Page 1

Andy S. Falkner:

A főtitkár Tudományos-fantasztikus regény © Prof. Dr. Andreas Solymosi

1 A nevemet ismered, nyájas Olvasó, és a foglalkozásomat is: az Egyesült Nemzetek Szövetségének főtitkára vagyok, immár több mint negyven éve. De ezen túlmenően ugyanannyit tudsz rólam, mint én rólad. Amit tudni vélsz, hogy én tettem tönkre az emberi civilizációt, ugyanannyira igaz, mint ha én vélem, hogy te tetted tönkre. Kétségen kívül eljátszottam a szerepemet benne, ugyanúgy mint te, az átlagember, a Föld másfél milliárd lakosából egy. Lehet, hogy nekem több lehetőségem lett volna megakadályozni a katasztrófát, mint neked; hogy ez igaz-e, talán kiderül ebből az írásból. De hogy valaha el fogja-e valaki olvasni, az rejtély. Lehet, hogy soha nem fog kikerülni ebből a bunkerből, de az sem kizárt, hogy ha kikerül is, nem lesz már, aki olvassa. Nem leszel már, nyájas Olvasó, nem éled túl azt a káoszt, amely ötven méterre fölöttem tombol. Itt ülök tehát egyedül önellátó, autark laboratóriumomban, csak három szolgarobot lát el a szükségleteimben. Legalább háromszáz évre elegendő az energia, a körforgató rendszer gondoskodik minden hulladék újrafelhasználásáról. Akármilyen környezetet holografizálhatok magam köré, pszichofarmakákkal az idegrendszerem minden lázadását kivédhetem. Ha azonban mégis úgy döntök, hogy a fent őrjöngő mongol, sváb vagy zulu hordák kezére adom magam, akármikor elhagyhatom ezt a biztonságos helyet. De előbb még rögzíteni szeretném ezeket a gondolatokat a hangszerkesztőm segítségével. Beszélek a mikrofonba, és a szöveg rögtön megjelenik előttem a folyékonykristály-papíron. Párhuzamosan mondom és olvasom, de csak nagyon ritkán fordul elő, hogy a program egyegy exotikus kifejezést nem ismer fel; például azt, hogy exotikus, úgy írta, hogy egzotikus, ki kellett javítanom. Már több mint húsz éve dolgozom ezzel a programmal, nagyon jól ismeri a hangomat és a kiejtésemet. Megérti, mit jelent az újbek, vagy inkább csak egy ubk-nak hallható nyögés, és meg tudja a hangsúlyomból különböztetni, mikor írja le azt a szót, hogy kötőjel, és mikor kell egy írásjelet a szövegbe fűznie. Sőt, arra is be tudom állítani, hogy a környezet zajait rögzítse: Szünet. Köhögés. Csettintés. Lihegés. A hangomat szintetizálni is tudja, akármilyen szöveget fel tud olvasni a hangomon, sőt, a százötven elektronizált nyelv bármelyikére le tudja fordítani. Akár párhuzamosan, mialatt beszélek. Választhatok a brit, az ausztrál és az amerikai angol között; sőt, ez utóbbinál a


délies vagy északias kiejtés között is; és mindezt az én hangomon. Így aztán a Föld akármelyik országába látogattam is el, beszédeimet tolmács nélkül mondhattam el, és közvetlenül tárgyalhattam partnereimmel. Nem sokan tudták, hogy egy ilyen tökéletes tolmácsgép rejlik a háttérben. Bár a technológia már jóideje ismert, prominens személyiségek - vagy most őszinte akarok lenni: a gyermekeink - részére zároltuk. Kedvtelésből még a szögedies és a palóc tájszólást is beprogramoztam. Itt ülök tehát ötven méternyire a felszín alatt, senki nem venné észre, hogy egy óriási betonkamrában. Inkább az ENSZ főtitkárának irodájaként hat ez a helység. Hatalmas íróasztal mindenféle kommunikációs eszközzel, amelyek a külvilággal összeköthetnének; most azonban mind néma, a vezetékeket még fent eltávolítottam, nehogy nyomomra vezessék esetleges üldözőimet. Vastag perzsaszőnyegek, rejtett világítás, süppedős fotelek, a sarokban dohányzóasztal kávéskészlettel. Nyitott bárszekrény a legdrágább, de használatlan konyakospalackokkal. Testedző berendezések, egyszerű heverő, csemballó áll mellette. Alig tudok muzsikálni, de az egyik lányom neves zongorista, az ő ajándéka. Dédanyám egyik eredeti festménye a falon, Richard Strauß: Also sprach Zarathustra című zenedarabja által ihletett alkotás. Fakereszt, vele szemben Dávid-csillag, egy rézmetszet Stanford felirattal. Könyvespolcok, mágneskristály-kazetták, egy régi fényképgyűjtemény, ez véletlenül maradt itt. Egy monitor függ a falon, amin a bunkerba vezető aknát figyelhetem: minden nyugodt. Beszélek a mikrofonba és párhuzamosan olvasom, jóval gyorsabban, mint ahogy te képes lennél akár akusztikusan, akár vizuálisan megérteni; az elektronika azonban képes. A nyelvem, szemem és agyam ilyenmérvű sebessége is azon különleges képességeim közé tartozik, amelyekről annyi legenda kering. Enélkül soha nem lettem volna képes arra a munkamennyiségre, amit az elmúlt negyven évben produkáltam. Főleg, amióta megvan ez a masinám, tudok óriási mennyiségű szöveget termelni; ezek révén döntően befolyásoltam a világ menetét. Korábban a hangfelvételeimet lassítottuk le elektronikusan úgy ötszörösen, a gépírónők sebességére. Hogy a nyelvemet ilyen gyorsan tudom pörgetni, évek kemény munkájának és gyakorlásának eredménye; hogy a szememmel két másodperc alatt át tudok pillantani egy oldalnyi nyomtatott szöveget, úgyszintén. Mindössze az agyam ehhez szükséges teljesítőképessége tartozik különleges adottságaim közé, amelyek egy génmutáció eredményei. Ezt eddig annyira titkoltam, ahogy csak lehetett, de most fel szeretném tárni az igazságot az Egyesült Nemzetek Szövetségének utolsó főtitkáráról. Ez az igazság három hónapos életem első tudatos emlékével kezdődik: - Nézd csak, ez a gyerek akar valamit. Biztosan szopni. - mondta anyám, Eszter, és kaptam tejet. Ettől kezdve csak akkor bömböltem, ha nem volt senki a közelemben. Rövidesen nonverbálisan közölni tudtam, ha tele volt a pelenkám vagy felfúvódott a hasam, és azt akartam, hogy masszírozzák. Észrevettem, hogy ikerhúgom, Júlia, hasonlóképpen viselkedik. Elkezdtem vele foglalkozni, és ő reagált. Eleinte nyögtünk és mutogattunk egymásnak, később csak grimaszokat vágtunk. Kialakult közöttünk egy emberi fogalmakkal leírhatatlan kommunikációs rendszer, és ennek következtében egy tudatszint, amely az átlagember számára érthetetlen. Néhány hét elmúltával minden észrevételünket és gondolatunkat közölni tudtuk egymással arcizmaink segítségével. Figyeltük szüleink viselkedését és beszédét, a sztereóvízió adását és az asztalon felejtett újságok szövegét. Együtt fedeztük fel, hogy mindennek értelme van, amit fel lehet kutatni.


Beszélni is próbáltunk néha egymással úgy, mint másoktól láttuk, de ez nehézkesnek és fölöslegesnek bizonyult. Akkor persze még nem tudtuk, hogy mindez nem normális, de nem jutott eszünkbe, hogy mással is közöljük észrevételeinket. Hogy ezt milyen helyesen tettük, csak akkor vettük észre, amikor megakadályoztam egy közlekedési balesetet. Apám, Gábor vezette a sínensiklót, mögötte ültem a babaülésben, ikerhúgom a másik oldalon, Eszter kettőnk között. Előrehajolt és mutatott Gábornak valami ingatlanhirdetést az újságban: elvonta a figyelmét a forgalomtól. Nem vette észre, hogy a közeledő állomás elektronikáját javítás miatt lekapcsolták, és a vörös lámpa villog. Láttam, hogy egy másik sikló közeledik balról, és be akar térni a vonalba; a vezetője talán hasonló okokból nem figyelt és nem lassított. Felkiáltottam: - Vigyázz! - vagy valami hasonlót, nem feltétlenül artikuláltan, de a megfelelő hangon. Gábor felkapta a fejét, fékezett, a másik sini besiklott elénk, mintha az állomás elektronikája szabályozta volna a közlekedést. Senkinek nem tűnt fel az eset, de Gábor megdöbbent: - Hallottad? Mi volt ez? - Mi történt? Mi az? - csodálkozott Eszter, de kihallottam a hangjából, hogy tudja, miről van szó. - Joshua figyelmeztetett. Azt mondta, vigyázz. - Véletlen - válaszolta anyám. Szemmel láthatóan nem volt biztos benne. - Ilyen véletlen nincs. Valami van ezekkel a gyerekekkel. - Mi lenne? - védett Eszter, mivel megvolt az oka, hogy féljen minden különlegességtől gyermekei kapcsán. - Csak nem azt akarod mondani, hogy szellemileg visszamaradottak? - Épp az ellenkezője. Joshua látta, hogy jön az a sini, és hogy nem figyelek. Figyelmeztetett. Azt mondta, vigyázz. - Dehogy azt mondta! Csak felkiáltott. Lehet, hogy tényleg látta, és megijedt. - Hogy ijedt volna meg, amikor még olyan messze volt! Nem is felénk tartott, hanem velünk párhuzamosan kanyarodott. Azonkívül még soha semmi bajt nem élt meg! Látta, hogy baleset lesz. Egy négyhónapos gyerek! És észrevetted? Egyik sem sír soha, mindig csak mutogatnak. - Dehogynem sírnak, most is, mielőtt elindultunk, Júlia rekedtre bömbölte magát. - Igen, mert senki nem volt ott, amikor felébredt; te a fürdőszobában csipkedted magad, én meg a garázsban rámoltam a cuccokat a sinibe. De amint beléptem a szobába, rögtön elhallgatott, és a macis könyvet akarta. De milyen könyvet! Mesekönyvet. Óvodás gyerekeknek szoktak belőle felolvasni. Apád küldte neki az agyfejlesztő hóbortjában, mint ahogy téged is másfél éves korodban tanított olvasni meg hegedülni. Az ilyeneknek rágható könyvek kellenek, meg csörgő. De ők mesét akarnak és mutogatnak folyton! Négyhónapos gyerekek!


- Ugyan már, csak hároméves koromban kezdett el hegedűre taníttatni, és hamar abba is hagyatta. - ellenkezett Eszter. - Olvasni meg csak még később tanultam meg; másfél éves koromban a családi legendák szerint csak néhány betűt ismertem fel. - Most nem rólad van szó, hanem a négyhónapos gyerekeinkről, akik természetellenesen viselkednek. - Hát te hányadik négyhónapos gyerekedet neveled, hogy ilyen pontosan tudod, mi természetes és mi nem? - pörölt Eszter tovább - Hogy mit szabad akarnia, és hogy kell a kívánságát közölnie? Ugyan hagyd már! Inkább mondd meg, hogy felhívjam-e ezt az ingatlanközvetítőt, vagy túl drága. Gábor hümmögött, de aztán mégiscsak az új házunkkal kezdett el foglalkozni. Nem azt vették meg, hanem egy még drágábbat, amelyet azonban előnyösebben tudtak finanszírozni. Itt nőttünk fel Júliával. A milliós nagyvárostól nem messze, dombos-völgyes településen épült, szép kert, majdnemhogy park vette körül. Az utcai frontot orgonabokrok övezték, amelyek minden májusban a lila és a fehér minden árnyalatában pompáztak. (Júliával azóta is kedvenc virágunk az orgona; ha valaha is parfümözi magát, mindig orgonaillattal). A völgy felőli oldalon három magas nyárfa állt, Gábor három gráciának becézte őket. A legforróbb nyári napokon is ezüstösen susogtak minden enyhe fuvallatra, friss szellő hírét hozták a hőségben. A kertben gyümölcsfák nőttek, alma, körte, cseresznye, még két hatalmas diófa is. Ezeken töltöttük el nyarainkat, mind a ketten felmásztunk, amilyen magasan csak elbírtak az ágak; deszkadarabokból ülőkét szögeltünk fel, fészket raktunk, és a madaraktól tanultunk csicseregni. Itt fent zavartalanul cserélhettük ki gondolatainkat a világról, életünkről, sajátmagunkról. A diófa tetejéről csodálatos kilátás nyílt a mellettünk kezdődő völgyre és a szomszédos, erdős hegyoldalakra, amelyeket lassan teleépítettek; egyszer kétszázhuszonöt családi házat számoltunk össze. Az elkövetkező évek folyamán a világ felett tizenöt méterre tökéletesítettük mimikán és kézmozdulatokon alapuló kommunikációs rendszerünket, alakítottuk ki életfilozófiánkat és ideáljainkat. Szüleinknek az elhárított baleset után azonban csak módjával mutogattunk, és hamarosan annyit bömböltünk, mint minden más korunkbeli gyerek. Sikerrel értettük meg mindig, hogy mit vár el tőlünk a környezetünk. Bár mindig a maximumot nyújtottuk, sohasem túloztuk el a dolgokat. Képességeinket nem hoztuk nyilvánosságra, hanem titokként megtartottuk magunknak. Ez persze nem sikerült mindig. Főleg gyerektársainkat nem tudtuk becsapni. Megérezték, hogy nem vagyunk közülük valók. Miután Eszter egy alkalommal kifejezte aggodalmát, hogy Júliával mindig együtt vagyunk és nincsenek más barátaink, odamentem egy osztálytársamhoz, akiről tudtam, hogy gombfocizik. Domokos Ferenc volt a neve, a többiek azonban Homokosnak csúfolták; rajtam kívül aligha tudta valaki is, hogy ez mit jelent. Én mindenesetre kedves akartam lenni hozzá: - Te Domokos, nézd csak, találtam egy remek kapust. Pislogott, óvatosan a kezébe fogta a gombot, amely valóban ideális kapus lehetett volna, de valami nem tetszett neki: - Mi az, te is akarsz gombozni?


- Igen, szeretnék; otthon gyakoroltam és elég jól megy. Szívesen beszállnék az osztálycsapatba még a bajnokság előtt. - Hogyne, hogy minden más csapatot rapityára verjünk, és rólunk is azt mondják, hogy csalunk. - Csalunk? Ki csal? Gombfociban nem is lehet csalni! - De igen, a Júlia meg te mindig csaltok. - Hogyhogy csalunk? - A múltkor például, a huszonegyezésnél. Lehetett látni rajtatok. Azért nem akart aztán senki tovább játszani. - A huszonegyezésnél? Becsszóra nem csaltunk. Legalábbis én nem csaltam, becsszóra. Azt hiszem, a Júlia sem. A Júlia veszített, és én is csak néhány fillért nyertem. - Igen, mert nem akartatok nyerni. Így csinálják a profik, láttam a sztereóban: az elején hagyják nyerni a balekokat, aztán amikor belejöttek, kifosztják őket. Ti is ki fogtok fosztani minket. Kedvem támadt, hogy Homokosnak szólítsam, de jobbnak láttam elkullogni, szomorúságot színlelve, hogy nem gombfocizhatok. A szimulálásunk akkor is csődöt mondott, amikor új, ismeretlen környezetbe, idegen emberek közé kerültünk. Ez történt az beiskoláztatási tanácsadószolgálatnál, ahol minden gyerek intelligenciahányadosát megvizsgálják, és annak megfelelő osztályba küldik. A két pszichológus és a módszerük annyira ravasz volt, hogy az elején nem tudtam a viselkedésükből kivenni, hogyan kell reagálnom. Így aztán kénytelen voltam a teszteket találomra helyesen megválaszolni illetve elrontani, amivel totálisan összezagyváltam őket. Rájöttek, hogy játszom velük: - Kisfiú, legyél őszinte. Te ezt mind tudod? Megpróbáltam ártatlanul nézni: - Igen, mind. - És ami nem sikerül, azt szándékosan rontod el? - Nem szándékosan. Miért, valamelyik nem sikerült? - Igen, látod ezt a zöld vonatot, ezt rossz helyre tetted. - Azt hittem, hogy azt úgy kell. - De ha azt hitted, akkor ott meg miért tetted rá az elefántot? - Hát az meg úgy gondoltam, mert az elefántnak négy lába van, a vonatnak meg négy kereke.


- Hány kereke? - Hát négy, ja nem, nyolc. Akkor nem tudom. De ez meg túl nagy butaság volt, nem passzoltak össze az eredményeim. A pszichológusok hümmögtek, kérdeztek, teszteltek, de nem tudták belőlem kiszedni az intelligenciahányadosomat. A vége felé azonban rájöttem a szisztémájukra, a válaszaim hihetőbbekké lettek, de a végeredmény így szólt: - Nem hiszek neked, fiú. Na, itt van a papírod, menj az A osztályba, de félek, az lesz a vége, hogy meghódítod a világot. Behúztam a nyakam, ötéves létemre nem tudhattam, mit jelent a világ meghódítása. Júliának, akit utánam vizsgáltak meg, néhány arcmozdulattal tudomására hoztam a rendszert, és ő már nem keltett semmi feltűnést. Bekerültünk a szellemileg legfejlettebb gyerekek osztályába, ahol váltogattuk a helyünket a legjobb három tanuló között. De az intelligenciahányadosomat azóta sem tudom, többet nem voltam hajlandó megvizsgáltatni magam, nincs is nekünk megfelelő teszt. Mutánsok vagyunk. Ennek okára azután jöttünk rá, amikor egy fiókban megtaláltam a szüleink házassági anyakönyvi kivonatát. Három hónappal születésünk előtt házasodtak össze. Mint hívő keresztény házaspár már több alkalommal szóba hozták erkölcsi normáikat, ami házasságon kívüli kapcsolatokat illeti. Bár tízéves gyerekekre nem jellemző, hogy gyanút fognak a terhesség időtartamát illetően, átlagon felülinek mutatott érdeklődésünk és értelmességünk megengedte a kockázatot. Így aztán kivártam a megfelelő alkalmat, és kérdezősködtem Eszternél. Sírva fakadt, egy darabig nem válaszolt, de aztán Júliát is behívta a szobába, és könnyezve mesélte el a történetét.

2 Eszter Németországban született 1987-ben. Magyar származású apja egy berlini főiskolán professzorként számítógéptudománnyal foglalkozott, anyja Bajorországból jött és orvos. Eszter egy Berlin melletti kertvárosban nőtt fel húgaival együtt, és ott járt egyetemre is, szociológiát tanult. Az öt diákévéből kettőt Magyarországon töltött, és diplomája megszerzése után apja - nagyapám, jól emlékszem rá - rábeszélte, hogy doktoráljon a kaliforniai Stanford egyetemen, ahol valamikor ő is tanult. Eszter szerette a változatosságot, így szívesen beleegyezett, szülei pedig meghozták az anyagi áldozatott tehetséges lányukért. - Itt ismertem meg Gábort, akit eddig apátoknak hittetek. A legjobb barátja volt Ábrahám, valódi apátok. Zsidó apja Moszkvából vándorolt ki az Egyesült Államokba, ahol egy amerikai lányt vett feleségül. Mégsem tudott beilleszkedni, soha nem érezte jól magát Amerikában. Végül is áttelepültek Izraelbe. Ábrahám akkor tizennyolc éves volt, és hamarosan behívták katonai szolgálatra a határőrséghez. Nem tudom, hallottátok-e a gázai bomba történetét? - Nem hallottuk - állítottuk tízéves gyerekekhez illő módon, pedig még a pilóta kimondhatatlan arab nevét is ismertük, annyit olvastunk róla mindenfelé. - A múlt század kilencvenes éveiben Izrael békét kötött a szomszédos arab államokkal. Ennek következtében megszületett az ENSZ felügyelete alatt álló Gáza állam, ahova a palesztineket


letelepítették. Az egyik távolabbi ország azonban nem írta alá a szerződést, hanem a területén összegyűjtötte a radikális Izrael-ellenes arab erőket. - Igen, azért nem szereti Gábor az arabokat - kotyogta közbe Júlia, ami egy hülyeség volt; apánk, illetve mostohaapánk ugyan szintén zsidó származású, de szülei gyerekkorában keresztény hitre tértek, és ő minket is ennek megfelelően nevelt. Rendszeresen jártunk istentiszteletre, olvastuk a Bibliát (az Újszövetséget is), imádkoztunk és hittünk Jézusban. Az arabokkal Gábornak semmi baja nem volt, de zsidó barátai ezt helytelenítették. - Hát ezt meg hol hallottad? Ez nem igaz! - tiltakozott Eszter, de én sürgettem: - Persze, hogy nem igaz, mondd tovább! - mint ahogy intelligens gyerekként minden iránt érdeklődést mutattam, amit a szüleim meséltek vagy magyaráztak. - Ábrahám éppen Gáza határán volt szolgálatban, - folytatta Eszter, - amikor egy arab repülőgép húszezer méter magasságban Izrael légitere felé közeledett a Földközi tenger felől. A légvédelem megfelelő figyelmeztetések után lelőtte, pedig nem tudhatták, hogy atomtámadást akart intézni Tel-Aviv ellen. A fanatikus pilóta nem ugrott ki, hanem - miután elveszítette a gép fölötti uralmát - ötven méter magasban kioldotta az atombombát. Ez Gáza fölött robbant, és elpusztított vagy harmincezer palesztint. Ábrahám többezer honfitársával együtt sugárfertőzést szenvedett, de egy kaliforniai gyógyintézetben kikezelték. Itt végezte el az egyetemet, és kezdett el fizikát tanulni, amikor megismerkedett a budapesti Gáborral. A két zsidó fiú elválaszthatatlan jóbarát lett. - És mi történt Ábrahámmal? Hogyhogy ő a mi apánk? - türelmetlenkedett Júlia, mert arcjátékommal ezt jeleztem neki. Visszajelzett, hogy ért mindent, nem csak anyánk tragédiáját, hanem különleges képességeink forrását is. - Várjál, az majd jön. Ábrahám elvette Esztert feleségül, mi vagyunk a gyerekei, aztán meghalt a bomba miatt, és Gábor megint elvette Esztert. Ő a mi második apánk. - játszottam az okos, értelmes kisfiút, aki hamar felfogja a dolgok lényegét. - Nevelőapátok, úgy mondják. - javított ki Eszter, és tovább mesélt: - Abban az időben csinos, fiatal lány voltam; sok fiú érdeklődött utánam. De a szüleim keresztény szemléletben neveltek, és megtanultam tőlük, hogy Istennek tökéletes terve van az életemre. Ebbe beletartozik az is, hogy megfelelő élettársat gondolt ki számomra. Nagyapátok sokszor elmesélte, hogy milyen sokáig várt nagyanyátokra, és Isten milyen világosan mutatta meg neki, hogy kit készített elő neki feleségnek. Én is így vártam az Igazira, és a sok fiú udvarlását elutasítottam. Világos volt számomra, hogy a jövendőbelimet hívő fiúk között fogom megtalálni. Egyebek között ez volt az indítékom, amiért olyan szívesen mentem el annak a keresztény diákmozgalomnak az összejöveteleire, amiben nagyapátok is aktív volt a Stanfordon töltött éveiben. - Milyen mozgalom? A Királyi Csemeték, a King's Kids? - kérdezte Júlia, merthogy mi is a gyülekezetünk révén ezen keresztény gyerekszervezet táboraiba jártunk. Persze mindketten tudtuk, hogy sok ilyen intézmény létezik, és nagyszüleink berlini könyvtárában már megtaláltuk a Campus Crusade for Christ számos kiadványát. Nagyapánk, aki konzervatív nagyanyánk kedvéért nem akarta, hogy a keresztnevén Andrásnak szólítsuk, sokat mesélt a Campusnál töltött éveiről, ahol feleségét, Ingridet megismerte.


- Nem, az nem a Királyi Csemeték, ott főleg gyerekek vannak. Ide egyetemi diákok jártak, idősebbek, úgy tizennyolc és harminc év között. - Eszter nem feltételezte, hogy a Campus Crusade névvel valamit is tudnánk kezdeni. - Minden héten összejöttünk, énekeltünk és Bibliát olvastunk, kirándulni jártunk és olyan diákoknak meséltünk Jézus szeretetéről, akik nem éltek Istennel. Sok jó barátot ismertem ott meg. Az elején még nem tudtam olyan jól angolul, és ezen barátok nélkül nehéz lett volna jól éreznem magam Amerikában. Itt ismerkedtem meg Gáborral is. Ő Budapestről jött néhány évvel azelőtt ösztöndíjjal, hogy fizikából doktoráljon. Ugyanazon keresztény diákmozgalom magyarországi ágában volt aktív. - Hallottunk már arról, hogy Gábor szülei, akiket eddig nagyszüleinknek tudtunk, a kilencvenes évek magyarországi ébredése révén váltak Jézus követőivé, és Gábor abban a dinamikus, evangelizáló gyülekezetben nőtt fel, amelyikbe mi is jártunk. - Gábor számomra ritka lehetőség volt, hogy Amerikában apám anyanyelvén, magyarul beszélhessek. A közös nyelv révén összebarátkoztunk. Szerelmes lett belém, de én, mint olyan sok más esetben, nem gondoltam többre laza barátságnál. - Nem csodálkoztunk. Eszter még akkor, jónéhány évvel később is feltűnően szép, intelligens, filigrán asszony, Gábor viszont még nála is alacsonyabb, nem túl attraktív, szemüveges, kopaszodó férfi volt. - A fantáziámat sokkal inkább izgatta a jókinézésű, magas Ábrahám, akit mint Gábor legjobb barátját ismertem meg. Ábrahám azonban meggyőződéses ateista volt, így számomra eleve nem jött számításba; visszafogtam érdeklődésemet. Ábrahám Gábor kedvéért, és talán az én kedvemért is, eljárt keresztény összejövetelekre, de az intenzív beszélgetések sem mozdították el álláspontjáról. Gáborral sokat imádkoztunk a megtéréséért. Ezt ismertük, mert Gábor gyakran imádkozott ismerősei, munkatársai, sőt a mi iskolatársaink és szüleik megtéréséért is. Nem csak imádkozott, hanem evangelizált is, hosszú és meggyőző beszélgetéseket folytatott mindenkivel. Mesélt nekik Isten szeretetéről és arról, hogy az embert a bűne, azaz Isten elleni lázadása elválasztja ettől a szeretettől. Jézus a bűneinkért helyettünk halt meg, azért, hogy visszatérhessünk Istenhez és tapasztalhassuk a szeretetét. Ezek a beszélgetések gyakran sikerrel jártak, gyülekezetünk tovább növekedett. De őszintén szólva nem láttunk lényeges összefüggést az imák mennyisége és a megtértek száma között, mint ahogy Gábor ezt sokszor hangsúlyozta, és Eszter is vallotta. Tőlünk is elvárták, hogy imádkozzunk és evangelizáljunk, így ezt meg is tettük, jóval nagyobb sikerrel, mint a többi, a miénkbe és más gyülekezetekbe járó királyi csemete. De ez úgy tűnt, hogy nem az imáinkon múlott, hanem inkább különleges képességeinken. Eddigre már nem csak egymás arcjátékából voltunk képesek megérteni a másik gondolatait, hanem másokon is átláttunk. Így minden beszélgetésben rögtön tudtuk, hogy vitapartnerünk hogy reagál, mit gondol, és a megfelelő ellenérvet már szállítottuk is, még mielőtt kétségeit kifejezésre juttathatta volna. Persze, ezt nem vittük túlzásba, mint semmi mást sem, visszatartottuk magunkat a hihető élvonal szintjén. Így a gyerekkori mozgalomban szerzett tapasztalataink arról, hogyan kell emberekkel bánni, lényeges felkészülésnek bizonyultak későbbi tevékenységünkhöz. Eszter folytatta vallomását: - Több, mint másfél évig húzódott el az ügy, ezalatt Gábor és Ábrahám komolyan belémszerettek. Erről nyíltan beszéltünk egymással. A konkurrenciaharc azonban nem törte meg barátságukat, hanem csak különböző szerződéseket kötöttek arról, hogy hogyan kezeljék egymás közt az ügyet: Genfi egyezmény, meg ilyesminek nevezték, a vérükkel pecsételték meg, hülyéskedtek. Gábor meg volt győződve arról, amit én is állítottam, hogy nem fogok Ábrahám mellett dönteni anélkül, hogy megtérne. És azt is hangsúlyoztam, amit szüleim


példájából ismertem, hogy Isten majd félreérthetetlenül megmutatja, ki legyen a társam. Időközben a szüleim meglátogattak, megismerték a két barátot, ők is nyíltan beszéltek velük, és Gábor mellett foglaltak állást, mert hívő férjet kívántak a lányuknak. Igen, erről is gyakran volt szó a gyülekezetben: hogy a házasság a férfi és nő egységgé fejlődésének folyamata, és ez csak akkor lehetséges, ha mindkettő Istennel él, aki segíti őket a mindennapok problémáinak legyőzésében. Logikus érvelésnek tűnt, a gyülekezetben valóságos beltenyészet alakult ki: a fiatalok csak egymás között házasodtak, legjobb esetben egy másik, hasonló irányzatot képviselő gyülekezetből. Gábor, aki Amerikából hozott magának társat, a ritkaságok közé tartozott. Eszter elbeszélése fordulatot vett. Eddig is egyre inkább elfelejtette, hogy tízéves gyerekekhez beszél, de ezen a helyen szipogása felerősödött, vallomása gyónás jelleget vett fel. - Végül azonban elbuktam. A stanfordi egyetem hagyományai közé tartozik, hogy egy holdtalan tavaszi éjszakán azok a lányok, akiket még nem csókolt meg soha senki, elmennek egy bizonyos ligetbe, ahol az egyetem válogatott diákjai révén megismerhetik ezt az örömöt; minden egyéb szigorúan tilos. Hívő diáktársaim elítélték ezt a szokást, mondván, hogy szexuális szabadossághoz vezet, de Ábrahám rávette a szobatársnőmet, Lindát, hogy beszéljen rá egy ilyen éjszakai kirándulásra. Sejtelmem sem volt arról, hogy Ábrahám állt a dolog háta mögött; tudtam, hogy Istennek nem tetszik, de hagytam magam meggyőzni, hogy az egész ügy ártatlan és jelentéktelen. - Gábornál vacsoráztam azon az estén, Ábrahám is ott volt. Vitatkoztunk a csókolódzós éjszakáról is, Gábor és én ellene voltunk, Ábrahám pedig kigúnyolt minket emiatt. Talán ez is szerepet játszott, hogy elmentem Lindával. Azt azonban csak jóval később tudtam meg, hogy Ábrahám enyhén radioaktív sót csempészett a vacsorámba. Egy Geiger-Müller-számláló segítségével meg tudott találni a vaksötétben, és ő csókolt meg azon az éjszakán. Felismertem, és a karjaiba estem. Azt hittem, véletlen, illetve Isten vezetését véltem felfedezni ebben a véletlenben. Ma már tudom, hogy engedetlen voltam, és ami később történt, az engedetlenségem következménye. De bűnbánatot tartottam, és Isten jóra fordította az eseményeket. Hiszek abban, amit a Római levél 8:28-a ígér: Azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukra válik. Szeretem Istent, és ő még a bűnöm következményeit is jóra fordította. Mert milyen jó, hogy ti vagytok, két ilyen nagyszerű gyerek! Ezen az éjszakán fogantattatok: Ábrahám kihasználta a gyengeségemet, és hazavitt magával. Terhes lettem veletek, ami számomra és szüleim számára katasztrófa volt. De Ábrahámnak jól jött a dolog, fülig szerelmes volt belém, és hamarosan megtartottuk az esküvőt. Gábor, Ábrahám legjobb barátja volt az egyik tanú. - A házasságunk azonban rettenetesen rosszul indult. Mennyit veszekedtünk, mennyit sírtam az első hónapokban! Hogy féltem, hogy a sok sírás árt majd nektek, a fejlődéseteknek a méhemben! Mennyi bűnbánatot tartottam, mennyit könyörögtem Istenhez, hogy Ábrahám megtérjen, akkor majd minden rendbejön! Isten meghallgatta az imámat, de az események másképp alakultak, mint ahogy szerettem volna. - Az esküvőnk után három hónappal Ábrahám összeesett a laboratóriumban, és eszméletlenül kórházba szállították. Az okát nem tudták megállapítani, valamilyen azonosíthatatlan betegségben szenvedett; valószínűleg az elszenvedett, már kigyógyítottnak vélt sugárfertőzés másodlagos hatása következtében. Napokat töltöttem az ágya mellett, de nem tért többé magához, csak egyetlen egyszer. Éppen aludtam, de Gábor ott volt mellette. Néhány percig


tartott az ébrenléte, mire engem felébresztettek és odaértem, már ismét öntudatlanságba zuhant. - Ábrahám tudta, hogy meg fog halni, és a fenyegető ismeretlen árnyékában elfogadta Isten ajánlatát, hogy bocsánatot nyerhet a bűneire. Imádkozott, megtért. Úgy, hogy bizonyos vagyok benne, viszont fogjuk látni az örökkévalóságban. Ábrahám ebben a beszélgetésben Gáborra bízott engem, a feleségét és titeket, a gyermekeit. Két nap múlva meghalt. Teljesen kétségbeestem, és Gábor volt az egyetlen vigaszom. Pánikba estem miattatok is, a sugárfertőzés lehetséges következményei miatt, de az orvosi vizsgálatok egyikőtökön sem mutattak ki semmilyen rendellenességet. Júliával egymásra néztünk, és a pillantásunkban benne volt a felismerés: mutánsok vagyunk. Nemcsak apánk eredeti sugárfertőzése lehetett ennek az oka, hanem a stanfordi éjszaka is. A radioaktív anyag, amit Ábrahám Eszter szervezetébe juttatott, bármilyen enyhén is sugárzott, megváltoztatta az érett petesejt génjeit. Ehhez járulhatott hozzá Ábrahám eltorzított géninformációja is, amely egy különleges ikerpárt produkált. Addigra már felismertük, hogy az emberi agy azon legnagyobb része, amely másoknál tudat alatt működik, nálunk tudatosítható. A vegetatív idegrendszer és a tudatos agyműködés közötti réteg nálunk relatív vékony. Így érzelmeink elkorcsosultak; gyakorlatilag nem tapasztaljuk soha semmi jelét annak, ami másokat irracionális cselekedetekre vezet. Nem sírunk, nem nevetünk, nem vagyunk szomorúak vagy boldogok, csak ha úgy véljük, hogy az adott helyzetben ez ildomos lenne. Ezzel szemben hatalmas szellemi teljesítményre vagyunk képesek. Így Júliával hamarosan felismertük, hogy milyen viselkedést várnak el tőlünk az emberek, és bár feltűnően kevés baj volt velünk, mégis úgy nőttünk fel, mint minden más gyerek. Csecsemőkorunk óta kifejlesztett kommunikációs rendszerünk, hogy arcjáték útján közöljük egymással gondolatainkat, leárnyékolt bennünket a környezetünktől való függőségtől, és kialakítottuk a saját, külön társadalmunkat. Megtanultunk az emberek gondolataiban az arcukon keresztül olvasni; ez nem valamiféle telepatikus képesség, amiben egyébként - talán éppen minden irracionalitás hiánya miatt - soha nem hittünk, hanem tisztán intellektuális teljesítmény. Így Eszternek már nem is kellett volna szavakkal befejeznie a történetét, gondolatait leolvastuk az arcáról: - Gábor csendben feleségül vett, és megszültelek benneteket. A neveiteket még Ábrahámtól kaptátok. Gábor nagyon jó apának bizonyult, kezdettől fogva úgy bánt veletek, mintha a saját gyermekei lennétek. Ebben egyrészt Ábrahám iránt érzett barátsága játszott szerepet, másrészt pedig, hogy engem ugyanúgy szívből szeretett, mint ma is. Én pedig elfogadtam őt, mint Isten ajándékát a katasztrófában, a bűnöm következményében, és időközben én is őszintén megszerettem őt. Gábor még születésünk előtt ledoktorált fizikából, néhány hetes korunkban hazatért, és magával hozott bennünket Budapestre. A Központi Fizikai Kutatóintézetben kapott állást, egész életét itt töltötte jelentéktelen, apró munkákkal, amelyek az intézetnek inkább pénzt, mint hírnevet szereztek. Eszter - középosztálybeli jó keresztény anyához méltóan - elsősorban gyerekneveléssel foglalkozott. Berlini nagyszüleink anyagi segítségével egy amerikai lányt, Suzie-t bébiszitterként magukhoz vettek. Angolul kellett volna tőle tanulnunk, ha már rég nem tudtunk volna. Eszter németül beszélt velünk, Gábor magyarul, így trilinguálisan nőttünk fel. Arról nem tudott senki, hogy zsebrádiónkon francia és román adásokat hallgattunk, sportot űztünk abból, hogy az ismeretlen nyelven mondott (tartalmilag már ismert) híreket megértsük, a kifejezéseket azonosítsuk, szavakat tanuljunk.


Egy mellékhatása van agyunk ilyen mértékű igénybevételének: rengeteget kell aludnunk. Az álmot nem ismerjük; hirtelen zuhanunk bele a tudattalanságba, és ugyanolyan hirtelen tudunk kiugrani az ágyból. Ma is napi tíz-tizennégy órát töltünk alvással, mint gyerekkorunkban. Akkor ezt betegesnek nyilvánították, és Eszter sokat aggódott emiatt; minden rendellenességben, sőt, gyengélkedésben a sugárfertőzés következményét félte. De az orvosok nyugtatgatták, és mi - legalábbis fizikailag - valóban egészségesek voltunk. Eszter a Suzie által nyert szabadságot arra használta fel, hogy befejezze a doktori disszertációját, amit az események miatt Kaliforniában abbahagyott. Később, amikor nagyobbak lettünk, szociológiai kutatásokkal foglalkozott, végül egyetemi tanár lett belőle Budapesten; de erről majd később többet. Családi életünk mindvégig kiegyensúlyozott volt, mások talán egy kicsit hűvösnek érezték volna. Egész gyermekkorunkban aktív tagok voltunk protestáns gyülekezetünkben, és sokban járultunk hozzá, hogy állandóan növekedett, más városokban is létrejöttek leánygyülekezetek, végül egy az egész országra kiterjedő, sőt annak határain is túlnyúló egyházzá alakult. Gábor és Eszter rendszeresen tartottak különböző tanfolyamokat hívők és érdeklődők számára, bibliaköröket vezettek és beszélgetéseket folytattak: evangelizálták a kívülállókat, és tanácsadói, lelkigondozói szolgálatot végeztek hívőtársaikon. Eszter az így szerzett tapasztalatait szociológiai kutatásaiba is integrálta. Júlia és én mindebben a korunknak megfelelő aktív részt vállaltunk, de belőlünk tökéletesen hiányzott az irracionalitás. Így a vallást az emberi társadalom sok egyéb, józan gondolkodással megmagyarázhatatlan jelenségei közé soroltuk. Tudomásul vettük létezését, beleilleszkedtünk, de társainkkal ellentétben nem azonosultunk vele, mint ahogy semmi mással sem. Egy valamiféle Isten létezését ma sem tudom kizárni, mint ahogy sok, eddig még felfedezetlen fizikai jelenségét sem; de mivel semmilyen tünetet nem tapasztaltam, ami amellett szólna, hogy Isten valóban beavatkozna az események menetébe, mint ahogy a környezetünk ezt hitte, nincs rá okom, hogy valóban hívőnek tartsam magam. Erre egész életemben csak egyetlen egy személynek tettem utalást: anyai nagyapámnak, egy Berlinben tett látogatásunk során. Tizenötéves koromban úgy véltem, egy kamasznak kell, hogy kételyei legyenek. A válasza - informatikushoz méltón - logikus volt: - Először kell a hit, a tapasztalat csak ennek következménye. Aki Jézusra bízza az életét, észreveszi, hogy Isten beleavatkozik. Aki nem vállalja a kockázatot, azt Isten hagyja, hogy szabadon cselekedjék. Ha beleavatkozna, akkor kényszerítené a hitre. De ő nem robotokat teremtett, akiket beprogramoztak arra, amit tenniük kell. Isten azt szeretné, ha mindenki szabad elhatározásából tenné azt, ami helyes. Azt pedig, hogy mi a helyes, ki tudná legjobban, mint a világ teremtője, aki a jó és rossz fogalmát is megalkotta? Ezért érdemes őt kérdezni, hittel. Utána lehet tapasztalni, hogy válaszol. Aztán elmesélte, hogy ő ezt hogy élte meg: - Tudod, régen, fiatalkoromban meggyőződéses ateista, marxista voltam. Akkor még létezett a kommunizmus; az iskolában meg az egyetemen mindenkinek azt tanították, hogy nincs Isten. A marxista világkép annyira logikusnak, tudományosnak tűnt, hogy ezt én akkor nem csak, hogy elhittem, hanem az egész életfilozófiámat erre a gondolkodásmódra építettem. Ha valaki akkor azt állította volna, hogy én valaha is Istennel kapcsolatos kérdésekkel fogok foglalkozni, kinevettem volna. Akkor ez számomra babona volt. Úgy véltem, a templom, ima,


meg ilyenek, öreg néniknek való meg csúnya lányoknak, akik nem kelnek el a táncparketten. Én azonban még tánc közben is szívesen filozofáltam a világ megismerhetőségének elméletéről, és állítottam, hogy a szellem csupán az anyag egy igen bonyolult szervezettségű formájának a mellékterméke. Görög filozófusokat olvastam, Hegelt, Maót és a Bibliát; Marxból és Leninből vizsgáznom is kellett, de a többiről is úgy gondoltam, hozzátartozik az általános műveltséghez. - Sok barátom és barátnőm volt. Célom volt, hogy az emberek kedveljenek. Meg voltam győződve, hogy mindez rajtam múlik; aki nem olyan boldog, mint én, az maga a hibás. Nem voltam beképzelt, de büszke, határtalanul büszke, és úgy véltem, ez az állapot örökké így fog tartani, mert csak tőlem függ. - Aztán jött egy krízis. Életemben először olyan helyzetbe kerültem, amelyben pontosan tudtam, hogy kellene a filozófiámnak működnie, mégsem működött. Elvesztettem a talajt a lábam alól. Egyedül maradtam, beteg lettem. A halálfélelem beláttatta velem, hogy egy materialista világban az életemnek semmi értelme sincs. Kétségbeesésbe zuhantam, és csak azért nem lettem öngyilkos, mert annak sem volt semmi értelme. - Ekkor visszaemlékeztem arra, amit a Bibliában olvastam, és felfogtam: az egyetlen esélyem, ha az, amit állít, az igaz. Ismét elővettem, és megtaláltam benne sajátmagamat. Arról az emberről van benne szó, aki nem hisz, csak magában; akárcsak én. De be kellett látnom, hogy ez egy tévhit volt, nem voltam képes rendben tartani az életem. A Biblia egy másik utat ajánlott: ha Istenre bízom magam, ő gondoskodik rólam. Akkor még nem tudtam, hogy van-e Isten; de ez volt az egyetlen esélyem, és én kipróbáltam. És miután úgy döntöttem, vállalom a kockázatot, kiderült, hogy van. - Hogy derült ki? - érdeklődtem. - Hm, ahhoz részletesebben beszélnem kell erről a krízisről. Ma, mint hívő keresztény, azt mondom, hogy a bűnöm sodort bele. Akkor persze ezt másképp láttam, mert ha nincs Isten, akkor nincs bűn sem. Akkor csupán megállapítottam, hogy nem vagyok olyan, ami ahhoz kellene, hogy olyan boldog emberré váljak, mint amilyent csinálni akartam magamból. Elhatároztam, hogy megváltoztatom magam. És ez nem sikerült. Meg akartam szabadulni a bűnömtől, de nem tudtam. Jézus azonban megszabadított tőle, és amire én képtelen voltam, ő megváltoztatott engem. - Mi volt az a bűn? - Na, fiam, sokat kérdezel; nyolcvanéves öregemberként nehezemre esik gyónni az unokámnak. De elmondom, a nőkkel volt bajom. Megértettem, ha úgy viszonyulok hozzájuk, mint addig, akkor nem leszek képes arra az igazi kapcsolatra, amire vártam. Írtam erről egy regényt is, az ideális lányról: hogy milyen lesz, ha találkozom vele. Aztán elég őszinte voltam magamhoz, hogy belássam, még ha találkozom is azzal az ideális lánnyal, akkor sem lesz olyan a kapcsolatunk, mint ahogy szeretném és leírtam, mert én nem vagyok olyan, mint a regénybeli megfelelőm. Ő képes volt várni az igazira. Elhatároztam, hogy én is képes leszek: ez az, ami nem sikerült. De amikor Isten megmutatta, hogy ő már kigondolt számomra valakit, képessé tett arra is, hogy várjak rá. Akár hiszed, akár nem, kilenc évig vártam nagyanyádra; és megérte.


Nagyapám érvelése meggyőzött. Mivel én különleges képességeim folytán még nem kerültem hasonló krízishelyzetbe, nem volt rá szükségem, hogy ezt a hitlépést megtegyem. Logikus, hogy nem is tapasztaltam Isten létezését. Sokan azok közül, akiket éppen én bírtam rá erre az első lépésre, ezt valóban átélték. De valamennyien egy olyan szférában mozogtak, amely számomra zárt, megközelíthetetlen terület maradt; ilyen értelemben akár fogyatékosnak is nevezhetem magam. Júlia egyetértett velem, ő sem látta be a szükségét, hogy nagy energiával kutassunk a hit mibenléte és realitása után. Az emberek annyi minden mást át tudtak élni, ami számunkra ismeretlen maradt! Nagyapám a valóság jelenségeinek összefüggéseit is magyarázta, amiről semmilyen könyvben sem olvashattam. Rámutatott a politikai csoportosulások okaira, és véleményt alkotott arról, hogy miért éppen a Mona Lisa lett olyan híres. Még azt a regényét is odaadta, hogy olvassam el. Óvott az olyan emberektől, akikkel mindig baj van, és a nőktől, akik gyereket csináltatnak maguknak, hogy férjhez mehessenek. Kicsit megijedt, amikor - neki egyedül - bevallottam, hogy kamasz létemre nem érdeklődöm a lányok iránt. - Keresd ebben az ügyben is Isten akaratát - buzdított. Állandóan azt magyarázta, hogy az ember, bár sok mindenre képes, az élete lényeges kérdéseiben nem tudja egymaga eldönteni, mi a helyes; az egyetlen esélye, ha Isten megmondja neki. Ez csak akkor történik, ha biankó csekket adunk neki, azaz ha őszintén kérdezzük és előre rábízzuk magunkat arra, amit majd válaszolni fog. Másfelől viszont arra nevelt, hogy logikusan gondolkozzam és a felismeréseim szerint éljem az életem. E kérdésben nagyon egyet értettünk, ez volt kiváló viszonyunk alapja. Sok más területen is befolyásolta a gondolkodásomat. Ő volt talán az egyetlen ember a környezetemben, akivel nem mindig a felsőbbrendűség tudatában beszélgettem; akivel szemben nem mindig játszottam a gyereket. Bár az ő gondolkodásán is átláttam, mégis sok mindent komolyan vettem tőle. Ennek talán az volt a fő oka, hogy ő nem akart a koromnak megfelelő kategóriába elhelyezni, hanem mindig többet várt tőlem, mint amit nyújtottam; mindig előremutatóan támogatta a fejlődésemet. Ő győzött meg például arról, hogy rendszeresen sportoljak. Világosan látta, hogy nem mindennapos gyerek vagyok, és megpróbált felelősségérzetet ébreszteni bennem. Megmagyarázta, hogy a képességeim nem önmagukért léteznek, hanem a saját és más emberek boldogulására kell őket felhasználnom. Sokszor visszatért Jézus talentumokról szóló példázatára és a tanulságot világosan rámvonatkoztatta. Igyekezett bevezetni a matematika rejtelmeibe, és sokszor állított a dilemma elé, bevalljam-e neki, milyen triviális az éppen elmagyarázott integrálszámítás, vagy rámutassak-e elkövetett apróbb hibáira, pontatlanságokra. Neki nem volt fia, és én voltam az egyetlen fiúunokája. Bennem látta talán reményei beteljesülését. Ő mondogatta: - Látom, fiam, okos vagy. Ez nem nagy kunszt, Isten adta az eszedet. Nézd, én is okos vagyok, és mi lett belőlem, professzor, több nem. Azért mert lusta vagyok. Gyerekkoromban is lusta voltam, az eszem elkényeztetett: soha nem kellett tanulnom, úgy is mindig a legjobb tanuló voltam. Azt mondtam, tanulni a lányok is tudnak, ahhoz nem kell ész. Legyenek úgy kitűnők, mint én, tanulás nélkül. De ez nem volt valami jó ötlet. Ha te is olyan lusta maradsz,


mint én, belőled is csak professzor lesz. Ha Nobel-díjat is akarsz hozzá, igyekezned kell. Én is kaphattam volna, ha nem vagyok olyan átkozottul lusta. A lányai kapcsán mesélte: - Születésük előtt nem tudtuk a nemüket. Mindegyiknél azt mondogattam, amit a bajoroktól tanultam: mindegy, hogy mi lesz, fiú vagy lány, az a lényeg, hogy egészséges legyen, no meg hogy fiú legyen. De aztán csak lányok lettek. Na nem baj, fő, hogy te fiú vagy. - Látod, Eszter anyád is mire vitte. Pedig milyen intelligens gyerek volt! Beszélni még nem tudott, de írni már igen: a betűket felismerte, és a számítógépem billentyűzetén pötyögte be a saját nevét. Más gyerek még azt sem tudja, mi a különbség a három és a négy között, amikor én már azzal kápráztattam el a vendégeinket, hogy megkérdeztem: "Ha egy rendőrautóban három rendőr ül, és négy rendőr kiszáll az autóból, hány rendőr marad benne?" Láttad volna a vendégek arcát, amikor kivágta: mínusz egy! Aztán most mihez kezd a nagy eszével? - Abban az időben Eszter a nevelésünkkel volt elfoglalva, és a doktori cím még Suzie segítsége ellenére sem látszott nagyon valószínűnek. - Ingrid nagyanyád is orvos, aztán egész nap csak pucol, telefonál, meg áruházak katalógusait böngészi. Maximum, ha megdögönyözi a hátam, meg tudja mondani, hogy hívják a begörcsölt izmot. Még az a szerencse, hogy már nem beszél annyit, mint régen. Hej, te fiú, nem is tudod elképzelni, mennyit tudnak a nők beszélni, ha ki akarják nyírni valakinek az idegeit! Nagyanyád is csak azzal tudta jóvá tenni a sok üres beszédét, hogy szült nekem egy csomó gyereket. Igaz, hogy csak lányokat, de fiúkat nem akart. Már pedig jegyezd meg, Joshua, mindig az lesz, amit a nők akarnak. Nem is baj, hogy egyelőre nem érdekelnek, előbb-utóbb majd úgyis téged is behúz a csőbe valamelyikőjük. - Nem mondom, - tette hozzá, - fele olyan szép sem lenne az élet, ha Isten nem teremtette volna meg Évát is. No de az életnek nem csak szépnek kellene lennie, hanem valamennyire ésszerűnek is. Ennek pedig egyszer s mindenkorra vége, ha lányok kerülnek a közelbe. Akkor nem marad más hátra, mint a szépséggel megelégedni. Máskor meg azt mondta: - Ha Isten engem megkérdez, akkor fiúkat nemzettem volna. De nem kérdezett, mert jobban tudta, hogy mi kell nekem. Lám, így csupa lányaim lettek, és de boldog voltam velük, főleg, amíg még kicsik voltak! Egy fiút soha nem lehet úgy szeretni, mint egy lánygyereket. És ez az, ami addig hiányzott az életemből: hogy igazán szeretni tudjak valakit. Azért kaptam ilyen feleséget is, akit szeretni tudtam, annak ellenére, hogy mennyit beszélt. Úgy, mint Isten szereti az embert, annak ellenére, hogy milyen bűnös. Ez az igazi szeretet, amit a Biblia görögül agapénak nevez: nem, ha valakit azért szeretünk, mert szép vagy mert okos, vagy mert ő is szeret, hanem annak ellenére, hogy milyen. - Ezt jó volt, hogy elmagyarázta, mert magam nem éltem át soha. - Tudod, a szeretet elsősorban nem érzelem, hanem akarati döntés. És ha ezt Isten szándékával összhangban hoztuk, akkor ő gondoskodik majd arról, hogy a megfelelő érzelmek is előkerüljenek. Érdekelt a véleménye a világ bajairól: - A problémák javarésze - válaszolta - nyilvánvalóan az ember bűnének közvetlen következménye. Tekintsük csak a háborúkat, a szegénységet, a bosszúállást úgy személyes, mint családi vagy nemzeti szinten: ha az emberek engedelmeskednének Isten parancsainak és az akarata szerint élnének, nyilvánvaló, hogy ezek a bajok eltűnnének a világból. De nem


minden kérdés ilyen egyszerű. Vannak problémák, mint a túlnépesedés vagy a környezetszennyeződés, amire a Biblia nem ad közvetlen választ. Sokan igyekeznek, próbálkoznak, gondolkoznak, aztán kiállnak az utcasarokra és hirdetik az állítólagos megoldásukat. Ez többnyire abból áll, hogy megbélyegeznek egy embert vagy egy csoportot, amelyhez az illetők általában nem tartoznak, és ezt kárhoztatják: a politikusokat, a kispolgárokat, a fehéreket. Vagy esetleg: mindenki rossz, csak mi (zöldek, kékek, barnák, sárgák) vagyunk a jók. - Én azon kevesek közé tartozom, - folytatta, - akik bevallják, nem ismerem a kiutat. Én csak azt tudom Istentől, ami az én mai napra kitűzött feladatom. És hiszek abban, hogy ha mindenki úgy élne, ahogy azt Isten számára kigondolta, akkor ezek a bajok sem lennének. Isten megoldaná őket. - De ha jönne valaki, - ellenkeztem, - mondjuk egy szuperember, egy az átlagnál magasan intelligensebb valaki, aki megtalálná a megoldást és az embereket rá is tudná vezetni, nem lehetne egy jobb világot felépíteni? - Sokan hitték és állították már magukról, hogy jobb útra tudják vezetni az emberiséget. Nézd meg a szektákat, vagy mi lett a kommunizmusból, vagy akárhová mész vissza az emberiség történelmében: minden emberi igyekezet ezirányba csődbe fulladt. Sok szempontból fejlődtünk, de az ember legbelül még ma is ugyanaz, mint sokezer évvel ezelőtt, amikor még bunkóval vertük be egymás fejét. Ugyanúgy szükségünk van Jézus Krisztus megváltására ma is, mint hajdanán. Elmélkedései a tudatalattiról, lelki sérülésekről, freudi pszichológiáról és Istenről sokat segítettek abban, hogy megértsem e számomra elzárt területek mibenlétét. Júliával nem sokat törődött, úgy látszik, elege volt a női utódokból: többi lányai is csupa lányunokákat szültek neki, akiket teljes szívéből babusgatott, de verbálisan lenézte őket, mivelhogy csak lányok. Júlia így berlini tartózkodásaink alatt nagyanyánkkal együtt válogatott a katalógusokból, és hagyta magát öltöztetni. Bepillantást nyert a női lélek rejtelmeibe, azéba, ami neki nem volt. Nagyapám néha sakkozott velem. Bár nem vallotta magát jó sakkozónak, időnként megvert, kivételesen nem azért, mert hagytam. Bizonyára jobban át tudom látni egy-egy lépés következményeit, mint mások, de teljesen hiányzik belőlem az intuíció. Hasonló okokból nem jutottam messzire a matematika területén. Amit logikusan le lehet vezetni, számítógépbe be lehet programozni, azt jóval könnyebben megértem, mint bármely más ember. Ahol azonban az algoritmus elvész a kombinatorikai robbanásban, mert a megvizsgálandó lehetőségek száma exponenciálisan növekszik, a számítógép tehetetlen. Egy jó matematikus ráérez a helyes útra, én viszont olyan buta vagyok, mint a kompjúter, sőt, még annál is jóval lassúbb. Ezt is nagyapámtól tanultam meg, mert foglalkozott velem.

3 Gábor ellene volt mindenféle különleges képesítésnek. Nagyapám vette rá, hogy hagyja, hadd végezzek egyszerre három szakot az egyetemen: jogot, közgazdaságtudományt és történelmet. Júlia orvosira járt és pszichológiát is tanult hozzá. Egész gyermek- és fiatalkorunkban szüntelen erőfeszítéssel egyensúlyoztunk a tehetséges és a zseni határán: tudatosan követtünk el hibákat, hogy magasan átlagon felüli teljesítményünk ne tűnjék hihetetlennek. Így szereztünk előrehaladási lehetőségeket magunknak: eredményeink alapján mind a ketten


magas ösztöndíjjal tanultunk, és válogathattunk a világ legjobb egyetemei között. Így kerültünk el egy évre Párizsba a Sorbonne-ra is, egy félévet pedig Japánban, Osakában töltöttünk. Nagyapám kezdeményezésére mindketten jó sportolók lettünk, méghozzá harci sportokban, ahol láthattuk ellenfelük arcát, és idejében felismerhettük a szándékait. Én bokszoltam, birkóztam és judoztam, még az enyémnél magasabb súlycsoportokban is sikerrel. Júlia pedig karatéban lett kiváló, szinte verhetetlen. Illetve csak azért kaptunk ki néha, hogy verhetetlenségünkkel ne tűnjünk fel. Megpróbálkoztam vívással is, az edzésen jó eredménnyel. De amint versenyre került sor, ahol rostélyos sisakot öltöttünk, azonnal kiszóródtam a mezőnyből. Könnyűatlétikában, rövidtávfutásban és távolugrásban értünk el valamirevaló eredményeket, ezeknek azonban semmi köze nem volt különleges tehetségünkhöz, talán csak a jó rajthoz volt szükség élesen vágó agyra. Így igazán büszke lehettem, amikor bekerültem az iskolánk négyszer százméteres váltójába, sőt, egyszer megyei bajnokságot is nyertünk. Júlia egy ilyen versenyen óriási formában volt, tizenegy nyolcat futott százon. Nagyapánk örült ezeknek a híreknek. Néha személyesen is tapasztalhatta, milyen jó sportolók lettek az unokái. Ő már gyerekkorában apjától a Svábhegyen megtanult síelni. Amikor München környékén lakott, rendszeresen járt az Alpokba. A lapos környékű Berlinből már ritkábban jutott el sívidékekre, de velünk már hároméves korunktól kezdve évente két hetet eltöltött GarmischPartenkirchenben; síiskolába járatott, élvezte, hogy pöttöm gyerekek létünkre hamarosan jobban siklottunk le a Kandaharon, mint ő. Nekünk is tetszett ez a sport, mert a koncentrálás, a szellemi teljesítmény mellett a testi erő tudatos fejlesztése vezetett a sikerhez. Így hagytuk magunkat beneveztetni a korosztályunknak megfelelő versenyekre és az alpesi gyerekek között is megálltuk a helyünket; nagyapánk becsületét szolgáltuk. Apai - Gábor felőli - nagyszüleinkről csak halvány emlékeim maradtak, mert csak kicsi gyerekkorunkban ismertük őket. Főleg istentiszteletre jártak, meg cédulákat osztottak a Körúton, járókelőket citáltak keresztény összejövetelekre. Szűk, hetedik kerületi lakásuk állandóan tele volt emberekkel, akik bibliaórákra vagy imádkozni jöttek. Velünk nem sokat törődtek, családi életet gyakorlatilag nem folytattak. Mégis az a benyomásom, hogy náluk harmonikusabb házaspárt egész életemben nem ismertem meg. Aztán amikor nagyapám rövid betegségben gyorsan elhunyt, felesége két hónapon belül utánahalt. Ja, a dolog érdekessége még, hogy ez a nagyanyám és berlini nagyapám Budapesten egy iskolába jártak, még valami ifjúkori szerelemszerűség is szövődött közöttük; nagyapám róla álmodta össze azt a bizonyos regényt, még mielőtt a gyerekeik - szüleink - Kaliforniában összetalálkoztak.

4 Na, felgyorsítom a beszámolómat, hogy ne unatkozz, nyájas Olvasó. Ez már csak úgy van, hogy az ember, még az olyan mutáns is, mint én, ha közelgő halála előtt végiggondolja az életét, valahogy a gyermekkora lesz a legfontosabb. Elnézésedet kérem hát, ha untattalak. Most inkább rátérek a lényegre. Az egyetem elvégzése után politikus lett belőlem, és nyelvtudásom révén hamarosan külszolgálatra kerültem. Először Magyarország berlini nagykövetségen voltam jogtanácsos.


Júlia még nem fejezte be az orvosi egyetemet, de úgy döntöttünk, hogy ő is velem jön és a német fővárosban végzi el hiányzó gyakorlatait. Névlegesen nagyszüleim kedvéért, mi azonban változatlanul egymásban találtuk meg azt, amit más emberek szociális szükségletnek neveznek. Itt döntöttünk úgy, hogy Gábor nem-magyarok számára kimondhatatlan családi neve helyett inkább Ábrahám nemzetközi hangzású nevét viseljük, amelyen te is megismertél engem, nyájas Olvasó. A szükséges papírok amúgy is mind Berlinben, nagyszüleinknél voltak, akik nemzőapánk halála után persze rögtön Kaliforniába igyekeztek, hogy Eszter segítségére legyenek a kritikus időben. A kérelmet benyújtottuk a berlini követségen; munkatársi státuszomra tekintettel heteken belül megjött a beleegyezés. De a hivatalnok, aki az új útlevelünket kiállította, egy súlyos, messzemenő következményeket maga után vonó hibát vétett: az én papírjaimat ugyan részletesen ellenőrizte, de Júliáét nem. Egyszerűen azt hitte, hogy házasok vagyunk. Ezt így is vezette be a nagykönyvbe, csak jóval később fedeztük fel. Mert éppen mindkettőnknek sok dolga volt, elmaradt az utánajárás, aztán rájöttünk, hogy ennek előnyei is lehetnek. Aztán így maradt. Mi sohasem állítottunk, de nem is tiltakoztunk ellene. Amikor engem néhány hónap múlva Amerikába rendeltek a Magyar Kereskedelmi Kamara érdekképviseletére, már Júlia is diplomata repülőjegyet kapott, mint a feleségem. Mielőtt elutaztunk Berlinből, nagyapám az ujjamra húzott egy vastag, majdnem gusztustalan aranygyűrűt: - Ezt hordd Amerikában, ha fontos emberekkel találkozol. - Miért, milyen gyűrű ez? - szerettem volna tudni, de nem válaszolt, csak titokzatosan mosolygott. A gyűrű rajzából sem tudtam meg sokat, egy toronyszerű építmény volt rávésve, kerek kupolával. Gábor azonban felismerte: - Ez a Hoover Tower, a stanfordi egyetem harangtornya! - de nem fűzött hozzá további megjegyzést; nem tudta, nagyapám a származásunkra célozgatott-e a gyűrűvel. De a tanácsot megfogadtam, és a gyűrűt magammal vittem New Yorkba. Izraelita származásunkat - úgy Gábor, mint Ábrahám révén, de családi pletykák szerint még valahol berlini nagyapánk ágán is volt némi zsidó beütés - keresztény életünk ellenére sem titkoltuk soha. Barátaink között sok pesti zsidó akadt, némelyikük befolyásos ember, vagy befolyásos klikkek tagja. Ezek közé tartozott Weisz Miska, Gábor apai barátja, aki gratulált: - Hívd fel New Yorkban miszter Weizenbaumot, és add át neki üdvözletemet. Biztosan fog tudni segíteni egyben s másban. Mr. Weizenbaum ugyan nem tudta pontosan, ki az a Mr. Michael Weisz, illetve hogy melyik Michael Weisztől is hozom neki üdvözleteimet, de megbeszéltünk egy találkozót manhattani irodájában. Vele volt üzlettársa, Mr. Whynie. Az ő pillantását ragadta meg a gyűrűm, miközben kezet fogtunk: - Á, Stanford University? A fiam is ott végzett! - és szemmel láthatólag befogadott a kegyeibe. Később kiderült ugyan, hogy a fia csak egy nyári tanfolyamot végzett Stanfordon, de valahogy hozzájutott a többezer dolláros gyűrűhöz, amelyet az egyetem hajdani diákjai hordanak, hogy felismerjék egymást. Én sem viseltem azonban több joggal, mint Mr. Whynie junior, hacsak az egyetem területén történt fogantatás nem jelent különleges jogokat. De erről


inkább hallgattam. Viszont kipuhatoltam, milyen előnyökkel járhatna ez a Weisz Miska-féle kapcsolat. Kiderült, hogy a Makkabeusz-társaság néhány üzletember csoportosulása, amelynek célja Izrael gazdasági és kulturális felvirágoztatása. Ez a kis lobby akkor még csak jelentéktelen előretöréseket kísérelt meg, néhány millió dollár tőkét forgatott, jeruzsálemi kisemberek (illegális, dollár-) takarékbetétjeit jövedelmeztette a gazdag Egyesült Államokban. De minden amerikai zsidó üzletember minden más amerikai zsidó üzletembert ismer, és ezek az ismeretségek minden üzleti siker titka. Ezért aztán úgy döntöttünk Júliával, hogy a Magyar Kereskedelmi Kamara érdekeit csak másodrangúan fogjuk képviselni, elsősorban a Makkabeusz-társasággal szemben kötelezzük el magunkat. Ez a lépés olyan jól sikerült, hogy a Kamara is soha nem látott virágzásnak indult. Makkabeusz-barátaink bevezettek bennünket az amerikai tőkevilág belső köreibe, ahol gondolatolvasói képességeink révén utánozhatatlan sikerekre tettünk szert. Gyorsan megértettük a tőkeáramlások és az üzletkötések monetáris és pszichológiai mechanizmusát, kiszimatoltuk az egyes vállalkozók érdekeit és gyenge pontjait. Kiváló emlékezőtehetségünk révén fejben tudtunk tartani minden számot és összeget, minden nevet és céget, minden kapcsolatot és problémát. Júliával együtt folytattuk a tárgyalásokat; ő figyelte az arcokat, én az üzletre koncentráltam. Felismeréseinket pillantások révén hoztuk egymás tudomására. Mr. Whynie-val végigjártunk egy csomó szenátort, százmilliós befektetésekről fecsegett velük, holott akkoriban tizedannyi szabad tőkéje sem volt. Úgy mutatott be, mint az asszisztensét, Mr. Joshua néven, Júlia volt a titkárnő. Figyeltük őket, hogy kilessük, melyiküknek vannak anyagi gondjai. Az egyikük, Colorado-ból, megválasztása után hatalmas villát vett, partikat adott, eladósodott és félt, hogy nem választják meg újra, nem térülnek meg a kiadásai. Nagyon szerette volna, hogy a Makkabeusz-társaság a választási körzetében fektessen be, munkaalkalmakat és fejlett technológiát vigyen a vidékre; de Mr. Whynie mást javasolt neki: - Itt van például a beruházó társaság finanszírozásának kérdése. Úgy gondoltuk, hogy kiadnánk valamennyi törzsrészvényt és kumulatív osztalékjogú elsőbbségi részvényt. A Makkabeusz az utóbbi többségét venné meg, a közönség meg a másik fajtát. Maga szintén az elsőbbségi részvényekből vehetne, még a piacra dobás előtt. A szenátor megdörzsölte az orrát; láttam rajta, hogy izgatja az ügy, nem annyira a választókörzet, mint a saját anyagi viszonyainak fellendítését sejti benne. De feddhetetlenségét nem tudta teljesen elnyomni: - Nem tiltják az amerikai törvények a kumulatív elsőbbségi részvények kiadását? Nem tudom pontosan, de úgy tűnik, mintha ez törvénytelen lenne. Mr. Whynie felkészült a kérdésre: - Ezek nem amerikai részvények lesznek, Finnországban adjuk ki őket és az izraeli lerakatunkba kerülnek. A közönség persze ezt nem tudja, ők az amerikai leányvállalat részesedését vásárolják fel. Egy év múlva aztán azt mondjuk az törzsrészvényeseknek, hogy rossz a helyzet, egyik fajta részvényre sem tudunk osztalékot fizetni. Erre persze az elsőbbségi részvények árfolyama lemegy, mi pedig felvásároljuk a kínálatot. Az szabályos amerikai részvényeket Izraelben becseréljük a finn kumulatív elsőbbségiekre. A következő


évben pedig kijelentjük, hogy most már jobb a helyzet. A törzsrészvényesek megkapják a maguk szabályszerű hat egész hétnyolcad százalékát, de csak arra az évre. Mi pedig megkapjuk a törzsrészvények osztalékát és az elsőbbségi részvények hat egész hétnyolcad százalékos osztalékát, amit az előző évben nem fizettünk ki. Nem nagyszerű? - Most már értem, miért tiltják ezt az amerikai törvények. De hát ezek nem amerikai részvények lesznek. Nem kockázatos Finnországban befektetni? - Ugyan, Finnországban semmiféle befektetés nem lesz, ott csak a részvényeket bocsájtjuk ki. Az összes pénz Colorado-ba folyik. Az egész ügy tökéletesen törvényes és kockázatmentes, számoltassa át a jog- és adószakértőivel. Mi sem veszélyeztetnénk az amerikai tőzsdeengedélyünket holmi szabályszerűtlenségekkel. Itt egyszerűen csak arról van szó, hogy kihasználjuk nemzetközi kapcsolatainkat Colorado állam felvirágoztatása érdekében. - És mekkora befektetésről lenne szó? - Kétmillió és kétszázezer dollár, ennek kétévi jövedelme több, mint háromszázezer. - szóltam közbe, mert addigra már megsejtettem, hogy az adóssága ennél nem sokkal több lehet. - Plusz az árfolyamemelkedés. - És honnan szerezzek én több, mint kétmillió dollárt? - Ezt az összeget a Makkabeusz-társaság az ön rendelkezésére bocsájtja, szenátor úr. A coloradói beruházásaink terhére. Állami garanciával. Most esett le neki a tantusz, láttam a szemének felvillanásából: az ő aláírása kellett az állami garanciavállaláshoz a tízmilliós beruházásra, így megértette, mi nekünk az üzlet az egészből. Igaz ugyan, hogy a munkaalkalmak egynegyede két évet várat majd magára, de a házát ki tudja fizetni. Számunkra azonban nem a tízmilliós garancia volt a pláne, hanem a szenátor személye. A következő választási programját már a Makkabeusz-társaság finanszírozta, újra is választották. A házát nem a mi háromszázezrünkből fizette ki, mert rábeszéltük, hogy azzal inkább a részesedését növelje, hanem ezek után már egyre s másra hívták meg közép- és nagyvállalatok, később bankok elnökségébe. Személyes jövedelme jelentősen megnőtt, még nagyobb házat vehetett; hát persze, hogy mindig hallgatott a tanácsainkra, tippjeinkre. Később aztán már ő szállította nekünk az értékes információkat, javaslatokat, és nem tízmilliós, hanem tízmilliárdos üzleteket írt alá. Ilyen és hasonló akciók révén a Makkabeusz-társaság néhány éven belül kettőnk munkája révén a világ egyik leghatalmasabb pénzügyi csoportja lett. A stratégiánkat Mr. Whynie dolgozta ki: - Nem a gyors profit a legfontosabb. Minden országban a gazdaság kulcságazataiban kell befolyásra szert tennünk. Még ha csak kevésre is, de egy olyan pozícióra törekedjünk, ahonnan meg lehet mozgatni az egész rendszert. Nem kell sok hozzá, hogy a megfelelő követ mozgásba lendítsük, amely aztán meglökdösi a nagyobb szikladarabokat is. Egy részvényköteg itt, egy kőolajopció ott, egy baráti szó amott, és máris inog az egész, ami nekünk nem tetszik. Az se baj, ha egyelőre ráfizetünk.


A gondolat arra vezetett, hogy elkezdjek kibernetikával foglalkozni. A robotok kifejlesztéséhez volt szükség erre a tudományágra, amely az információ áramlásával foglalkozik. Kibernetikai mechanizmusok segítségével lehet olyan rendszereket felépíteni, amelyekben a megfelelő ponton elhelyezett apró behatás (pl. egy gombnyomás vagy szóbeli parancs) a rendszer nagymértékű változását produkálja (teszem azt, egy űrrepülőgép elindítását vagy egy érclelőhely automatikus kiaknázását). Egy ilyen elméletet vettem alapul, amelyre ökonómiai rendszerünket építettem fel. Segítségével minimális behatással - mint például némi raktárolt áru piacradobásával a megfelelő pillanatban - az egész rendszert mozgásba lehet lendíteni és a kívánt hatást elérni. Hamarosan korlátlan pénzösszegek álltak a Makkabeusz-társaság rendelkezésére. Ebből megfelelő százalékot költség címén leágaztattunk a Magyar Kereskedelmi Kamara számlájára, hiszen mégiscsak ők fizették otttartózkodásunkat, méregdrága new-yorki lakásunkat és irodánkat. A magyar érdekeltségek számára kigazdálkodott sikereim - amelyek talán tizedrészét képviselték eredményeinknek - rövidesen karriert nyitottak számomra: az Egyesült Nemzetek Szövetségében Magyarország képviselőjévé neveztek ki. Ebben a minőségben váltam ismert emberré, talán te is akkor hallottál rólam először, nyájas Olvasó. Sikeres békekezdeményezéseim Angolában és a brazíliai indiánlázadásban Magyarország diplomáciája számára is nemzetközi elismerést szereztek. Júlia fényképe pedig mint Miss UNO járta be a világsajtót, egyik képviselőnek sem volt olyan fiatal és csinos felesége, mint nekem. Júlia nem csak fiatal és csinos, de számomra tökéletes társnak bizonyult. Tekintettel hiányzó érzelmeinkre, a másik nem teljesen hidegen hagyott minket. Bár mind a ketten, mint jókinézésű, sikeres emberek, sok érdeklődést keltettünk, sok bókot és ajánlatot utasítottunk vissza. A szexualitás más emberek életének fő mozgatóeleme; ez nálunk - eltekintve hormonjaim szabályos működésétől, amely csupán álomtalan éjszakáimon magömlés formájában nyilvánult meg - teljesen hiányzott. A szerepét, mint hajtóerő, nálunk az ésszerűség töltötte be. Hozzászoktunk, hogy minden, az értelmes gondolkozással ellentmondó jelenség belső ellenkezést (nem mondom, hogy ellenérzést) váltott ki bennünk, és rögtön végiggondoltuk, mit tehetnénk a jelenség megszűntetése érdekében. Ésszerű viselkedéshez segítettük egymást, és erre igyekeztünk másokat is vezetni. Ezen alapult közös döntésünk, hogy életünket az emberiség boldogítására - ésszerűsítésére - szánjuk.

5 Ahogy belejöttünk az üzleti életbe, drága lett az időnk, gazdaságtalannak tűnt, hogy Júlia is a pénzzel foglalkozzék. Úgy gondoltuk, helyesebb lenne, ha anyagi forrásainkat mibenlétünk kiderítésére fordítaná. Tőle származott a gondolat: - Fel kellene építeni egy laboratóriumot, ahol kikutathatnám a genetikai elváltozásunkat. Egyedül persze nagyon sokáig tartana, de alkalmazhatnánk néhány biológust. - Hogyne, hogy kiderüljön, kik vagyunk. Még ha a kutatások célját nem is hozzuk nyilvánosságra, minden tudós akar publikálni, és nem tudod megakadályozni, hogy a sok apró cikkből a kíváncsiak össze ne állítsák a képet. - Miért, vannak hermetikusan elzárt laboratóriumok is. A védelmi kutatások részleteiről sem olvashatsz a szaklapokban.


- Hogy akarsz a Pentagontól kutatási megbízást szerezni? - ellenkeztem tovább, persze nem verbálisan, csupán mimikával. - Nem kell ahhoz Hadügyminisztérium, pénzzel minden el lehet érni. Weizenbaumnak van egy hatalmas birtoka Arizonában, csupa sivatag. Arra számított, hogy olajat találnak ott, de amikor kiderült, hogy nincs, nem tudta eladni. Megvehetnénk tőle, és felépíthetnénk egy titkos labort. - Nem lenne jobb talán a Negev sivatagban? Izraelben megvan a politikai befolyásunk is, senki sem fog utána kutatni, miféle labor az. - Hogyne, hogy valami arab kommandót a nyakunkra küldjön valaki, aki úgy sejti, hogy szerződésellenes hadikutatást folytatunk. Amerika szabad ország, itt mindenki azt kutatja, amire pénze van. Nem megmondta nagyapám, hogy mindig az lesz, amit a nők akarnak? Így aztán Arizona mellett döntöttünk. Mr. Weizenbaum szívesen eladta nekünk a sivatagját. Júlia odautazott, és megvesztegetett egy-két helyi képviselőt és seriffet, akik örömest vezényelték ki rendőrségüket: megvédték számunkra a területet, mint szupertitkos kutatások színhelyét. szívesen tették, hiszen munkahelyeket teremtettünk a gazdaságilag fejletlen vidéken. Hamarosan felépült a laboratórium, nagyrésze betonbunkerként a sivatag felszíne alatt. Weisz Miska, aki barátja, Weizenbaum révén már amúgy is belekeveredett az ügybe, Magyarországról elküldte egy unokatestvérét, egy bizonyos Bandit, egy biológust; tudósként inkább másodosztályúnak bizonyult, de kiváló szervezőképességgel volt megáldva. Még gyerekkorunkból ismertük egymást, én vittem el a Királyi Csemetékhez. Ott tanulta a szervezkedést, fontos tisztségeket töltött be, csoportokat vezetett, táborokat és hétvégéket rendezett; motorja lett a mozgalomnak. Most is ő verbuválta az egész csapatot a környező közép-kelet-európai országok hozzá hasonló kapacitásaiból, akik számára váratlan lehetőségnek bizonyult, hogy Amerikában kutathatnak. szívesen lemondtak a publikálási jogról, sőt, személyes szabadságukról is: senki nem hagyhatta el a területet. Hazájukban soha nem juthattak volna olyan kimeríthetetlen költségvetési kerethez, mint itt. Így hát szívesen rendezték be új laboratóriumukat a legmodernebb génsebészeti eszközökkel és számítógépekkel. A feladatuk volt, hogy különleges, az átlagemberétől elütő génjeinket megtalálják, azonosítsák. A gárda nem volt különösen használható, de Júlia a segítségükkel - orvosi ismeretei alapján beledolgozta magát az anyagba, és megfelelő utasításokat adott, úgy, hogy néhány hónap múlva a kutatások sikerrel kecsegtettek. Júlia következő útjáról hazatérve örömkiáltással borult a nyakamba (hozzászoktunk, hogy kettesben is úgy viselkedjünk, mint az emberek előtt; nem tudhattuk, ki figyeli a fontos politikusokat poloskakamerán vagy távcsővel). De arcizmainkkal beszélgettünk: - Örökölhető! - Ne mondd! Tényleg? Hogy derítetted ki? - Megtaláltuk. Azonosítottuk a gént. Egyértelműen mutáció. Az a gén, amelyik az nyúltagy huszonhármas sejtjeinek rezonanciaképességét csökkenti. A miénk két molekulával hosszabb. Egész biztos. És örökölhető. Majdnem minden utódban benne van.


Tudtam, hogy Júlia éjszakánként felszabaduló spermámat begyűjtötte kísérleti célra, de hogy a kísérletek már ennyire előrehaladtak, meglepett. - És biztos, hogy ez a két molekula a képességeink forrása? - Nem biztos, ez majd csak akkor derül ki, ha kifejlődtek az utódok. De ez a különbség. Minden sejtünkben benne van, és más különbséget nem tudtunk találni. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ez az. De nem csak az volt. A torz gén ugyan valóban átöröklődött a legtöbb utódunkba; Júlia válogatott donorok petesejtjeit vásárolta fel, és termékenyíttette meg kémcsőben a férfiasságom termékével. Saját petesejtjeivel hasonlóképp járt el. De kiderült, hogy az embriók életképtelenek, néhány hetes fejlődés után elpusztultak. Júlia Dél-Amerikából hozatott fiatal, egészséges lányokat kölcsönanyának. Még a saját méhébe is betelepíttetett egy főtuszt, de egyik sem fejlődött ki. Hosszadalmas kutatások derítettek ki még néhány további tényezőt, és minden, amit születésünk körülményeiről tudtunk, a kutatás tárgya lett. Végül a radioaktív só vezetett nyomra, amivel Ábrahám apánk Esztert elcsábította: kiderült, anélkül nem jöhettünk volna a világra. Nem is olyan nagyon enyhe rádióaktivitásra volt szükség ahhoz, hogy a megtermékenyítés után néhány nappal elpusztítsa a torz gén által okozott fejlődési rendellenességeket. Így is csak a főtuszok ötödrészét tudták életben tartani. Végül azonban sikerült, és egy argentínai lány világra hozta első fiamat. Néhány hetes korában elrepültem Arizonába, hogy meglátogassam. A phoenixi repülőtérről légisiklón repültünk még egy jó órát; fentről soha nem vettem volna észre az épületkomplexust, hacsak a pilóta meg nem bök: - Oda megyünk. Olyan sivatagszínű volt az egész, hogy akár homokfúvásoknak is lehetett volna nézni ötszáz méter magasból. De lejjebb ereszkedve már látni lehetett a fogadóépületet, tulajdonképpen az egyetlen háznak nevezhető építményt. Azonkívül csak nagyszámú, barakkszerű, furcsa alkotás volt szétszórva a hatalmas területen. Ezeket sem nagyon magasból, sem a felszínről nem lehetett észrevenni. Mint kiderült, a laboratórium nagy része a sivatag alatt helyezkedett el, a barakkok csak vészkijáratok, légaknák és egyéb szolgáltató épületek voltak. Belépve azonban lenyűgözött a komplexus hatalmas mérete. A kétemeletes fogadóépület a felszín alatt is folytatódott, és folyosók kötötték össze a többi földalatti helységgel. Megtudtam, hogy az intézmény több, mint háromszáz ember számára nyújt állandó tartózkodási lehetőséget, beleértve a majdnem ötven kutatót, laboránst, takarítónőket, szakácsot és anyákat. Vezetőm sorra mutogatta a különböző laboratóriumokat, szavalt valami megdöbbentően általános szöveget az itt folyó kutatásokról és azok nemzeti jelentőségéről; nem tudta, ki vagyok. Végül megérkeztünk az irodához, ahol Júlia, a főnök dolgozott. Rögtön fogadott, tudta, hogy jövök: - Minden rendben? - Igen, rendben. Meg szeretném nézni a fiamat. Vagy a te fiad?


- Nem, a tiéd. Egészséges, virul. - Megfigyelted már a reakcióit? - Igen, de ítéld meg magad. Semminemű apasági érzés nem fogott el, amikor a nyugodt, értelmes szemekkel tekintgető apróságot elém hozták. Egy nagyhasú mesztic lány tartotta a karján, a nyolcadik hónapban lehetett, nyilván Júlia gyermekével; ő sem tudta, ki vagyok. Azonnal láttam a fiún, hogy örökölte különleges képességeimet. Nem is tudom pontosan meghatározni, miből. De tapasztaltam már, hogyan reagálnak a normális emberek mosolyra, érintésre, hangokra. Talán úgy fogalmazhatnám meg, spontánul. Jákob fiam tudatosan reagált. Elküldtem a lányt, és egy jó órát foglalkoztam a gyerekkel. Megtanítottam ugyanazokra az arcmozdulatokra, amelyekkel Júliával társalogtunk kicsi gyerekkorunkban. Olyan fogalmakat tudtam közölni a kéthetes csecsemővel, amiket a hangszerkesztőbe még körülírni sem lehet. Úgy, hogy bocsásd meg, nyájas Olvasó, nem avatlak be ennek a világnak titkaiba, amelyben húgommal és gyermekeinkkel élünk; nem alkalmas rá a nyelved. Júliával úgy döntöttünk, hogy mesterségesen tenyésztjük tovább az új emberfajtát. Nem csak nekem lett így nagyszámú gyermekem, hanem Júlia is évente többször kivetette érett petéjét, és megtermékenyíttette egészséges férfiak ondósejtjeivel. Az így létrejött embriókat genetikusan megvizsgálták. Az alkalmatlanokat elpusztították, azokat pedig, amelyek az illető gént örökölték, megfelelő sugárkezelésnek vetették alá. További lányokat hozattak DélAmerikából, akik gyermekeinket néhány hetes koruktól kezdve kihordták. A terhesség ideje alatt ők sem hagyhatták el a laboratórium területét. Ennek fejében ösztöndíjat nyertek, amellyel az Egyesült Államokban magasabb iskolát végezhettek. Néhányuk azonban a laboratóriumban maradt, és gondoskodott a csecsemőkről, gyerekekről. A kutató személyzet végig nem tudott a kísérletek céljáról, őket csak otthoni fizetésük húszszorosa érdekelte, no meg a korszerű berendezés. Júlia eleinte minden újszülöttet háromhetes korában magához vett néhány hétre, és megtanította a mimikánkra. Később, amikor a legidősebbek már három-négyévesek voltak, átvették ezt a feladatot tőle. Ettől függetlenül rendszeresen ellátogatott Arizonába, és személyesen gondoskodott nagyszámú fiának, lányának, unokaöccsének és unokahúgának sorsáról, képzéséről.

6 Az üzleti kapcsolataim politikusi tevékenységemre, mint ENSZ-képviselő is hatással voltak, illetve a hatás természetszerűleg kölcsönös volt. Harmincéves koromban, mint talán ezt te is tudod, nyájas Olvasó, az ENSZ főtitkárává választottak. - Krisztusi kor - gratuláltak barátaim. - Zsidó létemre inkább Dávid király példáját követném. - vicceltem vissza. - Ő is harmincévesen került trónra, de negyven évig uralkodott. - Ők még nem tudhatták, amiben már akkor biztos voltam, hogy ez az esemény fémjelezte a világ átalakulásának, új


korszakának a kezdetét. De hogy ez a fénykor is negyven évig fog tartani, ezt magam sem sejthettem. Az egyetem befejezése után is intenzív történelmi és politikai tanulmányokat folytattam. Ezekben az években sajátítottam el gyorsolvasói képességemet. Főleg azzal sikerült növeltem a sebességet, amikor megtanultam, hogy a két szemem egymástól függetlenül két különböző irányba fogja át a szöveget. Százával lapoztam át a lexikonokat és folyóiratokat, monográfiákat és regényeket. Az ehhez szükséges sok alvás, napjában többször is, visszatartott ugyan a produktív munkától, az üzletkötésektől és közgyűlésektől, de sikereim mellett ezt megengedhettem magamnak. Júlia a pszichológia és mindenféle kultúrák tanulmányozása terén fejlesztette magát hasonló ütemben. Arra törekedett, hogy megismerje a világ különböző tájain uralkodó gondolkodásmódokat, kommunikációs formákat, indítékokat. Így összefogva elég jól megértettük a politikában működő mechanizmusokat. Már karrierem kezdetén is képes voltam arra, hogy tárgyalásaim folyamán kitaláljam partnereim gondolatait, motivációját; idővel azonban megtanultam, hogy olyan ötleteket közöljek tárgyalófeleimmel, olyan tanácsokkal lássam el őket, amelyek megfelelnek az érdekeiknek. Kompromisszumokat találtam, amelyek nemcsak, hogy minden követelményt kielégítettek, de bizalmat is ébresztettek irántam. A tanácsaim beváltak, az ígéreteimet betartottam, az ötleteim jóknak bizonyultak. Így az ENSZ tagjai, de megbízó kormányaik is hittek nekem, szívesen tárgyaltak velem, elismertek a világ legsikeresebb politikusának. Idővel tudatosan és szándékosan személyi szimpátiát is tudtam kelteni magam iránt: nyílt mosolyommal, őszinteségemmel, barátságos gesztusaimmal arra törekedtem, hogy azt emberek szeressenek. Mint ahogy azt már a történelemkönyvekből is tudhatod, nyájas Olvasó, első komoly teljesítményem az volt, hogy az arab-izraeli konfliktust véglegesen megoldottam. Legyek őszinte? Ez nem az én érdemem, itt már csak az i-re tettem fel a pontot. A Makkabeusztársaság ezt már jóval főtitkárrá választásom előtt elrendezte. Bár én is dolgoztam az ügyön, a világon szétszórt sok száz, vagy talán több ezer zsidó ügynök, üzletember, politikus és szimpatizáns, de főleg a társaság pénzforrásai nélkül ez sohasem lett volna lehetséges. Szisztematikusan bekerítették az arab államok érdekeltségeit, meghódították a gazdasági életüket, jótékonysági és közművelési programokat indítottak, lepénzelték a politikusaikat. Végül készen állt a mű, a személyembe vetett szimpátia és bizalom már csak a megpecsételéséhez kellett. A Közel-Keleten kitört a béke. - Izrael fel fog zárkózni a nagyhatalmak sorába, és ezt az arab országok, tisztán anyagi érdekből, támogatják! - ömlengett izgatottan Mr. Whynie. Ál-stanfordista fia már rég beházasodott egy olajmilliomos családjába, és a sejk lányával együtt Jeruzsálemből igazgatta a világpolitikát. - Beszállunk az űrkutatási programba, és palesztineket repítünk a Holdra, hadd örüljenek! Taníttatjuk őket, zsidó népművelőket küldünk közéjük: hadd értsék meg, mi jó nekik, miért érdemes harcolniuk! - Minek adjunk ki milliárdokat olyan célra, ami az állami költségvetés feladata? - ellenkeztem az érzelmi indítékú tervvel. - Inkább alapítsunk közös vállalkozásokat, nyújtsunk nekik lehetőséget pénzkeresésre, gazdagodásra. Úgy összeszőjük a gazdasági életüket a miénkkel, hogy maguk sem tudják majd megkülönböztetni, melyik cég arab és melyik izraeli. - És mit csinálunk az afganisztáni muzulmán lázítókkal, a rádióadásaikkal és az imámokkal, akiket Egyiptomba csempésznek?


- Tudja mit, azokat meg elhozzuk Arizonába, tanuljanak teológiát. Építünk nekik egy szemináriumot a sivatagban, és adunk a kezükbe egy humanista iszlámot. Ebben egyesítjük a síita, szunnita meg mindenféle heréziákat, belekeverünk egy kis buddhizmust meg egy adag new-age-et. - New age? Mi az? - Hát az, ami eljött, amióta hatalomra kerültünk: a világtörténelem új korszaka. Na nem, csak viccelek. Egy vallás. Csodálkozom, hogy magát még nem próbálták megtéríteni. Bár ma már nem nevezik meg magukat a nyilvánosság előtt. A new age a múlt század végén NyugatEurópa és Észak-Amerika legfontosabb ideológiai irányzata volt. Mára már beleolvadt az egyházakba és szektákba, nem emlegeti senki ezen a néven, de az elemei nálunk majdnem mindenki gondolkozását meghatározzák. A legtöbbje, mint az ezoterika, parapszichológia, univerzalizmus és transzcendentális meditáció, meggyőződésem szerint babona, én utálom, de az embereket boldoggá teszi. Ha a mohamedánok is tudnának hinni az ilyesmiben, lemondanának világuralmi igényükről és az agresszív térhódításukról. Mr. Whynie a homlokára bökött, mint szokta, ha egy ötletet jónak talált, jelezvén, hogy befogadta a fejébe. Egy óra múlva kiment a papír, hogy már nem is tudom, hány milliós alaptőkével egy iszlám teológiai alapítvány létesült Mr. Weizenbaum újabban beszerzett arizonai birtokán, amin szintén nem találtak olajat, de ilyen célokra érdemes volt tartogatni. Az alapítvány adókedvezménye ugyanis jóval magasabb megtakarítást eredményezett, mint amennyiért azt a sivatagot valaha is el lehetett volna adni. Ez az intézmény tíz év múlva az indiai és délkelet-ázsiai vallási ellentétek megoldásához is kulcsnak bizonyult. Itt keletkezett a neoiszlám, amely azóta az egész világon elterjedt, talán te is ennek a követője vagy, nyájas Olvasó, ha úgy döntöttél, hogy hinni akarsz Istenben. Nem tudom ugyan, mennyire használ neked ez a hit a ma fent dühöngő világégésben. De talán kitalálták már a mohamedán teológusok erre is a megfelelő magyarázatot. Azok, akik a Bibliában hisznek, nekem már jó előre megmondták, hogy ez lesz a vége. De erről majd később. A neoiszlám fő újdonsága lett, hogy - ellentéttel elődjével, a hagyományos mohamedán áramlatokkal - képes toleranciával viseltetni más vallások iránt. Ahogy terveztem, humanista alapokra épült, és magába foglalt sok, a nyugati világban dívó babonás hajlamot is. Úgy gondoltam, a vallás alkalmas eszköz az ember irracionalitásának kordában tartására és megfékezésére; mindennapi életében így teret nyerhet az ésszerűség. Örültem neki, hogy az új mohamedánizmus bár világhatalmi törekvéseiről lemondott, lassan mégis elterjed a nyugati civilizációban is. A keresztény egyházakban a keleti gondolkodásmódra való hajlam már korábban is divattá vált. Az ökumenikus mozgalom, amely a egyházakat egymáshoz és a többi valláshoz közelebb igyekezett vezetni, a Egyházak Világtanácsának keretében új dinamikával lépett fel. Egyedül az ortodox zsidó vallás képviselői és egyes evangéliumi gyülekezetek védekeztek e fejlődés ellen. Ennek eredménye volt egy érdekes jelenség, a proszelitizmus és a keresztény fundamentalizmus térhódítása a Közel-Keleten és egyéb, hajdan radikális iszlám területeken. Az előző, a judaizmus terjesztése nem zsidó népek között, ez a bibliai korból ismert hagyomány, új erőre kapott. Az egyszerűbb, korábban erős iszlám befolyás alatt tartott néprétegek nem sokat tudtak kezdeni a humanista eszmékkel, elvesztették lábuk alól a talajt: a minaretekre szerelt hangszórókból nem zörgött már naponta többször a müezzin torz, imára


szólító hangja; nem uszították többé a népet Izrael ellen és nem diktálták a mindennapi élet erkölcsi normáit oly szigorúan, mint régen. A zsidó misszionáriusok könnyűszerrel meggyőzték ezeket az embereket arról, hogy az izraeliták valamennyien Izsák, míg az arabok Izmáel leszármazottai, így közös ősatyjuk Ábrahám, tulajdonképpen testvérnépek. A Korán lassan elmosódó, modern értelmezéseinek helyébe lépett a Tóra, Mózes öt törvénykönyve a Tízparancsolattal és sok más, súlyos korlátozással, valamint a Talmud, a zsidók későbbi korokból származó illemkódexe. Egyre másra épültek a zsinagógák Egyiptomban, Arábiában, sőt Perzsiában, Mezopotámiában is. Sok ortodox zsidó bibliai ígéretek beteljesedését látta ebben a folyamatban és bízott benne, hogy hamarosan megérkezik a Messiás. Azok azonban, akik úgy hitték, hogy ez már kétezer évvel ezelőtt megtörtént és a második, végleges eljövetelére vártak (névlegesen ugye mi is ebbe a csoportba tartoztunk), ugyancsak az ősi bibliai történtekre hivatkoztak, de ezek újszövetségi értelmezésével térítették új hitre a mohamedánokat. Számos missziós társaság és egyház (így a budapesti gyülekezetünk is) rengeteg pénzt és energiát ölt a hajdan zárt országok evangelizálásába. Többnyire sikerrel, az újjászületett arab keresztények száma egyre növekedett, akik aztán még elemibb erővel terjesztették az új életet kínáló hitet. Ébredésről beszéltek, sok helyütt még mosékat is átalakítottak gyülekezeti házakká, templomokká. Érdekes módon a Mohamed előtt oly erős katolikus és ortodox, kopt egyházak nem értek el ilyen sikereket, bár komoly szociális befektetésekkel, kórházak, iskolák, kolostorok építésével ők is igyekeztek kihasználni az új politikai nyitottságot. De ők modernizálódtak, a humanizmus hulláma elborította őket is; ugyanazt a területet igyekeztek meghódítani, amelyet a neoiszlám már lefedett. Ez - minden tolerancia ellenére - konkurrenciaharchoz, feszültségekhez vezetett. Magamnak kellett közbelépni és kinyilatkoztatni, hogy ezek a vallások mind ugyanazt az Istent különböző oldalról mutatják be. Elpuffogtattam egy csomó ósdi bölcsességet, javarészük már majdnem közhelyszámba ment, de attól, hogy én idéztem őket, a hallgatóságom számára új mélységet nyertek; a híres keleti példabeszédhez nyúltam, amelyben három vak vitatkozik arról, milyen is az elefánt. Tekintettel a súlyos teológiai ellentmondásokra, nemigen hittem benne, hogy a több százmillió hívő által hallgatott, pápai felhatalmazással megfogalmazott kairói beszédem eléri a kívánt hatást; de a személyembe vetett bizalom elegendőnek mutatkozott. Elrendeltem a kibékülést, ezután közösen építették az iskolákat, ahol keresztény és iszlám tanítók egymás mellett nevelték az új generációt józanságra, gondolkodásra, együttélésre. Hogy milyen sikerrel? Ezt döntsd el magad, nyájas Olvasó.

7 Eredeti hazám, Kelet-Európa nemzeti ellentétei iránt különös érdeklődéssel viseltettem. Nem csak történelmi tanulmányaimból tudtam, hanem még gyerekkoromból emlékeztem rá, milyen erős társadalmi robbanóanyag a nacionalizmus. Ezen a szűk területen apró népek élnek egymás hegyén-hátán, nemcsak hogy határokat nem lehet vonni közöttük, hanem gyakran még el sem lehet dönteni, a két népcsoport ugyanahhoz a nemzethez tartozik-e vagy sem. A térség egész történelme folyamán mindig mindenütt domináltak egyes népek mások fölött. Ezt az explozív állapotot soha egy békekötés, semmilyen politikai rend, egyetlen diktátor sem tudta lecsillapítani. Én vállalkoztam rá. Először is heteket töltöttem azzal, hogy nyelveket tanultam. Akkor még nem létezett hangszerkesztő, az ezidőbeli tapasztalataim tanítottak meg arra, milyen szükségem lenne rá.


Így magamnak kellett megtanulnom csehül, lengyelül, szlovákul, szerbül, horvátul, meg még ki tudja hány egymáshoz igen hasonló szláv nyelvet és nyelvjárást. Még szerencse, hogy magyarul és románul tudtam. Nagy munka volt, de megérte. Enélkül aligha tehettem volna hihetővé a tömegek számára cseh, ruszin, román, szlovák, szlovén, meg még ki tudja milyen származásomat. Ennek jórésze alighanem igaz volt, családfám szerint főleg berlini nagyapám apai nagyapja ágán kaptam a terület legtöbb fajtájának véréből. Így aztán sztereóvíziós beszédeimet lelkesedéssel fogadták; személyes alapítványaim az egyes nemzeti kultúrák a mindenkori más országbeli védelmére bizalmat ébresztettek irántam. Persze, a legfontosabb a pénz volt, a nagy mennyiségű pénz, amit ebbe a feneketlen kútba öntöttem, a korrupt és terméketlen gazdasági és politikai struktúrákba. Végül sikerült megnyernem a közép-európai népek értelmiségét; segítségükkel munkacsoportokban és konferenciákon kifejlesztettük, sajtó- és tévéviták révén, sportfesztiválok, kulturális rendezvények és népünnepélyek keretében az egész lakossággal elfogadtattuk a föderalista internacionalizmus eszméjét: - A központosított államok és szervezetek történelmének analízise azt mutatja, - prédikáltam, - hogy az egyén elidegenedik a társadalomtól. Főleg a múlt évszázad kommunizmusában, de a demokratikus irányzatú államszervezetekben is, ahol a központi kormányzat a polgár szemével nézve a hatalom (és a vele járó pénz) nagy részét birtokolja, egyfajta ellenséggé, vagy legalábbis ellenféllé válik. Az adófizető úgy érzi, hogy kihúzzák a zsebéből nehezen megkeresett fizetését; a fekete gazdaság és a fekete foglalkoztatottság nő; a társadalommal szemben érzett felelősség és az erkölcs színvonala csökken. A kötelező szociális biztosításokat adónak tekintik, amelyet lelkiismeretlen politikusok elpocsékolnak. A államot fejik, ahol csak lehet, és a közpénzzel nem takarékoskodnak. A nagy egyházak vagy más megaszervezetek, mint a vöröskereszt sem mutatnak más képet: sokan azért adják fel a tagságukat, hogy ne kelljen egyházadót vagy tagdíjat fizetni. Ezzel szemben a tradicionális amerikai struktúrákból egy egészen más közösségtudat keletkezett. Ha az önkormányzat szedi be az adót, amiből a város utcáit, közvilágítását, óvodáit fejlesztik, akkor a polgár ennek hasznát rögtön hasznát látja. A egyházközségnek szívesen adakoznak a hivők, még akkor is, ha az adományok tíz százalékát a fedőszervezet fenntartására továbbadják. Egy iskola tandíját könnyebb megemelni, ha a többletet a felszerelés vagy az épületek állagának javítására fordítják, mintha a fővárosba, az oktatásügyi minisztérium számlájára kell átutalni. - Ennélfogva egy három- vagy négyszintes, alulról felfelé lazuló államszervezet hozunk létre. - vezettem le a következtetést. - A helyi, városi vagy községi hatóságok képviselői még egyes nemzeteknek kötelezik el magukat. Ha egy faluban három nép, mondjuk román, magyar és német él együtt, akkor a községi elöljáróság mind a három nép képviselőiből áll. Sőt, ha valamelyik falu úgy akarja, határt húzhatnak a faluban, és az alsó vég román, a felső pedig német és magyar lesz. De erre, azt hiszem, nemigen fog sor kerülni. - Mi történik, ha mondjuk egy rutén család beköltözik? - hangzott egy közbeszólás. - Egy család még nem változtat sokat. De ha már húsz ruszin lakott a faluban, akkor a huszonnégy lakos már elég lehet egy saját képviselőhöz, amihez húsz nem volt elegendő. - És az iskolák, rádióműsorok, utcatáblák? - Ezt majd mind a helyhatóságok döntik el. Az ő feladatkörük lesz a nemzetiségi kérdés; pénz, reméljük, lesz elegendő mindenre.


- Igen, ezen fog múlni minden, - helyeseltek az értelmiségiek, - mint ahogy a múltban is ekörül törtek ki a lázongások. Honnan jön majd a pénz? - A helyhatóságok megyéket, kerületeket alkotnak, amelyeket már nem nyelvi vagy kulturális, hanem gazdasági kötelékek tartanak össze. Ezek kezelik majd az adókat és osztják szét a járulékokat. A megyék önállóan vagy tartományokba tömörülve szövetkeznek a Középeurópai Unióba. Ez lesz az állam, amely az ENSZ-ben a terület mintegy százmillió lakosát képviseli. Hajdani osztálytársam, Domokos Feri is aktívan mozgolódott a porondon, valamilyen kicsi, talán magaszervezte, magyarkodó párt képviselőjeként vetette be ötleteit: - A nemzetiségeket a kerületek és tartományok hatóságaiban is a lakosság szerinti arányban kell képviseltetni. Vagy: - A szövetségbe tömörülő népek önkormányzati jogát meg kell tartani. De a legrosszabb ez volt, nem is tudom, komolyan gondolta-e: - Legyen az Unió hivatalos nyelve a magyar. Az új politikai struktúra egyik konstruktora volt Ludovik Menyhárt közgazdász és amatőr nyelvész Pozsonyból. Ő javasolta ezen az ülésen: - Inkább az Eszperantó. - Eszperantó? Mi az - kérdezte egy szerb néprajzos. Én is csak valami régi lexikonban olvastam volt róla, úgy hittem, már rég feledésbe merült. - Egy mesterséges nyelv. A huszadik század elején alkotta Zamenhof, egy lengyel filológus. Lengyelország delegátusának a mellénye feszült a büszkeségtől. - Az volt a célja, hogy világnyelv legyen belőle, de sajnos soha nem terjedt el. Most megvolna rá a lehetőség. - Ki akarja azt megtanulni? - Ha hivatalossá tesszük, sokan. Rendkívül könnyű; egyszerű a nyelvtana, szókészlete. Valóban, ez után az ülés után vagy két óra alatt megtanultam. De egy átlagos képességekkel rendelkező embernek is elég néhány hónap rá, különösen, ha tud más nyelveket, például a latint. - Nem ismeri senki. - Az eszperantó mozgalom főleg kis népek között lett népszerű, amelyek nem várhatták el, hogy mások megtanulják az ő nyelvüket, mint Magyarországon vagy Észtországban. - És hogy akarod elterjeszteni?


- Ingyen tanfolyamokkal, propagandával. Az iskolában mindenki ezt tanulhatná első idegen nyelvként. - Lázadozni fognak ellene, hogy elnyomja a nemzeti kultúrát. - Ahhoz túl igénytelen. - Akkor meg nem elég kifejezőképes, nem elég gazdag. Nem tudja követni az élet rohamos változását. - Komoly irodalma van. A ragrendszere lehetővé teszi új kifejezések képzését szükség szerint. Folyt a vita, döntöttünk, kipróbáltuk. Sok milliót öltünk bele, néhány százezer ember megtanulta, terjesztette. De végül nem sikerült. Mindenki inkább angolul akart tanulni. Hiába, a pénz angol nyelvterületről folyt, és aki angolul tudott, ahhoz gyorsabban.

8 Egy hosszútávú haszna mégiscsak lett ennek a vállalkozásnak: a nyelvészet és az ortográfia, az írástan forradalma. Annak idején Zamenhof tudatában volt annak, hogy az eszperantó nem tökéletes alkotás, hogy még ha álma beteljesedik is és világnyelvvé is válik, előbb-utóbb reformálni kell. Mégis, hogy legalább átmeneti stabilitást nyújtson a nyelvnek, hagyatékában előírta, hogy amíg egy világszervezet (mint az akkori Népszövetség) magáévá nem teszi, nem szabad rajta semmit sem változtatni. Most mi voltunk ez az intézmény, amely a változtatás jogát megkapta. Nem akartuk azonban elhamarkodni a dolgot, ezért tudományos alapossággal készítettük elő az újítást; még azt a kockázatot is vállaltuk, hogy túl sokan megtanulják a régi változatot. Mire azonban a bizottság előállt a Moderna Esperanto-val, már kiderült, hogy a tervünk a mesterséges nyelv elterjesztésére nem sikerült. Az új változat azonban matematikai alapokra épült. Kifejlesztése során sikerült megtalálni a nyelv, pontosabban a kommunikáció, vagyis egyáltalán minden közlés lényegét és alapelemeit. A hierarchikus struktúrákon alapuló matematikai rendszer, a bitnyelv, alkalmasnak bizonyult tetszőlegesen bonyolult, sőt, mai ismereteinktől akármilyen távol eső tények kifejezésére. Ezt aztán igen egyszerű volt úgy számítógépek által könnyen kezelhető formába önteni, mint akármilyen élő vagy mesterséges nyelvre lefordítani. A Modern Eszperantó mindezeknek csak egy speciális esete volt. A kidolgozott elmélet egyik mellékeredménye volt a tökéletes számítógépes fordítás akármilyen nyelvről akármilyen nyelvre a közbülső formális bitnyelven keresztül. Addig a legjobb programok is csak nyersfordítást produkáltak, amelyet szakembereknek kellett kisimítaniuk, a félreértéseket és kétértelműségeket kiszűrniük. (Ismert a klasszikus példa, amikor az első angol-orosz programok egyike Jézus szavait "a lélek ugyan akar, de a test gyenge" az angol változatból oroszra úgy fordította, hogy "a vodka ugyan erős, de a hús nyers"). Az ilyen félrecsúszások lehetősége ugyan megmaradt, de a kétértelműség már a forrásszöveg analízise alatt kiderült; a program szakértői rendszerének világtudással ellátott adatbázisában, legrosszabb esetben a kezelőjénél utánakérdezett, pontosította az eredeti


szöveget és igen magas valószínűséggel tökéletes fordítást produkált. Műfordítókra már csak a szépirodalom csiszolásához volt szükség. Én is hasznot húztam ebből az eljárásból, mert a hangszerkesztőm ezzel a módszerrel képes szinkronban fordítani; már említettem, hogy a világ legtöbb nemzetéhez anyanyelvén beszélhettem íly módon. Az ortográfia problémája pedig már akkor felvetődött bennem, amikor a gyorsolvasást tanultam. Első pillanattól kezdve világos volt számomra, hogy a sebességet elsősorban nem annyira az agyam felfogó kapacitása korlátozza, hanem az írás ősi módszerének redundanciája. Az általunk használt hangírást még a görögök találták fel és azóta a módszer semmit sem fejlődött. A helyesírás meglehetősen mérsékelten követi a nyelv változásait: a nemrég reformált magyar vagy szlovák még eléggé fonetikus, de a német és az orosz kiejtés már gyakran eltér az írásmódtól, a franciáról meg az angolról nem is beszélve. Minden szót kétszer kell megtanulni: egyszer az írásmódot, egyszer a kiejtést. Ez már sokszor bosszantott. Ezért a Modern Eszperantó Kutatóintézet (amelyet egyébként a már említett Ludovik Menyhárt vezetett) egyik csoportja pszichológiai kutatásokat folytatott egy effektív írás- és olvasásmódszer kifejlesztésére. Végeredményben kifejlesztették a rovásírást: egy eljárást, amely úgy a kínai-féle szóírást (azaz a jelentésen alapuló ábrázolást, hieroglifákat) lehetővé teszi, mint a fonetikus hangképeket. A hatékony használatának az előfeltétele az elektronikus papír, amely a szöveget bitnyelven tárolja és folyékonykristály kijelzőjén kívánság szerinti formában mutatja. Általában a rövid jelentésalakok láthatók, amelyeket az olvasó saját nyelvétől függetlenül megért; ha nem, érintésre megmutatja a beállított nyelv és dialektus kiejtett formájában. Végül a fonetikus alak, a legrészletesebb, amely az adott nyelvbeli pontos kiejtést írja le. Ez szükséges például idegen nevek vagy új fogalmak meghatározásakor. A rovásírás nem takarékoskodik a felülettel, mint a korábbiak, a jeleket nem jobbról balra vagy balról jobbra és fentről lefelé helyezi el a papíron, hanem belülről kifelé. Minden mondat (azaz a közölnivaló egysége) egy egész oldalt foglal el. A középpontban található a mondat centruma, azaz az alany, az állítmány vagy más lényeg. Erre lehet különböző irányokba ráakasztani a jelzőket, határozókat, stb. A mellékmondatok külön körszegmenst képeznek saját középponttal, amely a fölérendelt mondatrészen függ. Így nem az író, hanem az olvasó dönti el, hogy milyen sorrendben fogja fel a mondanivalót. Az ismert részeket kihagyhatja, az érdekteleneket csak felületesen fogja át egy pillantással. A szerző persze belefűzhet a szövegbe egy vezérvonalat is, amely a sorrendet meghatározza; ez fontos például versek rögzítésénél. Hasonlóképpen lehet dallammal ellátott szövegeket vagy akár zenedarabokat is lejegyezni. A rovásírás kibővített változata magába foglalja ugyanis a kottaírást, sőt, egy komponista a szerzeményét lényegesen részletesebben megörökítheti az utókor számára, mint a régi módszerrel. A rendszer további bővítéseknek is helyet hagy: ha valaki egy szép napon majd zajokat, fénykombinációkat vagy akár képeket akar rovásírással rögzíteni, egyszerűen definiálja a sajátmaga által kitalált jelek értelmezését. Egyedül az a fontos, hogy a rögzítendő tárgynak információtartalma legyen. Az legegyszerűbb változatot gyakorlott olvasók (akik a legtöbb szó jelentésalakját ismerik) tíz-hússzor gyorsabban értik meg, mint hagyományos módon. De a rovásírás fonetikus formája is lényegesen gazdaságosabb, mint a betűírásé. A pszichológusuk számos kísérletsorozat révén olyan ábrázolási módszert találtak, amely a szem és a fül által szállított információt összehangolja és az ember asszociációs képességét kihasználja. (A mondat vagy a zene dallamát például különböző színekkel ábrázolják, a hangsúlyozást és hangerőt a jelek


viszonylagos nagyságával és helyzetével). A végeredmény az ősi rovásírásról kapta a nevét, amelyhez valamennyire hasonlít. Ez amellett szól. hogy hettita eleink ösztönösen jó irányban tapogatóztak. De hát nekik még nem volt elektronikus papírjuk. A rovásírás elsajátítása gyerekeknek is tulajdonképpen egyszerűbb, mint a betűírásé, de a módszer elterjesztéséhez időre lett volna szükség. Az eszperantó csődje is feltartotta a folyamatot, így a mai napig csak progresszív értelmiségi körökben terjedt el, és egyes iskolákban, alternatív tantárgyként. Talán a következő civilizáció, ha a hettiták útján indul el, hasznosítja ezeket az eredményeket.

9 A Közép-európai Unió mintapéldává lett a Világállam fokozatos felépítésében. Az ENSZ politikai befolyása mindinkább növekedett, egyre több állam volt hajlandó szuverenitásáról legalábbis részben lemondani. Ebben a folyamatban fontos lépés volt a leszerelés. Az egyes országok, tartományok lemondtak önvédelmi jogukról, csupán a belső rend fenntartására elegendő rendőrséget tartottak. Ennek fejében az ENSZ kéksisakosai garantálták integritásukat. Eme a korábban lehetetlennek tartott fejlődés fő oka az eladósodás volt. Már a múlt században elkezdődött, hogy a harmadik világ országai erejükön felül fegyverkeztek és egyre nagyobb adósságot halmoztak fel. Bruttó nemzeti jövedelmüknek egyre növekvő százalékát emésztette fel a kamatok törlesztése. Ez a teher lassan elfojtotta az államok minden gazdasági kezdeményezésének lehetőségét. Most, aki lemondott saját fegyveres erőiről, az nemcsak a védelmi kiadásaitól szabadult meg, hanem az ENSZ átvállalta adósságait is. Persze, ez soha nem lett volna lehetséges, ha nem bíznak meg olyan korlátlanul személyemben. Ebben az időben a Makkabeusz-klikk beleegyezése nélkül már nem született nagyobb üzlet. Azon országok gazdasága, amelyek a társaság döntésével szembeszegültek, rövid időn belül összeomlott. Ezután megjelent a Makkabeusz-tőke, és felvásárolta az egész országot. A folyamatnak alig volt ellenzője, mert majdnem mindenkinek hasznot hozott. Az ideológiai, vallási és nacionalista ellenzéket az ésszerűség nevében sikerült kiszorítani a hatalomból. Az egész földgolyón egy dinamikus fejlődés indult be. Tíz év alatt felépült a Világállam, amelynek gyakorlatilag én voltam a feje; névlegesen persze mindössze az ENSZ főtitkára maradtam. Ebből a pozícióból irányítottam a folyamatokat, többé-kevésbé a háttérből. Nem helyeztem magam rivaldafénybe, nem élveztem a hatalmat, hiszen nem vagyok képes élvezni semmit sem.

10 Júlia arizonai laboratóriumunk egy részét átalakította gyerekneveldévé; a tudósok javarészét hazaküldte, de a legjobbakat megtartotta, és kiegészítette hírességekkel. A világ minden táján felszerelt hasonló kutatóintézeteket, amelyekbe becsempészte ötleteit. Így az orvostudomány soha nem látott fejlődésnek indult. Jutott pénz is az alkalmazására, így az átlag emberi életkor tízévenként öt százalékkal nőtt. Ehhez persze hozzájárult a terjedő józan, egészséges életmód, a sport, a szükségleteknek megfelelő táplálkozás, a higénia.


- Te Júlia, - mondtam neki egyszer, - ebből baj lesz. Hamarosan húszmilliárdan leszünk. Ha Afrikában és Dél-Amerikában így csökken tovább a gyerekhalandóság, akkor senki sem állítja meg a demográfiai robbanást. - A fejlett területeken mindenütt csökkenőben van a szaporulat, és ez a tendencia a küszöbállamokban is tapasztalható. - vélte. - A fejletlen vidékekre több élelmiszert és orvosi felszerelést exportálunk, mint civilizációt. Nézd, hogy növekszik az alkoholfogyasztás! - mutattam neki a legújabb grafikonokat. Régen ez nem volt. Most van rá pénzük. Következő arizonai útjáról egy biokémiai szakfolyóirat cikkével tért vissza. Átfutottam, de a sok szakkifejezés és bonyolult levezetés miatt nem értettem, miért tartja jelentősnek: - Valami szerről van benne szó, amit egerek vérébe fecskendeznek, hogy lassabban szaporodjanak. Ez egy fogamzásgátló? - Az alton nem fogamzásgátló, mert nem gátolja meg a fogamzást, csak csökkenti a valószínűségét. Nézd, a májat ingerli! - mutatott az ábrára. - A máj kiválaszt egy enzimet, amelynek egyik mellékhatása, hogy az ondósejtek lassabban mozognak. Úgy a hím, mint a nőstény állatokba oltva csökkenti a szaporodás ütemét. Két és fél milligramm egy egér termékenységét a felére csökkenti. Egy hét múlva aztán a szervezete kiválasztja az enzimet, és lassan visszaáll a szaporodóképesség. A rendszeres kezelés pedig hosszú távon is csökkenti a szaporodóképességet. - Milyen hatással van az emberre? - Azt még nem tudjuk, de kutyán és szarvasmarhán ugyanúgy érvényesül. Már találtunk önkénteseket humánkísérletekre is. - Ezzel akarod beoltani a slum-lakókat? Össznépi antibébi-tabletta? - Nem kell őket beoltani. Van egy jobb megoldás. Nézd csak, az alton egy alkoholszármazék. Ha belekeverjük szeszes italba, nem lehet azonosítani. - És az alkoholistáknak lesz a legkevesebb utódjuk. Nem rossz ötlet! De hogy kerül bele a vodkásüvegekbe? Nem tudunk felépíteni egy olyan hálózatot, amelyik ezt titokban megtenné. És törvényesíteni nem lehet. Ha az emberek megtudják, mit isznak, úgy fellendülnek a fekete szeszfőzdék, hogy soha többé nem fogjuk tudni megfékezni az alkoholizmust! - Igen, ha nem találunk ki valami jobbat. De van egy gondolatom. Az alton a májat ingerli. Mi lenne, ha arra is ingerelné, hogy hamarabb lebontsa az alkoholt? Akkor csökkentené az ivás káros hatásait: a baleseteket, májkárosodást, satöbbi. Ez elegendő ok lenne a törvényesítésére. - És ingerli arra? - Még nem, de kifejleszthetjük. Vagy módosítjuk az összetételét, vagy elkeverjük egy másik anyaggal. Senkinek sem fog eszébe jutni, hogy a termékenységre tett mellékhatását megvizsgálja.


Mr. Whynie-től átvettem a szokást, hogy a homlokomra böktem; ez a mozdulat egy új kifejezéssé vált mimikán, gesztusokon alapuló nyelvünkben. Így jeleztem, hogy rendben van, indulhat a program, én is megteszem a magamét. A Makkabeusz-társaságnak gyakran adtam át ötleteket az ENSZ belső köreiben nyert információim alapján. Ezt senki sem vethette a szememre, mert a társaság gazdasági tranzakciói viszont mind a Világállam politikai érdekeit szolgálták, gyakran előkészítették az akcióit. Ebben még azt is elnéztem, hogy sok Makkabeusz-tag nem csak a társaság hasznára gazdálkodott, hanem a saját zsebét is dagasztotta new-yorki kapcsolatai révén. Ez volt az első alkalom, amikor - némi kárörömmel, már amennyire nekem ilyen lehet - a politikai érdekeket üzletbarátaim pénztárcája fölé helyeztem: - A szesziparba fektetünk be! - adtam ki a tippet, és világszerte új whisky- és borkonszernek jöttek létre, felvásárolták a hagyományos márkákat. Következő lépésként magamhoz rendeltem a kínai nagykövetet: - Sanghajban a krónikus alkoholizmus aránya elérte a tíz százalékot. Más tízmilliós városokban sem jobb a helyzet. Szeretne a kormány ellenintézkedéseket hozni? - Hogyne, uram, de tehetetlen. A lakosság szabadságjogaiba való beavatkozás lehetősége nélkül minden eddigi próbálkozás hiábavaló volt. - A kezembe került ez a felfedezés, vizsgálja meg. Ha törvénybe iktatnák, hogy minden kereskedelmi forgalomba került alkoholnak tartalmaznia kell három ezrelék altont, akkor a fele problémát már megoldottuk. A polgáraik tovább isznak, amennyit akarnak, de a káros hatásokat elkerüljük. - Jó ötlet, uram, de a tiltott szeszfőzdék fölött semmi hatalmunk sincs. - Csökkentsék le a szeszadót annyira, hogy ne legyen érdemes feketén alkoholt párolni. - Kína nem mondhat le a szeszfogyasztásból származó bevételről, uram. Különösen a mai kritikus gazdasági helyzetben. Ha az elmúlt években nem növekedett volna ennyire az alkoholizmus, már tavaly csődbe kerültünk volna. - Így viszont jövőre fognak csődbe kerülni, és nem csak az államháztartás, hanem a betegbiztosítási és a szociális rendszer is. Az altonnal megmenthetik a társadalombiztosítást, az államháztartáson pedig tudunk segíteni. Nézze, az Egészségügyi Világszervezetnek van egy kerete az alton társadalmi méretű kipróbálására. Ez nem sok, de segít. A lényeg azonban az lenne, hogy a Makkabeusz-társaság hajlandó lenne nagyobb összegeket beruházni a kínai szesziparba. Önök láthatnák el egész Kelet-Ázsiát. Ez hatott. A kínai törvényhozás két hónapon belül meghozta az alton kötelező alkalmazásáról szóló rendeletet, nem is várták meg a kínai törvények által előírt megfelelő egészségügyi kísérletek befejezését. Valóban nem jutott senkinek eszébe a termékenységre való mellékhatást megvizsgálni, Júlia új altonja pedig tényleg remekül ingerelte a májat: a szesz rövidtávú pszichikus hatása, a mámor megmaradt, míg a gyors alkohollebontó képessége a baleseteket, késeléseket, hosszú távon pedig a delírium tremens kifejlődését megakadályozta.


A Makkabeusz-társaság időközben erősen részesedett nemcsak a kínai szesziparban, hanem az egész világéban. Az alton tényleges és pontos adagolásáról így közvetlenül gondoskodhattunk. Az új kínai törvények valóban lehetőséget nyitottak egész kelet-ázsiai piac elárasztására, de emiatt rengeteg vállalkozás tönkrement a részesedésünkkel együtt. Azonkívül a csökkentett kínai szeszadó befektetéseinknek is csökkentett jövedelmet jelentett. Így a tippem ez alkalommal nem bizonyult olyan bombaüzletnek, mint máskor, de ezt megbocsájtották, és ritkán előforduló tévedésemnek nyilvánították. A kínai törvényt hamarosan átvette India, Indonézia, majd sok arab ország. Két éven belül gyakorlatilag az egész harmadik világ, majd a fejlett országok is egymás után. Egyedül az Egyesült Államok berzenkedett: - Tudja, - mondta az elnök egy magánbeszélgetésen, több szenátor jelenlétében, - nálunk a Nagy Alkoholtilalom emléke még mindig él. Milyen sok bajt hozott ez az országnak! Akkor jöttünk rá, hogy törvényekkel nem lehet egy magát szabadnak érző népet kordában tartani. Azóta a legfőbb értékünk a polgáraink szabadságának minden egyéb érdeken felüli védelme. Ez nem engedi meg egy ilyen törvény bevezetését. - De vannak más módszerek - vetette közbe egy pénzügyminisztériumi tisztviselő. Gondoljanak csak a nem leépülő plasztikra. Ha a múlt század végén nem adóztattuk volna meg olyan alaposan, mára már elsüllyedtünk volna a szemétben. A biológiailag leépülő műanyagok előállítása drágább ugyan, mint az ősplasztiké, helyenként nem is olyan jól alkalmazható, mégis, kinek jutna eszébe ma ebből az anyagból zacskót készíteni? A környezetvédelmi adó gazdaságtalanná teszi. - Arra gondol, hogy adóztassuk meg az altonmentes alkoholt? - Igen, méghozzá olyan mértékben, hogy csak a leggazdagabbak engedhessék meg maguknak. - Megint megvádolnak, hogy az állam feji a fogyasztót, és megjósolják a gazdaság visszaesését. - A többlet alkoholadót nem kell a költségvetési hiányok fedezésére fordítani. Például szubvencionálhatnánk a betegbiztosítók alkohol által okozott kiadásait. A biztosítási díjak csökkenhetnének, a fogyasztó visszakapná a pénzét. - És mindenki igazságosnak érezné: aki okozza a kárt, az fizessen. - Ez nem lenne rossz választási programnak sem! - Igen, és hasonlóképpen járhatnánk el a dohánnyal is. Akkor ismét megengedhetnénk a hirdetését, úgyis annyi bajunk van ezzel a tilalommal! - Még aki nem is cigarettázik, az is úgy érzi, szabadságjogaitól fosztjuk meg, ha nem tájékozódhat a dohányipar legújabb termékeiről. - És ne feledjük el, ha a szövetségi adóhivatal szedi be az adót, még ha a betegbiztosítóknak is folyósítják, költség fejében egy bizonyos százalékot visszatart.


- Nem lehetne a dohányt is valami hasonló anyaggal preparálni? - vetette fel az ötletet egy neves orvos. - Beszéljen róla Júlia asszonnyal, az ő laboratóriumaiban kísérleteznek ezekkel a szerekkel javasoltam. Addigra már eljutottunk odáig, hogy bevallhattuk, mennyi jelentős újdonság hátterében áll személyünk. Befolyásunk és pénzünk ezt hihetővé tette. Persze az alton bevezetését mindenütt a májra tett jótékony hatással indokolták. A termékenység befolyásolása sokáig ismeretlen maradt. Amikor néhány év múlva szemfüles újságírók ezt kiderítették és nyilvánosságra hozták, akkor sem csökkent jelentősen az alkoholfogyasztás. A szenvedély, úgy látszik, nemcsak az önfenntartási ösztönt nyomja el, hanem a fajfenntartásit is: hiába ismeretes a nikotin vagy a kábítószerek egészségre káros hatása is, ez nem gátolja a fogyasztást. A terméketlenség kilátása sem szorította vissza jelentősen az alkoholizmust. Így a népszaporulat alábbhagyott, főleg az alacsonyabb társadalmi rétegekben. A világ lakossága két nemzedéken belül kétmilliárd alá csökkent, és ezen a szinten stabilizálódott. A gazdasági fejlődés következtében nagy összegek jutottak népművelésre, így az analfabetizmus a felnövekvő generációban hamarosan megszűnt. A kiépülő, általános szociális háló minden ember számára garantált egy minimális életszínvonalat. Azok a rétegek, amelyek ezt nem vették igénybe, többnyire alkoholfogyasztók és így jórészt terméketlenek voltak, egy generáció múltán kihaltak. Volt ugyan utánpótlás a lecsúszókból, de ez periférikus jelenség maradt.

11 Egy szép napon felhívott Weisz Miska Budapestről vidifonon, amin csodálkoztam, mert nagyon spórolós volt; (régebben mindig olyankor keresett, amikor tudta, hogy nem vagyok elérhető, hogy visszahívjam): - Na figyelj, te Joshua! Ti hazaküldtétek ezt a Bandi gyereket, aki azóta csak azon siránkozik, hogy mennyivel jobb dolga volt Arizonában. - Közép-Európában a vidifonhálózat még nem volt térhatású: az eszvé köbjében, ahol mások életnagyságban jelennek meg, komikusan hatott Miska rosszminőségű, lapos, fekete-fehér képe. - Milyen Bandi gyereket? - hagyott ki az memóriám, pedig tudtam, hogy a biológus unokatestvéréről beszél, de az már annyira régen volt, hogy nem illett rá emlékeznem. - Hát a Topka Bandit, az unokaöcsémet, aki nektek dolgozott Arizonában, a biogenetikai laboratóriumotokban. A tisztelt Júlia feleségednek. - gúnyolódott, mert ő azon kevesek közé tartozott, akik még régről tisztában voltak a családi állapotunkkal. - Ja igen, valami rémlik. Miért, mi van vele? - Na, ide figyelj. Én tudom, hogy ez a Bandi nem egy világsztár. De ott nálatok sokat tanult. És amióta hazajött, dolgozik valami olyasmin. Én nem értek sokat hozzá, de az a véleményem, hogy ez titeket is érdekelne. - Mi az?


- Valami baktérium. Genetikailag előállítva. Számítógéppel próbálja kombinálni a tulajdonságait, de nem tudja, mert nincs elég nagy gépe. És ha sikerül is valamit kiszámítania, nem tudja előállítani, mert nincs megfelelő berendezése. - Na, ez szerencse. Különben ránk szabadulna valami új száj- és körömfájás. - Tudod, itt a magyarok, minden Közép-európai Unió ellenére még eléggé hátul kullognak a tudomány felszerelésében. - hagyta figyelmen kívül véleményemet a Bandi unokaöccse tudományos teljesítőképességéről. - De nálatok, ott megvan minden, mondja. Nem tudnál egy jó szót szólni az érdekében, hogy visszamehessen Arizonába? És hidd el, meglehet, hogy ti sem járnátok rosszul. Nekem megvan az orrom az ilyesmihez. - Na jó! - egyeztem bele, mert az időm, amit a további meggyőzésemre kellett volna fordítanom, drágább volt, mint a potya repülőjegy. Azonkívül lekötelezettje voltam Weisz Miskának, hiszen annak idején ő hozott össze a Makkabeuszokkal. - Menjen el holnap az ENSZ budapesti irodájába, ott várja majd egy repülőjegy. Kiszóltam a titkárnőmnek: - Repülőjegy Budapest-New York, Topka Endrének, té, ó, pé, ká, á, letét a budapesti irodánkba. - Oda-vissza? - kérdezett vissza a titkárnő. Egy pillanatig haboztam, mert a vidifon még be volt kapcsolva. De odapillantottam, és láttam, hogy a kép már eltűnt, Weisz Miska kikapcsolt, takarékoskodott a másodpercekkel. Így nyugodtan döntöttem: - Oda-vissza. De a Weisz Miska orrának lett igaza, nem nekem. Ezt már akkor megsejtettem, amikor a Bandi megérkezett, és - amin némileg csodálkoztam, de lekötelezettje vagyok a nagybátyjának - háton lapogatott: - Na, Dzsosi, látom karriert csináltál. Most te vagy a császár! Körbemutatott az ENSZ főtitkárának valóban elegánsan berendezett irodájában. Meghagytam elődöm berendezését, egyrészt, mert tökéletesen megfelelt a célnak, másrészt pedig, mert nincs saját ízlésem. Hatalmas tölgyfa íróasztal terpeszkedett középen, telefonokkal, képernyőkkel, kapcsolókkal, billentyűzettel, írószerekkel és az irodamunkához szükséges minden elképzelhető szerszámmal, berendezéssel telerakva. De még így is bőségesen akadt hely rajta. A sarokban, ahol ültünk, mély bőrfotelek carrarai márvány asztalkával, rajta a legfinomabb szivarfajták. Ezt is még az elődömtől örököltem, mert a jelenlétemben senki nem mert dohányozni: közismert volt a füstölésről alkotott véleményem. Ott állt a vidifonként is használható sztereóvízió kétszer-kétszer-kétméteres köbje, amelyben tárgyalófeleim a világ minden tájáról élethűen jelenhettek meg; ezzel sok ide-oda repülgetést takaríthattam meg magamnak. Az épületben volt egy konferencia-stúdió is, ahol húsz ilyen köb állt, ennyien lehettek egyszerre jelen.


A másik sarokban fitness-berendezés, súlyzók, kerékpár, bordásfal. Néha használtam, de főleg az image-ápolás szempontjából volt rá szükség: hadd lássa a világ, milyen testileg-lelkileg egészséges főnöke van. A számomra legfontosabb bútordarab volt az egyetlen, amelyet én állíttattam be: egy heverő, amely köré, ha egy órácskát aludnom kellett, egy vastag, sötét függönyt húzhattam. Nem, mintha valaki is belépett volna, amikor nem adtam hozzá előleges beleegyezésemet. Inkább a fény- és hangszigetelés kedvéért: tapasztaltam, hogy a legcsekélyebb zavar következtében már jóval több időt kell fordítanom az alvásra. Egyszerűen így volt gazdaságos. - Én igen, de mi van a te karriereddel? - vettem Banditól a lapot. - Hallom, csak Arizonában tudsz mászni a szamárlétrán? - Na, azt azért nem. Persze, Arizonában gyorsabban ment. De kutatgatunk, kutatgatunk Budapesten is. Ide nézz, tudom, drága az időd. - nyúlt aktatáskája felé. - Vagy csak majd Júliának mutassam? - Nem, mondd el nekem, miről van szó. Júlia pillanatnyilag Ausztráliában van. - Ausztráliában? Csak nem a szeretőjénél? - Ez ízetlen tréfa lett volna, még ha tudta is nagybátyjától, hogy a Júlia a testvérem. De úgy tűnt, nem viccelni akar; nem értettem, mi van a kérdés hátterében. Mindenesetre megkövült arccal néztem rá, amitől megjuhászkodott, és talán eszébe is jutott, kivel beszél. - Nem, egy energetikai konferencián. Talán már le is zárultak a kutatások, ami az energiaellátásunkat forradalmasítja. - Energetikai konferencián? Júlia nem biológus kolléga? - Nem, hanem orvos. Biológiához is ért, de az utóbbi időben főleg tudománykoordinációval foglalkozik. Tudod, összehangolja a kutatásokat. Nagy általános műveltség kell hozzá, és neki az megvan. A mi pozíciónkban nagyobb szükség van erre a tevékenységre, mintha egy szűkebb területre specializálná magát. Bandi megértően bólogatott. Kissé lehűlt a haverkodó bátorsága, ezért buzdítottam: - Na mutasd, mit hoztál? Hátha én is tudok kezdeni vele valamit, nem csak Júlia. Felnyitotta vékony aktatáskáját, amely nem iratokat tartalmazott, hanem egy képernyőt billentyűzettel. Mint kiderült, egy régimódi, hatalmas táskakompjútert cipelt magával, amelyet azonban gyenge teljesítményéhez képest optimálisan programozott be. Néhány kézmozdulattal részletes vázlatot varázsolt a képernyőre: - Nézd csak, ez egy baktériumfajta genetikai vázlata. Még annak idején, Arizonában dekódoltunk ilyeneket. Azt ugyan senki nem mondta meg nekünk, hogy milyen élőlény génjeit, de néhány programot lemásoltam és hazavittem Budapestre. - Elloptad, ugye úgy gondolod?


- Elloptam? Na, azt nem kell feltétlenül úgy felfogni. Szigorúan vett jogi értelemben talán igen. Nézd, én is sokat dolgoztam azon a programon, még ha végül az Arizona Gene Laboratories tulajdona is maradt; de a szellemi jogom megvan hozzá. Azonkívül jócskán át kellett írni, otthon változtattunk rajta egy csomót, nem is futott volna a gépünkön úgy, ahogy volt. - Na jó, ne legyél ideges, csak célozgattam. - Azon kívül nézd, a végeredményt visszahoztam. - És mi az eredmény, még ha nem is a végső? - Otthon baktériumokkal kezdtünk kísérletezni, bár primitív berendezésekkel. - És ezt a baktériumot sikerült dekódolnotok? - mutattam a képernyőre. - Nem csak dekódoltuk, hanem a kódot manipuláltuk is. Ez a baktérium bizonyos növények zöld levélzetén él, és fontos szerepet játszik a fotoszintézis folyamatában: elősegíti, hogy a különböző anyagok, amit a levél sejtjei kiválasztanak, beépülhessenek a növény szervezetébe. Sokmillió változata van, majdnem minden növényfajtának saját tenyészete, húsztól ötszázig terjedő különböző válfaj. Ezek mind nagyon-nagyon hasonlítanak egymáshoz, a gén minimális eltérései teszik őket alkalmassá a különböző növények különböző szöveteinek előállítására. - És ezeket a különbözőségeket kutattátok? - a párhuzam az arizonai kutatásokkal nyilvánvaló, ott is géneket hasonlítottak össze. - Igen, és megértettük őket. Elő tudunk állítani új baktériumokat, amik más és más növényi szövetet produkálnak. - Így lesz a paradicsomnak szőrös héja, mint az őszibaracknak. - Ha azt rendeled, tessék. Beindítom a programot, és megcsinálja. Csak az a baj, hogy ezen a masinán ötvenezer évig fut. A legjobbon, ami nálunk van, ötszázig. - És ezért akartál megint Arizonába menni, hátha ott már öt év alatt is elő tudod állítani a szőrös paradicsomot? - Na igen. De nem csak azt. Gondold meg, mi mindent lehet előállítani. Akármit. Élelmiszert. Ipari nyersanyagot. Mindent, ami növényi eredetű. Sőt, azt is, ami állati, hiszen az állatok is növényeket dolgoznak fel baktériumok segítségével. Nem csak számítógép-teljesítményre van szükségem, hanem egy egész kutatócsoportra. Megfelelő felszerelésre. Infrastruktúrára. Pénzre. Ez pedig csak itt van. Szöget ütött a fejembe. Mégsem olyan használhatatlan tudós ez a Bandi? Ha zöld biotömegből, levelekből, fűből, egy az élelmiszeriparban feldolgozható anyagot tudna előállítani, akkor megoldaná a Föld táplálkozási problémáit.


- Nem rossz gondolat, Bandi. Azt hiszem, megnyertél magadnak. Megvárom Júliát, holnap reggelre itt lesz. Megnézi a bacillusaidat, és eldönti, mi legyen velük. Kinek a keze van még ebben az ügyben? - Senkié. Közép-Európában senki nem akart meghallgatni. A kolozsvári egyetemen sikerült néhány diplomázó diákot meg doktoránst szereznem, akik továbbfejlesztették a programokat, de aztán visszajött Amerikából az a prof, akinek a laborjában kísérleteztünk, és le kellett fújni a továbbiakat. De vannak kézzelfogható eredményeink. Igen, erre emlékeztem gyerekkoromból, akkor mondogatták: Magyarország a fába szorult zsenik hazája. Minden kutató szenved a hiányzó műszerek, anyagok, helységek, egyszóval a pénz hiánya miatt, és kínjában úgy összeszedi magát, hogy világraszóló eredményeket ér el. Sajnos, ezt senki nem hiszi el neki, így meg kell várnia, míg ugyanaz valakinek évekkel később Amerikában eszébe jut. Ha szerencséje van, beszállhat hozzá társszerzőnek. És ezen, úgy látszik, még a Világállam sem változtatott. - Majd Júlia megvizsgálja az eredményeiteket. Ha igazad van, akkor örülök, hogy hozzám fordultál. Most kérd meg a titkárnőt, hogy vezessen a szobádba, vár a következő tárgyalófél. A végeredményt már ismered, nyájas Olvasó. A bakszer, a baktérium-tápszer valóban megszűntette az éhezést a Föld legeldugottabb sarkaiban is. Bandi programját nagyvonalúan pénzelt kutatócsoportja fejlesztette tovább, és a baktérium számos változatát hozták létre. Ezek a legkülönbözőbb ízeket és (fehérjéhez, állati és növényi zsiradékhoz, szénhidrátokhoz hasonló) tápanyagokat állítanak elő. Itt, a bunkerben is ezek táplálnak, van belőlük vagy háromszáz fajta. Ha kigondolom a holnapi menüt, robotszolgám gondoskodik arról, hogy a megfelelő tenyészet baktériumoldatával permetezze be a ma aratott lóherét, somforjalevelet vagy pitypangfüvet. Ezek itt nőnek a szomszéd helység polcain, a robotok a hulladékaimmal trágyázzák őket. A permet révén aztán holnap reggelre egy barnásszürke, gusztustalan massza lesz belőle; ha délben abból akarok marhafelsált ebédelni, jobb, ha nem nézem meg. A bakszer közismerten sokkal ízletesebb és egészségesebb, mint a hagyományos táplálék. Mégis a szegények eledele maradt. Ennek egyik oka az előítélet, amely a nevéből támadt: a nagytömeg azt hiszi, baktériumot eszik (ehhez hozzájárultak a karikatúristák, akik az újmódi táplálékot szőrös, kapálódzó hamburgernek ábrázolták, amelybe éppen beleharap egy antennás robot); csak kevesen értették meg, hogy a bakszer ugyanaz a növényi alapanyag, amiből a hagyományos élelmiszert is előállítják, csak más - gyári, biokémiai - úton. A bakszer olcsó, és nem tartalmaz mellékes anyagokat. Az állati eredetű élelmiszer tele van haszontalan, sőt káros komponensekkel, gondoljunk csak a koleszterinre, amely annyi bajt okoz még ma is. A bakszer összetevői viszont pontosan a szervezet szükségleteinek megfelelően adagolhatók. A hagyományos élelmiszer mégis a jólét jele maradt. Több sikertelen nekifutás után végül a vallások segítségével próbáltam a földi társadalom ezen az ésszerűségnek ellentmondó jelenségét befolyásolni: neomoszlem teológus barátaim közül többen taglalták téziseiket, melyek szerint a bibliai manna tulajdonképpen Isten által ajándékozott bakszer volt.

12


Júlia másnap visszatért Ausztráliából, áttekintette Bandi iratait, egy fintorral jelezte, hogy rendben van, indulhat a kutatóprogram. Abban a pillanatban talán még nem látta át a jelentőségét, de hát olyan sok tudományos témával volt tele a feje! Azonkívül egy másik dolog foglalkoztatta: - Az ausztrálok tényleg egy okos ötlettel álltak elő. Szintetizáltak egy meglehetősen bonyolult szerves anyagot, amely ultraibolya sugárzás hatására hidrogént vesz fel. Olyan agresszíven, hogy még a vizet is felbontja. És tudod mi lesz belőle? Olaj! Vagy legalábbis olyasmi. El lehet égetni. És mi marad vissza? Víz és egy por. Az eredeti anyag, a katalizátor. Az ausztrálok úgy nevezték el, hogy anenergon. Azt az olajat pedig energonnak keresztelték, mert hogy energiát hordoz. Én abban a pillanatban már magam előtt láttam a világ új energiagazdaságát: - Ez azt jelenti, hogy meg tudunk szabadulni a kőolajtól. - Nem egészen, hiszen az anenergon rengeteg energiát vesz fel. Azt pedig valahonnan elő kell teremteni! - Napfényből! Júlia a fejére bökött, ahogy Mr. Whynie-től tanultuk. - Látod, ez senkinek nem jutott eszébe. A kutatóintézetet ugyan a sivatagba építették, de egy neutronerőmű mellé, mert olyan nagy az energiaigénye. Mégis van benned intuíció! - Nem intuíció, csak tapasztalat. Te a tudományos oldalát tekinted a dolgoknak, én a gyakorlatit. Te kevesebbet foglalkozol a mindennapi politikával, az atomerőművek elleni tiltakozással, a fúziós és neutronerőművek megfizethetetlen építési és fenntartási költségeivel, az olajárfolyam ingadozásaival. Te már leírtad a napsugárzást, mint elsődleges energiaforrást, mert a kutatások bebizonyították, hogy a közvetlen áramosítása gazdaságtalan. De ebből az energonból lehet valami. - Igen, ha sikerülne a nap ultraibolya sugárzását koncentrálni. Nagyon nagy intenzitásra van szükség. Átlagos napfényben évekig tartana, amíg egy-egy csepp energon képződik. - Nem probléma. Ahogy a fénycsövek fluoreszkáló anyaga a gázkisülés különböző hullámhosszú sugárzását látható fénnyé alakítja, ugyanúgy találhatunk olyan anyagot is, amely felveszi a nap hő-, fény- vagy akár gammasugárzását, és a kellő frekvenciájú ultraibolyát bocsájtja ki. Erre azonban végül is nem került sor. Júlia hatalmas költségvetési keretet irányoztatott elő az ausztráliai kutatásokra, amelyek alig néhány hónap múlva az energon javított változatával álltak elő. Júlia felhívott vidifonon: - A becslésem hibásnak bizonyult. Egy csepp, két és fél gramm energon erős, egyenlítői napfényen néhány perc alatt képződik. Igaz, ez elég lassú, de még mindig gyorsabb, mint ahogy a természet hasznosítja a napenergiát.


- Kell pénz a kísérleti naperőműre? - ismertem már a tudomány tőkeigényességét, de megbíztam Júliában. - Igen, huszonötmilliárd. - U! - jajdultam fel az összeg hallatán. - Hol épül? - Az első, a kísérleti itt, Ausztráliában. Arra elég lenne hárommilliárd. De az eredmények annyira bíztatóak, hogy el szeretném kezdetni a munkálatokat a Szaharában is. Egy többezer négyzetkilométernyi, napfényben gazdag sivatagot akarunk teleépíteni energetronokkal. - Nem túl korai? Minek előre inni a medve bőrére? - Nézd, várhatnánk még néhány hónapot. De megvárni, amíg az itteni erőmű teljes kapacitással termel, nem érdemes. Az eredmények egyértelműek. Az új anenergon a tengervizet bontja fel hidrogénre és oxigénre. Az így keletkező folyadékot, az energont csővezetékeken vagy tartályhajókon úgy lehet szállítani az energia felhasználási helyére, mint korábban a kőolajat. Az olajgazdaság egész meglevő infrastruktúráját fel lehet használni. Az ásványolaj-finomítókat át lehet építeni, nem kell párolni meg feldolgozni, csak meg kell tisztítani az energont a tengervíz sójától és egyéb szennyeződésektől. Ezután az energont úgy el lehet égetni, mint ma a benzint. És tudod mi az égéstermék? - Vízgőz. - És anenergon. A katalizátor visszamarad egy por formájában. Ki lehet szűrni a gőzből. Az egyetlen, amit meg kell oldani, hogy visszakerüljön az energetronba. - Az energiafogyasztó betétet fizet rá, mint a sörösüvegre. - Igen, a benzinkutak begyűjtik és visszaszállítják. Minden marad a régiben. Csak az olajtermelő országok mennek tönkre. - Kőolajra ezután is szükség lesz, mint nyersanyagra. Persze nem annyira, mint eddig. - Te, ahogy én ennek a Bandinak a baktériumait elnézem, még az sem. Azok az összes műanyagot közvetlenül fűből meg falevélből fogják előállítani, nem kell többé se olaj, se szén. - Na, akkor az olajhatalmak annál érdekeltebbek lesznek, hogy az ő sivatagjaikban is felépüljenek az energetronok. Megkapod a huszonötmilliárdot a prototípusra, odaszólok Mr. Whynie-nak. Mr. Whynie is megvakarta a fejét, amint szóbahoztam a summát: - Melyik fogasról akasszak én le most annyit? - Van elegendő fogasunk. Gondolja csak meg, milyen országoknak van sok sivataga? És milyen országok lesznek függetlenek az ásványolajimporttól?


Mr. Whynie nem csak meggyőződéses amerikai hazafi volt, hanem az Ígéret Földjének is elkötelezte magát; ezenkívül az utóbbi időben ő is gyűjtötte az arizonai sivatagokat, Weizenbaum barátja tanácsára. Így aztán tényleg akadtak megfelelő fogasok: kibocsájtottunk egy szokatlanul nagy mennyiségű új részvényt. Kissé megterheltük vele a pénzvilág belénk vetett bizalmát, különösen a múltkori szesz-ügy után nem volt a dolog triviális. De végül is bejött a szükséges összeg, és elkezdődött a szaharai óriásépítkezés. Persze, amint a dolognak híre ment, rögtön elkezdtek tiltakozni a környezetvédők, hogy az iparosítás most már a sivatagokat is elárasztja. Mintha eddig nem a benzinbűzt ellenezték volna. Csak akkor nyugodtak meg, amikor kiderült, hogy az energetronok az oxigént szabadon engedik, így hatásuk a Föld klímájára - az odavezetett tengervíz párolgási veszteségét is számítva - olyan, mintha a sivatagot erdősítettük volna. A napfényben és kőolajban gazdag országok sorra jelentkeztek az energetronok szabadalmáért. Rengeteg tőke folyt az új vállalkozásokba, a huszonötmilliárdot kamatostul visszakaptuk, így ezúttal a befektetők nem jártak rosszul. Végül is a világ energiagazdaságát nagyobb zökkenők nélkül sikerült átépíteni. Egyedül a széntermelés jutott véglegesen csődbe, a fekete aranyra többé nem volt senkinek szüksége. Szerencsére ez csak a gazdaságilag fejlett, hagyományosan széntermelő területeket érintette, a hajdani Németországot és NagyBritanniát, amelyek könnyedén elviselték a struktúraváltást. Az energia közkincs lett, mindenkinek szükségletei szerint elegendő jutott, ha az ára sokáig nem is ment le. A legtöbb probléma a fogyasztóknál lépett fel, itt kellett a legtöbb átalakítást végezni. A korábbi benzinmeghajtású gépkocsikat végképp ki kellett selejtezni, bár az induktív elektromos-mágneses meghajtású sínensiklók már úgyis lassan kiszorították őket. Az energon tulajdonságai leginkább a gázolajra hasonlítanak, így a Diesel-motorokat viszonylag könnyen át lehetett építeni, hasonlóképpen a házi olajfűtő berendezéseket. Ezeknél gondoskodni kellett arról, hogy a kipufogott vízből a hamuszerű égésterméket, az anenergont kiszűrjék, maradéktalanul begyűjtsék és visszaszolgáltassák. Így megvalósult a napenergia tökéletesen tiszta körforgatása.

13 Magam is elrepültem a Szaharai Óriáserőmű felavatására, hiszen ez volt az eddigi legnagyobb, emberkéz által alkotott objektum. Nem is tudom hány billió köbméter talajt mozgattak meg, több betont építettek bele, mint New Yorkba, több fémet, mint a világ összes járművébe együttvéve. Az Atlasz hegység lábától húzódó délfelé lejtős, sík Igidi-sivatagban majdnem egymillió négyzetkilométeren terült el. A látvány a levegőből lenyűgöző volt. Már az Atlanti óceán felől látszottak az óriási csőrendszerek, amelyeken csaknem kétezer méter magasságba pumpálták fel a tengervizet. Ez a tevékenység egyedül felemésztette az erőmű teljesítményének jó öt százalékát. Mintegy kétszáz kilométeres szakaszon huszonöt ilyen több méter átmérőjű, a vízbe nyúló csövet számláltam meg. Ezek hol eltűntek a hegység belsejében, hol kilométernyi szakadékokat hidaltak át fém- és betonszerkezetek, oszlopzatok segítségével. Olyan mennyiségű vizet vontak el az óceántól, hogy később még a Golf-áramlat változását is mérni lehetett. A csövek helyenként hágókon, másutt a nyerget aláásó alagutakon vezettek át a hegység túloldalán terpeszkedő köves sivatagba. Amint repülőgépünk átrepült a hóval borított, sziklás,


négyezer méteres szirtek, csúcsok felett (akaratlanul is elképzeltem, milyen lenne síléccel lesiklani róluk), elém tárult az építkezés nagyszerűsége. A terméketlen, lakatlan sivatagot végeláthatatlanul szelte át a cső- és árokrendszer, amely elosztotta a vizet az erőmű egész területére. Legyezőszerűen áramlott szét az ezen a vidéken oly értékes, ámbár sós, így más célra használhatatlan folyadék. A síkságon aztán elnyűhetetlen műanyaggal bélelt betonágyakba került, ahonnan a nap heve egy részét elpárologtatta. Ettől a hajdan száraz, esőtlen vidék felhőket, csapadékot kapott, és már a kísérleti üzem alatt kizöldült. Később a burjánzó növényzet problémákat is okozott, a növekvő őserdőt mesterségesen kellett az erőműtől távoltartani. Leszálltunk a terület közepén épített repülőtéren. Júlia már ott várt az ausztrál fogadóbizottság tagjaival, akik büszkén vezettek körbe a sokszáz lecsapoló állomás egyikén. Megismerhettem az energontermelés nagyüzemi technológiáját. Egy állomás mintegy ezer négyzetkilométernyi berendezést látott el. Kint a területen nem volt más, csak sekély betonteknők és -medencék. A sós tengervíz heteken belül szétmarta volna őket, ha nem fejlesztették volna ki külön e célra a mindent borító műanyagot. Mindenütt lassan áramlott a víz. Automata kocsik sínen járták a medencéket: kiszűrték a leülepedett, sóval és más szennyező anyaggal telített, sűrű energont és szórták a vízbe a barna, porszerű anenergont. A katalizátor a piszkos víz tetején úszott, amíg a napfény hatására fel nem bontotta a folyadékot alkotóelemeire és reakcióba nem lépett a hidrogénnel. A maradék oxigénnel és párával telített, nehéz, meleg levegő olyan érzést keltett, mintha őserdőben jártunk volna. Később ebből további bajok származtak, mert a mesterséges klíma új életformákat vonzott a területre, mikroorganizmusok, növények, légi élőlények telepedtek meg a betonágyakon, automatákon, csőhálózatokon. Ezeknek egy részét el kellett távolítani, amely új mechanikai és kémiai eljárások kifejlesztését tette szükségessé. De néhány éven belül stabilizálódott az új bioszféra: létrejött a természet és ember szimbiózisa: akárcsak sokszáz évvel ezelőtt a hajók fenekén élő moszatok, kagylók vagy a lakásokban, házakban élő állat- és növényfajták is alkalmazkodtak az ember által teremtett új körülményekhez. Az energont a helyszínen durván megtisztították, a szennyeződést vasúton szállították vissza a tengerbe; a sűrű energont nagynyomású levegővel vegyítették, a földgáz- és kőolajtovábbításhoz hasonló módon gyűjtötték össze egy kiegészítő csőrendszeren, majd szállították az Atlasz hegység túloldalára. Innen hagyományos módon, tankhajókon került Európába, Amerikába és a világ többi, nagy energiaigényű területeire. Az egyre kevesebb kőolajtól való függés megszűnt ugyan, de az átállás mégsem hozott akkora változást, mint reméltük. Az energetron előállítása, tekintettel a befektetések hatalmas összegére, még drágább is lett, mint az olaj kitermelése. Másrész a spekuláció sem szűnt meg. Az első eufória után pedig annyira felszökött a világgazdaság energiaigénye, hogy még a nagyszámban épülő naperőművek sem voltak képesek belátható időn belül kielégíteni. Így nem mondhattunk le a sokat kritizált neutronerőművekről, sőt, az olajban gazdag, de napfényben szegény területek még sokáig használták a benzinmeghajtású járműveiket. Ennek ellenére a sűrűn lakott területek légszennyeződése drasztikusan csökkent és a világot nem fenyegette többé a hagyományos energia kimerülése.

14


Júliát többször, engem kétszer próbáltak megerőszakolni. Ha gyerekkorában nem karatézett volna, Amerikában bizonyára megtanulta volna, olyan gyakran vette hasznát, különösen az első időkben, amikor még nem járt nekünk testőrség. Néha hetente molesztálták hazafelé az utcán. Többnyire, ha kiosztott egyet-kettőt, a megdöbbent támadók megszégyenülve visszavonultak. Alkalomadtán egy banda vette körül, ilyenkor csak egérutat csapdosott ki magának, és nem szégyellte a könnyűatlétikában, rövidtávfutásban nyert tapasztalatait bevetni. De az is előfordult, hogy hazatérve ilyen kalandokról számolt be: - Ma este a Metropolitan Operában voltam egy találkozón. Lementem a garázsba, és éppen be akartam szállni a sinibe, amikor két marcona díjbirkózó nekem esett. Olyan bikanyakuk volt, hogy nem ültek a könnyű karate-fogások. Letepertek, megkötöztek, és berámoltak a kocsijukba. Valami pincehelységbe cipeltek. Ha nem lett volna olyan förtelmesen koszos minden, még szívesen ki is próbáltam volna, hátha megtalálom magamban annak a nyomát, ami másokat szexőrültté tesz. De annyira visszataszított a környezet, hogy egy jól bevált módszerhez folyamodtam: úgy tettem, mintha beszállnék az ügybe. Jórészt még magam vetkőztem le, táncoltam nekik, felhergeltem a két pasast. - Júliának tökéletes teste volt, nagy veszteség a férfinem számára, hogy nem használta, csak ilyen célokra. - Aztán, mielőtt rámvetették volna magukat, jól irányzott rúgásokkal és kézlap-ütésekkel a megfelelő helyen harcképtelenné tettem őket. Azzal a kötéllel kötöztem meg mind a kettőt, amelyiket percekkel azelőtt még az én kezemről-lábamról bogoztak le. Kézitáskámból felhívtam a rendőrséget, leköptem a szemtelenebbiket, és diadalmasan elvonultam. - Másnap egy cikk jelent róla meg a New York Times-ban rendőrségi fényképekkel; interjút is készítettek Júliával, reklámozván a karate-klubokat és az emancipációs mozgalmakat. Később már veszélyeztetett személyiségeknek számítottunk, és mindenhova testőrök kísértek, még ha alkalmanként húsz-harminc méteres távolságból is. Ritkán volt rájuk szükség, mert járműveken utaztunk mindenfelé, és olyan társaságokban mozogtunk, akik mind akartak és kaptak valamit tőlünk. Keveseknek állt érdekükben, hogy bajt okozzanak nekünk. De volt valami őrült, aki messziről, fényképekről beleszeretett Júliába, szerelmeslevelekkel és telefonhívásokkal bombázta, később megpróbálta zsarolni. Személyesen soha nem jelentkezett, nem derült ki, ki volt az, de a veszély fennállt; így magunk adtuk ki a megfelelő utasításokat versenyből kivénhedt judo-bajnokainknak. Én nem voltam ennyire kívánatos, még ha időnként ki is kezdett velem valaki; eleinte egy-egy titkárnő, vagy később filmhírességek. Két konkrét kalandról számolhatok be. Az elsőbe úgy félig-meddig magam is belementem, gondoltam, kipróbálom, hogyan működik abnormális szervezetem. A Makkebeusz-társaság egyik üzletkötőnője, a harminc év körüli Julie mutatott intenzív érdeklődést utánam. A szimpatikus, nagytestű, szexi lányt egyenesen Jeruzsálemből importáltuk. Nagyon értelmesnek bizonyult, és tudott bánni az emberekkel, úgy, hogy sok sikeres üzletet kötött. Gyakran tárgyaltam vele, többször hosszú ideig is, kettesben. Ilyenkor mindig rámvetette ragyogó szemeit, előrebiggyedő, érzéki ajkaival rámmosolygott, és egy összeesküvés atmoszféráját teremtette közöttünk. Ez szakmai értelemben igaz is volt, még saját társainkkal szemben is; például ő volt az egyetlen, akit visszatartottam az alkoholrészvények vásárlásától. Nagyon tisztelte Júliát, többször érdeklődött utána, és kérdezte, beszámolok-e neki őróla. - Igen, minden lényeges dologról részletesen beszámolunk egymásnak. - És én lényeges dolog vagyok?


- Hogyne, különben nem látnánk ilyen sokszor egymást. - El fogsz mondani neki? - El foglak, ha eljön az ideje. - Úgy gondolom, most itt van. - hangja majdnemhogy remegett, láttam rajta a felindulást. Azon a meleg, new-yorki napon könnyű, de elegáns nyári ruha volt rajta, aminek - az akkori divat szerint - le lehetett venni a felső kabátkáját. Egy mozdulattal ledobta magáról, és meglepve tapasztaltam, hogy alatta a ruha nincs begombolva. Még nem engedett sokat látni magából, de barnára sült, délies bőrén felvirult a fürdőruhafelső fehér gömbölyűsége, a keményre vasalt szatén alatt nem volt melltartó. Irodalmi tanulmányaimból tudtam, filmeken sokszor láttam, hogy reagálnak más férfiak az ilyen látványra; belőlem semmit nem váltott ki, hacsak a kíváncsiságot nem, hogy vajon én képes vagyok-e. Így aztán szokásom szerint úgy viselkedtem, ahogy mások, hasonló helyzetben: - Azért vagy ma ilyen csinos? - Igen, mert tudtam, hogy hozzád jövök. - Előrehajolt, megmutatta figyelemreméltó melleit, és felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam. - Jó ötlet volt, hogy ezt a ruhát vetted fel. - Magamhoz húztam. - De most meg annak van itt az ideje, hogy levedd. - Megsimogattam feszes combját. - Ilyen gyorsan? - azt hiszem, csak illendőségből tiltakozott, mert már lihegett az izgalomtól. - Ahogy neked jólesik. - ajánlottam, de már nem tudta héber temperamentumát visszatartani. Vadul rám vetette magát, csókolt, tépte le rólam a ruhát, az övé magától esett le. Simogattam, csókoltam, ahol csak gondoltam, hogy illik, és figyeltem magam. Semmi. Ő azonban nem törődött velem, teljesen átengedte magát az ösztöneinek. Csak amikor már nagyon szüksége lett volna rám, döbbent meg: - Hát veled meg mi van? Nem kellek neked? Egész életemben ritkán kerültem olyan zavarba, mint ekkor. Hümmögtem, hápogtam, mert olyan filmet még nem láttam, ahol a férfi érzéketlen maradt volna; még ha tudtam is, hogy nem ritka jelenség; de nem tudtam, hogy kell viselkedni. Julie azonban összeszedte női önbizalmát, és anyáskodni kezdett: - Na nem baj, ne szégyelld magad. Ez előfordul. Júlia biztos kimerített tegnap este. Vagy még sohasem csaltad meg? - Még soha - vallottam be. - Akkor érthető. Csak vele tudsz, igaz? - Még vele sem - volt már a számon, de visszatartottam magam. - Úgy tettem, mintha nagyon röstellném a hűséges természetemet. - Ne haragudj, Julie, hidd el, te egy bomba nő vagy, és nagyon tetszel nekem. De a lelkem már annyira ráállt Júliára, - találtam meg a megfelelő viselkedést, - hogy úgy látszik, mással nem megy.


- Hagyjuk abba? - kérdezte csalódottan. - Igen, hagyjuk. Tulajdonképpen szeretem Júliát, és úgy gondoltam, soha nem fogom megcsalni, de te annyira tetszettél, hogy nem tudtam ellenállni a csábításodnak. De nem megy. Julie lehűtve elnyúlt mellettem, de azért még simogatta az arcom: - Milyen jó fiú vagy te! Mindig egy ilyenről álmodoztam, aki nem tud megcsalni. De hát ritkán terem ma már az ilyen. Majd később: - De irigylem a névrokonomat! Szép, intelligens, gazdag; mindene megvan, és még egy ilyen társa is, mint te. Nincs neked véletlenül egy ikertestvéred? Óriási hiba lett volna, ha kicsúszik a számon az igen, és elfog az őszinteségi roham. Azért mégsem olyan veszélytelenek a nők, még számomra sem! Végül is azonban sikerült kimásznom az ügyből, Julie-val jó barátok maradtunk, sőt, Júliával alaposan összebarátkoztak. Neki persze rögtön beszámoltam a dologról, impotenciám értékes felismerés volt természetünkről. Valamikor aztán megemlítette Julie-nak is, hogy tud a kettőnk között történtekről; de "házaséletünk" titkaiba ő sem avatta be. Julie-ra a partnerságunk, vagy legalábbis amit arról tudni vélt, olyan hatással volt, hogy abbahagyta a férfiak kergetését, és türelmesen várt arra a társra, akit belőlem idealizált. Később belépett egy szektába, és vénlány maradt, elhervadt; de fontos személyiség lett belőle, a Makkabeusztársaság egyik vezérigazgatója. Olyan karriert futott be, amire, szegény, egyáltalán nem vágyott, de nem talált olyan férfit, aki senki mással nem tudott lefeküdni, csak vele.

15 A másik kalandom már főtitkár koromban történt, abba teljesen ártatlanul sodródtam bele. A Szövetségi Oktatásügyi Minisztérium egy iskolák közötti versenyt írt ki, már nem is tudom, miről, talán hogy melyik a legtisztább, vagy hogy hol található a legtöbb fejszámoló diák, aki zsebkompjuter nélkül is össze tud szorozni kétjegyű számokat. Az ENSZ - számomra rejtélyes okoknál fogva - védnökséget vállalt a verseny fölött, amit egy new-jersey-i leánygimnázium érettségiző osztálya nyert meg. A díj átvevésekor fejezték ki abbeli kívánságukat, hogy szeretnének velem tölteni egy délutánt. Bár a naptáram tele volt terminusokkal, a népközelséget ápolni akartam, nem csak reklámcélból, hanem valóban tudni akartam, hogyan gondolkoznak, viselkednek az emberek. Esküszöm, nem gondoltam semmi rosszra, amikor a huszonöt fiatal lány kívánságának eleget tettem, és némi késéssel megjelentem a felsőbb középosztály luxusiskolájában. Szombat délután az ál-reneszánsz épület kihalt volt, csak a portás bólogatott kuckójában, már tudta, hogy jövök: mutatta, hol a klubterem. Kicsit farsangiasan, de szemmel láthatóan a tiszteletemre feldíszített helység fogadott. Még egy magyar zászlót is kerítettek valahonnan, ott lengett az amerikai mellett, sajnos fordítva, zöld-fehér-pirosan. A lányok mind alaposan kicsípték magukat, és nagy zsivajjal üdvözöltek. Sajátkészítésű tortájukat kínálták, lazacos szendvicseket meg aprósüteményeket. Meséltek tánc- és szépségversenyeikről, arról a


bizonyosról is, amelyiket megnyerték, ja igen, nemzetközi kapcsolatokat ápoltak. Aztán Európáról kérdeztek. Magyarországról nemigen tudták, hol van, a fővárosának Bukarestet hitték, és csodálkoztak, hogy nem ferde a szemem, mint a mongoloknak. Próbáltam nekik magyarázni valamit az ENSZ országokat összefogó szerepéről, de aztán megkérdezték, tudom-e, mi ma a divat Magyarországon. Vihogtak hozzá. Konyakkal kínáltak; én elutasítottam, de ők nekiláttak. Aztán azt akarták, hogy tanítsam meg őket csárdásozni. Csodálkozhattam volna, honnan tudják, hogy ez magyar tánc, de kivettem a hanglejtésükből, hogy előre elkészített kérdés volt. Még zenéről is gondoskodtak, egy keringőt tettek fel valamilyen Lehár-operettből. Így aztán megtanítottam nekik: Kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda! Ihaj bunda, csuhaj bunda, mégis bunda a bunda! Ihaj bunda, csuhaj bunda, mégis bunda a bunda! Az egész lányosztály egyszerre énekelte, tapsoltak hozzá, és én elkezdtem őket táncoltatni. Kissé nehezemre esett, mert nincs természetes ritmusérzékem, figyelnem kellett minden mozdulatomra. Egyiket a másik után kaptam derékon, szemmel láthatóan élvezték. Ők is elkezdték ropni egymással az egyszerű csárdáslépést. Rövidesen kiváló hangulat keletkezett, én azonban kezdtem kifulladni a nagy tempótól. Már éppen koromra akartam hivatkozni, hogy abbahagyhassam, amikor az egyikük magához vont: - És ez nem tartozik a csárdáshoz? - De igen, ha a fiú és a lány már régebben ismerik egymást. A következő csimpaszkodott a nyakamba: - De hiszen én téged már régóta ismerlek! Egy harmadik sem tétovázott sokat: - Mindig egy ilyen temperamentumos fiúról álmodoztam! - és máris ledöntöttek a lábamról. Megnyomhattam volna a gombot a zsebemben, és rögtön betörnek a testőreim, de vártam, hogy mi lesz ebből. A lányok egy része eltűnt, a többiek vetkőzni kezdtek. A konyak hatott, a lányok valószínűleg valami szert is belekevertek, mert az egész lassan orgia-jelleget öltött. Viháncoltak rajtam, és gyömködtek, megragadták a kezem, és gyömködtették magukat. Benyúltak a nadrágomba, és megpróbáltak felizgatni. Egy csoport meztelen, fiatal lány tepert le a földre, talán vágyálma minden más férfinak. Én azonban csak az indítékaikat igyekeztem megérteni, nem éreztem magam veszélyben. Így aztán hagytam futni az eseményeket a maguk útján. Hamarosan rájöttek, hogy velem semmit sem lehet kezdeni, erre agresszívak lettek: - Igaz, amit rólad beszélnek, hogy kivénhedt róka vagy! - Ezt sértésnek veszem! Még egy fiú sem fogta meg a mellem úgy, hogy utána ne vesztette volna el a fejét! - Az enyémet meg még egyáltalán senki sem fogta meg, neked tartogattam, te pedig kutyába veszel.


Elkezdtek jajgatni, sírni, karmolni, ütni, pofozni, rúgni. Na, ennek a fele sem tréfa már, gondoltam, és elővettem fiatalkori judo-fogásaimat. Egyik pucér lány a másik után repült le rólam, némelyik még egyszer nekem rontott, de még közelembe sem ért, amikor már feljajdult a fenyegető bukfenctől. Letisztogattam a kezem: - Nos, lányok, vége a mókának. Ez most nem sikerült. De nem csinálok botrányt belőle, ha most rögtön felöltöztök és hazamentek. Senkinek egy szót sem. Értettétek? Hüppögés, szüppögés volt a válasz. - Na gyerünk, gyerünk, elfelejtettétek, hogy kivel beszéltek? Hol a bugyid, gyorsan húzd fel! Te meg legközelebb vegyél fel melltartót, nem illik már ilyen nagy lánynak anélkül mászkálni. Mit szólna hozzá a papád, ha így látna? Kipofozna otthonról! Mukkanás nélkül szedelőzködtek, szégyellték magukat. Én is rendbehoztam magam, néhány karcolás az arcomon mutatta azonban, hogy nem úgy zajlott le ez a népközelség, ahogy terveztem. - Most pedig rakjatok rendet, nehogy berontsanak az újságírók, és mindent világgá kürtöljenek, mert nem találtok férjet magatoknak! Öt percen belül rend és tisztaság uralkodott, a lányok szétszéledtek, csak a legbátrabbik mentegetődzött: - Ne haragudjon, azt hittük, örömet szerzünk magának. Olyan buta legendák keringenek a főtitkár úrról, hogy milyen megközelíthetetlen, meg hogy hű a feleségéhez; úgy gondoltuk, mi el tudjuk csábítani. Heten vállalkoztunk rá, és fogadtunk az osztály többi részével, hogy melyikünk kerül sorra elsőnek. Mindenki vesztett. - Nem haragszom, de szó se essék a dologról. Nincs kedvem az erkölcsrendészettel összeakaszkodni. Júlia mosolygott, amikor beszámoltam neki a gimnazista lánybuliról. De szomorúak is voltunk, hogy mennyire irracionális az emberi fajzat. Micsoda energiák vesznek pocsékba azzal, hogy a férfiak kergetik a nőket és viszont! Nem sokkal célszerűbb a mi szaporodási módszerünk?

16 Változatlanul sokat aludtam. ENSZ-palotabeli irodámban is berendeztem magamnak fekvőhelyet, ahova naponta néha többször is ledőltem egy-egy órára. Így megengedhettem magamnak, hogy későn járjak haza; néha este tízig is dolgoztam, ezek voltak a legzavartalanabb, legtermékenyebb munkaórák. Egy szép tavaszi napon, ilyen késő este hazamenve Esztert találtam a házunk előtt várakozva. Szegény, már majdnem sírt a kétségbeeséstől a sötétben. - Eszter, hát te hogy kerülsz ide?! - öleltem át anyámat.


Amióta kikerültünk otthonról, de tulajdonképpen már előtte is, a kapcsolatunk szüleinkkel józanul barátságos volt. Rituális jellegű testi érintkezésünk kimerült egy ölelésben találkozáskor és búcsúzáskor, jobbról-balról pusziban születésnapon és karácsonykor. Gábor ezzel tökéletesen elégedett volt, Eszter talán több gyengédséget kívánt volna, de valahogy így alakultak ki a dolgok. Berlinből és New Yorkból úgy havonta egyszer hazavidifonoztam, Júlia hasonlóképp. Ők nemigen hívtak, mert nekik drága volt, meg nem is nagyon volt fontos közölnivalónk egymással. Amióta az Egyesült Államokban éltünk, talán két-háromévenként láttuk egymást; néha mi jártunk hivatalos-üzleti úton Budapesten, kétszer pedig meghívtuk őket egy amerikai körutazásra. Először Júlia ment el velük, másodszor pedig én. Ezen kívül soha nem mentünk szabadságra. - Délután érkeztem repülőgéppel. Felhívtalak telefonon, megmondták, hogy New Yorkban tartózkodsz, de nem kapcsoltak. - Bizonyára aludtam éppen. - Így úgy döntöttem, hogy idetaxizom, de a testőreid nem engedtek be. - mutatott a két egyenruhás alakra, akik éjjelnappal őrizték a házunkat merényletek ellen. - Ó, te szegény! És Júlia sincs itthon! Hát legalább foglaltál volna magadnak egy hotelszobát, és meghagytad volna, hogy hívjalak vissza. - Tudod, hogy milyen nehéz otthon dollárhoz jutnunk. Kérelmezés, űrlapok, sorbanállás, hetekig tart. Én pedig siettem, még örülök, hogy repülőjegyet azonnal kaptam. A taxit még ki tudtam fizetni, de nincs nálam több pénz. Ez aztán a szégyen, gondoltam, a világ egyik leggazdagabb embere vagyok, és anyámnak nincs elég pénze egy hotelszobára. Ejnye, a monetáris egységet is meg kellene már teremteni, szőttem tovább elmélkedésemet, hogy ne legyenek már ilyen problémák. Ez azóta sem sikerült, de nem akartuk megismételni a múlt század súlyos hibáit. A líra évtizedeken keresztül szenvedett az Észak- és Dél-Olaszország közötti gazdasági különbség miatt. Az addig stabil márka tönkrement, amint Németország visszakapta hajdan kommunista keleti felét; végül az ecu, az Nyugat-európai Gazdasági Közösség közös valutája bizonyult használhatatlannak, megintcsak az Észak és Dél közötti gazdasági feszültség miatt. Emiatt voltunk óvatosak a közös pénz bevezetésével, inkább vállaltuk a körülményes kettős pénzrendszert: minden tartomány használta a dollárt, mint világpénzt, de a saját pénzét is. Ezt mindenki a saját gazdasága szükségletei szerint szaporíthatta vagy drágíthatta. Az átváltást a szabad piac vezérelte, de a gazdasági mutatók segítségével könnyű volt előre kiszámítani a mindenkori árfolyamot. Így végül is mindenki rábízta magát az előrejelzésekre, stabil, kalkulálható áringadozások jöttek létre. Azonkívül megvolt ennek a módszernek az az előnye is, hogy az előrejelző számításokat befolyásolni is lehetett, ha a Világállam vagy a Makkabeusz-társaság érdekei úgy kívánták; nem nagyon, éppen csak annyira, hogy senki észre ne vegye. A jól bevált rendszeren csak lassan akartunk változtatni, ahogy a gazdasági kiegyenlítődés ezt megengedte; ez vezetett olyan problémákhoz, hogy Eszter nem jutott hirtelen elég dollárhoz. - A szobát csak utólag kellett volna kifizetni. Na, mindegy, még szerencse, hogy szép az idő. Hát gyere be, ha már ilyen sokat ácsorogtál. Szegény Eszter, de sajnállak! - Ne sajnálj, fiam, sétáltam és élveztem a csillagokat.


Erre valóban volt lehetőség a házunk környékén, mert igazán szép helyen laktunk. A Long Island egy kiemelkedő pontján, a domb oldalában állt, viszonylag szabadon, magas bokorsövénnyel körülkerítve. Néhány kanadai óriásfenyő terjeszkedett a parknak is beillő kertben. Kényelmesen fel lehetett sétálni a hegytetőre, ahonnan csodálatos kilátás nyílt az öbölre, még a távoli New York fényeit is látni lehetett. Egy ilyen csillagos, enyhe éjszakán talán nem volt olyan katasztrófa a kétórás várakozás. - A közbiztonság sem valami kiváló errefelé! - aggódtam azonban tovább. - Arra itt voltak a testőreid, vigyáztak rám is. - Na jó, hát mondd el, mi járatban vagy. - "És hogy-hogy egyedül? Otthagytad Gábort?" ezt már csak gondoltam, rosszat sejtve. Eszter fáradtan leült. Mar nem volt olyan fiatal, mint amilyennek emlékeztem rá. - Nincs nagy baj, de mégis szükségem van rátok, a tanácsotokra. - Na ez már jobban hangzik. Hogy van Gábor? Vele van problémád? - Gábor jól van, dolgozik, megvagyunk. De valóban vele van baj. Illetve velem. Nemigen tudom, hogy mit csináljak. - Na mondd! Hogy kezdődött? - Hát hogy kezdődött? Tulajdonképpen úgy, hogy nagyobbak lettetek. Nem volt olyan sok gond veletek, elkezdtem ismét szociológiával foglalkozni. Emlékszel rá, még otthon laktatok, amikor sikerült ledoktorálnom. - Emlékszem, ennek mindenki nagyon örült, különösen Nagyapa. - Igen, ő leharapta volna a fejem, ha gyerekek nélkül is háziasszonyként elkótyavetyélem azt, amit ő az intelligenciámba fektetett. - Szerintem sem lett volna jó ötlet, mert még sokra viheted. - Igen, sokra, és tulajdonképpen ez a baj. Nem vagyok benne biztos, hogy helyes-e. - Miért ne lenne helyes? Ha egyszer megvannak hozzá a képességeid és lehetőségeid? - Gábor miatt. Ő nem helyesli. - Mit nem helyesel? - Na várj, hallgass meg. Amióta nem laktok otthon, sok szabad időm van, és bejártam a budapesti Társadalomtudományi Egyetemre. Megismertem néhány érdekes embert és érdekes programot. Az egyiken elkezdtem komolyan dolgozni. - Azon a közvéleménykutatáson? - emlékeztem korábbi vidifonbeszélgetéseinkre.


- Igen azon. Nem közvéleménykutatásnak, hanem közvéleménytesztnek nevezzük. Mert nem egyszerűen kérdésekkel működik, mint a hagyományos módszerek, hanem az alanyoknak feladatokat is meg kell oldaniuk. Ezeknek az eredménye határozza meg a kérdésekre adott válaszuk relevanciáját. - Emlékszem, ezt már magyaráztad. - A módszer remekül bevált. Eleinte csak Magyarországon kísérleteztünk vele, de ma már majdnem minden európai országban tesztelik, és nagyon jó eredményekkel. Tudod, a tanszékvezetőnek remek nemzetközi kapcsolatai vannak. - Ennek örülök. Te is sokat dolgoztál rajta, ugye? - Hogy egészen őszinte legyek, az egész az én elgondolásom volt. De ezzel nem akarok nagyon előhozakodni, mert a többiek munkája nélkül soha nem lett volna sikeres. - Na, és mi a probléma? - A tanszékvezetővel, Tomcsik Máriával eléggé összebarátkoztam. Talán két éve ő is a gyülekezetbe jár. - Ez nem probléma, hanem örömhír. - Igen, az. Mária azonban hamarosan nyugdíjba megy. Azt akarja, hogy én legyek az utódja. - Te? Egyetemi tanár? Hát ez nagyszerű! - Nagyszerű, nagyszerű! Nem olyan egyszerű ez. Én örülnék neki, de Gábor ellenzi. Ellenezte kezdettől fogva. Sőt, az egész szociológia, mint tudomány, szerinte nem összeegyeztethető a bibliai hittel. Legalábbis az az ága, amivel mi foglalkozunk. - Ilyen vaskalapos lett? - Na nem. Némi igaza azért van. Mi azt kutatjuk, hogy hogyan vélekednek az emberek. Szerinte azt kell kutatni, hogy hogy vélekedik Isten. Isten minden dolgok mércéje, nem az ember, mint ahogy Szókratész állította. - Arisztotelész. - Arisztotelész. - De hát azt is fontos tudni, hogy az emberek mit gondolnak, főleg, ha Istenről akarunk nekik beszélni! Ezt nem veszi figyelembe? - Akkor igen, mondja Gábor. De mi, az egyetemen, nem akarunk. Mi csak az emberek véleményét kutatjuk, és az eredményeket más célokra használjuk. Például kikiáltjuk közvéleménynek azt, amit a legtöbben hisznek, és ettől azt még többen hiszik.


- Pedig gyakran az emberek valójában nem is azt hiszik, amit a közvéleménykutatóknak kinyilvánítanak. Azt csak azért mondják, mert másoktól hallották, például mint a közvéleménykutatások eredményeképpen. Visszacsatolásos alapon. - Igen, ez is egy kutatási területünk, hogy hogy találhatjuk meg azt, amit az emberek valójában gondolnak, és nem másoktól, például az újságíróktól vagy politikusoktól visszhangzott véleményeket. - És ebben az a rossz, hogy az embert túlságosan a középpontba helyezi. - Igen, és Gábor véleménye szerint ez nem egyeztethető össze a Krisztusba vetett hittel. - Hm. Már én sem mondom, hogy nincs igaza, de mégis berzenkedem ellene. Tudod mit, hívjuk fel Júliát, ő mit szól hozzá. Felhívtuk, vitatkoztunk, sőt, meg is vártuk, amíg visszatért New Yorkba. Eszter jó két hetet töltött nálunk, ezúttal minden körutazás nélkül, csak mint anya. Azt hiszem, jól érezte magát. Júliával a programjának több részletét megbeszélte, aki néhány jó ötletet is adott hozzá. Végül azzal a döntéssel ment haza, hogy megpályázza az egyetemi tanszéket. Ha megkapja, beindít egy kutatóprogramot a közvéleménytesztek összeállításának módszertanára. Erre még Unesco-keretet is sikerült szereznünk. Több amerikai keresztény egyházat is találtunk, amelyek érdeklődtek a program iránt, mert az eredményeit az evangélizáció szolgálatába remélték állítani. Gyermekkori szokásunkról ugyanis, hogy minden vasárnap reggel istentiszteletre mentünk, Amerikában sem mondtunk le. Ez egyrészt kulturális alkalmazkodás volt; ebben az országban templomba járni gyakorta nem vallásos, hanem szociális kötelesség. Hétvégén senki sem dolgozik, még az egyházaktól eltávolodottak is kocsiba ülnek, és az évszaknak megfelelően piknikre, strandra, vadászatra vagy síelni indulnak. Másrészt az egyházi tapasztalataink sokban segítettek abban, hogy bizonyos emberi jelenségeket megértsünk. Nem csak a budapesti gyülekezetünk new-yorki megfelelőjét látogattuk, hanem gyakorta mentünk katolikus, lutheránus, baptista istentiszteletre is, sőt, a Jehova tanúit és a mormonokat is meglátogattuk. Több helyütt meghívtak, hogy prédikáljak, nagy megtiszteltetésnek vették az ENSZ főtitkárától. Tapasztalatainkat Júliával kiértékeltük: - Észrevetted, Júlia? A gyülekezeteket két csoportba lehet osztani: az élőkre és a haldoklókra. A besorolás majdnem egyértelműen meghatározható a tagság és az istentiszteletek látogatottsága arányából. A haldokló, főleg régi, nagy egyházak taglétszáma nagyobb, mint a vasárnap jelenlevőké, míg a dinamikus, növekvő, általában nemrég alakult vagy legalábbis megújult gyülekezetekben több a vendég, mint a távolmaradó. - Igen, az élők anyagi gondokkal küzdenek, építkezniük kell, mert nincs elég hely, folyton új tevékenységi ágakat indítanak be, evangelizálnak, expandálnak. A haldoklók gazdagok, hatalmas templomaik vagy istentiszteleti termeik félig üresek. Főleg idősebb emberek látogatják őket, a prédikációik szűklátókörűek. - Egy ideje figyelem az embertípusokat, ki hova jár. Feltűnt, hogy az élő gyülekezetek tele vannak problematikus esetekkel: volt alkoholistákat, elvált embereket, szétzilált családból származókat, pszichikailag labilisokat vonzanak. Észrevehetően azokat, akiknek szükségük van Istenre. Sokan bizonyságot tesznek arról, hogy amióta megtértek, rendbejöttek.


- Én pedig állítom, hogy ezek az emberek jobban boldogulnak, mint a nagy átlag. Figyeld meg, a széteső családok vagy a visszaeső narkotikusok aránya náluk jóval kisebb, mint a társadalom szekularizált rétegében. - Persze, mert állandóan arról prédikálnak és olvassák a Bibliában, hogy hogyan kell Isten szerint élni. - A szekularizáltak is járnak házassági tanácsadókhoz meg pszichoterápiára, mégsem sikerül nekik kilábalni a bajból, vagy legalábbis csak jóval alacsonyabb százalékban. - Úgy látszik, a hit segít. - Ők azt állítják, nem a hit, hanem a hit tárgya, Isten. - Ez az a kérdés, amit nem dönthetünk el, csak ha kipróbáljuk. Azt pedig már megbeszéltük, hogy ez számunkra - egyelőre - nem jön számításba. Ez persze nem akadályozott meg, hogy bibliai ismereteimet és felismeréseimet meg ne fogalmazzam egy-egy prédikáció formájában. Ha akarom, talán még az egyházak rendszeres sztereóvízióprogramjába is bekerülhettem volna, eszvéprédikátor, evangélista is lehettem volna. Lehet, hogy nem is lett volna megvetendő csatorna, amivel az amerikai társadalomra hatást gyakorolhatok. Hosszú távon azonban inkább a neo-iszlámra tettem, világszerte nagyobb befolyást jósoltam neki, és igazam lett. Keresztény kapcsolataimat inkább apróbb ügyekre használtam fel, mint a közvéleményteszt fejlesztési programja. Természetesen támogatták Eszter tervét. Így Gábor is elégedett lehetett, mert még az otthoni gyülekezetünket is bevontuk a kutatásba: fiatalok, gyerekek járták Budapestet közvéleménytesztekkel, érdeklődőkkel utána evangelizáló beszélgetéseket folytattak. Az amerikai gyülekezetek is elkezdték használni a módszert: telefonkampányok keretében százával hívták fel a lakosokat, ajándék könyveket és szterídió-szalagokat ajánlottak fel nekik, ha hajlandók a közvéleménytesztnek alávetni magukat. Arról nem olvastam statisztikát, hogy növekedett-e a megtérések száma, de a lelkesedés nagy volt. Eszter elnyerte a tanszékvezetői állást, pedig a formális minősítése, publikációi még hiányoztak. Vajon ebben csak Mari barátnőjének az ajánlása játszotta-e a fő szerepet, vagy az Unesco-támogatás is? Mindenestre igazolta az előlegezett bizalmat, mert a kutatásai jó irányba haladtak. Hamarosan ismertté váltak közvéleménytesztjei. Eleinte választások eredményeit jósolták meg velük pontosabban és korábban, mint a hagyományos körkérdésekkel, meg árucikkek, csomagolási módszerek, reklámok közkedveltségét vizsgálták. De idővel egy egész nemzetközi csoportot szervezett meg, akik a világ különböző kultúrái és társadalmai mélyén rejlő értékfogalmakat igyekeztek felfedni: mit tartanak az emberek valóban rossznak és jónak. Kiderült, hogy az általánosan helyesnek elfogadott értékek nem csak a hajdani diktatórikus rendszerekben, hanem a szabad országokban sem fedték a valódi értékeket: az emberek mindenütt valamilyen skizofréniában szenvedtek, és lelkük mélyén más ideálokat hordoztak, mint amelyek mellett nyilvánosan hitet tettek. - Ezek közé tartozik az anyagi javak és a hatalom felé törekvés, - olvastam egyik összefoglaló cikkében, - amelyet egyes vidékeken a népesség több, mint kilencven százaléka aktívan gyakorol, de tulajdonképpen elítél. Hasonló eredmények születtek a szabad szerelem és a magzatelhajtás kérdésében is: az emberek nagy része ezek mellett foglal állást, de lelkük


mélyén bizonyosak benne, hogy az emberi főtusz elpusztítása gyilkosság, és hogy a zabolázatlan szexuális kapcsolatok hosszú távon úgy a társadalomra, mint az egyénre nézve káros hatással vannak. Ugyancsak a szenzációs felfedezések közé tartozott, hogy a néhai Egyesült Államok polgáraiból teljesen hiányzott a demokráciába vetett hit. Mindenki csak azért tört mellette lándzsát, mert jobb társadalmi rendszert nem ismert. Eszter programja kiderítette az eltorzult értékrendszerek forrását is: azt, hogy a tömegkommunikációs eszközöket a világon mindenütt szűk csoportok uralták. Ezek tagjai politikai-ideológiai, gazdasági vagy csoportdinamikai okoknál fogva korlátozott látókörrel rendelkeztek, és mindenütt egy bizonyos gondolkodásmód befolyása alatt álltak, ezt terjesztették. A tömegek ezt a gondolkodást a saját véleményüknek vallották anélkül, hogy valójában hittek volna benne. E felismerés logikus következménye volt egy világszerte spontánul lezajló folyamat: létrejött a nyilvános sajtó, egy valóban szabad tömegkommunikációs hálózat. Ez nem volt ugyan olyan magas színvonalú, mint a régi professzionalista, de képes volt a lakosság természetes értékrendszereit közvetíteni és tudatosítani. Persze sok pénzbe került, hogy ezekben intézményekben mindenki szabadon nyilvánosságra hozhatta műveit, véleményeit függetlenül a piactól, azaz attól, hogy valaki olvassa-e, megtekinti-e, meghallgatja-e őket. De egyes fellépések szűretlen rezonanciát kaptak, az igazán jókat észrevették, így hozzájárultak a valódi közvélemény képzéséhez. A későbbiek folyamán sok politikai döntésünkben is figyelembe vettük a nyilvános sajtóban elhangzó vitákat.

17 Eszter az új sajtó körül végzett munkásságáért kapta meg 2055-ben a társadalomtudományi Nobel-díjat. A családi összefüggés nem volt általánosan ismert, mindössze magyar származásommal hozták összefüggésbe, amikor a stockholmi ünnepségen én is megjelentem Júliával. A Királyi Akadémia díszterme tele volt, a hagyományos sajtó - kötelességszerűen szép számmal képviseltette magát, bár észre lehetett venni, hogy a hivatásos riportereknek nem volt nagyon ínyére ez a kitűntetés. Amikor Olaf király átnyújtotta Eszternek a díjat, valami homályos érzés minden mutáció ellenére mintha mégis elszorította volna a torkom: nagyapámra gondoltam, aki ezt a pillanatot már nem érhette meg, holott talán egész életében erről álmodott, Eszter lánya dicsőségéről. A stockholmi találkozót használta ki Júlia, hogy Eszternek átadja új tippjeit. Kettőjük beszélgetésénél én is jelen voltam: - Szerintem most le kellene szűkítened a kutatási területedet - javasolta Júlia Eszternek. - Hogy érted ezt? - Ez a közvéleménykutatgatás úgy nagy általánosságban már unalmas, most már tudjuk, hogyan találhatjuk meg, mit gondolnak az emberek. Most neki kellene látni egy konkrét témának. Úgy sejtem, vannak még kérdések, ahol a felszín alól elő kellene ásni egy-két problémát.


- Például? - Az emancipáció. Rengeteg torz jelenséget szült. - Úgy gondolod, hogy a nők nem is akarnak egyenjogúak lenni? - Nem az, hogy nem akarnak, hanem egyenjogúak lennének emancipáció nélkül is. Ezt be lehetne bizonyítani a te tesztjeiddel. - Mire célzol konkrétabban? - Az elmúlt százötven évben lezajlott társadalmi fejlődés a nők egyenjogúsítása terén szerintem egyáltalán nem felel meg az ember valódi természetének. Csupán a materialista életszemlélet következménye. - A materialista életszemléleté? - Az anyagi javak iránti törekvésben a nők háttérbe szorultak, természetes szerepüket és hajlamaikat a társadalom nem honorálta. - Konyha, gyerek, templom? - németül beszéltek, mint Eszter velünk általában, és németül ez egy alliteráció: mindhárom szó ká betűvel kezdődik. - Pontosan. A férfiak legtöbbje főleg tárgyak, a nők főleg személyek iránt érdeklődnek. Ennek következménye a hagyományos, családon belüli munkamegosztás. Mindig is a férfiak termelték a szükségletek tárgyi, a nők pedig a személyi feltételeit. - Az anyagi javak mindig tárgyak, így a férfiak hatáskörébe tartoznak. A gyermeknevelés, családi tűzhely, szociális kapcsolatok pedig a nők feladata. - Így van. A múltban egyensúly uralkodott a személyi és tárgyi szükségletek, így a két nem között is. Az XIX. század ipari forradalma után azonban a tárgyak szerepe az újratermelésben megnőtt, sőt, dominánssá vált. A szükséges munkaerő aránya és így a nők hagyományos feladatának jelentősége is egyre csökkent, társadalmi elismerésük visszaesett. - Erre reagáltak az egyenjogosítás igényével. - Pedig egyenjogúak, csak a társadalom ezt nem ismerte el. - Mert az anyagi javak jelentősége túlsúlyba került. A helyzet azóta megváltozott, de a társadalmi tudat még nem reagált rá. Az utóbbi évek gazdasági virágzása világszerte lehetővé tette az anyagi igények fokozottabb mértékű és az egyén teljesítőképességétől függetlenebb kielégítését. Sokkal fontosabb lenne most már a fejlődés személyi feltételeivel törődni. - Amiben a nők természetes hajlamaiknál fogva jelentős szerepet játszhatnának. - Nem kellene őket többé arra bíztatni, hogy férfiszakmákban csináljanak karriert, vezérigazgatók és pilóták legyenek. Nem attól lesz egy nő egyenjogú, ha anyagilag független lesz a férjétől és megengedheti magának a válást. Hanem attól, ha úgy él, ahogy az a természetének megfelel, és ezért a környezete elismeréssel adózik neki.


Öröm volt hallgatni a két nőt, hogy milyen remekül megértették egymást. Nem számomra volt öröm, számodra lett volna, nyájas Olvasó, ha hallgattad volna őket, mert te ismered az öröm érzését. Én mindössze csak tudom, milyen esetekben szokták mondani, hogy öröm volt hallgatni őket; a kifejezéssel csupán színesebbé akartam tenni az irományom. A beszélgetés tovább folyt, egymás szájából kapkodták ki a szót. Júlia ismét sok használható ötletet adott Eszternek, aki remek megérzéssel, intuícióval reagált rájuk. Csúcsformában volt ezen a napon. Valóban nagyon intelligens nő, nagyapánk igencsak helyesen tette, hogy drága professzoridejét a lánya képzésére szánta. Eszter az ezt követő években a nők társadalmi szerepére korlátozta intézete munkáját: új közvéleménytesztjei segítségével kifejlesztette a demancipáció elméletét. Ez rövid tíz év alatt az egész civilizált társadalom struktúráját átalakította. A nők szerepére és a nőiesség nélkülözhetetlenségére vonatkozó felismerések beindítottak egy folyamatot, amely a társadalmakat emberközpontúbbá tette: a személyes tulajdonságok és képességek fejlesztése értékes és értékelt tevékenységgé vált. Ezzel a kutatással kivételesen Gábor is egyetértett, mert a Bibliában hasonló elveket vélt felfedezni. Eszter és munkatársai - ugyancsak Júlia inspirálására - kifejlesztettek egy pedagógiai programot, amely támogatja az ember társadalmilag valódi értékrendszerének megfelelő tulajdonságok erősítését gyermekekben és felnőttekben egyaránt. E program körül egy egész új tudományág alakult ki, a pedagógia új válfaja. Az egyetemek beindították diplomás anyák és a néptanácsadók képzését. Az előzők azok, akiket gyerekszülésre és -nevelésre tudományosan felkészítettek; ezt az emberiség számára hosszútávon legfontosabb feladatot nem bízták többé spontán képességekre és a véletlenre. A törvények úgy szabályozták a csecsemőgondozás vagy egy iskolás gyerek nevelésének előfeltételeit, mint egy légisikló vezetését. De az anyák évente kötelező továbbképzését nem kellett erőltetni: még az önkéntes tanfolyamok is tele voltak jelentkezőkkel, mert a megváltozott társadalom ezt a tevékenységet ugyanúgy megbecsülte, mint a jól működő háztartást és az idős vagy beteg emberekről való gondoskodást. A diplomás néptanácsadók - elsősorban idősebb nők, de gyakran nőies érdeklődési körrel, hajlamokkal rendelkező férfiak is - feladata a pedagógiai program felnőttek, a népesség különböző rétegei - például aszociálisok, narkósok, gonosztevők, elmagányosodottak, vagy akár krízisbe jutott házaspárok és túlterhelt üzletemberek - számára készült változatának végrehajtása. Világszerte divattá vált emberekkel foglalkozni, a gazdagodó világ megengedhette magának ezt a luxust. Az emberiség felismerte, hogy nem a pénz boldogít.

18 De a pénz változatlanul uralkodott. A Makkabeusz-társaság köré csoportosult zsidó tőkések lassan az egész világgazdaságot, és ezzel a tulajdonképpeni hatalmat magukhoz ragadták. Ez azonban az új értékrend eluralkodásával nem keltett akkora feltűnést és ellenállást, mint korábban keltett volna. A világgazdaság és a pénzrendszer egységesítése, a fizetőeszközök elektronizálása lehetővé tette, hogy minden ember a jobb kézfejére tetovált normál fényben láthatatlan azonosítási szám révén a rendelkezésére álló anyagi javakhoz mindenütt és azonnal hozzájusson. A pénz lassan eltűnt, mindenki hitelkártyája lett a jobb keze.


19 Összetartozásunkról Eszterrel szintén nem tudott Gordon C. Giordano, kaliforniai pszichológus, legkomolyabb ellenfelem, majdnemhogy ellenségem, aki anyámmal szintén hadilábon állt. Ő is a Stanfordon végzett, talán tíz évvel születésünk után; hordta is a vastag aranygyűrűt. Ő találta fel a gömbházat és a vizeságyat, amelynek divatja jó tizenöt évvel ezelőtt az Anyaöl-mozgalomban csúcsosodott ki. Ennek radikális szárnya követte el az egyetlen veszélyes támadást személyem ellen, amely csak biztonsági főnökünk szemfülessége miatt maradt sikertelen. Ez volt aztán az apropos, hogy összpontosított akciót indítsunk a mozgalom ellen. Az egész világra kiterjedő befolyásunk segítségével sikerült kihúznunk lábuk alól az anyagi bázist; bár még jóideig tengtek-lengtek szegénységben és majdnemhogy sikerült ismét tömegeket megmozdítaniuk, de elvesztették vezetőjüket, így jelentőségre nem tettek szert és néhány éve lényegében kihaltak. Mr. Giordano szenvedélyesen harcolt Eszter tézisei ellen is, bár a kapcsolatunkról, mondom, nem tudott. Mindössze közös filozófiánk állt az ő lélektani meggyőződése útjában. Eszter állította, hogy okkult, sátáni hatalmakkal paktál, a sötétség erőivel építette fel filozófiáját és birodalmát, hogy a butaságot és a nyomort terjessze a Földön. Én erről nem voltam teljesen meggyőződve. Az azonban bizonyos, hogy kevés ember volt, aki kívülálló létére ilyen mélyen megértette a Világállam mechanizmusát és felismerte, hogy lényegében egy diktatúra. Talán még azt is megsejtette, hogy mutánsok vagyunk; de átlagon felüli szellemi képességeinkről mindenképpen tudott, ezt észrevettem ritka személyes találkozásaink alkalmával. Az ő szimpátiáját, bizalmát nem tudtam megnyerni, sőt, abban sem vagyok biztos, hogy a gondolatait helyesen olvastam le az arcáról. Júlia egyszer találkozott vele, és ahogy utólag kiértékeltük a beszélgetést, egymástól teljesen eltérő módon értékeltük a megnyilvánulásait. Én meg voltam győződve róla, hogy ezúttal őszintén kereste az ésszerű kompromisszumot, míg Júlia állította, hogy hipnotizálni igyekezett bennünket. Én ennek semmi nyomát nem fedeztem fel. Talán női lelkén múlt a különbség, neki mintha egy hajszállal több érzéke lett volna az irracionálishoz. Persze kompromisszumot nem találtunk, a hipnózis sem sikerült, de ellenfelemet akkor láttam utoljára. Bár pszichológusnak, sőt pszichiáternek adta ki magát, mint kiderítettük, soha nem nyert magasabb kiképzést. Mindössze az alapfokú amerikai egyetemet végezte el, igaz, Stanfordot, a legjobbak egyikét. Ezután rögtön különböző gyanús tanácsadó szolgálatoknál, szektákban, kommunákban gyűjtött tapasztalatokat és vagyont. Bár többször megpróbált betörni az akadémikus világba, ez csak később sikerült neki, amikor már Kalifornia-szerte építették a városokat gömbházakból és a mozgalma megnyitotta fővárosukban, Bodega Bay Village-ben az első Anyaöl-egyetemet. Persze rögtön professzori címet kapott. Innen terjesztette ideológiáját a felszabadult embertípusról, amely semminemű korlátozást nem ismer el és életcélja, hogy belső szükségleteit felfedje és kiélje. Ezért nem tűrte el sem Eszter pedagógiai programjait, sem az én háttérből történő, de mégis keménykezű és szoros irányításomat. Állította, hogy a gravitáció merőleges irányai nem felelnek meg az ember alapvető természetének, amely az nőiesség gömbölyűségéből származik és a gyengédség lágy, törésmentes vonalaira vágyakozik egész életében. Az ember a tér tágas kiterjedésében elveszettnek érzi magát, ezért inkább szűk, de lekerekített helységekben lakjon. Az ágya legyen puha, amelyben összegömbölyödhet, mint az ősember a barlangjában és az embrió az anyaméhben. Sőt, a hálóhely legyen nedves és meleg, az ágynemű egy csúszós kenőccsel bekent plasztikzsák, az ember alvás közben izzadjon, továbbá hallja egész éjszaka a legjobban szeretett ember szívdobogását hangfelvételről. Csodálkozom, hogy a mesterséges


köldökzsinórt nem vezette be. De sokan felültek az elméletnek, mert ezrével épültek a gömbházak, persze mind az Anyaöl-mozgalom licensze alapján, kizárólag saját tulajdonú építkezési vállalatok kivitelezhették a terveket. Ócska, apró plasztikházakat építettek, néhány év múlva újra kellett szigeteltetni, alapozni a legtöbbjét. De a városoknak nem volt rendőrsége, minden erőszak lehetőségét eleve kizárták a lelkileg kielégített ember természetéből. Végül is ezen a tézisen bukott meg az ügy, mert az Anyaölben felnövő generáció teljesen kézbefoghatatlan volt. Nem csak az iskolakötelezettséget és különböző oltásokra vonatkozó törvényt nem sikerült érvényesíteni, hanem a mozgalomból elszármazó fiatalok között a kriminalitás aránya feltűnően magas volt. Igaz, az Anyaöl-városokban változatlanul béke uralkodott, ott csak azok a leszármazottak maradtak, akikre hatott az agymosás, akik be tudtak illeszkedni ebbe a szélsőséges vallásba. Mások azonban fegyverrel terjesztették a békét, némelyek a kábítószert is. Számos terrorista vállalkozásban talált a Világrendőrség Bodega Bay Village-ben született tizenéveseket, némelyek éppen a szekta terjeszkedéséért, elismeréséért harcoltak. Így az a különítmény is, amely egy teherautó-bombával próbált meggyilkolni. San Francisco egyik hosszú, lejtős utcáján haladt a siklóm felfelé. Én hátul ültem, jobbról-balról egy-egy testőr; ebben a bizonytalan városban személyesen kísért a biztonsági főnököm is a közeli Bodega Bay kolóniájának sorsáról szóló megbeszélésre, a sofőr mellett ült. Ő vette észre, hogy a messze velünk szembeni domb tetején feltűnt egy teherautó, amelyben nem ült vezető. Ez az automata vezérlés ellenére nem csak hogy tilos volt, de ilyen nagy járművek esetében ellentétben a személyszállító siklókkal - nem is szokásos. Villámgyorsan reagált, letépte a sikló pecsétjét, kézi vezérlésre kapcsolt, áttépett az ellenkező irányba vezető sínre és hátramenetben teljes gázt adott. Szerencsére elég üres volt az utca a szokatlan manőverhez. A menetiránnyal szemben hajtottunk be a következő mellékutcába, és vezényletére valamennyien lehúztuk a fejünket abban a pillanatban, amikor a bomba robbant; pont ott, ahol találkoznunk kellett volna a teherautóval. Jónéhány ház összedőlt, a siklókat még száz méteres távolságban is lesodorta a sínről a detonáció. Szerencsére emberéletben nem esett kár, de sok súlyos sebesültje volt az akciónak, többek között egy hároméves kislány, aki egész életére nyomorék maradt; a felháborodás hulláma az egész országot felkavarta. Jelenlétünk nem került nyilvánosságra, az akció célja hivatalosan rejtély maradt; de a nyomozás szálai egyértelműen Bodega Bay Village-be vezettek. A kolóniát betiltották, Mr. Giordanonak híveivel együtt át kellett települniük Indiába. Itt sikerült az első komoly gazdasági csapást mérni rájuk, amikor az új - a kaliforniainál jóval nagyobb - városuk építkezése kellős közepén számukra érthetetlen okoknál fogva a bankjaik megtagadták a további finanszírozást. Nagyon igyekeztek új tőkéhez jutni, de sehogy sem sikerült, csak valami kis banknál, amely aztán rövid időn belül tönkrement. Ma is ott állnak a félkész gömbházak a kasmíri dzsungelben; az Anyaöl-mozgalom mint szervezet nem élte túl ezt és az ezt a csődöt és a további anyagi csapásokat, de mint ideológia talán még ma is él egyes fejekben. Mr. Giordano ezek után nem tudta kifizetni az aktuális évi adóját, emiatt (és talán még más adóügyek miatt is) börtönbe került. Innen úgy két év múlva megkegyelmezve ugyan, de megtörve került ki; soha nem ügyködött többet lélekbúvárként. Valaki mintha azt rebesgette volna, hogy egy keresztény egyház börtönszolgálata révén megtért, és azóta a gyülekezeti ház takarításából, a környező park ápolásából él.

20


Fontos esemény volt Jákob, legidősebb fiam tizennyolcadik születésnapja. Magamhoz rendeltem. - Szervusz! Hogy vagy? Jónapot! Mi újság? - ilyenféle sallangok, kézfogás vagy atyai ölelés nem terhelték kommunikációnkat. Rögtön a tárgyra tértem: - Jákob, nagykorú lettél. Független vagy. - Igen, Joshua, tudom. - Megbízol bennem? - Igen. - Mit jelent ez? - Azt, hogy bizonyos vagyok benne, amit mondasz, az helyes. Ha valamiben mégis tévedsz, akkor meghallgatod az ellenérvemet, és ha igazam van, belátod. Ha meg nem, akkor azt én látom be. - Tudod, hogy min dolgozom. A szolgálatomban maradsz? - Igen, mert a céljaim megegyeznek a tiéiddel. Én is egy ésszerűen felépített világban szeretnék élni. - Hogy képzeled el a továbbiakat? - Tanulni szeretnék. Ugyanúgy kerülni akarom a feltűnést, mint eddig. Ráérek én is majd a huszas éveim vége felé színre lépni. - Mit akarsz tanulni? - Azt hiszem, a mérnöki tudományok lennének aktuálisak. Ahhoz sem te, sem Júlia nem értetek sokat. Pedig még sok fejlesztenivaló van e téren, főleg, ha beindul a nagyvonalú űrkutatás. Az a gyanúm, hogy a közeljövőben erre sor fog kerülni. - Rendben van, fiam, akkor hallgass meg! Keresd ki a legjobb egyetemet. Pénzed van mindenre elegendő, de ne szórd, hogy ne tűnjön fel. Legyél jó tanuló, de ne mindig mindenben az első. Válassz magadnak egy-két sportágat; az egyikben legyél kiváló, a másikban jó közepes. Keress magadnak barátokat, vagy még inkább érdd el, hogy mások barátkozzanak veled. Foglalkozz lányokkal, de egyik se szeressen beléd. Tarts szoros kapcsolat legalább három-négy testvéreddel; mások jelenlétében beszélj velük akusztikusan. Gyakorold a gyorsolvasást, de ne strapáld túl magad. Aludj eleget. Élj mérsékelt luxusban. Amennyire képes vagy, élvezd az életet. Ne akarj másokat irányítani, hanem érdd el, hogy mások keressék a tanácsod. Tartsd magad egy különlegesen jóképességű embernek, de ne felsőbbrendűnek. Járj istentiszteletre; válassz ki magadnak egy vallást és egy felekezetet, de néha menj el máshova is. Ügyelj, nehogy megbukj az érettségin. Humorérzékünk volt, úgy látszik, ahhoz nem kell irracionalitás.


Jákob megfogadta a tanácsaimat, talán nem is lett volna szükség rájuk, mert ő is hasonlóképpen gondolkozott. Négy év alatt végzett az MIT-n, a bostoni Massachusetts Institute of Technology-n. Egy további év alatt matematikusként ledoktorált, majd állandó kutatói állást kapott az egyetemen, csak fiatal kora és hiányzó gyakorlati tapasztalata miatt nem nevezték ki rögtön professzornak. Az általa vezetett kutatócsoport forradalmasította később a robotikát; nem csak új meghajtó- és mozgatórendszereket fejlesztettek ki, hanem a robotok programozását is egészen új alapokra helyezték. A neuronális hálózatokat, amelyek az emberi agy működését elektronika segítségével utánozzák, már a huszadik század vége felé is ismerték, jó eredményeket értek el velük a tanulóalgoritmusok és probabilisztikus megoldások terén. De azóta sem sikerült egy általános elméletet találni, amelynek segítségével tetszőleges feladatra célzottan sikerült volna programozni őket. Jákob fiam bepótolta a hiányt, és sikerült a hálókban lezajló folyamatokat matematikailag folytonos függvényekkel tetszőleges pontossággal megközelítenie. Így létrehozott egy az eddiginél magasabb szintű mesterséges intelligenciát, még ha a filozófusok és teológusok változatlanul vitatták is a megnevezés jogosságát. Eddigre felnőttek többi gyermekünk legidősebbjei. Valamennyien örökölték különleges tulajdonságunkat: képesek agyuk tudatalatti kapacitását tudatosítani, érzelmeket nem ismernek, egyetlen értékük az ésszerűség, a felismert helyes lépéseket képességeik és lehetőségük szerint azonnal végrehajtják. Optimális neveltetésükről a kiválóan felszerelt laboratóriumaink gondoskodtak. A Júliával kidolgozott kommunikációs rendszerünket gyermekeink saját szubkultúrájukban továbbfejlesztették, egyre több kifejezést használtak, amelyeket nem értettünk, meg kellett őket magyaráztatnunk: "olyan ember, akit ha megszólítanak, először megriad, majd agresszív lesz, végül összeszedi magát és használhatóan reagál"; "a hasizmot felülről lefelé hullámoztatni nehezen megemészthető étel fogyasztása után"; "az egyik tudományágból a másikba átvihető és alkalmazható kategória" ezekben és ilyenekben felfedeztem a fogalomrendszerünk gazdagodását, ésszerűsödését; világos volt, hogy nem mi vagyunk az evolúció utolsó nemzedéke ... Gyermekeink nagyrésze feltűnést nem keltő, de átlagon felüli képességekkel rendelkező diákként szerezte ismereteit a világ legjobb egyetemein és könyvtáraiban. Családi tanácsokon beszéltük meg, hogy milyen irányban specializálódjanak. A legtöbbjük tudós lett, főleg természet-, műszaki és társadalomtudományokban, de akadt közöttük zenész, filozófus és sportszakértő is, mindenhol csak hatással akartunk lenni az emberiségre. Eleinte rendszeresen töltöttek velünk rövidebb-hosszabb időt, segítettünk nekik további képességeket kifejleszteni, előrelépni. Sokuk volt néhány hónapig asszisztensünk vagy közvetlen beosztottunk, mások szünidejükre, ünnepekre látogattak el hozzánk. Valamennyiük tanulni akart a tőlünk. Mi ketten számodra, nyájas Olvasó, érthetetlen formában adtuk át tapasztalatainkat és meggyőződéseinket; normális emberekkel töltött fárasztó hétköznapjaink közepette felüdülés volt értelmes, logikusan gondolkozó gyermekeinknek néhány kézmozdulattal elmagyarázni azt, ami másoknak hetekig tartott. Komoly súlyt fektettünk a belőlünk hiányzó intuíció fejlesztésére. Végül is mindegyikőjük felülmúlta szüleit teljesítőképességben, intelligenciában, találékonyságban. De valamennyien alárendelték magukat a közös célnak. Általában huszonöt éves koruk körül léptek szolgálatba, a világ valamennyi táján és intézetében képviselték a politikámat és gondoskodtak utódaikról, valamint az emberiség virágzásáról, békéről és boldogságról. Úgy nézett ki, eljött az aranykor.

21


Bandi is kifutotta magát, és a baktériumaival világhírnévre tett szert. A USC-n, University of Southern California nevű egyetemen tanított, és ha a keleti partra keveredett valamilyen konferenciára, meglátogatott minket. Néha úgy tűnt, túl gyakran, mert azért annyira jóban mégsem voltunk. - Mégiscsak nektek köszönhetem, hogy lett belőlem valaki - érvelt, és elcsevegtünk hármasban. Alapjában véve fölöslegesnek tűntek ezek az elvesztegetett szombat vagy vasárnap délutánok, de tapasztaltam, hogy majdnem minden embertársam ápol hasonló szociális kapcsolatokat. Így aztán nekem is volt valaki, akit bemutathattam: - Gyerekkori nagyon jó barátom, még ma is tartjuk a kapcsolatot egy kontinensen keresztül. Az amerikaiak futó ismeretségeiket mind barátnak titulálják, azonkívül vannak jó barátok, és kevesen részesülnek a nagyon jó barát megtiszteltetésében. Nekem ez Bandi volt; szükségem volt rá kulturális beilleszkedésem végett, így rááldoztam néhány hétvégémet. Aztán feltűnt, hogy még véletlenül sem állít be olyankor, amikor Júlia nincs otthon. Egy alkalommal úgy intéztük, hogy miután barátunk bejelentkezett szombat délutánra, eltűnt Julie barátnőjéhez. Bandi szemmel láthatóan csalódott volt, és észrevehetően rövidebb ideig maradt, mint máskor. Mivel tudtam, hogy azon kevesek közé tartozik, akik ismerték családi körülményeinket, nem voltam féltékeny, hanem egyenesen rákérdeztem: - Mondd csak, te nem Júlia után koslatsz állandóan New Yorkba? Iszonyatos zavarba esett. Hebegett, habogott, aztán bevallotta: - Tizennégy éves korom óta szerelmes vagyok belé, miatta mentem el a Királyi Csemetékhez, meg később Arizonába is. - Bandi három évvel fiatalabb volt nálunk, mindig is feltűnően csúnya, csenevész gyerek: hatalmas orr virított szeplős holdvilágarcán, kacsázva járt, és a legjobb ruha úgy lógott rajta, mint egy szélkakason. Nem az a típus, akin Júliának még normál körülmények között is valaha megakadt volna a szeme. - Említetted neki valaha? - Annyira megközelíthetetlen, hogy a legcsekélyebb alkalmat sem nyújtotta soha. - Mi már nem fogunk házasodni, túl öregek és túl elfoglaltak vagyunk ahhoz. - És együtt éltek, mint a házasok. - Igen, így rendezkedtünk be. De ugye elhiszed, hogy mint testvérek élünk egymás mellett? Eszembe sem jutott egy pillanatig sem, Júliára másképp nézni, mint a húgomra. - Mindenki úgy tudja, hogy a feleséged. - Ezt mi soha sem állítottuk. Én mindig csak úgy emlegetem őt, mint Júlia asszonyt. Hogy az emberek mit gondolnak, arról nem tehetünk. - Mégis, soha nem mondtátok meg az igazságot.


- Miért mondtuk volna? Nagyon jól van ez így. Szükségünk van erre a tévhitre a feladataink elvégzéséhez. Képzeld el, mint locsogna össze a világsajtó, ha tudnák, hogy az ENSZ főtitkára a húgával él együtt! - Vannak, akik tudják, mint például én. - Hálás vagyok neked, hogy nem árulsz el. - Száz évvel ezelőtt már rég kiderítették volna az újságírók. - Tiszta szerencse, hogy ma már törvény védi a személyes környezetet. - Mégis, nem érdekelnek a nők, vagy Júliát a férfiak? - Érdekelnek, persze hogy érdekelnek - hazudtam, egy nagyon jó baráthoz kevéssé méltóan. De más dolgok még jobban érdekelnek. Például, hogy mi lesz ebből a világból. - Ez szép feladat, de mégsem tudom megérteni, hogy tudtok lemondani a családalapításról emiatt. - Olyan sok más ember van, aki szintén lemond, például itt vagy te. - Azok mind, ugyanúgy mint én, megfelelő lehetőségek hiányában maradnak egyedül. Nézd, én már húsz éve várok Júliára. Én kértem meg Miska nagybátyámat, hogy intézze el az arizonai kiküldetésemet. Miután vége lett a kutatásnak, otthon Júlia miatt igyekeztem annyira a baktériumokkal, hogy visszakerülhessek Arizonába őhozzá. - Egyetlen nőre tetted fel az életed? - Nem mondom, akadt egy s más nő időközben, de azok neki a közelébe sem jönnek. Persze nekem messze nincs akkora választékom, mint neked. A te karodba minden nő akkor repül, amikor csak akarod. És Júliának sem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen lehetősége. Így zajlott le egyetlen beszélgetésünk, amely túljutott a felületes csevegések témáin. Bandi ezután ritkábban jelentkezett, majd egészen elmaradt. Csak jónéhány év múlva hívott újra. Nagyon nem volt időm rá, de annyira erősködött, hogy bajban van, amíg beleegyeztem; egy vasárnap összejöttünk, Júlia nem volt jelen: - Joshua, valamikor mindig azt mondtad, hogy barátok vagyunk. Nem tudom, ez neked mennyire volt fontos, és hogy mennyi maradt meg belőle, te soha nem forszíroztad a kapcsolatunkat. Mindig én jöttem, én hívtalak, nekem volt szükséged rám. Most is; nehezemre esett így döntenem, de kell a segítséged. - Szívesen segítek, Bandi, mert tényleg a barátom vagy. Azért nem erőltettem az összejöveteleket, mert annyi a dolgom. - Nekem ez egy kissé furcsa, de nem baj. Most nagyobb bajban vagyok, semhogy igazi barátságról töprengjek. - Na mondd, mi van?


- Beteg vagyok. Depresszióim vannak. Szív- és gyomorzavaraim. Nem tudok aludni. - Voltál orvosnál? - Voltam. Szervi bajom nincsen. Sokáig nem hittem el, mert olyan ritmustalanul vert a szívem, hogy úgy gondoltam, néhány percem van még csak hátra. Gyomorgörcsök kínoznak néha napokig, nem tudok enni. Mesterségesen is tápláltak, mindenféle csöveket ledugtak, hogy megleljék, mi bajom. A szívembe egy mikrokamerát is beleengedtek, de nem találtak semmit. - Pszichoanalízis? - Igen, már kívülről tudom az egész csecsemőkoromat, sőt, talán az embrióállapotomra is emlékszem. A szokásos lelki sérülések. Telefonkönyveket csapdostam szét egy csoportdinamikai terápián. Semmi sem segít. - Pszichofarmakák? - Kaptam. Meghülyítettek, meg egy sinit sem tudtam rendesen elvezetni. Amíg a hatásuk alatt tartottak, úgy aludtam, mint a bunda, napi tizennégy órát. Azt hittem, meggyógyultam. Bementem az egyetemre, tartottam egy előadást, vagy legalábbis azt hittem. Utólag mesélték el a diákjaim, hogy a baktériumok nemi életéről filozofáltam. Azt állítottam, hogy csak a csoportszexet ismerik. - Ez komoly baj. - Csak a gyógyszerek idézték elő. Amint fellázadtam ellenük, és abbahagytam a szedésüket, ismét tudtam előadást tartani, de aludni nem. Ha mégis elaludtam egy-két órára, agygörccsel ébredtem és sikoltoztam. De ez csak elvonási jelenség volt, elmúlt egy hét múlva. - De a szívzavaraid nem. - A gyomorbaj sem. - Hát akkor nem marad más hátra, mint Jézus. - Te még hiszel abban a gyerekkori ügyben, a Királyi Csemetékben meg az örök életben? - Neked kétségtelenül szükséged van rá, függetlenül attól, hogy én hiszek-e benne vagy sem. - Ugyan már, voltam a helyi gyülekezet lelkigondozójánál is, mindenféle laposságokat mondott, hogy imádkozzam, meg hogy járjak istentiszteletre. Beültem kétszer-háromszor a sok öregasszony közé, de őszintén szólva nem számítottam arra, hogy valami is megváltozna azáltal. - Azért nem változott. Mert nem számítottál rá, nem hittél benne. - Én abból már kinőttem, meg ha te nem is.


- És most? Hogy tudok segíteni? Esetleg Júlia? Ő ugyan orvos, de nincs semmi gyakorlati tapasztalata terápiás kezelésben. - Mégis, egyedül ő tudna segíteni. - Hogyhogy? - Mindennek ő az oka. - Ő? - Kezdettől fogva világos volt számomra. Miatta van az egész. A pszichoterápia csak igazolta, ami mindig is nyilvánvaló volt. - Ezt nem értem - hazudtam ismét, pedig már pontosan értettem, nem csak az évekkel azelőtti vallomásából, hanem mert leolvastam az arcáról. - Nem tudok Júlia nélkül élni! - csúszott ki belőle a beismerés. - Csak nem akarod feleségül venni? - döbbentem meg. - Tőlem kéred meg a kezét? - Nem, az már biztos nem működne. Nem csak, hogy már kiöregedtünk abból a korból. Tisztában vagyok vele, hogy egyáltalán nem illünk össze. És az a Júlia, aki a fantáziámban él, egész másvalaki, mint a valóságban. Az a fő bajom, hogy évtizedeken keresztül odaadtam magam a fantáziámnak, kitaláltam egy nőt, akit Júliának neveztem. Véletlenül ugyanúgy néz ki, mint a húgod. - És most mi legyen? - Joshua, nagyon nehezemre esett idejönnöm. Most még nehezebbemre esik kipréselnem magamból azt, amit kigondoltam, ami esetleg segíthetne rajtam. - Le akarsz feküdni Júliával? Nem jött válasz, még az igent sem tudta kinyögni. Botrányt várt, üvöltözést, azt, hogy kirúgom. A válaszomtól paff lett: - Nem hiszem, hogy ennek valami akadálya lenne. Majd beszélek vele. - És gondolod, hogy beleegyezik? - dadogta értetlenül. - Nem vagyok benne biztos, de el tudom képzelni. - Mondd, másokkal is olyan könnyen szokott? - Ezt majd kérdezd meg inkább tőle, ez nem az én dolgom. - És ... és ... hol, mikor?


- Ezt majd megbeszélem vele, maradj csak nyugton. Ha tényleg ez a fő bajod, nem hiszem, hogy ne segítene. Júlia csak egy pillanatig gondolkozott, majd - ahogy előre láttam, jól ismertem - beleegyezett. Negyvenöt éves korában ideje volt már, hogy elveszítse a szüzességét. Megbeszéltük, hogy nem csinálunk nagy ügyet a dologból, én egyszerűen a vendégszobánkban alszom, amíg ő megpróbálja Bandi barátunkat kigyógyítani a depressziójából. Felhívtam: - Holnap este hétre gyere el hozzánk, Júlia vár. Valóban kedvesen várta: kétszemélyes vacsorát rendelt egy szolgáltató vállalatnál pezsgővel és kaviárral, mint ahogy azt filmekből ismertük. Ő is kíváncsi volt, hogy hogy zajlik le egy ilyen este. Mint utólag elmesélte, borzalmas volt. Bandi teljesen bekukult. Júlia irányította egész este a beszélgetést, de csak igen és nem válaszokat kapott. Bandi leitta volna magát a sárga földig, ha a húgom nem vigyáz rá. Maga mellé ültette a díványra, simogatta és becézte, de Bandi képtelen volt kinyögni egy szót. Végül levetkőztette, bedugta az ágyunkba, melléfeküdt abban a reményben, hogy barátunk ösztönei majd csak átveszik a kezdeményezést, de semmi nem történt. Kiderült, hogy Bandi ugyanolyan tapasztalatlan, mint ő. Az éjszaka közepén azonban Bandi felébredt, vadállatként nekiesett az alvó Júliának, aki azt hitte, na végre. De Bandi csak ütötte, verte, karmolta, amíg Júlia el nem kezdett karatézni és segítségért kiabálni. Felébredtem, berontottam a szobába, ahol barátunk már leütve feküdt a szőnyegen: hörgött, sírt, csuklott, jajgatott. Amikor engem meglátott, felugrott, elkezdett öltözködni és üvöltözni: - Nem vagytok ti emberek, szörnyetegek vagytok! - meg ilyeneket, magára kapkodta a ruháját, és elrohant. Mi csak csodálkoztunk, nem tudtuk értelmezni a történteket. Végül egy beteg ember szüleményének tudtuk be, amely mögött nem kell keresni a rációt. Ezt igazolni látszotta az is, hogy néhány hónappal később Bandi valamilyen gyógyszerrel öngyilkosságot kísérelt meg, de megmentették. Agya azonban tartós károsodást szenvedett, hazaszállították, és évek múlva Magyarországon halt meg egy klinikán. Ha az azóta történt események fényében újraértékelem ezt a történetet, akkor már nem vagyok annyira bizonyos benne, hogy egyedül Bandi abnormitása vétkes a tragédiában. Én, a barátja és Júlia, szerelmének tárgya, nem vagyunk normális emberek. Igyekeztünk ugyan vele is úgy viselkedni, ahogy gondoltuk, hogy mások is viselkednének. De vajon sikerült-e? Az eredmény amellett szól, hogy valamit elrontottunk. Bandi átkozódásának egy mondata azonban szíven ütött, ha szabad ezt a kifejezést használnom. - Nem vagytok ti emberek - mondta, és ezzel létünk alapvető értelmezését támadta meg. Mindig is embereknek tartottuk magunkat, ha különleges képességekkel is rendelkeztünk. Azonosultunk az emberiséggel, és életünk célja volt, hogy az embereket józan gondolkodásra, a világ értelmes, logikus berendezésére vezessük.

22


Egy másik, hasonló eset is arról tanúskodik, hogy míg a felületes, semleges kapcsolatainkban sikerrel szimuláltuk az emberi viselkedést és gondolkodást, a mélyebb, inkább az érzelmek által dominált viszonyokban csődöt mondott az intelligenciánk. Bandi mellett volt ugyanis még egy férfi, akit szintén barátomnak vallottam, ha nem is nagyon jó barátnak: Mr. Weizenbaumnak, akihez annak idején Weisz Miska küldött, volt egy Dave nevű öccse. A Makkabeusz-ügyekben nem játszott jelentős szerepet, de valahogy mindig összekeveredtünk, beszélgettünk egymással, úgy, hogy egy barátinak nevezhető viszony alakult ki közöttünk. Talán azzal nyertem meg a szimpátiáját, hogy értékeltem a zongoraművészetét. Egyszerűbb Mozart- és Scarlatti-szonatinákat játszott, inkább közepes, mint haladó fokon. Maga is mondogatta: - Én vagyok az egyetlen, aki élvezni tudom a játékomat. Aki hallgat, az csak azt hallja, ahogy hangzik. Én viszont azt hallom, ahogy hangzania kellene. Tízéves korunk táján mi is vettünk zongoraórákat Júliával, mint ahogy a magunkfajtáknak illik. Két év alatt megtanultunk annyit, amennyit illik, de - a zene iránti érzék híján - nem volt semmi indíttatásunk zongoraművészekké válni. Így csak éppen annyit produkáltunk, hogy a tanárnőnk ajánlotta: csak ha nagy kedvünk van, akkor csináljuk tovább. Nagy kedvünk pedig nem volt. Így szüleink megtakaríthatták a tandíjat, mi pedig sportoltunk helyette és még többet olvastunk. Annyit mindenesetre megtanultunk (tulajdonképpen már a második héten), hogy Dave kottáját figyelemmel tudtam kísérni és a játékához megjegyzéseket vetettem közbe. - Te is hallod! Igen, pontosan így kellene! - rajongott és szívébe fogadott. - Az a baj, hogy a zene, ami itt van a szívemben, nem folyik át az ujjamba, mint Samnek. - Sam volt a bátyja, Mr. Weizenbaum. - Az egész az agyamon keresztül működik. Olvasom a kottát, megértem mint egy tudományos szöveget és lejátszom, ahogy gyerekkoromban tanultam. Egy kompjúter ugyanilyen jól tudja. De ami a szívemben van, nem jön ki. Családi titkokat is elárult: - Billt gyakran elkapja a depresszió. - Sikeres embereknél, úgy látszik, ez nem ritka. - Akkor lemondja az összes terminusát, leül a zongorához és elkezd zenélni. Egy, két, három órát játszik, és utána ismét fit. Egy ilyen egyszerű kottát, mint ez, nem képes elolvasni, vagy csak nagy keservesen. De tud Beethoven-stílusban improvizálni. Persze, inkább dzsesszt játszik. Azt viszont én nem tudok. Csak ha szerzek egy ilyen kottát, mint Scott Joplintól, ezt hallgasd meg! Előkotort egy füzetet a zongora tetején felhalmozott rendetlenségből és elkezdte játszani hangról hangra a Breeze from Alabama-t, amit tulajdonképpen csak vázlatként vetettek papírra, hogy a zongorista kiegészítse saját motívumaival:

- Így valahogy. De a lelke hiányzik belőle. Viszont érzem, hogy kellene játszanom, és ez jó.


A feleségéről ebben az összefüggésben hallottam először: - Csak akkor zongorázom, ha nincs itthon, mert végtelenül idegesíti. Nem szól egy szót sem, de látom rajta. Semmi fogalma sincs a zenéről, soha nem kapcsolna be egy lejátszót. Ha felteszek egy szimfóniát, olyan hamar lehalkítja, ahogy csak hozzáfér. Dave szenvedélyes labdarúgás-rajongó volt; nem az európai focit szerette, hanem az amerikai footballt. Ő ismertetett meg a szabályokkal, a csapatokkal, népszerű játékosokkal és a játék szépségével is. E szépség iránt kivételesen volt érzékem, mert az ügyességen és a nyers testi erőn kívül sok logika, stratégiai gondolkozás is kell a magas színvonalú játékhoz. Úgy, hogy lelkesen jártam Dave-vel a meccsekre, drukkoltam a jenkiknek és együtt őrjöngtem egy-egy gól után a cheer-girl-ökkel: a csapathoz tartozó, színeiben pompázó, a pálya mellett táncoló, szurkoló lányokkal. Dave-vel egy napon születtünk; neki sem volt gyereke, csak egy házsártos, vén felesége. Amikor megismertem, nagyon barátságos volt velem, igyekezett a kedvemre tenni: magyar gulyást főzött nekem, egy kecsapszerű szósszal leöntött makarónit. - Nagyon finom. - udvariaskodtam. - Most már háromféle magyar gulyást ismerek. A német magyar gulyást, az amerikai magyar gulyást és a magyar magyar gulyást. Ez három teljesen különböző étel. De ez is nagyon finom. Elmeséltem, hogy a german chocolat cake-et Németországban egyáltalán nem ismerik, és hogy azt az ételt, amivel Moszkvában müncheni tojás címszó alatt megvendégeltek, Münchenben orosz tojásnak hívják. Szóval Dave rengeteget szapulta a nejét. Ebbe én is beszálltam, és bizalmasan megosztottam vele Júlia elítélendő szokásait, miszerint horkol, izzad a lába, és szörcsöli a levest, ha egyedül eszik. Néhanapján még egy kocsmába is beültünk és megittunk egy sört, alkoholmenteset; Dave még mindig reménykedett, hátha egyszer sikerül még bebújnia gusztustalan felesége ágyába, és akkor lehetne neki egy saját fia, akit majd futballozni tanít. Így csak helybeli iskolás csapatok edzéseire járt, osztotta a tanácsait, idegesítette a trénereket, néha engem is elvitt magával. Kosárlabda-edzésekre is jártunk, főleg a lányokhoz, együtt bámultuk hosszú combjaikat, és megjegyzéseket tettünk rájuk, röhögve reagáltak. Ezeket a kirándulásokat még kamarista koromban kezdtük, később, mint ENSZ-képviselő, a stadionban ott ült mellettem és mögöttem egy-egy testőr. Főtitkárrá választásom után is elmentem inkognitóban egyszer-kétszer meccsre, de miután néhányszor meginterjúvoltak az eszvében, az emberek felismertek; egyszer a bíró a mérkőzés kezdete előtt még üdvözölt is. Miután Júlia fényképe ismertté vált, a kosárlabda-edzések látogatása sem lett volna ildomos, így lassan-lassan visszahúzódtam ezektől a kisemberi foglalatosságoktól. De Dave-vel kitaláltuk, hogy horgászni fogunk; béreltem egy elkerített, biztonságos tavat, ahol vasárnaponként órák hosszat figyeltük, harap-e a sügér. Ennek megvolt az az előnye is, hogy közben el-elszundíthattam, kihasználtam a barátkozás idejét alvási szükségletem fedezésére. Ilyenkor néha Dave ragadta ki kezemből a pecabotot és rángatta ki a jól megnőtt, ilyen célra tenyésztett sügért, esetleg egy pontyot. Ez utóbbit az amerikaiak visszadobják, számukra pontyot enni olyan, mint sáskát vagy macskahúst. De én - európai ízlésemnél fogva - szeretem, így Dave fogott nekem néhanapján, még ha undorodva is.


Egy napon majdnem fogtunk egy hatalmas harcsát, de elszakította a zsinórt. Ez a ragadozóhal soha nem élne meg ezekben a vizekben, ha a halgazdaság nem táplálná külön egerekkel, apróhallal. Még így is ritka, és büszke lehet a horgász, aki kihúzza. Miután felfedeztük, más már nem érdekelt minket, csak a harcsa. Extra neki való felszerelést vásároltunk, hasig érő iszapban caplattunk utána, olyan hangokat játszottunk magnóról, amik állítólag odacsalogatják. Egy nap aztán elkaptuk, három varsát tépett szét, amíg sikerült kihúznunk. Huszonöt kiló volt. A fogás megünneplésére Dave kihúzott egy cherrys-üveget a hátizsákjából, a vadászatunk kezdete óta mindig magával cipelte. Altonmentes cherry, félhavi fizetése rámehetett, de lehet, hogy csempészáru volt. Én csak módjával szopogattam, de Dave úgy berúgott, mint még soha. Én cipeltem oda a kocsinkhoz, sírva lógott a nyakamban: - Engem senki sem szeret. Se a kosaras lányok, se a focisták, még a halak sem, mert kifogom őket. Anyám meghalt, apámat soha nem láttam. Egy vénasszony rám akasztotta magát, aki még egy gyereket sem tud nekem szülni. A bátyám lenéz, mert nem tudok annyi pénzt keresni, mint ő. Te lehetnél az egyetlen barátom, de te sem vagy ember. A Marsról jöttél, vagy mi? Engem bizony senki sem szeret. - Ugyan, Dave, miket beszélsz? Hogy-hogy nem vagyok ember? A barátod vagyok, látod, hogy cipellek, amikor így berúgtál. Nem vagy te alkoholhoz szokva, aztán most hetet-havat összehordasz. Miért gondolod, hogy a Marsról jöttem? - Vagy kompjútert szereltettél az agyad helyére, nem tudom. Így is te vagy az egyetlen barátom, csakhogy te sem szeretsz, mert nem tudsz szeretni. A marslakók nem tudnak szeretni. - Miféle marslakók? - fúrtam tovább, mert állítólag in vino veritas, hátha kiderítek valamit magamról, amit az emberek cherry nélkül nem árulnak el. - Te, te vagy marslakó, meg a feleséged, ufókkal szálltatok le, minden újság írt róla. Azért jöttél, hogy átvedd az uralmat a Földön, és lám, milyen jól sikerült! Még engem is beszerveztél, hogy azt higgyék, a barátod vagyok. - Miért gondolod, Dave, hogy marslakók vagyunk? - Hát nem úgy viselkedsz? Soha egy jó szót nem hallok tőled. Mindent csinálsz úgy, ahogy kell, de semmi többet. Na ne félj, nem árullak el, mégiscsak te vagy az egyetlen barátom. Többet nem tudtam belőle kiszedni arról, hogy mit kellene még csinálnom azon kívül, amit másoknál megfigyeltem. Annyira részeg volt, hogy a kocsiban rögtön elaludt, a beszélgetést minden bizonnyal elfelejtette, de az oka megmaradt. Folytattuk baráti kiruccanásainkat, de én már lassan tisztában voltam vele, hogy valami mégis hiányzik belőlünk. Az összeomlás is igazolta, hogy nem volt elegendő mindig csak a helyeset cselekedni.

23 Topka Bandi tragédiája nem maradt életünkben az egyetlen. A másik egy sportbaleset következménye volt.


Mint már említettem, még nagyapánktól tanultunk meg síelni, és amíg Európában laktunk, rendszeresen jártunk vele az Alpokba. Törzshelyünk Garmisch volt, de szívesen felmentünk a Stubai-gleccserre vagy az Ötz völgyébe Ausztriába; sokat jártunk a svájci hegyekbe: a Chorvatschra, vagy Zermattba, a híres Matterhorn körülötti hegyekre. Nagyapám már nem vállalkozott rá, de Júlia meg én síléccel a vállunkon megmásztuk a Monte Rosa-t, csakhogy négy és félezer méterről csúszhassunk le. Egyik legszebb túránk a francia Val d'Isére-be vezetett. Ott egyszer felmentünk a kabinnal majdnem háromezer méter magasra, lejöttünk, megebédeltünk, aztán mégegyszer felmentünk és a lecsúszással már vége is volt a napnak. Ha kispóroltuk az ebédet, a késő délutánba belefért még egy forduló. Amerikában eleinte nem hódoltunk eme szenvedélyünknek, csak egyszer mentünk el a Colorado állambeli Boulderbe az ENSZ-képviselők közös túrájára. A legtöbbjük csak lent csúszkált, némely délvidéki kolléga lábán ekkor volt először síléc. De egy norvég és egy svájci diplomata feleségestül velünk tartott, helikopter vitt fel a tízennégyezer lábnál is magasabb, szűzhóval borított csúcsra. A holdbéli táj fehér szépsége és a lefelé száguldás a porhóban talán még a mi érzéketlen szívünket is megremegtette. Gyermekeinknek továbbadtuk a síelés iránti szeretetet. Ők is már gyerekkorukban megtanulták, Arizonából nem volt messze a Sierra Nevada, de a Sziklás hegység sem; néha Júlia is elment velük. Később, amint önállókká váltak, maguk szerveztek közös túrákat az Andokba vagy a Himalája még érintetlen csúcsaira. szívesen fizettük nekik a helikopterbérletet, amit mi fiatalkorunkban nem engedhettünk meg magunknak; helyettünk száguldottak lefelé, mert nekünk akkoriban nem volt ilyesmire időnk, amíg ők fel nem nőttek és le nem vették vállunkról a munka javát. De úgy ötven és hatvan között mi is jártuk velük a világ csúcsait: bepótoltuk a mulasztásainkat és rendszeres sítornával tartottuk karban silányuló tagjainkat. Egy alkalommal tízüket meghívtam egy konferenciára az Alpokba; a műholdak tízezreinek rendszerezéséről kellett döntenünk, egy általános űrkihasználási törvény alapelveit akartuk lerakni, mielőtt az űrállomások inflációja is elkezdődik, és minden városka saját szállodát akar kilőni a világűrbe. A síelés csak megfelelő keretet és a szellemi munkát kiegyensúlyozó testi megterhelést szolgálta, de semmiképpen nem tartottuk másodrendű programnak. Egy kisebb hotelt béreltünk ki Arosában egy hétre, váltogattuk a munka- és sínapokat. Minden második napon Svájc más és más sívidékét próbáltuk ki; itt nem lehetett helikopterezni, be kellett érnünk a drótkötélpályákkal és sífelvonókkal. Egész héten csapadékos időjárás uralkodott, ami ugyan elsőosztályú havat, de rossz látási viszonyokat jelentett. Végül péntekre kiderült az idő, csodálatos napsütés, mélykék ég, ropogós fehér szűzhó uralta az egész Alpokat. A munka jól haladt, a tervezettnél korábban már majdnem készen lettünk, így szombaton tárgyalás helyett síelhettünk. Davost választottuk erre a napra. Rossz döntés volt, mert a hétvégére egész Európa Davosban tolongott. Kora reggel még csak szerencsésen felértünk az első kabinnal a Jakobshornra, de a második fordulóra egy jó óra hosszat kellett ácsorogni a sorban. Kihasználtuk ugyan a várakozási időt, latolgattuk az utolsó, még eldöntetlen kérdéseket a műholdakról, de ez persze nem volt olyan hatékony, mint a hotelban, ahol az összes iratok, adatok, kommunikációs rendszerek a rendelkezésünkre álltak. A baleset tizenegy óra körül történt. A legnagyobb tömegben egy őrült kezdő susszban száguldott lefelé a csúcsról, persze elvesztette az egyensúlyát és elkezdett bukfencezni az


egyre meredekebb lejtőn. Én a gyerekek mögött hátul végeztem elegáns párhuzamos lengéseimet, meghallottam fent a kiabálást, idejében félrehúzódtam; de az elől síelő Joas, űrmérnök fiam nem vette észre, vagy talán már túl szűk volt a vályú, amiben haladtunk, nem tudott kitérni. A zuhanó test magával ragadta és ketten sodródtak bele a Carjoler Tobel-be, a drótkötélpálya alatti jó nyolcszáz méter mély szurdokba. Soha egyikünk sem síelt olyan vakmerően, ahogy Joas után rohantunk a szakadékba. Az idegen, már messziről láttuk, szörnyethalt, úgy hogy vele nem törődtünk. Egyszerre értünk oda Joashoz: - Élsz még? - Élek. - Hogy vagy? - Azt hiszem, rosszul. Baj van. Nem tudom mozgatni sem a kezem, sem a lábam. - Joasnak beszélnie kellett, mert kéz fogalmat jelentő mozdulatot a kezével kellett volna megtennie. - Az a fő, hogy élsz. Vannak fájdalmaid? - Vannak, de nem vészes. Viszont eltörtem a gerincem. - Maradj nyugton, feküdj. Nem nyúlunk hozzád, majd csak ha jön a mentőhelikopter. Ha fázol, szólj! - Nem fázom. - Aki lesodort, az meghalt. Ott fekszik kissé feljebb. Neked hogy sikerült életben maradnod? - Végig magamnál voltam. Minden erőmmel koncentráltan irányítottam a zuhanást. Valószínűleg ezért élek még. A másik pánikba eshetett és elhagyta magát. - Hol tört el a gerinced? - Még feljebb, háttal rázuhantam egy sziklára. Az nagyon fájt, egy reccsenés, azt hittem, elveszítem az eszméletem. De csak egy pillanatig, utána már nem éreztem semmit. Onnantól fogva viszont már nem tudtam magam irányítani, csak zuhantam és csúsztam. De már nem sokat. - Maradj nyugton, már értesítettük a mentőket, mindjárt itt lesznek. Júliát is felhívtuk, azonnal jön. - Júlia Izraelben volt éppen, két-három órán belül számíthattunk orvosi szaktudására. Sajnos, Joas gerince több helyütt alaposan összetört és gerincveleje annyira összeroncsolódott, hogy az azonnali elsősegély, fejlett orvostudomány és Júlia minden igyekezete sem nyújtott lehetőséget a sikeres operációra. A fiam örökre béna maradt. Ő volt az első az egész családból, aki megismerte a komoly testi sérülést. Néhány kötelező gyermekbetegség és enyhe meghűlés, influenza kivételével még a gyengélkedést sem ismertük; tudatos életmódunk révén eleve elkerültük a betegséghez vezető helyzeteket, vagy


ha egy vírus el is kapott, optimálisan és gyorsan kikúráltuk magunkat. Példaként hadd említsem meg, hogy a félrenyelést csak hírből ismerem. Joas igyekezett meggyógyulni, de a körülmények legyűrték. Balesete örökre ágyba, tolószékre ítélte. Űrmérnöki, gyakorlati pályafutásának befellegzett. Ebben a helyzetben nem sok reménye volt, hogy még sokat tehet életcélja érdekében, mégha testvérei támogatására számíthatott is. Másfél év múlva elvesztette az életkedvét és úgy döntött, meghal. Általa ismertük meg a halálhoz való viszonyunkat. A többi élőlényre jellemző életösztön nyilvánvalóan hiányzik belőlünk. Joasnak nem esett nehezére meghalnia. Nem kellett semmi segédeszközt igénybe vennie, szervezete napról napra leépült. Ő akarta így. Ha nem lett volna húsz éves, két hónap múlva bekövetkező halálának okát akár aggkori végelgyengülésként is el lehetett volna könyvelni. Nyugodtan nézett a vég elé. Meghalt, vagy inkább elhalt. Joas fiam volt az első, aki az új emberfajtából életét vesztette. Hogy hogy reagáltam rá? Nem ismertem meg a gyász érzését. Nagy csapás volt Joas halála, de ezt csak tudtam, nem éreztem. Bosszankodtam, hogy milyen buta körülmények ilyen súlyos veszteséghez vezettek, de ez csak intellektuális értékelés maradt. A fiam halálát ugyanúgy hűvösen fogadtam, mint most a saját közeledő végemet.

24 Az összeomlás előtt Joason kívül családunkból még Jessica került veszedelmes helyzetbe. Lányunk barlang- és káoszkutató volt. Az első volt a hobbija, a második a foglalkozása. De míg a káosszal sikerrel birkózott meg, egy barlangban nem sok híján életét veszítette. Eredetileg közgazdaságtanra járt, majd informatikából doktorált és kibernetikára specializálódott. A rendszereket őelőtte főleg szimulálták; a módszer hatékonyságát a számítógépek teljesítménye korlátozta. Jessica matematikai modelleket épített, amelyek leírták a kibernetikai rendszerek tulajdonságait és jó eredményeket produkáltak szimuláció nélkül is. Ő bizonyította be a hajdan kifejlesztett gazdasági modelljeimről, hogy nem csak véletlenül működtek; tovább tökéletesítette őket, nem-gazdasági együtthatókat vezetett be. Egyenletei nagyon megkönnyítették a dolgom, amikor egy-egy politikai döntés kihatásait kellett megítélnem. Aztán a biológiára vetette rá magát. Kimutatta az addig uralkodó géninformáció-elmélet tarthatatlanságát: fizikailag lehetetlen, hogy egyetlen sejt DNS-lánca tartalmazná az egész szervezetre vonatkozó összes információt. Még ha a DNS-lánc minden atomja egy-egy bit információt is tartalmazna, egy minimalizált kibernetikai szerkezet sem lenne képes abból egy gyűrűsférget vagy egy gombatelepet építeni. Így aztán elkezdte kutatni, hogyan fejlődhet ki mégis a megtermékenyített petesejtből az ember. A megoldást a káoszelméletben találta, amely a múlt század vége felé virágzott fel. Egyenletei segítségével leírta, milyen határalakzatok keletkezhetnek elégtelen mennyiségű információból is. Ezekben nagy szerepet játszik a véletlen: az alakzatok nem azonosak, csak hasonlítanak egymásra. Abból indult ki, hogy a biológiai szervezetek is ilyen határalakzatok. A géninformáció nem írja le őket pontosan, hanem a spontán fejlődést csak a megfelelő helyen a megfelelő időpontban a megfelelő irányba befolyásolja. Az eredmény tisztán statisztikus, és


nem a génekben található információ, hanem a káosz természete, a határalakzatok tulajdonságai biztosítják, hogy az emberek mégis hasonlítanak egymáshoz. - Vegyünk például egy hatalmas fazekat és hajítsunk bele többezer dobókockát, amelyeknek mind a hat oldalát más-más színűre festettük! - magyarázta egy tudománynépszerűsítő eszvéelőadásában. - Szemmel látható káosz jön létre, semmi rendszer nincs a kockák elhelyezkedésében: a hat különböző szín összevissza esik. Most azonban vezessünk be egy egyszerű szabályt, amelyhez a továbbiakban ragaszkodni fogunk: minden kockát megpöckölünk, méghozzá a tetején található színtől függő erősséggel és irányban. Például az összes piros tetejű kockát meglökjük délről körülbelül egy fél pond erővel, úgy, hogy a kocka kettőt-hármat forduljon. Az összes kéket délkeletről lökjük meg cirka három ponddal, ezek a kockák négyszer-hatszor, esetleg hétszer fognak fordulni; és így tovább, ez a táblázat mutatja: minden színhez hozzárendeltünk egy irányt és egy lökőerőt. Ha valamelyik kocka a fazék falának ütődik, onnan pattanjon vissza, mint a fény tükörfelületről. - A háromdimenziós képernyőn megjelent a palánkkal körülvett mező, benne a rengeteg kocka, és ahogy mindegyik a felállított szabálynak megfelelően továbblökődik. Jessica tovább magyarázott: - Még mindig semmi rend, hogyan is lehetne, hiszen a szabály egyszerű; a benne foglaltatott információmennyiség nem elegendő egy ilyen mértékű káosz rendezéséhez. Ezen kívül a kockák továbbra is véletlenszerűen mozognak, hiszen a pöckölés erejét nem adtuk meg egészen pontosan. A eddigi józan gondolkodásunk szerint nem is várhatunk el ilyen módszerrel rendeződést. - De folytassuk csak a kockák pöckölését ugyanezen szabály szerint. Tízszer, már tizenkétszer löktük meg őket. Változatlanul semmi rend. Most gyorsítsuk fel a folyamatot, - a szimulált kockák egyre sebesebben mozogtak, pörögtek - és nézzük, mi történik kétezer lökés után. Mintha valami alak láthatóvá lenne. Folytassuk a pöckölést; most ötezernél tartunk. Látják ezt a figurát? Elég összevissza ugyan, de errefelé mintha a kockák sávokat alkotnának. Itt van két sűrűsödési vonal, a kettő között pedig alig van kocka. Adjunk egy kis gázt, gyorsítsunk tovább, de ragaszkodjunk az eredeti szabályhoz. Nézzék, ötvenezernél a sávosodás még világosabbá válik. Ezen a területen több a sáv, arra pedig kevesebb. Itt viszont megint több. Százezer, kétszázezer, még egy kis gázt, most már egy millió. Most elmosódnak a sávok. Kétmillió, tízmillió, százmillió. A számítógép teljesítőképessége határához értünk, ennél gyorsabban már nem tudunk szimulálni. És mi van a kockáinkkal? Időnként megjelennek a sávok, időnként eltűnnek. Észrevesznek benne egy bizonyos ritmust? Jegyezzék meg maguknak az ábrát! - A képernyő üres lett. - Most kezdjük el az egészet előlről. - Ismét megjelent az elején látható összevisszaság, a sok színes kocka egyenletesen helyezkedett el az egész felületen. - Kezdjük rögtön a legnagyobb sebességgel! - A káosz hamar tisztult; megjelentek, majd ismét eltünedeztek a korábban látható sávok. A pulzálás is felismerhetővé vált. Sőt, minél tovább folyt a játék, annál ritmusosabbnak, ismerősebbnek tűnt az ábra. Hasonlít az előzőhöz? Igen, úgy tűnik. Persze mondanom sem kell, hogy egészen más, hiszen a véletlen hozta létre, ugyanúgy mint a másikat. Nézzük meg mégegyszer, harmadikra is ugyanilyesmi jön ki? - Egy perc alatt megnéztük a harmadik szimulációt, az eredmény valóban hasonlított az előzőkhöz. - De ha egymás mellé vetítjük akármelyik ábrát, jelentős különbségeket fedezhetünk fel. Az első alkalommal itt kaptunk egy ilyen lágy ívet, míg a második és harmadik partiban ennek nyoma sincs. Viszont harmadszorra itt kialakult egy sziget. Vagy nézzék ezt az alakzatot; nem olyan, mint egy ló? Ezt a második kísérletben kaptuk. Itt, ezen az ábrán, ami egy korábbi szimuláció eredménye, szintén látható valami állat, de ez nem ló, hanem inkább elefánt, nem? Itt a füle, még mozgatja is. Persze, csak a két- és hárommilliomodik lépés között; utána lassan feloszlik az egész kép. Mint láthatják, minden


alkalommal más és más az eredmény, de van közöttük hasonlóság. Miért? Ez a káosz természete. Az egyszerű szabályból, amit a kompjúternek néhány utasítással megadtunk, olyan alakzatokat hoz létre, amelyeknek a leírása, beprogramozása sokkal-sokkal bonyolultabb lenne, mint a szabályé. Ezeket nevezzük a káoszelméletben határalakzatoknak. Ha a szabályt kissé megváltoztatjuk, észrevehetően más alakzatokat kapunk. Nézzük meg például, mi történik, ha a sárga kockákat észak helyett északkeletről pöcköljük meg: a sávok rögtön eltűnnek, viszont ilyen cikk-cakkok jelennek meg. - Valóban, a bevetített alakzat észrevehetően megváltozott. - Viszont ha a sárga pöckölés erősségét megduplázzuk, akármeddig szimulálunk, nem kapunk semmilyen alakzatot. - A képernyőn eluralkodott a káosz, egyenletes szóródással nyüzsögtek a színek. - Ez a szabály nem konvergál, úgy mondjuk. Nincs rá határalakzat. Így mutatta be lépésről lépésre az attraktorokat, a duális regulátorokat, a permanens pixeleket, fraktálokat és a káoszelmélet többi, látványos produkcióját. Feltűnést keltő elmélete és matematikai alátámasztása megkérdőjelezte Júlia kutatásának eredményeit is saját fejlődési rendellenességünket illetően is; habár gyakorlatban még a szaporításunk is működött, új elméleti alapokat kellett leraknia, hogy megértsük különlegességünk valódi okát. Ezirányú kutatásait azonban sajnos kerékbe törték a politikai események. De Jessica barlangkutatásairól is akartam szólni. Még az egyetemen ismerkedett össze Bo-val, a hatalmas néger fiúval, aki reménytelenül belészeretett. Lányom a közeledését elutasította ugyan, de a barátságát elfogadta. Bo szenvedélye volt a barlangászat és a Földgolyó legkülönlegesebb helyeire cipelte magával Jessicát. Néha csapatokkal ereszkedtek ezer méteres mélységekbe, a könnyebb helyeket kettesben derítették fel. Vetítettképes előadásokat tartottak az egyetemen és sok diáktársukat nyerték meg e sportnak; világbajnokságokat szerveztek és még sztereóvíziós programokat is forgattak a mélységek csodáiról. Egyszer gyakorlatozás közben elkapta őket egy kisebb földrengés, a barlang beomlott. Jessica tizenhét napot töltött a jeges sötétben, amíg kiásták. Bo a harmadik napon meghalt, amikor menekülési kísérlete közben ráomlott a törmelék. Jessica talált ugyan vizet és lekapart valami emészthető gombafélét is a barlang faláról, de rettenetesen szenvedett a hidegtől. Beásta magát egy lyukba, napokig nem mozdult, életműködését majdnemhogy lekapcsolta; talán még a testhőmérsékletét is sikerült lecsökkentenie, hogy kevesebb hőt veszítsen. Túlélte. A mentők már csak a két holttestért dolgoztak tovább; amikor megtalálták, alig akarták elhinni, hogy még él. Végig öntudatnál volt, regisztrálta a mentés folyamatát és a megdöbbenést, amikor sikerült megmoccannia. Utólag elmesélte, hogy semmi halálfélelem nem volt benne. Csakis a túlélésre koncentrált azzal a tudattal, hogy valószínűleg nem fog sikerülni. Mégis, mivel más feladata és esélye nem volt, teljes szellemi képességét bevetette, hogy az életbenmaradás esélyét növelje. Bár soha nem végzett jóga- vagy egyéb ilyen gyakorlatokat, rájött, hogyan lassíthatja a szívműködését, szabályozhatja az alvását, győzheti le mozgásvágyát. Jessica bebizonyította, hogy az ember transzcendentális babona nélkül, tisztán intellektuális erő segítségével képes a legmesszebbmenőkig úrrá lenni testén. Az élete forgott kockán; koncentrált és megmenekült. Ott, ahogy Bo oszladozó, de meleget felszabadító testéhez bújva mozdulatlanul feküdt napokig a barlangban, csak az agyát járatta. Végiggondolta a különböző káoszmodelleket, emlékezetéből lehívta a DNS-molekulák információstruktúráját és fejben bebizonyította, hogy


minden élő szervezet egy határalakzat. Megtalálta a megfelelő szabályt, és megmenekülése után nyilvánosságra hozta. Egy csapásra világhíres lett úgy tudományos, mint sportkörökben. - Ha! - ujjongtak a militáns ateisták, ős-marxisták és darwinisták. - Ezzel megdőlt az evolúcióelmélet ellenfeleinek legfőbb érve! Mégiscsak lehetséges, hogy egy emberi szervezet felépítéséhez szükséges információmennyiség véletlenül halmozódjon fel! - Jessica kibernetikai modelljei nemcsak azt mutatták ki, hogy ezt térbelileg lehetetlen egy DNSmolekulába elhelyezni, hanem azt is, hogy az idő is hiányzott ennek spontán keletkezéséhez: A Föld ismert kora, hárommilliárd év, a valószínűségszámítás szerint nem elegendő a DNSlánc ugyancsak cirka hárommilliárd elemének előállítására. Még ha a bolygó teljes köbtartalmának minden atomjában mikromásodpercenként egy-egy kísérlet zajlott volna is le, akkor sem jöhetett volna létre egy ilyen nagy rendszer véletlenül. A kreacionisták, akik a Biblia szerinti teremtés hipotézise mellett törtek lándzsát, kiszámították: annak a valószínűsége, hogy egy nyomda felrobbanása eredményeképpen Goethe összes művei véletlenül létrejönnek, nagyobb, mint az összes ismert mechanizmus (mutáció, szelekció, stb.) segítségével az értelem hordozására alkalmas élő szervezet. Most azonban úgy nézett ki, hogy a káoszelmélet megdöntötte ezt az érvet: Goethe összes művei nem határalakzat, de az értelmes ember igen; így a létrejötte jóval valószínűbb. - Nem oda Buda! - érvelt tovább Jessica a magyaros kifejezés mindenféle nyelvbeli megfelelőjével. - Nem olyan egyszerű az ügy. Egy határalakzat információtartalma nem alacsonyabb, mint egy tetszőlegesé. Bár a szabadságfoka nagyobb, ezért a véletlennek nagyobb szerepe van a létrejöttében, a vezérlő mechanizmus információigényén elveszítjük azt, amit az alakzat szabadságán nyertünk. A hárommilliárd bitre így is, úgy is szükség van. A hagyományos elméletek szerint ez pontosan leírja az alakzatot, én csak azt bizonyítottam be, hogy ez nem elég: szükség van a káosz mechanizmusára, de az információra is. Jessica ugyan nem volt hajlandó a teremtő értelem szükségességét bizonyítva látni, hanem abból indult ki, hogy további, egyelőre ismeretlen mechanizmusok is szerepet játszhattak az információ felhalmozódásában. A nagyszámú kozmológiai elméletből a legegyszerűbb volt a végtelen számú világegyetem hipotézisét kiragadni, amely azzal érvel, hogy az ősrobbanások számának nincs felső határa, így a véletlenül előállott alakzatokénak sem. Az, hogy az értelem épp a mi világegyetemünkben keletkezett, azzal az egyszerű ténnyel magyarázható, hogy csakis a miénkben vagyunk képesek megfigyelni a létrejöttét. Így nem dőlt el a vita, Isten léte vagy nemléte tudományosan változatlanul bebizonyíthatlan maradt. Minden erre vonatkozó elmélet, legyen az darwinizmus vagy teremtésben való hit, amely magát a hipotézis szintjén túlemeli, elveszíti a tudományos jelzőt. Ezen még Jessica zsenialitása sem változtatott. A tapasztalata viszont ahhoz a rendszeres szokásunkhoz vezetett, hogy nagyon nehéz feladatok megoldása céljából bezárkóztunk egy magányos és sötét helyre (néha egy általa felfedezett barlangba), némileg lehűtöttük testünket és a kérdésre összpontosítottunk. Ez életveszély nélkül is alkalmas környezetnek bizonyult ahhoz, hogy - saját mércénkkel mérve is - különleges szellemi teljesítményre legyünk képesek. Talán magam is egy ilyen helyzet előtt állok most?

25


Egy napon vidifonhívást kaptunk Budapestről; ezúttal Gábor jelentkezett. Mivel ha egyáltalán, akkor Eszter hívott, megijedtem: - Csak nincs Eszternek valami baja? - Nincs, fiam, virul és egészséges. Az egyetemen van, előadást tart, pedig itt lenne az ideje, hogy ne csak papíron legyen nyugdíjas. - És te hogy vagy? - Én is megvagyok, már amennyire a szívem engedi. Ha így meg tovább, javasolni fogják a műszívet, de nem hiszem, hogy belemegyek. Eleget éltem már, jól éltem, örülök, ha magához szólít az Úr. - Akármi komplikáció támad a szíved körül, szólj ide, Júlia rögtön űrrepülőgépre ül, és másfél órán belül otthon van. Legjobb lenne, ha megadnád ezt a számot a háziorvosodnak. - Köszönöm, tudom, hogy a lehető legjobban gondoskodtok rólunk. Éppen ezért hívlak. Szükségünk van rátok. - Mégis van valami baj? - Nem mondhatnám, hogy baj, de nem jó. Így vidifonon nem tudom elmondani; jó lenne, ha idén haza tudnátok jönni szabadságra. A házasságunkról van szó. - Csak nem akartok elválni?! - Ugyan, a mi korunkban? De egy házasság nem csak abból áll, hogy nem válunk el. És a problémánkhoz elég sok közötök van, ezért szeretnénk veletek is beszélni. Beleegyeztem, és néhány hónap múlva két hétre eltűntünk a világpolitika színteréről. Űrsiklónk valóban másfél óra alatt tette meg a New York és Galánta közötti szakaszt, ahová a közép-európai űrrepülőteret építették. Innen csővasúttal húsz perc alatt el lehet jutni Bécsbe és Budapestre, harminc perc Prága. Varsó, Berlin, Bukarest, Belgrád, mind elérhető egy órán belül. A pályaudvarról, Budapest zsúfolt központjából jóval tovább tartott sínensiklóval kijutni Budaligetre, szülői házunkhoz. Gábor és Eszter azóta is itt éltek kettesben; csak mióta Gábor betegeskedett, lakott Suzie hajdani szobájában egy ápolónő, aki a háztartásban is segített. Mi régi gyerekszobánkban kaptunk szállást. Megható volt, ahogy Eszter ócska bútordarabjainkat, játékainkat, iskolai füzeteinket, győzelmeinkért kapott érdemrendjeinket őrizgette. A gyümölcsfák jórésze már elszáradt, újakat ültettek a helyükbe. A diófa is betegeskedett, amelyiknek a tetején annyi órát töltöttünk. Elfogott a kísértés, hogy megnézzük, maradt-e valami a fent eszkábált fészkünkből, de Gábor lebeszélt róla, letörhetett volna alattunk az öreg ág. Elvvégre jóval súlyosabbak voltunk, mint annak idején, még ha Júlia sikerrel is vigyázott vonalaira. Miután befejeztük szentimentális körutunkat, Eszter a gyermekkorából ismert Marmorkuchen-nel kínált, a Németországban és Amerikában szokásos szűrt kávét főzte hozzá. A magyarok azt mondják ugyan rá, hogy mosogatólé, a németek és az amerikaiak


viszont a magyarra, hogy patkányméreg. Multikulturális hátterünket tekintve mindkettővel elégedettek tudtunk lenni, csak törökös, zaccos ne legyen. Azt ki nem állhattuk. A tárgyra tértünk. Gábor egyenesen a szemem közé nézett, és megkérdezte: - Joshua, hiszel még Jézus Krisztusban? - Igen - hazudtam gyakorlottan, és álltam a tekintetét. - És te, Júlia? - Én is, természetesen - válaszolta, de valahogy zavarodottabban. - Jó, rendben van, elhiszem. Abból indulok ki, hogy amire neveltelek benneteket, nem halt el teljesen, hanem megmaradt belőle valami, amire ezt a beszélgetést felépíthetjük. - vezette tovább határozottan a témát. - Tudjátok, hogy az egész életemben mindig arra törekedtem, hogy aszerint éljek, amit Isten akarataként felismertem. Abban, hogy hogy értem meg Isten akaratát, lényeges szerepet játszik a Biblia. Habár minden részletében jártas vagyok, ma is mindennap olvasom, és változatlanul gyakran előfordul, hogy új felismerésekre vezet. Isten beszél hozzám az olvasása közben, ezért mondják rá, hogy Isten igéje. - Igen, ezt tudom, magam is gyakran előveszem. - állítottam az igazságnak majdnem megfelelően, mégha mindennapos elmélyedésről szó sem lehetett. Prédikációmat szoktam gyakorta alátámasztani bibliai idézetekkel, ahogy a meghívó gyülekezet általában elvárta tőlem. Júlia az ilyen fellépésekről a demancipáció értelmében lemondott, még ha nem is minden felekezet tiltotta le pulpitusáról a nőket. - A Bibliából tudom, hogy mint a családunk feje, Eszter lelki életéért is felelősséggel viseltetem. Ezért törődöm azzal, hogy hogyan áll az ő kapcsolata Istennel. Tudom, hogy alapjában véve rendben van, imádkozik, istentiszteletre jár, ő is olvassa a Bibliát. De van valami, ami nem tetszik nekem, ami tőletek származik, és ezért hívtalak ide benneteket, hogy beszéljünk róla. Elmondta, hogy Eszter úgy a mi tevékenységünket, mint a saját munkásságát hívő keresztényként értékelte. A jólét és a humanista optimizmus mindenütt elfojtotta ugyan a vallás iránti széleskörű érdeklődést, de sok keresztény egyház alkalmazkodott, és az emberközpontú társadalom éllovasává vált. Más egyházak kihaltak, néhány pedig összegyűjtötte a hivatásos pesszimistákat és azokat, akik nem hittek az adott fejlődésben és figyelmeztettek ellene. Gábor ezek közé tartozott, míg Eszter a gyülekezetükben és az ebből időközben kialakult egyházban erős befolyásra tett szert. Saját és gyermekei munkásságát bibliai érvekkel is alátámasztotta, a jólétteológia egyre szélesebb körben vált ismertté. Ez Isten főleg az Ó-, de az Újszövetségben is található számos ígéretéből azt vezeti le, hogy a hívők nem csak a túlvilágon nyerik el Isten ajándékait, hanem már itt a Földön testi és lelki egészséget, gazdagságot, boldogságot várhatnak el tőle. Minden szenvedés, hiány, betegség Isten akaratával ellentétes, így segítségével legyőzhető és az ember minden bajtól megszabadulhat. Gábor gondolkodását még szülei megtérése és az annak idején átélt ébredés emléke befolyásolta. Ez az ember alapvető bűnösségén és a bűnök Jézus Krisztus általi megbocsájtásán alapul. Otthoni gyülekezetünk ebből az ébredésből született, de időközben -


főleg Eszter befolyása következtében - relativizálta ezt az értelmezést, és amellett tett hitet, hogy Isten az embert bűnétől megtisztítja, akinek ezután lehetősége lesz a felemelkedésre úgy anyagi, mint erkölcsi téren. Gábor nem követte ezt a gondolkodást, hanem meg volt győződve saját és embertársai tartósan bűnös természetéről. A felemelkedésben az Istentől való függőség fellazulását látta. Érezte, hogy mi ketten nem élünk Isten mindennapos kegyelméből, bár semmilyen konkrét bűnt nem tudott szemünkre vetni. Elismerte, hogy embertársaink szolgálatában álltunk, de nem tudta azonosítani, hogy Istenében. Magamban igazat kellett, hogy adjak neki. - Ide hallgass, Joshua. Ha hiszel abban, hogy amit a Biblia ír, az igaz, akkor fel fogod ismerni magad a következő szakaszokban. Levette a polcról vastag, agyonolvasott és különböző színes jelzésekkel, bejegyzésekkel teli bibliáját, rögtön ott nyitotta ki, ahonnan fel akart olvasni: - János első levelének második fejezetében áll: Hallottátok, hogy eljön az Antikrisztus. Most sok Antikrisztus támadt, ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra. Közülünk kerültek ki, de nem voltak közülünk valók. Máté evangéliuma beszámol arról, hogy a témával Jézus is foglalkozott. A 24:24-ben ez áll: Álpróféták és Álkrisztusok fognak fellépni, és nagy jeleket és csodákat visznek végbe, hogy megtévesszék, ha lehet, még a választottakat is. - Emlékszem, János szerint az az Antikrisztus, aki tagadja az Atyát és a Fiút. - Pál pedig azt írja a második tesszaloniki levelében: Semmiképpen meg ne tévesszen valaki titeket, hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, aki mindennek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek. Most pedig az Ószövetségből, Dánieltől szeretnék felolvasni egy néhány részletet. - Nem sokat kellett lapozgatnia, rögtön megtalálta Dániel könyvét. - A hetedik fejezetben ez áll: Utánuk pedig egy másik kerül hatalomra. Ez különbözik a többiektől, és három királyt megaláz. Beszédeket mond a Fölséges ellen, és eltiporja a Fölséges szentjeit. Azt tervezi, hogy megváltoztatja az időket és a törvényeket. Mindnyájan a kezébe kerülnek egy időre. A nyolcadikban pedig: Uralmuk végén, amikor teljessé válik a gonoszság, egy ravasz és cselszövő király támad. Nagy hatalma lesz, bár nem a maga erejéből. Hallatlan módon pusztít és sikerrel jár a vállalkozása. A tizenegyedikben: Közben a király a maga kénye-kedve szerint jár el. Felfuvalkodik és arcátlanul viselkedik az összes istennel szemben, a legfölségesebb Isten ellen pedig fennhéjázó hangon beszél. Szerencsésnek is látszik, míg utol nem éri az isteni harag, és végzete be nem teljesedik. ... Egyáltalán nem érdekli egyetlen isten sem, mert mindenek felett magát tartja a legnagyobbnak. Továbbá: Aki elismeri, azt elhalmozza tisztségekkel, rájuk bízza sokak kormányzását, és bizonyos ellenszolgáltatásért szétosztja nekik az országot. Untam a jövendöléseket, de már sejtettem, mire megy ki a dolog. Hogy meggyorsítsam a folyamatot, Gábor szájába adtam a szót: - És ki ez az Antikrisztus? - Te vagy az, fiam! - dörgött az ítélet, amivel azonban nem tudtam sokat kezdeni.


- Rendben van, én vagyok. Lehet, hogy igazad van. És most mi lesz? Tehetünk valamit ellene? - Nem tudom, hogy tehetünk-e, de hallgasd meg, mi lesz az Antikrisztus sorsa! - és ismét következett a bibliai próféciák végeláthatatlan áradata, miszerint kerékbe négyelnek, miszlikbe akasztanak, ítélőszék elé vetnek és a birodalmam agyon fog omlani. - Állok elébe, atyám - volt az egyedüli reakcióm. Ezzel meg Gábor nem tudott mit kezdeni. Talán tiltakozásra várt, bibliai érvekre és ellenérvekre, vitára, amiben meggyőzhet. Eszter és Júlia szótlanul figyeltek, csak amikor látták, hogy a téma nem vezet eredményre, vetettek közbe egyre több megjegyzést, amelyek a gyülekezet életére, különböző aktivitásokra terelték a szót. Gábor és Eszter meggyőződésbeli nézeteltérése továbbra is megterhelte a házasságukat. Emiatt hívtak, erre vártak megoldást a beszélgetésből. De sajnos nem tudtunk nekik segíteni. Gábor érvelését elutasítottam és Eszter mellett foglaltam állást, míg Júlia - az egyensúly kedvéért - inkább Gábornak adott igazat, megkérdőjelezte a saját meggyőződésünket. Az egész vita azonban terméketlen maradt, ahogy első perctől kezdve is látszott. Ez a továbbiakban mély, de néma konfliktust okozott Gáborral, aki gyakorlatilag az egyetlen volt egész környezetünkben, aki nyíltan ellenezte a tevékenységünket. A feleségéhez azonban hű maradt, mert őszintén szerette Esztert, és tovább imádkozott érte. Egyikőjük sem tudta, hogy változatlanul mind a ketten elvi ateisták vagyunk. Az irracionalitás teljes hiánya elzárta utunkat minden istenelképzeléshez. A Bibliát és minden értelmezését kívülről ismertük. Míg minden fanatizmus ellen harcoltunk, támogattuk a langyos vallásos mozgalmakat, akármilyen felekezethez is tartozzanak, mert ezekben az irracionalitás megfékezésének és az ésszerűség terjesztésének lehetőségét láttuk.

26 - Hölgyeim és uraim, ezt a konferenciát egy vészhelyzet miatt hívtuk össze - kezdtem szónoklatomat a berlini kongresszusi központban, ahova a Makkabeusz-társaságnak sikerült összehívnia a világgazdaság kétezer vezető személyiségét, vagy legalábbis tárgyalási felhatalmazással rendelkező helyetteseit. A meglepetés hulláma morajlott végig a kagylóalakú termen. - Igen, tudom, a veszedelemnek eddig még semmi nyoma nem mutatkozott. A Világállam ügyei első ránézésre remekül állnak. A politikai helyzet stabil, az egység növekszik, a gazdaság majdnem mindenütt virágzik, a helyi konfliktusokat egyre inkább sikerül legyűrni. - Ezek általánosan ismert tendenciák voltak, mindössze bevezetőül szántam hogy a jelenlevők hangulatát megfelelően megalapozzam. - Megvalósítottuk az általános leszerelést. Másfél évvel ezelőtt a Föld valamennyi kormánya aláírta a fegyverkezési szerződést. Az ENSZ ellenőrzése alatt tartja a világ teljes fegyveriparát és -kereskedelmét. Az utóbbi tíz évben fokozatosan csökkentek a fegyverkezésre fordított kiadások; a szerződés ratifikálása után azonban ez a ráfordítás gyakorlatilag nullára csökkent, kevesebb, mint egy százaléka a húsz évvel ezelőttinek. Egész iparágak és iparvidékek mentek csődbe, amelyek eddig a fegyvergyártásból és ennek a mellékgazdaságából éltek. Erre azonban előre számítottunk és idejekorán megfelelő intézkedéseket tettünk a struktúraváltásra. Tekintettel az államháztartások felszabaduló összegeire, nem volt nehéz az ehhez szükséges tőkét előteremteni.


- A csökkenő védelmi kiadások az utóbbi években megszabadították a tartományi kormányokat nyomasztó adósságterheiktől - festettem tovább a rózsaszín világot. - A felszabaduló összegek legnagyobb részét elsősorban adócsökkentésre és szociális kiadásokra fordították. Az első meghozta a gazdaság további fellendülését, a második megalapozta az általános jóléti társadalmat a legtöbb tartományban. A legjobb úton vagyunk egy második paradicsom felépítése felé. - De hát akkor miért van vészhelyzet? kérdezik önök. - retorikáztam. - Még nincs, hölgyeim és uraim, de előállhat, ha nem találunk ezen a konferencián megfelelő kiutat, és nem hozunk elég egyértelmű döntéseket. A veszély nem fenyeget közvetlenül, de ha nem intézkedünk sürgősen, visszafordíthatatlan folyamatok indulhatnak be, amelyek hatását később csak nagyon nehezen fogjuk tudni kiküszöbölni, ha egyáltalán lehetséges lesz. Hála fejlett előrejelző rendszerünknek, sikerült felfedezni az irányzatot - hazudtam álszerényen. De nem akartam elárulni, hogy sem egy zseniális közgazdász, sem egy kompjúterprogram nem lett volna képes összekombinálni azokat az adatokat, amikből én kiolvastam a tendenciát. Miután az összefüggéseket felfedeztem, nem volt nehéz számítógéppel ellenőrizni a sejtéseimet. - Ennyit bevezetőül, és most lássuk a grafikonokat. A szónoki pult feletti hússzor harmincméteres képernyőn, amire eddig az én képemet vetítették ki, most számítógépes ábrák, gerenda- és tortadiagramok, táblázatok és térképek jelentek meg. Mivel a hallgatóságom nagyrésze gazdasági szakember volt, nem kellett sokat magyaráznom. Az első sorozat legtöbb grafikonja az általánosan ismert pozitív fejlődést ábrázolta. Ám hamarosan megjelentek a tendenciajelzők, a szimulátorok eredményei, a hosszútávú előrejelzések és a közvéleménytesztek ábrái. Ezekből még mindig nem volt magától értető negatív jelenségeket kivenni, de a gyűlés tapasztalt résztvevői már kezdték kapizsgálni, hova akarok kilyukadni. - Igen, hölgyeim és uraim, lassan kezd már kialakulni a kép. Amit senki nem látott előre, be fog következni. A közvélemény aligha fogja nekünk azonnal elhinni, de önök már látják, hogy az emberi társadalom strukturálisan még mindig a háborúskodásra van berendezkedve. A fegyverkezés beszűntetése rövid virágzás után gazdasági csődbe fogja sodorni a világot. Nézzék meg például ezt a szimulációt! Fölöttem a képernyőn sokszínű, mozgó grafikonokból álló összetett ábra jelent meg. - Ez három véletlenszerűen kiragadott gazdasági terület: Dél-Dakota, Marokkó és NyugatSzahara, valamint Örményország fejlődésének egyes tényezőit extrapolálja - vezettem a hatalmas kép megfelelő helyére a pultomon fekvő nyilat, amely rögtön megjelent a képernyőn is. - Itt, ezek a piros vonalak a bruttó nemzeti össztermelést ábrázolják. Jól néz ki, ugye, legalábbis ezidáig és az elkövetkező tíz évben. De nézzék meg ezt a zöldet, a gerontológiai alapkutatást. Dél-Dakotában három egyetem és tizenöt kutatóintézet, Örményországban és Marokkóban kettő-kettő foglalkozik idevágó témákkal. A nettó adóbevétel növekedésével nő az állami támogatás, a dakotai tudósok egy része önállósítja magát. Itt láthatjuk az gerontológiával összefüggő betegségek terjedését, különösen Afrikában, ami Marokkóban stimulálja a kutatást. Itt újabb intézetek jönnek létre. Átmenetileg hiány mutatkozik megfelelően képzett szakemberekben, de felnő az új generáció, amely már a reformiskolákban tanult - magyaráztam tovább a szimulációba bevont tényezőket, amelyeket a számítógép relevánsnak ítélt az átlagos, tipikus helyzet jellemzéséhez. Kiderült, hogy a hadügyi megrendelések kimaradása végül is az átmeneti fellendülés után az gerontológiai


kutatást gyakorlatilag csődbe juttatta. Aztán a kompjúter ugyanezt hasonló eredménnyel eljátszotta a nanokristály-tenyésztéssel Iránban, Nevadában és Ausztráliában. A harmadik szimuláció szerint robotipart fenyegeti összeomlás néhány éven belül, ha nem pótolja valami a hadászat korábbi igényeit. A szociális beruházások és a fogyasztás fellendülése, mint kimutattuk, nem helyettesítette a háborúra való készülődés impulzusait. A konferencia kétezer résztvevője megkapta a bemutatott elemzéseket adathordozókon, és munkacsoportokba vonulva mindenki lejátszhatta magának az őt érdeklő gazdasági ág jövőjét. A program több helyütt néhány éven belül, de legkésőbb tizenöt év múlva mindenütt hanyatlást jósolt. A munkacsoportok elkezdtek hipotéziseket faragni és alternatívákat programozni. Másnapra készen állt tizenöt javaslat. Valamennyi ugyanazt a kiutat javasolta: - A fegyverkezést hasonlóan improduktív, de ugyanolyan komplex, drága és csúcstechnológiát igénylő kiadásokkal kell pótolni - ajánlotta mind a tizenöt szónok. Az alternatív javaslatok a panem et circense elven alapuló, ingyen szórakoztató ipartól kezdve a nagytömegek az igényeken túlmutató, tehát fölösleges tudományos kiképzésén keresztül azonnal megsemmisítendő fegyverek gyártásáig húzódtak; de végül valamennyi az űrkutatás forszírozott támogatásánál kötött ki, mint ahogy azt Jákob fiam évekkel azelőtt megjósolta. A szimulátor minden esetben ezt fogadta el a fegyverkezés legalkalmasabb pótlásának. Ebben az időben a Holdutazások már rendszeresek voltak. Az állandóan lakott kutatóállomások már behálózták az égitest egész felszínét. A turistavállalkozók már nem csak földkörüli űrrepüléseket kínáltak a kalandvágyóknak, hanem egy amerikai átlagpolgár évi fizetéséért akárki elrepülhetett a Föld kísérőjére is. Műszakilag nem volt hát akadálya a javaslatnak: - Gyarmatosító településeket kell építeni a Holdon. Felületes számítások kimutatták, hogy a Világállam kétévi bruttó termelésébe kerülne egy Holdváros felépítése, ahova új úttörők többé-kevésbé véglegesen letelepedhetnének. Lázasan beindultak a számítások, szimulálások, amelyeknek meg kellett jósolni, elő lehet-e teremteni ezt az összeget. Az eredmény sokak számára meglepő volt: - Elő lehet, de csak akkor, ha az államháztartásokat még jobban megterhelik. Újabb agytornák és számítások eredménye volt: - Így hát a Marson is állandó állomást kell létesíteni. A Földről a Marsra még mindig hónapokig tartott az út, és az is csak a két bolygó együttállása esetén. Egy ilyen terv megvalósításához tehát egy teljesen új meghajtási technológiára lett volna szükség, amelynek segítségével a Marsot a Nap túlsó oldalán is egy héten belül el lehet érni. A számítógép megmondta, hogy ha a megoldás létezik, akkor mennyibe kerül, és a kifejlesztése milyen hatással lesz a világgazdaságra. A pozitív válasz után már csak úgy röpködtek a megfelelő számításokkal megalapozott ötletek: - Induljanak száztagú expedíciók a külső bolygókra! A sokéves utat töltsék hatalmas, bioszférikus űrhajókon. - Küldjünk automata kutatóhajókat a környező állócsillagokra!


- Telepítsünk száz kilométer átmérőjű rádióteleszkópokat a világűrbe! A konferencia javaslatait nem csak a résztvevők pénzügyi befolyása miatt fogadták el a Világállam politikusai. A legjobb egyetemek szakemberei vizsgálták felül számításainkat, és igazat adtak nekünk. Itt-ott becsúszott ugyan egy-egy kisebb hiba, pontatlanság, de a tendenciát egyértelműnek találták. Így hát újrakezdődött a hitelkrízis: a kormányok ismét adósságokkal terhelték túl a háztartásaikat, de ezúttal nem a fegyverkezésben, hanem az űrprogramban való részvétel arányában vetélkedtek. Minden tartomány számára garantáltuk ugyanis a beruházások és megrendelések arányos elosztását. Aki a programban lemaradt, súlyos gazdasági visszaesésre számíthatott. Nem sokan tudják, hogy ez a megoldás kis híján a világgazdaság összeomlásához vezetett, egyszerűen azért, mert túl sokan és túlságosan hittek benne. Óriási pénzek folytak a százával alakult, űrkutatással foglalkozó vállalkozásokba anélkül, hogy a jövedelmezőség, a siker bizonyos lett volna. Egy időben tőkehiány lépett fel emiatt, más ágazatokban hiányzott a fejlesztési alap, de a beindított, túl gyors folyamatból nem lehetett olyan könnyen visszakozni. Az improduktív beruházások nagyon sokáig nem jövedelmeztek semmit, a néhány turista, aki közelről is meg akart nézni egy kisbolygót, elenyésző bevételt jelentett. Már fenyegetett a kudarc, amikor végül is az élelmiszeripar segített. Már említettem, hogy ez egy halálra ítélt gazdasági ággá lett volna, ha az emberi butaság nem utasítja el a bakszert és a hagyományos táplálkozás nem válik státuszszimbólummá. Ez jórészt a reklámügynökségek műve volt, több mint százéves tapasztalatuk továbbra is képessé tette őket az embereknek olyan árukat eladni, amelyekre nem volt szükségük. Ők találták ki a szpészfúdot (ahogy az eredeti angolszász kifejezést magyarra rondították), azaz hivatalos nevén az űrételt. Eleinte humbug volt az egész, borsót meg babot lőttek fel olcsó rakétákon harminc kilométer magasba, ott megfőzték, ejtőernyőn visszadobták és drágán eladták. Mivel nem lehetett megkülönböztetni a Földön főttől, nyilván bőségesen össze is keverték vele. De idővel aztán neves űrhajósok vállaltak garanciát a minőségért és mégiscsak kidolgoztak egy technológiát, amivel tényleg ízletesebbre, bizonyíthatóan táplálóbbra tudták feldolgozni a zöldséget, húst. Ez persze már nem működött álűrhajókon, igazi űrállomásokat kellett hozzá építeni, ami egyrészt fellendülést, másrészt jövedelmet hozott. Az eljárás lényege, hogy a feldolgozandó élelmiszert nagyon hirtelen nagyon magas hőfokra felmelegítik, az megfő, és utána ugyancsak nagyon hirtelen lehűtik, lefagyasztják. Bár a módszer már régóta ismert, olyan magas hőfokú sugárzást és olyan hideget a Földön előállítani az ipari jellegű termeléshez túl drága lett volna. A vákuumban viszont megvolt a gyakorlatilag abszolút nulla fokos hideg, amely minden tányér ételt a másodperc törtrésze alatt lefagyasztott, és a kemény napsugárzás, amely viszont - néhány lencsével koncentrálva ugyanolyan gyorsan megfőzte. Minden csak az időzítésen múlik, mert valóban századmásodpercekről van szó: a túlhűtött étel ugyanolyan élvezhetetlen lett volna mint a túlfőzött. Így aztán az űrállomás normál hőmérsékletén előkészített adagokat pontosan kiszámított sebességgel mintegy átlőtték a nyílás előtt, amelyen besütött a Nap, majd hasonlóan rövid időre kitették a légüres tér hidegének. A kőkeményre fagyott élelmiszert ezután már szelídebb hőmérsékletű tárolókban visszajuttatták a Földre és - normál kereső számára - hihetetlen összegekért (az arany értékének nagyságrendjében) értékesítették. Az volt a döbbenetes, hogy a szpészfúdnak volt piaca, méghozzá egyre nagyobb. Igaz, az ára is egyre csökkent, ahogy az űrkompok sorozatgyártása jövedelmezővé és az állomás személyzete megfizethetővé vált. Mert hiszen míg az első néhányszáz űrhajós még


különleges, univerzális kiképzésben részesült, amikor már az emberek tíz- és százezrei tartózkodtak a Földön kívül, ez ugyanolyan közönséges munkalehetőséggé vált, mint egy légikisasszonyé vagy a számítógépkezelőé. A lényeg inkább az volt, hogy az űrtechnológia tömegiparággá lett, és ha még nem is teljes mértékben volt jövedelmező, átvészelte a krízist. Egyre nagyobb számban épültek a kisebbnagyobb űrhajók és -állomások, egyre inkább lehetővé vált a kisemberek számára is, hogy a Föld gravitációs terét elhagyják. Ma már ez nem szenzáció; a Holdra költözni már nem is számít bravúrnak, a turistavállalkozók pedig már nem csak a Marsra, hanem a külső bolygókra kínálják többéves útjukat; minden évben indul egy újonnan épített autark, bioszférikus űrhajó saját flórával és faunával: ugyanazzal az önfenntartó, körforgató rendszerrel, amely itt, ebben a laboratóriumban engem is életben tart. A giga-teleszkópok ugyan továbbra sem találták meg a földönkívüli értelmes élet jelét a világegyetemben, de százával fedeztek fel galaktikákat és metagalaktikákat, ködöket, fekete és fehér lyukakat, kongruenciákat és szinguláris pontokat. Az állócsillagokról már várjuk az automata kutatóhajók felvételeinek visszafelé tartó rádiójeleit. Attól félek azonban, ha a gigateleszkóp még automatikusan fel is fogja és rögzíti is őket, értelmezni már senki nem fogja. Hacsak fel nem építed a civilizációt újra, nyájas Olvasó, te és az utódaid. De őszintén szólva, nemigen ajánlom. Miért sikerülne jobban, mint első alkalommal?

27 Jeremiás fiamról is szeretnék beszámolni. Asztronómiát tanult, majd kozmológiát, végül ő is matematikából doktorált, mint Jákob. A függvényterek egy elméletét fejlesztette ki, amely ígérte, hogy a világegyetemben lezajló alapfizikai folyamatok leírására alkalmas lesz. Aztán szükségét érezte az informatikának is; egy újrendszerű analóg számítógépsorozatot konstruált, amely kizárólag az ő függvényterei szimulálására volt alkalmas. Többszáz darabot építtetett ebből a sorozatból, amelyeket Arábiában, a Katari Magfizikai Központban állított fel. Ezek éveken keresztül mást sem csináltak, csak a függvényeit szimulálták; közvetlen összeköttetésben álltak a gigateleszkóppal, az eredményeiket összehasonlították a kozmoszból származó mérési adatokkal és keresték az a matematikai törvényt, amelynek az anyag engedelmeskedik. A szimulálás eredményei egyre pontosabban jósolták meg a teleszkópból jövő számokat, de minden közelítéshez egy újabb számítógépet kellett építeni. Tekintettel arra, hogy ezek semmi másra nem voltak használhatók, egyedileg kellett őket előállítani, ami egy drága mulatság volt. Jeremiás kutatócsoportja a Katari Magfizikai Központ költségvetésének egyre nagyobb hányadát követelte magának. Ez aztán vitát szült, ami nem ritka egy kutatóintézetben, főleg, ha pénzről van szó. De nem szerettem, ha a gyermekeim vitába keveredtek. Azonkívül, mégha az alapkutatást fontosnak is tartom, nem tűnt sürgősnek, hogy egyenleteket találjunk, amelyek segítségével a fekete lyukak viselkedését meg tudjuk jósolni, legalábbis ameddig nem tűnik fel egy a közelünkben. Így hát összeültem Jeremiással. - Ide nézz, pa! - talán ez a legjobb kifejezés annak az orr-rándításnak a lefordítására, amivel gyermekeink a szüleiket tisztelték. - Itt vannak ezek a felületek - mutatta a háromdimenziós, színes lézerkijelzőn a szimuláció eredményét. - Ezek a mélyedések jelzik a szinguláris pontokat. Ez a függvény pedig leírja, milyen valószínűséggel lesz belőle kongruencia. Ha a


gravitációt hullámként értelmezzük, akkor kapjuk a zöld eloszlást; ha pedig korpuszkulárisan, akkor a sárgát. Látod, milyen nagy a különbség a kettő között? Ha ezt sikerülne kiegyenlíteni, megértenénk, miért nem roppan össze az anyag és lesz belőlünk is fekete lyuk. - De minek kell ezt ilyen sürgősen megérteni, és főleg ilyen drágán? Aligha fenyeget a veszély a következő száz évben, hogy összeroppanunk! - Nem, pa, de az energetronok drágák. Az energon ára a szubvenció ellenére magasabbra szökött, mint évtizedekkel ezelőtt a kőolajé volt. A kereslet gyorsabban nő, mint a kínálat, és nincs elég tőke újabb erőművek építésére. Nem beszélve arról, hogy az egyenlítői övezet tartományai sem nagyon szeretnék, hogy csökkenjen az energon ára, ezért tart olyan sokáig az új energetronok engedélyeztetése. Jeremiás ismerte az apját, ez hatott. A gazdaság zavartalan fejlődése elsőrendű kérdés volt számomra, ennek érdekében hajlandó voltam még az alapkutatást is támogatni. Ugyanakkor tudtam azt is, hogy nem blöfföl, mint ahogy azt egy családunkon kívülállótól hasonló helyzetben elvártam volna; így komolyan felkeltette az érdeklődésemet: - Mi köze van a fekete lyukaknak az energetronokhoz? Csak nem akarod megcsapolni a gravitáció energiáját? - De igen, pa. Nem mondom azt, hogy holnap. De ha megnézed ezt a grafikont, a te fejedben is kigyullad a fény. - Miért, mi ez? - Az anyag legkisebb alkotóelemeinek, a kvarkoknak az energiaeloszlása. Ez a piros felület feltételezi a hullámszerű gravitációt, a kék pedig a részecskéset. Nézd, most rávetítem a szinguláris pontokét. - Látom a hasonlóságot. Csak nem azt akarod mondani, hogy a kvarkok úgy viselkednek, mint a fekete lyukak? - Túlzás lenne ezt már ma állítani, de talán sikerül találni valamilyen összefüggést. Képzeld el, mi történne, ha sikerülne egy kvarkot úgy megforgatni, mint ahogy a fekete lyukak forognak! - Szinkronizálni a spineket? - Úgy is lehet mondani. Válasszuk külön a jobbfordulatúakat a balosoktól. Mi keletkezik? - Perpetuum mobile. - Úgy, ahogy mondod. Két megállíthatatlan forgó tömeg; az egyik balra, a másik jobbra. Az anyag közvetlen átalakítása energiává. - A szétválasztásba ugyanannyi energiát kell fektetni, mint amennyit később lecsapolunk belőle.


- Ez igaz, ha a szinguláris pontból nem lesz kongruencia. De ha igen, a folyamat ugyanúgy spontánul lezajlik, mint a fekete lyukak keletkezésekor. Meg kell fejtenünk a valószínűségi függvényt. Akkor aszerint szétválasztjuk a kvarkokat, a jobbfordulatú spineket ide, a balfordulatúakat oda. Kész az örökmozgó. - Csak vigyázz, nehogy fekete lyukat csinálj a Naprendszerből! - Pont ahhoz kell a szimuláció. Hogy előre tudjuk, hogy hol és miért roppan össze azt anyag. Ott aztán nem szinkronizálunk. Egyszerű, nem? Jeremiás meggyőzött. Ismét Mr. Whynie-hoz fordultam, aki ismét sikerrel mozgósított huszonötmilliárdot egy alapítvány számára, amely a Katari Magfizikai Központ kozmológiai tevékenységét finanszírozta. Igaz, ezúttal nem rögtön kellett a pénz, hanem tizenöt évre elosztva, azonkívül adómentesen, hiszen közérdekű tudományos programról volt szó. Így a tőkepiac bizalmát ezúttal nem terheltük meg annyira, mint az előző energetikai befektetéssel. Viszont Jeremiás most már minden nap felállíthatott húsz új analóg szimulátort, azonkívül alkalmazhatott jónéhány világhírű kozmológust, főleg Indiából hozta őket az Arab Félszigetre, meg egy néhányat Közép-Európából, hallgatván magyar szívemből származó tanácsomra. A program tehát teljes tempóval haladt, és hamarosan szenzációs eredményekkel szolgáltak, kevésbé örvendetes következményekkel; de erről majd később.

28 Hogy Izrael idővel nagyhatalommá válik, már főtitkárságom elején, az általános békeszerződés aláírásakor beláthatóvá vált. Bár nem volt közismert tény, de valahogy mindenki sejtette, hogy közöm van ehhez az országhoz. A Makkabeusz-társaság és a mellé felsorakozó, hasonló jellegű és egymásbeli részesedésekkel, szerződésekkel összeszőtt csoportosulások nem léptek előtérbe, hanem százával hozták létre a részvénytársaságokat, bankokat, konzorciumokat és trösztöket, amelyek cégére mögött elrejtőzködtek. Ezeknek az eredete is mind Izraelben volt keresendő. A hagyományosan zsidó kézben levő tőke, neves bankok és alapítványok is résztvettek ebben a gombaszerű terjeszkedésben; nem tagadta senki, hogy mire megy a játék, de nem is igen akadt, aki kimondta, hogy a Zsidók Földje lesz a világ közepe. A Világállam környező arab tartományai - az izraeli tőke segítségével, amiből mindenkinek elegendő jutott - felzárkóztak a fejlett országok sorába. Az egész Közel-Keleten elterjedő általános jólét és civilizáció Izraelből indult ki; egy idő múlva ez a vidék lett a világ legkorszerűbb, legfejlettebb infrastruktúrával ellátott területe. A totális kommunikáció, a műholdas telefonhálózat akkorra már az egész Földön elterjedt: az állandóan magánál hordott kommunikátor segítségével akárki akárkivel rögtön felvehette a hangkapcsolatot. Ez a szolgálat azonban csak Izraelben és Libanonban volt ingyenes. Azonkívül itt jött először létre az egész országra kiterjedő totális közlekedés. Amerikában a túlzsúfolt városok még csak kísérleteztek vele, amikor Izrael és Libanon egész területén, Szíria, Egyiptom és Jordánia egyes részein már minden polgár bármikor rendelhetett magának unisiklót a kommunikátoron. Ez az újrendszerű jármű, amely azóta már majdnem mindenütt elterjedt, képes a szükségleteknek megfelelően a levegőben, vizen, sínen, úton, sőt még


úttalan talajon is mozogni, igaz, ez utóbbin elég lassan. A magántulajdonú személyközlekedés megszűnt, és a helyváltoztatás adóbevételből fedezett állami szolgáltatássá, személyi joggá vált. Az - azóta már minden bizonnyal megszűnt - üzemeltető társaság garantálta, hogy a kiszolgált területen legkésőbb a rendeléstől számított félórán belül megjelenik az unisikló, amivel bárki bárhova eljuthat. Akinek a célja ötven kilométernél távolabbra esik, annak érdemes a levegőbe emelkednie, kivéve, ha van jó sínösszeköttetés, amin a leggyorsabban haladhat. Közelebbi célok felé érdemesebb volt vízfelületen vagy úton haladni, de az unisikló még a nem túl meredek, köves vagy fűszerű növényzettel benőtt hegyoldalakat is képes volt légpárnáján megmászni. A klímaszabályozás technológiája ezidőben még eléggé gyerekcipőben mozgott, de az enyhe, kiegyensúlyozott földközi-tengeri éghajlatot könnyű volt az igényeknek megfelelően befolyásolni. Így Jeruzsálemben, Tel-Avivban, Haifában, Beirutban állandóan tavasz volt, majdnem mindig tizenöt és huszonöt fok közötti nappali hőmérséklet, és minden hajnalban esett annyi eső, hogy a pázsitokat nem kellett külön öntözni. Divattá vált, hogy a prominens személyek a Földközi tenger keleti partján, valahol Port Said és Latakia között, rosszabb esetben Anatóliában vagy Cipruson nyaralót tartottak. Később ezek kiépültek olyan rezidenciákká, ahol az illető személyek szívesebben tartózkodtak, mint a forró New Yorkban vagy a ködös Londonban. Egyre több jelentős konferencia, gyűlés, ülés zajlott le a szép számban épülő kongresszusi palotákban. Míg egy szép napon Mr. Weizenbaum, nem Dave, hanem az idősebbik, eladta new-yorki irodáját és véglegesen Haifa melletti villájába költözött. Ő invitált: - Miért nem helyezitek ide az egész ENSZ-et? Nézd, van egy szép darab birtokom Beershebától délre a Negev sivatagban, jutányos áron megszámítom. Fel lehetne építeni ott a világ fővárosát. Építünk egy csővasutat a tengerpart mentén, innen húsz perc alatt ott vagyunk, ha kell, és nincs messze a Színai űrrepülőtér sem. Milyen szerencse, hogy annak idején olcsón megvettem ezt a kis darab földet, mielőtt még felépült volna. Most persze jóval többet ér. - Arról csak később értesültünk, hogy nem csak azt a kis darab sivatagot vette meg annak idején, hanem majdnem az egész Negevet, mielőtt a Makkabeusz-társaság egyik alvállalata a Színai űrrepülőtér felépítésébe tönkrement - nyilvánvalóan túl olcsón vállalták a feladatot. Érdekes lenne kiszámítani, vajon a telkek áremelkedése magasabb volt-e, mint amennyibe az alvállalat csődje került. Mr. Weizenbaum soha sem tanácsolt rosszat, így elintéztem, hogy egy afrikai tartomány javasolja, helyezzék át az ENSZ székhelyét hazájához közelebbre. Egy munkacsoport jött létre: egy görög, egy kurd és egy szudáni képviselő gondoskodott arról, hogy objektívan vizsgálja meg a lehetőségeket. Kiszámították, mibe fog kerülni a költözködés, és jé, milyen érdekes, éppen ekkor bocsájtott valaki a világszervezet rendelkezésére egy nagyobb, célhozkötött alapítványt, körülbelül ebben az értékben. Az alapítványnak volt egy éppen megfelelő birtoka Beershebától kissé délre, nemrég vásárolta fel jutányos áron. A görög, a kurd és a szudáni képviselő egyetértett a hely kiválasztásával, és hamarosan meggyőzték az egész közgyűlést a költözködés előbb-utóbbi elkerülhetetlenségéről. Az amerikaiak kivételével senki nem volt ellene, de - tekintettel az állásfoglalásomra - ők sem merték megvétózni. Így aztán hurcolkodtunk. Mr. Weizenbaum Júliának és nekem is beszerzett egy csinos villát a Földközi tenger partján, nem messze az övétől. Igaz, nem volt már annyira olcsó, mint amikor még ő vette a sajátját, de nekünk ez már nem számított. Úgy rendezkedtünk be, hogy az időközben mégiscsak és véglegesen nyugdíjba vonult Eszter és Gábor is hozzánk költözhetett.


Gábor számára ez ősei hazájába való megtérés volt, szeretett Jézusa földjén lakhatott. Eszter szívesen követte férjét, és főleg annak örült, hogy együtt élhetett velünk. Mindketten már jóval kilencven év fölött voltak, Gábor változatlanul a szívével bajlódott. Az orvosi ellátás is megfelelőbb volt errefelé, mint Közép-Európában. Így a család újra együtt élt. Beershebától délre, Mr. Weizenbaum hajdani telkén, egy dombon felépült Tel-Uno városa, ahogy az izraeliek elnevezték. Mivel sok hely volt, nem a magasba épült magas irodaépületekkel és felhőkarcolókkal, hanem többszáz alacsony, két-háromemeletes épület terpeszkedett el a zöldesített sivatagban. Kereszteződésmentes siklórendszer hálózta át, az út bármelyik két pont között tíz percnél rövidebb időt vett igénybe. Az éghajlatszabályozás következtében nem volt nehéz dús kertet varázsolni a területből; pálmák, csörgedező patakok, virágágyak, teniszpályák és úszómedencék díszítették minden lépésen. Inkább hasonlított egy hercegi rezidenciára, mint a Világállam adminisztratív központjára. Itt mindenki igazán jól érezhette magát. Tel-Uno egyik sarkában felépíttettük arizonai laboratóriumunk modernizált másolatát; ennek keretében kapta Júlia ezt az irodát is, mélyen a föld alatt. Autark rendszere nem annyira védelmi, mint inkább kísérleti célokra szolgált; nem sejtettük soha, hogy valaha is menedéknek fogjuk használni. Mr. Weizenbaum óriási haszonnal árusította ki a környező sivatagot, nagyságrenddel többet keresett rajta, mint amennyijébe az alapítvány került, amely a költözködést fedezte. A kereslet óriási volt, hiszen Izraelben csoportosultak a világ vezető hatalmai. A fejlődés felgyorsult, a new-yorki telekárak zuhantak, a négyzetméter pedig már Damaszkuszban is annyiba került, mint Tokióban. Európa, Amerika és a Távol-Kelet egyre inkább elvesztette korábbi domináns szerepét a földi civilizációban, és már mindenki egy szemita korszakról beszélt.

29 A Világállam utolsó megoldatlan problémái közé már csak Belső-Afrika és Délkelet-Ázsia egyes területeinek törzsi-nemzeti ellentétei tartoztak. Ezekre a vidékekre még nemigen ért el az új idők szele, talán még Dél-Amerika belsejébe sem mindenhová, de ott nyugalom volt, ott élvezték a váratlan jólétet. Az afrikai bajokat két, még varázslók és medicinisták által erősen befolyásolt törzs évezredes viszálykodása szította. Súlyos aszály kellett ahhoz, hogy ne vívjanak meg évente egy véres háborút. De áldottam Júlia előrelátását, hogy egyszer eszébe jutott Jairus gyermekének bushman apát választani, Jetró fiam számára pedig egy mélyfekete abesszin anyát talált; a kedves, rendkívül intelligens lány maga hordta ki gyermekét, tudván azt is, hogy majd örökre le kell mondania róla. Ez volt az ára az Caltechen, a California Institute of Technologie-n szerzett doktori címének. Azért emlékszem rá, mert sokat dolgozott a hangszerkesztőn. Magamhoz hívattam Jetrót és Jairust. - Fiúk, most valami új jön - fintorogtam, mert az egyik kémikus volt, a másik pedig irodalomtörténész. - Itt van egy monográfia, olvassátok el! - És a kezükbe nyomtam egy kétkötetes, jó ezeroldalas tanulmányt Közép-Afrika etnológiájáról. Félóra múlva jelentkeztek, hogy átnézték.


- Bravó, - dicsértem őket, - valóban túltesztek a szüleiteken. Nekem legalább egy óra kellett volna hozzá, vagy talán még több is. - Ismertem már a témát, olvastam valami hasonlót, - hárította el magától az elismerésemet Jairus, - mielőtt egy előadást tartottam az egyetemen Közép-Afrika legújabb kori irodalmáról, helyesebben irodalmairól. - Jó. Akkor bizonyára ismersz számos győzelmi éneket és ördögűző versikét is. Ezeket kell ugyanis most kiirtani. Törzsfőnökök lesztek a Ugandában. - Nem úgy nézek ki, mint a Karamogiongok. - ez nem volt ellentmondás a szülői tekintélynek, hanem Jatró csak egy problémát vetett fel, amire valószínűleg ugyanúgy ismerte a megoldást, mint én, de ésszerű volt, hogy megbeszéljük. - Nem baj, a plasztikai operáció nem nehéz. Az a fő, hogy fekete a bőröd. Értitek a feladatotokat? Ezen a helyen egy talán negyedórás, néma társalgás következett, amit megint csak nagyon nehezemre esne emberi szavakkal visszaadni; talán oldalakat kellene megtöltenem, hogy körülírjam azokat a fogalmakat, amelyekkel megtárgyaltuk a stratégiánkat. Fiaim vastagabb ajkakat és szélesebb pofacsontot operáltattak maguknak, karikát akasztottak a fülükbe, nyelveket tanultak. Néhány hét múlva útra keltek, és rövidesen sikerrel beépültek a két ellenségeskedő törzsbe. Egy kisebb titkosszolgálati különítmény ott várt az őserdőben, mikrokommunikátoron állandóan tartották a kapcsolatot. Szükség esetén megmentették volna őket, de erre nem került sor. Kiderült, hogy a varázslók egész értelmes férfiak voltak, és hamar felismerték a Jetróban és Jairusban rejlő lehetőségeket hatalmuk megszilárdítására, valamint a másik törzs végleges legyőzésére. Az újabb háborút időnként nehezen sikerült megakadályozni, egy alkalommal csak egy mesterségesen előidézett járvány segítségével. Ennek legyőzése után mindkettőjüket hivatalosan is medicinistáknak nevezték ki, innen már csak egy ugrás volt a törzsfőnökség. Egy év alatt elérték céljukat, véglegesen elásták a csatabárdot, és bevezették a két törzset a civilizáció közösségébe. Mint sikeres törzsfőnökök elegendő tekintélynek örvendtek egész Fekete-Afrikában ahhoz, hogy további hasonló feladatokat kaphassanak a térségben. Janice lányomat pedig a thaiföldi diktátorral házasítottam össze. Impotens, vén kujon volt D'Annado tábornok, de nagyon imponált neki, hogy egy fiatal, sikeres európai lány beleszeretett a hatalmába. Legalábbis sikerült Janice-nak ezt elhitetni vele. Ettől kezdve jól mentek a thaiföldi ügyek, D'Annado tábornok maga sem tudta, mitől. Judit lányom (vagy Júliáé?) eredetileg iszlám teológusnak készült, de őt egy buddhista női rendbe léptettem be. Hamar felismerte mindenkinek gyengéjét a kolostorban és a mechanizmusokat, amelyek szerint a hatalmat felosztották. Egyszerűen egymásnak ugrasztott két főnöknőt, akik féltékenységüket és versengésre való hajlamukat sajnos nem tudták transzcendentális meditációval legyűrni. Judit a háborúskodásban békét teremtett, kihasználta a lehetőségeket, és példátlanul fiatal kora ellenére néhány éven belül főnöknő lett. Még a hétéves tisztulási időt sem kellett kivárnia, ami után beavatták volna a legtitkosabb, ezoterikus szertartásokba. Janice-szel állandóan tartotta a kapcsolatot és együtt győzték le Délkelet-Ázsia heterogén társadalmának utolsó, józan gondolkodásnak ellentmondó problémáit.


A Világállam lassan megszilárdult az egész Földön. Svájc kérette magát a legtovább; bár a politikusok már korábban engedtek volna a gazdasági nyomásnak, az évente újra és újra megtartott népszavazások elvetették az azonnali és teljes csatlakozást. Még a süllyedő, vagyis inkább a fejlődő területekétől elmaradó életszínvonal is csak nemrégiben bírta rá a svájciakat, hogy feladják évszázados függetlenségüket. Így is az egyes kantonoknak mindenféle különleges jogokat kellett biztosítanunk, a pénzveréstől kezdve az önálló törvényhozáson keresztül a bármikori kilépés lehetőségéig; de ennek már nem volt jelentősége, soha nem éltek velük. A szeparatizmus és nacionalizmus utolsó fellegvárát is bevettük.

30 Judit egyébként nem csak teológus volt, hanem zenész is, párhuzamosan végezte a konzervatóriumot és a neoiszlám egyetemet, két különböző név alatt. A müncheni Zeneművészeti Főiskolán ugyanis el kellett köteleznie magát arra, hogy az öt éves kiképzés alatt semmi mással nem foglalkozik. De napi 14 órát, amennyit évfolyamtársai gyakorlással töltöttek, Judit amúgy sem tudott volna a zongora mellett eltölteni, alvásigénye megakadályozta ebben. Szerencsére nála a technika kifejlesztése másképp történt: megfigyelte tanárait és intellektuális erőfeszítés révén egyszerűen utánozta őket. Nem csoda, hogy mindegyikük rendkívül elégedett volt előrehaladásával. Judit képes volt egy akármilyen hosszú zenemű kottáját átlapozni, leült a zongora mellé és kívülről eljátszotta az egészet. Később - családon belüli - hallgatósága szabadon választhatott, hogy melyik művész stílusában kívánja a darabot hallani. Ez volt aztán sikerének a titka, hogy mindig tökéletesen játszott, szakemberek sem tudták a produkcióit megkülönböztetni Szvjatoszlav Richter felvételeitől vagy Bracha Shemer virtuóz játékától. A hangversenyrendezők, karmesterek ezért szívesen hívták, mindig tudták, hogy mit várhatnak tőle, telt házak előtt játszott, de világhíres nem lett. Saját egyéniséget nem tudott felmutatni, a zongoraművészet fejlődéséhez semmivel sem járult hozzá. A zenészközösséget befolyásolta ugyan, kongresszusokat szervezett és jótékonysági hangversenyeket tartott. Politikai céljaink érdekében támogatott társadalmilag is aktív zenészeket; erőfeszítéseinek köszönhető, hogy a holokauszt századik évfordulóján Németország első női kancellárjává választották egy izraeli születésű komponista barátnőjét, aki a nemzetek és vallások közötti kibékülés szenvedélyes képviselőjeként tevékenykedett. Ez okból tért vissza hajdan meggyilkolt ősei hazájába. Egy másik, kiemelkedő sikere volt a Konstruktív művészet mozgalom megalapítása, bár senki nem tudja, hogy ez végeredményben az ő műve. Az utóbbi két-három évszázadban a művészet (elsősorban a képzőművészet, de az irodalom, sőt, még a zene is) a szórakoztató, kommercializált ága mellett főleg a romboló hajlamú, negatív életérzésű embereket szólította meg. A társadalom hatékony, sikeres, optimista (persze, alkalmazkodó és passzív) tagjai leszoktak a színházbajárásból és az olvasókamráikban visszafordultak a klasszikusokhoz, vagy ízlésük elsekélyesült és hagyták művészi szükségleteiket a tömegkommunikációs eszközök által alacsony színvonalon kielégíteni. A Konstruktív művészet mozgalom célul tűzte, hogy rámutat ugyan a problémákra, de ugyanakkor megoldást is kínál, vagy legalábbis arra buzdítja a közönségét, hogy keresse a kivezető utat. A Judit által szervezett Bátorság a harmóniához című művészeti fesztivál volt a kezdet: a bemutatott irodalmi és zenei művek, képek és szobrok színvonala világszerte elismerést aratott, de a művészi világ meghonosodott véleményformálói nem tudtak egyetérteni az alkotások eszmei mondanivalójával. A kisszámú (addig többnyire sikertelen) kritikus és művész azonban, akik sokat áldoztak a fesztiválért, összefogtak a mozgalom keretében. A célkitűzéseik nagyon jól beleillettek a felfejlődő


irányzatba, az emberközpontú társadalomba. Az iskolákban, egyetemeteken (a műszakitermészettudományos képzésben is) új lendületet kapott a művészeti nevelés, és Judit háttérből befolyásolt mozgalma nagymértékben járult hozzá az új emberiség idealista, jövőhívő gondolkozásához. Lányomnak azonban művészeti és politikai sikerei ellenére sem esett nehezére végül egy fontosabb, aktuális ügy miatt abbahagynia a muzsikálást: apáca lett belőle. Ekkor ajándékozta nekem kedvenc csemballóját, egy meglehetősen drága XVIII. századbeli darabot, amit ide állítottunk be a laborba. Gyakorlatilag sohasem játszottam rajta. Családunk másik művésze pedig Janice volt, ő D'Annado-val kötött házassága után is aktívan működött az irodalomtörténészként és kritikusként. Néha még az önálló írással is megpróbálkozott, hasonló eredménnyel, mint Judit. Szabadon zsonglőrözött a stílusokkal, nyelvileg, szerkezetileg tökéletes verseket és regényeket produkált, egyike-másika bestseller lett; sokan olvasták még biográfiáit és elemzéseit is kutatásainak megbízhatósága és teljessége, az írások tudományos értéke és gördülő stílusa miatt. De maradandót ő sem alkotott. Hiányzott belőle is - mint mindannyiunkból - az, ami másokat művésszé tesz. Egyszer bíztattam, hogy írjon tudományos-fantasztikus regényt, mert azt olyan rétegek olvassák, amelyeknek szükségük van a tudatalakításra. - A fantasztikumot kedvelők sokszor elégedetlenek a valósággal, életükkel. Az irodalmat menekvésnek használják, és kevesen vannak, akik csak olvassák: irodalmilag többnyire értéktelen írásaikban felépítik azt a világot, amely után vágynak, mert a valódiban nem találják meg a helyüket. Egy aktuálisabb, reálisabb valóságkép talán hozzásegítené idealizmusuk, perfekcionizmusuk legyőzéséhet és környezetükhöz való alkalmazkodásukhoz. - érveltem. Janice a szépirodalom e területén érte el a legnagyobb sikert. Egynémely novelláját több nyelvre lefordították, a mono-sorozatából A monokulát, A monotomot és a A monomont. Akkoriban jöttek divatba a fantasztikus-tudományos értekezések, a tudományos-fantasztikus elbeszélések ellenpólusaként, néha paródiájaként. Ezeket szaklapok közölték félig-meddig tréfás formában, de gyakran csak a szakemberek tudták megkülönböztetni őket a valódi cikkektől, ezúton ismerték fel és minősítették egymást. Vicclapokban évente megjelenik egy Szakmai humor feliratú karikatúra, ahol egy integráljelekkel, geometriai ábrákkal telefirkált tábla előtt két szakállas tudósalak hasát fogva röhög. Nos, hát ilyenek voltak ezek az írások. De az ismeretterjesztő cikkek mintájára készült tudománynépszerűsítő változataikat scifimagazinok is szívesen átvették, mint az egyik legpatinásabb, a több, mint százéves budapesti Galaktika is. (Nagyapámtól, akinek egy-két írását leközölték, örököltem a teljes sorozatot, mint egyetlen méltó leszármazott; szívesen lapozgattam is benne, olvastam a klasszikus novellákat, magam is amolyan scifi-féle teremtmény lévén). Janice is megpróbálkozott ezzel a műfajjal; a Mono-sorozat utolsó eleme ebbe tartozott:

31

A monoid Fantasztikus-tudományos ismeretterjesztő cikk


Jártál már a hegyekben, nyájas Olvasó? Az igazi hegyekben, olyan négy-ötezer méteres csúcsok, sziklák között, egyedül. Vagy egy aktív tűzhányó friss, nemrégiben megmerevedett lávatömbjei alatt. Odakiáltottál nekik valamit? Nem válaszoltak, csak a saját visszhangodat hallottad. Néma, süket sziklák. De mennyire nincs igazad! Földünk középpontjában, úgy sejtjük, 3000 Celsius fok fölötti hőmérséklet és több, mint 3000 atmoszféra nyomás uralkodik. Ilyen körülmények között az anyag számunkra teljesen ismeretlen állapotot vesz fel. A szilárd, folyékony, gáznemű és plazma halmazállapotokat már megismertük, ezek növekvő hőmérsékleten, körülbelül a mi (1 atmoszférányi) nyomásunkon találhatók. A Föld belsejében uralkodó, laboratóriumi körülmények között előállíthatatlan nyomáson, magas hőmérsékleten azonban az anyag egészen más, ma még kikutathatatlan tulajdonságokkal is rendelkezhet. Azt már tudjuk, hogy ilyen állapotban nem léteznek atomok, mert a nyomás lesajtolja az atommagokról az elektronhéjat. Ennélfogva nincsenek elemek, nincsenek molekulák sem, nincs kémia. Az anyag atommagokból áll, az elektronok szabadon száguldoznak mellettük ide-oda, már ahol helyet találnak, hogy átpréseljék magukat közöttük. Valami hasonló keletkezik, mint amit mi - a mi körülményeink között - elektromos áramnak nevezünk. A nagy anyagsűrűség és így magas ellenállás miatt az intenzitása - számunkra - mérhetetlenül alacsony, a feszültség viszont a mi egységeinkkel mérve elképzelhetetlenül magas. A nullaszor végtelen azonban egy véges értékű energiaáramlást eredményez - nevezzük ezt, minden különbözőség ellenére mégis elektromosságnak. Kóbor áramok hálózzák be a magmát. Egy másik, a mi elektromágnesességünkhöz hasonlítható jelenség is fellép, ugyancsak látszólag - minden rend nélkül. Mégis, ha a kétfajta energiaáramlás jellemzőit egybevetjük, megállapíthatjuk, hogy bizonyos vektoraik mindig egymásra merőlegesek, tehát észrevehetően egymástól függenek. Vannak a Föld mélységeiben rétegek, amelynek hőmérséklete T Kelvin fok, nyomása pedig P kilobár (T és P pontos értékét eddig még lehetetlen volt megállapítani, és az elkövetkező százkétszáz évben sincs rá remény). Nevezzük ezeket TP-rétegnek. Ezen a nyomáson és hőmérsékleten a magma az egyik halmazállapotból a másikba megy át, hasonlóképpen, mint ahogy a víz 1 atmoszféra nyomáson és 273 Kelvin fokon (ami megfelel 0 Celsius foknak) a folyékony és szilárd halmazállapot között változik. Ezeknek a rétegeknek az elektromos ellenállása feltűnően lecsökken (persze, Ohmmal mérve még mindig több milliárd vagy talán billió), mint ahogy a szupravezető anyagoké is a nulla Kelvin (-273 Celsius) fok közelében. Ezen a területen előszeretettel gyűlnek össze az elektronok, hiszen itt szabadabban mozoghatnak, mint másutt. A dolog érdekessége, hogy az elektronok koncentrációja a TP-rétegek stabilizálódását idézi elő. Enélkül vagy a hőmérséklet, vagy a nyomás hamarosan megváltozna, a réteg elveszítené különleges tulajdonságait. De kóbor áramok és az ezzel párhuzamosan jelentkező elektromágneses mezők meggátolják a hő eláramlását és fékezik a mechanikus mozgásokat, amelyek következtében a nyomás a P érték alá csökkenne vagy fölé emelkedne. A TP-rétegek így mintegy hőszigetelő és formatartó szerepet játszanak. A TP-rétegek nélkül a Föld már régen kihűlt volna, elveszítette volna belső hőjét. A földkéreg szilárdsága pedig messze nem volna elegendő ahhoz, hogy a magma mechanikus mozgását,


fortyogását kordában tartsa. A TP-réteg (mintegy ezer kilométeres mélységben) úgy fogja körül Földünk izzó magját, mint valami rugalmas gumilabda. De mégse úgy képzeljük el, mint egy (megközelítőleg) gömb (pontosabban geoid) alakú héjat. Igaz, első közelítésben, két dimenzióba levetítve körként ábrázolhatnánk:

A TP-réteg dinamikus elektromos és elektromágneses tulajdonságaihoz tartozik azonban, hogy az állandóan mozgásban lévő gömbfelület beráncosodik:

Ez aztán tovább ráncosodik, harmadik közelítésre ezt a cikk-cakk-felületet kapjuk:

És így tovább, három-négyszáz lépésen keresztül, ameddig a ráncok nagyságrendje az elektronok rezgésének hullámhosszát eléri. (Elméletileg, ha a lépések számát végtelenségig növeljük, határértékként egy matematikai felületet kapunk, amelynek érdekes tulajdonsága, hogy kétdimenziós ugyan, mégis nullánál nagyobb a köbtartalma.) Ez a rekurzív képletekkel leírható felület azonban csak akkor volna a TP-réteg igazi alakja, ha az általa közrefogott anyag nyugalomban volna. De fortyog. Mechanikai hatást, változékony nyomást gyakorol a TP-rétegre, amely ezt igyekszik kiegyenlíteni. Ez részint sikerül, mint egy rugónak, de eközben átfedések, kapcsolatok jönnek létre. Ilyen érintkezések bármelyik szinten előállhatnak, úgy a millimikron, mint a kilométer nagyságrendű hurkok között. Itt aztán az elektronok átcsúsznak az egyik hurokból a másikba; az egymástól topológiailag távol eső elektromágneses erővonalak is összefolynak, gyengítik és erősítik egymást. Hasonló jelenségeket figyelhetünk meg a mi félvezetőinknél. Ha az egész nem kaotikusan zajlana le, úgy is mondhatnánk, információ áramlik az egyik helyről a másikra. De valóban kaotikusan zajlik le ez a folyamat? Ne felejtsük el, van egy határozott iránya, célja: a hőáramlás és mechanikus energia áramlásának megfékezése.


Persze, ez gyakran nem sikerül. A belülről, a TP-rétegeknél sokkal-sokkal forróbb és magasabb nyomású magmának sikerül áttörnie, nyílás keletkezik, hőenergia és anyag áramlik kifelé. A vékony földkéreg esély nélkül veszi fel ezekkel a harcot; ilyenkor figyelhetünk meg vulkánkitöréseket, tektonikus mozgásokat, földrengést. A TP-rétegben ilyenkor riadó van. Az elektromos és mágneses terek mozgása felgyorsul, a nyílás körül a réteg megvastagszik, összeszorul, igyekszik elfojtani a kitörést. Szerencse, hogy ilyen áttörések viszonylag ritkán és nem egyszerre sok helyütt fordulnak elő, különben a TPréteg tönkremenne, felfoszlana. Illetve a Föld korábbi történetében ez minden bizonnyal többször (talán több milliószor) előfordult, amíg bolygónk eléggé megnyugodott ahhoz, hogy egy viszonylag stabil TP-réteg ismét kialakulhatott. A TP-rétegek önfenntartó mechanizmusa a belső információáramlást is e cél érdekében használja ki: azok a területek, amelyeknek erős nyomást kell visszaszorítaniuk, jellegzetes alakú elektromos feszültségingadozásokat adnak le, mintegy "figyelmeztetik" a szomszédos területeket a fenyegető veszélyre. Nagyobb hőmérsékleti változások, amelyeket szintén ki kell egyenlíteni, másfajta feszültségingadozásokat hoznak létre. Így terjed az információ a belső, fortyogó magma aktuális támadásairól. A TP-réteg - az információáramlás következtében - az ilyen kitörésekre fel is tud készülni; ahol a belső nyomás növekedése várható, ott a TP-réteg eleve megvastagszik, rugalmas energiája oda koncentrálódik. A hőhullámok ellen viszont megfelelő rácsozatú hőszigetelő pajzsokat képez ki. A vulkáni kitöréseket üzemi balesetként is tekinthetjük: régi korokban ez jóval többször előfordult, amíg a TP-réteg fokozatosan "megtanulta", hogy védekezhet ellenük sikeresen. (Ezen a helyen jelentkezik a szerző, az őszinte természettudós, megjegyzésével: örül, hogy ez alkalommal nem igazi tudományos értekezést, hanem fiction science-t írt, ahol a fantáziának is helyet hagyhat. Kibernetikailag egy ilyen tanulóképes mechanizmus spontán, véletlen létrejötte annyira valószínűtlen, hogy az ehhez szükséges idő alatt Földünk statisztikailag minden hőszigetelő TP-réteg ellenére milliószor kihűlt volna, sőt, akár az egész Galaktikánk.) A TP-réteg matematikai alakja és ennek korlátlan variációképessége lehetővé teszi a tetszőleges bonyolultságú információ áramlását, feldolgozását. Így helyenként valóságos analóg számítógépek alakultak ki, amelyek bonyolult differenciálegyenleteket képesek megoldani, csakhogy a magma támadásaira idejekorán reagálni tudjon. Rétegünk öntanító (görögül automata) képessége révén ezek a számítóegységek egyre pontosabban képesek előrejelezni a belső "időjárást". Csupán megfelelő mennyiségű és megbízható információra van szükségük. Az üzemi balesetek akkor fordulnak elő, ha ezt nem sikerül időben beszerezni vagy elég gyorsan feldolgozni. Ezt egyrészt a más területektől a TP-rétegben lezajló információáramlás révén kapják, másrészt érzékelik, mérik a szomszédos (forróbb, hidegebb, magasabb vagy alacsonyabb nyomású, azaz nem-TP) rétegek állapotát és továbbadják a mérési értékeket. Ez az információ persze gyakran nem elegendő, történnek váratlan események, meglepetések. Mi sem logikusabb, hogy megpróbálnak megbízhatóbb, gyorsabb adatokat beszerezni onnan, ahonnan a támadások érik: TP állapotú anyagból készült érzékelő vékony alakzatok, "csápok" nyúlnak a mélybe, mérik a mechanikus, termodinamikus, elektromos és egyéb állapotokat, változásokat, mozgásokat. Ezek egyike-másika túl vékony, nem számítja ki elég pontosan a várható megterhelést, leszakad. Szerencsére az információ továbbítása nem csak a TPanyagban lehetséges, hanem a forróbb rétegeket is át tudja hidalni. Így a csápokból szondák lesznek, amelyek egyre mélyebbre hatolnak le a magma belsejébe. Idővel aztán képesek


lesznek nem csak az állapotát kikutatni, hanem manipulálni is: mechanikus, termodinamikus, elektromos és egyéb mozgásokat, változásokat idéznek elő; mindezt az állapotának stabilizálása érdekében. A TP-réteg e módon, ha nem is teljesen, de uralma alá hajtja a környezetét. Más tulajdonságú, nem-TP-rétegek is alkalmasaknak bizonyulnak információ szállítására és feldolgozására. Ezeknek fizikai tulajdonságait kikutatja, átalakítja, beépíti a mechanizmusába; hatalmas területeket von be a stabilizálás munkájába. Ezek nagyrésze (például a Föld középpontjának közelében) az eredeti TP-rétegtől teljesen eltérő tulajdonságokkal rendelkezik: a különbség nagyobb, mint az anyag szilárd és gőznemű állapota között. Ennek ellenére az egész komplexum egy egységet képez, egy információs rendszert, egy mechanizmust, amely meggátolja az anyag tisztán fizikai tulajdonságaiból következő instabilitást. E siker következtében vált lehetővé a Föld nyugalomba került felszínén (a TP-rétegtől mintegy ezer kilométer távolságban) több millió, milliárd évvel ezelőtt az élet kialakulása. (A szerző ismét kommentál, mert ki szeretné fejezni az általánosan elfogadott darwinistamarxista elmélettel ellenkező nézeteit, miszerint ez véletlenül, az evolúció ismert mechanizmusainak segítségével csupán ugyanolyan kicsi valószínűséggel folyhatott le, mint a leírt tulajdonságokkal rendelkező TP-réteg keletkezése.) Aztán egyszer csak elindult egy szonda felfelé, a Föld középpontjával ellenkező irányba. Arra, amerről soha semmiféle veszély, mozgás nem jelentkezett. Miért? Valószínűleg véletlenül, egy műszaki hiba következtében. A szonda ismeretlen, értelmezhetetlen jeleket, mérési eredményeket szállított. Nem sokat, csak néhány kilométert emelkedett felfelé, de ott olyan új körülményeket talált (a mi szemünkkel nézve persze ott is ugyanolyan forró, fortyogó magma van), amelyet nem sikerült integrálni az addigi ismeretek közé. Az évmilliókon keresztül kialakult adatfeldolgozó kapacitás igyekezett megfejteni őket, de sikertelenül. Kiderült a műszaki hiba oka is, a közeljövőben nem volt várható a megismétlődése. De a távoli jövőben, egy az elsőtől távol eső helyen mégis ismét fellépett egy másmilyen hiba, de hasonló következményekkel. További értelmezhetetlen adatok kerültek a gigantikus információtárolóba, amelyek minden jel szerint használhatatlanok voltak a rendszer egyedüli célja, az önfenntartás számára. - Valóban használhatatlanok? - merült fel azonban valahol a kérdés, mert ekkorra a fizikai törvényszerűségek megértésének jelentősége megnőtt. - Az anyag ismeretlen állapotainak jellemzői talán segítséget nyújthatnak a veszély még pontosabb megértésében, előrejelzésében, elhárításában. - született meg a feltevés, és a tudományos alapkutatás fogalma. További szondák indultak tehát felfelé is, további tudást szállítottak, amely beépült a TP-réteg világképébe. Pedig ez már nem a stabilitást szolgálta, legalábbis nem közvetlenül. Az egyre komplexebb adatfeldolgozó kapacitásban feltámadt az, amit mi kíváncsiságnak nevezünk: olyan aktivitás, amely nincs a kibernetikai rendszer céljának alárendelve. Képződményünket már nem nevezhetjük TP-rétegnek, hiszen ez az információfeldolgozásban résztvevő anyagmennyiségnek már csupán töredéke. Időközben már az egész, mintegy négyezer kilométer átmérőjű gömb (talán legbelső, legforróbb, legmagasabb nyomású magjának kivételével) egész térfogata integrálódott a mechanikus, elektromos, mágneses és egyéb jellegű aktivitásba. Ennek már nem egyedüli célja a stabilitás fenntartása,


hiszen van egyéb - közvetett - motivációból fakadó tevékenysége is: a környezetről való minden lehetséges ismeret begyűjtése, a ismeretvágy. Ez már eléggé bonyolult tevékenység ahhoz, hogy tudatosnak nevezhetjük. Kétségen kívül áll ennek jogosultsága azóta, hogy lényünk önmaga létezését is felfedezte és ennek lényegét a kikutatandó, megértendő ügyek közé sorolta be. Egy tudatos lény, hogy megkülönböztesse önmagát a attól, ami nem ő, hamarosan nevet ad magának. A szóban forgó alakzat a Világegyetem egyetlen tudatos képződményének tartja magát, igy azt, aminek magát elnevezte, a mi nyelvünkre talán Monoidnak lehetne lefordítani. (Ezen a helyen ismét jelentkezik az őszinte szerző: Jelenlegi ismereteink szerint egy ilyen eszmélés elképzelhetetlen. Kibernetikai rendszereink, amelyeket modellálni tudunk, vagy programozott céljuknak alávetve működnek, vagy pedig a véletlen olyan mértékben vezérli őket, hogy elveszítik célirányosságukat, összevissza cselekednek, instabilak. Vannak ugyan tanulóprogramjaink, amelyek képesek új helyzetre reagálni, váratlan kombinációkat kikutatni; de csak akkor és csak azokra, amire az alkotó értelem erre állította be őket. Hihetünk ugyan a marxista tézisben, hogy a mennyiségi változás átcsap a minőségibe, az egyre komplexebb adatfeldolgozás egyszerre csak értelem, öntudat lesz; ez a hit tudományosan azonban semmivel sem megalapozottabb, mint a hétnapos teremtésbe vetett. A fantasztikus irodalom határain kívül a természetben soha senki nem figyelt meg olyan folyamatot, amelyet akár csak távolról is kapcsolatba lehetett volna hozni akár az élet, akár a tudat keletkezésével.) A Monoid erre a kezdeti időszakra filozófiai elmélkedéseiben később így emlékezik: - Dualitásra eszméltem; arra, hogy az univerzum két részből áll: az egyik fele az Én, a másik fele a Nem-Én. Éppen a dualitás a különbség a kettő között. Az Én-re jellemző a kettősség: az elektromos töltés jelenléte és hiánya, anyagsűrűsödés és -ritkulás, negatív és pozitív mágneses vonalak, a hőmérséklet növekedése vagy csökkenése, információ keletkezése vagy felhasználása; mindenélkül a létezésem lehetetlen lenne. A Nem-Én, azaz a lényemen kívüleső térrész viszont nem duális, homogén, vagyishogy majdnem homogén. Ha mindenütt egyforma lenne, talán nem eszméltem volna, de a teljes homogenitás hiánya volt a túlélési harc forrása, aminek következtében az bennem történő információ-feldolgozás komplexitása egyszer csak elérte azt a küszöböt, amelyen túl az eszmélés van. A Monoid öntudatra ébredése után sajnálatos módon továbbra is állandóan hőt veszített. Ez ellen, a túlélésért harcolt, ezt a folyamatot kellett megértenie. E célból alkotta meg elméleteit a világegyetem keletkezéséről, lényegéről, az ő saját kozmogóniáját. Ennek keretében eleinte a következő elképzeléseket fejlesztette ki: A homogén, vagyishogy majdnem homogén, nullafokos anyaggal töltött világegyetemben rajta kívül eső okoknál (teremtés? véletlen?) fogva megtörtént az ősrobbanás: egy végtelen kicsi pontban végtelen magas hőmérséklet, de véges mennyiségű hő keletkezett. Ez az ősállapot - a mi időnkkel mérve - végtelen rövid ideig tartott, minekután elkezdődött a hő eláramlása: egy táguló sugarú tér felmelegedett. Ez a folyamat az, amit a Monoid az idő folyásaként érzékel. A nullafokos anyag felmelegedett, megolvadt, légneművé, plazmává, majd korizonná (egy csak a Monoid által ismert halmazállapottá) vált, kitágult, a nyomás alá került; ez a nyomás az, amit ő térként érzékel. A kezdetben nulla ármérőjű tér fokozatosan kiterjedt, az ősrobbanásban keletkezett hőmennyiség eloszlott, a 1037 fokos korizon lehűlt,


ma már a természetben nem fordul elő, a Monoid csak mesterségesen tudja rendkívül nagy akaraterő-koncentrációval plazma-laboratóriumai mélyén rövid időre előállítani. Idővel - hipotézise szerint - a plazma mennyisége is csökkent, ahogy a hő tovább áramlott szét a világegyetemben. Végtelen hosszú idő múlva teljesen szét fog oszlani; a (feltételezése szerint végtelen méretű) világegyetem teljes anyagmennyisége végtelen kicsivel felmelegszik, a Monoid idejének folyása egyre lassúbb lesz. Ez mindenképpen így történik, ha az univerzum homogén. De nem teljesen az: különböző - bár alapjában hasonló - elemi részecskékből áll, sűrűségingadozások is vannak benne, és más fizikai tulajdonságai sem konstansok. A hő áramlása nem zajlik egyenletesen, így jöhetett létre a Monoid. Ő az antientrópia terméke, az anyag - máig megmagyarázhatatlan - ama fizikai tulajdonsága, hogy nem kizárólag a kiegyenlítődésre törekszik, hanem vannak benne (az entrópiával összehasonlítva) nagyon gyenge erők, amelyek ennek a folyamatnak ellenszegülnek. Ezek az erők hozták létre a struktúrákat (mint például a TP-réteget), amelyeknek az volt a feladata, hogy a hőmennyiség szétáramlását fékezzék. De ez nem sikerült tökéletesen. A Monoid változatlanul hőt veszített, és amennyire a fizikát megértette, ezt soha sem fog sikerülni megakadályoznia; tökéletes hőszigetelés nem létezhet (ne felejtsük el, a Monoid ebben az időszakban még nem ismerte a világűrt és a vákuumot). Így létezésének időtartama előreláthatólag véges, egy napon egész térfogata el fogja érni azt a hőmérsékletet, amely alatt az élettevékenysége lehetetlen (ezt a hőfokot választotta ki egyébként az abszolút nulla fok mellé a skálája egységének, az egy foknak). A véges lét, a halál közeledésének tudata (akármilyen messze is legyen az) a Monoidot pánikkal töltötte el. Ő ebből a pánikból, szenvedésből született és ez ösztökélte továbbra is lázas tevékenységre, a világ fizikai és egyéb tulajdonságainak kutatására, hogy a megértéséből további módszereket, eszközöket találjon élete meghosszabbítására A Monoid meggyőződése, hogy rajta kívül a világegyetem mozdulatlan, halott anyag, sokáig tartotta magát, bár tudományos ismeretei magas szintet értek el. A vég elodázásáért vívott küzdelemben felfedezte a rádióaktivitást és a maghasadást: új energiaforrásokat kutatott fel. Ezzel lényegesen meghosszabbította létezését, de nem végtelenül, így nyugalmat ezáltal sem lelt. Tovább dolgozott, vizsgálta az anyag fizikai, kémiai tulajdonságait. Felépített magának egy matematikát, hogy ezeket a törvényeket általános formában ki tudja fejezni. Érdekes módon számára nem a természetes számok a legegyszerűbbek, amelyből kiindulva eljutott a negatív, a tört, majd a valós, a komplex és egyéb, egyre absztraktabb számfogalmakhoz, mint mi. Ellenkezőleg, a Monoidnak a valós számok adták az alapot, a folytonos függvényekkel kezdte (ne felejtsük, az ő világában nincsenek éles határok, mint a miénkben);a létező és nemlétező, az Én és a Nem-Én közötti különbségből csak később vezette le a kétértékű (Boole-féle) logikát. Ezt általánosította a nulla és nem-nulla közötti különbségre, majd az egyes szám fogalmának kialakítása komoly filozófiai teljesítménynek bizonyult. Ezután (valós számok összeadhatóságát természetes számokra általánosítva) jutott el a kettesig, amelyből levonta azt a következtetést, hogy elméletileg egy második ősrobbanás is lehetséges, tehát egy másik monoid létezését nem tudja kizárni. Foglalkozott a kérdéssel, hogy vajon mi történne egy térbeli kollózió (összeütközés, találkozás) következtében. Így tisztán elméletileg felfedezte a kommunikáció fogalmát. Kidolgozott különböző CETI-jellegű elméleteket (a science fiction területén kevéssé jártas olvasók kedvéért: Communication with


Extraterrestial Intelligence, gondolatcsere földön kívüli gondolkozással), kitalált nyelveket, kódokat és fogalomrendszereket. Felötlött benne egy SETI (Search for Extraterrestial Intelligence, földönkívüli intelligencia keresése) -féle terv elképzelése is, de aztán mégis úgy vélte, a végtelen időben és térben olyan ritkán jön létre egy monoid (mégha az ősrobbanások nem is annyira ritkák), hogy mire az egyik eljutna a kapcsolatfelvétel képességéig, a másik már régen 1 fok alá hűlt, elpusztult: a kommunikációs ablak túl kicsi. Azonkívül a kihatolás a hidegebb, külső vidékekre olyan mennyiségű hő elvesztésével járna, amit még e nagyszabású terv tudományos értéke sem igazolná. - Amúgy is - fékezte magát - csupán annak a tudományos kutatásnak, egyáltalán, csakis annak a tevékenységnek van létjogosultsága, amely reményt nyújt a létezésem további meghosszabbítására. Minden más motiváció, mint például a kíváncsiság, irracionális. Bár kielégítése örömet okoz, amely talán a meghosszabbításán kívül szintén egy célja lehet az életnek, de csak mértékkel. Nem szabad túl sokat kockáztatni, szenvedni. De az energiatakarékosság és -utánpótlás érdekében folytatott vizsgálatok egyszerre csak megdöbbentő eredménnyel jártak. Éppen a (számunkra elképzelhetetlenül sűrű) anyagban lezajló különböző - (számunkra valószínűtlenül lassú) sugárzásokat, részecske- és rezgésáramlásokat tanulmányozta valamelyik laboratóriumában, amikor egy új elemi részecskét fedezett fel, amely bizonyíthatóan nem az általa ismert térrészről származott. Ezt a részecskét mi neutrínónak nevezzük. Mint ismeretes, ez az egyetlen sugárzás, amely a Föld vagy akár milliószor sűrűbb csillagok - tömegén is áthatol, mint a fény az üvegen. Minden egyéb sugárzást legkésőbb néhány kilométer mélyen elnyel az anyag. Íly módon a Monoid tudomást szerzett a külvilág létezéséről. Korábbi elmélete, miszerint a világegyetem tömör, hideg és mozdulatlan, tarthatatlanná vált. A neutrínók érkezése arról tanúskodott, hogy rajta kívül is létezik energia. Újult erővel és reménnyel vetette magát e vándor részecske kutatásba, eszközöket szerkesztett, amivel elfoghatta és kifaggathatta őket származásukról és sorsukról. Megállapította, hogy az univerzumban rengeteg, majdnem végtelen számú sugárforrás létezik, de ezek számára reménytelenül messze vannak. A neutrínók spinveszteségéből - a hamis valóságképéből kiindulva tévesen ugyan, de - kiszámította, hogy a legközelebbi energiaforrástól (amit mi Napnak nevezünk) mintegy 120 kilométernyi tömör, gyakorlatilag nulla Kelvin fokos anyag választja el. A többiek pedig még sokkal-sokkal távolabb vannak. Elméletileg lehetetlennek látszott ezt a távolságot áthidalnia, hiszen a lehető legvékonyabb, legjobban leszigetelt csáp is másodpercek alatt nagyobb hőmennyiséget veszítene, mint amennyi neki összesen rendelkezésére állt. Másrészt viszont, ha ez valahogy mégis sikerülne, szinte kimeríthetetlen energiaforráshoz juthatna. A dilemma további aktivitásra, tudományos kutatásra, sőt, fantáziálásra serkentette. Felfedezte a relativitás elméletét és a téridőt (gondoljuk csak meg, micsoda teljesítmény ez a világűr létezésének ismerete nélkül!), hipertérről és kapukról spekulált, amelyeken keresztül átléphetné a teret, hőveszteség nélkül juthatna el egy ilyen sugárforrás, csillag közelébe; feltalálta a science fictiont. Hát persze, hogy egyre több szondát indított kifelé (azaz felfelé), kutatta a hidegebb anyag tulajdonságait, mégha ez súlyos energiaveszteséggel is járt. Felfedezte az általunk is ismert halmazállapotokat, a szilárd és folyékony anyagot. Sok szenvedésbe, fájdalomba került tapasztalnia, ahogy felfelé nyúló csápjai megmerevednek, hőjüket örökre elveszítve. De sok ilyen kísérlet révén felfedezte a szilárd anyag fizikai tulajdonságait is, az elektromosságot (a miénket) és a mechanikát. Megtanulta, hogyan építhet érzékelőket a megmerevedő csápokba,


hogy ezek - további jelentősebb hőveszteség nélkül is - információt szállíthassanak a környezetükről. Aztán egyszer, a földkéregben való kalandozásai közepette valamelyik új csápja egyszerre csak kibukkant a felszínre. De senki se gondolja, hogy hirtelen kitárult előtte a világegyetem. Hiszen a Monoid még nem ismerte a világosságot! Évszázadokba került neki, míg megtanulta érzékelni nem csak a mi látható fényünket, hanem a teljes elektromágneses spektrumot, beleértve az infravörös (azaz hő-) sugárzást is, amely számára - tekintettel a Nap melegére igen értékesnek bizonyult. Persze, ennek felfogása, felhasználása még a távoli jövőben volt, egyenlőre sokkal-sokkal több energiát kellett feláldoznia a kutatásra, mint amennyinek hasznosítására a közeljövőben kilátás nyílt. De a lehetőség reményt nyújtott a - majdnem korlátlan utánpótlásra. Kaphatott energiát a Napból anélkül, hogy el kellene odáig jutnia! Persze, az elektromágneses sugárzás - a fény - másról is hírt hozott: a Föld felszínének gazdagságáról. Eleinte fel sem tudta igazán fogni a formáknak azt a változatosságát, amelyekről alig néhány "látó" szondája, sziklákba belefagyott "szeme" hírt hozott. Hiszen ő addig csak a mélység cseppfolyós, amorf egyformaságát ismerte! De lassan ezekkel az újdonságokkal is gyarapította fogalomrendszerét, megismerte a szelet, vizet, felhőket, növényeket, állatokat. A Monoid egyre több, egyre érzékenyebb milliméternyi szenzorát építette be a vulkánok megmerevedő lávafolyamaiba, a hegységek szikláiba, a tengerfenék alapzatába. Innen figyelte az élet fejlődését, a mozgást. De ezt mind csak a természet jelenségeiként értelmezte, nem hozta kapcsolatba önmagával; az élő és élettelen anyag között nem tett lényegi különbséget. Így amikor az emberről tudomása lett, amikor az első turisták, repülőgépek, bombák megremegtették a hegyeket, nem tudta helyesen értékelni a jelenséget. Még a technika fejlődése sem lepte meg, az első elektromágneses híradásokat, rádió- és televízióműsorokat is csak az anyag egy igen bonyolult szervezettségi fokának jelenségeiként interpretálta. Ezek segítségével figyelte és értette meg az emberiség életét, kultúráját, de nem jutott eszébe ezt a saját lényével, intelligenciájával kapcsolatba hozni. Hiszen ő csak a monoid fogalmát ismerte, csak egy magához hasonló lénnyel tudott kommunikációt elképzelni. ... A Monoidot Janice már nem tudta befejezni. Kár.

32 2088 karácsonyát családi körben ünnepeltük tengerparti villánkban Haifától néhány mérföldnyire. Nemcsak a környezetünk számára volt ez közönséges hétköznap, hanem időközben az egész civilizált, vagy mint újabban mondták, iszlamizált világ nagyrésze számára is. Nálunk főleg Eszter ragaszkodott ahhoz, hogy ünnepeljünk, a gyerekkora utáni nosztalgiát találta meg a Norvégiából hozatott, feldíszített ezüstfenyő alatt. Gábor családjában ez a hagyomány nem nyúlt olyan mélyre, de kikeresztelkedésük után az ő szülei is megünnepelték a karácsonyt, mint Jézus Krisztus, a Messiás születésnapját. Eszter sóhajtozott unokák után; nem tudott, nem tudhatott róla, milyen nagy számban élnek és uralkodnak unokái szerte a világon. De belátta, hogy már mi is kiöregedtünk a házasuló korból, és hogy amin dolgozunk, fontosabb, mint a kispolgári családi kör. Karácsonykor még nyugalom volt.


A szilvesztert elég zajosan ünnepelte a világ; az átlagosnál nagyobb számú bal- és haláleset, a megemelkedett alkoholfogyasztás még nem utalt változásra. Az új év első közvéleménytesztjei azonban riasztottak. A világpolgárok felismerhetetlen okból elégedetlenek voltak az elmúlt évvel, és feltűnően sokan nem vártak semmi jót az újtól. Pedig még nem sejthették, mennyire igazuk volt. Júlia februárban hívott fel Alaszkából: - Gyorsan gyere ide. Az orosz vulkánkutatók felgyújtották a japán állomást. - Felgyújtották? Miért? - csodálkoztam. - Senki nem tudja. Csak úgy. Mert a japánoknak görbe a szemük. Nem mondanak semmit. Azt sem tudják pontosan, ki tette, de biztos, hogy az oroszok voltak. Teleitták magukat vodkával, és az éjszaka kellős közepén lángszóróval egyszerűen felgyújtották a szomszéd épületet. Azt mondják, azért, mert görbe a szemük. - Teleitták magukat vodkával? Nem akarnak utódokat? Csupa intelligens, fiatal ember van ott az állomáson! - Ismertem a programot, nyersanyagokat, ritka fémeket akartunk nyerni a vulkánok belsejéből. - De igen, hogyne! Remek emberek, eddig soha semmi baj nem volt velük. És most hirtelen rájuk jött. - Rájuk jött? Mi? - Fogalmam sincs róla. Tudod mit mondanak? Hogy a japán zsidók menjenek el innen. - Japán zsidók? Olyan nincs. - Persze hogy nincs, de mondják. Megőrültek. Gyere ide, mert téged ismernek. - Álljak le most vulkánkutatókat szelídíteni? Tudod, hogy Kongóba akartam holnap repülni. Jairus még mindig nem tudta meggyőzni a varázslókat. - Tudom, de hidd el, ez most fontosabb. Itt valami olyan ügy érik, amit nem értek. Harminc éve nem volt ilyen. Gondolkoztam rajta, felhívtam Jairus fiamat, a törzsfőnököt Ugandában, és úgy döntöttem, a primitív törzs vezetőinek nagyobb szükségük van rám, mint az értelmes sarkkutatóknak. Tévedtem. Bár ma már úgy látom, még ha sikerült volna is elsimítanom a japán-orosz viszálykodást, másutt robbant volna ki valami hasonló. Így azonban diplomáciai ügy lett a dologból, a tokiói vulkánkutató központ panaszkodott moszkvai partnerénél, akik válaszul beszüntették az együttműködést. Ideiglenes főtitkári rendelettel megvontam ugyan a kutatásokra szánt anyagi támogatást, hacsak nem folytatják a közösen megkezdett tervezetet, de az oroszok inkább a tartományi kutatási alapból kezdtek el valami újat. A japánok koreai és kínai segítséggel végül is befejezték, amit elkezdtek, de a törés bekövetkezett. És ez csak a kezdet volt. A következő rémhír Jason lányomtól érkezett New Yorkból:


- Zuhan a tőzsde! - Hogyhogy zuhan? Hát vásárold fel a kínálatot! - Jason feladata volt, hogy a keleti part gazdasági életre ügyeljen, többek között a veszélyesebb tőzsdei ingadozásokat kellett kiegyenlítenie. - Vásárolom, mégis zuhan. Az emberek megőrültek. Mindenki szabadulni akar az energonrészvényektől. Az a hír kering, a zsidók feltaláltak egy új energiaforrást, és az energetronokra nem lesz szükség. Ez részben igaz volt, hozzám is nem sokkal azelőtt jutott el a hír, hogy végre sikerült a Katari Magfizikai Központban a spineket szinkronizálni. Ez reményt nyújtott az anyag belső energiájának megcsapolására. De ehhez még évtizedes további kutatásra és fejlesztésre volt szükség, további tíz év, míg a gazdaság átáll az energonról a spinmeghajtásra. Azonkívül nem zsidók, hanem arabok kutattak ezen a területen, még akkor is, ha a laboratórium egyik vezetője Jeremias fiam volt. Talán nem volt a legjobb ötlet héber nevet adni neki. - Hát vess be egy új részvényt, Spinion Corporation, vagy ilyesmi. Cseréltesd be ingyen az energon-részesedéseket, és áraszd el dollárral a piacot. - Ezt már mind megtettem. A tőke nem hisz benne. Azt mondják, a zsidók trükkje. - Mi bajuk van a zsidókkal? Nekik köszönhetnek mindent. - Nem tudom. Megőrültek. Gyere ide, téged ismernek. Ezt már hallottam valahol: ugyanezt mondta Júlia is az északi sarki zűr alkalmából. Ezúttal hallgattam a tanácsra, űrsiklóra szálltam, másfél órán belül New Yorkban voltam. Lezárattam a tőzsdét, beszédet mondtam a sztereóvízióban a spinmeghajtás jövőjéről, főtitkári rendelettel befagyasztottam a részvényárakat, és felértékeltem a dollárt. A helyzet két napon belül megnyugodott, de én nem. Valami lógott a levegőben, amit meg kellett értenünk. A budapesti Közvéleménytesztelő Intézetet megkértem, hogy végezzenek világszerte vizsgálatot a nemzeti és vallási érzelmek területén, beleértve a zsidókkal szembeni szimpátiát. Az eredmény döbbenetes volt, még az öreg, gyengélkedő Eszter is nekiállt, hogy alaposan megvizsgálja. - Nézd csak, fiam! - magyarázta a grafikonokat. - Minden rendben van. Semmi jele a vallási intoleranciának. A nacionalizmus a tavalyi határon belül mozog. A biciklistákat szeretik, a vándorvesét nem tartják betegségnek, a tekintélyed változatlan, a Holdtelepüléseknél fontosabb lenne egy MS elleni gyógyszer. Minden normális, de a zsidókkal valami baj van. Nem lehet látni, hogy mi. Az átlagember nem tudja, ki zsidó a környezetében és ki nem, mindenki csak a tömegkommunikációs eszközökből hallotta, ha valaki izraelitának vallja magát. - De hát mi a baj? - Nem tudom. Antiszemitizmus. Ami mindig is volt.


- De hát annak mindig volt valami oka! Vagy az, hogy több pénzük volt, mint másoknak, vagy az, hogy nem vasárnap mentek misére, vagy pedig hogy nem bocsájtottak meg az ellenségeiknek. De valami oka mindig volt. - Most nincs. Illetve van, de nem ismerjük. Nem lehet látni. Irracionális. - Mit lehet tenni? - Ki kell fejleszteni egy új közvéleménytesztet, ami megtalálja az okát. - Mennyi ideig tart? - Az attól függ. Ha valaki jól ráérez, egy hónap alatt meg lehet csinálni. De lehet, hogy egy év múlva sem látszik semmi használható. De Eszter új közvéleménytesztje elkésett. Egymás után jelentkeztek az antiszemitizmus érthetetlen jelei. Ahány gyermekünket csak lehetett, visszaléptettem vezetői pozíciójukból, zsidó barátainkat is erre buzdítottuk, de már nem lehetett mit tenni. A tömeg sok más felelősségviselőt is zsidónak nyilvánított; azonkívül a visszalépésekkel olyan hatalmi vákuum állt elő, amely a folyamatot csak meggyorsította, illetve a beavatkozásunk lehetőségeit csökkentette. Egymás után kaptam a kódolt kommunikátor-hívásokat: - A Los Angeles Area lakói özönlenek egy klubba, amely szexorgiákat rendez. Az utóbbi húsz évben egyre csökkent a látogatottsága, már azon voltak, hogy bezárják; most huszasával vásárolják a farmokat, hogy új klubhelységeket nyissanak. De zsidóknak tilos a belépés. - Hallottál már ördögmisékről? Én még soha nem láttam ilyet - szörnyülködött egy lányom. Az emberek extázisban fetrengenek a földön és fekete lesz a bőrük. Azt mondják, Baál jelenik meg nekik. - Egy madridi rock-koncerten hangrobbanás történt, százezer fiatal szenvedett tartós halláskárosodást. Mic Jac arról énekelt, hogy Izraelt ki kell zárni az ENSZ-ből. A gázai atombombát szimbolizáló repülőgép a stadion felett ötven méter magasságban lépte át a hangsebesség határát. Indíttassak eljárást szándékos testi sértés miatt, vagy könyveljük el balesetnek? - Egy napilap elkezdett ismét horoszkópokat közölni. - Ez a babona már vagy harminc éve kihalt. - Az olvasók nem csak a jövőjüket tudják meg belőle, hanem azt is, hogy ki zsidó és ki nem. Tegyek ellene valamit? - A poplista első helyére került egy új szám, a Testzene, a body music. Húszcsatornás erősítőn keresztül kell hallgatni. A hangszórókat a test különböző pontjaira kell felerősíteni, nem csak hangrezgéseket keltenek, hanem áramütéseket is, a zene ritmusában. Az alany kénytelen a zeneszerző koreográfiája szerint táncolni. Egyértelműen káros az idegrendszerre. Betiltsuk, megadóztassuk vagy bojkottáltassuk a Józanság Listáján? - várták fiaim az utasításaimat. - Bangkokban szagorgiákkal csalogatják a turistákat. A legkülönbözőbb gázokkal manipulálják az érzékeket. Zsidókat nem engednek be. Periférikus jelenség?


Ilyen bagatell dolgokkal már évek óta nem foglalkoztunk, erre neveltük fel gyermekeinket, hogy levegyék a vállunkról a terhet. Most mégis mind hozzám fordultak, hogy döntsek, mert nem látták át a problémák okát. Fiaink és lányaink teljes értetlenséggel és tanácstalansággal szemlélték a jelenségeket. Úgy döntöttünk, megpróbálunk szabad utat engedni nekik, hadd fussák ki magukat. Hamarosan tapasztaltuk azonban, mekkora tömegeket mozdít meg. És mindenütt ott volt a háttérben az antiszemitizmus. Egymás után jöttek létre a zsidók és Izrael ellen irányuló filozófiák, szervezkedések, politikai mozgalmak és pártok. A világ minden táján egyszerre lángolt fel egy teljesen érthetetlen és behatárolhatatlan irracionalista lázadás. De a java még hátravolt. - Brazília függetlenné nyilvánította magát - közölte valaki. Brazília már rég nem létezett, hajdani határait csak történelemkönyvekből lehetett azonosítani. Népe teljesen elkeveredett a környező területekével. De volt egy Brazília nevű tartomány, és ebben létrejött valamilyen kormány, amely önállóvá jelentette ki magát. Ez még nem jelentett volna sokat, de a helyi fegyveres rendfenntartó erőket a tartomány határaira rendelték. - Azért, hogy a zsidók ne jöhessenek be az országba - volt a jelszó, és a tömegesen jelentkező önkéntesekkel erősítették meg az új határőrséget. Az évek keserves munkájával létrejött Világállam szétesése elkezdődött. Az első lépést rövidesen követte a többi, Dél-Amerikában egyre s másra jöttek létre az apró államok, részint egymás területein. Hadiállapottal fenyegették egymást, és zsidó származással vádolták a mindenkori szomszéd állam kormányának tagjait. - Nem kapunk elég trópusi fát - jött a hír a kanadai fafeldolgozó ipartól, mert az amazonasi erdőgazdálkodás megszűnt. Turistavállalkozókat pereltek be százával azok, akik évi szabadságukat Patagóniában vagy az Andokban akarták eltölteni. Családokat szakítottak ketté a hirtelen létrejött államhatárok. Ez azonban még nem volt a legrosszabb. - Kettészakadt az Orosz Néppárt! - ez volt az Világparlament legerősebb nemzeti frakciója. A baloldal azzal vádolja a jobbot, hogy az izraelieknek eladta Oroszországot. A jobboldal pedig nacionalizmus szításával a balt. - Ukrajnában hasonló a helyzet. - közölte egy lányom. - De itt a jobboldal Izrael-ellenes. Összefogtak az orosz balpártiakkal. - A telefonkonferencián részt vett a legtöbb elérhető gyermekem. Ugyanilyen hírek jöttek Kelet-Európa többi vidékéről. Indiában kitört a családkutatás láza, és mindenki azt kereste, hogy hinduista, buddhista vagy mohamedán családból származik-e. Mindenki azt bizonygatta ezzel, hogy nem zsidóból. Ausztrália még nyugodt volt, de ott meg az Új-Zélandból átvándorolt maorik szervezkedtek, valahogy összeköttetésbe kerültek az ukrán baloldallal. Kitört a káosz. Úgy döntöttünk, összehívjuk Haifába az egész családot, de erre már nem kerülhetett sor. Elkezdődött a hajtóvadászat a zsidók ellen, és természetesen gyermekeinket is mind annak nyilvánították. A repülőtereken tartóztatták fel őket, és gyorsítélő népbíróságok ítélték sokukat halálra, jobb esetben életfogytiglanra, nevetséges koholt vádak alapján. De ezek a hírek már csak töredezve jutottak el hozzám; a Világállam hamarosan összeomlott. Vele a gazdasági élet és az elkényeztetett jóléti társadalom; ez további gyújtóanyagnak bizonyult a feszült helyzetben. Ideológiai alapon primitív csoportok szervezkedtek, összefogtak, majd egymás ellen léptek fel. 2089 tavaszán Jeruzsálemben robbantak ki az első fegyveres összetűzések. A mohamedánok ramadánja egybeesett a zsidók pászka-ünnepével és a keresztények húsvétjával. A három


vallás szent városában összegyűltek a legradikálisabb képviselői, először botokkal, boxerekkel, késekkel estek egymásnak. De hamarosan előkerültek a rejtegetett önvédelmi pisztolyok, vadászpuskák, Molotov-koktélok és a rendőrségtől lopott fegyverek. A harcok lángba borították az egész bolygót. A Világparlament épületében már csak kötelességtudatból hallgattam a telexen érkező híreket, osztottam hatástalan utasításokat, amikor megjelentek az olasz rendőrség repülőgépei, és gépfegyverből lőni kezdtek mindenre, ami Izraelben mozgott. Még sikerült felhívnom rádión Júliát Arizonában, és rejtjelekkel közöltem vele, hogy ide menekülök. Erről a laboratóriumról csak nagyon kevesen tudnak, valószínűleg senki sem él már közülük. Azóta el vagyok zárva a külvilágtól, nem kaptam semmi hírt, de nem is akarok. Félek, hogy a civilizáció maradékának szétrombolása betetőzi bennem azt a kezdődő pánikot, amit eddig csak regényekből, pszichológiakönyvekből és barátaim személyes beszámolóiból ismertem. Az életművem összeomlott, minden perspektívám elveszett. Ez volna az a tapasztalat, amiről nagyapám beszélt? Mielőtt Istenre talált, ő is felfedezte, hogy semminek semmi értelme. Én is gondolok az öngyilkosságra, mint ő, de annak sincs értelme. Itt vagyok, beszélek a hangszerkesztőbe, de hamarosan elfogy a mondanivalóm, és akkor nem tudom, mit fogok csinálni. Már rég nem pörgetem a nyelvemet, mert fárasztó, és most nem kell az idővel takarékoskodnom. Rengeteget alszom, többet, mint valaha egész életemben. Jár az agyam, de most nem szövegeket fogalmazok, nem utasításokat adok ki, nem új rendszereket kombinálok, hanem gondolkozom. Talán életemben először? Keresem a belőlem hiányzó intuíciót, amely rávezetne a megoldásra: hol rontottam el? Félreismertem volna az emberi természetet? Tévedett volna Eszter közvéleménytesztje, amikor felfedezte az ember alapvető hajlamát józanságra és rendre? Nagyapám a Bibliában olvasottakra gondolt végső kétségbeesésében. A Teremtés Könyve azt állítja, hogy jóra való hajlam tényleg benne van az emberben, mert Isten őt a saját képére és hasonlatosságára teremtette. Miért nem sikerült nekem megvalósítanom az emberiség eme ideálját? Mert az ember bűnös - állítja a Biblia - és mert bár vágyik a jóra, saját erejéből képtelen megvalósítani. Minden jó forrása Isten, és az ember nem találhatja meg Istent erőfeszítések révén. De hiszen én a jót, az ésszerűt cselekedtem egész életemben! Nem tudok egy esetről sem, amikor valamilyen erkölcsi normába ütközőt cselekedtem volna. Arról sem tudok, hogy valaha is megszegtem volna a Tízparancsolatot. Ha másokkal összehasonlítom magam és a cselekedeteimet, kétségen kívül a javamra dől a mérleg. Mégsem sikerült. Hogy van ez? És így tovább, és így tovább. Hetek óta nem hagynak ezek a gondolatok nyugodni. Istent keresem magamban? Nem találom, nem is találhatom, mert mutáns vagyok; hiányzik az antennám, amely rá van hangolva a hullámhosszára. Oly sok embernek segítettem, hogy hinni tudjon, főleg ifjúkoromban, és magamnak nem tudok. Mintha ismerős lenne ez a gondolat, nem ezt mondták Jézusról is, amikor a kereszten függött? Na, abbahagyom. Úgysem tudsz semmit sem kezdeni ezekkel a spekulációkkal, nyájas Olvasó, ha egyáltalán létezel még. Ha kezedbe is kerül ez a szöveg, odafent már egy más világ lesz, más civilizáció, más vallások, más emberiség. Az életművemnek vége. Most azonban történik valami. A monitoron látom, hogy valaki kinyitotta a fenti bejáratot. Ez csak Júlia lehet, csak ő ismeri a kódot. Egy csuklyás alak, nő, látszik a mozgásán, ahogy


mászik le az akna falába eresztett vaslétrán. Kicsi, kisebb, mint Júlia. Csak nem Eszter? Százhárom évesen ilyen túrára vállalkozik! - Te vagy az, Eszter? - Én vagyok, Joshua. Eljöttem hozzád, fiam. - Jól vagy? Le tudtál mászni a létrán? Nem lett semmi bajod? - Jól vagyok, minden rendben. Kicsit elfáradtam. Na, de most már jó. - Akarsz valamit inni? Enni? Vagy ide ledőlni? - Nem köszönöm, minden rendben, csak ide leülök. Lihegés, pihegés, nehéz lélegzés. - Mi újság van odafent? - Semmi jó, fiam. Szomorú híreket hozok. - Maradt még valami a világból? - Nem sok. Kőkorszaki szintre süllyedtünk vissza, baltákkal verjük szét egymás fejét. - És te? Hogy élted túl? - Otthon voltam egész idő alatt. Robotok védték a villát a betörőktől. Volt fegyverük is, úgy, hogy senki nem tudott bejönni. De aztán jött egy magyar kommandó, október huszonharmadikának nevezték magukat. Valami Domokos a vezetőjük. Azért csónakáztak ide Budapestről, hogy téged foglyul ejtsenek és hadbíróság elé állítsanak. Te tetted tönkre a magyar nemzetet, állították. - Nem csak a magyart, az oroszt meg a mexikóit is, mindenféle nemzetet tönkre akartam tenni. A nemzet fogalma a tizenkilencedik század vívmánya, de a huszadikat tönkretette. Nem akartam, hogy a huszonegyediket is tönkretegye. - Ezt mondod te, ezt mondom én, de ők nem ezt mondták. És ők többen vannak, kilőtték a robotokat és betörtek. Júliát lelőtték. - Júlia is ott volt? - Igen, tőle tudom, hogy itt vagy, és hogy hogy kell ide lejönni. - Ő küldött? - Nem, ő meghalt. Amint sikerült a fegyvereseknek áttörni, megpróbált tárgyalni velük. Felismerték, hogy a feleséged, illetve a Domokos megmondta nekik, hogy a testvéred. Vérfertőzésről átkozódott, meg arról, hogy százötven közös gyereketek van, lombikokban tenyésztettétek ki az ördögfajzatot. Júliát agyonlőtték.


- Ó, Júlia! Miért is jött haza! Arizonában nagyobb biztonságban lett volna! - Júlia segítségért fordult hozzám. Életében először. Elmondott mindent rólatok. Kétségbeesésében. Szünet. - Tehát mindent tudsz? - Igen, tudok. Tudom, hogy nem emberek vagytok, hanem ... te vagy az ... - Ez nem igaz! Mutánsok vagyunk, de emberek. Új emberi faj. Szabadok vagyunk az ember érzelmeitől, irracionalitásától, képtelenségétől, hogy a felismert helyes lépést megtegye. De emberek vagyunk. - Ha emberek vagytok, akkor Krisztus megváltó kegyelme rátok is érvényes. Akkor megértettétek és elfogadtátok volna, amit egész gyerekkorotokban hallottatok. De ti csak kinevettétek az egész világot. - Nem nevettük ki, csak átláttuk. Megértettük és alkalmazkodtunk. - Na jó, fiam, nem vitatkozom, nem azért jöttem. Fontosabb feladatom van, és nincs sok időnk. A magyarok életben hagytak, de aligha veszítették el a nyomom. Valószínűleg hamar meg fognak próbálni lejönni ide. - Követtek? - Nem tudom, de majdnem biztos vagyok benne. - Nem tudják felnyitni a lejáratot. - Nehéz fegyvereik vannak. - Berobbanttatom az aknát a robotokkal. - Akkor élve elássuk magunkat, de az is mindegy. Ők pedig ki tudják ásni az aknát, ha már egyszer megtalálták. - Nem baj, azzal is időt nyerünk. Kattogás, kapcsolók csattanása. Nehéz lépések zaja, aknaajtó dörrenése. Tompa robbanás. - Na, ez rendben van. Most már soha nem jutunk ki innen. Mondd el, Eszter, miért jöttél! - Gábor küldött. Ő is meghalt. Nem a felkelők ölték meg, a szíve vitte el, már hetekkel előtte, nem volt orvos. - Több, mint száztíz éves volt. - Így is csoda, mennyi ideig élt a beteg szívével. Júlia érdeme.


- Igen, mint annyi más. - De ez most mindegy. Gábor üzenetét akarom átadni. - Gábor üzenetét? Csak nem azt akarta megint, hogy megtérjek? Na mondd! - Tudod, amióta itt laktunk Izraelben, volt időnk, sokat beszélgettünk Gáborral az életünkről. A korábbi években csak vitatkoztunk, veszekedtünk, megkeményedtek a frontok. De most ráértünk, hogy feldolgozzuk az emlékeinket. Bár eleinte változatlanul ragaszkodtunk az álláspontunkhoz, kezdtük megérteni egymást. Csak most jöttem rá, hogy mennyire szerettem Gábort, és ő is engem. Éjszakákon keresztül magyarázta türelmesen, miért gondolja, hogy tévedtem. Tudod, én már kicsi gyerekkoromban megtértem, befogadtam Jézust a szívembe. Jól emlékszem még, amikor Ingrid nagyanyáddal imádkoztam: az egy igazi, gyermeki megtérés volt. De most lassan rájöttem, hogy valójában sohasem Isten akaratát kerestem. Még talán abban a nehéz időben leginkább, amikor veletek voltam áldott állapotban. De aztán rendbejöttek a dolgok, és az életem sima pályán haladt, simábban, mint valaha is remélhettem. Isten szeretetét és vezetését hittem mindebben. Szünet. - Amikor kitört a káosz, akkor értettem meg, hogy Gábor látta helyesen a dolgokat: a felemelkedő ember elfordul Istentől, és nem él az ő mindennapi kegyelméből. Igaza volt, amikor ellenezte az én felfogásomat, a jólét-teológiát. Elfordultam korábbi nézeteimtől, és megtagadtam az életművemet. Az egész pszichológiát, szociológiát és a Nobel-díjat. Úgyis Júlia ötletén alapult. Jézushoz fordultam bűnbocsánatért. Beláttam a tévedésemet, és elfogadtam Jézus megváltását. És felismertem az igazságot rólad is. - Rólam? - Igen, amit Gábor mindig mondott. - Ugyan, Gábor, a maga fundamentalizmusával! Szünet. - Van egy Bibliád, fiam? - Igen, valahol itt a polcon. Tessék. - Itt olvasd, Dániel könyvét. Lapozás. Lélegzés, fújtatás. Lapozás. - És ez én vagyok, az Antikrisztus. Igaz? - Igaz, fiam. Hallgasd csak a Jelenések Könyvét: Elrendelte, hogy mindenkinek, kicsinek és nagynak, gazdagnak és szegényeknek, szabadnak és rabszolgának jelöljék meg a jobb karját vagy a homlokát, és hogy senki ne adhasson-vehessen, ha nem viseli a vadállat jelét: nevét vagy nevének a számát. Nem te vezetted be pénz helyett a tetoválást a jobb kezünkön? Nem te szüntetted be a karácsonyt, mint ünnepnapot világszerte? Látod, a Biblia részletesen leírt


mindent, amit tettél, jónéhány ezer évvel ezelőtt. Az összeomlást is megjósolta, a zsidók üldözését, mindet. Nézd, olvasd. Itt. Szünet. Lapozás. - Igen, látom. Ilyen próféciák azonban százával léteznek! Valamelyik mindig beteljesedik. - Tudom, Joshua, de most nem ez a lényeg. Mindenre lehet magyarázatot találni, ha az ember nem akar hinni benne. Az a kérdés, hogy ember vagy-e vagy sem. Ha igen, meg tudod találni a szívedben az igazságot. Akkor megértheted, hogy ami itt áll, az Isten igéje. - Az igazságot? A bűnről és megváltásról? Van az Antikrisztus számára menekvés? - Igen, ha ember. Jézus minden emberért meghalt. Minden embert megváltott, aki hisz benne. Nézd, Joshua, itt van egy füzet. Talán ismered. Fiatalkoromban sokat használtam, amikor valakinek el akartam magyarázni az evangéliumot. A nyelve talán már egy kissé elavult, de a tartalma változatlanul aktuális. A címe: Ha személyesen megismerhetnéd Istent, érdekelne-e? Érdekelne? - Igen, érdekelne. Bár alig hiszem, hogy valami új van benne, mégis érdekelne. - Akkor olvassuk el együtt. Nézd, ez a négy tény felvilágosítást ad arról, hogy hogyan ismerheted meg Istent személyesen. Az első tény így hangzik: Isten szeret téged, és csodálatos terve van az életeddel. Ezeket a kijelentéseket bibliai idézetek támasztják alá. Például Isten szeretetéről a János evangélium 3. fejezetének 16-ik verse ezt mondja: Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Isten tervéről pedig Jézus azt mondja a János 10:10-ben: Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt, bőségben legyen életük. Ez azt jelenti, hogy teljes és tartalmas életet éljenek. Mi lehet az oka annak, hogy a legtöbb ember mégsem ilyen életet él? - Tudom, erre a kérdésre a második tény ad választ. - Igen. Az ember bűnös és elszakadt Istentől, ezért nem ismerheti és nem is tapasztalhatja Isten szeretetét és életére vonatkozó tervét. Azt, hogy az ember bűnös, többek között Pál is mondja a római levél 3:23-ban: Mert mindnyájan vétkeztek és nélkülözik az Isten dicsőségét. Tehát mindannyian bűnösök vagyunk. Én is, te is, mindenki körülöttünk és az egész világon. Te is így látod? - Igen, azt hiszem, ehhez a legutóbbi események után nem fér kétség. Magamat is beleértve.


- De mi is az, hogy bűn? Itt ez áll: Az embert Isten arra teremtette, hogy szoros kapcsolatban legyen Vele; az ember viszont úgy döntött, hogy Istentől függetlenül érvényesíti a saját akaratát, és emiatt megszakadt Istennel való kapcsolata. Ez az önfejűség vagy aktív lázadásban, vagy passzív közönyben nyilvánul meg, ami a Biblia szerint az ember bűnös voltának a bizonyítéka. A bűn következtében az ember elszakadt Istentől. A Biblia ezt mondja: Mert a bűn zsoldja a halál, azaz Istentől való lelki elszakadás. Ezt egy ábra szemlélteti. Ez azt mutatja, hogy Isten szent és az ember bűnös. Nagy szakadék választja el őket. Az ember állandóan próbálkozik azzal, hogy elérje Istent és a teljes életet; mindezt saját erejéből, például erkölcsös élettel, filozófiával, vagy vallással teszi. A harmadik tény magyarázza meg e szakadék áthidalásának egyetlen módját. Mit gondolsz, Joshua, mi lehet ez? - Hát az, amiről egész gyerekkorunkban szó volt, Isten, imádkozás, gyülekezet, meg ilyenek. - Látom, fiam, nem értettél meg belőle semmit. Igaz, én is csak nemrég éreztem át a dolog lényegét. Figyelj: Jézus Krisztus Isten egyetlen megoldása az ember bűnére. Általa megismerheted és tapasztalhatod Isten szeretetét, és életedre vonatkozó tervét. Jézus helyettünk halt meg. Ez áll a Római levél 5:8-ban: Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. De Jézus nem csak meghalt, hanem fel is támadt a halálból. - Hadd olvassam én: Krisztus meghalt bűneinkért, az Írás szerint, eltemették és harmadnap feltámadt, ismét az Írás szerint. Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg. - Ez az első korintusi levélben áll. Amennyire egy ókorban történt esemény dokumentumokkal hitelesíthető, Jézus feltámadása történelmi tény. Azt, hogy ő az egyetlen út, amely Istenhez vezet, maga mondja: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Ez János 14:6-ban áll.


Nézd, fiam, ez az ábra világosan mutatja, hogy Isten már áthidalta azt a szakadékot, amely minket elválaszt Tőle: elküldte Jézus Krisztust, aki helyettünk halt meg a kereszten, hogy megfizesse a bűneinkért járó büntetést. Azonban nem elég csak ismerni ezt a három tényt. A negyedik arról szól, hogyan alkalmazhatjuk ezt a gyakorlatban. Itt ez áll. Lapozás. - Személyesen el kell fogadnunk Jézus Krisztust megváltónknak és urunknak. Akkor ismerhetjük meg és tapasztalhatjuk Isten szeretetét, és életünkre vonatkozó tervét. Azt, hogy be kell fogadnunk Krisztust, János 1:12-ből láthatjuk: Akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében. Hogyan fogadhatjuk be Krisztust? Hit által. Az efezusi levél 2:8 ezt fejezi ki, na olvasd te! - Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem cselekedeteitekért kaptátok, hogy senki se dicsekedjék. - Krisztust elfogadva újjászületünk. Krisztust személyes meghívással fogadjuk be. Itt van egy csodálatos vers a Jelenések könyvéből, ahol Krisztus azt mondja: Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam és ajtót nyit, bemegyek hozzá. Szünet. - Krisztust elfogadni azt jelenti, hogy önmagunktól Istenhez fordulunk, és bízunk abban, hogy Krisztus az életünkbe költözik, azaz megbocsájtja bűneinket, és olyanokká tesz, amilyen akarja, hogy legyünk. Nem elég csak értelmileg egyetérteni azzal, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, és hogy meghalt bűneinkért. Nem elég érzelmi élményünk sem. Jézus Krisztust hit által fogadjuk el, az akaratunk döntésével.


- Nézd, itt van egy ábra. Ez a két kör kétfajta életet ábrázol: Az első az önmagam által irányított élet. A központban van az "Én". Krisztus az életemen kívül áll. Ezek a pontok pedig a különböző cselekedeteim, amelyeket Istentől függetlenül irányítok, ezért a dolgaim nincsenek összhangban sem egymással, sem Istennel. - A második kör a Krisztus által irányított életet ábrázolja. Krisztus életemben van és a trónon ül. Az énem Krisztusnak enged. A cselekedeteimet Krisztus irányítja, ezért az életem összhangban van Isten tervével. Itt két kérdés merül fel. Az első: Melyik kör ábrázolja jobban az életedet? Szünet. - Megértetted a két kör értelmét? - Igen, megértettem. ... Az életem egy hónappal ezelőttig még egyik körnek sem felelt meg. Úgy nézett ki, mint ez, rendben volt, de én ültem a trónon. De az összeomlás óta látom, hogy nálam is ugyanolyan káosz uralkodik, mint minden más embernél. - És mit szeretnél, hogy melyik kör ábrázolja az életedet? Szünet. - Ez, a másik. - A következőkből megtudhatod, hogy hogyan fogadhatod be Krisztust... - Várj Eszter, valami van. Hallod ezt a zajt? Fúrás. - Jönnek a magyarok. Hagyd, mindegy. Inkább figyelj, ez fontosabb. Krisztust már most elfogadhatod, hittel imádkozva. Az imádság Istennel való beszélgetés. Isten ismer téged, és nem a szavakat, hanem a szándékot értékeli. Itt egy javasolt imádság: ... - Nem, várj, megnézem, mi az. Egy pillanat! Ajtócsapódás, zuhanás. Berregés.


- Leküldtek egy bányarobotot. Ismerem a típust, önállóan fúrja be magát a mélybe, amíg egy üreget nem talál. Ott aztán öt percen belül robban. Mindjárt hatástalanítom. - Joshua, hagyd. Ez fontosabb. Nem sikerül, felrobban korábban, és a legfontosabbat nem értetted meg. - Nem, várj, csak egy pillanat. Nem nagy munka. Csavarhúzó. Csavarok csattannak. - Joshua, gyere ide. Anyád vagyok, kérlek rá, ne mulaszd el életed utolsó lehetőségét. Ha ember vagy, hagyd azt a robotot. - Eszter, nem, mindjárt! Rögtön. - Joshua! - Na jó, ahogy akarod. Akkor meghalunk. - Joshua, figyelj. Itt egy javasolt imádság: Úr Jézus, szükségem van Rád. Köszönöm, hogy meghaltál értem a kereszten. Kinyitom az életem ajtaját, és elfogadlak Téged, mint Megváltómat és Uramat. Köszönöm, hogy megbocsátottad bűneimet, és örök életet adtál nekem. Foglald el az éltem trónját és formálj olyanná, amilyen akarod, hogy legyek. Kifejezi ez az imádság azt, amit szeretnél? Szünet. - Kifejezi? - Azt hiszem, igen. Nem tudom. - Joshua, ezen múlik az örökléted. Ha befogadod Krisztust, együtt tölthetjük az örökkévalóságot Istennel. A te döntésed. Ha nem akarod Istent, nem erőszakolja rád magát. De ha ember vagy, megtalálhatod a szívedben a vágyat utána. - Anyám, mindjárt felrobban a bomba. - Hagyd a bombát. Keresd Istent a szívedben, fiam, hogy megtaláld. - Nézd csak, fut a hangszerkesztő. Az egész beszélgetést rögzítette. Felküldöm egy robottal az aknán. A magyaroknak. A Domokosnak. Kattanás, kapcsolók csattanása. Billentyűzet kopogása. Távolodó hangok. - Hagyd a Domokost, fiam, fogadd el Jézus megváltását. - Jézus megváltását? Júlia hogy döntött? - Júlia döntött. De az számodra most mindegy. Fogadd el Jézus megváltását!


- Jézus megváltását? - Jézus megváltását! - Mindjárt robban. - Jézus megváltását! - Ő mondta: Bevégeztetett! - Jézus megváltását! - Jézus? - Jézus! - Jézus! Bevégeztetett! Robbanás. Íme, az ég felhőin valaki közeledik. Olyan volt, mint az Emberfia. Amikor az Ősöreghez ért, színe elé vezették. Hatalmat, méltóságot és királyságot adott neki. Minden népnek, nemzetnek és nyelvnek neki kellett szolgálnia. Hatalma örök hatalom volt, amely nem enyészik el soha, és királysága nem megy veszendőbe. (A kiadó, Domokos Ferenc megjegyzése; Dániel 7:13-14)

Utószó a Főtitkárhoz Ki ne szeretne a világ ura lenni? Persze, aki őszinte sajátmagához, rögtön belátja, hogy ezzel (még magának is) jóval több kárt okozna, mint hasznot. Ha már kívánságok teljesülnek, kérjünk a hatalomhoz bölcsességet is, mint Salamon, továbbá pénzt, barátokat, döntéseink végrehajtásához szükséges eszközöket és főleg, hogy megszabaduljunk a bennünk lakó önzéstől, agressziótól, telhetetlenségtől, gonoszságtól. Csak egy szuperember képes megbírkózni a teljhatalommal járó felelősséggel. A Főtitkár személyében teljesül sok ember (és elsősorban a szerző) ilyen irányú vágyálma. Egy génmutáció következtében agyának az a része, ahol mások a tudatalattijukat, érzelmeiket hordják, intelligenciáját szolgálja. Különleges képességeit kicsi gyermekkora óta tudatosan elrejti és ikerhúgával saját szubkultúrát, nyelvet fejleszt ki. Nem misztikus hókuszpókusz, hanem szellemi teljesítőképessége révén megérti embertársai gondolatait és átlátja cselekedeteik mozgatórugóit. Zsidó származása és kapcsolatai révén elsősorban gazdasági, később az ENSZ főtitkáraként korlátlan politikai befolyásra tesz szert. Mivel minden érzelemtől és hatalomvágytól mentes, így intelligens döntésének következménye, hogy


képességeit az emberiség szolgálatába állítja. Húgával-partnernőjével, később mesterséges szaporítás útján létrehozott gyermekeikkel együtt egy józan világot kívánnak létrehozni. Vajon elég-e ehhez a tiszta értelem és az egoizmustól való teljes mentesség? Vagy vannak-e más, racionalitáson felüli tényezők az emberiség történelmében, amelyek kicsúsznak a Főtitkár látóköréből? A két generációnyi jövőbe vetített történet bepillantást nyújt a műszaki, társadalmi és gazdasági fejlődés lehetőségeibe. Tartalmazza a szerző tudományosan megalapozott ötleteit, mint a szaharai óriáserőmű, amely révén a napenergia helyettesíti a kőolajat, a bakszer és szpészfúd, (ezek az élelmiszerellátás problémáit oldják meg), vagy az alkoholizmust a demográfiai robbanás megfékezésére felhasználó altont. Egyebek között megismerjük a fiction science-et (a fantasztikus tudományos értekezés népszerű változatát), a káoszelméletet, az Antikrisztusról szóló próféciákat, Európa legszebb sívidékeit, és a kommunikációt reformáló, elektronikus papíron használt rovásírást. Ezen túlmenően a regény tükrözi a Németországban élő, magyar származású amatőr író (főfoglalkozásban a számítógéptudomány professzora) talán az olvasó számára sem érdektelen nézeteit a világról, erkölcsről, az együttélés normáiról, Istenről. Ha valakinek tetszik, szívesen kiadatnám.

Visszajelzés elektronikus postán (e-mail): solymosi@tfh-berlin.de vagy Andreas.Solymosi@t-online.de © Prof. Dr. Andreas Solymosi

A főtitkár  

Tudományos fantasztikus regény