JELEN
Kocsis Fülöp
Hitünk látható jele:
AZ AJTÓ Ez a kapu legyen zárva! Nem szabad kinyitni, senki sem léphet be rajta, mert az Úr, Izrael Istene vonult át rajta, ezért kell zárva maradnia (Ez 44,2).
E
zekiel látomásában ezt az intést kapta az Úrtól. Ez még az Ószövetség templomképe: egyedül az Úr mehet e kapun keresztül. A szentélyt elzáró függöny is ugyanezt az elzárást szolgálta, senki nem mehetett be mögé, csak egyedül a főpap, ő is csak egy évben egyszer (Zsid 9,7). Ám ez a függöny a világtörténelem legmegrendítőbb pillanatában kettéhasadt, fölülről egészen az aljáig, amikor a keresztre feszített Isten Fia kilehelte lelkét (Mt 27,51). Saját testén keresztül nyitotta meg az Újszövetséget, és ettől kezdve általa szabad utunk van a Lélekben az Atyához (Ef 2,18). Miért csukjuk be mégis az ikonosztáz középső, királyi ajtaját? Miért húzzuk be mégis rajta a függönyt? Miért használunk házainkon ajtót? Hogy be ne fújjon a szél – mondhatnánk. Ez igaz, meg sok más feladata is van még egy ajtónak. Nem csak hogy a meleget, vagy éppen a hideget őrizze, hiszen ezt a falak vagy a vakablak is megteszi. Sajátosabb feladata éppen a megnyílás, a beengedés, sőt, a hívogatás. Egy üres nyílás nem hívogat, de egy megnyitott vagy éppen szélesre tárt ajtó szinte mondja: gyere be. Az ajtó hívogató ereje erősen függ attól, hogy ki van odabent. Aki lakja a házat, az befogadó ember-e, vagy inkább mogorva, elutasító. Mert akkor hiába van nyitva az ajtaja, oda senki szívesen be nem teszi a lábát. Bár igaz az is, hogy a mogorva általában be is zárja az ajtaját. Ha nyitott ajtót találunk, az már jó jel, hogy aki odabent van, esetleg vár is ránk, talán nekünk nyitotta ki. Amikor kinyílik a királyi ajtó, akkor tudhatjuk, hogy nekünk nyílik ki, minket vár oda Valaki. Aki pedig vár ránk, az saját testében nyitotta meg nekünk azt, hogy szabad utunk legyen
az Atyához. Mégis él a fontos szabály, hogy azon csak a főpap mehet be, vagy az ő nevében az áldozópap. Talán az egyházi szabály mégis távol tart minket az Istentől? „Ki mehet föl az Úr hegyére – kérdezi a zsoltáros –, ki állhat az ő szent helyén?” Válaszol is rá: „Akinek a keze tiszta és ártatlan a szíve” (Zsolt 24,3–4). Istenem, melyikünk mondhatja magát ilyennek? Nem az előírt szabályok, hanem saját tisztátalanságunk, az igazi találkozásra való készületlenségünk, éretlenségünk akadályoz abban, hogy fedetlen arccal járulhassunk az Úr elé. A mennyország még nem a mienk. Az Isten Országa a közelünkben van, köztünk, sőt, bennünk van, mégis, mi magunk igen távol járunk tőle. Krisztus elhozta hozzánk, ideadta nekünk, mi azonban újra és újra méltatlanná tesszük magunkat erre az ajándékra. Ezért nem törhetünk be oda. Aki nem torpan meg, nem áll meg a mennyek országának e fenséges bejárata előtt, az nem ismeri sem önmagát, sem a bűneit, de ami még rosszabb, nem ismeri az Isten nagyságát és végtelen jóságát sem. Az olykor megnyíló függöny, az adott pillanatokban kitáruló királyi ajtó újra és újra elénk tárja nagypéntek kimeríthetetlen misztériumát, a mennybemenetel örömteli pillanatát, a pünkösd szédítő erejét, s ami a legcsodálatosabb: a nyitott ajtón át közénk érkező Eucharisztia érzékelhetővé teszi számunkra a megtestesülés fölfoghatatlan ajándékát. Többet kapunk, mint a betlehemi pásztorok. Nemcsak szemünkkel, érdes kezünkkel simogathatjuk az isteni kisdedet, hanem életünkké válik a megtestesült Isten. Többet adunk, mint a keleti bölcsek. Nemcsak aranyat, tömjént és mirhát, hanem önmagunkat, egymást és egész életünket. A királyi ajtó elmagyarázza a teljes teológiát. Elmondja a bűnbeesést, annak keserűen fájó következményeit, de elénk tárja a megváltást is annak minden örömével, kifejezhetetlen boldogságával együtt. Négy sarkán a négy evangélista, mintegy sarokpontjai az Evangéliumnak, középen pedig maga az Evangélium, az Örömhírvétel ikonja. Azért olyan zárkózott ez a titokzatos ajtó, hogy megnyílása annál nagyobb esemény legyen az életünkben. Az egész évben zárva tartott királyi ajtó hirdeti legérzékelhetőbben a föltámadás örömét azzal, hogy húsvétkor egész fényeshéten át nyitva áll. Életünk e kiemelt napjaiban szemünk elé tárul, hogy bűnösségünk és méltatlanságunk ellenére vár ránk a mennyország.
3