Papp Dóra
Fénytörés v Helena 1
Ciceró
Melindának és Csengének, akiknél lelkesebben senki nem várta az új fejezeteket
Prológus Ha a fénysugár eltérő fénytani sűrűségű anyagok határán átlép, iránya megváltozik. Ezt a jelenséget fénytörésnek nevezzük.
„And if I have the guts To put this to your head…” My Chemical Romance – Early Sunsets Over Monroeville
Jéghideg szél üvöltött odakint. Kíméletlenül behatolt az elha-
gyatott faház repedésein és résein át, port kavart fel. Rég nem lakott senki a kunyhóban, és nem is maradt már benne semmi érték, csupán egy rozoga asztalka a helyiség közepén, amin ujjnyi vastagon állt a por. Valami volt az asztalon – a körvonalait ki lehetett venni a szürke kendő redőin át, ami elfedte. – Ne feledd, hogy nem kell félned! – A lány elszántan nézett a fiú szemébe. – Talán eddig kételkedtem. Most, hogy eljött az idő, már nem félek. A fiú elmerült a szeretett, olívzöld szempárban. Olyan sok mindent adott neki a lány, amit ő egyedül soha nem tudott volna megszerezni, hisz nem tudta, merre keresse, hogyan induljon el. Szabadságot adott neki, végtelen, fényesen szikrázó szabadságot. Minden porcikáját átjárta a forróság, ha erre gondolt. Három hónapja érezte ezt, három hónapja ismerte meg a lányt. Olyan dolgokat mondott neki, amiket más nem tudhat és nem is érthet. Feltárta az igazságot előtte, megmutatta, mire képes a szerelem ebben a sivár világban. Igen, sivár. Méreggel, haraggal és önzéssel teli világ. De most már vége, mert a lány megmutatta neki az utat. – Örülök, hogy itt vagy velem – duruzsolta ellenállhatatlanul a lány, és a kendőért nyúlt. w 7 w
Az anyag könnyedén lecsúszott a tárgyról. Tárgyakról. Két revolver hevert az asztalon. A fiú szeme megrebbent. A lány mereven nézte a hideg fémeket, majd felvette az egyik pisztolyt. Kényelmesen elhelyezte az ujjai között, és a fiúra tekintett. A fiú tudta, hogy szerelme csak rá vár, nem akarta megváratni. Mi értelme egy másodperccel is tovább maradni ezen a helyen? Óvatosan a kezébe vette a másik fegyvert. Lélegzetelállítóan hosszúra nyúlt a pillanat, ami majd mindent megváltoztat. Csak a szél süvítése maradt ugyanolyan. A lány a fiú szabad kezéért nyúlt, ő ránézett, és engedte neki, hogy mutassa az utat. Pár lépéssel elérték a betört üvegű ajtót. A lány lenyomta a kilincset, kivezette a fiút a szabadba. Odakint szürkület uralkodott, de a hold már fent ragyogott az égen. A hűs szél azonnal belekapott a fiatalok hajába, szabadon játszott a tincseikkel, amíg kéz a kézben sétáltak a tengerparti földnyúlvány vége felé. Mikor a szakadékhoz értek, a fiú lenézett a vadul csapkodó hullámokra, amik köveket zúztak a mélyben. Elkerülhetetlen vihar közelgett. – Miután a lelked örökre szabad, már mindegy, hová kerül a tested. Erre a lány a fiú arcára tette a kezét, lágyan végigsimított az ajkán. – Csak az számít, hogy örökké együtt leszünk! Semmi nem állhat közénk. – Szeretni foglak, örökké! – suttogta a fiú. – Tudom – mosolyodott el a lány. Egy utolsó csókkal készültek fel a közös utazásra. Minden bizonytalanság, minden kétség elhagyta a fiú szívét, csak egyvalami maradt: az örök szerelem ígérete. Hiába a süvítő szél, szerelme bőre olyan meleg volt, és a szíve olyan hevesen vert az izgalomtól, hogy most már biztosan tudta: egész életében erre a pillanatra várt.
Elengedték egymás kezét. A lány hátrált, de nem vette le a szemét róla. Mire megtorpant, a szél már teljesen összekuszálta hosszú, hullámos tincseit. A fiú sokáig nézte szerelmét, aztán lehunyta a szemét. Hát elérkezett az, amit várt, most végre itt van! A lány vele lesz örökké. Ez nem vigasz, ez maga a Paradicsom. Hirtelen felnyitotta a szemét: készen állt. Lassan felemelte a pisztolyt, a szerelmére célozva. A lány minden mozdulatát követte. Remegett a kezében a fegyver, olyan tűzben égett a lelke attól, amit tenni készült. A fiú homlokára célzott. A hold elbújt a tornyosuló fellegek mögött. – Találkozunk! – kiáltott a lány. – Igen. Majd újra találkozunk! A süvítő szél és a kegyetlenül tajtékzó hullámok robaja vette át az uralmat a táj felett. A lány volt az erősebb. Számolni kezdett. – Három. – Reszketett a hangja a pillanat hatalmától. – Kettő. A fiú minden lelkierejével a lány mellkasára összpontosított. Ott vert a szíve, amit annyira szeretett, és amit a túlvilágon is szeretni fog. – Egy. Lövés dördült. Az éles, robbanásszerű hang egy pillanatra áttört a viharos szél üvöltésén. A fiú többé nem érzett talajt a lába alatt – azonnal hátrazuhant. A lány lassan leeresztette a fegyverét. Könnyek szöktek a szemébe a feltoluló szenvedélyes érzelmektől. Közelebb lépett a testhez, térdre hullt előtte. A fiú homlokából sötét vér csorgott: csupán a kis patak körvonala látszott, ami a halántékon és a fülön keresztül megtalálta száraz torkolatát a homokban. A lány örökre lecsukta az üveges szemeket. Belemarkolt a fiú ruháiba, beszívta a halál üres, végzetes aromáját, miközben azt suttogta: – Viszlát. Jó éjt!
w 8 w
w 9 w
Felegyenesedett, a revolverét a kabátja belső zsebébe rejtette, majd bal lábával meglökte a holttestet, így a fiú azon nyomban örök nyughelye felé zuhant: a gyilkos hullámok közé. A fegyvere követte a mélybe. A lány kiélvezte ezeket a mocskosan felszabadító, varázslatosan szörnyű pillanatokat: mélyen beszivárgott a tudatába, hogy újabb életet vett el. Hogy újra átélte azokat a gyönyörű másodperceket, amelyek egészen addig vezettek, amíg kihunyt a fiú életének lángja. Miatta. Ő tette. Merev arccal bámulta a tajtékos hullámokat a mélyben. Aztán egyszer csak megérezte az apró cseppeket az arcán – perceken belül eleredt az eső, átáztatta a lány haját, aki az égi könnycseppek függönyén át meglátta a holdat. Most nem takarták fellegek. – Te láttad… Senki más. Ne merészelj most könnyekre fakadni! – sziszegte remegve. – Nekem arra nincs időm. Csak egyetlen, őrült pillanatra engedett a gyengeségnek – elképzelte, milyen lenne ráüvölteni a holdra, reszketve zokogni és hagyni, hogy a természet könnyei lemossák róla a bűneit. Rövid, csábító pillanat volt. Aztán megkeményítette a szívét, nagyot nyelve hátat fordított a szakadéknak, és elszántan útnak indult. Nem töltötte meg a fiú fegyverét. Három hónapon át hazudott neki. Mindenkinek hazudott. Az igazi nevét sem árulta el senkinek. Se otthona, se családja, se barátai – csupán a felsőbbrendű kiválasztottság érzése, egy szörnyűséges út kijelölve számára. Előre, a cél felé, egy válasz felé – rabszolgaként engedelmeskedve a mélyben munkáló, újra és újra feltörő, elátkozott ösztönöknek, amiket a pokolra kívánt, miközben nem maradt ideje se fájdalomra, se könnyekre, se bármi másra, ami hasonlíthat az igazi szeretetre. Ha akarom, ha nem, ez a lány én vagyok. És az igazi nevem Helena.
w 10 w
1. A vég ke zde te „So I won’t stop dying, won’t stop lying If you want I’ll keep on crying Did you get what you deserve? Is this what you always want me for?” My Chemical Romance – Cemetery Drive
Oregon állam elhagyatott partvidékén szinte büntetésként
ömlött az eső. A legtöbb helyi lakos ilyen időben visszahúzódott otthonába melegedni vagy egy vidám családi vacsorára, miközben odakint az út menti fenyőfák kelletlenül hajlongtak a vad szél parancsára, és az óceán őrjöngő hullámai visszacsapódtak a sziklákról. Megdörrent az ég. Alig hagytam el a védelmet nyújtó parti erdőt, már viharba fordult a szemerkélő eső. Csorgott a víz az arcomon és a hajamon, a ruhám teljesen átázott, de nem bántam. Esőzéskor az Anyatermészet mutatja meg magát, figyelmezteti az embert, hogy ő igenis ott van, állandóan figyel: megnevettet és megajándékoz, de átkoz és büntet is, ha kell. Kíméletlenül megnyíltak az ég csatornái, de nem zavart, hogy pár mérföldet gyalog kell megtennem. Tudtam, hová kell mennem, de azt már nem, merre visz az utam, miután végleg búcsút mondtam. Illetve dehogynem tudtam, merre visz: előre. A fiú lakhelye, az olcsó albérlet, egy kis helyi közösség településén, Hunter Creek szélén volt. Pénze volt ugyan, ha nem is túl sok: raktárosként dolgozott, így el tudta tartani magát – az utóbbi három hónapban minket. Legalábbis ő így tudta, holott soha nem volt olyan, hogy mi. Én akkor is a saját vagyonomból költöttem, amikor ő azt hitte, hogy a pénzzel meglepw 11 w
het. Apróságok voltak ezek az első pár hétben, azután meggyőztem, hogy épp a pénz az, ami a legkevésbé számít. Meggyőztem, hogy ha ezt mások mondják, ne higgye el, mert csak én gondolom komolyan. Meggyőztem, hogy a külsőségek jelentéktelenek, és meggyőztem arról is, hogy miért érdemes és nem érdemes élni. Igen, mindenről – még arról is – meggyőztem őt. A végtelen egyedüllét és a céltalanság túlságosan árulkodó volt a tekintetében – rögtön észrevettem, amikor megláttam őt egy isten háta mögötti boltban. Illetve valaki meglátta, aki az én szememmel látott, és azon nyomban eldöntötte, hogy újabb áldozatot talált. Így segítenem kellett ezen a fiún is, hisz az élet nem az ő gyenge fajtájának való. Mindenki azt kapja, amit érdemel. Én is. Csak nem tudtam, miért pont ezt. Az erőszakkal teli vágyálmokat, a vérszomjat, a hatalomvágyat, azt, hogy képes vagyok a kezembe venni mások sorsát. Ezt a kényszert a bensőmben, ezt a… szörnyeteget. Az évek alatt összenőttünk, én és a szörny. Miatta jutottam el odáig, hogy nagyon egyszerű dolgokban gondolkodtam: cél és eszköz. De mi volt a célom azzal, hogy hidegen meggyilkoltam azt az embert, akivel három hónapig együtt voltam? Okokat, kifogásokat kereshettem, ezek mögé el lehet bújni: megváltás, felszabadítás. Csakhogy ebben sokkal több volt… Elhessegettem a gondolatot, és az utamra koncentráltam. Nem szerettem rágódni, elemezni magam, az csak kétségbeesett, kilátástalan gondolatok folyamához vezet. Egyszerűek a dolgok: cél és eszköz. Ő csak eggyel több ember a listámon. Cole McGrath. Az ujjlenyomatokról még gondolkodni sem kellett, a vihar eltünteti a nyomokat. Cole holtteste már nem is holttest, a hullámok már gondoskodtak róla. A rendőrség kizárva, ebben biztos voltam. Ugyan ki keresné őt az idősebb testvérein kívül, akik több száz mérföldre innét, Kaliforniában laknak, és akikkel úgysem beszélt évek óta? Persze hiányolni fogják
a helyen, ahol dolgozott, és előbb-utóbb eltűntnek nyilvánítják. Igen, eltűnt, de már sohasem tér vissza, mert elkövette azt a hibát, hogy belém szeretett. Gyenge, eltévelyedett lélek. Hagyta, hogy elcsábítsam, hogy telebeszéljem a fejét a halál szépségéről. Bárhová követett volna. Ha tudnád, mennyire sajnálom, Cole… Fejezd be! Szedd össze magad! Vége, lezárva. Most már a következő lépés a fontos. Lassan elértem a kis lakáshoz, ami még mindig szürkének és semmilyennek tűnt. A szanaszét dobált ruhák közt gyorsan megkerestem a pulóveremet, és bedobtam az utazótáskámba, a többi cuccomra. Egyszerű táska volt, amiben sok minden elfért, olyan tárgyak is, amiket törvényellenesen, engedély nélkül rejtegettem a ruhák közt. Kapkodva összeszedtem mindent a fürdőszobából is, majd a vállamra vettem a súlyos táskát, és egy utolsó pillantást vetettem a közelmúltamra. Most kell, hogy a szívemet összetartó acélpántok még szorosabban fogjanak és összeszorítsam a fogam. Sajnálom, Cole! Becsaptam az ajtót, és elviharzottam. Soha többé nem lesz szükségem az elmúlt három hónap emlékeire, el kell engednem mindent. A szörnyeteget ismét megetettem, és sejtelmem sem volt, meddig leszek képes visszatartani, de tudtam, hogy nem bírom sokáig. Ő életben tartott engem, én pedig őt – így kutattam a választ, napról napra túlélve. A vihar változatlanul, csökönyösen tombolt. Ott húzódott előttem a végtelen országút, pocsolyákban és nedves avarban tapostam, csak mentem és mentem előre, és addig folytatom, amíg rá nem találok a megoldásra. Választ kell kapnom a miértre. Mi a kiváltó ok, mi az a kezdet, ami miatt ilyen vagyok? Évek óta munkált bennem egy ösztönös megérzés, hogy nem véletlenül ez a sorsom, én erre vagyok hivatott, ezt csak én tehetem meg másokkal. Az nem érdekes, hogy a szörnyeteg mit művel velem, hisz annyira eggyé váltunk, hogy már nem tudtam volna megmondani, hol kezdődik ő és hol ér véget a ha-
w 12 w
w 13 w
zugság. Valaki elátkozott, valamiért így kell élnem, ezt kell csinálnom. Cél és eszköz. Az eszköz itt volt a táskám aljában. De mikor lesz ennek vége? Miért kezdődött? Mi a cél? Ki a cél? Alábbhagyott az eső. Súlyos, gyors, határozott léptekkel haladtam a parti főúton, a tócsákban csattogva. Az óceán fölött mélyen morajló mennydörgés és cikázó villám csatlakozott a vihar játékához. Előremeredtem, az esőfüggönyre, azon tűnődve, vajon milyen válaszokat találok majd ezen az északkelet felé kanyarodó úton. Minden erőmmel azon voltam, hogy elhallgattassam a gondolataimat, de csak fel-feltörtek a nem létező lelkem szikrái. Cole McGrath… Igen. És? Ő már a múlt. Koncentrálj arra, hogy ma este meghúzod magad valahol! Szorítsd össze a fogad, hogy legalább addig kibírd, amíg nem érzed újból azt a forró, vérszomjas fellángolást, és nem jönnek újra az erőszakos víziók! Szedd össze magad, te szerencsétlen! Cole nem számít. Cole rohadtul nem számít… Már soha, senkinek nem fog számítani, mert elvettél tőle minden lehetőséget… Egy szempillantás alatt változott meg minden. Szemből, a bukkanó mögül egy száguldó autó termett a szemem előtt. Időm se maradt felfogni a közeledő motor zúgását, se mozdulni, se gondolkodni nem tudtam abban a végzetes pillanatban. Olyan hirtelen történt. Olyan heves, lehengerlő volt az a pár másodperc, amíg a testem megadóan csapódott a kocsinak, aztán az aszfaltnak. Éles, korábban sosem érzett fájdalom a halántékomnál… Aztán minden elsötétült.
den, mintha egy vezetéket vágtak volna el, és most, hogy megszűnt a kapcsolat az élethez, magamra maradtam. Hát nincs erre semmilyen kapaszkodó, egyetlen lélegzetvétel, egy árva kis fénycsík sem, ami áthatolhatna a sűrű, tapintható sötétségen? Egy parányi csillag sem jön föl az én éjfekete égboltomra? Nem, persze hogy nem. Mindenki azt kapja, amit megérdemel, nem? Hát tessék! Hány életet oltottam ki? Ennyi, vége. A pokolra jutok, és ezt senki nem veheti el tőlem. Oda akarok jutni, mindegy, milyen szörnyű helyre, csak ne kelljen ebben az őrjítő sötétségben maradnom! Nem bírom már sokáig, felemészt az üresség, az értelem és magyarázat hiánya. Túl sok a semmi, a hiány túl őrjítő… Fájdalom. Olyan perzselő, hogy biztos voltam benne, végre elértem a poklot. Így égsz, ha a pokolra jutottál, nem? Ilyen szúró, maró, elviselhetetlen, apró vágásokat kell érezned, ha ott vagy. És igen, már hallottam is a közönségemet – mind rám vártak. Zúgott a fejem a tömegtől, mindenki összevissza beszélt, kivehetetlenül, foszlányosan. Vártam, hogy elragadjanak, hogy magukhoz húzzanak a hangok és örökre foglyul ejtsenek. A fájdalom olyan őrjítővé fokozódott, hogy már biztosan tudtam, kínzó lángok közt égek, és ha a sikítást engedélyezték volna a pokolban, akkor boldogan üvöltök őrületemben. Aztán egyszer csak a hangok távolodni kezdtek, mintha leplet vontak volna eléjük, végül elcsendesedtek. Egyetlen, tisztán parancsoló hangot hallottam csak ki a tömegből… Menj vissza! Feladatod van. vvv
vvv Hát ilyen a halál? Hányszor láttam már közelről! De csak kezet ráztam vele, mint összeesküvő, a birodalmába sosem léptem be. Körülölelt a kegyetlen sötétség. Túl csendes volt min-
Amikor kikeveredtem a lángokból és a sötétségből, tudatosult bennem, hogy nem haltam meg, a pokol nem ragadott magával, ahogy vártam. Éreztem, amint visszatér a vér az ereimbe, éreztem a mellkasom mozgását, hallottam a lélegzetemet.
w 14 w
w 15 w
Túl gyorsan történt. Nem, nem akartam elfogadni, hogy mégsem haltam meg. Mindenki azt kapja, amit… Csukott szemmel is érzékeltem, hogy világos helyen vagyok. Kényelmes ágyon feküdtem… Kórház. Kórházba kerültem. Azonnal felébredtek az ösztöneim: el kell tűnnöm innen, amilyen gyorsan csak lehet! – Mary… Mary! Na, ne! Megtalálták az irataimat. De akkor mást is… A rohadt életbe! Felnyitottam a szemem, hogy feltérképezzem a környezetemet: fehér, fényes, csipog. Igen, ez egy kórház. – Hogy érzed magad? – Jól – feleltem kényszeredetten. Fiatal fiú ült az ágy bal oldalán; a haja éjfekete, éles arccsontjainak látványát némiképp enyhítették csinos vonásai. Nem lehetett több tizenötnél. A homloka ráncokban. Aggódott? – Jobban is nézel ki. – A srác elmosolyodott. De én már nem rá figyeltem, hanem arra, ami miatt szívből gyűlöltem a kórházakat, orvosokat és mindenféle természetellenes beavatkozást: a testembe apró csöveket szurkáltak, műanyag és fémes izék álltak ki belőlem, undorító, mesterséges, hideg rettenetek. Azonnal felültem, ügyet sem vetve a gépek vészes csipogására, és elkezdtem mindent kitépni magamból. – Mit művelsz?! Megannyi apró helyen tört felszínre a vér a testemből, amint a csöveket rángattam. Egy pillanatra megbabonázva meredtem a vörös folyadékra – ezt aztán ritkán látom. Fehér pamutpólóba és -nadrágba öltöztettek át, ami most piros pöttyös lett a véremtől. – Jennifer! – kiáltott a fiú. Azonnal felpattantam az ágyról. Egyensúlyban éreztem magam, ura voltam a testemnek. – Hol a többi ruhám és a táskám? – förmedtem rá a fiúra.
Mielőtt válaszolhatott volna, az ajtóban megjelent egy magas, nálam idősebb, fiatal nő. Hosszú, fekete haja még az enyémnél is hosszabban omlott le, a derekát súrolta. Éber, éles tekintettel pásztázott; nem tűnt kórházi nővérnek. – Mi ez a nagy sietség? – Nyugodt hangja mélyen, határozottan csengett. – Hol vannak a cuccaim? – Ha lenyugodnál és körülnéznél, azonnal észrevennéd, hogy pont a hátad mögött. Megpördültem: a sötétkék utazótáskám ott várt a sarokban, rajta az összehajtott pulcsimmal és dzsekimmel. Felkaptam őket, a vállamra vettem a táskát, és máris a nő előtt termettem, aki az ajtófélfának támaszkodva állta el az utamat. – Engedj! – Csak tessék! Úgyse jutsz messzire. Félrehúzódott, de így is nekiütköztem a vállának, ahogy kiviharzottam a betegesen makulátlan, fehér szobából. Meglepetésemre halványan megvilágított folyosón találtam magam, a végén lépcsővel, úgyhogy lerohantam rajta: egy emelettel lejjebb tágas nappaliba érkeztem. Átvágtattam egy rézszínű bőrkanapé mögött, hogy elérjem a főbejáratot, lenyomtam a kilincset, és egy másodperccel később már be is csaptam magam mögött az ajtót. Őrjítő módon cikáztak a gondolataim. Kik ezek az emberek? Hol vagyok? Messze lehetek az óceán partjától? Hogy maradtam életben? Miért? Odakint friss szellő csapott az arcomba. Fenyőerdő vett körül, a közelben csobogó folyó hangja ütötte meg a fülemet. Aztán megláttam a kocsifeljárót és a kis földutat, ami egy aszfaltozott bekötőút felé vezetett. A ház előtt egy acélkék BMW és egy sötét Mercedes parkolt. Szinte rohantam a bekötőút felé – minden porcikámban éreztem, hogy sürgősen el kell mennem innen. Ezek csöveket dugdostak belém, turkáltak a táskámban, megnézték a pa
w 16 w
w 17 w
pírjaimat, tudják az álnevemet… Ki tudja, mióta tartottak itt. Az elmém pánikban úszott, miközben próbáltam villámgyors léptekkel haladni a földúton. Ne ess össze, ne ess össze… – Mary! Hiába a sürgető ösztöneim… Most valami megállított. – Mary, várj! Újabb ismeretlen hang. Fiatal volt, de nem annyira, mint a másik fiúé. Ez a hang… más volt. Túl sok érzelem hullámzott benne. Nem tehettem róla, felkeltette a kíváncsiságomat, szóval lassan megfordultam. A fiú felém sietett. Miért fordultam meg? Megőrültem? El kell tűnnöm innen… De ő ekkor már enyhén zihálva megérkezett elém – elevenen meg tudtam volna nyúzni egy pillantással azért, mert megállított. Számíthattam volna rá, hogy most is éjfekete hajjal találkozom; a félhosszú tincsek szanaszét álltak a fiú fején, egészen a vállát súrolták. Az aggodalomtól barázdált homlok vonala is ismerős volt. De nem ezekre koncentráltam – a szeme szinte fogva tartott. Ahogy ránéztem, földbe gyökerezett a lábam, olyan szokatlan és tiszta volt az a kristályos kék árnyalat. Féktelenül verdeső szívem lenyugodott, már nem is ziháltam. A fiú homlokáról lassan eltűntek a ráncok, lágyan, vigasztalóan nézett rám, mire elernyedtem. Még a táskám súlya is szokatlanul elviselhetetlennek tűnt. – Hová mész? – kérdezte. – El innen. – Akkor nem szállsz be a kocsimba? – nevetett szárazon. – Mehetnénk együtt is a rendőrségre. – Mi a fenéről beszélsz? – Te feljelentesz engem, én feljelentelek téged, nem hangzik fairnek? – Hogy mi van? – pislogtam. – Elütöttelek – közölte nyomatékosan. – Elütöttelek, aztán ide hoztalak, hozzám, nem pedig a kórházba. És az egészről nem tud senki semmit… Vagy akkor most hazamész? A csalá-
dodhoz? – Eltűnt a lágyság a szeméből és a hangjából. – Ők is tudják, mit rejtegetsz a táskádban? Hát persze hogy turkáltak a táskámban! Ökölbe szorított kézzel meredtem rá, nem feleltem. Fél percig teljes volt a csend, amíg a szél teljesen összekuszálta a hajunkat. A fiú ös�szeszűkült szemmel pásztázott: – Van engedélyed rá? – Mi közöd hozzá? – Rendben, akkor indulhatunk is! – vetette oda, és megragadta a karomat. Azonnal kiszabadítottam magam, olyan hévvel, hogy neki esélye sem volt. Villámgyorsan elhátráltam tőle. – Hogy merészelsz hozzám nyúlni? – sziszegtem. Tágra nyílt szemmel figyelt. – Oké, számítottam rá, hogy nem rajongsz majd a rendőrség gondolatáért… Akkor viszont megegyezhetnénk. Tett egy lépést felém, mire ugyanannyit hátráltam. Makacsul tovább közeledett, lassan, centinként, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét rólam, és azon kaptam magam, hogy közelebb engedem. A tekintete azt üzente, nyugodjak meg, de még mindig hevesen kalapált a szívem, kiszáradt a szám, egyre csak markoltam a táskám pántját… – Arra gondoltam – folytatta –, hogy kiválthatnánk egymás rossz cselekedeteit. – Miről beszélsz? – Ha te nem szólsz egy szót sem az autóbalesetedről és az… elrablásodról, akkor én sem jelentelek fel. Tudom, hogy nincs fegyverviselési engedélyed, nincs olyan papír az irataid között. Megnéztem. És ilyen fegyvert nem adnak huszonegy éves kor alatt. Az én tervem az volt, hogy azonnal eltűnök innen; eszem ágában se volt foglalkozni a balesetemmel, de a fiú alkut ajánlott, és minden olyan alkut, aminek értelmében szabadon elsétálhatok innen, készségesen elfogadtam volna.
w 18 w
w 19 w
– Azt hiszem, megegyezhetünk. Láttam rajta, hogy ő is átgondolja. – Szerintem azért nem ártana megbeszélnünk pár dolgot. Még közelebb jött, alig maradt fél méter köztünk. Idegesen fürkésztem, de a tekintete ismét ellágyult, kék szeme nyugalmat árasztott, újra lelassult a légzésem. Hogy… hogy csinálja ezt? – Jól érzed magad? – kérdezte halkan. – Rettenetes baleseted volt. Komolyan gondoltad, hogy csak így elengedünk ezek után? – Igen, komolyan gondoltam. Ha már ilyen hirtelen az életemre törtél, ugyanolyan hirtelen békén is hagyhatnál. – Mary – elképedten ejtette ki a nevemet. Legalábbis ő azt gondolta, hogy ez a nevem. – Mi próbáltunk meggyógyítani! Az egyetlen oka annak, hogy még életben vagy, az az, hogy Jennifer a legjobb orvos a környéken. Nem kellene inkább… Túl sokat kérek azzal, ha azt mondom, beszéljük meg és talán… köszönd meg neki? Igen, ez lenne a logikus lépés egy normális ember számára. – Lehet. Megtennéd, hogy megköszönöd neki a nevemben? Nekem most… mennem kell. Döbbenten bámult rám. Meguntam, hogy fogva tart a pillantásával, és elindultam a földúton. Most még rosszabb dolog történt, mint az előbb: a csuklóm után nyúlt. Pánikszerűen felugrottam, ahogy apró, szúró villámok ezrei futottak át a bőrömön. Felnyögtem fájdalmamban, kitéptem a kezem az övéből, hogy megdörzsöljem a csuklómat. Nem is a bőröm fájt, hanem a csont vagy inkább az idegek… – Sajnálom! – dadogta. Ő is érezte, a keze ökölbe szorult a fájdalomtól. – Mi volt ez? Betelt a pohár; az érthetetlen, sokkoló fájdalom volt az utolsó csepp. – Miért nem tudsz békén hagyni?! – kiáltottam kétségbeesetten. – Miért hoztál ide? Miért nem hagytál meghalni az
út szélén? Miért nem vagy képes megérteni, hogy el akarok menni innen?! – Mert tudom, hogy nem vagy jól! Ez a reakció is azt mutatja. És… – könyörögve nézett rám – én ütöttelek el, én néztem végig, ahogy sodródsz az úton, nekem kellett gyors döntéseket hoznom. Tudtam, hogy a halálod az én lelkemen száradna, és azt képtelen lennék elviselni. Olyan aggodalommal és őszintén beszélt, mintha évek óta ismerne. Úgy nézett, hogy egy rövid időre az igazi nevemet is elfelejtettem. Könnyűnek éreztem magam, mintha lebegtem volna, mindenről megfeledkeztem – csak az számított, hogy ő néz. Olyat kívántam, amihez hasonló gondolat még soha nem futott át az agyamon: azt akartam, hogy ez a fiú ne forduljon el. Azt kívántam, bárcsak örökké ilyen könnyű maradhatnék, bár ne kellene a szörnyeteggel foglalkoznom… Megköszörülte a torkát. – Ugye, tudod, hogy csöpög a vér a kezedről? – Mi? Igaza volt: felemeltem a jobb kezem, amin apró erecskében folyt a vér a mutatóujjamról. Fájdalmat nem éreztem, tudtam jól, hogy már begyógyult a felsértett bőröm. – Mary! Zavartan felpillantottam. – Igen? – Nagyon szépen kérlek… maradj itt! Legalább addig, amíg teljesen rendbe jössz! Jennifer rendbe hoz. Még nem engedhetlek el, ha vérzel. – Én… Feltartotta a kezét, meleg, bizalmat sugárzó pillantást vetett rám, amíg lassan a vállamért nyúlt. – Ugye, érted, hogy csak azt szeretném, ha engednéd, hogy segítsek neked? Ott volt a nyelvem hegyén – már majdnem nyitottam a számat, már majdnem kicsúszott: rajtam senki nem tud segíteni.
w 20 w
w 21 w
Mellém lépett. Engedtem, hogy a vállamra, a dzsekimre csúsztassa a kezét. Tett egy lépést a ház felé, és az én lábam is mozdult. Akkor tudatosult bennem, milyen óriási, viharos, dacos vitának kellene lejátszódnia bennem. Olyan vitának, ami megkérdőjelezi az épelméjűségemet, ugyanis éppen hagyom egy másik embernek, hogy irányítsa a döntéseimet. De ebben a pillanatban nem volt bennem kétely. Annál több kíváncsiság.