Őzbakok

Bozóki László

ÔZBAKOK

Bozóki László

ÔZBAKOK

Kiadja az EUJÄGER Közhasznú Egyesület Felelõs kiadó: Bozóki László 2021

Lektorok, támogatóim, segítôim:

Dr. Czanik Sarolta és Dr. Horváth Attila, Csémy Emília, Geszten Péter, Szegedi László, Kiss Márta, Polster Gabriella, Blaumann Ödön, Reitienger Gábor, és nem utolsó sorban nagy fiam, Bozóki Andrew, akinek a segítsége nélkül ez a könyv nem jelenhetett volna meg!

Külön köszönet Balatonföldvár Város Önkormányzatának, Babina Éva alpolgármester asszonynak és Holovits Huba polgármester úrnak, hogy támogatták a könyvem kiadását!

Címlapfotó:

Vadfotós Blaumann

ISBN: 978-615-01-2360-8

Bozóki László EUJÄGER, 8623 Balatonföldvár, Babits M. u. 18.

Tel./Fax: 84/342-040, 06-30/498-4410; trofeakatalogus.bozoki@t-online.hu www.bozoki-eujaeger.hu

Borító és tipográfia:

Hederics László

Nyomtatta és kötötte:

Alto Nyomda, Székesfehérvár

Felelôs vezetô:

Vass Gábor

„A vadász egy vad után jár. Egy vad után, egy bizonyos vad után, amit jól ismer, vagy nem ismer, csak tudja, hogy van, hogy kell, hogy legyen valahol.

Aztán elejti… leül melléje… pipára gyújt… aztán elrendezi a vadat úgy, ahogy illik.

Vállára veszi, és hazaviszi. Mert az ember nem ragadozó állat. Az ember, ha vadász, az élményt keresi, nem a gyilkolást.”

Wass Albert

Jelmondatom: „Nyitott szívvel járjunk a vad után, mert vadászni csak érzéssel szabad!”

Kedves Barátaim! Nagyon köszönöm, örök hálám, hogy mellém álltatok és segítettétek könyvem megjelenését!

Tartalomjegyzék KÖNYVAJÁNLÓ..................................................................................... 13 ELÔSZÓ HELYETT................................................................................ 17 A NAGYBERÉNYI ELSÔ – † Gaál László, az én „Matulám” emlékére....... 21 GYULA BÁCSI BAKJA – † Fónyad Gyula tanító emlékére....................... 29 TÖRÖTT AGANCSÚ ÔZBAKJAIM........................................................... 37 A KILOMÉTERES BAK – † Félix István erdész emlékére........................ 43 AZ ALIRÉTI FÉLSZÁRÚ GYILKOS – † Sas Emil hivatásos vadász, Világgyôztes vérebvezetô emlékére............................................... 49 A KÔRÖSHEGYI HEGEDÛNYAKÚ – † Kiss Ernô erdômérnök, szántódi erdészetvezetôm emlékére.............................................. 55 BÔDÉRI SZÉP NAPOK – † Pál Endre erdômérnök emlékére................. 61 BOY KUTYÁM – † Boy kutyám emlékére............................................... 69 A NAGYSZÉNÁSI ARANYÉRMES – † Szijjártó András vadôr emlékére..... 77 A MEZÔHEGYESI KÉT ÖREG BAK......................................................... 89 NYÍRLUGOSI TAVASZ............................................................................ 97 A FÉNYI ERDÔ REMETÉJE.................................................................... 105 A NYÍRBÉLTEKI KUSZA FEJÛ – Barátom, † Balogh Péter emlékére....... 111 EGY VADÁSZÚT VÉGÉN – † Hans Burkhardt emlékére.......................... 119 ÖRDÖGGYÛRÛBEN – † Kuritár Antal vadászmester emlékére............... 125 ÁRNYÉKOK.......................................................................................... 131 SIÓMENTI ÔZBAKOK – † Bischof Ferenc barátom emlékére................ 135 ELEMÉR BÁCSI UTOLSÓ BAKJA – † Studinka Elemér emlékére........... 143 A DOKTORNÔ BAKJA – † Dr. Beck Zsuzsanna emlékére....................... 147

J

J

MEGHÍVTAK A SZOMSZÉD BAKJÁRA.................................................... 153 7

ÔZBAKOK

A MEZÔBERÉNYI MATUZSÁLEM............................................................ 159 AZ ÚJVÁRFALVAI EGYETLEN – † Bácsai Imre vadôr emlékére............... 169 A BAKONYALJI EZÜSTÉRMES............................................................... 179 A MEGSEBZETT ÉS ELVESZETT ÔZBAKOM!......................................... 185 NÉMETORSZÁGI ÔZBAKJAIM – † Eugén Hilble barátom emlékére........ 191 SVÉDORSZÁG CSODABAKJAI – † Dr. Károlyi Tamás gróf emlékére....... 209 ÁDÁM BAKJAI – Meghívtak egy ôzbak elejtésére!................................. 233 MAI TÖRTÉNET.................................................................................... 241 ÔZBAKOKRÓL..................................................................................... 251 ÉRZÉKSZERVEINK................................................................................ 265 ÔZES KALIBEREK, PUSKÁK.................................................................. 271 DIANÁK................................................................................................ 285 UTÓSZÓ.............................................................................................. 291

J

J

EURÓPAI ÔZBAKOK............................................................................. 293

8

J J J J

i

J J J J

Bozókiné Dr. Beck Zsuzsanna fotója

J J J J

J J J J

i

„...A sors kegyes volt velem... megadta, hogy ôsz hajszálaim lehessenek, hogy a fiatalságom mosolya a mély ráncaimban örökre az arcomon éljen.

Hány meg hány ember nem nevethetett soha, hányan mentek el azelôtt, hogy megôszülhettek volna?! És ez nekem megadatott...”

J

J

(Alain Delon)

11

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

B. Winsmann-Steins

KÖNYVAJÁNLÓ

J

J

Megtisztelô felkérésnek teszek eleget akkor, amikor Bozóki László legújabb novella-gyûjteményét, az „Ôzbakok”-at ajánlom a kedves olvasók figyelmébe.

Bozóki László a nagyapai példa és legnagyobb vadászíróink klasszikusainak hatására már kamaszkorában elhatározta, hogy vadász lesz. A szegedi Erdészeti Szakközépiskola elvégzése után segéderdészként Páll Endre kezei alatt dolgozva ismerkedett meg az erdô állat- és növényvilágával.

Gyermekkori álma volt azonban, hogy világjáró vadász legyen, melyre a segéderdészi fizetés nem nyújtott lehetôséget, ezért Németországban az eredeti szakmájától távol esô munkák elvégzésével teremtette meg álmai anyagi fedezetét. Kitartó munkájának köszönhetôen eljutott Kanadába, Alaszkába, Grönlandra, Indiába, Európa és a Fekete Kontinens több országába is.

Tanzániában dr. Nagy Endre vette a szárnyai alá, neki köszönheti, hogy nemzetközi mércével mérhetô vadásszá és szakemberré vált. Élményeit már az elsô útjától kezdve rögzítette, amelyeket kifinomult, magával ragadó stílusban, megalkuvást nem ismerô szakmaisággal tár az olvasó elé könyveiben. A Vadászati Kulturális Egyesület 2017-ben az Arany Fácán Toll irodalmi nagydíj odaítélésével tisztelgett Bozóki László irodalmi és szakmai munkássága elôtt.

Laci bácsival a 1990-es évek végén ismerkedtem meg, amikor már javában gyûjtötte az adatokat, anyagokat a készülô Európai Trófeakatalógushoz. Édesapám több trófeájával is segítette Laci bácsi munkáját, én pedig zöldfülûként lenyûgözve hallgattam beszélgetéseiket, történeteiket.

Akkoriban még lényegesen ritkább eset volt, hogy valaki nôként válassza szenvedélyének, életformájának a vadászatot, Laci bácsi azonban mindvégig bíztatott.

Pályafutása során ugyanis számtalan esetben volt szerencséje vadászhölgyeket kísérni, saját bevallása szerint nagyon is pozitív tapasztalatokkal.

A hölgyek iránti tiszteletét, nagyrabecsülését bizonyítja az is, hogy a VKE Diana Vadászhölgy Klubot a kezdetektôl fogva támogatja, segíti szakértelmével vagy éppen könyvadományaival. Érthetô hát, hogy nem tudom elfogultság nélkül ajánlani Önöknek ezt a legújabb novelláskötetet sem, amely az írótól megszokott szakmaisággal 13

ÔZBAKOK

tárja elénk élményeit és tapasztalatait, ugyanakkor a korábban megszokottól nagyobb hangsúlyt helyezve az érzelmekre, a vadász lelkében játszódó folyamatokra, kétséget kizáróan megérintve ezzel az olvasó szívét is… Érd, 2021. május 23.

J

J

Bán Beatrix

14

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

ELÔSZÓ HELYETT „A vadászatot egyáltalán nem a lövés tudománya, nem a gyilkolás és nem az étel, a bôr s a trófea jelenti, hanem mindez együtt, és még sok-sok minden, ami túl van ezeken… Ôsi örökség ez, amit egyik ember örököl, a másik nem… Ôsi harc ez a család táplálékának megszerzésére, kutatási vágy, megfigyelés, tudásszomj, kalandkeresés, gyûjtési szenvedély, erdôk, mezôk, nádasok szeretete, még ilyen fagylaltállapotban is... és ha nem szólhat a puska, akkor is!”

Fekete István

J

J

Kint havazik, és nem tudok aludni! Hajnali 2 óra van. Ülök a kandallóm üvegablaka elôtt, melynek esti parazsára rádobtam pár csontszáraz fahasábot, amelyek gyorsan lángra lobbantak… bevilágítva a szobám, fényt és meleget adva. Bámulom a lángok játékát, és gondolatban visszarepülök az idôben, emlékezve elmúlt ötvenöt év sok-sok pirosbetûs, de néha sötét és szomorú vadásznapjaira is! A fellobbanó tûz megvilágítja a falakon a trófeáimat! Ezekbôl az emlékekbôl válogatok. Kézbe veszek egy-egy gondolatbéli fonalat, gombolyítom visszafelé, hogy megtaláljam a régmúlt emlékeit.

Meg is találom egy csokorban: ÔZBAKOK! A legtöbb vadász számára ez a szó, egy varázsszó! Az „ôzbak” szó nékem is az, de inkább csodálatos „szépasszonyt” jelent. Csábosan szép, kedves mosolyút! Akit szeretnék becserkészni, megszerezni, megkapni.

De nem csak trófeának, hanem mindennapi társnak, mert jó rátekinteni, látni szépségét, érteni a szeme villanását. És persze minden nap udvarolni neki… Gyönyörködni a járásában, futni utána, hogy ne hagyjon itt, hogy mindig Vele lehessek…

Amíg tehettem, minden hajnalon, délben és sok-sok estén kerestem a társaságukat. Volt köztük olyan, amelyekkel csak akkor lehet találkozni, amikor nyár közepén elvesztették a fejüket, és elkezdtek az asszonynép 17

ÔZBAKOK

után járni. Ilyenkor feladták addigi titkos életüket, és keresték a céda fehérnépek társaságát. Aki ismeri az igazi ôzbakok életét, az tudja, hogy a tetszetôs, nôiesen kecses küllemük ellentétben van a jellemükkel. Kemény legények ôk, akik dacolnak idôjárással, mostoha körülményekkel, védve a területüket, amelyet minden év tavaszán csak nagy csaták árán szereznek meg. Öreg korukra pedig keveset mozognak, azt is úgy, hogy nehéz ôket még világosban meglátni. Házsártos, mogorva, egyedül maradni akaró, titokzatos lénnyé válnak. Ilyenkor kicsit én is magamra ismerek, mert eljártak az évek, és én is visszahúzódtam, leszûkítettem a „reviremet”! Így ír errôl, Nadler Herbert, neves vadász és vadbiológus, a budapesti állatkert egykori igazgatója: „Az erdôben s a mezôn, szabadon élô ôz fél és éberen, óvatosan kerüli az emberek közelségét. Vadászember jól tudja, hogy egyik-másik ôzbak mennyire érti a módját, hogy elkerülje a találkozást az emberrel”.

Amikor egy vadászbarátomnak említettem, hogy könyvet szeretnék írni az ôzbakjaimról, kinevetett. „Errôl a vadról már könyvtárnyi anyagot firkáltak össze!” – volt a nem éppen hízelgô válasza. Valahogy nem tudtam neki igazat adni, mert amikor a REMETEKANOK könyvem megjelent, és pár év alatt elfogyott az elsô kiadás 2000 kötete… akkor is azt mondta elôtte, hogy ez már egy „lerágott csont!” Merem remélni, hogy most sem neki lesz igaza!

Az évtizedek alatt átélt élményeimet szeretném tovább adni Kedves Olvasóimnak, hogy ôk is élvezzék az elmúlt akácvirágos tavaszok, forró nyarak hangulatát, emlékét és tanulságait, hogy kedvet kapjanak ôk is megismerni Európa talán legszebb vadjának életét. Történeteim hátterében felsejlenek régi, kedves emberek arca, akik bearanyozták fiatal éveimet, egyengették utamat, örökre bevésve nevüket a szívembe! Köszönöm nekik, hogy embert, vadászembert faragtak belôlem. Köszönöm nekik, hogy átadták a tudásukat, amelyet én viszek tovább, és itt próbálom tovább adni a következô vadásznemzedékeknek. Talán sikerülni fog! Kérem, fogadják szeretettel.

Balatonföldvár, 2021. február 18.

J

J

Bozóki László

18

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

A NAGYBERÉNYI ELSÔ † Gaál László, az én „Matulám” emlékére „Hideg van még ilyenkor, s a hidegnek nincs más színe, csak a fehér. Utána jön a sárga, a kék, a lila, a rózsaszín és legvégül a nyár ragyogásában a pipacs égôpiros lángolása.

De ez messze van még. Az erdô, a nap most még nem tud kis cselédeinek sem színt, sem illatot adni. De nem is kell.

A természet éledése lassú és lágy, mint a simogató anyai kéz.”

Fekete István: Az erdô ébredése (részlet)

J

J

Régen történt… talán igaz sem volt. Az idô folyásával minden olyan távolinak tûnik. A ködös fátyol, ami belepi a múltat… halványítja és valószínûtlenné varázsolja a régmúlt történéseit. Mégis, ha visszagondolok, ezekre az idôkre, tiszta képek lebegnek elôttem, amelyekben, mint egyszerû kis szereplô kapok helyet. A képek itt vannak bennem, és néha-néha felrémlik a sok eltávozott, kedves barát arca, amelyeket megvilágít az erdei tábortüzek fellobbanó fénye, megmelegítve szívemet.

Vadászéletem kezdetén sokat ábrándoztam, megálmodva elôre, hogy hogyan is fogom meglôni elsô ôzbakomat. Az, hogy esetleg nem úgy fog történni, mint ahogy én azt kigondoltam, megálmodtam, akkor még eszembe sem jutott. Elôre megálmodtam a verôfényesen szép májusi hajnalt, amint a párás völgybôl jön felém a vörös csuhájú ôzbak, hatalmas aganccsal a fején, talán még a keresztet is oda képzeltem a két szára közé, mert számomra „csodabaknak” kell lennie az elsônek. A zsákmányolás iránti vágy ezekben a kezdeti vadászévekben még erôsebb, mint a természet szeretete, és annak kezdetleges ismerete. Az is jön majd, csak ki kell várni, rá kell érezni arra, hogy nem azért vadászunk, hogy zsákmányoljunk, hanem, hogy megismerjük a természet titkait. Emlékszem, hogy nagy-nagy vágyak kezdtek ébredezni bennem, hogy átéljem a zsákmányolás örömét, egy szép trófea birtoklását, érintését, és azt vadászszobám falán a fô helyre 21

ÔZBAKOK

J

J

akaszthassam, hogy mindig lássam, ha oda bemegyek. Na, meg persze, ha valaki jön hozzánk látogatóba, az is mindjárt észrevegye! Mert a számla végösszegéhez az is hozzáírandó, ha mások kicsit irigykednek. Így még jobban felértékelôdnek a dolgok, mégha néha oly silány is a trófea minôsége, vagy jobb esetben a trófea kiváló, de az elejtése, megszerzése, nagyon egyszerûen, minden sallang nélkül történik. Viszont azt a kellemes érzést, a várakozás örömét, a várható élményt, amit a vadászat ígért, még ma is érzem. Ma már tudom, hogy az „ígéret” sokkal nagyobb, fôleg szebb, mint amit valójában kaptunk! Természetesen ez akkor már mindegy, a lényeg az, hogy ez az enyém, mégha kicsi is, és nem a legszebb!

Abban az idôben még „brigádokra” volt osztva a vadásztársaságunk, és ezek a brigádok önállóan gazdálkodtak, vadásztak a saját területükön, amely négy-öt falu határából állt. Csak télidôben, ha a nagy és közös körvadászatok voltak, csak akkor vehetünk részt a szomszéd brigád területén tartott hajtásokon.

Szóval, az egy más világ volt, mint a mai! Mindhárman, a két idôsödô „Matulámmal” együtt, a siófoki vadásztársaság tagjai voltunk. Gaál Laci bácsi és én is az Ádándi Brigádhoz tartoztunk, Fónyad Gyula bácsi, és a „Hajós” pedig a Balatonszabadi brigád tagja volt.

Területünk a Balaton déli partján, Balatonaligánál kezdôdött és a megyehatárt követve lenyúlt egészen a nagyberényi falut kettéválasztó útig, amely Dégre vezet. Így keletrôl és délrôl Tolna megye volt a határunk. Nyugaton az akkor még Észak-Somogyi Erdôgazdaság területe volt a szomszédunk! Késôbb a 65-ös országút lett a határ, egészen Som falu végéig, a nagyberényi bekötôútig.

A tavaszi nagy közgyûlésen, Laci bácsival és Gyula bácsival mindhárman lehetôséget kaptunk 1-1 ôzbak elejtésére, mert a társasági névsor elsô fele trófeás vadat kapott! Így volt lehetôségünk arra, hogy már március végén kijárjunk a területre, és figyeljük az ôzbakok mozgását. Annál is inkább össze voltunk kötve, mert nekem még akkor nem lehetett golyós puskám, amihez csak sok évvel késôbb kérhettem vásárlási és tartási engedélyt, amit persze elsôre, balkézbôl elutasítottak. Akkoriban nagyon nehézkes dolgok voltak ezek, sok elégedetlenséget szülve a vadászok között.

Minden „pofára” ment, és ebbôl egypáran, ha olyan szép bársonyszékben ülhettek, bizony nagy hasznot húztak! Sajnos ezt meg is tették, és minden szívfájdalom nélkül megsarcolták a vadásztársadalmat, az állampolgárokat, de még a saját vadásztársaikat és a barátaikat is.

Ma már elképzelni sem tudja az, aki nem akkor élt és vadászott, hogy hogyan ment egy golyós vadászpuska megszerzése, vásárlása. Rengeteg utánjárással és még több „kapcsolatteremtéssel”, a rozsdás, akadozó kerekek 22

A NAGYBERÉNYI ELSÔ

J

J

„kenegetésével” jutottunk csak sikeresen tovább! Magyarul: virágzott a korrupció! Minden úgy volt kitalálva, hogy aki fontos helyen ült, az „hasznosnak” érezze magát, és ezt úgy oldotta meg, hogy egyszerre mindennek „ára” lett! Ezek nem voltak szép évek számomra, mert sohasem érdekeltek az ilyenfajta machinációk.

Ma is elítélem ezeket. Az viszont igaz, hogy hatalmas területeken vadászhattunk, annak ellenére, hogy nem volt ennyi nagyvad, mint manapság.

Viszont apróvad, fôleg fácán, nagy mennyiségben lett a keltetôkben felnevelve, és nyárvégén kiengedve a vadászterületek erre alkalmas pontjain. A korlátozások és kötöttségek viszont messze nem azok voltak, † Gaál László, az én Vadászapám, mint a maiak. Nagyvadat csak golyós a „Matulám”! puskával rendelkezôk lôhettek, kivétel volt a vaddisznó, amelyre a sörétesbôl is kilôhetô Brenekével, vagy gömbölyû – esetleg fütyülôs – gyöngygolyóval vadászhattunk.

A hétvégeket alig vártam, hogy mehessek Nagyberénybe. Kereszt­ anyámnál, Anna néninél alhattam, és sokszor még az ebédet sem vártam meg, mert rohantam át Gaál Laci bácsiékhoz, hogy megbeszéljük a nap további dolgait. Miután megtárgyaltuk az elmúlt hét eseményeit, majd gyorsan visszasiettem ebédelni.

Utána még két „nehéz” órát kellett türelmeskednem, mert Öreg Barátom nem engedett az ebéd utáni szunyókálásából. Mára nagyon megértem… nekem is „szent kötelességem” lett az ebéd utáni másfél órás alvás, utána az elengedhetetlen kávé és egy szelet sütemény elfogyasztása. Ha mindez megvolt, a délután már csak szebb élményeket hozhat!

Természetesen akkoriban még azt sem nagyon tudtuk, hogy mi az a terepjáró autó, amely csak a honvédségnek volt, és csak a nagyon kiváltságos járási, vagy megyei fô-fô elvtársaknak járt, esetleg a párttitkároknak, tsz-elnököknek. Így minden vadászatunkat az „apostolok lován”, azaz gyalog kellett megoldanunk. Este–reggel nyakunkba vettük a határt, és próbáltuk megtalálni bakjainkat, amelyeket aztán április 15. után elejthettünk.

23

ÔZBAKOK

J

J

Senki sem sajnálta tôlünk, hogy jártuk a területet, figyeltük vadjaink életét. Nagynéha találkoztunk a vadôrrel is, aki mellénk szegôdött, és segítette a megfigyeléseinket. A mai vadászoknak mondom csak el, írom itt le, hogy mi még hírbôl sem ismertük a beírókönyvet, mert akkor még nem volt ilyen.

Igaz, a húszegynéhány fôs brigádunkból, talán ha ketten-hárman vadásztunk egész évben nagyvadra. A többiekkel csak a közgyûléseken, vagy a téli körvadászatokon találkoztunk, hacsak nem egy faluban laktunk.

Eljött az április. Mint a gilisztás vadászkutyának, nekem is úgy viszketett a fenekem, és állandóan mehetnékem volt. A tavasz kezdte kibontani fehér virágait, halványzöld színeit, eltüntetve a tél szürkeségét. Április 15-én kezdôdött az ôzbakidény. Elôtte egy nappal, április 14-én lettem húszéves.

Ami nem egy nagy dolog! De annak, aki egyszer megkapja ajándékba ezt a szép, és kerek születésnapot, ez nagybetûs ünnepnap! Április 15. hajnala már a Tolna és a Somogy megyehatár árkában talált bennünket, Laci bácsival. Feküdtünk az éjjel megázott tavalyi gazban, amelyet a téli hó laposra nyomott, és csak itt-ott állt a széleken egy vékony csík, sovány takarást adva zöldkalapos fejünknek. A derengô tavaszi fényben, Laci bácsi legalább százéves színházi távcsôvével vallattuk a lucernaföld ôzeit. Csak akkor vehettem a kezembe a kis messzelátót, ha Öreg Barátom megunta a kukucskálást, vagy már elfáradt a keze, esetleg a szeme. Okosabb nemigen lettem attól, amit láttam, mert annyira izgultam, hogy számomra minden ôz egyformának tûnt. Ma már megértem azokat, még ha meg is mosolygom ôket, akik az ilyen helyzetekben nem képesek kordában tartani az idegeiket. Én is ehhez voltam közel akkor! Remegett mindenem, kezem-lábam, lelkem! Rendesen rázott az addig ismeretlen vadászláz!

Megvártuk, amíg teljesen kivilágosodott, és felkelt a nap. Igazság az, hogy számomra ez a várakozás, a „spekulálás”, maga volta a pokol. Izgultam, mint még addigi életemben soha! El fogom-e találni a kiszemeltet?

Nem sebzek-e? Mert már kinéztünk több olyan korosabb bakot, amelyeknek az elejtése szóba jöhetett volna. Csak amíg sötét volt, elég messze bent, a lucernaföld közepén legeltek. Ahogy a nap, bujkálva a felhôk között, felemelkedett a fák teteje fölé, az ôzek is kezdtek elhúzódni, nappali tanyát keresni.

Szerencsénk volt, mert egy jó öreg hatos bak felénk vette az irányt a három sutájával és egy egyéves kis bakocskával együtt. Úgy látszott, hogy a megyehatár akácfái alá akartak napközben befeküdni, pihenni, kérôdzeni. Öreg Barátom kiadta az utasítást: – Ezt a bakot meglövöd! – És ha megáll a másik, a kisebbik, azt is lôdd meg, nekem! Nagy volt a bizodalom a részérôl, és még nagyobb a kitüntetés, hogy átengedte számomra bakja meglövését.

24

A NAGYBERÉNYI ELSÔ

J

J

Amint az ôzek olyan ötven méterre megközelítettek bennünket, megcéloztam Laci bácsi hosszú, orosz „dióverôjével” a nagyobbik bakot. Remegtem, mint a nyárfalevél, de valahogy összejött a nyílt irányzékon keresztül, hogy a sárgaréz légy megállt a bak váll-lapján… – „Csak nyugodtan, mint a múlt héten a homokbányában, ahol gyakoroltunk!” – súgta. A kemény ravaszt húztam, majd vér jött már az ujjamból. Végre nagyot rúgott rajtam a puska. Még láttam, amint a bak eltûnik a térdmagas lucernában, csak egy nagy szôrfelhô lengedezett a helyén, mintha a kisvánkost rázták volna ki.

– „Ez jó volt! – Gyorsan a másikat is!” – volt öreg vadásztársam vezényszava.

A három suta szétugrott a lövésemre, majd pár szökellés után megálltak, mert nem tudták mire vélni uruk eltûnését. Csak a kis bak maradt a helyén, buta arcot vágva, nem értve a nagy durranást. Kiismételtem az üres hüvelyt, és nem valami csendben, remegô kézzel újból csôre sikerült töltenem az öreg hadipuskát.

Még jobban reszketve, sikerült beletáncolnia a sárgaréz légynek a kis bak oldalába, és keserves kínok között elsütnöm a puskát. Hatás semmi!

A bakocska állt, és forgatta a fejét! – „Ezt elhibáztad! – Tölts gyorsan újra!” – Újból kezdve az egészet, mély levegôket véve, már nem táncolt úgy a puskacsô vége. Nagy nehezen sikerült összejönnöm a bakkal, és elsütnöm a mordályt. Szegény kis bakot a nehéz golyó ezúttal elsöpörte. Mint késôbb láttuk, majd szétszakította a nyakát. – „Ez is jó volt! Gratulálok! Egyben had gratuláljak a huszadik születésnapodhoz!” – Ezzel jól megcsapkodta a hátamat, hogy majd beszakadt. Ma is látom Öreg Barátomat, amint bepárásodott a szeme, örülve, hogy a tanítvány megfogadta a tanácsait.

Valahol riasztottak az ôzek, és egy mátyás kiabálta világgá, hogy vigyázzatok, emberek járják a határt! Remegtem, de boldogan rogytam le a két bakom közé, és lassan jutott el a tudatomig, hogy nekem is sikerült nagyvadat elejtenem! Ôzbakvadász lettem!

Laci bácsival még egy évet vadásztunk együtt, de komolyabb vadat nem sikerült zsákmányolnunk. A következô nyáron felmászott a kertben a cseresznyefára, de egy ág nem bírta ki a több mint százhúsz kilós súlyát, és letört alatta. Sajnos úgy megütötte magát, hogy kórházba került, és már nem jött haza többé. Azon ôszön meg is halt. Nagy veszteség volt ez számomra, mert szívesen tanultam volna még sokáig tôle. Így maradt meg számomra kedves emléknek az a pár tavaszi hajnal, amikor együtt lestük ôzbakjainkat. Azóta is, ha járom a somogyi dombokat, fájó hiányt érzek Öreg Barátom után, akitôl a vadászati képzésem alapjait kaptam, és elsô bakjaimat vele együtt zsákmányolhattam.

A „stafétabotot” Fónyad Gyula bácsi vette át, és késôbb ô nyesegette vadhajtásaimat, hebehurgya, kamaszos lényemet. Mindkettôjüknek tiszte 25

ÔZBAKOK

let és köszönet, hogy velük, és mellettük lettem ifjú vadásszá. Átvettem szemlélôdô életformájukat, csendes, nyugodt életmódjukat, amely megtanított alázatra a Természet Nagy Színházában, ahol mindnyájan csak parányi szereplôk vagyunk, egy nagyon kis idôre.

J

J

1966

26

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

GYULA BÁCSI BAKJA † Fónyad Gyula tanító emlékére „Egy ember addig él, amíg emlékeznek rá”.

Fekete István

J

J

Alig ült el bennem az elsô bakom elejtésének öröme, úgy hozta a véletlen, hogy részese lehettem egy újabb szép vadászélménynek.

Ahogy idônk engedte, jártuk a siófoki határt, mivel a szarkák és a szürkevarjak nagyon elszaporodtak. Gyérítettük ôket, ahogy tudtuk. Lehetôleg megkerestük a tavaszi fészkeket, és mivel legtöbbször ketten voltunk, egyikônk megrúgta a fát, a meglepett, kiröppenô kártevôt pedig a másik megpróbálta lelôni. Természetesen mindig ügyelve arra, nehogy egy bagoly, vércse, vagy más védett madár essen áldozatul. Majd valamelyikünk felmászott a fára (mivel akkor én voltam a legfiatalabb, hát ez a feladat teljes mértékben rám hárult), és egy kendôben leengedtem a kiszedett tojásokat, amelyeket a lenti társam szépen elcsomagolt, hogy össze ne törjenek. Akkoriban a Siófok közeli területünk fôleg apróvadas volt, gondolom, ma is az. A lôjeleket úgy gyûjtöttük, hogy a szarka, a szürkevarjú lábakból, a kóbor kutya és macska, vagy az elejtett rókák orrainak levágásával bizonyítottuk szorgos ténykedésünket. Volt olyan év, hogy annyi kártevôt pusztítottunk el, hogy az egész évi sörétes töltényünket megkereshettük. Mert a tollas kártevôk tojásaiért, és egy pár lábért két sörétes patron, a négylábúakért négy töltény volt a járandóságunk, amit a vadásztársaság vásárolt meg számunkra. Érdekes módon, az évek múlásával, ahogy fogyott az apróvad, úgy fogytak a szarkák is. Mára alig lehet látni egyet-egyet. A szûrke- vagy dolmányos varjak száma azonban nem sokat változott. Úgy látszik ôk „opportunistábbak” és megalkusznak a megváltozott lehetôségekkel, megtalálják azt a kis rést, amit a természet szánt nekik.

Két idôsebb vadásszal jártam annak idején a határt. Az egyik a „Hajós”, magunk között csak így hívtuk, mert a MAHART-nál dolgozott, mint hajóskapitány, de a becsületes neve Horváth Imre volt. A másik, Fónyad Gyula bácsi, szeretett iskolai tanítóm, a második „Vadászapám”!

29

ÔZBAKOK

J

J

Az ô vezetésükkel annyira megismertem erdôt-mezôt, hogy szó szerint minden bokrot, mezsgyét, árkot, gödröt ismertem a területünkön, mert majdnem mindig én voltam a hajtójuk kitûnô Boy kutyám segédletével!

A két Öreg elállta a fasorok végét, ahol néha akadt benne 1-1 nyúl, vagy fácánkakas, de róka is. Mégis, legtöbbször eredménytelenek maradtunk, mert a két Öreg rendszeresen rossz helyen állta el a „fasor végét”! Mindig a közepére álltak, közel egymáshoz és háttal, hogy jobbra és balra is ellássanak. Meg, hogy ne legyen unalmas az ácsorgás, hát szép halkan beszélgettek is! Egyszer véletlenül kinéztem a hajtásból, mert már nem voltam messze a végétôl, és látom ám, hogy egy róka a szántás szélében, a mély barázdában, lapos kúszásban, csendben elszökik oldalra. Megérezhette, hogy az erdôsáv közepén nem jó menni, mert az érzékeny orrába hozta a nyugati szél az elállók szagát. Vagy esetleg meghallotta az emberi hangokat. Elment, lövés nélkül. A hajtás végére kiérve, nem szóltam semmit, de gondoltam, hogy legközelebb meglepem az Öregeket.

Pár héttel késôbb megint összejöttünk, hogy egy kis mozgatást „alkalmazzunk”! Újból én voltam vizslámmal a hajtó, a két idôsebb pedig az elállók. Javasoltam nekik, hogy jó volna stratégiát váltani, mert én úgy érzem, hogy minden esetben volt valami a hajtásban – mivel a kutyám nagyon húzott a szag után, de azok kiszöknek, eltûnnek láthatatlanul, mint a kámfor.

Ezért próbáljuk meg, hogy máshova állnak most, és lehetôleg csendben maradnak, nem beszélgetnek. Kicsit fanyalgott a két Öreg vadásztárs, de ha nehezen is, elfogadták a serdülôszakállú javaslatát, hogy ne a közepére álljanak, hanem az alig 70 méter széles erdôsáv két külsô sarkára, és ha kell, akár a széleken, hosszában is végig látnak, és lefedik sörétes puskáikkal a terepet, de ha kell, középre is össze tudnak lôni, persze vigyázva egymás testi épségére. Úgy is lett. Alig indultam el Boy kutyámmal, amikor csattant egy lövés az alsó sarokról. Nocsak! Már majdnem kiértem a puskásokhoz, amikor a másik sarkon is szólt kétszer is a puska. Kiérve, mindketten kalap lengetve integetnek felém. És amikor összejöttünk középen, hoznak fejenként 1-1 rókát és Gyula bácsi egy nagy nyulat is. – Hát Lacikám, ezt nem gondoltam volna – mondja Gyula bácsi – már kitudja, hányadszor hajtjuk ezt a hos�szú erdôsávot, és sohasem lôttünk itt semmit! – Te tudsz valamit! – Ekkor bevallottam, hogy legutóbb, amikor mozgattunk, láttam az egyik rókát kiszökni oldalra, az erdôsáv vége elôtt, és ezért gondoltam azt, hogy nincs jól elállva a hajtás.

Azóta persze nagyon sokszor rájöttem, hogy mások is rosszul szervezik meg, vagy állítják le a hajtásokat. Pedig mindig a menekülô vad eszével 30

GYULA BÁCSI BAKJA

J

J

kellene gondolkodni ahhoz, hogy elállhassuk az útját. Természetesen ehhez jobban kell ismernünk annak esze járását, menekülési szokásait.

De vissza a májusvégi vadászatunkhoz. Ezen a szombaton is egy ilyen tavaszvégi kártékonygyérítô napot jelentettünk be az elnöknek, aki különben az iskolánk igazgatója volt, Sipos Bélának hívták. Tôle vettem meg még februárban az elsô sörétesemet, egy cseh gyártmányú 16-os bock puskát, ezért aztán különösen jó viszonyba kerültünk. A vadászmesterrel is beszéltünk elôtte, és javasolta, hogy nézzünk meg egy viszonylag érintetlen területrészünket a keleti „végeken”, Gamászapuszta és Enying irányában.

Ugyanis ott csak télidôben szoktunk vadászni, vadlibahúzáson, vagy a nagy körvadászatokon. Azért javasolta ezt a kiesô területrészt, mert az utóbbi idôben nagyon sok szarkát és szürkevarjút látott arra.

A Hajósnak volt egy kis Trabantja, abba sikerült „bepréselni” magunkat puskákkal, Boy kutyámmal az ölembe, amikor korán reggel végre útnak indultunk. Sajnos az elôzô napokban nagyon sok esô esett, így kocsival nem mehettünk be a területre, ezért az országút mellett kellett hagyjuk, csak azt vittük magunkkal, amire úgy éreztük, hogy a fészek kiszedéseknél szükségünk lehet. Én a famászó vasat, egy hátizsákot, tele újságpapírokkal, amelyekbe a tojásokat szándékoztuk elcsomagolni, hogy össze ne törjenek, meg két zsebre való saját töltésû sörétes patront vettem magamhoz.

Szépen mentek a dolgok, mert az akácok még csak akkor kezdtek virágozni és még lombtalanok voltak. Így messzirôl kifeketedtek a szarka- és varjúfészkek. Egy két rúgás a fa oldalába, és már csattantak a puskák, ha olyan madár repült, ami lôhetô volt. A madarak lábát levágta az, aki úgy érezte, hogy elejtette, és az üres töltényhüvelybe dugta azokat, így mindig párban megmaradtak. Én meg felcsatoltam a vasat a gumicsizmámra, és felmásztam a fészekig. Ha tojások voltak benne, kiszedtem ôket. Ha fiókák voltak benne, akkor azokat ledobáltam. A szarka vagy szürkevarjú fiókák lába is beleszámítottak a ragadozó gyérítésbe. Úgy 10 óra körül már szomjasok és éhesek voltunk, meg melegünk is lett.

Leültünk egy patak partjára, Gamászapuszta alatt a réten, falatoztunk, pihentünk vagy egy órát. Már majdnem elaludtunk a telitett érzésektôl, és a friss levegôn való nagy járkálástól, amikor a Hajós felállt, hogy indulni kellene. Én fel is pattantam, és összecsomagoltam a hátizsákba a maradékot, meg új töltényeket szedtem elô, amikor Gyula bácsi megszólalt, hogy nem valami jól érzi magát, és ha nem haragszunk, ô nem jönne tovább, inkább itt megvár bennünket, úgyis erre kell visszajönnünk. Megértettük az Öreg Barátot. Ma már én sem tudnék annyit menni, mint akkor ô jött velünk.

31

ÔZBAKOK

J

J

Elindultunk… Gyula bácsi meg a patakparti fa alatt elnyúlt a kabátján, és a homlokára húzta a kalapját, jelezve, hogy kicsit „átnéz” az álmok világába. Bennünket hajtott a vadászat tüze! Meg sem lehetett volna kötni kezünket–lábunkat. Mentünk, kerestük a fészkeket, és hatalmas pusztítást végeztünk a kártékony szarkák és szürkevarjak állományában. Mondogattuk is: – „Ha minden vadásztárs évente egyszer jönne ki, és vadászna rájuk, nem sok kártevô maradna.” Rengeteg volt akkoriban a szarka! Én majd minden este és reggel mentem utánuk! Azokban az években nem volt ritka, hogy egy évben 300 pár lábat adtunk le, mert az „Öregek” is besegítettek idônként!

Az „eredményt” háromfelé elosztottuk, így fejenként 200-300 sörétes töltény kaptunk. Nem is kellett patront vásárolnunk egész évben.

Csak egy baj volt ezzel a számadással, hogy olyankor kaptuk meg a „fizetséget”, amikor töltényt lehetett kapni a vasboltban. A másik akadály meg az volt, hogy korlátozva volt az otthon tartható sörétes patronok száma, a puskákról nem is beszélve. Amikor elkezdtem 1965-ben vadászni, mindenkinek egy sörétes és esetleg egy golyós puskája lehetett. Csak késôbb lett az, hogy minden kaliberbôl vásárolhattunk egyet–egyet, azt is csak nagy utánjárással. Így utólag visszatekintve, vadászéletem kezdetére mindenkinek, aki most kezdi a vadászatot csak ajánlani tudom, ha teheti, kezdje a szarkák vadászatával. Aki megtanul szarkát belopni, lelôni röptében, vagy ültében, az megtanulja a vadászat Alfáját és Omegáját is. Egyben megtanulja, hogy meddig hatásos a sörétes puskája, és tökéletesen megismeri a „saját” vadászati képességeit is!

Már dél körül járhattunk, amikor egy lövést hallottuk Gyula bácsi felôl.

Még gondoltuk is, hogy kipihente magát, és környezô ligetben ô is vadászsza a varjakat, szarkákat.

Idôvel a Hajós is belefáradt a gyaloglásba, én meg a famászásba. A hátizsák is tele lett tojásokkal. A vadászmester örült, hogy ennyivel kevesebb kel ki, és kevesebb rabolja majd a hasznos vadállományunkat. A jó séta után visszaértük Gyula bácsihoz, aki ugyanúgy feküdt a fa alatt, mint mikor otthagytuk, azzal a különbséggel, hogy mellette feküdt a földön a puskája, ami elôzôleg a fának volt támasztva. Meg is ijedtünk, hogy valami baja lett, csak amikor közeledésünk zajára a fejetetejére tolta a kalapját, és kinyitotta a szemét, nyugodtunk meg, látva mosolygós arcát. Kérdeztük is, hogy mit sikerült lônie, így „sebes fektében”?

– „Lacikám, menj le a patak partjára, és menj a fûben vagy tizenöt, húsz métert!” – igazított el. Mentem is rögvest, és hatalmasat ugrottam a meglepetéstôl, amikor megláttam a csodálatosan gyöngyözött agancsú, fekvô 32

GYULA BÁCSI BAKJA

J

J

ôzbakot! – „Hát ez igen, gratulálunk Gyula bácsi! – Meglôtted az idei engedélyezett ôzbakodat?!” – Ezután Gyula bácsi mosolyogva elmesélte, hogy jót aludt, és amikor felébredt, valami mozgás kapta meg a szemét a patak partján, ahol jó messze el lehetett látni a rövid fû fölött. Látta, hogy egy ôzbak közeledik, mit sem sejtve a vízparton csipegetve a friss füvet. Csak annyi ideje maradt, hogy a fának támasztott puskáját óvatosan magához vegye, és a jobb csôben kicserélje a madársörétet egy ólomgolyóra. Majd a bakot tizenöt méterrôl szügyön lôtte!

Csodálkoztam is Öreg Barátomon, hogy ezt megtette, mert nagyon féltette a szûkített csövû Sauer puskáját, és sohasem lôtt ki, még próbaképpen sem tömör ólomgolyót sörétesébôl. Úgy látszik, „nehéz Katát táncba vinni, de nem lehetetlen”, ha olyan szép a felkérô legény, mint ez a bak volt.

De a „baklövésnek” még nincs vége. A bakot haza is kellett vinni, méghozzá minél hamarabb, mert már nagyon meleg lett. Csakhogy a Trabant legalább öt kilométerre, a 7-es országút mellett rostokolt, Gamászapuszta alatt, mert akkora volt a sár, meg a hatalmas gödrökben a víz, amit a Belorusz traktorok hagytak maguk mögött a földutakon, hogy abba a kis Trabant „örökre” eltûnt volna. Így viszont ki kellett találnunk, hogy hogyan visszük ki a kocsiig a bakot. Elôször is kizsigereltem, mert Gyula bácsi az ilyen munkát nem nagyon szerette, meg nem is nagyon értett hozzá. A Hajósnak az ötletét valósítottuk meg azzal, hogy vágtunk egy rudat, és az összekötött lábú bakot arra akasztottuk. Így mi ketten a vállunkra vettük, Gyula bácsi pedig hozta a hátizsákokat. Mint három kôkorszaki szaki, zsákmányunkkal a vállunkon masíroztunk végig a földek szélén, ahol nem volt akkora a sár. Emlékszem, nagyon elfáradtunk mire a kocsihoz értünk. Szinte lerogytunk a fûbe. De kis pihenô után elcsomagoltunk mindent, a puskáinkat, és a hátizsáknyi szarka-, meg dolmányos varjú tojást, és csoda volt, hogy egy sem tört össze.

Otthon megint rám hárult a bak megnyúzása, széttrancsírozása, de még a fej kifôzése is, amit nagyon szívesen vállaltam, mert gyönyörû agancsa volt a baknak. Ekkor láttam elôször „igazán közelrôl” olyat, amelyiknek hatalmas, és háztetô szerûen lejtôs volt a rózsája. Ezen kívül az egész agancsot, fel a hegyéig beborították az apró gyöngyök, amelyek világosak voltak, s közben az egész agancsot sötétbarna színezetûvé tette a közeli dió- és égerfák kérgének a nedve, amelyeken a bak az agancsát fente. Nagyságra biztos megütötte az aranyérmes szintet, de akkoriban még nem volt kötelezô, hogy bíráltatni vigyük bakjainkat. Máig is az ilyen típusú agancsok tetszenek, és ha lehet, ezeket keresem vadászataim alatt!

A hosszú téli estéken, Gyula bácsival számtalanszor felidéztük a bak elejtését, és „kimentését” a sáros területrôl, mindig hozzátéve a meséhez 33

ÔZBAKOK

egy-egy újabb mozzanatot, amit akkor, ha nem is tudatosan, de megfigyeltünk, és csak késôbb emlékeztünk vissza rá, amikorra megszépülnek már az emlékek és az élmények.

Még ma is örülök, hogy azon a májusvégi napon együtt lehettem a két Öreg Baráttal, és velük vadászhattam. Mély, és kitörölhetetlen nyomokat hagytak bennem, ezért emlékszem rájuk még ma is olyan élesen. Már régen elmentek a hosszú útra, de itt hagyták szívemben a napfényes, mosolygós meleget, amelyre üres óráimban, a kandallóm elôtt ülve, elmerengve annak tüzébe bámulok, és emlékezem rájuk. Gondtalan, szép idôk voltak ezek az évek, amelyeket együtt tölthettem velük. Ma már talán senki sem emlékszik rájuk, csak én. És ezért írtam itt le ezt a történetet, hogy ne menjen feledésbe a nevük, aranyos, jóravaló személyük, mert ha egyszerû emberek is voltak, de lélekben nagyszerû embereket ismertem meg bennük. Hasonló barátokat csak kívánni tudok ma mindenkinek. Hiányoznak is nagyon!

J

J

1966

34

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Polsterfotó

TÖRÖTT AGANCSÚ ÔZBAKJAIM „Hajnal” csak hat betû papíron; jelentôségét csak az tudja, aki ismeri, aki nemcsak szemével látta, hanem lelkével megérezte, aki elmerült a virradás természeti csodájában, aki áhítatosan nézte a keletrôl jövô rózsás derengést és megérezte a végtelenséget és az örökkévalóságot.”

Nadler Herbert

J

J

Tavasz volt. Reggel és este is jártam a „madarak” után, mármint a szalonkák reggeli és esti húzását lestem. Próbálkoztam mindenhol, mert nagyon száraz volt a tél, hó alig hullott, és így tavaszra már zörgött és porzott az erdô, a mezô, a berek, sôt járható úttá változott még a mocsár is. Úgy hozta a sors, hogy január elseje óta, az Észak-Somogyi Erdôgazdaság hivatásos vadásza lettem, s a területem az erdôgazdaság keleti peremén húzódott, Siófoktól Balatonkiliti, Ságvár, Som határában, egészen le Daránypusztáig. Keleten a 65-ös út volt a határ, nyugaton a nagyerdô szélei, délen pedig a Kaposvárra tartó vasút. Bemehettem volna a ságvári erdôkbe is szalonkázni, de inkább választottam a rám bízott területen való keresgélést, ami egyben a terület ellenôrzése is volt.

Ezen a hajnalon éppen a Som falu fölötti mélyebb, nedvesebb völgyekben kerestem a madarakat. Inkább esténként voltak jó húzások, de néha hajnalonta is elôfordult pár madár. Ezen a reggelen nem volt sok szerencsém, csak egy párost láttam. Azokat is messze, az akácosok fölött, ott kergették egymást. Lassan ballagtam a 65-ös út mellé leállított motorkerékpárom felé, és ekkor már ott jártam, ahol ma a regionális „szemétlerakó, és feldolgozó” csúfítja azt az akkor még gyönyörû és elhagyott völgyet, amikor is távoli kutyaugatást hozott felém a langyos tavaszi szellô. A ritkán jelentkezô ugatások azonban egyre közelebbrôl jöttek, és ezért a puskámban gyorsan kicseréltem a szalonkáknak szánt apró sörétes patronokat két „hatosra”, ami jól fogja az ilyen csavargó, és vadat hajtó ebeket is.

Az ugatás egyre közeledett, és már kezdtem örülni, hogy végre megszabadul a területünk ezektôl a korcs, de nagyon eredményes „farkasoktól”!

37

ÔZBAKOK

J

J

Figyeltem, és reménykedtem! Valahol a domb tetejérôl hallottam valami kis motoszkáló zajt, és már készülôdtem, hogy hamarosan meglátom a várva várt zsiványokat! Legnagyobb meglepetésemre egy ôzbak bukott ki a bokrok közül, és tétova léptekkel ment el mellettem, anélkül, hogy észrevett volna. Szegény nagyon rossz állapotban volt! Az egyik agancs szára véresen, kettétörve fityegett, amit a barka tartott még valamennyire össze! Feje csupa vér, a bôr szalagokban lógott róla. Ahogy elbotorkált mellettem, látom, hogy a hátulja is véres, cafatokban lóg ott is a téli szôre és a bôre. Még gondoltam is, hogy jobb volna megváltani szegényt a kínjaitól egy lövéssel, de visszatartott az, hogy ôzbakra még tilalom volt, és a másik tény, ami megállított cselekvésemben, hogy csak sörétes puska volt a kezemben. És milyen gyorsan mûködik az ember agya ilyenkor! Rögtön átvillant rajtam, hogy hogyan kezdenék magyarázkodni egy rendôrnek, ha megállítana, mert a motorbiciklimen szállítok egy söréttel lôtt, barkás agancsú ôzbakot, amelyet tilalmi idôben lôttem, még ha hivatásos vadászi igazolványom is van hozzá…

De nem sok idôm volt gondolkodni, mert kivágódott az erdôbôl egy lihegô farkas korcs, majd nem messze mögötte a másik útonálló! Reflexszerûen elengedtem magam mellett az elsôt, és hátulról nyakba lôttem, amire az a fején át felhemperedett. Egy gyors fordulás, és a még felém futó, de meglepôdött másikat is mellbe találta a durva sörét.

A kis bak mindezt végignézhette, mert mire visszafordultam, és újra pótoltam a kilôtt patronokat, éppen akkor láttam sántikálva eltûnni a bokrok között. Még gondoltam is, hogy ezt a bakot bizony nem látom többé.

Hát, nem úgy lett! Május végén megint a Som környéki erdeinket ellenôriztem, mert jelentették, hogy sok a vaddisznótúrás az elvetett kukoricaföldeken. Attól a helytôl talán kilométerre, ahol a tavaszi kutyaelszámoltatásom történt, egy ôzbakot láttam álldogálni az akácos fasor szélében. Még gondolattal is eljátszottam, hogy milyen érdekes. Ez a bak nem ugrik el a motorom hangjára, mint ahogy az lenni szokott! Megálltam és leállítottam a motort, és a bak csak állt, és nézett rám, mintha várt volna tôlem valamit!

Rájöttem, hogy ez a tavaszi „megmentett” bakom volt! Mert megismertem a felében letört agancsáról, a csíkokba szôrhiányos fejérôl! Még távcsô sem kellett hozzá, hogy lássam, mennyire beteg!

Ott állt, és várta a megváltó lövést, amit ha fájó szívvel is, de meg kellett adnom neki! Kikanyarítottam a hátamon keresztben hordott vegyes csövût, és ha remegô kézzel is, de megcéloztam a bak oldalát. Mintha belenyugodott volna a sorsába, lövésemre csak lassan dôlt el. Lehet, hogy nagyon örült, hogy többé nem fáj semmilye sem, hogy nem eszik meg élve a kukacok! Mert mondanom sem kell, hogy sajnos a fejében, és a hátsó részében hemzsegtek a nyûvek. A nagy fényes legyek is körbe dongták, keresve a he 38

TÖRÖTT AGANCSÚ ÔZBAKJAIM

Egy koszorú az elmúlt 55 év törött agancsú trófeáim termésébôl

J

J

lyet, hogy hova tehetik le újabb tojásaikat, amikbôl lárvák kelnek majd ki, és tovább eszik a szerencsétlen állatot. Borzalmas látvány volt számomra is, pedig ilyesmivel naponta találkozik a természetben élô ember így nyáridôben!

Agancsa ott van a többi között, és ahányszor ránézek, még ma is, ötven év távlatából is átérzem fájdalmas szenvedését!

Hogy miért is írtam mindezt le? Azért, hogy mindenki, aki olvassa ezt a kis könyvet, fogalma legyen arról, hogy ha valamilyen furcsán törött, vagy hibás agancsú ôzbakkal találkozik, vagy lát, amögött majdnem mindig „állattragédiák” bújhatnak meg. Nem is beszélve arról, hogy a természetben egy év, az egy nagyon hosszú idô, ahol minden vadon élô állatnak minden napot és éjszakát „túl kell élnie”, hogy felnôjön, szaporodhasson, örökíthessen, megöregedjen.

Természetesen egy-egy agancstörés nem minden esetben történik ilyen drámaian. Számtalan alkalommal láttam, amint a fiatal, de fôleg a 39

ÔZBAKOK

középkorú ôzbakok nagy vehemenciával, nyers erôbôl mennek neki a bokroknak, és verik, csépelik azokat, hogy a viszketô barkától megszabadítsák agancsukat, utána élesre fenjék azokat. És ha beleakad, vagy beleszorul a fejdíszük egy fa, vagy bokor villás ágába, ez a „fogság” pánikot idézi elô náluk, ezért teljes erôbôl verik magukat, hogy megszabaduljanak e valós kalodától! Ilyenkor bizony néha nem sok kell, hogy a még friss és éretlen agancs le- vagy kitörjön. Akár még a koponyájáról is tôben letöri az agancsát, annyira stresszes állapotba kerül, mivel nem tud megszabadulni a „fogvatartójától”! Nagy számmal vannak ilyen karakán, kemény legények, akik ütik, verik, kaszabolják a bokrokat, kisebb fákat, közben néha „megválnak” becses fejdíszüktôl is. Mint ahogy a „magasabb” lényeknek számító emberek között is van elég alacsonyabb IQ-val megáldott, vagy vert „forró-fejû” egyed, ugyanúgy az ôzbakok között is van nem egy, és ezek azok a notórius verekedôk, akiknek idônként beverik a fejét, vagy letörik az agancsát. Ôzbakoknál ez nem nagy baj, hiszen októberben–novemberben vagy decemberben elhullatják a maradékot, és tavaszra kinövesztik újra, teljes nagyságban, szépségben pompázva! Talán addigra le is higgadnak, és talán megjön az eszük is, hogy nem kell mindig ajtóstól rohanni a házba, és jobban teszik, ha a keserû tapasztalatokra emlékezve óvatosabban csapkodják a fejüket!

Ezért egy jó vadôr, ha sokat jár-kel a területén, meglátja, megtalálja ezeket a fura legényeket, és igyekszik „kigyomlálni” ôket! Mert némelyik, ha rájön, hogy egy egyes-hegyes agancs szárral mennyire hatásosan terrorizálhatja társait, na, azokból nagyon hamar egy kártékony verekedô, sokszor gyilkoló gép lesz, ha csak egy évre is!

J

J

1967–2020

40

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

A KILOMÉTERES BAK † Félix István erdész emlékére „Aki az erdô fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló felhôktôl kéri kölcsön a gondolatokat, az nem is fogy ki soha belôlük.”

Mikszáth Kálmán

J

J

Egy napon szólt fônököm, hogy volna-e kedvem belépni az Észak-­ Somogyi Erdôgazdaság Futóvadlövô Szakosztályába? Az elsô hallásra fogalmam sem volt, mi is az, de igent mondtam, mert az elnevezésbôl sejtettem, hogy valami lövészszám lehet, ahol azért puska és töltény is akad. Mindkettô, a múlt század hatvanas éveinek derekán még nem volt természetes, hogy valami „csak úgy” van! Szegényes volt az erdészetek eklézsiája, fôleg a fôvárostól távol lévôké. A hiány annak arányában nôtt, amennyivel messzebb voltak Budapesttôl, és a nagyhatalmú minisztériumtól. Erdészetünk ennek ellenére, mégis kapott két „Tell” puskát, mégpedig olyant, amilyeneket azelôtt sohasem láttunk. Gondolom a puskák – mivel nagyon pontosnak bizonyultak, az elnevezésüket a svájci szabadsághôsrôl kapták –, mert Tell Vilmos volt az, aki a fia fejérôl lelôtte nyílpuskával az almát. Egylövetûek voltak ezek a puskák, tár nélkül, és a hozzá való töltények is ismeretlenek voltak akkor még számunkra: központi gyújtásúak, de peremesek, és az öbnagyságuk 5,6 milliméter volt. Ma már tudom, hogy a .22 Hornet volt ez az USA-ból származó kaliber, amelyet késôbb sokat használtam Drillingjeim betétcsövébe, a legnagyobb megelégedésemre. Fônököm is megszerette ezt a kalibert, amely legalább 3-4-szer erôsebb volt, mint az általunk ismert, úgynevezett „levente” vagy „kispuska”, azaz a .22 lfB. Az erdészet biztosította a lôteret, mely egy erdei nyiladék hegynek szaladó oldalában lett megépítve. A domb, amelyre különben nem vezetett fel út, mert olyan meredek volt – így az lett a golyófogó. Ennek a dombnak az aljába szereltük fel a sínen futó kocsit, amire egy vaddisznó sziluettjével ellátott farostlemezt erôsítettünk fel. Ezt lyuggattuk az új puskáinkkal szombaton délelôttönként. Természetesen akkoriban minden olyan kezdetleges és rögtönzött volt, de mi örültünk ennek a kis változatosságnak is a szürke 43

ÔZBAKOK

J

J

hétköznapok után. Az edzések végeztével leszereltük a farostlemezt furikáztató kiskocsit, de még a gépkocsiból kiszerelt akkumulátort is, ami a kocsi motorját hajtotta, nehogy ellopják azokat. A puskákkal együtt a fônököm szolgálati lakásában voltak ezek elzárva, de arra engedélyt kaptunk, hogy a puskákat használhatjuk dúvadgyérítésre, ôzsuta-, és gidaselejtezésre is.

Fônököm még a szarvasborjakat is ezzel ejtette el! Akkoriban nem volt még elôírva, hogy milyen kalibereket használhatunk a vadászatra. A lényeg az volt, hogy csak golyós puskával lehetett a csülkös nagyvadat elejteni.

Kivétel a vaddisznó volt, melyet sörétes puskából kilôtt ólom lövedékkel is lehetett lôni. Ismeretes, hogy a .22 Hornet a legalsóbb határ a golyós kalibereknek, ha olyan töltényt (Remington gyártmányút) használunk, amely meghaladja az 1000 Joule-t. Igaz, nem nagy tartalékokkal rendelkezik ez a nagyszerû 5,6-miliméteres, de megfelelô kézben „csodákat” lehetett vele mûvelni.

Szorgalmasan jártunk tavasztól ôszig az edzésekre, amelyek aztán ellaposodtak, mert a legtöbb erdész és hivatásos vadász munkatárs nagyon szerette a „folyékonyat”! Így aztán a jobb sorsra érdemes sporttevékenységünk a szombati sörívásokba fulladt bele, amelyeken én már akkor sem vettem részt, és ma sem vagyok nagy barátja az ilyenfajta megmozdulások fináléjának. Volt is ebbôl bajom egész életemben (ma erre azt mondják: antiszociális!), hogy nem szerettem az alkoholt, és e miatt mindenhonnan kilógtam a sorból, mert nem mindenki gondolta úgy, hogy „hasonszôrû” vagyok.

Augusztusban pedig, ahogy beköszöntött a szarvasbôgés elôtti idôszak, már nem volt senkinek sem ideje, sem kedve edzésekre járni a nagy melegek miatt. Így erdészeinknek ez csak amolyan tavaszi, nyár eleji szórakozás lett, amely hosszú távon halálra volt ítélve. Mint annyi minden más!

Egy nyár eleji napon megint kaptam „a feladatot”, hogy lôjek egy kis bakot az erdészeti dolgozók összejövetelére, hogy a sör és a bor mellé még egy tál meleg étel is kerüljön az asztalra. Jártam a mezôgazdasági széleket, és kerestem a pörköltnek valót. Egyik reggel, már magasan járt a nap, és a Diászói katlan oldalán másztam felfelé, amikor a katlan túlsó peremén egy ôz elkezdett riasztani, mert észrevette, ahogy ott bujkálok a bokrok között.

Leültem egy tisztább helyre, egy bokor alá, és a gyenge minôségû orosz gyártmányú kézi távcsövemmel kezdtem „vallatni” a bakot, amely a reggeli napfényben állt. Szinte világított a vörösessárga mellkasa és a hos�szú nyaka az erdô sötét hátterében. Mérgében még dobbantott is néha az elsô lábával, és nem hagyta abba a perlekedést, csak szidott. Látva, hogy fiatal a bak, és alig a fülénél valamivel magasabbak az agancsocskái, a meglövésére szántam el magam.

44

A KILOMÉTERES BAK

J

J

Csak egy volt a baj, hogy a bak nagyon messze volt, ott a katlan túlsó peremén, és az én puskámon nem volt céltávcsô. Természetesen ez nem hiányzott, mert akkoriban csak a fônökség szolgálati golyósain voltak ilyen célzást segítô berendezések. Nekünk nem jutott, meg a söréteseinkre nem is kellett. Még jó volt a kezünk, a lábunk, és a szemünk is. Amit el akartunk ejteni, azt ha ügyeskedve is, de mindig megkaptuk. Igazi vadászat volt ez akkor még! Csak egy kicsivel tovább tartott, mint manapság, de pontosan ezért izgalmasabb volt, mert közelre kellett belopnunk a vadat, és ezt mi sportosnak és vadásziasnak tartottuk. Ma is így volna ez valahogy jó, csak ma már sokkal kényelmesebbek lettünk, mert a jó minôségû céltávcsövek, és golyóspuskák azzá tettek bennünket.

De vissza a bakhoz! Nem tudtam mit tegyek, mert a területi adottságok ezúttal nem engedték meg, hogy elmozduljak a helyemrôl, és megközelítsem a kiszemelt vadat. Tudtam, hogy iszonyúan messze van a bak, és én még ilyen messzire sohasem lôttem azelôtt. Legfeljebb a lôtéren 100 méterre az álló céltáblára. De a kisördög nem hagyott nyugton, és rágta a májam: – Próbáld meg! Aki nem kockáztat, az nem nyer! – Meg itt úgyse látja senki, ha el is hibázod! – Hagytam magam megkísérteni és nekiveselkedtem! Ülve, két könyököm a térdemen. A lábam között pedig egy szarvasbikák által ledörzsölt fekete fenyô háromujjnyi vastag száraz törzse, amelyhez a puskát fogtam, vigyázva, hogy az ujjam azért a fa és a puska közt legyen. Szedtem a levegôt elôl-hátul, és már kezdett rázni a vadászláz. Amikor egyszer csak éreztem, hogy a légzésem valamelyest megnyugodott, és az irányzékom gömbje a bak fejét eltakarta, mert valahol a füle környékét akartam eltalálni – mivel fônököm mindig esküdött a fültôlövésekre –, elnyomtam az érzékeny ravaszt.

Töredelmesen beismerem, akkoriban még halvány fogalmam sem volt a ballisztikáról. Azt gondoltam, hogy ahova céloz az ember, a golyó mindig oda megy, légyen a cél tíz méterre, vagy háromszázra. Nem mondta nekem akkoriban senki sem, hogy a kilôtt lövedék kétszer is metszi a célzó vonal egyenesét, és kalibertôl függôen, egy nagy, vagy egy kis görbét ír majd le. Nem szégyen az, ha valaki nem tud valamit, csak kellemetlen, ha nem jönnek be úgy a dolgok, ahogy azt szeretné az ember. Mi még a tapasztalatokból tanultunk, és a szakkönyvek olvasása közben jöttünk rá olyasmikre, amit kint a gyakorlatban elôtte már tudatlanul, csak „érzésre” megpróbálgattunk! Ami néha „bejött”, néha nem. Ma már tudom, hogy fordítva jobb lett volna… Csak késôbb, amikor Németországban készültem a német vadászvizsgát letenni, jöttem rá, hogy milyen keveset is tudok e téren. De ezúttal, bejött az elsô próbálkozásom! Elpattant a lövés, és kis idôvel késôbb hallottam egy furcsa, cuppanós koppanást, amire a bak eltûnt a katlan pe 45

ÔZBAKOK

J

J

remérôl. Elugrani nem láttam, csak elhallgatott, és nem volt látható. Tudni kell még ehhez, hogy én annak idején csakis sörétes puskát használtam, (mert golyós puskára tartási engedélyt nem mindenki kapott!) és közelre kellett lônöm a vadra, fôleg a vaddisznókra. Ott pedig nem mindig hallja meg az ember a golyó becsapódásának a hangját, és ezért volt nekem furcsa az idegen hang, amit akkor hallottam elôszôr. Természetesen idôvel, és sokéves gyakorlattal, meg sok-sok vad elejtése után, ma már elég biztosan meg tudom mondani a golyó becsapódásának a hangjából, hogy a golyó a vad mellkasába hatolt, vagy a teli gyomron dobbant egyet, vagy mint az elpattanó üveg, a vad lábában a csontot találta el a lövedék.

Tehát azt tudtam, de inkább éreztem, hogy valami van a bakkal, és nekem oda kell mennem, megnézni, hogy mi is történt vele. Ezért átverekedtem magam a pár éve ültetett fenyvesen, és lassan közeledtem ahhoz a fához, amely alatt a bak állt.

Odaérve meglepôdve láttam, hogy egy sárga ôzláb meredezik ki a bokor alól. Nagy boldogan fogtam meg a kínálkozó alkalmat, és kihúztam a már kimúlt vadat a lombok közül. Fiatal bak volt, és a „bögye közepén” piroslott egy pici piros vércsepp! A golyóm nyoma!

Nagy volt az örömöm, hogy nem sebeztem, és jól meglôttem a kiszemelt vadat! Gyorsan megadtam a végtiszteletet, utolsó falatot tettem a szájába, majd kizsigereltem, és a nyakamba vettem. Hátamon az ing véres lett, de ez akkoriban még nem nagyon számított. Így vonultam be megboldogult Félix István fônököm zamárdi erdészházának az udvarába, ahol azonnal felravataloztam az elejtett vadat az udvar közepén. Mozgolódásomra, meg a számos kutya tutuló örömujjongására fônököm is elôkerült. –„Na, mit lôttél?” – Mikor mondom nevetve, hogy a Diászói katlan egyik peremérôl lôttem át a másikra, csak megjegyezte: – „Fene azt a „kis” kezedet, hogy egy kilométerrôl is eltalálsz valamit!” – Persze, nem rosszindulatból mondta ezt. De még azért hozzátette: – „Máskor ne lövöldözz ilyen messzire, mert nem lesz mindig ekkora szerencséd!”

Régi történet ez is, mint a többi. Manapság azért jó visszagondolni a fônöki elismerésre, ha ránézek a vadászszobám falán függô kis agancsra.

Mivel nem szeretem a bizonytalanságot, és mielôtt ehhez az íráshoz kezdtem volna, elkértem egyik barátom távolságot is mérô kézi távcsövét és egy kora tavaszi napon, amikor még nem zöldültek ki a fák és a bokrok, kikocsiztam a majd ötven évvel ezelôtt történtek színhelyére. Ha nehezen is, mert ma egész erdô áll már ott, hála az akkori jó erdôtelepítô munkánknak, azért be tudtam azonosítani a helyet, ahonnan lôttem. Kis ügyeskedéssel be tudtam mérni még azt a pontot is, ahol a bak állhatott valamikor. És nagyon meglepôdtem, amikor a távolságmérôn leolvastam, 46

A KILOMÉTERES BAK

hogy majd’ 230 méterre lehetett a bakom. Természetesen mai ésszel, és ma már ismerve a .22 Hornet ballisztikai adatait, rá kellett jönnöm, hogy 40 centimétert esett az a fránya kis golyóbis, és épphogy csak leüthette a maradék erejével lábáról bakomat! Az már egy másik kérdés, hogy mai ésszel vállalkoznék-e egy ilyen lövésre. Ôszintén megmondva: NEM! Még nagyobb és „egyenesebb” lövedéket lövô kaliberrel sem! Sok mindent kipróbáltam vadászéveim alatt, de ahogy a tapasztalatok sokasodtak, és egyre több vadat ejtettem el, egyre jobban megerôsödött bennem az a szemlélet, hogy: „Adj a vadnak is egy kis esélyt!” Nem kell mindent agyonlôni! Természetesen nagyon jó érzés az a tudat, hogy tapasztalataimról beszélhetek, hiszen megpróbáltam, és BEJÖTT! Viszont tudom, hogy sokszor csak „borotvaélen táncoláshoz” hasonlított az egész, és erre semmi szükség sincs, mert ez a zöldfülû kezdôk tudatlansága, és a kiskaliberek nagy szerencséje az, ha mindez sikerül is!

Viszont ma már nagyon jó visszaemlékezni minderre. Arra is, hogy az év ôszén, 1967. november 9-én, nem messze ettôl a helytôl, ahol a bakot lôttem, fônököm, néhai Félix István segítségével meglôhettem elsô ­szarvasbikámat. De errôl majd máskor, a szarvasos könyvemben!

A Zamárdi erdôrészben lévô Diászói katlan, az Endrédi szél, a 41-es, a Vaskereszt, a Káplánkút, a Csicsókás, a Durungos és a Horthy ebédlô, számomra csodálatos nevek, erdôrészek, amelyekre szívesen gondolok vissza, amíg élek.

J

J

1967

47

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

AZ ALIRÉTI FÉLSZÁRÚ GYILKOS † Sas Emil hivatásos vadász, Világgyôztes vérebvezetô emlékére „Erdôn visz át az út. Nem zizeg már a lábam alatt a tavalyi avar, mert húsos fûszálak nôttek rá, és én csak lépegetek csendesen a május allelujás országában.

Süt a nap, vidám üzeneteket kiáltanak egymásnak örökké legény kakukkok, és szólnak a búbosbankának is valahol a legelô szélén, hol új pásztorok és új nyájak ballagnak az öregek nyomán, be a májusba és ki a májusból.”

Fekete István

J

J

Aliréten, Somogyország egyik legszebb vadászterületén, Sass Emilnél segédkeztem egy május elejei napon. Magyar vendéget kellett kísérnem ôzbakra. Hajnalban indultunk cserkészni. Benéztünk minden kis tisztásra, árokba, de nem találkoztunk sem ôzzel, sem vaddisznóval, csak szarvasokkal. Hazafelé ballagva, egy bekerített erdôsítésben bakot láttunk legelni.

Láttam, hogy egyik szárán ághiányos, kértem hát a vendéget, hogy lôje meg… aki aztán kitett magáért! Kilôtte a gyönyörû Mannlicher-Schöneauer stucnija mind az öt golyóját, mígnem vagy a hatodikkal, vagy a hetedikkel sikerült „szépen” hasba lônie a bakot, de a végén mégiscsak nekem kellett a vadászkésemmel letarkóznom.

A bak hazakerült, a fônökség hümmögve megnézte az „elesettet”. Valakinek azonban feltûnt, hogy a bak egyik füle kurtított, egyenesre csípték egy vadászkéssel a hegyét. Lett is erre ribillió!

– Tudod, mit tettél, te szerencsétlen? – kérdezték.

– Nem! Mit tettem? – ijedtem meg.

– Agyonlövettél egy tenyészbakot, amit az Alföldrôl, Nagyszénásról hozattunk vérfrissítésként!

Ekkor hallottam életemben elôször Nagyszénás nevét és fogalmam sem volt arról, hogy a terültünkön vérfrissítés folyik.

49

ÔZBAKOK

J

J

Igyekeztem elfelejteni a kudarcot, de vendéget nem kísérhettem jó darabig.

Alig kaptam meg a fegyvertartási engedélyt, és hivatalosan is vadász lettem, beléptem a Zamárdi Erdészeti Dolgozók Bérkilövô Vadásztársaságába. Így felsôbb engedéllyel vadászhattunk az erdészet területén, és egy nagyon csekély összegért vásárolhattunk hibás agancsú szarvasbika-, valamit ôzbak-lelövést. Minden tagnak járt évente egy trófeás vad, amely az egyik évben ôzbak volt, a következôben szarvasbika. Mivel én az elôzô évben meglôttem az elsô bikámat, ebben az évben (1968) csak ôzbak lelövést kaphattam.

Ki is váltottam a kilövési engedélyt, amely akkor 50 forint (nem elírás, ötven! Magyar Forint) volt! Természetesen ezután szorgalmasan jártam az engedéllyel a zsebemben a szántódi, kôröshegyi, és tótokilapi pagonyokat.

Mégsem akart sikerülni egy olyan agancsú ôzbakot találnom, amelyikbe valamelyik vájt fülû szaktekintély bele ne kötött volna. Bevallom ôszintén, akkor még nem is értettem annyira hozzá, hogy egy ôzagancsot 100 %-ra el tudtam volna bírálni, hogy az kivehetô-e az állományból. Ezért is kértem át magam Alirétre, Sas Emilhez, hogy az ô vezetésével ejtsem el a bakomat. Mellette biztos nem olyan agancsú bakra esik majd lövés, amely mínusz pontot kap a trófeabírálaton. Akkoriban ez még fontos volt. Reméltem, hogy az egy évvel elôtte történteket nem vette zokon, és segíteni fog, hogy egy olyan bak kerüljön terítékre, amibe nem lehet szakmailag belekötni.

Este érkeztem Alirétre, és a tetôtéri szobák egyikében aludtam. Hajnalban nagyot jártunk Emillel a törzsökösi, és a cinegei erdôrészben. Már magasan járt a nap, és az erdészház felé ballagtunk, kezünkben kalapunkkal, mert meleg lett, és folyt rólunk a víz. Egy útkanyarban Emil hirtelen megtorpant elôttem. Mögötte menve nekimentem, majd fellöktem, mert annyira fáradt voltam a hajnali felkeléstôl, és a nagy gyaloglástól a melegben, hogy elaludtam gyaloglás közben.

Egy bak! – sziszegte halkan.

Erre én is elôhalásztam távcsövemet, és kezdtük vizsgálgatni a 80 méterre álló, és a bokrok levelein csemegézô vadat. Én az izgalomtól, nem nagyon tudtam megítélni, hogy milyen agancsa lehet. Ezt rábíztam Emilre, ô van itthon, ô a fônök, meg jobban is ért ehhez.

– Lôdd meg! – jött a váratlan parancs. Mint egy ólomkatonának, olyan lassúak lettek a mozdulataim. Remegô kézzel biztosítottam ki fônökömtôl kölcsön kapott jó öreg 8 milliméteres Mausert, mert ezen volt legalább valamilyen céltávcsô, mivel nekem csak sörétes puska „járt” annak idején. Letérdeltem, mert szívesebben lôttem ebben a testhelyzetben, mint 50

AZ ALIRÉTI FÉLSZÁRÚ GYILKOS

Az aliréti félszárú gyilkos

J

J

szabad kézbôl, és megcéloztam a még mindig a leveleket csipkedô ôzbak oldalát. Zakatolt a szívem, fülemben zubogott a rohanó vérem, szám kiszáradt, szemembe meg csöpögött az izzadságom. Mégis kivárva a pillanatot, amikor már semmi sem tudott zavarni, csak a bak megszerzése volt az egyetlen cél, és a torkomban a zsákmányolás maró érzése arra a pontra ért, amikor már nem lehetett tovább várnom! Megérintettem a begyorsított ravaszt, amelyre nem is emlékeztem, hogy mikor húztam be!

Még láttam, hogy lövésemre a bak nagyot szökkent, és kirúgott. Ezzel el is tûnt elôlünk, mert beugrott az elôtte álló bokorba. Még arra emlékszem, hogy valahol riasztott egy ôz, és nem messze tôlünk elkezdte egy kakukk a nótáját ismételgetni. A lábaim meg mint a kocsonya, remegtek! Álltunk, és vártunk! Emil komótosan rágyújtott egy cigarettára. Én, ha bizonytalan kézzel is, de kiürítettem a kilôtt töltényhüvelyt, majd újra töltöttem és elzártam a Mausert, amelyet nagyon megszerettem az alatt a pár nap alatt, amióta használhattam.

51

ÔZBAKOK

Bakommal

J

J

Emil a szálló cigarettafüstje mögül csak annyit mondott savanykásan: – „Láttam remegtél!” – miután a szája szögletébe tûzte az égô cigarettát az elsô nagy szívás után, még megjegyezte: – „Jól van ez így! – A jó vadászkutya is remeg, meg a jó vadász is, ha van vér a pucájában.” – Majd még hozzá tette: – „Lesz belôled is valami!” – „Talán!” – És elnézett a fejem felett, messzire, ezzel jelezve, hogy nem kíván többet a témáról beszélni.

Igen! Ilyen volt ô! Mindent és mindenkit felülrôl nézett. Szerette, ha érzik az emberek, fôleg a beosztottjai, hogy „rálátása” van a dolgok menetére, és kézben tartja a szálakat.

Nekem már mehetnékem volt! Alig vártam, hogy Emil végezzen a cigarettával. Addig nem indult sehova, amíg azt el nem szívta. Ekkor tanultam meg, hogy az életben mindenre van idô, csak türelem kell hozzá, és tudni kell ezt „megadni” magunknak, és a vadnak is. Késôbb vérebvezetôként gyakran láttam, hogy a korán induló keresésnek az lett a vége, hogy felkeltették a sebzett vadat! Pedig csak negyed órát kellett volna még várniuk, hogy az csendben kimúljon…, amely aztán átment a szomszédba, és talán kiment a világból is, és sohasem lett meg.

52

AZ ALIRÉTI FÉLSZÁRÚ GYILKOS

Természetesen Emil rögtön látta, de jómagam is, hogy a bak jól jelezte a találatot, magasra ugorva kirúgott hátrafelé, amibôl Emil biztosan tudta (én csak reméltem), hogy a bak pár méteren belül lefekszik, és ha békén hagyjuk, többet nem is kel fel.

Komótosan ballagva közelítettük meg a rálövés helyét, és amikor odaértünk, elôtte vagy két méterre megálltunk. A célzó botjainkra támaszkodva vizsgálgattuk az elugrás helyét. Lassan nálam is összeállt a kép, és az elsô izgalmak elmúlása után megláttam a vércseppeket, a kenéseket a bokor levelein. Emil elindult, én szolidan mentem utána az egyre vastagodó, két oldalra spriccelô vérnyomot követve. Hiába, a 8x57-es kaliber nem hazudik!

Bakom nem ment még talán tíz métert sem, és békésen feküdt a tavaszi füvek között a virágos ravatalán. Nagy volt az örömöm, hogy nem hibáztam el, és fôleg nem sebeztem Emil jelenlétében. Biztosan jól leteremtett volna, ha nem úgy sikerül a bak elejtése, ahogy azt ô elvárta tôlem.

Gyorsan kizsigereltem, mert egyre melegebb lett, majd a hátamra vettem, a lábainál összekötött vadat. Az elejtettnek szép terítéket készítettem az vadászház udvarán, melyrôl már fénykép is készült. Sajnálom, hogy Emil nincs rajta, de ô nem nagyon szerette a vadászat ilyenfajta sallangjait és utórezgéseit.

Ma már nagyon is megértem Emil akkori „viszolygását”, és így még nagyobb örömmel tölti el lelkemet a büszke érzés, hogy vele vadászhattam.

Hozzásegített egy nagyon szép élményhez, és egy igazán érdekes trófeához.

J

J

1968

53

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

A KÔRÖSHEGYI HEGEDÛNYAKÚ † Kiss Ernô erdômérnök, szántódi erdészetvezetôm emlékére „A valóság is lehet olyan szép – sôt szebb! – mint a hazug ábránd.”

Fekete István

J

J

Fônököm újfent szólt, hogy kellene egy süldô, az erdészeti dolgozók majálisára, de ha azt mégsem sikerülne lôni, akkor egy gyengébb bak is megteszi, mert bizony pörköltöt szeretnének készíteni! Elindult bennem a bogár, hogy süldô „az nem lesz lôve”, mert egy ôzbak az mégiscsak egy bak, amelyiknek valamilyen agancsa is lehet. Amikor fiatal vadász az ember, akkor ez a szempont még kiemelkedôen fontos. Aztán idôvel elmúlik a trófeagyûjtés kényszere, és csak a vadászat öröme az, ami megmarad! De ott, akkor még elsôdleges volt, hogy trófea is kerüljön a falra, ezért ennek szellemében kezdtem a pörköltnek való kézre kerítéséhez.

Jöttem-mentem a területünkön. Ültem itt is, ott is! Mindenhol láttam vadat, de vagy túl nagy volt a bak agancsa, amiért a fônököm biztosan ferdén nézett volna, ha azt a „pörköltös” trófeát magamnak hagyom, vagy túl fiatal és ígéretes volt a bak, amit viszont az én hiú szakmaiságom miatt nem szívesen láttam volna viszont a vadászszobám trófea gyûjteményében, mégha a húsa bizonyára jobban is ízlett volna az idôsebb szaktársaknak !

A szomszédos Kerekibe kellett mennem egyik hajnalon. A jó öreg 250es Pannóniámmal ezúttal nem vágtam át a Zamárdi és Szántódpuszta közötti poros úton, hanem körbe mentem a 7-es fôúton, ami akkor még kiment a Szántódi révbe is, majd Szántódnál egyenesen tovább motorozva, Kôröshegyen átpöfögve a hajnali csendben, elhagytam az alvó falut. Amint túlmentem a Bálványos felé felkanyarodó szerpentin alján (ahol ma az elhíresült Völgyhíd magasodik), a bal oldali bokrok között megláttam egy ôzet.

Lelassítottam, és jól megnéztem a motorom zajára nem figyelôt, mert bak volt a szentem, és alig harminc méterre csipegetett az út mellett. Távcsô sem kellett hozzá, hogy lássam a hegedûvékony nyakát, és a füle fölé alig érô agancsocskáit. Eldöntöttem, hogy ez jó lesz pörköltnek is, és még egy kis trófeát is ad, amit nem sajnál tôlem talán majd senki, és esetleg meg 55

ÔZBAKOK

J

J

is tarthatom. Mert a „jobb” agancsoknak azért mindig akadt gazdája, még ha nem is az illetô volt a vad elejtôje! Ez már csak úgy van, hogy szeretnek „egyesek” idegen tollakkal ékeskedni! Ôsi szokás!

Elpöfögtem még vagy ötszáz métert. Kereki elsô házai elôtt megfordultam, és ülve a járó motoron, elôszedtem tokjából azt a Tell puskát, amit különben a futó vaddisznó sportlövészetre használtunk, de az ôszi-téli ôzsutákat és a gidákat is ezzel ejtettük el. Gyakorlatom már volt benne, hogy nyílt irányzékkal elég jól összerakjam a találataimat egy öt centiméteres körbe, még száz méteres távolságra is. Majd lassan visszagurultam arra az útszakaszra, ahol a bakot láttam. Forgalom nem nagyon volt még ebben a korai órában. A munkába sietôk csak hat óra után kezdtek kirajzani, akkor már biztos nem lett volna ilyen könnyû dolgom. A bokrok között észre is vettem a vöröslô bakot. Addigra egy kicsit feljebb sétált a domboldalon, és oda sem figyelve motorom zajára, továbbra is a megszokott flegmával eszegette a bokrok hajtásait. Nem volt nagy mûvészet ötven méterrôl váll-lapon lônöm, mire eltûnt az alig térdig érô fûben. Nyakamban a puskával, tovább gurultam, majd felkanyarodtam a Bálványos felé vezetô szerpentinre, gondolva, hogy onnan egyszerûbb lesz a bak megközelítése és a kihozatala.

Itt egy kis kitérôt kell tennem, ami vadászatilag talán nem olyan érdekes, de szeretném elmesélni a Bálványos felé vezetô út picit pikáns, picit elgondolkodtató történetét! Valamikor, úgy 1920 utáni idôkben, még nem volt meg ez az aszfaltozott út, ami Bálványosra vezetett. Ha valakinek Bálványoson akadt dolga, annak el kellet kocsiznia Kerekiig, vagy Pusztaszemesig, ahonnan földutak vezettek át a somogyi dombok között megbúvó kis faluba. Természetesen ezek az utak jó agyagos földeken keresztül kígyóztak, és ha esett az esô, rettenetesen feláztak, sárosak lettek, és a személygépkocsik számára járhatatlanná váltak. Ilyenkor csak lovas szekérrel, vagy lovas hintóval lehetet közlekedni.

Annak idején, a múlt évszázad húszas-harmincas éveiben a Kereki erdeibe, gróf Széchenyi Zsigmond birtokaira volt állandó meghívott vadászvendég a Kormányzó Úr Ôfôméltósága. De a fôméltóságos úr nem csak vadászni járt a somogyi dombok közé! Tudni kell, hogy a bálványosi kastélyban mulasztotta özvegyi életét egy gyönyörû bárónô, akihez talán, közeli szálak fûzhették az akkori „Kormányost”. Ráérô idejében, zajos vadászatok között... bizony ellátogatott a fôméltóságos úr Bálványosra is.

Egy idô után fárasztó lehetett a sáros utakon való közlekedés, és az ô hatalmi szavára, szíves közbenjárására, megépítették a faluba vezetô, jó minôségû aszfaltozott utat, amely elkerülte Kerekit, és csak a bálványosi kastély kapujáig vezetett. Mai értelmezésben a falu nagyon jól járt! Kapott egy jó minôségû bekötôutat, amire biztosan még sok-sok éven keresztül 56

A KÔRÖSHEGYI HEGEDÛNYAKÚ

J

J

kellett volna várnia! De amilyen találóan egyszerû a falusi emberek megfigyelése, észjárása, rögvest „Pinázó útnak” nevezték el az új utat, mert az „Ország Elsô Embere” ezen az úton már gyorsabban érkezhetett a vadászatra, és fôleg feltûnés nélkül a vélt szerelmi légyottra is! Mivel én is csak férfiember vagyok, teljesen megértem, hogy a Kormányzó úr sokat tett a közért, hogy ezt a mindenkinek hasznos, és gyors utat sikerült megépíttetnie! Ha visszatekintünk a világ történetében, látjuk, hogy egy-egy híres szépasszony szerelméért, kegyeiért nem csak egy utat építettek, hanem épületeket emeltettek a magasba, stílusokat alkottak, csatákat nyertek és vesztettek, országokat dúltak fel, vagy ajándékoztak el könnyedén, közben öltek-gyilkoltak, és bizony több birodalmat is elkótyavetyéltek! Lásd Julius Cézár, Antonius, Napóleon! Mindezek a tények és körülmények mára kissé feledésbe merültek, sok-sok minden más is elvész, amire már csak az idôs emberek emlékeznek, mert hallották, vagy jobb esetben a történetet meg is élték! Esetleg csak „szóbeszéd” tárgya marad egy érdekes történet sok éven át, amit aztán egyszer csak valaki leír, s a legendák megszületnek, majd lassan elindulnak egy önálló életet élni!

Milyen érdekes az ÉLET! Mert állandóan ismételi önmagát! Sajnos nem mindig jó értelemben. Mert ami annak idején egy nagy jótett volt, az mára elburjánzott már, tehát önálló életre kel és belepi a gazdaságot. Ma itt, ugyanaz az út vezet fel, igaz már újjáépítve, modernizálva és kiszélesítve a kôröshegyi Völgyhídhoz. Amíg a Bálványoshoz vezetô új úttal mindenki csak jól járt, addig a Völgyhíddal csak páran jártak jól, mert megtömhették zsebeiket jófajta magyar forintokkal, mivel nem volt indokolt a híd megépítése. Fôleg nem egy ilyen hosszú, és magas hídé! Az autópályát Zamárdi felsônél tovább lehetett volna vezetni, egyenesen, és akkor csak pár szôlôt, gyümölcsöst, kellett volna kisajátítani Zamárdi déli részén, és vagy tizenöt házat lebontani Kôröshegy és Balatonföldvár között. Mindezt lapos dombok legyalulásával, és egy-két kisebb híd megépítésével véghez lehetett volna vinni.

Akik viszont úgy döntöttek, hogy a Völgyhidat márpedig „meg kell építeni”, azok az embertársaik nyugalmára „apellálva” azt szajkózták: „az autópálya túl közel került volna a településekhez, és annak a zaja nem lett volna elviselhetô az ott élô emberek számára.” Nem tudom, ki hogyan van vele Siófokon, Érden, vagy Diósdon.... és ki tudja, hogy hol még a nagyvilágban!

Igaz tiltakoznak is az emberek, hogy közel laknak az autópályához, de valahogy elviselik! Kártalanítást kérnek, vagy elköltöznek onnan. Mindenesetre, akik ezt a hidat engedélyezték, azok biztosan nagyon jól jártak a megépítésével, hiszen azon voltak, hogy minél magasabbra kapaszkodjon a pálya, hogy magasabb legyen a híd, mert ezzel minden drágább lett, és az elor 57

ÔZBAKOK

J

J

zott százalékokból nagyobbat lehet szakítani, mert a költségek ugyancsak az égig szöktek. Úgy emlékszem 356 milliárd forintba került a kôröshegyi Völgyhíd. Sokan feszegetik a „korrupció” fogalmát! Ma már tudom, hogy ez mit is jelent: hogy ez az, amiben én nem vagyok benne, ahogyan sok más kicsi ember sincs! Mert én csak egyszerû adófizetô voltam mindig, és nem szólhattam bele, hogy mire költsék el a befizetett forintjaimat. Jómagam azt nehezményezem, sok munkatárssal egyetemben, mint erdész, és mint hivatásos vadász is, hogy az egész autópályát Zamárdi felsônél elvezették egy jó nagy kanyarral délnek, Balatonendréd felé, nagy kitérôt téve, így átvágva a Zamárditól délre esô erdôket, földeket. Ezzel rengeteg természetes élôhelyet vettek el az ott élô emberektôl, a természettôl, s a benne élô vadtól. Fájó szívvel láttuk, hogy hogyan tarolják le erdeinket, betonozzák le földjeinket, amire tulajdonképpen senkinek sem volt szüksége, csak jól „mutatott” és meggazdagodhat belôle pár lelketlen ember. De ne legyenek boldogok vele! Ezt kívánom nekik!

Az ôzbaklövésemnek is van még folytatása: kizsigereltem a bakot, és bevittem a Zamárdi erdészházba, ahol a szomorú véget megért fônököm, Félix István erdész lakott még akkor. Ott megnyúztam és feldaraboltam a húst, ezzel elôkészítettem a hétvégi ünnepségre. De elôször szóltam Pista bácsinak, nézze meg a zsákmányomat. Csak egy pillantást vetett rá, és legyintett: – „Ez a hegedûnyakú kölökbak pont jó lesz! A trófeát meg tartsd meg!”

Természetesen elsônek a fejet vettem kezelésbe, lenyúztam a fejbôrt és egy vödör hideg vízbe állítottam, hogy a víz kiszívja a vért a csontból, fejhúsból. Majd egy nagy edényben, amiben máskor is kifôztük a fejeket, feltettem a gázrezsóra, alacsony tûzre. Amíg vártam, mert fiatal baknak nem kell sok fôzés, hanem csak rottyanjon egyet, ledôltem a kis helyiség kemény ágyára, hogy a korai kelést picit bepótoljam. Jót aludhattam, mert amikor felébredtem, már majdnem dél volt. Ijedten ugrottam fel, hogy megnézzem a bakom fejét, és leszedjem a szürke habot a fortyogó víz tetejérôl, hogy ezzel is fehérebb legyen a koponyacsont. Majd megpróbáltam késemmel megvágni a homlok csonthártyáját. Ha elkezd ez a hártya szétválni, akkor már lehet arra gondolni, hogy letisztítható a koponyáról a többi hús is. Hát bizony, az én késem nyomán nem nagyon akart „pöndörödni” a megkarcolt csonthártya. Ezért visszaraktam a lobogóan forró vízbe, hadd fôjön még egy kicsit. De hiába próbáltam utána többször is, csak nem akart leválni a csonthártya a csontról! Ebéd után jött a fônök, hogy mit piszmogok a bakkal ennyit, mert már lassan egy palacknyi gázt elhasználtam? Ezzel kiemelte a kondérból az agancsánál fogva a fejet, és a fogai közé nyomta az asztalon fekvô késem pengéjét. Alig tudta lefeszíteni 58

A KÔRÖSHEGYI HEGEDÛNYAKÚ

a kemény izmok miatt az állkapcsot. Majd amikor meglátta a tövig lerágott fogakat, emelt hangon megkérdezte: – „Gyerekem, te mit lôttél?!” – „Egy matuzsálemet?” – Késô délután lett, mire végeztem a koponya megtisztításával. Másnap pedig szóltam az asszonyoknak, akik szombaton készítették a pörköltet, hogy korán kezdjenek a fôzéséhez, mert nem éppen mai gyerek a bak, amit sikerült lônöm. Meg is fogadták a tanácsom, délre puha lett a hús, és kitûnôre sikerült a pörkölt. Hiába, aki tud, az tud!

Nekem pedig tanulságul szolgált, hogy nem minden hegedûnyakú bak fiatal.

J

J

1969

59

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Illusztráció

BÔDÉRI SZÉP NAPOK † Pál Endre erdômérnök emlékére „Pedig mennyit, de mennyit jártam utánuk! Didergô hajnalok, holdvilágos éjszakák, hangtalan nyáresték és pókhálós ôszök fogódznak össze emlékeimben, amikor hiába szedtem össze minden ügyességem, a vadásztudomány minden praktikáját, a végén az elemózsia mellé kapaszkodott kis reménytelenség szálfányira nôtt, és a szemembe nevetett: – Na, nem megmondtam?...”

Fekete István

J

J

Erdészeti dolgozó voltam a legalacsonyabb beosztásban: gyakornoki minôsítésben. Egyik erdészetbôl a másikba küldtek helyettesíteni, ki- és besegíteni, oda, ahol sok volt a munka! Legfôbb dolgom a faállomány felbecsülése, és a favágók irányítása volt. Tavasszal és ôsszel, falusi asszonyokkal, lányokkal facsemetét ültettünk, nyáron ápoltuk a felújításokat, esetleg elôzô évi ültetésekben a sorok közét kisarlóztuk. Télen lovakkal fa­ rönköket kellett kiközelíteniem a vágásokból. Ha fakiadási nap volt, egész nap ott szobroztam a vágás szélén, esôben, fagyban, nyári forróságban, ami már nem mindig volt kellemes, és várni a teherautókat, lovas szekereket és felügyelni, hogy csak annyi méter fa kerüljön fel rájuk, amennyirôl a bárcájuk (befizetett nyugta) szólt.

A szentlászlói kerület kitermelésre ítélt erdôit mértem akkoriban fel, két falusi fiú segítségével. Ôk méregették a hosztolóval a fák derekát, én meg írtam a naplóba a bemondott fafajtákat és azok átmérôjét. Ebbôl lett késôbb kiszámolva, hogy mennyi faanyag várható, ha vágásérett lesz az erdô. Egy rönkfákból összeácsolt öreg erdészházban laktunk egész télen. A munkaidônk hétfôtôl szombat délutánig tartott. A hétvégeken ment mindenki haza, és hétfôn hozta magával az élelmezésünkhez a szükséges utánpótlást. Jól elvoltunk, és nem nagyon törôdtünk a kül­világban 61

ÔZBAKOK

J

J

történtekkel! Hajnalonta meg esténként is, ha kedvem volt, kiültem a közeli magaslesekre vadat figyelni, esetleg egy-egy vaddisznó-süldôt elejteni. Ha utasítást kaptam tavasszal a kukoricavetések idején, akkor mennem kellett minden éjjel, ôrizni a vetést! Na, akkor szabadon lôhettem a vaddisznókat, de így volt ez ôsszel is, mikor érett a kukorica. Sokszor a mezôgazdasági földek barázdáiban, vagy a magasleseken aludtam, csak úgy, egy szál lóden malaclopómba burkolódzva. Életem talán legnyugodtabb idôszaka volt annak ellenére, hogy mai szemmel nézve, nagyon egyszerûen, szinte szegényesen éltem! Akkor még elképzelni sem tudtam, hogy pár évvel késôbb milyen fényûzésben „kell” hogy majd éljek! Pontosan ott, Afrikában, amirôl azt gondoltam, hogy egy egyszerû hajlék is megteszi majd. Álmodni sem mertem arról, hogy dupla fedélû, fényûzôen berendezett, szúnyog-, bogár- és fôleg kígyómentes, gumírozott, átázhatatlan aljú, az ajtaját cipzárral zárható sátrakban fogok lakni. Az elôsátorban vászon fürdôkádban vár a füstszagú, de tiszta langyos víz, amelyben esténként lubickolhatok majd, ha hazatérek az egész napos, megterhelô bivalyvadászatok után. Hogy a sátramba hozza majd a fehér kesztyûs, arany sujtásos kabátú, de mezítlábas fekete fiú a reggelimet, de még a vacsorámat is! Külön bejáratú, angol WC-m is lesz, amit a mocsárlázam (malária) „jóvoltából” magam uralhatok majd! És ha éjjelente a vászonfal túlsó oldaláról hallom az oroszlánok dünnyögését, morgását, orgonálását, s a hiénák borzalmas kacarászását, a „zabszem effektus” elhallgattatja csikorgó hasfájásom, akkor lehet, hogy ott, abban a pillanatban nem voltam mindig olyan boldog, mint abban a szentlászlói öreg fenyôk alatti erdészházban.

Mai szemmel visszatekintve, még szebbnek tûnik mindez az elmúlt idô távlatából, mert szabadon vadászhattam, élveztem az erdei életet, hiszen fiatal és egészséges voltam. De már akkor éreztem magamban valamit, hogy azért meg kellene próbálni azt a „másik” oldalt is. Hogy ez a „másik oldal” mit is jelentett, arról csak homályos elképzeléseim voltak akkor még.

Ha hozzájutottunk, hogy televíziót nézzünk, ami ritkán sikerült, mert esténként bizony késôn értünk haza, de azért láttuk, hogy sokfelé a világban jobban, szebben, nyugodtabban, és megelégedettebben élnek az emberek.

Fiatalember létemre szerettem volna mindezt személyesen is megpróbálni, átélni! Természetesen nagyon vonzott az idegen földrészek megismerése, utazások idegen tájakra, a vadászat és a vadászkalandok! Fôleg pedig az igazi fekete Afrika! Kicsit késôbb az álmok beteljesültek, mert nem csak megálmodni kell a jövôt, hanem dolgozni, és tenni is érte!

De térjünk vissza a címbéli helyre, mert csak a mesékben, és kisiskolások álmaiban vannak ilyen szép, bebarangolatlan völgyek, amelyeket 62

BÔDÉRI SZÉP NAPOK

Mannlicher Schönauer stucni

J

J

csak nagyon kevesen keresnek fel, mert az erdôk árnyékos mélyen csendben húzódva bújnak meg, tapintatos homályba takarva a kíváncsi szemek elôl! ilyen volt a Bôdér is! A nevét is úgy kaphatta, – gondolom – akkor még külön írták a két szót, mert a „Bô dér” úgy érthetô igazán, hogy valamikor régen, egy tél eleji ködös hajnalon, egy öreg erdész erre járt, és meglepôdhetett az évenként megismétlôdô „vastag hóharmaton” amely beborított erdôt-mezôt. Csodálatos fénybe, és ruhába öltöztetve a tájat, mert a páradús ôszi levegô itt sûrûsödött össze. Vannak ilyen zárt katlanok, völgyek, ahol ez a jelenség mindennapos. Magában így nevezte meg ezt az erdôrészt, amely aztán „hangzatos” nevében rákerült az erdészeti térképre, és e jegyzett keresztelô után, már mindenki csak így hívta ezt a gyönyörû völgyet.

Nekem megadatott, hogy járhattam ebben a csodavilágban! Itt, a Bôdér völgyében Torvaj és Daránypuszta között, még a motorok és a repülôk hangja sem ért el hozzám. Ilyenkor azt képzeltem, hogy ez csakis az enyém, mert sohasem találkoztam senkivel, amíg ott vadászhattam. Magasles is csak egy volt az erdôszélen, amelyrôl beláthattam az egész völgyet. Ez volt a kiindulópont, és ide tértem vissza, amikor megjártam a mezô felöli oldalát, vagy a völgy alján lopakodtam végig, ha északi vagy déli szélmozgás uralkodott.

Számtalan vadat sikerült itt elejtenem, pedig csak sörétes puska dukált nekem még akkortájt is, s a kilôtt „fütyülôs” ólomgolyóval, bizony sokszor bizonyultam eredményesnek! Pedig, hogy epekedtem egy „igazi” golyós puska után. A legjobban egy hat és feles Mannlicher Schönauer stucni után, mint amilyen nagyfônökünknek, Pál Bandi bácsinak is volt! De ez az álom nagy sokára, majd 50 évvel késôbb teljesedett csak be!

Pál Bandi bácsi, egy december végi napon Zamárdiból üzent nekem, hogy másnap kijön hozzánk ellenôrzésre. Meg is érkezett, és az „ellenôrzésbôl” egy nagy beszélgetés kerekedett, aminek a végén megkért, hogy 63

ÔZBAKOK

J

J

szorgalmazzam a téli tarvad lelövési terv teljesítését, mert nagyon el vagyunk maradva. Ezért, mivel tudta, hogy nekem még nincs golyós szolgálati fegyverem, kezdte kicsomagolni a fegyvertokból az ô 6,5x54-es Mannlicher Schönauer stucniját, majd mellékelt hozzá még három doboz töltényt is.

– „Itthagyom neked két hónapra! – De a terv meglegyen”! – fûzte hozzá nevetve. Már többször láttam ezt a valamelyik gróftól visszamaradt puskát, ami egy pince nádfedele alól került elô a háború után, és egyik fônököm mindjárt rá is tette a kezét! A rendôrség megadta hozzá az engedélyt, és a puska kézrôl kézre járt a fônökségi irodákban, mert nem mindenki tudott megbarátkozni vele. Így maradt meg Bandi bácsinál, aki nagyon szerette, de ennél még jobban szerette azt az öreg Drillinget, ami szintén ily módon került erdôgazdasági szolgálati állományba.

Mondanom sem kell, hogy február végén majdnem sírtam, amikor a kis csodaszert vissza kellett szolgáltatnom! Élmény volt vele vadászni. Akkor ott, könnyeimet nyelve határoztam el, hogy amint lehet, szert teszek én is egy ilyen csodára! Sajnos, kicsit hosszúra sikeredett ez az „epekedésem”, csak pár éve, hosszú ötven év után tudtam egyet jutányos áron megvenni!

Egyszer csak igazi tavasz lett. Ôzbakot csak egyet lôttem, itt a Bôdérben, azt is nagy nehezen, mert sokból lehetett és kellett válogatni, és a bôség megnehezítette a dolgomat. Nem akartam egy hétköznapi hatos agancsút lôni, hanem valami érdekeset, amelyiken megakad még a szakember szeme is, ha végig nézi a vadászszobám falát tapétázó ôzagancsok során. Különben ehhez a bakkilövéshez úgy jutottam, hogy az egyik erdészünkkel elcseréltem a szarvasbikalelövésemet, az ô bakjára. Neki a szarvas kellett, mert minden télen disznót vágott, és a kolbászba nagyon jó volt a szárazabb szarvashús.

Emlékszem, hûvös nyári hajnal volt, amikor bakommal elôször találkoztam. Hajnalodott, és már jól látszottak a sötétebb nyomok, amit a szarvasok és vaddisznók hagytak maguk után a domboldalakat borító harmatos, magas fûben. Mint egy indián, halkan és lassan lopakodtam az erdô felé, vigyázva, hogy szembe kapjam a hajnali szellô hûvös leheletét, mint pár évvel késôbb, a valódi indiánok földjén, Kanadában és Alaszkában. Az a világ akkor még nagyon távol volt tôlem, de majd’ minden éjjel nyitott szemmel álmodtam róla.

Bokortól bokorig lopakodtam, meg-megállva, idôt hagyva kutató szememnek, hogy a belátható tisztásokat, bokrok alját, és a nyitott domboldalakat alaposan szemrevételezhessem! Ha valami vörös vagy sárga folt kapta meg a szememet, távcsövemmel rögtön vallatásba kezdtem!...

Torkomban éreztem a szívem dobbanását, ha bak volt a jelölt! Így láttam 64

BÔDÉRI SZÉP NAPOK

J

J

meg „Ôt”! Nagy sárga bak volt, érdekesen, a rózsából induló lecsúszott kis szemágakkal, amely felett nagy villás agancs fénylett a reggeli harmatos napsütésben. Még nagyobbat mutatott, mivel teljesen fehér volt széles feje, és még ez is megtoldotta az agancsa nagyságát. Sajnos hiába ügyeskedtem, nem sikerült megfelelô távolságra belopnom, hogy biztos lövést tegyek rá! Így hát nem maradt más, mint hogy a keresô távcsövön át gyönyörködtem benne. Akkor reggel, bizony dolgavégezetlenül tértem vissza az erdészházba!

Közben telt az idô, félô volt, hogy ha végzünk a környezô érett erdô fáinak felmérésével, átirányítanak bennünket egy másik kerületbe!

Egyik reggel nagyon erôs szél fújt. Mégis ott vártam a hajnal elsô fényeit a szokásos helyemen, a magaslesen. Lassan világosodott. A szarvasok már korán elhúzódtak, ôk nem nagyon szívlelik a szeles napokat, és bent az erdôben, a völgyek szélvédettebb oldalaiban kerestek maguknak nappali tanyát. Hiába vizslattam az alattam elterülô völgyet, nem mozdult semmi.

Már menni akartam, mert közeledett a reggeli munkakezdés ideje, amikor alattam, alig 200 méterre egy bokor mögül kilépett a keresett.

Sárga színére, a magas agancsára, fehér fejére mindjárt ráismertem.

Kígyóként csúsztam le a magaslesrôl és minden kis takarást kihasználva kezdtem megközelíteni az öreg bakot. Valószínûleg a szél is a segítségemre volt, ezt már máskor is tapasztaltam, mert szeles idôben többször sikerült a nyári búzatáblák közepébe lefeküdt ôzbakot tíz-húsz méterre becserkésznem.

Kibiztosított puskával a kezemben, lövésre készen, majdhogynem láb­ ujjhegyen lopakodtam. Amikor húsz méterre voltam tôle, már úgy rázott a vadászláz, hogy félô volt, el fogom hibázni! De aztán valahogy összeszedtem magam, és a felém legelészô és a hajtásokat csipkedô bakot hagytam jönni. Amikor úgy tíz méterre keresztbe fordult, a bokrok halványzöld szövedékén át megcéloztam. A többit már a technika racionális mûveletei végezték el helyettem! Ahogy elnyomtam a puskám ravaszát, a felhúzott kakas lecsapott és elindította az ütôszeget, amely kérlelhetetlenül rávágott a gyutacsra. A gyutacs szúrólángja belobbantotta a töltény puskaporát, amely felgázosodott az égés hatására, robbanásszerûen terjeszkedett, és ezzel elkezdte maga elôtt tolni a nagydarab ólmot! Még a dörrenést sem hallottam meg, amikor már láttam, hogy bakomat a lövésem megemeli. Majd egy pillanatra két hátsó lábán állva megmerevedik, és akármilyen hihetetlenül is hangzik, hanyatt esik. Az utolsó mozdulata csak annyi volt, hogy az oldalára fordult, és úgy marad. Alig pár méterrôl láttam amint egész testének szôrzete felállt egy pillanatra a sokk hatására, majd lassan visszasimul, búcsúzva az élettôl.

65

ÔZBAKOK

Örültem is meg nem is! A zsákmányoló ôsember és az életet tisztelô modern ember érzései viaskodtak bennem. De el kellett fogadnom a megmásíthatatlant, hogy zsákmányoltam, elvettem a természetbôl egy életet, ami az övé volt, hogy én így tovább éljek, mert megeszem az ôz húsát. Amire nagyon nagy szükségünk volt, mivel kemény fizikai munkát végeztünk minden nap! A szépen kikészített trófea ezúttal nem csak egy pillanat emléke maradt, hanem életem egy fejezetének lezárása is volt. Tudtam, hogy így élni, ahogy eddig éltem, akármilyen szép is volt, nem akarok tovább.

Valamilyen belsô vágy hajtott, tolt maga elôtt, hogy világot lássak, tanuljak, családom, gyerekeim legyenek. És a bogár elindult! Elôször csak kaparta a gyufaskatulya oldalát, aztán egy napon kitárultak a szárnyak, és kiröppentem, bele a nagyvilágba. Kiálltam a hétköznapi emberek sorából, és elkezdtem a saját álmaimat megvalósítani. Elindultam egy hosszú útra, amit annyi magyar megpróbált már elôttem, és valószínû, hogy utánam is sokan fognak vállalni. De már akkor, ott, a szentlászlói öreg erdôben, abban a roskadozó öreg erdészházban egy hegytetôn, ahol majd egy éven keresztül laktam, keményen dolgoztam két falusi fiúval, a nemsokára levágásra kerülô erdôkben. Ott éreztem, hogy ez az itt eltöltött idô lesz talán életem legboldogabb idôszaka, amit erdôjárással és vadászattal tölthettem.

Sokszor gondolok vissza azokra a szép idôkre, amikor kint a természetben éltem. Mert fiatal és fôleg független voltam. Nem gyötörtek a napi gondok, családom és más emberek ügyes-bajos gondjai, és fôleg szüleim, akik nem akarták elhinni nekem, hogy én máshogyan szeretném leélni az életem, mint ôk. Nem a városban akartam élni, kergetve a pénz démonját, ami aztán egy szép napon visszafordul, és a pénz kezdi üldözni az embert.

Ha ebbe belekerülünk, ez olyan, mint a mókuskerék, aminek soha nincs vége! Akkor véges, ha már lerakjuk a kanalat, de örökre! Mindezt már valahogy húsz egynéhány évesen is éreztem, ha szavakban nem is igazán tudtam megfogalmazni.

Innentôl kezdve búcsúztam mindentôl, ami Magyarországot és a Hazámat jelentette számomra. Nehéz búcsú volt ez akkor! Mert sejtettem – az akkori politikai viszonyokat jól ismerve –, hogy hosszú ideig, de az is lehet, hogy soha többé nem tehetem lábamat a szülôföldemre! Tudtam, és éreztem, hogy a bôdéri bak emléke el fog kísérni hosszú utamra, nehogy elfelejtsem, honnan is indultam.

J

J

1970

66

J J J J

J J J J

J J J J

i

J J J J

i

BOY KUTYÁM † Boy kutyám emlékére „Az egyetlen tökéletesen önzetlen barát, akire az ember szert tehet ebben az önzô világban, az egyetlen, aki sosem hagyja el ôt, az egyetlen, aki sosem hálátlan és hûtlen hozzá – az a kutyája. Ô az, aki mellette áll jóban-rosszban, egészségben-betegségben. Ott alszik a hideg földön, ahol a barátságtalan szelek fújnak, s ádázul zuhog a hó, csak hogy gazdája oldalán lehessen.

Megnyalja a kezet, amiben nincs élelem, amit felajánlhatna. Nyalogatja a sebeket, és enyhíti a fájdalmakat, melyeket a világ kegyetlensége ejt. Úgy ôrzi koldus gazdája álmát, mintha király volna.

Mikor minden barát eltûnik, ô marad.

Ha elmúlik a gazdagság vagy a hírnév szertefoszlik, ô olyan hûséges marad szeretetében, ahogy a nap kitart az útján az égen.”

George Graham West

J

J

Jártam a zamárdi, szántódi, kôröshegyi, aliréti erdôket, és hamar rájöttem arra, hogy hiányzik mellôlem egy jó társ. Egy jó kutya! Ezért kezdtem keresni a lehetôséget, hogy szert tehessek egyre! Mondanom sem kell, hogy Gaál Laci bácsi szálkásszôrû német vizslája kezdettôl fogva tetszett a maga nyugalmával, fegyelmével, erôs testalkatával, dolgozni akarásával.

Tehát, én is egy hasonló, mindenes kutyusra vágytam. És mintha valaki megírta volna valahol, megláttam egy csodás, sötét csokoládészínû kiskutyát ugrálni a falunk (mert Siófok 1963 körül még csak falunak számított) egyik udvarában. Többszöri próbálkozás után sikerült a ház tulajdonosát otthon találnom, és kértem, hogy a kiskutyát adja el nekem. Sokáig nem 69

ÔZBAKOK

J

J

akarta, de a kitartó nyomakodásom végül célhoz vezetett. Mondanom sem kell, hogy amikor az árát megmondta, majd hanyatt estem! 2.000 forintot kért! Akkoriban ez nagyon sok pénz volt egy kiskutyáért. Nem is beszélve arról, hogy az akkori, havi erdészgyakornoki fizetésem nem haladta meg a 600 forintot sem, pontosan 563 forint volt!

Hónapok múltán nagy nehezen összekapartam a fenti összeget, és elmentem a kutyáért. Amikor az illetô átvette a pénzt, életemben elôször láttam egy ember szemében a kapzsiság lángját fellobbanni. Azóta, ha megdöbbenve is, azt kell megállapítanom, hogy ma már egyre többek szemében látom ezt a sárga lángot, ami számomra nagyon idegen, és ezért rossz érzésekkel tölt el. Megváltozott minden ebben a világban, és van egy nem túl jó érzésem, hogy nem a legjobb irányba változtak meg az emberek!

Mert majd’ mindenki tudja ma már, hogy mennyi valaminek az ára, de nem igen tudják, hogy mi is az igazi értékük a dolgoknak, fôleg az érzéseknek.

Kutyámmal hamar nagy barátok lettünk, és együtt kezdtük tanulni a vadászat magas iskoláját. Mert mondanom sem kell, mindketten kezdôk voltunk. Most így utólag be kell valljam, hogy Boy tanítgatott inkább engem, mint én ôt. Nagyszerû társ volt, és kitûnô tanító, csak észre kellett vennem és hallgatnom az útmutatásaira. Nyílt, szembe nézô tekintete mindig olvasott a gondolataimban, érzéseimben, de megengedte, hogy én is beleláthassak a hatalmas, és tiszta lelkébe, szívébe. Vallom, hogy Boy egy nagyon nagy egyéniség volt. Igazi, emberi mértékekkel is a legmagasabb fokon. Ô oltotta belém, hogy a „kutya is ember”!

Mivel 1963-ban, 17 évesen, a korom miatt még nem rendelkezhettem vadászpuskával, sokkal könnyebben ment a „tanításom”, mert nem vonta el a figyelmemet a puska kezelése, és maga a lövés, valamint a zsákmányszerzés láza, hanem csakis a kutyám jelzéseire, viselkedésére figyeltem.

Ajánlani tudom minden kutyatulajdonosnak, hogy hagyja otthon a puskáját, ha volna, és csakis a kutyája és a maga kiképzésére összpontosítsa minden figyelmét ezekben a kezdeti idôkben. Ilyenkor dôl el, hogy milyen lesz a kettôjük kapcsolata, amely egy életre is szólhat. Mindezt meglátja, ha jól odafigyel, hogy mekkora a különbség egy vadászó, és egy kiképzô kutyatulajdonos között. Mert az elôbbieknek csak nagyritkán vannak jól kiképzett kutyái, mivel sokkal többre kell figyelniük a vadászatban, ami aztán eltereli a figyelmüket a kutyáik kiképzésérôl. Így jártuk mi ketten, Boy kutyám és én a somogyi erdôket, teljes egyetértésben. Fegyelmezett, megbízható, jó segítôtárs lett belôle. Természetesen elôször tanulta meg az apróvadat csapázni és állni. Sokszor hagytam a végsôkig, hogy állja a fácánt, vagy annak szagát, ha a madár már el is gyalogolt elôlünk. Legtöbbször elôre mentem, és a kutyámmal szembe keresve 70

BOY KUTYÁM

† Boy kutyám

J

J

rebbentettem fel a madarakat, egyúttal sípommal fekvést vezényeltem. Nem volt könnyû dolgom az elején, mert kutyám már várta az élményt, hogy egynek meg is ropogtassa a csontjait. De idôvel rájött, hogy mit is akarok tôle.

Aztán, amikor puskám lett, és meglôttem elôtte az elsô kakasokat, már nem volt olyan heves, csak óvatosan fogta fel és hozta oda nekem. Ekkorra megtanulta, hogy a zsákmányunk közös, és ösztönösen nem rágta meg még a ronggyá lôtt madarakat sem, ha több vadász rálôtt a kakasomra, mikor az már esésben volt. Elhozott minden vadat, amit elbírt. Ha nem bírta, akkor állóra csaholásával jelezte annak hollétét, vagy jött értem, hívva engem, hogy kövessem.

Imádta a vizet, természetesen a Balaton, és a környezô halastavak, ingoványok mellet vadászva, erre mindenkor szükség volt. Csodás ôszi–téli vadkacsázásokban, vadlibázásokban volt részünk sok-sok éven át. Nagy volt a szerencsénk, hogy mai szemmel nézve az 1960-as és 70-es évek hihetetlenül vadbô éveiben vadászhattunk. Mondhatnánk azt is, hogy a legjobb idôben a legjobb helyre születtünk mindketten.

Fônököm Sas Emil, aki különben ugyancsak fukarkodott bárki és bármi elismerésében, nagyra tartotta Boy intelligenciáját, mert az aliréti vadász 71

ÔZBAKOK

J

J

házban volt egy nagyon rossz minôségû festmény, amelyen egy szénfekete vadkan állt a nagy fehérség közepén, a hóban. Ha Boyt beengedtük a házba, és kérdeztük, hogy hol a disznó, megkereste a képet, és elkezdte elôször megmorogni, majd basszus hangján állóra csaholni. Ezért is szorgalmazta Emil, mivel nagy jövôt látott a kutyámban, hogy készítsem fel a sebzett nagyvad utánkeresésére, megtalálására. Boynak fektessek le vércsapát, hogy legyen némi gyakorlata. Ha tehettem, mindig ôz-, vagy szarvaslábra kent vérrel készítettem vonszalékot. Sohasem vaddisznóéból.

Szerettem volna, ha nem kerül összeütközésbe a vadsertések nemzetségével, mivel több jó, és nagytestû kutyánkat veszítettük így el, sebzett vaddisznókkal lefolytatott harcban. Emil sokszor megtette, hogy miután letelt a munkaidôm, és hazafelé kerekeztem Siófok felé, maga fektetett le többszáz méteres csapát, amit aztán másnap reggel kutyáink kidolgoztak. Elôször Emil ment az ô Pesta kutyájával, majd én az enyémmel! Jól sikerültek ezek a gyakorlatok, pedig Boyom csak egy mindenes szálkásszôrû német vizsla volt. De így is számtalan sebzett ôzbakot, sutát és gidát, de szarvastehenet, ünôt és borjút találtunk meg. Sokszor hosszú vezetékmunka és hajsza árán kerültek csak kézre a sebzettek, de meglettek, és ez nagy öröm volt mindnyájunknak.

De a legszebb, és talán a legnevezetesebb sebzett ôzbak terítékre hozását el is mondanám: Egy napon, amikor éppen a reggelizôasztalnál ültünk, nehéz csizmák hangja igyekezett felfelé a siófoki házunk külsô lépcsôjén. Még ma is hallom a csizmák szokatlanul hangos dobogását. Majd kopogás, és egy rendôr lihegve ugyan, de beköszön az ajtón, ami akkori szemmel majdnem lehetetlennek számított. Egy rendôr kopog, és elôre köszön! (Mint a mesében! Egy más Világban éltünk mi akkoriban! Sajnos!)

– „Te vagy a vadász?” – kérdezte fontoskodva.

– „Igen!” – volt a félszeg válaszom, mert nem tudhattam, hogy mi jön ezután. (Sajnos mindig féltünk, még ha nem is volt vaj a fejünkön!)

– „Na, akkor készülj gyorsan, a kutyáddal együtt, mert az autó már útban van érted. Most szóltak ide Tabról az ôrsre! Valami „nagykutya” megsebzett egy vadat, és azt kellene megkeresned!” – Azzal eldübörgött. Az egész család csak hümmögve nézte végig a jelenetet. Mi nem ehhez voltunk szokva akkoriban, még ha az utcánkban is volt a rendôrôrs épülete (1956 elôtt az ÁVH siófoki fôhadiszállása), hogy egy rendôr tud udvarias ember módjára is viselkedni. Valahogy nálunk mások voltak a beidegzôdések, mert féltünk az akkori hatalom képviselôitôl.

Alig készülôdtem össze, amikor csikorgó fékekkel meg is állt a házunk elôtt Kiss Ernô erdészetvezetônk terepjárója, és kivágódott az ajtaja.

– „Lacikám, siessetek!”

72

BOY KUTYÁM

J

J

Betuszkoltam kutyámat a hátsó, szûk ülésre, és magamat is bepréseltem utána. Közénk kerül a puska, hátizsák, felcsavart véreb vezeték hosszú szíja. Nagy sebességgel igyekeztünk a rossz földúton Balatonendréd felé.

Az „Endrédi szélnek” nevezett erdôrészben, a 41-es szélénél, egy nyiladék keresztezôdésében pár terepjáró állt az út szélén. Egy rendôrségi autó, a pártbizottság fekete Volgája, és egy drága külföldi terepjáró, amilyet én még addigi életemben nem is láttam. Egy igazi Mercedes, hatalmas, krómozott háromágú csillaggal a hûtôjén.

Erdészetvezetônk kiszállított, és odavezetett bennünket a várakozó emberekhez. Rövid kézfogás, kalapemelés melletti mormoló bemutatkozások. Nyomott volt a hangulat, mint mindig, ha valami baj van.

A vendéget kísérô vadász megmutatta a rálövés helyét. Nemsokára én is megláttam a sötét májvért. Még gondoltam is magamban, ez hamar meglesz. Boynak mutattam a vért, „veszi a lapot”! Kezdtem engedni a vezetéket a vérnyomot betûzgetô vizsla után, majd mi is elindultunk, nagyon csendben. A vér egyre több. Már jó 150 métert mehettünk, amikor Boy megmerevedik. Látom, hogy kutyám a vezeték másik végén, felhúzott jobb elsô lábbal, kinyúlva, mint egy párduc, „áll valamit”! Életre szóló gyönyörû kép! Araszolva beértem a kutyát és kísérteties lassúsággal kezdtem megoldani a nyakörvét. Boy már reszket, de állt, mint a feszület, felhúzott jobb elsô lábbal. Amikor végeztem a mûvelettel, nyugtatóan rátettem a kezem a kutya hátára. Amint levettem a kezem, mint a fergeteg, kilô. Ekkor láttam meg én is a sebágyából nagy nehezen felemelkedô ôzbakot. Boy pár ugrással el is érte, és lerántotta nyakánál fogva, a vészesen síró vadat.

Számomra példaértékû jelenet következett: A vendég leveszi a válláról a puskáját, és hátra nyújtja a testôrének. Majd övére csatolt kését kihúzza a tokjából, és odalép a még mindig fájdalmasan síró bakhoz, amelyet Boy keményen fogva tartott. A vendég elkapta a bak állát, belenyúlt a szájába, és nyaktövön, majd szíven szúrta a lefogott vadat! Nem elôször csinálhatta, mert érthetett hozzá. Én biztos rosszul csináltam volna mindezt, mert az agancsát fogtam volna meg. Még ma is emlékszem, Boy közben engem nézett, tágra nyílt szemekkel, és hagyta, hogy a vendég megszabadítsa kínjaitól a sebzettet. A bak alól lassan kicsúsztak a lábai, miközben kutyám még mindig fogta a nyakát. Csak amikor én is hozzá léptem, akkor engedte el remegve a kimúlt ôzet. Egy életre belém vésôdtek ezek a képek.

Szükségszerû volt a vendég közbelépése, amely mindenképp helyes volt. Ugyanis amikor a kutya fogja a vad nyakát, a lôfegyver használata már nem volt tanácsos.

73

ÔZBAKOK

Az ajándékba kapott kés

J

J

Boldog volt mindenki, felszabadult lett az addigi nyomott hangulat, és pár pillanatra eltûntek a „születés adta” különbségek. Ráztuk egymás kezét, lapogattuk egymás hátát, mintha egy fedél alatt láttuk volna meg mindnyájan a napvilágot, és esetleg nem vadászházban, vagy császári palotában. Ôskori vadászok voltunk ekkor, ha csak pár percre is, akik sikeresen zsákmányoltak vadat, az ôsi juss jogán. Ma is örülök, hogy részese lehettem ennek a szép élménynek. Akkor kaptam meg emlékül a kést a vendégtôl, amellyel leszúrta a bakot.

A folytatást már nagyon nehezen írom le, mert tele vagyok bûntudattal, ami a mai napig mardos, és nagyon fáj, hogy a legjobb barátomat magára hagytam. És ha az út szélén egy behúzott farkú, lógó fülû, szomorú szemû kutyát látok, amint nem érti, hogy miért dobták ki a gazdái a kocsiból, mindig Boy kutyusom utolsó, megtört szemû képe van elôttem, amit Édesanyámék küldtek róla. Iszonyú érzések gyötörnek!

Még egy évet vadásztunk együtt.

1972 augusztusában, sok tépelôdés és csendes búcsúzkodás után, elhagytam Magyarországot, Hazámat, hogy külföldön próbáljak szerencsét. Élni akartam a talentummal, amit útravalónak kaptam szüleimtôl és az 74

BOY KUTYÁM

ôseimtôl. Kutyámról sem feledkeztem meg, mert az volt a tervem, hogy késôbb, ahogy lábra állok, kihozatom Németországba, új hazámba. Elutazásom elôtt megkértem az erdészetünknél dolgozó, Bálványoson lakó fogatgazdát, Dobos Gézát, hogy fogadja be kutyámat kosztosnak, majd küldök érte. Sajnos, mindebbôl már semmi sem lett. Pedig nagyon reménykedtem, mert Édesanyámtól kapott levelekben Boy sûrûn elôfordult: – „Kutyád megint hazajött, és két éjszakán keresztül ült a teraszon, közben csak vonítva hívott, hogy majd beleszakadt a szívünk! – Apád másnap visszavitte Bálványosra, mert nem bírtuk hallgatni!” – Írta!

Egy erdészmunkatárs az akkori idôkbôl, Tóth Attila, jó ötven évvel késôbb, a múlt napokban megállított Balatonföldvár fôterén, és elcsukó hangon mesélte, hogy majd minden hónapban látták Boyt a szántódi és zamárdi erdökön keresztülvándorolni a váltóin, Bálványosról útban Siófok felé. Soha nem tért le róla, hogy vadat ûzzön.

Egy ilyen hazafelé vándorlása közben érte a vég. Már nem láthatott jól, és nagyot is hallott, amikor elgázolta egy autó, amint átkelt a 7-es fôúton, Siófok határában. 13 éves volt. Ebbôl 8 évet éltünk és vadásztunk együtt a legnagyobb egyetértésben. Életem legjobb barátja volt! Sajnos, még ma is érzem, ennyi év után, hogy mit is vesztettem.

Lelki szemeimmel ma is hallom holdvilágos éjszakákon, amikor nem tudok aludni, szomorú hangját: – ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ – Hol vagy Kisgazdám? – ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ – Miért hagytál itt? – ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ – Miért nem jössz értem?

– ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ – és iszonyúan bûnösnek érzem magam, amíg élek! De így utólag megígérem, kiskutyám, ha odafönn találkozunk, sohasem válunk el többé, és együtt fogunk megint vadászni! Örökre!

J

J

1971

75

J J J J

J J J J

i

i

J J J J

J J J J

134,12 CIC pont, 516 gramm

A NAGYSZÉNÁSI ARANYÉRMES † Szijjártó András vadôr emlékére „Óvatosan járom a rétség süppedôit.

Ameddig ellátok, ember nem kerül a szemem elé. Felséges magány ez, amelyben tökéletesen a magamé lehetek.

Nincs, aki nyûgözzön, akivel törôdnöm kellene. Óraszámra bújhatom a nádast, a zsombikost, a rétség szigeteit, embernyomra sehol sem akadok. Mintha utolsónak maradtam volna a fajtámból, olyan igazán egyedül vagyok.”

Bársony István

J

J

A „Remetekanok” címû könyvemben már leírtam, hogy dunántúli létemre hogyan jutottam el Békés megyébe, Nagyszénásra. Akik esetleg nem olvasták ezt a könyvemet, azoknak szeretném pár szóban ismertetni az elôzményeket: Aliréten szolgáltam, Sas Emil keze alatt, amikor 1969 telének végén, élô ôzeket hoztak, vérfrissítésként a fenti Békés megyei vadászterületrôl. Ekkor ismertem meg a nagyszénási hivatásos vadászt, Szijjártó Bandi bácsit. Az ôzek kiengedése után Emil utasítására elkísértem vendégeinket a területünkre, és megszerveztem számukra mozgatást, riglizést, hogy lôjjenek egy vaddisznót, amit aztán magukkal vihetnek egy jó pörkölt készítéséhez a vadásztársaság vacsorájára.

Amilyen szerencsém volt, mint egyedüli hajtó, az elsô hajtásban meglôttem egy öreg kant, amely ott kelt fel mögöttem. Vadászéletem elsô igazi nagy kanját! Örültek a vendégek is, mert azt remélték, hogy ezt a nagydarab disznót el is vihetik. De aztán Emil lebeszélte ôket róla, mondván, ennek „nem a legjobb a húsa”! Ezért aztán tovább vadásztunk, és szerencséjük is lett a vendégeknek, mert sikerült lôniük egy jókora süldôt, aminek biztosan jobb, több volt az „ehetô része” mint a vén kannak, amit én lôttem.

A sikeres vadászat után, barátságban váltunk el, és mint annak idején ez még szép szokás volt, mindnyájunkat meghívtak „bakkkot” lôni, Nagyszénásra. Igen, így mondta Szijjártó Bandi bácsi, legalább három „k”-val.

77

ÔZBAKOK

J

J

Érdekesnek és nagyon kedvesnek tartottuk ezt a fajta tájszólást, amit mi itt a Dunántúlon még nem is hallottunk. Én biztos, hogy nem! Elfogadtuk a meghívást, az erdészetvezetô Kiss Ernô mérnök úr, Jánosi Emil fômérnök úr, Sass Emil, és én is ígértük, hogy május 1-jén ott leszünk.

Eljött az április vége, és ahogy várható volt, rajtam kívül senkinek sem volt ideje, de talán kedve sem, hogy olyan messzire menjen 1-2 bakért, amikor nálunk is tele volt az erdô és a határ ôzekkel. Így hát május elsején magam indultam neki a háromszáz kilométeres útnak, a jó öreg 250-es Pannónia motoromon. Számomra gyönyörû utazás volt ez akkoriban, mint ifjú embernek, és kezdô vadásznak, mert addig jóformán ki sem mozdultam szûkebb hazámból, Somogyországból. Élveztem útközben a májusi verôfényt, a zöldellô erdôket, mezôket. Útközben számoltam a dürgô fácánkakasokat, a dûlôutakon szaladgáló nyulakat. A falvakban kezdtek az ablakok alatti elôkertek kivirágozni, és fiatalok özönlötték el az utcákat, mentek a május elsejei felvonulásra, a délutáni majálisokra.

Idilli képek maradtak meg bennem az Alföldrôl, mert magam is fiatal voltam, és imádtam a tavaszt, a hosszú szürke tél után.

Emlékszem, hogy kora délután értem Nagyszénásra, és épp hogy megérkeztem, már mentünk is a falu szélén álló vadászházhoz, mert a felvonulás után ott majálisoztak a vadásztársaság tagjai. Bandi bácsi mindenkinek úgy mutatott be, mint a „Nagy Dunántúli Vadkan Lövô”-t! Úgy látszik a hírem már addigra megelôzött, mert mindenki tudott arról, hogy a 28-as kaliberû madarászó kölcsönpuskával lôttem meg azt az öreg kant! Kézrôl kézre jártam egész délután, mindenhol ennem és innom kellett volna, de már az elsô asztalnál jóllaktam, és fülemen is folyt ki az ôz- meg a birkapörkölt. Rosszullét határáig tele ettem magam, és valószínûleg azóta, nem valami nagy barátja vagyok a „pôrkûttevésnek”. Jó, ha évente kétszer eszem, de néha már az is sok.

Május elseje lévén, az elnök „megtiltotta”, ha csak tréfásan is, az aznapi vadászatot. – Majd holnap mehetsz! – Addigra lesz hintó is! – Ma nincs vadászat, csak pörkölt, sör, meg nótaszó! – És még hozzátette: – Mivel a többi vendég nem jött meg tôletek, lôhetsz két bakot is! – Számomra ez volt az aznapi muzsikaszó, és nem a hangosítóból bömbölô „talpalávaló”.

Végre este lett, mert már nagyon untam a vendégeskedést. És ezzel valahogy ma is így vagyok. Ha nem is teljesen egyenesen, de mindenki hazatalált. Kivéve, aki nem! Volt, akire másnap hajnalban az utca árkában virradt rá! Hajnalban, ahogy kivilágosodott, és a békési nagy falun keresztül kocsiztunk, nem egy tegnapi „alkoholhalottat” láttunk a járdákon aludni.

De hamarosan kiértünk a mezôre, és egyszerre vadászok lettünk. Még ha keveset is aludtunk, kitisztult a fejünk, tágra nyílt a szemünk, s úgy vizs 78

A NAGYSZÉNÁSI ARANYÉRMES

J

J

lattuk a határt! Hamar megláttuk a harmatos búzaföldek szélein szárítkozó ôzeket. Kerülgettük ôket, és válogattunk a „bakkkok” között, de Bandi bácsinak egy sem tetszett. Már jó magasan járt a Nap, és egy idô után megmérgesedett az öreg vadôr, mert azt ígérte elôzô nap nekem (lehet, hogy az elfogyasztott borocska és pálinka is hozzásegítette), hogy egy reggel akár tíz lôhetô bakból is válogathatok. – Majd meglátja, milyen „bakkkok” teremnek mifelénk! – Nekem nagyon furcsa volt, hogy a hatvanéves férfi nem fogadta el a kérésem, az alig múlt húsz évesét, hogy tegezve szólítson. Mert nem engedte meg magának az Öreg, hogy letegezzen! Úgy látszik, és ezt már többször tapasztaltam, fôleg egyszerû, falusi embereknél, ôk komolyan vették a vendég tiszteletét, még ha az sokkal fiatalabb is volt, mint ô maga. Nagyon kedves szokásnak vettem ezt mindig, és ez jobban tetszett, mint amikor mindenáron tegezôdni akart velem valaki, fôleg olyan, akit akkor láttam elôször. És ma is úgy tartom, hogy csak azzal tegezôdjünk, akit igazán ismerünk, és aki az ezzel járó tiszteletet meg is érdemeli, vis�sza is adja, és nem él vele vissza! Mert volt úgy, hogy vadidegen emberek elsô látásra letegeztek, és nem telt bele fél óra sem, már le is szamaraztak, még jó, ha le nem hülyéztek! Nos, ebbôl én nem kérek! Jobban elviselem, hogy merevnek és rugalmatlannak tartanak. Magázódva nagyobb a tisztelet egymás irányába.

De vissza a „bakkkokhoz!”

Bandi bácsi kiadta a parancsot a Kismagyar nevû kocsisnak, aki különben a tsz-elnök kocsisa volt, hogy: – „Irány a Sarlósi tanya!” – Kismagyar a cifra ostorával a lovak közé pattintott, amelyek aztán vették is a bíztatást, és vágtázni kezdtek, hogy késôbb alig tudta ôket a kormányosuk jobb belátásra bírni, és megállítani.

Hamarosan lefordultunk a járt dûlôútról egy benôtt, füves útra, ahol már régen járhattak, mert alig látszott a kocsinyom, ami egy beszakadt tetejû, hosszú, tanyasi parasztházhoz vezetett. Óvatosan lépegettek a lovak a tanya füves udvarába, mintha tudták volna, hogy keresünk valakit. Bandi bácsi már elôre jelezte, hogy töltsem be a puskámat, és vegyem le a céltáv­ csövet, mert esetleg gyorsan kell használnom.

Megállva az udvar közepén, csendben várakoztunk, hogy hátha mozdul valami a környezô bokrok, vagy fák alatt. De csendes maradt minden, csak a fácánok szaladgáltak a gazos és elhagyatott kertben. Bandi bácsi megmutatta, hogy melyik ajtó- és ablaküvegek nélküli szobában szokta látni, békésen kérôdzve feküdni rossz idô esetén, az ide behúzódó ôzbakot, ha csendben be tudott jönni az elhagyott udvarba. Az öreg vadôr nagyon jól ismerte a területét, de a vadjait is, mert lerajzolta nekem a porba, hogy milyen a baknak az agancsa. Az amúgy nagy hatosnak mondott bak 79

ÔZBAKOK

J

J

nak volt egy különleges agancskinövése, az egyik rózsa alatt, mégpedig egy saját rózsával ellátott, vízszintesen elôre álló, hosszú nyársszerû tüske. Az ilyen különleges agancsképzôdmények általában olyan helyeken fordulnak elô, ahol sok drótkerítés, vagy szôlôdrót található a területen.

A sötétben megy neki a bak a drótnak, vagy esetleg a kutyák hajtják bele. Így az agancstôn, vagy a barkában lévô agancson egy sérülés keletkezik, ami aztán sarjadzásnak indulhat. Esetenként egész önálló szár lesz belôle, de lehet, hogy csak egy kis ág, attól függôen, hogy az agancsfelrakás melyik szakaszában sérült meg a háncs, vagy az agancstô csonthártyája.

Az általunk keresett bak egy verekedô fráter lett, mivel rájött, hogy milyen nagyszerû fegyvere nô évrôl évre. Bandi bácsi ezért szerette volna, ha meglövöm, ezt a „rossz fiút”, amely már jó pár bakját megcsúfította, és meg is ölte, mert megvakított, összehasogatott fejû bakokat talált elpusztulva a környéken.

Mivel nem találtuk meg a keresettet, Kismagyar vizet húzott a gémeskútból, amibôl elôször mi, majd a lovak is jót ittunk. Aztán így felfrissülve tovább indultunk. De nem visszafelé, ahol bejöttünk, hanem az udvart szegélyezô bokrok és fák mögött húzódó zöldellô búzaföld szélén folytattuk, kijutva egy másik dûlôútra.

Alig kanyarodunk ki az udvarból, és értük el a búzaföldet, kiugrott elénk egy bak, méghozzá az udvar virágoskertjébôl, ahol addig csendesen feküdhetett, alig ötven méterre tôlünk, és végighallgatta amint vizet húzunk, iszunk, még egy darab kolbászt és kenyeret is megeszünk, félhangos beszélgetés közben.

Bandi bácsinak nem kellett távcsô sem, ismerte a bakjait, mert hirtelen kézmozdulatára Kismagyar kifordította a lovakat oldalra, és hallom is már az öreg vadôr sziszegését: – „Ez az! Ezt most ne hagyja elmenni!” – Csak úgy szabadkézbôl, fél lábon állva a kocsi lépcsôjén, a nyílt irányzékom már takarta is a vad oldalát, és a puskám durranása utáni pillanatban a bak hatalmas szôrfelhôbe burkolódzva eltûnt a magas búzában. Elsô pillanatban az volt az érzésem, hogy talán a gerincét találtam el, mert akkora volt a szôrfelhô! De mivel nem láttuk elugrani, vagy mozogni, leszállva a kocsiról, odaóvatoskodtunk a rálövés helyére. Ott feküdt kimúlva, jó váll-lap mögötti lövéssel. Mondanom sem kell, hogy a golyó kimeneteli nyílása hatalmas volt, mert szétzúzta a lapockát, ami megmagyarázta a szôrfelhôt. Valahogy azóta nem szeretem ezt az április végi, május elejei ôzbak vadászatot, mert nem elég, hogy az agancsok fele még barkás, amelyik meg már letisztított, az meg olyan semmilyen színû. Ráadásul a feltörésnél és zsigerelésnél a vad tele lesz a könnyen hulló téli szôrrel.

80

A NAGYSZÉNÁSI ARANYÉRMES

Zoli a bakjával

J

J

Persze nagyon örültem, és Bandi bácsi arca is széles mosolyra derült, hogy beválthatta az ígéretét. A bakot elláttuk, és a hátsó ülés külsô háttámlájára kötözte fel Kismagyar, hogy ne folyjon be a vér a lábunk alá. Így mentünk még egy kört, mert az öreg vadôr remélte, hogy megtaláljuk ennek a baknak a „párját”, amelyikkel egész tavaszon viaskodott a helyért. Bandi bácsi ismerte azt a bakot is, amelyik nagyon szûk állású agancsot viselt. De a már meglôtt bak kiálló nyársa csúnya sebeket ejtett a fejbôrén, melyek már messzirôl látszottak, mert kifehéredtek, mivel ott nem nôtt szôr a gennyes sebek helyén.

Kerültünk, fordultunk, de nem találtuk meg. Már késôre járt, és a kezdôdô meleg elôl minden vad a hûvösbe húzódott. Ezért hazafelé irá 81

ÔZBAKOK

J

J

nyította kormányosunk a kocsink rúdját, de közben megegyezett a két kísérôm, hogy másnap hajnalban újra találkozunk a tsz-irodánál.

A nap második fele gyorsan eltelt a bak elrendezésével, és a fej kifôzésével, megtisztításával. Jó volt elpiszmogni vele, közben számtalanszor újra átélni a történteket. Bandi bácsinak meg volt amúgy is elég dolga a fácánteleppel. Délután egy nagyot aludtam, bepótolva a hajnali felkelést.

Este meg a vadászháznál összejöttek a tevékenyebb tagok, akik takarítottak a majálisi összejövetel után, és velük töltöttük az estét.

Másnap reggel megint korán keltünk. Alig világosodott, Kismagyar is berobogott a csodaszép lovaival. Büszke is volt rájuk! Felpakoltunk, és kocogva szeltük át a hatalmas falut. Meg is lepôdtem, hogy lehet ekkora kiterjedésû egy „falu”! Szinte városnak is beillô volt Nagyszénás területe.

Mire teljesen kivilágosodott, már a búzaföldek között ügettek a lovak, amelyeknek szintén jobb kedvük kerekedett, hogy a szájukig ért az út melletti friss takarmány. Tépdesték is a behajló bokrok és fák lombjait. Ezúttal nem keresgettünk más bakot, hanem Bandi bácsi megint kiadta a parancsot: – „Irány a Sarlósi tanya!” – Megpróbáljuk elsônek azt a bakot megkapni!

– Újból beóvatoskodtunk a tanyaudvarra, és pár percig nyugodtan vártunk.

Mivel most sem mozdult semmi, az elôzô napi nyomunkat követtük. Amikor arra a helyre értünk, ahol a tegnapi bakom elesett, a lovaknak nem nagyon tetszett a színhely, mert a vérszagtól ijedezve, horkantva oldalra ki-kiugrottak. Különben a zsigerek már nem voltak sehol. A rókák szépen elvégezték a feladatukat. Csak a zöld legyek dongtak a letiprott véres fû felett.

Folytatva utunkat, és egy megfelelô ritkásabb helyen, ahol a lovak és a hintó minden baj nélkül átfért, átbújtunk a fasoron, hogy körbenézzünk a virágzó repcén. Alig nyomakodtunk ki a bokrok közül, máris megláttuk a keresettet. Jó hetven méterre állt az erdôsáv árnyékában, és hátrafordított fejjel figyelt felénk. Mire Bandi bácsi kimondta az ítéletét, én is készen voltam, de még várnom kellett, hogy forduljon valamerre, mert így csak a hátuljába tudtam volna belelôni. Kezdtem remegni, amikor megtette számomra a szívességet, és megfordult. Ekkor már teljes szélességében mutatta magát. Máris pattan a hat és feles, és a bak eltûnt a kénsárga repcében.

Elgondolkodva léptem le a hintóról, és mentem Bandi bácsi után. Vadászöröm és a hála érzése markolászta a torkomat, hogy két szép élmény, és két kiváló trófea tulajdonosa lehetek. Kezdem ízlelgetni az alföldi vadászat örömeit és a zsákmányolás ízét, amely egyre jobban megfogott.

Kezdô vadász korában az embernek ezek az érzések meghatározóak, és felejthetetlenek. Bandi bácsi közben már elôttem odaért a bakhoz, és a feje tetejére tolta a kalapját. Ebbôl tudtam, hogy valami baj van! Amikor melléje 82

A NAGYSZÉNÁSI ARANYÉRMES

J

J

érek, megdöbbenve, szörnyülködve léptem vissza: – Ez borzalmas! – A bak feje tele volt nyûvekkel, és gennyedzô folyadék folyt ki mindkét füle mellôl, szemébôl! – „Hát, hallja, magát most a Jóisten küldte!” – „Megváltás volt a golyó ennek a szegénynek!” Én szóhoz sem jutottam, mert ilyent még nem láttam. Közös erôvel elláttuk a bakot, és ez is felkerül az ülésem mögé. Borzalmas volt a szaga és a látványa. Elkísér egy életre. Kegyetlen dolgok ezek, de ez is része a természetnek, és csak az ismeri mindezt, aki vele és benne él.

Különben ennek a baknak az agancsa a legjobb, amit eddig zsákmányoltam. Magas, szépen gyöngyözött, és csiszolt. Látszott, hogy öreg bak volt. Sajnos nagyon szûk állású, és talán ez lett a veszte, hogy ezért nem tudta kivédeni a tegnapi nyársas bak támadásait. Amikor délután lefôztem a fejet, további sérülések is elôkerültek. Nem csak ezen a tavaszon, de már az elôzô években is csatározhatott a két ellenfél, mert a koponyán több mély forradás nyoma is látható volt! Egész krátereket és gödröket mart a gennyes fertôzés a csontba. Valószínûleg már több éve tartott ez a viszály közöttük, de ezen a tavaszon a „Szurkálónak” sokkal hosszabb tüskéje nôhetett, amely már nem csak a homlokcsontot tudta megszúrni, hanem az egész fejen is gyógyíthatatlan, halálos sebeket ejtett.

Másnap elköszöntem kedves vendéglátóimtól, megköszönve a gyönyörû vadászélményeket, és két szép ôzaganccsal gazdagodva indultam haza, a Dunántúlra. De elôtte megbeszéltük, hogy az ôsz végén, a tél elején újból jövök, és egy kis nyulászás és fácánozás után jó volna, ha pár ôzsutát, és gidát is lônék, mert hatalmas volt az a mennyiség, amit meg kellett minden évben lôniük. Boldogan ígértem meg, amit meg is tartottam minden évben, és a jól végzett tarvad lelövések fejében ezért minden évben kaptam egy-két bak elejtésére megtisztelô meghívást.

Eljött 1972 tavasza és a várva várt május. A meghívás élt, de nem tudtam vele élni, útra kelni, mert motorkerékpárom elromlott, és le kellett fokoznom magamat a kerékpáros közlekedésre, ha el akartam hagyni a házat. Azzal pedig megtenni 300 kilométert, valahogy nem akaródzott, bár nem tartottam lehetetlennek, mivel országúti kerékpáros versenyzô voltam akkoriban, vagy tizenöt évig, ifjúsági válogatotti minôsítésben.

Tehát, technikailag megoldható lett volna számomra a dolog, de a sok felszerelés, puska, gumicsizma, meg egyebek, nem fértek volna fel egy versenybiciklire. Meg elég furcsa látvány lehettem volna, mint egy „tavaszi karácsonyfa”. Ezért kerestem a megoldást, illetve valakit, akinek szállító alkalmatosság állt rendelkezésére, és esetleg elvitt volna Siófokról a messzi Nagyszénásra, mert számunkra annak idején egy ilyen út, világra szóló utazás volt.

83

ÔZBAKOK

J

J

De megoldódtak a dolgok, mint minden, ha az ember komolyan akarja!

Valahonnan elôkerült Zoli barátom, akit csak ritkán szoktam látni, legfôképp akkor, ha a Balatonra jött nyaralni. Pesti fiú volt, de nagyon érdekelte a természet, és ezzel együtt a vadászat. Néha velem tartott, ha vadászni mentem.

Természetesen állandóan rágta a fülemet, hogy hadd lôjön a puskámmal.

Meg is engedtem neki, és ellenôrzésem alatt sikeres is volt, lôtt már rókát, borzot, még nyestet is! Tehát, a „beoltás” már megtörtént, és kezdte vadásznak képzelni magát az ifjú emberke, még ha attól nagyon messze is volt.

Már volt vadászruhája, zöld kalapja, két számmal nagyobb gumicsizmája, de mindez nem elég, hogy valaki vadásznak is mondhassa magát.

Apjának autószerelô mûhelye mûködött Pesten, és ezért a tizennyolc éves fiúnak volt vezetôi engedélye, és mindig került alá egy jobb autó is.

Nagy dolog volt ez akkoriban, ezért felajánlottam, hogyha elfuvaroz Nagyszénásra, meglôheti élete elsô bakját. Átengedek egyet a magaméból!

Erre az ígéretemre a fiatal legény megmozgatott mindent, hogy egy hétvégére elengedjék, és vihesse a szülei autóját. Én is bizonygattam az aggódó családnak, hogy nem lesz baj, vigyázni fogok a fiúra. Így indultunk neki a hosszú útnak. Megérkezés, nagyszerû fogadtatás, nagy vacsora.

Másnap hajnalra Kismagyar is mozgósítva lett. Elindultunk. Elôtte napokban sûrûn esett az esô, és mivel május vége felé közeledtünk, magasak voltak már a gabonák, csak az ôzek feje látszott ki belôle. Szívtuk is a fogunkat, hogy nem lesz könnyû dolgunk, ha ôzbakot akarunk lôni. Ennek ellenére Dianának, a vadászat istennôjének komoly szándéka volt velünk.

Még ma is (ötven év távlatából) nehezen írom le ezeket a sorokat, mert vadászéletem egyik nagy próbatétele volt ez a nap. De ma tudom, hogy ez is szükséges volt ahhoz, hogy úgy igazából megismerjem önmagamat. Valahol a lelkem mélyén azért örülök, hogy átélhettem a következôket, amelyek ráébresztettek arra, hogy semmi más nem olyan fontos, mint a barátság. Tudom, hogy mit jelent ez a szó, mert késôbb sok hamis „barátot” ismertem meg, akik minden gondolkodás nélkül megloptak, kihasználtak, becsaptak.

De visszatérek a történethez, amely kiváltotta a fenti érzéseimet.

Az egyik búzaföld közepén, jó messze bent a gabona táblában, megláttunk egy bakot állni. Én is vizsgálgattam a nem valami jó minôségû oroszgyártmányú keresô távcsövemmel, és csak annyit tudtam megállapítani, hogy elég „sûrû” a füle köze. Bandi bácsi már többet láthatott az övén, mert kimondja az ítéletét: – „Nagyon rövidek az ágai, tessék meglôni!” – Nyújtom Zolinak a puskát, egy .222 Remington kaliberû golyóst: – „Lôjél! Ígértem, itt van!” – Zoli nem ismerte ezt a puskát, mert kölcsönbe kaptam, ô még nem lôtt vele. Felfektette a hintó hátsó sárvédôjére, és nem sokat teketóri 84

A NAGYSZÉNÁSI ARANYÉRMES

Nekem is sikerült. Mellettem Szijjártó Bandi bácsi és Kismagyar kocsisunk.

J

J

ázva, lôtt! És itt megint az Istenek kezét látom még ma is a dologban, mert a bakból alig látszott valami a magas gabonában, mégis nagy huppanás, és a bak eltûnt a búzában! – Bejött a zöldfülû kezdôk nagy szerencséje! – Valami ilyesmit gondoltam, amikor Bandi bácsi vezetésével megtaláltuk a fekvô bakot… Mikor megláttam az agancsot, tudatosítottam, hogy az életem talán egyetlen nagy bakját ajándékoztam el!

A többit a Kedves Olvasóra bízom, hogy ô mit gondol? Én mindenesetre valahogy már akkor sejtettem, és ma, hetvenöt évesen biztosan tudom, hogy több ilyen lehetôségem nem valószínû, hogy lesz az életemben, 85

ÔZBAKOK

hogy aranyérmes agancsú bakot zsákmányolhassak. Természetesen a trófea nagysága csak egy dolog, de a szép és maradandó élmény számomra mindig fontosabb volt! Mégis, egy aranyérmes trófeájú ôzbakot legtöbbünk csak egyszer kap az életben, ha csak nem ül elég közel a tûzhöz. Sajnos ebben nekem sohasem volt szerencsém! Ezért kavarogtak bennem az érzések, amelyeknek, ha akkor nem is, de ma nagyon örülök. Mert már rég magam mögött hagytam egy olyan korszakot, és gondolkodási idôszakot, amikor mindent magának szeretne megszerezni az ember.

A bakot elláttuk, lefényképeztük elölrôl, hátulról, és megcsodáltuk. Aztán mentünk tovább, és fél órán belül én is meglôttem a magam bakját.

Jó öreget, hatost, melybôl 12 ad ki egy tucatot. De mégsem azt az „igazit”!

Szép volt, talán igaz sem volt. De a mellékelt képek még ma is megvannak, és magukért beszélnek. Kicsit nyomott, de ôszinte hangulatban búcsúztunk el vendéglátóinktól. Ôk is érezték, hogy mindezeknek nem így kellett volna megtörténnie. De az élet nem egy kívánságmûsor.

Sokszor gondolok, még ma is vissza azokra a szép májusi hajnalokra, napokra ott Nagyszénáson. Az alföldi emberekre, vadászokra, ízes beszédjükre, a tájra, amely mélyen megfogott, és számomra örök emlékûek maradtak. Sajnos Bandi bácsit nem láttam többé. Mert mire jó tíz évvel késôbb újból hazakerültem Afrikából, és kerestem, már nem élt. De barnára cserzett arcát, jóságos, baráti tekintetét ma is érzem és látom! És nagyon hiányzik, hogy nem vadászhattunk többé együtt.

Zoli barátomat még láttam párszor. Hallottam letette a vadászvizsgát!

De nem keresett, és soha többet nem vadásztunk együtt!

Vadászszobám falán, a fôhelyen, ma is árválkodik egy beütött vastag szög a falban! Már jó párszor belepte az évek pora. De újból és újból letörlôm róla a port, és lemeszelem. Esetleg ráakasztok egy-egy trófeát, de aztán csak leveszem azt onnan, mert ez az „ARANYÉRMES” helye! De azért reménykedem, hogy még az életem során kerül rá egy szép aranyérmes ôzagancs, egy IGAZI! Mert a vadászember amíg él, remél!

J

J

1972

86

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

A MEZÔHEGYESI KÉT ÖREG BAK

J

J

Érdekes játékot ûz néha az emberrel az a nagybetûs ÉLET! Mintha valahol Valaki, ott fenn, megtudta volna, hogy szándékomban van elhagyni otthonomat, barátaimat, szüleimet, hogy egy idegen világba menjek annak reményében, hogy talán van egy jobb, szebb, gondtalanabb élet, mint amiben addig éltem. És ez a Valaki, mintha gondoskodott volna arról, hogy még nehezebb legyen itthagynom ezt a vadászparadicsomot, aminek kevés párja van ezen a Földön!

Júniust írtunk már, a nyár kibontotta gyönyörû pasztell színeit, harmatos illatát, csillagos fényeit. Egy este csörgött a telefon, János nagybátyám jelentkezett, hogy ideje volna már, hogy valaki a mi családunkból is meglátogatná ôket, mert elôzô évben ôk voltak nálunk, és egy szép hetet töltöttek a Balaton mellett. Igaz, ôk már nem Pest mellett laknak, hanem a munkahely­ változás miatt elkerültek az ország másik végébe, Mezôhegyesre, mert ott kapott valamilyen vezetô beosztást az állami gazdaságban. Persze ôk úgy gondolták, hogy mi is az a 3-400 kilométeres autózás, ilyen szép nyáridôben, csak jöjjünk! Ezzel kattant a telefon, és a családunk tagjai néztek maguk elé, hogy ezt a vendégeskedést hogyan is lehetne kivédeni. Mert nálunk, a Balaton mellett a nyár volt a fô szezon. Szüleim hajnaltól éjfélig a cukrászdánkban dolgoztak, nagymama pedig vigyázott a házra, és a nyaralóvendégekre. Én meg ott segítettem, ahol tudtam. Ha kellett fagylaltot árultam, vagy ebédet szállítottam, esetleg a vendégváltásnál hordtam a mosni valókat a mosodába meg vissza, és ha kellett, még takarítottam is, hogy idôre készen legyünk.

Pár perc múlva újra megcsörrent a telefon, és János csak annyit mondott, hogy ha én jönnék látogatóba, akkor puskát is hozzak! – „Van pár ôzbak, amit meg kéne lôni!” – Gondolom, ezzel azonnal eldôlt, hogy csakis én fogok menni, mert egy ilyen ajánlatot nem lehet csak úgy kihagyni!

A család is tudomásul vette, ha nem is nagy lelkesedéssel, hogy pár napra még többet kell majd dolgozniuk! Én pedig mehettem, és mentem boldogan, hiszen megint kimozdulhatok az állandó taposómalomból, és vadászhatok. Meg persze az sem volt egy utolsó dolog, hogy újabb tapasztalatokat gyûjthettek, láthatom kis hazánk legtávolabbi sarkát, ahol addig még sohasem jártam.

89

ÔZBAKOK

J

J

Gyönyörû utam volt, szívtam magamba a tájat, a napfényt, boldogan értem ebédre Mezôhegyesre! Nagyszerû volt az ebéd, olyan igazi, „alföldies”! Tyúkleves, fôtt húsok, reszelt tormával, utána kakaspörkölt, de olyan igazi, udvaron kapirgálós kakasokból, nyílt tûzön, kondérban fôzve, istenien aranyló nokedlival, és fejes salátával. Utána meggyes rétes! Mi kell még egy húsz-egynéhány év körüli fiatalembernek? Vadászat! És ez is megjött, egy igazi harcsabajszú, barnára cserzett arcú, idôs vadôr képében. A gazdaság hintóját is megkaptuk, ami nagybátyám, „jármûve” volt, mert ezzel járta a területet.

Kocsiztunk a határban, és János közben „dolgozott”, mert ô volt az egyik fô mezôgazdász, és figyelte a kalászosokat. Állandóan osztott-szorzott, hogy melyik táblát mikor kezdhetik aratni. Gyönyörû volt ez az aratás elôtti határ az aranylóan fénylô, illatosan ringó búzamezôkkel, nagyon élveztem magamba szívni az Alföld jellegzetes illatát, látványát, közben a hivatásos vadásszal az ôzbakokat kerestük a szemünkkel. Ôzeket nem nagyon láttunk, mert magas volt a gabona, amibôl a bakoknak csak az agancsuk hegye kellett volna, hogy kilátszon. Kerültünk, fordultunk, és észre sem vettük, hogy este lett! Persze minden porcikámmal élveztem ezt a kocsikázást, figyeltem a természetet, amely ott folyt el mellettünk, mint egy lassú, nagy folyó, amelyen a hintónk, mint egy kishajó úszott. Sötét lett, mire beértünk a házak közé, ahol már a készülô vacsorák füstje laposan terjengett. Még ma is (ötven év távlatából) látom az estébe forduló, békés alföldi tanyasi képeket, amelyek egy életre belém vésôdtek. Hát még a vacsoracsillagos alkonyati, túlfûszerezett illatok, amelyek késôbb elkísértek Afrikába is.

Másnap már hajnali 3 órakor volt az ébresztô. A bôséges reggeli a forró teával nagyon jólesett. Alig világosodott, már úton voltunk, tökéletesen átéreztem a két szürke örömét, amint a hûvös hajnalban kiviháncolták magukat. Jó volt látni, és érezni azt is, hogy a körülöttem lévô emberek már nagyon várják, hogy beinduljon az aratás, mint nálunk a Dunántúlon várjuk az ôszi szüretet.

Amint a lovak kissé kifutották magukat, kezdtünk jobban figyelni, hogy „hátha”… Érdekes módon kevés bakot láttunk. Nagybajszú hivatásos vadászunk mondta is, hogy nagyon lusták, döhérek. Nem csak vadásznyelvben, de az állatokhoz jobban értôk is így jelölik meg azt az állapotot a hímnemû állatoknál, amikor elérik a maximális testsúlyukat, és lusták, tunyák lesznek. Készülnek az üzekedésre, és ilyenkor keveset mozognak, alig mutatják magukat. No meg persze, mindenhol állt még a gabona, és azokban jól elrejtôzhetnek. Már magasan járt a nap, a böglyök is elkezdték molesztálni a lovakat, ezért hazafelé fordítottuk a szekerünk rúdját.

90

A MEZÔHEGYESI KÉT ÖREG BAK

J

J

Pirosodtak a falu házainak cserepei, amikor vadászunk „állj”-t sziszegett! Az egyik árokban megpillantott egy agancsot a magas fû között. Gyorsan lecsúsztam a hintóról, és egy közeli akácfához léptem, ami mögött némi takarást találtam, és egyben puskát fogó kezemnek támasztékot is, ha lövésre szánnám el magam, amint erre felszólítást kapok. Öregedô bak, nem nagy aganccsal! – „Meglövi?” – Csak bólintottam, mert János még a reggelinél kért, hogy ne sokat teketóriázzak, ha lövésre kerülne a sor, hanem lôjek, vendégei jönnek, és nagyon kellene a hús, mert a központból érkezôknek nem mindig ízlett a birkapörkölt! Ezért kellene egy kis „változatosságot” nyújtani nekik!

Amint megláttam a bak oldalát, lôttem! Utána elugrani nem láttam, csak annyit hallottam a hintóról: – „Megvan!” – Ez megnyugtató volt számomra, hogy elvégeztem a rám bízott feladatot. A vadôrkollégával bementünk a derékig érô gazba, és kihoztuk az elejtett bakot, amely pontosan olyan volt, amilyennek a hivatásos vadászunk mondta. Gyenge, gyöngytelen, színtelen, visszarakott agancsú, nem éppen mai legény. Én örültem, mert szép élményt adott, és nekem megérte a hosszú oda-vissza utat.

Ebéd után el is köszöntem, mert tudtam, hogy otthon is szükség van rám. Búcsúzásnál János szabadkozott, hogy csak egy ilyen kis bakot sikerült lövetni velem, de kért, ha tudok, a jövô hónap közepén–végén, jöjjek csak vissza! – „Vannak itt „rendesebb” bakok is, amibôl majd az üzekedés alatt jobban lehet válogatni!” – Természetesen megígértem, ha sikerül, szívesen jövök újra!

Július végére megint sikerült 1-2 napra elszöknöm a balatoni vendéglátói munkák elôl. Délután értem Mezôhegyesre. Még alig „melegedtem” meg, a nagybajszú vadôr kolléga már ott állt az ajtóban, és kért, hogy siessek, mert várnak bennünket a bakok! Ezúttal nem kaptuk meg a hintót, mert külföldi vadászvendégeket fuvarozott, hogy eredményesek legyenek.

De megígérték, hogy ha estig nem járnánk sikerrel, reggel megkapjuk a hintót! Így maradt nekünk a 250-es Pannónia motorom, amivel lassan és óvatosan jártuk a poros utakat a már learatott búzaföldek között. Még javában tartottak az aratás utáni munkák, rengeteg gép és ember mozgott a földeken. De az ôzeket ez úgy látszik nem nagyon zavarta, mert mindenhol láttunk magányos bakokat, amelyek majd az orrukkal szántották a földet, úgy keresték az üzekedô suták szagát. Itt-ott a tarlókon láttunk ôzgidákat magukban téblábolni, amelyeket anyjuk visszahagyott, mert „fontos dolga” akadt.

Néha megálltunk egy-egy haragoszöld kukoricaföld sarka elôtt, és a majd 3 méter magas szárak takarásában kióvatoskodtunk a búzatarló széléig, hogy kilessünk, van e kint vadmozgás? Legtöbbször fácánokat és nyu 91

ÔZBAKOK

J

J

lakat láttunk, amint éppen kibújtak a hûvös kukoricából, hogy a vacsorájukat megkeressék. Néha láttunk egy-egy ôzbakot is, de a szemrevételezés nem volt mindig kedvezô, vagy túl fiatal volt, vagy túl nagy volt az agancsa, amit nem nekem „utaltak ki” még akkortájt. Nyeltem is jó nagyokat, hogy miért nem lehetek én az a szerencsés, aki egy ilyen deli legényt, aminek az agancsa akkora, hogy még a falból is kihúzná a szeget, kaphatnék meg! Ha nehezen is értettem meg, de nagy élmény volt nagy agancsú bakokat élôben látni, szabad területen. Mert ezekbôl volt a legtöbb! De ezek a bakok a jól fizetô külföldi vendégekre vártak, és egy állami gazdaságban szigorú volt a regula, hogy a vendég csak azt kaphatja, ami neki „kijár”!

Ezért aztán estig keresgéltünk, de olyan nekem való bakot nem találtunk. – „Nem baj, majd reggel!” – volt a nagybajszú vadôröm megnyugtató bizakodása! – „Meg reggel olyan területre megyünk, ahol kis erdôk vannak, és megpróbálkozhatunk az ôzhívással is!” – Gondoltam naaaa, azt megnézem magamnak! Mert mifelénk Somogyban, igaz hallottunk ilyenrôl, de senki sem tudta, hogy hogyan is megy ez a tudomány!

Hamar reggel lett, mert este sokáig fenn voltunk, vacsoráztunk, beszélgettünk, vidámkodtunk és jól éreztük magunkat, és mindehhez a nyári éjszaka igencsak rövid. Az alvásra alig maradt 1-2 óra. De mire a hintó megállt a ház elôtt, János nagybátyámmal mi is elkészültünk.

Számomra még ma is mindig gyönyörû a nyári hajnal az aranyosan vöröslô színével, harmatos illatával. Akkor a hintónk szinte hangtalanul úszott a poros utakon… s a por még nem szállt magasra, mint napközben, és jellegzetes „hajnali illata” volt, ami mindig mélyen megérintett, mert távoli, képzeletbeli tájakra vitt, ahová titkon vágyakoztam!

Vizslattuk a határt, mert mindenfelé ôzek legeltek, vagy kergetôztek!

Szinte Afrikában éreztem magam, mert akkoriban láttam egy filmet, amiben hasonlóan legelésztek az antilopok. Egyik-másik bakot „megvizsgáltuk” távcsöveinkkel, de vadôrünk egyiket sem találta elég öregnek, vagy ellenkezôleg; túl jónak azt az agancsot!

Amint teljesen kivilágosodott, megálltunk egy kis akácos erdô közepén. A kocsit tovább küldtük, de meghagytuk a kocsisnak, ha lövést hallana, jöjjön vissza értünk. Amint a kocsi hangja elcsendesedett, egy-egy vastagabb fa mellé húzódtunk. János nagybátyám is kíváncsian izgult, hogy most ezután hogyan lesz tovább, mert ilyent még ô sem látott, pedig itt kint tölti élete nagy részét a földek között, de ôzhívási próbálkozásban még nem vett részt, csak hallott róla. Tehát, álltunk csendben, és reménykedtünk! A vadôr kolléga elôttem helyezkedett el egy fa mögé térdelve, János nagybátyám meg mögöttem, nehogy útban legyen, ha lövésre kerülne a sor. A „harcsabajszú” vadôrrel megegyeztünk, hogy majd a hátra nyújtott 92

A MEZÔHEGYESI KÉT ÖREG BAK

Két öreg bakom agancsa

J

J

kezével fogja jelezni, a lövési lehetôségeket! – „Csak mindenki maradjon a helyén, és ne mozogjon, bármi történjen is!” – volt a parancs. Izgulva vártuk a fejleményeket.

Egyszer csak a „harcsabajszú” felôl érdekes – pie-pie-pié, viszonylag halk hangok kezdtek jönni, amiket én még addig nem hallottam. Háromszor-négyszer-ötször egymás után, majd kis szünet, és ismétlôdött a strófa! Vagy háromszor megismételte, amikor látom, hogy „vigyázót” int hátrafelé a mutató ujja! Ezzel egy idôben valami zörgés is megindult felénk a fák között! Alig mertem hinni a szememnek, egy fiatal, sárga ôzbak jelent meg elôttünk, úgy öt méterre. Ezzel egy idôben látom, hogy a „harcsabajszú” nagy ujja nemet int! Rendben! Gondoltam magamban! Értem én! Álltam a fa mögött, citerázó kézzel és térddel, a kibiztosított puskámat függôlegesen tartva, fél szemmel figyelve az egy helyben álló, lábaival néha dobbantó, tipródó bakot, amely csodálkozó szemekkel kereste a 93

ÔZBAKOK

J

J

sutát! – Honnan jön ez a hang? – Láttam rajta, hogy erre az „epekedô hangra” még a bak is meg mert volna esküdni! De hol van? – Álltunk, vártunk, és nem tudtuk, hogy fog ez a váratlan helyzet feloldódni! Ekkor megint valami zaj indult meg felénk az erdôbôl, és a „harcsabajszú” ujja vigyázót mutatott. A kis bak is meghallotta a közeledô zajt, és arra fordulva már ugrott is rémülten, nagy zajjal oldalra! Vadôröm keze még mindig vigyázót intett! De amint közelünkbe ért a jövevény, a kéz mozgása megváltozott, lassú lett, és begörbült párszor a mutató ujj! Lassan mozdulva pislantottam ki a fa mögül, és alig 10 méterre megláttam egy sötétvörös, vastagnyakú ôzbakot, amely elôreszegezett szemekkel és fülekkel kereste az epekedô hangokat adó sutát. Szerencsére a bak nem maradt egy helyben, hanem kezdett körüljárni bennünket, hogy szagot kapjon a vágyai hölgyétôl. Ezt a pillanatot, meg a két fa nyújtotta takarást kihasználva, végre meg tudtam mozdulni, és célba venni a helyet, ahol meg kellett majd jelennie!

Jött is óvatosan, spanyolosan emelgetve lábait! Ekkor láttam meg a fejét, és meglepett a nem túl magas, de sötét, jól gyöngyözött agancs, valamint a hatalmas rózsák, amelyek szinte besüllyedtek a fejébe. Ezek után már csak arra kellett összpontosítanom, hogy izgatott remegésem megszûnjön, és ne kerítsen hatalmába a feltörekvô vadászláz, ami mindig elkapott lövés elôtt. Amint uralkodni tudtam az adrenalinszintemen, és amint a következô fa mögül elô óvatoskodott a bak, szinte öntudatlanul, valahova a nyaktô közepébe célozva sütöttem el a puskám! A hatalmas, szinte robbanásnak ható lövésem eldöntötte a bakot! Mire mindhárman hozzá léptünk, már nem élt! Örömteli kézfogások, hátbaveregetések jelezték, hogy valamit jól csináltam! Lassan magamhoz tértem, de kezem-lábam még mindig remegett, taknyom-nyálam összefolyt, mire felfogtam, hogy sikerült egy nagyon jó agancsú, öreg ôzbakot zsákmányolnom. Szinte magam sem hittem, hogy milyen szerencsém van, hogy végre egy nem mindennapi trófeához jutottam. Nagyon nagy volt az örömöm, hogy ilyen szép ajándékkal lepte meg a búcsúzó Magyarország hûtlen gyermekét! Az útravaló fejedelmi volt... egy életre szóló, hogy ide tartozom! Egyszer, ha majd lenyugszom, haza kell jönnöm, mert ezt így tartja rendjén a szokás, hogy amit idegenben tanultunk az haza kell hoznunk, hogy ez a szegény kis ország is gyarapodjon!

Mire végeztünk a tiszteletadással, és a zsigereléssel, a kocsink is elôkerült. Az ülés mögé felkötöttük bakomat, és elgondolkodva a nemrég átélt élményen, elindultunk a falu felé. Ez volt az utolsó vadászélményem és puskalövésem 1972-ben itthon.

94

A MEZÔHEGYESI KÉT ÖREG BAK

Nem tudtam, hogy mi fog sikerülni elgondolásomból. Elérem-e azt, amire vágytam, hogy lássam Afrikát, a világot... és vadászhassak idegen vadra, igazi vadászkalandokat éljek át! Rengeteg volt a kérdôjel, de amíg fiatal az ember, addig mindezekkel kevésbé törôdik, és csak menni akar, hogy megtaláljon valamit, még maga sem tudja, hogy mi az, de hajtja a vágy, lökdösi maga elôtt az ismeretlenbe! Mindenesetre szörnyû volt a tudat, hogy el kell szökjek a saját hazámból, hogy elérjem azt, amit kitûztem magam elé, azt hogy máshogy szeretnék élni, mivel az akkori politikai vonal megvonta mindnyájunktól a szabad költözködés jogát. Természetesen már akkor tudtam, hogy keserves lesz a búcsúzás, mindenért meg kell, hogy fizessek, mert semmi sincs ingyen! De vállaltam, pedig itthon olyan szép volt minden, és fájt elhagyni a családot, barátokat, és magát a vadászatot is, ami talán a legnehezebb volt! Nekem minderrôl még beszélni sem szabadott, mert nem lehetett bízni senkiben sem, mert egy ilyen „szökésért” még börtön is járt akkortájt! És nagyon bizonytalan volt akkor, hogy hátha…. Talán majd valamikor újból hazajöhetek! Mert minket, akik szabad akaratunkból elmentünk, azokat a „távollétükben” elítélték, kiközösítették és legalább 10 évig nem jöhettünk haza! Hontalanként kóvályoghattunk a nagyvilágban! Mennyivel jobb a mai fiataloknak! Utazhatnak, dolgozhatnak külföldön, és ha elegük van az „idegenbôl”, bármikor hazajöhetnek! Nekünk mindez 1972-ben még nem adatott meg, bûnözök lettünk!

Innentôl kezdve búcsúztam mindentôl, ami Magyarországot és a Hazámat jelentette számomra. Mert tudtam, az akkori politikai viszonyokat ismerve, hogy hosszú ideig, de az is lehet, hogy soha többet nem tehetem lábamat a szülôföldemre! Tudtam, hogy a mezôhegyesi bakok emléke el fog kísérni hosszú utamra, nehogy elfelejtsem, honnan is indultam!

J

J

1972

95

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

NYÍRLUGOSI TAVASZ

J

J

Eltelt már jó tíz év is azóta, hogy itthon ôzbakra vadásztam. „Önkényes” külföldi munkavállalásomat nem nézte jó szemmel az akkori hatalom, és ezért nem kaptam beutazási engedélyt Magyarországra tíz éven keresztül! Aztán új irányból kezdtek fújni a szelek és megfordult a sorsom! „Röpke” tíz év után hazajöhettem, és még arra is lehetôséget kaptam, hogy egy nagy magyar céget képviseljek majd Németországban! Így lettem a MAVAD önálló képviselôje és üzletkötôje, saját németországi utazási irodával. Számomra gyönyörû évek következtek, és a MAVAD vadászatszervezô állami iroda pedig a virágkorát élte. Annyi munkánk volt, hogy majd bele rokkantunk. Akkoriban még nem úgy kellett „összefogdosni” a külföldi vendégeket lepkehálóval, mint manapság. A vendégek szívesen jöttek vissza, mert a pénzükért megkapták, amire vágytak, hiszen mindenütt bôségesen volt vad. Jó volt a hírnevünk Európában és világszerte is, mert nem voltunk drágák, mint most. Szakemberek vezették a vadgazdálkodást, és úgy gazdálkodtak, hogy jutott is, meg maradt is. Mindenkinek!

A magyar vadászoknak is!

A dolgom annyiból állt, hogy fedezzek fel jó vadászterületeket országszerte, hozzak rá vendégeket és vadásztassam ôket. Számoljam el az elszámolandókat, és a trófeák kerüljenek minél hamarabb az elejtôk birtokába. Szép és tartalmas munka volt ez, hosszú húsz éven keresztül – a MAVAD belsô és külsô tudatos tönkretételéig, más szóval: „privatizálásáig”! Akkor aztán elegem is lett az egészbôl és fájó szívvel, abbahagytam a vadászatok szervezését. De ekkor még nem tartottunk ott!

Mint kezdô MAVAD-ügynök, igyekeznem kellett, hogy kialakítsak egy területi biztonságot, ahova jószerivel csak én viszek majd vendéget! Ez nem is volt olyan egyszerû, mert az öregebb ügynökkollégák évtizedek óta „birtokolták” a jobb területeket. Ami természetes is volt! Nekem már csak a peremterületek, és a nyugati határtól messzebbre esô részek jöhettek számításba. Természetesen nem mindenki akart olyan mes�sze autózni, mivel a vendégek nagy része német, osztrák és svájci állampolgárságú volt, de a remény, hogy ott „érintetlen” területen fognak vadászni, sokukat csábította, és indulásra bírta. Ezeket a kiesô területeket kellett nekem „felfedeznem”, megismernem, és ha lehetett az én „fennhatóságom” alá vonnom. Szerencsém volt, mert dr. László Gábor, 97

ÔZBAKOK

J

J

a MAVAD vadászati osztályának a vezetôje javasolta, hogy keressem meg az Országos Állami Gazdaságok Fôosztályát, megadta az ottani igazgató telefonszámát, akit rögtön fel is hívott, és kérte ôt, hogy fogadjon. Így már könnyebb volt elindulnom, mert találtam egy biztos pontot a szervezéshez.

A megbeszélt idôpontban meg is jelentem az irodájában, kedves fogadtatásban volt részem. Érezve a segíteni akarás pozitív légkörét, utat találnunk egymáshoz. Már kész „haditervvel” várt; sorolta azokat az állami gazdaságokat, amelyek vadászattal is foglalkoztak, és bizony hiányuk volt fizetôképes vendégekbôl.

Elsônek a Nyírlugosi Állami Gazdaságot ajánlotta, amely az ország egyik legkeletibb pontján helyezkedett el. Természetesen, ha azt nézzük, hogy Németországból kellett odáig autózni, tudtam mindjárt, hogy nem lesz könnyû „eladni” az ott található lehetôségeket! Mivel más alkalmak nem igen adódtak, amik még szabadok voltak, viszont a tavasz vészesen közeledett, és vendégeim már jelentkeztek, hogy személyenként 5-10(!) ôzbakot szeretnének elejteni. Ilyen csoportom volt több is, akik 40-50 bak agancsát szerették volna hazavinni! Igyekeznem kellett, mert nagy volt a nyomás, hogy biztos területeket kössek le számukra. Ott helyben felhívtuk a Nyírlugosi Állami Gazdaságot, és az igazgató úrnál idôpontot kérve, bejelentkeztem egy személyes látogatásra.

Pár nap múlva, egy januárvégi napon, leutaztam a havas Hortobágyon át Nyírlugosra, ahol nagyon kedvesen fogadott Elek Sándor, a gazdaság fôvadásza. Egy kis bemutatkozó beszélgetés után meghívott, hogy üljünk terepjáróba, és nézzünk szét a területeken. Mondanom sem kell, nagyon örültem az ajánlatának, mivel most, ilyen bokáig érô hóban, és minden takarás nélküli földeken lehet látni, hogy mennyi vad mozog az adott területen. Még számomra is, mivel több kiemelkedô adottságú területet is láttam már addigra, meglepô volt a vadbôség. Mindenhol széna- és szalmabálák halmaza, amelyek körül 20-40 ôz feküdt, vagy táplálkozott. Aznap, egy röpke téli délutánon legalább 200 ôzet számlálhattam össze! Vadászszívet megdobogtató látvány volt, ha csak pár órára is ezt a területet megismerni. Persze az üzletember is megmozdult bennem a látottak után.

– „Elek úr, mennyi ôzbakot szeretnének értékesíteni?” – volt a kérdésem. – „Hát úgy, vagy 100-at!” – volt a válasz. Kapva az alkalmon, ott az autóban mindjárt le is kötöttem az egész lelövést! A fôvadász úr, és a helyettese, akire csak ekkor figyeltem fel, láttam, hogy titokban összemosolyog, ami érthetô is volt.

Még érdekelt, hogy hol fogjuk azt a sok vendéget elhelyezni? Sajnos erre, csak hümmögés, és vállvonogatás volt a válasz. – Hát, ez így nem lesz 98

NYÍRLUGOSI TAVASZ

A MAVAD szolgálatában

J

J

jó! – Ezt már tudtam elôre. Akkoriban még vidéken nem nagyon voltak kis panziók, vagy szállodák. Ekkor állt elô a két ágazatvezetô, hogy nagy beruházások elôtt állnak, és a volt munkásszállás épületét akarják átalakítani, modernizálni, felújítani. Nagyon remélik, hogy április végére sikerül mindezt kivitelezniük, és lesz 10 kétágyas szobájuk.

Sajnos a feketelevest a búcsúzásnál kaptam meg váratlanul, amikor Elek Sanyi bácsi közölte velem, hogy ô most végleg búcsúzik tôlem, mert a jövô hónapban nyugdíjba fog vonulni! Savanyú szájízzel gratuláltam a nagyon rokonszenves öregúrnak, és jó pihenést kívántam a következô évekre. Mi mást tehettem?

Mindenesetre a jövendô fôvadásznak is sok sikert kívántam, és jeleztem, ha már biztosat tudnak a vendégek megfelelô elhelyezésérôl, akkor vegyék fel velem a kapcsolatot.

Teltek a hetek, és nem kaptam visszajelzést, pedig a vendégek már nagyon türelmetlenkedtek, mert szerették volna tudni, hogy hol fognak vadászni, és mennyi bakra számíthatnak. Közben sikerült más területeket is találnom, ahova az elsô, és fôleg a türelmetlen jelentkezôk számára lekötöttem a megfelelô számú bakokat. De maradt egy 6 fôs vendégcsoport, akiknek elsôre ajánlottam fel Nyírlugost, ôk pedig kötötték az ebet a karóhoz, hogy mindenáron oda akarnak menni, ahol még nem járt elôttük senki, és nem „legelték” le mások az öreg, és a különleges agancsú ôzba 99

ÔZBAKOK

J

J

kokat! Mert valljuk meg ôszintén, ahol évek óta rendszeresen „kigyomlálják” a selejtet, ott nem mindennaposak a torz, esetleg öreg, vagy érdekes agancsú ôzbakok.

A bizonytalanságot nem bírva, autóba ültem, és elutaztam Nyírlugosra április közepén. Megérkezve igencsak meglepôdtem, hogy a vendégházat már kívülrôl tatarozzák. Belülrôl is megmutatták a tíz festékszagú szobát, ahol már a vizesblokkokat szerelték, hogy minden szobában legyen saját tusfürdô és WC. Megnyugodva indultam vissza, és abban egyeztünk meg az új fôvadásszal, hogy április 30-án újra itt vagyok a 6 német vadásszal, akik mind egyágyas szobát, és egy kísérôvel ellátott terepjárót kérnek! A fôvadász kicsit hamiskásan mosolygott, és vonogatta a vállát, amit nem tudtam mire vélni. Rossz elôérzetem sajnos bebizonyosodott, április 30-án az érkezésünknél!

Délután érkeztünk 3 nagy személyautóval. A fôvadász nem volt sehol sem megtalálható, csak a kantin vezetôje fogadott bennünket, és átirányított bennünket egy lepukkant melléképületbe, ahol 4 ideiglenesen berendezett szobát kellett megosztaniuk a vendégeknek egymással! Mondanom sem kell, hogy igencsak húzogatták a szájukat, és engem kezdtek ostromolni, hogy nem errôl volt szó, és a beigért egyágyas szobák hol vannak?

Nem kívánom senkinek, hogy hasonló helyzetbe kerüljön, mint akkor én, ha jól fizetô vendégeinek ezt tudja csak nyújtani! Szerencsénkre (akkor még) ezek a részletek nem szerepeltek egy vadászati szerzôdésben, mert már akkor megüthettem volna bokámat, súlyos szerzôdésszegés miatt! De a történetnek ezzel még nincs vége!

A másnap hajnali vadászat megkezdésénél jött csak az igazi fekete­ leves! Ahogy a hat puskás vadász kijött a szállásáról, a ház elôtt csak 2 db (azaz kettô darab) dobozos, ablak nélküli ARO, román gyártmányú terepjáró várt bennünket. Mégpedig olyanok, amelyekben elöl ült a vezetô, mellette a hivatásos vadász. Hátul pedig, a teljesen csukott, sötét, ablak nélküli bodegába próbálták betessékelni a 3-3 német vadászt! Nekem is velük kellett mennem, mert a vadásztatók részérôl, senki sem beszélt semmilyen nyelven, a magyaron kívül!

Nehéz lesz leírnom, hogy mit álltam ki azon a reggelen!

Döcögött velünk a bodega, majd fékezés, hátul kinyitották az ajtót, és a legközelebbi vadászt kérték, hogy szálljon ki, ránk meg ránk csukták újból az ajtót! És ez így ment egész reggel! Fékezés, világosság, – „Kérem a következôt!” – újból sötétség! Valahol durrant egy puska, majd megjelentek a lôtt bakkal, amit bedobtak a lábunk közé! És indulás tovább!

A második körnél, már nem mertem a vendégek szemébe nézni. Alig vártam, hogy vége legyen az egésznek. Végre megvolt mindenkinek az 1-1 100

NYÍRLUGOSI TAVASZ

Nyírlugosi trófeateríték

J

J

bakja, és indultunk a szállásunk felé, ahol már a másik gépkocsiból épp akkor rángatták ki a 3 lôtt bakot. Mindenkinek sötét volt az arca, és én egyre kisebb lettem!

Szerencsére nem alpári módon folytatódott a délelôtt, hanem az egyik autó utasai megköszönték a „vendéglátást” és még a reggelit sem várva meg, csomagoltak, és csendben, úriember módjára, de nagyon mérgesen eltávoztak, rám bízva az agancsok kikészítését, szállítását és elszámolását.

A másik három vadász, mivel „ritkább lett a levegô”, úgy döntött, hogy maradnak még 1-2 napig. De a vadásztatás továbbra is a két csukott Aroból történt! Szerencsére, nekem már nem kellett tovább velük menni, így nem éreztem a gyilkos, lesújtó pillantások tömkelegét. Gondolom, a terület és a gazdag vadállomány élménye enyhítette a haragot! Több jó, és érdekes agancsú bak került terítékre, ami úgy-ahogy megmentette a hangulatot…

Három nappal késôbb találkoztam a fôvadásszal, aki udvariasan ugyan, de kérlelhetetlenül kitartott a maga igaza mellett, hogy neki fontosabb volt a fôvárosból leérkezett Medgyesi Péter pénzügyminiszter és sleppje elhelyezése az új vendégszobákban és azok vadásztatása, mint az én 6 német vadászvendégemé! A vendégeim és én még a szálloda és az étkezô közelébe sem mehettünk ez idô alatt! Olyan „légmentesen” lezárta a személyzet, 101

ÔZBAKOK

és a miniszter testôrei a helyiséget! Hangsúlyozottan próbáltam utalni arra, hogy akár többszázezer, esetleg millió feletti bevételtôl esett el így az Állami Gazdaság!

Válasza nagyon meglepett: – „Mi az a pár százezer forint, ahhoz a 10 millió forinthoz képest, amit majd Medgyesi elvtárs „intéz” a gazdaság részére?” – Hát igen! Az a pénz jobb, amit az egyik zsebükbôl áttesznek a másikba, mint ami kintrôl folyik be, de itt marad, még ha az esetleg kevesebb is, mint az ilyen „intézett” pénzek!

Megsúgom érthetôen, nem lettünk „nagy” barátok a fôvadásszal, és csak egy évig tartott az üzleti kapcsolatunk, az is eléggé hullámzó hangulatban!

Sajnos az „elvtársi idôkbôl” visszamaradt beidegzôdések még a mai napig mûködnek!

J

J

1982

102

J J J J

J J J J

J J J J

i

J J J J

i

A FÉNYI ERDÔ REMETÉJE „Szeretem a magányos utazásokat (...), mert ilyenkor emlékeim is velem utaznak, néha bent a kocsiban, de néha kint a mezôk fölött, árnyékos erdôkben vagy a pocsolyák csillogásában...”

Fekete István

J

J

Szép forró nyarunk volt... olyan igazi nyár ! Sok vendég jött még akkoriban Magyarországra vadászni. Egész évben volt dolgunk, bôven.

Közeledett augusztus közepe, és még jelentkezett két német, hogy szeretnének ôzbakra vadászni. – „De csak nagy agancsút akarnánk, meg úgy szemezgetnénk egy kicsit, ha találunk valami érdekes, vagy öreg bakot”! – mondták.

Vakartam is a fejem búbját, hogy így, üzekedés után hova is vigyem ôket, ahol sok ôz van, és még esetleg mozognak a bakok. Telefonon, több helyen is próbálkoztam, de mindenhonnan azt a választ kaptam, hogy eltûntek az ôzek... alig látni ôket. Meg aztán közeledik a szarvasbôgés, és ilyenkor már le vannak zárva a területek, a bikák meg már „hangolnak”, és a személyzet is szeretne pihenni, feltöltôdni a nagy szarvasbôgési rohamra. A végén a román határhoz közeli területen, a Fényi erdô mellett kaptam egy üres vadászházat.

A két vendég megérkezett a repülôtérre, ahonnan nekem kellett leszállítanom ôket a területre. Ezúttal magam is ott maradtam arra a 3-4 napra, mert bizony hosszú lett volna az út hazáig, meg újra vissza. Azon kívül meg éppen úgy gondoltam, hogy nekem is kijár pár nap szabadság, és egy kis vadászat.

A két „virtigli” hegyivadász németnek nagyon tetszett a terület, meg a szép vadászház is. Rögtön az elsô este tudtunk terítéket is készíteni a két vaddisznóból és ôzbakból, amit elejtettek. Amíg a vadôrök kísérték ôket, engem felültettek egy távolabbi magaslesre azzal, hogy lôjek azt, ami tetszik, mert kell a hús. Akkor délután sajnos nekem nem kedvezett a vadász szerencse, alig láttam vadat.

Másnap reggel ugyanígy vadásztunk! Már sötéttel ültem egy magaslesen, az erdôszélen..., körülöttem hatalmas, öreg mohos tölgyek halkan 105

ÔZBAKOK

J

J

susogtatták haragoszöld leveleiket. Utoljára januárban, télidôben jártam erre... mély hóban, ködös éjszakában lôttem egy nagy kant az erdô másik oldalán, közvetlen a román határ mellett. Már akkor említették, hogy ez az erdô ôsöreg ôzbakcsodákat is rejteget! Álmodni sem mertem akkor még, hogy egyszer idehoz a sors, és vadászhatok majd rájuk! Hát most itt vagyok, ülök egy szépen megépített magaslesen, és kísértem a szerencsémet, hogy összejöjjek egy ilyen titokzatos, öreg bakkal!

– „Jár ide egy nagyon érdekes bak! Néha megjön, de csak a nap kései szakában! Bizonyosra soha nem lehet tudni, hogy mikor jön! – Láttam már délben, napközben, éjjel, holdvilágnál, de reggel meg alkonyattal nagyon ritkán! – Nappali tanyája van itt valahol az erdôben, nagyon nehéz meglátni! – Tarts ki! – Jövünk érted, még ha sokat is kell majd várnod!” – Ezzel otthagytak.

Békésen és álmosan kezdett terjeszkedni a hajnal. Nyárvégi hangulat szállta meg a tájat, ami kicsit fájdalmas érzéseket ébresztett bennem, hogy megint eltelt egy év, és elment egy szép nyár. A csodálatos hajnali szellô, a közeli tarlók fûszeres illatát terítette az erdôre, hogy forró afrikai illatokat kölcsönözzön e békés tájnak. Nagy csend és mozdulatlanság. Még madarat sem nagyon láttam ezen a hajnalon, annyira eltûnt minden élôlény…, de vártam és reméltem!

Alattam nagy kiterjedésû ritkára vetett tritikálé övezte az erdôszéleket.

A tritikálét a kedvezôtlen adottságú területekre javasolták – elsôsorban a rozs helyettesítésére! A nyári viharok párszor meglátogathatták ezt a földet, mert a hosszú szárú növénynek több mint a fele a földön feküdt. Az északi szelek nagy rombolást mûveltek! Gondoltam is, hogy eddig azért nem igyekeztek a betakarításával.

Már jól fent volt a Nap, amikor távoli lövések hangja ébresztett fel hajnali bódultságomból. Úgy látszik elaludtam! Zavartan néztem körül, kicsit szégyelltem is magam, hogy elnyomott az álom. Alig tértem magamhoz, mozgás kapta meg a szememet. Egy ôz közeledett jó messzirôl, kintrôl a mezôbôl, mert még nagyon kicsinek tûnt. Már jó régen jöhetett, mert nem vettem észre, hogy honnan, és mikor került a gabonaföld közepébe.

Lassan közeledett, volt idôm meggusztálni. Csak hosszú idô után tudtam összerakni és tudatosítani, hogy mit is látok: vízszintes fejtartás, vastag, rövid nyak, magas hátsó rész. Feje teljesen fehér volt, szinte világított! Valami agancsfélét is felfedeztem rajta, nem nagyot, de sötétet, és a felsô része egészen vékony, az alja sûrûbb! – Te jó ég! Micsoda hatalmas rózsák, teljesen a fején ülve, ferdén, oldalra lecsurogva! Körülötte a szôr felpön­ dörödve! – Ez lesz az az öreg bak, amelyikre már ki tudja hányan fenték a fogukat! – Kezdem remegôn kézbe venni a Drillingemet, és a golyós csövet 106

A FÉNYI ERDÔ REMETÉJE

J

J

tûzkész állapotba hozni. Még gyorsan szájba vettem az ôzhívó sípomat, hogy megállítsam legalább! Vagy háromszor rásípoltam az epekedô suta hangját. Semmi jelzés, hogy legalább meghallotta volna a pikulázásomat.

Még a füle botját sem mozdította! A bak már elôttem járt, igaz egy kicsit nehéz lesz rá lônöm, mert egy álló gabonacsík túlsó oldalán ballagott. Az a csík nem lehet nagyon széles, mert állandóan látom a bakot a ritka szálak között, még ha néha el is tûnt idônként. Olyan volt, mintha egy átlátszó függöny mögött lépegetett volna! Vártam, hogy megálljon. Már rajta vagyok… és a céltávcsövön keresztül kísérem mozgását. Nem áll meg! A szálkereszt az elején, és amikor már nem tudok tovább várni, mert hamarosan vége a tritikálé csíknak, és beérne egy nagyobb lábon álló részbe, visszafogom a lélegzetem, és megérintem a begyorsított ravaszt!

A bakot, mintha a villám sújtotta volna, eltûnik a szemem elôl! Elugrani nem láttam, tehát helyben maradt. Látom, hogy remeg a térdem, és megrázza még a belsômet is a vadászláz! Remegô kézzel gyorsan újra töltöm a golyós csövet. Az üres hüvelyt megszokott mozdulattal a zsebembe süllyesztem. Mindenesetre elég biztos vagyok a dolgomban, hogy jókor, jó helyre küldtem a golyómat. Várok vagy negyed órát, és éppen akarok leszállni, amikor meghallom a közeledô terepjáró hangját. Ürítem a Drillinget, és lemászom magas vártámból.

Vendégeink is sikeresek, lôttek ezen a hajnalon is egy-egy vaddisznó­ süldôt, és egy-egy jó bakot. A szerencsekívánatok után én is elôadom, hogy rálôttem egy bakra, és kérem, hogy üljünk autóba, és keressük meg. Az álló gabonacsík mellett jó messzire kellett autóznunk, mire rátalálunk.

Nagy az öröm, fôleg a magam részérôl! A vadôrök, de a vendégek is a fejük tetejére tolják a vadászkalapjaikat! – „Hûha! – Ez nem látszik mindennapi öreg baknak!” – És az egyik vadôr még meg is kérdezi, hogy talán kartáccsal, vagy söréttel lôttem? – „Miért?” – kérdezem vissza, kissé meglepôdve! – „Mert ennek a baknak az oldalán van vagy 4-5 belövési seb is!” – Én csak behúzom a fejem a nyakamba, mert még ilyent én sem nem láttam! – Valóban! Mintha egy sörétes puskából adták volna le rá a halálos lövést! – De mutatom, a zsebembôl elôhalászva a Drillingem töltényeit, hogy a sörétes töltény, és a kisgolyós Hornet tölténye is egyben van, csak a nagygolyós .30-06-os üres hüvelye van a markomban! Meg aztán 150 lépésre nemigen lehet söréttel elejteni egy ôzet, hogy tenyérnyi szórásképet felmutasson! – Ez csak úgy lehet – jött rá az egyik vadôr, hogy a 8,2 grammos „nyári”, könnyû lövedékemet (mert ezt használtam egész nyáron), az acélkemény tritikálé szálak szétfröccsentették. És milyen szerencsém volt, hogy a bak közvetlenül az álló gabonacsík mellett ment, és nem pár méterrel arrébb! Mert akkor most volna egy „nagyon szép!” de 107

ÔZBAKOK

nem biztos, hogy eredményes utánakeresésünk.

– „Örömmel gratulálok, – mondta mosolyogva, hogy meglett a bak!... és egy olyan bak, amelyikért már sokan ültek itt, sokat hibázva!”

– hangzott, a terület vadôrének elismerô szavai.

Még aznap délután kifôztük a fejet. Fogai tôre lerágva, egyik-másik már ki is hullott! Találgattuk a korát. Én 10 évesnek gondoltam. A hivatásos vadászok, és a német vadásztársak is inkább többre taksálták. És nekik lett igazuk! 1986-ban elvittem a nürnbergi WILDTIER UND UMWELT (VAD ÉS A TERMÉSZET) kiállításra, ahol a „legöregebb” ôzbakként, 13+ évesre becsülték, és még egy nagy arany érmet is akasztottak rá!

Nagyon örültem a meseszép élménynek, a sikernek, hogy egy ilyen visszarakott agancsú bakot sikerült Ôsöreg bakom trófeájával elejtenem! Mindig izgattak ezek az öreg legények, amelyekhez nem is olyan könnyû közel kerülni, és ahogy telnek az éveim, nekem is egyre kevesebb az esélyem, hogy sokukkal találkozzak! Pedig mostanáig már csak ôket keresem! Mert a vadászatukhoz szerencse is kell, amit csak a vadász hozhat magával. Az vagy vele jön, vagy otthon marad!

J

J

1984

108

J J J J

J J J J

J J J J

i

J J J J

i

A NYÍRBÉLTEKI KUSZA FEJÛ Barátom, † Balogh Péter emlékére „Gyöngyvirág még kevés volt az erdôn, de a kakukk már májust kiáltott.

A bokrok alatt feketerigó szaladt és a harkályok megkopogtatták az öreg fákat, mint az orvos a beteg ember hátát.

Szólt a kakukk, kopogott a harkály s a nagy fák hamvaszöld sátort tartottak az erdô fölé, hogy a visszhang el ne reppenjen idegen határba.”

Fekete István

J

J

A nyírlugosi félresikeredett tapasztalatok miatt körbe kellett néznem, hogy hová lehetne még vadászvendégeket elhelyeznem, ha megint szorulna a kapca. Így jutottam el Nyírbéltekre, az ottani vadásztársaság vadászmesteréhez. Láthatóan örült nekem és az ajánlatimnak, hogy vadászvendégeket szeretnék hozni, fölös számú bakjaik elejtésére. Sikerült is megegyeznünk és még 1984 nyarán hoztam egy ifjonc kezdô vadászt, akinek nagyon megtetszett a terület és az ott kapott kiszolgálás, a vadászélmények sora, és a homoki ôzbakok trófeái. A vendéget a vadásztársaság akkor még fiatal vadôre, Mester Miklós kísérte. Amikor a vendég elutazott, még kért, hogy ha lehetne, jövô tavasszal is ide szeretnének jönni barátjával, és szeretnének 10-12 bakot elejteni. Örültem a korai üzletkötésnek, mert az a legjobb hírverés, ha a vendég meg van elégedve, és már a következô évben a neki legjobban megfelelô területet elôre leköti. Ráadásul hozza a barátait is magával!

Eljött az 1985-ös év tavasza, és a vendégünk is megjött, de egyedül!

Mit lehet ilyenkor tenni? Hagyni kell, hogy maguktól alakuljanak a dolgok, majd csak lesz valahogy, mert úgy még nem volt, hogy valahogy ne lett volna. A vendég újból elutazott, és elvitte a maga által elejtett 8 szemre való bakjainak a trófeáit. De nagyon biztosra ígérte, hogy jövôre visszajön a barátjával. Az elszámolásnál a vadászmester kért, hogy van még 4 bakra 111

ÔZBAKOK

J

J

Néhai Balogh Péter barátom rajza: Ôzbak a fûzfa alatt 112

A NYÍRBÉLTEKI KUSZA FEJÛ

J

J

lelövésük, azokra is próbáljak vendéget hozni. Meg is ígértem, hogy mindent megteszek ezért. Május eleje volt, és ekkorra már lecsengôben volt a nagy roham, ami ilyenkor szokott lenni. Törtem is a fejemet, hogy honnan is szerezzek egy vendéget, aki csak négy bakért elutazik ilyen messzire, amikor az országunk nyugati végében bármikor kap, akár tíz bakot is egy területen is. Így hát nem maradt más, minthogy meglövöm magam azt a négy bakot, legalább vadászom, és pihenek egy kicsit, ami rám is fért. Egy ilyen ôzbakos tavasz elôtt hosszú hónapokat vett igénybe az 1000-1200 vadászvendég elhelyezése, és nem utolsó sorban a szerzôdések megírása. ­Jelentkeztem is egy májusi napon, Nyírbélteken, Mester Miklósnál, hogy: – „Megjött a vendéged!” – Miklós komoly arccal, körülményesen körbejárt, még az utcán hagyott autómba is bekukkantott, és nagy komolyan csak annyit mondott, hogy: – „Én itten mást nem látok, csak tigedet”! – Mondom is neki: – „Talán nem felelek meg az ízlésednek?” – de ekkor már mindkettônkbôl kitört a nevetés! És kezdetét vette három szép vadásznap, amire amíg élek, szívesen gondolok vissza.

Este és hajnalban vadásztunk, napközben meg fôztük ki az elejtett bakok fejét, koponyáit. Közben meg mentek a nagy viccelôdések, adomák, ugratások. Egyszóval, már régen nem éreztem magam ennyire felszabadultnak, vidámnak, gondtalannak. Az üzletem jól ment, vendégeim megjöttek, vadásztak és szó szerint katonatiszt módjára fizettek (akkor még!), és megelégedve távoztak haza, megrakodva szép vadászélményekkel és még szebb ôzbaktrófeákkal! Úgy gondoltam, hogy ezek után én is megengedhettem magamnak, hogy lôjek négy szép ôzbakot!

A második hajnalon Miklós elvitt a Nivájával egy hosszú völgy bejáratához, és leállítva a kocsi motorját kért, hogy maradjunk itt vagy egy órát.

Mert többször látott ebben a völgyben egy érdekes agancsú bakot. Igaz, mindig messzirôl, és ezért nem tudta jól megnézni, hogy mi is a fején az a kusza képzôdmény? Ültünk a kocsiban, és halkan beszélgettünk. Egy idô után én már nem éreztem magam jól, mert Miklós véletlenül úgy állította le a kocsit, hogy az én oldalam egy gödörben volt, ami miatt a teljes, nem éppen sovány testsúlyommal nyomtam az ajtót. Ezért kiszálltam, és megkerülve a kocsit, Miklós mellé hasaltam, és úgy támasztottuk a kocsi srégen álló bal oldalát, hogy már kezdtem félni, hogy eldôlünk, a kocsival együtt! De a Niva „bírta a kiképzést!” nem dôlt fel döhér testünktôl… sôt, elsô osztályú támasztéka lett puskámnak. Miklós még egy takarót is kivett a kocsiból és azt alánk terítette, ami által kimondottan kényelmes szemlélôdés esett a völgy egész hosszára. Drillingemet is odakészítettem a kocsi tetejére, ha szükségem 113

ÔZBAKOK

J

J

Vizsgálódás – Balogh Péter rajza 114

A NYÍRBÉLTEKI KUSZA FEJÛ

J

J

lesz rá. Távcsöveinkkel figyeltük a völgy sásos alját, és a környezô dombokat. Miklós még a „csillagvizsgálóját” is kiszedte a tokjából szükség esetére.

Egyszer csak nagyon messze, egy apró ôz jött ki a jobb oldali haragos­ zöld gabonából, ami olyan magas volt, hogy abból nem látszott ki addig, csak ha az út mellett legelt! Elôször azt hittem, hogy egy ôzgidát mutat a tízszeres nagyítású Zeissem. De aztán rájöttem, hogy ez egy „rendes” ôzbak, és „valami” volt a fején! Én is csak annyit láttam, hogy agancsszerû képzôdmény, de se eleje, se hátulja, csak egy kusza valami a két füle között!

Miklós is állítgatja a hosszúra kihúzható spektívjét. – „Lôdd meg! Ez az, amit keresünk!” – De mondom Miklósnak: – „Ez a világ végen van, én itthon ilyen messze még soha életemben nem lôttem!” – (Igaz, Afrikában volt lehetôségem a távlövések technikáját kipróbálni: „hazardírozni” és pár szép eredményt elérni, amivel mások elismerését is sikerült kivívnom. De itthon az ilyen „távlövések” még akkoriban nem voltak szokásban!) – „Azért próbáld meg, mert ezt máshogyan nem kapjuk meg!”

Bízva Drillingem pontos golyós csövében, és a magam szerény képességeiben, megcéloztam a bakot, de elôtte feltekertem a céltávcsô nagyítást a legnagyobbra! Mégis az „Ópereciás tengeren túl”-nál is messzibbnek tûnt ez a bak. Megvártam, amíg keresztbe fordult, és a gerince fölé egy jó tenyérnyivel, oda helyeztem a céltávcsövem hajszálkeresztjét, és teljesen nyugodtan megérintettem a begyorsított ravaszt. Eltelt egy rövid idô, ami érezhetô is volt, amíg a 8 grammos lövedék megtette a hosszú utat, és elért a neki szánt célba, amire a bak hatalmasat szökkent és eltûnt a gabonában ahonnan jött.

Feküdtünk a kocsi oldalán, és Miklóssal csak néztük egymást! – „Eltaláltad! – Fene a kis kezed Istenit!” – mondta kis idô után.

Lassan összeszedtük magunkat, és bepakoltunk mindent, magunkat is a Nivába, elindultunk megkeresni a bakunkat, és biztosan éreztük mindketten, hogy ez a mienk lesz. Jó sokat kellett gurulnunk, mire arra a pontra értünk, ahol a rálövés helye lehetett.

– „Mit gondolsz, mennyit jöttünk?” – kérdezte Miklós. De láttam, hogy a szeme a kilométeróra állását lesi. – „Gondolom, olyan 200 métert!” – mondtam. – „Tévedsz, lassan közeledünk a 300-hoz!” – „HÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ” – volt csodálkozó válaszom! – „Ez nem lehet igaz, ezt a bakot én csak megijesztettem!”

– „Nem, ezt eltaláltad, és biztos, hogy már nem él!” – jött vissza a válasz!

Megálltunk a kocsival, és ahogy kiszálltunk már töltöttem is be a Drillingem mindhárom csövét, mert hátha szükség lesz még egy lövésre! Lassan mentünk ahhoz a beszögelléshez, ahol a bakot láttuk eltûnni! Megálltunk, 115

ÔZBAKOK

és elôre figyelve kerestük a füvön az esetleges sebzés nyomait. Pár lépés után meg is találtunk egy fél négyzetméternyi véres spriccelésre utaló nyomot. Megálltunk, és kerestük a búzaszárakon is a vért. Nem volt nehéz dolgunk. A beugrás helyén minden véres volt, és elôttünk a búza szélétôl alig fél méterre, mintha egy nagy, méteres átmérôjû lyuk képzôdött volna a gabonában. Összenéztünk, és Miklós mutatja, hogy legyünk csendben, mert itt kell lennie a baknak. Odaléptünk a gabona széléhez, és felülrôl bele láttunk a „lyukba”, aminek a közepén ott feküdt, de már kimúlva a bakunk, egy mély lapockalövéssel! Nagy kô esett le szívemrôl, hogy sikerült elejtenem egy csodás élôlényt, amely nem szenvedett, és csak egyet ugorhatott a számára védelmet nyújtó zöld rengetegbe.

Az agancsa láttán elgondolkodtunk, hogy hogyan is jöhetett létre egy ilyen kusza képzôdmény? Az én véleményem az volt, amit aztán Miklós is megerôsített, hogy a közelben valahol kellett lennie egy gyümölcsösnek, vagy szôlônek, ahol drótok vannak kifeszítve. Mert valamikor a télen, pont akkor, amikor már az ôzbakok építik a következô fejdíszüket, a félig felrakott puha agancsot a rózsa felett egy drót levághatta. A zavarás eredhetett embertôl, de az is lehet, hogy egy kóbor kutya neki hajtotta a drótnak! Az agancs felépítése ezek után is ment tovább, de a génkódolt forma már nem mûködhetett, és ezért jöttek létre ezek a sarjadások, kinövések.

Egy évvel késôbb 1986-ban elvittem a Nürnbergi WILDTIER UND UMWELT (Vad és a Természet) kiállításra ezt a bakomat is, ahol még egy nagy aranyérmet is akasztottak rá, mondván ez a kiállítás legérdekesebb agancsa, mivel jó képet ad arról, hogy az ember milyen mélyen hatolt be a természetbe, és veszi el az ott élô vadtól az élôhelyét!

Sajnos azóta nem jártam Nyírbélteken, és még hírüket sem hallottam, de merem remélni, hogy élnek mindnyájan, és számukra is emlékezetes maradt sikeres és közös vadászatunk.

J

J

1985

116

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

EGY VADÁSZÚT VÉGÉN † Hans Burkhardt emlékére „Ôsi örökség ez, amit egyik ember örököl, a másik nem. Ôsi harc ez a család táplálékának megszerzésére, kutatási vágy, megfigyelés, tudásszomj, kalandkeresés, gyûjtési szenvedély, erdôk, mezôk, nádasok szeretete.”

Fekete István

J

J

Reszketeg hangú bácsika telefonált egy verôfényes márciusi délután.

Túl van már a nyolcvanadik életévén, de még nem sikerült elejtenie valamirevaló agancsú ôzbakot. Kért, hogy segítsem hozzá, és vigyem el egy szép területre, ahol kedvére vadászhat, és lôhet 5-6 jó bakot. Természetesen megígértem, hogy idôben szólok. Az utazást május közepére, vagy végére terveztük, miután lementek az elsô hetek nagy ôzbakvadászati hullámai.

Eljött az indulás napja. Rekkenô meleg volt már a hónap eleje óta; ezért javasoltam, utazzunk éjszaka. Természetesen beleegyezett, és még örült is, hogy nem kell a nappali forróságban szenvednie a hosszú úton.

Késô délután érkezem meg a stuttgarti nagy ház elé. Szép arcú idôs hölgy nyit ajtót, bemutatkozom. Erôsen megszorítja a kezem, és rosszallóan mondja, vagyis inkább kéri: „Vigyázzon erre a vén bolondra! Nem élném túl, ha valami baja történne!”… Megígérem, hogy vigyázni fogok. Ekkorra már az öregúr is elôkerül, kalaposan, hátizsákosan, puskásan. Jól megnézzük egymást, és kemény kézfogással bemutatkozunk egymásnak. Kapok egy csésze kávét, és közben elmondom, merre vezet majd az utunk. Az öreg vadásznak felcsillan a szeme, amikor megemlítem, hogy átutazunk a Hortobágyon is, és Magyarország keleti határvidékén fogunk vadászni a következô napokban.

Emberem egyre türelmetlenebbül várja az indulást, felesége szája széle egyre görbébbre húzódik, és elkezd pityeregni, majd szép hímzett zsebkendôvel törölgeti a könnyeit. „Asszony, ne félj, minden rendben lesz! Ez a fiatalember, biztosan vigyázni fog rám!” Ezzel elbúcsúzunk és otthagyjuk a szipogó idôs hölgyet.

119

ÔZBAKOK

J

J

Komótosan nyeli a nagy kocsi a kilométereket.

Már majdnem este van, amikor átverekedjük magunkat Münchenen, és sötét éjszaka, amikor már Bécs üres utcáin gurulunk. A következô nagyváros Budapest, itt már minden kihalt az éj közepén, csak taxikat, mentô­ autókat és rendôröket látunk. Kelet felôl kezd halványan világosodni, amikor Füzesabonynál a 3-as fôútról a 33-as útra kanyarodunk, Debrecen felé.

Eddig jól haladunk, kétóránként megállva egy-egy kávé, vagy szendvics elfogyasztása után új erôre kapva folytatjuk az utat. A szorgalmas távolságmérô már az ezredik megtett kilométert jelzi, amikor érzem, hogy itt az ideje egy kicsit pihenni.

Megállok egy parkolónál, akácerdô szélén, a Hortobágy közepén. Ülésem háttámláját lehajtva oldalamra fordulok, s abban a pillanatban elalszom.

Amikor felébredek, már világos van. Vendégem kint üldögél egy nagyobb kövön, és kíváncsian távcsövezi a környéket. Csodálatos a reggel.

Ezernyi színnel, millió madár dalával, és az éjjel esett esôtôl a virágzó akácok is erôsebben árasztják bódító illatukat. Lehúzom az ablakot, és mélyen magamba szívom ezt a harmóniát, ami Afrikára emlékeztet.

Vendégem észreveszi, hogy felébredtem. Beül mellém a kocsiba.

– „Hát, ilyen csodálatos reggelben még nem volt részem. Városi ember vagyok, egész életemet a kôházak között éltem le, nap mint nap dolgozva.

De nem gondoltam, hogy ilyen szép a nagyvilág, és a Magyar Puszta! Nagyon örülök, hogy elszántam magam erre a hosszú útra!„ Még egy rövid ideig gyönyörködünk a hangulatban, megesszük az utolsó szendvicsünket, kiisszuk a termosz alján lötyögô langyos kávét, és nekirugaszkodunk a maradék útszakasznak.

Már várnak ránk. Szép vadászházban kapunk elhelyezést egy akácos erdô közepén. Megreggelizünk, majd pihenôre térünk. Vadászni délután fogunk.

Mindent megbeszélünk a nagyon udvarias fiatal fôvadásszal, s ezután aludni térünk. Az ebédet három órára kérjük.

A délutáni ébredés tud kellemes és kellemetlen is lenni. Kivételesen ez most kellemesre sikerült, mert odakint gyönyörûen süt a nap, és amíg aludtunk, egy újabb zápor mosdatta meg az akácvirágos erdôt. A méhek milliói zümmögésükkel betöltik az édes illatú levegôt, varázslatos hangulatot kölcsönöznek a tavaszvégi kirobbanó természetnek.

Elôkészülünk a vadászatra. Vendégem vállán a Drilling, mindkettônk nyakában távcsô. Én nem is hoztam puskát – csak kísérô és tolmács vagyok.

Elôáll a terepjáró, fiatal sofôr vezeti, mellette ül a fôvadász. Mi ketten hátul, kényelmesen elhelyezkedünk.

120

EGY VADÁSZÚT VÉGÉN

J

J

Lassan rójuk a homokra telepített nyírségi akácerdô buckáit.

A természet kitesz magáért. A kellemes melegben millió virág pompázik, madarak hangja tölti meg élettel a zöld tájat. Majd százméterenként áll egy ôzbak, a még itt-ott foltokban levô téli szôrzetüket szárítgatják, nyalogatják. Alig gyôzzük kapkodni a szemünk elé a messzelátót. Sok bakot látunk, de mind fiatal, nem lôni való. Végre meglátunk egy idôsebbet; érdekes, felemás agancsút. Kérem a vendéget, szálljon ki, és próbálja meg a motorháztetôre támaszkodva meglôni a kiszemelt vadat.

Korát meghazudtolva fürgén ugrik ki a kocsiból, én is utána, és a lóden malaclopómat gyûröm a puskát tartó keze alá. De látom ám, hogy ô még nem vette észre a bakot, mert egészen máshol keresi a céltávcsôben.

Próbálom a vállánál fogva fordítani abba az irányba, ahol a bak egy tisztás szélén csipegeti a leveleket a naptól jól megvilágítva. Lehet tôlünk vagy nyolcvan méterre. Vendégünk célozgatja, de rázza a fejét, hogy nem látja.

Ekkor már tudom, hogy nagy baj van! Vagy színvak szegény, vagy szürkehályog van a szemén, ha ezt nem látja. Súgom neki, menjünk közelebb.

Lassan irányítom, hogy merre menjünk, de nem akar.

– Menjen maga elôttem! – szól csendesen.

Apró léptekkel, szemem a bakon, hogy amikor legel, óvatosan felé­ indulunk. Lassan haladunk, de a vendég minduntalan lemarad. Többször is megvárom, és utoljára már fogja a hátranyújtott jobb kezem, vagy ha az kicsúszik, akkor a kabátom szélét, és úgy tipeg utánam. Így sikerül elérnünk egy fácskát, amelytôl már csak alig negyven lépésre legel a mit sem sejtô bakunk. Letérdelve megfogom a fát, hogy a kezemre támassza a puskáját. Hosszasan céloz, de egyértelmû számomra, hogy nem látja a naptól megvilágított, teljes szélességében pompázó vadat. Még gondolom is, hogy ilyen nincsen! Ez a bak vagy vak és süket, vagy nekünk akar kedveskedni, hogy eddig nem vett észre bennünket. Az öreg vadász tesz még egy próbát, aztán fojtott hangon, könnyes szemmel felém nyújtja a puskáját: – Lôdd meg te nekem!

Nagyon meglepett a kérése, és hogy letegezett, hiszen eddig olyan merev volt a viselkedése. Igaz, jó ötven év köztünk a korkülönbség, jogában áll ezt megtenni, de a kérése, több mint szokatlan számomra. Ilyet még nem kértek tôlem. Vívódom magamban, de tudom, hogy ez a legjobb megoldás ebben a helyzetben. Átveszem az öreg Drillinget, ami szintén kétszer olyan idôs lehet, mint én akkor voltam, és megnyomom a gyorsítót. A lövésem után a bak villámként sújtva hanyatlik haragoszöld ravatalára. Lassan lépdelünk feléje, már nem él, amikor odaérünk hozzá. Ekkor egy olyan jelenet következik, amelyet, amíg élek, nem felejtek el! Az öreg vadász letérdelt a bakja mellé, majd oda ült 121

ÔZBAKOK

Az egyik közös ôzbakunk

J

J

mellé, és potyogó könnyekkel tapogatta végig az agancsát, fejét, egész testét. Érezve a megható pillanatot, lassan eltávolodtam a felénk guruló terepjáró elé, hogy megállítsam, és hagyjuk az Öreget magára, a bakjával.

Szó nélkül beültem az autó hátsó ülésére. A fôvadász és a gépkocsivezetô csak megszorították a kezem, mert végig nézték a bak elejtését. Mindkettônek remegett a szája széle, és valami mehetett a szemünkbe, mert igencsak törölgették, velem együtt! – Hát igen! Ez egy vadászélet vége! És lesz-e majd valaki, aki a mi kezünket fogja, és odavezet bennünket az utolsó bakunkhoz?

– Ez fogalmazódott meg bennem akkor, és azt hiszem mindhármunkban.

Az élet megy tovább. Bakunkat elláttuk, lefényképeztük és felkerült a saroglyára. Vendégünk még szipogva, szemét törölgetve beült a kocsiba.

Megfogja a kezem, és kedvesen, jóságosan megszorította: – Danke! – Köszönöm neked! Nagyon szép vadászat volt, talán életem legszebbje, mert… lehet, hogy az utolsó volt… – Megpróbáltam vigasztalni és reményeket kelteni benne, hogy van még pár napunk, használjuk ki okosan.

Este, a vacsora után még sokáig fennmaradtunk, és sokat beszélgettünk.

Vendégem merevségét mintha elfújta volna a tavaszi szél, beszédes, nyitott lett. Azt hiszem barátok lettünk ekkor, a nagy korkülönbség ellenére is.

122

EGY VADÁSZÚT VÉGÉN

Másnap reggel természetesen folytattuk a vadászatot, és ugyanabban a felállásban mint elôzô este, de már kézen fogva vezetgettem Öreg Barátomat, ôzbaktól ôzbakig. Négy nap alatt öt bakot lôttem, érdekesnél érdekesebb agancsokkal, olyanokat is, amelyeket minden hozzáértô vadász megirigyelhetett volna. Még számomra is nagy élmény, és óriási tanulság volt ez a fajta vadászat, mert rá kellett jönnöm, hogy sokkal könnyebb megközelíteni a kiszemelt bakokat, mint azt addig hittem. De szerintem a Mindenható keze is benne lehetett a dologban, mert egyszerûen hihetetlen volt, hogy sokszor nyitott terepen oly közelre engedtek magukhoz, hogy Öreg Barátom is élvezhette az elejtésüket.

Dolgunk végeztével összecsomagoltunk, és a visszaút Stuttgartig már nem is volt olyan hosszú, mert volt mirôl beszélgetnünk egész idô alatt. Öreg Barátom háza elé érve, szinte kiugrott a kocsiból. Felkapva a trófeákat tartalmazó kartondobozt, majdnem futva sietett kedves asszonya felé: – Nézd Asszony! Milyen szépek! – és a tisztes arcú idôs hölgy szemébôl záporoztak a könnyek, ahogy öreg férjét ilyen boldognak látta.

Megittam a felkínált kávét, és elbúcsúztam tôlük, azzal az ígérettel, hogy jövôre is teszünk egy ilyen szép utat. Ezután havonta egyszer-kétszer felhívtak, és újból átéltük közösen ennek a szép és érdekes vadászatnak minden percét. Egyszer az Öreg Barát még valami olyat is mondott, hogyha az ôzbakvadászat megint ilyen jól fog sikerülni, mint a mostani, akkor még egy szarvasbika elejtésével is megpróbálkozhatnánk.

Csak kívánni tudtam, hogy sikerüljön, és legyen részünk benne. Újév után ritkábbak lettek a telefonhívások, majd egy havas februári reggel csengett a telefonom. Rossz érzéssel vettem fel a kagylót, és sajnos a megérzésem ezúttal sem csalt meg. Az Öregúr kedves felesége elcsukló hangon elmondta, hogy Öreg Barátom örökre lecsukta szemét aznap hajnalban. Még hozzátette: – Biztosan nem volt már tudatánál, de egyre csak az együtt töltött hajnal gyönyörû madárdaláról és fényeirôl beszélt, amelyek ott lebeghettek a szeme elôtt. – Nagyon nehéz lett a levegô körülöttem…, de lelkem ösztönösen tudatosította, hogy Öreg Barátom magával vihette messzi útjára, annak a napfényes reggelnek az emlékét, ahol a Magyar Pusztát megszerette.

Azóta, ha tavaszonként hazafelé tartok a Nyírségbôl ôzbakvadászataimról, egy csokorra való fonnyadozó leveleit hullató töretet hozok magammal egy zacskóban, és azon a helyen, ahol akkor reggel megálltunk, egy halk „Waidmannsheil”-t mormolva, a kô mellé tüzöm le ôket, ahol Öreg Barátom ült boldogan azon a bizonyos reggelen.

J

J

1985 123

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

ÖRDÖGGYÛRÛBEN † Kuritár Antal vadászmester emlékére „A vadászatot egyáltalán nem a lövés tudománya, nem a gyilkolás és nem az étel, a bôr s a trófea jelenti, hanem mindez együtt, és még sok-sok minden, ami túl van ezeken. Ôsi örökség ez, amit egyik ember örököl, a másik nem.”

Fekete István

J

J

Ez a történet pedig a múlt század nyolcvanas éveiben játszódott, amolyan nyugodt békeidôben...

Július végére egy német család jelentkezett tíznapos nyaralásra és ôzbakvadászatra. Repülôvel jöttek és Hajdúszoboszlón laktak, hogy a család hölgytagjai fürödhessenek, a férfiak pedig (a családfô és annak serdülô fia) velem járták a Nyírség szebbnél szebb vadászterületeit. Kísérônk és helyi vendéglátónk a megyei fôvadász volt, az ôzbakok nagy ismerôje, kitûnô szakértôje. Volt olyan nap, amikor tíz-tizenöt bakot varázsolt elénk a sípjával. Nagyon értette a dolgát, ráadásul kifogtuk a legjobb idôpontot, amikor a bakok ugrottak a sípra, és az eredmény olyan pazar is lett! Érdekesnél érdekesebb élményekben volt részünk. A vendégek, s persze jómagam is csodálattal élveztük ezt a fajta vadászatot, ahol sokszor szó szerint „karnyújtásnyiról” lehetett szemrevételezni egy-egy ôzbakot, annak agancsát, állapotát – vagy esetleg gyorsan eldönteni, hogy lövésre szánják el magukat a vendégek vagy csak maradunk az ámulás, csodálkozás szintjén, a döntés joga csakis rajtuk múlott! A mozgalmas, élménnyel teli tíz vadásznap hamar elfogyott. A vendégeket visszavittem a repülôtérre, érzékeny búcsút véve egymástól, mert a zökkenômentes együttlét alatt bizony baráti viszonyba kerültünk egymással! A következô idôszakban, szinte évente találkoztunk, néha kétszer-háromszor is jöttek Magyarországra és meghívásos viszontlátgatásban én is jártam hozzájuk, fôleg az ôszi nagyvadászatra Düsseldorf melletti területükre. Ohhh, de szép évek voltak ezek.

125

ÔZBAKOK

† Kuritár Antal

J

J

A repülôtérrôl visszakanyarodtam pár napra Balkányba, ahol kedves barátom, Kuritár Tóni vadászmester várt. Sajnos, már ô sincs közöttünk amikor ezeket a sorokat írom! Hiányzik is, de nagyon!

Szívesen tettem eleget a meghívásának, mert elôtte „megsúgta”, hogy kellene egy bakocskát lôni az állami gazdaság aratóinak hétvégi ünnepségére. Persze, nem tudtam nemet mondani, amit máig sem bánok!

Délután kezdtük járni a határt, és gyönyörködve nézegettük a tarlókon kergetôzô ôzeket. Nagyon élveztük a magyaros „szafárizást” a nyitott terepjárón az augusztusi hôségben. Velünk volt akkor 6 éves nagyobbik fiam, Andy is. Nézegettük a bakokat, de mind „túl” jó volt, vagy nagyon fiatal...

Egy kis idô után, találtunk egy érdekes párost, ahogy a fürge bak hajtotta sutáját a réten.

Megálltunk! Hamarosan már nem is a bak meglövése volt a cél, hanem az élmény, a mód, ahogyan körbe-körbe ment az udvarlás. A kacér sutácska néha kiugrott a körbôl és elfutott. Pár méter után megállva visszanézett, mintegy biztatva az udvarlóját, amelyik már csak lógó nyelvvel tudta követni a nagy melegben.

– „Ághiányos. Meglövöd?” – kérdezte Tóni halkan, de éreztem a hangján, hogy ez csak olyan udvariaskodó gesztus. – „Soha! Ilyenkor, amikor 126

ÖRDÖGGYÛRÛBEN

Ravatalon. Bakom az ördöggyûrû közepén.

J

J

a bak javában udvarol, nem tudnék rálôni” – válaszoltam, hasonló vis�szafogottsággal. Tóni egy megértô mosollyal nyugtázta döntésemet. Még megvártuk, amíg bakunk megkapta fáradozása méltó jutalmát és borította a sutácskáját, aztán otthagytuk ôket. Elmenôben még láttuk, amint a bak fáradtan lefeküdt, és orrára támasztva nehéz fejét, rögtön elaludt. Sutája ott téblábolt körülötte, vigyázva álmát. Mennyire emberiek is tudnak lenni az állatok! Csak talán még ôszintébbek is!

Mentünk tovább. Már majdnem este volt, amikor megint találtunk egy bakot, amit Tóni lôhetônek ítélt. Nekiveselkedtem, és láttam, amint a golyóm „szépen” porzott a bak gerince felett. – „Elhibáztad!” – summázta hibázásomat a barátom. Értetlenül nyitottam ki a Drillinget, és amikor kézbe vettem a kilôtt hüvelyt, éreztem, hogy az olajos. Tehát az volt a baj, hogy nem tisztítottam ki a töltényûrt, pedig a csövet kétszer is kihúztam, hogy ne maradjon benne olaj. De ennek ellenére, a töltényûr olajos maradt! „Reggel még tehetünk egy próbát.” Este ezzel váltunk el, s hajnalban indultunk is. Harmat nem volt, száraz meleg, és tiszta levegôjû volt a reggel. Valamikor órák múlva, annak a helynek a közelébe értünk, ahol az este láttuk a bakot lefeküdni, csak most az erdôsáv búzatarló felôli oldaláról 127

ÔZBAKOK

J

J

Andyval és a bakkal 128

ÖRDÖGGYÛRÛBEN

közelítettünk. Bakunk délcegen kint állt, és vizsgálgatta a távolban mozgó ôzeket, láthatóan új szerelmi kalandokra vágyott.

A közeledô terepjáróról tudomást sem vett. – „Most meglövöd?” – jött a halk kérdés. Igen, ha eltalálom. Máris fordult ki a kocsi eleje oldalra, hogy azon az oldalon tudjak kiszállni, ahol a bak nem láthatja a mozgásomat.

Lódenkabátomat a motorház tetejére téve, ráfektetve a Drillinget, elpattant a lövésem. Ezúttal pontosan oda ment, ahova szántam. Bakom eldôlt! Nem „rogyott”, mert nem tartom méltónak ezt a csúnya szót egy nemes vad elejtésénél! Nem idevaló!

Lassan lépegettünk feléje mindhárman, és csodáltuk még halálában is. Mielôtt a véres munkához kezdtünk volna, hívtam Tónit, nézzük meg azt a helyet, ahol elôzô este elôször megláttuk. Alig ötven métert kellett mennünk, amikor a fasor túlsó oldalán, a zöldellô réten megtaláltam a kitaposott, szabályos kör alakú „ördög-, vagy boszorkánygyûrût”. Elgondolkodtató ez az elnevezés. Az emberi fantázia szülötte, és nagyon találó, mert azoknak, akik nem ismerik a természetet, és az ott lejátszódó állati „élettörténéseket”, az ilyen jelenségek nagyon nehezen magyarázhatók meg.

Kocsira raktuk bakunkat, hogy ott helyezzük a ravatalra, ahol talán élete legszebb óráit, perceit tölthette. Felállva a kocsi hátsó ülésére még sikerült egy valamirevaló képet is készítenem, amint a gyûrû közepén nyugodott az ünnepélyes ravatalon, örök emléket hagyva mindhármunkban.

Azóta megváltozott a világ, de nagyon! A MAVAD-ot belülrôl teljesen tönkretették, felszámolták. Ahogyan egy jó nevû, majd 100 éves, nagy múltú, jól mûködô céget tönkretettek, ugyanúgy tette tönkre országunkat, és vadgazdálkodásunkat az egyéni érdek és a kapzsiság.

A vadászat már messzirôl sem az, ami volt! Sokakat nem a vadászat nemes szelleme vezérel, hanem az, hogy „mások elôl elvenni mindent”, amit csak lehet. Így aztán egy igazi ördöggyûrûben, valóságos boszorkánykonyhában élünk, és nem értjük, hogyan fajulhattak el egészen „idáig” a dolgok! Pedig olyan egyszerû lenne továbbra is szépen, egymás mellett élni, és vadászni! Hely van elég! Fôleg ha mindenki megelégedne azzal, hogy egyszerre csak egy nadrágot tud hordani, hogy naponta csak egyszer eheti degeszre magát, hogy nem lehet rövid órák alatt százszámra halomra lövöldözni a vadat! De úgy látszik a józan észhez, a türelemhez, az egymás tiszteléséhez, a vadász becsülethez, az erdô és mezô megismeréséhez és a benne lévô vadállomány életének megértéséhez, annak felelôsségteljes kezeléséhez egyelôre még türelmesen várni kell. Adja Isten, hogy úgy legyen !

J

J

1986 129

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

ÁRNYÉKOK „Vétkesek közt cinkos, aki néma!”

Babits Mihály

J

J

Közel húsz esztendôn keresztül szerveztem vadászatokat a külföldi vendégeknek, és természetesen kitûnô hazai vendégeknek is! Ennyi idô alatt, bizony sokféle embert lehet megismerni! Volt közöttük tiszteletreméltóan nagyon egyszerû, de jócskán akadt bohém lelkületû, aki roppant érdekes is volt... sôt, akadt még egypár csodabogár is, akiket semmiképpen sem lehet elfelejteni! Mint tudjuk, a vadászat kihozza az emberek igazi énjét, megalkuvás nélkül feltárja a jellemét! Biztos az, hogy a meglepetésekbôl nem volt hiány, de az élményekbôl sem az adott pillanatban, amelyeket a nagybetûs ÉLET produkált! Ebbôl a csokorból szeretnék egyet elmesélni, akkor is, ha nem „happy end” volt a végkifejlemény! Tanulságul az utánunk jövôknek, kegyeletbôl az átélôknek, akikkel ez megtörtént, de sajnos már nincsenek közöttünk.

A nyolcvanas évek közepén három idôs úriembert fuvaroztam Németországból május végi ôzbakvadászatra az Alföld déli szegletébe. Éjjel utaztunk, mert nappal olyan meleg volt, hogy kínlódás lett volna a felforrósodott aszfalton az autózás. Reggel értünk a dél-alföldi vadászházhoz, ahol már várt bennünket a „nagyhangú” elnök és egy „rókaképû” vadászmester. A vadôrök és a ház személyzete szó nélkül, rezzenéstelen arccal tette, amit a két fômufti parancsolt nekik! Kísértetiesen kellemetlen volt a hangulat, amit rövid idôn belül a saját bôrömön is éreztem!

Az elnök erôltetett kedvességgel meghívott bennünket: – „Jaj, de jó, hogy megjöttetek!” – „Igaz, még nincs készen a reggeli, de azért fussunk egy kört!” – „Bemutatjuk nektek a terület ház körüli részét, amíg készül a Früstük!” – A vendégek is csak húzódoztak, kényelmetlenül érezték magukat, inkább pihentek volna, egy ilyen hosszú út után! – De nem volt kegyelem, nagy nehezen megadtuk magunkat, és kelletlenül engedtünk a szelíd erôszaknak. Egy platós terepjárón szalmabálákra ültünk, és elindultunk egy kis „fegyveres sétára” ahogy az elnök javasolta.

Pár perc autózás után kiállt a fasor mellé egy derék bak. – „Jó, lôhetô!”

– és az egyik öregúr, ha kótyagos fejjel is, de lövésre emelte puskáját. Hos�szas célzás után csattant a lövés, és a bak alatt porzott a száraz homok.

Lehet, hogy meg is ijedt a bak a nagy csattanástól, mert nagyot ugorva, 131

ÔZBAKOK

J

J

makkegészségesen menekülésre fogta a dolgot. – „Megvan! Megvan!” – lelkendezett a sunyi képû vadászmester. Mondom neki halkan, hogy ezt elhibázta a vendég.

– „Fenéket, nem értesz te ehhez!” – Tovább mentünk.

Nem részletezem: rövid óra alatt mindhárom vendéget lövéshez juttatták, volt, amelyiket többször is. A végeredmény siralmas lett: egy sebzés, és vagy négy hibázás. Nem is csoda, hiszen hullafáradtak voltunk mind a négyen az éjjeli autózástól. Kértük is az elnököt – aki egyre jobban belemelegedett a dologba –, hogy most már elég, és menjünk be a vadászházba. Nagy nehezen beleegyezett azzal, hogy utána ôk még kijönnek a vadôrökkel, és „összeszedik” a sebzett vadat. Gondoltam is magamban, jó, ha ebbôl a reggeli lövöldözésbôl legalább egy bak talán lesz terítéken....

A kiadós reggeli után mindnyájan visszahúzódtunk hûvös szobáinkba, hogy átadjuk magunkat a megérdemelt pihenésnek.

Már jócskán elmúlhatott dél, amikor elsôként felébredtem. Másnapos fejjel kibotorkáltam a nyitott teraszra, amely a vadföldre nyílott, ezzel sejtetni engedve, hogy itt valamilyen vadgazdálkodás folyik.

Legnagyobb meglepetésemre az ablak alatt négy vödör sorakozott, tele vízzel, és mindegyikbôl vaskos szárú ôzagancs meredezett ki. Kíváncsian közelítettem az edények felé. Épp az egyik ôzbakfejet emeltem ki a vízbôl meggusztálás végett, amikor a vadászmester mellém lépett: – „Ezek ám a bakok! Nézegesd csak meg ôket! A vadôrök most vágták le a fejeket, épp elvitték az ôzeket a vadátvevô hûtôházba!” – mondta, és remegô ujjakkal szívta tovább cigarettáját. (Érdekes, hogy ilyenkor ezt is észreveszi az ember!) Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: – „Ezeket a bakokat ma reggel lôtték volna a vendégek?!” – „Természetesen! Te is ott voltál, láthattad ôket!” – felelte.

Nagyon furcsa lett a dolog számomra. Az elmúlt húsz évben közel két­ ezer ôzbakot lövettem vendégeimmel. A képmemóriám elég jó, ha egy bakot látok, illetve agancsának képét még aznap fel tudom idézni, sôt lerajzolni is meg merem próbálni. De én ezeket az agancsokat elôször láttam aznap!

Természetesen nem akartam kötekedni, ezért nem feszegettem tovább a kérdést, mégis hitetlenkedve emelgettem ki egymás után a vödörbôl a csöpögô fejeket, és jól szemrevételeztem a számomra hatalmas, 500 gramm körüli trófeákat.

Ahogy így nézegettem ôket, valami furcsát vettem észre az egyik bak nyitott szemén. Elôször nem értettem mi az, ezért a mutató ujjammal elkezdtem böködni a megtört fényû, opálos szemeket... azonban elvárásom ellenére – mert ugye egy frissen lôtt ôznél még puhák – ezek meg kô 132

ÁRNYÉKOK

kemények maradtak! – „Fene a szemed, csak észrevetted!” – pöckölte el bosszúsan a félig elszívott cigarettáját a sunyi képû vadászmester. Ekkor jöttem rá, hogy mi bántotta a szemem. A bakok szemgolyói még kemények, fagyottak voltak, nem engedtek ki, mint a fülek és az orr, amit megtapogatva teljesen szabályosan, puhának találtam.

– „De nehogy eljárjon a szád! Ez üzlet!” – „A bakokat mi lôttük meg már héttel ezelôtt, és tirátok vártunk. Eddig jégen voltak!”

Alig mondta ki ezeket a szavakat, már sorakoztak is ki a vendégek a szobáikból. Alvástól apró szemeiket dörzsölve örömujjongásba kezdtek, amint tudatossá vált bennük, hogy ezek az agancsok az „általuk sebzett” bakok, amelyeket a személyzet „megtalált”!

Megkeseredett a szám íze, de ekkor már nem tudtam a dolgok menetén változtatni. El kellett fogadnom, hogy becsapják a vendégeinket, és ehhez én is valamilyen formában hozzájárultam azzal, hogy hallgattam!

Sajnos akkor egy olyan világban éltünk, amikor egy pillanat alatt el lehetett valakitôl venni az üzlete létalapjait is, egy sima, névtelen feljelentéssel vagy rágalmazással! Ezt pedig nem engedhettem meg magamnak akkor sem, de nagyon valószínû, hogy ma sem tehetném meg!

Többé ehhez a társasághoz nem vittem és nem is küldtem vadászvendéget, mégha olyan „kiváltságos és sajátos szolgáltatást” is nyújtottak a tisztelt vendégeknek.

J

J

1987

133

J J J J

J J J J

i

i

J J J J

J J J J

Gratulációm és a töret átadása a kiváló olasz vadásznak!

SIÓMENTI ÔZBAKOK † Bischof Ferenc barátom emlékére „Az igazi boldogság néma, mint a harmatcsepp közepe, mint a titkos vágy, melyet nem kiált el senki.”

Fekete István

J

J

Egy szép napon jó sorsom elvitt Szekszárdra. Lakást vettem az Ibolya utcában, így aztán ott is ragadtam pár évre.

Természetesen egy idô után, kezdtem lassan megismerkedni a környék vadászaival, ami azt hozta magával, hogy sikerült belépnem a városközeli vadásztársaságba. Gyönyörû terület volt a Sió csatorna és a Sárvíz közötti mezôgazdaságilag mûvelt lapályos rész, gazdag apróvad- és ôz­ állománnyal. Nyáron megjelentek a vaddisznók, szarvasok, amelyek a gemenci erdôk, és a Mecsek hegyei között ide-oda vándoroltak. Ez elég is volt nekem annakidején, mert még vadásztag voltam a szûkebb hazám, Somogy megyei Újvárfalván, ahol bármikor kivehettem a részem a nagyvad vadászatából. De már akkor kezdtem több idôt és érdeklôdést fordítani az ôzbakokra. A Szekszárd közeli területtel több lehetôségem nyílt megfigyelésekre és ôzbakos vadászatokra. Úgy látszik, a korral nemcsak az ember szokása, hanem az érdeklôdése is a kényelmesebb vadászatok irányába fordul.

Még áprilisban a vadásztársaság vadászmestere felkért, hogy kísérjek vendégeket tavaszi ôzbakra, mert a vadôrünk nem mindig gyôzte, ha egyszerre több csoport érkezett. Bischof Feri lett a „párom”. Sajnos már ô is itthagyott bennünket, idô elôtt! Nagy kár érte, mert nagyon jó barátot, és igazi vadászt ismertem meg személyében! Volt neki egy felújított, Mercedes motorral szerelt, jó minôségû UAZ terepjárója. Ezzel indultunk április elején feltérképezni, hogy hol fogjuk megtalálni a meglövésre szánt bakokat. Április közepén mindjárt az elsô vendégek olasz vadászok voltak, akiket kísérnünk kellett. Tudva, hogy az olasz vadászoknak nem a legjobb a hírük, magunk között húzkodtuk is a szánk szélét, amikor meghallottuk, hogy kik is jutottak nekünk, mert vadôrünk igényt tartott a németekre és az osztrákokra. Nagy volt viszont a mi meglepetésünk az elsô nap után, 135

ÔZBAKOK

† Bischof Feri magyar vendégekkel

J

J

mert az észak-olaszországi vendégek kiváló vadásznak bizonyultak, akik konk­rétan a csodás Milánóból voltak! Nyugodt, megfontolt vadászok voltak! Értettek az ôzbakokhoz, mint vadhoz, és fôleg kitûnô lövôk voltak.

Mindketten a .270 Winchester kalibert használták, és mondhatom, nagyon eredményesen. Nem volt egy sebzésük sem, és talán egy bakot hibáztak összesen. Öröm és élmény volt a két fiatal észak-olasszal vadászni. Sikerült is az egy hét alatt összeválogatni számukra olyan trófeagyûjteményt (ezzel együtt szép vadászati élményeket is), ami után megnyalhatták mind a tíz ujjukat! Örültek, ha rendellenes trófea jutott számukra, mert a bakok legtöbbször olyan öregek voltak, hogy egyik-másiknak már foga sem volt. Még Farkas Dénes barátom, Isten nyugosztalja, aki a trófeákat bírálta a vadászat után Szekszárdon, nagy szemeket meresztett, és kérdezte: – „Hát ezeket a csodákat hol szedted össze?” – Mikor mondom, hogy – „Itt a »falu« alatt, a „Két Víz között”! – csak csóválta fejét! – „Ez nem lehet igaz! Innen eddig minden, csak nem rendes agancsok jöttek be!” – Ezzel minôsítve némely kísérôvadász szakértelmét, ôzbakok ügyében. Szóval, vannak „jó” olasz vadászok, minden rossz hiedelem ellenére, és vannak gyatra magyar „vadászati szakemberek” is! Én találkoztam mind a kettô „fajtával!”

136

SIÓMENTI ÔZBAKOK

J

J

Jöttek is a vendégek... alig gyôztük ôket besorolni, és a legtöbbjük nagy megelégedéssel, és boldogan utazott haza. Egyszer, már május vége felé jártunk, jött egy svájci csapat. Igazi hegyi jágerek voltak, zergeszakállas kalapban, vasalt bakancsokban, bôrnadrágban. Meggondoltak, nyugodtak, biztos kezûeknek ismertük meg ôket. Nagyon érdekes volt a fegyverzetük: mindnek ismétlôje volt, a legerôsebb ma ismert 8 milliméteres német kaliberben, kivétel nélkül a 8x68S-t használták. De a legérdekesebb az volt ám, hogy a puskáik annak ellenére, hogy gyárilag ismétlônek készültek, mind egylövetûre voltak átalakítva (lebutítva, és a társzerkezet gyárilag, egy fémlemezzel volt lehegesztve, rajta belövési jellel, hogy ne lehessen felbontani.

Csodálkozó kérdésemre elmondták, hogy Svájc legdélebbi, Olaszországgal határos alpesi, Tessin tartományból jöttek, ahol a vadásztörvény elôírja minden vadra a minimum 8 milliméteres kaliber használatát. Valamint azt, hogy a fegyverek csak egylövetûek lehetnek. Természetesen elgondolkodtató volt számomra, mivel magam is használtam ezt a kalibert nagyvadra az utazásaim során, teljes 40 éven keresztül (legnagyobb megelégedésemre). Kíváncsi is voltam, hogy milyen hatással lesz az ôzbakra, mert azt még ezzel az erôs kaliberrel sohasem lôttem. Tartottunk is tôle, hogy nem sok vadat adunk le majd egyben, vagy elsô osztályúként, ismerve a kaliber nagyvadra való kíméletlen hatását. Meglepôdtünk, mert a gyakorlat egészen mást mutatott!

Vendégeink nagyon értették a kisebb testû vad elejtését, mert minden bakot a lapocka mögött lôttek meg, és így legtöbbször még kevesebb volt az elkobzás, mint más, kisebb kaliberrel elejtettnél, ahol a lapockát, vagy a gerincet lôtték szét. Mindannyian a nagyon zárt, KS lövedékû, RWS töltényeket használták. Élmény volt ezzel a svájci csoporttal együtt vadászni, még ha a jellegzetes tájszólásukat nehezen is értettem.

De az évek alatt, amit ott töltöttem Tolnában, a tolna megyei embereket is sikerült egy kicsit megismernem. Érdekes tapasztalatokat gyûjtöttem. Mint tudjuk, a megye a Duna nyugati partszakaszán húzódik végig, és Mária Terézia a török kitakarodása után az elnéptelenedett országrészbe az úgynevezett „dunai svábokat” telepítette be, akik jószerével a délnémet­országi Ulm és Augsburg környékérôl származtak. Ezek az emberek az akkori éhínség, és a háborúk elôl menekültek. Fenyôrönkökbôl készült hatalmas tutajokon csurogtak le a Dunán, magukkal hozva családjukat, szegényes ingóságaikat, lovaikat, marhájukat, szekerüket, és a török által kipusztított magyar ajkú lakosság helyére települtek be, elôször falvakat, majd városokat alapítva. Mivel magam is éltem Németország déli tartományaiban majd’ negyven évet, nagyon jól megértettem az irodalmi némettôl ugyancsak eltérô tájszólásukat, de fôleg megismertem a gondolatvilágukat és gondolkozásukat. Nagyon nagyra tartom ma is a sváb származású ma 137

ÔZBAKOK

J

J

gyar embereket, és becsülöm ôket, mert nagyon szorgalmasak, hihetetlenül tiszták és fôleg nagyon gyakorlati gondolkodású embereknek ismertem meg azokat, akikkel kapcsolatba kerültem, légyen az vadász, egyszerû munkásember, vagy esetleg értelmiségi. Öröm volt velük együtt dolgozni, élni, mert csak tanulni tudtam tôlük, minden tekintetben.

Természetesen voltak köztük érdekes emberek is... Ilyen volt egy öreg vadôr, aki eléggé különösen beszélte a magyar nyelvet. Egyszer megyek hozzá (falusi házban lakott, egyedül). Bekopogok – semmi válasz! Kimegyek a hátsó udvarra, és egyre hangosabban szólongatom a nevét: – „János bácsi! Merre van?” – Már vagy ötödszöri hívásomra szép lassan kinyílik az udvar végében álló potyogtatós WC ajtaja, és az én János bácsim ott ül letolt nadrágban a deszka szélén! De mint afféle igazi sváb ember, ô is horda azt a bizonyos kék kötényt, amely a falusi svábok jellegzetes viselete volt munkájuk közben. És ezzel a kék köténnyel próbálta eltakarni az eltakarni valókat! – „Mit ákár?” – Majd elkezdett mozgolódni, és a deszkára odakészített újságpapírok közül tépett vagy kettôt, és nagy nyugodtan elvégezte az „alapfokú” tisztálkodás mûveletét. Utána a kötényt felhasználva még takarónak, felhúzta a nadrágját, és miután begombolkozott, kilépve a budiból, nyújtja a kezét, kézfogásra! – „Ná, gyûtté?” – Nem akartam udvariatlan lenni, én is nyújtottam a kezem, de valahogy ez nem sikerülhetett valami meggyôzôen! Az öreg ezt észrevette, és odament az udvari vízcsaphoz, miközben én is mentem utána, magamtól jó messze eltartva a jobb kezemet (érdekes látvány lehettem!), mert mintha lepra ragadt volna rá!

Majd meghívott a vízcsaphoz, és tartotta alá a kezét: – „Segíteni! Önteni le szutty!” – Amire én megnyitottam a csapot, és amikor ô végzett, magam is megmostam a kezem! Mindenesetre muris helyzet volt.

De volt más élményem is az öreggel: egy hajnalban, már elkéstem a korai felkeléssel, mégis beírtam magam a falu végén elhelyezett beíró könyvbe, és mivel forró nyári reggel volt, gondoltam végigcserkelek a kukoricások között kanyargó Báta patak egyik partján, hátha összeakadok egy dagonyázó vaddisznóval, amely megelôzve a nap melegét, így megfürödve váltott már máskor is be, az embermagas kukoricába, hûvös nappali tanyájára. Lassan lopakodok a szélsô kukoricasor mögött, elôre figyelve, és minél kevesebb zajt ütve, hogy hátha meghallom a fürdôzô disznó lubickolását, amit már nem egyszer sikerült így megközelítenem. Ekkor ugyanabban a szélsô kukoricasorban elkezd valami elég gyorsan közeledni felém, nagy sustorgással! Már készen voltam a Drillingemmel, hogy a rám jövôt meglôjem, ha disznó volna! Ekkor meglátom tôlem 5-6 méterre a közeledôt, amely egy ember volt! Még a vér is meghûlt bennem! Mikor vagy 2 méterre megközelít, végre meglátott – és gondolom –, meg is ismert...

138

SIÓMENTI ÔZBAKOK

J

J

mert én ôt igen! János bácsi törekedett felém a kék kötényében, és a vállán egy zsák volt, amely „kissé” véresnek látszott.

Amint megismert, hirtelen meg sem állva, átlépett a másik sorba, és szó nélkül elment mellettem! Én még ráköszöntem: – „Jó reggelt, János bácsi!”

– de ô csak ment szótlanul tovább! Én csak álltam! A további cserkészô vadászatot kilátástalannak gondoltam, mivel az öreg pont abból az irányból jött, ahova én igyekeztem, ezért megfordultam és lassan hazaballagtam.

A következô hetekben párszor futólag találkoztam János bácsival a városban, de ô nem állt meg, hogy üdvözöljön, vagy beszéljen velem. Aztán eltelt már vagy pár hónap, amikor összefutottuk. Akadozva indult a beszélgetés, de vettem a bátorságot és megkérdezem tôle, mi volt az az utolsó találkozásunk, ott a patak partján? Rám nézett ártatlanul a szép kék szemeivel és megkérdezte: – „Köszöntem?” – „Nem!” – mondtam! – „Na, akkor nem is láttuk egymást!” – volt a meglepô válasza, és otthagyott! Gondolom ezzel el is volt intézve részérôl a dolog! Érdekesnek találtam, hogy most az egyszer minden jól volt megfogalmazva, a ragozás is jó volt a válaszában, mert különben eléggé hiányosan beszélte a magyar nyelvet. Jót mosolyogtam magamban az öreg sváb kitérô, de mindenképpen frappáns válaszán, és ha úgy vesszük, akkor igaza is volt ! Életem során sok kiváló embert, vadászt ismertem meg! Ezek közül is az egyiket életem talán legnagyobb ajándékát, Bôsz Józsi bácsinak hívták! Ekkor már Ôcsénybe költöztem, és ô az utca másik oldalán lakott, velünk szemben. Lassan jött össze az ismeretség, a barátság, mert valakiknek elôzôleg sokat segítettem (olyan is volt, aki meg is jegyezte; „rajtad ezek az emberek már meggazdagodtak, jót ne várj”), irigységbôl szálka lehettem a szemükben, és ezért „hálából” elkezdtek rólam valótlanságokat költeni és terjeszteni. Mindenesetre próbálták rám sütni a „Reingeschmekt!” vagy „Hergelaufen!” bélyegét, amit magyarul amolyan „gyütt-mentnek” mondanak. De ez több volt annál, és igazi „eltávolító” aljas hadjárat indult a személyem ellen! Gondolom, az irigy kapzsiság volt a fô motiváló erô! Ennek az egyik legegyszerûbb módja manapság, hogy aki valamilyen okból nem kívánatos, arról hazugságokat, mende-mondákat terjesztenek, úgy, hogy az nem tudja magát sehogyan sem megvédeni! Aztán aki ilyenkor magyarázkodni kezd, az már el is veszett! Mindenesetre Bôsz Józsi bácsi, ha fenntartásokkal is, de átjött egy idô után hozzánk, és a délutáni kávézások közben sokat beszélgettünk. Nagy ismerôje és tudósa volt a német vizslának. Bízvást mondhatom, hogy ô mindent tudott errôl a kutyafajról, fôleg a rövidszôrû német vizsláról! Amit nem tudott, azt szerintem már nem is volt érdemes tudni.

Egy kis kutyát vettem tôle, amelyet az ô segédletével próbáltam vadászkutyává nevelni, s ami sikerült is! Óriási élmény volt Józsi bácsitól tanulni.

139

ÔZBAKOK

A tavaszi ôzbakos vendégek kísérése után, a munkánkért kaptunk egy-egy ôzbak-lelövést. Nem esett nehezemre a választás, mert ismertem egyet, amelyet már elôtte többször láttam, de a vendégek közül senki sem akarta meglôni. Mondták is, hogy az ilyen vadat a személyzetnek kell kilônie. Ez egy háromlábú kis bak volt, alig 3-4 centis agancsocskákkal a fején. Bischof Feri segített, és egy reggel megkerestük. A Sió gátja alatt találtuk meg, a szokott helyén. Lövésemre csak elfeküdt, lezárva szemét, és szenvedései sorát. Jobban megvizsgálva, láttuk, hogy még valószínûleg gida korában a traktoros fûkasza levághatta tôbôl a bal elsô lábát. De más sérüléseket is találtunk rajta: a hátulját valószínûleg kóbor kutyák, (akkoriban még nem voltak sakálok nálunk) marcangolhatták meg, esetleg egy nagyobb róka, de nem bírt vele, így csak a hiányos szôrzet és sebhelyek maradtak fájó emlékbe. Amikor a vadôrünk meglátta az alig tíz kilós bakocskát a vadhordó saroglyában, még meg is szidott: – „Minek lôtte meg ezt a szerencsétlent?” – „Élhetett volna még!” – Nem akartam vitatkozni vele, mert már régóta tudtam, hogy teljesen más a szakmai hozzáállása, és az emberi értékítélete – az értelmi színvonaláról nem is beszélve –, mint az enyém! Az, hogy egy ilyen nyomorék vadat meghagynak, fôleg, ha ismerik, minôsíti a területet és a rajta dolgozó szakszemélyzet hozzáértését is! Amikor kifôztem a koponyát, a fogak és a többi jelek alapján már nem fiatalnak, úgy 7 évesnek gondoltuk. Tehát csak kívánni tudtam magamban a vadôrünknek, hogy tanulja meg jobban a szakmáját.

Következô évben már nem mi kaptuk meg a területet. A földtulajdonosok megtartották maguknak. Mindenesetre mi nem vallottunk szégyent, sem az ôzbak-vadásztatásunkkal, sem a saját lelövéseinkkel. Nem egy 500 gramm trófeájú, fiatal, 3-4 éves bakot hagytunk ott „magnak”, amelyekre vigyáztunk, amíg tudtunk, hogy mások se lôjék meg, ...hogy feljöhessen.

Holdvilágos éjszakákon, ha nem tudok aludni, elôjönnek ezek a szép élmények, képek, amelyeket a Szekszárd környéki vadászterületeken éltem át. Hiányoznak, mint ahogy egy szép szerelem fájó, boldogtalan emléke is! Csak remélni tudom, hogy élnek még azok, akiket ott ismertem meg és nem felejtettek el, mert akik a barátaim lettek, azokkal nagyon jó volt együtt leülni ôszi estéken, egy pohár jó szekszárdi vörössel a kézben, a szôlôhegyi pincék elôtti rôzsetüzeknél, és elmélkedni a vadászatról, emberekrôl, rég volt barátokról. Sajnos már sokan eltávoztak az égi vadász mezôkre... Állítson ez az ôszinte emlékezés, ez a pici írás örökkön fénylô világosságot számukra…

Hiányoztok Öreg Barátaim!

J

J

1995–1998 140

J J J J

J J J J

i

i

J J J J

J J J J

Studinka Elemérrel, az utolsó bakjával

ELEMÉR BÁCSI UTOLSÓ BAKJA † Studinka Elemér emlékére (Megjelent a NIMRÓD, 1998. májusi számában)

„Lám, jó: jónak lenni. Megemelni a kalapot annak is, aki elesett, annak is, aki kopott és megfáradt, mert mindent, de mindent visszakap az ember: az ütést is meg a simogatást is.”

Fekete István

J

J

Egy napon felkérést kaptam a vadásztársaságunktól, hogy kísérjek valakit ôzbakra, a Szekszárd melletti vadászterületünkön – akkor még volt!

Nagy lett az örömöm, amikor megtudtam, hogy ki lesz az újabb vendég: Studinka Elemért kellett hozzásegítenünk egy-két bak elejtéséhez. Már túl voltunk a nagy május elejei ôzbakvadászatokon. Olasz, német, svájci vendégeink mind-mind nagy megelégedéssel távoztak, ígérve, hogy jövôre is visszajönnek. Akkor még nem tudtuk, hogy nekünk itt nincs már jövônk!

A májusvégi vadászat már csak amolyan szemezgetésnek számított, a gabona igencsak szárba szökô volt, ez nagyon megnehezítette az agancsok elbírálását, tehát a vad elejtését is. Délután ötre beszéltük meg a találkozót.

Fél órával hamarabb értem ki a találka színhelyére. A vadászház elôtt fakóra mosott, de kifogástalan szabású vadászruhában sétálgatott a vendég, láthatóan nagy izgalommal. Az ajtóban a falhoz támasztott „stucni”.

Mellette lóden hátizsák a földön, egy csomóban. És ahogy kiszálltam a terepjáróból, mintha Studinka Laci bácsi jött volna felém, csak szemüvegesen és pörgebajuszosan.

Bemutatkozom, és egy szuszra elmondom, hogy személyesen is ismertem Laci bácsit, és nagyon örülök, hogy most, itt Elemér bácsit is megismerhetem. Ezek után, mintha rég nem látott barátot üdvözölt volna Elemér bácsi, s rögtön meg volt köztünk a kapcsolat, mintha örökké ismertük volna egymást.

A vendéglátónk az eligazításunkkor így szólt: – „Amit lehet, lövessünk meg a kedves vendéggel, agancs súlyhatár és darabszámkorlátozás nincs!”

143

ÔZBAKOK

J

J

– Indultunk is, mert Elemér bácsi már a terepjáróban ült, mint egy izguló fiatal vadásznövendék, aki elsô bakja meglövése elôtt van. Sajnos hamar rá kellett jönnünk, hogy nem lesz könnyû dolgunk! Vendégünk nagyon ros�szul látott és még rosszabbul hallott, ôzeink meg még nem felejtették el a pár héttel elôbbi háborgatást, és bizony messzirôl keltek.

Megpróbáltunk mindent a délután folyamán, de nem akart sikerülni, hogy lövéshez juttassuk a vendéget. Elemér bácsit, igazi vadászemberhez méltóan nem izgatta az eredménytelenség. Örült, hogy barátokra talált, és mesélt és mesélt. Éreztük, hogy sokat van egyedül, és most végre olyanok közé került, akik megértik, odafigyelnek rá. Boldog volt, hogy szépen sütött a nap, és hogy sok vadat láttunk. A május tobzódott tavaszi színeiben, az akácfák teljes pompájukban virágoztak.

Egyszer megpróbált megcélozni egy bakot, de a sok helyezkedés után csak nem lôtt! – „Lacikám, nézd meg ezt a céltávcsövet, nem látok át rajta – még szegény Laci öcsimé volt!” – Mint egy ereklyét, úgy vettem kézbe az öreg Mauser stucnit. Hát bizony, a céltávcsövén már nem lehetett átlátni! Az idô, és a sok ázás, pára beszürkítette. Ezért felajánlottam az én ôzlövô „nyári” puskámat. Ahogy belenézett a nagy fényerejû céltávcsôbe, felkiáltott: – „Ó, ez nagyszerû – ezzel gyönyörûen fogok boldogulni!” – és az öreg, sokat látott Mauser bekerült a kis Rugerem helyére, a párnázott puskatokba.

Lassan esteledett, hazafelé fordult az UAZ orra, közben mélázva élveztük a szép alkonyt. A vadászháznál már vártak ránk a vendéglátók, és nem engedték, hogy hazainduljunk, vacsorára hívtak bennünket. Még telefonon a feleségeinket is oda kellett kérnünk, hogy Elemér bácsi vendégei legyünk. Ezután egy olyan jókedélyû vacsorában volt részünk, amire amíg élünk, emlékezni fogunk. Az öreg huszár régi, sohasem hallott magyar rigmusokkal, népdalokkal, csárdásokkal, nótákkal, sikamlós viccekkel szórakoztatta a társaságot egész este, ízelítôt adva, hogyan is mulatott anno 1920–1930 körül egy magyar huszártiszt. És ekkor értettem meg, hogy Studinka Laci bácsiról miért mondták azt, hogy sármos személyével több vendéget hozott a Magyar Vadászatnak, ezzel együtt a MAVAD-nak, mint az egész vadkereskedelem üres, és személytelen hírverése.

Elemér bácsi mesélt a háborúkról, helytállásról, és a Hazáról! Egészen máshogyan, mint az akkori politikai elôírás ismertette azt velünk. Ízelítôt kaphattunk egy olyan ember lelkivilágából, aki öccsével együtt fegyverrel harcoltak a katonáik élén, és nem az volt a harcba küldô felszólításuk, hogy: – „Katonák! Elôre!” – hanem: – „Bajtársak! Utánam!” – Aki felfogja, hogy mi a kettô közötti különbség, annak én is melegen meg fogom szorítani a kezét!

A mulatozás (de nem ivászat!) ellenére, hajnalban korán keltünk. Az éjjel esett valami kis esô, még színesebb, még szebbé és csillogóbbá vará 144

ELEMÉR BÁCSI UTOLSÓ BAKJA

zsolta a májusi hajnalt. Mint egy hajó, úgy úszott a halk motorú terepjáró az ázott gabonák között. Talán az esônek köszönhettük, hogy az ôzek sem nagyon igyekeztek, hogy vizes legyen a nadrágjuk, ezért közelre bevárták a kocsit.

Egyszer csak megláttuk egy ôzbak fejet a búzában, nem messze az úttól. Lassan megálltunk, ezúttal talán az esônek köszönhetôen nem csikorgott olyan kísértetiesen a terepjáró fékje sem, mint máskor szokott. A bak csak állt! Kimásztam a másik oldalon, és pokrócot terítettem szép lassan a motorháztetôre, csak aztán nézem meg távcsövön, hogy milyen is a bak!

Közben Elemér bácsi is feltámasztotta a puskát, és célozgatta a bakot. Még jó hangosan megtárgyaljuk, hogy a puska „pontra” van belôve, ezért egy kicsit a fej alá kellene céloznia.

– „Ághiányos – lôhetô!” – adom ki az engedélyt, és máris pattan a puska! A bak mindezt kivárta, vesztére!

Boldogan másztunk be az elesetthez, közben csaknem derékig vizesek lettünk. Elemér bácsit ez nem érdekelte, úgy örül, mint egy kezdô vadász, aki az elsô bakját lövi, és nem a legutolsót. Ekkor még mi sem tudtuk, hogy ez az lesz. Tettünk egy kört, de ô nem akart többet lôni! Neki, Igaz Vadászhoz illôen, elég volt egy hajnalon egy vad elejtése is. Titokban nagyon csodáltam! Mikor leszünk mi ilyenek? Talán soha! A mai rohanó, éhes világ mohósága, telhetetlensége és irigysége van bennünk, ami majd csak az évek múlásával szelídül... talán! Ôsz lett, aztán tél, és egy napon jött a gyászos hír..., elment egy nagy öreg. Megint szegényebbek lettünk egy igaz emberrel, és ebben a rohanó világban még nagyobb lett az ûr a régi megszokott igényesek és a felületest jól eladók, a bizonytalant mímelôk között. Studinka Elemért gyászoltuk! Mindkettô Studinkát személyesen ismertem, végtelenül örültem, és óriási megtiszteltetésnek vettem, hogy vadászhattam velük, élvezhettem társaságukat, aurájukat! Ma is nagyon hiányoznak!

J

J

1996

145

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Illusztráció

A DOKTORNÔ BAKJA † Dr. Beck Zsuzsanna emlékére „Ha el is mentem, itt leszek Veled, Leszek a lelkeden aranykeret, Mindig itt leszek titkon, észrevétlen.

Ha el is mentem, itt marad a léptem.

Végig kopog az édes otthonon…”

Goethe

J

J

Sajnos, ismétlem önmagamat, de csakis azért, hogy az idevágó történet kerek, és fôleg érthetô legyen a Tisztelt Olvasó számára.

A MAVAD egyik hivatalos képviselôje voltam, akkor már majdnem 15 éve! Saját tulajdonú németországi utazási irodával! Mindenekelôtt, azt kell tudni a MAVAD-ról, hogy egy rendkívül jól szervezett és bevezetett, nagyon sikeres vadászattal és vadkereskedéssel foglalkozó, 130 éves múlttal rendelkezô magyarországi VILÁGCÉG volt, amely sajnos, ekkorra már a végnapjait élte! Mindez nem külsô nyomásra történt, ahogy ezt gondolhatnánk, hanem kizárólagosan csak belülrôl jövô, nagyon rossz szándékú, rossz irányítású döntések halmazának következményeként robbant a bomlás!... s mint azt utólag megtudtuk, a vállalat tönkretétele, és olcsó pénzen való privatizálása (elherdálása!) volt a cél, elôre megtervezve, sötét fondorlattal történt, hogy a kisstílû emberkék hozzájussanak a cég csodálatos ingatlanjaihoz, hatalmas vagyonához. Ezt akkoriban Magyarországon minden következmény nélkül meg lehetett tenni! Úgy látszik, 1990 után a „hûtlen kezelés” fogalmát a magyar jog és törvény, mintha nem is ismerte volna!

Talán így ment ez a privatizációs folyamat az összes „Ost-blockban” is!

Amikor aztán végérvényessé vált, hogy megszûnik a vadászat szervezése, berendeltek bennünket – az összes külföldi képviselôt az Úri utcai székházba –, és a szônyeg szélére állítva bennünket közölték velünk, hogy mától megszûnt minden nemû szerzôdésünk a MAVAD-dal!

Ezzel összecsapott mindannyiunk felett a menydörgôs viharhullám, meg egyszerre a földrengés is, hiszen egyik percrôl a másikra, ott álltam tíz munkatársammal a szakadék szélén, majdnem 20 évi sikeres munka után! A privatizálók által „érvenytelenné” kikiáltott, tehát érvényes szerzô 147

ÔZBAKOK

J

J

dések nélkül! A külföldi vendégeinket többé nem tudtuk elhelyezni, sem vadásztatni Magyarországon. Természetesen mindez a magánéletemre is nagymértékben kihatott. Családom széthullott, elváltam! Egyedül maradtam. Életem legsötétebb és legkilátástalanabb szakaszát éltem át ekkortájt.

Borzasztó évek következtek. Magányos, zárkózott lettem. Nem bíztam többé senkiben, mindenkiben csak a rosszat láttam, a megnyomorítómat, az ellenségemet. Nem voltam messze a fôbelövéstôl, de valahol éreztem, halványan tudtam is, hogy ez, nem az én formám, nem az én stílusom! Mindig úgy gondoltam, hogy az életben a nehézségek azért vannak, hogy igazi felnôttként megoldjuk ôket, csak ne dugjuk fejünket a homokba, és fôleg ne fussunk el a problémák elôl! Hinni kell abban, hogy mindig muszáj léteznie egy megoldásnak, amit csak meg kell találni!

De azt is határozottan éreztem, hogy egy mélyülô szakadék kezd körül venni, amely elválasztott a külvilágtól, a kapcsolatoktól... az alkotó tettektôl... úgy lassan lemorzsolódva mindenrôl, ami addig az ÉLETET jelentette számomra! Az emlékek, a könyörületes idôvel valahogy megszépültek, de örökké távoliak maradnak, ahogy az emberek is, akik akkor körülvettek.

Már nem érdekelt semmi és senki. Mintha szellemként jártam volna itt a Földön, ami valószínûleg úgy is volt, mert akkor valami eltörött, valami meghalt bennem.

Az élni akarás ösztöne mégiscsak erôsebben élt bennem, mert valahol picit reménykedtem, valahol picit hittem, hogy jobbra fordulhat az életem! És mint a mesében, kaptam egy esélyt, ha szomorúbb is lett a vége, mint szerettem volna! Igen, felvillantott a sors egy újabb lehetôséget, de útközben meggondolta magát, és visszavette e kicsi reménységem minden pici sugarát!

De vegyük sorra a történteket!

Egy tavaszi napon csengett a telefon és vadászni hívtak! Szekszárd melletti Ôcsényben élô doktornô keresett meg, és kért fel. Tudta, hogy régóta vadászom, hogy a helyi vadásztársaságtól kapott ôzbakját lôjem meg számára. Az ajánlata úgy szólt, hogy a bak húsa a családja élelmezésének változatosságát fogja szolgálni, nekem meg fizetségül marad a vadászati élmény és a trófea! Örömmel vállaltam el a megbízást, mégha ezért több száz kilométert is kellett autóznom, mivel ekkor már újra szüleimnél laktam Balatonföldváron.

A májusvégi zsongító zöldben élvezet volt az Ôcsényig tartó délutáni út.

Kedves fogadtatásban volt részem. Jóízû kávé és finom sütemények mellett könnyen ment az ismerkedés, mivel addig csak annyit tudtam a kedves meghívómról, aki a fegyvertartásimhoz elengedhetetlen orvosi vizs 148

A DOKTORNÔ BAKJA

J

J

gálatait folytatta le akkoriban rajtam, amennyi e vizsgálódáshoz feltétlenül szükséges volt. Egy csodálatos hölgyet ismertem meg ezen a délutánon: dr. Beck Zsuzsannát!

Az esti vadászatra idôre megérkezett a hivatásos vadász a terepjárójával, és a szomszédban lakó Bôsz Józsi bácsi is, mint a terület vadászelnöke átjött, hogy „bizony indulni kellene, ha vadászni akarunk!” Így négyen keltünk útra, mert a doktorasszony is tanúja akart lenni ôzbakja meglövésének.

Egész délután és este róttuk a határt. Szeretem a májust, a kiteljesedô tavasz fényeit, kábító virágjainak illatát, a berkek változatos zöldjét, a színek csapongó hangulatát, és ehhez az ezernyi madár hangos dalolását!

Mindenütt sarjad az élet, minden újraéled – még talán az ember is –, mert akkor én ott, biztosan újraéledtem!

Bejártuk a terület nagy részét, jó pár ôzbakot szemrevételeztünk, de nem találtunk olyat, amilyen megfelelt volna, ami hibás, selejtes agancsot viselne.

Este lett, s hazafelé fordult a terepjáró orra, de megbeszéltük, hogy a következô hétvégén újra próbálkozunk. A héten többször is beszéltem Zsuzsával telefonon, és kezdtem érezni valamit, ami az elmúlt években már kimaradt hiányos életembôl: egy kis fényt, pici reményt a szürkeségben!

A következô szombat hajnalán még alig pirkadt, és én már ott ültem a kocsimban az orvoslakás elôtt várva, hogy felébredjenek a ház lakói, mert korán érkeztem, ami nekem úgy látszik egy rossz szokásom. Bôsz Józsi bácsinál is világosak lettek az ablakok, és hamar elôkerült a kedves öreg vadász is, hogy együtt igyuk meg a reggeli kávénkat, amire a doktoras�szony hívott meg bennünket.

Nemsokára a vadôr is megérkezett, és indulhattunk, hogy megkeressük a bakunkat. Szótlanul ültünk a kocsiban... mindnyájan élveztük a természet megújuló csodáit. Ilyenkor nem kellenek szavak, sok beszéd! Aki érzi a természet lüktetését, az tudja, hogy ezzel sohasem lehet betelni.

Ahogy lennie kellett, megtaláltuk a keresett bakot. Fiatalt (hogy még ehetô legyen a húsa), és valami alibi ákombákom agancsocskát is növesztett a feje tetején, hogy nekem is jusson valami trófea. Nem okozott nagy gondot kiszállni a kocsiból, és a kétlábú lôbotról meglôni a kiszemelt pörkölt- és ôzgerinc-várományost! Nem nagy vadászélményt adott, de ezúttal a résztvevôk pótolták ezt a hiányt! Mert nem mindig a trófea adja meg a vadászat igazi ízét, hanem az emberek, vadásztársak, akikkel élmény és ünnep együtt lenni, együtt vadászni!

Elláttuk a bakunkat, ahogy a vadászregula mindezt elôírta, megadva az elejtett vadnak a tiszteletet, az utolsó falatját, a sebtöretet, és kezdetét 149

ÔZBAKOK

J

J

vehette az elmaradhatatlan zsigerelés. Hazafelé tartva átbeszélgettük az idôt a vadászszokásokról, a hagyományaink tiszteletérôl, mert mindezek a doktorasszonynak újak voltak. Beszéltünk a vadgazdálkodás fontosságáról, a vadállomány szinten tartásáról, gondozásáról, megôrzésérôl.

Zsuzsa álmélkodva hallgatta, mert számára ezek az információk a vadászat ismeretlen tényei voltak. Okos nô lévén, hamar megértette az összefüggéseket.

A beszélgetésünk egész délelôtt folytatódott a közösen elköltött reggeli alatt, a bak megnyúzása és húsának feldolgozása közben is. Jó volt valakivel errôl beszélni, aki mindezeket megérti, és nem csak a panelból néz ki ellenségesen a vidéki emberekre... lassan elfeledve mindent, ami természetes, amit magunkkal hoztunk a távoli ködös múltunkból, amikor még a természetben, és a természettel együtt éltünk, annyit kivéve belôle, amelyre éppen szükségünk volt!

Beszélgetéseink tovább folytatódtak, és lassan természetessé váltak a közös hétvégék, amit együtt töltöttünk utazva, vadászva. Röviden, kétévi ismeretség után összeházasodtunk! Zsuzsa szívesen járt velem a vadászatokra, és végre egy olyan valakivel vadászhattam, akivel öröm volt együtt lenni! Gyönyörû évek voltak ezek számomra, s mivel életem újra értelmet kapott, talán a legszebbek is! Nagy élvezet volt valakivel megismertetni mindazt, ami az addigi életemet teljesen kitöltötte.

Egy kis faluban éltünk, és én azt hittem akkor még, hogy maradék életemet vele fogom szeretetben, boldog falusi nyugalomban leélni.

De sajnos nem így lett! Hibáztam, mert nem vettem komolyan a háttérben ellenem folyó ellenséges aknamunkát, amivel is „ismeretlen” emberek akartak eltávolítani a doktornô közelébôl. Szorgalmasan dolgoztak rajta, hogy soha ne legyen nyugtunk! Napközben, és éjjelenete is csengett a telefon; rémtörténeteket meséltek rólam Zsuzsának, hogy mekkora szélhámos, és nôcsábász vagyok! Hiába kértem, árulja el nekem, hogy kik is a telefonálók, és hogy feljelentést akarok tenni ellenük a rendôrségen, de Zsuzsa elhárított azzal, hogy nem akar ellenségeket szerezni „magának”! Egyre többet láttam búsnak, szemében a szomorúságot, fájdalmat, de akkor még nem tudtam, nem is sejtettem, hogy mindezt, lehet már az elôzô életébôl cipeli magával, segíteni nem tudtam! Mögötte is volt már egy tönkrement házasság, ami nagyon megviselte, és teljes mértékben kezdett hinni a pletykáknak, még ha kézzelfogható bizonyítékot nem is tudtak a rágalmazóim felmutatni, hiszen minden szabadidômet otthon, Zsuzsával együtt töltöttem sôt, még a vadásztok alatt is együtt voltunk.

Aztán egy napon beütött a ménkû! Éppen Németországban tartózkodtam, amikor csengett a telefon. Zsuzsa volt! Válni akart!

150

A DOKTORNÔ BAKJA

Ráhagytam, hogy ô döntsön, ha úgy gondolja, adja be a válópert. Mindenesetre mind a mai napig nem tudom, hogy miért is váltunk el!

Megint sötét évek következtek számomra, amelybôl nagyon nehéz volt kivergôdnöm. De nemcsak nekem volt nehéz!..., és nekem legalább sikerült!

Pár évvel késôbb egy napon megint csengett az az átkozott telefon, és a szekszárdi Bokros Jóska barátom szomorú hírt közölt velem: – „Lacikám!”

– „Zsuzsa elment! Örökre! Önkezével vetett véget életének!” – Az ôt üldözô démonok utolérték és legyôzték!

Elôfordul, hogy az életünkbôl váratlanul távozik valaki, de nem az élet sodorja a „távolba”, csupán a szabad akarata. Mikor egy lélek megváltozik, valami kihunyni látszik a szemünkben, és csak üres közöny marad a helyében… egyszerre egy tátongó lyuk közepén heversz… nem találod a hiányzó darabokat… mert ô nem csupán elment, hanem meghalt Mert tovább élni már nem tudott! Nem szégyelltem gyászolni, már csupán megfakult fotókon tér csak hozzám vissza, melyeket száz lakat tart zárva lelkemben…

1997

J

J

„Dérütötte avar közt a parányi kis lábad nyomát fájdalmasan keresem…”

151

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

MEGHÍVTAK A SZOMSZÉD BAKJÁRA

J

J

Július végi nyár volt, és ôrjítô volt a meleg odakint! Behúzódtam a házam leghátsó, kicsit hûvösebb szobájába, hogy meneküljek a hôség elôl.

A redôny háromnegyedre leengedve a derengô világosságban. Ajtók, ablakok tárva-nyitva, hogy valami kis légmozgás talán csökkenti majd a hôséget. Az ablak alatti bokrokban hangosan veszekedtek a verebek. Úgy látszik, nekik nincs melegük. Valahol messze egy galamb búgott, de különben csend van, minden és mindenki szenved a hôségtôl.

Már-már elbóbiskolok a könyvem fölött, amikor a telefon csörgése repeszti szét a fülledt levegôt. Nagy nehezen összeszedem magam, és elbotorkálok az asztalig. – „Igen!” – jelentkezem. – „Te vagy az, Laci?” – Fáradt hangon adom tudtára a kérdezônek, hogy ki vagyok. – „Aludtál?” Kérdezi.

– „Hát már majdnem, ha hagytál volna!” – volt a kedvetlen válaszom. – „Ne aludjál, pakoljál, készítsd a puskát, meghívlak vadászni! – Van pár bakunk, lôhetsz többet is!” – Jött a vonalból a vidám hang. – „Itt vagyok a területen, ha van kedved, akár már ma délután is jöhetsz!” – Mélyen, és odaadóan gondolkodom, de csak „odaadóan” sikerül, hogy mi is a dolgom mára és a következô napokra. De hiába erôltetem álmos agyamat, nem akar semmi fontos sem az eszembe jutni, hogy hogyan ne fogadjam el a meghívást. – „Jó! – Ha Neked megfelel, holnap délelôtt nálatok vagyunk, de ha lehetne, szívesen vinném magammal az iskolai szünidôt itthon töltô Andy fiamat is !– „Rendben!” – jön a gyors válasz. – „Akkor holnap délelôtt várunk benneteket!” – és halkan kattant a telefon.

Volt is kedvem menni, meg nem is! A hôség rám telepedett, és lustává, mondhatnám talán azt is, hogy „döhérré” tett! Közben Andy fiam is elôkerül a másik szobából és mondom neki, hogy holnap vadászni megyünk. – „Jó!” – mondja – „De ma még menjünk le a Balatonra, és fürödjünk annyit, amennyit csak lehet!” – Beleegyezem... és ettôl kicsit felébredtem. De igazából csak akkor tértem magamhoz, amikor már derékig ért a tó vize, és kezdtem érezni, hogy alul jó hûvös a víz, és kezd felkúszni a testemben a lehûtött vér, kitisztítva az agyam. Alkonyatig lubickolunk, labdázunk, csepegtetôs várat építünk. Utána tejfölös lángosokat majszolunk, és hideg üdítôket „eregetünk” le a szomjas torkunkon.

153

ÔZBAKOK

J

J

Másnap reggel bepakolunk a terepjáróba, és elindulunk, még ha nem is nagy a kedvünk ilyen a melegben autózni. Rójuk a kilométereket és 11 körül megérkezünk a Fejér megyei kis faluba. A címet hamar megtaláljuk.

Kedves a fogadtatás, jól esik a hûvös és lesötétített nappaliba behúzódni.

A falakat agancsok sokasága borítja. Nagyon sok a kiváló ôzbak trófeája, pár gyenge is akad, váltóvadként lôtt szarvasbika agancsa uralja a fô helyeket, és pár közepes kanagyar is mutatkozik. A trófeák már elárulják a környezô terület adottságait. De a trófeák porosak, kicsit elhanyagolt állapotban vannak, látszik, hogy nagy szomorúság ül a házon. Meghívóm édesapjáé voltak a vadásztrófeák, aki pár évvel ezelôtt hunyt el. Ô volt az akkori tsz, és a helyi vadásztársaság elnöke is. Fia, a kedves meghívónk már városi ember. Közelebbrôl nem ismertem eddig. Rég elköltözött a faluból tanulni a városba, és aztán ott is ragadt! De apja révén megörökölte a vadásztársasági tagságot, és idônként haza is látogatott, hogy meglátogassa a nagy magányában éldegélô édesanyját. Szomorú dolgok ezek! A fájdalmas vonásaiban is szép idôs hölgy nagyszerû ebédet varázsolt számunkra, de az ebéd ennek ellenére nagyon nyomott hangulatban telt el. Alig vártam már, hogy induljunk, hagyjuk magunk mögött ezt a nem éppen kellemes légkörû helyet, természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem tudtam együtt érezni a családdal, csak nehéz volt, hogy ilyenkor nem tud segíteni az ember, esetleg pár közhelynek számító szót tud csak mondani.

Az meg mit sem ér! Nagyobb a fájdalom, ha felszaggatjuk a sebeket!

Július végét írtuk, kezdôdött az ôzek násza, ezért javasoltam, hogy minél hamarabb induljunk, hátha…! Hátha találkozunk egy olyan legénnyel, melynek az agancsa megtetszik, esetleg hibás, vagy valami más miatt „kivaló” az állományból. Menjünk... járjuk be a területet... nézelôdjünk! Egy ilyen felfedezô út, egy ismeretlen területen mindig nagy élmény számomra!

Róttuk a határ poros útjait a Lada terepjáróval, de még nem sok jelét vettük észre az ôzek üzekedésének. Igaz, kétszer is láttunk magányos ôzgidákat, de földet szaglászó, sietôs kocogású, keresô bakot egyet sem!

Vendéglátóm néha megállította a kocsit, hogy próbáljunk meg hívni. Szorgalmasak voltunk a meleg ellenére, és minden olyan csalitos mellett, amit alkalmasnak láttunk, megálltunk, elrejtve, vagy visszahagyva a gépkocsit, és próbálgattuk az ôzhívás nagy tudományát. Sajnos a legkisebb siker nélkül. Aztán megint lóra ültünk, akarom mondani kocsiba szálltunk, és 5-600 méterrel arrébb újra próbálkoztunk. Sajnos minden eredmény nélkül. Közben többször is észrevettem, hogy a vendéglátóm mintha nem ismerné ki magát a területen. Kérdeztem is tôle, hogy talán valami baj van? – „Nemnem!” – Volt a válasz. – „Csak már régen jártam erre, és minden kicsit más, mint Édesapám idejében, mert már párszor átalakult a terület, és a hatá 154

MEGHÍVTAK A SZOMSZÉD BAKJÁRA

J

J

rokra nem mindig találok rá!” – Na, gondoltam; – Szépen vagyunk, ha elkapnak bennünket, hogy idegen területen hívogatjuk mások ôzbakjait! De a meghívónk erôsen bizonygatta, hogy ô otthon van, és nagy helyismerettel rendelkezik, pontosan ismeri annak, minden szegét-zugát! Ez kicsit megnyugtatott, de nem tudta teljesen eloszlatni a kételyemet, és határozottan éreztem, hogy a vendéglátónk nem egészen ismeri a területét!

Lassan kezdett alkonyodni, és nem sikerült érdemleges bakra találnunk. De azért csak mentünk. Hátha!

Már jól sötétedett, amikor beleértünk egy mélyútba, amibôl csak éppen, hogy kiláttunk, és a szemünk majdnem egy vonalban volt a környezô földekkel, tarlókkal, amikor vendéglátónk hirtelen leállította a kocsi motorját! – „Ott a bak, amit keresünk!” – Ekkorra már én is megláttam valamit a tarló közepén. Valamilyen élôlény ment elfelé tôlünk, aminek a lába nyomán porzott a tarló, de az ôzet magát nem láttam, annyira beleolvadt a háttérbe. – „Szállj ki, lôdd meg, jó bak!” – Én tudom, hogy ilyenkor nem kérdezôsködni kell, hanem ha vendég az ember, elvárják tôle, hogy cselekszik, és fôleg jól cselekszik! Ezért nem sokat teketóriázva kiugrottam a szûk Nivából (akkor még tudtam ugrálni is!) és rákönyököltem a szélvédô sarkára. Nem volt nehéz megtalálnom a fényerôs céltávcsôben a bakot, mert egészen világos, majdnem fehér volt a feje, ahogy visszanézett! A keresztben álló baknak a lapockája elejére, a nyaktôre célozva elengedtem a kis golyóbist! Tudatosan oda céloztam, mert tudtam, hogy a kezdôdô sötétségben nem fogjuk megtalálni, ha beugrik a közeli akácosba. Lövésemet nagy porfelhô követte, de a bak helyben maradt és pár rúgás után elcsendesedett!

Vendéglátónk kiugrott, és hívta Andy fiamat: – „Gyere, fussunk!” – Ezt viszont már én nem értettem, hogy miért kell futni, amikor szépen nyugodtan oda mehetünk az alig 80 méterre fekvô bakhoz, és megadhatjuk neki, ott helyben az utolsó tisztelgést, töretet. Csodálkoztam, és kezdett a lapos gyanú eluralkodni bennem, ami hamarosan be is igazolódott.

Andyék futólépésben hozták a bakot, és a kocsihoz érve, le sem tették azt, hanem a vendéglátónk felrántotta a csomagtéri ajtót, majd egy lendülettel szó szerint be is dobta a kimúlt ôzet a csomagtartóba! – „Üljetek be, és tûnés!” – Ekkor már tudtam, hogy nagy a baj! Nem szóltam egy szót sem, mert a pár elejtett szóból azért tudtam, hogy hogyan is állunk: – „Valamikor ez a mélyút volt a határ, de lehet, hogy az utolsó területrendezésnél megváltoztatták, és sajnos akkor nem voltam itt!” – Ennyi! – Lóhalálában haza, kocsit mindjárt a garázsba állította be, és kulcsra zárta a garázsajtót!

Mi csak álltunk Andyval, mint a sóbálványok. De éreztem, hogy én egy pillanatig sem akarok tovább itt maradni. Szabadkozva, de elköszöntünk a 155

ÔZBAKOK

szomorú szemû idôs hölgytôl, és beültünk a kocsimba. Vendéglátónk még erôsködött, hogy vigyünk magunkkal legalább egy combot a bakból! Természetesen elutasítottam! De mire megfordultam, jött, és hozta a bak levágott fejét egy mûanyag bevásárló szatyorban! – „Ez a tiéd, te lôtted!” – Erre csak azt tudtam mondani, hogy rendben, de le fogom bíráltatni! – Megköszöntem a vendéglátást és beletapostam a gázpedálba! Csak el innen, ez nem az én világom! Legszívesebben a fejet is kidobtam volna a kocsiból, de erre azért nem vitt rá a lélek! Szegény bak nem tehetett semmirôl!

Hazaérve másnap kifôztem, majd kifehérítettem a koponyacsontot, és elvittem a megyei trófeabírálatra, ahol bronzérmet kapott, és 7-8 évesre becsülték a korát! A vendéglátóm elnökének elküldtem a bírálati lap másolatát. De gondolom, neki is valami feltûnhetett, mert kétszer is rám telefonált, hogy megtudja az elejtés körülményeit és a helyét. Mivel nem voltam ismerôs a területen, így nem is tudtam pontos tájékoztatást adni a helyszínrôl!

Mai napig is, ha ránézek erre a trófeámra, az a rekkenô júliusvégi nap jut eszembe – minden részletére emlékezve –, amikor meglövették velem a szomszéd ôzbakját! Természetesen ez nem mentség, mert ha a törvény elôtt ezért a tettemért nem is kellett felelnem, de a lelkiismeretem azért, a mai napig is háborog!

J

J

1999

156

J J J J

J J J J

J J J J

i

J J J J

i

A MEZÔBERÉNYI MATUZSÁLEM „Azért jön ránk ez a felséges nyugalom a vadonság magányában, mert a Csend – az Isten hangja.”

Gróf Széchenyi Zsigmond

J

J

Érdekes játékokat ûz velünk az élet vagy a sors, mire valahogyan elrendezôdik, hogy álmaink beteljesüljenek. Ebben az esetben nem volt elôtte semmi álmodozás sem, csak egy váratlan ismeretség, egy érdekes munka, utána pedig jött egy nem várt jutalom; egy ôzbak elejtésére való meghívás!

A dolog azzal kezdôdött, hogy kaptam egy levelet. Ekkor még a messzi Németországban éltem, és vadászutakat szerveztem a német nyelvterületen német-osztrák-svájci vadászoknak, meg mindenkinek, aki megtisztelt és felkért, hogy segítsek valahová eljutnia, ahol szép élményeknek lesz majd biztos részese! Ekkorra, én már „megjöttem” hosszú, sikeres útjaimról... bejárva a nagyvilág azon részeit, ahol egzotikus vadászatokhoz lehetett hozzájutni! A különbözô nyelvû vadászújságokban hirdettem, hogy vállalok ilyen megbízásokat, így a magyar vadászújságokban is. Akkoriban – a múlt század kilencvenes éveinek a végén – még nem volt olyan nagy az érdeklôdés, de a kereslet sem a magyar vadászok részérôl a külföldi vadászutak iránt, mint manapság, de már akadt vállalkozó kedvû egyén, aki a messzi tájak mesés vadállatai vonzottak. Fôleg Afrika volt a vágyak álma, ami után a magyar vadászok érdeklôdtek. Többen megkerestek, köztük egy hölgyvadász is! A kedves Vértes Katalin szenvedéllyel írt az Alföldrôl, Mezôberényrôl, mert Afrikába szeretett volna menni. Engem kért meg, hogy adjak tájékoztatást a különbözô lehetôségekrôl, és árakat is mellékeljek mindegyik mellé, két vadász részére. Összeállítottam a legjobb tudásom és tapasztalatom szerint egy tervet, amit ismertem. Volt abban kelet afrikai kafferbivaly-, zimbabwei oroszlán-, de dél-afrikai és namíbiai antilopvadászat is!

Tanácsomra Katalin a legutóbbit választotta... engedve magyarázó, kissé nyomatékos érvelésemnek, hogy elôször csak „ízlelgessék” Afrikát egy antilopvadászattal, és ha ez megtetszik, mehetünk egy lépcsôvel feljebb.

Pár héttel késôbb a hölgy az utazást lefoglalta, majd a világ legtermészete 159

ÔZBAKOK

J

J

sebb hangján, egyszemélyes utat kért. Legnagyobb csodálkozásomra, mert az ajánlatkérésnél még kettô vadászra kérte a költségvetést, és a vadászati lehetôségeket! Magáéra és a párjáéra! Úgy látszik valami közbejöhetett, hogy egymagában akart Afrikának nekiindulni, egy ilyen hosszú útra, ez egy hölgy részérôl nagy-nagy tiszteletet parancsoló bátorság, hogy egyedül is van mersze nekivágni az afrikai vadászatnak!

Személyesen csak a szervezést vállaltam, ennyi volt a tisztem. Esetleg tanácsokat adhattam, ha kértek. Értekezni levelekben, és telefonon tudtunk. Akkoriban még nem volt nagyon „elterjedve” az internet. Eljött az indulás napja. Katalin Budapesten felszállt, de elôtte felhívott még és kért, hogy maradjak telefonközelben – hogyha eltévedne a frankfurti repülôtér forgatagában – arra kér, hogy legyek elérhetô számára! Egész nap otthon dolgoztam az irodában, így nem volt nehéz igent mondanom.

Pár órával késôbb már jelentkezett is a nagy németországi repülôtérrôl, és kérdezte, hogyan fogja megtalálni a namíbiai géphez a beszállást.

Elmagyaráztam, hogy a beszállókártyáján fel van tüntetve egy nagy betû, és mellette egy szám. Ezután kövesse az utat, amely hatalmas betûkkel és számokkal van kiírva, ami erre a kártyára van írva. Miután megtalálta – ami könnyen ment – megint felhívott, és megköszönte a segítségemet. Mindeddig csak telefonból és a leveleken keresztül ismertük egymást, személyesen nem találkoztunk, mégis nagyon jól követte az utasításaimat, amelyekre a továbbiakban is igényt tartott. Hiába, egy okos nô tudja, hogy kire bízza magát, hogy célját elérje.

Katalin késôbb elmesélte, hogy egy csapat magyar vadász is utazott a gépen, és véletlenül hallották a telefonbeszélgetést, amelyet velem folytatott, és késôbb azt kezdték híresztelni rólam, hogy: – „A Bozóki magára hagyta a vendégét a repülôtéren!” – Pedig ez egészen más volt, mint ahogy azt ôk a kitalációikban költötték. Ez egy hosszú „vérebvezetéken” való, távirányításos vadászutazás volt Katalin részérôl, amelyet még én sem éltem át eddig. De a kedves „páciens” továbbra is ragaszkodott a segítségemhez, és én természetesen segítettem, mert nem is vettem volna a szívemre, hogy valakit „csak úgy” kiengedjek a nagyvilágba.

Namíbiai barátaim, Elfi asszonnyal az élen, már várták Katalint a windhoeki repülôtéren, és kezdetét vette a gyönyörû utazás egy olyan valakinek, aki talán még a faluja határait sem hagyta el addigi életében. Miután odaértek a namíbiai farmra, Katalin küldött rögtön egy faxot (a mai fiatalok talán már ezt sem tudják, hogy mi az, ha meg a telexet említem, arról meg már fogalmuk sincs), hogy épségben megérkezett, és mivel nem beszél semmilyen nyelven, kéri, hogy segítsek a továbbiakban is a vadásztatóval kommunikálni, illetve magyarázzak meg mindent, amit nem értett meg 160

A MEZÔBERÉNYI MATUZSÁLEM

A meghívóm, Vértes Katalin

J

J

napközben. Akkoriban, mint már mondtam, még elég kevés internet kapcsolat létezett, de a telefon- és fax-kapcsolat kitûnô volt, még egy eldugott afrikai vadászfarmon is.

Ezután minden este jött egy fax-levél magyarul, én pedig németül leírtam a vendéglátóknak, hogy mi Katalin kívánsága, kérése. Majd egy magyar nyelvû, amiben válaszoltam Katalin kérdéseire. Számomra is érdekes és tanulságos volt „megélni” egy afrikai vadászatot esténkénti levelezések útján, távirányitásban! Pedig éveket éltem különbözô afrikai országokban, farmokon és vadászterületeken, minden annyira más lett... ilyen esti levelekben olvasva. E levelezés miatt ébredt fel bennem az afrikai „honvágy”.

A tíz vadásznap hamar elröpült. Nagyon örültem, hogy vendégem nagyon boldogan, eredményesen, tele élményekkel érkezett haza.

Természetes ezután – hogy a „közös távélmények” így összehoztak bennünket – nagyvonalúan minden év ôszén meghívott egy békés megyei nyúl- és fácán„csatára”, vadászatra! Boldogan mentem, mert a mi dunántúli vadászati lehetôségeink nem olyan rózsásak apróvad ügyében. Sok szép közös vadászélményben volt részünk az elmúlt években, vadász-­barátok is lettünk, mint az ilyenkor lenni szokott! Mígnem, egyik évben hamarabb jött levél Katalintól, a megszokott októberinél, és nyá 161

ÔZBAKOK

J

J

ri ôzbakvadászatra hívott. Nem tudtam, hogy elfogadjam-e, vagy rögtön lemondjak róla. Végül nehéz szívvel, de a meghívás elfogadása mellett döntöttem, mert amíg területes vadász voltam, teljesen természetes volt, hogyha meghívtak valahova vadászni, azt meghívással viszonoztam én is.

Ha meg trófeás vaddal „kínáltak” meg, az teljesen egyértelmû volt, hogy cserébe én is azt adtam. Mostanra ez a lehetôségem megszûnt! Újvárfalvát elvesztettük... és ezért kellemetlenül éreztem magamat ! Igaz, amíg megvolt ez a szép somogyi területünk, Katalin többször volt a vendégem nagyvadra!

Meg is érkeztem egy rekkenô augusztus eleji nap délelôttjén Mezô­ berénybe.

Nagyon finom, és bôséges ebéddel vártak! Ebéd után pedig ôzbak­ vadászatra indultunk. Helyi és alföldi szokás szerint a vadásztársaság platós kisteherautójára feltettek egypár szalmabálát, így azokon ültünk! A fô-fô vadôr Bencsik Mihály volt a vezetônk. Katalinon kívül még velünk tartott a vadásztársaság akkori elnöke, Schupkégel Sándor, mert neki is volt egy „tagi bakja”, amit szeretett volna kézre keríteni. Meg hát, a baráti szálak is egyre erôsödtek közöttünk, s így szívesen voltunk egymás társaságában!

Számomra nagy élvezet volt a magyar „szafáris” vadászat, mert Afrikában is így, ilyen körülmények között, ragyogó napsütésben, napközben kerestük a vadat, és nem úgy, mint ahogy egyre inkább tesszük Somogyországban, hogy már csak éjszakára érdemes kiülni a lesre, mert a vad a sok zavarás miatt világosban alig-alig mozog.

Majd minden tarlón láttunk szerelmeskedô ôzeket. Távcsöveinkkel szemrevételeztük a bakokat, mert hozzájuk szólt a kirándulásunk, hogy olyant találjunk, amely nem felelt meg valamilyen szempontból a tovább­ tenyésztés feltételeinek. Ezeket a hibás, vagy esetleg rendellenes agancsúakat szerettük volna elsô sorban kivenni, kigyomlálni az állományból. Vagy ha beteg, emésztési gondokkal küszködô, hasmenésben leromlott bakot láttunk volna, azt minél hamarabb el kellett volna távolítani, mert az ilyen úgysem él sokáig.

Minden látott bakot Mihály is megvizsgált, hosszúra kihúzható spektívjével. Ezzel jobban, közelire behozva tudta megszemlélni a bak agancsát, és egészségi állapotát, valamint korát megállapítani. A sok keresgélés után talált is egy olyant, ezzel kimondva az ítéletét: – „Koros, de nem valami nagy agancsú!” – „Ez nekem pont megfelelne!” – jelentkeztem a meglövésére, és az elnök úr is csak kínálgatott: – „Csak tessék, tessék!” – A kisebbik, a .223 Remington kaliberû puskám volt velem, mert sajnos a nagyobbiktól, a .243 Winchester kaliberûtôl egy szemét betörô megszabadított! Nekihasalva a felhalmozott pokrócok tetejére fektetett puskának, megpróbáltam a 162

A MEZÔBERÉNYI MATUZSÁLEM

J

J

majd 200 méterre álló bakot megcélozni. Sajnos olyan erôs szél fújt, hogy idônként lökött egyet a nehéz terepjárón is. El is hibáztam „szépen”! Ekkor még azt hittem, hogy a gépkocsi mozdult meg alattam a lövés pillanatában. De a második lövés is mögötte porzott, pedig abban a pillanatban, amikor lôttem, a kocsi nem mozgott. Rá kellett jönnöm, hogy a szél elfújta azt a fránya kis lövedéket! Ezúttal biztos voltam benne, mert puskámmal az út elôtt több próbalövést adtam le a 100 méteres lôtéren, és mindannyiszor jók voltak a 10-es körüli találatok.

Természetesen a bak is megsokallta, hogy udvarlás közben zavarom, ezért szebb tájak felé költözött, sutájával együtt.

Tovább folytattuk a „szafárizást”, de több meglövésre alkalmas bakot már nem találtunk, ezért az elnök úr már nem is jutott „szóhoz”, hogy bemutassa golyólövôi képességeit, fényes tudományát. Azt hiszem örült is, hogy ebben az erôs szélben nem kellett esetleg úgy járnia, mint ahogy én jártam...

Az este szépen telt, finom vacsora melletti beszélgetéssel, és hajnalra megint vadászat volt betervezve, ezúttal Péterrel, az új vadôrrel.

Számomra csodásak az alföldi, „augusztuseleji” reggelek. Nagyon hasonlítanak az afrikai hajnalokra. Tele volt a levegô virágos illatokkal, a madarak halkan ébredezô dalaival is, mind-mind a csodás Afrikát idézik. Napközben a forróság itt is megöli a szagokat, színeket, a madarak is csendesebbek, a levegô is ugyanúgy remeg a messzeségben, és a délibáb is csalóka képeket rajzol a látóhatár fölé. Péter nyugodt, jól képzett fiatal vadôr volt. Mihály nyugdíjazása után átvette a fôvadászi címet és állást.

Csendes, szemlélôdô alföldi ember, aki ismeri a tájat, és érzi, hogy az idô végtelen, és mi csak apró, jelentéktelen szereplôk vagyunk egy nyúlfarknyi idôre benne.

Nivájában, ha szûkre is volt szabva a hely hosszú lábaimnak, és 100 kiló fölötti döhér, potrohos testemnek... azért jól elvoltunk. Beszélgetve, elmélkedve kerestük a nekem szánt bakot. Mondtam is neki: – „Péterkém!

Valami jó öreget, vagy hibás agancsút szeretnék!” – „Hatos bakot csak akkor lövök meg, ha nem nagy, de öreg, és a visszarakás jelei mutatkoznak az agancsán!”

Beszélgettünk, miközben gurult a kocsi, és szemünk vizslatta a határt.

Szeretem az ilyen vadászatot. Ember- és területközeli, így tudunk igazán képet kapni, hogy hol, és fôleg kikkel is vadászunk. Pétert minden érdekelte, ami a vadászattal volt kapcsolatban, fôleg Afrika. Meséltem a kafferbivalyokról, antilopokról, oroszlánról, emberekrôl, és persze szép fekete, hosszúcombú lányokról is, akik nekünk csak távoli álmukban maradtak meg, mert a nézésükbôl is baj lett volna, hogy AIDS-t, vagy EBOLÁ-t kapjon tôlük a fehér 163

ÔZBAKOK

J

J

ember. Tehát ide is érvényes az a régi angol mondás, amelyik nagyon okosan az Afrikában való étkezésre vonatkozik; „fôzd, hámozd, vagy felejtsd el!” „Ott a bak!”... és az egzotikus szépségû hölgyek álomképe szétpukkant, mint egy szappanbuborék. Péter kapja a távcsövet, és nézi a maga oldalán az ablakon kihajolva a tarlón futó ôzeket, közben keze önmûködôen elfordítja a slusszkulcsot, ezzel leállítja a motort. Én is nézek, de elég poros az ablaküveg, mert a lassú gurulás ellenére felvertük a finom port, és a hátulról fújó szél betakarta a kocsit, így persze nem láttam, hogy mit is kellene, hogy lássak.

Az ôzek eltûntek és én unottan nézek ki a nyitott ablakon a magam oldalán. Legnagyobb meglepetésemre a csökött, szikes, víznyomásos helyen nôtt kukoricásban, alig húsz méterre tôlem egy ôsöreg ôzbak fehér képe néz vissza rám. Csak a nyakát és egy kis darabot látok a hátuljából, a középsô részét egy hármas-négyes kukoricaszár takarja.

Kézjelzésekkel kérem Pétert, hogy lassan szálljon ki, hogy én is az ô oldalán tudjak kilépni az autóból. Cirkuszi mutatványra emlékeztetô mozdulataimat, amely egy gúzsba kötött fakír kiszabadító mozdulataira emlékeztettek erôsen, a bak kíváncsian szemléli, és jól mulathat a nagydarab dunántúlin, amint kipréseli magát a szûk kocsiból, puskával a kezében, melynek csöve minduntalan ide-oda koppant valamilyen fémdarabhoz, a prágai Vencel torony órájának harangjátékát idézve! Bakunk mindezt tágra meredt szemmel végignézi, és megvárja, hogy a kocsi tetejére helyezzem a „verebészô” kispuskámat.

Mivel az ember egy nagy „megszokásokból” álló élôlény, én is azt hittem akkor még, hogy a „nagy puska” van a kezembe, amelynek lövedéke átviszi a fát is. Ahelyett, hogy a bak kilátszó nyakát céloztam volna meg, mivel nem volt messze, csak úgy gondolatformán a nem látszó, zöld kukoricaszáraktól takart testközépre célzok, ahol a lapockát sejtem, és elengedem a golyóm, remélve, hogy oda is megy, ahova szántam! Balga módon, csodákat vár az ember, hogy mit tud a puskája, golyója! Sajnos ezúttal nem tette meg nekem ezt a szívességet! Az amúgy nagyon pontos golyót lövô .223 Remington felmondta a nekem ígért szolgálatot, és nem volt hajlandó átmenni azokon a sûrû kukoricaszárakon, amelyek útjában álltak, hogy elérje az ôsöreg, alig 15 centiméteres agancsokat hordó bak oldalát. A bak mindezt természetesen már megsokalta, és szépen billegtetve hátulját, öreg bakhoz illôen, vízszintesen tartva a fejét, minden nagyobb ijedelem nélkül elügetett a gazos kukoricásban.

Hiába kerestük, órákig! Reméltem, hogy legalább egy vércseppet találunk, amely nyomán akár kilométerekre is tudunk utána menni. Nem találtunk semmit, csak egy szétlôtt, tejes kukoricacsövet, melyet golyóm szét 164

A MEZÔBERÉNYI MATUZSÁLEM

J

J

robbantott. Szomorúan és leforrázva indultunk hazafelé. Várt bennünket a vasárnapi ebéd, és utána a hazautazás, amely kiszakít ebbôl a nyugodt, kiegyensúlyozott és áttekinthetô világból, vissza a rohanó, „pörgôsebb” életbe, melyet a hátam közepére kívántam már a majd negyven éven át tartó pénzhajszoló életemben.

Még a búcsúzáskor megegyezünk Katalinnal és Péterrel egyetértve, hogy azt az öreg bakot „hagyjuk még egy évet öregedni”, hogy jövôre újra jöhessek, újból élvezve a kedves vendégszeretetet, és az Alföld oly vonzó, augusztusi ígéretét.

Egy évvel késôbb újra Mezôberényben vagyok. Nagy baráti fogadtatás, nagy-nagy terülj, terülj asztalkám minden földi jóval, kedves jó emberekkel, baráti találkozások és kellemes beszélgetések.

Ezúttal sem Mihály, sem Péter nem ér rá, így az akkori vadászmester, Johni (becsületes neve: Adamik János) jön értem hajnalok hajnalán. Megint a varázslatos alföldi–afrikai illatok, a búzatarlók, füves legelôk, buján zöldellô kukoricások várnak, és forrón üdvözölnek. Már teljesen úgy éreztem, hogy hazaérkezem... tudatosítom, hogy egész évben szinte kísértett a „honvágy”, amely az egyik legszebb magyar szavunk! Sajnos, nagyon sok éven át volt részem, ebben az ôszintén bizalmas érzésben, biztosan azért, hogy erôsen tudatosíthassam, hogy milyen is az, ha egy aljas politikai irányvonal kiûzi és elûzi az „engedetlen, rebellis” polgárait, majd jól megfontolva, nem engedi meg, hogy akik „kényszerükben” itt hagyták a legkedvesebbet, a HAZÁT, azokat még oly módon is büntesse, hogy tíz évig nem engedi büntetlenül vissza ôket! Még szegény Nagymamám temetésére sem jöhettem haza, aki a legfontosabb ember volt számomra az életemben! A piszkos politikai terror mindenkor beleszólt mindenbe, az egyszerû kisemberek életébe! A múltban is így volt és manapság is így van! Csak a módszerek és az eszközök változnak.

Johnival lassan gurultunk a poros utakon, és jól elbeszélgetünk. Közben szemünk keresi a hajnali tájban a vöröslô foltokat. Lassan már reggel lett, a nap is feljött, talán jobb is lenne hazafelé tartani, mert korog a gyomrunk. A hajnali feketekávé, és a szelet kenyér ugyancsak utánpótlásért esedezik. De mi csak megyünk, gurulunk és távcsövezzük a határt. Mert javában tart az ôzek násza. Minden kukoricaföld közé beékelôdött tarló sarkán megállunk, behúzódunk az elsô kukoricasorba és kis várakozás után megszólaltatjuk elôbb a gida hívó hangját, majd a sutáét. Ugranak is a bakok, de mind fiatal, reményt keltô legények. Mondjuk is egymásnak, hogy ugyancsak elfiatalodott az állomány!

Végre egy nagy tarlón vizsla módjára, letartott fejjel, nagyon sietôs kocogású, lógó nyelvû, asszonyi illatokat kutató-keresô bakot látunk meg a 165

ÔZBAKOK

J

J

nagy messzeségben. Közelébe kerülünk, de ô csak az orrával van elfoglalva. Keresi az üzekedô suták illatát, azok lábnyomát vizslatja, mert a behasított csülökben mirigyek helyezkednek el, és azok „szaganyaga” nyomot hagyva vezeti a bak nagyon finom orrát. Mondhatnánk viccesen: „Az orránál fogva vezeti” az ilyen módon keresô bakot, míg meg nem találja a forró illatokat árasztó hölgyikét.

Megállunk! Igaz, van vagy kétszáz lépés köztünk, de megpróbálkozom a meglövésével. Ezúttal az új, hosszú csövû 5,6x57 RWS kaliberû puskám van velem, mert a .223 Remington kaliberû „verebészôt” amint elôzô évben hazaértem arról a gyászos eredményû vaAz öreg bak villás, pudvás végû dászatról, azonnal meghirdettem, agancsa és az elsô jelentkezônek boldogan nyomtam a kezébe, csak vigye! Amelyik puskával én két vadat hibázok, mert kalibere nem megfelelô valamely oknál fogva, azonnal túladok rajta, és beszerzek egy olyan kaliberût, melynek tartalékai vannak, hogy az erôs szélben is lehessen használni... vagy, hogy egy kis kukoricaszár ne térítse már el a szándéktól „csakúgy” egyszerûen a lövedékét. Úgy gondoltam, hogy „boldogítson” inkább mást. Az 5,6x57 RWS meg is tette a magáét, de mivel nem tudta, hogy ez a bemutatkozó szereplés lesz, „szépen” elhibázta a bak oldalát, amely belelépett a lövésembe, így bakunk továbbra is letett fejjel kereste azévi párját.

Johni javasolta, hogy mielôtt még egyszer lônék, próbáljunk inkább a közelébe férkôzni, onnan talán biztosabb az elejtése. Lassan, majdnem zajtalanul közelebb gurultunk a bakhoz, amelyrôl már messzirôl látszott, hogy nem egy mai legény. Fehér feje, csontos, szikár alakja, egy jó egészségnek örvendô idôsödô bak képét mutatta. Második lövésem elôtt nagy levegôt véve, sziklaszilárdan beleszívódott a lapockája tövébe a szálkereszt, amikor golyómat elengedtem. Bakom nagyot szökkent, és egy félkört lefutva a kukoricás szélében felbukfencezett! – Na, végre! – Még ennyit soha nem aggódtam egy vad meglövéséért, mint ezért! Ezt már „illô volt” eltalálni, 166

A MEZÔBERÉNYI MATUZSÁLEM

mert mit is gondolnak rólam ezek a jó emberek itt, hogy csak a számat járatom a nagy afrikai élményeimrôl, írom a könyveimet, és egy alföldi bak megszégyenít, és kifog rajtam.

Boldogan tapogatom, fogdosom a fehér fejû, öreg bak villás agancsát, a nagy rózsákat, amelyek már ferdén ültek a fejen, az alacsony agancstöveken. Ha nem is „szép” agancs, de nagyon jó, öreg, visszarakott, hanyatlásnak induló, melyet minden „szebbnél” elôrébb helyezek, mert számomra a szakmaiság sokkal fontosabb, mint a külsôségek halmaza.

Természetesen a trófea csak ráadása egy szép vadászatnak! Örök emléke egy vadászútnak, amelyet a vendéglátómnak köszönhetek. Egy további adalék, kézzelfogható tárgyi bizonyítéka barátságunknak, hogy megtiszteltek a megszerzésével, nekem adva azon kevés lehetôséget, amelyben esetleg részük lehetett volna. Magyarul: egy nagyszerû ajándék, hogy velük vadászhattam, megismerve a tájat, szokásokat, az embereket, akik a barátaim lettek egy afrikai utazás kapcsán.

Köszönöm Neked Vértes Katalin, köszönöm Nektek Mezôberényi Vadászok, hogy megtiszteltetek, és minden évben meghívtatok apróvadas vadászataitokra, esetenként egy-egy ôzbak elejtését is átadjátok. Jó volt Veletek vadászni, és a vadászatok után együtt lenni, finom birkapörköltet enni, jókat beszélgetni és nagyokat nevetni egy-egy sikamlós viccen, melyet mindenki megért, még a legszemérmesebbje is. Igaz vadászok, és nagyszerû alföldi magyar emberek vagytok!

Maradjatok örökké ilyenek! És ne ez legyen a búcsúnk.

J

J

2000–2001

167

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

AZ ÚJVÁRFALVAI EGYETLEN † Bácsai Imre vadôr emlékére „Hiányzik a csend, ami minden mögött ott van, hiányzik a távolság és az idô lassú ballagása, hiányoznak a hajnalok és az esték, hiányoznak a vasárnapok és a hétköznapok, hiányzik az egész rét – mert hiányzik az emberekbôl s a világból a béke.”

Fekete István

J

J

Mint ahogy már többször megírtam, tagja voltam majd huszonöt éven át a Somogy megye közepén található Újvárfalvai Széchenyi Zsigmond ­Vadásztársaságnak. Gyönyörû nagyvadas terület, kicsit vadregényes, a jégkorszakból visszamaradt futóhomok dûnéivel, tôzeges ingoványaival, lápjaival. A föld- és erdôtulajdonosok már jó száz-százötven évvel elôttünk gondoskodtak arról, hogy valami teremjen is ezen a sovány homokon, ezért beültették fekete- és erdei fenyôvel. Ahol pedig nedvesebb volt a talaj, ott kocsányos tölggyel, cserrel, égerrel. A felnövô erdôk nagyon jó beálló helyet biztosítanak mára a környékbeli szarvasoknak és vaddisznóknak... fôleg télen, miután learatták a nagykiterjedésû kukoricásokat. Itt, ebben a 8000 hektárnyi erdôségben (ma Fauna–Jagd Kft.) nyugalmat, rejtôzködést és élelmet találnak. Tehát, volt ott vadunk bôven! Északi szomszédunknál, a Gyótai Vt.-nél még világrekorder bikát is lövettek, amelyik nálunk is járt, élte életét, gyarapodott, szaporodott. Elejtése külön rege, és csak kis híján lett egy német vadász zsákmányává, és nem egy magyar pártfunkcionáriusé. De ez már egy másik történet.

Nem is errôl akarok mesélni, hanem arról az egyetlen ôzbakról, amit Újvárfalván sikerült elejtenem. Kacskaringós és cifra út vezetett odáig, hogy ráfoghattam a puskámat!

Az ôzbakvadászat társaságunknál annak idején, amolyan „hab a tortán” állapotot élvezett, mert csak nagyon ritkán juthattunk hozzá. A bakjaink nagy részét el kellett adni, hogy a tavaszi és nyári idôben is legyen árbevétel, amibôl a vadôrök ellátmányát tudjuk fizetni, amíg a szarvasbôgés be 169

ÔZBAKOK

J

J

nem köszönt. Utána már volt pénz, igaz, de az is hamar elfogyott, mert tetemes volt a vadkár, ami mindig elvitte a bevétel nagy részét. De vezetôink, és az intézô bizottság jól végezték a dolgukat... mindig kiegyenlítésre kerültek a számlák, még akkor is, ha néha sok álmatlan éjszakájukba került a dolgok „egyenesre görbítése”. Ezt a tulajdonságot mindig nagyon nagyra becsültem! Ezért viszont ÔK, sohasem kaptak elismerést, dicséretet, de sok tagtól még köszönetet sem! Pedig a legtöbb esetben az IB-nak köszönhettük, hogy gond nélkül vadászhattunk! Ôzbaklelövést keveset kaptunk a hivataltól, pedig volt ôzünk bôven.

Azt hiszem húszat adtunk el a külföldieknek, és tíz maradt a társaság tagjainak. Mikor melyik intézô bizottság volt hatalmon, úgy került elosztásra ez a tíz bak. Voltak olyan évek, amikor sorshúzással osztották szét.

Akik kaptak ebben az évben, azok neve a következô években nem került bele a kalapba. Sajnos én sohasem voltam szerencsés. Az én nevemet ez idô alatt egyszer sem találta meg az a „bizonyos” nôi kéz, mert mindig a vadászházunkat vezetô gondnokasszony húzta ki a feltartott kalapból a szépen összehajtogatott cédulákat, epés megjegyzések és nagy derültségek közepette.

Aztán új intézô bizottságot választottunk, azok megint máshogyan gondolták a bakok elosztását. Volt úgy, hogy a „társadalmi kényszer-munkához” kötötték, de én már csak olyan vagyok, hogy ami kötelezô, az számomra kényszer is! Aki állítólag a legtöbbet dolgozott, az kapott ôzbak­ kilövést.

Ezt már nem tartottam olyan szerencsés elosztásnak, mert a „véletlent” vagy a „szerencsét” idônként megerôszakolta a haverság, vagy az egymástól való függôség... és ki tudja, mi minden még! Tehát, nem mindig voltak tiszták ezek a „kiosztások”! Aztán jött egy következô intézô bizottság, amelyik úgy gondolta, hogy a névsort veszik segítségül, és az elsô tízet, vagy tizenötöt részesítik a bak-kilövés szép élményében. Ahhh, de sajnos itt sem volt szerencsém, mert hátulról kezdték a névsort, (mert ott voltak a haverok!) és mire rám került volna a sor, addigra megint egy másik intézô bizottság került hatalomra... Így telt el pár évtized, és már elkönyveltem, hogy bizony én itt, Újvárfalván nem fogok ôzbakot lôni. Pedig, de nagyon szerettem volna! Több kedvemre való öreg, erdei bakkal is találkoztam. Üzekedésnél próbáltam hívni, és nem egyszer csodás agancsú bakok ugrottak sípomra. Nem voltak nagyok! Ezen a homokos területen ritka volt még a 300 grammos trófea is, de a formagazdagságuk... a sötét, némelyiknél a majdnem fekete szín tette ôket számomra kívánatossá! Csorgott is a nyálam! Még jó, hogy nem vittem ilyenkor puskát magammal, mert nem valószínû, hogy ellent tudtam volna 170

AZ ÚJVÁRFALVAI EGYETLEN

J

J

állni a kísértésnek. Mert én is csak olyan vagyok, mint a többi gyarló ember, hogy mindennek ellent tudok állni, csak a kísértésnek nem!

Sajnos volt a társaságunkban nem egy sötét alak (mint ahogy mindegyikben van!), akik bizony nem tartóztatták magukat vissza. Itt két fiatal erdészre gondolok, akik a szemtanúk, és a saját elmondásuk szerint is évente, fejenként akár harminc-negyven ôzbakot is lôttek, loptak el! Mindent, ami odaállt eléjük vittek. Mind a két lókötô a vadásztársaságunk tagja is volt, így még könnyebben garázdálkodhattak. Aztán egy idô után meguntuk a „nagyvonalú” vadászataikat, ahogy az elnökség, úgy az intézô bizottság is! Elkezdték ôket figyelni, és sikerült tetten érni ôket. Természetesen a vadásztársaságunkból való kizárást sem kerülhették el! Nagyon vastag bôr lehetett az arcizmaikon, mert felfogadtak egy aranykarkötôs, vastag arany nyakláncos ügyvédet, aki majd kétévi pereskedéssel elérte, hogy bírósági határozattal visszahelyezzék ôket a „jogaikba”, mármint a tagságuk jogaiba! Nekem biztosan lesült volna pofámról a bôr, hogy ezek után egy olyan társaságba kerüljek vissza, ahol nem kérnek belôlem! De miután már senki sem fogadta köszönésüket, kézfogásukat sem, mindketten tagcsere útján átmentek egy másik vadásztársaságba tagnak. Emlegettek is bennünket a szomszédok, hogy mit szabadítottunk rájuk. Mindenesetre így vagy úgy, ha nehezen is, de megszabadultunk tôlük!

Aztán beköszöntött a 2005-ös év.

Az intézô bizottságot valami érhette, talán meghibbantak, vagy megnyomta ôket az elôzô évi meleg nyár, vagy sûrûbben néztek a demizson fenekére, amit Kadarkútról cipeltek néha magukkal, de az is lehet, hogy a rossz lelkiismeretük érte utol ôket, mert a tavaszi taggyûlésen kiosztották az egész évi lelövési keretet, tehát mind a harminc bakot, a tagok között!

Mivel hatvanan voltunk, úgy okoskodtak, hogy a tagság egyik fele ebben az évben lô, a másik a következô évben jut hozzá az ôzbakjához. Láss csodát, ezúttal a névsor eleje kapott bakot! Így mertem remélni, hogy ezúttal nekem is sikerül egyet zsákmányolnom. Viszont a tagság másik fele maradt ezúttal hoppon egy évvel késôbb, mert megint intézô bizottság-váltás volt, és azok megint máshogy gondolták a dolgok menetét. De nekem akkor már ott volt a passzus a zsebemben, ami feljogosított egy hibás, vagy selejtes agancsú bak elejtésére.

Titokban örültem, hogy milyen szép is lesz az augusztusi elsô hetem, amikor sípommal próbálkozhatok a kukoricások és a ligetes erdôk között... vagy bent az erdô közepén a tölgyesekben. Ki is néztem a területünk déli részét, amelyik határos volt a mezôgazdasággal, mivel nyárra kihúzódtak az erdei bakjaink ide, mert itt volt a változatos táplálék és víz is, a különbözô „rinyákban”, ami ezen a homokos somogyi területen mindig nagy 171

ÔZBAKOK

Csak azt lôttem, amit kellett!

J

J

kincsnek bizonyult. Itt volt a legszámosabb ôzállományunk, így elmélkedve nagyon reménykedtem, hogy találok magamnak egy kedvemre való, „tetszetôs” agancsú öreg bakot. Mert a bak vagy jó, vagy öreg, de sohasem „szép”! Ellenkezôleg mint a szépasszonyoknál! Mert náluk ugye szépség a legfôbb tényezô, másik kettô jelzô, már nem olyan jó... és még csak nem is kedves elôjel! Mert ha csak „jó”, akkor szeretheted magad, egyedül, mert az biztosan ronda lesz! Ha meg „öreg”, az a vég, mert akkor már felesleges minden erôlködés! De persze azért mindig vannak kivételek is!

Már tavasztól jártam a területet, és kerestem a bakot, amelyet majd szeretnék elejteni. A nyár is beköszöntött, gyerekeimnek az iskolai szü 172

AZ ÚJVÁRFALVAI EGYETLEN

J

J

nete is eljött, és én ilyenkor, mint minden nyáron felpakoltam ôket, néha még hozzájuk csaptam pár osztálytársukat, és leköltöztünk a vadászházba – Margit asszony kedves gondoskodására bízva a maroknyi csapatot!

Napközben a Balaton partot élveztük, hajnalban meg este mentem vadászni, és mindig jött velem 1-2 „inas”, akik aztán egy idô után, már nem is akartak otthon maradni, ha hallották, hogy Újvárfalvára megyek! Élveztük a Balatont és a hûvös somogyi erdôket. Egyszer Barna fiammal, és osztálytársával késôn, éjjel 1 órakor értünk vissza a vadászházba, ahol mindenki már szépen aludt! A sötét csendben, halkan beosontunk a konyhába, mivel mindhárman ugyancsak megéheztünk, és nagyban hozzálátunk a rekord méretû zsíroskenyerek készítéséhez, amikor óriási robajjal elindult a vadászház! Dübörgés, suhogás, és egyszer csak megjelentek az ajtóban Orsi lányom vezérlésével az osztálytársai! – „Mi is ennénk! – Éhesek vagyunk!” – volt a meglepô közérdekû bejelentés! Hááát, ami azt illeti, elég nagy pusztítást végeztünk a hûtôben és az éléskamrában! De nagyon jó volt a hangulat, mert mi is kell a 8-10 éves gyerekeknek? Napfény, Balaton, jó étkezési lehetôségek, szabadság, meg egy csöppnyi kaland! Tehát valami „egészen más”, mint amit az egyhangú otthoni hétköznapok nyújtanak egész évben! Az éjszakai „kiruccanás” után ki is adtam a napiparancsot: – „Ezután minden éjjel 2 órakor „csapattalálkozó” a hûtôszekrény elôtt!”

Azt hiszem, hogy egész életemben ennél szebb napiparancsot még nem adtam ki, mert olyan egetverô volt a fogadtatás, hogy Margit asszony is felébredt a szomszédos szolgálati lakásban! Másnap kérdezte is, hogy mi volt az nagy örömrivalgás, amit mi éjjel kettôkor rendeztünk.

De szép is volt! Ma is szívesen gondolok rá, és azt hiszem azok a gyerekek is, akiknek ez a nyár volt életükben az elsô, de meghatározó élmény, amikor felszabadulva, kötetlen formában élvezhették a szabadságot. Ôzbakot mi sem lôttünk, nem találtuk meg azt, amelyiket meglôhettem volna!

Vigaszul Barnával, lôttünk egy hatalmas vaddisznó kant, amelyik 175 kilós volt kizsigerelve!

A vadászházunkban nyaranta idegen munkások is laktak, akik távolról jöttek a környékünkre dolgozni, tavasztól ôszig, a szarvasbôgés kezdetéig.

Ilyenkor megengedte az intézô bizottság, hogy mások is lakjanak a vadászházban, így volt valami kis bevétel a lakhatásból is. A munkások mesélték még áprilisban, amikor a kukoricavetéseket ôriztük, hogy nem messze a vadászháztól láttak többször is egy bakot, amelyiknek nagyon furcsa „szarvája” van! Le is rajzolták, és azt hittem nem jól látok, vagy az illetôk Amerikából jöttek, mert egy virginiai fehérfarkú szarvasnak az agancsalakulását vetették nekem papírra. Teljesen olyat rajzoltak, elôre hajló szárakkal, és az ágak is az agancs hátulján helyezkedtek el, sarkantyúként! Csak mosolyog 173

ÔZBAKOK

J

J

tam a rajzokon. Amatôrök ezek, nem vadászok, gondoltam. De csak állították hárman is, hogy bizony ilyennek látták ôk is! Gondoltam utánajárok és megnézem magamnak!

Mondanom sem kell, hiába volt minden ügyeskedésem. Akkoriban csak a hétvégeken jutottam ki a területre, de ilyenkor nagy volt a zavarás, sok ember megfordult a területen, ezért nem csoda, hogy a bak eltûnt. A munkások mondták is, hogy hétfôtôl péntekig mindig látják. Úgy látszik a bakok sem buták, nem csak a remetekanok! Kitolok vele gondoltam, és többször is leszaladtam a területre hétközben. Hátha! De nem volt szerencsém. Ha itt ültem, akkor ott látták, ha ott ültem, akkor meg a vadászház mellett látták. Ez így ment június végéig.

Meghívtam Bokros Jóska barátomat, késôi kukoricavetést ôrizni. Persze az ilyen vendéghívás nem számított bele az éves vendéghívásba. Akár két vendéget is hívhattam volna ilyenkor egyszerre, és ezt nagyon dicséretes döntésnek tartottam az intézô bizottság részérôl. Meg is védtük a vetéseket, és a barátainkat is hozzájuttattuk egy kis vadászathoz, mégha trófeás vadat nem is lövethettünk velük. Együtt lehettünk, élveztük a tavaszt, a kora nyarat, a gyönyörû területet, a sok vadat, a szép vadászatot, és a vadászházunkban eltöltött tartalmas idôt, amely sohasem fog már többé visszajönni.

Ekkor még nem is gondoltuk, hogy Pünkösdi Királyságunk végét éljük, és hogy ez lesz az utolsó szép vadászévünk!

Egész éjjel kint ültünk Jóskával a magaslesen. Mindegyikünk egy másikon, így nagyobb területet tudtunk ellenôrizni, és megvédeni. Majd minden éjjel lôttünk valamit. Lehetett szarvasünôt is, nem csak a vaddisznósüldôt, de a kant is. Mert a malacos kocát azért elengedtük, legfeljebb rákiabáltunk, megtapsoltuk és jól meglámpáztuk ôket.

Egy ilyen átvirrasztott holdvilágos éjszaka után, hajnali 6 órakor lassan gurultunk a terepjárómmal a vadászház felé. Izgalmas éjszakánk volt, mindenhonnan jöttek a vaddisznók, mégse voltunk eredményesek… nem voltak annyira közel hozzánk, hogy lövést tehettünk volna rájuk. Illetve nekem volt egy nagyon nagy lehetôségem, de más okokból „kifolyólagossan” nem voltam sikeres. Ugyanis az történt, hogy megint elôvett az Afrikában szerzett maláriám (Malaria falciparum), ami kétféleképpen szokott jelentkezni. Vagy letargikus, hideg-meleg váltólázam lett, amit sokszor sikerült egy éjszaka alatt kialudnom, vagy rám jött egy ôrületes hasmenés, mert a doktorok szerint a kór okozói az epevezetékemben voltak elbújva, és ha felszaporodtak, akkor jött egy epeömlés, ami napokig éreztette hatását, de úgy, hogy „most, és azonnal”. Sajnos, így nem mindig értem el „szárazon” az illemhelyet. Nem szeretném tovább ecsetelni, hogy milyen rettenetes csúfságokat csinált már velem ez a kellemetlen betegség! Minden képze 174

AZ ÚJVÁRFALVAI EGYETLEN

J

J

letet felülmúlókat! Nem egy alsógatyámat kellett a vadászkésemmel „kizsigerelnem”, hogy megszabaduljak a „hamarjában” rám jött „áldástól”! Az afrikai kafferbivalyos élményeimnél, már megírtam mindezt.

Szóval már szépen kivilágosodott, a Nap is feljött, és a „bajom” villámszerûen ütött rajtam, lezavarva a magasülésemrôl. Kissé távolabb a lestôl, éppen kaptam annyi idôt, hogy az aznap este ide érkezô tagtárs nehogy belelépjen a „taposóaknáimba”, elhúzódhattam egy távolabbi fa alá, és a fának támasztottam töltött puskámat, átadva magam a megkönnyebbülés hihetetlenül magas röptû gyönyörének. Utána elkapartam az egészet, mint a kutya, hogy a vadásztárs esélyeit nehogy megrövidítsem a hátrahagyott szörnyûségem bûzével. És ha hiszik, ha nem, pont ebben a „nagyszerû” pillanatban, amint ott letolt nadrággal szorgoskodom, az ügyletem leges-leg-közepén, egy süldôcske kocog el elôttem vagy húsz méterre, világos nappal, a június végi madárcsicsergésektôl kísérve, a kukoricavetés szélében. Úgy ahogy voltam, pucér fenekemmel világítva és tisztátlanul, rögtön a puskám után nyúltam!

Természetesen a süldôcske sem volt vak, pedig azt mondják a vaddisznó rosszul lát. Hát ez nem láthatott rosszul, és nem igen tetszhetett neki a letolt gatyájú ember sem, a borzalmas bûzcsomója tetején guggolva, mert elkezdtem elég rosszindulatúan célozgatni a süldôcske oldalbordáit. Erre az hirtelen futásnak eredt, én meg csak töltök, és durrogtatok szorgalmasan utána. Ami azt illeti, jó sok hely volt körülötte, így sikerült szépen körbe lövöldöznöm, az egész tár tartalmával! Magyarul, elhibáztam! Négyszer! Egymás után! Hogy milyen kegyetlenek a vadászistenek! Miért nem tudott fél órával hamarabb, vagy csak tíz perccel késôbb jönni?! Ma sem értem! Ezek szerint minden elôre meg van írva!

Még az „ilyen” is!

Jóska barátom jön, és kérdezi, hogy mik voltak ezek a hangzatos dísz­ lövések ily késôi hajnalon? Talán fácánozó, vagy foglyászó kedvemben voltam? Hasunkat fogtuk a nevetéstôl, amíg elôadtam a nagy fegyvertényemet. Ebben a jó hangulatban gurultunk szép lassan a vadászház felé.

Amilyen az én szerencsém, a vadászháztól alig száz méterre, legnagyobb meglepetésünkre, az út mellett ott állt egy ôzbak, és nyugodtan tépdesve a frissen zöldülô júniusi füvet.

Amikor lelassítottam, és csendben megálltam a kocsival, talán húsz méterre sem volt tôlünk. Még távcsô sem kellett hozzá, hogy lássam; ez az a bak, amit a munkások láttak nap mint nap! Csak annyi volt a változás a lerajzolt „szarvon”, hogy az egyik fele hiányzott. De a formája, az elôre hajló szár, a „sarkantyús” hátsó ág, minden stimmelt, amit a papíron mutattak nekem.

175

ÔZBAKOK

J

J

Az újvárfalvai „egyetlen” 176

AZ ÚJVÁRFALVAI EGYETLEN

Halk ajtónyitás, hátracsúszás a csomagtartóig, a puska elôszedése a tokból, majd megtöltése, csúszás vissza a kocsi elejére, mindez nem éppen csendes tevékenység. És a bak csak tépdeste a lágyszárúakat, és zavartalanul tömte magába a zöldet! Se nem látott, se nem hallott, pedig nem voltam tôle már tíz méterre sem, egyszerûen nem volt hajlandó tudomást venni rólam! Megmondom ôszintén, nem volt nagy dicsôség oldalba lôni, de nem tudtam ellenállni! Valami cselekvésre késztetett, és az én agyam rögtön dolgozott – döntött, mint egy robot, ha vadászeredményt akartam elérni, ôsi érzésekkel zsákmányolni.

A bak eldôlt – mi meg csak néztünk egymásra Jóskával.

Utána kicsit bántott, hogy nem adtam át a lövés jogát barátomnak, a vendégemnek, de valami nem engedett, talán az volt a hirtelen határozó ok, hogy akkor már vagy tíz éve nem lôttem ôzbakot! Újvárfalván, meg még egyet sem!

Kedves Barátom, Józsikám! Remélem ezt most így utólag megérted, és megbocsájtod nekem, hogy most az egyszer nem voltam nagylelkû, sajnos pont Veled szemben nem, aki sokkal többet is megérdemelt volna! Így esett el az egyetlen újvárfalvai bakom. Agancsa ma is elôl, a „kedvencek” között van a sorban, ôzbakos falamon. Emlékeztetve egy idôszakra vadászéletembôl, amelyiktôl annyi szépet kaptam még akkor is, amikor már csak az emlékekbôl él minden vadász! Újvárfalva kitörölhetetlenül a szívem csücske maradt, vele együtt a somogyi erdôk hangulata, szépsége, kellemes nyugalma... és természetesen a hála érzése, hogy sok-sok éven át vadászhattam bennük.

J

J

2005

177

J J J J

J J J J

i

i

J J J J

J J J J

A bakonyaljai bakommal. Háttérben a magasles, amin éjszakáztam.

A BAKONYALJI EZÜSTÉRMES „…Régen volt ez, és csak sokkal késôbb döbbentem rá, hogy nem is tollal kell írni, hanem szívvel, hogy sötétség kell a világossághoz, és sose lát tisztán az, aki sose sírta ki magát lelke mélyéig legalább egyszer életében.”

Fekete István

J

J

Az élet tele van meglepetésekkel, csodákkal – buktatókkal, vereségekkel, bûnbeesésekkel és megbocsájtásokkal. Azt hiszem ezt az utat mindnyájan megjártuk, ha már túl vagyunk a hatodik, vagy hetedik X-ünkön, de lehetséges, hogy azoknak is bizalmasan ismerôsek a felsoroltak, akik a negyedik, vagy ötödik X körül, még csak sétálnak.

Serdülô kamaszként elvarázsoltak a könyvek, és az azokban leírt kalandos vadásztörténetek. Akkor még nem voltak vizuális kísértések, mint manapság. Mi még a valóságot kerestük és bizony szerencsés volt, aki megtalálta ezt a hivatásában és a munkájában.

Erdész lettem, és ezzel együtt vadász is. Számomra a természet, és annak megismerése nyújtotta a varázslatot, életem értelmét, beteljesülését.

Tanultam és nyitott szemmel jártam erdôt-mezôt, folyópartot és hegyet.

Munkámhoz tartozott, hogy kezeljem a rám bízott vadállományt, az erdô fáit, és ami ezzel járt, kigyomláljam a selejtet, a beteget, a nem odavalót.

Szép, nyugodt élet volt ez! A vadászni vágyó vendégeket kísértem, segítettem, hogy kinyíljon a szemük a természet szépségeire, és maradandó élményekkel, esetenként szép vadásztrófeákkal gazdagodjanak.

Egyik nyáron jött egy német vadász, olyan tanítóféle lehetett. Élete elsô ôzbakját szerette volna elejteni. Háááááát, ami azt illeti igyekezni igyekezett, de annyira rázta a lövés elôtti vadászláz, hogy sorra hibázta el bakjainkat a szegény ember – világgá kergetve ôket durrogtatásával. Haza is utazott üres kézzel, és lógó orral! De elôtte még megígérte, hogy következô nyáron megint jön, és addigra megtanul rendesen lôni! Meg is jött.

Jártuk hajnalban, meg este az erdôt, szebbnél szebb kalandokban volt részünk, de a várva várt nagy élmény, egy ôzbak terítékre hozása, csak nem akart sikerülni szegénynek.

179

ÔZBAKOK

J

J

Végül lábon lôtt egyet, melyet a következô napon utolértünk kutyám segítségével, de megváltani szerencsétlen állatot a kínjaitól már nem sikerült, mert megint elügyetlenkedte a dolgot. Ahhoz viszont nem járult hozzá, hogy én végezzem el a „piszkos” munkát, ezáltal lerövidítve a vad szenvedését. Ez a bak is elment.

Elutazása elôtt, nyomatékosan megkért, hogy tegyek meg mindent a sebzett kézre kerítése ügyében. Ezt különben sem kellett volna mondania, mert a munkámhoz tartozott az ilyen feladatok elvégzése is. De minden hiába volt. Bakunk szôrén-szálán eltûnt, nagybetegen elvándorolt a területünkrôl, vagy valahol egy sötét, ismeretlen helyen kimúlt, vagy kóbor kutyák áldozata lett. De az is lehet, hogy egy erdôjáró rátalált, és eltulajdonította.

Egész ôsszel, és a rákövetkezô tél folyamán, majd minden héten felhívott Németországból, hogy megtaláltuk-e a bakját? Sajnálkozva adtam tudtára, hogy még nem!

Már kezdtem unni a dolgot, és egy bolond gondolattól vezérelve, felmentem a padlásra, és az ott porosodó agancshalmazból, mely az évek során csak gyûlt a területen elhullott szarvasbikák és ôzbakok agancsaiból, kiválasztottam egyet, amely eléggé hasonlított arra, amit a tanító úr lábon lôhetett.

Megtisztítva, kiglancolva nagyon jól mutatott az agancs, csak az én lelkiismeretem kezdett egyre sötétebb lenni! Megtehetem-e ezt egy szegény emberrel, becsaphatom-e egy talált, nem általa lôtt ôzbak trófeájával? Dúltak bennem az indulatok, és rossz lett a lelkiismeretem.

Aztán a következô telefonhívásnál már nem bírtam ellenállni gyôzködésének, közöltem vele, hogy megtaláltuk a nagy „Ô”-t!

Szegény feje még aznap este kocsiba ült, és éjjel levezetett egy ültében ezer kilométert, hogy reggel ott álljon az ajtóm elôtt, és végre megkaphassa azt, amire már évek óta vágyakozott. Amikor meglátta a tornácon az asztalra kitett agancsot, a nyakamba ugrott, és össze-vissza ölelgetett, csókolgatott! Ekkor éreztem azt, hogy ez a kegyes csalás nem volt hiábavaló, sôt, talán jótét volt.

Számomra nehéz évek következtek. Családom széthullott, egyedül maradtam! Elvesztettem a munkámat. Ráadásul még a vadásztársaságunk is szétesett, területünket elvesztettük, vele együtt én is földönfutó, terület nélküli, „bérkilövô” vadásszá degradálódtam. Akármihez is nyúltam, semmi sem akart sikerülni. Borzalmas volt megélnem a NAGY változást, amit úgy éreztem, hogy nem érdemeltem meg. Szerencsések azok az emberek, akik igaz barátokra találnak ebben a hamis világban!

Aztán egy szép napon, a legmelegebb nyár közepén, csengett a telefon.

Vadászni hívtak! Nagyon meglepôdtem, mert már évek óta jóformán nem is volt kezemben puska, amely egykoron annyi mindent jelentett számomra.

180

A BAKONYALJI EZÜSTÉRMES

A bakonyalji ezüstérmes

J

J

A meghívóm fiatalember, családja körében várt nagyon kedvesen. Tudták, hogy elvesztettem hitvesemet, és egyedül, magányosan, visszavonulva élem a mindennapjaimat.

Mintha egy mesevilágba cseppentem volna bele, olyan távolinak, és hihetetlennek tûnt minden. Mintha az elmúlt tíz év magányát, egyedüllétét csak egy filmen láttam volna, és nem a valóságban éltem volna meg, és ez az idegen család mintha az enyémet akarta volna visszavarázsolni.

Gyönyörû érzések voltak ezek, még ha nem is tudták teljesen feledtetni a szomorú múltat. A vadászat is jól sikerült. A nyári hullócsillagos, holdfényes éjszaka után, amit egyedül egy magaslesen töltöttem, az augusztus eleji hajnali tarlóra a sípomra kiugró ôzbak, már csak fejedelmi ráadás volt.

Ahogy ballagtam elmerengve az élet folyásán a lekaszált rendek között az ôzbakom felé, amely békésen pihent már akkorra harmatos ravatalán, olyan érzések leptek meg, járták át csontjaimat, énemet, mint valamikor nagyon régen, ifjan éreztem az elsô ôzbakomnál.

Messzirôl jött érzések voltak ezek. Valahonnan a ködös múltból, emberré válásunk kezdetekor érezhette ezt valamelyik ôsöm, hogy a zsák 181

ÔZBAKOK

mányolás nem csak egy élet elvétele a természettôl, hanem ezzel életeket tartunk fenn – a gyerekeinkét, embertársainkét és önmagunkét.

Remegtem minden porcikámban ugyanúgy, mint az a szegény német tanító, akit rázott a vadászszenvedély, amikor meglátta a nagyagancsú ôzbakot. Szemem elôtt összefolyt minden – a múlt, a jelen, a zsákmányolás öröme, és majd az út megtalálása, amelyre csak óvatosan tettem újból a lábamat, és kemény talajt érezve alatta visszatért a hitem, hogy vannak nagyon rendes emberek, akik a barátaim!

J

J

2010

182

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

A MEGSEBZETT ÉS ELVESZETT ÔZBAKOM! „Aki az erdô fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló felhôktôl kéri kölcsön a gondolatokat, az nem is fogy ki soha belôlük.”

Mikszáth Kálmán

J

J

Hajnal van, éppen pirkad. Fekszem az ágyamon, és élvezem az elmúlt nap viharából ittmaradt kellemes, hûs levegôt, amely beáramlik a nyitott ablakon. Nagyon jólesik ez a kijózanító hûvösség a hetek óta tartó kánikula után.

Kezemben egy üres töltényhüvelyt forgatok, amelyen szemem és kezem is már vagy századszor siklik végig. Hányszor voltam már így? Nagyon sokszor, amikor egy szép, és nagyon áhított vad birtokba vétele után így csodáltam azt a kilôtt töltényhüvelyt, amely ha kis tartozékként is, de hozzásegített célom eléréséhez.

Most azért forgatom ezt az üres töltényhüvelyt, mert rossz a lelkiismeretem! Az elsô ôzbakom ez – az ötven éves vadászmúltam eddigi egyetlenje –, amely mellett nem állhattam ott levett kalappal, nem adhattam meg a végtiszteletet, amely kijárt volna e nemes vadnak! Hiába a majd kétszáz sikeres „baklövésem”, most ez az egy foglalkoztat! Mert fájdalmat, kínlódást okoztam egy oly szép vadnak, melynek vadászatát, s annak hangulatát an�nyira élveztem, és szerettem mindeddig. Ennek megfelelôen marcangolta a májam, hogy most az egyszer miért is nem voltam okosabb, lelkiismeretesebb, amikor azt a golyót útjára küldtem? A kérdésem csupán költôi, válaszom nincs rá – és ez benne a legrosszabb!

De kezdjük az elején!

Nyár volt, július eleje. Rekkenô hôség tartja markában az egész országot már hetek óta. Kertemben a fû sárgára száradt, mint aratás után a tarló! Kocsiba ültem, hogy eleget tegyek egy kedves meghívásnak, és elzarándokoljak szép országunk dél-keleti csücskébe, Mezôberénybe. Ôzbakvadászatra hívtak. Vértes Katalin hívott meg újból, átadva nekem „tagi” bakjának a meglövését! Manapság nagy kincs egy ilyen meghívás, amikor minden a pénzrôl szól, és mégis abból van a legkevesebb.

185

ÔZBAKOK

J

J

Katalinék kedvesen, nagy vasárnapi ebéddel vártak. Jó, „békebeli” módra roskadozott az asztal a sok finomságtól, amit mi dunántúliak is oly nagyra becsülünk. De legjobb volt az a kedves, meleg fogadtatás, amely körülvett. Lassan már úgy éreztem, hogy a tizenkét éves barátság azt hozta magával, hogy úgy jövök ide, mintha haza jönnék. Melengetô jó érzések, amelybôl manapság egyre kevesebbet kapunk... na, meg talán adunk is.

Nem tudom, de valahogy nem jól van ez, ebben a rohanó, pénzéhes és kilátástalanul elfuserált világban.

Esteledik, és a két hivatásos vadászunk is megérkezik. Évek óta ismerôsök vagyunk, megtanultuk becsülni, és tisztelni egymást, még ha a korkülönbség köztem és az idôsebbik között harminc, a fiatalabbnál talán negyven évnél is több lehet.

Lassan gurultunk a még haragoszöld kukoricaföldek között, melynek „lakóin” ugyancsak látszik a csapadék hiánya, mert gyûrûsre sodorták leveleiket, hogy csökkentsék a párolgási felületüket, ezzel lassan visszatartva az élethez szükséges testnedveiket. A hatalmas kukoricaföldek közé kisebb-nagyobb búzaföldek ékelôdnek, szép sárga, vagy rozsdaszínû színfoltok. Kis részüket már learatták, de a legtöbbjén állnak még a kalászosok, katonás rendben, éretten. Tele van a határ élettel a nagy hôség ellenére.

Ilyenkor serénykednek talán legtöbbet az alföldi emberek, aratják az egész évi munkájuk gyümölcsét. Rengeteg traktor, kombájn járkált, nem számolva a személy-, és terepjáró autókat. A vadnak nem volt nyugta szerintem még éjjel sem, mert akkor a bálázó gépek dolgoztak. Meg minek is jöttek volna ki a kukoricásokból, ott mindent megtaláltak: élelmet, valamelyest vizet, de fôleg hûvös, szúnyogmentes takarást és nyugalmat.

Alig látunk egész este ôzet. Annál több süldônyúl szaladgál az utakon, és a tarlókon. Nagyon jó érzés ennyi apróvadat látni. Egy dunántúlinak ez is nagy élmény. Néhol pár szürketollú fácán szalad be a takarást adó kukoricásokba, csak a kakasok feketednek ki a tarlók aranysárga mezeibôl.

Rójuk a kilométereket, és a nyitott terepjáróban még így, ültünkben is folyik rólunk a víz. Már facsarni lehetne az ingeket.

Mégis mindnyájan jó hangulatban beszélgetünk, adomázunk, nagyokat nevetünk egy-egy beszóláson. Tehát jól érezzük magunkat, mert vadászhatunk. Jobban mondva én vadászom, ôk ketten vadásztatnak engem, és keresünk egy bizonyos ôzbakot, mely nekem lett szánva, kedves meghívóm jóvoltából. Csak a kiszemelt bak nem tudja még szándékunkat, mert nem nagyon akar mutatkozni.

Lassan besötétedik, indulunk hazafelé. Majd talán hajnalban több szerencsénk lesz.

De nem lett, és ez így megy még két napon keresztül, reggel-este.

186

A MEGSEBZETT ÉS ELVESZETT ÔZBAKOM!

J

J

Lassan elkönyvelem, hogy ezt a bakot is hagyjuk „egy évet öregedni”!

Szerdára tûztem ki a hazamenetelt, így még kedd este mentünk egy kört. Bár ne tettük volna!

Már kezdett alkonyodni, amikor az egyik lábon álló búzatáblában megláttunk egy bakot. Csak a hátvonala és a nyaka látszott ki. Lehetett jó 100 méterre. A fiatalabb, de nagyon jó felkészültségû, szenvedélyes hivatásos vadász, az alig 20 éves Zsolt volt ekkor a kísérôm. A kihúzható, harmincszoros nagyítású csillagvizsgálójával „megvizsgálta” a bak agancsát és kimondta a szentenciát: – „Nem öreg, de villás. Lôhetô!” – Én már elôtte is egyfolytában imádkoztam, hogy nehogy az álló, kopasz búzában találjam meg a kiszemelt bakom, mert tapasztalatból tudom, hogy ezek mindig „kacifántos”, de fôleg pontos lövéseket és találatokat igényelnek. Ekkor követtem el az elsô hibát!

Nekihuzakodtam és lôttem, kicsit alá fogva a gerincnek, ahol a lapockát sejtettem! Kemény csattanás, ami azt jelenthette, hogy az érett kalászt találtam el a bak teste elôtt.

A hiba, amit elkövettem az az volt, hogy két különbözô lövedékkel töltött töltényt használtam az 5,6x57 RWS, ôzes kaliberemhez. Az igaz, hogy mindkettô egy pontra, egy helyre ment, csak az egyik puhább hegyes ólomhegyû, a másik a keményebb KS (Kegel Spitz). Mindjárt tudtam, hogy ezt a keményebbet kellett volna lônöm elsôre, mert ezt talán nem fröccsenti szét az érésben lévô száraz, acélkemény kopaszbúza! Így sajnos valószínûleg egy felületi sebzést értem csak el, mert a bak a fejét laposan tartva, beugrott a 10 méterre álló hatalmas kukoricatáblába. A rálövés helyén sötétvörös hús-vért találtunk elég nagy mennyiségben. Ekkor jött a második hiba, amelyet egy ilyen „öreg” vadász, mint én, és gyakorlott vérebes nem szabadott volna, hogy elkövessek. Márpedig azt, hogy valaki bemenjen a bak után, ráadásul puska nélkül! Zsolt mintegy 50 métert mehetett a bak vérnyomán a majdnem sötét kukoricába, és kétszer állt elôtte a bak, mert két helyen is talált tenyérnyi vértócsát. Sajnos nem érte utol, de hallotta, amint a bak továbbment. Utólag ô is rájött, és bevallotta: – „Jobb lett volna nem utána menni!” – Én kint maradtam a rálövésnél, és reméltem, hogy esetleg a sebzett kiugrik a búzába. Nem tette meg nekem, és magának sem ezt a szívességet.

Lógó orral mentünk haza, és már akkor éreztem, hogy ez a bak sajnos nem lesz meg!

A másnap reggelt megint egy hibával kezdtük. Zsolt nem hozta magával a vizsláját! 6-tól 8-ig kerestük a bakot, de nem találtuk meg, mert nem tudtuk szemmel követni az egyre fogyó vércseppeket. Ekkor unszolásomra átmentünk Kamutra, és elhoztuk Zsolt kétéves magyar vizsláját.

187

ÔZBAKOK

Ahogy a rálövés helyére értünk, a fiatal kutyán mindjárt láttam, hogy „veszi a lapot” és nagy vehemenciával betûzte élete elsô sebzett vadjának keresését. El is jutottak egy pontig, ahonnan a kutya nem tudott tovább menni. Újrakezdték, és ekkor tanácsoltam Zsoltnak, hogy vegye le a kutya nyakörvét, és hagyja a kutyát szabadon keresni, az már úgy is „tudja”, hogy mirôl is van itt szó. Megint elmentek, és én álltam kint a búzában, remélve, hogy arra fog menekülni a bak. Közben kedves vendéglátóm Vértes Katalin is megérkezett, és szurkolt, hogy megkerüljön a sebzett. Sajnos nem sikerült! A kutya teljesen kimerült, és földig lógott a nyelve. Szerencsére volt vizünk, megitattuk, és a félórás pihenô után újrakezdtük a keresést. De minden hiábavaló volt.

Ha reggel a kutyával kezdünk, akkor lett volna még esély, mert a harmattól még volt szaga a vérnek. Láttam vérebet napsütötte, deres hajnalon, és a tüdôvért nagyon jól láttam piroslani, szinte világított, a véreb meg nem kapott szagot, mert a vér megfagyott! Ugyanezt láttam búzában nyáron, annak ellenére, hogy szaladhattam az elôzô esti vastag vércsapán, amit a meglôtt szarvasünô hagyott – a kutya mégsem tudta azt követni, mert már délre a vér teljesen rászáradt a búzára. Viszont volt úgy is, hogy szakadó esôben mentünk a sebzéshez az esô után, a kutya szaladt a vérnyomon, amit viszont mi nem láttunk, mert az esô lemosta a levelekrôl a vért, de a kutya orra, nagyon jól érezhette a nedves és gôzölgô vérszagot! Tehát a vérnek csak nedves közegben van szaga!

Csúfosan megverve indultam haza szerda este. Nagyon bántott, hogy ez „még velem” is elôfordulhat ráadásul vendégségben. Szóval, szörnyen éreztem magamat, és még ma is nagyon rossz a lelkiismeretem. Mert van…, és használom!

Egy hónappal késôbb Kati hív, hogy a fiúk megtalálták a bakot, dögön, egy csatornában. Megint végigszaladtak bennem a rosszérzés hullámai.

Eddigi vadászéletemben mindig nekem jutott az a „hálás” feladat, hogy én kereshettem meg mások megsebzett vadját. Most az egyszer engem ért utol az a pillanat, amikor a „hóhért akasztják”!

Egyet lehetett volna tennem ebben az esetben, ha nem vagyok biztos a dolgomban: NEM LÔNI! De ki nem lôtt volna?! Sajnos az a bizonyos „5 centiméter” hiányzott most is, mint már sokszor az életemben! Ez persze sovány vigasz, még ha az ember fejéhez is vágják egy „szép” éjszaka után... csak ott más miatt, és nem egy elveszett ôzbaknál...

J

J

2012

188

J J J J

J J J J

i

i

J J J J

J J J J

† Eugén Hilble

NÉMETORSZÁGI ÔZBAKJAIM † Eugén Hilble barátom emlékére „Jólesik az elsüllyedt, öreg utakat megjárni, a fiatalság ragyogó útjait, (...) és az álmokat, amelyek az örökkévalóságból jöttek, oda is szállnak vissza pihenni és boldognak lenni, mint a szeretetben megfürdött emberi lélek.”

Fekete István

J

J

1972-ben indultam el hazulról, 50 nyugatnémet márkával a zsebemben. A mai fiatalabb olvasóimnak szeretném csak megemlíteni, hogy 1989ig két féle Németország létezett. Egy nyugati és egy keleti Németország.

Mindenki, aki tehette, a nyugatiba szeretett volna bebocsájtást kapni, még a kelet-németek is! Ez a nagy vágyuk be is teljesült, hogy újra egyesülhettek és „összetartozik az, ami mindig is összetartozott”! Sajnos, a nagy igyekezet ellenére, nem az lett belôle, amit sokan szerettek volna, hanem ez a mai „keletlen képzôdmény”, amelyiket sok német már nem tart a hazájának az erôs „keleti” befolyás miatt!

Most vissza a témához. Némi (fa)-iskolai és két ipari szakmai végzettséggel indultam útnak. Amit már akkor is tudtam, az volt, hogy tudatosítottam magamban: „ez nem sok ahhoz, hogy új életet kezdjek!” Ugyanígy voltam azzal is, amit a fejemben hoztam magammal. Édes-kevés volt ahhoz, hogy legyen belôlem valami. Egyedül abban bíztam, hogy fiatal, erôs voltam, és dolgozni akartam! Volt két szakmám – amiben ha megtalálom a helyemet, teljes mértékben nyerô lehetek. Ezért is volt az, hogy ösztökélt a tudatlanságom, hogy tanulni, tapasztalni kell.

Ha valaki alulról jôve ezt felismeri magában, és tudatosítja is, hogy milyen keveset tud, az már a jó kezdet jele, lassan elindulhat felfelé! Szókratész nagy bölcsessége: „a nem-tudás tudása, (tudatosítása) a tudás kezdete”!

Bad Urachban, ebben a csendes Fekete-Erdô keleti szélén épült kisvárosban leltem otthonra – ami sajnos nem teljesen igaz –, mert lakni sokfelé lehet, de az „otthon” a szó igazi értelmében, csak ott van, ahol úgy érzi az 191

ÔZBAKOK

J

J

ember, hogy „oda is tartozik”. Nekem még ma is Somogyország az igazi hazám, hiába utaztam be a nagyvilágot! Mindenkor úgy éreztem magam, hogy én csak ott vagyok otthon, ahol felnôttem, és férfivá lettem. Ez az érzés mindig elkísért, akármerre jártam. Hiába fogadott be Németország sok évvel ezelôtt, de nem éreztem, és nem hiszem, hogy valaha is érezném, hogy szívem szerint oda tartozom – „ez a hazám”! Ezért nem is kértem, és nem is fogadtam el a felajánlott német állampolgárságot. Megmaradtam magyarnak (ami miatt külföldön mindig csak bajom volt), ha hontalan magyarnak is, mert csak ilyen útlevelem volt vagy 10 éven keresztül.

Hosszú és viszontagságos volt az út, mire a fekete-erdei kisvárosban letelepedtem. Teljesen a nulláról kellett indulnom! Nem volt semmim, an�nyi volt a vagyonom, amennyi ruha rajtam volt, és amiben elindultam hazulról, és az 50 márkám a zsebemben! Kettô erôs kezem és az akarat volt a támaszom, hogy elérjem a kitûzött céljaimat!

Az elsô napon, ahogy beértem Németországba, munkát kerestem és rögtön kaptam is! Az elsô nap estéjén 100 német márkát kaptam, kézbe!

Mert akkor még ez volt a pénzegységük, és az egyik legkeményebb (Deutsche Mark) valuta volt. Ahogy egy kicsit anyagilag összeszedtem magamat, amit csakis a kétkezi munkám gyümölcseként érhettem el, egy éven belül lett rendes lakásom, ruhám, cipôm, autóm. Utazni akartam, és vadászni, ha nem is olyan nagyvonalúan, fôúri módon, mint gróf Széchenyi Zsigmond az ô idejében tette azt, de mindenképpen az ô nyomdokaiban. Ha szerényebben is, de a saját bôrömön akartam érezni az afrikai nap perzselését, Alaszka és Grönland hûvös leheletét..., Ázsia titokzatosságát is.

Aránylag hamar sikerült talpra állnom. Közben szorgalmasan tanultam.

Elôször meg kellett tanulnom a nyelvet, hogy a közvetlen környezetemet megértsem, és ôk is megérthessenek engemet! A következô évben már kerestem a kapcsolatot a helyi vadászokkal. Ez is könnyen ment, mert ott majd’ minden faluban van egy lôtér, és egy lövészegyesület, vagy lövészklub, amelynek a tagjai között sok a vadász.

A nagy szerencsém az volt, hogy már majdnem hegyvidéki környezetben lakhattam, ahol a völgyekben a hideg patakok vizét tavakká, halastavakká duzzasztották fel az ott lakók. Nos, a mi kis falunk alatt is volt egy ilyen pisztrángos tórendszer, amelynek a gazdája hamarosan a szárnyai alá vett, mivel felajánlottam segítségemet hétvégeken, halastavak körüli munkák elvégzéséhez! Eugén Hilble úr volt ennek a horgászparadicsomnak a gazdája, aki nem csak kitûnô halász, de nagyon jó vadász hírében is állt, és aki a falunk 500 hektáros vadászterületét bérelte. Sajnos, ô sem él már!

Házasélete elromlott, mert csakis a munkája és a szenvedélye volt az elsô.

Ezért elvált, késôbb magára maradt, depressziós lett, és önkezével vetett 192

NÉMETORSZÁGI ÔZBAKJAIM

J

J

véget életének! Pedig egy nagyon jóindulatú, segítôkész (igaz, magának való) embernek ismertem meg, akinek nagyon sokat köszönhetek, hogy bevezetett a németországi vadászati viszonyokba.

Eugén javaslatára beiratkoztam a következô évi (1980) vadásztanfolyamra – ami Németországban 6 téli hónapon át tart –, hogy letegyem a német vadászvizsgát. Ezzel megszereztem a német vadászengedélyt, és vadászfegyvert is vásárolhattam.

Nem volt könnyû ennyi dolgot egyszerre elérni, de mindig úgy éreztem, mintha lekésnék valamirôl, és mindig ez sarkallt. A német vadászvizsgára való felkészülés közben jöttem rá, hogy az otthoni, mármint a magyarországi képzés, amelyben részem volt, sokat jelentett ugyan, de mégsem adott mindent. Itt lett számomra világos, hogy elméletben milyen keveset tudok, annak ellenére, hogy a többi vadásziskolai társamhoz viszonyítva, sokkal jobb és több volt a gyakorlati tudásom, amit otthonról hoztam magammal. Keményen kellett tanulnom, hogy a német vadászvizsgán átmenjek, amihez még mindig hozzájöttek a nyelvi nehézségek is, amelyek nem is olyan könnyen voltak leküzdhetôek. Szó szerint vért izzadva, de sikerült helytállnom. A vizsgázás alatt nem az anyag nehézsége volt számomra a kihívás, hanem inkább a megadott idô rövidsége izzasztott meg. 180 kérdésre kellett írásban válaszolni, és egy kérdésre másfél perc jutott. De valahogy sikerült, mert a vizsgáztatóim a szóbeli valamint a gyakorlati vizsga láttán megbizonyosodtak gyakorlati tudásomról.

A vadász-lövész vizsgán pedig legjobb eredményt értem el, ezzel megnyerve a vizsga „legjobb lövésze” címet.

De mindez nem volt elég, hogy saját területet béreljek, mert ahhoz nem csak pénz kellett, hanem a Vadászati Hivatal (Untere Jagdbehörde) elôírásai köteleztek volna olyan dolgokra is, amelyekrôl nekem akkor fogalmam sem volt, mivel nem ott nôttem bele az „ottani vadászatba”! Így hát „albérlô” lettem Eugén területén. Ami az elején nem teljesen volt igaz, mert inkább „csicskásnak” alkalmazott, mint partnernek. Mindenképpen Eugén nagyon sokat segített, hogy megfeleljek a követelményeknek, amelyek teljesen más alapokra épültek, mint az itthoniak voltak. A falvak, vagy a városok erdô- és mezôgazdasági területek tulajdonosai 9 évre adták bérbe a vadászterületeket a nyilvános árveréseken. A licitálás megnyerése után az új, vagy a régi vadászbérlô úgy rendezte be a területét magaslesekkel, etetôkkel, sózókkal, ahogy azt a Vadászati Hivatal elôírta.

Illetve meg kellett állapodnia a területet bérbe adó erdô- és mezôgazda tulajdonosokkal, hogy hova telepítheti a leseket, etetôket. Elsôdleges az volt, hogy a tulajdonosokkal és a gazdákkal mindig jó legyen a kapcsolat.

193

ÔZBAKOK

A vadászvizsga gyôztesének járó céltábla

J

J

Természetesen elsôként évente a vadászbérlet idôbeni megfizetését teljesítettük. Alapfeltétel Németországban, ahol nagyon elismerik a munkát – és nem csak a magukét, hanem a mások munkáját is –, hogy a mezôgazdasági földekre nem mehet gépjármûvel senki. Aki ezt a tilalmat megszegi, azt feljelentik, és bírósági úton kötelezik megtéríteni az okozott kárt! Még a legkisebbet is! Ha valaki nem a közeli faluban lakik, akkor gépjármûvel nem mehet be, de nem is használhatja a szántóföldek közötti utakat. Ott elképzelhetetlen az, ami itt Magyarországon megy, hogy valaki gépkocsival, vagy motorkerékpárral rámegy más megmunkált földjére, vetésére.

Itthon egyszer majdnem kinyílt zsebemben a bicska! Még jó, hogy tudtam 194

NÉMETORSZÁGI ÔZBAKJAIM

J

J

uralkodni magamon, amikor egy taknyos véglény krosszmotoros, az elôtte való napon elvetett vetés szélén megjelent, majd hatalmas gázt adva, vagy fél órán keresztül, össze-vissza száguldozva, szabályosan felszántotta a magaslesem alatti területet! Nem voltam messze attól, hogy kivetkôzôm magamból, és leszedem a masinájáról! Mivel nem volt rendszáma, még fel sem tudtam jelenteni! De azóta viszem a fényképezôgépet magammal!

Németországi vadászterületek a legtöbb esetben 1-2 „személyesek”.

A vadászterületek alsó határa 75 hektárban van megállapítva. Tehát, ha valakinek volt valamennyi erdô- és mezôgazdasági területe, és meg tudott egyezni a szomszédjaival, akkor hamar megvolt egy kis vadászterület, amin egyedül is vadászhatott. Ezeket az apró területeket aztán a „Hegering”-ek (járási vadászterületi egységek) fogták össze, egységesítve a lelövési terveket, azok betartását, és tavaszonta itt rendezték meg a trófeakiállításokat, amelyen minden tulajdonosnak és bérlônek be kellett mutatnia az elôzô évben megszerzett trófeákat. Az ott kapott minôsítés volt a vadászati munka „fokmérôje”!

Mindenesetre, amíg részese voltam a bérleménynek, soha egy hangos szó nem hangzott el részünkrôl, de a másik oldalról, a bérbe adók részérôl sem. Mindenki betartotta becsületesen a megállapodást, ahogy azt elôször megkötöttünk. Tél végén, amikor már eltakarodott a fél- vagy a méteres hó, egy vasárnapi délelôtt bementünk a falu egyetlen kocsmájába, és leültünk a gazdákkal beszélgetni, és egy-egy kört fizettünk számukra! Ilyenkor lett megbeszélve, ha valakinek valamilyen panasza, vagy felvetése volt, hogy változtatni kellene az eddigi gyakorlaton.

Amint nyár lett, általában az erdôben rendeztünk az erdô- és földtulajdonosoknak, gazdáknak és családtagjainak egy „majálist”, malac- és vadsülttel, csapolt sörrel. Az asszonyok pedig termoszokban kávét, finom házi készítésû süteményeiket, tortáikat hozták mindenki számára. Jó hangulatú, szép napok voltak ezek. Gondolom, hogy ez a pozitív szemlélet és viselkedési forma miatt ott akkor, sohasem éreztem azt, amit mostanában érzek itthon, hogy majdnem mindenki utálja a vadászokat, és azok is egymást. Szerintem ez csakis a vadászokon múlik, hogy hogyan ítéljük meg egymást, és a környezetünk bennünket. A magyar vadászoknak még nagyon sokat kell tenniük, tanulniuk, hogy ez az áldatlan állapot megszûnjön, ami mára nagyon elmérgesedett.

Számomra nagyon szép volt ez az idôszak, amit Németországban tölthettem, bizony néha még „honvágyam” is van! Még ha a vadászati lehetôségek sokkal szerényebbek is voltak, mint amiket itthon volt szerencsém átélni, mégis az ottani vadászatok, valahogy szabadabb érzések kibontakozását eredményezték. A német vadászterületek vadállománya 195

ÔZBAKOK

Telente félméteres hó esett

J

J

nagyon szegényes, mondhatnám sivár a magyarországiakhoz viszonyítva. Szarvas nagyon kevés van, és az is csak a nagykiterjedésû nemzeti parkokban, állami és magán erdôgazdaságokban létezhet, bizony ott is csekély számban. Nagyon betartják, és be is tartatják a bérlôkkel, hogy sem erdei, sem mezôgazdasági vadkár ne keletkezzen. Egyedüli nagy 196

NÉMETORSZÁGI ÔZBAKJAIM

Elsô németországi ôzbakommal

J

J

vadjuk a vaddisznó. Ha a nagyvadhoz lehet sorolni az ôzet, akkor az ôz viszont tekintélyes mennyiségû. Németország egyes vidékein még ma is az apróvadhoz sorolják ôket! Évente – írd és mondd – másfél millió ôzet lônek! És sajnos a bakokat az arany árában mérik, fôleg az olyan „albérlô” vadásznak, mint amilyen én is voltam. Nagyon sok magaslest, vadetetôt, sózót, cserkészutakat kellett elkészítenem, hogy egy bakocskára kapjak vadászati lehetôséget.

Amibôl viszont „bôven” jutott nekem, és ezért hálás vagyok Eugénnak, hogy megtanított a kártékony dúvad, így a róka és a nyest csapdázására.

Mert elsô évben, ahogy megkaptuk a területet, a téli „nagyvadászatunk” eredménye 11 nyúl volt, amit 25 puskával értünk el, egy egynapos hajtáson. Ez a szerény teríték a hegyes-völgyes, majdnem rideg, 800 méteres tengerszint feletti környéken átlagosnak számított, és a vendégeink sem zúgolódtak, hogy kevés a nyúl, mert ehhez voltak szokva. Az ilyen terítékhez jött még vagy 5-8-10 róka, és esetenként 1-2 nyest, na meg szajkó is! Már az elsô „nagyvadászat” után beindítottuk a hattyúnyak- és ládacsapdákat, amelyekbôl húszat-húszat üzemeltettünk a területünk legeldugottabb zugaiban, és ezek a csapdák egész évben élesre voltak állítva!

Fogtunk is az elsô évben negyvennél több rókát, és vagy 15 nyestet.

197

ÔZBAKOK

Törött agancsú, második német ôzbakom

J

J

De meg is látszott a következô évi nyúl terítékünkön, ami elérte a negyvenet.

A következô években keményen tartottuk ezt a szintet, és az ötödik évben – ami nagyon jó volt az idôjárás tekintetében is – már 80 körüli nagy erdei nyúl feküdt este, máglyarakásokkal körbevéve! Csodájára is jártak a környékbeli területbérlôk, és természetesen elfogadták, hogy csak így van számottevô fejlôdés, ha egész évben „rövid pórázon” tartjuk a ragadozókat, merthogy „Eugénnek van egy magyar hivatásos vadász jobbkeze!” Ez a munka természetesen mindennapi fáradságos csapdaellenôrzésekkel járt.

De lehetett tanulni belôle, magunknak is, és másoknak is. Jöttek is a környék bérlôi, akik tanulni akartak tôlünk!

Amiben viszont nagyon jók a német vadászok az az, hogy nagyon értenek az ôzállományukhoz. Bármerre ment az ember autóval Németországban, még világos nappal is, és fôleg télen – rengeteg ôzet látott mindenütt. Természetesen azokon a sovány, és savanyú termôterületeken nem lehetett olyan nagy agancsokat elvárni, mint Magyarország édenkertjében!

Pedig keményen etettünk egész télen. Kétnaponta mentem egy utánfutóval a közeli almalevet gyártó üzemekbe, ahol ugyancsak örültek, ha elvittem 198

NÉMETORSZÁGI ÔZBAKJAIM

Gidamentés a tavaszi kaszálások elôtt

J

J

a kipréselt almák héját, magját, amit aztán 4-5 helyen kis halomokban leszórtam az etetô helyeknél. Mellé még szálastakarmányt, egész almát, búzát, kukoricát helyeztem a két-három nap utáni üres etetôkbe. Azért akadtak egyes vadászterületek, ahol más volt a földek ásványi anyagának az összetétele (meszes, kalciumos, foszforos), mint a mi hegyes-völgyes, fôleg köves, sovány földjeinké. Aztán, ha a vadászterület egy értô gazdára talált – mint a Sváb Alpokban (Schwäbise Alb) a Magyarországon is sokat vadászó Paul Rigel, aki a mai napig tartja a magyar ôzbakagancs-rekordot, (1975, Jászkisér, 231,53 CIC pont, 770 gramm), vagy a Bajorországi saját területein gazdálkodó, sajnos már elhunyt, de magyarországi családi kötôdéseirôl jól ismert Bajor Albert fôherceg) – akkor a hozzáértôk területein nem ritka volt az 500 grammot is meghaladó ôzbakagancs!

A német vadászok nagyon sokat tesznek a vadállományért, fôleg az ôzekért. Egész télen nagy törôdéssel, odafigyeléssel etetik és óvják ôket.

Tavasszal, amikor a suták ellenek, a vadászok családostul, még barátaikat is meghívva, járják a másnapi kaszálásra megjelölt területeket, és mentik ki a megtalált gidákat. Még így is számtalan gidát ér a elkaszálás szomorú sorsa.

199

ÔZBAKOK

Megjelölt ôzgida

J

J

Azon kívül ezeket a megtalált ôzgidákat évjárattól függôen, a fülbe tûzött különbözô színû krotáliákkal jelölik meg. Így biztosan tudják a következô években, hogy hány évesek a vadászok elôtt megjelenô bakok, vagy suták. Ez természetesen biztos alapot nyújt a pontos korbecslésekhez, ami alapján a bakok agancsát el lehet bírálni!

Azzal, hogy nagyon kevés ôzbak-lelövést kaptam, soha nem tudtam belenyugodni, de más vadászati lehetôségeim Eugénnál határtalanok voltak. A lelövéseket tavaszonta elosztottuk, és magunknak néha csak egy bak maradt. A többit vagy el kellett adnunk, hogy a területbért ki tudjuk fizetni,vagy a helyi „hatalmasságok” kapták, akiknek valamilyen okból „járt” egy – egy meghívás bakra! Ez mindenhol így van, nálunk is. De itt 30-40-60 bakból könnyebb „kiszorítani” azt a párat, mint a mi kis német terültünkön engedélyezett 3-4 bakból akár egyet is. Ezért minden évben beadtam az igénylésemet az állami erdôgazdaságokhoz, ahol általában sorsolás útján lehetett ôzbak-lelövést szerezni. Finoman fogalmazva, nagyon körülményes volt az ilyen beadvány vagy kérelem útja, amelyek a legtöbb esetben a hivatalok útvesztôiben elveszett és sohasem kaptam rájuk választ. Úgy látszik ott is csak azok „melegedtek”, akik közelebb ültek a tûzhöz. Sajnos 200

NÉMETORSZÁGI ÔZBAKJAIM

J

J

én mindig a harmadik, vagy negyedik sorban kaptam helyet, ahol már nem nagyon lehetett érezni melegét a tûznek!

De egyszer, hogy-hogynem, kaptam egy „zöld” borítékot, ami minden hivatalos levél jellemzôje volt Németországban, és a legtöbb esetben csak egy büntetést és egy csekket tartalmazott gyorshajtásért. Ezúttal azonban egy engedély volt benne, egy ôzbak-lelövésre, megjelölve a helyet, hogy melyik erdészetnél, és melyik kerületvezetô hivatalnoknál jelentkezzek.

Idôpontra megadva, hogy egy bizonyos határidôben elejthetem a bakot, ha elôtte befizetem a 300 DM-ot, ez az összeg nem csak a vadászatot tartalmazta, hanem az elejtett ôzbak egészen az enyém lehetett szôröstül, bôröstül. A mellékelt telefonszámon pár próbálkozás után elértem az erdészt is, akivel meg tudtam beszélni a részleteket.

Eljött a kitûzött nap, és én útrakelhettem a jó 80 kilométerre esô dél-­ németországi helység felé. Minden nehézség nélkül megtaláltam az erdészházat, magát az erdészt is, aki nagyon kellemes benyomást tett rám.

Fôleg azok után, hogy elmesélte hányszor is járt már Magyarországon, és jól ismerte a SEFAG Lábod, Vörösalma, Kardosfa és Karád erdészeteit. Mindig szívesen jött, mert szeretettel fogadták, jókat vadászott ezeken a helyeken. Büszkén mutogatta a szarvasbikák agancsait, amelyek a fô helyeket foglalták el a vadászház termeinek a falán.

Egy jó kávé mellett elbeszélgetve, egyszer csak felpattant, hogy indulnunk kell, mert: – „Jön a bak!” – Természetesen ismertem a német vadászokat, de fôleg az állami hivatalnokokat, akikrôl tudtam, hogy nagyon vigyázzák, értik, és ismerik a rájuk bízott vadjaik életét, szokásait. Mert az erdészek is, ugyanúgy, mint a rendôrök, óvónôk, tanítók és tanárok megkapták a nagyon irigylett „Beamte” (hivatalnok) státuszt!

Autóinkat leállítva egy erdei pihenôhelyen, (amit idehaza nem mernék megtenni!) alig pár száz métert mentünk a sötét fenyvesben, ahol egy kis tisztás szélén álló magaslesre csendben feltessékelt. – „Csak üljön nyugodtan!”

-– „A bak jönni fog, hatos agancsa van, de az egyik oldalon, mintha hiányozna belôle!” – És ezzel otthagyott, hogyha lövéshez jutnék, akkor utána keressem meg, ha nem, akkor másnap megint nála találkozunk. Ültem a gyantaszagú erdôben és reméltem, hogy a szerencsém megint megkörnyékez. Elôttem a magasles karfáján az új Drillingem feküdt várva, hogy felavatásra kerüljön. Ezt a puskamûvesi csodát, a közeli Ulmban, a Krieghoff cégnél készíttettem, váltócsöves megoldással. Mivel a pénzem mennyisége mindig behatárolt volt, ezúttal még csak a duplagolyós csöveken volt céltávcsô. Azért hoztam ezt magammal, még ha a 9,3x74R kalibe 201

ÔZBAKOK

J

J

rek nem is éppen „ôzlövôk” voltak, mivel a szokványos 2x20/76 és .30-06os váltócsövekre még nem futotta céltávcsô.

Remegve vártam, hogy végre kipróbálhassam a nagy álmot, amely most megvalósulhat számomra, hogy egy kis magyar vadôr, mint amilyen én voltam akkor, a két kezével megkeresett pénzbôl, 18 ezer német márkáért, saját tervei alapján „csináltatott” puskájával kezdhet vadászni Németországban! Nekem ez akkor, amikor itthon még „összeköttetések” árán sem juthatott mindenki golyós puskához igen-igen nagy dolog, mondhatnám „vívmány” volt, hogy lám-lám mégis kibabráltam a nagyszerû szocializmussal! Egyszer csak gondolataimból felriadva látom, hogy jön a bak... Megjött idôre! Pontosan! Németesen!

Nem nagy mûvészet volt szegényt oldalba lônöm, de vigyázva, hogy csak a bordák között találjon utat a nagydarab ólom, és ne szakítsa le a bak fél oldalát.

Lövésemre valahol riasztott egy ôz, és rámreccsent egy mátyásmadár. Leültem a bak mellé, és a boldogságtól potyogtak a könnyeim, amit magam sem értettem még akkor! Csak késôbb jöttem rá az érzéseim, lelkem ellágyulására, hogy szabadnak éreztem magam, és azt, hogy ettôl a pillanattól mégiscsak „lett valami belôlem”, ugyanis annak idején Sas Emil kételkedve, gunyoros szavakkal célzott meg, hogy „talán lesz belôled valami”!

A bak agancsa olyan volt, mint amilyennek a német kolléga mondta! Kicsi, törött, de az enyém!... Tehát egy újabb mérföldkôhöz értem az alakulgató vadászati eredményeim tárházában. Boldogan raktam rendbe ott helyben, és még alig sötétedett, amikor bekopoghattam az erdészemhez, hogy a feladat letudva. Még megnézte a csomagtartómban az elesett bakot, elbúcsúztunk jó egészséget és további sikeres vadászatot kívánva egymásnak.

Sajnos egy nagy németországi álmomat viszont nem sikerült megvalósítanom, amíg ott éltem. Mégpedig azt, hogy egy fekete szôrû ôzbakra vadászhassak. Gondolom, sok olyan magyar vadász van, aki ezekrôl még nem is hallott. Ez egy érdekes észak-német jelenség, amely a holland határtól húzódóan keresztülmegy egészen a lengyel határig, kb. 100 kilométeres szélességben sûrûn elôfordulva, hogy az ôzek színe 50-50 százalékban fekete és vörös.

Akkoriban még nem érdekelt annyira a különleges ôzbakok vadászata, mert itthon, mint vadásztársasági tag, minden évben kaptam 1-2 ôzbak-­ lelövésre engedélyt. Ezek nekem akkor is, de ma is teljesen elégségesnek bizonyultak. Ma már viszont sajnálom, hogy nem mentem utánuk, és kicsi ráfordítással begyûjthettem volna ezt a ritkaságot is. Sajnos mindent nem 202

NÉMETORSZÁGI ÔZBAKJAIM

Fekete ôzbak

J

J

kaphatunk meg, illetve vannak fontossági sorrendek, amelyeket késôbb talán kicsit bánunk, hogy betartottunk.

Az utolsó németországi bakomat is hasonló egyszerûséggel kaptam meg! Eljött az az év is, sok-sok nagyböjt után, amikor rám került annak az EGY baknak a meglövése, amit meghagytak nekünk a vendégeink. Eugén kiadta az engedélyt: – „Lôj olyant, amilyen tetszik!” – Nagy választási lehetôségem nem volt, mert talán 5-6 olyan bak kerülhetett számításba, amelyet addigra kifigyeltem, elég öregnek és érdekesnek találtam, majd a meglövését szívesen magamra vállaltam volna. Taktikáznom is kellett, hogy ne legyen túl nagy, vagy túl érdekes, mert akkor elindult volna az irigység közöttünk, aminek semmi értelmét sem láttam. De az emberek már csak ilyenek, ha másnak jobb, vagy esetleg nagyobb, érdekesebb trófea jut. Megindul a „rivalizálás” vagy esetenként a keményebb sárga irigység is, amelyek elôbb vagy utóbb, ha nem is a baj, de megjegyzések, piszkálódó beszólások kellemetlen sorozatát hozhatják magukkal – megmérgezve az addigi jó hangulatot, kellemes légkört. Én az ilyen „stílust” sohasem kedveltem, mert aki rendesen megdolgozott egy eredményért, annak mindenkor kijár az, hogy szabadon örülhessen annak, amit elért!

203

ÔZBAKOK

J

J

Németország észak-nyugati részén honos a fekete ôz 204

NÉMETORSZÁGI ÔZBAKJAIM

J

J

Nos, ez alkalommal is mint annyiszor, a kora délután már a kiszemelt magaslesen talált! Sokan kérdezték is, hogy miért ülök ki olyan korán, hiszen a vad csak naplemente elôtt mozdul ki nappali rejtekébôl. Ezeknek a „lusta” vadászoknak elárulom, ha nyugalom van a területen, akkor már sokkal hamarabb megindul. Fôleg az erdôben, ahol hûvösebb van, de legfôképpen ott, ahol biztonságban érzik magukat. Ez érvényes nemcsak az ôzre, hanem a többi nagyvadra is.

Itt is bejött a tapasztalatom! Alig ültem fél órát, amikor szép lassan, csipegetve elhagyta nappali tanyáját a bakom, és kijött arra a tisztásra, amelyen már többször láttam. Jól megnéztem az agancsát minden oldalról, hogy biztosan az a bak legyen, amit a kegyes Diana nekem szánt. Igen, igen az volt! Nem nagy, kicsit szûken álló szárak, fent már a „visszarakás” látható jelei, ághiányos, de alul a rózsák, koszorúk viszonylag vastagok. Tehát olyan 6-7 éves lehetett, amit nyugodtan ki lehet venni az állományból, mert ez a bak már megtette a magáét az örökítés nagy könyvében!

Nem volt nagy mûvészet meglôni. Kihozni annál több munkát adott, mert le kellett másznom a völgy aljába, az ott csörgedezô patakon átkelnem, és újból nekiugrani a meredek hegyoldalnak. Mindezt ugyanúgy vis�szafelé is meg kellett tennem bakkal a nyakamban! De akkor még, alig 35 évesen mindez gyerekjáték volt! Ma már biztosan nem vállalkoznék rá!

Rövid egyórás távollét után, a nap még magasan fent állt, újból megjelentem barátom pisztrángos telepén, töretes kalappal a fejemen!

Eugén elôször fel sem fogta, vagy nem látta a töretet a kalapomon, mert azt kérdezte: – „Talán itthagytál valamit?” – Csak boldogan nevettem!

– „Nem, csak meghoztam a bakomat!”

A többi már csak pici történelem, egy jó barátság, és egy férfias búcsúzás, sajnos az utolsó volt! Barátom a következô évben agyonlôtte magát!

Közben nekem is befejezôdtek a németországi vadászataim, mert áttettem mûködésemet jó tíz évre Afrikába, és ott gyûjtögettem tovább a vadászélményeket! Mindenesetre nagyon hálás vagyok a német vadászoknak, hogy közéjük tartozhattam, és hogy befogadtak maguk közé. Sokat tanultam tôlük. Általuk fejlôdtem szorgalomban, szakmai alázatban, és emberségben!

Fôleg azt meglátni, és felismerni, hogy mi is „csak” egy kis része vagyunk a környezô természetnek, amibe ha bele tudunk illeszkedni, akkor idôvel otthon is fogjuk érezni magunkat benne. Csak kívánni tudom sok magyar vadásznak, hogy olyan tanítóik legyenek, mint amilyenek nekem jutottak! Akkor biztos megtalálják helyüket a vadásztársadalomban és a nagybetûs ÉLET-ben is! Ahol majd azzal fognak az átlag fölé emelkedni, hogy többet tudnak majd a vadról, a vadászatról, a természetrôl, emberek 205

ÔZBAKOK

Harmadik, egyben utolsó német ôzbakom rôl – és e tényezôk szoros összefüggéseirôl! Amit szimbiózisnak nevezünk!

Ami valahol mélyen azt is jelenti – Együtt! Egymásért!

Waidmannsdank! Köszönet Nektek kedves német vadászbarátaim, a barátságért, a kapott tudásért és mindenért, amit kaptam Tôletek!... Köszönet, hogy Veletek vadászhattam!

J

J

1973–2020

206

J J J J

J J J J

i

Azok a csodálatos svéd ôzbakok Burkhard Winsmann-Steins

J J J J

J J J J

i

SVÉDORSZÁG CSODABAKJAI † Dr. Károlyi Tamás gróf emlékére

„Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsôséget. Csak egy tûzhelyet kívánok.

Hívó lámpafényt, meleget, azoknak, akiket szeretek. Egy darab kenyeret, pár halk szót, jó könyvet és kedves embert.

De az aztán EMBER legyen.”

Fekete István

I.

J

J

Afrika mindig mágnesként vonzott, s ez a földrész jelentette számomra a „Nagy kalandot”, a megpróbáltatást! Azt gondolom, hogy mi magyar vadászok már a „bölcsônkbe” kaptuk ezt az indíttatást, amit Kittenberger Kálmán és gróf Széchenyi Zsigmond hagyott ránk gyönyörû, tartalmas könyveik által.

Vadászéletem legszebb tíz évét tölthettem Afrikában vadászva, hivatásos vadászként, gyûjtôként, és egy namíbiai farm társbérlôjeként. Akármekkora Afrika-rajongó voltam és maradtam, vágytam a kiegyenlítôdésre, a hûvösre, hidegre, ami feledtetni tudta a szinte elviselhetetlen hôséget, ami éjjel-nappal körülvett és beágyazódott a csontvelômbe. Persze, a maláriabetegségem okozta ôrjítô forróságot is, a lázat, amellyel a testem immunrendszere próbálta kiölni a parazitát a vérembôl. Ezért is jöttem az 1980-as évek elején Svédországba, annak délkeleti részére, Emmabodába vadászni méghozzá télidôben, hogy a többéves forró afrikai tartózkodás után „lehûljek”, talán azt is írhatnám: megpihenjek..., ami sikerült is, ezért megkönnyebbülve, felfrissülve utazhattam haza.

Itt, ezen a méteres hóval borított, fagyos elsô utamon találkoztam elôször a svéd ôzbakokkal. Igaz, csak pár szépen kikészített ôzbaktrófea képében, melyek egy vadászház ablakpárkányán voltak elhelyezve, és teljesen magukra vonták figyelmemet, amíg vendéglátóm jávorszarvasos kalandjait hallgattam. Szép hosszú, sötét agancsok voltak ezek, hatalmas rózsákkal, 209

ÔZBAKOK

Svédországi, érdekes agancsú ôzbak

J

J

és a szárak tele voltak apró gyöngyökkel, egészen fel a csúcsokig. Hegyük világított, mint a gyertyák a sötét szoba homályában... és mind-mind öreg, kopott fogú, kicsit visszarakott, hanyatlásnak indult agancsú bakok trófeái voltak ezek.

– „Hol lôtte ezeket?” – kérdeztem a vendéglátómat, kicsit csodálva és irigykedve. – „Hát a saját területemen, az ôszi jávorhajtások közepette.”

Még hozzátette legyintve: – „Söréttel!” – Ekkor hallottam elôször, hogy Svédországban, talán egyedül Európában, az ôzet söréttel (is) lôhetik.

A törvényhozó elfogadta a szokásjogon alapuló vadászok igényeit, és életben hagyta az évszázados szokásokat, még ha azokat mi, közép-európai vadászok nem is tartanánk helyénvalónak. Pedig, ha valaki pici helyi ismeretekkel is rendelkezik, és többször vadászott Svédországban, az megérti ezeket. Ôsszel esik a legtöbb ôz, és ha fenn van az agancsa még, tehát nem hullajtotta el, van olyan svéd vadász, aki lefôzi a koponyát, és elteszi a trófeát emléknek. De nem mindenki! A legtöbb vadászt hidegen hagyja a trófea, csak a húsért vadászik. Mondjuk, valahol meg is értem ôket. Mert a vadászat igazi célja mindig is az élelemszerzés volt. Csak amióta feltalálták 210

SVÉDORSZÁG CSODABAKJAI

J

J

a lôporral mûködô fegyvereket, azóta vált a trófea becses tárggyá, mert ezt már „egy ember” zsákmányolta, és nem egy egész közösség, mint amikor még a vadfogó hálóikba, vagy különbözô csapdáikba belehajtották a vadat.

Különben a svéd vadászok ma is azt az elvet vallják, hogy a közös vadász­ élmények a legszebbek, mert összehozzák, összekovácsolják a közösség tagjait! Az sem mellékes, hogy egy jávorszarvas elejtésében, ha csak közvetve is, mindnyájan részt vesznek. Akár hajtóként, akár puskásként, de a vadhús elosztásakor mindnyájan egyformán részesednek abból. Azt hiszem, valószínûleg valahol itt kezdôdik, és végzôdik az igazi demokrácia, amikor az elvégzett munka után a résztvevôk egyformán részesednek annak javaiból. A következô lépés bizonyára az volt, hogy már nem a vadászat által zsákmányolt állatok húsa adta a fô táplálkozási alapot, hanem a tudatos állattenyésztés és mezôgazdaság. Innentôl kezdve, aki megengedhette magának és szórakozásból vadászott, ezt a trófeagyûjteményében is ki akarta mutatni. Az tény, hogy mára a trófeagyûjtés szenvedélye eluralkodott a vadásztársadalmunkon a pénz szerepe által, s a vadászat „vadhajtásává” degradálódott. Ezt a „rágódást” hagyjuk csak másokra, hogy ezen gondolkodjanak el azok, akiket ez érint és érdekel. Számomra a vadászati trófea egy emléktárgy, amely egy sikeres vadászat emlékét, pillanatát adja vissza. Azon kívül, mint vadászati szakember, egy értékmérô tárgynak tudom tekinteni a trófeákat, mert képet ad egy terület, esetleg megye, vagy ország vadállományáról. Mert jó trófeák csak ott teremnek, ahol az örökléstani értékek még feltalálhatók, a vadnak van élettere, elég élelme, és gazdálkodnak is vele... magyarul hagyják megöregedni ! Nyálcsorgató volt látni szakemberként azokat az ôzagancsokat, akkor ott Emmabodában.

Valahol, valami mocorogni kezdett bennem: szeretnék én is ilyen bakokra vadászni, ilyen bakok agancsait látni a gyûjteményemben! Mert bevallom, ha nem is vagyok „megszállott” trófeagyûjtô, azért szeretem a szép, sötétszínû, nagyrózsájú, sûrûn gyöngyözött ôzbakagancsokat. Valahogy ez az egyetlen olyan trófea, „melybôl nem kapok eleget”! Természetesen nem vagyok éremgyûjtô, de annyira megszállott sem, és fôleg gazdag, hogy csakis aranyérmes agancsú bakokra vadásszak. Nekem jó a kicsi agancs is, csak a viselôje legyen nagyon öreg, és igazi szép vadászélményt adjon.

Mármint ôzbakban! Igyekeztem mindent megtudni a svédországi ôzbakokról, megpróbáltam minél több adathoz jutni. Vannak, akik azt gondolják, hogy a skandináviai ôzek átmenetet képeznek az európai és a szibériai ôzek között. Állítólag vannak génvizsgálatok erre vonatkozóan. Én még nem fértem hozzájuk, mert nem nagyon érdekelt eddig, de láttam nagyon sok ôzet Svédországban... élôben, eredeti környezetben. De nem hiszem, hogy lenne kapcsolat – legalábbis Svédországban – a két alfaj között. A svéd ôzek 211

ÔZBAKOK

J

J

testre nem sokkal nagyobbak, mint a mi ôzeink, de azért akad köztük egy pár kiemelkedô. Az átlag úgy 20 kg körül lehet élôsúlyban! Mindenesetre az élôhelyük talán a legtökéletesebb egész Európában. A tél kemény, ami tudvalevôleg szelektál is! A nyár meleg, de esôs. Az erdôk aljnövénye fôleg lágyszárú és cserje, tele rügyekkel, ami az ôzek, de a jávorszarvasok fô tápláléka is. Mivel ott nagyon nehéz nyáridôben ôzet vadászni (az ôz vadászata augusztus 16-án kezdôdik, az üzekedés után!), így viszonylag kevés ôz kerül terítékre. Inkább az ôszi jávorhajtásokban lövik, golyóval és söréttel is válogatás nélkül a sutát és a bakot! Tudom, ezt itt nálunk nem értik, és sokan nem fogják fel, de a skandinávoknál egészen más a vadászati szemlélet, tehát a vadászok (nem trófeavadászok), hanem ôsi módon, „hagyomány ôrzôen” a téli idôszakra hússzükségleteiket, készleteiket töltik fel! Egy észrevételem lenne azért: ahol rendszeresen kutyával hajtják a területeket, többször is egy télen, ott nemigen vannak nagy agancsú bakok.

Csak azokról a területekrôl kerülnek elô, ahol ritkábban, egy évben csak egyszer hajtanak. Ott is csak véletlenül. Mondhatnánk azt is, ott van igazán idejük a bakoknak megöregedniük, és ez a nagy titkuk a svéd erdôknek!

Mert mindig többet adnak, mint ígérnek!

Egy érdekes dolgot szeretnék még leírni, és egy térképet mellékelni ehhez a tájékoztatóhoz. Kevesen tudják, hogy az 15. és a 16. században teljesen normális volt Svédország ôzállománya. Az 1770-es években, a Nagy Francia Forradalom után, amelynek szele végigsöpört Európán, és az ezt követô napóleoni háborúk után – amelyek szintén nem egy történelmi kirándulásnak indultak – kipusztult Skandináviából az ôz, mint vadfaj!

Gondolom ehhez hozzájárult az is, hogy 1789 körül feloldottak minden vadászati tilalmat (hogy a nagy éhínséget valamennyire csökkentsék), és akinek akármilyen kis területû földje, erdeje volt, az korlátlanul vadászhatott rajta. A nagy szegénység és az éhínség, amely a lakosságot is tizedelte, megtette a maga hatását, és a jávorszarvason kívül minden más vadfaj, így a gím- és dámszarvasállomány is a nullára esett vissza. Különben, ha jól megfigyeli valaki, aki Svédországban utazgat, láthatja a rengeteg kôfalat a földek szélén, ami arról tanúskodik, hogy milyen gyengék és fôleg kôvel borítottak ezek a sovány, savanyú füvû földek, amelyeket a jégkorszak gleccserei gyalultak simára, magukkal szállítva és lerakva a hegyvidékekrôl hozott sziklát, követ. Mennyi energiát, fáradságot, kínt-keservet és éhséget kellett azoknak a szegény embereknek elviselniük, hogy földjeiket termékenyebbé tegyék azzal, hogy ezeket a köveket kihordták a szélére! Csupán pár darab ôz maradt életben a Malmö melletti Övedskloster és Skabersjô birtokon. Ezeknek az ôzeknek a mai leszármazottai 1860 után lassan szétszivárogtak és újból benépesítették Skandináviát. 1900 táján érte el a be 212

SVÉDORSZÁG CSODABAKJAI

J

J

Skandináviában újból meghonosodik az ôz 213

ÔZBAKOK

J

J

Az Övedskloster-i érvényes világrekord 214

SVÉDORSZÁG CSODABAKJAI

J

J

népesedés Stockholm vonalát, és 1940-re Jämtland határát. Mára az egész Svédországban van ôz. Természetesen, ahogy észak felé haladunk, egyre kevesebb. Tehát az összes ôz, ami ma Svédországban él, az mind az 1830 körül megmaradt pár ôz leszármazottja ami Skane (ejtsd: Szkone) déli részén csodával határos módon túlélte e nagy pusztítást.

A térképen jól követhetô a tízévenkénti vándorlás mértéke. Ennek alapján nyugodtan elmondhatjuk, hogy igenis, az ôz vándorol. Ha egy terület benépesül, a szaporulat amint ivaréretté válik, útra kél, újabb területeket keres magának. Aki ismeri Svédországot, Norvégiát, Finnországot, az igazat fog nekem adni, hogy talán sehol Európában nem olyan eredeti még az ôz élettere, mint Skandináviában. A csapadékos és viszonylag meleg nyár, 500-800 milliméteres csapadékával nagyban hozzájárul az aljnövényzet, tehát a lágyszárúak sokféleségéhez. Márpedig az ôz egy pákosztos, válogatós, rügyeken és hajtásokon élô vadfaj, ezeket itt bôségesen megtalálja.

Nem véletlen, hogy a gazdag táplálkozási lehetôség miatt, a testsúlyuk is magasabb, mint Európa többi országában. Ahogy észak felé haladunk, úgy növekednek a testsúlyok. Az eddig legnagyobb súlyú európai ôzbak éppen Svédországban került terítékre. A legnagyobb testsúlyú ôzbakot Jämtlandon ejtették el, 41 kilogramm volt zsigerelve! De a nagy testsúlyok nincsenek mindig arányban az agancs súlyával – minél északabbra megyünk, annál nagyobb a testsúly, viszont az agancs súlya egyre csökken.

A Malmö melletti Övedskloster-ból – ahonnan 150 évvel ezelôtt elindult Skandinávia újbóli ôzes benépesedése – származik a mai érvényes világrekord ôzagancs. Még egy érdekességet szeretnék ezzel kapcsolatban megemlíteni: mégpedig azt, hogy az Övedskloster-i birtok az egyetlen mészkô alapú, szigetszerû földterület Svédországban. Az egész Skandináv félszigeten a bazaltkô a domináns. Ezen a viszonylag kis területû mészkô-­ fennsíkon nônek ma is a legjobb agancsú bakok. Ugyanis a „meztelen mészkô földje” közvetlen kibocsájtja a talajból a nitrogént, a foszfort, valamint a kalciumot – azt a három fô ásványi anyagot, amely szükséges a jó minôségi agancsok növekedéséhez.

Minden híreszteléssel ellentétben a skandináviai ôzek még igaziak!

Ezek még nem „tuningolt” és „csinált” agancsokat hordanak a fejükön! Ide még nem tört be az ôzagancsokat érintô mesterséges beavatkozás, mert ugye a skandinávok jószerével nem trófeavadászok. Ezért az ôzbak vadászata és az ôzagancs nem kereskedelmi forrás, nem bevétel! A svéd erdôkben nincs „ôzgazdálkodás” mert olyanok a körülmények, hogy ott nem lehet gazdálkodni az ôzzel, ahol a legtöbb helyen semmilyen gép, autó, traktor sem tud közlekedni. A természet olyan ôsien „természetes”, hogy 215

ÔZBAKOK

az ember csak az adott körülményeket tudja elfogadni, és beleilleszkedni!

Ezért az ôz vadászata is csaknem mindenhol (kivéve a kevés mezôgazdaságilag hasznosított területet), ahol van nyári les, ott vadászati lehetôség is, csak az ôszi jávorszarvas hajtóvadászatok idején tudják elejteni a lelövésre szánt darabszámot. Függetlenül attól, hogy bak vagy suta! Ezért az ôzbôl befolyó nyereség a legkevesebb és jelentéktelenül eltörpül az erdôgazdasági és faipari nyereséggel szemben.

II.

J

J

A következô találkozásom az ôzekkel 1985-ban történt, még ha akkor nem is láttam belôlük egyet sem. Kedves meghívást kaptam dr. Károlyi Tamás gróftól, aki Malmöben élt, (sajnos már ô sincs köztünk), hogy jöjjek, és vegyek részt a bérelt vadászterületén egy ôszi jávorhajtáson, amire természetesen rögtön igent mondtam, és utaztam. Színes, vidám társaság jött össze ott a Hästveda-i vadászházban, ahol újra találkozhattam egy régi baráttal és versenytárssal, Kopeczky Tamással, akivel hajdanán, serdülôkortól kezdve együtt kerékpároztunk, versenyeztünk egymás ellen.

Még ha útjaink széjjel is váltak, de a kapcsolat megmaradt szívélyesnek és barátinak! Kopeczky Tamást nagyszerû, és kiváló sportembernek ismertem meg. Hamarabb került be a válogatottba, mivel három évvel idôsebb volt, mint én. Aztán ahogy az élet hozta, sok más honfitársunkkal együtt, mi is elhagytuk Magyarországot, szép hazánkat, hogy az egyre beszûkülô életforma elôl meneküljünk, és „csináljunk valamit az életünkkel”! Mert volt olyan aki „befelé”, magába fordulva, megkeseredve „disszidált”, vagy maradt otthon, nem vállalva a bizonytalanságot, de volt aki kifelé, mint mi is, megpróbáltuk kamatoztatni a talentumot, amit az ôseinktôl kaptunk.

Mert a szabadság utáni vágy ezt sugallta számunkra, hogy lehet máshogyan – szebben és nyugodtabban – is élni, és elérni azokat a célokat, amelyeket úgy gondoltuk, hogy el fogunk érni, és amelyeket megálmodtunk magunknak. Természetesen ezt nem tudta minden honfitársunk elérni és megtenni! De úgy érzem, hogy mi, sok másokkal együtt, elértük, sôt megvalósítottuk vágyaink álmát, beutaztuk a világot vadászpuskával, és ami a fô, az a nagy élmény mindkettônk számára, hogy eljutottunk Afrikába, talán minden magyar vadász Paradicsomába. Volt idôszak vagy 50 évnyi, amikor ez egy magyar vadásznak az élete álma volt, s ha nem a „disszidálást”, a hazája elhagyását választotta, akkor otthonról semmi esélye sem volt, hogy lábát Afrika földjére tegye. Tehát volt mire emlékeznünk! Ezek után reméltük, hogy majd még a vadászatban is közös élményekkel szaporíthatjuk fiatalabb éveink bringás barátságát.

216

SVÉDORSZÁG CSODABAKJAI

De vissza az 1985-ös svédországi vadászathoz. Ott, azon a délsvéd Hästveda-i területen láttam az elmúlt ötvenöt vadászévem eddigi legvastagabb fáját, amelyen egy ôzbak tisztította tavasszal, vagy fente az agancsát a nyáron. És ez jelent valamit! Mert mint tudjuk, és többször megfigyelhettem magam is, minél vastagabb egy fa, annál erôsebb nem csak maga a bak, de az agancsa is. Érdekes megfigyelés volt számomra ezt látni… még akkor is, ha ezzel a bakkal nem sikerült találkoznom. Pedig az egész napos októberi jávorhajtások elôtt és után (melyek délelôtt 9-10 óra körül kezdôdtek, és délután 2-3-ig tartottak) kiültem a közeli legelôk valamelyik magaslesére és reménykedtem, hogy megláthatom, esetleg meg is lôhetem ezt a „csoda­ bakot”, mert biztos voltam benne, hogy valami „nagyon más” lesz ennek a baknak az agancsa, mint amilyeneket eddig láttam és a kezemben tartottam! Ma is sajnálom, hogy akkor nem volt szerencsém. Ezután hosszú szünet következett, már ami a svéd ôzbakokat illeti. A MAVAD irodát képviselve Németországban, nagyon megsokasodtak a teendôim. Volt olyan hónap, a magyarországi tavaszi ôzbakvadászatok alatt, és az ôszi szarvasbôgések idején, hogy csak az én irodámnak havonta ötszáz német vadásznak kellett elkészítenünk a beutazáshoz szükséges papírokat, meghívó levelét, fegyverbeviteli engedélyét, térképet adni a kezükbe, hogy hogyan találják meg a vadászházat, vadászterületet. Sokan szerették volna, hogy én vezessem ôket a vadászat alatt, mások azt is igényelték, hogy a trófeáikat szállítsam a vadászatok után házhoz. Volt olyan hét nap, májusban és szeptemberben, hogy háromszor fordultam vadászokkal és trófeákkal megrakodva Németország és Magyarország között. A gépkocsiban aludtam, reggeliztem, ebédeltem, vacsoráztam. Nagyon szép, és eredményes évek voltak ezek, úgy szakmailag, mint üzleti szempontból. Örülök, hogy meg- és túléltem ezt az idôszakot. Természetesen voltak ennek az életnek mellékzöngéi is, mint a három totálkáros autó (melyekbôl mind háromszor karcolások nélkül szálltam ki!).

Vagy a két tönkrement házasságom, melyek már mélyebb nyomokat és sérüléseket hagytak vissza bennem. Ezért húsz évig, amíg így éltem, gondolni sem mertem újabb ôzbakos vadászutakra, melyeket a saját szórakozásomra tehettem volna meg. Csak most, pár éve, hogy nyugdíjas lettem, kezdett megint motoszkálni valami bennem, hogy jó volna újból elmenni Svéd­ országba, és újra körbejárni ezt az ôsi ôzbakos témát.

III.

J

J

Tehát ott tartottam, hogy újból szerettem volna Svédországba utazni, ôzbakra vadászni. Ezért megkerestem egy régi tisztelômet, kedves barátomat, Hermet Pétert, hogy nézzen körül, hátha talál valahol, valamelyik 217

ÔZBAKOK

J

J

svéd vadászújságban egy hirdetést, amely ôzbakvadászatot kínál fizetség ellenében. Péter hamarosan válaszolt is, és közölte levelében, hogy megtalálta számomra a lehetôséget, a saját lakóhelye Växjö város közelében, és nem is kellett a vadászújságokat böngésznie, mert maga is vadászik, és egyik jó barátja erdészeti és vadászati szakember. Közölte az árakat, amelyek számomra, jó borsosnak tûntek, de végül is elfogadhatók voltak.

Megegyeztünk, hogy jövök.

Megrendeltem a repülôjegyet 2012. augusztus 14-ére. Örültem, hogy sikerült erre a napra kapnom, mert Svédországban az ôzbak vadászata minden évben augusztus 16-án kezdôdik. Így lesz annyi idôm, hogy egy kölcsönzôben megrendelt autóval kényelmesen odaérjek barátomhoz, és a következô napon, 15-én a vadászati vendéglátómmal körbejárjuk a területeket, hogy megismerjem a lehetôségeket és az esélyeket, amelyeket talán ki is fogok tudni használni.

Tudni kell még a feltételekrôl, amelyeket elôzetesen megkaptam, hogy a vendéglátóm nem lesz a mindennapos kísérôm, aminek valahol örültem is, mert éreztem magamban annyi talentumot, hogy meg fogom egyedül is lôni az engedélyezett három ôzbakot. Hogy ez nem így lett, azt itt szeretném elmesélni. Természetesen az, hogy bak, vagy bakok nélkül jöttem haza, nem von le semmit az utazás értékébôl. Sôt! Ettôl még nagyobb lett bennem a vágy, hogy majd egyszer újra megpróbáljam, mert itt, Svédországban IGAZI vadászatban volt részem, méghozzá csupa nagybetûvel, mégha nem is sült el kezemben az az átkozott puska! És ez a mondat ezúttal szó szerint értendô! De kezdjük az elején: Megérkezve Malmöbe, megkaptam a bérelt gépkocsit. Mivel nem elôször jártam már Svédországban autóval, nem volt nehéz beilleszkednem az ottani nyugodt, tempós forgalomba, lassabban, megfontoltabban közlekedtem, mivel egy idegen országban azért mások a szabályok, szokások, mint itthon, mégha a közlekedési törvények majdnem ugyanazok, mint nálunk.

Gyönyörû, széles, és fôleg sima utak vezettek fel egész Växjö-ig. Sehol egy zökkenô, kátyú, javított útszakasz! Ezt aztán fôleg nem értettem, hogy itt a téli hômérséklet eléri a –40 °C, és mégse láttam egyetlen útfelfagyást!

Ez már „bizalmatlanná” tett! Micsoda ország ez, ahol ennyire rend és tisztaság van?

Erdôk és tavak szegélyezték a 200 kilométer hosszú utat. Azért is mentem lassabban, mert nem tudtam betelni az ôsi, nyugodtságot sugárzó tájjal, amely kézzel foghatóan az útmenti árokpartnál kezdôdött. Megtehettem, hogy lassabban hajtottam, mint az átlagos autózó, mivel hétközben ott is kevesebb a forgalom, mint a hétvégeken. Még feltûnô volt számomra a tisztaság, amely egész utam alatt „kísértett”! Sehol egy papírfecni, 218

SVÉDORSZÁG CSODABAKJAI

J

J

vagy cigarettacsikk! Szinte „nem is éreztem jól magam” hogy az erdôkben, amerre jártam, nem lehetett egyetlen mûanyag zacskót, vagy szeméttel teli mûanyag bevásárlószatyrot látni, amelyet a „lelkiismeretes” autózók szórnak ki nálunk, úton, útfélen! Micsoda egy „lehetetlen ország” ez a Svédország!? Itt az emberek nem hagyják maguk mögött a szemetjüket, mocskukat, hogy majd valaki másnak kelljen azt eltakarítania?! Nem is értem ôket! Mit képzelnek ezek? „Szörnyû volt látni” azt a nagy tisztaságot, rendet, amelyet minden „szörnyülködésem ellenére” nagyon élveztem! Végre otthon éreztem magam, még ha nem is Svédországban születtem! Miért van ez? Miért van az, hogy mi úgy élünk Magyarországon, ahogy?

Miért nem törik le a keze magától annak, aki kiszórja a szemetet az út szélén, és nem tudja beledobni egy szemétvödörbe, amit majd a szemeteskocsi kiürít, és esetleg abból még kiveszik, amit hasznosítani lehet? Mért vagyunk ilyen igénytelenek, és miért tudnak a svédek, németek, norvégek, dánok, hollandok olyan szép tiszta országot maguknak teremteni, amit mi nem tudunk!

Sajnos sokszor az az érzésem, hogy mi nem is akarunk „olyanok” lenni, mint ôk, mert nem érezzük még mindig azt, hogy „otthon” vagyunk?

Valahol a lelkünk mélyén talán még mindig a lovon ülve „kalandozva vándorlunk”? Pedig ezt már Szent István királyunk is megszüntette, hogy végigraboljuk Európát, ha itt akarunk élni, Európa közepén. Sajnos van egy olyan érzésem, hogy nagyon is a szélén vagyunk, és ezt csakis magunknak köszönhetjük.

Talán 15 kilométerre lehettem Växjö-tôl, amikor csengett a telefonom, és Péter jelentkezett. Kérdezte, hogy merre járok. Mondtam, hogy fél órán belül ott vagyok. Kicsit meglepôdött. Késôbb elmondta, hogy ilyen még nem volt, hogy egy magyar pontosan odaér akkorra, amikorra bejelentkezett, és amikorra várják. Hát mit mondjak? Ez is minôsít bennünket, magyarokat valahol!

Péter és kedves felesége Anni, csodálatos vacsorával vártak. Kellemes estét töltöttünk együtt, ki- és megbeszélve a következô napok teendôit, lehetôségeit. Megkaptam Pétertôl az elôre megígért kölcsönfegyvert is. Egy nagyon jó (szó szerint zsír-) új Karl Gustav-ot, melynek kalibere .30-06 Springfield volt. Biztos voltam abban, hogy ezzel a márkás fegyverrel sikerül eredményt elérnem. Sajnos nem így lett! De errôl majd késôbb.

Vacsora után kocsiba ültünk, Péter kikísért és elvezetett szállásomra a Vislanda falubeli Värdhus-ba, amely egy idôsebb évjáratú, de nagyon hangulatos, fából épült nagyobb ház volt. Mint egyedüli vendég, élveztem a csendet és a nyugalmat az egész szállodában. Talán csak az volt kicsit zavaró, hogy félóránként ott suhantak el az ICE gyorsvonatok a ház hátuljánál, 219

ÔZBAKOK

J

J

mert az épület valószínûleg valamikor Vislanda állomásépülete lehetett. De engem ez sem zavart túlságosan. A szobám a ház másik végében volt.

Másnap délelôtt, pedig pontosan tíz órakor megállt a szálloda elôtt Péter kocsija, amibôl kiszállt még egy magas úriember is! Szívélyes kölcsönös bemutatkozás, és rögtön tudtam, hogy „jó kezekbe kerültem”!

Ezt megérzi az ember, ha elég jó emberismerô. Mert Kurt volt a tulajdonképpeni vadászati vendéglátóm. Magas, sovány, sportos nagyon barátságos svéd férfi, aki éppen akkor ment nyugdíjba. Ôk ketten körbevittek és bevezettek aznap a területeik „rejtelmeibe”. Mindenesetre ilyen jó és pontos „eligazításban” még sehol a világon nem volt részem, mint amilyenben Kurt és Péter részesített. A következô napok programja számomra az volt, hogy naponta váltva vadászhattam több vadászterületen.

Elôször megmutatták a háromezer hektáros erdészeti területet, ahol Kurt volt még tavaly az igazgatóhelyettes, de mostanra már, mint nyugdíjas vezette az ott mûködô vadásztársaságot. Kaptam egy nagyon pontos térképet, amelyen minden út, és számozott magasles fel volt tüntetve.

Minden vadásznapon egy másik területrész volt számomra kijelölve. Ezt a térképen is feltüntették a körzetszámokkal, mellette a keltezés, hogy melyik napon, melyikben vadászhatok. Természetesen minden körzetet körbe­autóztunk, és én választhattam, hogy melyik lesre ülök fel. Elsôre a 11-es számút választottam, mert a környezet ott nagyon rokonszenvesnek tûnt, hogy ott esetleg ôzbakkal találkozom. Szinte „ôzbak szaga” volt a les környékének. Úgy látszik jó volt a megérzésem, mert már az elsô reggelen majdnem siker koronázta a vadászatom. De elôbb még szeretném folytatni az elsô, bemutatkozó nap további történéseit: Miután körbejártuk a területet a jó minôségû, murvás utakon autózva, dél körül átmentünk Kurt magánterületére, Bökebacken tanyájára, mely 80 hektár erdôbôl, és pár kis savanyú füvû legelôbôl állt össze. Itt is egy nagyon pontos térképet kaptam, melyen nagyon szépen eligazodtam, és jó volt látni, hogy minden magasles ott is a helyén volt, mint amit a térképrôl leolvastam. Kurt csodálkozott is, hogy ilyen jól tájékozódom. Elmondtam, hogy amikor a kétéves kötelezô katonai szolgálatomat teljesítettem itthon, akkor „ragadt rám” egy ’s más, mint felderítôre. A térképolvasást szó szerint „belénk verték”, aminek csak örülni tudtam egész életemben.

Utána pedig Afrikában éltem, mint hivatásos vadász, Namíbiában is, mint farmbérlô. Ezért szolgálnunk kellett fél évet a Zambézi Ranger félkatonai szervezetben, mint terrorelhárító, ahol a farmok biztonságát kellett vigyáznunk. Ott pedig nem adtak olyan részletes, és jó térképeket, mint Svédországban, mégsem tévedtünk és vesztünk el sohasem! Hála a fekete bajtársaim tájékozódási képességeinek is.

220

SVÉDORSZÁG CSODABAKJAI

J

J

A megbeszélés után Péter meghívott bennünket egy nagyszerû ebédre a szállodám halljában mûködô Vislanda Värdhus-ba, amely magyarra fordítva annyit jelent, hogy: Vislandai Fogadó! Igazi „svédasztalos” vendéglátásban volt részünk. A 74 svéd korona személyenkénti lefizetése ellenében annyit ehettünk, ihattunk, kávéztunk, amennyi csak belénk fért. Két fô étel között választhatott az ember: egy marha- (vagy jávorszarvas-) ragu összeállítás, és egy tengeri hal sültje között, hozzá annyi köretet véve, amennyit és olyant, amilyent bírt az ember tányérja, és gyomra. Minden nagyon finom volt, még ha mások is voltak az ízek, mint a mi otthoni megszokottunk.

Ezekkel én úgy vagyok, hogy ha utazom, azt eszem, amit ott adnak. És legtöbbször kellemes meglepetések érnek. Délutánra már egyedül maradtam.

Kihasználva ezt az alkalmat, körülnéztem a kis településen. Bevásároltam a következô napokra, hogy reggelim, és vacsorám is legyen.

2012. augusztus 16. Svédországban piros betûs ünnepnapnak számít, mert ez az elsô ôszi vadásznap! Nekem ez korán keléssel kezdôdött, ahogy az utána következô többi is! Hajnali háromkor keltem, hogy még sötétben foglaljam el a magaslest, amit aznap reggelre kinéztem magamnak. A kocsit leállítottam egy erre alkalmas helyen, és szép csendben, már ahogy a murvás út ezt engedte, nagyon óvatosan rácserkeltem a magaslesre. Elhelyezkedve még sokáig kellett várnom, hogy kezdjen világosodni. De élveztem a csendet, a kellemes skandináv nyári hajnal hûvösségét. Otthon javában tombolt a nyár, ôrületes forrósággal égette a földeket. A máskor még augusztus közepén, haragoszölden sötétedô kukoricások ebben az évben majdnem fehéren, teljesen kiszáradva, elhalva zörögtek, fájdítva minden mezôgazdasághoz valamit is értô szívét.

Borzalmas aszály szorongatta az erdô- és mezôgazdaság torkát a Kárpát medencében a 2012-es évben.

A „Csend az Isten hangja!” volt a gróf Széchenyi Zsigmond-i mondás, ami legjobban feltûnt nekem ezen a hajnalon. Hiányzott a madárcsicsergés, amely nálunk, otthon, még ilyenkor nyár közepén is betölti az erdôt.

Ahogy világosodott, kezdtem látni a fákat, bokrokat. A levegô is megmozdult, és lapos ködfoltokat hozott a közeli tó felôl. Amikor elért, már nem is volt olyan lapos, ami csak pár méter vastagon terjeng, mint egy menyasszonyi fátyol, és alatta is el lehet látni, hanem egyre sûrûbbé vált körülöttem. Teljesen beburkolt, körbefogott magas ülésemmel együtt. – Na, ez jól kezdôdik! – gondoltam magamban. Ha ez így marad, akkor nem látok ezen a reggelen semmit. De nem is kellett látnom, mert, ahogy megfordult a szellô, mögöttem alig húsz méterrôl erôteljes hang reccsent rám, hogy felfedeztek! – Beôôôôe!–beôôôe!–beôôôe! – mondta méltatlankodva az ôzbak, amelyet szerettem volna meglátni, és esetleg elejteni.

221

ÔZBAKOK

J

J

– Hát, ez ma nem fog menni! – de azért maradtam. Végigültem a reggelt, és nem láttam még egy bogarat sem, nemhogy madarat, vagy nagyobb vadat. Kicsit csalódottan kászálódtam le úgy kilenc óra körül. Közben természetesen használtam ôzhívó sípjaimat, hátha az epekedô suta hangjára meggondolja magát egy deli legény, és megtisztel. De nem hallgatott a síp szavára egyetlen ôzbak sem azon a reggelen. Rá kellett jönnöm, amit már Kopeczky Tamás barátom is mondott, hogy a svéd ôzbakok nem olyan „flörtölôsek”, mint a mieink odahaza. Úgy látszik a hûvös észak rányomja a bélyegét nem csak az emberekre, de az ôzbakjaikra is. Este megint a 11es lesre ültem, remélve, hogy a reggel felfedezett ôzbak talán nem nagyon haragudott meg a szagomra. De úgy látszik igen, mert nem mutatkozott.

Másnap hajnalban Kurt magánterülete volt a cél. Koromsötétben, hajnali 3 órakor csakis a térképre, és az elôtte két nappal világosban gyûjtött képekre szorítkozva találtam oda Bökebacken tanyára, és annak északi végében, egy felnövekedô tarvágásban álló magaslesre.

Vártam a hajnalt, hogy lássak, és esetleg hívhassam sípommal az ott élô ôzbakok valamelyikét. E helyett még sötétben vaddisznók sivalkodásának a hangját hozta felém a keleti szél. Lassan közeledtek, de még an�nyira sötét volt, hogy nem sikerült meglátni belôlük egyet sem. Pedig nem lehettek messzebb tôlem, mint húsz-harminc méterre. Csak a hangjukat hallottam, ahogy mögöttem elvonultak. Természetesen az ottani ôzek sem mások, mint itthon, ezek is szorgalmasan jelezték a „vaddisznó veszélyt”!

Ebbôl tudtam meg, hogy jó pár ôz mozog, és él körülöttem. Amint megvilágosodott reméltem, hogy legalább egyet meglátok belôlük. Egész 11 óráig kibírtam a leskelôdést, óránként hívtam a gida- majd a suta hangjával, mégsem láttam meg egyet sem belôlük. Mielôtt leszálltam magas állásomból, még megpróbáltam a suta vészsirámával, amelyet akkor hallat a suta, ha a bak nagyon ûzi, és gorombán, tolakodóan bánik vele. Ez volt az egyetlen hang, amire választ kaptam egy erôs riasztás képében, de a „feltételezett rivális” nem jött, hogy a suta segítségére siessen. Így hát eredménytelen maradtam ezen a reggelen is. Délután egy másik lesre, egy savanyú füvû legelô szélén állóra ültem. Egész este semmi. Még madarat sem láttam. És ez így ment tovább, nap mint nap. A harmadik napon megint az erdészeti területen próbálkoztam. Kint maradtam egész napra a területen, és kétóránként változtattam a helyeket. Mindenhol fél­óránként más-más hívóhanggal próbálkoztam, ôzet mégsem láttam, egyet sem! Viszont a délutáni helyemen, egy hosszú kaszáló szélén álló családi ház nagyságú szikla tövébe lehúzódva érdekes élményben volt részem. Az ilyen nagy bazaltsziklákat a jégkorszakbeli gleccserek „szállították” végsô nyughelyükre, majd elolvadt a „lábuk” és örökre ott maradtak. Érdekes, és nekem szokatlan 222

SVÉDORSZÁG CSODABAKJAI

J

J

látvány volt amint a hatalmas területû kaszálók közepén háznagyságú sziklák tornyosultak. Egy helyen láttam is amint egy traktorra szerelt emelôvel, drótkötélháló kosarakkal hordták ki a köveket és ott festôi formájú falat építettek ezekbôl, ami a legelô szélét, mint kerítés védte.

Szép csendben ültem már vagy fél órája a székemen a szikla árnyékában, amikor elkezdtem a gida hangján egy strófát. Fél órával késôbb, amikor erre nem mozdult semmi, a suta hívó hangját utánozva vártam a megjelenô bakot. E helyett, amikor az elsô strófa végére értem, nagy robajjal, még a föld is döngött alattam, egy hatalmas sörösló nagyságú valami ugrott ki a szikla másik oldalán! Ormótlanul hosszú lábait furcsán emelgetve, egy barkás lapátú hatalmas jávorbika futott ki a kaszáló közepére, ahol megállt, és keresztbe fordulva visszanézett rám, mintha azt akarta volna mondani: „Jól megzavartad az ebéd utáni szépségápoló alvásomat!” Mindenesetre nem tudom, hogy melyikünk volt jobban meglepôdve? Alantas, sôt gyilkos gondolataim születtek: „De jó lett volna, ha már október elseje után lennénk! Biztos nem mennél tovább a kaszálóról, és milyen jól el lehetne szállítani innen ezt a töméntelen sok húst, amit egy ilyen jávorbika ad!”

Még sötétedésig maradtam a szikla mellett, és csak egy magányos sutát láttam komótosan átváltani a réten, az utolsó napsugártól fürdetve. De a várva várt bak, csak nem jött utána! Sajnos! Másnap reggel megint megpróbáltam az elsô napi, hajnali ködben rám ijesztô bakkal találkát megbeszélni. Ekkor sem sikerült, nem mutatkozott.

Viszont volt egy kellemetlen élményem a koromsötét hideg hajnalon.

Meg akartam tölteni a kölcsöngolyóst, ami ezúttal nem ment. Lámpa nem volt nálam, ezért vissza kellett menjek a kocsihoz, hogy annak világításánál megnézzem, hogy mi is történt a puskával. A csomagtartó fényénél kihúztam a zárdugattyút, amelynek a tölténykihúzó körme alatt egy búzaszem nagyságú „valamit” találtam beszorulva, és további egy ilyen „micsodát” a zárdugattyú másik oldalán a még eredetinek tûnô puskazsírba beleragadva! Nem tudtam beazonosítani a szemeket, késemmel kipiszkáltam, majd egy papírzsebkendôvel kitöröltem a fegyverzsírt a zárdugattyú töltényfenekét érintô vájatból. Ezután minden nehézség nélkül csôre tudtam tölteni a puskát, ami megnyugtatott. Újból felültem a lesre, és megint hívtam 11 óráig, majd lehangoltan az eredménytelenség miatt, visszamentem a vislandai szállodámba kicsit aludni. Úgy terveztem, hogy délután kettôkor megint kijövök, és estig próbálkozom ezzel a bakkal. Dél körül Péter hívott mobilon, akinek elmeséltem az esetet a puskával, és hogy délután kettôkor megyek ki újra a területre. Nem sokkal késôbb visszahívott, hogy beszélt Kurttal, akivel megegyeztek, hogy négyre jönnek értem, mivel nagyon 223

ÔZBAKOK

J

J

meleg van még kettôkor, együtt megpróbáljuk délután ezt a bakot kézre keríteni. Így is lett. Öt órakor mindhárman ültünk egy-egy magaslesen és reméltük, hogy meglátjuk ezt a „szellemet”! Amikor már fenn ültem a lesen, betöltöttem én is a puskát, de amikor elfordítottam a zárdugattyút, éreztem, hogy nagyon nehezen fordul, mert szorul. Nem tulajdonítottam nagy dolgot az egésznek, és mivel nem akartam zörögni a puskával, nem néztem utána (amit késôbb nagyon megbántam), hogy mi lehet az? Fél óra elteltével kezdtem megint a gidahanggal hívni. Késôbb, újabb fél óra elteltével áttértem a suta hívó hangjára. A második strófa után súrlódó levelek között haladó vad adta hangok közeledtek, és egyszer csak ott állt elôttem húsz méterre a „szellembak”! Távcsô nélkül is láttam, hogy jó „sûrû” a füle köze, ezért nem is nagyon teketóriáztam, hanem csigalassúsággal ráirányítottam a már vállnál tartott puskám csövét. Lelkiekben már markolásztam a sûrûn gyöngyözött fekete agancsot, amely messze a legjobb lett volna eddigi bakjaim közül. Igazi „életbak!” Olyan 500 gramm felettinek taksáltam elsô pillantásra a gyönyörûen sötét trófeát. Dobogott a szívem, hogy: VÉGRE!... Megvan, amiért annyit epekedtem, vártam rá, egy igazi, jó agancsú svéd bak áll elôttem! Lassan húztam meg a gyorsító nélküli ravaszt! De a várt lövés dörrenése és lökése helyett csak egy nyamvadt csettenés volt az eredmény! A bak meghallotta, és nagy méltatlankodások között tûnt el a tarvágás buja aljnövényzetében. Mérhetetlen volt a csalódásom! Életemben, az elmúlt ötven évben, ha kettô „csütörtökös” patron került a puskáimba, de egyszer sem egy ilyen páratlan lehetôség kapcsán.

Ez most fájt! Majdnem elsírtam magam! De hát ilyen egy vadász élete!

Egyszer hopp, másszor kopp!

Kezdtem utánanézni, hogy mi volt a baj! Nagy nehezen kinyitottam a puska zárját, és az egyik zárószemölcs mögül fehér, porszerûvé ôrölt mûanyag törmelék hullott a tárba, a felsô töltényre. Nem tudtam, hogy mi az, ezért úgy hagytam, hogy megmutassam Péternek. Leszálltam magas állásomból, és lógó orral elindultam a kocsink irányába. Kurt és Péter már várt. Szûk szavakkal, keserû szájízzel meséltem el, hogy hogyan is jártam.

Senki sem tudta megmondani, hogy mi a dolog magyarázata. Átnéztük a puskát és nem találtunk rajta semmi különöset. Jól zárt, elsütöttük, töltény nélkül, jól mûködött! Csak amikor Péter segítségével és zseblámpája fényénél a mûanyag tokba akartam csúsztatni a puskát, akkor tûnt fel valami furcsa, a tok alján! A ráncokban vagy tizenöt szem mûanyag golyócska volt szétszóródva.

Ezért végig felnyitottam a tok cipzárját, és a puskacsô torkolata magasságában megtaláltam a szétszakadt mûanyag kis zacskót, amiben a nedvfelszívó granulátum volt. Ez szóródott szét az egész tok hosszában, 224

SVÉDORSZÁG CSODABAKJAI

J

J

aljában. Valószínûleg az volt a „csütörtökös” töltényem oka, hogy reggel, amikor a puskát beletoltam a tokba, akaratlanul is a csôbe került pár szem ebbôl a granulátumból, és mivel a fegyver nem volt eléggé kitisztítva a gyári csomagolásból származó zsírtól, ebbe ragadtak bele a szemek már reggel is. Délután pedig egy mûanyag szem a zárszemölcs alá kerülve megnövelte a záróhézagot, amiért az ütôszeg csak épphogy, alig ért hozzá a gyutacshoz! Persze mindez sovány vigasz volt számomra. Eredménytelenül, lógó orral kellett távoznom. Több ôzbakot nem láttam a maradék két nap alatt. Volt még egy nagyon szép színfoltja a vadászatnak befejezésül. Kurt és a kedves felesége meghívták Péteréket és engem egy közös vacsorára, ami ismerve a svédeket, hogy milyen zárkózottak, nem mindennapi dolog volt számomra sem. Nagyon kellemes, családias hangulatban telt az este, amiért itt szeretnék köszönetet mondani Kurtnak, kedves feleségének, és természetesen Péternek és Anninak, hogy egy ilyen szép és felejthetetlen vendéglátásban részesítettek.

Még aznap este tovább indultam Kopeczky Tamásék faluja felé, Hovmantorp faluba, ami Växjö-tôl alig harminc kilométerre volt található. Zsuzsa és Tamás már nagyon vártak. De nem tudtam elôbb jönni, mert behatárolt volt az idôm, mivel az egyes vadászterületeken csak 1-1 napot tölthettem. Esténként meg nem volt már annyi idô, hogy meglátogassam ôket. További csodálatos három napot tölthettem egy Svédországban élô magyar házaspárnál, akik szó szerint tejben-vajban fürösztöttek. Már másnap kiköltöztünk a bérelt vadászterületükre, egy igazi vadászkunyhóba, amely egy festôi tó partján állt. Nagyon jól éreztük magunkat együtt, sokat beszélgetve, emlékezve régi közös vadászatokra, biciklis éveinkre, közös barátainkra. Tisztelettel emlékeztünk vissza Károlyi Tamás grófra, közös barátunkra, aki túl korán költözött el az élôk sorából! Szelleme ott keringett körülöttünk, kitöltve idôt és teret ez alatt a három nap alatt. Felejthetetlen mondásai, szellemes megjegyzései bennünk éltek, és szinte percenként kerültek felelevenítésre! Nagyon sajnáltuk, hogy nincs már közöttünk! Igazán nagyon hiányzott a társaságot kedvelô mosolygós arca, a néha gunyoros, de sohasem bántó csipkelôdése, vagy humoros bemondása. Közben azért vadásztunk is. Tamás megmutatta a nagyon szép, hegyes-völgyes, változatos vadászterületét. Tovább próbálkoztunk az ôzhívás tudományával is. Sajnos eredménytelenek maradtunk. A bakok nem akartak „közelebbrôl ismeretséget kötni” velünk. Volt eszük, és fôleg ízlésük, hogy „szebb menyecskék” után jártak, mint mi lettünk volna nekik! Hamar eltelt a három nap, de már akkor terveztük a következô évi ôszi jávorhajtást, amikor még ôzbakot is lehet lôni, amelyre kedves meghívást kaptam már ekkor Tamáséktól.

225

ÔZBAKOK

J

J

Kézzel fogható eredmény nélkül tértem haza, talán életemben elôször egy külföldi vadászútról, mert ôzbakot nem sikerült elejtenem! Még egy puskalövést sem tehettem, az sem sült el, amit kölcsön kaptam! Megmaradt viszont az a tudat, hogy mindent jól csináltam, csak éppen Dianám nem volt velem, akit úgy szerettem volna, hogy elkísérjen utamra..., ahol kéz a kézben vadászhatunk volna! A hosszú vándorlásaim alatt mindig egyedül utaztam, és valahol, ha csak lélekben is, de mindig ott volt velem. Lelkiekben biztos kísérôm volt, féltôn egyengette útjaimat láthatatlanul is, mert biztosan éreztem, hogy velem van! Mostanra csak reménykedek, hogy nem hagyott el teljesen, és legközelebb rám mosolyog újra. Talán újra láthatom majd ragyogóan csillogó szemében a tüzet, a biztatást, amelyet még más nô szemében sohasem láttam! Vágytam Diana személyére, amelyre egész életemben vártam, mert tudtam, hogy van valahol, és visszatalál hozzám élôben is, és újra megajándékoz kegyeivel... nem csak álmomban! De már ekkor elhatároztam, hogy kölcsön puskával soha többé nem vadászom!

Ott folytatnám, hogy 2013 ôszén, amikor újból Zsuzsa és Tamás vendége lehettem Svédországban. Nyolc gyönyörû vadásznapot tölthettem velük.

Bepillantást nyerhettem újból egy olyan vadászatba, amely nálunk tiltott és még ma is szokatlan, annak ellenére, hogy itthon is ismerik a második világháború elôtti idôkbôl. Ez pedig a kopózás volt! Ezt a fajta vadászatot a Magyar Vadásztörvény tiltja, mert nálunk a vadászterületeken az élôhelyi adottságok miatt sokkal nagyobb a vad sûrûsége, mint Svédországban, ahol a monokultúrás erdôterületeken, de fôleg a kemény telek miatt a vad sokkal szerényebb számban fordul elô. Ezért ott évszázados hagyománya van ennek a vadászati gyakorlatnak, hogy kutyával hajtsák a kevésszámú vadat az elálló puskások elé. Így vadásszák a jávorszarvast és újabban a vaddisznót is, amely elterjedôben van egész Svédországban. De hajtásban, söréttel lövik ôsszel és télen az ôzet is (tekintet nélkül, hogy bak vagy suta) a havasi nyúl, és a különféle fajdok mellett az apróvad-vadászatokon.

Ezúttal sikerült nekem is. Az utolsó nap Zsuzsa és Tamás, valamint Kia nevezetû kutyájuk voltak a hajtók, az utolsó hajtásában a rám jövô két ôzbôl a sutát elengedtem és húsz lépésrôl a kis bakot meglôttem, Drillingemmel, 8-as söréttel! Érdekes és egyben szokatlan vadászélmény volt!

Természetesen az örömünk nagy volt, mert nem mindenkinek sikerült lövéshez jutnia, és vadat elejtenie azokban az ugyancsak nagy erdôkben. Az itthoni fogalmaink szerint a svédországi vadászatokon sok az „üresjárat”, de több dologban más a szemlélet is. Ott igazából vadászik az ember, és nem a lövés a fontos. Ha esik valamilyen vad, azt „élelmiszernek” tekintik, amely a természet része és ajándéka, amely az ember élelmezésére lett elejtve, arra lesz felhasználva. Ez a szempont az elsôdleges, és náluk csak 226

SVÉDORSZÁG CSODABAKJAI

J

J

A hajtásban, söréttel lôtt kis ôzbakommal 227

ÔZBAKOK

utána jön a közép-európaiak által magasztos szintre emelt szemlélet, hogy a „vadászélmény és trófea”!

Mindenesetre hozzám közelebb áll az ottani vadászati felfogás és életszemlélet, mint az itthoni, szélsôséges érzelmekre épülô. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy Svédországban nem tisztelik a vadat! Ellenkezôleg! Sôt nagyon is a realitás talaján maradnak!

Számomra teljesen természetes volt, hogy a nagyon kedves vendéglátást és a „baklövésemet” is viszonoznom illik és kell a nagyon jó barátomnak! Ezért rágtam is Tamásék fülét, hogy amint újból hazajönnek, látogassanak meg, mert szeretném, ha megint együtt vadászhatnánk, és visszaadhatnék abból a sok szépbôl valamit, amit tôlük kaptam.

IV.

J

J

2014-ben, amint megvolt az utazásuk idôpontja, én is elkezdtem szervezkedni. Mondanom sem kell, szerettem volna Tamással legalább egy olyan bakot lövetni, mint amilyent én kaptam tôlük. Körbejárva a témát, egy ismerôsöm segítségét kértem, hogy jó ôzes területet találjak. Nem volt könnyû a dolgom. Vagy nagyon messze kellett volna autóznunk, vagy nem volt már eladó-lôhetô ôzbakja a területnek, vagy az árak voltak lehetetlenek. De azért sikerült egy dél-dunántúli területet találni, Kaposvár közelében, ahol tudtak bennünket fogadni. Telefonon bejelentkeztem, és kértem a fôvadász türelmét, mert nem tudtam elôre megmondani, hogy pontosan mikor is érkezünk, mert örültem volna, ha a Tamás felesége Zsuzsa is jött volna velünk vadászni. Pár nappal késôbb végre csengett a telefon, és Tamás jelentkezett. Elmondta, hogy Magyarországon tartózkodnak már, és a svéd barátai visszautaztak, de éppen családlátogatáson vannak a rokonoknál, ahonnan nem lesz könnyû megszökni. De biztosított, hogy pár nap múlva jönni fog. Azt nem ígérte, hogy Zsuzsa is jön, mert 94 éves édesanyjával szeretné tölteni az itthoni napjait, óráit. Ami természetesen érthetô volt. Pár nappal késôbb éppen hazafelé tartottan a Somogy Megyei Vadásznapról, Bôszénfáról, és a szép Zselic hegységben autózva élveztem a nyári estét, amikor meg kellett állnom, mert csengett a telefonom. Tamás jelentkezett újból, hogy másnap délre megérkezik hozzám. Örömteli volt a hangja, és én is nagyon jól éreztem magam, hogy az öreg barátom végre ideér. Azon melegében felhívtam a fôvadászt, hogy másnap délután jönnénk, ha neki is megfelel. Megígérte, hogy fog várni bennünket. Úgy is lett!

Tamás megérkezett és még itthon, a szép balatoni környezetben megebédeltünk, és utána útra keltünk Kaposvár irányába. A fôvadász várt is ránk, ahogy megígérte. Elkísért bennünket a közeli szállásunkra, hogyha késôn 228

SVÉDORSZÁG CSODABAKJAI

J

J

érnénk estére vissza, ne akkor kelljen már keresgélnünk. Tamással átöltöztünk, és mint két fiatal vadászkutya, már majdnem viháncolva, nagy-nagy várakozással ültünk be fôvadászunk terepjárójába! A nyár még tékozlóan szórta ránk melegét, és belsônket is égette a vadászláz, pedig nem mondhattuk magunkról, hogy kezdô vadászok vagyunk. Jártuk a terület útjait, de még korán volt, és fôleg meleg. Az üzekedésnek is a végén jártunk, de azért még láttunk magányos ôzgidákat, akik várták, hogy anyukájuk megvesse a jövô évi testvérkék ágyikóját. Bakot, csak fiatalokat láttunk, nem lôni valókat.

Ahogy kezdtek nyúlni a beköszönô est árnyékai, Géza megcélozta terepjárója orrával az esti leshelyünket. Egy régebbi, benôtt vasúti töltés aljában hagytuk a kocsit, és a töltésre felmászva, óvatosan, csendben átkelve a túlsó oldali, nagy lapályos rész szélében, ami a Kapos folyó ártere volt, leültünk egy földi kasba. Gyönyörû, páholyból való rálátásunk volt az ártérre, és az abba telepített sûrû füzesre. Ültünk, és nagyon halkan beszélgettük, ismerkedve a helyi körülményekkel, sokszor meglepetten hallgatva a fôvadász beszámolóját a területérôl, hogy bôgésben itt a Kapos völgyében nem egy 11 kiló fölötti szarvasbika is esett már, és ô is egynek, egy 11,07 kilósnak a boldog tulajdonosa, amit másnap meg is mutatott nekünk. Mi csak hümmögni, és gratulálni tudtunk vadászszerencséjéhez.

Kezdett alkonyodni, és a füzes kezdte ontani az ôzeket. Nem gyôztük kapkodni a távcsöveinket, hol ide, hol oda! Mind jó volt, de egyik sem lett az „igazi”, mert mind vagy fiatal, vagy még nem érett, középkorú bak volt.

Lassan ránk sötétedett, és amikor már nem lehetett biztosra mondani egyegy bak milyenségét, mi is szedelôzködni kezdtünk, és csendben, ahogy jöttünk, elhagytuk páholyunkat. Meg is egyeztünk, hogy hajbalban, ahogy világosodik, újból próbára tesszük a szerencsénket.

Vacsoránkat egy közeli étteremben, éppen a záróra elôtt még megkaptuk. Utána rövid volt az éjszaka, mert fél négykor már kíméletlenül csörgött az ébresztô órám. Egy rövid kávé, és egy szendvics volt a reggelink. Ahogy elfogyasztottuk, Géza is elôkerült. Kicsit álmosan, de nagy várakozásokkal indultunk az újabb kalandok felé. Terepjárónk halkan dorombolva szelte a hajnali friss levegôt. A területen több olyan sûrûn vetett „ipari erdô”-nek kinevezett, nagy kiterjedésû füzes is volt telepítve a Kapos völgyében, mint ami szélén elôzô este leselkedtünk, így kihasználva a bizonytalan hozamú kiöntéses hullámterületeket. Elôször ezeket jártuk körbe, hogy hátha találkozunk egy nekünk szánt bakkal. Géza és Tamás körbe is cserkelték az ígéretes helyeket, de nem jártak szerencsével. Addig én a kocsiban maradtam, mert az ilyen gyalogos cserkeléshez még sokszor két ember is sok, nem hogy három. A melegedô reggel kezdte elôhozni a szúnyogokat, 229

ÔZBAKOK

J

J

Tamás bakja 230

SVÉDORSZÁG CSODABAKJAI

ezért fel is húztam az ablaküvegeket, és így, még ha kicsit levegôtlenül is, de élveztem a környéket. Amint Tamásék újból, ezúttal is eredménytelenül kerültek elô, Géza elôadta, hogy ismer egy öregebb bakot, de ahhoz, hogy meglássák, egy magaslesre kellene ülniük, amin csak két embernek van helye, és ha nem haragszom, maradjak újból majd az autóban. Természetesen igent mondtam, remélve, hogy ezzel segítem Tamás barátom eredményes vadászatát! Géza még arra is ügyelt, hogy amint megállt a kocsival a magaslestôl vagy 80 méterre egy fiatal nyárfásban, hogy jól oda lássak a magaslesre, és így esetleg követni tudom majd a vadászati fejleményeket.

Kezdett meleg lenni a zárt kocsiban, de nagyon jól láttam, amint Tamásék körbepásztázzák látcsöveikkel az elôttük elterülô nádas, zsombékos lapályt. Gézáék figyelték az esetleges vadmozgást, én meg távcsövemmel figyelgettem ôket, ahogy hol erre, hol arra néztek, és gondolom, minôsítették a környéken megjelenô bakokat, mint utóbb errôl beszámoltak nekem.

Egyszer csak gyorsabbak kezdtek lenni a mozdulatok, és látom ám, hogy Tamás óvatosan veszi a puskáját, és célzásra fekteti a magasles felsô korlátjára, majd röviddel utána elér hozzám a lövés döreje! Erre kezdtem én is mozgolódni, hogy kiszállok, és oda megyek hozzájuk! De Tamás már fel is állt, és puskával a kezében, hadonászva hív, hogy induljak. Amennyire a rossz térdem engedte, igyekeztem is hozzájuk! Már a magasles alatt vártak, és közösen elindultunk abba az irányba, amerre Tamás a lövést leadta.

Boldogan mesélték közben a történteket... és nagy volt Tamás öröme, hogy végre neki is sikerült egy itthoni ôzbakot elejtenie, amiben már hosszú évek óta nem volt része.

Megtaláltuk a bakot, amelyet Tamás nagy tisztelettel, kicsit elérzékenyülve birtokba is vett..., utolsó falatot tûzött a szájába, sebtörettel letakarta a sebét. Géza pedig egy kis tölgyágat varázsolt valahonnan elô (lehet, hogy a belsô zsebében hozta magával!), és ünnepi gesztussal gratulált az elejtônek, majd átadta a neki is kijáró töretet. Szép percek voltak ezek számunkra. Nemhiába, hiszen egy itthoni ôzbak elejtése mindkettônknek, megható és boldog ünnep! Nekünk Tamással talán még sokkal szebb, meghittebb az itthoni vadászat, hiszen ötven éven át idegenben éltünk. Mélyebb és meghatóbb érzés, hogy megint itthon lehetünk a gyönyörû hazánkban.

J

J

1982–2014

231

J J J J

J J J J

J J J J

i

J J J J

i

ÁDÁM BAKJAI Meghívtak egy ôzbak elejtésére!

„Szerencse! Enélkül hiába minden.

A legvaddúsabb területen, jó puskával, jó szemmel, biztos kézzel is csak bosszankodunk, ha a szerencse elhagyott bennünket. A kiállítások legszebb trófeái egy-egy szerencsés pillanat eredményei, és mégis mi vagyunk azok, akiknek nem szabad szerencsét kívánni.

Mi, akik a szerencse és a véletlenek ölében vagyunk, s ha onnét kiestünk, vége a tudománynak.”

Fekete István

J

J

Mindezt csupa nagybetûvel kellene leírnom, mert manapság az ilyen meghívás nem mindennapos dolog, hogy átadja valaki a „tagi bakját” egy régi ismerôsének, barátjának! Valamikor ez máshogyan volt! Akkor még „sokunknak” volt saját vadásztársasága, -területe, ahol évente, vagy két­ évente kapott az ember egy ôzbak esetleg szarvasbika lelövésére engedélyt, amelyet vagy meglôtt maga, vagy elcserélte másfajta vad vadászatára. Esetleg meghívta a legjobb barátját, az meg visszahívta, cserébe egy vaddisznó- vagy fácánhajtásra. Vagy meghívott egy idegent, mert megengedhette magának, hogy lemond barátságból az az évi trófeás vadja meglövésérôl. Manapság ritka és számomra nagy formátumú ember az ilyen, amilyent mostanában lámpással is alig találni. Nekem úgy látszik szerencsém volt, hogy útjaink keresztezték egymást és találkozhattam Keller Ádámmal, jó 40 évvel ez elôtt. Minden tiszteletem és köszönetem felé, hogy vendégül akart látni, és vállalta, hogy együtt akart vadászni velem. Mert mondanom sem kell, hogy azok közé tartozom, aki alól kihúzták a „kedves” vadásztársak a vadászterületet. Persze, ki lehetett volna védeni a dolgot azzal, hogy közéjük állok, és belülrôl nézem a hoppon maradt többi vadásztársat. Persze, ez a viselkedésfajta, hogy másokat megkárosítok bármiben 233

ÔZBAKOK

J

J

is, nem az én „formám”! Halkan megnyugtatott egy barátom: „Nem is vitted semmire!” Ezzel minôsítette a mai, nagyon is elterjedt gondolkodások alapelvét! Így területnélküli, „zöldparolinos”, bér- és gyalog-vadásszá lettem lefokozva! Aki örül, ha nagy ritkán és néha rámosolyog a szerencse, és talál egy önzetlen embert, aki meghívja vadászni, és ez a vadász keresi a társaságomat. Vagy összerakom a szûkös nyugdíjamat, és megveszek egy vadászatot, ôzbak lelövést, fácánhajtást, esetleg terelô vadászatot. Sajnos többre, trófeás vadra már nemigen telik! Mostanában már csak ilyen alapú vadászataim vannak!

Hívtak, hát mentem! Hogyne mentem volna, ha rossz is volt a lelkiismeretem, mert akkor még nem tudtam, hogy mit kell adnom majd cserébe, hogy megtiszteltek. Augusztus eleje lévén, még rágondolnunk sem volt szabad a kályha melegére, mert még ültünkben is folyt rólunk az izzadság, olyan hôség uralta az egész országot.

Nyitva is voltak éjjel-nappal az ajtók, ablakok. Ahogy megérkeztem Kocsolára és pihentem egy ebéd utánit, Ádámmal hamarosan nyakunkba vettük a területet, és elkezdtük keresni az üzekedô ôzek jeleit. Elôtte megkerestük a közelben lévô beírókönyvet, és bejegyeztük magunkat egy szabad körzetbe. A könyvet böngészve láttuk, hogy mások is keresik az ôzbakokkal a találkozást. Ádámék társasága, a Kocsolai Földtulajdonos Vt. nagyvonalúan, minden tagnak engedélyez évente egy-két golyóérett ôzbakot, és egy-egy golyóérett dám- és szarvasbikát alanyi jogon elejteni.

Manapság jól kell gazdálkodnia egy területbérlônek, hogy mind a tizenöt tagjának tudja ezt biztosítani. Egy nagy, erdôk közé ékelôdô búzatarlót jártunk körbe, és két-háromszáz méterenként próbáltuk az ôzeket hívni. Sípjainkra egész délután nem mozdult semmi. Ez így ment egészen estig. Már jócskán alkonyodott, Ádám engem felültetett egy magaslesre, azzal, hogy lôjek olyan bakot, ha jönni fog, amilyen megtetszik! Gondoltam is, csak ebbôl ne legyen baj, mert Ádám vadászszobájának a falán láttam a sok kiváló ôzbaktrófea között, nem egy „még kiválóbbat” is! Tehát, ezen a területen találkozhat az ember igazi csodabakokkal is. „Csak meg ne bánd a nagyvonalúságodat!” volt a válaszom gondolatban. Otthagyott, hogy majd jön, ha besötétedett.

A magasles, amin helyet foglaltam, egy kukoricatábla szélén álló, vasból készült magasles volt, amelyrôl rálátásom volt az egész völgyre és a tôlem délre húzódó nagy búzatarlóra is. De magas ülésemrôl beláttam a kukoricásba is. Kellemes ülés esett ezen az alkalmatosságon, még ha vasból volt is. Lassan kezdett sötétedni, de nem mozdult semmi, csak a szúnyogok találtak meg, és ha nem jött volna meg az esti szellô, biztos betegre zabálhatták volna magukat a jófajta véremmel, amit nagyon szerethettek, mert 234

ÁDÁM BAKJAI

J

J

Andy 10 évesen, egy bakommal 235

ÔZBAKOK

J

J

újból és újból nagy csapatokban támadtak. Nekem meg tûrnöm kellett a támadássokat, és meg sem mozdulhattam, hogy nehogy észrevegyenek a kukoricásban sétálgató „valamik”, mert idônként hallottam, ahogy finoman suhog a kukorica levele. Jöttek-mentek, közeledtek, és eltávolodtak! Elôször vaddisznókra gondoltam, de azok, ha biztonságban érzik magukat, adnak ki hangokat. Nagy volt a csend, ezért inkább a területen mindenütt nagy számban élô dámszarvasokra gondoltam. Már majdnem sötét volt, amikor az alattam lévô völgyben, a kukoricából kitolakodott a tarlóra vagy tíz dámszarvas tarvad, tehenek, idei borjaikkal, meg egy kis csapat fiatalabb lapátos.

Tehát ôk voltak a „valamik”, amik körülöttem mozogtak, és nem az általam jobban várt vaddisznók társasága. Távcsövön keresztül nézegettem ôket, és amikor kissé félrenéztem, a tarlón kergetôzô ôzet fedeztem fel. Ezután már csak rájuk összpontosítottam minden figyelmemet. Láttam, hogy a bak már nem egy mai gyerek a zömök szögletes termetével, de a fején nem láttam semmi „nagyot”! Csak valami ceruza vastagságú agancsokat! Gondoltam, ez pont jó lesz nekem. Vendégnek való! Óvatosan, hogy a vasles nehogy hangot adjon, lassan nekikészülôdtem a lövésnek.

Drillingem 5,6x50R kaliberû betétcsövét elôtte való héten ellenôriztük, és biztos voltam benne, hogy 100 méterig meg is tudom vele lôni, még a szürke varjút is a szántáson, olyan pontos volt. Bekapcsolva a piros pontot, az alkonyatban nagyon jól meg tudtam célozni a már nem hajtó ôzbakot, melyet a sutája otthagyott, és eltûnt a dombélen. A bak álldogált a sárgálló tarlón, egész jó célpontot mutatva. Meggondoltan, óvatosan értem hozzá a begyorsított ravaszhoz! Mozdulatomra, csak egy hitvány csettenés volt a válasz! – Fene egye meg! Elfelejtettem talán kibiztosítani? – Újból feltoltam a biztosítékot, és begyorsítottam a ravaszt! – Célzás, megint semmi, csak egy csettenés! Erre már kinyitottam a puskát, de mivel már annyira sötét lett, hogy nem láttam a hüvely gyutacsát, hogy ráütött-e az ütôszeg, ezért kicseréltem a töltényt! Megint elölrôl kezdve az egészet, kibiztosítás, gyorsítás, elsütés, és megint – csett! – Ültem, és mérgelôdtem. Pedig, ha akkor nem mérgelôdôk, hanem használom a kis eszemet, és világossá válik elôttem, hogy „te mamlasz, neked van még egy másik golyós csöved is!” – és akkor ott azt sütöm rá a bakra, akkor talán ma, egy újabb öreg baktól van egy szép trófeám.

De nem lett, mert elszamárkodtam! Így csak az „élmény” maradt meg!

Otthon jöttem rá, hogy Drillingem ütôszegének az elsütô rugója megunva az utóbbi 75 év szolgálatait, fogta magát, és csak úgy, egyszerûen eltörött! Így hát, az öreg bak megmenekült! Hogy mi lett vele, ki tudja? Másnap reggel még sötéttel, 2 órakor útnak indultam, mivel egész éjjel nem tudtam 236

ÁDÁM BAKJAI

J

J

aludni a melegtôl. Még nem is pirkadt a keleti ég alján, megint ott vártam Ádámra a kocsija mellett, hogy járjunk egyet. Ezúttal az öreg, megbízható ismétlô Mausert vittem magammal. Mentünk, megálltunk. megcsodáltuk az augusztusi hajnalt, amelyik tele van élettel, színekkel, illatokkal és reményekkel, amelyek sajnos nem mindig teljesülnek... ezt nagyon sok vadász bizalmasan ismeri!

A hûvösebb völgyek alján már kis ködfoltok terjesztették ki fátylaikat, és ahogy a felkelô nap arany sugara megérintette ôket, eltûntek... elszégyellve magukat, hogy korán hozták meg a közeledô szeptember elsô hûvös leheletét. Láttunk ôzet itt is, ott is! Mígnem egyszer egy völgy alján, egy halvány ködfoltban megláttunk egy derék bakot, aminek agancsa ugyancsak megremegtette kezemben a puskát, és a szívem dobbanását a fülemben hallottam... Ádám hangja jött felém halkan hogy: – „Ilyent nem mindenhol lehet látni, manapság! – Meglövöd?” Ha lehet… meg hát! – És már készülôdtem is hozzá! Sietnem kellett, mert a bak már észrevett bennünket, mivel nem voltunk messze tôle. Sajnos vagy elkapkodtam, vagy nem húztam ki az olajat a csôbôl, ami a valószínûbb, de bizony én „szépen” mellé lôttem! Rágta a májamat a méreg, mégha nem is mutattam ki, mert egy évben egyszer szabad egy vadat elhibázni! Na de nem egy ilyet!

Nehéz lett a hangulatom, hogy szegény Ádám miket is gondolhatott most rólam!

Mentünk tovább, és beszélgettünk, errôl, arról, de fôképpen a közös múltunkról, hogy ez, meg az, mennyivel másabb volt azelôtt! És mennyivel szebb is volt, amíg fiatalok voltunk! Ami pedig azt illeti, valahogy nem emlékszem, hogy ennyi hibát követtem volna el azelôtt, mint ezen a kettô napon! De úgy látszik öregszem, és tompulnak az érzékszerveim, a reakció­ im is lassabbak lettek, és ez elkeserítô volt! De nem sokáig, mert egyszer csak egy nagy cukorrépa föld közepén felvöröslött valami. Megálltunk és vizsgálgattuk, hogy milyen is az agancsa, mert nem mutatott valami nagyot. – „Lôdd, meg! Nem öreg, de ághiányos, satnya!” – már készülôdtem is neki, és ezúttal minden összejött. A kis bak csak eldôlt! Olyan is lett, mint amilyennek néztük! Csak Ádám csodálkozott azon, de én is, hogy a trófea bírálatnál hogyan mondhatták rá, hogy 6 éves? Nekünk más volt a véleményünk!

Következô évben, megint augusztus végén, éppen itthon volt Andy nagyfiam, a családjával szabadságon. Kértem Ádámot, hogy hadd ülhessünk fel egy esti lesre, hogy egy kis nyárutói levegôt szívhassunk együtt, meg elbeszélgessünk a világ, és a magunk dolgairól. Láttunk is vadat, fôleg dámszarvasokat, amint este kirajzottak az erdôbôl, de vaddisznókat nem... így nem is szólt a puska aznap este.

237

ÔZBAKOK

Andy 30 évvel késôbb, Ádámtól kapott saját bakjával, 2019-ben

J

J

A búcsúzkodásnál Ádám kérdi: – „Reggel van-e kedvetek egyet járni, és egy bakot lôni? Mivel még egy kilövésünk maradt!” – „Húúúú Ádám! Nagyon köszönjük! – Természetesen jövünk!”

Nagy várakozásokkal ültünk még hajnalok hajnalán a kocsiba, és jó hangulatban tettük meg Andyval a 70 kilométert. Én azért is örültem, hogy nagyfiammal megint együtt lehetek, együtt vadászhatunk! Gyengén világosodott, még várnunk is kellett az indulás elôtt, hogy lássunk, ahogy kiérünk a faluból, mert még elég sötét volt. Így is alig tettünk meg egy kilométert, a mezôbôl kettô ôz futott be az erdôsávba elôttünk, alig 100 238

ÁDÁM BAKJAI

méterre! Gyors blokkolás, kiszállás a legnagyobb csendben, Andy már töltött is a csô alá, és Ádámmal egy pillanat alatt eltûntek a szemem elôl! Én csak ültem a kocsiban, mivel az volt a véleményem, hogy az ôzek nem állnak meg az erdôsávban, hanem tovább futnak a távolabbi erdô felé.

Ehelyett már pattant is Andy puskája, és pár perc múlva megjelenik a két vadász, boldog arccal! – Csak nem? – „De! A bak fekszik!” – Hát, mit mondjon erre egy boldog apa! – Ádám, nagyon köszönöm Neked ezt a csodálatos élményt, az emberi jóságot, és e nagyszerû vadászatot! Ezzel még nincs vége a bakos élményeinknek! Továbbra is jártuk együtt, Ádám meghívására a vadban gazdag szép kocsolai erdôket, mezôket, nádasokat. Részt vehettem az évenkénti nagy terelô vadászatokon, ha gyenge eredményekkel, de egy-egy dám tarvaddal, vagy vaddisznósüldôvel, ha szerényen is, de hozzájárulhattam az esti terítékhez, ahol nemegyszer hatvannál több nagyvad feküdt! Keveset lôttem, de sokat láttam. Nagyon, de nagyon jól éreztem magamat, és büszke voltam, hogy részese lehettem egy ilyen szép vadásznapnak. Tavaly augusztus végén Ádám megint telefonált: – „Lacikám, gyere, van megint egy maradék bakunk!” – Mentem! Igaz, hogy megint rossz volt a lelkiismeretem, mert csak mindig én megyek hozzá vendégségbe, és én nem hívhatom ôt vissza, mert nincs hová, és nincs mire! Azelôtt „vadászati nagy mágnás” voltam, amibôl mára „vadászati koldus” lettem! Sajnos! Egész életemben a világ legjobb és legszebb területein vadászhattam, mint bérlô, vagy hivatásos vadász.

Közben rengeteg barátot vadászati élményekhez juttattam, kísértem, lobbiztam, hogy mások is megszerethessék, megízleljék az igazi vadászatok ízét, és most, amikor nyugdíjas vagyok, nekem már alig köszönnek!

De ezt már a régiek is megmondták: „Kidôlt keresztnek már az Úristen sem köszön!” Kedves jó Barátom Ádám! Köszönöm, hogy ismerhetlek, és nagyszerû barátomnak tudhatlak.

Adja az Isten, hogy még sokáig azok is maradjunk!

J

J

2015–2020

239

J J J J

J J J J

i

i

J J J J

J J J J

Verekedô ôzbakok

MAI TÖRTÉNET

J

J

Ilyenkor nyáron, a gyönyörû hajnalokon bizony már 4 óra elõtt is felébredek. Kiülök a teraszra, magammal hozva a konyhában csendben elkészített kávémat, valamint egy melegebb „alkalmatosságot”, mert a korai nézelõdéshez persze a hûvös hajnal dukál! Karosszékemben ülve, a kávémat kortyolgatva figyelem az utca túloldalán húzódó erdõ ébredését, az erõsödõ madárhangok zsongító tarkaságát. Nagyon szeretem ezt az érzést..., jól érzem magam itt! Ahogy nem is olyan régen, amikor még ebben az erdõben én is vadászhattam, és otthon érezhettem magam benne. Pár éve azonban kihúzták a „kedves” vadásztársak alólunk a területet, és azóta csak kívülrõl nézegethetek „befelé”! Szó szerint! Pedig van még most is annyi hely, hogy mindnyájan szépen elférhetnénk, és így több nemzedék is vadászhatna együttesen! Milyen szép is lenne... A fiatalok határtalan ereje, és az idõsek gazdag tapasztalata eggyé öntve!

Az „új vadászok” naponta itt mennek el a házam elõtt, bizony csak néha biccentenek a fejükkel. Köszönésre már nem telik! Igaz az a régi mondás: „Kidõlt keresztnek minek köszönni már!” Azt hiszem, ezt manapság sokan megkapjuk!

Ezt a fricskát sem a repkedõ madarak, sem az itt élõ szelíd õzek, büszke szarvasok, elhízott vaddisznók, ravaszdi rókák, sietõs borzok nem tudhatják... és nem is tudják! Ezért nekem a csodás hajnalokon, nagyon „szívet melengetõ” elõadásokat tartanak. A vaddisznók az esõk után néha jól megtúrják az erdõ szélét. Az õzek hajnalonta kijönnek a házig, és a fûnyíróval rövidre vágott friss füvet csipegetik zavartalanul, amíg az utca népe alszik.

Pár évvel ezelõtt, egy kora tavaszi hajnalon egy szarvasbika is ide tette le az agancsát..., illedelmesen párban! Amit úgy könyveltem el, hogy személyesen nekem akart kedveskedni azért a sok-sok kilométerért, amit mint fiatal erdész-vadász gyakornok szüntelenül jártam az erdõt, hogy megkeressem és megtaláljam az elhullajtott agancsukat. Mostanra már csak álmodozhatok arról, hogy gyalog megyek el hûséges kutyámmal a sarki boltba, rozoga térdeim minden erejükkel tiltakozó állásponton vannak !

Sokszor elgondolkodom azon, hogy biztosan van valahol... talán Valaki ott Fenn, aki nekem akar kedveskedni. Érzem, hogy a kezdet kezdetétõl fogja a kezem... Halkan vezet az élet buktatóin át, és ezzel együtt ide irányítja az erdõ vadjait is ajtóm elé, hogy talán megköszönjék nekem, az egy 241

ÔZBAKOK

Itt hullajtotta el az agancsát a lépcsõm elõtt, ajándékként

J

J

emberöltõn át tartó vigyázást rájuk. Éltem a lehetõséggel (de nem éltem vele sohasem vissza), hogy ápolhattam, etethettem a rám bízott erdõ lakóit, és biztosan helyénvalónak találták, hogy a beteget, a sérültet, a satnyát kivettem közülük! Úgy érzem, nem neheztelnek, mert akkor ugye nem tisztelnének meg nap mint nap!

Aztán jön a következõ kijózanító hajnali gondolat, hogy idõm lassan lejár ezen a Földön, és jó volna gondoskodnom arról, hogy hogyan is lesz utánam? Mi lesz az egy vadászélet alatt összegyûjtött trófeákkal, tárgyi emlékekkel, könyveimmel, szeretett puskáimmal? Mert ezek nem jönnek velem odaátra az is biztos! A trófeáimat talán nagyfiam még megõrzi egy darabig, mert az övéi is itt vannak már, és nagyszerûen kitöltik a falakon, katonás sorokat alkotva... és unalomból a szekrények tetején is õrt állnak!

De mi legyen a szeretett és nehezen megszerzett puskáimmal? A fegyverszekrény tele van velük, és évrõl évre egyre kevesebb a dolguk, mivel csak kívülrõl leskelõdhetnek be az elorzott paradicsomba, amiben egy életen át otthon voltam, évszakonként lestem csodáit, történéseit... Ünnepeltem megújulásait, és szomorkodtam elmúlásain!

242

MAI TÖRTÉNET

Mannlicher Schönauer GK Tehát sok a puska a szekrényben, és jó volna kicsit lecsökkenteni a számukat. Ugyanakkor még soha nem volt annyi pénzem, hogy egy aranyérmes õzbakra teljen. Mert az erdész-vadász csak a „selejtet” kapja, annak ellenére, hogy nekem csakis ezek tetszettek a legjobban. Ezzel nem is volna baj, de végre jó volna... na meg szeretnék is egy igazi, derék agancsú bak mellé térdelni, amit nem más ejtett el, (akivel meglövettem), hanem magam kereshettem ki, gusztálhattam meg, hogy elég öreg-e! Na, egy ilyennek szeretném a gyönyörû agancsát a vadászszobám õzagancsai közt a fõ helyre tenni, aminek a szögét már jó párszor leporoltam, sõt át is meszeltem néha..., mert ugye a remény hal meg utoljára !

Ezért aztán arra gondoltam, hogy feladok egy hirdetést, hátha valaki elcseréli a tagi bakját egy szép, és megkímélt golyóspuskára? Összefabrikáltam az anyagot, amely valahogy így szólt:

J

J

„Elcserélném nagyon megkímélt (megfelelõ terület hiányában!) Mannlicher Schönauer GK puskámat, kaliber 6,5x68, céltávcsõ 8x56 Nickel, egy aranyérmes õzbak elejtéséért!”

243

ÔZBAKOK

Nagy meglepetésemre a feltett hirdetés után ezek az alábbi bejegyzések özönlötték el a közösségi oldalt, ami nagyon tetszett, és elgondolkoztatott:

J

J

Palaga László: Üzekedéskor szívesen vendégül látlak egy bakra, nem ígérem, hogy érmes lesz, de remélem jót vadászunk! A puskát pedig tartsd meg, fiatal vagy még 😊😊😊.... (Galgatáj vt. Hévízgyörk, július utolsó hete) Tiroler Jäger: Ez tiszteletre méltó Uram! Bár több ilyen Vadász lenne!!

Vadász üdvözlettel 🌿 Lakatos Tibor: Palaga László Én pont egy ilyen ember miatt lettem vadász, hogy ilyen lehessek ennyi idõsen!!! Mint (õ, õk)! Õszinte tisztelettel köszönöm!!! Vannak még igaz jó magyar Vadászurak!!!

József Tridinger: Palaga László Tiszteletre méltó cselekedet egy Igaz vadásztól gratulálok! Példátlan! 🙏 Üdv a vadásznak.

Zsolt Vasvári: Palaga László ilyen egy igazi vadászember!

Bozóki László: Kedves László! Nagyon köszönöm a felajánlásodat, amit ha rossz lelkiismerettel is, de elfogadok, de csak azért, hogy Veled vadászhassak! A többi már csak ráadás lesz! Nagyon köszönöm, és már most várom a július végét, augusztus elejét! Ölellek!

Cetka N Cetka: Palaga László respect!

János Antal: Palaga László De ritka már az ilyen EMBER János Herpai: Palaga László nagy respekt Uram!

Julius Szabo: Palaga László respect!! Uram le a kalappal ön elõtt!! 🙏 Szabó István: Mind két VADÁSZNAK nagy gratula. A vadászathoz meg.......... a tarisznyába.

György Gulyás: Palaga László Ilyen ajánlatot csak is egy igaz vadász ember tesz !! 👍 Vilmos Keri: Palaga László Ez ám az igaz vadászszellem bárcsak ilyen lenne a vadász társadalom java része!! Elismerésem! Uram ön egy gavallér!!

Attila Ponty: Palaga László Igazi vadász ember vagy. Ritka az ilyen.

Sajnálom, hogy nem ismerhetlek. Erõt, egészséget!

Péli Róbert: Lászlók ha egymásra találnak!! Két igazvadász, aztán képeket kérünk majd, ha összejön a vadászat!

Imre Németh: Palaga László le a kalappal Uram! A legtöbben egy rühes rókát sajnálnak mástól. De hát ez a mai társadalom.

Márk Gáspár: Palaga László le a kalappal! Igazi vadász ember, hatalmas tiszteletem önnek!

Gregoricz Roland: Palaga László Ez igen! Minden tiszteletem az Öné!

Vadászüdvözletem!

244

MAI TÖRTÉNET

Palagáék gyönyörû kis vendégháza

J

J

Mint kisgyerek a karácsonyt, úgy vártam már, hogy július 27. legyen!

Mert erre a napra terveztük az érkezésemet a Pest megyei Bagra. A rokonszenves Palaga Laci kijött elém az autópálya lejáratához is, hogy oda találjak a vendégházukhoz. Kedves fogadtatással, és hatalmas terülj-terülj asztallal vártak! A hosszú út után elfoglalhattam a nagyon kedvesen, sok aprólékos munka árán ízlésesen berendezett kis falusi házat, amely Magdolna asszony szorgos kezeinek munkája volt. A macskaköves utcákban csend és nyugalom honolt, így nem volt nehéz elaludnom a bõséges ebéd után.

Lacival hat órára terveztük az indulást. Egy eldugott kis völgyvégi lucernatábla melletti magaslest választottunk esti leselkedésre. Több õzbakot láttunk az est folyamán, de amelyikre vártunk, az sajnos nem jött el a találkára. Így, ha nagyon halkan is, de jól elbeszélgettük az idõt. Szép, nyugodt nyári esténk volt.

Kora hajnalban egy hatalmas, erdõk közé ékelt vadföld szélét céloztunk meg. Kicsit mégis elkéstünk, és így a nagy csapat szarvas maradékát, és két nagyobb vaddisznót láttunk csak. Lövéshez hozzá sem jutottam, mert olyan gyorsan váltottak be az erdõbe! Ahogy kivilágosodott otthagytuk a 245

ÔZBAKOK

J

J

vadföldet, és a mezõgazdasági területek felé vettük az irányt. Kevés õzet láttunk ezen a reggelen, az üzekedés még nem indult be igazán, vagy talán egy napi pihenõt kért ki magának.

Lassan kocsiztuk körbe a régi nadrágszíjparcellákra emlékeztetõ kukoricásokat, búzatarlókat, remélve, hogy megtaláljuk az õzeket. Ami váratlanul sikerült is, mert egy kukoricatábla végén két verekedõ õzbakot fedeztünk fel! Izgatottan ajánlottam Lacinak, hogy lassan gurulva közelítsük meg õket. Ilyenkor annyira el vannak egymással foglalva, hogy nem figyelnek fel a csendben, és lassan közeledõ gépkocsira. Annyira jól sikerült a taktikánk, hogy olyan 60 méterre meg is tudtuk közelíteni õket! Nagyban ment az izgalmas harc, és hol az egyiknek, hol a másiknak sikerült a gyümölcsös kerítésének nyomnia az ellenfelét. Mi ültünk csak a kocsiban és távcsövön keresztül élveztük a csatát, amely õserõvel folyt! Nemegyszer már azt hittük, hogy kitörik egymás nyakát, olyan erõbedobással estek egymásnak.

Két egyforma erõs, érett bak vívta harcát a terület feletti uralkodásért. Ugye ilyenkor mit tesz a gyarló ember, kihasználja ezt az alkalmat, hogy maga szerezze meg a gyõzelmet, elorozva azt egyenlõtlen fegyverével!

Halkan és lassan kiszálltam a kocsiból, és az ajtóra támaszkodva kezdtem célozgatni az éppen megállni készülõ erõsebbik bak oldalát. Amint megállt, eldördült lövésem! Bizony ma sem értem, hogy hogyan hibázhattam azt el. Mert golyóbecsapódást hallottam ugyan, de találatra utaló jelzést sem Laci, sem én nem láttuk..., pedig de kerestük!

A lövésem után a bakok szétváltak, s egy pillanat alatt eltûntek a kukoricásban! Még ma sem hiszem, ha nem velem történik meg mindez, hogy 50 méterrõl is el lehet hibázni egy álló õzbakot!

Vagy egy órán keresztül lekerestük a környéket, de nem találtunk semmi nyomot, hogy eltaláltam volna a bakot! Az én orrom egyre hosszabb lett, és nem értettem az egészet. De aztán megnyugodtam, mert arra gondoltam, hogy talán megint az Égiek keze volt a dologban, mint már annyiszor az életem folyamán, amikor igazságtalanul nyerõre álltam, vagy vesztésre, és mintha valaki onnan Fentrõl helyre tette volna az egészet. Mert szerintem nagyon igazságtalanul kaptam volna egy szép ajándékot, amit úgy érzek ma is, hogy nem érdemeltem akkor meg!

Több lövési lehetõségem már nem volt..., és ezzel befejezõdött ez a vadászatom is, ami nagyon emlékezetes marad. Köszönet érte Palaga Lászlónak! Köszönöm kedves Magdolna és kedves Laci a két közösen eltöltött szép napot. Remélem, találkozunk még, és visszaadhatom azt a sok szépet és jót, amit kettõtök által kaptam, és éltem meg!

Pár napra rá Szegedre kellett mennem egy kezelésre, hogy akadozó és elhasznált térdemet kissé feljavítsák egy injekció, vagy orvosság által!

246

MAI TÖRTÉNET

J

J

Õzbakos csendélet Sándorfalván 247

ÔZBAKOK

Gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal, és keresek egy kis vadászati lehetõséget az Alföld e szegletében. Sándorfalván sikerült kijutnom egy esti vadászatra, ahol Petrán Róbert hivatásos vadász segítségével egy órai vadászat végén, egy szellõs akácosban sikerült elejtenem egy öreg, és agancstõn sérült õzbakot, 50 méterrõl!

Igen! A vadászat már csak ilyen! Egyszer hopp, másszor kopp! Ez az a „csoda” amit szeretek benne! Mindig egyensúlyba teszi a lelkivilágomat.

Imádok vadászni!

J

J

2021

248

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Szegedi László fotója

ÔZBAKOKRÓL

J

J

Megkövetem a kedves Olvasót, hogy ez a fejezet nem izgalmas vadászkalandokról, és vadászéletem nagy történeteirôl fog szólni, hanem a sokunk kedvenc vadjának tulajdonságait próbálom papírra vetni, amely biztosan mindenkit érdekelni fog. Vagy lehet, hogy mégsem mindenkit? Azoktól most bocsánatot kérek, és azok akkor nyugodtan lapozzanak tovább. Megpróbálom leírni azt, amit talán sok vadász már hiányolt, hogy beszéljünk magáról az ôzbakról is, mivel könyvem címe az ÔZBAKOK. Kezdeném azzal, hogy mit is jelent ez a szó: TRÓFEA? Görög szó, ami azt jelenti, hogy az akkori, ógörög idôkben, a csata után a gyôztes a közelharcban legyôzött ellenség felszerelését, fegyvereit, ruháit a sátra elé, egy T fára helyezte, ezzel tisztelegve a legyôzött ellenség szellemének. Körülbelül mi is ezt tesszük az elejtett vad trófeáival, amikor eltesszük emléknek, felhelyezzük vadászszobánk falára. De a trófeaszerzés nem lehet egyedüli célja a vadászati tevékenységünknek! Nem azért vadászunk, hogy lakásunkat teletömjük trófeákkal! Ez csak egy (Európából kiinduló) mellékterméke a vadászatnak. A vadászat ôsidôktôl fogva csakis az ember élelmezését szolgálta. Az elejtett vad minden porcikáját mindig is felhasználták. Szerintem az ôsember, vagy a neander-völgyi, nem akasztotta a barlangja falára az óriásszarvas agancsát! A „vadásztrófea” mint vadászati tárgy, csak a 15–16. században kezdett Európában érdekes lenni, amikor már egy nagyvadat nem egy közösség (törzs, klán, falu) hozott terítékre, hanem csak „egy” ember sikere volt, persze elôször a számszeríjjal, majd pedig a lôfegyverrel! A mára kialakult formája a trófeakultusznak a hûbéri középkortól, amikor „gyôzelmi jellel” lehetett egy embernek kiemelkednie a tömegbôl, magasra emelni önmaga személyét, nevét... innen számítódik a „minden áron, a minél nagyobbat, és most rögtön, de azonnal, és csakis én, és én, és én” vadhajtása a mai vadászatnak. Mert van kereslet és vásárlóerô, és van kínálat, és még több vásárlóerô, akik nagyon sok pénzt hajlandók adni, akiknek mindez az önértékelésükhöz szükségeltetik. Ez által felértékelôdött és túlértékelôdött Európa egyes országaiban az elejtett vad trófeája.

Nézzük csak meg a skandinávokat, akik még ma is együtt élnek a természettel, hogy ott nem sok becsülete van a trófeának. Láttam nem egy jávorés rénszarvasfejet eldobálva, a jobbnál-jobb agancsú ôzbakokról nem is beszélve. Ôszintén megmondva, már számomra is nagyon mellékvágányra 251

ÔZBAKOK

J

J

terelôdik ez az egész hazai trófeakultusz. Sokan mindenre képesek, hogy néhány jobbnál jobb agancs legyen a vadászszobájuk falán. Ez sajnos, nem a vadászat célja és nem is az öröme! A természetben járás életforma, ez kell, hogy adja számunkra az igazi élményt, értéket, amelyben a trófea csak egy jelképes tárgy, csak egy felejthetetlen pillanat emléke. Sokan azt gondolják magukról, hogy jól ismerik erdeink, mezôink vadjait, mert majd minden erdôjáráson, leskelôdésen találkozunk velük. Tudjuk jól, hogy az az öreg suta, amely minden alkalommal, ha kijön a magasles alatt kis gidáival, a vele járó bak is a családhoz tartozik, mert a fiatal, ragaszkodó bak az elôzô évi gidája az öreg sutának! De ha jobban megnézzük a sutát, látjuk, hogy a tél elején már kisebbnek tûnik, mint az idei gidái. Azok nagyságra és súlyra is elhagyták. A suta nyaka még a téli szôrben is vékonyabb, és a teste már nem olyan kerek, fényes szôrû, és a fejét is vízszintesen hordja.

Kevesebbet mozog, és a legkisebb zavarásra, azonnal viszi a családját az erdô oltalmába. Végül, februárban, amikor már csak pár nap van vissza a vadászati idôszakból, meglövésére szánom el magamat, mert hiányzik még 1-2 tarvad a terv teljesítéséhez. A gidák már nagyok, csak a megszokás tartja össze a családot, némelyik korábban, némelyik késôbben jön ki a rétre, mint az anyjuk. Tehát az eddig összetartó család, kezd több egységre osztódni. Lövésem után az öreg suta csak elfekszik, nem tiltakozik a megmásíthatatlan ellen, hogy egyszer mindnyájunknak ez lesz a sorsa, hogy az életünk véget ér. Éltünk, felneveltünk több utódot, megtettük a ránk bízott biológiai feladatokat, hogy továbbadjuk génjeinket, és tulajdonképpen elláttuk a természet által ránk szabott feladatot, ami minden élôlény természetes dolga, sorsa! Bármilyen nehéz is ezt nekünk, embereknek így elfogadni, megérteni. Elgondolkodva, kalapomat levéve megyek oda az elejtett vadhoz, hogy birtokba vegyem, és megadjam számára az utolsó tiszteletet, ami minden vadnak kijár. Még mielôtt hozzá kezdenék a véres munkához, azért csak úgy kíváncsiságból belenézek az öreg suta szájába, és nem akarok hinni a szememnek. Ezért még az ujjammal is próbálom kitapogatni a fogak kopását, és meglepve állapítom meg, hogy alig vannak fogai szegény öreglánynak!

Tehát, ha lassú is a testi leépülés, az nemcsak a hormonháztartás rovására írandó, hanem a táplálék felvételének a lecsökkenésével is magyarázható. Ha meg még ki is fôzöm a koponyát, hogy eltegyem emlékbe vadásztrófeának, szakértôknek, hozzáértôknek mutatom majd, hogy olyan öreg ôzet lôttem, amelyiknek már fogai sem nagyon voltak. A vadnál, fôleg az ôzeknél, nagyon nagy kihívás a megöregedés, az idôs kor megélése!

Számukra minden egyes nap, minden egyes hideg éjjel, egy komoly harc a természettel szemben! Szó szerint „életre szóló feladat”!

252

ÔZBAKOKRÓL

Három legöregebb ôzbakom

J

J

Még nagyobb az örömünk, ha egy ilyen öreg bakot sikerül véletlenül elejtenünk, amelyiknek már alig vannak fogai, és az agancsa egész alacsonyan ülnek a rózsatöveken, szinte belemélyednek a szôrbe. Hát, még ha az egész feje is majdnem fehér színû, mert fiatal bakot még nem láttam ôsz fejjel, akkor biztos lehet a szemlélôdô Nimród abban, hogy nagy szerencsével egy idôskorú bakot sikerült zsákmányolnia. Idestova ötven éve a vadászat a szakmám, hivatásom, hitvallásom. Ennek köszönhetem, hogy nyitott szemmel járok a természetben, mint erdész, hivatásos vadász és vadbiológus. A vadászat, mint életforma, meghatározó eleme volt egész életemnek.

Viszont be kell vallanom, hogy nem vagyok elvakult trófeagyûjtô! A vadász­ trófea számomra nem valami misztikus ködbe csomagolt tárgy, amelyet a vadász sok esetben kalandos úton szerzett meg, hanem a természet olyan csodálatos alkotása, mely az esetek jelentôs részében következetes emberi tevékenység, sokéves tenyésztôi, ápolói munka gyümölcse – s amely munkában nekem is részem volt egész életem során. A vadásztrófea mögött az adott vadfajra jellemzô adatok vannak, felbecsülhetetlen ismereteket ôriznek magukban azok számára, akik értenek belôle, mert megmutatja a 253

ÔZBAKOK

J

J

vérvonal, a populáció, s egy ország vadállományának jellegét, minôségét.

Sokan azt gondoljuk, hogy a trófea bizonyos mértékig hû tükörképe egy vadászterületnek, annak a tájnak, országnak, ahol elejtették, megszerezték.

Számomra még ennél is többet mond el, mert az adatok mögött emberek, életek, korok és korszakok, az elmúlt idô, a történelem sejlik fel, amelyet sohasem szabad kihagynunk és elfelejtenünk. A mai vadásztrófeákban megtalálható a múlt, annak kódolt üzenete, hogy honnan jöttünk – bár ezt sokan szeretnék elfelejteni, vagy nem tudomásul venni. Akiknek a vadásztrófeák jelentenek még valamit, azok átélik és el is hiszik azt a varázslatot, amit a vadászat ad. A világ nagyot változott az elmúlt évszázadokban, évtizedekben. A vadászok magukra maradtak, értelmetlenné és feleslegesnek kiáltották ki a tevékenységüket, ténykedésüket! Fôleg a városban élô emberek, akik igazán eltávolodtak a természettôl, azok hirdetik azt, hogy a „vadászat nem tekinthetô természetes emberi tevékenységnek, pusztán az élvezetbôl történô ölés embertelen viselkedési formája”. Pedig az ember számára a legtermészetesebb tevékenység, a közösséget összefogó erô, az emberi kultúra gyökereinek hordozója volt évezredeken keresztül a halászattal együtt. Mindezt tetézi, hogy a mai liberális nézeteket valló politika is a hagyományos vadászat eltörlésére törekszik, felrúgva a sokezer éves hagyományokat, értékeket. Ehhez segédkeznek, ha húzódozva is a vadászatot, a vadászokat már alig képviselô szervezetek, amelyek inkább zászlóvivôként állhatnának ki, és nyíltan védhetnék tagjaik gondolkodását, hitvallását, hogy méltóan képviseljék a vadászat eszméjét.

De vissza az ôzbakjainkhoz! Szeretném felvázolni, és ezért idézek Diezel és Mika: „Az apróvad vadászata” 1899-ben leírt meghatározása alapján (ami még ma is helytálló), hogy milyen korosztályok szerint nevezzük, vagy ismerjük bakjaink életkorát és agancsát: „Ha a bak a csapos agancsát elhullatta és kétágút rakott fel, »villásbak«-nak nevezik. Azután, mikor már az agancsa háromágú, tehát agancsainak hat ága van, egyszerûen »bak«-nak mondják. Különben nem ritkaság, hogy egyik másik öreg baknak az agancsa erôs villás, vagy épen erôs csapos, (nyársas). Az ôzbakot – úgy mint a szarvast, az agancságak szerint jelölni – habár »hatos bak«-ról elégszer hallunk, – sok értelme nincsen, mert hatnál több ága az ôz agancsának ritkán van. Épen ezért az erôsebb bakokat testalkatuk, illetve agancsuk minôsége szerint, »jó«, »erôs«, vagy épen »kapitális« jelzôvel jelöljük. Minél idôsebb a bak, annál erôsebb, szélesebb, de egyszersmind annál rövidebb az agancs »rózsatöve«; ennek térfogata szerint tehát meglehetôs biztonsággal lehet következtethetni a bak korára. Az igen vén bakok az agancs végét gyakran nem hámozzák (tisztítják) le tökéletesen; ezen jelenség különösen szigorú tél után tapasztalható.

254

ÔZBAKOKRÓL

J

J

600 grammos agancsú bakot is lövettem 255

ÔZBAKOK

J

J

Ha a vén bak agancsa nem rendes nagyságú, akkor azt »csenevész«-nek, a természetestôl eltérô agancsot pedig »rendellenes«-nek, »abnormis«-nak nevezik.”

Szeretném átláthatóvá tenni az ôzbakok életét, koruk meghatározását a testükbe és az agancsukba kódolt jelek alapján. Van egynéhány külsô testi sajátosság, amit ha megfelelôen értelmezünk, akkor nem is olyan nagy ördöngösség ez a kormeghatározás. Mindenesetre tudni kell – ezt csak sok gyakorlás árán fogjuk elsajátítani, hogy mit is látunk, és nem csak nézünk –, hogy ezeket a „képeket” hova is tegyük, a mozaikokat hogyan is értelmezzük, ha már eljutunk odáig, hogy össze is tudjuk ôket rakni. Gondolom minden hozzáértô vadász tudja, és felismeri a korosztályokat, ezt nem csak feltétlenül az agancsok formájának alakulása mondja meg igazán. Mindig az „elsô látásra” az összképet tekintem alapnak, ha meglátok egy bakot, és ezek szerint kristályosodik ki a ítéletem, hogy milyen korú lehet a bak. Csak „másodlátásra” kezdem az agancsot is értékelni.

Kezdeném a korcsoportokkal: Ôzgida: az év tavaszán született nyakigláb, vékonyka nyakkal, gyerekes arccal, ártatlan, bámészkodó gyermekszemekkel. A bakgidának ôsszel már látszik a két kis szôrcsomó a fején, amibôl a tél végére látható lesz valamilyen kis hegyes, szúrós agancsocska.

1 éves bakok: nyár elejére már fül magasságú, jobb adottságok esetén nagyobb, erôsebb nyársat növesztenek. Természetesen vannak nagyon jó területek, ahol az 1 éves bak már villás, esetenként akár hatos aganccsal is büszkélkedik. És ha nem hasmenéses, vagy más fizikai baja nincs, ezeket általában békén hagyom. Inkább a sutagidákból és az egy éves sutákból veszem ki az évi lelövés nagyját. Mert a bakok néha kellemes meglepetéseket tudnak okozni a következô években, mert ebben a korban még nem mutatják meg, hogy mi is rejtôzik bennük! Kár lenne ôket idô elôtt kivenni az állományból.

2 éves bakok: itt már nehezebb a korbecslés, mert vannak közöttük nagy „reménységek” amelyek messze kilógnak a megszokottak sorából. Ha vigyázunk rájuk, ezekbôl lesznek az igazán jó adottságú „törzs” bakjaink.

Ezek már magabiztosan, harcokkal szerzik meg tavaszonta a saját területüket, mégha nem is mindig tudják azokat megvédeni az erôsebb bakoktól.

Ezek a bakok azok, amelyek megkiabálnak mindent, és mindenkit. Fôleg éjjel, mint a rossz szellemeknek, kering a hangjuk az éjszakában. Viszont, ha csak ceruzavékony agancsot raknak fel, ezt a rossz szokásukat sokszor életük végéig megtartják. Ezekbôl lesznek az „örökös közepes” bakok, amelyeket mindig meghagyunk, mert „hátha”, még jobbak lesznek reményében, de legtöbbször tévedünk! Ezért, ha a fiatal korosztályból kellett ki 256

ÔZBAKOKRÓL

J

J

Egy komoly bak dörzsölôfája 257

ÔZBAKOK

J

J

vennem a lelövésre szánt egyedeket, akkor fôként a másodéves bakok közül vettem ki azt, amelyikekben nem láttam nagy jövôt! A vadkereskedôk, vagy az étteremtulajdonosok is ezeknek a bakoknak örültek a legjobban, mert szépek, kicsit izmosak, de még fiatalok és egészségesek voltak.

3-4 éves bakok: ezek a „rátartiak” és a „ki, ha én nem” legények, amelyeken már van látható izom, és majd kicsattannak az erôtôl. Ezek egyenes háttal, magasan hordott fejjel vizslatják a területüket, amit már harcok árán tudtak megtartani, és ezért is nagyon ragaszkodnak hozzá. A beálló helyei­ket már messzirôl felismerhetjük, mert tavasszal, vagy kora nyár elején mindenütt lehet látni a bokrokat, vékony fákat, amelyek szinte világítottak, mert a kérgüket világosra dörzsölték le az agancsukkal, és alatta, vagy mellette kikaparták a füvet, avart, vagy éppen a veteményt, így hagyva maguk után a bokrokon, dörzsfákon, és a kikapart földön is szaganyagot.

Az ilyen 3-4 év körüli bakok hagyják vissza a legtöbb dörzsölô és kaparó jelölést a saját területükön. Ezeket, bármilyen kívánatosak is, esetenként életük legnagyobb agancsát rakják fel ekkorra, ezzel lepik meg a jó szemû hozzáértôt, mindig meghagyjuk, hogy éljenek még pár évet. Ezek már „személyiségek”, amelyeknek már van fogalmuk az életrôl, és célirányosan védik meg súlyos harcok árán a nehezen elfoglalt jó adottságú területüket, amelyek a nagy agancsok felrakásához szûkségesek. Csak szégyenére válik „szakmaiságunknak”, ha ilyen bakok agancsaival tapétázzuk ki a vadászszobánk falát.

5-6 éves, férfikoruk delét megélô ôzbakok: ezek a területünkön élô ékkövek, ezek adják a „jobb” minôségû trófeák javát, még ha némelyiknél lehetne/kellene egy-két évet várni. Nagy részük ebben a korban rakja fel élete legnagyobb agancsát (amit félve írok le, mert lesz, aki nem ért majd egyet velem), sajnos ezeket lôjük, vagy lövetjük ki, ha „öreg” bakot keresünk, ôk mutatják meg magukat még világosban, lôvilágnál. Testük szögletes, erôs, izmos. Nyakuk vastag, fejük rövidnek és szélesnek tûnik. Sok ilyen baknak az agancsa ment át a kezem között, és mindig sajnáltam a gazdájukat, mert láttam rajtuk, hogy maradhattak volna még 1-2 évet… Természetesen utólag már mindig könnyû okosnak lenni, amikor már nézzük a fogát, az agancstô magasságát, vagy a koponya kifôzése után a varratokat, az orrsövény elcsontosodását, esetleg egy fog szétvágott rajzát, amelybôl biztosra lehet megmondani a bak korát!

7 éves, és öregebb ôzbakok: sok vadász álma és vágya, hogy akár csak eggyel is találkozzon, elejthesse, hogy neki is legyen egy „igazi” öreg bakja! De ez nem is olyan egyszerû! Ha van, vagy volt valakinek saját területe, akkor ott az ilyen bakokat „meg is kellett találni”, ami eleve nem egy egyszerû dolog, mert a leglehetetlenebb helyekre veszik be magukat az ilyen 258

ÔZBAKOKRÓL

J

J

Két ôsöreg bakom hiányos fogazata 259

ÔZBAKOK

J

J

„öreglegények”, amelyeket aztán „titkos tanácsosnak” is kinevezhetnénk, mert úgy mozognak, és úgy élnek, hogy azt alig lehet észrevenni, felismerni. Alig hagynak életjeleket, dörzsöléseket maguk után, de ha valakinek van szeme, az meglátja, hogy ezek a „dörzsfák” már igazi fák, és nemcsak bokrok, vékony ágacskák. Mert az ôzbak ebben a korban már csak olyan, hogy a korához, és erejéhez „igazítja” a bokrok és fák vastagságát. Tehát, ha minél erôsebb a bak, akkor a „fája” is komolyabb!

Ha már emberi csuklóvastagságú ez a „dörzsfa”, akkor olyan bak „követte” ezt el, amelyik már egy „deli legény” lehet! Világosban csak a legritkább esetben találkozik velük az ember, akkor is csak szerencsével, és csak rövid ideig. Esetleg telente, a vaddisznóhajtásokon, és tereléseken! Ilyenkor megsüvegeljük ôket, és örülünk, hogy megúsztak sok hideg telet, forró nyarat, jó pár kemény csatát. Testük szintén szögletes, némelyiknek már magasabb a hátulja, gerincük behajlik, mintha nyerget viselnének. Hasuk megereszkedik, mint az öregedô férfiaknak. Fejüket legtöbbször vízszintesen hordják, pedig már jócskán túl vannak életük második harmadán.

Lefogynak, vékony lesz a nyakuk, szenilis és zavart néha a tekintetük, és csak néznek, de nem látnak. Mégis a legkisebb zavarásra, vagy szokatlan jelenségre, mint a kámfor, pillanatok alatt eltûnnek. Érdemes megpróbálkozni velük napközben, olyan 11 óra tájban, mert akkor felállnak, vagy elôjönnek pár percre, és az erdôszélek árnyékában, csipegetnek valami kis zöldet, hogy utána egy szempillantás alatt megint eltûnjenek a magas csalánban, vagy a bokrok legsûrûbb részeiben. Van úgy, hogy korán jönnek meg, de korán is húzódnak vissza nappali tanyájukra. Holdvilágos éjszakákon szellemként úton vannak, és olyanok, mint a legtöbb magányos öregember, akik éjjel nem tudnak aludni! Ha megzavarják ôket, csak egyetkettôt böffentve riasztanak, azt is olyan mély hangon, mintha a kútból kiabálnának rá az éjszakai ismeretlen vándorra, nyugalmának megzavarójára.

Még talán a legkönnyebb megtalálni ôket üzekedés idején, amikor levetik „titkos tanácsosi gúnyájukat” és hajdani fiatalságukat keresve, elindulnak.

Földre szegezett orral, mint a nyomot követô vizslák, keresik az üzekedô sutákat, az „illatos” hölgyek társaságát! Sokszor láttam búza-, vagy repce­ tarlókon leszegett fejjel ôzbakot, amelynek a nyelve, mint a vizslának hos�szan kilógott, és sietôs ügetéssel követve a választottja nyomát. Sajnos, ha elérik életük végét, legtöbbjük elhullatja utolsó agancsát, és az elsô hó, mint a halkan zizegô szemfedél takarja be megviselt, megfáradt testüket.

Amelyet sem a rókák, sem a sakálok, vagy a ragadozó madarak nem sokáig tisztelnek, és napokon belül még a csontjaikat is széthordják.

Kicsit szerencsésnek mondhatom magamat, hogy sikerült pár ilyen öreglegénnyel matuzsálemi korában találkoznom és túljárni az eszükön, 260

ÔZBAKOKRÓL

J

J

Az egyik legöregebb bakommal és egy régi baráttal 261

ÔZBAKOK

J

J

hogy csodálatos fejéküket nekem adják. Nem volt mindig egyszerû dolog, mert ugyancsak ragaszkodtak hozzá, és ezért nekem sokszor kellett miattuk korán felkelnem, vagy sok estét a magaslesen töltenem. Volt úgy, hogy holdvilágos éjszakán tudtam csak közel kerülni hozzájuk. Legtöbbször inkább a szerencsém ajándékozott meg egy-egy szép vadászat élményével, aminek a jutalma, egy ilyen öreg bak visszarakott, nemritkán felül elfogyó, hatalmas tetôrózsás agancsa lett.

Egy nagyon érdekes dologra szeretném felhívni a kedves szakértô Olvasóim figyelmét, amit Németországban olvastam egy szaklapban. A szorgalmas és alapos – mint amilyen a németek legtöbbje – kelet-német szakemberek utánajártak, és 700 ôzbak adatainak a felhasználásával kielemezték az ôzagancsok térfogatának és az agancsok súlyának összefüggését! Arra az eredményre jutottak, hogy az átlag agancs, köbcentiméterenként 3,46 gramm. Viszont azt is kivizsgálták, hogy a nagy, és itt fôleg a világrekord agancsokról van szó (amelyeknek a térfogata eléri, vagy meghaladja a 300 köbcentimétert), rendellenesek. A mai szóhasználat szerint „abnormális” agancsok, mert azoknak a fajsúlya köbcentiként a 2 grammot alig üti meg!

Tehát, ha az átlagot vesszük figyelembe, és e szerinti fajsúly alapján számítanánk ki az agancsok súlyát, akkor mindnek, amelyik a 300 köbcentit meghaladja, jóval 1000 grammon felettinek kellene lennie! Ez megint csak egy kis adalék ahhoz, hogy mennyi mindent nem tudunk a „mindennapos”, de nagyon kedves vadunkról!

Azt meg már csak félve merem leírni, nehogy félreértsen valaki, hogy dicsekedni akarok a múltammal, de a 20 évem alatt, amíg MAVAD-os voltam, az általam kísért vendégeimmel, közel 2000 ôzbakot lövettem, de lehet, hogy többet is! Vagy legalábbis ott voltam, amikor a vendég meghúzta a ravaszt! És legalább tízezer ôzbak trófeája ment át a kezeim között, amelyeket a vendégeknek házhoz szállítottam Európa szerte. Magam is lôttem vagy 200 ôzbakot az elmúlt 60 évben, amióta vadászom. Mégis, amikor mostanában meglátok egy bakot felbukkanni az erdô szélén, elbizonytalanodom! Valamikor, sok évvel ezelôtt „tévedhetetlenül” állítottam, és kitartottam az igazam mellet, hogy a bak ennyi meg ennyi éves!

Beképzeltem magamnak, hogy értek az ôzhöz, mint vadfajhoz! Hát nem! Valahogy az elmúlt évek alatt ez a magbiztosságom már nem olyan erôs, és nagyon megkopott. A kudarcok, a melléfogások óvatosabbá, megfontoltabbá tettek, mert mindig vannak „kivételek” és ezek a vadászati gyakorlatban mindennaposnak mondhatók. Ma több idô kell, hogy „ítélkezzem”, és azt akkor sem merem biztosra mondani. Valahogy több lett bennem a „talán” az „esetleg” és a „meglátjuk majd”! És érdekes módon mindig az „elsô” ítéletem volt a legtalálóbb, ha sokat elmélkedem egy-egy 262

ÔZBAKOKRÓL

bak korának megítélésénél. De azt hiszem ez így van jól. Barátom Burkhard Winsmann-Steins még bizonytalanabbá tett, amikor állandóan arra hívta fel a figyelmemet, hogy a magyar trófeabírálók legtöbb esetben, mindig 1-2 évvel idôsebbnek „nézik” a magyar bakok korát, mint azt náluk, Német­ országban egy német szakember tenné. Mert ott biztos adatok állnak rendelkezésre azáltal, hogy immár 40-50 éve színes, mûanyag fülgombokkal jelölik meg a kikaszálás elôl felkutatott ôzgidákat. Így biztosan meg tudják mondani, hogy egy-egy bak hány éves. De errôl többet olvashatnak a Németországban elejtett bakjaim történeteinek elmondása közben.

Egy viszont nagyon fontos dolog lett számomra, amióta ôzbakvadász lettem! Fiatal kezdô vadászként az elsô április végi, és május elején elejtett ôzbakjaim után, nem tetszettek a színtelen, alul, vagy még fent is sokszor véres agancsok, és lógó szôrös-bôrös barkafecnik. Az ilyen koronák még nem „készek”! Ezek nekem nem igazi trófeák! Nem rajongtam értük sohasem! Ma sem! Az ágvégek nincsenek kifenve, a gyöngyök fehérre csiszolva, az agancsok szára nem csillog a hajnali harmattól, és nem színezte, barnította meg még a bokrok, vagy fák cserzônedve, vagy a tôzeg vagy a feketeföld az agancsokat. A másik ok, hogy csak attól fogva tetszenek az ôzbakok, ha a téli szôrüktôl megszabadultak, teljesen levedlették, és szép vörös, nyári csuhájukat magukra öltötték! Az utolsó téli szôrû bakot 1972-ben Nagyszénáson ejtettem el! Valahogy viszolyogtam ettôl fogva attól, hogy egy ilyen, még a téli szôrt viselô ôzbakot meglôjek, mert úgy szállt a szôre a lövésemtôl, mintha a kisvánkost lôttem volna keresztül!

Nem is szólva arról, ha zsigerelni kellett, mert nemcsak a feltört ôzbak belsejét lepte el ez a könnyen töredezô és hulló téli szôr, de az ember keze, szeme-szája is tele lett vele. Az elsô 1-2 ilyen bakom elejtése után, egész vadászéletemen keresztül csakis vörös, vagy sárga, esetleg a rozsdás színû ôzbak lett számomra az „igazi” ôzbak, amelynek elejtéséért még a világ végére is elmegyek, ha hívnak, vagy ha lehetôségem van rá vadászni. Mert a nyári ôzbak vadászatának egész más a hangulata, az illata! Ugyanis az ember nem csak a zsákmányért vadászik! A szép nyári vadászatnak már-már „bukéja” van, mint a jó bornak. Ezt szeretném még nagyon sokáig érezni, átélni, ameddig csak lehet, ha a Teremtôm engedélyt ad még rá!

J

J

2021

263

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

ÉRZÉKSZERVEINK Teljes joggal kérdezhetné a kedves Olvasó, hogy egy vadászkönyvben miért érintem ezt a témát? Egyszerû a válaszom: mert úgy érzem, hogy pont az ôzbak vadászatánál, de a vadászat más területein is nagyon nagy szükségünk van az érzékszerveinkre.

Ezek nélkül nincs vadászat ugyanúgy, ahogy autóvezetés sincs! Életem során gyakran észrevettem, hogy a természetben nem annyira járatos emberek (fôleg a városlakók), nem figyelnek annyira a környezetüktôl származó jelzésekre, vagy a legtöbb esetben nem is ismerik a természet jelzéseit.

Ennek több oka is lehet... hogy nem érdekli ôket a jelzések létezése, hogy nem látnak jól, hogy nem hallanak jól, esetleg nem is ismerik fel ezeket a jelzéseket. Mirôl is van szó?

MEGFIGYELÔKÉPESSÉG

J

J

Egy nagyon fontos dolog a vadászatban a megfigyelôképesség! Az igaz, hogy nézünk, de nem biztos, hogy pontosan azt látjuk, ami fontos volna! Ami az után következne be, hogy a lehetôségekhez képest folyamatos mozdulatokat tegyünk azért, hogy lövéshez jussunk.

Számtalanszor észrevettem, ha kinn ültünk a teraszon vendégeimmel, és együtt halljuk meg a feketerigó csettegését, van olyan személy, aki meghallja, de van olyan is, aki ügyet sem vet rá! Mert nem tudják, vagy nem is hallják meg ezt a vészjelzést, vagy egyszerûen nem is áll rá a fülük az ilyen hangra. Mikor mondom, hogy egy feketerigó jelez, hogy lát egy veszélyes ragadozót (legtöbb esetben macskát), akkor adják ezt a hangot.

Ilyenkor csak hitetlenkedve néznek rám, mert nem látják a macskát!

Aztán pár perc múlva elôsompolyog a bokrok alól a szomszéd éjfekete kandúrja, száját nyalogatva, vagy rosszabb esetben, szájában egy énekes madárral, akkor aztán nagy lesz a csodálkozás. Ha a magaslesen ülnék ilyenkor, máris kézbe fognám a Drillingemet, és csak azon morfondíroznék, mivel kell majd, hogy lôjek a kis ragadozóra; a kis golyóval vagy a söréttel?

Vagyis a legtöbb ember nem figyel, hogy mi játszódik le a körülötte lévô természetben, mert a civilizáció feleslegessé tette, hogy figyeljen minden kis vészjelzésre! Hányszor láttam már, hogy a városi emberek a si 265

ÔZBAKOK

mának tûnô betonon megbotlanak, mert nem veszik észre az út legkisebb egyenletlenségeit sem. Ôk azok, akik a természetben járás közben nem néznek a lábuk alá, és rálépnek, vagy megbotlanak minden száraz ágban, vagy kiálló gyökérben.

Sajnos elvesztettük, és mindjobban elveszítjük a természetközeli élet alapvetô behatását. Ezt csakis úgy tanulhatjuk meg újra és úgy marad meg bennünk, ha kint élünk a természetben, és ezek a tulajdonságok kiélesednek, mert ezek nélkül nincs vadászat, nincs eredmény, „csak” élmény van!

Nem értjük, hogy nekünk miért nem sikerül ugyanaz, ami a falusi Józsinak, aki nap mint nap kint él az erdôn.

SZAGLÁSUNK Kevesen tudják, hogy a legrégebbi érzékszervünk a szaglásunk.

Tudósok megállapították, hogy a fejlôdéstörténetünk azon fokán amikor még nem volt szemünk, ezért a szaglásunk volt a térbeli érzékelés és a kapcsolatunk a külvilággal. Sajnos az idôk folyamán az evolúciós fejlôdésünk úgy hozta, hogy pont a szaglásunk fejlôdött vissza a legjobban. Egy vadász számára pedig nagyon fontos, hogy jó legyen a szaglása.

LÁTÁSUNK

J

J

Manapság, hogy már én is túl vagyok a hetvenötödik életévemen, a lábaim, de fôleg a térdeim elkoptak, és ezzel együtt beszûkült a vadászati tevékenységem határa! Így minden megváltozott! Ehhez járult még az is, hogy sokat romlott a szemem élessége, az „alkonyati értékem”, amely egy jó távcsô erôssége, vagy gyengesége. Sokkal gyalázatosabb lett látásom, mint azt én szeretném. Pedig a vadászatban a legfontosabb érzékszervünk a látás!

E nélkül nincs vadászat! Mint ahogy nincs autóvezetés sem!

Ez az érzékszervi romlás, és leépülés egy megállíthatatlan folyamat, amely sajnos engem is utolért! Magyarul: megöregedtem! Tehát szemüveget kellett volna hordanom a gépkocsi vezetéséhez, és a vadászatokon is.

Ez nagymértékben behatárolta tevékenységi körömet, lecsökkentette esélyeimet, hogy csak nappal látok jól, és csak akkor tudom élvezni a körülöttem lévô történéseket. Mások ezt úgy fogalmazták meg helyettem, nagyon helyesen, hogy: „Minden kornak megvan a maga szépsége!” Hát én ezt egészen máshogy gondoltam, amíg nem érintett engem is!

Meg kellett értenem, hogy amit fiatalon nem „értettem”, akkor még nem tudhattam, amikor a külföldi vadászokat kisértem, hogyan történhe 266

ÉRZÉKSZERVEINK

J

J

tett meg az, hogy az idôs vadászvendég nem látta az ôzbakot amint ott állt a legszebb golyólövési távolságra, és ô mégsem látta a reggeli napfényben a vöröslô bakot!

Tehát ezek után a „nappali” vadász színvonalára csökkentek le az esélyeim, ami rendben is volna, mert már nem izgat annyira az egész éjjeli leskelôdés, fôleg télvíz idején. A csontjaimnak is elegük lett a sok fagyoskodásból, a grönlandi, vagy alaszkai jégen való sátorban alvásból, mínusz –20, –30 Celsius fokokban. Valahogy elegem lett a dunántúli magasleseken töltött téli éjszakákból, a hideg és havas ülôkékbôl, ami fiatal vadászként mindennapos volt számomra, és mindig nagy élménnyel töltôdtem fel!

Gyakran tavasztól ôszig a búza- és kukoricaföldek barázdájában, fákon és magasleseken aludtam, hogy meglôjem sörétes puskámmal azt a nagy vaddisznó kant, amelynek nyomát már hónapok óta követtem, de volt olyan kan is, amelyiket évekig követtem! A vadlibavadászatokon, télvíz idején fél éjjeleket és nappalokat ültem a jeges libagödrökben, vagy vizes csatornákba letérdelve, lehúzódva, várva hogy a libák felém kanyarodjanak. Arról nem is beszélve, hogy fél délutánokat hasaltam egy gyékényszônyegen a Balaton jegén, odavárva az éjszakázásra berepülô vadlibák tömegeit. Érdekes a vadász élete! Fôleg, ha felismeri az összefüggéseket, amelyek az életünket irányítják. Amíg fiatal voltam, a nagyvad érdekelt, s amikor Afrikában éltem, ott fôleg a veszélyes nagyvad fogta meg lelkemet.

Itthon a vaddisznó..., de ezekbôl is csak a kanok kézre kerítése és elejtése.

Az ôzbakok vadászata kicsit olyan „mellékes töltetû” volt akkoriban..., olyan jó, hogy van! Úgy látszik mostanra eljött az ôzbakvadászatok kora számomra is, hiszen mindennek eljön a maga ideje! Mert ameddig vadászatszervezô és vadászkísérô voltam, sok idôs embert kísértem tavaszi–nyári vadászataikon.

Sokuknál észrevettem, hogy a látásukkal nagy baj van! Éjszakai vadászatra teljesen alkalmatlanok lettek. Lassan idekerülök én is, hogy „kirongózi” kell nekem is, aki fogja majd a kezem, úgy vezetget esetleg viszi a hátizsákom és a puskám. Volt idô, amikor én vezetgettem másokat, vittem a hátizsákot, puskát, és minden elejtett vadat én zsigereltem. De amíg bírom, és bizonyos élményt ad, szeretném folytatni a vadászatot. Begyûjteni amit lehet, hogy ha eljön az idô, amikor már csak az emlékeibôl él az ember, akkorra legyen mire emlékeznem. Természetesen nem akarok panaszkodni, de dicsekedni sem, de ha valakinek, akkor nekem az elmúlt ötven évben azért „összejött egy ’s más”! Megtapasztalhattam és átélhettem igazán szép sikereket, amelyek közé bizony keserû élmények is vegyültek. Valahol így van ez jól, és így kerek az egész, ahogy a világ is az!

267

ÔZBAKOK

J

J

Mentek az évek, s az életem teljességében eredményesen vadásztam.

Ha nagyritkán elhibáztam egy vadat, azt igaz nehezen, de lenyeltem, természetesnek vettem. Aztán, ahogy kezdtem öregedni, a hibázások sûrûbbé váltak (megsokasodtak). Ez már kicsit aggasztott is, de reméltem, hogy majd elmúlnak ezek a jelenségek.

Késôbb észrevettem, hogy valami baj lehet a szememmel, mert már nem látom külön-külön a fák leveleit, hanem csak egy „zöld összefüggô egységet”. Ezt még valahogy elviseltem, de autóvezetés közben egyre közelebb kellett gurulnom a lámpához, hogy érzékeljem a színkülönbségeket.

Ez viszont már alaposan megijesztett! Ezért elmentem egy látszerészhez, bár ne oda mentem volna, hanem egyenesen egy szemorvoshoz! Mivel egy ilyen orvosi szaktekintély Balatonföldváron nem rendelt, és Siófokra bemenni mindig csak nyûg volt számomra, gondoltam, hogy egy látszerész is orvosolja majd a bajomat. Nos, mint utólag kiderült, mindez hamis illúziónak bizonyult részemrôl.

Megvizsgálta a szememet a gépével, és megállapította, hogy szemüvegre van szükségem, amit én nélküle is tudtam már. Készített is egyet, potom „60 ezer kemény magyar forint árban”...na, ezzel meglehetôsen jól láttam, biztonságosan tudtam autót vezetni, és még a vadászatokon is sikeres voltam némileg, de már messze sem úgy, mint régen! Ez így ment egy-két éven keresztül. Aztán megint kezdôdött minden elölrôl, de most már többet hibáztam, rosszabbul láttam, és sajnos sebeztem is, ami számomra azelôtt elképzelhetetlen volt!

Kísérô vadászom, amikor lövésre került volna a sor, többször bíztatott, hogy lôjek már, de én nem voltam biztos a dolgomban. Éreztem, hogy olyan lettem, mint jó pár évvel azelôtt az öregedô külföldi vendégeim egy része, akik nagyon elbizonytalanodva sütötték el a puskájukat. Ekkor éreztem igazán, hogy én is megöregedtem. Már azon voltam, hogy abbahagyom a vadászatot, és egy (hölgy) sofôr után kellene, hogy nézzek, vagy vonaton megyek, ha hosszabb utazás volt tervbe véve. Újból elmentem az látszerészhez, aki nem éppen önzetlenül segített elsôre, hogy látási gondjaim megszûnjenek. Segített megint, most már potom 80 ezer forintos árban, ezzel megint elölrôl kezdôdött minden. Megint jobban láttam egy darabig, de egy éven belül visszatértek a bajaim.

Sajnos ekkor sem éreztem, hogy nagy baj volna, csak elkeserített, hogy már nem ismerem meg az embereket, akik odaköszöntek nekem az utcán, csak a hangjukról ismertem fel, ha egyáltalán felismertem! Szörnyû állapot kezdett elhatalmasodni rajtam. Ezért megint a látszerészhez fordultam! Talán szerencsémre, hogy a „jó ember” nem volt a helyén, csak az asszisztens hölgyecske, aki megint bemérte a szememet, és kilátásba helyezte, hogy 268

ÉRZÉKSZERVEINK

már olyan vastag szemüveget kellene készíteni, mint egy szódásüveg alja, és az valószínûleg nyomná az orromat, és ô úgy látja, itt már komolyabb baj is lehet, ezért feltétlen forduljak orvoshoz!

Még aznap délután felhívtam Siófokon egy szemorvos hölgyet, aki arra kért, hogy azonnal jöjjek, ha tudok! Be is mentem a városba, és pár pillanat múlva már készen is volt a diagnózis: szürke hályog borítja mindkét szememet, és olyan erôs ez a hályog, hogy azonnal operálni kellene. Még mondott valami olyasmit, hogy az olyan lelkiismeretlen látszerésznek, mint amelyik nekem már több szemüveget is elpasszolt, a lába közé kellene rúgni, és el kellene venni a vízi jártassági vizsgáját is!

Még aznap beutalt Keszthelyre, ahol Dr. Szalczer professzor megoperálta elôször a jobb, majd fél évvel késôbb a bal szememet, eltávolítva a hályogot, és új szemlencséket helyezett, potom kétszer 30 ezer forintokért a kivettek helyébe!

Nagy élményben volt részem, amikor elhagytam a kórházat! Pillanatokon belül megint színe lett a világnak, felismertem az embereket! A fáknak levelei lettek, és ami a legfôbb, hogy megint megláttam még háromszáz méterrôl is a vöröslô ôzbakot! Ha olyan messzire nem is merek már oda­ lôni, de százötven méterig biztos vagyok újra a dolgomban, ha puska kerül a kezembe.

Hatalmas változás ez megint, és ma már teljesen megértem azokat az öregedô vadászurakat, különbözô nemzetiségû vendégeimet, akiket annak idején kísértem, hogy miért bizonytalanodtak el, és miért nem lôttek, ha szemüveget viseltek. Csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy vigyázzon a szeme világára, és rögtön orvoshoz forduljon, ne pedig látszerészhez, ha úgy érzi, hogy valami nem a régi. Jó szem nélkül nincs vadászat, nincs olvasás... és talán más sem! De az már nem olyan érdekes! Csak vadászni tudjunk, amíg élünk, mert csak addig élünk, amíg vadászhatunk!

Egyúttal itt szeretném tisztelettel megköszönni orvosaimnak, kedves ápolóimnak, hogy nemegyszer visszahoztak az életbe, és felgyógyítottak betegségeimbôl! Mert volt nem is egyszer, hogy az orvos, aki megállapította a diagnózist megjegyezte: „Bozóki úr, mások már ebbe bele szoktak halni!”

Nos, azt hiszem, hogy csakis az ô érdemük, hogy még mindig élek, és szeretnék még egy darabig. A „vég” még nincs betervezve, mert még annyi minden szép van, amit természetesen élve szeretnék megélni és csodálatosan átélni! Csak a mai fiatalabb hölgyek ne volnának olyan titokzatosan szépek, olyan csábosak, és „kívánóssak”! És most az egyszer még ellent kellene, hogy álljak a kísértéseknek!

J

J

2020 269

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Szegedi László fotója

ÔZES KALIBEREK, PUSKÁK

J

J

Szeretnék egypár gondolatot továbbadni a puskákról, kaliberekrôl, töltényekrôl és lövedékekrôl is, az elmúlt 60 év gyakorlatából.

Ne kövezzen meg senki, ha a véleményünk nem fog egyezni. A hosszú évek alatt az én véleményem is sokszor változott, így vele együtt én is!

Valamikor, még ifjú titán koromban meg voltam gyôzôdve arról, hogy nagyvadnak nagy golyó, kistestû vadnak kisebb golyó jár!

Nos, ez a nézetem megváltozott! A kudarcok is megtanítottak, hogy nem mûködik minden úgy, ahogy azt az ember elvárná és szeretné. A vadászélet nem kívánságmûsor, nem sikersorozat, hanem nagyon kemény összpontosított munka, biológia, fizika, ballisztika és fegyverismeret – és gyönyörû életcél!

Az elsô „meglátásom” egy nagy kedvenccel kezdôdött. Mégpedig az 5,6 milliméteres töltényekkel. Szerintem ez a „legek” kalibere, amely az évtizedek (de lassan már évszázadot is írhatnék) során talán a legnagyobb fejlôdésen ment keresztül.

Az elsô 5,6 milliméteres megjelenése az 1850-es évekre vezethetô vis�sza. Flobert francia mérnök peremgyújtású töltényeiben indult világhódító útjára, majd a hatalmas amerikai piac felkarolta és a gyámkodása alá vette a 0.22 kalibert, ahogy az amerikaiak nevezik a „tu-tu”-t.

1895-ben Berdan tábornok kísérletei alapján született meg a .22 WCF, azaz .22 Winchester Central Fire, magyarul: 5,6 milliméteres központgyújtású töltény.

A következô lépés volt az 1912-ben megjelent, Charles Newton által kikísérletezett, és az óta is kedvelt .22 High Power Savage. Az akkori amerikai olimpiai csapat a futószarvas-céltáblára kiváló eredményekkel használta és honosította meg, nem csak céllövésre, de kistestû vadfajokra is.

Ez a töltény a .22-35 (6,5x52R) hüvelyének a felhasználásával született, a hüvelynyakat leszûkítették 5,6 mm-re, és Európában az 5,6x52R Savage nevet kapta. Rövid idô alatt nagy népszerûségre tett szert a vadászok, majd a vadász-céllövôk táborában.

Kevesen tudják, hogy még ma is, több mint 150 évvel az elsô 5,6 milliméteres töltény megszületése után, háromféle 5,6 mm ûrméret van használatban: 271

ÔZBAKOK

J

J

• 1. Az 5,6x35R Vierling, csôfuratának ûrmérete 5,64 mm; • 2. A többi 5,6 milliméteresé 5,69 mm (.22 Hornet, .222 Rem., .223 Rem., 5,6x50R Magnum, és az 5,6x57 RWS); • 3. Az 5,6x52R Savage, valamint az 5,6x61 Super Express von Hofe már 5,76 mm öbnagyságú.

Az 5,6 milliméteres kedvelôinek 1950-ig kellett várniuk, hogy igazán világszerte teret hódítson, bár a két világháború között is ismertek voltak már Amerikában, a .22 Hornet, .218 Bee, .219 Zipper, a .219 Donaldson Wasp, ehhez kapcsolódott a nagyon közkedvelt .220 Swift néven forgalmazott kaliber.

1950-ben a Remington gyár fômérnöke, Mike Walker új üzletpolitikával a saját új, .222 Remington töltényéhez megtervezte a 722 Remington ismétlôpuskát. Ez az új fegyver már jóval kisebb, kecsesebb zárszerkezettel készült, mint a régi katonai Mauserek. Az új .222 Remington töltényének méretéhez már jóval kisebb zárdugattyúk készültek, amelyekhez további újabb töltényeket fejlesztettek ki, és ezek meghódították a világot. A .222 Remingtonnak nem voltak „igazi” elôdei, a rossz nyelvek azt állítják, hogy a .30-06-os Springfield kicsinyített mása.

Az 5,6x57 RWS és a .220 Swift a „300 méteres ôzekhez” készültek, de az alpesi hegyivadászok is nagyon kedvelik mindkettôt, a zergék elejtésére kitûnôen alkalmasak, persze amelyik ország vadásztörvényei ezt lehetôvé teszik.

A .22 lfB (kispuska) után a legkedveltebb a .222 Remington kaliber lett.

Ha ez az utóbbi nem is rendelkezik nagy energiatartalékokkal, ôzre kiválóan alkalmas egy bizonyos távolságon belül. 130 méter (huzagemelkedése) 360 mm!

Természetesen minden fegyverhez meg kell találni, hogy melyik lövedéket „emészti” meg a csô a legszívesebben, és ha lehet, ezt használjuk, mert a lövés így a legpontosabb, ebben a formában adja a legnagyobb biztonságot. A .222 Remington Magnum energiatartalékai nagyobbak, mint a „kisöccséé”, így alkalmasabb nagyobb távolságokra is, de ennek ellenére nem lett túl közkedvelt. A .224 Weatherby Magnum a legkisebb szalagperemes töltény, amely méltán kapta a „Magnum” jelzôt, ennek ellenére ez sem lett annyira ismert, mint azt megérdemelné.

Az európai tervezésû 5,6x50 (R) Magnum is kedvelt kaliber, fôleg a német nyelvterületen, de a szintén európai RWS 5,6x57 – teljesítményét tekintve – alaposan lekörözi azt. Az utóbbi két német töltény szerintem a leg­kiegyensúlyozottabb az 5,6 milliméteresek nagy családjában.

Sajnos a túl nagy ûrtartalmú hüvellyel rendelkezô 5,6x61 Super Express von Hofe okozza a legtöbb nehézséget. E.A. von Hofe 1937-ben 272

ÔZES KALIBEREK, PUSKÁK

tervezte a töltényt síkvidéki ôzek és hegyvidéki, közepes testû vad elejtésére.

1945-ben von Hofe halála után, Walter Gehmann... a volt golyólövô világbajnok vette meg a licenceket, és a továbbiakban már a saját gyárában készítette a megfelelô fegyvereket és a lôszert ehhez a kaliberhez.

Mivel a kaliber nem lett közkedvelt a magas költségek miatt, a nyolcvanas évek elején az osztrák Hirtenberger lôszergyár folytatta a gyártást. Ekkor már a lôszereket a Hirtenberger saját gyártmányú lôporával töltötték, aminek folytatása sajnos tragikus lett. Számtalan fegyverrobbanás történt, és a vadászsajtóban már „halálra ítélték” ezt a nagyszerû kalibert. A kitartó munka nyomán azonban új belga gyártmányú lôporral töltve a töltények újból megbízhatóak lettek, de már nem tudták visszahódítani a csalódott vadászokat. Annak ellenére, hogy majd 3,5 grammnyi lôporral voltak töltve, nem tudták a „papírforma” szerinti 1130 m/s-t teljesíteni. Érdekes módon a .220 Swift, az amerikai rivális, amely csak 2,72 gramm lôporral van porozva, játszva éri el az 1260 m/s csôtorkolati sebességet.

Az 5,6 milliméteresek kiválóan alkalmasak a „lôtudásunk” fejlesztésére. Viszonylag olcsó tölténnyel, hetente vagy havonta többszöri gyakorlás mellett nagymértékben fokozható a találati pontosságunk. Ifjú, most kezdô vadászoknak, és „vén rókáknak” is melegen ajánlom, hogy forgassák sûrûbben a kiskaliberû, de nagyszerû kisgolyósukat, s ezáltal kevesebbet hibázhatnak, sebezhetnek majd a jövôben.

A KIS DARÁZS NAGYOT CSÍP: .22 HORNET

J

J

Az 5,6 milliméteres kaliberben a legkisebb központi gyújtású töltény találóan kapta a „lódarázs” fantázianevet. Ezt a „Hornet” magyar jelentése.

A .22 Hornet 1930 óta világszerte ismert és méltán kedvelt kaliber. Tapintatos csettenése, majdhogynem érezhetetlen rúgása, de fôleg megbízható pontossága tette kedveltté és a 100 méteres vadász-céllövô versenyek sztárjává.

Az 1885-ös évben .22 WCF néven (Winchester Centre Fire / Winchester Központi Gyújtású töltény) az elsôk között „kitalált” kis kaliberként látta meg a napvilágot. A németek már az 1900-as évek elején 5,6x35R Vierling néven, vegyes- és billenôcsövû puskáikba, a megerôsített csôsínbe építették bele. Ekkor még füstös lôporral volt töltve, fele gáznyomással, figyelembe véve a gyengébb zárszerkezeteket.

A mai füstnélküli Nitroceluloz lôporral töltött. A .22 Hornet töltény pereme vastagabb, mint a régi 5,6x35R Vierlingé, ezért a Hornet tölténnyel véletlenül sem lehet bezárni a régi Vierling kaliberûeket. Tehát, nem lehet 273

ÔZBAKOK

Drillingem váltócsövei

J

J

felcserélni a két hasonló kalibert, és annak töltényét! Így sikerült kiküszöbölni az esetleges fegyverrobbanásokat, mivel a Hornet már lényegesen nagyobb gáznyomással rendelkezik. A .22 Hornet – teljes köpenyû lövedékkel töltve – gereznakímélô és jól használható „téli kaliber”. De vigyázat!

A legtöbb róka ezzel a lövedékkel még a legszebb váll-laplövéssel sem marad mindig tûzben, esetleg még nem is jelez. Ezért kötelezô mindig utánakeresni a meglôtt vadnak! Hóban ez nem nagydolog, de fagyott földön bizony nehéz az akár 100 méterre elfutó kis ragadozót nyomon követni. Évekig használtam a .22 Hornet kalibert a Drillingem jobb sörétes csövében, betétcsôként beépítve! Sohasem csalódtam benne. Kóbor kutya, macska, szürkevarjú és szarka 120-130 méterig nem menekült elôle. Fúrt hegyû Remington lövedéke a kártékony madarakból szó szerint csak a tollakat hagyta meg!

Vadászoknak szerintem az a legjobb és a legolcsóbb megoldás, ha egy fegyverrel lôhetünk célba. Ez a kis töltény megállja a helyét az erdôs nagyvadas területeken, és elengedhetetlen társa az apróvadban bôvelkedô alföldi vadászoknak is. Az alig több, mint félgrammnyi lôpor figyelemreméltó teljesítményre képes. A töltények átlagosan 3 grammos lövedékekkel készülnek, csôtorkolati sebességük 740 m/s, csôtorkolati energiájuk 8-900 Joule, a lövedéktôl függôen. A Remington fegyver- és tölténygyár piacra dobott egy 10 százalékkal megemelt energiájú töltényt, amely a magyar elôírásoknak is megfelel: 1010 Joule, ezt a töltényt már az ôz vadászatára alkalmassá teheti, még akkor is, ha az ôz elejtésére már nem rendelkezik tartalék energiákkal!

274

ÔZES KALIBEREK, PUSKÁK

J

J

A következô sokak által kedvelt ôzes kaliber a .243 Winchester!

A 6,17 milliméterest Európában messze nem annyira ismerik és kedvelik, mint a tengeren túl, az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában. Ott már a századfordulón megjelent az elsô 6 mm-es Lee Navy, a tengerészgyalogság könnyûfegyverei között. Késôbb Fred Huntington, az RCBS alapítója kísérletezett „Wildcatter” töltényekkel, és sikerült „.243 Rockchuker” néven egy 6,17 mm öbnagyságú, hatásos, messzire és pontosan hordó töltényt kikísérleteznie. Ez a kísérlete még magánjellegû volt, találmányát csak néhány maga készítette fegyverbe használhatta. 1955 elején a Remington fegyver- és tölténygyár felkarolta a 6,17 milliméteres kalibert, és „.244 Remington” néven piacra dobta új puskáit és a hozzá való töltényeket. Az új töltény a 7x57 Mauser hüvelyének felhasználásával készült, csak a hüvelynyakat szûkítették le. Sajnos ez a kísérlet csak tiszavirág életûre sikerült, mert a viszonylag hosszú, 310 milliméteres huzagcsavar csak a kis súlyú (rövid) lövedékeket stabilizálta, és a nehezebb (hosszabb) lövedékeket „szórta”. Így ez a kaliber nem volt alkalmas nagyobb vadra, csak az apróbb, kártékony ragadozókra és mormotákra ajánlották, amelyekre a prérin igencsak messzirôl kellett lövöldözni. Az amerikai vadászok ezért inkább a Winchester gyár fegyverét választották, amely fél évvel késôbb, 1955 közepén, „.243 Winchester” néven jelent meg.

Winchester tanulva a vetélytársa hibájából, a huzagcsavart lerövidítette és 260 milliméteresre fúrva, ezzel stabilizálni tudta a nehezebb lövedékeket is. Így már nagyon jól lehetett használni ezt a kalibert öszvér- és fehérfarkú szarvasok elejtésére is.

A .243 Winchester épp úgy egy „melléktermékként” született, mint annak idején a .244 Remington. Ugyanis az 1952 óta használatos .308-as Winchester hüvelyét 6,17 milliméteresre leszûkítve kapta meg a máig sikeres formáját, és indult el világhódító útjára.

1963-ban a Remington gyár újabb „támadásba” lendült, és a feledésre kárhoztatott .244 Remington-ból „varázsolt” egy „6 mm”-es Remingtont.

De a töltényen nem változtattak, csak új nevet adtak, és az új fegyverek huzagolását változtatták meg 270 milliméteresre. Így már nagyobb vad elejtésére is alkalmas volt, mert a nehezebb lövedékek töltését is „elbírta”.

A régi .244 Remington töltényei minden megkötés nélkül használhatók az új 6 mm-es Remington fegyverekbe.

A .243 Winchester nagy elônye még, hogy olyan lôport használ, amely gyorsan ég, és a rövid, akár 45 centiméteres csôbôl is pontoson hord, míg a .244 Remington lassabban égô lôpora legalább 60 centiméteres, de inkább 65 centiméteres csövet követel. A 6 mm Remington ezen tulajdonsá 275

ÔZBAKOK

J

J

gai miatt alig ismert, s messze elmaradnak az eladási eredményei a kisebb, rövidebb hüvelyû, de sokoldalúbb .243 Winchester kaliber mögött.

A 6,17 milliméteresek fejlôdésének újabb lépését csak 1972-ben sikerült megtennie Günther Fréresnek. A kiváló német szakember, akinek a nevéhez fûzôdik az 5,6x50(R) Magnum tervezése is, a 9,3x62 töltény hüvelyének felhasználásával egy újabb „6x62 Fréres” elnevezésû, a .243 Winchester-nél 10 százalékkal nagyobb teljesítményû töltényt kísérletezett ki. A német piac annak ellenére, hogy ott nagyvadra csak 6,5 milliméter, vagy 10 gramm feletti lövedékek használhatóak, mégis minden vadászfegyvergyártó rövid idôn belül felvette programjába ezt a kalibert is. Egy évvel késôbb már megjelent a töltény a billenô csövû fegyverekbe való peremes (R) változata is.

Számomra sok örömöt szerzett, amig használtam, de nem szabad elhallgatnom a hiányosságait sem. A 6,17 milliméteresek használatát a nagyobb dúvad: kóbor kutya, macska, róka, sakál, mosómedve, valamint az ôz, dám- és gímtarvad meglövésére korlátoznám. Jó eredményeket értem el vele ôszi–téli vadászatokon, ahol szarvasborjút és kisebb testû, 50 kilónál nem nehezebb vaddisznósüldôket sikerült minden nehézség nélkül elejtenem. Az ôz vadászatára kiválóan alkalmas, ha néha kicsit túl erôsnek is találtam némelyik lövedéktípus hatását. Ami ezzel járt, az az erôs bevérzés, a hús felhasználása szempontjából pedig hátrányos lett. Azért ajánlom mindenkinek, aki erre a kiváló kaliberre esküszik, használja a keményebb felépítésû SAKO töltényeket, mert ezek lövedékei nem szakítanak akkora kimeneteli nyílást, mint a puhább ólommal ellátott RWS, Nosler, és a GECO lövedékek.

Mindegyik 6,17 milliméteres alkalmas az alföldi „kilométeres” ôzek vadászatára, mert még 200 méternél nagyobb távolságra is van annyi energiatartaléka (ez némelyik 5,6 mm-es kaliberrôl sajnos nem mondható el!) hogy a legerôsebb testû ôzbakot is helyben marasztalja. A nagyobb testû vaddisznókra sokszor érthetetlenül jobb hatása volt, mint a kisebbekre.

Többször megtörtént, hogy az 50 kilós süldôt meglôve, alig pár csepp vért hagyott a legszebb váll-laplövésnél is, és messzire elment a vad. Nehéz terepen majdnem lehetetlen megtalálni kutya nélkül a súlyosan sebzett disznót. Ehhez még hozzájön, hogy a vaddisznóval legtöbbször csak rossz látási viszonyok között találkozik a vadász, és nem mindig sikerül azt a fránya kis golyót oda „varázsolni” ahova szántuk. Ezért vigyázni kell, mint általában, mint minden kis kaliberrel, csak gyakorlott és meggondolt vadászok kezébe valók. Elsô és „fô” golyós fegyvernek inkább javasolnék „egy számmal” nagyobb kalibert, s e mellé, gyakorló fegyvernek a .243 Winchester tökéletesen megfelel, ha a vadász ismeri a maga és fegyvere határait.

276

ÔZES KALIBEREK, PUSKÁK

J

J

SZÁZÉVES A 6,5X57-ES! Pár szóval szeretném bemutatni ezt a közkedvelt kalibert, amit csak 3 hónapig sikerült használnom. Erre úgy adódott egy különös alkalom, hogy 1966-ban nagyfônököm, Pál Bandi bácsi ránk pirított, hogy: – „Gyerekeim, ha február végére nem végezzük el a szarvas tarvad lelövési tervét, és e miatt én nem kapom meg a prémiumomat, megnézhetitek magatokat!”

– Hú, nagy volt a baj, mert Bandi bá’ tudott nagyon kemény is lenni az alárendeltjeihez.

Persze kibúvót keresve, közöltem vele, hogy: – „Bandi bácsi kérem szépen, nekem mint gyakornoknak, nem tetszett szolgálati golyós puskát kiutalni!” – kis gondolkodás után jött a válasz: – „Na! Jól van!” – „Megkapod az én Mannlicher Schönaueremet, amíg a terv nem lesz teljesítve!” – És másnap a kezembe nyomta a stucnit, és vagy három dobozban, a harminc töltényt tartalmazó golyós patront.

Nagy áhítattal vettem kezembe a megcsodált, és hôn áhított csodaszert, amit mindaddig csak messzirôl láthattam, ha a „Fônöknek” éppen arra volt kedve, hogy azt sétáltassa, vagy szellôztesse meg. Mondanom sem kell, hogy akkoriban még nagyon kevés golyós puskán volt céltávcsô, mert a legtöbb ilyen márkásabb vadászpuska a háború elôttrôl maradt itt, eldugva, vagy elásva, a pincék sötét rejtekébôl! Akik megtalálták ezeket, azok nagyon gyorsan beszolgáltatták ôket, mert a statárium ideje alatt nem csak börtön járt tartásukért, hanem kötél is, ha valakinél találtak egy dugi puskát!

Késôbb ezek a talált puskák legalizálva lettek és az erdôgazdaságok fônökeinek osztották ki azokat szolgálati puskaként! Természetesen a volt tulajdonosok a céltávcsövet magukkal vitték, hogy „mentsék, ami menthetô”!

De nekem így is megfelelt céltávcsô nélkül, mert én még úgy születtem, hogy nem is tudtam, hogy mi is az! Hamar „összeszoktunk”! Február végére meg is lett a lelövési terv, és én majdnem sírtam, hogy vissza kell adnom, mert annyira beleszerettem. Meg is fogadtam, hogy amint lesz egy kis „felesleges pénzem”, szert fogok tenni én is egy ilyenre! És milyen érdekes az élet!

Csak most, majd 75 évesen jutottam hozzá, hogy végre vehettem egy kitûnô állapotban lévô Mannlicher Schönauer stucnit. Ezzel is azonnal „jóba lettem”, és ki tudja, lehet, hogy ez lesz az utolsó puskám! Majd csak remélni tudom, hogy Andy fiam is nagy becsben fogja tartani, mint én!

De vissza a 6,5x57 kaliberhez, amelyet én a mai napig is nagy becsben tartok!

277

ÔZBAKOK

J

J

Hiába igyekezett, és adott bele mindent Paul Mauser 1893-94-ben, a katonai szakértôk elvetették találmányát, és maradtak a jó, és öreg 8x57es gyalogsági kalibernél. Nem kellett nekik a kisebb, de nagyobb teljesítményû 6,5 milliméteres. Akkoriban még követelmény volt a gyalogsági kalibereknél, hogy 5-600 méterre egy lovat harcképtelenné kell tennie egy lövedéknek. Ezt az elvárást a német császári katonai vezetés nem nézte ki ebbôl a kis golyóbisból. Így a vadászok nagy örömére, megszületett számukra egy közepes kaliber. Valószínû, hogy a 7x57-es Mauser kaliberrel párhuzamosan fejlesztették ki a 6,5x57-est, amely végül sohasem lett katonai kaliber és lôszer.

A 6,5 milliméteres gyôzelmi útja 1891-ben kezdôdött a 6,5x52 Carcano-val, amely 1938-ig volt az olasz hadsereg gyalogsági kalibere. 1892ben Európa-szerte használatossá vált a 6,5x54 Mannlicher, és a holland, román, késôbb a görög hadsereg gyalogsági kalibere lett. A legnagyobb tiszteletnek még ma is Svédországban és Norvégiában örvend Paul Mauser fejlesztése, ahova 1894-ben vezették be a kis változtatások után a 6,5x55öst, mint katonai kalibert. A német vadásztörvény már a múlt század elején elôírta, hogy nagyvadra a kaliberek alsó határa a 6,5 milliméter, vagy a minimum 10 grammnyi lövedéksúly.

Az elsô idôkben a már nagyhírû 6,5x54 Mannlichernél használt 10,3 grammos teljes köpenyû lövedékével, majd röviddel késôbb az ugyanilyen súlyú ólomhegyûvel látták el a 6,5x57-est. Különösen az alpesi vadászok között lett nagyon kedvelt ez a kaliber. Kitûnôen megállta a helyét a zergeés a magyar szarvasnál sokkal kisebb testû hegyi szarvasok vadászatában.

A harmincas évek elején a német RWS gyár termékeként kezdték a HM (H-köpenyû) lövedékekkel ellátni gyártmányaikat, és a 6,5 milliméteres kaliber is kapott egy 10 grammos nyitott-fúrt hegyût, melyet késôbb egy mûanyag dugóval zártak le. Még a század elején, a megszületésekor a 6,5x57-esben kedvelt lett a 6 grammos, ólomhegyû lövedékével, amely 300 méterre – ami hegyvidéken mindennapos lövési távolság –, mert csak 20 centimétert esett.

Ezzel a kicsi, de nagyszerû lövedékkel nagyon jól lehetett elejteni a síkvidéki ôzeket is, és ezért lett oly kedvelt a két háború között Magyarországon is. A szintén 6 grammos teljesköpenyû lövedéket rókára, mormotára és fajdkakasok elejtésére is használták.

Sajnos a hosszú 10 grammos, és a rövid 6 grammos lövedéket a legtöbb fegyver nem egyformán jól hordja. A csövek átmeneti kúpja, amely a lövedékeket vezeti be a huzagba, nagyrészt a hosszú, 10 grammos lövedékekhez készültek, viszont a hüvelynyak elhagyása után a 6 grammos rövid lövedéknek 8-12 millimétert kellett „szabad repülésben” megtennie, 278

ÔZES KALIBEREK, PUSKÁK

amíg a csô ormózatába préselte a terjeszkedô lôporgáz. Ezt a viszonylag hosszú utat (legkedvezôbb az 1-2 milliméter) legtöbb csô nem „hálálja” meg, és még 30-40 centiméteres szórásképet is adhat, míg a 10 grammos lövedék használatánál a szórás csak 1-2 centiméter 100 méteren.

Természetesen külön kérésre a fegyvergyárók fúrtak rövid kúpú töltényûrt is, amelybe a megrendelô vadász csak a 6 grammos lövedéket használhatta.

Magyarországon a II. világháború után a kedvezôtlen golyósfegyver-tartási szabályok miatt (egy vadász egy golyóspuska/esetleg!!!) hatására, „kiment a divatból” a 6,5x57-es kaliber. A golyós fegyvertartáshoz jutók inkább vásárolták a mindenes 7 és 8 millimétereseket, esetleg a 7,62-eseket.

Ezekkel biztosabban lehetett az ôz-, szarvas-, vaddisznóvadászatokat megoldani, viszont ôzre ezek a kaliberek túl erôsnek is bizonyultak. Ma már elterjedôben van nálunk is a .222 Remington és a .243 Winchester kaliber, amelyek igazán hivatottak a kistestû vad vadászatára, és esetleg a vadászcéllövô gyakorlatokra is.

A 6,5 milliméteresek között is nagy lett a választék: Az 1939-ben megjelenô 8x68S „kistestvére” az 1940-ben megszületett 6,5x68-as. Ez már hatalmas energiatartalékkal és ezzel együtt gáznyomással is rendelkezik. Ez a kaliber csak a háború után jutott el hozzánk, de nem lett igazán kedvelt. Az 1989-ben megszületett 6,5x64 RWS és 6,5x65R-t a magyar vadászok még alig ismerik, de a lehetôség megnyílt, hogy a régi, nagyapáink és apáink oly kedvelt és legendás „hatosfelesét”, amelyet esetenként már kicsit gyengécskének tartunk, felfúrassuk az új kaliberre. Így már a közkedvelt, mivel erôs vadra is használható, 7x64-es közelébe tornássza fel magát a kicsit megkopott dicsfényû 6,5 milliméteres.

MÉG MINDIG AZ ÓLOM A LEGJOBB!

J

J

Aki ma egyszerûen csak puskagolyókról beszél, az a hagyományos értelemben nem egy gömbölyû tárgyra gondol, hanem a több különbözô részbôl összeállított töltényre, esetleg annak hengeres formájú lövedékére.

Az ólmot elôször a római légiósok használták parittyáikba.

Késôbb ez lett a legmegfelelôbb fém a „lô”technikában, a ballisztikában. Az elöltöltôs puskák és pisztolyok korában töltôpálcával tolták a helyére, a sima csôbe, a lôpor és a fojtás fölé az ólom golyót.

A 19. század közepén áttértek a gömbölyû formáról a hengeres, de még „csupasz” ólomlövedékekre, melyek alsó vége üregesre, vagy homorúra volt kiképezve. Ilyenek voltak a már ismertebb Delvigne, Minié és Podewils lövedékek.

279

ÔZBAKOK

J

J

1860 körül, ahogy megjelentek az elsô hátultöltô Enfield angol puskák, velük együtt megjelentek a vékony rézszalagból tekert töltényhüvelyek. Ekkor tértek át igazán a hengeres formájú lövedékekre, és ekkorra már a csövek elején a huzagolás is megvolt. Elôször az ólomlövedékekre hornyokat vágtak, és ezeket zsírral, vagy faggyúval kenték be. (a .22 lfB. (kispuska) lövedékei még mind a mai napig méhviasszal vannak bevonva, hogy a csôben a súrlódás lecsökkenjen.) Késôbb papírgyûrûket tekertek a lövedékekre, ezek anyaga kevesebb üledéket hagyott a még mindig mély ormózatú, nagy kaliberû puskacsövekbe. A porosz Bode fôhadnagy 1870 körül vonta be elôször puskája lövedékeit vékony vörösréz lemezcsíkokkal azért, hogy az ólomlerakódást meggátolja puskája csövében, mivel az egy idô után nem elég pontosan hordott. Ettôl már nem volt messze a mai köpenyes lövedék megszületése, amely szériagyártását elôször a francia Label nevéhez fûzik, 8 milliméteres töltényében.

1884-ben levédtek a németországi Karlsruhe-ben egy olyan találmányt, amely a lövedékek köpenyét kémiai úton összekapcsolja az ólommal.

A technika vívmányaként ma már számtalan fajtája van a vadászlôszerekbe felhasznált lövedékeknek. Ismerünk teljes és részleges köpenyût, valamint az egy anyagból készülteket, melyek lehetnek az ólmon kívül rézbôl, puha acélból, újabban ezek ötvözeteibôl, tombakból. De a szakemberek véleménye megegyezik abban, hogy nincs jobb anyag a ballisztikában, mint az ólom!

Ennek ellenére az elmúlt években felerôsödött az igény, az egy anyagból készült homogén lövedékek iránt, de nem ólomból. A kiváltó ok erre az volt, hogy Németország északi részén a védett parlagi sasok tömegesen pusztultak.

A vizsgálatok kimutatták, hogy a nagy madarak ólommérgezés áldozatai voltak, de nem lövésektôl származik ez a „mérgezés”, hanem söréttel megsebzett és elhullott vízi madarakból és a meglôtt apró vadból, amivel táplálkoztak. Jól jött ez a vadászatellenes természet- és állatvédôknek, hogy megint rohamot indítsanak a vadászat és a vadászok ellen. Ezért a közvélemény nagy nyomást gyakorolt a vadászati és ballisztikai szakemberekre, hogy ezt a dilemmát megoldják.

Ma már minden lôszergyár ajánlatában ott van az „ólommentes” sörétes és golyós lôszer. Természetesen az állami cégek, mind az erdészetek, nagy kiterjedésû erdôgazdaságok, teljesen áttértek az ólommentes lôszerek használatára. Hogy megfelelô adatokat kapjanak arra vonatkozóan, melyik a jobb, a tombak, vagy a hagyományos ólombetétes, részleges köpenyû lövedék, az észak-német Schleswig-Holstein, és a dél-német Bajor tartományokban, az állami erdészetekben a személyzet fele tombak, a má 280

ÔZES KALIBEREK, PUSKÁK

sik fele a hagyományos ólommagos lövedékkel szerelt lôszert használja.

Azonban az utóbbi idôben elhíresültek a homogén, egy anyagból készült lövedékek. Sok panasz merült fel a precizitással és a nem megfelelô hatásmechanikával. De a legtöbb panaszra az adott okot, hogy a vad testét átütô lövedékek kiszámíthatatlan irányban hagyták el a meglôtt testet.

Elôször csak a vérebvezetôk mondtak le a használatáról, mivel több kutya megsebesült, vagy belepusztult a sérüléseibe, miután megadták a sebzett vadnak a kegyelemlövést, és az a lövedék közvetlenül megsebesítette a kutyákat is. Az elmúlt télen pedig több halálos, és súlyos vadászbalesetet okoztak Európa szerte a gellert kapott homogén lövedékek. Egy Würzburg (Németország) közelében tartott vaddisznóhajtáson egy ilyen gurulatot kapott lövedék (ABC) éppen a vadászvezetôt sebezte halálra, miután átütött több vastag fát, és az áldozat csuklóján, óráján keresztül a testébe hatolt.

Egy másik balesetben Brandenburgban, szintén Németországban, a hajtásban menô puskás az elálló vadász kérésére megadta a kegyelemlövést a sebzett vaddisznónak. A gurulatot kapott lövedék (Barnes) több fát érintve 90 fokos szögben elfordulva súlyosan megsebesítette a helyén álló vadászt, az alsó lábszárán. Tehát vigyázni! Nem mind arany, ami fénylik!

VADÁSZPUSKA, A KIS CSODASZER: RUGER M 77

J

J

Pár szóval szeretnék megemlékezni egyik kedvenc puskámról, amely sok éven keresztül volt hûséges társam. Sajnos szemét emberek „megszabadítottak” tôle, mert betörtek a lakásomba, felfúrva a lemezszekrényt, eltulajdonították, másik három kiváló fegyveremmel együtt. Még ma is nagy hiányát érzem! És íme, itt a „mese”, hogy miért vásároltam én is egy ilyen kis csodaszert: Álmélkodva álltam, és kissé viszolyogva néztem, amint a testes amerikai hölgy egy légpuskára emlékeztetô golyóspuskát csomagolt ki a fegyvertokból.

Az egész csoda, céltávcsôvel együtt alig nyomott két és fél kilót. Egy ilyennel akar valaki Afrikában vadászni? Ide komoly kaliberek kellenek, nem verebészô puskák! De a következô napok megtanítottak, hogy csak azután ítéljek, miután megismertem valakik és valamik képességeit, teljesítményeit.

Mint kezdô hivatásos afrikai „vadászinas” 1976-ban, Kenyában nekem jutott a hölgy vezetése, és a szép tíz vadásznap alatt megismertem és kezdtem csodálni „mindhármuk” teljesítményét. Mármint a .243-as Winchester kalibert, a Ruger M77 puskát, és a hölgy mesteri lôtudását. Számomra már az is szokatlan volt, ahogy a lövéshez készülôdött a termetes asszonyság.

281

ÔZBAKOK

J

J

Nem támasztékot keresett, hanem ha tehette, letette kissé nagyra sikeredett szebbik felét a földre, mindkét könyökét feltámasztotta a térdeire, és gondos célzás után útjára engedte a golyót. A nyugalma, és lôtudása irigylésre méltó volt.

Pontosan ismerte minden vad anatómiáját, és mindig „odatette” azt a fránya kis golyót, ahová kellett. Sohasem kényszerült kétszer lôni. Ha nem volt biztos a dolgában, inkább lövés nélkül engedte el a legkívánatosabb trófeájú vadat is. Az „étlapot”, melyet a kenyai vadászjegy nyújtott, szépen „végigette”. Mindenféle antilopot elejtett, a 10 kilós Thomsontól az 1000 kilogrammos jávorantilopig! Mert még azt is sikerült egy fültôlövéssel felborítania!

Mondanom sem kell, kedvet kaptam én is egy ilyen kis csodaszerre.

Akkoriban szokatlan volt számomra még az olyan golyóspuska, amelyen nem volt irányzék. Viszolyogva néztem elôször ezeket a „meztelen csigákat”, melyek csak céltávcsôvel voltak felszerelve a célzáshoz, igaz még akkor nem volt olyan nagy divat a változtatható nagyítású optika, mint manapság. Ekkor láttam elôször másfélszeres nagyítású céltávcsövet, amellyel elégséges fénynél, kitûnôen lehetett nagy távolságokra is lôni, ugyanakkor mozgó vadra is használható volt. Talán még jobban, mint a nyitott irányzék, mert csak két pontot kellett összehozni, a vadat és a szálkeresztet.

Hamarosan sikerült megrendelnem egy Ruger M–77 típusú puskát, éppen olyant, mint amilyent az amerikai hölgynél láttam. Izgatottan csomagoltam ki és kezdtem próbálgatni. Az egyenes hátú amerikai diófa tusa, már jól feküdt elsô felkapásra is. Rövid nyakú, húsos arcú (nagy pofájú) embernek való az ilyen típusú agyazás, mint amilyen én magam is vagyok.

Nagyon tetszett, hogy a biztosító tolóka a tusa nyakán ugyanolyan rendszerû, mint a billenô csövû puskáimon található, tehát nem kellett megint egy új mozdulatot megtanulnom, illetve megszoknom! Nagyon jó megoldásnak találtam, hogy a puskát bebiztosított állapotban is ki lehet nyitni és üríteni. A ravaszt védô sátorvason kis gomb van, amelynek megnyomásával a tár alja lenyílik, és az ott elhelyezkedô töltényeket kiejtve, nem kell minden alkalommal felül kiismételgetni. A céltávcsô felszereléséhez a fegyvergyártó cég saját szereléket mellékelt, amely megbízható és biztosan rögzített. A csô csupán 50 cm hosszú, a csôtorkolatnál 13, a töltényûrnél 30 mm vastag.

A .243 winchester kaliber, amely 6,17 mm ûrméretet jelent. A hüvely hosszúsága 52 mm. Messze hordó és fôleg nagyon pontos kaliber. A 6,5 grammos RWS lôszert „emésztette meg” a legszívesebben, ez természetesen a 26 centiméteres huzagcsavarodás eredménye. A kisebb lövedék súlyoknál sem rosszabb a szóráskép 3-4 centiméternél, de a 6,5 grammos 282

ÔZES KALIBEREK, PUSKÁK

A kis csodaszer: RUGER M 77

J

J

sal elérhetô az egy centiméter alatti is, 100 méterre. A fegyver hossza 1,5 centiméteres gumitalppal pontosan 100 centiméter.

Nagyon kézre esô, kellemes fegyver! Autóban, magaslesen és szûk helyeken jól használható, mégis messzire lehet vele „nyújtózkodni”. Sajnos a mi somogyi nagy és kövér vaddisznóinkra nem a legalkalmasabb ez a kaliber. A 10 év alatt, amig használtam ezt a kis csodaszert, két vaddisznóm veszett el, és késôbb megtaláltuk, de már használhatatlan állapotban. Sajnos nem használtam az alkonyi sötétségben lámpát. Ezért késôbb letettem róla, hogy esti lesekre magammal vigyem kedvencemet.

Jobbára csak tavasztól ôszig, amolyan „nappali” puskaként használtam nagyon eredményesen. Tökéletes volt az ôszi ôzsuta- és gidavadászatokon, ahol messzire, a szántók és tarlók között kellett meglônünk az elejtésre szánt vadat.

283

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Polster foto

DIANÁK

J

J

Vadászéletem alatt sok érdekes, különleges emberrel találkoztam, vadásztam több nagyszerû mások és általam is nagyra becsült egyéniségeket ismertem meg, mint… Sas Emil, Zilahi János, Fricska Imre hivatásos vadászokat, majd gróf Károlyi Tamás, gróf Széchenyi Zsigmondon keresztül egészen Abdorezza Pachlawi perzsa fôhercegig, késôbb Habsburg Mihály osztrák trónörökös következett. Nagyon sok fontos emberrel együtt vadászhattam, aki puskát forgatott, vagy a vadászattal kapcsolatban állt.

Diplomáciai testületek tagjait, államfôket kísértem vadászataikon. Többek között az akkori Tanzánia államfôjét, Nyerere elnököt, minisztereit és családját. Tanártársam volt a Mweka-i Hivatásos Vadász Fôiskolán Patrick Hemingway, a nagy író fia. Késôbb már itthon, a MAVAD németországi képviselôjeként Franz-Josef Strauß bajor miniszterelnököt, meg az egész nyugat-német kormányt (akkor ezt így mondták). Tanzániában titkára és fôvadásza lehettem Dr. Nagy Endrének, akitôl nagyon sokat tanultam szakmából, emberségbôl, ô végezte az „utolsó csiszolásokat” rajtam. Így lettem az, aki ma is vagyok.

Mégis a legszebb emlékeim a hölgyvadászokhoz, a DIANÁK-hoz kötôdnek. Azokkal a csinos, mûvelt hölgyekkel, akikkel együtt vadászhattam, vagy megismerhettem ôket, esetleg csak a hírüket hallottam, de sugárzó aurájuk így is megérintett, emberként és vadaszként egyaránt!

Egyúttal azt is be kell vallanom, hogy erôsen „nôpárti” vagyok! Mindig többre tartottam egy-két szép vadászhölgy társaságát, mint az alkoholos mámorban úszkáló, nagyotmondó, hangoskodó, „ki ha én nem” vagy a sznob vadászférfiakét.

Még kettô érvet tudnék felsorolni, hogy miért is tartom nagyra a hölgyvadászokat! Elsôként, hogy tudomásom szerint még nôi vadász nem okozott vadászbalesetet! Másodikként, hogy az eddigi találkozások alkalmával a hölgyvadászok mindnyájan, kitûnô lövôk voltak! Sokkal koncentráltabbak a golyólövésnél, mint átlagban a férfi vadászok. Talán mert nôi mivoltuk azt sugallja, hogy lelkiismeretesebben kell elengedniük azt a golyót, amely életet vesz el. Mert a nôk a férfiakkal ellentétben a szívükkel gondolkodnak!

Ennek tudatában nem akarnak szenvedést, fájdalmat okozni. Nem csak ösztönbôl vadásznak, mint mi férfiak, hanem érzésbôl érzéssel, és nyugodt lélekkel! Ezt a tulajdonságot nagyon nagyra becsülöm a hölgyeknél!

285

ÔZBAKOK

J

J

Elsô találkozásom a hölgyvadászattal, csak plátói volt, és sok-sok évvel a hölgy halála után történt, amikor is elzarándokoltam a Nairobi (Kenya) melletti Tania Blixen írónô hatalmas farmjára 1975-ben, elsô afrikai vadászutam végén. Ma is ugyanúgy ott van minden, mint mikor a dán származású hölgy még élt, akinek könyvébôl a „Távol Afrikától” címû nagysikerû amerikai film készült, mely hûen tükrözi a száz évvel ezelôtti Afrika életét, és az akkori (még az „igazi”) afrikai vadászatot.

Megismerhettem 1976-ban Kenyában Joy Adamsont, aki a nagyon érdekes könyv Elza, A pettyes szfinx... és más nagysikerû könyvek szerzôje volt, melyekbôl szintén filmek készültek... férjével George Adamsonnal barangolta be Afrika rónáit, mentve a menthetôt, mindent ami vad, és eredeti volt számukra.

Azután Tanzániában Dr. Nagy Endrénél töltött évek alatt ismertem meg egy csodálatos asszonyt, az akkor 85 éves Marta Trappe-t. Amikor elôször vezethettem asztalhoz, karonfogva segítve az idôs hölgyet, ô akart nekem bemutatkozni!... Megelôzve szándékát, rögtön illendôen jeleztem, hogy tudom, hogy ki is ô: Margaretha Trappe, az elsô és a legnagyobb afrikai hivatásos vadászhölgy legkisebb lánya! Hálásan nézett rám, közben a könnyei potyogtak, hogy van valaki, aki tudja mégha nem is német származású, hogy ki is volt az ô édesanyja. Mert ez a bátor „Fehér Vadász” hölgy, aki az elsô volt ebben a „szakmában”, az elsô világháború alatt a férje után ment, és utánpótlással (többek között a vadászaton lôtt vadhússal) látta el a német császári csapatokat, és bizony nagyon sok vadhúsra volt szüksége a több ezer lelket számláló hadseregnek, akik késôbb az angolok ellen elvesztették a háborút, és ezzel kelet-afrikai gyarmataikat is. Tudni kell még Margaretha Trappérôl, hogy a céllövô versenyen megverte az összes katonai mesterlövészt! Az ott átlôtt tanganyikai egyshillingeseket gyerekeik hordták vékony bôrszíjon a nyakukban, némelyikük hosszú kilencven éven át egészen a halálukig.

A következô vadászhölgy, akit volt szerencsém már személyesen is ismerni szintén szaktárs, „Fehér Vadász” volt, mint én Natasa Illum Berg, aki a nagy svéd író, Bengt Berg lányunokája volt. A „Szôke Méreg”, ahogy akkor hívtuk, aki a maga 190 centiméteres magasságával valóban egy „nagy vadász” volt, de különben is nagyon jól kezelte a .458 Lott kaliberû (12,30 mm) elefántpuskáját. Ha valami férfiféle közeledett szemtelenül hozzá, csak annyit mondott lekicsinylôen: „Az én barátom egy koromfekete afrikai, akinek 52 inchese van!” Persze, ha vadász volt az illetô „értette” a fenyegetést, és tudta, hogy ez a „barát” egy kafferbivaly bika, melynek szarvterpesztése 115 centiméter! Aki pedig „nem vadász volt”, az valószínûleg egészen másra gondolt!

286

DIANÁK

J

J

A sorban következô egy ír származású, tûzvörös hajú, éltesebb korú amerikai hölgy volt, akivel együtt vadászhattam, sôt többször kísértem afrikai vadászútjain. Nála jobb golyólövôt még a férfiak között sem láttam.

Mesterien kezelte a .243 Winchester kaliberû (6,17 mm) golyósát, és a kétkilós dik-diktôl a hatalmas 1000 kilós jávorantilopig mindent egyetlen golyóval ejtett el. Érdemes volt végignézni, ahogy hatalmas „szebbik felét” letette a földre, mindkét könyökét kitámasztotta a térdein, és nagyon nyugodtan nekikészült a lövésnek. Megvárta, amíg megnyugszik a szívverése, és figyelve az amúgy Afrikában mindig fújó erôs oldalszélre, elengedte azt a fránya kis golyót, amely mindannyiszor halálos sebet ejtett a kiszemelt vadon. A kisebbeket váll-lapon vagy szíven lôtte, a nagyobbakat fültövön. Biztos kezû, nyugodt és nagyon szerény vadász volt, akitôl mindnyájan csak ámulva tanulhattunk.

Itthon még ismertem a svájci származású Marion Schustert, a lenti világrekord szarvasbika elejtôjét 1970-bôl, majd több német és osztrák vadászhölgyet, akik irigylésre méltóan tudtak vadászni, és tökéletesen értettek a vadászathoz.

Nagy élmény volt számomra megismerni és együtt vadászni Profes�szor Dr. Zoltán Jánossal, és kedves feleségével, a felejthetetlen humorú és szabad szájú, de nagyon aranyos Dr. Tomai Évával! Sajnos már ôk is mindketten elmentek, és valahol az „Örök Vadászmezôkön” cserkelnek kéz a kézben.

A mostani nemzedéket képviselô Igaly Diánát, olimpiai bajnokunkat személyesen nem ismerem, sajnos ô sincs már köztünk, de a lôtéren, a háttérbôl sokszor megcsodálhattam irigylésre méltó nyugalmát, elegáns, gyors reflexeit, találati pontosságát, ahogy a korongjait „füstté” varázsolta lövéseivel. Olimpiai aranyérme elindított egy folyamatot, elismerést hozva a vadász-lôsportnak, és magának a Magyar Vadászatnak, egyben a nôi vadászoknak is.

A Diana Vadászhölgy Klubból személyesen is megismerhettem a sugárzó mosolyú elnök asszonyt, Bán Beatrixet, a mindig komoly Bíró Gabriellát, a mosolygós, ragyogó szemû Angyal Mártát... vagy a szerény Gubritzky Máriát, az ötvös mester Eördögh Katalint, a fotós kíváncsi szemével világba nézô Polster Gabriellát, és a végtelenül intelligens Dr. Detky Jánosnét, a kedves Jocika nénit, sajnos már ô sincs közöttünk! A csupa derû, jókat kacagó Dr. Sípos Istvánné Évikét, a magabiztos, csinos Mesterházyné Koncz Bernadettet, a frissdiplomás erdômérnök Juhász Lenkét vagy a vadászkürtös, ifjúsági vadásztáborokat szervezô Bótáné Batta Olgát, és a mezôberényi nagyon elszánt és bátor Vértes Katalint, aki teljesen egyedül indult el Afrikát felfedezni. A Svédországban élô olimpikon Kopeczkyné Zsuzsát, aki 287

ÔZBAKOK

J

J

szintén nagy vadász, és biztos kezû golyólövô. Ha magunk között tudhatjuk Dr. Kun Edit festômûvész elegáns alakját, vagy a mûvészi festményeirôl és vadászfilmjeirôl híres Dr. Ignácz Magdolnát, vagy a csodás vadászképeket festô nagyszerû Prihoda Juditot, teljesen ünnepélyessé válik a hangulat!

Mind-mind kiemelkedô egyéniségek, tisztelni- és szeretnivaló Vadászhölgyek! És még sokukat, akiknek nevét, ha nem is tudom, de mélyen tisztelem mindnyájukat.

Hogy miért is született meg ez a kis írás, és miért soroltam fel a nevüket? Mert amióta ismerem ôket, és velünk, férfiakkal vadásznak, mondhatnánk; „megtört egy betökösödött állapot”!

Tisztelt hölgyvadászaink gyönyörû új színt, friss életet és nagyon sok finom, nôies és kulturált viselkedést hoztak a mai hazai vadászatba, aminek bizony már éppen ideje volt!

Ha valamelyik hölgyvadászunk jelen van egy társas vadászaton, mindjárt kevesebb az „anyázás”, a trágár szavak gyûjteményének használata.

Szolidabbak lesznek férfitársaim, emberibbé és kulturáltabbá válik viselkedésünk! Ezáltal a vadászat szebb és ünnepélyesebb lesz! Elveszti atavisztikus, zsákmányszerzô, „állati” allûrjeit, s ezzel kicsit kirekeszti magából a bunkóság és a közönségesség jeleit. Mondhatnám, hogy általuk a vadászat emberibb, és társadalombarátibb lett számomra.

Ezért is kérek minden, vadászni vágyó hölgyet, hogy tanuljanak! Tegyék le a vadászvizsgát, és legyenek vadászok, mert szüksége van ennek a becsontosodott férfiak által uralt Magyar Vadászatnak arra, hogy megújuljon!

Szükségünk van arra, hogy a társadalom széles rétegei elfogadjanak bennünket annak, amik „valójában” vagyunk. Hogy a médiában ne csak rosszmájúan csámcsogjanak rajtunk vadászokon... hanem elismerjék, hogy mi voltunk az „ELSÔ!” természetvédôk, és a média befeketítése ellenére, ma is mi vagyunk az „IGAZI” természetvédôk!

Csak néhány bizonyító számadat arról, hogy „mennyit tesznek” a vadászok, a „vadért”, és ezek a tények vernek minden „természet- és állatvédôi hamis állítást”!

Gímszarvasból 1970-ben a becsült tavaszi állomány: 32.590 db, 2010ben: 92.577 db. Dámszarvasból 1970-ben a becsült tavaszi állomány: 2.443 db, 2010-ben: 30.043 db! Muflonból 1970-ben a becsült tavaszi állomány: 2.319 db, 2010-ben: 10.985 db! Vaddisznóból 1970-ben a becsült tavaszi állomány: 15.669 db, 2010-ben: 106.734 db! Ôzbôl 1970-ben a becsült tavaszi állomány: 141.280 db, 2010-ben: 366.552 db! (Forrás: Gödöllôi Szent István Egyetem http://www.vmi.szie.hu/adattar/pdf/VG-1960-2010.pdf) Szeretnénk azt a természetrôl kapott tudást, amit apáinktól, nagyapáinktól kaptunk, továbbadni gyerekeinknek, unokáinknak, hogy ôk is tudja 288

DIANÁK

Dianák vadásznak – polster foto nak majd vadgazdálkodni, vadászni. Vad nélkül elképzelhetetlen számomra az „IGAZI” természet, hiszen a vad a természet szerves része, mondhatnánk indikátora, kijelzôje, mert ahol a vad megél, ott az embernek is jó és érdemes élni, itt a Földön!

Ehhez pedig kellenek a Vadászhölgyek, mert jobban, hihetôbben tudják bebizonyítani bírálóinknak, hogy az igazság a vadászok oldalán van! Mert bizonyos körök gyakran megvádolnak bennünket, vadászokat, sok légbôl kapott kitalációval, csak azért, mert abszolút nem értik, hogy a sertéskaraj nem a bevásárlóközpontok hûtôpultjaiban terem, hogy a libát, a kacsát, a többi baromfit miért kell szabadtéri tartásban felnevelni. Esetleg, hogy a tehén nem is lila, amibôl a tejet fejik, mégha tejcsokoládés is. Mert akik ilyen „felhôkben” képzelegnek, azok nagyon távol állnak a természettôl, és nem is értik annak összefüggéseit.

Nagyon örülnék tisztelt vadásztársaimmal együtt, ha minél több mûvelt, nagy tudású, és elbûvölô mosolyú Vadászhölgyet látnánk puskával a vállán, és a csinos zöld kalappal a fején!

J

J

2012. 07. 28.

289

J J J J

J J J J

i

J J J J

J J J J

i

Vadfotós Blaumann

UTÓSZÓ Vadászéletem egy darabkáját adom itt közre, hogy aki akar, tanuljon a hibáimból, vagy fogadja meg jótanácsaimat!

Most, hogy így újra olvasom a leírtakat, tudatosult bennem, hogy nem csak az ôzbakos élményeimet írtam itt meg, hanem akaratlanul is inkább régi kedves barátaimra emlékezem, akik már elmentek elôttem a hosszú útra.

Kedves arcok tûnnek fel a feledés homályából, megelevenednek, meleg élettel töltik el szívemet, még ha nincsenek is már közöttünk. Barátaim, nagyon hiányoztok, mert egy igazabb Világot képviseltetek, mint ami ma körülvesz bennünket!

Remélem, hogy mellém álltok, amikor a közös múltunkra emlékezem. Érzem, hogy velem voltatok, amikor a papírra vetettem közös vadászélményeinket! Köszönöm, hogy elkísértetek hosszú útamon, és együtt vadászhattunk!

Balatonföldvár, 2021. július 12.

J

J

Bozóki László

291

J J J J

J J J J

J J J J

i

J J J J

i

J

J

EURÓPAI ÔZBAKOK

293

J

J

ÔZBAKOK

294

J

J

európai ôzbakok

295

J

J

ÔZBAKOK

296

J

J

európai ôzbakok

297

J

J

ÔZBAKOK

298

J

J

európai ôzbakok

299

J

J

ÔZBAKOK

300

J

J

európai ôzbakok

301

J

J

ÔZBAKOK

302

J

J

európai ôzbakok

303