véreztük a „kanunkat”! Volt mit szégyenkeznem azon a napon!

Azóta hagyok minden vendéget oda állni, ahová akar. Felôlem még a vadászház erkélyérôl is lövöldözhet, csak engem ne kérjen meg, hogy segítsek neki.

Találkoztam Félix Putyival a napokban.

Nevetve mondja: – „Gyertek csak, a kanotok még megvan! – De nem csak veletek, mással is járatja ám a bolondját! – Mindig ott jön, ahol nem várják. – Igazi öreg ravaszdi! – Na, minden jót! Várlak benneteket!”

188

A nagy leégés

Sajnálom, hogy kedves meghívását már nem tudjuk elfogadni. Vendégem már azon az úton jár, ahonnan nincs visszatérés ide, a földi vadászparadicsomba. Putyi meg egy baleset folytán annyira lebetegedett, hogy az óta is nyomta az ágyat... és sajnos egy év elmúltával... ô is átköltözött az örök vadászmezökre!

Felettem, ha lassan is, de szintén elballag az idô... ahogy minden élôn ezen a Földön. Viszont vadászni ma is úgy szeretek, mint fiatal koromban. Csak az a baj, hogy a régi cimborák lassan mind itt hagynak...

J

J

(1989)

189

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Fotó: † Nagygyörgy Sándor

Bátaszéki kudarcok

J

J

Bátaszék környékére voltam vadászatra hivatalos. Már kora délután indultunk egy platós terepjáróval... egy kicsit körülnézni a Duna árterére, amolyan „fegyveres sétára”...így közölte vendéglátónk az úticélt. A kalászba szökött gabona még haragos zölden borította a földeket. Már napok óta esett az esô, jól megszívta magát a növényzet az életet adó nedûvel.

Egyszer csak fekete foltokat látunk a búzában mozogni. Hol eltûntek, hol megjelentek. Disznók! Amint a kocsi megállt, felütötte a fejét a legnagyobb, ami így is alig látszott ki a derék magasságú búzából. Két nagy bozontos fül között a szürke homlokot céloztam meg, a két szeme között. Lövésemre hatalmas golyóbecsapódás hang, a disznó pedig eltûnik, de nagyon mozgatja a búzát azon a helyen, ahol elesett. Még kétszer rálövök egy másik elfutó disznóra, de nem sokat látni belôle, valószínûleg el is hibázom.

Bemászunk a nagy disznóhoz. Derékig csurom vizesek leszünk! Ott még egyszer kell lônöm, hogy ne szenvedjen. Koca sajnos. A másik után is megyünk, de semmi jele, hogy eltaláltam volna, valószínûleg a meglôtt koca tavalyi süldôi voltak.

Mindezt azért írom itt le, mert folytatása van a dolognak! Vagy jó másfél hónap múlva, a nyár közepén megint oda érkezem látogatóba. Alig csukom be a kocsim ajtaját, már jön is felém az egyik vendéglátóm, de látom, nagyon komoly az arca.

Rövid „Üdvözlégy” és már mondja is: – „Baj van! Tudod, ott ahol lôtted a nagy kocát a múlt hónapban, találtak egy halott férfit! Aratás közben…”

Még a szívverésem is megállt! Te Úristen!

Persze, kapcsolnom kellett volna: ha „érdekelt” lennék a dologban, akkor az „illetékesek” már rég jelentkeztek volna nálam. Amikor látja a vendéglátóm, hogy majd elájulok, elkezd kajánul nevetni.

– „Na, azért nem kell ilyen komolyan venni, csak vicceltem!” – – Rossz vicceid vannak! – kapkodok levegô után.

Lassan elmeséli, hogy valóban, pár méterre mehettünk el a halottól, ami már több hete ott feküdt. Egy elmebeteg fiatalember a közeli intézetbôl elkóborolt, és valószínûleg az esôzések miatt fáradtan, elgyengülve lefeküdt, és annyira lehûlt, hogy belehalt. Szóval egy elhibázott süldô, nem is kell nagy kannak lennie... is okozhat bonyodalmakat, még utólag is!

Bátaszéken pedig sehogyan sem akartak sikerülni a vadászataim! Meg más sem!

Korán hajnalban keltettek... éjjel kettôkor jöttek értem, hogy megyünk vadászni.

Még jó sötét volt, amikor kiraktak egy földhányásnál. Azt tanácsolták, hogy annak

191

REMETEKANOK

Nagy koca volt…

FOTÓ: SZERZÔ

J

J

tetején helyezkedjek el, majd jönnek, ha kivilágosodik. Egész hajnalban majd kinéztem a szemeimet, de semmit sem láttam. Magasan járt már a nyári nap, a vadászatnak semmi értelme, a késôn kelôknek pedig még „csak” hajnali hat óra volt. Nekünk meg „már” délelôtt!

A leskelôdés és a cserkészés után várom a vendéglátóimat, ezért nyugodtan ülve maradok az állott vizû, áporodott szagot árasztó Báta-patak partjára felhalmozott, hosszú földhányás tetején. A kotrógép rakta ki pár éve a patak bal partjára a patak eliszaposod medrébôl kikapart földet és nádat.

Hajnal óta itt leselkedtem remélve, hogy megjönnek a vaddisznók a vízre, mielôtt még hûvös nappali tanyájukra a nagy kiterjedésû kukoricásokba húzódnának vissza. A sanda gyanú érzése járja át agyamat, hogy bizony valahol máshol találtak maguknak vizet és dagonyát. Jó messzire ellátok a kukoricaföldek fölött a kora reggeli, remegô levegôben. Egyszer csak egy nagy, szôke disznó, hatalmas csobbanással átkel a vízen és a homokos domboldal földhányása tetején megáll, szabályosan beles a másik oldalba és a kukoricásba is... hogy tiszta-e a levegô! Nincs közel, talán 120 méterre áll, de nem megoldhatatlan feladat egy egyenes röptû, vadászos kalibernek. Meg egy biztos kezû vadásznak.

Nem sokat teketóriázom, vállamhoz simul a Mauser, ami a térdemen nyugodott addig. Feltámasztott könyökökkel megcélzom a váll-lapját és útjára engedem a 8×68-as golyóját. Semmi hatás vagy jelzés. A disznó mintha megelégelte volna a bámészkodást, átlépett a domb tetején és eltûnt a kukoricásban. Golyóbecsapó-

192

Bátaszéki kudarcok

J

J

dást nem hallottam, porzani sem porzott a száraz, homokos domboldal alatta. Így nem tudom mire vélni a dolgot, de érzem, hogy nincs valami rendben. Biztosan fölé lôttem.

Megkerestem a disznó nyomát, de semmi jele sem volt, hogy eltaláltam volna. Nem értettem és nem értem még ma sem, hogyan hibázhattam el egy ilyen biztosan álló vaddisznót, ülve, feltámasztott puskával!

Társaim is elô kerültek, hoztak két süldôt, azokkal voltak elfoglalva. Meghallgatják a mesémet és csak annyi a magyarázat: – „Mi lenne, ha minden vadat meglônénk? Már nem volna egy darab sem belôlük!”

Amikor a Duna kiönt A legkellemetlenebb vadászélméFOTÓ: SZERZÔ nyem is Bátaszék környékén történt, egy forró nyári estén. Egy kopasz kalászú búzaföld szélére raktak ki esti lesre. Magasles sehol a környéken, viszont sok volt a bagó, a nyom és a vastag „disznó kolbász” az erôsen látogatott búzában. Más lehetôség nem lévén, a kukorica aljába húzódom le, a dûlôút szélére a barázdába, ahonnan a vaddisznókat vártam. Már jól sötétedik, mikor hangtalanul megjelenik egy fekete valami, amit még aránylag jól látok a világos, érés elôtti búza hátterében.

Amint felemeli a fejét, hogy körbe szaglásszon, látom, hogy vaddisznó. Megcélozva az elejét, alig látom a szálkereszt tüskéjét, de azért elengedem a golyót. Jól hallható a golyó becsapódása, de a torkolattûz annyira elvakít, hogy nem tudnám megmondani, hova tûnt a disznó a lövés után. Jó óra múlva megjönnek a vendéglátóim is.

A zseblámpák fényénél nem találunk semmi nyomot, ami arra utalna, hogy meglôttem volna, de ígérik, miután bizonygatom, hogy hallottam a golyó becsapódását: reggel utána néznek.

Arról sajnos nem volt alkalmam meggyôzôdni, hogy akkor reggel igazán kimentek volna ellenôrizni a találatom... mert el kellett utaznom. Nekem egy fontos vendégem jött repülôvel Budapestre, reggel ôt kellet várnom Ferihegyen.

Vagy egy hónap múlva megint lekerülök Bátaszékre és mondják ám a vendéglátóim, hogy „megvan” a disznóm! Érezték a szagát a kukoricásból!

Ilyen nem történt meg velem sem elôtte, sem azóta, hogy egy vadat dögre lôjek!

Máig bánt a dolog. Egy esti lövés utánkeresése hajnalban kötelezô feladatom volt mindig. Ezután, aztán jöhet felôlem akárki, majd megvár. Ajánlom mindenkinek, hogy ne mulassza el, soha ne bízza másra, és csakis egyedül menjen a meglôtt vad után... mert e mulasztást kegyetlenül fogja átélni, mint ahogy én is...

(1990)

193

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

Elcserélt töltények

J

J

Sajnos nemcsak az alábbi volt az egyetlen nagy kan, amit nem sikerült elejtenem... akármilyen eredményesnek is hiszem magamat. „Örökös” hajtóm az újvárfalvai vaddisznóhajtásokon Móga Gábor, egy fiatalember, aki vonzódik a vadászathoz, ha maga nem is gyakorolja nemes szenvedélyünket, többször kért már, hogy eljönne velem egy esti lesre. Addig mindig csak a társasvadászatokon találkoztunk. Egy októberi délutánon össze is jött a dolog, mindketten ráértünk és Gábor elkísért.

Kiültünk egy ígéretes helyre, ahol minden számítás szerint jönnie kellett vaddisznónak és szarvasnak is a közeli kukoricára. Szép holdvilág volt, de még nem teljes holdtölte. Olyan háromnegyed. Ezt az idôszakot tartom a legjobbnak, mert ilyenkor még kijön a disznó a szabad területre is. De ha teljesen kikerekedik a hold, már csak az orrát dugja ki, de ki nem jön. Inkább marad a fák, és a bokrok árnyékában. Ugyanígy jónak tartom a fogyó holdat is, hajnalonta. Ilyenkor is mozog a disznó fedetlen területen, és még lehet lôni jó minôségû céltávcsôvel.

Szóval ülünk a lesen, és nagyon halkan beszélgetünk. Van mirôl, már hónapok óta nem találkoztunk. Elôttünk széles csíkban egy nagydarab, fonnyadó, de még magas szárú gazos, azután erdô. Magaslesünk mögött a határtalan kukoricás, arra várjuk a disznókat, amelyek rendszeresen meg is jönnek, csak az a nagy kérdés, hogy hol és mikor. Már jól látunk a hátunk mögött felkelô hold gyér fényénél, de nem mozog semmi. Egyszer csak kicsit tôlünk balra, teljesen hangtalanul, kijön a gazosból egy nagy disznó! Megáll a kukoricás szélén, az árnyékban, és hallgatódzik. Biztos, ami biztos, azért még megnézem a gukkerral, hogy nem egy zsákos cigány, aki szintén a kukoricára jött. Merthogy már volt ilyen. Nem is egyszer!

Nem, ez bizony vaddisznó, méghozzá jó nagy, valószínûleg magányos kan!

Hogyan jött ez ide ilyen csendben? Most mindegy! Elhessegetve minden más gondolatot, lövésre szánom el magamat. Gyorsan lecserélem a látcsövet a puskára, megcélzom az oldalát, igaz, egy kicsit magasan a váll-lapját, mert a kukorica levelei takarják alulról. Eldördül a lövés és a helyett, ahogy ilyenkor, magas váll-laplövésnél lenni szokott, tûzben maradt volna a vad, rohan vissza a gazosba!

Ez nem lehet igaz! Pedig olyan biztos voltam a puskámban és magamban.

Még vártunk vagy tizenöt percet, azután lemásztunk. Zseblámpáinkkal végig kerestük az egész területet, de nem találtunk sem vért, sem disznót, mert a lelkem mélyén azért egy kicsit reménykedtem. Ilyet én nem szoktam elhibázni!

Másnap reggel, már világosban, mindent még egyszer végig kerestem, de semmi nyomát nem találtam, hogy meglôttem volna. Pedig de nagy disznó volt!

195

REMETEKANOK

Pedig de jó kan volt!

FOTÓ: † NAGYGYÖRGY SÁNDOR

Ezért csak magamban és a puskámban kellett keresnem a hibát, amit hamar meg is találtam. Kétféle lôszert és kétféle távcsövet használok a 8×57IS kaliberû Mauser M98-as gyártmányú „disznós” puskámhoz. Viszont úgy látszik, összecseréltem a töltényeket, amelyeket pedig jól meg lehet különböztetni egymástól: az „éjjeli” elektromos, világítópontos céltávcsövemhez véletlenül a „hajtásos” lôszert hoztam magammal, így 10–15 centiméterrel magasabbra ment ez, mint a Norma Vulkán, ami pontot lô ezzel a távcsôvel száz méterre.

A disznóhajtásokra ugyanis egy kisebb nagyítású, nappali, „nagy képernyôs” céltávcsövet használok. A hozzávaló lôszer általában egy nehezebb és puhább lövedék, amivel szintén pontot lövök, de csak ötven méterre.

Szóval megint a puska hátulja, a „kiszolgáló személyzet” volt a hibás, mint már annyiszor, és nem az eszköz!

Pedig de jó kan volt!

J

J

(1992)

196

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

Még egy kimaradt lehetôség

J

J

Így visszatekintve, bizony fura és hóbortos egy esztendô volt az 1994-es! A tavasz meglepôen melegre és csapadékmentesre sikeredett. Elszáradt még a fû is május végére, és a mezôgazdaság is ennek megfelelôen nyögte egész évben a tavaszi aszály következményeit. Nyár végére viszont megjöttek az esôk, s a szeptemberi szarvasbôgésre újból kizöldült erdô-mezô. A kukorica betakarításának idejére – október végére, november elejére – meg már annyi esô esett, hogy a gépek nem tudtak a földeken mozogni. Így a kukoricások még lábon álltak december elején is, a vad legnagyobb örömére, gyönyörûségére… de persze a gazdák bosszúságára és kárára. December közepére az esô hirtelen hóra váltott, de a talaj még nem fagyott meg annyira, hogy a gépekkel dolgozni lehessen. Viszont a hóréteg vastagsága, meg pár nap alatt vagy harminc centisre nôt meg.

A szentkirályi területrészünkön, Újvárfalvától keletre, több száz hektáron még állt a töretlen kukorica. Éjszakánként csapatokban látogatták a szarvasok a nagy táblákat. A vaddisznók nappalra is kint maradtak a jó takarást nyújtó földeken, vagy a közeli kis erdôkben és bokros nádasokban, a kukoricások között. Ezért vadásztársaságunk vezetôsége arra szánta el magát, hogy az esedékes vaddisznóhajtásunkkal egy kicsit megmozgatjuk a mezôgazdasági területeken megbújó disznókat, mert az okozott károk, kezdtek elképesztôvé duzzadni. Nagy izgalommal készültünk mindannyian a várva várt napra. Az esélyek nagyon kecsegtetôek voltak, hogy ezúttal jól kivehetjük a vámot a sertevadból!

A nagy nap reggelén szokatlanul nagyszámú puskás és hajtó gyûlt össze az Újvárfalva melletti miklóspusztai vadászház udvarán. Vendégek is voltak szép számmal. Mindenki nagy várakozással nézett a nap elé.

Két csoportra osztották a puskásokat, és mint egy nagy nyúlvadászat elôtt, hosszú sorokban, két irányba indultunk útnak. A nagyszámú puskással sikerült körbe zárnunk az egész domboldalt, az erdôt és a kukoricást. Úgy tervezték a hajtást, hogyha az elsôben mégsem indulnának meg a disznók, akkor egy újbóli kontrahajtással megpróbálják kimozdítani a megbújó vadat, hogy valamerre mégiscsak hagyják el a kukoricások oltalmát.

Felállásnál, az elsô hajtás elsô lemaradó puskása lettem. Az újvárfalvai faluvégtôl alig százméternyire, a patakot átszelô híd mellett, a kukoricás sarkán álltam, visszatörô vadra várva. A hajtók tôlem indultak északnak, így volt idôm vadászszékemen kényelmesen elhelyezkedni, mert biztos voltam benne, hogy sokáig nem fogok vadat látni. Tévedtem azonban! Alig indultak meg a hajtók, nagy szarvas rudli rohant ki a mezôségre mellettem. Miután megnyugodtak, libasorban elindul-

199

REMETEKANOK

Esti terítékünk FOTÓ: SZERZÔ

J

J

tak az erdészház mögötti a halastavak felé, hogy nagy kerülôvel visszajuthassanak az újvárfalvai erdökbe. Szorongattam is a Mausert, hátha jön velük egy vaddisznó is. Már többször is elôfordult, hogy a kiszökô szarvasok között „elsunnyogott”... egy-egy rafinált, minden hájjal megkent vén vadkan, kihasználva a nagy kavarodást! Ezúttal nem volt szerencsém, csak szarvasok jöttek, azok viszont elképesztô mennyiségben. Természetes viselkedésnek tartom, hogy a bôségesen terített asztal, a szarvasokat is kint marasztalta nappalra a behavazott kukoricásokban. Akkor még nem engedte meg a vadászati törvény, hogy a vaddisznóhajtásokon a szarvas tarvadat is lôjük. Ültem és vártam. A hajtók zaját már alig hallottam, amikor elkezdtek a túlsó oldalon álló, szerencsésebb puskások dolgozni! Nagy lövöldözés kezdôdött, és egy pár jó becsapódású golyólövést is elkönyvelhetett a hozzáértô, vájt fülû vadász. Késôbb elmesélték, hogy vaddisznó nem sok jött, viszont nagyon szépen repültek a fácánok. Természetesen nem azokra lôdöztek a társaim, hanem a vaddisznókra! Más kérdés, hogy sertevad nagyon értette, hogyan kell kiszökni a hajtásból! Nekem nem kedvezett a szerencse, még egy kopottas bundájú róka sem tévedt felém, hogy kipróbáljam az új puskámat. Merthogy új puskával rukkoltam ki erre a nevezetes napra, reménykedve gondoltam, hogy ez majd szerencsét hoz. Ugyanis az utóbbi idôben valahogy nem úgy alakultak a dolgok, mint ahogy máskor. Valahogy több hely volt a vaddisznók és a szarvasok körül, többnek lôttem mellé, mint amennyiszer elfogadhatónak tartottam volna! Már untam a

200

Még egy kimaradt lehetôség

J

J

behemót és nehéz, azon kívül kicsit hosszú csövû 8×68-as kaliberû Mauseromat.

Nyitott területeken, hegyekben, szavannán, tundrákon, esetenként éjszaki leseken nagyon jó szolgálatot tett. De egy vaddisznóhajtásra túlméretezett volt, mert nagy, és nehéz éjszakai céltávcsôvel volt felszerelve. Ezért vettem egy szintén Mauser gyártmányú és M98-as, de könnyebb és rövidebb csövû, 8×57 IS kaliberût, ami erdei vadászatokra jobban megfelelt. Sajnos céltávcsô addigra nem került fel az új puskámra, az még szerelésre várt. A puskamûvesem megígérte, hogy amint egy kicsit több ideje lesz, ezt a hiányosságot pótolni fogja. Itt azonban, még csak a „mezítlábas”, céltávcsô nélküli puskával vártam a szerencsémet, ami nem is váratott sokáig magára…

A kukoricásban, tôlem valahol messzebb még, pattant valami. Aztán még egyszer! A súrlódó, pattogó neszek egyre közeledtek. A növekvô izgalom szorosabbra fogatta velem az új puskát. Egyre hidegebbnek tûnô ücsörgésem is pillanatokon belül átváltozott mosolygós, meleg várakozássá. Sajnos a disznóm, mert az volt, nem tartotta sokáig a menekülés irányát. Akkor ugyanis odajött volna elém a kukoricás sarkára, szépen tálalva magát. Ám még mielôtt elérte volna a tábla szélét, a patak menti kis erdöcske felé kanyarodott, tôlem mindegy száz méterre. Nagyon nehéz dolgom lett egyszerre! Ekkor még úgy gondoltam, hogy megoldható lesz a helyzet: ha tartja az irányt, nyílt irányzékommal, úgy ötven méterre egy biztos golyóval megállíthatom. Nem így lett! Szent Hubertus sem, de Diana istennô sem tartózkodott otthon, hogy mellém álljanak! A szerencse ezúttal a nagy kan mellé szegôdött.

Egyszer csak mögöttem az úton elkezdett valami irgalmatlanul zörögni: a tíz órás busz közeledett Újvárfalva felé... nagy kipufogó durranásokkal... bizonyára a gyújtásával volt valami gond. Mindenesetre akkora zajt csapott, hogy az én disznóm rögvest megállt, majd egy kis fülelés és gondolkodás után a falu alatti kertek bokros takarását kihasználva, nagy óvatosan visszaballagott a hajtásba. Még sokáig láttam feketés alakját a havas bokrok között, amint ott bujkált. Sajnos nem bíztam sem magamban, sem a szokatlanul darabos, durva és fôleg ismeretlen nyílt irányzékban annyira, hogy megkockáztassak egy száz méteren feletti, bizonytalan lövést. Hozzá voltam szokva a finom, sárgarézbôl készült légyhez és a kis nyílású irányzékokhoz, amivel pontos lövést tehettem még 150 méterre is. Az új puskán pedig egy szokatlan rámpás irányzék volt, nagy bevágással és nagy göbû, színes léggyel. Közeli kapáslövésekre kiválóan alkalmas az ilyen, de távolabbra már túl bizonytalanná tett, fôleg, amíg kellôen nem ismertem meg. Mindenesetre elárulhatom, hogy nem egy vaddisznó köszönhette az életét ennek a szokatlan, újfajta irányzéknak! Még jó pár megmenekült, amíg megszoktam. Mire meg összeszoktunk volna, addigra ellopták a puskámat. Gondoskodtak róla, hogy ne sokáig örüljek neki. De hát ez már egy másik történet, ami majd a „Lába kelt puskák” címû írásban szerepel.

Ha akkor egy jól belôtt céltávcsô van a puskámon, vagy a másik fegyverem van velem..., amelyen természetesen rajta volt a céltávcsô... lôhettem volna egy „jóvágású” kant. A szerencse mellé, jó felszerelés is kell ám az eredményes vadászathoz! Mindenesetre így, ez a kiváló esély kihasználatlan maradt.

201

REMETEKANOK

Legalább már jól megcélozva elengedtem volna azt a fránya golyót! Akkor, ha nem is találtam volna, legalább elmondhatnám, hogy én akartam, de nem sikerült. Mert igaz a mondás, ami szerint: „Jó helyzetnél jobbat már ne várj, és minden esélyt ki kell használni!”... ellenben – VADÁSZEMBERNEK-nevezzük magunkat... sôt, esetenként – IGAZVADÁSZNAK – mert tudunk uralkodni magunkon, ha nem vagyunk biztosak a dolgunkban! Fájdalmas, sajnálatos élmény a sikertelen lövéstôl megkínzott... órákig, esetleg napokig kínlódó vaddisznó nyomát követni, hogy végre megadjuk a kegyelemlövést. Errôl a kellemetlen élményrôl inkább megfontoltan lemondok! Volt részem benne elégszer! Szerencsére legtöbbször a mások által meglövöldözött, vad keresését kellett végrehajtanom. Az is lehet, hogy éppen ez a kan volt az újvárfalvai „Ravasz Öreg”, amelyet aztán pár évvel késôbb, sok utánjárással és szerencsével sikerült, egy forró nyári estén elejtenem. Így legalább megmaradt a szép és tiszta élmény. Ugyanis sem akkor ott a hajtásokban, sem utána... nem lôtt senki nagy kant azon a környéken. De ki tudja? Ki ismeri a vadat úgy, hogy ezt meg tudná mondani? Mindenesetre, amikor ezeket a sorokat írom... nagyon jó, és tiszta érzés kerít hatalmába, hogy nem engedtem a kisördög kísértésének!

J

J

(1994)

202

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

A valkói elveszett nagy kan

J

J

Fontos külföldi vendégeket, igazi V.I.P. (Very Importtant Person) kalauzoltam Budapest környékére, többnapos vaddisznóhajtásra. A csoport Budapesten a Margit-sziget szállóban lakott. Reggelente szállítottam ôket területrôl területre. Az elsô napon, Galgamácsán vadásztunk, a másodikon Valkón, a harmadikon, Gödöllôn és Isaszegen.

Galgamácsán a frissen esett hó miatt nem voltunk túl eredményesek. Csak három disznó esett egész nap. Valkón régi kedves barátok vártak bennünket: Jilly Bertalan, azóta sajnos elhunyt mindnyájunk Berci bácsija, Fuchs Antal, vagy, ahogy mindenki ismerte és szerette: Tóni bácsi. Sajnos, ô is itt hagyott már bennünket.

Bogács Laci, tudomásom szerint még él. Mindnyájan neves és elismert képviselôi a magyar vadászatnak.

A valkói tölgyesekben kezdtük a hajtást, szép napsütésben... arasznyi ropogós hóban. A hely királyi és kormányzói terület hagyományaihoz méltóan szólt is a puska, hajtás hosszat. Szép terítékre számíthattunk. A második hajtáshoz már leállították a résztvevôket, mikor Bogács Laci kacsint nekem: – „Téged meg elviszlek hátra, egy nagyon jó helyre!”

Azzal otthagy egy fiatal akácos közepén, egy alig három-négy méter széles erdei úton. A hajtók tôlem indultak. Megvártam, amíg eltávolodnak, csak azután töltöm meg a 9,3-as duplagolyós Drillingemet. Éppen idôben! A hajtók még ott zörögnek ötven méterre tôlem, amikor hangos recsegéssel valami nagyvad közeledik…

Gondoltam szarvas lesz, de alig húsz méterre tôlem kivágódik az útra egy hatalmas szôke disznó!

Ma sem tudom miért... talán, mert az elmúlt napokban sokat vadásztunk apróvadra, fôleg nyulásztunk, és ott megszoktam, hogy sokat kell eléje fogni, itt is megcéloztam a disznó orrát és rögtön lôttem. Máskor ilyen távolságra golyóval lapockára, legfeljebb a nyaktôre célzok, mert a golyó sokkal gyorsabb – majdnem kétszer – mint a sörét. Hogy miért nem így tettem akkor is? Ma sem tudom!

A lövés pillanatában – még ma is látom, és borzongva gondolok rá – leesett a nagy disznó álla! Ellôttem az álkapcsát! A következô pillanatban maga alá kapta a fejét és felbukott az út közepén, ahol fekve is maradt, a nagy ütéstôl. Ekkor még nem volt nagy baj, legalábbis úgy gondoltam.

Lassan kinyitom a duplagolyóst, kezdem kipiszkálni a kilôtt hüvelyt a jobb csôbôl, mivel nincs ejektora, majd belenyúlok a kabátom zsebébe, hogy új töltényt vegyek ki. Nem voltam még felkészülve arra, hogy ilyen gyorsan lövéshez jutok.

205

REMETEKANOK

Egy jókora szôke disznó!

FOTÓ: SZERENCSI GÁBOR

J

J

Máskor, disznóhajtás közben az a szokásom, hogy afrikai módra, a bal kezem ujjai közé, amivel az elôagyat fogom, két töltényt tüzök. Így, ha gyorsan újra kell töltenem valamelyik csövet, szó szerint kéznél vannak a töltények.

Ekkor a disznóra nézek, és látom, hogy, ha nehezen is, de feláll! Majd ingadozva, rázva a fejét, lógó állkapoccsal, botladozva elindul az úton, tôlem távolodva.

Gyorsan összecsapom a nyitott puskámat – ahelyett, hogy újra töltöttem volna a jobb szövet is – a még töltött bal csôvel „elôírásosan” elhibázom a rogyadozó léptû vadat. Az továbbra is megy az úton, távolodva tôlem, imbolyogva. Gyorsan nyitom a jó öreg mordályt... kiöntöm, de inkább kirázom az üres hüvelyeket... majd, remegô ujjakkal két új töltényt halászok elô a zsebembôl és lökôk a csövekbe. A disznó még mindig ott tántorog az úton!

Amint látom az oldalát, odalövök. Egyszer, kétszer. Semmi hatása, csak „füstöl” a háta, amint golyóim borotválják a sertéket! Izgalmamban túl magasat fogtam! Kapkodva újra töltök, és még mielôtt bebotladozna a túloldali akácosba, még kétszer lövök, de ekkor már úgy remegek, hogy talán még egy szénapajta kapuját sem találnám el. El is hibázom újból, a harmadik duplára is!

206

A valkói elveszett nagy kan

J

J

Ott állok leforrázva még akkor is, amikor Bogács Laciék értem jönnek egy óra múlva.

– „Mit lôttel, gyerekem?” – jön a mosolygós kérdés.

Elmesélem és mutatom a hosszú, véres szôrszálakkal gazdagon megszórt nyomokat a havon. Laci csak ingatja a fejét.

– „Gyerek! Ez nem lesz meg!” – Én ezt nem akartam annyiban hagyni, fôleg hogy láttam leesni a disznó álkapcsát. Ezt meg kell keresni, ezt nem szabad hagyni, szenvedni!

Az ebéd utáni hajtást már nem a vendégekkel töltöttem, hanem megkértem Fuchs Tóni bácsit, hogy hozza el hazulról Dódit, a vérebét és segítsen megkeresni a disznót.

Rövid leszek! Egész délután mentünk az arasznyi hóban az alig vérzô nyomon.

Nem állt meg sehol. Minden sûrûn átment, még bement Valkóra a házak közé is, nem tudott megnyugodni, hogy megálljon és lefeküdjön.

Ránk esteledett, de nem sikerült utolérni. Másnap reggel a vendégeket leraktam Isaszegen, majd ott folytattuk a keresést, ahol elôzô este abbahagytuk.

Mégsem tudtuk utolérni. Eredménytelenül mentem a vendégeim után. Csak egy héttel késôbb kaptam egy telefonhívást, hogy megtalálták, és sikerült megváltani kínjaitól a szenvedô kant. Szegény élt akkor is! Még ma is borzongató érzésekkel gondolok erre a szép és verôfényes téli napra, ami oly’ szépen indult és ily’ szégyenletesen, szomorúan végzôdött.

Az utca mindennapi embere mértékével lelketlen tragédiák színhelye erdô-mezô, ahol az erôsebb gyôz, mert nagyobb a testi ereje, vagy, mert puskája van. Az áldozat, akármilyen intelligens is, csak élelem lesz, mert nem tud vissza lôni! Sokan nem szeretik, sôt, félelmetesnek találják a természetet, és benne a vadászokat is. Azt tartják, hogy a természet könyörtelen és kegyetlen, ezzel együtt a vadászat és mi, a vadászok is azok vagyunk. Ami igaz is, ha úgy nézzük... mint bikaviadalt, a bika szemszögébôl!

A vadászkönyveket vérrel írjuk, ha olyan érdekesnek vagy magasztosnak is találjuk, vagy magyarázzuk vadászatunk sikeres tényét! Sajnos elôfordul, a legjobb akarattal is, hogy a golyó vagy a sörét nem oda megy, ahova szántuk. Ennek millió oka lehet. Ilyenkor a vad látja kárát, szenvedô alannyá válik! Sokszor nem is tudjuk megmagyarázni, hogy miért lôttünk olyan rosszul, pedig az elôzô napokban minden olyan jól sikerült. Nagyon sok függ attól, hogy milyen napunk van. Kiegyensúlyozottak vagyunk-e vagy szétszórtak, nyomottan ingerültek, vagy lazán hányavetik! Lövési készségünket, cselekedeteinket minden, de minden befolyásolhatja!

A vad megsebzése lelki teher az igazi vadász számára! A rosszul meglôt vad az életéért küzd azon a fagyos vagy forró éjszakán, de fájdalmasan folytatódhat következô napokon is... borzalmasan szenvedve rossz helyre küldött golyóinktól, sörétektôl! Ezért nagyon megfontoltan, összpontosítottan kell elengednünk minden lövésünket. A vad nem csak célpont! A vad érzô és szenvedô élôlény, és joga van ahhoz, hogy méltó és gyors halállal változzon élelemmé, a vadászó ember zsákmányaként!

(1998)

207

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

Ez is megtörtént velem…

J

J

Pontosan ezt gondoltam én is legutóbb, amikor egy vaddisznót hibáztam esti lesen. A 8×57-es vaddisznós puskámra egy új, a hajtóvadászatokra használt kisebb nagyítású céltávcsöve mellé, egy nagyobb fényerejû, nagyobb objektívû... bekapcsolható elektromos piros ponttal rendelkezô céltávcsô kívánkozott, szóval egy top segédeszköz! Hát ôszintén ettôl is remélve, hogy ezzel vége szakad majd a rossz látási körülmények miatti hibázásoknak. Mert évente egyszer biztosan megtörtént velem, hogy „alaposan” mellé lôttem valaminek. Legtöbbször a sötétben már nem láttam jól a szálkereszt hegyét. Még szerencse, hogy nem gyakran! Az egyre csökkenô és szûkülô vadászati lehetôségek miatt az ilyen oktalan hibázások, – természetesen még bosszantóbbak is, – azonnali kiküszöbölést kívántak.

Az új céltávcsô felszerelését magam kívántam megoldani, miután minden fegyveremen eddig magam végeztem el ezt a munkát. Beszereztem a megfelelô tartólábakat, amelyek pontosan illettek a fegyveremen már meglevô, de már csak hajtóvadászatra lefokozott céltávcsövem szerelékébe. Az egész munka nem tartott húsz percig.

Másnap délután Barna fiammal otthon beállítottuk a rögzített fegyveren a céltávcsô, és a golyós csô optikai „összelövését”. Ezután irány a vadászterület: ott már kész, és bejáratott lôpálya várt bennünket, ahol eddig is belôttük, illetve ellenôriztük a puskáink találati pontosságát. Egy ilyen puskabelövést legtöbbször három –öt tölténnyel meg is oldottam. Ezúttal is jól indult a dolog: az elsô golyóm tíz centiméterrel jobbra és 15 centiméterrel alá ment a célnak, de benne volt a céltáblában. Ami nagyon fontos, mert csak így tudjuk kiszámítani, hogy mennyit kell ahhoz állítgatni a céltávcsô tekerentyûn, hogy a következô lövéseink a céltábla közepe felé mutassanak hajlandóságot. Megfelelô számítgatások... állítás a céltávcsô racsnis tornyán... erre a második golyó már a célpont magasságában, de még mindig tíz centiméterrel jobbra ütötte át a papírt. Igazítás az oldalsó torony beállítóján – és a harmadik lövésem a célponttal egy irányba, de nagy meglepetésemre alatta jó húsz centiméterrel fúrta át a táblát. Nem értettem a dolgot. Ha mind a kétszer jól tekergettem a racsnikat, akkor most harmadszor miért csúszott le a golyó a célpont alá? Újabb és újabb lövéseket tettem, de a golyók mind a céltábla közepe alatt, ugyanazon a ponton csapódtak a papírba, szépen szitává lyuggatva azt. Ellôttem már vagy tíz töltényt, de mindig ugyan az maradt az eredmény, hiába állítgattam utána a tekerentyûn, akármerre!

Mindegy... itt bizony valami nincs rendben! Más, komoly fegyver nem lévén nálam, mivel álmodni sem mertem, hogy más zavaró beállítási gond is adódhat, ezzel

209

REMETEKANOK

Süldôk FOTÓ: SZERENCSI GÁBOR

J

J

ültünk ki az esti lesre. Reméltem, ha vaddisznó jönne, akkor egy kicsit „magasabbat fogva” azért eredményt érhetünk el.

Barnával élveztük a június esti hûvösséget a forró nap után a szellôs magaslesen... és reménykedtünk, hogy biztosan látunk valami érdemleges vadat, amíg be nem sötétedik. Már a lôvilág határán járhattunk, amikor súrlódó, zizegô neszek indultak meg az érés elôtt álló búzatáblában az erdô felôl.

– „Apa, egy kutya fut a búzában!” – figyelmeztet a „Jövô Nagy Vadásza.” Kézbe a gukkert! Elkezdem vallatni a még elég világosságot tükrözô sárga búzatengert.

– Kisfiam, ez nem kutya, még ha lobog is a farka, hanem vaddisznó! – A távcsövet gyorsan Barna kezébe nyomtam, és ha kapkodva is... de még idôben kézbe tudtam venni a Mausert. Kibiztosítás, célkeresés... s amint megállt a nyolcvan–száz kilós szürkés test, a közben bekapcsolt piros pont is megtalálta a disznó lapockáját.

Természetesen magasabbat fogni elfelejtettem a nagy igyekezetben! A lövés ennek ellenére hatásos lehetett, mert a disznó abban a pillanatban eltûnt a búzában, nagy porfelhôt hagyva maga után. Kivártuk azt a bizonyos „cigarettaszünetnyiit”, majd elindultunk megnézni a lövésem eredményét.

Kerestük, kerestük, de legnagyobb bánatunkra semmi jelét nem találtuk annak, hogy golyóm érte volna a kis kancsit. Még másnap reggel is összejártunk mindent,

210

Ez is megtörtént velem…

J

J

de nem találtuk nyomát sem a golyómnak... sem annak, hogy meglôttem volna egy vaddisznót. Persze ez még mindig jobb, mintha sebeztem volna!

Ezután irány haza. Lógó orral, bánkódva. Otthon elkezdtem átvizsgálni minden részét a fegyvernek és a hozzá való lôszernek. A lôszereknél nem találtam semmi különöset. Lekapcsoltam a céltávcsövet a helyérôl és a rögzítô lábakon minden csavart megpróbáltam utána húzni az imbusz kulcsokkal. Mind feszes volt. Tehát a céltávcsôvel, amit két napja szereltem fel, nem lehet hiba.

Kézbe vettem a jó öreg Mausert, ami annyi szép, na meg persze keserû élmén�nyel is megajándékozott már. Letörölgettem az olajat és megpróbáltam utána húzni a céltávcsô lábait befogó prizma csavarjait a zárszerkezet tetején. Alig ért a csavarhúzó az elsô láb rögzítéséhez, éreztem, hogy megmozdul – pedig ennek feszesnek kellett volna lennie! A forrasztás fellazulva lötyögött, a biztosító csavarok is lazák voltak, éppen hogy csak fogtak!

Tehát ez volt a baj: úgy látszik, a forrasztás a belövéskor, a második lövésem után végleg elengedett. Bizony, elég volt ezt a felesleges hibázást lenyelnem. Leszedtem az egészet, megtisztítottam, zsírtalanítottam és újból felforrasztottam, jól aláfolyatva a cint a prizma alá. Másnap nagy várakozással mentem a lôtérre és a vadászterületre.

Csak két lôszert kellett elhasználnom, hogy a második golyóm a tízes kör közepében üljön! Esti lesre is ott maradtam a területen: a még világosban megjövô szarvas csapatból egy gyenge ünôt nyaklövéssel szépen helyben marasztaltam. A puskám tehát újból használható volt, megingott bizalmam is visszaállt.

Sajnos, azóta sok minden történt.

Egy novemberi éjszakán, amikor nem voltam otthon és beteg édesanyámat is a kaposvári kórházban ápolták, „jó” emberek betörtek a balatonföldvári házunkba.

Nem kellett nekik más, csak a szép puskáim! Felfúrták a páncélszekrény zárjait és négy drága puskámat elvittek a lôszerekkel együtt. Csak az a szép, öreg Holland & Holland oldallakatos angol puskám maradt meg, amit apámtól kaptam... Javításon volt éppen Szekszárdon, mivel az egyik ütô szege néha beragadt. Micsoda véletlen szerencse, egyben elgondolkoztató, hogy pont az a fegyverem maradt meg, amit a harmincadik születésnapomra kaptam.

Elvitték még a nagyon kedvelt, hosszú csövû Franchi vadlibázó puskámat, de a három golyóspuskám, közöttük a nagyon kedvelt Mauser M98-as is elment, – ha nem is önszántából, – így szegény egy más gazdát szolgál. Ez a szolgálat hogyan tetszhet neki, azt nem tudom, de gondolom, az ideje nagy részét holmi dohos zsúptetô rejtekében tengeti. De lehetséges, hogy egy áporodott ház pincéjében, vagy éppen a padlásán... esetleg egy kimustrált boroshordóban tölti. Csak nagy néha kerülhet elô, egy kis friss erdei levegôt szívni, hogy egy orvvadász kabátjában vagy rongyaiban sétáljon egyet. Remélem, hogy a „törvénytelen szaktársat” is majd ugyanúgy megtréfálja, mint engem. Sôt, remélem meg is bünteti, jól orrba vágja azért, amiért jogos gazdájától ilyen szemérmetlenül és gyalázatos módon került el! Ha esetleg én fogom meg a szemtelen illetôt, akkor saját kezûleg teszem ezt vele! Errôl biztosíthatom!

(1999)

211

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

Lábakelt puskák

Kettô nyomozás, sok kérdôjellel

J

J

Megdöbbenve álltam mindkét serdülô fiammal a feltört fegyverszekrény elôtt. A zárak helyén két sötét lyuk, és a nagy páncélszekrény üresen ásítozott, szinte visszakövetelve a számunkra kedves tartalmat.

Nehéz szavakba önteni azokat a lelkemet szántó érzéseket, amelyek akkor megrohantak és még ma sem halványultak el! Ökölbe szorított kezekkel álltam ott... tehetetlenségemben keserû düh markolászta torkomat.

Tíz hosszú év kemény munkájának keservesen megtakarított, sok-sok lemondás aprópénze veszett oda néhány pillanat alatt. Ez lett volna még a legkevesebb!

Nemcsak fiaim szeme homályosodik el még ma is, ha azokra az évekre gondolok, amikor még „bontogatták szárnyaikat” és átélhették elsô vadászélményeiket. Mindegyiküknek „saját” fegyvere volt – késôbb reméltük, hogy majd átírathatják ôket a sajátjukba – hiszen még az én fegyvertartási engedélyemben voltak nyilvántartva – amivel együtt nôttek férfivá, vadásszá. Ezt nem lehet „csak úgy” elfelejteni, kitörölni!

Meglepôen sok adatot kaptam ilyen-olyan egyénektôl. Magánnyomozásom eredményét közöltem is az illetékes rendôrtiszttel, mivel úgy tudom, ha magam kezdeményezem a dolgok megoldását, akkor az esetleg önbíráskodáshoz vezethet.

Naivan azt hittem, hogy a többi az ô dolguk. A szerzett tájékoztatásaimra az alábbi választ kaptam: – „Mindezt tudjuk!” – – Hát akkor az ég szerelmére, miért nincs egy házkutatás?! – – „Mert az érvényben levô törvények erre nem adnak lehetôséget számunkra! Egyébként meg, egyszer már a kommandósokkal volt több ilyen akciónk, és nem találtunk a megnevezett gyanúsított személynél semmit! A munkatársak elôtt ott álltam, megfürödve… Még egyszer ilyen nem lesz! Csak akkor indulok neki egy ilyennek, ha tudom, hogy melyik szekrényben, vagy padláson hol vannak eldugva a fegyverek!” – Hûha, ez ám a nyomozás, meg a szolgáló és védô rendôri munka, meghajazva a belsô biztonsággal! Most az egyszer visszakívánom azokat a „jó kommunista idôket”, amikor az ilyen ügyeket egy-két nap alatt felgöngyölítették.

Rövid két hónap elteltével kaptam egy formanyomtatványt, miszerint a nyomozást felfüggesztik, illetve szüneteltetik. Rohantam a rendôrségre és a kérdéseimre

213

REMETEKANOK

J

J

a nyomozó rendôrtiszt részérôl csak vállvonogatást, és egy foghegynyi megjegyzést kaptam: – „Van ennél fontosabb is!” – mondta.

Arra hivatkoztam, hogy fegyverekrôl van szó, amivel embert is lehet ölni, amin csak nevetett.

– „Ugyan kérem, ma egy fegyverlopás csak gazdasági bûncselekmény, azzal legfeljebb orvvadásznak…”

Ekkor felajánlottam, hogy pénzjutalmat tûzôk ki annak, aki elô segíti a nyomozást, hogy az eredményes legyen. „Nincs szükség erre!”– volt a válasz. – „Ha a rendôrség jónak látja, majd az tûz ki!” – A rendôr még mondott gúnyos hangsúllyal valami olyant is: – „Attól lehet elvenni valamit, akinek van!”

Megdöbbentem! Éreztem, hogy itt nincs valami rendben. A nyomozás kezdetekor, két héten keresztül úgy dolgozott a rendôr, mint a mérgezett egér. Óránként hívott fel, újabb és újabb tájékoztatásokat kért tôlem.

Sokáig reméltük, hogy majd megtalálják a tetteseket, mert olyan nyilvánvaló volt a nyomozás kezdete. A nyomok egy irányba vezettek már akkor is – meg persze ma is. Csak egy bennfentes tudhatott a helyszínrôl és arról, hogy édesanyám két napja kórházban fekszik, és nincs senki a házban. Hiába volt a szomszédok tanúvallomása olyan jó, hiába bíztunk abban, hogy rövid idô alatt visszakapjuk kedves szerszámainkat. Hiába tudtuk, hogy a közelünkben kell keresni a tettest, és hogy pont az volt a betörô, aki kihívta a rendôrséget. Tudtuk, hogy neki és a bandájának – akik többszörösen büntetett elôéletûek és ezért nem kapnak törvényesen fegyvertartási engedélyt – kellettek a fegyvereink, hogy tovább orvvadász hassanak, rabolhassák a vadállományt, a közösséget, a társadalmat. Csak ô tudott a fegyverek hollétérôl!

Ugyanis három nappal elôtte én mondtam el neki (hülye fejjel), miután anyánkat bevitték a kórházba.

Sajnos hamar le kellett tennünk arról, hogy a puskák meglesznek! Úgy éreztük, már nem csak az idô, hanem a „hivatal” is ellenünk dolgozik! Háromheti nyomozás után a lufi kipukkant: már nem is nyomoztak.

Tehát valahol, valaminek történnie kellett a háttérben és megegyezett a két fél... simán kihagyva bennünket, az érintetteket. Amikor ezeket a sorokat írom, már tudom, hogy a rendôr nyomozó „lefeküdt”! Átállt a másik oldalra!!! Gondolom beígértek neki egy kis zacskó pénzt. Ma már nem rendôr az illetô, mert valószínûleg nem ez volt az egyetlen eset, amikor „nem volt módjában” folytatni a nyomozást.

Miért ilyen ma minden ebben az országban? Miért nincsenek megfelelô törvények, és a hivatásukat komolyan vevô, lelkiismeretes rendôrök, ügyészek, bírók?

Miért van mindenkinek „valakije”, aki el tudja kenni még a legnagyobb disznóságokat is? Miért van a bûnözônek sokkal több joga, hatalma, mint nekem, a sértettnek, az áldozatnak? Miért csak az az erôszak, ha valaki meg akarja védeni magát, vagy a vagyontárgyait, amit sok keserves munkával megkeresett, megdolgozott érte? Ha megtámadják az nem az? Milyen ország ez? És csodálkozunk, hogy a fiataljaink menekülnek innen, és külföldön akarnak élni? Miért védi a törvény jobban azokat, akik bûnözök? Ráadásul még az ügyvédek, akik számomra sok esetben csak „fizetett bûn

214

Lábakelt puskák

J

J

pártolók”, miért kapnak ekkora hatalmat, lehetôséget, hogy a bûnözôt kimossák, kimenekítsék egy rossz helyre tett ékezet, vagy vesszô miatt, hogy „formai hibákra” fellebbezve, felmentsék, amikor lopott, ölt, gyilkolt? Mi a fontosabb? Az ékezet, vagy, hogy lopott, ölt, és közveszélyes a társadalomra? Miért nem csaphatja a rendôr nyakon a tetten ért zsiványt? Ki kéne próbálni! Volt már erre idôszak, amikor sokkal kevesebb volt a bûnözô, és nyitva lehetett hagyni éjszakára is az ajtót. Ma már ott tartok, hogy nappal sem merem.

Miért nem tudnak már azok rendôrök semmit sem tenni, akik különben lelkiismeretesen akarják végezni a munkájukat? Mert a média rájuk száll! Miért van ez így nálunk, hogy nem védhetjük meg magunkat?

Sajnos úgy érzem, nagyon nagy bajok vannak a mai társadalmunkban. Azért, mert „szépen” megkértem a tolvajt, hogy hozza vissza a puskáimat, megfogva a nyakán a gallért egy kicsit, ezért engem bíróság elé idéztek, és szabálysértési eljárás alá vontak. Miért engem, mikor tôlem loptak. Én nem követelhetem vissza a jogos tulajdonomat? Jól is nézünk mi ki! Ám, hogy még cifrább legyen a dolog, vadászmesterem az alábbi esetet mesélte el az illetékes rendôrôrssel kapcsolatban. A két ügy majdnem egy idôben játszódott le. – „Májusi kukoricavetések idején erôsen ôriztük a földeket, ezzel megelôzve, hogy a vaddisznók kitúrják az elvetett kukoricát. Egyik éjjel vagy tíz tagunk is kint strázsált.

A legsötétebb éjszaka közepén esett egy lövés. A beíró könyvbe azonban mégsem került bejegyzés! Reggel jött egy telefonhívás az autópályát építôktôl, hogy a búzavetés közepén fekszik egy barkás agancsú szarvasbika, és „nem akar felkelni” – hiába dudálunk neki! – Kiküldtem a vadôröket, nézzék meg. Mobilon visszaszóltak: – Fônök, ezt agyonlôtték, de a hús megmenthetô! – Mi a teendô? – kérdezte.

– Zsigereljétek ki! Hívom a rendôröket.

Nem sokkal késôbb meg is érkeztek, helyszíneltek, majd egy átvételi elismervény ellenében elvitték a kioperált 8,2 milliméteres lövedéket. Azt reméltük, ezzel sínen van a dolog, megtalálják az elkövetôt és egy garázdálkodó vadásztársasági taggal kevesebben leszünk. Tévedtünk, méghozzá nagyot! Két hét múlva hívtak, hogy menjek be a rendôrségre. Már dörzsöltem a kezem, hogy most lesz az elszámolás. Csalódtam... Közölték, hogy ELTÛNT az átvett lövedék a rendôrségrôl, az egész nyomozás le van zárva!”

Ennyi, és kész! Ezek után kérdezem, minek tartunk belügyminisztériumot, kommandósokat, rendôröket? Mert ugyebár mind az adófizetô, tehát a mi pénzünkbôl él!

Havonta kapnak fizetést, hogy megvédjenek bennünket és az államot, amiben mindnyájan együtt akarunk élni. Nem értem, ha nem a mi oldalunkon állnak, akkor miért nem mennek el szenet lapátolni, vagy utcát söpörni, vagy kapálni, ott nem kell esküt tenni és ott nem kell félniük, hogy leég a képükrôl a bôr (bár itt sem), amikor a fizetésüket felveszik. Lehet, hogy ott még több pénzt is keresnének? Igaz, akkor dolgozni is kellene, meg lojálisnak lenni azok felé, akik eltartják ôket, akiktôl a fizetésüket kapják…

Ma ugyanis ott tartok, hogy már csak titkon remélem, talán van ebben az országban egy olyan politikus, belügyminiszter, államügyész, netalántán rendôrtiszt, aki illetékes az ilyen ügyekben és még esetleg tenni is akar valamit azért, hogy kevesebb bûnözés legyen körülöttünk, a rábízott feladatát pedig komolyan veszi.

215

REMETEKANOK

Várom ezt az embert, hogy majd bekopog hozzám és visszahozza a fiaim és a saját vadászfegyvereimet. Nagyra tartanám ezt az embert!

De menjünk tovább: milyen ország ez, és milyen emberek élnek itt, akik már a családon belül is kifosztják egymást és mindenkit, aki szorgos munkával összekuporgatott valamit? Ráadásul mindebben a rendôrség és a bíróság segít, mert a törvények nem érnek semmit. Ki kell menni az utakra. Amit ott látunk a közlekedésben, az elszomorító. Ilyen nincs még egy Európában, de talán az egész világon. Nos, ebben az országban úgy élnek az emberek (és vadásznak is?), ahogy közlekednek?

Sajnos rosszak a megérzéseim!

Emberek! A demokrácia nem errôl szól. A bûncselekmények áldozatainak is vannak jogai, és nem csak a bûnözôknek. A társadalomnak a törvényeivel a becsületes tagjait kellene megvédenie, és nem azokat, akik kárt okoznak, élôsködnek rajta.

Szerintem, egy bûnözônek, egy élôsködônek nincsenek jogai, miután rálépett arra az útra, amin halad. Eljátszotta az „emberi jogokhoz” való jogait, azzal, hogy másoknak árt, megerôszakol, meglop, megöl. Ide NULLA TOLERANCIA kéretik!

Vadásztársak! Álljunk már a sarkunkra! Ki kell közösítenünk, ki kell zárni magunk közül azokat, akik meglopnak bennünket. Ez vonatkozik a mindennapi életre is. Ne legyen közöttünk annak helye, aki a másiknak árt, meglopja, vagy kikifosztja!

Nem kell ezektôl, a szemetektôl félnünk. Ezek nincsenek sokan, és nagyon gyáva emberek. Ezektôl el kell venni a vadászati lehetôséget, puskát. Ezek nem közénk valók. Ezek bûnözök.

A magyar vadászatnak, de a társadalomnak is meg kell újulnia. Nem szabad hagynunk, hogy ezek az erôk elhatalmasodjanak ebben az országban, amely a miénk: a becsületesen dolgozó embereké. El kell számoltatni mindenkit, aki hirtelen jutott valamilyen sötét úton a vagyonához, a vastag arany nyakláncához, és az indokolatlan nagy autójához, amikor nem is dolgozott, de még munkaviszonya sem volt!

Ezeket az NAV miért nem vizsgálja?

Nem akarom feszegetni tovább a dolgokat. Az élet megtanított, hogy egyszer minden disznóság kiderül – mert ugye fehér ember nem felejt! – és valamilyen formában van igazság a Földön. (Miért lenne éppen Magyarország ez alól kivétel?)

Ma már biztos vagyok benne, hogy egy szép napon elô kerülnek a puskáink.

Vagy elszámolás lesz a dolog vége, mert az egyik jómadár énekelni fog, ha máskor nem, de a halálos ágyán. Kívánom neki, hogy könnyítsen a lelkén! De nekem az is elég, ha egy éjszaka leteszi a teraszon az asztalra a puskáinkat. Ismerem ôt, és tudom, hogy olvasni fogja ezeket, a sorokat.

(2005) Az ellopott vadászpuskáink adatai: Mauser M 98. Kaliber: 8×57 JS. Gyártási száma: V 18238 Ruger MK 77. Kaliber:.243 Win. Gyártási száma: 79-82437 ZKK 452. Kaliber:.22 Win. Magn. Gyártási száma: 519666 Franchi Hunter/Libázó, öntöltô. Kaliber:12/76. Gyártási száma: S-559651

J

J

1.

2.

3.

4.

216

J

J

Lábakelt puskák

217

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

IDEGEN VADÁSZÖSVÉNYEKEN Mindig vonzott a vadászat! Aztán az utazás alatt átélt különleges élmények, amiért hajlandó voltam többször is olyan országokban járni-kelni, amelyekben legalább látszólag... érintetlen állapotok, uralkodtak, és valóban vérbeli vadászati lehetôségek kínálkoztak. Ahogy általában mindenkit, de engem fokozottan izgattak az idegen tájak, az új arcok, az ismeretlen emberek, és nem utolsó sorban a tömény vadászkalandok. Így utaztam be Törökországot, Algériát, Pakisztánt, Erdélyt, Ukrajnát, Lengyelországot abban a reményben, hogy vaddisznóra vadászva talán megkörnyékez a szerencse, sikerül elejtenem pár igazi nagy kant.

Ezekben az országokban a vaddisznó vadászata jóval olcsóbb volt... s mivel a részben mohamedán világban tisztátlan állatnak számít... tehát nem vadásszák olyan belterjesen, mint Európában. Sikerült már 25 centiméteres agyarú, ha nem is mindig nagy testû vadkanokat elejtenem Törökországban, Erdélyben, Ukrajnában. Be kell azonban ôszintén ismernem, hogy a helyzet ezekben az országokban sem valami rózsás.

Az erôs, öreg... és szép agyarú vadkan már mindenütt ritka kincs! Ezt persze csak mi, európai vadászok látjuk így!

A vadászparadicsomok hamis képe, csak az utazási irodák prospektusaiban található meg, különbözô helyekrôl összeollózott fényképek alapján. Ezek a területek azonban sokszor a fantázia szüleményei! Az igaz, hogy vannak jobb és rosszabb vadászterületek a nagyvilágban, de igazi vaddisznó-paradicsom talán csak egy-két helyen akad. Ezeket nagyon nehéz megtalálni, mert állandóan változik az állomány sûrûsége.

Az okok különbözôek lehetnek. Legtöbbször az élelem bôsége, vagy a vaddisznók búgási ideje hozza össze a szokatlanul nagy vadmennyiséget egy kisebb területrészre. Ha valaki kifog valahol egy ilyen idôszakot, akkor úgy érzi, hogy a „vaddisznók menyországát” sikerült megtalálnia. Ez persze nagyon ritkán jön így össze. Természetesen a nagy hûhóval elôadott történetek után sokan megpróbálják ugyanazt az eredményt elérni pár héttel, hónappal késôbb, mint amit a mesélô elhintett. Legtöbbször kijózanodás a vége, meg a felismerés, hogy mindezt csak „egy” valaki élhette át, mivel a lehetôségek csak rövid idôre korlátozódtak... s az utána jövô vadász, már csak „ki söpört”, jószerével üres területet talált.

A vadászvértôl hajtva elôször egy olyan úticélt választottam, ahol viszonylag olcsón lehet hozzájutni a vaddisznó vadászatához. Segítségemre volt egy munkatársam, Musztafa Ersoy, aki török származású. A sok beszélgetésnek az lett a vége, hogy meghívott: látogassam meg az otthonában. Így jutottam el 1974-ben, egy kora tavaszi napon a Fekete-tenger déli partján, a Sinop várostól nem messze lévô Ayancik nevû kis faluba. A dolgok folyását hadd idézzem akkori naplómból!

J

J

(1973)

219

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

Törökország – vágott ólom, patkószög

J

J

A Boeing simán földet ért az isztambuli repülôtér betonján, s ezzel kezdetét vette egy kalandos utazássorozat... régi vágyam beteljesedése felé! Természetesen, amíg idáig eljutottam, nagyon sok mindennek kellett történnie. Évek munkája, álmatlan éjszakákon keresztüli tervezgetések, lemondások sorozata... majd a pénztárca mélyén tett gyakori, gondterhelt kutatómunka. Olykor-olykor még az is megesett, hogy a nadrágszíjon egy újabb lyuk fúrását kellett alkalmazni, nehogy leessen rólam... mert még az élelmiszeren is spóroltam, hogy összejöjjön a pénz egy megálmodott vadászútra.

A repülés és a megérkezés elsô izgalmát a török vámos azonnal lehûtötte bennem. Udvariasan közölte, hogy a jelenlegi ellenséges török–görög helyzetre (1973) való tekintettel, a Drillingemet nem engedik bevinni az országba. Az elsô hideg zuhanyt megkaptam. Naaaaa, ez az utazás is szépen kezdôdik! Bizony egészen másképpen képzeltem el a kezdetét.

Hosszas könyörgés és alkudozás után – egy doboz töltényért – mégis sikerült a sörétes lôszereimet magamnál tartani, igaz, így már csak 75 darab maradt a százból. A puskámat és a hozzávaló golyós töltényeket azonban egy átvételi elismervény ellenében visszatartották.

– Ha visszafelé utazom, majd visszakapom – mondták, amit reméltem is, bár.... nem hittem igazán. Még szerencse, hogy Musztafát hazautazása elôtt sikerült rábeszélnem, hogy vásároljon egy sörétes puskát a fiának, aki akkor végzett az ankarai egyetemen. Így maradt egy kis reményem, hogy lesz valami a kezemben, ha vadászni megyünk. Igaz, messzire nem nagyon lehet lövöldözni vele, mert csak egy sörétes dupla, de a Brenneke fogja a vaddisznót, ha nincs túl messze.

Kétnapos buszozás várt még rám, hogy a 600 kilométeres utat megtegyem a fekete-tengeri kikötôvárosig Sinopig. Örültem is felszabadultan, amikor a hosszú út végállomásán Musztafa barna arca, nagy, fekete bajszú képe nevetett rám. A nagyon kedves fogadtatást és az ôszinte vendégszeretetet nem is gyôztem eléggé kiélvezni ottlétem alatt: valósággal lesték a gondolataimat, és mindennel elláttak, hogy jól érezzem magamat. Megható volt kedvességük és gondoskodásuk. Egynapi pihenô, ismerkedés a környékkel, a családdal és végre puskával a kezemben nézhettem az események elé.

Egésznapi nyomkeresés volt az elsô kirándulás programja. A nyomok alapján hamar rájöttem, hogy nagyon kevés a vad ezen a környéken, ráadásul az idôjárás

221

REMETEKANOK

Terepjárón, hajtóink és kutyáik között FOTÓ: SZERZÔ

J

J

sem kedvezett. A hó elolvadása után a vékony talajréteg azonnal csontkemény lett... s a köves, sziklás részeken majdnem lehetetlen volt a nyomot tartani. Így csak a két jó orrú kutyára bízhattuk magunkat.

A kopózó vadászat ôsi formájával ismerkedhettem meg ez úttal. A kutyákkal lekeresték a területet, és ha valamilyen friss nyomra akadtak, akkor azt ugatva követték. Természetesen a kutyák által hajtott vad addigra nagy elônyre tett már szert.

De a két izmos, hegyekhez és sziklákhoz szokott, a mi erdélyi kopóinkhoz nagyon hasonlító kutya lassan ledolgozta a hátrányt.

Amint a vad észrevette, hogy a nyomában vannak, nagy kerülôvel igyekezett vissza a kiindulási helyére, hogy a kutyákat rávezesse a saját... még „meleg” nyomára. Ezen újból haladva, a vad egy alkalmas helyen jobbra vagy balra kiugorva elhagyta a régi nyomát. Ezzel a trükkel a legtöbb esetben lerázta üldözôit, mivel azok tovább követék a (félmeleg) nyomot. Ezért a hallótávolságban várakozó puskások arra a helyre igyekeztek mindjárt, ahol a kutyák elkezdtek ugatva hajtani. Nekünk, puskásoknak mindig úgy kellett elhelyezkednünk, hogy a vadat lövésre kaphassuk, ha az visszatér az elôzô saját nyomára.

Ezzel a módszerrel két rókát és egy aranysakált lôttem. Vaddisznóra nem akadtak a kutyák, pedig láttam nagy disznók nyomait... meg a frissen esett hóban egyszer egy farkasét is. Mivel a török ember mohamedán vallása miatt nem nyúl

222

Törökország – vágott ólom, patkószög

J

J

disznóhoz... légyen az akár vad, akár házi... ezért nem is vadászik rá. A mezôgazdasági területeit károsító vaddisznót azonban nyáridôben, a gabonaérés idején lövi, még ha nem is használja fel a húst. Majdnem minden falusi házban láttam sörétes vadászfegyvert! Csakhogy a török a mi fogalmaink szerint nem vadászember. A látott fegyverek fele fekete lôporos, elöl töltôs, egy- vagy kétcsövû „kapszlis” puska volt. Persze teljesen ôsöreg, papírvékony csövûek, s nagy részüket legtöbbször úgy drótozták össze.

Természetesen egy-két módosabb embernél láttam rendesebb puskát is: nagyon nagyra becsülték a Suhl-i és a Sauer gyártmányú német söréteseket, amelyeket a Németországban dolgozó vendégmunkások hoztak haza.

Mindössze kettô szenvedélyes vadásszal találkoztam ottlétem alatt. Azok is inkább nyúlra és szirti fogolyra vadásztak, meg más apróvadra. Az egész napos cserkészés után, éhesen, fáradtan tértünk délutánonként haza, Musztafa gerendákból ácsolt és szépen faragott, tágas, tiszta házába. A cipôinket és a csizmáinkat a házon kívül levetve, majd papucsba bújva ültünk a színes és vastag szônyegekre a kerek asztal köré, ami talán húsz centiméter magas volt csupán. Érdekesek voltak az ízek, az illatok, a gyakran teljesen ismeretlen ételek is... érthetôen nagyon ízlettek az egész napos nagy gyaloglás és a megerôltetô hegymászás után.

Esténként a falu feletti szelídgesztenyés szélére ültem ki, szalonkát remélve... illetve, hogy esetleg vaddisznóval találkozom. Napközben is láttunk szalonkát bokrászás közben, de sohasem kerültem lövési távolságra. Az öreg gesztenyefák árnyékéban viszont esténként szép húzásokban volt részem és minden este sikerült három–öt szalonkát felvennem! Sajnos azonban, akárhogy is igyekeztem, vaddisznót és más nagyvadat nem láttam. Egyszer találtam rá egy ôz és két szarvas nyomára.

Egy hét után elköszöntem kedves barátomtól és családjától, hogy visszatérjek Európába. Nem mondtam le azonban a vaddisznó vadászatáról, mert közben hallottam, hogy van Törökországnak egy másik része, ahol a vaddisznó nagyobb számban él.

Legközelebb hat évvel késôbb jutottam el megint Anatóliába. Akkorra már elültek a görög–török ellenségeskedések, újból várták a jól fizetô turistákat. Az isztambuli repülôterén már külön kis küldöttség várakozott ránk. A török földmûvelésügyi minisztérium, az erdôgazdaságok képviselôi, az utazási iroda küldöttje, sôt, még a televízió is megörökítette az elsô nemzetközi vadászcsoport érkezését.

Fegyvereink gyári számát magunknak kellett beírnunk az útlevelünk utolsó oldalára. Futó pillantásokkal ellenôrizték a vámosok, azután már kezdetét is vehette a valóban kalandos út Kis-Ázsia földjén. Ez már szervezett utazás volt, egy nemzetközi, tíztagú vadászcsoport tagjaként érkeztem. Az elsô napot Isztambul nevezetességeinek megtekintésével töltöttük, a híres bazárba, és egy tucatnyi szônyeg boltba is elcipelt bennünket a vezetônk. Csodaszép kaukázusi, konyai, kajseri szônyegeket kellett és illett megcsodálnunk... és a szokásos, szûk kis üvegpohárkákban felkínált méreg erös teát innunk. Az utcák szaga – nem írok illatokat, mert annál azért több volt ott a levegôben – aromája, nyüzsgése, hangoskodása... felejthetetlen összképes hangulata... igazán mélyen hatott. A lüktetô Kelet elsô szele csapta meg az arcunkat a Boszporuszon át.

223

REMETEKANOK

Esti terítékünk, olajfa törettel FOTÓ: SZERZÔ

J

J

Vacsoránkat viszont már a Földközi-tenger partján Antalyában az ôsi, a görögök által még az idôszámítás kezdete elôtt kiépített kikötôvárosban fogyasztottuk... a belföldi repülô járatok jóvoltából. Másnap reggel pedig másfél órás autózás után egy meredek, kopár sziklafalnak indultak neki vezetôink. Jó kétórás izzasztó és kimerítô hegymászás után elértünk egy fennsíkot. Különbözô kis szurdokokban, kényszerváltókra állítottak le bennünket. A terület csupa átlyuggatott mészkôbôl állt, szikla, szikla hátán. Millió évekkel ezelôtt a sós tengervíz borította ezeket a hegyeket, ami csipkésre marta a mészkövet.

Vad olajfák, cédrusok és tuják alkották a növényzet nagy részét, girbegurba gyökérzetükkel kapaszkodva a kövek repedéseibe. Feljebb, a hegyek magasabb régióiban fenyves erdôk haragoszöld színe törte meg a sápadtan fakó mészkô hegyek egyhangú színét. Lejjebb, az erdôk alatti övben nagy meglepetésemre mindenütt fényesen csillogó tölgymakk hevert: az apró, alig embermagasságú bokrok vöröslöttek a gazdag terméstôl. Számomra ismeretlen, (Quercus ilex = magyaltölgy) csipkés és kissé szúrós szélû, fényesen zöld, babérlevélre emlékeztetô, szárazon zörgô lomb fedte a tölgy bokrokat, táplálékot és takarást nyújtva a vaddisznóknak.

Megindult az elsô hajtás. Messzirôl halkan hallatszott az indító jelzô lövés, majd a kísérô lárma is biztosan közeledett... s a kutyák erôteljes csaholása is igazi disznóhajtásos hangulatot teremtett! Lövés dörrent itt is, ott is... azután kiértek a hajtók.

Kopottas, tépett ruhájú, fürge lábú, fekete bajszos... mosolygós emberek jöttek fe-

224

Törökország – vágott ólom, patkószög

J

J

lénk, már messzirôl nyújtva kezüket egy baráti kézfogásra. Kimondhatatlan vendégszeretettel fogadtak bennünket. Rövidesen otthon éreztük magunkat, néha már azt vártam, hogy valamelyikük megszólaljon valamilyen dunántúli tájszólásban, annyira „ismerôs” volt arcuk, alkatuk! Vendéglátóink mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat. Arról viszont nem ôk tehettek, hogy a szervezés sok kívánnivalót hagyott maga után. Sok hangos vitatkozás elôzte meg a felállást, a hajtás kezdését. Úgy, mint sokszor otthon a gyengén szervezô vadásztársaságoknál!

A napi tervezett három–négy hajtásból jó, ha kettô lett. Igaz, a terep sem engedett sokat. Csodáltuk hajtóink kitartását és szívósságát, hogy ezen a nehezen járható, hegyes sziklákkal sûrûn megtûzdelt hegyvidéken milyen könnyedén mozogtak.

Minden elismerés ellenére, hogy a hajtókon nagyon sok múlik, még többet dolgoztak a kitûnô kutyák. Volt köztük mindenféle fajta, de a legtöbbjükön meglátszott, hogy ereikben kopóvér is csörgedez. Fôleg az erdélyi kopókra hasonlítottak. Sajnos a harmadik napon le kellett cserélni a kutyák javát, mert kisebesedett a lábuk.

Hatalmas területeket mozgattunk meg. Nem volt ritka a nyolc–tíz kilométeres hajtás sem. Ami az eredményt illeti, az nem váltotta be a mennyiségi reményeket.

Minôségben viszont annál inkább! A hét vadásznap alatt összesen 16 vaddisznót ejtettünk el, ebbôl 12 kan volt, méghozzá nem is akármilyenek: egy kivételével mindnek húsz centiméter fölötti nagyagyara volt. Mind öreg, legalább hat-kilenc éves, szépen márványozott, színezett, és ami a fô, teljesen ép trófeát szolgáltattak. Az egyik nagy kan elejtôjét 26 centiméteres agyarakkal lepte meg a vadászszerencse.

Feltûnô volt, hogy sok közülük, igazi körívben nôtt. A hét nap alatt csupán egyetlen konda, – egy koca a süldôivel,- került a puskássor elé, különben mindig egyes, nagy disznót hoztak ránk a kutyák.

Jómagam csak egy gyorsan átváltó, nagy... szürke disznóra tudtam rálôni, a lövedék valószínûleg a szügyét érte. Megint sokat fogtam elé! A rálövés helyétôl jól vérzett, amint lefelé haladt, de amikor azt láttam, hogy a kiszáradt, meredek patakpartot milyen erôvel hagyta maga mögött, már tudtam, hogy nem lesz meg.

A vérzés hamarosan elállt – a vad hegynek fordult, és 150 méter után már nem is tudtuk követni. Persze nagy volt a meglepetésem, amikor vadászatunk szervezôje a németországi lakásomon hetekkel késôbb felhívott, hogy meglátogatna. A meleg baráti ölelés után kezembe nyomott egy kis vászonzacskót, amelyben egy pár szép vaddisznóagyar volt.

– Az embereket nem hagyta nyugodni a dolog. Miután ti elmentetek, kutyákkal keresték a sebzett disznód nyomát. Nem messze a hegygerinctôl, egy szikla és egy fenyô árnyékában találtak rá a kimúlt kanra – mondta.

Szép, 21 centiméteres agyara méltó dísze a vadászszobámnak, de egyben figyelmeztetô is, hogy mozgó disznóra mennyire pontosan és lelkiismeretesen kell a golyót elengedni! Ezen kívül én voltam az a „szerencsétlen”, akire a konda rájött. Kilôttem a duplagolyós drillingem mindkét golyós csövét, két kisebb süldô helyben is maradt a nagy, 9,3-as lövedékeitôl. A nagy durrogtatást utólag megbántam. Elôzôleg mindnyájan fogadkoztunk ugyanis, hogy csak nagy disznóra teszünk lövést. Igaz, elôtte három napig csak nyulak, szalonkák és ragadozó madarak szórakoztattak, így nem tudván ellenállni a kísértésnek, meglôttem a két süldôt. Az akkor még csak megsebzett és el-

225

REMETEKANOK

J

J

veszett kanom ugyancsak bántott, ezért valahogy igyekeznem kellett, hogy a lelkemet ért csorbát kiköszörüljem. Ekkor jött rám a konda.

A török vaddisznó (Sus scrofa lybicus) valamivel kisebb testû, mint kelet-európai rokona, de azért akadnak itt is hatalmas példányok. Egyik német vadásztársunk Törökországba nôsült, így több lehetôsége volt, hogy tapasztalatokat szerezzen. Ô mesélte, hogy bizony zsákmányolt nem egy 200 kiló feletti kant is, hiszen itt van idejük megöregedni. Nem is hiába hurcolta magával a nehéz, 9,3×64-es kaliberû Mauserét! Furcsán is nézegette egyik-másik társunk 7×57-es „verebészôjét”! Aggodalmát akkor értettem meg, amikor vadászatunk vezetôje, Süleyman Karakaya a vadászat után elvitt bennünket a Termessos Nemzeti Parkba, amelynek ô volt a vezetôje...és ott a szépen berendezett múzeumon végig kalauzolta csoportunkat. Láttam itt egy fejszével kivágott(!) vaddisznó agyarát: a hossza 20, illetve 23 centiméter lehetett, de látszott, hogy még legalább nyolc–tíz centi hiányzik belôle! Az is meglepô volt, hogy a nagyagyar szélessége meghaladta a 35 millimétert.

Elmondta, hogy a Termessos Nemzeti Park területe mintegy 110 ezer hektár.

Ezen a területen él 200–250 vaddisznó, 10–15 barnamedve, a közismert „anatóliai grizzly” és talán két–három ázsiai leopárd. Ebben nem biztosak, de az utóbbi években felszaporodott bezoár kecskéket (Capra aegagrus) valami nagymacska tizedeli.

Mutatott egy koponyát, amelyre esküdtem volna, hogy leopárdé volt... Felismertem, mivel koponya gyûjteményemben van egy, amit még magam lôttem Afrikában... és én is fôztem ki. Azt a koponyát, amit az ember saját kezûleg preparál, arra mindig biztosan ráismer.

Törökország lakosságának 99 százaléka mohamedán vallású, ezért számukra tilos a disznó érintése. Így nem volt meglepô, de fájt az ember szíve, hogy a nagy fáradsággal elejtett disznók nagy része az elejtés helyén maradt... úgy ahogy elejtettük ôket. Csak a kanok orrát vágtuk le, azt is magunknak kellett elvégezni.

Vadászatunknak ez egy sötét pontja volt, ami esténként sokat foglalkoztatott bennünket, de nem tudtunk változtatni a dolgon. Egy orientális, számunkra idegen világban, ahol a vallás nagymértékben befolyásolja a mindennapi életet, pár másvallású – „hitetlen” – megjelenése, esetleges kritikája fölöttébb kellemetlen lenne, nagy port verne fel, de sohasem érne el semmi célt. A régi mondás érvényes ide is: „Ha Rómában vagy, viselkedj úgy, mint a rómaiak!” Az elejtett disznókból csak a kutyatulajdonosok vágtak le egy-egy combot, hogy kutyáik kukoricakásáját feljavítsák. A vad lábait becsavarták újságpapírba, hogy hozzá ne érjen a kezük. Egyébként a helyi viszonyokra jellemzô, hogy a disznó vadászatára külön idôt és erôt nem fordítanak, csak a földjeik védelmében ülnek ki éjszakánként és kezdetleges, magasított állványokról lônek a garázdálkodó disznókra – legtöbbször szatymával, vagy vágott ólommal, patkószeggel.

Itt a hegyek között éltem át, életem talán legkülönösebb élményét.

Egyik nap, a délelôtti hajtás végeztével csak én maradtam vissza törôre. A sorsolásnál jutott ez a hely nekem. Nem messze álltam, a hajtás kezdeténél, (vagy a végénél, kérdés, hogy honnan nézzük) nagyobb szikla mellett, egy kényszerváltót figyelve. Közben oda láttam a két nagyobb disznóra, amelyeket a társaim ejtettek el az elôzô hajtásban, elállóként.

226

Törökország – vágott ólom, patkószög

J

J

Miután a hajtók elindultak, hangos kiabálással, pukkancsok dobálásával ijesztgetve a bozótosba bújt disznókat, egy idôsebb hajtó visszamaradt. Még gondoltam is, hogy biztosan a disznókból akar kivágni egy kis húst. Mert azért nem mindegyik volt hithû mohamedán ám! Találkoztam, nem is eggyel, amelyik nagyon szívesen megitta az alkoholt, és nem undorodott még a házi sertésbôl készült rántott hústól sem... de persze mindez Németországban.

Amint a hajtók eltávolodtak, emberünk a hasára fordította a nagyobbik disznót, és kezdte a gerinc vonalában, hosszában felnyitni késével. Elôször nem értettem, hogy mit is akar, mert ezt a fajta „zsigerelési technikát” még nem láttam sehol. Mikor a gerinc csonthoz ért, annak oldaláról a hosszú nyelû baltájával levágta a bordákat. Majd ráállva a két oldalra, súlyával szétnyomta annyira a disznót, (közben hallottam amint a szegycsontnál pattogtak, törtek a porcok, bordák), hogy A három kanom agyarai ki tudja vágni belôle a belsôségeket, meFOTÓ: SZERZÔ lyeket oldalt kidobált a földre. Még mindig nem értettem, hogy mit is akar.

Ekkor, legnagyobb meglepetésemre, kezdett le vetkôzni. Mikor minden ruhájától megszabadult, anyaszült meztelenül beleállt, aztán beleült, majd kis helyezkedés után teljesen belefeküdt a gôzölgô vaddisznó testébe, a testben marad vérbe!

Ledöbbentem! Ilyent még nem láttam! Bár lett volna nálam fényképezôgép.

Biztos érdekes képeket szolgáltam volna egy riporthoz. Mindezt húsz–huszonöt méterrôl figyelhettem.

Elég hosszan forgolódott a meleg vérben, minden oldalán négy-öt percet feküdve. Amikor kimászott a disznóból, ingével letörölte magáról a vér nagyját, és felöltözött. Majd odajött hozzám, és nagy tudományos arccal kezdte nekem elmagyarázni, kézzel-lábbal, hogy ez „medicin”, gyógyszer volt a bajára, mert nagyon kínozta a reuma, fájnak a forgói, ízületei.

Este, amikor megint találkoztam német társaimmal, elmeséltem az élményemet. Tolmácsunk is ott volt, és megerôsítette, hogy Törökországban, ha szarvasmarhát vágnak, a reumától szenvedô emberek megfürödnek a leölt állat vérében.

Sok mindent látva életemben, sokfelé utazva, nem vonom kétségbe egyes, termeszét közelben élô népek hagyományait, ôsi szokásait... mert tudom, hogy más a felfogásuk... sok száz-, vagy ezeréves tapasztalatuk van a természetgyógyászatban,

227

REMETEKANOK

J

J

amitôl mi már sajnos jóval korábban eltávolodtunk, és csak most kezdjük újra elismerni!

Mivel a Termessos Nemzeti Park körül vadásztunk, nem egyszer elfordult, hogy a kutyák bezoár kecskéket hoztak a puskások elé. Nekem is viszketett az ujjam, amikor egy hatalmas, cédrusos völgyben, gyönyörû, festôi állásom elôtt alig húsz méterre egy derék bak ballagott el, bütykös, szép ívû, kardpengére emlékeztetô szarvával minden lépésnél bólintva. Nem lôhettem azonban, mert tilalmi idô volt.

Októbertôl decemberig lehetett puskát emelni rájuk, mi pedig januárt írtunk. Svájci vadásztársam elôtt meg egy tejeskávé színû, jókora mackó csücsült le az útra és hagyta ott névjegyét, „taposó aknaként”!

Egyszer még állítólag farkasok is kerültek a hajtásba, de számunkra láthatatlanul kiszöktek. Csak az egyik erdôôr tett rájuk lövést, öreg, feketelôporral töltött, egycsövû elöltöltôjébôl. Szóval izgalomban nem volt hiány, de valahogy mi több vaddisznóra számítottunk, mert ugyebár azt gondolná az avatatlan vadász, hogy egy mohamedán országban, ahol nem vadásznak a vaddisznóra, többnek kell lenni egy ekkora területen. A magyarázat azonban kézenfekvô. A mostoha életkörülmények – nincsenek megmûvelt földek – és a jelenlevô nagyragadozók miatt kevesebb a vaddisznó, mint a mi mezôgazdasági terményekben bôvelkedô hazai területeinken.

Természetesen a terület természeti adottságai is nagyon megnehezítették az eredményes vadászatot. Kocsi- vagy szekérutak nincsenek, mivel erdészeti munkák nem szükségesek a komolyabb fák hiányában. A puskásvonalat legtöbbször csak úgy, „gondolom formán” állították le, sokszor minden takarás nélkül... és nem ügyelve a széljárásra sem. Azért mégis látszott, hogy jól ismerik a területüket, tudták, hogy hol fekszenek meg legszívesebben a disznók, de nem ismerték a vendégek kívánságait és vadászati szokásait.

Az utolsó napon már csak délig vadásztunk. Egy nagy, szürke nyúlon kívül – amit török vadászaink és hajtóink többre becsültek akárhány vaddisznónál – nem esett más. Az egész társaság együtt, hangosan gesztikulálva és beszélgetve indult a kocsik felé, amelyek egy nagy bokorcsoport szélén álltak. A bokros erdôrész közepe táján fellibbent egy szalonka! Lett is erre nagy izgalom, mindenki megállt és figyelte, mikor kerül a madár a puskásoknak lôtávolságra. Vadászláztól fûtve majd mindenki rásütötte a puskáját. Néhány Drillinges és golyóspuskás társunk utólag bevallotta, még golyós csöveiket is rálôtték madárra! A hosszú csôrûnek azonban még egy tollacskája sem hullott ki.

Ezen a napon volt még egy különleges esemény is... utunk záró akkordjaként. Mivel felborzolta a kedélyeket – ezért ez egy kis körülírást igényel. Az eldugott hegyi település alig állt pár házból, de azért volt egy aprócska, félgömbkupolás dzsámija – mohamedán temploma – és egy hihetetlenül karcsú minaretje, félholddal a csúcsán. Napjában ötször mászott fel a tetejébe a müezzin, hogy imára hívja a hívôket. Itt, ahol még nem volt villany és nem hangszórókon jött a felerôsített hang, egy jó hangú, fiatal mohamedán pap hirdette az igét. Hangja olyan jó volt, hogy még a hegyek oldalában, a hajtásban állva is hallottuk, így különleges hangulatot kölcsönözve az egész vadászatnak.

Az utolsó hajtás végén tolmácsunk lemaradt. Gondolom, nagyon unta már az egészet, és különben sem volt hozzá szokva a nagy gyaloglásokhoz. Nem lévén va-

228

Törökország – vágott ólom, patkószög

Termesos várában. Hány évszázad, és hány ezer láb koptathatta ki ezeket a gránit lépcsôket?

FOTÓ: INTERNET

J

J

dászember, mint a városi fiatal férfinak, neki is elege volt már a sziklák közötti mászkálásból. A német nyelvû vadászok kísérését csak könnyû pénzszerzésnek képzelte.

Gondolom, elôtte Németországban dolgozott és ott sem kellett nagyon megerôltetnie magát, mert alig tudott lépést tartani velünk, vadászokkal is. A hajtóinkkal meg fôleg nem! Vadászaink így jóval megelôzve ôt, elôbb értek a közeli faluba, a templom és a karcsú minaret elé. Mivel korábban végeztünk a hajtásokkal, a kocsik még nem értek oda a megbeszélt helyre idôben. Az egész napos vándorlástól elfáradva letelepedtünk a templom elôtti téren és az ott álló alacsony márványlapokkal díszített beton asztal körül, majd mindenki kirakta az elemózsiáját... s jóízûen falatozni kezdett a hazai konzervek, kolbászok és füstölt húsok maradékából. Már majdnem végeztünk a késôi ebéddel, amikor tolmácsunk is beballagott.

Meglátva bennünket a betonasztal körül a disznókolbászoktól és szalámiktól zsíros papírjainkkal, majd elájulva a fejéhez kapott, és elkezdett jajgatni: – „Jaj, jaj, emberek, mit tettetek, megszentségtelenítettétek a falut, és a templomunkat!”

229

REMETEKANOK

J

J

Nem tudtuk, mit követtünk el, ezért mindenki értelmetlenül nézett az amúgy rokonszenves és segítôkész törökre, aki nagyon jól beszélte a német nyelvet.

– „Hát nem tudjátok, hogy a templomok elôtt felállított asztalok a halottak mosására és ravatalozására használatosak a mohamedán világban?” – Lett is erre ugrálás! Kapkodtuk a csomagjainkat és a zsíros szalámis papírjainkat a kétes használatú alkalmatosságról lefelé. Némelyik társunknak torkán akadt a falat is! Gondolom, nem a szentségtörés, hanem inkább az asztal hullamosói mivolta miatt. Borzongva csomagoltuk el, ami még megmaradt az ebédbôl és hirtelen nagy kör tágult az ominózus márványlapos bútordarab körül! Mindenesetre nem felejtettük el egyhamar, ezt a „terülj-terülj asztalkám”-at.

Délután még felkerestük Termessos várát. Hatalmas, jól kiépített sasfészek, égbenyúló sziklaormok között. Annak idején, virágkorában, idôszámítás elôtt 334-ben Nagy Sándor sem tudta bevenni, pedig egy év alatt az egész anatóliai fennsíkot elfoglalta. Megcsodáltuk, hogy már akkor milyen nagyszerûen tudtak építkezni. A nagy része még állt a földrengésektôl és a két évezred pusztításaitól megtépázott amfiteátrumnak. Megbámultuk a 2000–2500 évvel ezelôtt élt emberek keze munkáját, lábuk nyomát. Számomra megdöbbentô volt, hogy a gránitból épített utcák kövein és a házak lépcsôin, küszöbjein... milyen mélyek voltak a görbületek, kopások, amelyeket a lábbelik koptattak ki. Hány száz éven keresztül kellett itt a sokezernyi lábaknak kijárniuk a kemény gránitot, hogy így kikopjanak?

A mai törököknek igazából semmi közük a csodálatos görög építészethez és kultúrához. Ôk csak elfoglalták a területet. A mai törökök elôdei, a hódító szeldzsukok 1045-ben tûntek fel Kelet-Anatóliában (alig száz évvel késôbb, mint a mi Honfoglalásunk volt!) és véres harcok árán hódították el az országot, számolták fel a Bizánci Birodalmat, Róma katolikus utódját. Konstantinápolyt csak 1453-ban foglalták el. Törökország tele van a különbözô korok gazdag emlékeivel. Sajnos azonban hiányzik a pénz az építészeti kincsek fenntartásához, állaguk megôrzésére.

Másnap reggel elváltam vadásztársaimtól. Ôk visszarepültek Európába, én viszont tovább utaztam Törökország északi, fekete-tengeri partjára. Ott él régi barátom, Musztafa, akinél hat évvel azelôtt jártam utoljára. Majd három napot utaztam, mire odaértem.

A kis települést a szelídgesztenyés erdô szélén még hó fedte, ugyanúgy, mint hat évvel azelôtt. Itt, ahol a civilizációt csak egy táskarádió és egy Németországból származó öreg Singer varrógép képviselte, élt barátom – igénytelenül, majdnem szegényesen. Bivalyokkal vontatott faekével mûvelte sovány, köves földjeit és a terményt fából ácsolt szánon szállította haza, mert a meredek oldalakon kerekes kocsit nem lehetett volna használni.

Az utolsó, terepjáróval járható úttól... még vagy három órán keresztül kellett felfelé kapaszkodnom, szamárhátra pakolt csomagjaimmal a hegyek és erdôk közé.

Le nem írható kedvességgel, igazi önzetlen és keleties vendégszeretettel fogadtak, és ez végig kitartott az alatt az egy hét alatt, amíg ott tartózkodtam. Szerintem az a közismert „magyaros” marasztalás messze elbújhatott a valóságos tény mögé, amit én akkoriban Törökországban mindenütt megkaptam.

Délelôttönként vadásztunk. Volt vagy 15 centiméteres hó, ami megkönnyítette a nyomozást. Két alkalommal is követtük egy-egy nagy vadkan friss csapáját, de

230

Törökország – vágott ólom, patkószög

sajnos eredmény nélkül. Riglizéssel is próbálkoztunk, az sem vezetett eredményre.

A nyálam ugyancsak csorgott, mert szerintem a kanok itt még nagyobbnak tûntek, nyomaik alapján, mint ott lent délen, Antalya környékén. Vagy csak a csalóka olvadó hó csapott volna be?

Musztafa panaszkodott, hogy fogy a vad. Míg hat évvel ezelôtt farkas és vadmacska nyomait is láttunk naponta, addig ez alkalommal csak egyszer láttam farkasnyomot, de már az is pár napos volt. Nagyon megfogyott a nyúl- és a szirti fogoly(Alectoris graeca) állomány – utóbbit „keklik”-nek hívják a törökök.

Hat évvel ezelôtt Musztafával ketten meglôttünk fél nap alatt hat–nyolc madarat.

Itt meg kell jegyeznem, hogy Musztafa, mint minden török vadászó, csak futó fogolyra lôtt, a repülôre nem pocsékolta az igazán drága töltényt. Volt is csodálkozás, hogy én meg csak röptében szemezgettem belôlük! Ezúttal csak egy csapatnyit láttunk a falu alatt, amibôl sikerült duplára kettôt kilônöm Musztafa kölcsön sörétesével, mert nálam csak golyóspuska volt. Igaz, a másodikat csak szárnyaztam, de Mehmed, a szomszéd gyerek segítségével sikerült azt is megtalálnunk. Sajnos ezen a télen vastag hó takarta a környéket, de amint Musztafa említette, hómentes teleken a szalonkák ott maradnak. Ezúttal nem volt olyan szerencsém, mint hat évvel azelôtt, amikor a tavasz eleji nagy húzás legjavát fogtam ki. Majdnem minden este láttam azonban ötös–hatos „gombócokat”, amint hangosan veszekedve, verekedve, pisszegve „gurultak” a fák koronái felett. Ezen kívül még korogva rám jött legalább 10–15 egyes madár is. Nem volt nagy mûvészet egy csokorra való ecsettollat összegyûjtenem.

Akkor ez nem is tûnt olyan soknak, most már azonban kezdem felfogni, hogy milyen szerencsém is volt akkor.

Gyorsan teltek a szép napok. Nagy kirándulásokat nemigen tudtunk tenni, mert az antalayai éles sziklák összevagdalták a gumicsizmám talpát és a hólé már pár száz méter után átszivárogott rajta. Más, vadászatra használható lábbelim nem volt, utánpótlásra sem gondolhattunk ott, a világ végén, ezért csak keveset vadásztunk.

Inkább pipázgatva, a meleg kályha mellett ülve, beszélgetve – emlékezve közös múltunk eseményeire – töltöttük az idôt, mintha éreztük volna, hogy talán többet nem látjuk egymást.

Aztán elérkeztek az utolsó nap nehéz pillanatai. Bizony, könnyeimet nyelve búcsúztam el barátomtól és nagyon aranyos családjától. Sajnos, az óta sem hallottam felôle semmit, pedig számtalan levelet írtam a címére.

Két napig tartott az út Isztambulig. Közben számtalanszor lyukadt ki autóbuszunk gumija a rossz úton. Párszor felforrt még a hûtôvizünk is, és valakik öklömnyi kövekkel dobálták meg az autóbuszt, ablakait betörve. Egyszóval van még ezen az öreg Földön lehetôség elég, hogy igazi... kalandos utazáson vegyen részt az, akinek erre kedve, pénze, és gusztusa van.

Szívesen, és gyakran gondolok vissza öreg barátomra, Musztafára, és arra a csodálatos vendégszeretetre, amelyben Törökország részesített. Ebben a rohanó, lelketlen, és pénzéhes világban nagyon felértékelôdött számomra az akkori útjaim emléke.

J

J

(1973–79)

231

J J J J

J J J J

J J J J

i

J J J J

i

Pakisztáni vadásznapok

J

J

Volt egy dédelgetett tervem, nagyon vágytam... szerettem volna egyszer részt venni egy igazi ázsiai vadászaton, olyan területen, ahol nagyszámú vaddisznó él. Kutattam is szorgalmasan a hirdetések között, hátha akad valami fogamra való. Végre sikerült találnom egy ajánlatot Pakisztánba... ami érdekesnek ígérkezett, mert oda még nem indult meg a csoportok özöne. Mert ha már egy területnek elhintik a jó hírét, akkor mindenki oda akar menni. Így aztán az egy-két évig jó eredményeket felmutató területnek vagy a vadállománya szegényedik el, vagy az emberek bízzák el magukat, mert felveti ôket a könnyen és gyorsan keresett pénz. Akkor oda már nem érdemes menni. Olyan ez, mint a „Martonvásári szindróma”. Miután Cseterki elvtárs meglôtte Martonvásár határában azt az ôzbakot, ami majd két évtizeden keresztül magyarországi világrekord volt, minden elvtárs csak ott akart új világrekordot lôni! Pedig várható volt, hogy még egy olyan bak ott nem fog teremni. Sôt, még hasonló sem!

A pakisztáni útra gyorsan jelentkeztem és sikerült is beleférnem a második csoportba. Nem kellett nagy készülôdés. Sokat utazó ember vagyok, rövid idô, akár fél óra alatt összecsomagolom a szükséges felszerelést. Idôközben megjött a vízumom, és a fegyverbeviteli engedélyem is a követségrôl.

Elérkezett az indulás napja. Kint még tombolt a február végi hóförgeteg, de a frankfurti repülôtér csarnokában kellemes meleg fogadott. Nem volt nehéz megtalálni a kis csoportot: a zöld lódenkabátok és a vadászkalapok feltûntek volna még a nem szakavatott szemnek is. Tizenkét órás repülôút után értünk Iszlámábádba.

Csak Ankarában, Törökország fôvárosában szálltunk le rövid idôre. Az Iszlámábádi repülôtéren útlevelek és a fegyverszámok ellenôrzése nem okozott gondot. A kései óra ellenére a repülôtér bejárata elôtt rengeteg taxi várt, de vezetônk, aki már várt ránk, türelemre intett bennünket: a mi kocsinkat megrendelte, majd jön. Várjunk csak türelemmel! A keleti emberek számára az idô tág, képlékeny fogalom. Akinek nem drága, annak rengeteg van belôle... az idô az ô fogalmaik szerint végtelen, és ebben a maguk módján igazuk is van. Egyszer Kelet-Afrikában, amikor Kenyában dolgoztam, megkérdezte egyik munkásom: „Mondd Bwana, mit csinálsz azzal a rengeteg megtakarított idôvel, ha hamarabb vagy készen a munkáddal?” A kérdés jó volt, nem tudtam megmagyarázni az emberemnek, hogy miért is sietünk. Mi türelmetlenek, és elégedetlenek vagyunk az életünk folyásával! Nyugtalanul szeretnénk minél többet belepréselni és sûríteni ebbe az egyszeri, és ismételhetetlen véletlenbe... mert különben úgy érezzük: kimarad az életünkbôl valami hihetetlenül fontos. Persze ezt nem mindenki gondolja így, de azt hiszem, ez a magyarázata a mi erôlködéseinknek, hogy gazdaságosan használjuk ki az idônket.

233

REMETEKANOK

Cicomás kisbuszunk FOTÓ: SZERZÔ

J

J

Buszunk négy órai várakozás után éjjel egy órakor jött értünk a repülôtérre, és félórai kocsikázás után le is pakolt bennünket egy külvárosi szálloda elôtt. Ezt viszont én nem értettem: miért kellett várnunk a buszra, amikor már állítólag hetek óta tudták, hogy jövünk? Továbbá nem tudtam felfogni, miért kellett nekünk pont arra a kisbuszra várnunk, amikor a csarnok elôtt, legalább kétszáz taxi várakozott.

Hiába, Allah útjai kifürkészhetetlenek – úgy látszik, a mi buszunk útjai is.

Alig világosodik, megverik a szobám ajtaját. Lezuhanyozok gyorsan, ismerve a keleti állapotokat, ki tudja, mikor jutok újból megint ilyen élvezethez. Kitekintve az erkélyrôl, villás farkú barna kányák tömegei köröznek a házak felett, és a mi dolmányos varjúinkra emlékeztetô fehér mellényes, pajzsos varjak károgása tölti be a levegôt. Alattam egyre hangosabban nyüzsög az utcai forgatag. Minden autós nyomja a dudát jelezve, hogy most ô jön, mindenki térjen ki elôle! Szörnyû „zajorkán” volt... még ma is hallom, ha rá gondolok.

A levegô kellemesen tavaszias, az otthoni februári zimankó után. El is teszem a meleg kabátot a bôröndöm legaljára. Így legalább feszesen gömbölyödik az oldala, mert idáig csak lötyögött benne a pár szál alsónemû, zokni, ing és vékony nyári vadászruha. Felpakolunk rozoga, agyoncicomázott buszunkra. Az ablakokon alig lehetett kilátni a sok cafrangtól és függô mütyürkétôl... de minden autó így volt ott kidíszítve, miért lenne más a miénk? (Sokszor az volt az érzésem, hogy a cafrang tartja össze az egész rozsdás alkotmányt…) Csomagjaink felkerülnek a

234

Pakisztáni vadásznapok

Festôi öltözékû hajtóink FOTÓ: SZERZÔ

J

J

tetôre, csak puskáinkat tartjuk a biztonság kedvéért magunknál, mert jobb a békesség. A tetôrôl még elvesznének!

Elindultunk valahová délnyugati irányba. Délig csak kétszer lyukadt ki a gumi a kátyúkkal teli úton. Minden kerékcsere után megálltunk gumijavításra a következô faluban, amelyek az út mellet jószerével egymást érték és csak szegényességükkel tettek túl egymáson. Az utat leginkább vályogviskóknak mondható házak szegélyezték, csak imitt-amott látszott egy-egy betonból vagy téglából emelt, magasabb épület. Ezek is inkább félkész romokra hasonlítottak. Alig láttunk az egész út alatt egy pár teljesen befejezett házat. Pedig ez az ország még a leggazdagabb az ös�szes szomszédjai közül! Az angol gyarmatosítók az elmúlt évszázad alatt az Indus folyó mindkét oldalán Földünk legnagyobb mesterséges öntözôrendszerét valósították meg, így sikerült hatalmas területeket termôfölddé változtatni. A nagyméretû mezôgazdasági termelés megerôsítette a késôbbi Pakisztán helyzetét... levált a hindu vallású Indiáról, és mint önálló mohamedán állam mûködik a mai napig.

Már alkonyodott, mire befordultunk a múlt századi, angolok által épített és a kormányhivatalnokoknak fenntartott vendégház tágas udvarába. Magas, de emelettel nem rendelkezô lapos tetejû épületek voltak ezek, fehérre vagy világossárgára meszelve. Sok ilyen vendégházat láttunk még a következô napokban az utak mentén. Ezekben laktak valamikor az országot járó, felügyelôk, munkával megbízott angol tisztviselô katonatisztek. Mi is ilyenekben laktunk, de az épületek belül-

235

REMETEKANOK

J

J

rôl teljesen üresek voltak. Mindenkinek magának kellett hoznia a felszerelését.

Ezért mi is csak egy-egy ágykeretet kaptunk, amelyben nem sodrony volt, hanem csak szizál- vagy kókuszrostmadzagból készített hálóféle. Erre dobtuk könnyû hálózsákjainkat, fejünk alá tettük a biztonság kedvéért a ruháinkat, puskáinkat és a csomagunkat – ezzel máris készen állt az ágyunk. Februárban még elégségesen hûvösek az éjszakák, így a maláriát hordó szúnyogok még nem bújtak elô. Ilyenkor még nem kell az ágyak fölé a moszkitóháló. Mire mindenki megtalálta a helyét, a vacsora is tálalva volt.

Az egyetlen hatalmas asztal körül, az ágy széleken ülve fogyasztottuk el a sok curryval és birkahússal feltálalt rizses húst. Forró zöld teával öblítettük le a csípôs vacsorát.

A hosszú út fáradalmai és a levegôváltozás mindenkit álmossá tett. Hamarosan ágyba, illetve hálózsákba bújtunk.

A hajtókutyák majd’ felfalják a lôtt Sajnos a fülledt, rossz levegôjû teremben disznókat nem tudtam elaludni, no meg az álmatFOTÓ: SZERZÔ lanságomhoz hozzájárult, hogy társaim közül nem is egy kegyetlenül horkolt. Éjféltájt, megunva a nagy csatazajt, felnyaláboltam az ágynemûmet, és kiköltöztem a fedett tornácra. Itt, a kellemesen hûvösödô éjszakában végre sikerült elaludnom, és a következô estéken is ott kerestem helyet. Volt, aki követte példámat.

Melyik vadász ne ismerné a hajnali ébresztôket? A biztató remények, a várható kalandokat, amelyek az elkövetkezô napokat táplálják... fürgén ugrasztják ki meleg kuckójából a vadászni vágyó embert. Az angolosan elkészített nagy adag kitûnô reggeli, sonkával, tojással, egy nyugodt békebeli hangulatot hozott... s érezzük, hogy a jó rumos teától pedig a vadászkedvünk, akár estig is kitart! Az ilyen reggelivel egész nap lehet vadászni, nem is kívánjuk az ebédet. Egy szendvics is elég, esetleg egy alma, vagy egy tábla csokoládé... s a vacsora újból jólesik.

Szitál az esô... úgy szállunk be a cicomás, rozoga buszba. Zöldellô földek és akácosok között kerülgetjük a kátyúkat. Kellemes és tavaszias az idô. A május eleji ôzbakvadászaton ezt az illatot érezzük az Alföld akácosaiban. Ha nem állnának az utak mellett fehér lepedôkbe burkolódzott alakok, azt kellene hinnem, hogy valahol a Nyírség homokdombjai között keressük a foszló csuhájú, május elejei ôzbakokat.

236

Pakisztáni vadásznapok

J

J

Több nyílegyenes, vagy ötven méter széles csatornát is keresztezünk.

Aztán egy híd mellett megállunk a fehér lepedôs emberek között. Kezükben hosszú bambusz rudakat tartanak, amelyek végére huszonöt–harminc centiméteres hegyes vasdarabok, vagy régi angol katonai bajonettek vannak ügyesen felerôsítve. Ôk a hajtóink. Pórázon tartják mindenféle, -fajta kutyáikat. Mosolyogva üdvözölnek bennünket, olyan közvetlenséggel, mintha már ki tudja, mióta ismernénk egymást. Némelyik nagy bajuszt visel, napbarnított arcuk a mi cigány hajtóinkra emlékeztet. Csak az öltözékük más, színesebb, festôibb és tisztább. Némelyik fehér ruhát visel, de a szemük és a hibátlan, hófehér fogsoruk ugyanúgy villan, mint a mi otthoni hajtóinké.

Már az úton kerestem az alig zöldellô földek között, hogy hol is fogunk itt mi vadászni? Mert sehol egy erdô. Csak a széles, nyílegyenes csatornák mellett látunk valami nádast és bozótost. Ahol Zsákmányolt nádi macskámmal megálltunk, a csatorna mindkét partján FOTÓ: SZERZÔ a gátakon kívül, száz–háromszáz méter szélességben olajfák, nádasok... sûrû bokrosos sávok húzódnak végig, sok-sok kilométer hosszúságban. A hajtások terve egyszerû. Mi puskások elôre autózunk rozoga járgányunkon pár kilométert a gáton, majd az arra alkalmas helyen leálljuk az erdôcsíkot keresztben. Ha a hajtók beérnek bennünket, a puskások újból felpakolnak a kocsira, és elôre mennek.

Ennél egyszerûbben nem is lehet vaddisznóhajtást megszervezni. Legalább nincs min vitatkozni. Itt még a „legokosabb” puskást sem lehet túlszárnyalni, hogy mi is a jobb megoldás, és hogyan lehet elrontani egy szép napot. Megkezdôdik az elsô hajtás. Mire megtaláljuk a helyünket, eláll az esô is és vidáman kisüt a Nap. Sajnos elég sûrûn, alig huszonöt méterre kell egymástól állnunk. Ez a legkeskenyebb része a nádas, fás-bokros sávnak. A hajtás végén a leálló sornál – a nagy lövöldözés ellenére – egy nagyobb kondából csak két nyeszlett süldô maradt terítéken. Az oldalazók jártak a legjobban, két jó kan is esett, mindjárt a hajtás elején. Az egyik a kopasz mezônek indult neki, a másik a csatorna vizének, de mindkettô egy-egy jó lövéssel terítékre került. Amelyik a vízben kapta a lövést, azt a hajtók húzták ki úgy, hogy egyiknek be kellett úsznia érte. Kötelet hurkolt a disznó lábára, a többiek meg a partra vontatták.

237

REMETEKANOK

J

J

Az elsô hajtás után kértem a vezetôket, ha lehetne... én félúton bemennék a hajtásba, ott várnék a hajtókra, majd csatlakoznék hozzájuk, amikor elmennek mellettem. Így velük jönnék végig a maradék részen. Több esély lenne rá, hogy jobban körbe fogjuk a területet, és a hátra törô disznók közül is több kerülhetne terítékre. A többiek is helyeselték az elképzelésemet, sôt... néhányan szintén változtatni akartak a túl sûrûn elhelyezett leállósoron, ahol csak akadályoztuk egymást a lövésben.

Délutánra kialakultak a helyek, amiket aztán hajtásonként cserélgettünk, elértük, hogy az esélyegyenlôség fennmaradjon. Mindig ketten maradtak „söprögetônek” a visszatörôkre. Jobbról-balról négyen–négyen állták végig a hajtás oldalait, és elöl öten kényelmesen, elfogták a hajtás végét. Felállásunk nem lehetett rossz, mert alig ment el vad lövés nélkül, és az elsô napon már negyven körüli vaddisznót ejtettünk!

A további vadásznapok is szépen teltek. Igaz, egy idô után kicsit egyhangú lett mindennap ugyanaz, de aki a disznóhajtások hangulatát szereti, az élvezi a feszültséget, az izgalmakat, amikor a kutyák hangja közeledik, maguk elôtt „tolva” egész kondákat, vagy egyes nagy disznókat. Természetesen nem csak sertevad bújt meg a sásos, nádas bozótosban, hanem más, számunkra érdekes és egzotikus vadfajok is, így sakálok, rókák, cibet- és ginsztermacskák – még vidra is akadt!

A harmadik napon sikerült egy nádi macskát lônöm. Testre olyan volt, mint egy hatalmas vadmacska kandúr, de a lábai sokkal hosszabbak. A farka ennek viszonylag rövid, a fülei azonban sokkal nagyobbak, mint a mi vadmacskánknak, a végén kis szôrpamaccsal. Kinézetre olyan keverékféle a vadmacska és a hiúz között. Nagyon hasonlított az egyiptomi piramisok sírjaiban talált rajzolt macskákra, amelyek a fáraók magtáraiban tartották távol az egereket a terményektôl.

A vaddisznók Pakisztánban termetre sokkal kisebbek, mint a kelet-európaiak: egy jó kan nem volt több hatvan–nyolcvan kilónál. A kocák viszont csak akkorák voltak, mint a mi egyéves süldôink. A kanok testét csak valamelyest fedte sötétebb serte, de az alsó, puha, bolyhos szôrzet teljesen hiányzott. A kocák és a malacok meg teljesen csupaszok voltak.

Az öt vadásznap alatt majd kétszázas terítéket produkáltunk, de csak tizenhat jó kant tudtunk terítékre hozni, ami nem túl jó arány. Ennél többet vártunk. Reméltük, hogy itt, ahol nem vadásznak rendszeresen disznóra, van idejük a kanoknak megöregedniük, és hogy több is lehet belôlük. Sajnos nem így volt.

A mohamedánok annak ellenére, hogy nem vadásznak vaddisznóra, csak a terményeiket védik a mezôgazdasági területeken, mégis nagyon jó hajtónak bizonyultak. Mintaszerûen tartották a vonalat, jól ugrasztották ki a sásból, a nádból a vadat. Kutyáik csaholva hajtották a vaddisznókat és kellemes, izgalmas perceket szereztek a puskásoknak.

Sajnos itt, Pakisztánban is szomorúan tudatosítottam, hogy a lôtt vaddisznók kint maradnak a rókák, sakálok, keselyûk eledeléül. Az egyik hajtás után ott mentünk el a pár héttel elôttünk vadászó dán csoport „terítéke” mellett. Szörnyû volt a bûz, amit a tízegynéhány oszladozó vaddisznó teteme árasztott magából. Még szörnyûbb volt egy európai vadásznak látnia, amint a számunkra oly kedves va-

238

Pakisztáni vadásznapok

J

J

dunkat a ragadozók és a férgek hordják széjjel. Nem volt könnyû ez után megmagyarázni magunknak, hogy miért is vagyunk mi itt? Még ha tudtuk is, hogy „vadkárelhárító vadászaton” vettünk részt. Minden esetre a következô hajtásban annyi volt a róka és a sakál, és olyan szépen szólt a puska, hogy mindnyájan azt hiszem a lelkiismeretünket akartuk megnyugtatni a kis ragadozók lelövésével. Pedig ezek az „apróságok” az élelmes „szemetesek” voltak... megfontoltan gondoskodva a természet által kialakított törvények szabályos betartásáról. Az ember egyik sajnálatos bûne... ezúttal a miénk is!... hogy olyan vadászatokat folytatunk, amelyek csakis a vaddisznók lelövését intézi, de nem tartalmazza, az elejtett vadhús hasznosításának szamba vehetô lehetôségeit... a helyi vallási szempontok figyelembe vétele mellett.

Utolsó nap még egy különös golyólövésre is vetemedtem.

Az elálló puskásvonal felett, nem túl magasan, negyven–ötven méterre egy keselyû húzott el hosszában. Gondolom már tudta, hogy mit jelentenek a puskalövések, úgy, mint otthoni hollóink perceken belül megjelennek, ha egy lövés elcsattan.

Egy bolond gondolattól vezérelve, megcéloztam a nyakát! Lövésemre a nagy madár összecsapta hatalmas szárnyait és súlyos szikladarab módjára zuhant mögém, nagyot huppanva... mint az apróvadas vadászaton a toronyfácán! Csak a dimenziók voltak nagyobbak és a hang, ahogyan földet ért, félelmetes volt. Gyönyörû lövéssel bögyközépen kapta a golyót, egész nap büszke is voltam a puskám csövére! Ráadásul látta az egész puskás sor. Nem tartom magam különösen jó lövônek, fôleg nem golyóval,- ezért nem is vagyok hiú a lövészeti tudományomra, de ez viszont jól sikerült! Bizony, egy szép lövés is csak akkor igazán szép, ha sokan látják!

Azelôtt, már sokat hallottam és olvastam olyan vadászokról, akik golyóval lôttek röptében vadlibát, fácánt, sôt... még sebes röptû vadkacsát is. Gondoltam, egyszer én is megpróbálom. Ami véletlenül be is jött. Utána otthon is próbálkoztam hasonló mûvészkedéssel... de csak ritkán sikerült egy-egy vadlibát lônöm... dehát azokat a lövéseket sajnos nem látta senki, így csak nekem voltak szépek.

Egyszer sikerül még két gyöngygolyóval duplára lônöm két fácánkakast, miután már elfogyott az összes sörétes töltényem. Ezt viszont már látták egypáran, ami persze nem mindig tölti el a lövôt büszkeséggel, mert voltak utána olyan hangok is, hogy „ezt aztán nem hívjuk meg többet!” „Ha ez így lô, akkor ez ugyan mennyit vihet máskor haza?”

Persze, ez már régen történt, amikor még nem voltak olyan szigorúak a törvények. A vadászok azonban már akkor is irigyek voltak egymás sikerére, pedig sokkal több vad került terítékre, egy-egy fácánhajtás után mindenki tízesével vihette haza a madarakat. Ezeket persze a legtöbbször azok lôtték, akik nem sajnálták rá a töltényt, ami által aztán meg is tanultak madarat lôni, és jó eredményeket elérni!

De térjünk vissza Pakisztánba!

A vadászat végeztével elköszöntünk az igazán jó szervezést és szórakozást biztosító kísérônktôl. Rozoga kis buszunk visszaszállított bennünket Iszlámábádba, ahol repülôre ültünk és még elrepültünk Karacsiba, a tengerpartra is. Itt töl-

239

REMETEKANOK

Röptében, golyóval sikerült lônöm a keselyût EGYIK VADÁSZTÁRSAM FOTÓJA

töttünk egy napot bevásárlással és pihenéssel. Másnap vidáman újból repülôre ültünk, azonban visszautunk nem volt izgalommentes. Reméltük, hogy ugyanazon az útvonalon megyünk, mint amelyiken jöttünk. Csak amikor megláttuk a közbeesô állomások neveit, akkor szorult össze a torkunk, gyomrunk. A Teherán – Damaszkusz – Bejrút vonalon akkoriban napirenden voltak a repülôeltérítések! Úgy látszik azonban, hogy Diána kegyeltjeként e vadászcsoportnak szerencséje volt... s így egy csodás élménnyel gazdagabban, teljesen ép bôrben, egészségesen értünk haza.

J

J

(1988)

240

J J J J

J J J J

J J J J

i

J J J J

i

Algériában

J

J

Könnyû Katát táncba vinni, ha ô is táncolni akar! Valahogy így voltam én is, amikor stuttgarti orvos barátom felhívott, hogy szervez egy kis létszámú „csoportos kirándulást” Észak-Afrikába! Lenne-e kedvem részt venni rajta? Átnézve az érdekes tájékoztató lapokat, megtetszett az ötlet, és még az anyagi oldala is elfogadható volt. Az egész út, beleszámítva a repülôt, a szállást, az étkezést és az egyéb kiadásokat, nem került többe, mint kétezer német márka. A vaddisznó kilövéséért annak idején csak Törökországban kértek külön pénzt, de késôbb ott is eltörölték azt. Így persze zsugorodtak a kiadások, de ezzel egyre nagyobb „vadászáldást” zúdítottak önmagukra és területeikre is. Sajnos az ilyen intézkedéseknek megvan a hátulütôjük: a szervezôk egy idô után már nem sokat törôdnek azzal, hogy a csoportok elégedetten távoznak-e, csak a gyors pénzszerzés érdekli ôket. Ezért törekedtem arra, hogy az elsôk között utazzak olyan országba, ahol kezdetben még jobban odafigyelnek a szervezésre. Késôbb úgyis ellaposodnak a dolgok, ha a csoportok sûrûn követik egymást.

Szokásos repülôtéri találkozás... és novemberi köd, éppen Stuttgart felett. A menetrend szerinti német gépek nem indulnak Párizs felé! Átszervezés, sok vitával! Végre a francia légitársaság hajlandó felvenni bennünket is a zsúfolt gépre. Örömünk határtalan, hogy az Algír felé induló menetrend szerinti járatot elérjük átszállással Párizsban, így nem kell semmiféle, méregdrágán bérelt külön gépet igénybe vennünk.

Az út rövid és kellemes, perceink maradnak Párizsban az átszállásra... s itt már a tûzô nap sugaraitól kísérve, máris indulunk tovább. Algír városában még kellemesebb a Földközi-tengeri lágy levegô... Istenem, milyen szívesen szívtam be Afrika levegôjét mindannyiszor, ha lábamat a földjére tehettem! Mindegy, hogy a déli, a keleti vagy a nyugati része volt is a cél. Minden út egy kis felfedezôi út még ma is, ebben a rohanó világban, tele ismeretlen kalandokkal és természetesen új benyomásokkal. Nagyon fog hiányozni, ha már majd egyszer, nem mehetek!

Tengerparti szállodában helyeznek el bennünket, szép és tiszta, fürdôszobás lakosztályokban. A nyári idôszaknak már vége, üresen kong minden, mi vagyunk az egyetlen csoport. Este csodálatos vacsora, vagy húsz pincér ugrálja körbe tizenöt fôs társaságunkat. Roskadoznak az asztalok mindattól, amit csak a Földközi-tenger adhat. Nagy rákevô vagyok, légyen az alaszkai „hatalmas” vagy Indiai-óceáni „apróság”. Itt is valóságos hegyekben áll az ujjnyi nagyságú garnéla, vastagon leöntve pikáns paradicsomszósszal. Pukkadásig esszük magunkat, s a lágy tengeri levegôben jólesik utána egy kiadós esti séta a másfél kilométeres kikötôi mólón.

243

REMETEKANOK

Hajtóink reggelente nagyon fáztak FOTÓ: SZERZÔ

J

J

Másnap korán kelünk. Meglepôen hûvös van. Szép, új kisbusz szállít bennünket a tengerparti kanyargós úton nyugati irányba.

Jó a szervezés, mindenki a helyén, mindenhol várnak bennünket. Aranyos tengerparti falvakon gurulunk át, amelyek a Földközi-tenger északi oldalán fekvô francia településekre emlékeztetnek. Itt is jóformán csak francia szót hallunk.

Egy útkeresztezôdésnél délnek fordulunk, neki a hegyeknek, és a Szaharának.

Szerpentinen le és föl, már tiszta tengeribeteg az ember. A falvakban egy-egy hajtókkal túlzsúfolt kocsi csatlakozik hozzánk. Mintha nem is mohamedánok között volnánk: nincs nagy zsivaj, idôhúzás és kávézás. Nagybajszú vezetônk csak kiint a buszból, és indulunk tovább. Mögöttünk mindig eggyel több a hajtókkal megrakott autó.

Valahol a hegyek között megállunk.

Vezetôink elmondják, hogy az elmúlt években sok francia csoport járt ide.

Most már értjük, hogy miért olyan jó a szervezés. Mert megtudjuk, azt is, hogy a franciák nagy része apróvadra vadászott errefelé. Sajnos az algériai törvények számunkra is csak a sörétes fegyver behozatalát engedélyezték. Kicsit fanyalogva indultam emiatt az útra, vaddisznóvadászaton legalább egy golyós csô álljon az ember rendelkezésére, ha távolabbra is akar lövést tenni. Az igaz, hogy a nagy kaliberû sörétesbôl kilôtt ólomgolyók közelrôl hatásosabbak, mint a golyós puska lövedéke, de messzebbre már nem olyan pontosak.

244

Algériában

J

J

Egy-egy megmûvelte földcsík szorult be a már Törökországból is ismert, tüskés levelû, magyaltölgy (Quercus ilex) bokrok és fák közé. Néhol igen sûrû ez a bokros, de ott, ahol a fehér sziklák kilátszanak, ritkábban van meghintve velük a hegyoldal. Az elsô hajtás délrôl északnak indul, egy lankás dombvonulat gerincét álljuk végig. Hajtóink alattunk elôször a rétegvonalakon, hosszában, vonalban hatják meg az oldalt. Nagy lármával elvonulnak alattunk, majd megkerülve a hegy végét, a másik oldalon visszahajtanak az oldal vadváltóit követve, kihasználva. Tehát vaddisznó jöhet mindkét oldalról, hogy átváltsanak a gerincen. A melegebb keleti oldalban csak a hajtóink durrogtatnak, nálunk nem mozdul semmi. A hûvösebb nyugati oldalban itt is, ott is azért szól már a vendégek puskája is. Én csak messzirôl látom a disznókat, amint két társam között ép bôrrel átszaladnak. Nagy lövöldözés, porzik Aranysakált is sikerült elejtenem körülöttük a száraz föld, de a golyók FOTÓ: SZERZÔ nem találnak célba. A hajtás végén szidják a vadászok a sörétes puskáikat, hogy mindenhova mennek a Brennekék, csak oda nem, ahova szánják ôket.

Nekem csak egy kis süldô jön, kettôt is rálövök rövid csövû Franchi automatámból, mire eldôl. Elsôre elhibáztam, mert keveset fogtam elébe a lassú Brennekével, csak a második golyóm ment jó helyre, fel is döntötte. Ebéd a tarisznyából, és már indul is a délutáni hosszú hajtás. Néha egy-egy lövés, de kevés a disznó.

Vagy a francia vadászoknak köszönhetjük, vagy a gyenge makktermésnek, de vezetôink is láthatóan zavarban vannak. Gondolom, ôk is többet vártak. Így van az, ha „túl jó” a szervezés. Ott már nemigen van nagyszámú vaddisznó és még kevésbé jó kan. Azt már az elôttünk járók learatták! Tehát mi már csak a második, rosszabb esetben a harmadik „garnitúra” vagyunk, akiknek az alja jut. Vagy még az sem! Estére fekszik vagy öt vaddisznó süldô, egypár nyiszlett róka és két sakál.

Az elmúlt útjaim során Törökországban és Pakisztánban a meglôtt vaddisznók kint maradtak a területen, a sakálok, a rókák és minden más dögevô nagy gyönyörûségére. Csak a kutyatulajdonosok kanyarítottak le egy-egy combot, hogy feljavítsák ebeik élelmezését. Pakisztánban az elsô lövés után a keselyük már ott ôrjáratoztak a puskás vonal fölött és várták, hogy otthagyjuk számukra a terített asztalt.

245

REMETEKANOK

Nekem azért, mint mindig, kicsivel több szerencsém volt...

FOTÓ: SZERZÔ

J

J

Itt, Algériában azonban úgy látszik, mindez már a múlté. Egy francia hentes felvásárolja a terítékünket és ott helyben fel is dolgoztatja, ami nagyon helyes és dicsérendô. A disznókat itt is az újságpapírba csavart lábaiknál fogva hozzák ki a hajtók, hogy hozzá ne érjenek a vallásuk szerint tisztátalan állatokhoz.

Az estéket a szállodában töltjük, sehol egy kocsma vagy éjszakai mulató. Társaim szenvednek is, némelyik azért elôrelátó volt, fölszerelte magát dobozos sörrel és valami erôssel. Nekem nem hiányzik sem az esti mulatozás, sem az alkohol, mert egyikkel sem éltem soha. A további napokon is jártuk az észak-afrikai hegyeket. Vaddisznót csak keveset láttunk, de sok volt a sakál és a róka. Lôttük is ôket, ahol értük. Volt, aki a harmadik nap után sem látott vaddisznót, kanokat meg fôleg nem, amiért tulajdonképpen mindnyájan jöttünk. Nekem azért, mint mindig, kicsivel több szerencsém volt: minden nap láttam és lôttem valamit, ha nem is kiemelkedô darabokat.

A negyedik nap egy falu közelében vadásztunk. Az egyik vízmosásból egyre erôsebb kutyaugatás közeledett, amelyhez egyre több eb csatlakozott. Mire a közelembe kerültek, már szinte forrt a sûrû! Gondoltam, hogy valami nagyobb disznó lehet, azt támadja a sok kutya. Már jó ideje állt a bál odalent, természetesen a helyemet nem hagyhattam el, pedig többször az orrom elôtt húsz–harminc méterre ment el a hangosan tobzódó, hangyaboly nyüzsgésére emlékeztetô társaság. Szorítottam is a puskám agyát, beleizzadt a tenyerem, annyira izgal-

246

Algériában

J

J

mas volt az egész hangzavarral körített „körmenet”. Végre a kis kan, mert az volt, megelégelte a háborgatást, nagy iramban kitört.

A szomszéd puskás éppen a stuttgarti doktor barátom volt, aki addig még nem lôtt semmit. Meg is állapodtunk, ha jönne valami, az övé az elsô lövések joga. A kancsi közöttünk rohant ki, talán valamivel közelebb hozzám, mint barátomhoz. Megvártam, amíg kiduplázta mindkét Brennekéjét.

Láttam, amint golyói a disznó elôtt, és majd a második mögötte csapódik a földbe, „szépen” porozva. Ezután automatámból még gyorsan három lövést tudtam leadni, amibôl úgy láttam, hogy legalább egy talált. A disznó azonban futott tovább a mintegy 150 méter széles, csupasz legelôn keresztül a következô sûrû felé. Nagyszerû látvány volt a fekete kan mögött, füzérben rohanó húsz kutya! Kanunk hangos kíséretével a nyomában eltûnt, de a csata- Doktor barátom az egyetlen kanocskával zaj jól hallható volt továbbra is. Egyre FOTÓ: SZERZÔ erôsebb lett bennem az érzés, hogy a kutyák állóra csaholnak. Barátomtól kiabálva kérdeztem, hogy elmegy-e a disznója után? Természetesen tudtam, hogy a golyói nem találtak, de gondoltam „rátukmálom” a kanit, hadd örüljön neki.

Nem akart menni, mondván, hogy ô ehhez nem elég tapasztalt vadász, de, ha gondolom, menjek én. Megvártuk, amíg vége lett a hajtásnak. Vezetônkkel közöltük a helyzetet. Meg is engedte, hogy pár helyismerettel rendelkezô hajtóval a kan keresésére induljunk. Boldogan loholtunk át a gyepen. Végre már egy kis utánkeresés, amire szívesen vállalkoztam mindig. Fôleg, ha a másét kellett keresni!

Közeledve a „hangversenyhez”, felmarkoltam némi vöröses homokot, meg levelest és azt lassan szórva figyeltem a szélirányt. Kicsit kerülni kellett, hogy ne kapjon szelet tôlünk a disznó. Kísérôinknek nem nagyon tetszhetett a szándékunk, ezért lemaradtak. Csak mi ketten a doktor barátommal bújtunk be a sûrûbe. Igyekeztünk minél közelebb kerülni a csatazajhoz. Amíg nem tudni, milyen súlyos a sebesülése a vadnak, addig óvatosan kell közeledni hozzá.

Amint a kutyák észrevették, hogy a közelükben vagyunk, megváltozott a csaholásuk hangszíne! Sokkal magasabban ugattak és egyre ôrjöngôbbe váltak, önbizalmat nyertek, hogy vadász ott van mögöttük. Támadták a kanit, ami igencsak

247

REMETEKANOK

Saját zsákmánnyal

J

J

FOTÓ: SZERZÔ

248

Algériában

védekezhetett, mert egyik-másik kutya vonyítva menekült a közelébôl. Sok ügyeskedés után végre sikerült meglátnom valamit belôle, de a sok kutya takarta.

A vad a hátulját betolta egy hatalmas, sûrû bokorba, ahová nem tudtak beférkôzni az ôrjöngô ebek. Ha megunta a nagy lármától kísért zavarást, akkor ki- kirohant és a kutyák között szétvágott, majd ugyanolyan gyorsan vissza is hátrált a sûrûbe.

Várnom kellett az adódó alkalomra, közben egyre közelebbre sikerült csúsznom hozzá, de a sok kutya ide-oda rohangálása nagyon zavart. Ezért jobb egy vagy két kutyával utánkeresni, akkor lehet rájuk vigyázni, ha a megváltó lövésre kerül sor. Barátom szellemként követett, figyelve minden mozdulatomat, átengedve a kezdeményezést. Az egyik kirohanásnál a kancsink kicsit hosszabb ideig maradt kint, gondolom, ô is fáradt már. Négy–öt méterrôl leadott lövésem fültövön találta.

Amint eldôlt, az összes kutya rávetette magát. Forgó, ôrjöngô, nyüzsgô tömeggé vált az egész, s a lárma, mert ez már nem volt ugatás, fülsiketítô lett. Hagytam ôket, úgysem tudtam volna mást tenni.

Miután kissé csitult az ôrjöngésük, kezdtem elzavarni ôket. Idônként még a puskám csövével is fejbe kellett kólintanom egyet-egyet! Csak ezután tudtam zsákmányunkat jobban szemügyre venni. Hetven–nyolcvan kilós kanocska volt, agyarait 15–16 centiméteresre becsültem. A kutyák valósággal megkopasztották a sebhely körül és amilyen gyorsan csak lehetett, faltak belôle egy-két harapást. A lágyabb részeken már nehéz volt megtalálni elsô lövés helyét, hiába is forgattam, csak az utolsó golyóm nyomát találtam meg, a fején.

A kutyákat elzavartam, mert még felfalták volna a kikezdett vadat. Miután az utolsót is elkergettem a disznó környékérôl, visszaballagtunk a többiekhez. Természetesen doktoromnak átadtam a töretet és megtárgyaltuk, hogyan is volt a dolog.

Nagyon örültem, mert eloszlott az a kis kétségem is, hogy valamit esetleg nem jól tettem, amikor ilyen turpisságra vetemedtem. A hajtásban több disznó már nem esett, ezért mindnyájan elvonultunk megnézni a zsákmányt, ami sajnos az egyetlen kanocska maradt – öt vadásznap alatt. Tehát itt már learatták elôlünk a franciák az összes babért. Nekünk már csak a „csontok” maradtak!

Kellemes vadásznapokat töltöttünk Algériában, ha nem is volt kiemelkedô az eredmény, persze sokszor nem is az számít, hogy mit lövünk! A lényeg, hogy ott vagyunk és vadászunk, élvezzük a hangulatot, a tájat és az emberek társaságát, a jó konyhát. Számomra mindig az együttes élmény volt a fontos. Nem szabad túl magasra srófolni a vágyakozás zsákmányszerzôi lángját, akkor nem lesz kormos a lámpaüveg – azaz nem lesz akkora a csalódásunk, ha nem úgy sikerül minden, ahogyan elképzeltük.

Afrikára különösen áll ez a szabály! Ott másképpen történik mindig minden, mint ahogyan elôre kiterveltük, megálmodtuk.

Ez mindig így volt és úgy néz ki, mindig így is marad.

J

J

(1990)

249

J J J J

J J J J

J J J J

i

J J J J

i

Odahaza, Erdélyben

J

J

Fáradtan, mégis nagy érdeklôdéssel szemléltem kocsim ablakából, a nagylaki határállomás közelében lévô tavon a vízi madarakat. Pólingok, cankók, sirályok, szárcsák, récék jöttek-mentek, állandóan több száz madár sürgölôdött a levegôben. A román határôrökre még nem terjedt át ez a tavaszi hangulat. Csak úgy téliesen, jól felöltözve, kényelmesen elterültek meleg kuckóikban, és onnan szemlélték a csigalassúsággal mozgó kocsisort. Néha kiintettek, hogy egy kocsit tovább engedjenek. Mintha fizetnének nekik azért, hogy lassítsák a gyorsabb haladást!

Messzirôl jövök. Tegnap este még a Somogy megyei Újvárfalva környéki erdôkben vártam a szalonkákat. Egy hosszú csôrû át is vágott régi, megszokott helyemen a kis tisztás felett. Évek óta ide járok ki. Sikerült is leszólítanom a második lövéssel. Átlagban kettô kimenetelre esett eddig egy madár. A vadôrök szerint abban az évben az én szalonkám volt az utolsó, egész este nem volt több lövés a területen, csak az enyém. A többi kint leselkedô vadász sem látott egyebet pár szarvasnál és vaddisznónál. A szalonkahúzások java, mint általában, most is március közepére esett. Volt, aki nyolc madarat is látott egy este. Sajnos nekem ezúttal nem volt sok szerencsém, csak az utolsóként rám húzót tudtam meglôni és felvenni, pedig szorgalmasan jártam ki, nem sajnálva az alkalmankénti jó száz kilométeres utat.

Most is megyek a szalonkák után, de lehet, hogy hamarabb érek a Kárpátok lejtôire, mint ôk. Barátaim már várnak. Az est a Hargita oldalában épített medve lesben talál. Szemlélgetjük, becsülgetjük a keksztörmelékre, kukoricadarára, csokoládéra és aszalt szilvára járó medvéket. A négy vályú állandóan foglalt. Az erôsebbek morgással, szemforgatással, szôrük felborzolásával tartják távol a kisebbeket. Nagyszerû megfigyelési lehetôség, mégis csalódottan jövünk le a zárt lesrôl az alkonyat beálltával. Elég volt röpke egy év ahhoz, hogy az igazán nagy medvéket kilövessék a régóta fenntartott szóró közelébôl.

A következô nap már jó százötven kilométerrel északabbra, a Kelemen-havasokban talál. Itt még külföldi vadász nemigen járt, ennek megfelelôen akad még olyan terület, ahol van nagy medve. Hajnalban korán kell kelünk. Szeretnék egy dürgô siketfajd kakast lôni!

Végre négy óra. Én már kettô óta forgolódom az ágyamon. Keltem a többieket is. Egy csésze kávé, egy szendvics és indulás. A vadôrnél kicsit várnunk kell, de hamar elkészül.

Lassan kapaszkodik a terepjáró a kegyetlenül rossz utakon. Megtelik a kocsi idegen „illatokkal”. Igaz, Nagygyörgy Sanyi barátom magában is elég lenne illatosítónak. Nagy hagymaevô lévén eddig sem fukarkodott a levegô sûrítésével.

251

REMETEKANOK

Tusnád melletti dobricai vadászházunk FOTÓ: SZERZÔ

J

J

Aztán nemsokára már a zseblámpák hideg fényénél botladozunk a sáros, köves, vízmosásokkal szabdalt, meredek úton. Lassan rám melegszik a kabát. Kalapom alól elindulnak az elsô izzadságcseppek, amelyek késôbb kis patakokként csordulnak végig az arcomon, majd eltûnnek az ingem gallérja mögött. Megállunk és várunk. Az ing egyre hidegebb lesz rajtam. Már fázom. Ekkor halljuk meg az ébredezô siketfajd kakas elsô hangolását! Egyelôre még csak csettint, azt halljuk, a köszörülést és a dürgés többi hangjait csak sejtjük.

Nagyon lassan, centiméterenként haladunk a halk hangok irányába. Hajnalodik, s a felhôtlen csillagos ég egyre fakul. Amint kivilágosodik, már jól látunk minden nagyobb ágat. Egy hegyoldalban állunk, körülöttünk szellemszerû, ezüst törzsû hatalmas bükkfák. Közöttük elszórtan jegenyefenyôk. A vadôr az egyik bükkfa felé mutogat. Nem értem, hogy mit mond, pedig egészen jól beszél magyarul.

Aztán rájön, hogy én nem értek románul és magyarra vált: – „Ott, a bükk tetejibe!” – súgja a fülembe. Ezt már értem. Akkor nézek fel az alig húsz méterre elôttünk álló, sima törzsû fára. A dürgés hangjai olyan halkan szólnak, hogy azt hittem, sokkal messzebbrôl jönnek.

– Az a kis fekete borospalack, az volna a kakas? – Úgy látszik, észrevette mozgolódásunkat, mert nagyon figyel! Nem mozdulunk, mire megnyugszik. Már tipródva forgolódik. Legyezôszerûen kitárja farktollait, fejét hátraveti... mint aki levegô után kapkod és járja az ôsök táncát, melynek

252

Odahaza, Erdélyben

J

J

ritmusa talán millió évek óta sem változott. Legszívesebben várnék a lövéssel, míg teljesen kivilágosodik, hogy Sándor is „lövéshez jusson” a fényképezô alkalmatosságaival, de a vadôr sürget.

A többi már a technika dolga... célkeresés, gyorsító, kibiztosítás, lövés.

A kakas nagy huppanással esik mellénk a vízmosásba. Hamar megtaláljuk. Örülünk a ritka zsákmánynak, közben körülöttünk megelevenedik az erdô: szalonkák húznak cippogva, pisszegve. Milyen csodálatos reggel! Sándor is dolgozik és látom, hogy kisimul az arca.

Boldog, hogy egy ilyen hajnalon ennyi mindent begyûjthet a „képtárába”. Számomra ünnepélyes érzéssel gurulunk le a vadászházba. A kiadós reggeli után ugyancsak jólesik a puha ágy! Az elmúlt napok fáradalmai és a korai felkelések megkövetelik a magukét.

Ritka zsákmányom egy dürgô siketfajd A pihentetô alvás után késôn ébrekakas dek. Kapkodva keltem fel társaimat is, FOTÓ: SZERZÔ mindjárt dél és ebédre várnak bennünket, és addig bizony még vagy hatvan kilométert kell autóznunk Barótig... rettenetesen rossz utakon! Hiába a sietség, mérgelôdés, ha semmi sem akar összejönni. Elkésünk az ebédrôl, amire oly’ szívesen meghívtak. Barátom neheztel is, alig szól hozzánk. Úgy látszik, a pontatlan embert sehol sem szeretik. Azért délutánra megbékél és estére nagy titokzatosan, megkérdi: – „Van-é kedved vadásznyi menni, kicsinykét?”– Engem persze nem kell sokáig rábeszélni sem a szépre, sem a jóra! Igent mondok. Alig félórai autózás után – még mindig szemrehányó tekintettel – feltuszkol egy magaslesre, jobban mondva egy alig másfél méter magas állványra, amit a vaddisznó– és a medvehajtásoknál használtak.

– „Medvét meg disznyót lôhetsz!” – mondja és otthagy.

Kikerekedett szemmel ülök és remélek! Ilyen engedéllyel még nem ültem magaslesen! Még világossal megjön egy – no, nem medve, hanem egy jó hosszú, erôs agancsú ôzbak. Fejdíszét már letisztította, lehet vagy hét–nyolc éves. Kemény legény lehet, hiszen eddig dacolt a kárpáti telekkel, a farkassal, a medvével. Ha május volna, egy percet sem tétováznék! Lassan ballag a szálasban, ízlelgeti az új füvek ízét. Kezd sötétedni. Már azon vagyok, hogy felszerelem a lámpát. Igaz, nem vagyok oda a lámpás vadászatért, de itt, ahol medve is jár, jobb az elôvigyázatosság.

253

REMETEKANOK

Két erdélyi remete egymásra talált FOTÓ: SZERZÔ

J

J

Szedem elô a tarisznyámból a bonyolult szerelvényt, amikor mögöttem, a szálasban megint megzörren a tavalyi avar. Elôször arra gondolok, hogy a bak jön vissza. A zörgés erôsödik – a bak nem csapna ekkora zajt! Ez valami nagyobb vad lesz, talán szarvas, de nem medve! Az olyan csendesen tud járni még a tavalyi avarban is, hogy egy hangot sem lehet hallani. A kézi távcsövem nincs nálam, a nagy kapkodásban, a vadászházban maradt. Így csak a céltávcsövön át tudom megnézni az egyre közeledô sötét valamit. Amint egy világosabb helyre ér, látom, hogy vaddisznó. Nem látszik túl nagynak, gyors elhatározással mégis meglövésére szánom el magamat. Felnyomom a Drilling nagygolyós biztosítóját, és amint beletáncol a szálkereszt a disznó lapockájába, megérintem a gyorsított ravaszt.

A kis távolság ellenére hallom a golyó becsapódását, nagyot huppan az oldala. Lövésemre a disznó furcsán igyekvô, de nem haladó futással tûnik el a völgy felé a sötétben. Csak a hangja után tudom követni az avarzörgést. Már-már elhal a távolodó zaj, amikor hallom, hogy nagyot reccsen egy fa, aminek nekimegy, aztán hirtelen csend lesz. Még várok egy kicsit, remegô kézzel felszerelem a lámpát a Drillingre, ami nem is olyan egyszerû a sötétben. Lábammal tapogatva az utat elindulok arra, ahonnan a reccsenést hallottam. Nem kell sokat keresnem! Ros�-

254

Odahaza, Erdélyben

J

J

sz fülem ellenére olyan jól betájoltam, hogy majd’ nekimegyek. Öt méterrôl lámpázom. Hason fekszik, elôtte a fa törzsén kerek fekete vérfolt az orrától. A fa állította meg, azért reccsent akkorát.

Reménykedem, hogy a másik oldalán az agyara éppen marad, mert ami a lámpa fényénél megvillan, az minden várakozásomat felülmúlta! A kifôzés után még nagyobb az örömöm: 22,5 centis mindkettô és teljesen hibátlanok!

Nem tudok a mai nappal betelni.

Már hónapok óta nem jutok ki vadászni, és íme, egy nap alatt két ilyen szép élmény és ráadásnak zsákmány is! Nem is akárhol, hanem a Keleti-Kárpátok nyugati lejtôin, ôsi hazánk, az ezeréves Magyarországunk legszebb tájain, ahonnan nagyapám, apám származik. Én már csak vendég vagyok „itthon”, a régi hazában. A világtörténelem legszégyenletesebb országfelosztása megfosztott bennünket ôseink otthonától. Merengésembôl barátaim közeledô hangja, és Egy vadásznap szép emlékei és trófeái: a lámpák keresô fénycsóvája hoz csak nagykakas és vadkanagyar vissza a jelenbe.

FOTÓ: KÖRTVÉLYESI LÁSZLÓ Jelzem, hogy merre vagyok. Igazi vadászok ôk... mind itt születtek a havasok alján. A golyóm becsapódásának hangjából már tudták, hogy terítékre került valami nagyobb vad. Látom rajtuk, majdnem jobban örülnek a szerencsémnek, mint én magam!

Pár hónappal késôbb, a legnagyobb élô vaddisznót is itt, a Székelyföld szívében láttam. A Tusnád melletti dobricai vadászház volt állandó fôhadiszállásom.

Innen jártam körbe a területeket, amelyeknek a vadászatát lefoglaltam és vendégeimnek átengedtem, illetve továbbadtam. Az egyik hajnalon Bukarestbe kellett mennem a vendégekért a repülôtérre. A vadászház alatti mezôn még alig világosodott, amikor valami nagy feketeséget láttunk meg az út menti gabonatáblában.

Elôször azt hittük – hárman ültünk a kocsiban – hogy medve... amibôl ott elég sok volt annak idején. Megállítottam a terepjárót és elkezdtük távcsövön keresztül vallatni a feketeséget. Meg is lepôdtünk, amikor felismertük! Egy magányos nagy kan volt! Olyan, amilyenrôl mindnyájan álmodunk egész életünkben. Majd egy órát figyeltük, nézegettük, ahogy magabiztosan tépte a zab kalászait. Akkora volt, mint egy kisebbfajta ló. Ha farral állt felénk, még a hosszú szôrû farkát is ugyan úgy lengette, ahogy a lovak teszik... amikor testükrôl hajták a szemtelen legyeket. Alig

255

REMETEKANOK

Azért sikerült nagy medvét…

FOTÓ: SZERZÔ

J

J

tudtunk megszabadulni a látványtól, azt is veszélyeztetve, hogy nem érünk oda idôben a repülôtérre.

Megérte azonban a várakozást! Ekkora vaddisznót még egyikünk sem látott és valószínû, hogy nem is fog soha. Nagyon óvatos leszek a súlybecsléssel, de szerintem biztosan megütötte a háromszáz kilogrammot. Ezt az után mondom, hogy magam is lôttem nem egy kétszáz kiló feletti nagy kant. Az ott látott jóval nagyobb volt mindegyiknél! Puska nem lévén nálunk, csak a megfigyelésben és a ritka élményben lehetett részünk.

Késôbb sokat jártam utána. Még télen is, a méteres hóban egész heteket töltöttem kinn a hegyekben, hogy újból találkozzak vele. Nem sikerült! Maradt az a tudat, hogy mindig az a legnagyobb kan, amit nem hozunk terítékre. Még ma, jó húsz év múltán is sokszor eszembe jut az az óriási, igazi remete... amellyel csak a medve, mert volna kikezdeni – esetleg- de bizonyára csak akkor, ha rettentô „farkaséhség” gyötörte volna.

Azóta többször jártam Erdélyben. Sajnos ott is egyre kevesebb a nagy disznó... nem csak nálunk. Közelebbi, somogyi vadásztársasági területünkön is ritka lett, de azért még maradt a nagyokból, ha csak egy-kettô is. Így van legalább a remény, ami élteti a vadászt, mikor hosszú útra kél, hogy talán majd éppen most... és neki, sikerülni fog egynek az elejtése!

256

Odahaza, Erdélyben

…és nagyterpesztésû kárpáti szarvasbikát is zsákmányolnom FOTÓ: SZERZÔ

J

J

Az utolsó erdélyi utunk alkalmával is, augusztus elején a nagyobbik fiammal, Andyval jártunk utánuk. A megérkezés után kicsomagoltunk és élveztük a hûvös délutáni szellôt. Megkönnyebbülve fellélegeztünk a havasok oldalában a dunántúli és az alföldi fülledt kánikula után. Hetek óta szenvedtünk a negyvenfokos hôségtôl... még aludni sem tudtunk igazán. Estére már vadászni indultunk.

Fôvadászunk leállított bennünket egy gyümölcsös fasor végébe, ami az erdôt övezte. Az érésben levô gabonatáblák csak egy-két dûlôvel lejjebb, a laposabb területen kezdôdtek. Üldögélve... álldogálva figyeltük az erdô szélt.

Még majdnem világosban, két málnasor takarását kihasználva, ránk jött egy jókora vaddisznó! Egyszer csak ott volt elôttünk tizenöt méterre! Az almafának támasztott puskámat még fel sem tudtam kapni, máris megpördült, és ahogy jött, olyan gyorsan el is tûnt. Még vártunk sötétedésig, amikor is fôvadászunk megjött értünk.

Az elszalasztott disznón kívül más vadat nem láttunk.

Másnap hajnalban nagy, lapos köd fedte a tájat. Alig találtuk meg az úton a leágazást. Még jócskán sötét volt, amikor átgázoltunk egy nagyobb, gazos földterületen. Florin, a román fôvadász leállított az erdô szelétôl jó száz méterre, egy nyírfához, az alig térdig érô gazos mezô közepén.

257

REMETEKANOK

J

J

– „Itt szokott hajnalonta bejönni a lejjebb fekvô zabtáblákról egy nagy kan!” – ez volt az útravalója a párás sötétben, amikor otthagyott.

Andy fiam nem akart olyan korán felkelni, ezért egyedül voltam. Ahogyan világosodott, megélénkült a környék körülöttem, de a hajnali pára is erôsödve még sûrûbb lett, így csak a hangokra támaszkodhattam. Birkák bégettek nem messze... kolompok, és pásztorkutyák hangja zavarta a csendet. Gondoltam is magamban, biztosan bolond az a vaddisznó, amelyik itt akar bejönni a nappali tanyájára. Már teljesen világos lett... a nap is feljött, a köd is ritkult... s már el lehetett látni vagy száz méterre. Nem mertem remélni sem, hogy itt, én ma vadat látok.

Egyszer csak azonban valami ütemes hangra leszek figyelmes, ami egyre közeledik. Elôször nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet az. Késôbb azt hittem, hogy egy kutya fut felém, lihegve, erôsen zihálva. Gondoltam, hogy valami pásztoreb tér haza éjszakai erdôjáró portyájáról. A hang forrása egyre közeledett, és az alig térdig érô gazosban egyszer csak elôbukkant a ködbôl egy vaddisznó süldô, amely futva igyekezett az erdô felé. Hetven–nyolcvan méterre mellettem futott el. „Ha ló nincs, szamár is megteszi” – gondoltam, és rálôttem a 9,3-assal. A golyó becsapódását jól hallva másodszor már nem is akartam lôni. A süldô azonban csak nem dôlt el! Még egyszer jól megcéloztam az elejét, a második dörrenés után pedig, pár métert még megtéve, eltûnt a gazban. Vártam egy kicsit a nyírfámnál álldogálva, hátha jön még valami. Nemsokára Florin fôvadász került elô. Hallotta a lövéseket. Kezében kis tölgyfagally, töretnek.

Kérdô tekintetére mondom, hogy lôttem egy süldôt, mert a kan nem jött meg.

– „Igen?” – és furcsán nézett rám, majd még furcsábban ingatta a fejét. Együtt indulunk a fekvô disznó felé. Jó ötven méter után a gaz egyre magasabb lett, már combközépig ért. A fekvô disznó közelébe érve a gazos már a nadrágszíjammal egymagasságúvá emelkedett!

– Úristen... hát mekkora lehet ez a süldô, ha még ebbôl a magas gazból is kilátszott?!

Kezdtem megkérdôjelezni a becslési tudományomat, amit valószínûleg a párás fények befolyásoltak. Meg az is, hogy a kan nyári szôrben olyan „kisfiúsnak” tûnt. Az elejtett vadhoz érve kalaplevéve nyújtotta felém a fôvadász a véres tölgylevél töretet, és szerencsekívánat helyett azt kérdezte: „Ez neked süldô?!”

A legjobb kanjaim egyike lett ez a derék remete! Agyarai 24 centiméter felettiek, teljesen épek. Élôsúlyban lehetett kétszáz kiló, talán még annál is több. Négyen alig tudtuk a Niva terepjáróba begyömöszölni. A sofôrön kívül másnak már nem maradt hely a kocsiban, igaz, elôtte ki kellett szerelnünk az üléseket.

Este vadásztunk tovább, egy másik helyre mentünk, egy falu fölötti, még lábon álló zsebkendônyi kopaszkalászú búzára. A kocsikat leállítottuk egy pajta mellett.

Andy fiam is ezúttal velünk tartott. Nekünk azt mondták a vendéglátóink, hogy álljuk el a búzaföld szélét, ôk elmennek máshová.

Sokáig kerestük a helyünket, mivel magasles nem volt. A végén úgy döntöttem, hogy beülünk a búzába, az erdôtôl harminc–negyven méterre. Így ráláttunk

258

Odahaza, Erdélyben

az erdôszél egy nagyobb darabjára, mivel magasabban volt, mint az erdô széle.

Kicsit szokatlan volt mindkettônknek a földrôl való leselkedés, mivel már megszoktuk otthon a kényelmes magasleseket.

Szívesen emlékeztem azokra az idôkre, amikor ifjabb koromban sokat ültem így, nyár idején a gabonában, ha más lehetôség nem kínálkozott. Gyakran voltam eredményes, no meg a szúnyogok sem csíptek úgy, mint a magaslesen. Kellemes hûvös volt az este, még mindig emlékezetünkben volt a forró dunántúli és az alföldi éjszakák sorozata... amelyekben néha igazán szenvedtünk! Jól sötétedett már, amikor elkezdett zörögni az erdô.

Ezt szó szerint értem, mert több irányból is rohanva jöttek a disznók. De szó szerint! Ilyent még nem láttam!

Minden óvatosság, elôvigyázatosság nélkül rohantak ki a búzára, mi pedig a lehetô legjobb helyen ültünk! Megvártam, amíg beérnek a gabonába és akkor vállhoz szorított, kibiztosított puskával felálltam. Körülöttünk ötven méteres körzetben vagy nyolc–tíz disznó feketedett a világos háttérben. Elôtte halkan szóltam Andynak, hogy fogja be a fülét és mögöttem álljon!

Kinéztem egy nagyobb disznót… Szívem dobogását a torkomba érezve oldalba lôttem. Nagy csörtetés, pillanatok alatt üres lett a színpad. Lehúzódtam megint Andi mellé, aki csak a fejét tolta ki a kabátjából, amit magára húzott, hogy lássa apja mûködését. Láss csodát, a disznók pedig nem tették próbára türelmünket... tizenöt perc sem telt el, megint megzörrent az erdô. Újból megvártam, amíg berohantak a búzába… Felállás, szívdobogás, lövés! Megint egy nagyobb disznó!

Utána is maradtunk a helyünken, mert éreztem, hogy ilyen estém talán sohasem lesz még egyszer az életben! Nemsokára megjöttek a kísérôink lámpáikkal és hangos szóval jelezve, hogy útban vannak felénk. Amint odaértek elôadom, hogy két vaddisznóra lôttem. Nem sokat kell keresnünk ôket, alig szobányi területen fekszik egy nagy koca és egy nagyon jó agyarú kan. Majdnem akkora, mint amit reggel lôttem. A 9,3-as golyója nem engedte el egy lépésnyire sem menni ôket.

Ott helyben kezdünk neki a zsigerelésnek. Amint így dolgozunk, megint elkezd az erdô zörögni, halljuk a disznók közeledését. Egy napra három vaddisznó elejtése azonban elég volt számomra. Mindenesetre ilyen zavartalanul még nem láttam vaddisznókat a gabonára rohanni, mint akkor ott Erdélyben. Látszott, hogy nincsenek „agyonlôdözve, lámpázva” és állandóan zavarva. Össze sem lehetett hasonlítani a magyarországi vadászatainkkal, ahol a vaddisznók már egyes területeken olyan óvatosak, hogy éjjelente úgy járnak ki az erdôbôl, mint a szellemek.

Vaddisznóhajtás a Hargitán

J

J

Januári csikorgós hideg. Van vagy mínusz 15 C fok is, amikor Balatonföldvárról elindulok. Az újlaki határállomásnál találkozom a többiekkel. Ketten–hárman jönnek egy kocsival. Összesen 15 vadász vesz részt ezen a „megmozduláson”.

Mind tapasztalt, öreg rókák, akik nem ijednek meg egy kis havazástól, vagy hidegtôl. A Hargita oldalába tartunk, ott már várnak bennünket meleg vacsorával és kényelmes szobákkal. Még az esti kellemes hangulatban megkapjuk a követ-

259

REMETEKANOK

J

J

kezô napok beosztását, tájékoztatásait, eligazítását, és... reményeit... az utóbbi legalább olyan fontos, mint a többi együttvéve. Mert remények nélkül nem érdemes elindulni! Nélküle üres járkálás az egész és elpocsékolt idô! De hát hol is volna szebb a remény egy nagyszerû vaddisznóhajtásra, ha nem itt Erdélyben, a csodás Kárpátokban?

A kora reggeli kelés is kellemes tud lenni, ha egy jókedvû baráti társaság tölti meg a házat! Mindenki viccelôdik, szellemeskedik. Ilyenkor még a kemény ugratások is megbocsájtást nyernek, ha a „csomagolás” is férfiasan illedelmes.

A hatalmasra sikerült reggeli után nyolc órára mindenki készen van. Beszállunk a terepjárókba és indulhat a nap!

Elôször egy távolabbi erdô részt hajtunk meg, Borszék felett. A hajtók már várnak bennünket egy nagy tûz körül, lehetnek vagy ötvenen. Festôi, harciasan jellegzetes alakok. Világosszürke székely harisnyás, paszományokkal kivarrt, szûk szárú posztónadrágos, bakancsos, Néhai Nagygyörgy Sándor fotós csizmás társaság, de van bocskoros is barátommal a behavazott Hargitán közöttük! A bocskor szíját a lábszárára FOTÓ: SZERZÔ tekerte, így biztosan jó tartást ad. Némelyik hosszú, dús copfba fonta zsíros haját, látszik, hogy régen nem látott vizet. Betyáros, kuruc katonákra emlékeztetô, büszke arcú legények. Hátukra vagy félvállukra dobva csak rövid szûrt vagy kabátot, mentét viselnek, a mellükön csat fogja össze az egészet. Bajuszos, kicsit tartózkodó, de nagyon rokonszenves, csillogószemû legények, még, akkor is, ha mindegyik kezében fokos, vagy jókora furkósbot meredezik is. Ruhájuk alig változott évszázadok óta, lehet, hogy a gondolkozásmódjuk sem. Ilyen hajtóik lehettek elôdjeinknek is száz, vagy akár kétszáz évvel ezelôtt is, ha vadászni jöttek Erdélybe.

Ezeken az embereken látszik, hogy az erdôben és a hegyekben élnek, magányosan, szilajon. Festôi gyülekezet! Érdekesek a fejfedôiik is. Két változat uralkodik: egyik nagyon kicsi, laposféle, máig talány számomra, hogyan marad meg a fejen azzal a kicsiny átmerôvel... mintha a fejükre lenne ragasztva... de az is olyan kackiásan oldalra, hogy biztos a felismerés bennem... hogy hajtûvel erôsítettek oda. A másik fajta köcsögszerû, nagyon magas kalap, kis karimával, amiben megállna még az esôvíz is. Mert olyan zsíros, hogy még a benzin sem oldaná fel, ha napokig is állna benne. Egyikünk meg is jegyzi csendben, hogy az érintettek ne hallják:

260

Odahaza, Erdélyben

Vaddisznóhajtáson FOTÓ: IRINYI SÁNDOR

J

J

– „Mondjátok, ezekben a kalapokban végig fej lehet?” – Mosolygunk rajta, de biztosan nem rosszindulatúan!

Megtartják az illetékesek az eligazítást, elôször magyarul. Olyan szavakat használnak, amiknek az értelmét csak találgatjuk. Utána románul, amit meg fôképpen nem értünk. Elindulunk ez után két irányba, hogy egymással szemben felálljunk.

Az egész domboldalra jut puskás. Beletelik majd egy óra, mire a legfelül elálló is a helyére kerül a hegygerincen. Ez persze én vagyok, mint a vendégek meghívója, a házigazda. A másik csapat, a hajtók... lefelé tartanak, majd egy nagy kanyar után visszafordulnak a hegynek. Szembe hajtják ránk az egész oldalt.

Magaslesem egy kicsivel a gerinc alatt van, de így is kegyetlenül átfúj rajtam a szél, ami leviszi a szagomat a túlsó oldalba. Tehát onnan nem várhatok vadat, csak az ellenkezô oldalon levô katlanból, meg a hegygerincen végig. Szerencsém van, hogy jól felöltöztem, mintha éreztem volna, hogy nagyon hideg napnak nézünk elébe. Állok, mert nincs kedvem leülni a kétujjnyi jéggel borított deszkákra!

A félméteres havat, amit a szél összehordott a magaslesen, lerugdalom csendben, már amennyire lehet. Téli sapkám felkötött fülvédôit is hamarosan leeresztetti velem az egyre erôsödô jeges, keletrôl fújó szél. Lassan már nem is hideget érzek az arcomon, meg a nyakam körül, hanem égetô forróságot, úgy vág, csíp a szél.

Golyós puskám a kezemben, a mellem alatt tartom, hogy a csövébe, meg céltávcsôre ne essen rá a hó, amit a szél ugyancsak szorgalmasan szór... és per-

261

REMETEKANOK

Egy suhanás volt csak az egész…

FOTÓ: ARCHÍV

J

J

sze nem fentrôl esik, hanem egyenesen... vízszintesen! Várok és hallgatom a szél egyszer erôsödô, másszor gyengülô süvítését.

– Pápa leszek, ha én itt ma látok, vagy lövök valamit! – gondolom magamban.

Ki kell persze tartani, az állásom ígéretes. Itt, a Kárpátokban sohasem tudhatja az ember, hogy honnan jön az „áldás”. Farkas mindenhol lehet és jöhet most is. Toporgok és remélek... de nagyon nehéz hinni, hogy vadat fogok látni. Mégis sokan cserélnének velem, ha itt lehetnének, ilyen fenséges környezetben vadászhatnának, Erdélyben a Hargita lábánál!

Lejjebb, a hegy oldalában, lövések dörrenek! Felvillanyozodóm! Meleg lesz rajtam a kabát, de a kezemet égeti még a kesztyûn keresztül is a Mauser hideg vasa. Várom, hogy felém is jöjjön valami vad, de csak a vízszintesen rohanó hó lesz egyre több… Még jól látok, de száz méterre már halványodnak az erdô behavazott törzsû fái. Vagy három órát kell így fagyoskodnom, mire a hajtást vezetô erdész megjelenik a gerinc alatt tekergô fahordó úton, velem szemben.

– „A farkasok kitörtek, oldalra, át a gerincen, innen vagy háromszáz méterre!” – mondja. – „Vaddisznyónak még a nyomát sem láttam. De magának biztosan kicsinykét fázhat már a lába…” – Mit ne mondjak, hááát igaza van! Meg az is igaz, hogy nem csak „kicsinykét fázik” a lábam. Örülök, hogy leszállhatok szeles állásomból és megmozgathatom ôket.

262

Odahaza, Erdélyben

Két napi vadászatunk eredménye FOTÓ: SZERZÔ

J

J

– „Hideg nincs, de a dér fúj, attól van mégis ilyen hideg” – mondja az erdész.

Elôször nem értem, hogyan is gondolja az atyafi, ezért kérem, hogy ismételje meg, hogy mit is mondott.

– „A dértôl van hideg!” – Látja, hogy nem értem, még egyszer elmondja: – „A dér fúj, azért van ilyen hideg, érti?”

Most már igen. Tehát amit mi „szél”-nek mondunk az itt „dér”. Nem ez az elsô eset, hogy bizonyos szavaknak más az értelme Erdélyben, mint amit mi értünk és használunk. Itt még a régi, elszigetelt nyelvjárást használják, amitôl szép és zamatos a beszéd. A miénk Magyarhonban tovább „fejlôdött”– (csak tudnám, hová vezet az a felületes szó- és mondatszerkesztés), ami felénk járja, és amit fejlôdésnek gondolunk? Na meg aztán, ha az e-mail leveleimet olvasom, néha még a hideg is kiráz, hogy a mai kor embere mire képes, mivé csonkítja gyönyörû nyelvünket!

Ballagunk lefelé. Vad nyomát alig látni. Mondja is az erdôs (ottani tájszólásban erdész): – „Kár ezeket az oldalakat ilyenkor, nagy hó állásban meghajtani. – A disznyók lejjebb vannak a sûrûekben, vagy a növendék fenyvesekben, ahol a hó alacsonyabb, és nem fúj a dér.” –

263

REMETEKANOK

J

J

Az egyik német vendégpuskásnál több ember áll körbe valamit. Reméltem, hogy egy jó kant sikerült lônie. Nagy a meglepetésünk, amikor közelebb érünk, és látjuk, hogy egy medve fekszik a hóban! Hát ez meg hogyan került ide? Ilyenkor alszik minden rendes talpas! Ám ez úgy látszik, nem volt az a „rendes”! Késôbb megtudom a fôvadásztól, hogy bizony, ha egy medve nem tud elég zsírt szedni magára, akkor az éhség kihajtja a téli vackából hóban-fagyban is. Ennek a medvének megváltás volt a golyó, már nagyon le volt soványodva. Az elejtô minden esetre örül a zsákmányának, szép hangulatú, eredményes napja volt.

A többiek is jól szórakoztak, mindenki látott valamit, de vaddisznót nem lôtt senki.

Ebédelünk a terepjárók motorházának tetejére terített szép, fehér abroszról.

Juh- és kecskesajt, és valamilyen vadból – lehet, hogy medvébôl – készült szalámik, meg hatalmas vörös- és fokhagymafüzérek. Ezeket az én konyhám évekig sem tudná elhasználni! Nekirugaszkodik a csapat, egy fél órán belül elfogy minden! Nagygyörgy Sanyi elemében van, alig bír magával. Úgy eszi a vöröshagymát, mint más az almát! Roszog a foga alatt, ahogy beleharap. Még nézni is rossz. Hát még az „illat”, amit a kocsiban és a vadászházban terjeszt maga körül! De hát azt mondja, ez neki jó. Nem csípik sem a szúnyogok, sem a legyek. Amit nem is csodálok mínusz tizenöt fokban. Különben, ha nyár lenne, felfordulnának a kiszívott vérétôl. (Csak utólag tudtam meg, hogy szegény barátom nagyon beteg, és valaki azt ajánlotta neki, hogy egyen sok hagymát! Mindegy, hogy milyent, csak hagyma legyen! Sajnos már ez sem segített rajta! Pár hónappal késôbb elment ô is, sok öreg baráttal együtt, akik szerették a „folyékonyat” is, de a büdös cigaretta nélkül sem tudtak meglenni!)

Az egészet leöblítjük borvízzel, ami valóságos nemzeti itala az erdélyi embernek. Ez nem más, mint gazdag ásványi tartalmú forrásvíz. Jól esik és látom, hogy mások is nagy vízívók, nem csak én. Délutánra még egy hajtást terveznek a háziak.

Az is ilyen hosszú lesz, mint a délelôtti, legalább három órán keresztül kell a helyünkön türelmesednünk.

Lassan felálltunk, én egy erdô szélre kerülök. Mögöttem kaszált legelô nagy tisztása. Már majdnem elbóbiskolok a kiadós ebédtôl, amikor alattam vagy kétszáz méterre lövések csattannak. Nem sokkal késôbb megelevenedik elôttem a sûrû, de csak a disznók hátvonalát látom elsuhanni a domb éle alatt. Majd újabb zörgést hallok. Csak annyi idôm van, hogy felemeljem a puskámat – a céltávcsôben valami feketét látok! Disznó! Akaratlanul is megérintem a ravaszt. Még hallom a golyó becsapódását, de a vad máris eltûnt a meredek völgyben. Egy suhanás volt csak az egész. A golyó becsapódása jó volt, de lehetett fa is, vagy a domb oldala, mert nem láttam az egész disznót, csak a hátát és az oldalát egy pillanatra. Újra töltök és várok. Egy idô után nem bírom tovább, és pár lépést elôrébb megyek, hogy lelássak az oldalba. A nyomokat észre is veszem a hóban, de a nagy disznó csak nem akar kifeketedni belôle, akárhogy is vizsgálom kis kézi távcsövemmel a katlant. Ezt úgy látszik, elhibáztam!

Visszamegyek a helyemre és megvárom, amíg a hajtók alám érnek.

A nagy kan, ami elsuhant alattam, mégis megkapta a golyót! Vagy kétszáz méterrel lejjebb találták meg a hajtók kutyái, kimúlva.

264

Odahaza, Erdélyben

Este van, mire vége a hajtásnak. A sok ember és a két nagy tûz között eltûnik kis terítékünk; a medve, a kan, még két vaddisznó és egy nyeszlett róka. De mégis, nagyon szép nap volt! Erdélyben nem a teríték számít, hanem a részvétel.

Könnyû ezt egy olyannak mondania, akinek a kanja a terítéken fekszik már: az agyarak 21,5, illetve 22,5 centiméteresek és rendkívül szélesek! Köszönet neked szép Erdélyem!

Hóviharban, a Kárpátokban

J

J

Kemény volt a tél abban az évben, december elejére már majd méteres hó borította a Kárpátok oldalát. Nehezen tudtunk közlekedni is, vadászni is. Ezért aztán nem maradt más, mint a leskelôdés. Volt egy kis kunyhó a Hargita oldalában, abba költöztem ki, egy egész hétre. Reméltem, hogy összejövök azzal a nagy kannal, amit az elôbb már említettem. Két évvel azelôtti nyáron figyeltünk meg lenn, a sárgán aranyló zabtáblák között, egy hûvös hajnalon. Az erdészek azt mondták, látták többször is a nyomát, habár magát a disznót, azóta sem pillantotta meg senki. Nagyon vigyázott magára. Még kárpáti viszonylatban is dörzsölt öreglegény lehetett!

Barátaim kétnaponta meglátogattak a kunyhóban, de mivel nem voltam eredményes, a lovas szán mindig üresen fordult vissza a faluba. Csak friss kenyeret, nagy mennyiségû sült húst, meg olvasnivalót hoztak. Vízre nem volt szükségem, mert a ház mögött mindig folyt egy keskeny erecske, még télen is, hangulatos csobogásával otthonosabbá téve a magányos vadászház varázsát. A legnagyobb hidegben is csurgott annyira, hogy elég volt ivásra és egy kis reggeli mosakodásra, ami legtöbbször így is elmaradt!

Az estéket és a fél éjszakákat, amíg a hideggel dacolni bírtam, egy nyitott, de fedeles magaslesen töltöttem. Remélve, hogy a nagy kan talán átvált a szemben levô domboldalon, vagy az alattam elterülô meredek vágáson, ahol aztán megláthatom. Elôtte való évben, szalonkákra várva a márciusvégi estén, a magaslesemtôl nem messze találtam meg a friss nyomát, amint kiváltott a sûrûbôl, miközben én a hosszú csôrûeket lestem. Ezért választottam ezt a szellôs, alacsony lest, amelyet az ôszi medve- és vaddisznóhajtásokra készítettek, mert ott ment el a les alatt kétszer is.

Barátom ajánlgatott egy kis kunyhót, ami elôtt szóró is volt, amire meg is jöttek a közeli sûrûk vaddisznó kocái, süldôi és malacai. Én azonban más vendégre vártam, pedig az erdôs megfigyelése szerint ô nem nagyon járt szóróra. Azt a szórakozást meghagyta a kisebb, fiatalabb kanoknak. „Ô” egyedül akart lenni! Kiszámíthatatlanul és ismeretlenül, senkire nem bízva magát. Talán volt egy kellemetlen élménye valamelyik szórón, ezért kerülte az ilyen helyeket.

Délután kettôkor kiültem a lesemre. Természetesen velem volt a három birka téli bôrébôl készült, nagy zsákom is. Abba, ha beleültem, mintha a kályha mellett várakoztam volna, olyan jól éreztem magamat! Sokszor még a csizmámat is le kellett rúgnom, annyira meleg volt benne. Vállaimra palástként egy negyedik birka bôrébôl készült gallért terítettem, ami nem gátolt a mozgásban, még a gyorsaságot is megengedte, ha lônöm kellett, mégis jó meleg volt alatta.

265

REMETEKANOK

J

J

Így bebugyolálva, csendben elmerengve, lapos pillantásokkal figyeltem a belátható hegyek lankáit és vízmosásait. Vártam a jó szerencsét, ami minden felkészültségem és türelmem ellenére nem akart meglátogatni. Majd’ minden nap láttam egy kisebb szarvas rudlit, egy pár ôzet, sok rókát, egy-két nyestet. A nagyobb ragadozók, a medvék és a farkasok elkerültek, akárcsak a vaddisznók. Egyébként nem tájékozatlanságból írok december közepén medvékrôl: amelyik nem gyûjt magára elég zsírtartalékot, annak „ébren” kell átvészelnie a telet. Mindig akadnak ilyen árván maradt, vagy nem jól felkészült két–három éves, sovány vagy beteges, esetleg öregebb példányok. Nem egyszer találkoztunk nyomaikkal, a disznóhajtásokban magával a medvével is, amint az elôzô fejezetben leírt disznóhajtásban is tanúja voltam ennek.

A hollók felettem ôrjáratoztak egész nap, afrikai keselyûk módjára legalább annyira várták a puskám dörrenését, mint én magam…

Egyik délután furcsa lett a havasi hangulat. Az addig szorgalmasan jelentkezô cinegék, mátyásmadarak és hollók mintha eltûntek volna. Süket csend borult a tájra. A színek megsötétedtek, a fények sötétlilába mentek át. A hó majdnem fekete lett a völgyekben és a szakadékokban a szokatlan megvilágítás mellett. Éreztem, hogy valami történi fog, de maradtam a lesen, bízva a birkabôr zsákomban és galléromban, meg a pár szál deszkában, ami a fejem fölött volt. A kis vadászházam nem volt messze, ha nagyon elkezdett volna esni a hó, még akkor is hazataláltam volna – legalábbis akkor még azt gondoltam. Úgy három óra felé teljesen sötét lett. Nem úgy azonban, mint napokkal elôtte, hogy a világító hóban és az alig félhold fényénél még kétszáz méterre is tudtam volna lôni a golyós puskámmal, hanem igazi, koromfekete éjszaka lett.

Elôször csak a környezô gerinceken kezdtek sóhajtozni a nagy fenyôfák. Kis idô múlva már körülöttem is hajladoztak a fák csúcsai, anélkül, hogy a magaslesem körül akár csak a szellô rezdült volna. Ez nem tartott sokáig, ôrületes erôvel vágta végig korbácsával a közeledô jeges vihar a völgy mindkét oldalát.

Félelmetes volt hallgatni a szél süvöltését, a fák jajongását. Közben elkezdett szakadni a hó, de nem függôlegesen, hanem vízszintesen. Borzalmas volt! Nem szoktam félni, fôleg nem az erdôben, de az szörnyû volt. Az idô is! Mintha megállt volna.

Nem tudtam felfogni, hogy percek vagy órák óta tart az egész. Egyszer a vihar legnagyobb ôrjöngése közepette hatalmasat villámlott, a következô pillanatban akkorát csattant a közelemben, hogy azt hittem, menten szétesik alattam az amúgy jól és medvebiztosan megépített magasles! Nem tudtam, hogy mitévô legyek. Legszívesebben lementem volna a vadászházba, hogy a melengetô cserépkályha padkájára feküdjek. Mégis maradtam! Reméltem, a villám kétszer nem vág egy helyre, meg abban is reménykedtem, hogy ez a téli színjáték itt, a Kárpátokban hamar kiadja az erejét és tovább vonul. Lestem a harsogó hóvihart és apránként, mintha tényleg csendesedett volna a szél is, a hóesés is. Önbizalmam lassan visszatért, kíváncsiságom is egyre nagyobb lett, ahogyan az orkán ereje alábbhagyott. Már abban reménykedtem, hogy a vihar után az erdô vadja is elindulnak élelemszerzô körútjukra.

266

Odahaza, Erdélyben

Kárpáti havasok, jegenyefenyôkkel FOTÓ: SZERZÔ

J

J

Ahogy csendesedett a szél, úgy emelkedett a hó körülöttem. Annak ellenére, hogy igencsak télies volt a környezet, a hangulatom nyári lett. Egyre melegebb lett a zsákomban, ahogy merengve visszaemlékeztem egy csodálatosan szép, igaz szerelemmel teli, viharos, nyári éjszakára, ami még ma is fáj, de amíg élek, felejthetetlen marad. Egy Szekszárd környéki kis faluban laktunk. Akkor úgy éreztem, ott fogom leélni a maradék életemet, nyugalomban, megelégedve azzal, amit az élettôl kaptam.

Vége lett azonban az ôcsényi szép napoknak, oly’ hirtelen, mint ahogyan elkezdôdtek. Mások döntöttek az életemrôl, anélkül, hogy megkérdeztek volna. Koholt vádak alapján ítélkeztek felettem…

Milyen bolond is az ember! Egy kárpáti hóvihar közepén, egy buján fülledt, nyári éjszakára gondolni! Miért jutnak az embernek teljesen ellentétes dolgok az eszébe, amelyek elsô látszatra semmilyen összefüggésben sincsenek egymással?

De szép volt és emléke egy életre megmarad, melegséggel tölti el a szívemet, hogy van igaz szerelem, békés családi élet. Sajnos, mindezekbôl nekem csak nagyon kevés jutott…

A szél elállt, a havazás is lassan abbamaradt. Egyre világosabb lett körülöttem, már a vágás aljáig is elláttam. Távcsöveztem szorgalmasan a környéket, de mozgást nem észleltem. Majd’ hajnalig kitartottam, de semmit sem láttam azon az éjszakán. A vadnak több esze volt, mint nekem és benn maradt a védett kuc-

267

REMETEKANOK

J

J

kójában, esetleg behavazva, de védve a hideg széltôl. Meggémberedett és lassan kihûlô csontjaim igencsak megkívánták a kályha közelségét és melegét. Ös�szepakolva felszerelésemet megkerestem a vadászházba vezetô utat. Az elmúlt napokban ösvényt jártam ki, de a friss hó annyira eltakarta, a szél úgy behordta, hogy csak úgy ráérzésre tudtam követni. Párszor majd elmenetem egy-egy erdei útelágazásnál. Csak a jó tájékozódó képességem mentett meg az eltevésedtôl.

Majd kétórai út után – amit máskor háromnegyed óra alatt szoktam megtenni felfelé, a vadászháztól a lesig – végre leértem jó meleget és biztonságot adó kalibámba.

A következô napokban minden csendes maradt. A vadra, úgy látszik, nagyobb hatással volt az alig pár órányi hóvihar, mert csak a harmadik éjszaka láttam újra néhányukat. Sajnos a nagy kannak is nyoma veszett. Azóta sem látta senki és a közelben sem lôtt más ilyen nagy disznóra. Talán a tavaszon egy éhes medve zsákmánya lett, vagy egy hegyi puskás szatymája vagy patkószöge végzett vele.

Ki tudja? A Kárpátok hatalmas erdeiben még ma is vannak olyan helyek, ahova emberi láb évszámra sem lép. Ezek sok titkot rejtegetnek: megtalált koponyák és agancsok bizonyítják, hogy a vadon még ma is a saját törvényei szerint mûködik, elrejtve lakóinak nem csak az életét, hanem a temetôjét is.

Pár nap múlva felhagytam a leskelôdéssel, mert hozták a hírt, hogy a kitett lódögre megjöttek a farkasok. Gondoltam, azokkal talán több szerencsém lesz. Felpakoltam minden motyómat a szánra, ami levitt a faluba, ahol már várt egy terepjáró és elfuvarozott vagy ötven kilométerrel odébb, egy másik kárpáti erdészetbe.

A lódögbôl jócskán lakmároztak már az ordasok, mert a fele hiányzott. A fákon körben éhes hollók ültek, és nagyon nem tetszhetett nekik, hogy beköltöztem a lesbe. Amilyen okosak voltak, biztosan tudtak számolni, mert feltûnhetett nekik, hogy hárman mentünk ki, de csak ketten tértek vissza a terepjáróhoz. Mindenesetre jó sokáig nézegettek be hangosan robajló hegyi patak partoldalába épített lesem sötéten ásítozó ablakán. Ezért jól behúzódtam a sarokba, hogy még a szemem villanását se lássák. Abban reménykedtem, hogy esetleg még világosan megjöhet valamelyik ordas. A patak hangosan zúgott a lesem elôtt, annak a túloldalán volt a lódög, jól odakötözve a levert vascövekekhez. Látszott, hogy egy régóta használatos lesbe költöztettek be, amiból már számtalan farkast és esetenként medvét is lôttek az elmúlt évek alatt.

Este lett, a hollók elvonultak éjszakai szállásukra. Nagy csend telepedett körém, csak a befagyott patak mondta a magáét fáradhatatlanul a jég alatt. Elálmosodtam és valószínû, hogy szunyókáltam is, mert arra lettem figyelmes, hogy valami mozog a dög körül. Elô halászva a fényerös gukkeromat, vallatni kezdtem a feketedô árnyat… Nem volt nehéz felismerni: egy nyeszlett medve ólálkodott a dög körül a letiport hóban. Nagyon sovány volt szegény, csak nagy szerencsével érhette meg a tavaszt. Legszívesebben meglôttem volna, hogy megszabadítsam a kemény téllel való küzdelemtôl, de nem rá voltam hivatalos, meg nem is az én gondom a félig éhen halt medvebocsokat agyon lôdözni.

Néha hallottam a csontropogást, de a patak moraja jótékonyan elnyomott majd’ minden zajt. A medve jól belakott, majd elment. Már éjfél is elmúlhatott,

268

Odahaza, Erdélyben

amikor újabb vendég közeledett a terített asztalhoz. Igaz, nagyon óvatos volt, egy óra hosszat is elálldogált a fenyôk árnyékában. Sokáig nem is tudtam, hogy mi az, csak amikor már kint volt a tisztáson, akkor ismertem fel, hogy egy közepes nagyságú vaddisznó, valószínûleg kan.

Kétszer körbejárta a dögöt, tisztes távolból. Úgy látszik, a medve szaga óvatossá tette. Amint megbizonyosodott, hogy nincs már ott a számára bizonyára csúnya illat gazdája, mégiscsak odaóvatoskodott a ló maradványaihoz. Elôször azt határoztam el magamban, hogy nem emelek rá puskát, de a sok vizsgálódás, amit a jó öreg Zeiss távcsövem megkönnyített, mégiscsak más elhatározásra késztetett.

Ha nem is túl nagy, de valószínû, hogy egy igen öreg vadkan került elém. Szegény, ez is nagyon rossz bôrben volt. Ha szemben állt velem, csak egy fekete csíkot láttam belôle, amikor keresztbe fordult, akkor látszott, hogy vaddisznó. Feledve a farkasokat, amelyeknek még a hangjukat sem hallottam akkor – gondolom, jól belakmározhattak az elmúlt két éjszakán – lövésre szántam el magamat.

A célkereszt csak nagy nehezen találta meg a lódög mögött mozgolódó kan lapockáját. A 9,3-as, nagydarab ólma feltaszította, majd a hátán átfordítva a hóba döntötte az öreg remetét. Újratöltöttem, de nem volt már szükség a második golyóra. Még rúgott párat, azután elcsendesedett.

Embereim, hallván a nagy kaliberû puska hegyet-völgyet bejáró dörrenését a kilométernyire levô vadászházban, felöltöztek és a megbeszélésnek megfelelôen értem jöttek. Nagy volt a meglepetésük, amikor elmondtam, hogy mire lôttem. Az erdôôr, aki sok éven át gondozta ezt a kunyhót és etette a medvéket, farkasokat, késôbb mesélte, hogy idônként látta egy-egy vaddisznó nyomát is a hóban. Viszont addig még senki sem lôtt itt vaddisznót, lódögön!

Az öreg kan agyonsanyargatott testét másnap nem is nagyon akarták elhúzni a döghelyrôl, mondván, jó lesz a farkasoknak, mert csupa csont és bôr volt. Lemondtam a megnyúzásáról is, mert sajnos a bôre is nagyon rossz állapotban volt – viszont az agyarai csodálatosan szépnek és épnek bizonyultak! Ha nem is haladták meg a bûvös húsz centimétert, szélesek és csiszoltak voltak, a kis agyarak annyira vastagok, hogy minden hozzáértônek elárulták: csak öreg kané lehetett.

Ezen agyarpár egykori tulajdonosa, gyûjteményem legöregebbje. Mivel már jó ideje arra törekszem, hogyha lehet, csak ilyen öreg vadat ejtsek el, nagyon örültem megszerzésének!

Az erdélyi szép napoknak végük szakadt. Csak emlékük maradt meg. Az viszont örökre!

J

J

(1990–91)

269

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

Ukrajnai Kárpátokban

J

J

Az erdélyi vadászataim után kaptam egy meghívást, hogy látogassak el Ukrajnára, és vigyek magammal vendégeket is. Kárpátalja is gyönyörû vidék. Fáj az ember szíve, amint elmegy Munkács vára alatt, emlékezve a dicsô múltra, a Rákóczikra, a kurucokra… A Tisza forrásvidékére látogattam el elôször, a Keleti-Kárpátokba, Usztcsornára. Egészen más volt itt minden, mint az erdélyi részen. Sokkal sziklásabb, meredekebb és vadregényesebb. Sajnos nehezebben is vadászható, mint az erdélyi Kárpátok, és vadban is jóval szegényebb. A tavaszi hóban alig-alig találtunk nyomokat. Vendégeimmel siketfajdra kezdtünk vadászni, ám még nyomot sem leltünk, míg Erdélyben mindenki az elsô reggelen meglôhette a maga kakasát. A kemény cserkészésekkel színesített napokon mindössze, csak egy medve és pár szarvas nyomát láttuk. Az ottani erdészeti igazgató azt mondta, a télen sok volt a farkas, a ragadozók pedig elsôsorban vaddisznóra specializálták magukat, ezért nem találunk disznónyomot. Én azonban azt hiszem, hogy a túl magas hó miatt elvándoroltak a hegyek alacsonyabb régióiba, ahol könnyebben találtak élelmet. Ezért utánuk mentem, hogy megpróbálkozzam az Északi-Kárpátok Lengyelországból átnyúló alacsonyabb...

Munkácstól vagy száz kilométerre lévô területre. Itt találtam rá egy eldugott erdôgazdaság, Rosluts 44 ezer hektárnyi vadászati oázisára a következô év ôszén. Lankás, dombos vidék, fenyôerdôkkel a magasabb részeken. Alattuk megmûvelt földek, a völgyekben mocsaras, lápos nyíresek. Ukrajnában vagyunk, de jellegzetes orosz a táj.

A vadászház öreg, patinás, fenyô gerendákból ácsolt, hatalmas épület. Ahogy belépünk, mindent átjáró, általam nagyon szeretett illat csap meg: a fenyô gyantájáé. A szobák nagyok és meglepôen tiszták. Csak az illemhely és a fürdô néz ki borzalmasan. Úgy látszik, mintha ez „szabvány” lenne erre felé!

Kicsomagolás után egy kis fegyveres sétát teszünk a környéken. Az enyhe ôsz elejei idôjárás feledteti a hosszú út és a körülményes határátkelés fáradalmait és kellemetlenségeit. Nyomasztóan hat rám még mindig az utazásnak ez a része. Minden hivatalos szerv azt az érzést kelti bennem, hogy csak a bûnözök utaznak, és mi is azok vagyunk. Megértem, hogy sok csempésszel akad dolguk, de azért nem hiszem el, hogy mindenki az lenne!

Másnap reggel nagyobb kirándulást teszünk. Szép és hatalmas területet járunk be, de a mi magyarországi viszonyainkhoz képest sokkal kevesebb vadnyomot, vadra utaló jeleket látok. Mindez természetesen az éghajlati és a területi adottságokkal is magyarázható. A tél valószínûleg sokkal hidegebb, magas hóval, a vad tápláléka sem olyan dús, mint a mi mezôgazdasági területeinken, ahova naponta válthat ki. Az emberek kedvesek, de nagyon tartózkodóak. Látszik rajtuk a kilátástalanság, a min-

271

REMETEKANOK

J

J

dennapos küzdelmek görcse, keserûsége... szegénysége, mit ne mondjak nyomora.

Az elsô napon egy lovas kocsit kapok, vadásszal és hajtóval. Rójuk is világosodástól alkonyatig a lankás dombokat, meg az egyhangú fenyvesek jó illatú végtelenjeit. Csak a völgyekben vannak itt-ott nyírfákkal szegélyezett mocsarak, lápok, amelyekbôl mostanra elköltözött az élet. A kocsi kereke csapágyakon guruló, gumiabroncsos autó kerék, így meglepôen csendben haladunk, de így is alig látunk vadat. Kerülgetjük a szegényes mezôgazdasági területek határait és az azt körülvevô erdôk magányos útjait. Két elugró szarvastehén került elénk egész nap. Vadnyomot alig látni, disznótúrást a fenyôk aljában még véletlenül sem. Magaslest, egyet sem találtam a mezôgazdasági területek határán, csak egy-két rozoga ülôket az erdô széleken. Egyedül is nagy bátorság lett volna felkapaszkodnom egy ilyenre, nemhogy egy százharminc kilós orosz kísérô vadász társaságában. Legnagyobb bánatomra, délutánra a vadászház felé vettük az irányt. Így nem is mertem remélni, hogy esti lesre üljünk ki, amit nagyon szerettem volna kipróbálni. De hát hová, ha nincs magasles és terített asztal, ahova kijárna a vad? Mennyivel jobb dolguk van a mi vadászainknak otthon? Nem is tudják!

A napok teltek. Kocsizás és autókázás volt a program, reggeltôl estig. Kísérô vadászaim szerintem még a WC-re is autóval jártak! Utolsó nap azért kitettek magukért. Három erdei munkással meghajtattak több kis erdô foltot a számomra. Nagyon értették a dolgukat, látszott, hogy nem elôször teszik. Sajnos alighanem ezért maradt el a siker, mert gondolom, hogy minden héten ugyanezeket a részeket hajtották.

Este, a vacsora után, amikor már azt gondoltam, hogy vége a vadászatnak és következik a „piszkos” anyagiak elszámolása, megjelent a vadászom és a gépkocsivezetô. Nem az ünneplô ruhájukban, hanem a „viseletes” mindennaposban. Jelezték, hogy igyekezzek öltözni, megyünk vadászni. Örömmel szedtem elô a már elpakolt gúnyáimat és a fegyveremet, a távcsövemet.

Hosszú, fél éjszakás autókázás következett. Néha már annyira forgolódtunk a learatott, gazos földeken, hogy elszédültem. Gondolom a kocsi kipufogója sem volt alattunk jól összecsavarozva, mert állandóan éreztem a kipufogógáz émelyítô szagát. Aztán egyszerre izgatottak lettek az embereim: „Szvinya! Szvinya!” Én még nem láttam semmit… Egyszer csak a vadászom kézbe vette a kézi fényszórót és ekkor megpillantottam a nagy testû, szürke vadat, amint teljes iramban távolodik! A gépkocsi vezetôje elemében volt, nem kímélte a zörgô, de jó állapotban levô terepjárót! Nemsokára beértük a rohanó disznót és még jókor fordította keresztbe a kormányos a kocsit, mert beleszaladtunk volna egy mély árokba.

A disznó eltûnt, de hamarosan megláttam újra. A vadászom nagyszerûen értette a dolgát, az erôs lámpával végig kísérte a kan minden mozdulatát. Már láttam én is villogni a fehér agyarakat! Amint a kan felért az árok túlsó szélére, nem lehetett messzebbre ötven méternél. Egy pillanatra megállt. Ekkor kapta az elsô golyót, csak úgy porzott az oldala! Gyorsan ismételtem! Ezúttal nem érdekelt, hogy a 8×68-as hüvelye hova repül, fel tudom-e majd venni, hogy újra töltsem. Már toltam is egy újabb töltényt a helyére, majd az ide-oda tekergô disznó elejét jól megcélozva újból lôttem. A második lövedék hatása már nem maradt el, disznóm kapálódzva bár, de eldôlt. Lábai még sokáig rúgták a levegôt. Egyre lassúbb lett a mozgása, míg végül abbamaradt. Megállíttatta vele a kegyetlen vég, ami ezúttal két puskagolyó képében

272

Ukrajnai Kárpátokban

Éjszakai autózásunk eredménye FOTÓ: SZERZÔ

J

J

érkezett, nem egy medve, vagy egy horda farkas tépôfogai által állt el a lélegzet benne. Embereim megrázták a kezemet, még a hátamat is jól megcsapkodták... majd elindultunk valahova a sötétségben. Még vagy egy órát autóztunk mire újból visszakerültünk az árok mellé, most már arra az oldalra, ahol a kan feküdt. Alig vártam, hogy meglássam és megtapogassam busa fejét, agyarait. Nagy testû, jó 150–180 kilós kan lehetett. Nem hosszú, de szép, széles agyarakkal, amilyenek Ukrajnában is, a Keleti-Kárpátokban is jellemzôek. Az agyarak sokkal rövidebbnek látszanak emiatt, az én kanomé is „csak” 24,5 centiméteresek, de majd 30 milliméter szélesek lettek!

Egyszerû és fôleg kényelmes vadászati mód a fentebb leírt, bár nem illik semmiféle vad elejtéséhez. Viszont sokan azt tartják: „a cél szentesíti az eszközt!” Azt is mondják még, hogy „minden jó, ha a vége jó!” Ha nem is volt izgalmas és élménydús, fordulatokkal teli ez a vadászat, a végeredmény számított, még, ha nem is az én szájam íze szerint valónak bizonyult. „Amit akart, megkapta! Mit akar még?” – kérdezhetné ezek után a Kedves Olvasó. Nos, errôl csak annyit, hogy mindenki vadásszon és éljen úgy, ahogy neki jólesik.

Van, amikor az élmény kimagasló, a trófea szerény! Megeshet az is, hogy a trófea minden várakozás feletti, de az élmény csapnivaló. Nem mindig sikerül úgy vadászni, hogy a kettô egybeessen és maradandó élmény is legyen a nagy disznó elejtése – fenti is ezek közül való, Bizony, sok ilyen van még a tarsolyomban.

(1992–94)

273

J J J J

J J J J

J J J J

i

J J J J

i

AMI MÉG A VADÁSZATHOZ TARTOZIK

J

J

Volna még pár dolog, ami a vadászathoz tartozik, egyben szebbé teszi azt. Így a fegyvereink és a trófeáink, valamint amirôl nem szívesen beszélünk, esetenként el is szeretnénk felejteni, az a hibázásaink, mellé lövéseink, és azoknak az okai.

De azt mondják: az okos mások kárán tanul, a buta a magáén!

Szeretnék egypár megfogadandó jótanácsot adni azoknak, akik éppúgy nem tökéletesek és mindentudók, mint én. Fogadják szeretettel és ne iróniával, mert sajnos megtörtént eseteket írok le.

275

J J J J

J J J J

J J J J

i

J J J J

i

Vaddisznós fegyverek, kaliberek, lövedékek

J

J

Szeretnék egyet és mást elmondani azon tapasztalataimból, ami a vadászfegyvereket és a hozzájuk való lôszereket illeti. Ez a fajta „tudományoskodás” is hozzátartozik a vadászathoz, még ha nem is mindenkit érdekel és köt le igazán.

Azt hiszem azonban, elég nagy azok száma, akik szívesen olvasnak mások tapasztalatairól. Fôleg a fiatalabb, kezdô vadászok. Aztán meg hol írjak egy ilyen témáról, ha nem egy vadászkönyv oldalain?

Kezdjük!... Alapelvem, hogyha már vadra emelek puskát, megfelelô legyen a lövedék és oda is menjen, ahova szánom. Ne érezzek a lövés után lelkiismeret-furdalást egy élôlény megkínzása miatt, amelyiket minden körülmények között tisztelek.

Mert minden vad megérdemli, hogy lehetôleg fájdalommentesen essen egy erôsebb ragadozó áldozatául, és legfôképpen akkor, ha a tudatos ember zsákmányává válik.

Ezért nagyon fontos, hogy megbízható és erôs kalibert, jól megválasztott lôszert, valamint olyan fegyvert használjunk, ami a kitûzött célnak a legjobban megfelel, és amit kezelni is tudunk. Különösen a vaddisznó vadászatánál fontos ez, mert a vaddisznó a legszívósabb hazai, illetve európai nagyvadfaj... s ezen kívül még azzal is számolni kell, hogy általában, de legtöbbször rossz látási viszonyok között vadászunk. Vaddisznóhajtásban pedig mozgó, futó vadra adunk le lövést, ami nem éppen a pontos golyólövés fogalma. Ezért jobb, ha „egy számmal” nagyobb kalibert, vagy golyóstöltényt használunk, amely kiegyenlíti a rosszabb találatokat.

Különbözô típusú vadászfegyvereket használok ma is. Eddig a legjobban bevált számomra a cserkészô és a lesvadászatra is egy vegyes csövû, valamint két ismétlô toló-forgó zárás, amelyeket az alkalomnak megfelelôen cserélgetek, váltogatok.

1. Magányos cserkészeten, les vadászaton legszívesebben a Drillingemet használtam, ami .30-06-os golyós kaliberû, és két 20/76 sörétes csôvel rendelkezik. A jobb sörétes csôbe egy 5,6×50R Magnum kaliberû betétcsövet építettek.

2. A hajtóvadászatokra legszívesebben a fenti Drillingem duplagolyós váltó csövét használom. Ennek golyós csövei 9,3×74R-es kaliberûek, a sörétes pedig itt is 20/76-os. Utóbbit másik kedvenceimnek, a rókáknak van fenn tartva.

3. Utánkeresésre, vagy, az idôjárás nagyon mostohán szeszélyes, egy rövid csövû, megbízható, de viszonylag olcsó és egyszerû kivitelû M98-as Mauser ismétlôvel vadászom. Kalibere 8×57JS. Ezt használom az éjszakai vadászatokra is, ahol közelre kell lôni: itt szerintem egy 8 milliméteres kaliber az alsó határ. (Sajnos, ezt a puskámat is ellopták, másik hárommal együtt.)

277

REMETEKANOK

Fegyvertáram FOTÓ: SZERZÔ

4. Ezen kívül használtam még, az alkalomnak megfelelôen – éjszakai lesen, fedett terepen, külföldi (Afrikában, Alaszkában, Ázsiában) vadászataimon – egy erôsebb 8 milliméterest, 8×68S kaliberût. Ez a fegyverem is egy ismétlô, Mauser66os típusú volt.

Golyós töltényeimet már vagy harminc éve magam készítem. A németországi törvényeket figyelembe véve, egy szakszerû tanfolyam elvégzése után minden levizsgázott megkapja a lehetôséget, hogy felszerelését maga állítsa össze céljai elérésére. Kikísérleteztem, hogy melyik puskához, kaliberhez milyen lövedék és lôpor összeállítás a legmegfelelôbb. Természetesen akadtak melléfogások, de a hibákból tanul az ember és az vesse rám az elsô követ, akivel ez még nem fordult elô! Töltényeim újra töltési gyakorlásával jobban bele láttam a ballisztika boszorkánykonyhájába, ami a kívülállóknak nem mindig sikerül. Így sok mindent megtanultam, megértettem.

Lövedékekrôl

J

J

Aki ma egyszerûen puskagolyókról beszél, az nem a hagyományos értelemben vett gömbölyû tárgyra, hanem több különbözô részbôl összeállított töltényre, esetleg egy hengeres formájú lövedékre gondol. Kezdjük a lövedék fejlôdésével, ami valójában valamikor, egy golyó formájú kôdarab lehetett. Az ólmot elôször a

278

Vaddisznósfegyverek, kaliberek, lövedékek

J

J

római légiósok használták parittyáikba. Késôbb ez lett a legmegfelelôbb, kellôképpen nehéz fajsúlyú fém a lô technikában, a ballisztikában. A középkorban még kô golyókat használtak a kezdetleges faltörô ágyúkhoz, késôbb már elterjedtek a vasból öntött golyók.

Az elöltöltôs puskák korában töltô pálcával tolták a helyére az ólomgolyót, a lôpor és a fojtás fölé. A XIX. század közepén tértek át a gömbölyû lövedékformáról a hengeres, de még „csupasz” ólomlövedékre. Ezek alsó végét üregesre vagy homorúra képezték ki. Elôször az ólomlövedékekre hornyokat vágtak, amiket zsírral vagy faggyúval kentek be. (A mai .22 Long Rifle – kispuska – lövedékeit még mindig méhviasszal vonják be, hogy a csôben a súrlódást kisebbé tegyék.) Késôbb papír gyûrûket tekertek a lövedékekre, ezek anyaga kevesebb üledéket hagyott a még mindig mély ormózatú, nagy kaliberû puskák csöveiben. Ilyenek voltak a már ismertebb Delvigne, Minié és Podewils lövedékek. Valamikor 1860 körül, amikor megjelentek az elsô hátul töltôs Enfield angol puskák, velük együtt gyártani kezdték a vékony rézszalagból tekert töltényhüvelyeket. Ekkor tértek át a hengeres formájú lövedékekre is. Ettôl már nem volt messze a mai köpenyes lövedék megszületése, melynek szériagyártása a francia Label nevéhez fûzôdik, 8 milliméteres töltényével. A porosz Bode fôhadnagy vonta be elôször a puskája lövedékeit vékony vörösréz szalagokkal 1870 táján azért, hogy az ólomlerakódást meggátolja a csôben, mivel az egy idô után pontatlanná tette a fegyverét. Már 1884-ben levédtek a németországi Karlsruhe-ben egy olyan találmányt, amely a lövedékek köpenyét kémiai úton összekapcsolja az ólommal.

A technika vívmányaként ma már számtalan fajtája van a vadász lôszerekben felhasznált lövedékeknek. Így ismerünk teljes és részleges köpenyût, valamint az egy anyagból készülteket, melyek lehetnek az ólmon kívül rézbôl, puha acélból, újabban ezek ötvözeteibôl, tombakból.

Ha a lövedék a vad testébe hatol, két lényeges dolog történik: 1. A találat pillanatában a modern vadásztöltények lövedéke mintegy 700– 900-1000 m/s gyorsasággal csapódnak a vad testébe. Az emlôsök teste mindegy kétharmad részben, (60–80 százalékban) folyadékból áll. A becsapódó idegen test körkörös hullámokat okoz, ugyanúgy, mint a vízbe dobott kavics. Ezek a hullámok végig szaladnak a test folyadékállományában, nagy károkat okozva a sejtekben, az idegvégzôdésekben, és a véredényekben. Ezt, illetve ennek a jelenségnek a hatásait hívjuk „sokk” hatásnak.

2. A második dolog, hogy a lövedék a vad testében haladva, mechanikai sérüléseket okozva, lô csatornát hagy maga után. A lô csatornában a megtett úttal arányosan egyre nagyobb lesz az átmérô az által, hogy a lövedék csontot érve, és a test izomzatának keményebb részeinek ellenállásától deformálódik, felgombásodik. A lô csatorna végén a kalibernél akár háromszor–négyszer nagyobb is lehet a felgombásodott lövedék átmérôje. Amerre a golyó halad a csontok törnek, az izmok, inak, idegek, és a vérerek elszakadnak, mechanikusan sérülnek. A belsô, életfontosságú szervek – szív, tüdô, máj – sérülése, a nagy vérerek roncsolódása folytán a vad belsôleg elvérzik, és ez az agy elégtelen vérellátását okozza. Tehát a sokkhatás mellett még a belsô és a külsô vérzés is vezethet a gyors kimúláshoz.

279

REMETEKANOK

Különbözô, jó minôségû lövedékek FOTÓ: SZERZÔ

J

J

A vadászatban a legjobb lövéseknek tartják a mellüreg találatokat. Azok a bizonyos „blatt” vagy magyarosabban „váll-lap vagy lapocka” lövések a leghatásosabbak. A magyar vadásznyelvben honossá vált a németbôl vett szolgai fordítás következménye az elferdített értelmû szóhasználat. A „Blatt”, azaz „levél”, váll-lap, vagy lapocka értelemben. (Magyarázzák még ezt a megjelölést azzal is, hogy a céltáblára rajzolt életnagyságú vad alakjára valamikor egy bükkfa levelét tûztek: ez is „Blatt”, hogy jól lehessen megcélozni a kiszemelt helyet.) A lapockacsont eltalálásával a modern, deformálódó köpenyes lövedékek nagyfokú roncsolásokat és esetenként tenyérnyi kilövéseket okoznak, fôleg a kisebb testû vadnál. A fekete lôporos világból maradt vissza a „lap” vagy „váll-lap” lövések, amelyek annak idején hatásosabbá tették a gömbölyû, „meztelen” ólomgolyók teljesítményét. Inkább a tenyérnyivel a lapocka mögötti szív- és tüdôlövések kívánatosak! Így sokkal kisebb a roncsolás mértéke. Az igaz, hogy a vad nem mindig marad tûzben, de tíz–száz méteren habos tüdôvért követve biztosak lehetünk benne, hogy vadunkat dermedten találjuk majd meg.

A sokéves tapasztalatom azt mutatja, hogy csak jó minôségû fegyvert és hozzá való jó minôségû lôszert használjunk!

A lényeg az, hogy golyónkat pontosan oda küldjük, ahova kell, hogy az elejtésre szánt vad ne szenvedjen. Ezért törekedjünk arra, hogy fegyverünk pontosan

280

Vaddisznósfegyverek, kaliberek, lövedékek

J

J

hordjon, tehát jól legyen belôve. Minden vadra, csak úgy emeljünk puskát, ha tudjuk: golyónk oda megy, ahova kell. Sohasem szabad elfelejtenünk, hogy élôlényre lövünk!

Fegyverünk egy „zárt egység”, azon nem tudunk változtatni. Csak úgy tudjuk a legmegfelelôbb összhatást elérni, ha a jó felépítésû lövedéket, a kiegyensúlyozott hüvelyméretet és a hatásos lôpor–gyutacs összeállítást megtaláljuk a puskánkhoz.

Kis és közepes testû vadra a legjobbak a részleges, elôl nyitott köpenyûek.

Ezekbôl a választék nagy. A mai töltények bármely fajtájával eredményesen lehet vadászni, csak azt kell megtudnunk, hogy puskánk melyik lövedéket szereti, csöve melyiket „emészti” meg a legjobban! Ez nagyon fontos, mert csak olyan lövedéket érdemes használni, ami legalább öt centiméter alatti szórásképet ad száz méterre három lövésbôl. (Még jobb, ha öt lövésbôl!)

A régebbi, lassúbb, mondhatnánk lustább töltényekhez, inkább használják a nagy súlyú, nyitottabb köpenyû, tompább hegyû, puhább lövedékeket. Ezek ritkán adnak kilövést, mégis hatásosak, mert egész energiájukat leadják a vad testében, még ha nem is erôs a sokk- vagy a hidrodinamikai hatásuk. A mechanikai sérülések következtében azonban a vad belsôleg- és a nagy kaliber vágta lô csatorna hatására elvérzik, bô vérnyomot biztosít a vadásznak és vérebének.

A gyors kezdô sebességû töltények lövedékei modernebbek. Zártabbak és keményebbek, hogy a nagyobb sebesség ellenére nehogy idô elôtt deformálódjanak, szétessenek, vagy szétforgácsolódjanak. Kilövést adva a hidrodinamikai sokkhatás mellett bô vérzésrôl is gondoskodnak.

A részleges köpenyû lövedékek, feltéve, ha a találat megfelelô, elôbb-utóbb a vad kimúlásához vezetnek. Ezzel a feladatukat teljesítették. A legtöbb vadász mégis arra a lövedékfajtára esküszik, amelytôl a meglôt vad helyben marad, és másodperceken belül kimúlik. Azon esetekben – ez talán 50 százalék – ha a vad nem marad helyben, a legtöbb vadász majdnem szégyelli, hogy nem lôtt olyan jól, hogy vadja tûzben maradt, vagy mai szóhasználattal élve: „tûzben rogy”-ot. (Sajnálom, én ezt a „rogy” szót nem szívesen írom le, kimondani meg nem is vagyok hajlandó, mert számomra egy vad mindig nemes, a szó igazi értelmében: érzek iránta annyi tiszteletet, hogy nem „rogyasztom” halálra, hanem „elejtem”!)

Sok tényezô játszik közre abban, hogy a vad tûzben maradjon. Így a vad izmainak feszessége, levegô vétele, szív mûködésének pillanatnyi állapota, testének nagysága, tömege, húsának víztartalma, a golyó behatolásának szöge, a kaliber nagysága, a lövedék súlya, a lövedék összetétele – és még lehetne folytatni... ös�szegezve: ami sikert hoz, hogy vadunk lehetô leggyorsabban, fájdalom és szenvedés mentesen múljon ki. Így természetes, nem is lehet teljesen egyforma két eset, amikor rálövünk egy vadra. Ezért nagyon fontos, hogy a megfelelô erôs kalibert és a hozzávaló, jó minôségû lövedéket használjuk! Nem vagyok nagy híve a manapság használatos fantázianeveknek és gyártmányoknak a lövedékek terén, mert nem mindig értem, (még, ha beszélem is az angol és a német nyelvet), hogy mit is takarnak. Így az Accu Bond, Evolution, Trophy Bonded, Bear Claw, Game King, Interlock. Számomra ezek a mai lövedékek az eddigi tapasztalataim szerint zártak és kemények. Ez

281

REMETEKANOK

J

J

fôleg olyankor mutatkozik meg, amikor „puhán”, kicsit hátul találjuk el a vadat.

Ilyenkor ezek a lövedékek nem „bontakoznak ki”, nem adják le a szükséges energiájukat, csak sebeznek. Igaz, ez a sebzés halálos, de a meglôt vad még messzire elmehet szenvedve, megpiszkolva.

Számomra – az elmúlt ötven vadászévem tapasztalata alapján – ma is a „jó öreg” ólom hegyû, részleges köpenyû lövedék a legbiztonságosabb. Az elvégzi rábízott feladatát, bár lehet, hogy nem látványos a hidrodinamikai sokk hatása, de a legtöbb esetben kilövést is létrehozva bô sebvért, ezzel jól látható és követhetô vércsapát ad. Vadunkat nem messze a rálövés helyétôl meg fogjuk találni.

Ilyenek azok a kétkamrás szerkezetû lövedékek, amelyek a német Wilhelm Brenneke találmányai. A TIG, a TUG, valamint az újabban elterjedt TOG modelljeivel mind a mai napig sikeresen veszi fel a versenyt a drágább, de szintén jó hatású lövedékekkel. A fenti Brenneke modellek már nyitott ólom hegyûek, de nem a köpeny begyûrésével, hanem egy beépített, kemény választó lemezzel oldották meg a lövedékek hátulsó részének egyben maradását. Ezzel elválasztották a két kamrát. A Brenneke lövedékek elsô részébe puhább, a hátsóba keményebb ólmot építettek. Ez még növeli a mélyrehatást és az átütôképességet.

Ugyanilyen kétkamrások a Nosler Partiton lövedékei és az X-Frame. Itt ugyan egy anyagból van a burkolat és a választófal, de a hátsó részben a köpeny anyagát, falvastagságát lényegesen vastagabbra hagyták, hogy megtartsa a maradék súlyt és ezzel az energiát, ami által mélyrehatóbbá válik. A lövedékek eleje az ellenállástól függôen jól felgombásodnak. A hátsó lövedékmaradvány esetleg összébb csúszva, „halhasú” lesz, de kilövést eredményez a legtöbb esetben.

Az ilyenfajta lövedékek, amelyek már nem Wilhelm Brenneke nevével fémjelzettek, de nagyon jók, azoknak az egyik legjobb darabja a német „H”-köpenyes, üreges vörösréz hegyû! A köpenyt a lövedék közepén „H” formára begyûrték az ólomba, ezzel egy „választófalat” képezve. A lövedéket úgy tervezték, hogy az elsô része a vad testébe hatolása után szétesik, szétnyílik. A forgácsok több életfontosságú szervet roncsolhatnak egy idôben. A lövedék hátsó, keményebb maradványteste nem esik szét, és kilövést adhat. Ebben a lövedéktípusban tudták legjobban egyesíteni a felügyelt szétesést és a sokkhatást, valamint a kilövés által adott bô vérzést. Egyetlen hibája ennek a „gondolkodó” lövedéknek az, hogy „vak”! Az elsô kis ágban, vagy egy fûszálba ütközve is szétrobbanhat a hegye, ezzel a hatásmechanikája is megváltozik. Fedett terepen, erdôben, bozótosban nem is igazán használható. Nyitott terepen vagy hegyvidéken, távoli lövésekre azonban nagyon jó ballisztikai adottságai miatt kiváló hatású.

Az utóbbi évtizedekben kísérleteztek ki egy „kúpos hegyû” lövedéket – németül Kegel Spitz, rövidítve „KS”. Ez a lövedék is arra a gyakorlati elvre épült, mint a fentebb említett: az eleje majdnem zárt, csak egy gombostû fejnyi ólom szabad.

Viszont a köpeny anyaga a hegynél nagyon vékony, hátrafelé egyre vastagodik, erôsödik. Így tudták elérni, hogy ugyanaz a lövedék kis testû vadnál, tehát kis ellenállásnál is deformálódjon –, ha kevésbé is, de eléggé hatásosan. Míg nagyobb testû vadnál több ellenállásba ütközve, jobban felgombásodik és több energiát ad le. Esetenként kilövést is biztosít. Az ólommagot elektromos és vegyi úton is ös�-

282

Vaddisznósfegyverek, kaliberek, lövedékek

szekapcsolják a köpennyel, hogy nagyobb maradványtestet kapjanak. A mai modern, vadászatban használatos lövedékek alulról mind zártak, hogy az erôs igénybevételkor, nehogy elveszítsék ólommagjukat.

Az európai vadászatokra kevésbé, de az afrikai nagyvadakra használnak erôs, vastag köpenyû, és teljes köpenyû, vagy egy puhább anyagból készült tömör lövedéket is. Ez sárgaréz–cink ötvözetû, gömbölyû, vagy kissé lapított elsô résszel.

Ezeket kimondottan a nagy-, fôleg a veszélyes vadfajok elejtésére találták ki. Egy kafferbika, egy elefánt, vagy ma már ritkán az orrszarvú elejtésénél elengedhetetlenek ezek a csontokat törô, hatalmas izomkötegeket, szarvakat és koponyákat is átfúró lövedékek. Az európai vadászok csak a szôrmés ragadozók és a fajdfélék elejtésénél használnak a kis kaliberû fegyverekhez hegyesedô, teljes köpenyû lövedékeket. Ennek az a célja, hogy megkíméljék az értékes gereznát vagy a madár tollazatát, ha kitömésre szánják.

A „DEVA”, a Német Fegyver- és Lôszer Bevizsgáló Állomás adatait és kisérleteit felhasználva néhány szót kell, hogy szóljak az erôsen deformálódott hegyû lövedékek találati pontosságáról. A lövedék a csôtorkolat elhagyása után másodpercenként 2500–3500-szor megfordul a tengelye körül, kalibertôl és gáznyomástól függôen. Abban az esetben, ha a lövedék elején a puhább ólom hegye eldeformálódott, esetenként 30–50 centiméterre is „mellé mehet” a célnak. Ebbôl világosan kitûnik: nagyon fontos, hogy a lövedék sérülésmentesen kerüljön a tárból a csôbe, végül kilövésre. A mai, modern ismétlô fegyvereknél már jobban megoldott a helyes és érintésmentes töltényvezetés, valamint a tárban „vállfogó” tartja távol a töltényeket, hogy hegyük a lövések visszarúgásának hatására ne deformálódjanak.

Természetesen a H-köpenyes és KS lövedékeknél, valamint a svédországi Norma lôszergyár Vulkán és Oryx lövedékeinél, amelyek majdnem zártak, nem fordul elô ilyen sérülés, és persze találati rendellenesség sem.

A meggörbült, ellapult, kicsorbult ólomhegyeket a vadászkésemmel szoktam egyenesre nyesni vagy legömbölyíteni, részben visszaállítani eredeti állapotát. A fél- esetleg egy grammnyi súlyveszteség csak egy–két centiméteres magas lövést eredményezhet, de nem áll fenn annak a veszélye, hogy lövedékünk a felborult súlyviszony miatt máshova megy, mint ahová szántuk.

A kilôtt lövedék, ha a vad testébe hatol, a másodperc ezredrésze alatt leadja az erejét, energiáját. Ezért a ballisztikai szakemberek nem tartják kedvezônek, ha a golyó teljesen átüti a vadat és kilövést adva, egyben elhagyja azt. Egy .30-06-os, 11,7 grammos H-köpenyes lövedék száz méteren 3335 Joule-t teljesít. Ha ez a lövedék száz méteren behatol egy vad testébe és 5,5 grammos maradványa elhagyja a vad testét, mindegy 450 m/s sebességgel, akkor ez majd egyharmados energiavesztés, azaz 1113,75 Joule. A legkedvezôbb, ha a lövedékmaradvány a belövéssel ellentétes oldalon a bôr alatt marad, ami persze elég ritkán történik meg.

Még mindig az ólom a legjobb!

J

J

Az elmúlt években felerôsödött az igény az egy anyagból készült, homogén lövedékek iránt, de ólom nélkül! Kiváltó ok volt erre Németország északi részén

283

REMETEKANOK

a védett parlagi sasok tömeges pusztulása. A vizsgálatok kimutatták, hogy a nagy madarak ólommérgezés áldozatai, de csak „másodlagosan” a sörétlövéstôl származik ez a mérgezés. A söréttel megsebzett és elhullott vízi madarakból veszik fel táplálkozás útján, valamint meglôt apró vadból származik ez az ólom. Jól jött ez a természet- és állatvédôknek, hogy megint rohamot indítsanak a vadászok, és a vadászat ellen. A közvélemény nagy nyomást gyakorolt a vadászati és a ballisztikai szakemberekre, hogy ezt a dilemmát megoldják.

Ezért ma már minden lôszergyár ajánlatában ott vannak az „ólommentes” sörétes és golyós lôszerek. A német állami cégek, így az erdôgazdaságok is, ma már jórészt áttértek az ólommentes lôszerek használatára. Hogy megfelelô adatokat kapjanak arra vonatkozóan, melyik a jobb, a tombak, vagy a hagyományos ólombetétes, részleges köpenyû lövedék, az észak-német Schleswig-Holstein, és a dél-német Bayer tartományban az állami erdészetek személyzete fele tombak, a másik fele a hagyományos lövedékkel szerelt lôszert használja.

Az utóbbi idôben elhíresültek a homogén, egy anyagból készült lövedékek!

Sok panasz merült fel a precizitással és a nem megfelelô hatásmechanikával kapcsolatban. A legtöbb panaszt a vad átütése utáni viselkedés váltotta ki. Elôször csak a vérebvezetôk mondtak le a használatáról, miután több kutya megsebesült, illetve elpusztult a sebzett vadra leadott kegyelemlövés miatt, mert a lövedék kiszámíthatatlan módon átütötte a sebzett vadat.

Azon kívül több halálos és súlyos vadászbalesetet okoztak Európa szerte 2007-ben a gellert kapott egy anyagú lövedékek. Egy, a németországi Würzburg közelében tartott vaddisznóhajtáson egy ilyen eltévedt lövedék (ABC) éppen a vadászvezetôt sebezte halálra, miután átütött több vastag fát, azután az áldozat csuklóján, óráján keresztül a testébe hatolt… Egy másik balesetben, Brandenburgban, szintén Németországban, a hajtásban menô puskás az elálló vadász kérésére megadta a kegyelemlövést a sebzett vaddisznónak. A gurulatot kapó lövedék (Barnes) több fát érintve, kilencven fokos szögben elfordulva súlyosan megsebesítette a helyén álló vadászt az alsó lábszárán. (Hogyan néz ki, ha egy lövedék „visszajön”, megnézhetô az Interneten: http: de.youtube.com/watch? v=OABGIJwiGBc&NR=1) Tehát vigyázzunk! Nem mind arany, ami ólom!

Egy jó szót a 8×57-es kaliberért!

J

J

A szekszárdi vadászboltban, ami országos viszonylatban is jól ellátott, bô áruválasztékkal rendelkezô üzletnek tekinthetô, árválkodott már hónapok óta egy eredeti M98-as Mauser gyártmányú, toló-forgó zárás vadászpuska a golyós és sörétes fegyverek között. Az üzlet tulajdonosa, Szabadi István már többször leárazta a jó fekvésû, szép agyazású puskát, de így sem akadt gazdája. Bokros Jóska, szekszárdi jó barátom, aki éppen golyós fegyvert keresett, hívta fel rá a figyelmemet.

Mindenki, aki kézbe vette, ha az árát megfelelônek is találta, a 8×57IS kalibert „lustának”, nem eléggé jónak gondolta. Többen a „lassú halál” elnevezést adták ennek a jó öreg kalibernek, amely megszületése óta, több mint száz éven keresztül nemzedékeket szolgált ki, mindenki legnagyobb megelégedésére.

284

Vaddisznósfegyverek, kaliberek, lövedékek

A 8x57-es kaliberû töltények különbözô változatai FOTÓ: SZERZÔ

J

J

Számomra érthetetlennek tûnt, ez a megítélés, mert már évek óta vadászom egy ilyen kaliberû M98-as Mauserrel. Ezért ajánlottam is Jóskának, hogy ne sokat gondolkodjon, vegye meg. Nem fogja megbánni!

Az igaz, hogy a különbözô katalógusok, amelyek a kaliberek ballisztikai adatait sorolják fel és összehasonlítási alapul szolgálhatnak, nem éppen jó színben tüntetik fel, ezt a 8 milliméterest. A konkurenciaként felhozott .30-06 Springfield és a 7×64-es kalibereknek valamivel jobbak a ballisztikai adatai. Jómagam immár ötven éve tevékenyen vadászom, és amikor elkezdtem, az ismerôs puskaforgatóknál is jobbára a 8 milliméteres kalibert láttam, légyen az toló-forgó zárás ismétlô, vagy annak peremes töltényû változata a vegyes csövûekben.

Az elsô években én is egy ilyen 8×57JR kaliberû kölcsönfegyverrel kezdtem vadászni. Azután megváltoztak a körülményeim és sikerült már saját golyóspuskára is szert tennem, de még csak eszembe sem jutott, hogy egy 7 milliméterest vegyek! Az is igaz, hogy hûtlen lettem az elsô „szeretômhöz” egy nagyobb „keblû” újért. Az elsô saját szerzeményû golyóspuskám, egy Mauser66-os modell, amit még ma is szívesen használok, szintén 8 milliméteres, de erôsebb, 8×68S kaliberû. Nagy hasznát veszem holdvilágos éjszakákon, fedett terepen, az érô búzában, kukoricásokban és nem utolsó sorban, ha nagy távolságokra kell „nyújtózkodnom”. Megbízható, pontos és nagy energia tartalékokkal rendelkezik ez a 8×68S, ha nagyon goromba és nehéz is…

285

REMETEKANOK

Ezért szántam magam arra késôbb, hogy egy közepes, nem olyan rugdalós, mindenes vadászfegyvert szerezzek be, ami a disznóhajtáson és az utánakeresésnél a véreb mögött is jól beválik a rövid csövével. Mindent összevetve úgy gondoltam, hogy megbánva ifjúkori „elcsángálásomat”, visszatérek a régi „szeretômhöz”, ha ô is úgy akarja. Viszont megmondtam neki, hogy a „feleséget”, a 8×68-ast is megtartom! Így esett a választásom egy 8×57IS kaliberû M98-as Mauser, toló-forgó zárás ismétlôre, amelyiknek ötven centiméter hosszúságú, tehát rövid a csöve... különben egy nagyon egyszerû, elnyûhetetlen golyós fegyver. Az igaz, hogy szívesebben használom ki a Drillingem különbözô kaliberû adottságait, de vannak idôszakok, amikor sajnálom ezt a szép és drága fegyvert kitenni a viszontagságos idôjárás kényének-kedvének, merthogy az a puska inkább afféle ünnepi, „templomba járó”... tehát kímélni kellene, ami nem mindig sikerül.

A 8×57IS kaliber története

J

J

A fegyver- és lôszertechnika iránt érdeklôdôknek szeretném felvázolni a 8×57IS kaliber fejlôdését és sajátosságait, továbbá elônyeit és természetesen a hátrányait is.

A vadászeszközök fejlôdése nagyban összefügg a haditöltények és -fegyverek fejlôdésével. Ha egy katonai kézi lôfegyver bevált, akkor olcsósága és hozzáférhetôsége kapcsán, hamarosan ügyes kezek „vadásziasra” alakították. Így volt ez régen is és így van ez ma is. Természetesen a folyamat azért megállt az automata fegyverek bevezetésével. (Vagy nem?)

A 8×57-es kaliber születését 1888-ra teszik, az elsô M88 Mauser kalibere volt.

Ekkor még a 8×57I, azaz I –„Infanterie”, amely magyarra fordítva „gyalogsági” – a teljes neve. Az csô ûrmérete ekkor még 7,80–8,07 milliméter, a lövedékátmérôje pedig 8,09 milliméter. A 7×57 Mauser tölténye után a legjobb anyag- és energia felhasználású kaliber.

Az angolok ugyanebben az évben vezették be a saját peremes töltényüket, a 303 British-t, a Lee–Enfield katonai puskáikhoz. Ennek a kalibere 7,92 milliméteres, a hüvelye 56,4 milliméter hosszúságú.

Ekkor még mindkét töltény lövedéke félgömbölyû, teljes köpenyû, 14,7 gramm súlyú a Mausernél, 13,9 grammos a .303 British-nél.

1906-ban, az amerikai hadseregben rendszeresítették a .30-06-os Springfield-et. Érdekes volt a töltény iránt támasztott egyik követelmény: hatszáz méterrôl egy lovat harcképtelenné kellett tennie. Természetesen akkoriban sokkal több ló szolgálta a hadseregeket, mint manapság, de a követelmény még ma is magáért beszél.

Wilhelm Brenneke megtervezte, és 1912-ben próbára ajánlotta az akkori német császári hadvezetésnek 8×64-es töltényét, ami teljesítményében egyenlô értékû, esetenként még túl is szárnyalta volna a .30-06-ost. Amennyiben a német hadvezetés elfogadja ezt az új lôszert, a régi karabélyokat kis ráfordítással, töltényûrjeik egyszerû dörzsárazásával meg lehetett volna változtatni és feljavítani.

A katonai vezetôk azonban nem láttak benne fantáziát! Ezért a vadászok kaptak egy nagyon jó 8×64-es kalibert, amibôl késôbb Wilhelm Brenneke a 64

286

Vaddisznósfegyverek, kaliberek, lövedékek

A jó öreg Mauser M98 FOTÓ: SZERZÔ

J

J

milliméteres hüvely felhasználásával megalkotta a 7×64-es és a 9,3×64-es kalibert is.

De térjünk vissza a jó, öreg 8×57 I-hez. Ennek a Paul és Wilhelm Mauser testvérek által tervezett tölténynek a hüvelye lett a „nagyanyja” a legtöbb európai, de még amerikai kalibernek is. Magyarul ez azt jelenti, hogy ezt a hüvelyt használták fel a többi kaliber megalkotásához. Ma már nehéz visszakövetni, de kis „utánakereséssel” kimutatható, hogy majd száztagú a rokonság!

Ha az arányokat jól megnézzük, úgy kevés olyan töltényt találunk, amelyik felvehetné a versenyt a 8×57IS energiafelhasználásával!

A 8×57IS 14,5 grammos lövedéke 750 m/s-ot „tud”, míg az amerikai a maga 14,3 grammját csak 735 m/s-ra gyorsítja fel. A .30-06-os átlagos belövési távolsága 175 és 180 méter között van. A 8×57IS-é lövedéktôl függôen 160–170 méter.

Kétszáz méteres távolságra, ami a vadászatban „normális” golyólövô képességeit is sok esetben meghaladja, a .30-06-os, 11,6 grammos Silvertip lövedékét 5,5 centiméteres mélylövéssel és 2650 Joule energiával juttatja a célba. Ezzel szemben a 8×57IS a 12,1 grammos H-köpenyes lövedéke 6,5 centiméteres mélylövéssel 2560 Joule energiát teljesít. Azt hiszem, a különbség olyan csekély, hogy a vadászati gyakorlatban nem érzékelhetô. Valószínûleg ez volt a hajdani német császári hadmérnökök véleménye is, ezért nem voltak hajlandóak a változtatásra.

1939-ben, Németországban a sok különbözô kaliber között „rendet tettek” – normalizáltak, azaz szabványosítottak. Ettôl kezdve már hivatalosan is két 8×57-es kaliber van: a 8×57I, vagy késôbb J – Jagd, azaz vadászati, civil használatra – kaliberû, aminek az ûrmérete 7,80–8,07 milliméter maradt. Ezek a régi fegyverekhez készültek és ismétlôknél a maximális gáznyomásuk 3300 Bar, peremeseknél R-rel (R, azaz Rand, perem) jelölve 2800 Bar. A 8×57IS, vagy JS kaliberû 7,90–8,20 milliméteres.

Az S-betû, amely az újabb és – „Stark”, erôs, vagy más értelmezésben „S”, „Spitz”, hegyes, mivel ezek a töltények már hegyes lövedékekkel lettek szerelve – a nagyobb vagy újabb kalibert jelöli. Ennél a gáznyomás ismétlôknél 3400 Bar, az IRS vagy JRS peremesnél 2900 Bar.

287

REMETEKANOK

A könnyebb megkülönböztetés végett az „S” kaliberûeknél a német gyártmányú töltények esetében mindig fekete a gyutacs és a lövedék kiálló részén, körben két milliméter széles recézés látható és tapintható ki – így sötétben is felismerhetô.

Ezt az IS, vagy IRS tölténytípust TILOS minden régi „I” vagy „IR” jelölésû fegyverhez használni! Sajnos már nagyon sok fegyverrobbanás adódott a töltények elcserélése miatt! Ezért kell nagyon vigyázni, hogy milyen lôszert használunk, töltünk be a puskánkba! Életveszélyes a katonai gyártmányú töltények átalakítása, azok hegyének levágása! Ez a következôképpen alakult ki: ...amíg kevesebb volt a gyári lôszer Magyarországon, addig sokan használták a katonai töltényeket a vadászkarabélyokba.

Ezek lövedékeinek teljes köpenyû hegyét lefûrészelték, és esetenként, még bele is fúrtak, hogy jobb legyen a hatásfok, hogy úgy mûködjön, mint egy vadászlôszer.

Csakhogy a katonai lövedékek alja különbözô meggondolásokból nyitott. Az ólommagúaknál azért, hogy a hajtó lôporgázok jobban belepréseljék a köpenyt a csô huzagolásába. A nyomjelzôs, és foszforral töltött gyújtó lövedékeknél azért, hogy az égô lôporgázok begyújthassák a lövedék tartalmát. Sajnos nem egy esetben megtörtént, hogy a kelleténél többet találtak a lövedék hegyébôl lefûrészelni, – így a hátulról nyitott lövedékbôl az erôs gáznyomás – miután a lövedéket belepréselte a huzagokba – ott az megakadt és „kifújta” az elôrészen a túlságosan nyitott köpenybôl az ólmot, vagy a másfajta tölteléket. Így a lövedék köpenye esetenként a csôben maradt, amit a vadász nem mindig vett észre, és rátöltve újra elsütötte a fegyverét. Ebbôl sok csôrobbanás adódott, sebesülésekkel, emberhalált is okozva!

Mi vadászok, ne használjunk katonai célokra készült töltényeket! Ezek lôpora, gyutacsa nagyon sok savas anyagot hagy vissza. Azon kívül némelyik lövedék köpenye annyira kemény, hogy csak kárára van a drága fegyverünknek. Én is ezt teszem mind a mai napig, és örülök, hogy van egy 8×57JS kaliberû puskám is, amelybôl sohasem lôttem még ki katonai lôszert!

Sok vadásznak kívánom, hogy tartsa meg a jó öreg 8×57JS-ét, amit esetleg örökölt – természetesen, ha jó állapotban van és jól is hord. Fôleg erdôs területeken, ahol nem kell olyan messze „nyújtózkodnia”, nem fog csalódni benne. Nem bánja meg kezdô vadásztársam sem, ha a nagyon jó hatású, koros, de nem öreg, és fôleg nagyon megbízható Mausert választja!

Tapasztalataim a 8×68S kaliberrel és a kaliber megszületése

J

J

Húsz éve, hogy megváltozott a fegyvertartási törvény. Ezzel megszûnt a több évtizedes „pofára mért” gyakorlat, ami csak azok kezébe adott golyós puskát, akik vagy jól feküdtek, vagy találtak egy megvesztegethetô megyei fôvadászt. Esetleg egy rendôrtisztet, aki – természetesen ellenszolgáltatás fejében – aláírta a golyós fegyverre való vásárlás és tartás jogát.

Mindig hadilábon álltam a hatalomnak való behódolással, ezért hiába volt minden utánjárás, nem tudtam golyós puskához jutni kezdô vadász koromban. Még sörétesre is csak nagyon nehezen kaptam meg a tartási engedélyt. Ekkor 1965-öt

288

Vaddisznósfegyverek, kaliberek, lövedékek

Mauser 66, 8×68S kaliberrel FOTÓ: SZERZÔ

J

J

írtunk és dühöngött a kommunista totalitás, „totális ellenôrzése”. A mai vadászok el sem tudják képzelni, hogy milyen tortúrával járt abban az idôben, egy vadásztársaságba bekerülni és fôleg golyós fegyverhez jutni! Szerencsére volt bátorságom a magam irányítása alá vonni a sorsomat... és huszonegynéhány évesen változtatni a dolgokon. Már akkor sem tudtam elviselni, hogy minden csak úgy lehet, ahogyan elôírják... egyesek, meg kettesek... számomra.

Negyven éve, hogy letettem a német vadászvizsgát és megvehettem az elsô golyóst, amit aztán sok szép, és jó golyós puska követett. Mert ugye itthon, a saját hazámban, akkoriban – még, ha a szakmámban is dolgoztam, erdészként és hivatásos vadászként – nem mindenkinek adatott ez meg! Ma is hálás vagyok a német kisvárosi vadászfegyverboltosnak, hogy a legmegfelelôbb puskát nyomta a kezembe. Mert egy olyan kaliberû fegyvert kerestem, ami utazásaim során minden helyzetben megállja a helyét.

Egy akkoriban újdonságnak számító Mauser66-os, újfajta, teleszkópos zárószerkezetû 8×68S kaliberben lett a kiválasztott! Az elmúlt harminc évben jól ös�szeszoktunk, sok ezer töltényt lôttem vele, azért merek róla egyet, s mást, bizalmasan papírra vetni!

A múlt század harmincas éveiben megnôtt az igény egy erös 8 milliméteres töltényre, ami a 8×57IS kalibert túlszárnyalja.

A tervezésnél figyelembe kellett venni a meglevô és jól hasznosítható M98-as Mauser toló-forgó zárás zárszerkezeteket, amelyek társzekrényei csak a 84 milliméter hosszúságú töltényeket tudta befogadni. A tervezés már elvetette a 8×57-es hüvelyének meghosszabbítását, amint azt Wilhelm Brenneke is tette 1912-ben a 8×64-essel. Ezért egy lényegesen nagyobb átmérôjû, „ducibb” hüvelyt konstruáltak, nagyobb térfogattal. Természetesen az így megszokott, öt töltényt befogadó tárról le kellett mondani, jó, ha négy elfér benne. Így az én Mauser 66-osomba, hogy ne legyen túl vastag az agyazása, csak három fér. Ôszintén megvallva: ezt sem használtam ki soha!

Az 1939-ben H-köpenyû, vörösréz heggyel megjelenô töltény a II. világháború elôtt nem terjedt el, a 8×68S csak 1957-ben indult hódító útjára. Fôleg Közép-Eu-

289

REMETEKANOK

J

J

rópában, a német nyelvterületen vált kedveltté. Elônyére volt, hogy „Magnumallûrök” és a szokásos peremszalagos hüvely nélkül is megállta helyét, és még ma is a legerôsebb 8 milliméteres töltény.

Elôször 1967-ben szerelték 14,5 grammos KS lövedékkel, ami akkor még acélköpenyes volt, a hegyén kis lyukkal. Ez a lövedéktípus adta meg a 8×68S igazi „erejét”, ezzel történt a legtöbb sikeres nagyvad vadászat! Ugyanakkor megnôtt az igény egy könnyebb súlyú lövedékkel szerelt „távlövô” változatra is, ami nem konkurenciaként értelmezendô, hanem a kaliber sokoldalúságát akarta kiemelni, felhasználva a benne rejtôzködô lehetôségeket. A 11,7 grammos KS lövedékû változat 1976-ban jelent meg. Ennek a lövedék köpenyének az anyaga már tombak, egy keményebb vörösréz ötvözet, amely nagyban kíméli a puskacsövet. A lövedék kúpos kiképzésû, hegye ólommal lezárt. A 11,7 grammos lövedék 300 méterre is „magas váll-lapra” célozva mindössze 19 centimétert esik, ami nagy testû vadnál még „alsó váll-lap”, azaz szív találatot eredményezhet. Amikor a fegyvert megkaptam 1972-ben, egy Zeiss 2,5–10×52-es céltávcsôvel volt szerelve és még a 12,1 grammos, H-köpenyes lövedékû tölténnyel lôtték be. Sajnos hamar rá kellett jönnöm, hogy az üreges hegyû lövedék a fedett, bokros terepen nem mindig biztonságos, illetve, ha a lövedék a vad teste elôtt fûbe, nádba, gallyba ütközik, akkor idô elôtt szétrobban. Így csak szilánkok, esetleg a maradék nagyobb lövedékdarabok érik el a vadat, sebzést okozva. Ez viszont nem felel meg az én vadászataim követelményeinek!

Hamarosan áttértem a biztonságosabbnak tûnô 14,5 grammos KS lövedék használatára. Ez zártabb köpenyû lövedék, annak ellenére, hogy igazi távlövésekre a nagy súlya miatt nem nagyon használható. Belövési távolsága 175 méter, de 200 méterig kiválóan alkalmas a nagyvad vadászatára. Ezért kipróbáltam a kisebb súlyú, 11,7 grammos változatot is. Sajnos én nem voltam olyan szerencsés a puskámmal, mint mások: az én fegyverem nem hordta egy „lyukba” a két különbözô lövedéket. A 11,7 grammost 100 méterre 15–18 centiméterrel is feljebb rakta!

Egy megjegyzés még a két különbözô súlyú, de ugyanolyan típusú lövedékhez, egy kaliberben: Az RWS gyártmányú töltények súlyosabb lövedékû változatánál a gyutacs körül egy piros vagy zöld színû gyûrû látható. Ez vonatkozik minden RWS gyártmányú, de különbözô kaliberû töltényekre is. Ezzel jelzik, hogy melyik a nehezebb lövedékkel szerelt.

Miután megkaptam a fegyveremet, kipróbáltam minden lövedéktípust a 14,5 grammoshoz belôtt, ezzel száz méterre pontlövô puskámmal. Az addigi tapasztalatom az volt vele, hogy nincs két egyformán lövô golyós puska. Minden csô máshogyan „emészti meg” a kilôtt lövedékeket. Azt, hogy melyiket szereti igazán, csak kipróbálással tudtam megállapítani.

Az biztos, hogy a fegyverkatalógusokban olvasható állítások nem mindig állják meg a helyüket – és még óvatosan fogalmaztam. Ezeket az adatokat papíron vagy számítógépen állítják elô, de nem próbalövések alapján! A gyakorlat sajnos egészen mást mutat. Számomra a legfontosabb mindig az volt, hogy megtaláljam azt a gyári lôszert, amelyik a legjobb lôképet adja. Az ma már majdnem mindegy, hogy milyen gyártmányú egy lôszer. Ezeket olyan nagy szériákban gyártják, hogy nincs köztük lényeges különbség.

290

Vaddisznósfegyverek, kaliberek, lövedékek

J

J

A szórásképet úgy kapom, hogy száz méterre elhelyezett lôlapra, fekvô vagy ülô helyzetbôl, felfektetett és beszorított fegyverrel, öt lövést adok le, egy pontra célozva. Ha a szóráskép három centiméter alatt maradt, akkor kiváló, ha öt–hat centiméteres a szórás, az még elfogadható. Ami ettôl nagyobb, azzal már nem szabad foglalkozni, szerintem az már nem vadászatra való. Merthogy kétszáz méteren már olyan nagy a szórás, hogy azzal csak sebezni lehet, de nem felelôsséggel vadászni!

Tehát elôször meg kell találni azt a lôszer fajtát, amivel legalább öt centiméteres körbe „rakható” az öt lövés. Ezzel kell belôni a fegyvert száz méterre, pontra.

Csak utána szabad a többi lôszer típussal kísérletezni, hátha ennek a közelébe mennek a golyók. Mindig maradjunk azonban az eredetileg belôtt tölténytípusnál, ha vadra lövünk, a többit csak közeli lövésekhez használjuk!

Még egy gondom volt a KS típusú lövedékekkel: több esetben a kisebb testû vad jelzés nélkül ugrott el a lövés után, alig hagyva vért. Ezután száz–százötven méterre találtam rájuk. Elôször nem tudtam mire vélni a dolgot: ha nem is láttam a „jelzést”, a puskám pontosságában és a lô tudásomban bízva mentünk a vért alig adó csapán a kimúlt vadig. Csak lassan jöttem rá, hogy a KS lövedékek meglehetôsen zártak és fôleg kemények. A nagy kezdô sebesség miatt a kis testû vadon átszaladhatnak a bordák között, ha pedig nem érnek csontot, nem tudnak „kibontakozni”! Így a lövedék nem adja le az erejét, és ezért sokkal alacsonyabb a hatásfoka a kis testû vadnál: csak mechanikai sérülést okozva belsô elvérzést eredményeznek.

Ezzel szemben nagyobb testû vadnál – szarvas, vaddisznó, nagyobb afrikai antilopok, jávorszarvas, medve – elejtésénél kiváló és megfelelôen nagy hatású!

Energiája és ereje elég akár egy hatszáz–nyolcszáz kilós kafferbivaly elejtéséhez is.

Elsô afrikai vadamat, egy kafferbikát is ezzel a kaliberrel és 14,5 g KS lövedékkel ejtettem el. (és utána még nagyon sokat!)

Erre az energiatöbbletre sokszor szüksége van a vadásznak. A körülmények általában annyira változóak, hogy jobb, ha „egy számmal nagyobb” a kaliberünk, minthogy csak sebezzünk és elveszítsük a vadat. Gondoljunk csak egy komoly értéket kepézô szarvasbikára, vagy nagy testû vadkanra, ami az enyészeté lesz, ha gyengébb kaliberrel megpiszkoljuk. A 8×68S energia tartalékai még gyomor- vagy lágylövés esetén is a nagyfokú sokkhatást eredményeznek, a vad még terítékre kerülhet. Ki nem hallott még „golyóálló” gnúról, vagy csontkemény oryxról. Elég sok oryx pecsenyét ettem hosszú afrikai tartózkodásom alatt – nagyon ízlett – és mindig megcsodáltam a hús finom szálait. Ezzel kellett a golyónak megküzdenie: a rostok nemhogy finoman szálkázottak, hanem többször változtatják is az irányukat, keresztül-kasul, mint a golyóálló mellény szövete. A hazai szarvasbika is sokszor hihetetlen, hogy milyen lövéseket bír el, fôleg az adrenalinnal felpumpált bôgési idôszakban!

Nem hallgathatjuk el a megfelelô kaliberválasztás fontosságát, ha humánus vadászatról akarunk beszélni. Nagyon fontos tényezô, hogy a lelövésre szánt vad ne szenvedjen, hanem a modern lô technikát igénybe véve minél gyorsabban szabadítsuk meg kínjaitól! Kellôképpen erôs kalibert kell választanunk a vaddisznó vadászatára is. Érdekes módon nem mindig egyforma még az erôs kaliber hatása

291

REMETEKANOK

sem, még ugyanazon vadfaj esetében is lehet eltérés. Ezt azzal kell magyarázni, hogy a vad izomzata koronként különbözô feszességû és keménységû, víztartalma változó, amiben a lövedék is különbözôképpen fejti ki hatását.

Dr. Nagy Ferenc állatorvostól, lovászi vadászbarátomtól a következô adat gyûjteményt kaptam a fenti állításom bizonyítására: „A víztartalom állatfajonként, továbbá a kortól és tápláltsági foktól függôen különbözô. Az emlôsök szervezetének átlagos víztartalma kifejlett korban a testtömeg 55–75 százaléka. Meglepô, hogy a zsírszövet vízben nagyon szegény! Jellegzetes a test víztartalmának változása az életkorral összefüggésben: az újszülött állatok szervezetében 75–80 százaléknyi víz található!

Hízott sertés: kb. 47% víz Hízott borjú: kb. 65% víz Sovány borjú: kb. 75–78% víz Ôz: a harántcsíkos izomzat fiatal korban több vizet tartalmaz, mint idôsebb korban. Az izomzat víztartalma 66–75 százalék, a kortól függôen.

Szarvas: a vér mennyisége a testtömeg hét–nyolc százalékát teszi ki.

A vad húsa általában sötétebb, barnásvörösebb színû, mint a háziállatoké.

A sötétebb szín oka a nagyobb myglobin (izomfesték) tartalom és a legtöbbször nagyobb vértartalom. A vad húsa jellegzetes illatú, a fajra, illetve még azon belül is az ivarra jellemzô, illó zsírsavakban gazdag. Feszesebb állagú, mint a háziállatok izomzata, úgy mondjuk, hogy szilárdabb. Az izomcsoportok jól elkülönülnek, feszes, rugalmas pólyák fedik ôket. Az érett vadhús általában erôsen savas kémhatású. Az izmok közötti kötôszövet állománya és a zsírszövet mennyisége kevés.” Összehasonlításul néhány állat húsának zsírtartalma: 100 gramm nyers húsban bárányhús

zsír/gramm 12,7

borjúhús

4,5

marhahús, sovány

3,5

sertéshús, kövér

37,0

közepes

25,3

sovány

6,8

lóhús

2,5

ôzhús

1,9

szarvashús

2,4

vaddisznóhús

3,9

A lövedék megválasztása

J

J

Nagyon fontos, ha már egy erôs kaliberû fegyverrel rendelkezünk, hogy a legmegfelelôbb lövedékkel szerelt töltényt használjuk hozzá. Nem elég, ha egy jó puskánk van, ahhoz jó töltényt is kell használni! Gyári készítésû töltény jelenleg a

292

Vaddisznósfegyverek, kaliberek, lövedékek

kereskedelemben a 8×68S kaliberben nyolc különbözô lövedékkel szerelve kapható. Ha a 7×64, vagy a .30-06 Springfield töltényválasztékával összehasonlítjuk, amelyek kaliberenként 30–40 különbözô lehetôséget kínálnak, akkor a 8×68S kínálata ugyancsak szegényes. A nyolc változat: RWS 11,70 gramm KS

RWS

13,00 gramm Doppelkern

RWS 11,70 gramm Doppelkern

Hirtenberger

13,00 gramm Nosler

RWS 12,12 gramm H-Mantel

Hirtenberger

13,00 gramm ABC

Blaser 12,17 gramm CDP

RWS

14,50 gramm KS

Nem mintha ez a választék nem elégítene ki, de a próbálkozásaim azt mutatták, hogy nem mindegyiket tudtam úgy használni, hogy egy céltávcsô-beállítással, egy pontba menjenek a különbözô lövedékek. Másodsorban pedig ne a tölténygyárak mondják meg, hogy mi a jó! Ôk csak a portékájukat akarják eladni, égig magasztalva a jó tulajdonságokat, közben maguk is rájönnek, hogy van javítanivaló a termékeiken. Sok kísérletezés után a 11,7 grammos KS lövedékkel szerelt töltényeket találtam a legjobbnak. Ezzel kell a távlövések esetében a legkevesebbet módosítani a célra tartáskor. A lôszer 250 méterig pontos! Az osztrák gyártmányú Hirtenberger töltényeknél nagyon sok volt a csütörtökös, így arról hamar lemondtam, annak ellenére, hogy jó minôségû Nosler és ABC lövedékkel voltak szerelve.

Saját készítésû töltények

J

J

Németországban a gyári töltény a drágább, ezért jó harminc évvel ezelôtt áttértem a saját készítésû töltények használatára. Elvégezve a szükséges tanfolyamokat, levizsgáztam egy állami bizottság elôtt a robbanóanyagok kezelésébôl. Csak ezután váltam jogosulttá a gyutacs és a lôpor vásárlására, tartására, felhasználására. Tapasztalt szakemberek vezetésével lépésenként sajátítottuk el a golyós töltény készítésének minden csínját-bínját. Fôképpen Amerikában, de Németországban is egyre inkább, teljesen természetes, hogy a vadász maga készíti töltényeit. Természetesen mindehhez fokozott érdeklôdés és tevékenység szükséges, hogy a vadász megismerje az összefüggéseket. Ahogy ezt megtanulja, többet olvas szakirodalmat – mert van – és tanul közben elméleti, illetve gyakorlati ballisztikát. Mivel ki is akarja próbálni, hogy mit készített, többet lô, mint egy hétköznapi vadász. Így jutottam el odáig, hogy havonta egy–két–három szombatot is a lôterén töltök, kipróbálva, hogy hét közben mit is készítettem!

Sikerült a 8×68S kaliberûhez, de a többi golyós puskámhoz is használható, ám a kereskedelemben nem kapható tölténykombinációkat elállítanom. A saját készítésû töltényeimnél addig kísérleteztem több-kevesebb lôpor felhasználásával, különbözô erôsségû gyutacsokkal szerelve, és a lövedékeim alacsonyabb vagy magasabb beszorításával – természetesen a megadott határértékek betartásával –, amíg mindegyik töltényem a 11,7 grammos KS-hez belôttel azonos találati pontosságot hozott.

293

REMETEKANOK

Így még sötétben sem töltök véletlenül olyan lôszert a fegyverembe, amelyikben nem vagyok biztos, hogy oda megy, ahová szánom. Nagyon jónak találtam a svéd Norma gyártmányú lövedékeket. Kár, hogy ez a gyár nem állít elô 8×68S kaliberhez kész töltényt, csak alkatrészeket, így, gyutacsot, lôport és lövedékeket. A sok kísérletezés eredménye az lett, hogy ma már csak Norma lövedékeket használok minden puskámhoz. Ezek a gyártmányok zártabbak, de egy gondolattal keményebbek is, mint a többi. Az Alaszka, a Vulkán nagyon jól leadja az energiáját, nem esnek a vad testében szilánkokra, mert a lövedék burkolata a különbözô vegyi eljárásoknak köszönhetôen egyben marad az ólommal.

A legjobban a 12,7 grammos Oryx elnevezésû „golyóbissal” vagyok megelégedve, a Norma cég legutolsó jól sikerült termékével, amelyet a 8×68S kaliberû töltényeimbe töltök. Elôszeretettel használom éjszakai vaddisznó vadászaton, holdvilágos idôben: az érô búzából, zabból ki feketedô vaddisznófejre nagyon pontos és hatásos!

Vaddisznóhajtásokra legtöbb esetben a 12,7 grammos Alaszka lövedékkel töltött töltényeket használok, amiknek az eleje puhább. A hátsó keményebb rész majd mindig ad jó kilövést, átütve a legnagyobb testû vaddisznót is. A bô vérzés megkönnyebbíti az esetleges uránkeresést, de legtöbb esetben, a sokkhatás tûzben marasztalja a vadat.

Összefoglalva A 8×68S-t inkább mondhatjuk a középkaliberek felsô képviselôjének, mivel energiaparaméterei majdnem megegyeznek a .375 Holland & Holland Magnuméval. Száz méteren mindkettô 4500–4600 Joule-t teljesít, csakhogy a 8×68S ezt 11– 13 grammos lövedékekkel szerelve tudja, míg a .375 H&H Magnum 17 grammos lövedéknél könnyebbet nem is használ. A 8×68S kaliber univerzálisabb így, mert távolabbi lövésekre, ami mindig elôfordulhat, jobban használható. Természetesen a 8×68S kalibert csak azoknak ajánlom, akik külföldön is szándékoznak vadászni.

Hazai vadfajaink nem mindig igényelnek ekkora kalibert. Aki azonban a legerôsebb 8 milliméteresre bízza magát, az azzal a jó érzéssel indulhat a vadászataira, hogy egy megfelelô kaliber áll rendelkezésére, amiben nem fog csalódni!

Egy misét a vegyes csövû puskákért

J

J

Olyan környezetben nôttem fel és lettem vadásszá, ahol a vegyescsövû vadászfegyver „kötelezô” szerszám volt! Kezdô vadászként nem is láttam magam körül mást. „Vadászapáim” mind ilyenfajta billenôcsövûvel járták az redôt, a mezôt.

Természetesen jó negyven-ötven évvel ezelôtt Somogyország területeinek vadállománya még más összetételû volt, sokkal több apró- (nyúl), lényegesen kevesebb nagyvaddal.

A hagyományos Drillinget, a három különbözô csôvel szerelt puskát Nyugat-Európában, valószínûleg a német nyelvterületen találták fel! Ma is jellegzetes német vadászfegyver. Tulajdonképpen az „egypuskás” német falusi vadá-

294

Vaddisznósfegyverek, kaliberek, lövedékek

J

J

szok mindennapi szerszáma volt, illetve még ma is az. A változatos adottságokkal rendelkezô területeken elforduló apróvad – fôleg nyúl és róka – valamint a váltóvadként elôfordul szarvas és vaddisznó alkalmankénti elejtésére ideális.

Az ôzet abban az idôben, amikor a Drillingek divatba jöttek, még apróvadnak tartották és söréttel, göbeccsel, szatymával, vagy postával lôtték, jobbára ôszi hajtásban.

Magyarországon sokáig csak „vadôr puskának” titulálták a vegyescsövû vadászfegyvert, lebecsülve elônyeit, sokoldalúságát. Ellenzôi azt tartják errôl a legigazibb vadászfegyverrôl – (talán a Drilling az egyetlen olyan fegyver, amelyik nem tekint vissza katonai elôdökre, és csak vadászati célokra építették, használták) – „hogy mindent tud, de semmit sem igazán jól”! Sörétes csövei általában rövidek, hogy a nyúl- és fácánvadászatokon megállják a helyüket, annak ellenére, hogy nagyon jó a szórásképük. A régebbi típusú fegyvereknek a golyós csöve hozzá volt forrasztva a sörétes csövekhez, így gyors, egymás utáni lövések esetén nem tud a hô hatására „kinyújtózkodni” mint az ismétlô puskák csupasz golyós csöve. A második, harmadik golyó már 15–30centiméterrel magasabbra vágódott fel, mivel a „hideg” sörétes csövek „felhúzzák” a megnyúló meleg golyóscsövet, ezért majdnem használhatatlanná válnak a gyakorlatban.

Mindez így igaz! Mégis, aki nap, mint nap járja az erdôt, a mezôt, az értékeli a sokoldalúságát és megelégszik a háromcsövûség ellenére – az egylövetûséggel. A Drillinges vadász általában nem törekszik nagy terítékek elérésére. Inkább szemlélôdve szemezget a vadászati lehetôségekbôl, kihasználva a sokszínûség adta változatosságot.

Félix Pista bácsit, fônökömet, el sem tudtam más puskával képzelni, mint a „kancsal” dupla csövûjével. Leírtam már itt is: a jobb csô 8×57JR golyós volt, a bal 16/70-es sörétes. Sok szarvast és fôleg vaddisznót lôttem ezzel az öreg ferlachi remekmûvel, mert sokszor megkaptam kölcsönbe. A többi fônökömnek is, Páll Bandi bácsinak, Kiss Ernô erdômérnök úrnak, erdészet vezetônknek, és Sas Emilnek is Drillingje volt. Hozzájuk nôttek, minden nap ezt a fajta puskát használták, nem is nagyon lehetett náluk más fegyvert látni, még ha volt is golyós puskájuk. A körvadászatokra is a fehérre csiszolódott Drillingjüket cipelték, a többletsúly ellenére. Nem egy kóbor kutya hagyta ott a fogát, ha a sörétlövés határán túlérve már azt hitte, hogy megúszta a nagy lövöldözést! Ilyenkor valamelyik Drillinges hirtelen letérdelt és a 80–100 méterre ügetô, vissza-visszatekintgetô ebet beledöntötte egy jó golyóval a barázdába.

Az elsô Drilling, amelyet ugyan csak kölcsönpuskaként használhattam, kisméretû, finom mûvû, sínes Drilling volt. Ma már csak nagyon kevesen tudják, hogy milyen is lehetett, a mai vadászok közül a legtöbben nem is láttak ilyet. A németek „Waldlaufer – Erdô járónak” mondják. Valamelyik elôkelô család fiatal csemetéje kaphatta, talán az apjától, aki Ferlachban, a vegyescsövû puskákat gyártók fellegvárban rendelhette meg a számára. Könnyû kis 20-as duplacsövû volt, alig lehetett a .22 Long Rifle csövecskét észrevenni a célzó sínben! Irányzéka lebillenhetô, sörétlövésnél nem zavart. De a .22-es golyóval, felpeckelt irányzékkal, száz méterig játszva bögyön tudtam vele pattintani minden örvös galambot!

295

REMETEKANOK

Beleszerettem egy életre ebbe a kis remekmûbe. Sok szárnyazott vadrécét, kóbor kutyát és macskát, szürke varjút, szarkát lôttem vele. Amikor vissza kellett adnom, bizony majd’ elsírtam magamat! Még sokáig kísértett, ha szárnyaztam egy récét a Balaton jeges partján. Szegény kutyám hiába hajkurászta, minduntalan lebukott, elmenekült. Csak sóhajtozva emlegettem a Magasságost és nagyon hiányoltam a kis golyót. Vagy, ha libázni voltam, lehúzódva az árokba, a felettem elhúzókból kidupláztam két libát! Az egyik biztosan szárnyazott volt… Ezután bukdácsolva kergetôztünk a mélyszántás göröngyein, amíg valamelyikünk nem bírta tovább és feladta a tüdôszaggató futást. Ilyenkor a kis golyó használatával megkímélte az ember magát az ilyen reggeli tornáktól! Nem csoda, hogy egy életre eljegyeztem magam a vegyescsövût használók nagyra becsült családjával!

Drillingjeim 1. SAUER UND SOHN Vadászpályám kezdetén minden vágyam egy három csövû puska volt! Olcsón sikerült hozzájutnom. Behemót 12-es sörétes csöveivel, nagyméretû, 8×57IRS golyós csövével együtt, igazi „ágyú” volt, a Sauer gyár kitûnô terméke. Sok szép élmény fûzött már hozzá, mégis megváltam tôle, mert egy hibáját nem tudtam megszokni. Mégpedig azt, hogy az oldalán volt a biztosító tolóka és nem a számomra megszokott helyen, a nyitókulcs alatt, mint a többi puskámon. Egyszer megtörtént velem, hogy a közeledô ôzek láttán kibiztosítottam a golyós csövet, de nem jutva lövéshez, viszont elfelejtettem újból bebiztosítani, illetve sörétre váltani. Késôbb, a les alatt zsinórozó rókára lôve, a sörétes bal csôvel, a sörétlövés „elvitte” a felpeckelt és nem bebiztosított golyós csövet is. A céltávcsô a „duplázástól” felhasította a homlokomat! A nagy dörrenés meglepett, még ha örültem is a felhemperedô rókának – persze nem a puska rovására írtam a hibát, hanem a „kezelô személyzetére”.

Szerencsére csak egyszer történt meg velem ilyen baklövés, nem is ment el a kedvem a Drillingektôl. Egy másik gyártmány után néztem, mert haladt az idô, és az okos puskamûvesek is felismerték ezt a kezelési hiba lehetôséget. Sokáig kellett várnom, mire álmom igazán beteljesült, mert nem mindennapi szerszámot kívántam magamnak.

Megboldogult legénykoromat éltem, tehettem a pénzemmel, amit akartam.

Nem szólt bele senki, hogy egy kisautó árát fektettem bele vágyálmomba – pedig jó befektetés volt! Ha az akkori árát veszem, a nevezetes kisautó, amit a pénzemért kaptam volna, ma egy rozsdás roncshalmaz lenne, míg Drillingem a maga húsz évével serdülôkorú ifjonc a vadászpuskák között! Áráról nem is beszélve: a dupláját kapnám érte, mint amiért készíttettem!

J

J

2. KRIEGHOFF Hogy közelebbrôl is megismerkedjünk ezzel a csodapuskával, a vadászfegyvergyártás kimagasló termékével, hadd pletykáljak róla, talán nem veszi rossznéven. Már a megrendelése is egy külön procedúra volt. Személyesen vettek rólam méretet a gyárban, feljegyezve minden kívánságomat. Ezután majd másfél évet

296

Vaddisznósfegyverek, kaliberek, lövedékek

Sauer und Sohn drillingem FOTÓ: SZERZÔ

Krieghoff drillingem vésett oldallakata (saját tervezés) FOTÓ: SZERZÔ

J

J

kellett türelmeskednem, mire levelet kaptam, hogy mehetek érte. De egy szép napon csak kézbe vehettem!

A németországi Ulmban, a Duna melletti kisvárosban, Suhlból elszármazott puskamûvesek gyakorlott, ügyes kezébôl került ki. Sok idôrabló munkával készült,

297

REMETEKANOK

J

J

a Krieghoff cég termékeként. A fiatalkori kölcsön sínes-drilling szép emlékére 20/76-os sörétes csövekkel készült, igazi Krupp-Böhler három karikás acélból.

Golyós csöve Böhler-Antinit. Ezt lehet a legvékonyabbra húzni, anélkül, hogy a biztonság rovására menne a súlycsökkentés. Külön kívánságomra mégsem lett túl könnyû, mert az nem jó, ha egy puskának nincs súlya. Azt mondják, ha lúd, akkor legyen kövér: mindjárt egy duplagolyós váltócsövet is rendeltem hozzá.

Kaliberkérdésben – nem tudom miért – sohasem vonzottak a köztes megoldások. Mindig azt tartottam, hogy nagyvadnak nagy golyó, kis testû vadnak kis golyó dukál. Azt tanultam, hogy a szarvast, a vaddisznót 8 milliméteressel, vagy annál nagyobbal, az ôzet 5,6, vagy 6,5 milliméteressel kell elejteni.

Ehhez az elgondoláshoz mind a mai naKrieghoff drillingem csövei pig ragaszkodom, amit nem is bántam FOTÓ: SZERZÔ meg soha sem. Ezért nem csoda, hogy a Drillingemet az alábbi kaliberekben rendeltem meg: az alapmodell a duplagolyós, erôs nagyvadra 9,3×74R kaliberû.

Sok hasznát vettem vaddisznóhajtásokon. Az alatta elhelyezkedô 20/76 sörétest a rókáknak van fenntartva.

Igazi öröm, hogy a szokványos Drilling elrendezésû csô hármasnak, .30-06-os kaliberû a golyós csöve. Egyes lövések esetén, hideg csôvel – újra hûtve – az öt golyót két centiméteres körbe „rakta”. Ennél még jobb volt az 5,6×50R kaliberû betét csô, amely a jobb sörétes csô végéig ért, és amellyel remekelni lehetett és – szó szerint – a sétáló legyet az ôzbak oldalán el lehetett vele találni!

Igazán mindenes, univerzális fegyver. Sok szép és felejthetetlen élményünk volt a húsz év alatt.

Sajnos azért a szokásos Drillingre jellemzô „allûrjei” is megvoltak. Pár év után, a sok leadott lövés tágító hatására megnôtt az amúgy jó Böhler acélban is a feszültség, és a duplagolyós csövem kezdett „szétlôni”. Amíg az elsô években öt–hat centiméteres körbe rakta a duplákat, addig húszéves korára a bal csô golyója 15 centiméterrel balra és ugyan annyival alá ment. Idôvel, hogy ez ne okozzon fejtörést a gyors dupláknál, a bal csôhöz könnyebb, 16 grammos, KS – kúpos hegyû – lövedéket, a jobb csôhöz pedig egy 18,5, majd késôbb, egy 19 grammos lövedéket töltöttem. Így tudtam csak használni. Így ment a két golyó annyira egy pontba, hogy biztos lehettem a találatokban. Ez azonban nem volt megoldás hosszútávon!

298

Vaddisznósfegyverek, kaliberek, lövedékek

Blaser drillingem FOTÓ: SZERZÔ

Még nagyobb lett az eltérés a sörétes és a golyós csövek találati pontjánál.

Amíg kezdetben nyílt irányzékkal és esetenként a céltávcsövön keresztül a sörétrajt 25 méterre a golyókkal együtt hordta, addig az évek során a sörétes csô szórási középpontja alacsonyabbra süllyedt. Kitett papírra, a fenti távolságra már harminc centimétert is aláhordott. A keresztbe futó rókát csak úgy találtam el, ha teljesen eltakarta a csô vége, vagy már nem volt benne, a céltávcsôben, illetve a füle hegyét láttam csak a lencse aljában! A váltó csôként használt szokványos Drilling csöve továbbra is jól hordott.

Az élet úgy hozta, hogy jó pár évvel ezelôtt, a házasságom felbontásakor, mindentôl meg kellett válnom, ami addig szép, jó és értékes volt az életemben. Így kedvenc puskámtól is, ami minden hibája ellenére a szívemhez nôtt az évek alatt. Kemény és kitartó munkával és egy kis szerencsével azonban az életem kereke megint felfelé ívelt, és az elsô szerzeményem mi más lehetett volna, mint egy új Drilling!

3. BLASER

J

J

Választásom a már évek óta beharangozott és forradalmasított új Blaser D99es modellre esett. Blenk úr, a Blaser vadászfegyvergyár akkori tulajdonosa adta a próbadarabot a kezembe. Elsô látásra már meglepô volt maga az új csô elrendezés is: a hagyományokkal szakítva a golyós csô nem a sörétesek alatt helyezkedett el, hanem felettük „trónolt”! Jól belegondolva ez a megoldás, ha nem is megszokott, de kézenfekvô, mert így az elengedhetetlenül szükséges céltávcsô és annak szerelvénye közvetlen a golyóscsövön helyezkedik el. Természetesen a legújabb Blaser nyeregszereléket kihasználva. A hagyományos vegyes csövûeknél a hibaforrások nagy részét az összeforrasztott csövek okozták. Az új Blaser Drillingnél azonban minden csô teljesen szabadon maradt. A sörétes csövek között van egy gumitakarás, ami a hagyományos sínekre emlékeztet. A csövek végét egy félbilincs fogja össze, ebben állító csavarok helyezkednek el. Ezekkel lehet a csövek összelövését biztosítani, legyen az akár a sörétes, akár a golyós.

299

REMETEKANOK

Az újításoknak ezzel még nincs vége. A zárszerkezet is modernizálódott és elônyére változott. A szintén Blaser találmányú, immár húsz éve használatos billenô-blokk zártesttel megoldottak egy régi dilemmát. Igaz, a felsô golyóscsövet tölteni és üríteni nem éppen könnyû a kiálló csô kampó alatt, de a Drillinges vadásznak van erre ideje és esetleg türelme is. A biztonságot mindig nagybetûvel írták a Blaser fegyvertervezôk. Az új Drillinget a már jól bevált, nem önmûködô, hanem mechanikus biztosítási szerkezettel látták el. Ez biztosítja, hogy csak akkor húzódnak fel az ütô elemek, ha kézzel a biztosítótolókát felnyomjuk. Annyi automatizmust építettek bele, hogy ha a fegyvert kinyitjuk, a tolóka visszaugrik felhúzatlan – biztosított – állapotba, ami nagyon fontos.

Egyedül a sörétrôl a golyósra váltás nem a szokványos számomra. Idôvel persze megszoktam, hogy ez fordítva van, mint a régi Drillingemnél volt. A fegyver összképe kielégítô, ha nem is valami elegáns. A hagyományos Drillinghez képest kicsit „nagy mellû” azáltal, hogy a golyós csô felül helyezkedik el. Súlyra majd egy kilóval könnyebb (3,3 kg) mint a régi Krieghoff Drillingem volt. Errôl gondoskodik a jó minôségû acél, és a repülô iparban használatos, nagyon kemény és szívós dúralumínium zártest. A fegyver minden része a szuperpontos CNC számítógépvezérlésû marógépeken készült, legkisebb toleranciákkal. Természetesen a részletek is fontosak egy vadászfegyvernél. A felületi megmunkálások a fém és a fa részeken nagyon jó minôségûek. Kaukázusi diófából készült tusa nagyon szépen erezett, tetszetôs és finoman kidolgozott, bajor pofadékkal. Az elôagyat lehet keskeny és kicsit szélesebb fél hódfarkú változatban is rendelni: az enyém hódfarkas, így jobban fekszik a kezemben.

Kaliberkérdés

J

J

A golyós kaliberek választéka felöleli a mai összes, vadászatra alkalmas kalibert. Sörétes csövei 20/70 és 20/76 Magnum kaliberek között választható. Magam a D 99, Duo duplagolyós változatát rendeltem meg, a 9,3×74R és 6,5×65R kaliberekkel, valamint 20/76-os sörétes csôvel. Így rendelkezésre áll egy nagy kaliber, amit esti és éjszakai vaddisznóvadászatokon jól tudok hasznosítani, ismerve a 9,3-as megbízhatóságát. A 6,5 milliméteres nagyon megfelel kis és közepes súlyú lövedékeivel az ôztôl a szarvastehénig terjedô nagyságú vad elejtésére, még nagyobb távolságokra is. Valamint nehezebb, 10,5 grammos lövedékekkel még a vaddisznóhajtásokon is használható, kisebb testû disznó elejtésére. Ezzel a kezemben van egy duplagolyós, plusz egy sörétes csô, kifejezetten a rókák számára!

Az apró-, de fôleg a vegyesvadas területek Nimródjai értékelik igazán nagyra a kisebb kaliberû golyót, vagy a sörétes csövet. Mert, ha kijutunk a vadászterületünkre – ez egyre ritkábban sikerül bokros teendôink miatt – kellemes érzés, ha a felszerelésünk éppen a legalkalmasabb, és minden esetre fel vagyunk vértezve!

Kinek van ma már alkalma minden évben szarvasbikát lôni? Bizony nem sokunknak! De mennyien örülünk egy szépen lôtt róka vagy nyest bundájának? Vagy, ha az ôszi cserkészés közben a fejünk fölé keveredô vadlibacsapatból egyet meg-

300

Vaddisznósfegyverek, kaliberek, lövedékek

lôhetünk, mert van egy sörétes csô is a kezünk ügyében! Hányszor van úgy, hogy az évekig kerülgetett erôs vadkan éppen akkor kerül elénk a szép, ibolyaillatú tavaszi estén, amikor a szalonkákat várjuk? Milyen jó ilyenkor, ha van egy golyós csô is! Mennyivel szebbek a váratlan örömök, mint az elôre megtervezettek, amelyek aztán nem akarnak jönni, mert a vadászat istenei máshogy gondolták a dolgot.

Mennyivel emlékezetesebbek a kis örömök, mint a nagyok!

Ezért is szép egy Drillinggel vadászni!

Merci terepjáróm, hátulról

J

J

FOTÓ: SZERZÔ

301

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

A hibázások okairól részletesen, pontokba szedve

J

J

A vad elhibázása sokunknak kellemetlen, rossz, sôt... fájdalmas emlék.

A hibázásoknak sok oka lehet. Ezeket szeretném megvizsgálni, felhívni a figyelmet rájuk, és esetleg tanácsokat adni a kiküszöbölésükre, ha elfogadja a kedves vadászó olvasó tôlem!

1. Kemény elsütô billentyû (nekem még a mai napig is „ravasz”)! Golyós puskánál, fôleg nagyobb távolságra célzott lövést leadni, csakis egy finoman mûködô elsütôszerkezettel lehet. Vagy gyorsítót kell beépíteni, és annak használatát megszokni.

2. A hibázások 30 százaléka arra vezethetô vissza, hogy a vadász... a lövés pillanatában... becsukja a szemét, és ekkor húzza el a ravaszt. Valószínûleg volt már néhány kellemetlen élménye rugdalós puskákkal, kaliberekkel!

3. Visszamaradt tisztító olaj a csôben, és a töltényûrben. Nagy hibaszázalékot okozó tény, hogy a legtöbb golyóscsô olajos, ha vadászni megyünk! Nem elég, ha csak vattával, kóccal húzzuk ki a használat elôtt! A kereskedelemben kaphatók különbözô szárító-oldó termékek, amelyekkel a golyóscsövet tényleg szárazra tisztíthatjuk, de nem csak a csövet, hanem a töltényûrt is alaposan olajmentesre kell dörgölni! Velem is megesett, hogy egy esôs nap után bôvebben fújtam be az olajat Drillingem csövébe. Másnap hajnalban, amikor újból vadászni mentem, többször áthúztam vattával, amíg fehér nem lett az utolsó feltekerés. Mégis, a 120 méterre álló ôzbakot csak sebeztem, szerencsére csak horzs lövéssel. Amikor kinyitottam a puskám és kézbe vettem az üres hüvelyt, rögtön éreztem, hogy az olajos tapintású!

Késôbb olvastam errôl egy vizsgálatot a „Wild und Hund” német vadászújságban, amelyet több mint 30 éve járatok. A jó nevû DEVA (Német Fegyver Bevizsgáló Állomás) kísérleteket végzett, amúgy jó szórásképû fegyverekkel, amely 2-5 centiméteres lôképet hoznak, 5 lövésbôl 100 méterre. Minden töltény hüvelyére egy csepp olajat cseppentettek, mielôtt a töltényûrbe tolták volna. Így a célzott lövések annyira szétszórtak voltak, a 10 centiméteres szórástól az 50 centiméteres „kilengésekig” majd minden változat megtalálható volt. Tehát, ha nem is gondolnánk, ez is hatással lehet a lôképre, a találatokra.

4. A töltényhüvelyek belsô térfogata. Lassan húsz éve magam készítem golyós töltényeimet. Ez még Németországban kezdôdött, ahol több mint harmincöt évet éltem, és külön vizsgát tettem... így tölténytöltési engedélyt kaptam, hogy a

303

REMETEKANOK

J

J

kilôtt töltényhüvelyeket újra töltsem!) Ezek alatt az évek alatt sok meglepetés ért a gyárilag készített golyós töltényekkel kapcsolatban.

Kezdjük a töltényhüvellyel, melyet készítése során egy kör alakú rézlapból formálják, majd nyújtják. A technikai eljárások többfélék, erre most nem akarok kitérni, mert nagyon hosszadalmas lenne. De tény, hogy gyártmányonként nagyon különbözôek a paraméterek. Pedig a lövés pontossága szempontjából a külsô,- és a belsô méretek is egyformán fontosak! Így azt kellett tapasztalnom, hogy pl. a cseh gyártmányú Seller & Bellot hüvelye puha, ezért nagyon jól formálható, de a belsô térfogat sokszor hüvelyenként változó. Ha a jó öreg 8×57JS-hez készítettem nehezebb lövedékû vaddisznóhajtásra szánt töltényt, nem mindegyikbe tudtam az 57 grain-nyi (ejtsd: grén) (1 grain (gr) = 0,0648 gramm (g) lôport betölteni úgy, hogy még a lövedéket is bele tudjam préselni a hüvelynyakba. Ez azt jelentette, hogy némelyik hüvely fala vastagabbra sikerült, mint az átlag, és ezért az elektromos mérlegen kimért lôpor, nem mindig fért a hüvelybe úgy, hogy még a lövedéknek is maradjon hely. A lôképeknél pedig nagyon fontos, hogy ugyanaz a mennyiségû lôpor mindig egyforma térfogatú töltényhüvelyekben égjen el, és a lövedék mindig egyforma mélyen üljön a hüvelynyakban. Szerintem a legjobb minôségû töltényhüvelyek a svéd Norma és a német RWS cégektôl kerülnek ki.

5. Hiányzó lôpor a töltényekben. Még érdekesebb a helyzet a lôpor adagolásánál. A gazdaságos és gyors tölténygyártásnál csak térfogatra állított mérôedénnyel mért mennyiségeket, és nem súlyra mért adagokat töltenek a hüvelyekbe. Sajnos így eltérések lehetnek, amelyek kihatnak a lôképre. Ha nem is nagymértékûek ezek, de néha bosszantó „kilengések” adódnak.

Errôl egy példa: Volt egy puskám, .222 Remington Magnum kaliberû. Nehezen lehetett hozzá töltényt kapni. Ezért nagyon megörültem, amikor egyszer 300 darab Hirtenberger (osztrák) gyártmányú töltényt kaptam ajándékba. Sajnos, mind teljes köpenyû „dúvadazó” lövedékkel volt szerelve, amit aztán csak ritkán tudtam használni. Ezért pár doboz tartalmát fiaimmal „kezelésbe” vettünk.

A lövedékhúzó kalapáccsal kiütöttük a lövedékeket és helyette ugyan olyan súlyú részleges köpenyû ólomhegyût szereltünk vissza. Így használható lett ez a puskám ôzre is. Hogy ne legyen keveredés, egy doboz töltényébôl kiszórt lôport tégelybe helyeztem, és onnan mértem vissza. Miután az elsô szétszedett töltény lôporát lemértem, erre állítottam be a mérlegem. Amikor mind a 20 töltény készen lett, legnagyobb meglepetésünkre még legalább két töltényre való lôpor fennmaradt...

Mivel biztos voltam a dolgomban, mert kétszer is ellenôriztem, hogy minden újratöltött hüvelyben benne van e a lôpor... a következô doboz töltényénél elkezdtem egyenként méregetni minden hüvely kiszórt tartalmát. Nagy volt a meglepetésünk, amikor legalább 5 különbözô „súlycsoportot” kaptunk. A legkevesebb 23 grain-nyi volt, öt töltényben. A legtöbb 25 grain volt. Három töltényben 22,5 grain volt, azaz 2,5 grain-nyi hiányzott a 25 grain-ból, amely 10%-nyi eltérés! Gondolható, hogy mennyire hat ki, egy fegyver találati pontosságára az

304

A hibázások okairólrészletesen, pontokba szedve

J

J

ilyen nagymértékû lôpor súlyingadozás. A szakemberek tudják csak igazán, hogy mennyi tényezôbôl áll össze, hogy egy fegyver pontosan lôjön! Végsô soron, nagyon sok pénzt adunk ki arra, hogy ne történjenek „érthetetlen hibázások”! Mégis számolnunk kell azzal, hogy amit nem ismerünk igazán, az okozhat kellemetlen meglepetéseket!

305

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Javier Botin spanyol vadász világrekorder vadkanagyara a Pilisbôl (2003) FÓTÓ: MAGYAR VADÁSZÖSVÉNYEKEN

Trófeák

J

J

Számomra az ôzbakok formagazdag agancsai mellett a vadkanok agyarai az igazi vadásztrófeák! Hosszú és széles, szép ívû agyarpár, gácsérfarok módjára bekunkorodó kis agyarakkal, talán a legigazibb vadásztrófea. Hegye és éle jelzi, hogy itt másról van szó, mint az agancsos szarvasoknál, ôzeknél. Ez egy igazi fegyver, amelyet a tulajdonos sok esetben nem csak tud, de szívesen is használ. Ha nem is olyan változatos formájúak, mint az ôzbakok agancsai, a hozzáértô szemének sok mindent elmondanak.

Ha belépek egy házba, és trófeákat látok ott felfüggesztve, rövid nézelôdés után összefüggést vélek találni a trófeák minôsége, milyensége és az elejtô személye között. Sokszor látok az egyik vadásznál csak ôzagancsokat a falon. Míg a szomszédjánál inkább szarvasok trófeái dominálnak. A harmadiknál meg nincsenek trófeák, mert nem érdekli ôt a trófea gyûjtésé. Többre becsüli egy toronykakas meglövésének élményét, mint egész éjszakai magaslesen való ücsörgést.

Természetesen mindenkinek joga van úgy, és arra vadászni, ahogy neki tetszik. Meg a vadászati lehetôségeink is különbözôek.

Kevés jó vadkan agyarát látni még sokat vadászók trófeagyûjteményében is.

Csak ritkán találkozom olyannal, aki ízig-vérig vaddisznóvadász. Pedig sokan hiszik magukat annak.

A legtöbb vadásznak csak egy-két jó kan elejtése jut osztályrészül egész életében. Pedig hazai vadjaink között talán ez a legigazibb vad. Én legalábbis annak tartom. Még ha oly alkalmazkodó és olyan nagy szeretettel dézsmálja is az ember által termesztett mezôgazdasági kultúrákat. Mivel nagyon intelligens, és jól tud rejtôzködni, így ritkábban kerül puskavégre, még ha sokkal több is van belôle a területünkön, mint gondolnánk. A számok ezt igazolják.

Az agyarak minôsége Európában nyugatról kelet felé haladva, egyre erôsebb képet mutat. Az agyarak szélessége is egyre nagyobb. Ugyan így a testtömeg és a testsúlyok is. Amíg Németországban egy érett, 7–8 éves kan zsigerelve 80–100 kiló körül van, addig Magyarországon már elérheti a 150 kilót, és a lengyelországi Kárpátokban, erdélyi havasokban, Bulgáriában, már 200 kilós példányokkal is sûrûbben találkozhatunk.

Ezektôl talán még erôsebb és nagyobb súlyúak a fehér-oroszországi, a kaukázusi, és uráli vadkanok. Ezekben, az országokban elejtettek már 300 kilós példányokat is. Természetesen az agyar minôség is összefüggésbe hozható a nagy testsúlyokkal, a csontok nagyságával. Az biztos, hogy ritkán lehet találkozni olyan németországi vadkanagyarral, amelynek ha a hossza 22–24 centiméter, de széles-

307

REMETEKANOK

Bán Csaba magyar rekorder vadkanagyara (1995). Jelen pillanatban a ranglista 3. helyen áll FÓTÓ: MAGYAR VADÁSZÖSVÉNYEKEN

J

J

ségében, ami a minôséget hivatott dokumentálni, ritkán haladja meg a 25 millimétert. A közép-európai kanok agyarszélessége 25 és 27 milliméter közötti, míg a kelet-európaiak és ázsiaiak (igaz nem mindenhol) elérik a 27 és 35 milliméter közötti szélességeket is.

A világranglistát ötven évig egy lengyel agyarpár 1987-ig vezette. Ekkor ezt a dicsô rangot átvette az elôzô évben lôtt bolgár agyar, amelyet hivatalosan a volt párt- és államfô, Todor Zsivkov ejtette el. Ismerve a gyakorlatot, ebben nem vagyok teljesen biztos. Már akkoriban is megtették „gondos kezek”, (mint ahogy ma is) hogy egy „nagyobb valakinek” vagy pénzesebb puskásnak „jusson” a nagyobb agyar, a kifôzés után. A Todor Zsivkov által elejtett kant valamilyen sérülés érhette az álkapcsán, mert az egyik agyar szélessége feltûnôen nagyobb. Míg ez 38,5 a másik 35,5 milliméter széles csak. Hosszúságuk 28,6 és 25,6 centiméter és 158,2 nemzetközi pontot kapott.

308

Trófeák

J

J

Az utóbbi években Magyarország is felzárkózott, szinte behozta lemaradását a három kiváló agyarral. Legnagyobb meglepetésre, még a világrekordot is elhódítottuk a bolgároktól. Hogy ez hogyan történt, meg nem mondom.

Minden esetre, figyelemre méltó és örvendetes fejlôdés. Itt mellékelem az új magyar „csodaagyar” méreteit és képét: 162,85 nemzetközi pont, Budakeszin hozta terítékre egy spanyol vadász, Javier botin, 2004-ban. Jobb agyar hossza: 27,7 cm, Szélessége: 37,5 mm, kisagyar kerülete: 8,7 cm. Bal agyar hossza: 27,4 cm, szélessége: 37,9 mm, kisagyar kerülete: 8,5 cm.

A második maradt a Todor Zsivkov által 1986-ban elejtett kan trófeája.

A világranglista harmadik legjobb agyar-pár viselôjét Szlovákiában hozták terítékre. Az agyarak hosszúsága 27,1 és 25,5 centiméter, szélességük 36,3 és Saját vadkanagyaraim.

34,3 milliméter. Az értük kapott nem(50 vadászév termése!) zetközi pontszám 156,25 I.P. FOTÓ: SZERZÔ A negyedik helyezett szintén egy magyarországi agyarpár, Budakeszirôl, 154,8 nemzetközi ponttal, amely 2000-ben került terítékre. Hosszúsága átlagosan 25,5 centiméter, a szélességük is kiváló 35,5 milliméteres átlag. Tehát az új magyar agyarak nem is a véletlen játékai, ha körülöttünk levô országokban ilyen jó minôségû az állomány.

Az ötödik agyar a volt Szovjetunióból származik, 153,60 nemzetközi ponttal.

A hatodik agyarpárról ma már csak másolatok vannak, mert a II. Világháború alatt a trófea a Varsói Vadászati Múzeummal együtt megsemmisült. 151 nemzetközi pontot kapott az 1937-es Berlini Vadászati Világkiállításon, és az 1930-ban zsákmányolt agyarpár egészen 1987-ig tartotta az elsô helyet.

Hogy mennyire fontos az agyarak szélessége, az mutatja, hogy a világranglista elsô ötven helyezettje közé csak egy agyar tudott betörni, amelyik 30 milliméternél keskenyebb.

A legrövidebb agyarpár, amelyik még aranyérmes, egyik oldala 16,6 centiméter, a másik is csak 14,6 cm hosszúságú, de a szélességük 32,4 milliméter egyenként, és Bulgáriában került elejtésre.

Ennek ellenkezôje az eddig leghosszabb, de még nem rendellenesnek minôsített (137,6 Nemzetközi Ponttal díjazott), 37,6 centiméter hosszúságú agyarpár, melynek, szélessége 29,3 és 27,9 milliméter, és Belgiumban ejtették el.

309

REMETEKANOK

Táblázat az elsô 100 európai agyarról: Ssz. 1.

2.

3.

4.

CIC pt.

162,85 158,20 156,25 154,80

cm 27,70 28,60 27,10 25,30

cm 27,40 25,60 25,50 25,70

mm 37,50 38,30 34,60 35,30

mm 37,90 35,50 36,30 –

cm 8,70 8,50 9,50 –

cm 8,50 8,40 9,60 –

–

–

–

–

–

Elejtés helye Budakeszi (H) K. Kormisos (BG) Nizny Hrabovec (SK) Budakeszi (H)

Év 2003 1986 1992 2000

Primorsk (SU)

1989

Rychcice Lwow (PL) Rusland (RUS) Vitebsk (BY) Burgas (BG) Perusic (HR)

1930 1988 1981 1982 1995

5.

153,60 35,75

6.

7.

8.

9.

10.

151,00 29,00 29,30 150,80 – – 150,78 – – 150,30 27,60 29,50 149,25 26,25 –

33,70 – – 32,60 –

33,90 – – 33,50 –

9,00 – – 9,10 –

9,40 – – 9,00 –

11.

149,20 31,60 27,80

33,00

32,00

8,80

8,80 Primorsk (SU)

1976

12.

13.

14.

15.

16.

17.

145,55 144,90 144,40 144,00 143,65 143,25

– 28,10 – 22,90 25,60 31,30

– 28,20 – 22,00 27,00 32,00

– – – 32,60 31,00 30,55

– – – 33,70 31,50 30,85

– – – 9,20 9,70 8,20

– – – 8,90 9,40 8,30

1990 1995 1995 1978 1976 1956

18.

143,00

–

–

–

–

–

19.

143,00 26,40 28,40

31,30

30,30

9,30

20.

142,95 26,05

–

–

–

–

–

21.

142,85

–

–

–

–

–

–

22.

142,80

–

–

–

–

–

–

23.

142,30 27,10

31,70

7,70

7,80

24.

142,20

–

–

–

–

–

–

25.

26.

27.

28.

29.

30.

31.

32.

33.

142,00 141,95 141,85 141,80 141,30 141,30 141,05 141,05 140,85

25,70 26,10 24,95 22,60 30,15 27,00 27,40 25,15 26,15

26,80 26,40 – 22,80 – 27,40 29,70 – –

31,50 33,00 – 32,50 – 31,80 30,40 – –

31,00 30,60 – 31,90 – 29,40 31,60 – –

8,70 8,30 – 9,30 – 8,70 7,70 – –

8,80 8,50 – 9,20 – 8,60 7,80 – –

Primorsk (SU)

J

310

1983 Vadkovsky, N. 1973 Kubadinski, P. Ponomarcuk V.P. 1969 Museum

Radulesti / Vrancea 1969 Bostanaru, C. (RO) Milasauskas, Prienu (LIT) 1989 Alfonsas Prokletije (YU) 1969 Sabanoj, Abaz Walukiewicz, Kolohory (PL) 1924 Sygmunt Luków / Siedlce (PL) 1980 Decka, A. Chovaling (SU) 1979 Gulobev, V. Kirov (RUS) 1995 Streljanij, S.F. Russland (SU) 1964 Kulikov, K.G. Udmurtija (RU) 1986 Petrenec, I.P. Topla – Bystré (SK) 1998 Szanyi, J. Buhoci – Bihor (RO) 1979 Agop, Dimitru Vraca (BG) 1982 Bercev, S. Udmurtija (RU) 1985 Ivanov, V.G.

J

28,00 31,30

Kormisosh (BG) Szín (H) Kosinj (HR) Ilfov (RO) Moskovski R. (SU) Primorskij Kraj (SU) Zapadno – Dvinskoe – (BY) 9,40 Ludogorie (BG)

Vadász Botin, Javier Zsivkov, T. Szanyi, J. Wieser, Osmin Ponomarcuk V. P. Museum Graf Bielski, Juliusz Ferminov, G.A. Kuravickij, B. Ruskov, C. Hecimovic, H. Ponomarcuk V.P. Museum Herrlein, R. Bán, Csaba Gruicic, M. Ceausescu, N. Nazimov, K. Ronkin, L.

Trófeák

Ssz. CIC pt.

cm

cm

mm

mm

cm

32,00

32,10

7,70

– – – – – – – – – –

– – – – – – – – – –

– – – – – – – – – –

cm

Elejtés helye Rzeszow – Holubla 7,60 (PL) – Pomorze (PL) – Hôgyész (H) – Brzegi Dolne (PL) – Brzegi Dolne (PL) – Csitinska (RUS) – Nádasladány (H) – Zarasu (LIT) – Narachen (BG) – Voden (BG) – Vologodskaja O. (RUS)

Év

140,85 24,70 25,10

35.

36.

37.

38.

39.

40.

41.

42.

43.

44.

140,85 140,85 140,60 140,60 140,40 140,30 140,25 140,25 140,15 140,05

45.

140,00

–

–

–

–

–

–

Rzeszow – Debica (PL) 1971

46.

47.

48.

49.

50.

51.

52.

53.

54.

55.

56.

57.

58.

59.

60.

61.

62.

63.

64.

65.

66.

67.

68.

69.

70.

71.

140,00 139,93 139,75 139,60 139,58 139,58 139,55 139,55 139,40 139,40 139,30 139,15 139,03 139,00 138,95 138,87 138,85 138,85 138,80 138,70 138,70 138,40 138,35 138,31 138,20 138,15

– 26,65 – – 21,75 26,65 21,50 23,10 25,40 21,10 26,10 – – 23,60 – – 23,90 22,50 26,10 24,90 24,70 25,50 21,80 27,30 – –

– – – – – – – 23,80 26,50 21,00 – – – 24,50 – – 23,90 24,00 26,70 24,50 24,10 24,40 23,00 28,90 – –

– – – – – –

– – – – – –

– – – – – –

– – – – – –

32,10 30,70 32,60 – – – 33,20 – – 31,30 31,90 30,60 31,60 31,40 30,60 32,20 30,04 – –

31,90 30,80 33,30 – – – 31,70 – – 31,00 31,70 30,60 31,00 31,40 31,50 30,90 30,03 – –

7,80 8,30 7,70 – – – 7,80 – – 8,70 8,00 8,10 8,10 8,30 8,20 8,70 8,00 – –

7,80 8,40 7,80 – – – 7,80 – – 8,80 8,20 8,00 8,00 8,30 8,10 8,60 8,60 – –

Rossonskoe (BY) Novgorod (RUS) Lutowiska (PL) Aizputes (LIT) Smolensk (RUS) Primorie (RUS) Budakeszi (H) Berkovica (BG) Krim (UKR) Drjanovo (BG) Arhangelsk (RUS) Zarasu (LIT) Siauliu (LIT) Havelberg (D) Zizin (RO) Ilfov (RO) Lesko (PL) Jonavos (LIT) Sadovica (BG) Seaca – Olt (RO) Dukla (PL) Chansalu (SU) Ludzenski (SU) Mragowo (PL) Bixad (RO) Rokiskio (LIT)

– – 25,70 25,30 – – – – 23,50 – 25,30 – – – 24,00 – 25,45 – 26,05 –

J

J

34.

311

1967 1988 2004 1963 1963 1964 1999 1971 1997 1983 1992

1993 2001 1956 1991 1998 1997 2002 1967 1976 1968 1989 1982 1996 1972 1923 1977 1981 1976 1980 1986 1994 1974 1977 1960 1980 1970

Vadász Skoczylas, Władysław Falkowski, T. Anonymus Buziewicz, Ryszard Strouhal, Gwidon Kulikov, K.G. Holfelder, H. Grigelis, A. Basamakov, Dimitar Zsivkov, T. Tomaszewicz, Stanisław Filimonov, V. Prusak, M.M. Knapczyk, Józef Diekovskis, F. Nikolaenkov, A.V. Ponomarev, V.P. Alejandro, K.J. Stajcev, B. Emec, V. Karakolev, N. Danilchenko, I. Klizas, K. Urlakis, Egidijus Giebler, E. Deubel, Friedrich David, Ion Kolecki, Stanisław Jakutis, Rimantas Tringov, I. Ceausescu, N. Federkiewicz, Jan Manguc, V. Onanko, V. Weglinski, Leopold Kolumban, J. Osipovas, Aleksas

REMETEKANOK

Ssz. 72.

73.

74.

75.

76.

77.

78.

79.

CIC pt.

138,00 137,95 137,95 137,85 137,80 137,70 137,65 137,60

cm 21,90 24,20 28,50 37,60 25,40 24,40 – 22,50

cm 22,80 23,50 26,70 34,50 23,60 23,80 – –

mm 31,40 31,40 29,90 27,90 30,80 29,70 – –

mm 32,10 31,60 30,00 29,30 31,20 29,50 – –

cm 8,60 7,80 8,50 6,90 8,30 8,00 – –

cm 8,30 7,80 8,40 6,60 8,00 7,80 – –

80.

137,50 24,20 25,00

29,80

30,40

8,80

8,80

81.

82.

83.

84.

85.

86.

87.

88.

137,45 137,35 137,35 137,20 137,20 137,15 137,10 136,95

– 25,60 24,00 – 29,00 – 23,50 26,10

– 30,30 31,00 – 30,00 – – 29,60

– 30,10 31,00 – 28,50 – – 28,80

– 8,00 8,20 – 8,00 – – 9,40

– 8,10 8,20 – 8,00 – – 9,60

89.

136,95 26,70 24,60

30,10

30,10

8,00

8,00

90.

136,95

30,55

–

8,60

–

91.

92.

93.

94.

95.

96.

97.

98.

99.

100.

136,90 136,85 136,85 136,80 136,80 136,60 136,60 136,50 136,50 136,50

– – 30,30 – 30,50 – – – – 29,60

– – 29,60 – 31,10 – – – – 30,20

– – 9,20 – 8,80 – – – – 7,90

– – 8,80 – 9,00 – – – – 7,90

– 25,70 23,90 – 30,90 – 24,00 26,60

–

–

– – – – 24,60 25,40 – – 23,20 22,50 26,80 – – – – – – – 27,10 26,40

Elejtés helye Pasvalio (LIT) Ural (SU) Voden (BG) Belgium (B) Vel’ká Lesná (SK) Rymanow (PL) Balse – Marghita (RO) Budakeszi (H) Barbosu – C.Severin (RO) Oresak (BG) Hostie / Nitra (SK) Brzozow (PL) Celje (YU) Veselie (BG) Fruska Gora (YU) Budakeszi (H) Cravedia (RO) Korzeniste / Lomza (PL) Palomares – San Simon (E) Burgenland (A) Radviliskio (LIT) Rhodapi (BG) Hunedoara (RO) Rokiskio (LIT) Gusina (SK) Zielow / Lowow (PL) O. Smuka (YU) Vl. Buzaului – B. (RO) Orjogoaia (RO)

Év – 1974 1969 – 1974 1994 1962 2004

Vadász Melinis, A. Plukszia, E. Stanev, E. Hebran Džurnak, L. Galazka, Marek Fazekas, Imre Storm, Manfred

1979 Trandifir, L. 1998 1973 1975 1961 1979 1960 2004 1974

Jasev, T. Fejfár, E. Domko, J. Herman, Edo Janakiev, I. Ing. Dendic, Jovan Steinhausen, B. Niculescu, R.

1979 Karendys, L. 1983 1991 1989 1985 1976 1967 1962 1937 1984 1962 1960

De Higuero, Juan Tomas Ben, P. Grigalaitis, Algirdas Kubadinski, P. Lupsa, Eugen Pajarskas, B. Záhorec, E. Dick, Rudolf Brumen, H. Hortea, N. Bajenaru, Gheorghe

J

J

Az Országos Vadgazdálkodási Adattár – Vad-Világ Megôrzési Intézet (Vadbiológia) megküldött kimutatása és adatai alapján kisebb számításokat végeztem, hogy tulajdonképpen mennyi elejtett vaddisznóra esik egy érmes agyar.

Itt felsorolom az 1960-ban kezdett összesítés éves adatait, és az elejtett vaddisznók számát, ezt osztom az (összes) érmesével. Így tehát képet kapunk, hogy mennyi vaddisznó lelövésére esik évente egy jó kan.

Egyben képet kapunk vaddisznóállományunk évenkénti számszerû növekedésérôl is, amely a felnevelt szaporulattal eléri, vagy meghaladja a kétszázezret. De

312

Trófeák

lehet, hogy ennél jóval több van, ha már évente százezret tudunk terítékre hozni, mert nem hiszem, hogy az évi állomány felét terítékre hozzuk.

A számok ismeretében el kellene gondolkodnunk, hogy tulajdonképpen men�nyi vaddisznó is van hazánkban? Év 1978 1979 1980 1981 1982 1983 1984 1985 1986 1987 1988 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010

Becsült db 18.697 20.354 20.397 23.000 24.411 25.261 31.279 31.751 33.074 31.688 33.613 37.060 38.825 43.531 42.055 44.008 42.329 39.389 43.104 58.900 65.021 65.680 76.054 82.433 91.071 85.637 77.773 78.143 77.661 81.723 95.585 99.340 106.734

Terítékre hozott db 19.019 20.729 20.241 23.242 24.620 33.780 34.101 35.774 35.751 34.675 40.219 40.908 45.672 43.768 42.895 42.851 33.451 34.979 35.053 38.125 48.481 58.363 67.745 88.297 93.902 81.458 86.770 79.519 84.389 94.015 94.414 111.232 ?

Arany

Ezüst

Bronz

8 13 16 15 16 14 56 37 42 29 25 47 81 53 58 59 49 40 60 75 66 90 183 196 218 294 292 263 225 222 244 262 ?

17 22 32 35 26 21 73 77 80 62 67 101 139 104 125 120 86 98 126 121 147 193 292 331 381 391 483 446 342 514 440 552 ?

38 58 67 84 59 80 149 156 154 142 164 183 301 280 289 254 190 231 241 268 229 350 487 637 770 694 769 753 686 967 865 1.013 ?

Összes érmes 63 93 115 134 101 115 278 270 276 233 256 331 521 437 472 433 325 369 427 464 442 633 962 1.164 1.369 1.379 1.544 1.462 1.253 1.703 1.549 1.827 ?

És az arány 302-re esik egy érmes 223-ra esik egy érmes 176-ra esik egy érmes 173-ra esik egy érmes 243-ra esik egy érmes 294-re esik egy érmes 123-ra esik egy érmes 133-ra esik egy érmes 130-re esik egy érmes 149-re esik egy érmes 157-re esik egy érmes 124-re esik egy érmes 88-ra esik egy érmes 100-ra esik egy érmes 91-re esik egy érmes 99-re esik egy érmes 103-ra esik egy érmes 95-re esik egy érmes 82-re esik egy érmes 82-re esik egy érmes 110-re esik egy érmes 92-re esik egy érmes 70-re esik egy érmes 76-ra esik egy érmes 69-ra esik egy érmes 59-re esik egy érmes 56-re esik egy érmes 54-re esik egy érmes 67-re esik egy érmes 55-re esik egy érmes 61-re esik egy érmes 61-re esik egy érmes ?

Bozóki László

J

J

Balatonföldvár, 2011. 06. 22.

313

J J J J

J J J J

J J J J

i

J J J J

i

Intelmek!

A vadászat megtanít gondolkodni, és a szabadságszeretetet gondolkodva élvezni. Továbbá a jó ízléshez is méltó irányt ad, és mindenképpen a tiszteletet is beléd neveli.

ISMERETLEN VADÁSZTÓL: •

„Kedves ifjú barátom! – Nagyon megértem elkeseredettségedet és sértôdésedet, mert annak idején sok-sok évvel ezelôtt – én is így voltam, mikor az öreg „vaskalaposok” rám mordultak. Most meg már nagyon tisztelem ôket és hálás vagyok nekik ezért. Majd’ néhány évtized után Te is rájössz, hogy jól van ez így.

Ezt úgy hívják, hogy „vadászati gyerekszoba”. Hiába osztályelsô az ember, ezt nem tanítják az iskolában.”

NAGYON MEGSZÍVLELENDÔ gróf SZÉCHENYI ZSIGMOND TANÍTÁSA IS:

•

„Az IGAZVADÁSZ az úriember. Az úriember leges legfôbb ismérve, a nagyfokú szerénység!”

NÉMETH LAJOS VADÁSZTÓL IDÉZEM, ENGEDELMÉVEL:

•

• •

•

„Tisztelt vadásztársak, mindnyájunk fegyverszekrényében ott lapul a szemfedô is, és a börtön kulcsa is. Elég egy pillanatnyi „elmezavar”, egy szemvillanásnyi szórakozottság, vagy csak a szerencsétlen véletlenek összjátéka ahhoz, hogy tucatnyi ember élete tönkre menjen. Azt tudomásul kell venni, hogy a vaddisznóhajtás nem a megfontolt döntések színtere.

Felfokozott izgalmi állapotban, gyorsan mozgó célpontokra leadott golyólövések esnek, s ez bizony halmozottan veszélyes üzem.

Könnyû utólag a bírói székbôl, vagy akár csak az írógép billentyûi elôtt okosnak lenni, de sajnos nem kizárt, hogy a következô hajtáson mi követjük el ugyanezt a hibát, vagy minket lyukaszt ki a szomszéd. Én személy szerint az utóbbitól félek kevésbé, annak legalább hamar vége van, de éveket leélni az emberölés tudatában ezerszer rosszabb lehet, mint agyon lövôdni.”

FRANTZ ALEXANDRÁTÓL:

•

Tulajdonképpen a „vadászat”-hoz kötödék minden, ami az életemben fontos.

Minden, ami az életemben szép, és jó.

Jelenti a Jóisten templomát, a természetet, összes lakójával, azok tiszteletét, és szeretetét.

J

J

•

315

REMETEKANOK

• • • • • • • • • •

• • • • • •

Jelent értékeket, erkölcsöt, melyek lassan kivesznek a világból.

Jelent hagyományt, és kultúrát, mely emberré tesz.

Jelenti a családot, a családi tûzhely melegét mely szent, és ahová mindig hazavárnak.

Jelenti a barátságot mely örök, a barátokat kik közül néhányat testvéremként tisztelek, és szeretek.

Jelenti a vadászkutyát, a hûség példaképét, kivel a legôsibb szövetségben hódolunk közös szenvedélyünknek.

Jelenti a múltam a mesés gyermekkorom.

Jelenti a hivatásom, a jól végzett lelkiismeretes munkát, örökké tartó alázatos tanulást.

Jelent egy mesés legyôzhetetlen szenvedélyt, melynek fegyver nélkül is ugyanúgy hódolunk, hisz ahhoz elôször is tiszta szív kell.

Jelenti a büszkeséget, a becsületet, és férfinak/nônek lenni.

Jelent szellôt, avar illatot, hóesést, teliholdat, harmatos reggelt, madárfüt�työt, szomjat oltó vadgyümölcsöt, kristálytiszta forrásvizet, hûsítô árnyékot... az egészséget.

Jelenti a komolyságot és a tréfát, magányt és a jó társaságot.

Jelenti a békét, nyugalmat, a törékeny csendet.

Jelenti a lobogó tûz fényében csillogó boldog arcokat.

Jelenti a fáradhatatlan kitartást, a fájó gyászban megélt diadalt, a kürtszó felemelô hangját.

Azt jelenti, boldog ember vagyok!

Azt jelenti, ÉLEK! VADDISZNÓHAJTÁSON MEGFOGADANDÓ:

• • • • • • • • • •

Kijelölt helyeden maradj csendben, nyugton. Ne járj ide s oda, mint egy sétaúton!

Ne fütyöréssz, ne egyél – csak a füled hegyezd, s a szemed nyisd ki – mindezt jól megjegyezd! Úgy állj, hogy a szomszéd tudja, hol a helyed, s ne oktasd folyton tanulatlan ebed!

Puskáddal a soron végig ne léniázz, csak ha látod mi az, vadra csak akkor puskázz!

Olyan vadra lôj csak, mely arra érett s nagy távolságnak tarts kétszáz métert!

Nagyon közel se lôj, ne rontsd a pecsenyét, s figyeld meg a vadnak korát és nemét!

Ne tedd töltött fegyver szájára kezedet, s a hajtás után vedd ki töltényedet!

Ne tartsd puskádat szomszédod véknyára, akkor sem, ha üres, vagy ha el van zárva!

Helyedrôl ne mozdulj, amíg nincs hajtásnak vége, és sohase bántson társad szerencséje!

Ha pedig Diána kegyeiben részesített, ne kérkedj vele, ez ritkán te érdemed!

Hosszú regének is egy szó a vége, légy méltó mindig az Igazvadász névre!

J

J

•

316

Intelmek!

•

Úgy viselkedj, hogy az ebbéli voltodat más is elismerje, ne csupán csak magad! ÉS BEFEJEZÉSÜL JAN KOZÁK: „A TAJGÁN VADÁSZTAM” C. KÖNYVÉBÔL, EGY BURJÁT VADÁSZ SZAVAI A HANGAJ-HOZ, A TAJGA ISTENÉHEZ: „Azért jöttem, hogy elvegyek a vadból mely a tied. De én is a te gyermeked vagyok és a megélhetéshez nekem is szükségem van a húsra. Miként a róka a kölykei részére megfogja az egeret, miként a farkas kicsinyei részére megfogja a rókát, miként a hiúz kicsinyei részére megfogja a farkast, nekem is a gyermekeim részére el kell ejtenem a vadat. Segíts, hogy ezúttal jávorszarvast vagy rénszarvast, vagy ôzet ejtsek zsákmányul, és gyermekeimnek, akik a te gyermekeid is, legyen elegendô táplálékuk. Nem veszek el tôled többet, mint amennyi a megélhetéshez kell, tudva, hogy mindannyian a tieid vagyunk.”

J

J

•

317

J J J J

J J J J

J J J J

i

i

J J J J

i

Befejezésül

J

J

Ötven hosszú vadászév tapasztalatai, megfigyelései kerültek itt papírra. Ennek a leírása és összeállítása majd tíz évembe került. Sok-sok álmatlan... vagy éppen holdvilágos éjszakán keresztül írtam e színes élményeket, a régi, vagy az éppen nemrég szerzett tapasztalatokat. Majdnem annyi idô, amennyit leskelôdéssel kint töltöttem erdô-mezôn, széljárta dombtetökön, huzatos magasleseken, vagy a nyári búzatarlók barázdáiba lehúzódva.

Annak ellenére, hogy sok mindent láttam, átéltem... most érzem csak igazán, mégis milyen keveset tudtam meg errôl a csodálatos vadfajról, a vaddisznóról és vadászatáról. Sok szép élményben volt részem. A vadász-szerencse istenasszonya, Diána és talán még Szent Hubertus is védôszárnyai alá vett, kezdettôl fogva, hogy mindezt megtapasztaljam és átélhessem, amit itt leírtam.

A hosszú út alatt, amit megtettem, nagyon sok jó-, és IGAZVADÁSZT ismertem meg, akik között nem is egy volt, aki sokkal többet tudott a vaddisznókról, azok életérôl, és fôleg a REMETEKANOK-ról, mint én. Sokuknál csak „kisinas” lehettem.

De lehettem! Örömömet leltem, hogy volt alkalmam tôlük tanulni, ellesni tudásukat, hozzáértésüket. Mindegyikük, valahogy máshogyan más rávilágításból látta, és közelítette meg a „Nagy Kanok” fogalmát, azok elejtését, agyaruk, bôrük megszerzését, a furfangos eszükön való „túljárást”.

Egyiktôl megtanultam, hogy télen csak az esti tv-híradó után, (azelôtt 20 órakor volt) érdemes kiülni, mert a „jó” kan mindig késôn jön, és korán megy befelé, nappali tanyájára. A második azt ajánlotta nagyon okosan, – amit magam is megtapasztaltam,- hogy a tavaszi szalonkára való várás közben... legyen bizony a kézben egy „golyós csô” is! Ezért lettem nagy Drilling párti. Nem bántam meg.

A harmadiktól a nyári vadászat titkait leshettem el. Hogyan kell felkutatni a nagy kiterjedésû kukoricásokban visszamaradt dagonyákat, vagy eldugott patakpartokat, ahova aztán, az embermagas gazban, még amikor a Nap magasan járt az égen, már akkor megjöttek a vaddisznók a meleg elôl menekülve a hûsítô dagonyára, vagy ha szomjúság kínozta ôket, köztük nem is egy erôs kan volt.

A negyedik a novemberi búgási idôre hívta fel a figyelmemet. Megmutatva, hogyan kell figyelni a kísérteties hangokra, majd ilyenkor a nyugalmunkat megôrizve, belopakodni a sûrûbe, és ott puskavégre kapni egy-egy erôs vadkant, amint kora délután, vagy verôfényes reggelen hajkurássza a kisebb, legyeskedô ellenfeleket.

Egy öreg vaddisznóvadász arra tanított meg, hogy ha nagy és magányos vadkant akarok zsákmányolni, akkor a vaddisznóhajtásokon mindig hátra álljak, vis�szatörôre, ha lehet. Igaz, hogy ott nem mindig találkozom vaddal, de ha jön, az

319

REMETEKANOK

akkor majdnem biztos, hogy magányos, öreg kan. Volt úgy is, hogy egy ilyen állásom a falusi futballpálya végénél volt, mégis siker koronázta a hosszú türelmes várakozásomat.

Tanácsokban nem volt hiány. De mind nagyon jó volt, és sokszor kitûnô eredményt értem el a megfogadásukkal. Merem remélni, és melegen kívánom a mai fiatal, kezdô vadászoknak és a jövendô nemzedékeknek, hogy becsüljék meg az öreg, tapasztalt vadászokat. Lehet tôlük tanulni! Hallgassák meg tanácsaikat, olvassák el könyveiket... ha már teljes szívbôl megírták azokat! Sajnos, nagyon sokan magukkal viszik a tudásukat az örök vadász mezökre... csak morzsákat, töredékeket hagyva az utánuk jövô korosztálynak.

Manapság már egyre kevesebbet jutok ki vadászni, mivel területnélküli vadász lettem, sok sorstársammal együtt. Amíg viszont lehetôségem volt rá, hogy vadásszak, ki is használtam ezt. A vadászat nagyon sok áldozattal jár. Csak aki lemond a kényelemrôl, csak aki elviseli a magányt, aki tud magában vadászni, aki sokat járkel a vadászterületén... csakis az lesz eredményes! Régi mondás: a meleg szobába nem jön be egyetlen vadkan sem! A remetekanok meg fôleg nem!

Szép volt! Örülök, hogy vadász lettem és vadászhattam! A vadászat töltötte ki az egész életemet...a természetben való járással együtt. Az átélt élmények halmaza, már csak ajándék volt a Diana istennôtôl. A legmélyebb tiszteletteljes köszönet érte!

Balatonföldvár, 2011. 06. 22.

J

J

Bozóki László

320