LACKFI JÁNOS
Elmúlik
Harmat Budapest, 2025
© Lackfi János, 2025
© Harmat Kiadó, 2025
ISBN 978-963-288-912-2
All rights reserved. Minden jog fenntartva.
Kérjük, hogy a szerző jogait tiszteletben tartva a könyvet ne másolja, és a mű felhasználásához kérje a kiadó engedélyét.
és az gyökeret ver a tengerben, parancsol a halnak, és az kézen jár a felhőkön.
Isten parancsol a kiszikkadt csontoknak, mire azok eleven húsba öltöznek, parancsol a halálnak, és az magába döfi saját fullánkját. Isten végtelen, de simán összezsugorodik, hogy elférjen egy anyaméhben, egy darab kenyérben, egy korty borban. Isten időtlen, de értünk időben létezővé teszi magát, kifogja az összes halat, fürjeket sodortat a széllel a tábor fölé, vizet fakaszt a sziklából, ötezer embernek való kenyeret szaporít öt darab zsemléből, megmássza az összes csúcsot kötél és oxigénpalack nélkül, megdönti az összes világcsúcsot. Megálmodott engem az idők kezdetén, és ott vár rám az idők végén is, miközben velem van minden pillanatban, nyakamon érzem leheletét.
ELMÚLIK
Elmúlik a gyerekkor, és elmúlik a fogfájás, elmúlik a szerelem, és elmúlik a fiatalság, elmúlik a kamaszpanasz, és elmúlik a pattanás. Elmúlik e világ hiúsága, és elmúlik e világ dicsősége. Elmúlik a Római Birodalom, és elmúlik a drogkartellek világuralma. Elmúlik a kolerajárvány, és elmúlik minden idétlen frizuradivat. Elmúlik a bántalmak emléke, csak a hegek maradnak érzékenyek, fel-felszisszenünk, elmúlik a majálisok önkívületig való részeg és izzadt táncolása. Elmúlik éjfél, és vele egy kimondhatatlanul hosszúnak tűnő nap, elmúlik negyven év munkaviszony, és eljön a nyugdíj. Elmúlik a bejáratott cipő szorítása, és elmállik a cipő, mely új korában még szorított. Elmúlik a nyár izzó hősége, hogy jöhessen a szutykos ősz, és elmúlik a tavalyi hó, aztán lehet, hogy idei hó már nem is lesz. Elmúlnak a zsibbadt vidéki délutánok, és elmúlik a nagyvárosi kávéházak nyüzsgése. Elmúlik a zsibongó strandélet, és elmúlik a szorongás, már nem is emlékszünk arra, hogy min szorongtunk tavaly ilyenkor, csak arra, hogy ma min szorongunk, bár jövőre már erre sem fogunk emlékezni, hiszen elmúlik. Elmúlnak a boldog békeévek, és elmúlik a háború, hogy átadja helyét egy újabb és még kegyetlenebb háborúnak. Az elmúlt háborúk geometrikus sorokba rendezett hófehér keresztjei közt elviselhetetlen harsánysággal üvölt a gyep harsányzöldje, rajta elmúlt megemlékezések virágai fonnyadoznak, felette meg madarak röpdösnek bolondul. De elmúlnak a madarak is, ahogy már annyi madárgeneráció múlt el, mióta az elmúlt háborúkban megölt testek elporladtak, és újabb és újabb fészekaljak
keltek ki és porladtak el a madáréletek háborújában. Elmúlik a kínos feszengés, és elmúlnak a végtelen beszélgetések, elmúlik az éjszakai bepisilés, az allergia meg az asztmás hajlam. Ami nem múlik el, azt majd később kinövi a gyerek, amit nem nő ki, ahhoz hozzászokik, mintha mindig is így lett volna, majd elmúlik, ha elmúlik ő maga is. Elmúlik a frász, amit a ház felett tízpercenként elhúzó repülők moraja keltett bennünk, Úristen, ehhez nem lehet hozzászokni, de pár hét múltán már észre se vesszük, és azon töprengünk, a repülő lett kevesebb, vagy csak mi szoktuk meg, ahogy az ember hozzászokik mindenhez, ami nem múlik el. Elmúlik a múlt iránti nosztalgiánk, és feltámad a múlttá vált jelen iránti nosztalgiánk. Ami nem múlik el, az is elmúlik, lejár a szavatossága, elkopik, kilyukad, elkoszolódik, nem indul többé, kidobjuk, eladjuk, elajándékozzuk, újat veszünk helyette, az is elmúlik. Mert elmúlik az újnak újszerű állapota is, a megkíméltsége, használtas lesz, viseltes, hozzánk idomul, kézhez szokik, kicsit kinyúlik vagy összemegy, itt-ott behorpad, kihasasodik, megfakul észrevétlen. Elmúlnak a színek, az ízek, a szagok, pedig élénkek voltak, megszokhatatlanok, idegenek, mostanra otthonossá szelídültek, egymásba oldódtak, a múlás időzítője már dolgozik bennük. Elmúlnak a soha vissza nem térő árzuhanások, az új generációs, hipermodern típusok, a tomboló sztárkultuszok, az engesztelhetetlen dühök, az ellenállhatatlan csáberők, a mindent kontrolláló, elpusztíthatatlan kiskirályokból reszketeg aggastyánok lesznek, járókerettel járnak, unokáik támogatják őket, elmúlnak a felhős napok és a verőfényes napok. Ami elmúlhat, az el is múlik, jobb a múlhatatlanba fektetni be ingó és ingatlan értékeinket.
Visszavonhatatlanul
Tegnap négy buszvezető
értem adta az életét, legalábbis azt a körülbelül
egy órát mindenképp odaadták nekem és a többi utasnak, ami összességében ahhoz kellett, hogy a célunkig elszállítsanak. Életét adta értem hat metróvezető is, ja, nem, a metrók önvezetők már, csak a metrógyári munkások adták nekem fiatal életükből a futószalag mellett töltött
órák egy részét, amíg éppen azt a kocsit állították elő, amibe én szálltam be.
Ha hanyagul munkálkodnak, akkor a száguldó metró szétesik, és alighanem a halált adják nekünk életadás helyett.
Reggel a kávétermesztők adták nekem az illatos babszemek gondozására fordított perceiket. Meg a gyógyszerészek és az orvosok azt a maroknyi pirulát, amit szívrohamom óta szednem kell, máskülönben nem maradok életben, így hát érdekem fűződik a fogyasztói társadalom jelenlegi állapotának fenntartásához, nekem már nem elég a fűben-fában orvosság.
Életüket adták értem bolti eladók, akik kiszolgáltak, soha nem kapják vissza rám vesztegetett mosolyukat, köszönésüket, kedvességüket, ezeket eltettem hátizsákomba a megvásárolt gyümölcslével, pizzacikkellyel, müzliszelettel egyetemben,
és viszem magammal, mert jó nap ez, bár semmi különös nem történik, nem mászom fel ma sem a Himalájára, nem úszom le ma sem a Niagarán, nem érzem az Etna forrósodó remegését, csak élek, vagyok, és ezért számosan az életüket adják, én meg elfogadom. Értem adták életüket az olajfúrótornyon dolgozók és benzinkutasok, akiknek köszönhetően naftával tankolhatom meg kocsimat.
Értem adták életüket az engem faggató rádiósok és újságírók, meg a gyümölcsösgazdák, akiknek köszönhetően nem haltam szomjan.
Értem adták életüket az utcaseprők, nem kellett szügyig szemétben gázolnom, értem adta élete legszebb éveit az izlandi író, akit a buszon olvastam, no meg a cipész, akinek a művét évek óta taposom, a névtelen kínai, aki a nadrágomat varrta, és az órás, akinek az okoskütyüje a lépéseimet számlálja, míg átballagok a hídon, melynek építői is életüket adták értem, nehogy a Dunába zuhanjak. Életüket adták értem a középkori templom követ kőre tornyozó mesterei, a barokk kori felújítást végzők, a táblaképet alkotó modern festő, a misét bemutató pap, aki harminc éve összeadott feleségemmel, és azóta is másokért adja életét, lemondva sok mindenről, csak hogy felmutathassa az oltáron azt, aki véres áldozatként visszavonhatatlanul értünk adta életét.
Blugyhalak
Mások tekintetének tüze eléget. Éget szégyennel. Éget önmardosással.
Elég jó vagyok-e? Hozom-e a szintet?
Túl sok lesz a kraft! Vagy túl kevés? Megfelelek az elvárásoknak?
Milyen kivetnivalót találnak bennem már megint? Merthogy találni fognak, az fix, rám néznek, összecsapják a kezüket, és már sorolják is. Hajjaj, hát ez a gyerek fegyelmezetlen! Volnának képességei, na de ilyen pocsék szorgalommal! Ha belelkesedik, jól nyargal, na de kitartás, az már nincsen benne!
Persze vannak jó ötletei (hát még rosszak!), na de egyikről a másikra ugrándozik, állhatatosságnak hírét se hallotta! Ide-oda cikázik, mint egy eszelős, na de szép csendesen leereszkedni a mélybe, összpontosítani, az sose fog menni neki, én mondom! Szörfösnek még csak ellocspocsol, na de a mélybúvárkodás már más tészta!
Ezért tartok az Atya tekintetétől is, félek belezuhanni szabadon, teljes erőmmel. Kell nekem még egy fő-főtanfelügyelő bácsi?
Még egy Zord Szemüveg, aki ráadásul maga a tökéletesség, és röntgenszeme mindent lát! Köszi, kihagyom inkább!
Van énnekem elég bajom, semmi szükség rá, hogy valaki még pecsétes papírt is kiállítson mindről!
Aztán lassan elmerülök az Atya irgalmának fürdőjében, és nagy duzzogva hajlandó vagyok gyógyulni. Meghallom hangját, mely kenet, vigasztalás, borogatás. Azt mondja, vannak képességeim, és meghív, hogy kibontakoztassam azokat. Értékeli lelkesedésemet, kitartásra biztat.
Jóízűen nevet őrült ötleteimen, bátorít, szánjak rájuk időt, megéri! Megtapsolja szörftudományomat, és hozott búvárruhát is, szabad vagyok arra, hogy lemerüljek. Nem fogom megbánni, eszméletlen kincseket rejtett el nekem a mélyben!
Én pedig bambán ámulva időzöm harsogóan színes korallzátonyai, csíkos-pöttyös, villogó halrajai, bársonyos hínármezői között, derengő medúzákkal, bánatos blugyhalakkal, és eszembe sem jut közben, hogy á, bennem úgysincs kitartás!
Véges
Még mindig szoknom kell, hogy jó vagyok, ahogy vagyok, senki se nézi vizsla szemmel, helytelenítőleg, mit csinálok. Aki nézi, csupán szeretettel, biztatással, örömmel nézi, gyönyörködve abban, aki vagyok.
Még mindig szoknom kell, hogy nem szorulok magyarázkodásra, hogy nem kérik számon, már megint édességet ettem-e, átmentem-e piroson, felöltöztem-e melegen, elvégeztem-e minden munkát, kitöltöttem-e a nyilatkozatokat, méltó vagyok-e a létezésre.
Még mindig szoknom kell, hogy nem nevet ki senki, ha nem használom elég ügyesen a vietnámiban az evőpálcikát. Voltaképp a kutyát sem érdekli, hogyan használom a vietnámiban az evőpálcikát, de ha az egész világ azon röhögne is, hogy hát én meg hogyan használom a vietnámiban az evőpálcikát, az sem lenne érdekes.
Még mindig szoknom kell, hogy nem baj, ha kapkodva eszem, de az se baj, ha lecsillapítom kapkodó mohóságomat.
Nem baj, ha pholevesezés közben szétizzadom magam, csurog a homlokomon, halántékomon a verejték, teljesen mindegy. Van elég szalvéta, letörlöm azzal, az izzadásom senkit sem érdekel, mindenki beszélget, maga elé bambul vagy mobilozik. Izzadni amúgy nem is kínos vagy kóros dolog, puszta fiziológiai adottság, izzadós vagyok, mint a ló. És még ha számosan undorodnak is patakzó izzadságomtól, annak sincs jelentősége, önértékelésem nem tőlük függ, testi kontaktusba sem kívánok kerülni velük, ami közben esetleg zavaró lehetne izzadtságom. Akik szeretnek, izzadtan is szeretnek, legfeljebb rám szólnak kedvesen, zuhanyozz le gyorsan.
Még mindig szoknom kell, hogy nincs mérce, hogy nincs mihez képest, hogy élhetek önmagamhoz képest, hogy nem kell magamat és másokat szüntelenül méregetni, felülmúlni, hogy egy találkozás nem arról szól, hogy valakit mindenáron lenyűgözzek, hogy fajlagosan minél többet megmutassak nagyszerűségemből. Elég vagyok, és nem az aznapi teljesítményem alapján, hanem mert embernek teremtettem, nem problémamegoldónak, nem ügyeletes lóti-futinak, nem udvari bolondnak és nem Jolly Jokernek, hanem olyan végesnek, aki elfér a végtelenben, és akiben elfér a végtelen.
Herkentyűk
Nem fogok megtanulni korcsolyázni, párszor próbáltam, de suta vagyok és türelmetlen, semmi kedvem egy új közegben való eligazodáshoz, billegéshez, idétlenkedéshez. Különben is elég lehunynom a szemem, és máris érzem a sivító szelet az arcomon, hallom a korcsolya karistolását a jégen, fejben piruettezek, suhanok hibátlanul.
Nem fogok bungee jumpingolni, a falmászást se próbálom ki, semmi szédítő sportot, mondják, persze, a tériszonyom elmúlik, ha erőltetem a dolgot, de teljesen jól megvagyok talajszinten, felhőtorlódásnál, lombok nyúlánk füstjénél, vagyis idelentről kiválóan megfigyelhető égi jelenségeknél nagyobb ámulat nincs, nem is kell nekem.
Jól megvagyunk idelenn kettecskén, én és a tériszonyom.
Nem fogok delfinként fesztelenül lubickolni, sem hatalmas fejeseket ugrálni magas trambulinról, görcsös vagyok a vízben, és feszélyezett. Untig elég egy kis felfrissülés, bármelyik strandon halálra unom magam, kivéve ha kéznél van egy labda, hogy órák hosszat dobálni lehessen, ugrálni, elkapni, csobbanni.
Nem fogok tengeri herkentyűket enni, hurutos osztrigát, nyákos kagylót, csimbókos polipot, elvagyok nélkülük,
több marad azoknak, akik szörcsögnek a gyönyörűségtől egy ilyen lakomán.
Nem fogok megtanulni tíz ujjal gépelni, jobb kezem mutatóujjának begyén már sok millió karakter száguldott át, a bal kezemmel meg csak a nagybetűket gyártom, mikor próbáltam a profi módszert elsajátítani, úgy lelassultam, hogy rájöttem, sosem tudom behozni azt az egy-két hónap lemaradást.
Nem fogok kiugrani repülőből, jobban féltem a csipás kis életemet, és így is teljesen jól le tudom írni a zuhanás részeg tapasztalatát, ahogy arcbőrömet tépné le a szél, és tehetetlen bábuként ringatóznék vagy inkább rángatóznék az ernyő kötelén. Nem fogok bokszolni, pedig vágytam rá, de a foci, kosár kikezdte a vállamat-térdemet, féltem az agyamat is, bár ellenségeim legyintenek csak, nem nagyon van mit féltenem.
Nem próbálom ki, milyen kétszáz vagy annál is több kilométeres sebességgel száguldozni autóval, nem vezetek túl lassan, de már az autópálya tempója is borzongató nekem, tán túl élénk a képzeletem, vagy tompa a többieké, istenkísértés ezekbe a suhanó vasdarabokba zártan közlekedni, feszíteni a húrt mind tovább, mámorosan.
Nem fogok bedőlni azoknak, akik teli szájjal hirdetik:
a határátlépés, a komfortzóna elhagyása mindent megold és frissen tart egy életen át. Folyamatosan határokon suhanok át, kényelmetlen és nehéz dolgokról írok, erkölcsi dilemmák malomkövei alatt őrlődöm, lehetetlen helyzetekbe sodrom bele szereplőimet. Viszont amit már elengedtem, vagy amire sose vágytam személyes életemben, azt nem fogom gyerekes mohósággal csak azért is erőltetni, hogy vastagon henceghessek vele, lám, milyen teljes is az én életem!
Tartalom
Korunk hősei
Keresse a szerző további köteteit kiadónknál!
Lackfi János: #jóéjtpuszi 1. és 2. kötet Istennek annyi dolga van, meghalni sem ér rá. Vagy mégis? És pont énértem? Akarunk moldvai zenére táncolni a Szentháromsággal? Vagy kitekerni a kegyelmeket Isten kezéből, ahogy az ovis küzd a kismotorért? Lackfi János „jóéjtpuszijai” tűzzel, szenvedéllyel szólnak a hitről, és szédítő száguldásra invitálnak Isten kalandparkjában.
Lackfi János: Sistergő zsoltárok „A zsoltáros ma is él, elpusztíthatatlan.” Lackfi János ezúttal is szétbontja és összerakja a világot, szavakat vesz elő, meghajlítja őket, hogy leírja, megnevezze az élményt, lelket csempész belé: immár kész a zsoltár. „Csodálatos szószaporítás, csodás szóhalászat, imává izzó, örök hablatyolás”- írja a szerző.
www.harmat.hu
