Szakurazaka Hirosi: A holnap határa - részlet (Gabo Kiadó, 2014.)

Page 1

Szakurazaka Hirosi

A holnAp hAtรกrA


1 Az ütközet elsô tíz perce a félelemrôl szól. Képzeljük csak el a katonák helyzetét: gyilkos acélzivatar… A távolban süvítô golyóknak mély, érdes hangja van. Száraz recsegésükbe beleremeg a gyomor. A közelben repesztô lövedékek tisztán sivítanak. Egy koponyaszaggatóan éles hangú golyó épp felém tart. Belefúródik a földbe. Por verôdik fel. Majd jön a következô, és lyukat hasít a porfüggönybe. Az ujjnyi lövedékek ezrei közül, amelyek feketére festik az eget, elég egyetlen egynek keresztülütnie az embert, hogy vége legyen. Hogy az, aki az elôbb még mozgott, nevetett, viccekkel szórakoztatott, egy pillanat alatt langymeleg húscsomóvá váljon. A halál mint olyan, hirtelen dolog. A pillanat mûve. És nem ismer kegyelmet. De attól még örülhet, aki fel sem fogja, mi történik vele. Mert sok katona szenved elôtte összetört csontokkal, szétszaggatott belsôségekkel, maga alatt terjengô vértócsával. És a sárban fuldokolva várja magányosan, hogy odalopakodjon a háta mögé a Halál, és nyaka köré fonja jeges kezét. Ha létezik is mennyország, biztosan hideg hely. És sötét. Nem vár ott más, csak a magány. Félek. Remegô kézzel, dermedt ujjal húzom meg az elsütôbillentyût, és felhevült golyókkal szórom tele a környéket, hogy elzavarjam magam mellôl a Halált. 7


SzAKurAzAKA hiroSi

Ra-ta-ta, rúg vissza a puskám. Erôteljesebben ver, mint a szívem. Lám, a katona lelke nem a testében lakozik, hanem a fegyverében szunnyad. Ahogy vörösödni kezd a puskacsô, úgy változik a minden porcikámat markában tartó félelem haraggá. Dühös vagyok a kibaszott parancsnokságra, amelyik a pofátlanul szûken mért légi támogatással akarta kiszúrni a szemünket. A kibaszott vezérkari irodára, amelyik ezt a kalapszar haditervet kitalálta! A kibaszott tüzérségre, amelyik lespórolta a bal szárny bombázását! Arra a kibaszott, smucig állatra, aki képes volt itt meghalni a nyakamon! De mindenekelôtt erre a kibaszott ellenségre, aki az életemre tör. Tessék, nesze egy kis haraggal hevített acél! Minden ellenség, ami mozog. Dögöljetek meg mind! Váljatok mozdulatlanná!

Hiába szorítottam össze a fogamat, feltört a nyöszörgés. Nem kellett hozzá sok, hogy kifogyjon a húsz milliméteres puskám, amely percenként négyszázötven lövedékes sebességgel dolgozik. De kit érdekel? Mit kezdjek a golyókkal, ha már hulla vagyok? Kicseréltem a tárat. – Újratöltök! A társam, aki fedezne a kiáltásom hallatán, már nem élt. A szavaim üresen foszlottak szét a levegôben a rádióhullámok szárnyán. Meghúztam a ravaszt. Jonabaru, a katonatársam, telibe kapta a legelsô golyót, amely az ellenféltôl jött. Rohampáncélját felnyársalta egy szigonylövedék. A testén keresztülhatolt lándzsahegy eltompult, és valami zsíros folyadék tapadt rá, amirôl bajosan lehetett volna megállapítani, 8


A holnAp hAtárA

hogy vér vagy olaj. A páncél úgy tíz másodpercig táncikált magában, mire lecsillapodott. Fölösleges lett volna szanitéceket hívni hozzá. A melle alatt két centi átmérôjû lyuk tátongott, egészen a hátáig. A találat erejétôl felpöndörödött, majd a súrlódás hevétôl égni kezdett a rés pereme, és a sebet narancssárga lángnyelvek nyaldosták körbe. Még egy perc sem telt el az ütközet kezdetét jelzô parancsszó óta. Bár unos-untalan az orrom alá dörgölte, hogy ô mennyivel tapasztaltabb, és a tetejébe folyton elszólta magát, ki a tettes a detektívregényekben, de azért annyira nem volt rossz ember, hogy megérdemelte volna a halálát. A századom – 301. hadosztály, 12. páncélos gyalogezred, 3. zászlóalj, 17. század – száznegyvenhat fôvel a Kotoiusi-szi get északi részét védte. Miután a katonai csapatszállító helikopter kitett minket itt, meghúzódtunk az ellenfél bal szárnya mögött, és az volt a feladatunk, hogy egyenként megsemmisítsük a frontális támadás elôl menekülô ellenséges elemeket. Csakhogy… Jonabaru meghalt, mielôtt egyáltalán harcolhatott volna. Ez igen váratlanul ért. Vajon szenvedés nélkül távozott a másvilágra? Egyszer csak azt vettem észre, hogy én, illetve a csapatom a harctér kellôs közepén vagyunk. Nemcsak az ellenfél, hanem a mieink is felénk lövöldöztek. Hallani csupán kiáltásokat, sírást és káromkodást lehetett: – Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg! – A szakaszparancsnok rögtön az elején meghalt. A rangidôs tizedes szintén. Egy ideje nem hallottam már a támogató helikopter propellerzúgását. A rádiókapcsolat megszakadt. Az osztag szétszóródott. Én azért maradtam életben, amikor Jonabaru telibe kapta, mert épp hasaltam. 9


SzAKurAzAKA hiroSi

Miközben a többiek teljes erôbedobással küzdöttek, én egy rohampáncél maradványainak rejtekében cidriztem. Az egész testet beborító rohampáncélok a méltán világhíres japán gyártmányú kom pozit páncéllapból készülnek. Ha egy réteg nem lenne elég, talán kettô felfogja az ellenséges golyókat – gondoltam jobb ötlet híján. Reméltem, egyszer majd csak felszívódik az ellenfél, ha addig meghúzom magam, hogy ne is lássam. Jó, igen. Be voltam tojva. Én csak egy újonc voltam, aki most jött a kiképzôiskolából. Hiába tudtam, hogyan kell elsütni egy gépfegyvert vagy egy pilumvetôt, fogalmam sem volt, hogyan kell velük bánni, hogy haszna is legyen. Bárki húzza is meg a ravaszt, a golyó ki fog repülni. Bumm! Csakhogy én a harctérrel kapcsolatban reménytelenül kevés ismerettel rendelkeztem. Mikor kell elsütni, hogy eltaláljam az ellenfelemet, vagy hova lôjek, hogy kitörhessek, ha körülfogtak? Újabb ellenséges lövedék száguldott el a fejem felett. A vér ízét érzem a szájamban. A vas ízét. Ez bizonyította, hogy még élek. Valamitôl síkos volt a kezem a kesztyûben. A páncélom rez gésé bôl tudtam, hogy a telep még nem mondta fel a szolgálatot. Gépolaj szagát éreztem. A légszûrô is a végét járta, a kinti bûz befurakodott. Az ellenfél maradványaiból szétmorzsolt levelek illatához hasonló szag szállt fel. Egy ideje semmit nem éreztem hastól lefelé. Nem fájt a sebem, pedig fájnia kellett volna. Fogalmam sem volt, hogy ez most jó vagy rossz. Azt mondják, a szenvedés az élet jele. Bár történetesen nem bántam, hogy nem kell izgulnom a páncélom aljába csurgott vizeletem miatt. Az aeroszoltöltetû gránátjaimból egy sem maradt. A húszmillis géppuskámban harminchat töltény volt még. Öt másodperc kell, hogy kiürüljön a tár. Az aknavetô, amelyhez fejenként három gráná10


A holnAp hAtárA

tot kaptunk, elkallódott, mielôtt használhattam volna. A fejemen lévô segédkamera romokban, a bal karomon súlyosan megrongálódott a páncélzat, és még maximális teljesítményre kapcsolva is csupán a harci üzemmód negyvenkét százalékán állt. Kész csoda, hogy a pilumvetô a bal vállamon épségben megúszta. A pilumvetô közelharci fegyver, amely volfrám-karbid rudakat lô ki nagy erejû robbanószer segítségével. Csak akkor használják, ha pofonközelbe került az ellenfél. Egy-egy puskaporral telt tölténye akkora, mint egy felnôtt féri ökle. Kilencvenfokos becsapódási szögnél egyetlen anyag képes megállítani: a tankok frontpáncélja. A tár húsz töltényt bír el, és amikor elôször meghallottam ezt a számot, azt gondoltam, hogy ha valaki a csatatéren hússzor is karnyújtásnyi távolságba került az ellenféltôl, már biztos nincs az élôk sorában, de ez meglepô módon nem így van. Nekem még négy töltényem volt. Elhasználtam tizenhatot, és talán tizenötször mellélôttem. Vagy inkább tizenhatszor. A sérült fejkijelzômnek eltorzult a képernyôje. A torzítás helye holt tér volt. Ott akár meg is bújhat az ellenség, észre sem veszem. Állítólag, ha megszokja az ember a páncélt, segédkamera nélkül is tudja, mi zajlik körülötte. Hisz nem csak látásra van szükség a harchoz. Érezni kell a lökés erejét, ami áthatol a laminált fémen és kerámián, és nekimegy a puszta testnek. Tudni, mennyire kell meghúzni a ravaszt. Érezni a talajt a lábunk alatt. A tapasztalt katonák mindezek mellett pontosan megértik azt a sok számot is a mé rômû szereken. Én viszont nem. A zöldfülû katonának, aki csak most érkezett a harctérre, az égvilágon semmirôl sincs fogalma. Kifújtam a levegôt. Belélegeztem. 11


SzAKurAzAKA hiroSi

Áporodott izzadságszagot éreztem. Nem volt valami kellemes. És mennyire szerettem volna letörölni a csurgó taknyomat! Megnéztem az órát a kijelzô szélén. Hatvanegy perc telt el az ütközet kezdete óta. Na nehogy már! Megesküdtem volna rá, hogy már három hónapja harcolok megállás nélkül. Körbenéztem. Elôre, hátra, jobbra, balra. Ökölbe szorítottam a kezem a kesztyûben. Nem szabad a szükségesnél jobban erôlködnöm, igyelmeztettem magamat, mert attól csak alacsonyabban érnek célba a lövéseim. Egy árnyék keresztezte a látómezômet. Nem volt idô ellenôrizni a Doppler-radart. A biztonság kedvéért lôttem egyet. Szinte pattogtak a porfelhôk egymás után a nyomában. Az ellenség golyói csak úgy hasítottak a levegôben, az enyémek bezzeg elkanyarodtak a célpont elôtt, mintha valami természetfeletti erô mûködne közre. A fegyver már csak ilyen egy jószág, mondta az egyik tanárom a kiképzôiskolában. Szerintem meg igazságtalanság, ha az ellenfél nem hallja a felé repülô lövedék süvítését. Nem az lenne a fair, ha mindannyian közvetlen közelrôl éreznénk a nyakunkban a Halál lihegését, miközben a golyózáporban sétálunk? Bár arra nincs garancia, hogy egy nem emberi lényt ugyanúgy elönt a félelem egy halálsikoly hallatán, mint egy embert. Az Egyesült Antiinváziós Hadsereg ellenségei szörnyetegek. Az emberiség gitaioknak nevezi ôket. De ez tök mindegy, az ellenség ellenség, és kész. Dögöljön meg. Elfogyott a töltény. A világosbarna ködben felbukkant egy csálé gömböc alakja. Alacsonyabb volt egy embernél. Egy páncélos gyalogosnak úgy a válláig érhetett. Ha az embert egy függôlegesen fölállított botnak 12


A holnAp hAtárA

vesszük, akkor a gitai ránézésre egy hordó négy rövid végtaggal és egy farokkal. Magunk között egy vízbe fúlt béka két lábon járó, fölpuffadt teteméhez hasonlítjuk. Bár azt mondják, biológiailag inkább a tengeri csillaghoz áll közelebb. Kisebb célpontot jelentenek, mint egy ember, tehát nehezebb eltalálni ôket, viszont nagyobb a súlyuk. Körülbelül annyira nehezek, mint azok a bazi nagy hordók, amelyeket az amerikaiak bourbon készítésére használnak, dugig töltve vizes homokkal. Holmi kis emlôsállat, akinek a teste hetven százaléka víz, nyomába sem érhet ennek a tömörségnek. Rövid karjaival elég egy legyintés, hogy az emberi test miszlikbe szakadjon. A kilövellô nyílásnak nevezett résen keresztül kilôtt szigonylövedékeknek ugyanakkora ereje van, mint egy negyvenmillis géppuskának. Mi pedig beburkolózva a rohampáncélunkba, amely gépi erôvel megnöveli az izmaink teljesítményét, süniként kucorgunk a legmodernebb tudományos kutatások által kifejlesztett harci felszerelésben. A páncélunknak meg sem kottyan, ha közvetlen közelrôl beleeresztenek egy shotgunnal. De hiába állunk benne a gitaiok elé, mert összehasonlíthatatlanul ôk az erôsebbek, még ha velük szemben nem is érezni olyan iziológiai félelmet, mintha egy medvével találkoznánk, vagy megéreznénk egy tigris tekintetét a hátunkon. Egy gitai nem ordít. Egy gitai nem vág félelmetes pofát. Egy gitai nem itogtatja kiterjesztett szárnyakkal a méretét. Csak gépiesen irtja az embert. Úgy éreztem magam, mintha kóbor macska volnék, aki az út közepén megdermedve látja, hogy a teherautó kereke egyenesen felé tart. Nem voltam képes megérteni, miért kellett nekem ilyen helyzetbe kerülnöm. Nem maradt egy töltényem sem.

13


SzAKurAzAKA hiroSi

Anyu, meg fogok halni. Itt, ezen a rohadt harctéren. Egy világvégi szigeten, barátok, isme rôsök, család vagy társ nélkül. Helyettük ott a kín, a félelem és a saját vizeletem, amiben üldögélek. És hiába száguld felém az ellenfél, rá sem bírom emelni az egyetlen megmaradt fegyveremet. Mintha a tárral együtt kimerült volna a harci kedvem is. Egyre közelebb van az a gitai. Már a fülembe liheg a Halál. Megjelenik a fejkijelzômön. Látom! A Halál tetôtôl talpig pirosra van mázolva. A ránézésre vagy két méteres kaszája úgyszintén. Vagyis formáját tekintve inkább egy csatabárdhoz hasonlít. Szerteszét szórja metálvörös csillogását a mieink és az ellenfél sáros, terepszínû tengerében. A Halál olyan gyorsan vágtat, hogy lekörözi a gitaiokat. Karmazsinpiros lábával rúg egyet, és egyszerûen a levegôbe röpít engem. A páncélom behorpad. Alig kapok levegôt. A világ a feje tetejére áll. A kijelzômön villogó igyelmeztetéseknek úgy a fele egy csapásra pirosra vált. A számból kilövellô vér beborítja a maradékot. A pilumvetôm felrobban. Több mint tíz métert repülök. A páncél a hátamon nagy robajjal felszántja a talajt. Fejjel lefelé állok meg. A Halál meglendíti bárdját. Fülsértôen éles hang hallatszik, mint amikor levágnak valamit, amit nem is vinne a penge. Mint egy vészfékezô vonat csikorgása. A gitai tüskés bôre a levegôbe repül.

Egy csapás. Egyetlen csapással mozdulatlan kupaccá varázsolta a gitait. A vágott felületrôl szürke homok pergett. A kettévált test részei külön14


A holnAp hAtárA

külön remegtek még. Azt a lényt, amelyet az emberiség legnagyobb technológiai vívmányai is csak nehezen sebeznek meg, ez itt könnyedén lekaszabolta egy csatabárddal, amilyet holmi barbár népség használt ezer évvel ezelôtt. A Halál kimérten felém fordult. Figyelmeztetésekkel borított kijelzômön egy kicsi zöld fény kezdett villogni. A bajtársaktól érkezô üzenetet jelzô ikon. – …ben, de …van? Nôi hang volt, de annyira zörgött, hogy nem bírtam kivenni, mit mond. Nem tudtam felállni. A testem és a páncélom egyaránt a végét járta, és csak arra tellett tôlem, hogy visszavergôdjek valahogy a fejenállásból. Alaposabban szemügyre véve, az illetô nem a túlvilág követe volt, hanem egy hozzám hasonló páncélos gyalogos. Annyi volt a különbség, hogy pilumvetô helyett egy méretes csatabárdot cipelt. A válllapjára nem JP, hanem U. S. volt írva. Illetve, hogy egy átlagos páncél homoksárga alapra ömlött kávéhoz hasonló, sivatagi terepszínû, míg az övé harsogó metálpirosban pompázott. Már hallottam róla. Ô volt a Harctéri Szuka. Háborúmániás, oda utazik a világban, ahol harcot remél. Azt is mesélték róla, hogy az emberiség által legyilkolt gitaiok nagyjából felét az Egyesült Antiinváziós Hadsereg U. S. Különleges Egysége intézte el, ahova ez a nô tartozik. Bár, ha ilyen kihívó külsôvel annyi ütközeten át életben tudott maradni, elképzelhetô, hogy mégiscsak ô maga a Halál. A piros páncélos le sem eresztve csatabárdját odalépett hozzám. A vállamhoz nyúlt, és megkereste a csatlakozót. Közvetlen kapcsolatba lépett velem. – Kérdezni szeretnék valamit. 15


SzAKurAzAKA hiroSi

A nô hangja most tisztán hallatszott. Ilyen vékony hangra nem számítottam az imént szemem elôtt lezajlott csatajelenet és a kétméteres csatabárd láttán. – Azt olvastam, hogy a japán éttermekben étkezés után ingyen adják a zöld teát… ez valóban így van? A gitaiok testébôl kifolyt elektrohomok táncot lejtett a szélben. A távolban tompán süvítettek a lövedékek. Kérem, ez itt csatatér. Jonabaru, Juge parancsnok, a bajtársaim a szakaszból, mind otthagyták a fogukat. Szerteszét szórtunk minden létezô lövedéket, magunk alá hugyoztunk a páncélban, és vérrel kevert sártengerben fetrengtünk. – Elôfordult már velem, hogy jól megjártam, amiért bedôltem egy könyv állításainak. Azóta mindig rákérdezek a helyieknél. Ez a nô képes velem trécselni, mintha csak az utcasarkon találkozott volna a szomszédjával? Ülök itt a saját levemben fôve, mindjárt meghalok, ez meg jön itt nekem az étkezés utáni zöld teával? Fogja magát, jól belém rúg, aztán egyszer csak zöld tea így meg úgy? Hát mégis mit képzel ez magáról? Káromkodással akartam válaszolni, de nem sikerült. Hiába tanultam meg a szavakat, a szám nem engedelmeskedett. A trágárságok a torkomon akadtak. – A regényekben az írók gyakran olyasmiket írnak le saját tapasztalatként, amirôl amúgy fogalmuk sincs. Bár ezt olyasvalaki mondta nekem, aki maga háborús regényeket ír. Nyelj csak egyet! Vedd le az ujjad a ravaszról! Lélegezz mélyeket! Úgy tettem, ahogy mondta. A fejembôl a vér szép lassan visszament a testembe. Ennek a nônek a szavai valamiért megnyugtató hatással voltak rám. Újra megéreztem a fájdalmat a hasamban, amit már el is felejtettem. Az izmaim remegését a páncélom utasításnak vette, és megráz16


A holnAp hAtárA

kódott. Hasonlított ahhoz a tánchoz, amit Jonabaru lejtett közvetlenül a halála elôtt. – Fáj? – Ja… Hát hogyne fájna. – A hang, amit nagy nehezen kipréseltem magamból, nem volt erôsebb suttogásnál. A piros páncélos letérdelt elém, és alaposan szemügyre vette a szétforgácsolódott páncélt a hasamon. Rákérdeztem: – Tudsz valamit a harc állásáról? – A 301-es hadosztály megsemmisült. A fô erôk lehúzódtak a tengerpartra, hogy rendezzék a soraikat. – A te egységed is? – Azok pont annyira hasznavehetetlenek, mint amilyennek látszanak. – És… én… mennyire…? – Teljesen keresztülment, és a hátadnál állította meg a páncél. Belül minden hamu. – Durva? – Durva. – A francba! Felnéztem az égre. – A tetejébe van pofája az égnek… ilyen szépnek lenni. – Igen. Szeretem ennek az országnak az egét. – Miért? – A tengerrel határolt országoknak szép, tiszta egük van. – Meg fogok halni? – Igen. Meg fogsz halni. Feltörtek a könnyeim. Örültem, hogy az arcomat sisak borítja, amelybe nem lehet belátni. Így nem kellett megmutatnom másnak, milyen szerencsétlen arcot vágok. A piros páncélos szelíden átkarolta a fejemet. 17


SzAKurAzAKA hiroSi

– Meg tudod mondani a nevedet? Nem a rangodat vagy a beosztásodat. A saját nevedet. – Keidzsi… Kirija Keidzsi. – Az én nevem Rita Vrataski. Itt leszek melletted, amíg meg nem halsz – mondta a nô. Hiába okozott ezzel mérhetetlen örömöt nekem, nem tudtam megállni, hogy ne jártassam a számat. – Úgyis meghalsz te is! – Van itt egy kis dolgom. Keidzsi, ha meghaltál, kiveszem a páncélodból a telepet. – Micsoda alak! – Nem kell lekötelezve érezned magad. Nyugodtan mehetsz a másvilágra. Abban a pillanatban Rita üzenetet kapott. Féri hangja volt. Mivel össze voltunk kapcsolva, én is hallottam. – Chief Breeder üzeni Calamity Dognak. – Hallgatlak – válaszolta Rita röviden. – Az Alfa szerver környékének biztosítása sikerrel járt. A kontrollt tizenhárom percig tudjuk tartani. Ideje átvenned a pizzát. – Calamity Dog, vettem. A kapcsolatot megszüntetem. A piros páncélos felállt. Megszûnt a közvetlen kapcsolatunk. A háta mögül fojtott robbanás hallatszott. A dübörgésbe beleremegett a gerincem. Egy lézervezérlésû bomba zuhant le az égbôl és fúródott a földbe a kôzetig, majd felrobbant. A szinte fehér homok felpuffadt, mint egy túlsütött amerikai palacsinta, és a repedésekbôl barnacukorkaramella színû föld csapódott föl. Remegett a talaj. Sáresô verte a páncélomat. Megcsillant Rita csatabárdja. Eloszlott a füst. A bomba nyomán keletkezett hatalmas kráterben nyüzsgô alakok látszottak. A Doppler-radaromon piros pontok villogtak. Ellenség. Olyan sokan, hogy a pontok egymásra csúsztak. 18


A holnAp hAtárA

A nô bólintott. Nekilódult. Vágott. És vágott. Pördült és vágott. A csatabárd minden egyes villanásával gitaitüskék repültek szerteszét. A vágott felületekrôl elektrohomok örvénylett kifelé. Olyan könnyedséggel vagdalta az ellenséget, mint a kés a vajat. Körülöttem keringett, hogy megvédjen. Hiába részesültünk mindketten ugyanabban a kiképzésben, én csak feküdtem, mint egy játék, amelyben lemerült az elem, Rita pedig bárddal a kezében folytatta a harcot. Az égvilágon semmi hasznot nem hajtottam ezen a rohadt harctéren, pedig a saját akaratomból jöttem ide, senki nem kényszerített. És ahelyett, hogy megdögöltem volna végre, veszélybe sodortam a társamat, aki segíteni jött. Úgy döntöttem, hogy ezek után nem halhatok meg anélkül, hogy el ne süssem a maradék három pilumomat. Fél térdre tápászkodtam. Kezemet a térdemre támasztottam. Felálltam. Felüvöltöttem, és ész nélkül nekiindultam. A vörös páncélos felém fordult. A fülhallgatómból csak zörej hallatszott. Nem értettem, mit mond nekem Rita. Volt egy különös gitai a tömegben. Nem mintha bármiben eltért volna a többitôl, ránézésre ugyanúgy egy vízbe fúlt béka tetemére hasonlított. Csak valahogy más volt, mint a többi. Lehet, hogy így az élet és a halál határmezsgyéjén az én végletekig kiélezett érzékeim kiszúrták, hogy kivel kell megbirkóznom. Ôt választottam. Nekimentem, mire a farkával felém kaszált. A testem könnyebb lett. Levágta a karomat. Még szerencse, hogy a jobbat. A pilumvetô a bal vállamon volt. Elsütöttem a fegyvert. 19


SzAKurAzAKA hiroSi

A pilum kilencvenfokos szögben kilôtt. Még egyszer. Tüskés bôre kilukadt. Na még egyszer! Elvesztettem az eszméletemet.

2 Félig elolvasott puha fedelû könyv hevert a párnám mellett. Egy detektívregény egy amerikai nyomozóról, aki nagy orientalistának képzeli magát. Az ujjam annál a jelenetnél pihent, ahol az eset kapcsán egybegyûltek az érintettek egy New York-i japán étteremben. Amikor az olasz ügyfél az étkezés befejeztével eszpresszót rendelne, a nyomozó felvilágosítja, hogy nem kell kérnie, mert a japán éttermekben úgyis hoznak zöld teát. Aztán még magyaráz egy sort olyan lényegtelen dolgokról, hogy a szójaszószhoz a zöld tea az igazi, vagy hogy miért tesznek fûszereket az indiai tejes teába, pedig elvileg azért hívta egybe a társaságot, hogy megmondja, ki a tettes. Megdörzsöltem a szememet. A trikómon keresztül megsimogattam a hasamat. Kitapogattam a hasizmom vonalát, ami fél éve még nem volt meg. Sehol a seb. Nem égett meg. A jobb karom is megvolt. Megkönnyebbültem. Szóval annyi történt, hogy elaludtam olvasás közben és rosszat álmodtam. Már ott rá kellett volna jönnöm, hogy álmodom, amikor Hisz térita Vantasli rákérdezett a regény részletére. Miért olvasna bestsellereket valaki az amerikaiak különleges egységébôl, aki direkt 20


Turn static files into dynamic content formats.

Create a flipbook
Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.