A HEGYI BESZÉD
„Amikor Jézus meglátta a sokaságot, felment a hegyre, és miután leült, odamentek hozzá tanítványai.
Ő pedig megszólalt, és így tanította őket:
Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.
Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.
Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.
Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.
Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.
Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.
Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.
Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa.
Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.”
Máté 5,1–12
A hegyi beszédben többször előforduló boldog szót más bibliafordítások az áldott kifejezéssel adják vissza. Ebben a szövegkörnyezetben a két jelentés nagyon közel áll egymáshoz, így a következőkben először az áldott kifejezés jelentésén gondolkodjunk el! A keresztények hajlamosak az áldott szót a szerencsés szinonimájaként is használni, nehogy úgy tűnjön, mintha azt hinnék, a jó dolgok csak úgy véletlenül történnek. Áldást szoktunk mondani étkezés előtt, áldásunkat adjuk arra, amit helyeslünk, vagy éppen megvonjuk attól, amit nem, és bosszankodásunkat igyekszünk palástolni mások helytelennek vélt viselkedése fölött, amikor azt mondjuk rá: „A jó ég áldjon meg!” A Máté 5-ben Jézus kilencszer is használja az áldott szót, ezért érdemes mélyebben elgondolkodnunk rajta, vajon mit is jelent pontosan.
Az áldott szó első századi görög megfelelője a makariosz (μακάριος ), ötvenszer fordul elő az Újszövetségben.
Feltételes várható érték: a matematikai statisztikában alkalmazott szaknyelvi megnevezés, azt fejezi ki, hogy egy adott feltétel teljesülése esetén milyen kimenetel valószínűsíthető.
A legelterjedtebb magyar bibliafordítások a hegyi beszédben a boldog szót alkalmazzák, márpedig a boldogság megjelenik néhány más újszövetségi igerészben is, ahol – általánosan szólva – arról olvasunk, hogy aki így vagy úgy tesz, boldog lesz (ilyen a Máté 24,46; a Lukács 11,28 vagy az 5Mózes 28,1–14). Jézus azonban nem mindenütt ilyen jelentéssel társítja ezt a szót. A hegyi beszéd boldogmondásai nem jól bevált „tedd ezt, és boldog leszel” praktikák, nem is a feltételes várható értékkel számolnak, ezek kijelentések arról, ami már adott Jézus követői számára. Akár kezdődhetne mindegyik mondat úgy is, hogy „gratulálok”.
Gratulálok a lelki szegényeknek, mert övék a mennyek országa.
Gratulálok azoknak, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.
Gratulálok a szelídeknek, mert ők öröklik a földet.
Gratulálok azoknak, akik… és így tovább, mert Isten szerető jóakarata kíséri őket.
Így már mindjárt érthetőbb is a dolog, hiszen ahogyan a következő oldalakon látni fogjuk, Isten szerető jóakarata sokkal jobb a boldogságnál – hiába győzköd a minket
Boldogmondások: azok az áldások, amelyeket Jézus a hegyi beszédben felsorol.
körülvevő kultúra, hogy bármi áron a boldogságra törekedjünk. A boldogság eleve feltételhez kötött, éppen ezért átmeneti és nagyon sokszor mulandó. Azok az áldások azonban, amelyekről Jézus beszél – és amelyeket boldogmondásoknak szoktunk nevezni – egy sokkal mélyebb, sokkal jelentősebb emberi kiteljesedésről szólnak. Ezt a kiteljesedést ne anyagi értelemben értsük, mint azok teszik, akiknek látszólag „mindenük megvan”, hanem abban a hitet megerősítő, maradandó békességet nyújtó, jövőt garantáló értelemben, amelyre a lelkünk valójában vágyik.
És ki tapasztalhatja meg Isten szerető jóságát? Csakis azok, akik Jézust követik.
Az első évadhoz kapcsolódó bibliatanulmányozó könyvünkben (Mit jelent kiválasztottnak lenni?) az Ézsaiás 43-ra összpontosítottunk, az eljövendő Messiásra vonatkozó ószövetségi várakozásra és arra, mit jelentett (és mit jelent ma is) Jézus eljövetele az ő követői számára. Közelebbről megnéztük, mit jelent az, hogy az Úr elhívott és megmentett minket; hogy az ő jelenlétében megpihenhetünk; hogy értékesek vagyunk; hogy arra vesszük az irányt, amerre ő vezet; hogy bizonyságot teszünk az ő király voltáról; hogy megtisztultunk bűneinktől, újjá lettünk; szilárd alapon állunk és hogy ő a tenyerén hordoz bennünket.
És pontosan ennél a tenyéren hordozásnál veszi fel a fonalat most ez a második kötet. Ahogyan A kiválasztottak második évada az elsőnél még többet mutat meg Jézus életviteléről, lényéről és tanításáról, úgy maga a hegyi beszéd is. Minden aznap elhangzott szóból többet és többet tudhatunk meg annak a jelleméről, hatalmáról és ígéreteiről, aki a tenyerén hordoz bennünket. Ha már átadtuk magunkat neki, ő nem csupán új identitással ajándékozott meg minket, hanem egy egészen új valóság vette kezdetét ezzel Azoknak, akik (hozzánk hasonlóan) odavannak a Bibliáért, és a részletekre is kíváncsiak
Az Újszövetség négy evangéliuma közül kettőben is megtaláljuk a hegyi beszéd összefoglalását: Máté és Lukács könyvében. Máté beszámolója hoszszabb (három fejezet, összesen 111 verssel a Máté 5–7-ben), Lukácsé rövidebb (33 vers a Lukács 6,17–49-ben). Időnként utalunk majd a Lukács által leírtakra is (a 6,20–23 négy boldogmondására, illetve a hozzá kapcsolódó négy „jaj-mondásra” a 6,24–26-
ban), de elsősorban Máté részletesebb, kilenc boldogmondást idéző felsorolására fogunk összpontosítani.
Egyébként van olyan, aki meglepődött azon, hogy Máté részletesebben számol be a hegyi beszédről? Ugye?
Mi sem.
az életünkben. Ez az új valóság pedig tapasztalati világunkon túlmutató, biztos és maradandó. Így pedig…
…nekünk a körülményeinktől függetlenül reménységünk van.
…a körülményeinktől függetlenül rendelkezünk bizonyossággal, gazdagsággal és erőforrásokkal.
…a körülményeinktől függetlenül áldottak vagyunk, mert Isten szerető jóakarata kísér bennünket.
Ugyanakkor ez az új valóság nem válik automatikusan láthatóvá, felfoghatóvá a lelkileg gyakorlatlan szem számára. Ha pedig megpróbáljuk felfogni Isten szerető jóakaratát – megérteni, elfogadni azt annak ellenére, hogy tisztában vagyunk bűnös énünkkel; elsőbbséget adni neki az életünkben, hogy alapjaiban változtassa meg azt, ahogyan a világot látjuk és megéljük –, felmerülhet néhány bökkenő.
Első bökkenő:
Mi az, ami számunkra igazán fontos?
A hegyi beszéd szerinti „áldott” élet úgy lehet valóság a számunkra, ha Isten szerető jóakaratát minden földi dolognál többre értékeljük. Ez persze nem azt jelenti, hogy a földi dolgok nem számítanak vagy hogy azok nem az Úrtól való ajándékok. Isten természetesen ad jó ajándékokat a gyermekeinek, és ezekbe egészen jó dolgok is beletartoznak, amikért hálásak lehetünk, és hálából jól kellene sáfárkodnunk a kapcsolatainkkal, egészségünkkel és anyagi javainkkal. Ugyanakkor nem szabad görcsösen ragaszkodnunk hozzájuk, hanem fel kell ismernünk, hogy a szívünk alapvető szükségletei kizárólag Isten, az ő jelenléte és a jövőbeli mennyei otthonunk.
„Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jót a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérnek tőle?” (Máté 7,11)
Csak hát nehéz nem ragaszkodni görcsösen az életünkhöz.
Második bökkenő:
Cselekedetek kontra kegyelem
Miután megmentett minket a kegyelem, sokan automatikusan visszatérünk a cselekedetalapú üzemmódhoz, vagyis hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a boldogmondásokra, mint tennivalók listájára, amelyeket teljesítenünk kell ahhoz, hogy elnyerhessük Isten áldásait. Oké, az Úr bocsánatát és a vele járó örök életet ingyen kegyelemből kaptam, nem pedig kiérdemeltem.
Na, de azért Isten szerető jóságából biztos többet érdemlek a földi utam során jó viselkedésemnek és lelki tartásomnak köszönhetően!
Milyen nevetséges ez!
Valójában pedig ha elhisszük, hogy Jézus az, akinek mondta magát, és átadjuk az életünket neki, megkapjuk tőle az áldásokat, mivel azok az övéi.
Kegyelméből felkínálja nekünk saját életét mindazzal együtt, ami ahhoz tartozik. Tehát az áldások már a mieink, csak hát nagyon nehéz felfogni azt, hogy ezt a rendkívüli áldottságot ajándékba kapjuk.
Harmadik bökkenő:
Boldog, nem pedig könnyű
Tény, hogy a boldogmondások kihívás elé állítanak minket, ám ez a kihívás nem arról szól, hogy igyekezzünk jobban, hátha úgy többet nyerünk el Isten áldásaiból. Nem megoldás, ha Jézus beszéde hallatán porig égetjük a házunkat, hogy szegénnyé legyünk, vagy elköltözünk egy olyan országba, ahol üldözik a keresztényeket.
Dehogy!
„Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Efezus 2,8–9) „Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.” (János 16,33)
A kihívás arra vonatkozik, hogy ismerjük fel Isten szerető jóakaratát, amely megmutatkozik az életünkben nehéz körülményeink ellenére is. Merthogy az ő jóakaratával rendelkezni nem azt jelenti, hogy könnyű lesz az életünk. Az Úr nyilvánvalóan nem
Boldogok a kiválasztottak
tünteti el minden gondunkat, különben Jézus nem mondta volna, hogy „boldogok, akik sírnak”. Továbbra is az életünk része a betegség és a halál, a szívfájdalom és a küszködés, az üldöztetés és a szegénység. Isten nem mindig fordít a földi körülményeinken, ezért is szánt időt Jézus arra, hogy rávilágítson a tágabb összefüggésre: az Úr minden helyzetben velünk van, ez pedig minden körülményt megváltoztat. Ő kitartóan szenved velünk együtt, vigasztal bennünket a bajban és emlékeztet arra, milyen jövő vár ránk az ő oldalán a mennyben, ahol ígérete szerint nem lesz több könny.
Csak hát nagyon, nagyon nehéz túllátni a nehéz körülményeinken.
A köztes állapot
János 11,1–44
Mária, Márta és fivérük, Lázár története óriási jelentőséggel bír, és nem csupán azért, mert Jézus feltámasztott benne egy halott embert. Lázár súlyosan megbetegedett, és nővérei üzentek Jézusnak – aki viszont úgy döntött, nem tér vissza ahhoz, hogy meggyógyítsa a barátját. Mire Jézus megérkezett, Lázár már négy napja halott volt. A falu közössége Máriával és Mártával együtt lesújtva gyászolt, Jézus azonban azt mondta nekik, hogy nyissák meg a sírt, azután megparancsolta Lázárnak, hogy jöjjön ki.
Ő pedig kijött.
„Jézus pedig felemelte a tekintetét, és ezt mondta: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem. Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki!
És kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körülkötve, arcát kendő takarta. Jézus szólt nekik: Oldjátok fel, és hagyjátok elmenni!”
„Jézus így válaszolt: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (János 14,6)
János 11,41–44
Ebből nyilván leszűrhetjük azt, hogy Jézusnak hatalma van élet és halál fölött. Ő az élet, és ő ad életet – fizikai értelemben is, mint Lázár esetében, de lelki értelemben szintén. Hogyha átadjuk magunkat neki, akkor „újjászületünk”, bűneink bocsánatot
nyernek és feledésbe merülnek, újjá leszünk. Van azonban ennek a híres történetnek egy
másik, egészen rendkívüli mozzanata is, mert Jézus, mielőtt feltámasztotta Lázárt, könynyekre fakadt.
„Mária pedig, amint odaért, ahol Jézus volt, meglátta őt, leborult a lába elé, és így szólt hozzá: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. Amikor Jézus látta, hogy
Mária sír, és a vele jött zsidók is sírnak, háborgott lelkében, és megrendült. Megkérdezte: Hova helyeztétek őt? Azt
felelték: Uram, jöjj és lásd meg! Jézus könnyekre fakadt.”
János 11,32–35
Jézus nem Lázár miatt sírt. Tudta, hogy a barátja hamarosan ki fog jönni a sírból, és ennek eredményeként sokan dicsőítik majd
Istent. A körülmények valójában egy isteni terv részét képezték, hogy az ott álldogáló emberek megbizonyosodhassanak arról, hogy valóban ő a Messiás, akit úgy vártak.
Jézus tehát azért sírt, mert akiket szeretett, azok sírtak.
Messiás: a zsidó nép megígért szabadítója (vagy „Megváltója”), akit a héber Biblia vagy más néven az Ószövetség megjövendölt.
Tőle eltérően Mária és Márta nem tudták, hogy a testvérük fel fog támadni. A köztes állapotban voltak, a történetnek abban a szakaszában, ahol (1) ismerték és szerették Jézust, de (2) a helyzetük továbbra is súlyos teherként nyomasztotta őket. Nem csupán egy szerettüket veszítették el, hanem a gondviselőjüket és a védelmezőjüket is. Az ókorban a nők teljes mértékben életük férfiszereplőitől (apjuktól vagy férjüktől, illetve ha egyik sem volt, a fivérüktől) függtek, nélkülük fedél sem lett volna a fejük fölött. Ezt a két lánytestvért tehát nem csupán a veszteség kínozta, hanem a félelem is. Megsebzett szívük sérelmét tovább tetézte, hogy a Messiásuk, aki egyben a barátjuk is volt, nem sietett a megmentésükre. Legalábbis nem úgy, ahogyan ők kérték – talán ezért is nem ment Mária azonnal Jézus elé, amikor ő megérkezett, hanem otthon maradt. Amikor végül aztán beszélt vele, őt hibáztatta: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” (32. v.)
Jézus nem haragudott meg Máriára, amiért úrrá lett rajta a gyász és a félelem. No meg a harag. Tudta, hogy a nő a köztes állapotban van; a nehéz körülmények szorításában, az
ismeretlen jövő fenyegető árnyékában. Valójában az ő szomorúsága indította könnyekre –mert ő is ott volt vele ebben a köztes állapotban. A köztes állapot azután kezdődik, hogy Jézust először „Úrnak” valljuk, de még azelőtt van, hogy megszabadítana bennünket abból a romlott, kegyetlen világból, amelyben élünk. Ez az a köztes idő, amikor már
Jézusba vetettük ugyan a hitünket, de még továbbra is dúl bennünk a szívfájdalom, az aggódás és a tanácstalanság. Az a köztes hely, ahol az előrevezető út időnként bizonytalan, és a körülmények miatt szem elől veszíthetjük azt, ami igaz – éppen ezért szánt Jézus időt arra, hogy megtanítsa nekünk, hogy a látszat ellenére mi az igaz.
Boldogok a lelki szegények.
Boldogok, akik sírnak.
Boldogok a szelídek.
Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra.
Boldogok az irgalmasok.
Boldogok a tiszta szívűek.
Boldogok, akik békét teremtenek.
Boldogok, akiket az igazságért üldöznek.
A hegyi beszédben Jézus az új valóságunkat írja le – a tényleges, a körülményektől független valóságunkat. Olyan dolgokat fest le, amelyeket nem látunk mindig, de amelyek mégis igazak maradnak; egy olyan országot, amelyet nem láthatnak azok, akik még nem tértek meg, vagy akiknek lelki értelemben gyakorlatlan a szemük, ám ha sikerül mégis ráfókuszálnunk, olyan reménységet nyújt, amely a nehéz dolgokat is felülírja. Jézus ebben a beszédében elmondja az igazságot arról, mi számít igazán: hogy kik vagyunk, ha hozzá tartozunk; mivel rendelkezünk, ha hozzá tartozunk; hová tartunk, mivel hozzá tartozunk, és mit jelent boldognak és áldottnak lenni a köztes állapotban és egy örökkévalóságon át.
Ez pedig azt jelenti, hogy lehet neked gratulálni.
Isten szerető jóakarata van rajtad.
MAINS-Head (MAINS-parentheticals)
János, Zebedeus fia (más néven a szeretett tanítvány)
Text MAINS-Head (MAINS-parentheticals)
Text
János apostol, a „tanítvány, akit Jézus szeretett” (János 13,23; 19,26; 20,2; 21,7.20), Zebedeus fia öt újszövetségi könyv szerzője (János evangéliuma, János három levele és a Jelenések könyve), így az Újszövetségnek mintegy 21%-a tőle származik. Az apostolok közül egyedül Jánosról említi konkrétan a Biblia, hogy jelen volt a keresztre feszítésnél. Akkor Jézus az ő gondjaira bízta anyját, Máriát (János 19,25–27). Az egyházi hagyomány szerint János volt az efezusi gyülekezet vezetője az első század közepén. Miután száműzték a közeli Patmosz szigetére, ahol a Jelenések könyvében leírt látomásait kapta, János visszatért Efezusba. Nagy valószínűséggel ő volt a legfiatalabb Jézus tanítványai közül, és feltehetően ő volt az egyetlen, aki nem mártírként végezte, hanem természetes halállal halt meg (valamikor Kr. u. 98 és 106 között).
Jakab, Zebedeus fia (más néven „Nagy Jakab”)
Jézus Jakabnak és öccsének, Jánosnak a „mennydörgés fiai” becenevet adta (Márk 3,17), talán azért, mert olyan hevesen reagáltak, amikor valaki szembeszállt velük (Márk 9,38; Lukács 9,54). Persze az is lehet, hogy apjuk, Zebedeus volt az, akit „mennydörgés” jellemzett. De akár mindkét feltevés igaz lehet, hiszen az alma általában nem esik messze a fájától. Mindenesetre Jakab Jézus legbelső baráti köréhez tartozott Péterrel és Jánossal együtt. Az apostolok cselekedetei 12,1–3 szerint ő volt az első az apostolok közül, aki mártírhalált halt az evangéliumért: I. Heródes Agrippa parancsára karddal végezték ki (Kr. u. 41), mielőtt az apostolok az üldözés következtében szétszéledtek Jeruzsálemből (Apostolok cselekedetei 8,1; 11,19).
