Szab T ~nde
K ATA Alommel
CICERÓ
1. A bejárati ajtó hangosan csapódott mögöttem. Szinte hallottam, ahogy a szomszéd néni hangosan káromkodik a konyhában, ahol valószínűleg gulyáslevest főz vagy káposztás rétest készít. Csak azért jutottak ezek az eszembe, mert pont úgy nézett ki, mint az otthoni ABC-ben a nyugdíjas eladónő, ugyanolyan hisztis hárpia volt, és ugyanúgy imádott a konyhatündér nagymami szerepében tetszelegni. A kedvence pedig mindig is a káposztás rétes volt. Az unokái utálták. A rétest. Nem őt. Őt csak mi utáltuk. De nagyon. Imádott balhézni, az egyik kedvenc témája a folyton becsapódó ajtó volt. Hiába magyaráztuk neki, hogy nem rajtunk múlik, nehéz, és annyira, de annyira tömör, és mégis mit tehetünk mi, párnázzuk ki vagy mi… vagy valami hasonlót, ő nem hallgatott a szép szóra. Hát idővel egyszerűen csak nem törődtünk vele, aztán ennyi. Legfeljebb nem kapunk a káposztás rétesből. Tragédia.
7
A levegőben paradicsomos illat terjengett. Lotti most vacsorázik vagy vacsorázott éppen. Régen az ilyesmire beindult volna a nyálelválasztásom, de amióta egy gyorsbüfében melózom, ehhez sokkal inkább egy egyszerű kakaó és egy szimpla vajas kenyér kellett. Lotti kabátja ott lógott a fogason. A munkaideje fél hatig tart, ami az egyetlen olyan tényezője volt az állásának, amit nem irigyeltem piszkosul. Ez persze vicces, amikor én általában hajnali hattól kettőig vagy kettőtől tízig vagyok műszakban a kajáldában. Felaggattam a kabátomat gondosan, jó szorosan Lottié mellé. Az elmúlt hetekben megfigyeltem, hogy Lotti cuccai vándorolni kezdtek a fogasokon, különböző irányokba, mindig csak egy dolog volt a biztos pont: az én kabátomtól a legtávolabb. Az étteremben sokszor rinyálnak arról, hogy hiába van az öltözőben a cuccunk, mire végzünk, még az utcai ruhánk is olajszagú. Miután felakasztottam, még jól össze is szorítgattam a kabátjainkat. Kedvem lett volna egy kicsit össze is dörzsölgetni, de az enyém könnyen gyűrődik, és a vasalástól természettől fogva irtóztam. A falnak támasztva a tenyeremet, gyorsan lerúgtam a cipőimet is, szokás szerint nem törődve azzal, hol végzik. Lotti gondosan párba állította őket, azt a kettőt, amit tessék-lássék elöl hagyott, a többit behurcolta magával a szobájába. A fal már sötétedni kezdett a fehér tapétán ott, ahol mindig rátenyerelek, és tudtam, hogy Lottit ez is bosszantja. Az élet apró örömei. A szobám felé indultam, de a megszólaló telefonom lelassított. A kijelzőn a „Szülő 1” felirat jelent meg. – Szia, anyám – sóhajtottam bele fáradtan. 8
Telefonkommunikáció, 1. szabály: ne hívj senkit tíz után, kivéve a mentőt és a tűzoltót. A rendőrséget csak vészhelyzetben, mert ha úgy érzik, feleslegesen riasztották őket sürgősséggel (például szomszéd által elkövetett csendháborítás miatt), ritka taplók tudnak lenni, éspedig nem az elkövetővel, hanem az áldozattal. Igaz, ez nem személyes tapasztalat, de nagyon-nagyon közeli forrásból (konkrétan a szomszéd fal másik oldaláról) szerzett infó. Na, az ismerőseim java részét mindez abszolút nem érdekelte. Nyilván rossz helyeken ismerkedem. – Szia. Rég dumáltunk – köszönt nagy könnyedén anya. Elvesztettem a fonalat abban, mit is csináltam éppen, ami azért nem ad túl jó képet az értelmi képességeimről, de anyám hirtelen bejelentkezései már csak ilyen hatást gyakoroltak rám. Habozni kezdtem, mit is csinálok és hol is tartok éppen. – Ja... – motyogtam szórakozottan. Hátrafordultam. A kabátom és a cipőm a helyén, akkor nyilván már indultam befelé. A konyha háromlépésnyire nyílt, úgy döntöttem, gyorsan bemenekülök oda, amíg nem szabadulok Szülő 1-től. – Szeretnél valamit, anya? – kérdeztem rá, hátha rövidre zárhatjuk az egészet. A válasz egyértelműen igen, anya nem az az érdeklődő típus, akit izgat a lányai általános hogyléte. A negyvenvalahány négyzetméteres, városszéli panellakást néhány másodperc alatt be lehetett járni. Nem hangzik túl jól, és a látvány sem lehengerlő, viszont nem is kerül sokba, és ez máris hatalmasat dob az ázsióján. Pont az a kategória, amit egykor két egyetemista és most már jelenlegi majdnem pályakezdő meg tud fizetni. Nem az, amiről otthon, az ágyamon heverészve, szobám plafonját révetegen bámulva álmodoztam, de kiindulási helyzetnek elvileg nem lenne rossz.
9
A konyha ajtaja nyitva, a lámpa is égett, csak úgy hívogatóan: gyere, gyere, van itt valami számodra. Bár anya százszázalékosan lekötött, gondolkodás nélkül hallgattam az invitálásra, és becsörtettem. – Milyen vagy már! Én itt kedves vagyok hozzád, te meg undokoskodsz – játszotta a sértődöttet anya. – Csak aggódtam. Semmi sincs rólad a Facebookon, természetesen nem hívsz, nem írsz, nem üzensz, nem is tudom, minek neked a telefon, ha nem használod – sorolta panaszosan. Roppant hihető magyarázat. Kábé hónapok óta fel sem mentem a Facebookra, és általában csak akkor beszéltünk élőszóban, ha akart valamit. Mint most is. A konyhában egy apró, négyszemélyes asztal állt a szimpla fehérre meszelt falhoz tolva. Azon egy tányér tészta szomorkodott, rajta vörös pépes mártás, a paradicsomillat forrása. Lotti sem a konyhatündérek csodapéldánya, a melóhelyének konyhájáról hordta haza a kaját, ahogy minden kollégája. Mert ők végtelenül profik, egy profi cégnél, semmi idejük, főleg nem főzni, és olyan nagyon elfoglaltak, hogy csak na! Tessék, még vacsi közben is dolgoznia kellett szegénynek, mi másért is heverne a tányér mellett a tabletje? Ha rejtett boszorkányos képességeim lennének, irigykedő tekintetem villámként csapott volna bele az eszközbe, és szegény most repedezett, lyukas, elsötétült képernyővel, füstölögve lehelné ki a lelkét. Jó érzéssel töltött el a képzelgés. Az a szánalmas, pár százezret érő, céges kütyü akár az enyém is lehetne. Ha lenne igazság, akkor nekem járna. Kettőnk önéletrajza majdnem egy és ugyanaz, sőt, az enyém jobb! Mindketten média tagozatos gimibe jártunk, aztán ugyanarra az egyetemre, csak én erősebb szakra, és én mindkettőt jobb
10
eredménnyel zártam. Mindketten megpályáztuk ugyanazt az állást, és ŐK mégis Lottit akarták, nem engem. Ez tényleg nem fair. Addig észre sem vettem, hogy fázom. Biztos az őszi szél tehet róla, előző nap majdnem megdöntötte a sebességrekordját, a ház előtti fa egyik legvastagabb ágát is letépte, hatalmas mázli, hogy nem vágta bele az egyik szomszéd ablakba. Egy ilyen orkán nemcsak a hajat kócolja össze, hanem bazi hideg is. – Iszonyatosan nehéz napom volt, és épp most értem haza – mondtam anyának. Kakaó. Az kell most nekem. Kiskoromban anyu mindig azzal jött, hogy a meleg tej undorító, minden gyerek utálja, és engedelmes gyerekfejjel készséggel el is hittem neki. Már gimis voltam, amikor rájöttem, hogy ezzel a szöveggel csak spórolni akart a tejjel. Meg az idejével, hogy ne kelljen vásárolni. De főleg a tejjel. Másra kellett a pénz. A hűtő felé indultam. – Nem lehetne, hogy gyorsan megmondod, mit akarsz, és én megmondom, hogy szó se lehet róla? – Kata! – fakadt ki anyám méltatlankodva. Az a fajta csend állt be közöttünk, amit ismertem régóta. – És hogy állsz az álláskereséssel? – váltott témát, az anyák bölcsességével túllendülve a korábbi undokságomon. Tényleg nagyon-nagyon akart valamit. Legszívesebben azonnal kinyomtam volna, úgyis tudtam, hogy hamarosan ugyanoda lyukadunk ki. Kezemben a tejjel jó hangosan becsaptam a hűtő ajtaját. – Anyu, visszahívlak... – próbálkoztam, de ez is csak egy szép álom maradt. A szekrényből előkapott bögre halk koppanással landolt az asztalon a tejesdoboz, a tablet és a tányér tészta mellett.
11
– Látod, Lotti jól csinálta. Ő nem állt meg, amíg nem kapott egy jó kis állást, jól fizet, jó helyen van, és tapasztalata lesz. Ő nem alkudott meg. Te megalkudtál, és nézd meg, leragadtál. Pedig te tehetségesebb vagy, erősebb vagy. Élesen élt bennem a kép, amikor tizenegy évesen közöltem anyámmal és apámmal, hogy én bizony tovább fogok tanulni. Emlékszem, apám vacsorázott: egyik kezében a kanál, másikban egy üveg sör, anyám ugrásra készen, ha kiejt valamit a száján, ha kilehel egy kívánságot, egy óhajt, azon nyomban teljesíthesse, letehesse elé az asztalra. Én megálltam az ajtóban, és megmondtam nekik, hogy az általános után média tagozatos suliba megyek, utána pedig egyetemre. Amikor befejeztem, összenéztek, és egy másodperc múlva kibuggyant belőlük az a csúfondáros röhögés. Még hogy én és az egyetem? Én maximum egy szakgimnáziumot, de hogy egyetemet? Inkább készüljek titkárnőnek vagy manikűrösnek, arra koncentráljak, mit álmodozom én mindenféle egyetemekről! A szüleim akkor kezdtek rájönni, hogy nem hülyeségből magolok éjfélig a konyhában, amikor felvettek az egyetemre. És tessék, anyu most már ott tart, hogy nem emlékszik azokra az időkre, amikor semmi problémája nem lett volna azzal, ha egy gyorsétteremben gürcölök. – Most, hogyha már erről van szó... – vágott bele végre anyu. – Rózsi néni nyugdíjba megy, öreg már, nem bírja azt a sok munkát a boltba’, és azt mondta, hogy kérdezzelek meg, nem akarod-e átvenni a helyét. – Halkan beszélt, arra számított, hogy rögtön leüvöltöm a fejét. Joggal. Ezt örököltem apámtól: a dühkitöréseit. – Ne válaszolj azonnal! – tette hozzá sietve. – Csak gondolj bele, csak egy picit, kérlek szépen. Ne
12
utálatoskodj, ne legyél rögtön gonosz! Micsoda haszna lenne! Hazaköltözhetnél. Úgy már nincs albérlet, nincs rezsi, nincs az a sok pesti költség. Még mindig kereshetnél állást, és amikor kell, felutaznál Pestre azokra az interjúkra, de addig is, több lenne a fizetésed és kevesebbet is költenél. És... nem kellene csak Pesten munkát keresni... van a közelben sok más város is. Haza? Apához? „Az én házamban laksz, csináld azt, amit mondok!” „Hozz egy sört, de mielőtt még vége a meccsnek!” „Melegítsd meg a húslevest, de ne ebben a tányérban, ezt utálom!” „Pucold meg az almát, így utálom!” „Elfogyott a pálinka, hozzál, kit érdekel, hogy este tíz van?” – Soha – jelentettem ki határozottan. – De tényleg, anya, ha kell, betűzöm. Soha. – Kata... – Még valami? – szakítottam félbe ingerülten. Idegessé gemben olyan erősen szorítottam a papírdobozt, hogy kiloc�csant belőle a tej a pultra. Türelmetlenül ciccentem fel. Törlőkendőért nyúltam, amikor a tekintetem megint megakadt a tableten. Lotti még nem végzett a kajájával, és mégis lelépett innen. Alig leplezett rendmániája ellenére itt hagyott csapot-papot, tányért, és ami a legfontosabb, bekapcsolt tabletet. Valaminek történnie kellett. Talán vendége van. Valaki fontos. Letöröltem a tejet, és a rongyot az üres mosogatóba dobtam, de tekintetem közben újra és újra a tabletre vándorolt. Az eszköz még hívogatóan világított. Nőttön-nőtt bennem a feszültség fordított arányban azzal, ahogy csökkent a tablet automatikus kikapcsolásáig hátralévő idő. Anyu egy ideig hallgatott, aztán magyarázni kezdett valamit, de nem figyeltem. Érvelni próbált a hazaköltözés és
13
a kisboltos állás mellett, de nincs az az ok, amiért én ezt hasznosnak találtam volna. Ha nem tereli el a figyelmemet a tablet, már rég félbe is szakítom, de így még eltartott egy darabig, hogy léptem. – Anya, nem. Nincs az a pénz, amiért én hazaköltözzek apámhoz – jelentettem ki véglegesen. – De ígérd meg, hogy átgondolod – erősködött anya le törten. – Nincs az az isten. Vigyázz magadra. – Pusziiii… – de a végéről lemaradtam, mert már megszakítottam a hívást. A telefont a pultra dobtam, szórakozottan tejet töltöttem a bögrébe, de közben le sem vettem a tekintetem a tabletről. A mikróhoz léptem, amivel máris két lépéssel (a szokottnál nagyobb lépésekkel) el kellett távolodnom koncentrált figyelmem legújabb tárgyától. Megigazítottam a bögrét a rozoga mikróban, és bepötyögtem az időt, amit a készülék jó hangos pittyegéssel jelzett vissza. A lakással járt, mint minden olyan berendezési tárgy, amit valószínűleg a születésünk előtt gyártottak. Mindenesetre azóta sem jöttünk rá, hogy lehetne legalább lehalkítani a jelzőhangját. Ezért van, hogy éjszaka már nem lehet használni. Nemhogy egymást, de még a szomszéd káposztásrétes-nénit is felvernénk vele. A mikró tette a dolgát, én vártam a meleg tejemre, tekintetem pedig rendre elvándorolt a tabletre. Egy tapodtat sem mozdulva közelebb hajoltam hozzá, mint akinek a cipőjét a konyhakőhöz ragasztották, de azért menne, nagyon menne valahová. Így már felismertem, mit látok a kijelzőn: Lotti levelezése volt az. Egy megnyitott e-mail. Csalódottan fordultam el. Nem 14
is tudom, mit vĂĄrtam. TalĂĄn egy izgalmas kĂŠpet vagy egy gonosz kis Ăźzenetet, vagy bĂĄrmit‌ De egy levĂŠllel nem tudtam mit kezdeni. TĂŠtlenĂźl vĂĄrakoztam tovĂĄbb, eszembe jutott anyĂĄm ĂŠs a lehetetlen Ăśtlet, hogy ĂŠn‌, hazakĂśltĂśzni bĂĄrmikor is... És aztĂĄn beugrott. Mintha az agyam meg akart volna viccelni, szĂĄndĂŠkosan elraktĂĄrozta az infĂłt, hogy kĂŠsĹ‘n, tĂşl kĂŠsĹ‘n nyomja a kĂŠpembe. Bevillant az az egy szĂł, amire bĂĄrmikor ĂŠs bĂĄrhol ugrok, ĂŠs ami, Ăşgy lĂĄtszik, most is megragadt bennem, pedig tudatosan bele sem olvastam a mailbe. Itt mĂĄr nem volt helye a finomkodĂĄsnak, mĂĄr az asztalnĂĄl is voltam, Ăşgy hajoltam a tablet fĂślĂŠ, mint aki mĂŠg sosem lĂĄtott ilyen csodĂĄt. Gyorsan vĂŠgigsimĂtottam a kĂŠpernyĹ‘n, nehogy ebben az utolsĂł, sorsfordĂtĂł pillanatban elaludjon, ĂŠs gyorsan ĂĄtfutottam azt a pĂĄr soros levelet.
Szia, ErrĹ‘l beszĂŠltem. MegkĂŠrdeztem, hĂĄrom nap mĂşlva lesz nyilvĂĄnos, akkor majd kikerĂźl a Zell weboldalĂĄra is, de szĂłltam a HR-eseknek, hogy hĂvni fogod Ĺ‘ket, ĂŠs mĂĄr vĂĄr jĂĄk. Kapsz majd idĹ‘pontot, ĂŠs beszĂŠlhetsz a fĹ‘szerkesztĹ‘ vel. ElĹ‘kĂŠszĂtettem a terepet đ&#x;™‚ Ne halasztgasd, ha ĂŠlesĂtik, akkor mĂĄr rengetegen fognak jelentkezni. Majd dumĂĄlunk. Csak hĂvd fel Ĺ‘ket! És a rĂśvid Ăźzenet alĂĄ egy ĂĄllĂĄshirdetĂŠst mĂĄsoltak be, aminek mĂĄsodik sorĂĄban hatalmas betĹąkkel virĂtott a Zell Tv neve. A Zell tĂŠvĂŠ. 15
Tizenéves korom óta készülök arra, hogy tévénél dolgozhassak, és bár nem vagyok válogatós, mindig arra vágytam, hogy ha lehet, a Zell legyen. Tudom, ha majd az első zelles állásinterjúmon rákérdeznek, mégis miért van ez így, természetesen illedelmesen, szakmai profizmusból és némileg behízelgően azt kell felelni, mert a Zell az ország vezető csatornája, a műsoraival nézettségi rekordokat döntögetnek, és egyébként is a szakdolgozatomat is róluk írtam. Igen, majd ha eljutok egy zelles állásinterjúra, akkor ezt fogom válaszolni erre a kérdésre. Az őszinteséget túlértékelik. A Zell viszont nem osztott szíre-szóra állásokat, sőt, állás interjú-időpontokat sem. Ha pedig mégis meghirdettek egyegy pozíciót, engem sosem hívtak be. Már hónapok óta a „placcon voltam” mint friss diplomás, remek, mit remek, ragyogó gyakornoki tapasztalattal a háta mögött, a Zell mégis néma maradt, hosszú, mindent elérő, mindent magkaparintó ujjaival nem kapkodott utánam, pedig azokkal valószínűleg bárkit bármikor megszerezhetett volna magának. Engem egyetlen mukkanással. Éhbérért. Az egyetemen nyílt titok volt, hogy a gyakornoki állásokat leszámítva a Zellnél kihalásos rendszerben működik a munkavállalás és vaskos a protekció. Ha nem ismersz ott valakit, nem sok esélyed van rá, hogy felvegyenek a takarítóinál jobb állásra. És most tessék: itt a bizonyíték. Még nem is hivatalos az állás, de már kiosztanák egy ismerős ismerősének, aki nem mellesleg az én ismerősöm is. Lotti megkapta a lehetőséget. Van elérhetősége, egy kilencjegyű telefonszám, csak tárcsáznia kell, és máris kezében lehet az a meló, amire több mint tíz éve éhezem. A munka, ami kell nekem. 16
Vannak azok a marhára fellengzős szövegek, hogy a döntéseink árulják el, kik, milyen emberek vagyunk. Csak éppenséggel arról nem szól a fáma, hogy pontosan melyik döntés. Egy sorozatban hallottam, hogy az ember egy nap alatt több ezer döntésre kényszerül. Milyen rágót vegyen? Kell-e már annyira pisilni, hogy felkászálódjon a fotelből vagy kibírja még a Gyilkosság aktuális részének a végéig? Ránéz-e még egy másik hírportálra is, vagy most már inkább tényleg lefekszik, mielőtt beájulva zuhan le a székről? Hát, kérdem én, honnan tudhatnám, melyik döntés határoz meg engem? Nem gyullad ám ki hatalmas, vörös színű neonlámpa, hogy hopp, most vigyázz, kanyarodó jön! Mindig, minden fontos és rossz dologra utólag jön rá az ember, főleg, ha gyorsan, hipergyorsan kell dönteni. Ott, a konyhában pedig ez volt a helyzet, és csak az járt az eszemben, minek a kezdete lehetne az, ha megszerezném azt a telefonszámot. Hová juthatnék el, ha felhívhatnám. A válasz egyszerű: az álmom beteljesüléséig. A mikró éktelen csilingeléssel jelezte, hogy végzett a tej felforrósításával. Rémülten rezzentem össze, aztán dobogó szívvel hallgatóztam, de Lottit még mindig nem izgatta, hogy hazaértem és a tabletje környékén ügyködöm. Eszébe sem jutott, hogy szemet vethetek az álláshirdetésre, amiért nyilván ő is hálát rebeg most a szobája négy fala között. Talán épp most beszél a HR-essel. Összeszorult a gyomrom. Lotti végtelenül elbűvölő tud lenni telefonon keresztül. Olyan Lottis. Vészesen Lottis… Azonnal dönteni kellett. Előkaptam a mobilom, és lefényképeztem a teljes álláshirdetést. Ahogy rezzent a kamera, hátrább szökkentem az asztaltól, mint akit épp most kaptak rajta, hogy egy idegen nap17
lójában kutakodik, ami majdnem igaz is. Ezután már a saját dolgommal törődtem, a mikróhoz léptem, és közben a mobilomon olvastam újra az álláshirdetést. „A Zell Zrt. segédszerkesztőt keres.” Segédszerkesztőt. A szívem nagyot dobbant. Szerintem, ha az lett volna odaírva, hogy „papírszemét-tépkedő asszisztens éjszakai műszakba”, akkor is izgatott leszek. Mondom, hogy nem vagyok válogatós. Az izgatottságtól kómásan benyúltam a mikróba, a kerámiabögre megégette a bőröm, felszisszentem a fájdalomtól. Olyan hevesen engedtem el a fülét, hogy nagyot koppant a mikró forgótálján, talán ki is loccsant belőle egy kevés. Nem törődtem vele. Ha Lotti észreveszi, talán majd ciceg egy kicsit, aztán beletörődve letörli. Megszokta, hogy utánam takarít. A tabletre sandítottam. Még mindig nem kapcsolt ki. Kezdett összeszorulni a gyomrom. Ha Lotti végez a dolgával és megjelenik a konyhában, hogy tovább egyen, csak szemet szúr neki, hogy még mindig vígan világít. Akkor pedig már biztos gyanút fog. A pulcsim ujjával védve a tenyeremet újra megragadtam a bögrét, és elsiettem a szobám felé. A konyha küszöbéről még vetettem egy búcsúpillantást a tabletre, ami vidáman villogtatta felém színes képernyőjét. Elhaladva Lotti szobája mellett hangokat hallottam. Ezek a vékony, fehér, műanyag ajtók teljesen lehetetlenné teszik a magánéletet. Szerencse, hogy nekem nincs olyanom. A miniatűr és akkor épp elég rumlis szobámban azonnal megszabadultam a bögrétől, lötyögve az íróasztalom sarkán végezte (a nagy rumlitól csak ott tudtam helyet szorítani neki). Közben a lábfejemmel bevágtam az ajtót, ami szintén nem túl
18
halkan végezte a keretben. Vajon ezt hallja a szomszéd káposztásrétes-néni? Még jobban rázoomoltam a HR-es telefonszámára, a számsor már ki sem fért a kijelzőre. Megjegyzem, még akkor sem gyúlt ki sehol, semmilyen vörös lámpa figyelmeztetésképpen, már ha a kalapáló szívem nem számít annak. Egy rövid pillanatra elmorfondíroztam, vajon Lotti mit tenne a helyemben. Bele is merülhettem volna a boncolgatásába, de akadt pár apró különbség kettőnk helyzetében, ezért nevetséges lett volna párhuzamot vonni. Én már akkor tévénél akartam dolgozni, amikor ő azzal volt elfoglalva, hogy melyik telefonszámra lehet küldeni a szavazatot a kedvenc tehetségkutatós énekesére, aki nyilván pasi volt és helyes. Az én függőségem hatéves koromra vezethető vissza, amikor anyám felcipelt Budapestre. Nem ám azért, hogy megmutassa országunk hőn szeretett fővárosának nevezetességeit idősebb lányának, vagy elvigye egy múzeumba vagy színházba. Nem, dehogy. Emlékszem a nagy, piros székre, alig bírtam nyugton maradni benne, emlékszem, ahogy anyám mellettem ült, fogta a kezem, megpróbált leszorítani, közben meg sírt. Egy rakás ember vett minket körül, néha tapsoltak, és volt ott egy szemüveges lány, aki sűrűn mosolygott rám. Őt hamar megszerettem, kérdeztem is anyát, hogy nem vihetnénk-e haza. Igen, anyám elrángatott egy ócska talkshow-ba, gondolom, egy kis mellékesért. Nem egyszerű statisztának, dehogy, rögtön bele a közepébe: rendesen szerepelni. Ötévesen persze még nem állt össze a kép, mit is csináltam éppen. Anyámnak nagy szerencséje volt azzal is, hogy a részt, amiben mi szere-
19
peltünk volna, végül nem adták le, vagy simán kivágtak minket. Sosem fogjuk már megtudni. Csak évekkel később esett le, min estem én át gyerekkoromban, amikor az ember még annyira kiszolgáltatott a szülői önkénynek, de a talkshow azóta konkrét tabutéma lett a családunkban. Amolyan kis családi titok, mint más becsületes famíliáknál az eltitkolt bankszámla, vagy a sebtiben, előzetes megbeszélés, engedély nélküli plasztikai műtét. Legutoljára akkor került szóba a műsor, amikor először, tízévesen közöltem anyámékkal, hogy tévével fogok foglalkozni. Akkor még rám hagyták, várták, hogy pár hét múlva orvos akarjak lenni, majd talán fodrász és még ki tudja. És ez lett belőle. Egy friss diplomás, aki kapar álmai állása után, de nem bírja megszerezni. Vajon hogy ismerhetnék meg valakit a Zelltől, aki felém hajít egy álláshirdetést? Ha találkozom egy idegennel, még azt is nehezen érem el, hogy tíz másodpercnél tovább rám nézzen – csak a menü, az árak és a visszajáró érdekli. A nap java részében egyenruhába bújtatott, apró, copfos, vörös hajú, szeplős arcú, csámpás lány vagyok, aki vagy húst süt, vagy a pénztárgépet kezeli. Semmi különleges. Ránézésre nem a következő Elizabeth Cochran. Bezzeg, ha elrontanám a rendelését. Na, akkor talán tényleg igényt tartana a nevemre, de csak azért, hogy beleírhassa a panaszkönyvbe, nem pedig azért, hogy elintézzen nekem egy hátszeles állásinterjút. Én magam sosem szereznék zelles ismeretséget. Nem dolgozom menő cégnél, olyannál, amelyik menő cégekkel áll kap-
20
csolatban, és egy utcán elejtett mosolyom hatására nem hullik a lábaim elé minden pasi, aki arra jár. Habozás nélkül hívtam a HR-est, de szinte azonnal rápüfföltem a piros ikonra. Csak reménykedhettem abban, hogy nincs számkijelzős készülékük, vagy nem kíváncsi természetű emberek dolgoznak ott, olyanok, akik rögtön rányomnak a visszahívás gombra, ha hirtelen félbeszakad a csörgés. Ha ez történne, akkor van ciki. A mobilra néztem. Kétség nem fért hozzá, hogy Lottinak most már volt interjú-időpontja, és ha ő beveti magát, nincs az a Pulitzer-díjas újságíró, aki versenybe szállhatna vele, nekem meg még Pulitzer-díjam sem volt. Még. Megnyomtam a zöld ikont, és a fülemhez emeltem a telefont.