2017, Május
A bíróság erre az érve a főtanácsnok indítványával cáfol, amely kimondja, hogy ilyen alapon, nem csak az említett utazási időt lehet pihenőidőnek elkönyvelni, hanem azt is ami után a munka megkezdése után elvégezi a kapott technikai feladatot és tovább áll, egy újabb feladat elvégzéséhez. Más szóval ilyen értelemben csak az számít munkaidőnek amikor kimondottan a biztonsági rendszerek üzembe helyezésén és karbantartásán dolgoznak, a többi munkák közötti utazás pihenőidő. Ez súlyosan sértené a munkavállalók biztonságának és egészségének védelmére irányuló célkitűzést, ugyanakkor egyenlőtlen helyzetbe helyezné a munkaadó és munkavállaló közötti viszonyt, ami ellentétes a munkajog alapelveivel. Továbbá a bíróság erre az alperes által felhozott indokra válaszolva kijelenti, hogy korábban a területi irodák meglétekor, az első ügyfélhez vezetés és az utolsó ügyféltől való visszavezetés a munkavállalók rendes munkaidejét képezte. Most csupán a helyszín változott meg, mivel nem a vállalat területi irodája ezen kiindulópont, hanem a munkavállaló lakhelye. A bíróság annak érdekében hogy érveit alátámassz egy előző határozattal érzékelteti a helyzetek közötti különbséget.
25
Ennek értelmében azon lehetőség,
hogy a munkavállalók jelentősebb kötöttségek nélkül osszák be az idejüket, valamint ha a magánügyükkel foglalkozhatnak, azt tanúsítja, hogy a figyelembe vett időszak nem minősül a 2003/88 irányelv értelmében vett munkaidőnek. Így tehát mivel az alperes munkavállalói nem rendelkeznek ilyen lehetőséggel, s nyilvánvaló, hogy az idejüket arra szentelik, hogy a munkaadó utasításainak eleget tegyenek, a bíróság megállapítja, hogy az alperes felhozott érvei alaptalanok.
25
Simap-ítélet, C-303/98, EU:C:2000:528, 50. pont
35