Issuu on Google+


Belgrad und PĂŠcs, September 2010

European Borderlands Literature on the road


Impressum Verantwortlich (responsible) Dr. Ulrich Janetzki Sirbik Attila /Symposion Redaktion Thomas Geiger Inga Niemann

© 2010 Allianz Kulturstiftung Maria-Theresia-Str. 4a D-81675 München

Literarisches Colloquium Berlin Am Sandwerder 5 D-14019 Berlin

Symposion Kozaračka 60 24000 Subotica, Serbia sirbikster@gmail.com


Umschlaggestaltung und Layout (Cover-Design and Lay-out) Sirbik Attila Damir Riovic Originalov Daniela Mamužić Druck (Printing-house) Rotografika d.o.o, Subotica, Serbia European Borderland ist eine Initiative der Allianz-Kulturstiftung (European Bordelands is an initiative of the Allianz-Kulturstiftung) Wir bedanken uns bei (Thanks to) Bojana Denić, Dalos György, Méhes Károly, Jolanda Orban, Borka Pavićević, Aleš Steger, Vule Žurić, Orcsik Roland, Bencsik Orsolya


4

Die Ost- und Südostgrenze der europäischen Union verläuft seit der letzten Erweiterung der Staatengemeinschaft mitten durch einen historisch gewachsenen und auf vielfältige Weise ineinander verwobenen Kulturraum. Was aber heutige Staatsgrenzen oft als sehr weit voneinander entfernt erscheinen lassen, ist nicht nur historisch, sondern auch in den Euphorien und Krisen der Gegenwart räumlich wie geistig nahe. In diesem Jahr starten wir in Belgrad und fahren durch die Vojvodina in das südungarische Pécs. Das Programm European Borderlands – Literature on the road wird einige besonders interessante Stimmen der jüngeren Literatur aus Serbien, Ungarn, Slowenien, Kroatien, aus Deutschland und der Schweiz miteinander ins Gespräch bringen. Seit 2006 führen die Allianz Kulturstiftung und das Literarische Colloquium Berlin jährlich ein literarisches Festival in einem Grenzlandgebiet Europas durch. Im Jahr 2006 begann das Projekt in Lemberg und wurde dann in Leipzig, sowie in Bukarest, Iasi und Chisinau fortgesetzt. Im letzten Jahr waren Autoren aus Litauen, Belarus, Deutschland, Polen und der Ukraine in Vilnius und Minsk zu Gast und stellten sich und ihre Literatur vor. In diesem Jahr gastiert European Borderlands erstmals in Serbien und überwindet die Grenze der Europäischen Union auf dem Weg in die diesjährige Europäische Kulturhauptstadt Pécs. Wir wollen durch die Veranstaltungen in Belgrad und Pécs junge Literatur dem interessierten Publikum vorstellen, vor allem aber auch die Autoren untereinander ins Gespräch bringen. Um dies zu erleichtern, präsentieren wir hier aussagekräftige Texte der beteiligten Autoren in den Sprachen der gastgebenden Länder und auf Deutsch. Denn die Literatur kann uns über alle Sprach- und Staatsgrenzen hinweg verbinden.


European Borderlands Literature on the road Belgrad – Pécs 20.-25. September 2010

Az Európai Unió keleti és délkeleti határa az államközösség legutóbbi bővítése óta egy nagymúltú és ezer szállal összefonódó kulturális térségen halad át. Ám ami a mai államhatárok miatt sokszor nagyon távolinak látszik, az nem csak történelmileg, de napjaink eufóriáiban és válságaiban is közel van egymáshoz – közel van mind földrajzilag, mind szellemileg. Idén Belgrádból indulunk el, és a Vajdaságon át jutunk el Pécsre. A European Borderlands -- Literature on the road program Szerbia, Magyarország, Szlovénia, Németország és Svájc fiatal irodalmainak izgalmas hangjait hozza össze kölcsönös eszmecserére. Az Allianz Kulturstiftung és a Literarisches Colloquium Berlin 2006 óta évről évre irodalmi fesztivált rendez Európa valamelyik határvidékén. 2006-ban Lvivben kezdődött a projekt, majd Lipcsében, Bukarestben, Jászvásáron és Chişinăuban folytatódott. Tavaly litván, fehérorosz, német, lengyel és ukrán szerzők vendégeskedtek Vilniusban és Minszkben, hogy bemutatkozzanak műveikkel. A European Borderlands idén először jár Szerbiában, és az unió határát átlépve jut el Európa egyik ez évi kulturális fővárosába, Pécsre. Belgrádi és pécsi rendezvényeinkkel fiatal irodalmat szeretnénk bemutatni az érdeklődő közönségnek, egyúttal pedig igyekszünk kölcsönös eszmecserére bátorítani a szerzőket. Ennek elősegítésére készítettük el alábbi válogatásunkat a meghívott szerzők beszédes szövegeiből – a vendéglátó országok nyelvén és németül. Mert az irodalom képes minden nyelv- és országhatáron túl összekötni bennünket.

5

Od poslednjeg proširenja zajednice država, istočna i južna granica Evropske unije proteže se kroz istorijski povezan kulturni prostor, mnogostruko isprepletan i prožet. Međutim, ono što zbog postojanja državnih granica često deluje daleko jedno od drugog, nije samo istorijski blisko već ta prostorna i duhovna bliskost postoji i u poletnim, ali i kriznim vremenima današnjice. Ove godine krećemo iz Beograda i putujemo kroz Vojvodinu u Pečuj na jugu Mađarske. Program European Borderlands – Literature on the road predstaviće nekoliko posebno zanimljivih glasova savremene književnosti iz Srbije, Mađarske, Slovenije, Hrvatske, Nemačke i Švajcarske, a jedan od ciljeva je pokretanje dijaloga između njih. Kulturna zadužbina Alijanc i Literarni kolovijum Berlin od 2006. organizuju jednom godišnje književni festival u nekoj evropskoj pograničnoj oblasti. Projekat je 2006. počeo u Lembergu, a zatim je nastavljen u Lajpcigu, Bukureštu, Jašiju i Kišinjevu. Prošle godine su pisci iz Litvanije, Belorusije, Nemačke, Poljske i Ukrajine bili gosti u Viljnjusu i Minsku, gde su predstavili sebe i svoju književnost. Ove godine Eurpean Borderlands prvi put gostuje u Srbiji i prelazi granicu Evropske unije na putu ka evropskoj prestonici kulture Pečuju. Namera priredaba u Beogradu i Pečuju jeste da zainteresovanim čitaocima predstavi noviju književnost, ali i da podstakne pisce na dijalog. Kako bismo pomogli da se to ostvari, ovde predstavljamo naročito upečatljive odlomke iz dela pisaca učesnika, i to na jezicima zemalja domaćina i na nemačkom jeziku. Jer, književnost je ta koja, izdižući se iznad svih jezičkih i državnih granica, može da nas poveže.


igor Marojevicé

Igor Marojević, geboren 1968 in Vrbas, Serbien, lebt in Zemun und Barcelona. Er studierte Serbische Sprache und Literatur an der Philologischen Fakultät der Universität Belgrad. Marojević publizierte mehrere Novellen, u.a. Obmana Boga (1997), Žega (2004), wofür er mit dem Stevan Pešić-Preis und dem Borislav Pekić Foundation-Preis ausgezeichnet wurde, sowie zuletzt Parter (2009). Daneben veröffentlichte er die Kurzgeschichten-Sammlungen Tragači (2001) und Mediterani (2006) und die Theaterstücke Nomadi (2004) und Bar sam svoj čovek (2009). Seine Texte wurden in verschiedene Sprachen übersetzt. Igor Marojević 1968-ban született Verbászon. Zimonyban és Barcelonában él. A belgrádi egyetemen szerb nyelvet és irodalmat tanult. Számos elbeszéléskötete jelent meg, többek között 1997-ben Obmana Boga, 2004ben pedig Žega címmel. Az utóbbiért Stevan Pešić-díjban részesült, és a Borislav Pekić Alapítvány díjával tüntették ki. Legutóbbi kötete 2009-ben jelent meg Parter címmel. Ezen kívül több rövidtörténet-gyűjteménye is napvilágot látott (Tragači, 2001; Mediterani, 2006), és két színdarabot is írt (Nomadi, 2004; Bar sam svoj čovek, 2009). Műveit több nyelvre lefordították. Igor Marojević rođen je 1968. u Vrbasu, u Srbiji, i živi u Zemunu i Barseloni. Studirao je srpski jezik i književnost na Filološkom fakultetu u Beogradu. Marojević je objavio nekoliko novela, na primer, Obmana Boga (1997) i Žega (2004) koje su osvojile nagradu Stevana Pešća i nagradu fonda Borislava Pekića, a poslednja objavljena je Parter (2009). Osim toga, objavio je zbirke kratkih priča Tragači (2001) i Mediterani (2006) i pozorišne komade Nomadi (2004) i Bar sam svoj čovek (2009). Njegovi tekstovi prevedeni su na mnoge jezike.


Prozac Plus

7

Mušika Giljen, der sich während meiner Kur in Perast gelegentlich um meine Lunge und meinen Kopf gekümmert hatte, hatte die folgende Geschichte Danilo Janjes erzählt, einem in Barcelona ansässigen Arzt. Janjes hat sie dann an mich weitergereicht, zusammen mit einer Schachtel „Prozac“, dem Grund, mich anzurufen. Auf meinen Vorschlag hin trafen wir uns im Gotischen Viertel, im Café „A medias“: Der Allgemeinmediziner aus Barcelona hatte eine Packung Tabletten als Erkennungszeichen auf den Tisch gelegt: eben die Prozac-Schachtel, die Anlass unseres Treffens war. Kaum hatte ich mich zu Janjes gesetzt und er mir das Antidepressivum ausgehändigt, sagte er, er sei soeben aus dem Urlaub heimgekehrt, den er in Belgrad verbracht habe, mit einem Abstecher nach Perast, genauer gesagt, zu den Immobilien seines verstorbenen Vaters. Ich fragte, was in Belgrad so los sei, und er sagte, Küchengeräte seien immer noch erschreckend billig und es sei schon einiges los, aber nur in Bereichen, die ihn überhaupt nicht interessierten. Auf meine Frage, ob es in Kotor etwas Neues gäbe, sagte Janjes, die Arzneimittel würden billiger, sonst sei alles beim Alten. Dass es an der Bucht nichts Neues gab, dass zumindest dort alles wie eh und je vonstatten geht, kann man aus der folgenden Geschichte schließen, wegen deren Elemente Giljen „selbst begonnen hat, Prozac zu verwenden. Er ist sehr zufrieden mit der Wirkung, er sagt, im Unterschied zu anderen Antidepressiva mache es weder abhängig noch beeinträchtige es einen, man könne es sogar mit Whisky hinunterspülen, obwohl er das nicht empfehle. Wegen dieser Eigenschaften des Medikaments hat er mich gebeten, Ihnen ein Röhrchen oder eine Tablettenpackung, das habe ich vergessen, als Zeichen der Erinnerung und kleine Aufmerksamkeit zukommen zu lassen“, zitierte Janjes Giljen, der ihm in demselben Zusammenhang gesagt hätte: „Mein erster Patient in der Nacht vom Festtag des Heiligen Michael war ein einsamer Mann in mittleren Jahren, der in die Gruppe allgemeiner Blutspender gehörte, die als Blutempfänger sehr anspruchsvoll sind. Die Blutbank im Krankenhaus von Perast war für ihn nicht hilfreich. Als er eingeliefert wurde, hätte ich keinen Moment gedacht, dass er sterben könnte, jedenfalls nicht durch Verbluten. Wir sind rechtzeitig zum nächsten Krankenhaus losgefahren. Ich hatte nur Angst vor einem Stau wegen dem Finalspiel der Regionalliga, ‚Perast‘ maß in Kotor die Kräfte mit ‚Arsenal‘ aus Tivat, aber wir erreichten die Stadt ohne nennenswerte Probleme. Obwohl durch die Fenster einiger Krankenzimmer Licht fiel, war das Gebäude verschlossen. Ich trat kräftig gegen die Eingangstür und erreichte, dass sich wenn schon nicht das Gebäude, so doch wenigstens die Jalousien öffneten. Der Portier, der sein Gesicht heraussteckte, empfahl mir, am nächsten Morgen wiederzukommen, dann wären Ärzte und Krankenschwester sicher da. Als er hörte, es sei praktisch gewiss, dass ein bewusstloser Patient bis dahin eine entscheidende Menge Blut verloren haben würde, interessierte sich der Portier für dessen Schicksal. Auf dem Fest in Perast hatten ihn die Jungs vom Ort bei einem Streit über den potentiellen Ausgang des Fußballmatchs verprügelt, und was meinen nächsten Patienten an jenem Abend betrifft - das sage ich ohne Umschweife -, da habe ich persönlich Anteil an dem Unglück gehabt. Tatsächlich habe ich auch zu dem Tod des Einsamen beigetragen - es erweist sich, dass ein Arzt einen Patienten eben durch den Wunsch zu retten am intensivsten tötet.“ „Ich sehe das“, sagte Janjes, „ganz anders als Giljen, ich an seiner Stelle würde weder über eine vorzeitige Pensionierung noch über sonst etwas nachdenken. Ich wollte ihm Mut machen, ich kenne ihn seit dem Studium in Belgrad und weiß, dass ihm eine Stelle an der Fakultät angeboten wurde. Außerdem sehen wir uns immer noch von Zeit zu Zeit, soweit ich verstanden habe, kennen Sie Giljen ziemlich gut“, sagte Janjes, und ich nickte ohne überflüssige Zweifel. „Ich entgegnete, dass ich ihm keine hässlichen Handlungen zutraue“, ergänzte Janjes, „und dass ich überzeugt wäre, die Kranken würden ihr Schicksal gern in seine Hände legen.“ Giljen hätte gesagt, das sei nicht ausgeschlossen und er hätte gegenüber dem Portier entschiedener auftreten müssen:

Igor Marojević - Prozac Plus

(Die Berge schneiden so tief ins Meer, dass sie es mitunter auf einen bloßen SalzwasserKorridor reduzieren.)


8

Igor Marojević - Prozac Plus

„Ich hätte ihm mit dem Einschalten der zuständigen Behörden drohen müssen, falls er mir nicht ermögliche, den Patienten mit Blutkonserven zu retten, aber ich habe nur daran gedacht, dass ich meinen bisherigen Erfolg als Allgemeinmediziner in Perast bei dem Portier in Kotor schnell verspielen konnte. Immerhin willigte er ein, dass wir den Einsamen in die Halle rollten, und wollte die Festnetz- und Mobilnummern der städtischen Ärzte und Krankenschwestern durchtelefonieren, bis er jemanden erreichte; ich sollte inzwischen im gegenüberliegenden Hotel einen Espresso trinken und mich sammeln. Aber die Notwendigkeit, mich im Hotel zu sammeln, erscheint mir im Nachhinein sinnlos: Der Plan, den ich mir übermüdet im Hotelrestaurant zurechtlegte, zerschlug sich, richtig eingeschätzt hatte ich einzig, dass sich der Zeitaufwand für die Fahrt nach Novi nicht lohnen würde. Nach Tivat weiterzufahren, kam ebenfalls nicht in Frage: Der Klub unserer Stadt spielte ja gerade gegen die Mannschaft aus Tivat. Außerdem erwies sich die Fahrt von Perast nach Kotor in mehrerer Hinsicht als Fehler: Die Ärzte in Kotor waren einst für ihre Zuverlässigkeit bekannt und die Stadt selbst für ihre Sicherheit, aber ich hätte bedenken müssen, dass in den letzten Jahren aller möglicher Mob nach Kotor gezogen war und meist im Krankenhaus Arbeit gefunden hatte“, gab Janjes Giljens Worte wieder, ohne die Gäste im Café „A medias“ zu beachten, die dem uneingeweihten Beobachter wie eine Versammlung erscheinen konnten, in der praktisch jeder aus dem einen oder anderen persönlichen Grund niedergeschlagen war. Der Anblick der beinah reglosen Kundschaft erregte normalerweise die Neugier meiner neuen Belgrader Bekannten, mit denen ich mich in der Regel im Café „A medias“ traf. Ihre Verwunderung über die Gäste und ihre Fragen im Zusammenhang mit den Gästen waren das Einzige, soweit ich das beurteilen kann, was gelegentlich die ruhige Atmosphäre im Café störte. Im Unterschied zu ihnen fragte mich Janjes, was ich trinken wolle, und bestellte in perfektem Katalanisch bei dem Chinesen hinter dem Tresen zwei Cortados. Danach brachte er den Kaffee persönlich mit zum Tisch und fuhr ohne Hast, aber auch ohne Zögern fort: „Im Kotorer Hotelrestaurant traf Giljen auf ein junges, frisch verheiratetes und, wie er sich auszudrücken beliebte, dem Auge angenehmes Paar aus Perast. Sie erzählten zur Begrüßung, wie gut sie sich im überfüllten Stadion während des 1:0-Siegs von Perast über Arsenal amüsiert hätten, und der künftige Patient erkundigte sich bei Giljen, ob er das Spiel gesehen hätte. Der sagte, er sei in anderen Angelegenheiten in Kotor, und der junge Mann fragte nach, ob er zufällig wegen einem der Hausfeste zum Sankt-Michaelstag in Kotor sei. Während er darüber nachdachte, dass der Sieg von Perast die Heimfahrt verkomplizieren würde - vielleicht beging nicht jeder in Perast das Fest des Erzengels, und vielleicht verfolgte nicht jeder in der Kleinstadt Fußball, aber es dürfte schwerlich eine Familie in Perast geben, die weder das eine noch das andere Ereignis feierte -, überschlug Giljen, dass er, wenn er demnächst zurückführe, mit dem Krankenwagen unterwegs anhalten, sich vorsichtig erleuchteten Häuser voll feiernder Menschen nähern, die Feiernden nach ihrer Blutgruppe fragen und jene mit passender Blutgruppe um Hilfe bitten und in diesem Fall so im Fahrzeug verteilen müsste, dass möglichst viele hineinpassten, ohne den Verwundeten zu gefährden. Nachdenklich antwortete er dem jungen Mann, er wünsche sich derzeit nur, dass schnell etwas geschehe, er hoffe, dass einer der diensthabenden Ärzte, die offensichtlich ebenfalls im Stadion gewesen oder auf einem der Feste seien, zum Dienst käme und er endlich dem Mann helfen könnte, der verletzt in der Halle des Krankenhauses gegenüber läge. Am Schluss fragte Giljen die Eheleute, welche Blutgruppen sie hätten, die Frau sagte, sie beide seien wahrscheinlich AB, Rhesus-Faktor positiv, ungefähr das Gegenteil der Blutgruppe, die der Unglückliche benötigte. Der künftige Patient antwortete nur, sie beide wären in der Stimmung, den letzten Bus nach Perast fahren zu lassen und ihm Gesellschaft zu leisten. Mit einem plötzlichen Ziehen der Jungvermählten an der Hand des Mannes Richtung Haltestelle spitzte sich die Lage zu.“ „Dreißig Schritt vom Hotel entfernt“, hätte Giljen gesagt, „zeigte der junge Mann besorgt mit dem Finger auf mich und sagte etwas. Die junge Frau zog ihn weiter Richtung Haltestelle, und er beruhigte sich für kurze Zeit. Kurz danach überquerten sie den Zebrastreifen: Sie erreichte die andere Seite der Kreuzung, er blieb stehen, brüllte ihr etwas zu und drehte sich zu mir um, während er etwas sagte, das anklagend gemeint sein konnte. Vielleicht griff er mich an, weil ich weder den Erzengel noch den Sieg der Peraster Mannschaft feierte, oder er war wütend, weil ich den hilflosen Patienten in der Empfangshalle des Krankenhauses zurück gelassen hatte - so dachte ich, ich hörte ihn nicht gut, aber jetzt ist es mir klarer“, hätte Giljen gesagt. „In der Zwischenzeit hatte die Ampel für die Fußgänger auf Rot geschaltet, und ein Automobil mit Cetinjsker Nummernschild raste vorbei, welche Marke, weiß ich nicht, jedenfalls hielt es nicht an, nachdem es den jungen Mann überfahren und mitgeschleift hatte. Ich zahlte den Kaffee, fand ihn zehn Meter


9

Übersetzt: Brigitte Döbert

Igor Marojević - Prozac Plus

vom Unglücksort entfernt und brachte ihn mit dem Krankenwagen ins Peraster Krankenhaus. Die Chancen, dass er ein Bein verlieren würde, waren groß, du weißt, wie es gewöhnlich endet, wenn der Oberschenkelknochen durch ein sehr schnell fahrendes Auto zertrümmert wird“, hätte Giljen zu Janjes gesagt. „Es zeigte sich, dass der Portier weder Ärzte noch Schwestern erreicht hatte“, referierte Janjes Giljens Bericht weiter, „und so blieb mir nichts anderes übrig, als mit seiner Hilfe den zweiten Patienten wieder in den Krankenwagen zu schieben und schnellstens nach Perast zurückzufahren. Ich weiß nicht, wie ich den ganzen Salven und Kugeln unterwegs ausgewichen bin, aber ich weiß, dass ich dem Einsamen durch die schnelle Fahrweise den Rest gegeben habe, auch wenn er vorher schon ziemlich am Ende war. Die im Peraster Krankenhaus vorrätigen Blutbeutel reichten wenigstens für den jungen Mann, von seiner Blutgruppe gab es genug. Anschließend habe ich seinen Oberschenkelknochen gerichtet, ich hatte auch eine passende Metallschiene“, hätte Giljen gesagt. „Einen zerschmetterten Oberschenkelknochen im richtigen Moment zusammenflicken ist wie ein Sechser im Lotto“, sagte Janjes. „Aber“, hätte Giljen gesagt, „ich habe ihn nur gerettet, weil ich während der Operation keinen Augenblick an den Einsamen gedacht habe.“ „Hätte er es getan“, sagte Janjes, „wäre die Operation des jungen Mannes nicht gelungen.“ „Ich hätte zumindest eine Krankenschwester wecken und auf die Suche nach der fehlenden Blutgruppe schicken sollen“, hätte Giljen gesagt, „vielleicht hätte sie Erfolg gehabt, aber ich hatte Angst, sie könnte von den Kugeln getroffen werden, mit denen wegen dem Fest geschossen wurde. Und so dachte ich am Ende“, hätte Giljen gesagt, „besser nicht noch einen Fünfundzwanzigjährigen mit nur einem Bein, kein Scherbengericht! In der Erwartung, wegen unterlassener Hilfeleistung eingesperrt zu werden, erzählte ich der Polizei am nächsten Morgen dieselbe Geschichte wie dir“, sagte Janjes, hätte Giljen gesagt. „Vor Ihnen steht ein Mörder“, hätte Giljen der Polizei gesagt. Dem Polizisten sei aber viel wichtiger gewesen, wie er die Familie des Einsamen benachrichtigen sollte - die Menschen sind geschäftig und grenzen sich gern vom Unglück ab, solange es möglich ist, diese Worte nutzte Janjes als Worte des Polizisten - und dass es im Peraster Gefängnis eng würde mit all denen, die wegen diesem Mord in Untersuchungshaft kamen. „Manche sagen, zwei junge Männer hätten den Einsamen umgebracht“, so hätte Giljen Janjes diesen Teil des mündlichen Polizeiberichts übermittelt, „andere, es seien drei gewesen, wieder andere reden von mehreren jungen Männern. Wir müssen die Verdächtigen schnell nach Kotor bringen, uns fehlen Fahrzeuge und Zellen, und kommen Sie jetzt nicht bitte auch noch mit einer erfundenen Mitschuld ...“, hätte der Polizist gesagt, Giljen gebeten, sich zu beruhigen, und gefragt, ob er von näheren Angehörigen des Einsamen wisse, und die Antwort des Arztes war: „Nein.“ „Als der Polizist gegangen war, wachte der junge Mann auf, es ging ihm gut, außer dass er sich an den Vorfall nicht gut erinnern konnte. Giljen berichtete ihm von den Ereignissen der Nacht, und vor der Tür des Krankenzimmers berichtete die übernächtigte, angespannte Gattin des Patienten ihre Version der Geschichte. Das Grüppchen mit Verwandten und aufgeputschten Neugierigen im Gang wurde immer größer. Im Krankenzimmer hörte man deutlich, dass einige Besucher sofort eintreten wollten. Und da hat Giljen meiner Meinung nach einen Fehler gemacht“, sagte Janjes. „Er fragte den jungen Herrn, noch dazu viel zu laut, ob er die Ehefrau oder die Eltern oder andere Personen am Bett empfangen wolle und nach welchem Prinzip man in dem Fall entscheiden solle. Giljen wollte nur herausfinden, wie viele Umarmungen und Küsse der geschwächte Patient ertragen würde. Auch ihm, eingelullt von Müdigkeit, Unmengen Kaffee und ‚Prozac‘, war nicht klar, wie die Auseinandersetzung im Gang über den Vorrang beim Besuchen geendet hätte, und ich weiß es noch weniger“, sagte Janjes. „Trotzdem wäre es ruhiger ausgegangen, hätte Giljen ohne Rückfrage erlaubt, dass der ganze Flur ins Zimmer kam. So hätte ich es wenigstens gemacht“, sagte Janjes. „Aber die ersten Worte des beleidigten jungen Mannes, als er erwachte und zu sich kam, waren“, beschloss Janjes die Erzählung: „‘Wie konntest du gestern Nacht allein im Hotel sitzen?’ “


Prozac Plus

Mušika Giljen, aki a perasti lábadozásom idején törődött a tüdőmmel és a fejemmel, mesélte el ezt a történetet Danilo Janjesnek, a barcelonai orvosnak. Janjes pedig nekem adta tovább a történetet, a „prozacos” csomaggal együtt, mely csak ürügy volt, hogy felhívjon. Ahogyan azt javasoltam, a Barrio Gotico negyedben találkoztunk, az „A medias” nevű kávézóban. A barcelonai általános orvos az asztalra helyezte a csomagot, ami alapján felismertem, s amelyben a „prozac”ürügy rejlett. Amint leültem Janjeshez, s megkaptam tőle az antidepresszánst, elújságolta nekem, hogy éppen most tért vissza a Belgrádban töltött szabadságáról, azzal, hogy közben meglátogatta Perastot, pontosabban a halott apjának birtokát. Megkérdeztem tőle, mi történik Belgrádban, mire ő azt mondta, hogy a háztartási gépek még mindig elképesztően olcsóak, s hogy olykor történik is valami, de csak azokban a városrészekben, amelyek őt teljesen hidegen hagyják. A kérdésemre, hogy van-e valami újdonság Bokában, Janjes azt válaszolta, hogy az ottani gyógyszerárak csökkenőben vannak, ezen kívül semmi újság. Hogy az Öbölben nincs semmi új hír, hogy ott továbbra is többnyire öröktől fogva ugyanazok a dolgok ismétlődnek, azt ebből a történetből is ki lehet silabizálni, amelynek bizonyos részei miatt Giljen „maga is használni kezdte a ‘prozacot’. Teljesen elégedett a hatékonyságával, azt mondja, hogy szemben más antidepresszánsokkal, semmiféle függőséget és más mellékhatást nem okoz, s hogy néha whiskyvel is lehet inni, bár ő ezt nem javasolja. A gyógyszer tulajdonságai miatt megkért arra, hogy továbbítsak önnek vagy egy kis üveget vagy egy levélnyi tablettát. Mindenesetre, emlékbe és a szerény figyelmesség jegyében küldi azt önnek”, idézte Janjes Giljent, aki azt válaszolta neki: „Az első betegem a szent Aranđel napjának éjjelén egy középkorú magányos ember volt, aki a nullás véradók csoportjába tartozott, tehát rendkívül körülményes, ha neki van szüksége vérre. A perasti kórházban lévő vértartalékok nem segítettek rajta. Amikor elhozták hozzám, nem számítottam a halálára, legalábbis nem arra, hogy el fog vérezni – időben indultunk a kotori kórházba. Egyedül az zavart, hogy pont aznap este játszották a bokelji1 liga döntőjét. ‘Perast’ összemérte erejét a tivati ‘Arsenallal’, ennek dacára minden különösebb gond nélkül érkeztünk meg Kotorba. Noha fényt láttam néhány kórházi ablakban, a kórházi épület zárva volt. Erőteljesen belerúgtam a bejárati ajtóba, amitől megnyílt – ha nem is az épület maga, de legalább a lakatocska. Az orrát kidugó portás azt javasolta, térjek vissza reggel, amikor a városi orvosok és ápolónők már biztosan itt lesznek. Miután meghallotta, hogy addigra az egyik beteg ájultságában minden bizonnyal nagy mennyiségű vért fog veszíteni, a portás érdeklődést mutatott az eset iránt. A perasti ünnepségen a helyiek összeverték a beteget a meccs eredményén vitázva, ami pedig a másik páciensemet illeti – ezt legalább halogatás nélkül elárulom –, személyesen én juttatam bajba. Igazából az egyedülálló férfi balsorsáról én tehetek – amiből az derül ki, hogy az orvos legintenzívebben azzal öli meg a páciensét, ha meg akarja menteni.” „Én erre”, mondta Janjes, „egészen másként tekintek mint Giljen, az ő helyében nemcsak hogy az idő előtti nyugdíjazásra nem gondolnék, más sem jutna az eszembe. Bátorítani akartam, a belgrádi tanulmányai óta ismerem, azt is tudom, hogy munkát kínáltak neki az egyetemen. Időnként továbbra is találkozgatunk, s ha jól értettem, maga is elég jól ismeri Giljent”, mondta Janjes, és én kétely nélkül bólintottam. „Azzal vágtam vissza, kötve hiszem, hogy ő képes lenne bármi rosszra”, fűzte hozzá Janjes, „s meggyőződésem, hogy a betegek örömmel adták kezébe a sorsukat.” Giljen azt mondta, hogy ez nem kizárt, s hogy határozottabban kellett volna fellépnie a portással szemben: „Azt kellett mondanom, amennyiben nem engedi, hogy megkeressem a vértartalékokat és megmentsem a beteget, szólni fogok az illetékes szerveknek, hogy a kórházban nincs egy orvos és ápolónő sem, de eszembe jutott, hogy mint egyszerű, általános perasti orvos könnyen 1 Kitalált, nem létező szerb, horvát, montenegrói játék. (A ford.)

10

Igor Marojević - Prozac Plus

(A hegyek belevágódnak a tengerbe, olyannyira, hogy időnként a sós víz egyszerű folyosójává változtatják.)


Igor Marojević - Prozac Plus

11

megkérdőjeleződhet a szakmai tudásom a kotori portás szemében. Ugyanis ő valahogy belement abba, hogy bevigyük az egyedülálló férfit a folyosóra, s hogy feltárcsázza a városi orvosok és ápolónők vezetékes és mobiltelefonjainak számát, míg én a hotelben kávézom, hogy magamhoz térjek, s mindenre felkészüljek. Mégis, a szükséglet, hogy szusszanjak egyet a hotelben, a kórházzal szemben, most értelmetlennek tűnik: meghiúsult az a terv, amelyet a hotel üres éttermében találtam ki vigasztalódva. Egyedül azt számoltam ki pontosan, hogy időpazarlás lenne a Novoig tartó kocsikázás. Amúgy sem Tivatig folytattuk volna utunkat: városunk klubja éppen a tivati csapattal küzdött. Különben is, a Perasztól Kotorig tartó autózás többszörös hibának bizonyult: a kotori orvosok egykor a naprakészségükről voltak híresek, maga a város pedig a biztonságáról, mégis észre kellett vennem, hogy Kotorba az utóbbi években mindenféle gazember költözött be, akik mind az orvosi központban dolgoztak”, adta tovább Janjes Giljen szavait, nem figyelve az „A medias” kávézó vendégeire, akik a beavatatlan megfigyelő számára olyan csapatnak tűnhettek, amelyben majdnem mindenki magába zárkózott. A szinte mozdulatlan vendégek általában felébresztik az új belgrádi ismerőseim kíváncsiságát, akikkel rendszerint az „A medias” kávézóban futok össze. Ahogyan észrevettem, a vendégeken való csodálkozásuk és a róluk való kérdezősködés az egyetlen, ami időnként felzaklatja a kávézó nyugalmát. Ellentétben velük, Janjes azt kérdezte tőlem, mit iszom, és folyékony katalán nyelven két kortadát kért a kínai pultostól. Ezután ő hozta el nekünk a kávét, és folytatta – sietség és halogatás nélkül: „A kotori hotel éttermébe belépett egy fiatal, nemrég házasodott és, Giljen szavai szerint, csinos perasti pár. Üdvözlés közben elmondták, milyen jól érezték magukat a teli stadionban, ahol ‘Perast’ legyőzte az ‘Arsenalt’ 1:0-ra. A jövendőbeli páciens megkérdezte Giljent, hogy ott volt-e a meccsen. Mušika azt mondta, hogy más munka hozta Kotorba, a fiatalember pedig azzal a kérdéssel válaszolt, hogy nem véletlenül szent Aranđelt jött ünnepelni egy kotorihoz. Azon töprengve, hogy ‘Perast’ győzelme miként bonyolítja meg a visszatérést – talán nem mindenki ünnepli Perastban szent Aranđelt, s talán nem mindenki követi a városban a focit, ám nehéz lenne elhinni, hogy lenne olyan perasti család, mely aznap nem ünnepli a szentet, illetve a csapat győzelmét –, Giljen arra számított, hogy amennyiben hamarosan vissza kell mennie, akkor útközben le kell majd állítania a kombit, óvatosan megközelíti a kivilágított, lármás házakat, rákérdez az ünneplőknél a vércsoportjukra, a megfelelőektől segítséget kér, s végül úgy osztja be őket a kocsiba, hogy minél többen elférjenek benne, anélkül, hogy kárt okoznának a sebesültben. Elbambulva válaszolt a fickónak, hogy pillanatnyilag csupán gyorsan szeretne harapni valamit, s megvárni, hogy a kotori kórházban megjelenjen egy szakmaibb és illetékesebb orvos – aki bizonyára a focimeccsen szurkolt vagy a szentjét ünnepelte –, hogy segítsenek már azon a szerencsétlenen, aki sebesülten fekszik a kotori kórház folyosóján. A végén Giljen megkérdezte a férjet, milyen a vércsoportjuk, a nő azt mondta, valószínűleg mindketten AB Rh pozitívak, vagyis ellentétes azzal a vércsoporttal, amelyre a nyomorultnak szüksége volt. A jövendő páciens azt válaszolta, ők ketten hajlandóak kihagyni az utolsó perasti autóbuszt, hogy társaságot csináljanak neki. A menyasszony hirtelen visszahúzta vőlegénye kezét az állomás felé, s ezzel tovább bonyolódott a helyzet.” „Harminc lépésre a hoteltől”, mondta Giljen, „a fiatalember aggódva mutatott rám, mormolt is valamit. A menyasszony továbbra is az állomás felé húzta a kezénél fogva, mire ő lenyugodott. Amikor majdnem átjutottak a zebrán, a nő már a kereszteződés túloldalán volt, ő pedig megállt, kiabálni kezdett rá, s közben felém fordult, mintha elítélne valamiért. Esetleg azért korholt, mert sem Aranđel napját, sem ‘Perast’ győzelmét nem ünnepeltem, netán azon bosszankodott, hogy a kórházi folyosón hagytam a magatehetetlen beteget – legalábbis ezt hittem, nem hallottam ki jól a szavait, most pedig világossá vált számomra a helyzet”, mondta Giljen. „Időközben, a gyalogos villanyrendőr a zöldről átváltott pirosra, előbukkant egy cetinjei rendszámú autó, nem vagyok biztos a típusában, s nem fékezett le, miután magával ragadta a fiatalembert. Én kifizettem a kávémat, majd tíz méterre a baleset helyszínétől rátaláltam, utána átcipeltem a perasti kórház kombijába. Úgy tűnt, nagy valószínűséggel elveszíti a lábait, te tudod, mivel végződik átlalában a combcsonttörés, ha nagy sebességgel száguld a kocsi”, magyarázta Giljen Janjesnek. „Kiderült, hogy a portás nem tudott előkeríteni sem orvosokat, sem ápolónőket ”, folytatta, „így nem maradt más hátra, minthogy a kotori kórház folyosójából a segítségével kihozzam és a kombiba visszahelyezzem a másik pácienst, utána meg irány Perast. Gőzöm sincs, hogy kerültem ki útközben a golyókat és a sorozatlövéseket, viszont azt tudom, hogy a gyors vezetés végzett az egyedülálló férfival, már amúgy is eléggé deformálódott állapotban volt. A perasti kórház vértartaléka legalább a fiatal fickónak elég volt, az ő vércsoportjához töméntelen mennyiségű vér állt a rendelkezésünkre.


Ezután valahogy helyrehoztam a combcsontját, volt nálam hengerelt vassín is”, mondta Giljen. „Kellő pillanatban összeforrasztani a szétzúzódott combcsontot tényleg telitalálat”, válaszolta Janjes. „Viszont”, tette hozzá Giljen, „csak azért mentettem meg, mert az egyedülálló férfiről megfeledkeztem a műtét során”. „Ha vele is foglalkozom”, mondta Janjes, „akkor a fiatalember műtéte nem sikerült volna.” „Mindenképpen fel kellett volna ébresztenem és felhatalmaznom az ápolónőt, hogy keresse meg a szükséges vércsoportot Perastban”, mondta Giljen, „talán mégis talált volna megfelelő vérfajtát, de eszembe jutott, hogy akkor megsebesíthetné valamelyik golyó a nagy dajdajozás közepette. Úgyhogy a végén arra gondoltam”, mondta Giljen: „nem akarok még egy féllábú huszonötévest, semmiféle ripittyára tört porcelánedényt! Azt hittem, az egyedülálló férfival szembeni figyelmetlenségemért a börtönbe zárnak, így másnap reggel elmeséltem a rendőrségen azt, amit neked is”, mondta Janjes, amit pedig neki Giljen mondott. „Önök előtt egy gyilkos áll”, bizonygatta Giljen a rendőrségen. A rendőrt legjobban az aggasztotta, hogy kit értesítsen az egyedülálló férfi rokonai közül – az emberek foglaltak, és inkább elhatárolódnak a szerencsétlenségtől, amennyire az csak lehetséges, adta a szavakat a rendőr szájába Janjes –, ahogyan az is, hogy a perasti börtön túl szűk mindazok számára, akiket kapcsolatba hoznak a gyilkossággal. „Egyesek azt állítják, hogy az egyedülálló férfit két fiatal ölte meg”, közvetítette Giljen Janjesnek a rendőr szóbeli közleményének egy részét, „mások szerint viszont három fiatal, mások szerint pedig – többen. Nem marad más hátra, mint hogy az összes gyanúsítottat Kotorba küldjük, nincs elég kocsink és helyünk a börtönben, ezért most ne jöjjön nekünk elő a képzelt bűntudatával...”, visszakozott a rendőr, s megkérte Giljent, hogy nyugodjon le, s faggatni kezdte, nem ismer-e esetleg valakit a megboldogult rokonságából, amire az orvos azt válaszolta, hogy: ‘Nem.’” „Amikor a rendőr eltávozott, a fiatalember felébredt, rendbe jött, csak éppen alig emlékezett az eseményekre. Giljen elmesélte neki az esti történéseket, s hasonlóan cselekedett a kórházi szoba ajtaja előtt egy másik páciens kialvatlan és ideges felesége is. Az én betegem rokonsága és a lármázó kíváncsiskodók tömege egyre csak gyűlt. A kórházi szobában világosan lehetett hallani, hogy néhány látogató azonnal be akar jutni a folyosóról. És szerintem Giljen csak itt követett el hibát”, mondta Janjes. „Megkérdezte a fiatal urat, méghozzá túl hangosan, készen áll-e arra, hogy csupán a feleségét fogadja a szobájában, vagy inkább a szülőket, esetleg több embert, s az utóbbi esetében mi alapján válogassa ki a látogatókat. Giljen csak tesztelni akarta a gyenge páciens ölelési és csókteherbírását. Neki sem volt világos – kábultan a fáradtságtól és a nagy adag kávétól, illetve ‘prozactól’ –, hogy ért véget a vita a folyosón a látogatás elsőbbségéről, én ezt még kevésbé tudom”, mondta Janjes, „De biztos nyugodtabban ér véget, ha Giljen kérdés nélkül megengedi, hogy a teljes folyosó átkerüljön a szobába. Mindenesetre én így cselekedtem volna”, állította Janjes. „No, a sebesült fiatalember első szavai, amikor felébredt és magához tért, a következőek voltak”, fejezte be Janjes a mesét: „Hogy ücsöröghettél egész este egyedül a hotelban?”

12

Igor Marojević - Prozac Plus

Fordította: Orcsik Roland


Prozak Plus

13

Mušika Giljen, koji je za vreme mog lečenja u Perastu povremeno vodio brigu o mojim plućima i mojoj glavi, pričao je ovu povest Danilu Janjesu, lekaru nastanjenom u Barseloni. Janjes je pak povest predao meni, zajedno sa pakovanjem „prozaka” koje je činilo povod da me on nazove. Kao što sam predložio, našli smo se u Gotskoj četvrti, u kafeu „A medias”: barselonski lekar opšte prakse je na sto odložio znak prepoznavanja: paketić u kom se nalazio „prozak”–povod. Čim sam seo kod Janjesa i on mi zaista predao antidepresiv, rekao mi je da se upravo vratio s odmora koji je proveo u Beogradu, s tim što je uzgred obišao Perast, tačnije imanje pokojnog oca. Pitao sam ga šta se događa u Beogradu i on je rekao da je bela tehnika još uvek zapanjujuće jeftina i da se ponešto i događa, ali samo u onim oblastima koje njega uopšte ne zanimaju. Na moje pitanje ima li šta novo u Boki, Janjes je rekao da tamošnja cena lekova opada, inače nema baš ništa novo. Da u Zalivu nema ništa novo, da se tamo u najmanju ruku i dalje dešavaju stvari oduvek, može se zaključiti i iz ove priče, zbog čijih elemenata je Giljen „i sam počeo da koristi ‘prozak’. Potpuno je zadovoljan njegovim dejstvom, kaže da za razliku od drugih antidepresiva ne izaziva ni zavisnost niti ikakva ograničenja, te da se ponekad čak može piti i smêšan sa viskijem, mada on to ne preporučuje. Zbog takvih svojstava leka, zamolio me je da vam prosledim jednu bočicu ili jednu tablu, to ne znam. U svakom slučaju, on vam je šalje u znak sećanja i skromne pažnje”, citirao je Janjes Giljena koji mu je, istom prilikom, rekao: „Prvi moj pacijent za noć o Aranđelovu dne bio je sredovečni usamljenik koji je spadao u grupu univerzalnih davalaca krvi, kakvi su veoma zahtevni kao primaoci. Zalihe krvi u peraškoj bolnici nisu mu bile od pomoći. Kada su ga doneli kod mene, nikako nisam računao na njegovu smrt, bar ne da će iskrvariti – na vreme smo krenuli u kotorsku bolnicu. Jedino me je brinulo što je baš te večeri u Kotoru igran finale Bokeljske lige, ‘Perast’ je odmeravao snage s ‘Arsenalom’ iz Tivta, ali u Kotor smo stigli bez izrazitijih problema. Iako sam video svetlo u prozorima nekih bolničkih soba, zgrada bolnice bila je zaključana. Snažnim udarcima nogama o ulazna vrata postigao sam da se otvori – ako ne sama zgrada, makar okance. Portir koji je promolio lice preporučio je da navratim ujutro, kada će gradski lekari i medicinske sestre sigurno biti tu. Čuvši da je gotovo izvesno da će do tada jedan pacijent bez svesti izgubiti odlučujuću količinu krvi, portir se zainteresovao za njegov udes. Na slavi u Perastu, lokalni momci su ga izudarali u prepirci oko mogućeg rezultata utakmice, a što se tiče sledećeg mog pacijenta te večeri – bar to govorim bez odlaganja – lično sam doprineo njegovoj nesreći. U stvari, doprineo sam da i samac strada – pokazuje se da lekar najintenzivnije ubija pacijenta upravo željom da ga spasi.” „Ja na to gledam”, rekao je Janjes, „mnogo drukčije nego Giljen, na njegovom mestu ne bih razmišljao ni o prevremenom penzionisanju, kamoli o nečem drugom. Hteo sam da ga ohrabrim, poznajem ga još sa studija u Beogradu i znam da su ga nudili poslom na fakultetu. Takođe, i dalje se povremeno viđamo a koliko sam razumeo i vi dosta dobro poznajete Giljena”, reče Janjes i ja bez suvišnog dvoumljenja klimnuh glavom. „Uzvratio sam da sumnjam da je on mogao učiniti išta rđavo”, dodao je Janjes, „i da sam uveren da bolesnici rado stavljaju vlastitu sudbinu u njegove ruke.” Giljen je rekao da to nije isključeno i da je trebalo da bude odlučniji prema portiru: „Morao sam reći kako ću, ako mi ne dopusti da potražim rezervne zalihe krvi i spasim pacijenta, obavestiti vlasti da u bolnici nema nijednog lekara ni sestre, ali mi je palo na pamet samo to da bih kao običan peraški lekar opšte prakse lako mogao dovesti u pitanje svoj dotadašnji uspeh kod kotorskoga portira. Naime, on je nekako pristao da unesemo samca u hol i da okreće brojeve fiksnih i mobilnih telefona gradskih lekara i sestara dok ja u hotelu budem pio kafu da bih se sabrao za svaki slučaj. Ipak, potreba da predahnem u hotelu, preko puta bolnice, sada mi deluje besmisleno: izjalovio se plan koji sam krepeći se napravio u praznom hotelskom restoranu, jedino sam ispravno procenio da se ne bi isplatilo ulagati vreme u vožnju do Novog. Do Tivta ionako nije dolazilo u obzir da produžimo: klub iz našeg grada upravo je igrao sa tivatskom ekipom. Uostalom, i vožnja

Igor Marojević - Prozak Plus

(Planine se usecaju u more do te mere da ga ponekad svedu na običan koridor slane vode.)


14

Igor Marojević - Prozak Plus

od Perasta do Kotora pokazala se kao višestruka greška: kotorski lekari nekad su bili poznati po ažurnosti a sam grad po bezbednosti, ali sam morao imati na umu da se u Kotor poslednjih godina doselio svakovrsni ološ koji je uglavnom zaposlen u medicinskom centru”, prepričavao je Janjes Giljenove reči, ne obraćajući pažnju na goste kafea „A medias” koji su neupućenom posmatraču mogli izgledati kao skup u kom je gotovo svako utučen iz nekog zasebnog razloga. Prizor gotovo nepomičnih mušterija obično budi radoznalost mojih novih beogradskih poznanika sa kojima se po pravilu srećem u kafeu „A medias”. Njihovo čuđenje gostima i njihova pitanja u vezi sa gostima jedinô su, koliko sam video, što povremeno narušava mirni ambijent tog kafea. Za razliku od njih, Janjes je mene pitao samo šta ću da popijem i na tečnom katalanu zatražio dva kortada od šankera, Kineza. Posle toga nam je lično doneo kafe i nastavio – bez žurbe, ali i bez odlaganja: „U restoran kotorskog hotela naišao je jedan mladi, nedavno venčani i, po Giljenovim rečima, za oko prijatni peraški par. Pozdravno rekavši kako su se dobro proveli na prepunom stadionu gde je ‘Perast’ savladao ‘Arsenala’ 1:0, budući pacijent je pitao Giljena da li je bio na utakmici. Mušika je rekao da je u Kotoru drugim poslom, a mladi čovek mu je uzvratio pitanjem da nije slučajno došao kod nekog kotoranina na slavu. Razmišljajući o tome kako pobeda ‘Perasta’ usložnjava problem povratka – možda ne slavi svako u Perastu svetog Arhanđela, i možda u varoši svak ne prati fudbal, ali teško da i jedna peraška porodica tog dana nije slavila ni slavu ni pobedu kluba – Giljen je računao da će, ako bude uskoro morao natrag, morati i da usput zaustavlja kombi, oprezno pristupa osvetljenim i razgaljenim kućama, pita slavljenike za njihovu krvnu grupu, one sa adekvatnom krvnom grupom moli za pomoć i u krajnjem slučaju raspoređuje po vozilu tako da ih stane što više, a da ranjenika ugroze što manje. Zamišljeno je odgovorio mladom čoveku da trenutno želi samo da se naprečac okrepi i sačeka da se u kotorskoj bolnici pojavi neki od stručnijih i ovlaštenijih lekara koji su, svakako, takođe bili na fudbalu ili su po slavama, pa da se konačno pomogne čoveku koji leži ranjen u holu kotorske bolnice. Na kraju je Giljen pitao supružnike kojih su krvnih grupa, žena je rekla da su oboje možda AB sa rezus faktorom plus, uglavnom neka suprotna krvna grupa od one kakva je bila neophodna za nesretnika. Budući pacijent je odgovorio samo to da su njih dvoje raspoloženi da propuste poslednji autobus za Perast kako bi njemu pravili društvo. Naglim mladinim povlačenjem muža za ruku prema stanici, sve se dodatno zapliće.” „Na tridesetak koraka od hotela”, rekao je Giljen, „mladić je zabrinuto pokazao prstom na mene, nešto govoreći. Mlada ga je i dalje vukla za ruku put stanice i on se zakratko smirio. Umalo da prođu zebru: ona se domogla druge strane raskrsnice, a on je zastao vičući na nju i okrećući se prema meni, izgovarao je nešto što je moglo zvučati optužujuće. Možda me krivi što ne slavim Aranđelovdan ni pobedu ‘Perasta’, ili je kivan što sam ostavio bespomoćnog pacijenta u holu bolnice – tako sam mislio, nisam ga najbolje čuo, a sad mi je jasnije”, rekao je Giljen. „U međuvremenu, semafor je sa zelenog za pešake prešao u crveno za pešake i iskrsao je automobil cetinjske registracije, nisam siguran koja marka, uglavnom: nije zakočio nakon što je poneo mladog čoveka. Ja sam platio svoju kafu, pronašao ga na desetak metara od mesta nesreće i preneo ga u kombi peraške bolnice. Izgledi da on izgubi nogu bili su visoki, ti znaš čime se obično okončava smrskavanje butne kosti usled velike brzine automobila”, Giljen je bio rekao Janjesu. „Pokazalo se da portir nije dobio ni lekare, ni sestre”, dodao je, „te mi je ostalo da iz hola kotorske bolnice uz njegovu pomoć iznesem i u kombi vratim drugog pacijenta, i požurim do Perasta. Ne znam kako sam izbegao sve usputne metke i rafale, ali znam da sam brzom vožnjom dokusurio samca, ionako je već bio prilično izobličen. Postojeća krv u peraškoj bolnici bila je dovoljna bar za mladog čoveka, rezerve krvi iz njegove krvne grupe bilo je napretek. Zatim sam nekako oporavio njegovu butnu kost, i valjanu metalnu udlagu sam imao”, rekao je Giljen. „U pravi čas zalemiti smrskanu butnu kost i jeste pun pogodak”, rekao mi je Janjes. „Ali”, rekao je Giljen, „spasio sam ga samo zato što na samca tokom operacije nisam ni pomislio”. „A da jeste”, rekao je Janjes, „operacija mladića ne bi uspela.” „Svakako je trebalo da probudim i ovlastim medicinsku sestru da potraži neophodnu krvnu grupu po Perastu”, rekao je Giljen, „možda bi nekako ipak našla tu krv i tome slično, ali mi je palo na pamet da bi je onda mogao ugroziti neki od metaka kojima se šenlučilo. Tako da sam na kraju pomislio”, rekao je Giljen: „neću još i jednonogog dvadesetpetogodišnjaka, nikakav slupan porculanski sud! Očekivao sam da će me zbog nemara prema samcu pritvoriti i sledećeg jutra sam policiji prepričao isto što i tebi”, rekao je Janjes da mu je rekao Giljen. „Pred vama stoji jedan ubica”, rekao je Giljen policiji. Policajca je mnogo više brinulo koga od rodbine da obavesti o samčevoj smrti – ljudi su zauzeti i rado se ograđuju od nesreće, dokle god je to moguće, te reči je Janjes upotrebio kao policajčeve – kao i to što je peraški pritvor tesan za sve one koji se dovode u vezu sa ubistvom. „Neki kažu da su samca ubila dva mladića”, preneo je Giljen Janjesu deo policajčevog usmenog izveštaja, „neki da su tri mladića,


Igor Marojević - Prozak Plus

15

a neki – da ga je ubilo više mladića. Ostaje da hitno šaljemo sve osumnjičene u Kotor, fali nam vozila i mesta u zatvoru i nemojte i vi sada, molim vas, sa nekom umišljenom krivicom...”, rekao je policajac, zamolio Giljena da se smiri, pitao ga zna li za nekog od bliže rodbine pokojnog samca, a lekarov odgovor bio je: ‘Ne.’” „Kad je policija otišla, mladi se čovek probudio, bio je u redu sem što se nije svega najbolje sećao. Giljen mu je prepričao sinoćne događaje a nešto slično je, pred vratima bolničke sobe, sa svoje strane činila neispavana i napeta pacijentova supruga. Gužvica njegove rodbine i razgaljenih radoznalaca u hodniku se širila. U bolničkoj sobi jasno se čulo da neki od posetilaca žele da iz hodnika odmah pređu u nju. I tek tu je Giljen, po meni, načinio grešku”, rekao je Janjes. „Pitao je mladog gospodina, još isuviše glasno, da li je spreman da u sobu primi samo ženu, ili i roditelje, ili više ljudi, i po kom principu u tom slučaju vršiti izbor. Giljen je samo želeo da poštuje kapacitet zagrljaja i poljubaca rovitog pacijenta. Ni njemu, omamljenom od umora i goleme količine kafe i ‘prozaka’, nije bilo jasno kako se završila rasprava u hodniku oko prioriteta u poseti, ja to još manje znam”, rekao je Janjes, „Ipak, sigurno bi se okončala mirnije da je Giljen bez pitanja dozvolio da se sav hodnik premesti u sobu. Barem bih ja to učinio”, rekao je Janjes. „Pa, prve reči povređenog mladića, kad se probudio i došao sebi, bile su”, okončao je Janjes priču: „Kako si mogao da sinoć u hotelu sediš sam?”


16


17


Ulrike Almut Sandig Ulrike Almut Sandig wurde 1979 in Großenhain (Sachsen) geboren. 1998 zog sie nach Leipzig, wo sie heute lebt. Sandig unternahm Sprachreisen nach Indien und schloss 2005 ihr Magister-Studium in Religionswissenschaft und moderner Indologie ab. Im gleichen Jahr debütierte sie mit dem Gedichtband Zunder. Von 2007 bis 2009 war Sandig Redakteurin der Literaturzeitschrift EDIT und absolvierte ein Diplomstudium am Deutschen Literaturinstitut Leipzig. Im Frühjahr 2010 erschien ihre erste Prosaveröffentlichung (elf Kurzgeschichten) unter dem Titel Flamingos. Ulrike Almut Sandig 1979-ben született a szászországi Großenhainban. 1998-ban Lipcsébe költözött, ahol jelenleg is él. Nyelvet tanulni Indiába utazott, 2005-ben fejezte MAtanulmányait vallástudomány és modern indológia szakokon. Ugyanebben az évben jelent meg bemutatkozó verseskötete Zunder címmel. 2007 és 2009 között az EDIT című irodalmi folyóirat szerkesztőjeként dolgozott, és Lipcsében a Német Irodalmi Intézetben tanult. Flamingos (Flamingók) címmel 2010 tavaszán jelent meg első elbeszéléskötete, amely 11 rövidtörténetet tartalmaz. Ulrike Almut Zandig rođena je 1979. u Grosenhajnu (Saksonija). Preselila se u Lajpcig 1998, gde i sada živi. Zandigova je u više navrata putovala u Indiju kako bi poboljšala svoje znanje jezika, a 2005. magistrirala je u oblasti antropologije religije i moderne indologije. Iste godine objavljen je njen prvenac poezije Zunder (Cunder)1. Od 2007. do 2009. Zandigova je bila urednica književnog časopisa EDIT i apsolvent je na diplomskim studijama na Nemačkom književnom institutu Lajpcig. Proleća 2010. objavljeno je njeno prvo prozno delo (jedanaest kratkih priča) Flamingos (Flamingos).

1 Cunder je zajednički naziv za nekoliko lako zapaljivih prirodnih materijala.


19

Hinter dem Ascheberg liegt der Himmel auf dem See. Schaumkraut, Schilfzigarren und Telegraphenmasten spiegeln sich drin, außerdem und nicht wegzudenken: die geschlossene Wolkenmatte, tief liegende Schwalben drunter und alle drei Stunden der Linienflug nach Warschau. Zur Fütterungszeit durchschneiden Fischrücken die Seeoberfläche, dass sagen die Kinder: der See kocht, der See kocht, es gibt Fischsuppe! Wartet nicht, sonst wird sie kalt! Die dreißig Familien im Ort sind alle miteinander verschwägert, die Linke kann sich denken, was die Rechte tut. Reden zwei über einen Dritten, sagen sie zuerst seinen Nachnamen, das klärt die Verwandtschaftsverhältnisse: die Schroedern, die Kretzschmann, die Seeligern. Geklärt sind auch die Namen für Berge, Gebiet und Seen: Ascheberg, Daheime und Silbersee. Die Besitzverhältnisse sind ebenfalls geklärt: Die Windkraftfelder gehören einem Hersteller aus Hamburg und die Füchse, die darauf warten, dass sich ein Vogel in den Mühlenblättern verfängt und vom Himmel fällt, gehören außerhalb der Schonzeit dem Forstamt. Der Großmarkt an der Peripherie der ersten Äcker gehört Toom. Die neue Umgehungsstraße, die dran vorbeiführt, möglicherweise auch, aber die Bussarde an ihrem Rand gehören sich selbst. Der See ist eine Schenkung der Mitteldeutschen Braunkohlegesellschaft an den Ort. Den Jüngeren kommt es vor, als sei der See schon immer ein See gewesen. Dass an gleicher Stelle ein Dorf mit 390 Einwohnern, einem Gemeindeamt, einem Fußballplatz und eine Kirche mit marmoriertem Holzaltar gestanden haben soll, klingt in ihren Ohren nach der Sage von Atlantis. Ab und zu stellt sich heraus, dass die Großmutter von jemandem im Atlantisdorf aufgewachsen ist, das regt für Tage die Phantasie an. Wenn im Winter die Braunkohle nachbestellt wird, murren die Alten leise und lassen sich auf keine weiteren Fragen mehr ein. Aber der Name des Sees gehört mehr oder weniger allen: Silbersee. Den hat ihm die Kantorswitwe Seeliger gegeben, als noch keine Karpfen drin gezüchtet wurden, als die schwarzen Milane dort noch nicht nisteten und lange bevor die Seeligern aus dem Dachgestühl des Atlantisdorf gefischt wurde. Drei Wochen nach ihrem siebzehnten Geburtstag hatte sie sich heimlich mit einem der kubanischen Gastarbeiter verlobt. Die hatte man bestellt, um sämtliche Maschinen der Genossenschaft zu überholen. Zu vierzehnt waren sie in den hinteren Räumen des angrenzenden Kindergartens einquartiert. Sie hatten glänzende, sehnige Haut von der Arbeit vor den Garagen und leuchtende Augen – von denen keiner wusste, woher genau sie die nahmen. Die Verlobung fand in der Personalküche des Kindergartens statt, die anderen Kubaner als Verlobungszeugen und die Seeligern mit zerlegenen Haaren von den Kindergartenliegen und grünen Augen, die heftiger leuchteten als die Augen der ganzen Brigade zusammen. Ihr Verlobter hieß Jesús und hatte nur neun Finger, weil er sich in einem anderen Einsatz den Zeigefinger mit einer Axt durchtrennt hatte. Dafür hatte er elf Zehen: An seinem rechten Fuß befand sich die zusätzliche Zehe, sie war weich und gleichmäßig gewachsen. Vier Monate lang brachte die Seeligern den Kubanern Wurstsuppe oder Bier zum Feierabend, bevor sie Jesús an die sehnige Hand nahm und zum See ging. Fische waren noch keine drin, der See war erst seit einem Jahr geflutet und die Förderbänder noch nicht abgebaut. Aber im Schatten der größeren Maschinen konnte man rauchen, zweisprachig singen, schwimmen und das Wasser war so klar dass Jesús lachte und von den Haien im karibischen Meer zu schwärmen begann, obwohl seine Verlobte ihn nicht verstand. Nachts strich die Seeligern auf einer der Kindergartenliegen mit dem Fuß über die elfte Zehe ihres Verlobten und hörte seinem traumlosen Schlaf zu. Zur Verlobung schenkte Jesús ihr eine glänzende Silberkette mit feinen Gliedern und einem kleinen Kruzifix als Anhänger. Weil er Hornhaut an den Händen hatte, kämpfte er lange mit dem kleinen Verschluss auf ihrem Nacken. Aber dann fasste er die Seeligern um die Hüften, wirbelte sie einmal herum, hielt ihren grünen Augen stand, sagte ihr vor dreizehn kubanische Zeugen etwas, das, wenn sie es richtig verstanden hatte, bedeutete: ich bring das hier zu Ende und hole dich bald ab. Es dauert nicht lange. Du musst mitkommen und die Haie sehen. Drei Wochen später verlor sie die Kette im Silbersee, der damals nur der Baggersee hinter der Müllkippe war.

Ulrike Almut Sandig - Kuba

Kuba


20

Ulrike Almut Sandig - Kuba

Am vierzehnten August hatten die Kubaner den letzten Motor wieder eingebaut. Nach einer letzten Nacht im Kindergarten sollten sie im Armeelastwagen irgendwohin gefahren werden, um dort die Abflussrohre einer Kleingartenanlage zu verlegen. Die Seeligern bemerkte die Abwesenheit der Kette am Vormittag des fünfzehnten August, als sie ein sauberes Kleid anzog, um sich bis auf weiteres von ihrem Verlobten zu verabschieden. Sie stellte die Wurstsuppe wieder zurück in den Vorratsraum und lief nicht zum Kindergarten, sondern mit verquollenen Augen: zum Fußballplatz. Zuerst hat sie die Kinder mit Zigaretten bestochen, damit sie im See nach einer Kette tauchten von der niemand wusste, dass es ihr Verlobungsgeschenk war. Als die Kinder gut gelaunt, aber ohne den Schmuck gefunden zu haben, ihre Zigaretten einforderten, ging die Seeligern zur Scheune ihres Vaters und fuhr den Frontlaster, mit dem er im Winter Sand und Kohle in die Höfe lud, aus der Garage, die Hauptstraße entlang und bis an den See. Stundenlang hat sie den Schlamm aus den Ufern geholt, den die Kinder in Badehosen und mit Spaten umgruben, bevor sie ihn wieder in den See kippte. Die Silberkette blieb verschwunden. Später wurden die Kinder zum Abendbrot gerufen. Die Seeligern saß bis in die Nacht am verschlammten Ufer des Sees, bevor sie den Frontlader zurück in die Scheune fuhr. Dass der Armeelastwagen mit Jesús auf der Ladefläche schon seit Stunden über alle Berge war, konnte sie sich denken. Dass man aber zweieinhalb Stunden gewartet hatte, ob sie doch noch käme und sich von Jesús verabschieden würde, wusste sie nicht und hätte auch nichts dran ändern können. Auf die Frage ihres Vaters, wie sie denn eine Silberkette, von der niemand wusste, woher sie die hatte, an einem Baggerloch hinter der Müllkippe verlieren konnte, zu dem sich sonst keine Menschenseele verirrte, sagte sie gar nichts. Sie kniff die grünen Augen zusammen und zündete sich ihre erste öffentliche Zigarette an. Ende August liefen die Kinder noch manchmal hinter die Müllkippe, aber mehr aus der Langeweile der großen Ferien heraus. Vor der Seeligern hatten alle ein bisschen Angst, weil sie ihr irgendwie mehr zutrauten, als ohne Erlaubnis und eigenhändig mit dem Bagger ihres Vaters zu fahren. Obwohl ihr das niemand gezeigt hatte, nur die Kubaner hatten das gelernt. War die Seeligern außer Hörweite, riefen die Kinder: Die Seeligern, die Seeligern! Wie ein Guppy auf Rädern! Drei Wochen später kam ein Achtjähriger mit dem Schmuck an, den er neben einem Förderband gefunden hatte. Die Kette war angerostet, und die Seeligern wusste, dass das was ihr Verlobter ihr geschenkt hatte, nicht aus Silber war. Eigentlich auch egal, es blieb ihr Verlobungsgeschenk. Aber es hat einen Unterschied gemacht, der nichts mit dem Metall zu tun hatte. Möglicherweise aber mit dem Gehabe der Gleichaltrigen, die in Grüppchen am Fußballplatz standen, wenn sie abends noch zum Pfarramt lief und stundenlang auf einen Anruf wartete, der nicht kam. Vier Monate später hat die Seeligern den Schmuck zurück in den See geworfen und nie wieder ein Wort drüber verloren. Was nicht heißt, dass die Sache mit dem falschen Silber damit aus der Welt gewesen wäre. Auch ihr Vater erwähnte das mit keiner Silbe, dafür aber alles Andere an seiner angeblich so verlobten Tochter. Die Türen flogen auf und schlugen wieder zu, du kurz vor Silvester zog die Seeligern von zu Haus aus und in die untere Wohnung des Pfarrhauses ein. Sonst hatte sie der Kantor benutzt, aber weil die Stelle gestrichen worden war und jetzt ein Kantor aus der Stadt kam, standen zwei Zimmer hinter dem Gemeindearchiv leer. Im vorderen Zimmer befanden sich der Zweitanschluss des Pfarrtelefons und daneben ein großer Kristallaschenbecher, den sie von zu Hause mitgenommen hatte. Außerdem, und denen, die zum Telefonieren kamen, wenn im Pfarrhaus keiner da war, immer im Blick: die große Fotografie von Fidel Castro über der Anrichte. Und weil die Leute davon ausgingen, dass eine allein stehende Frau einer Witwe gleichzusetzen ist, erst recht eine, die in der Kantorswohnung wohnt, hielten die späteren Generationen den Zigarrenraucher mit Vollbart für ihren verstorbenen Gatten und sie selbst für die Kantorswitwe Seeliger. Sie erklärte gar nichts, schaute den Leuten mit ihren grünen Augen beim Telefonieren zu und drehte sich Zigaretten. Im Gottesdienst saß sie grundsätzlich in der ersten Reihe, obwohl alle außer dem Pfarrer sonst nur ab der fünften Platz nahmen. Mit der Gemeinde im Rücken saß sie da und sang die Choräle lauter, eine Oktave höher als alle Anderen und ganz ohne Koloratur. Bei der Predigt hörte die Seeligern weg: Sie blätterte im Gesangbuch, schlief oder ging auf dem Friedhof spazieren, wo sie zum Ärger der Anverwandten die geharkten Sandwege zwischen den Gräbern in Unordnung brachte. War die Predigt zu Ende, setzte sie sich wieder in die erste Reihe und schlug das Gesangbuch auf. Aber auch der Anblick ihrer grünen Augen außerhalb der Gottesdienste trug dazu bei, dass die Kinder, die zwanzig Jahre zu spät geboren waren und nichts von der Sache mit dem falschen Silber


Ulrike Almut Sandig - Kuba

21

wussten, Respekt vor ihr hatten. Zum Beweis der eigenen Furchtlosigkeit wurde manchmal bei ihr Sturm geklingelt und dann die Beine in die Hand genommen. Noch später wurde nicht mehr weggerannt: Weil sonst nichts weiter los war, weil die Eltern die Ämter in der Stadt besuchten oder in der Woche woanders arbeiteten, und weil sie an den Sonnabenden müde in der Küche saßen und Kohlrouladen für Sonntag wickelten, setzten ihre Söhne und Töchter sich lieber unter das Portrait Fidel Castros. Nicht zuletzt auch, weil sie bei der Seeligern selbst gedrehte Zigaretten bekamen, deren Asche sie in den Kristallaschenbecher schnippen konnten, wenn sie ihr vorher den Rücken mit Franzbranntwein einrieben. Der Silbersee ist jetzt nicht saubererer als an jenem fünfzehnten August, aber das liegt an der ehemaligen Müllhalde davor. Die Müllhalde heißt Ascheberg. Das soll von der Tatsache ablenken, dass es nichts als die stillgelegte Müllhalde ist, auf die der neue Grundstücksbesitzer Rasen gesät und junge Pfirsichbäume gepflanzt hat. Er verkauft die Pfirsiche erst ab einem Umkreis von zehn Kilometern, weil sie ihm hier niemand abnehmen will. Hinter dem Ascheberg liegt der Silbersee. Aus ungeklärten Gründen riecht es am Ufer immer ein bisschen nach Dynamit, aber auf der Oberfläche spiegelt sich der Himmel und sieht dort viel größer aus als in Wirklichkeit. Als die Kantorswitwe Seeliger während des Gemeindeausflugs, der am Ascheberg vorbeiführte, am Ufer stand und rauchte, hat sie gesagt: Von nahem finde ich ihn nur von innen schön. Dann hat sie geschwiegen, und die Umstehenden haben auch nicht nachgehakt, die Seeligern hat sowieso nie auf Fragen geantwortet, und sie war auch schon neunundsechzig, da wird man nicht mehr gelöchert. Nur einmal hatte die jüngste Tochter des Pfarrers sie gefragt, warum sie eigentlich zwei Kinns unter dem Mund habe. Die Seeligern hat lange und eine Oktave tiefer als alle Umstehenden gelacht, sich dann am Doppelkinn gezupft und erklärt: Weil da meine zwei Seelen wohnen, was hast du denn gedacht? Danach hat sie geschwiegen und sich eine Zigarette gedreht. Aber das war auch schon die einzige Antwort auf die einzige Frage seit Jahren, und die meisten sagen sogar, es sei keine ernst zu nehmende Antwort gewesen. Die Gemeindemitglieder sind dann weitergegangen, um eine Wiese zu suchen, die weit genug vom Ascheberg entfernt war, und die Klapptische für das Gemeindepicknick aufzustellen. Es fehlten nur noch die Stühle, als eine Sechsjährige mit Feuerzeug in der Hand angerannt kam –das war eigentlich für die heimliche Zigarette gedacht, die sie der Seeligern abbetteln wollte. Es dauerte eine Weile, bis sie aus den ruckartigen Stößen des Kindes, die irgendwo zwischen Lachen und heulen schwankten, entnahmen, dass die Kantorswitwe Seeliger Röcke, Strümpfe und Leibchen abgelegt hatte und weit draußen über den Dächern des Atlantisdorfs dem Horizont entgegenschwamm. Als der Helikopter über den Ascheberg auftauchte, riefen die Kinder: Schneller, Propeller! Schneller, Propeller! Die Seeligern war ein grauhaariger Punkt in der geschlossenen Wolkendecke, die auf der Oberfläche des Silbersees trieb, und von ihr kaum zu unterscheiden.


Az Ascheberg mögött az ég ráfekszik a tóra. Kakuktorma, nádszivarok és távíróoszlopok tükröződnek benne, és persze, nehogy elfelejtsük, zárt felhőszőnyegek, alatta mélyen repülő fecskék és minden harmadik órában a Varsóba közlekedő menetrendszerinti repülőjárat. Etetési időben halak ezüstös háta hasítja ketté a víz felszínét, a gyerekek ilyenkor azt kiáltják: forr a víz, forr a víz, kész a halleves! Gyertek hamar, mert kihűl! A faluban lakó harminc család mindegyike rokona a másiknak, a balkéz tudhatja jól, mit tesz a jobb. Ha ketten egy harmadikról beszélgetnek, először a vezetéknevét mondják, így tisztázzák a rokonsági viszonyokat: a Schroederék, a Kretschmannék, a Seeligerék. A hegyek, a tavak és a tájak neveinek is megvan a magyarázata: Ascheberg (Hamu-hegy), Daheime (Otthon) és Silbersee (Ezüst-tó). A tulajdonviszonyok is tisztázottak: a szélenergiát hasznosító mezők egy hamburgi úr tulajdonában vannak és a rókák, amelyek arra várnak, hogy egy madár valamelyik malomszárnyban rabul essen és lepottyanjon az égből, a tilalmi időn kívül az erdészethez tartoznak. A nagypiac a szántóföldek szélén Toom tulajdona. Az új kerülőút is valószínűleg, amely a szántóföldek mellett vezet el, de az ölyvek a szántóföld határán biztos, hogy nem tartoznak senkihez. A tó a KözépNémet Barnaszéntársaság ajándéka a településnek. A fiatalabb generációk szerint a tó mindig is itt volt. Hogy ugyanazon a helyen egykor egy 390 fős falu, egy közösségi hivatal, egy futballpálya és egy márványberakású, faoltáros templom állt, oly távoli múltba vész, mint Atlantisz mítosza. Olykor kiderül, hogy valakinek a nagymamája az atlantiszi faluban nőtt föl, és ez a hír napokra izgalomba hozza az embereket. Amikor télen leadják a barnaszén-utánrendelést, az idősök halkan morognak, és nem bocsátkoznak további kérdések megválaszolásába. A tó neve azonban többé-kevésbé mindenkié: Silbersee. A kántor özvegye nevezte így el, amikor még apró pontyokat tenyésztettek benne, amikor még nem raktak ott fészket a fekete kányák és sok évvel azelőtt, hogy Seeligert Atlantisz öléből kihalászták volna. Három héttel a tizenhetedik születésnapja után titokban eljegyezte magát az egyik kubai vendégmunkással. Azért hozatták őket, hogy a szövetkezet összes gépét korszerűsítsék. Tizennégyen voltak, és a környező óvodák hátsó termeiben szállásolták el őket. A munkától fényes és ínas volt a bőrük, a szemük pedig úgy csillogott, hogy senki nem sejtette, honnan is veszik ezeket a szemeket. Az eljegyzést az óvoda konyhájában tartották, a többi kubai mint tanú és Seeliger, aki kócos hajjal épp délutáni pihenőjét szakította félbe, és a szeme olyan zöld volt, hogy erősebben világított, mint az egész brigád csillogó tekintete. A jegyesét Jesúsnak hívták, és csak kilenc ujja volt, mert egy másik bevetés alkalmával egy fejszével lehasította a mutatóujját. Ennek fejében viszont tizenegy lábujja nőtt. A jobb lábán volt a ráadás ujj, puha és egyenletes formájú. Négy hónapon át vitt Seeliger a kubaiaknak húslevest és sört vacsorára, miután megfogta Jesús erős kezét, és a tóhoz ment vele. Halak még nem úsztak benne, és csak egy év telt el azóta, hogy a víz elárasztotta a környéket, még a szalagkordont sem bontották le. A nagyobb gépek árnyékában azonban cigarettázhattak, két nyelven énekelhettek, úszhattak, és a víz olyan tiszta volt, hogy Jesús nevetett és áradozni kezdett a Karib-tengeri cápákról, holott a jegyese egy szavát sem értette. Éjszaka Seeliger az egyik óvodai ágyon lábával jegyese tizenegyedik ujját simogatta, és figyelte álmatlan hánykolódását. Eljegyzési ajándékul egy csillogó ezüst nyakláncot ajándékozott neki, apró, finom szemekből volt felfűzve és egy kicsi kereszt lógott rajta. Mivel bőrkeményedések voltak a kezén, sokáig küszködött a pici kapoccsal a tarkóján. De aztán derékon ragadta Seeligert, egyszer körbeforgatta, állta zöld szemének pillantását, és tizenhárom kubai szemtanú előtt valami olyasmit mondott neki, ha Seeliger jól értette: a végére járok a dolognak és hamarosan érted jövök. Nem tart sokáig. Velem kell jönnöd, hogy megnézhesd a cápákat. Három héttel később Seeliger elveszítette az ezüst nyakláncot a tóban, amely akkoriban csak egy kikotort tó volt a szeméthányó mögött. Augusztus tizennegyedikén a kubaiak beépítették az utolsó motort is. Az egyik óvodában töltött éjszaka után katonai teherszállító kocsin elvitték őket valahová, hogy lefolyócsöveket helyezzenek el egy veteményeskertben. Seeliger augusztus tizenötödikén, délelőtt vette észre, hogy nincs meg a

22

Ulrike Almut Sandig - Kuba

Kuba


Ulrike Almut Sandig - Kuba

23

lánc, amikor tiszta ruhát vett föl, hogy egy időre elbúcsúzzon a jegyesétől. Visszavitte a húslevest az előszobába és nem az óvodába futott, hanem bedagadt szemekkel a futballpályára szaladt. Először cigarettával megvesztegette a gyerekeket, hogy keressék meg a tóban a láncot, amelyről senki nem tudta, hogy az eljegyzési ajándéka volt. Amikor a gyerekek jókedvűen követelni kezdték a beígért cigarettát, pedig a láncot meg sem találták, Seeliger apja pajtájába ment, kihozta a garázsból a kotrógépet, amellyel télen homokot és szenet szállított az udvarokba, és elhajtott rajta a főutcán, egészen a tóig. Órákon át hordta az iszapot a partról, amelyet a fürdőnadrágos gyerekek ástak ki lapáttal, aztán ismét a tóba borította. Az ezüstlánc nem került elő. A gyerekeket később vacsorázni hívták. Seeliger éjszakáig a tó iszappal borított partján ült, majd visszavitte a kotrógépet a pajtába. Hogy a katonai teherszállító Jesússzal a platóján már órák óta hetedhét határon is túl jár, azt magától is kitalálhatta. Arról azonban fogalma sem volt, hogy két és fél órát vártak rá, hátha mégis csak eljön, és elbúcsúzik Jesústól, és ezen már nem is változtathatott. Apja kérdésére, hogyan veszíthetett el egy ezüst nyakláncot, amelyről senki nem tudott, a szeméthányó mögött kikotort lyuknál, amerre a lélek sem jár, semmit nem válaszolt. Összevonta zöld szemét és rágyújtott első, nyilvánosan elszívott cigarettájára. Augusztus vége felé még néha kiszaladtak a gyerekek a szeméthányó mögé, de már inkább unalomból, mert hosszúra nyúlt a szünet. Seeligertől mindnyájan féltek egy kicsit, mert valahogy többet feltételeztek róla, minthogy saját kezűleg és engedély nélkül fuvarozzon az apja kotrógépével. Holott senki nem mutatta meg neki, hogy kell használni, csak a kubaiak értettek hozzá. Ha Seeliger hallótávolságon kívül volt, így kiáltottak a gyerekek: Seeliger! Seeliger! Négy keréken járó guppi, Seeliger! Három héttel később megjelent egy nyolc éves gyerek az ékszerrel, amelyet egy kordonszalag mellett talált. Rozsdás volt, és ebből tudta Seeliger, hogy a lánc, amelyet a jegyesétől ajándékba kapott, nem ezüstből készült. Végül is nem mindegy, ez akkor is az ő eljegyzési ajándéka. Mégis valamit megváltozatott ez a tény, és nem azért, mert az ékszer hamis volt. Inkább azokhoz a vele egyidős fiatalokhoz volt köze, akik a futballpálya mellett ácsorogtak, amikor ő esténként még elszaladt a paplakba és órákig egy telefonhívásra várt, hiába. Négy hónappal később Seeliger visszadobta a láncot a tóba, és nem beszélt róla többé. Ami nem azt jelenti, hogy ezzel elintézte volna magában ezt az ügyet. Apja sem ezüstláncként emlegette, hanem bárhogy, ami csak úgy, ahogy éppen az eszébe jutott, ha lánya állítólagos eljegyzésére terelődött a szó. Telt múlt az idő, és nem sokkal szilveszter előtt Seeliger elköltözött otthonról a paplak alsó lakásába. A kántor használta különben ezt a lakást, de mivel megszüntették az álláshelyét, és a városból járt ki egy kántor, két szoba is megüresedett a település irattára mögött. Az első szobába volt beszerelve a lelkészi telefon ikerkészüléke, mellette egy nagyméretű kristályhamutál, amelyet Seeliger otthonról hozott magával. Ezen kívül, és mindig szemben azokkal, akik akkor jöttek telefonálni, amikor senki nem volt a paplakban: Fidel Castro nagyméretű fényképe a tálalószekrény fölött. És, mivel az emberek abból indultak ki, hogy egy egyedülálló nő olyan, mint egy özvegy, méghozzá nagyon is olyan, ha már a kántor lakásában lakik, a későbbi generációk a nagyszakállú szivarozót a meghalt hitvesének vélték, Seeliger kisasszonyt magát pedig a kántor özvegyének. Nem magyarázkodott, nagy zöld szemével nézte, ahogy az emberek telefonálnak, és közben cigarettát sodort magának. Az istentiszteleten általában az első sorban ült, bár a többiek, a lelkész kivételével, csak az ötödik sorban, vagy még hátrébb foglaltak helyet. A közösség a hátát nézte, míg ő a többieknél hangosabban és egy oktávval magasabban énekelte a korálokat, mindennemű díszítés nélkül. A prédikációra egyáltalán nem figyelt. Az énekeskönyvben lapozgatott, aludt vagy kiment a futballpályára sétálni, vagy a rokonok bosszúságára összejárkálta a szépen elgereblyézett homokot a sírok között. Amikor véget ért a prédikáció, visszaült az első sorba, és kinyitotta az énekeskönyvet. Azon kívül, ahogy az istentiszteleteken viselkedett, zöld szemének pillantása is hozzájárult ahhoz, hogy a húsz évvel később született gyerekek, akik már semmit sem tudtak a hamis nyakláncról, tiszteljék. Néha ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy fusson, és ezzel bizonyítsa magának, hogy nem fél. Erről azonban egy idő után leszokott. Mert egyébként sem történt semmi, mert a szülei a városi hivatalokat járták vagy hét közben valahol máshol dolgoztak, mert nyár estéken fáradtan ültek a konyhában, és szénrudakat csomagoltak vasárnapra, miközben a lányok és a fiak inkább Fidel Castro arcképe alá telepedtek. Ezt a helyet nem utolsósorban azért kedvelték, mert Seeligernél saját sodrású cigarettát kaptak, amelynek hamuját a kristály hamutartóba verhették, ha előtte francia borecettel bedörzsölték Seeliger hátát.


A Silbersee most sem tisztább, mint azon a bizonyos augusztus tizenötödikén volt, de annak a hajdani szeméthányó az oka. A szeméthányót Aschebergnek hívják. Azért hívják így, mert ez a hegy nem más, mint az elhagyott szeméthányó, amelyet az új telektulajdonos bevetett fűvel és fiatal barackfákat ültetett rá. Csak tíz kilométeres körzeten túl árulja azonban a barackokat, mert a környéken senki nem akar venni belőle. Az Ascheberg mögött terül el a Silbersee. Tisztázatlan okokból a parton egy kicsit még mindig érződik a dinamit szaga, de a víz felületén tükröződik az ég, és rajta sokkal határtalanabbnak tűnik, mint a valóságban. Amikor Seeliger, a kántor özvegye, az Ascheberg melletti kiránduláskor a parton állt és cigarettázott, így szólt: ha közelről nézem a tavat, csak belülről láthatom szépnek. Aztán hallgatott, és a körülötte állók sem faggatták, Seeliger egyébként sem válaszolt soha kérdésekre, és különben is hatvankilenc éves volt már, egyre érdektelenebb. Csak egyszer kérdezte tőle a lelkész legfiatalabb lánya, miért van olyan nagy tokája az álla alatt. Seeliger sokáig nevetett, egy oktávval mélyebben, mint a körülötte állók, és az állához szorította a tokáját: mert bennük itt lakik a két lelkem, mért, mit hittél? Aztán hallgatott és sodort magának egy cigarettát. Ez volt az egyedüli válasz arra az egyetlen kérdésre, amelyet évek óta kapott, és a többség persze egyáltalán nem vette komolyan ezt a választ. A közösség tagjai aztán továbbvonultak, hogy egy mezőt keressenek, amely elég messze van Aschebergtől, és ahol felállíthatják az összecsukható asztalokat a piknikhez. Már csak a székek hiányoztak, amikor egy hat éves kisgyerek öngyújtóval a kezében egyszer csak odaszaladt – az öngyújtóra, amelyet eredetileg Seeligertől akarta elkérni, tulajdonképpen a titkos cigarettázások miatt volt szüksége. Eltartott egy ideig, amíg kivették a gyerek töredezett és zaklatott beszédéből, amely egyszerre viaskodott a sírással és a nevetéssel, hogy a kántor özvegye, Seeliger, levette a szoknyáját, a harisnyáját és a ruháját és messze kinn, az atlantiszi falu tetői fölött a látóhatár felé úszik. Amikor a helikopter feltűnt az Ascheberg fölött, a gyerekek kiabálni kezdtek: Gyorsabban! Propeller! Gyorsabban, propeller! Seeliger ősz haja egyre kevésbé vált el a zárt felhőtakarótól, amely a Silberse tükrén a horizontig elnyúlt.

24

Ulrike Almut Sandig - Kuba

Fordította: Fürjes Gabriella


25

Iza Ašeberga nebo se oslonilo na jezero. U njemu se ogledaju vodeni kres, šaša i telegrafske bandere, a sem toga ne treba zaboraviti ni nepropusni pokrivač od oblaka, laste što lete nisko, ispod njih i čarter let za Varšavu na svaka tri sata. Kada ih hrane, riblja leđa prosecaju površinu jezera, a deca tad kažu: jezero ključa, jezero ključa, biće riblje čorbe! Ne čekajte, inače će se ohladiti. Svih trideset porodica u mestu su se orodile jedna s drugom, zna levica šta desnica radi. Ako dvoje pričaju o nekom trećem, prvo kažu njegovo prezime, to objašnjava rodbinske odnose: Šreder, Krečmar, Zeliger. I imena planina, oblasti i jezera su razjašnjena: Ašeberg, Dahajme i Srebrno Jezero. Vlasnički odnosi su isto tako razjašnjeni: polja sa eolskim centralama pripadaju jednom proizvođaču iz Hamburga, a lisice koje čekaju da se neka ptica uhvati u krakovima vetrenjače i padne s neba, pripadaju, van lovostaja, šumarskom gazdinstvu. Velika pijaca na periferiji prvih njiva pripada Tomu. Verovatno i nova obilaznica koja prolazi pored, dok kobci sa svojih ivica pripadaju sami sebi. Jezero je dar Srednjenemačkog društva za mrki ugalj na tom mestu. Mlađima se čini da je tu oduvek bilo jezero. Da je na ovom istom mestu bilo selo sa 390 stanovnika, mesnom zajednicom, fudbalskim igralištem, i crkvom za koju se pripoveda da je imala obojeni drveni oltar, što u njihovim ušima zvuči kao legenda o Atlantidi. Ispostavi se, ponekad, da je nečija baba odrasla u tom atlantskom selu. Onda to danima raspaljuje maštu. Ali kad se zimi poruči ugalj, stari tiho gunđaju, ne dozvoljavajući nikakva dalja pitanja. Ime jezera, međutim, pripada manje više svima: Srebrno Jezero. Njega je dala pojčeva udovica Zeliger dok se u njemu još nisu uzgajali šarani, dok se crne lunje još nisu tamo gnezdile i davno pre nego što su Zeligerovu upecali iz krovišta atlantskog sela. Tri nedelje pre sedamnaestog rođendana ona se tajno verila sa jednim kubanskim gastarbajterom. Njih su dovodili da bi nadmašili u radu sve mašine iz zadruge. Bili su smešteni u zadnjim sobama obližnjeg vrtića po četrnaestoro. Imali su očvrslu kožu od rada pred garažama i svetlucave oči - za koje niko nije znao otkud im. Veridba se odigrala u kuhinji za osoblje obdaništa, ostali Kubanci kao svedoci i Zeligerova sa kosom raspuštanom od ležaljke iz obdaništa i zelenim očima što su jače blistale nego oči čitave brigade zajedno. Njen verenik zvao se Hezus i imao je samo devet prstiju, jer je tokom nekog drugog angažmana odsekao svoj kažiprst sekirom. Umesto toga je na nogama imao jedanaest prstiju: na njegovoj desnoj nozi nalazio se dodatni prst, bio je mekan i ravnomerno izrastao. Četiri meseca je Zeligerova Kubancima donosila supu s kobasicama ili pivo na kraju radnog vremena, pre nego što ju je Hezus uzeo za žilavu ruku i poveo do jezera. Još nije bilo ribe unutra, jezero su napunili vodom samo godinu dana ranije, dok prenosnu traku još uvek nisu bili razgradili. Ali u senci velikih mašina moglo se pušiti, pevati na dva jezika, plivati, a voda je bila tako bistra da se Hezus smejao i počinjao da sanjari o ajkulama u Karipskom moru, iako ga verenica nije baš sasvim razumela. Noću bi Zeligerova na jednoj ležaljci iz obdaništa nogom prelazila preko jedanaestog prsta svog verenika, osluškujući kako on spava bez snova. Za veridbu joj je Hezus poklonio jedan sjajan srebrni lančić sa finim karikama i malim raspećem kao priveskom. Kako su mu ruke bile pune žuljeva dugo se borio sa malim zatvaračem na njenom vratu. A zatim je Zeligerovu uhvatio za kukove, zavrteo je, odupro se njenim zelenim očima i rekao joj pred trinaest kubanskih svedoka nešto što je, ako je dobro bila razumela, značilo: uskoro ću ovo do kraja da završim i da te odvedem. Neće još dugo trajati. Moraš da dođeš i vidiš ajkule. Tri nedelje kasnije izgubila je lančić u Srebrnom jezeru koje je tada još uvek samo bilo veštačko jezero iza deponije. Četrnaestog avgusta Kubanci su ugradili poslednji motor. Nakon poslednje noći u obdaništu trebalo je da ih vojnim kamionom nekud odvezu kako bi tamo razmestili odvodne cevi za vrtove. Zeligerova je nestanak lančića primetila petnaestog avgusta prepodne, kada je obukla čistu haljinu kako bi se do daljnjeg oprostila od svog verenika. Vratila je čorbu s kobasicama natrag u ostavu i otrčala ne do obdaništa već, oteklih očiju, do fudbalskog igrališta. Prvo je decu podmitila cigaretama da iz jezera izrone ogrlicu za koju niko nije znao da joj je bila veridbeni poklon. Kada su deca, dobro

Ulrike Almut Zandig - Kuba

Kuba


26

Ulrike Almut Zandig - Kuba

raspoložena ali ne našavši nakit, zatražila svoje cigarete, Zeligerova je otišla do ambara svog oca i odvezla traktor kojim je on zimi utovarivao pesak i ugalj u dvorišta, iz garaže, duž glavne ulice sve do jezera. Satima je vadila blato sa obala koje su deca u kupaćim gaćicama prekopavala s ašovima pre nego što bi ga ponovo vratila u jezero. Srebrni lančić ostao je izgubljen. Kasnije su decu pozvali na večeru, a Zeligerova je do noći sedela na blatnjavoj obali jezera pre nego što je traktor odvezla natrag u ambar. To kako vojni kamion, sa Hezusom u tovarnom prostoru, već tri sata prelazi preko brda mogla je samo da zamišlja. Ali to da su još dva i po sata čekali hoće li se ipak pojaviti i oprostiti se od Hezusa nije znala i tu ništa nije mogla da promeni. Na pitanje svog oca kako je mogla da na smetlištu izgubi srebrni lančić za koji niko nije znao otkuda joj, nije ništa odgovorila. Zatvorila je svoje zelene oči i prvi put javno zapalila cigaretu. Krajem avgusta deca su još jednom prošla iza smetlišta ali pre iz dosade, tokom velikog raspusta. Zeligerove su se svi pomalo plašili jer su verovali da može i više da učini sem da bez dozvole sama vozi bager svoga oca. Iako joj to niko nikad nije pokazivao, to su jedino Kubanci učili. Kad ih Zeligerova ne bi čula, deca bi vikala: Zeligerova, Zeligerova! Na točkovima je riba ova. Tri nedelje kasnije jedan osmogodišnjak došao je sa nakitom koji je našao pored pokretne trake. Lančić je bio već zarđao, a Zeligerova je shvatila da to što joj je njen verenik poklonio nije bilo od srebra. To, u stvari, i nije bilo bitno, ostao joj je verenički poklon koji nikakve veze nema sa metalom. Moguće je, međutim, da je imao veze sa mrzovoljnošću vršnjaka koji su u grupicama stajali na fudbalskom igralištu, dok bi ona uveče odlazila do parohijskog doma i satima čekala na poziv koga nije bilo. Četiri meseca kasnije Zeligerova je bacila nakit nazad u jezero i nikada više nije ni reč potrošila na to. Što ne znači da je stvar sa lažnim srebrom nestala sa lica zemlje. Njen otac, takođe, nijednim slovom nije to pominjao, međutim, umesto toga, jeste sve drugo što se ticalo njegove ćerke koja se navodno tako verila. Vrata su se uz tresak otvarala i zatvarala, a neposredno pred Novu godinu Zeligerova se iselila iz kuće u donji stan parohijskog doma. Obično ga je koristio pojac, ali pošto je to mesto bilo ukinuto, te je sada pojac dolazio iz grada, dve sobe iza arhiva crkvene zajednice su ostale prazne. U prednjoj sobi se nalazio drugi priključak parohijskog telefona, a pored njega kristalna pepeljara koju je ponela od kuće. Osim toga, i onih koji bi došli da telefoniraju kada nikog ne bi bilo u parohijskom domu, uvek je na vidnom mestu bila i velika fotografija Fidela Kastra iznad kredenca. Kako su ljudi polazili od toga da se jedna usamljena žena može izjednačiti sa udovicom, posebno ona koja stanuje u pojčevom stanu, to su kasnije generacije smatrale pušača cigare sa bradom za njenog pokojnog muža, a nju lično za pojčevu udovicu Zeligerku. Ona ništa nije objašnjavala, posmatrala je ljude svojim zelenim očima dok su telefonirali zavijajući cigarete. Tokom službe božje uglavnom je sedela u prvom redu, iako su svi osim sveštenika zauzimali mesta tek od petog. Sa čitavom crkvenom zajednicom iza svojih leđa sedela je tu i pevala korale glasnije i za oktavu više nego svi ostali, a sasvim bez kolorature. Pri propovedi Zeligerka ne bi slušala: listala bi po pesmarici, spavala ili išla da se šeta po groblju gde bi, ljuteći rodbinu pokojnika, pravila nered po izgrabuljanim peščanim putevima između grobova. Kad bi se propoved završila, ona bi ponovo sela u prvi red i otvarala pesmaricu. Ali i sam pogled njenih zelenih očiju van službe je doprinosio tome da deca, koja su rođena dvadeset godina kasnije i ništa nisu znala o toj stvari sa lažnim srebrom, imaju poštovanja prema njoj. Kao dokaz vlastite neustrašivosti bi ponekad iz sve snage zazvonila kod nje, a zatim nestajala u vidu lastinog repa. Kasnije više nisu bežala: zato što se inače ništa dalje ne bi dešavalo, zato što su roditelji posećivali razne službe u gradu ili tokom nedelje radili na nekom drugom mestu, i zato što bi subotama obično umorni sedeli u kuhinji i uvijali sarme za nedelju, njihovi sinovi i kćeri radije bi se posadili pod portret Fidela Kastra. Na kraju krajeva i zato što su od Zeligerke dobijali cigarete koje je ona sama zavijala, a čiji pepeo bi mogli da otresaju u kristalnu pepeljaru, ukoliko bi joj leđa pre toga istrljali linimentom. Srebrno jezero sada nije čistije nego onog petnaestog avgusta, ali tome je razlog nekadašnja deponija ispred njega. Deponija se zove Ašeberg. Trebalo bi skrenuti pažnju na činjenicu da ona nije ništa drugo do jedno napušteno smetlište na kome je novi vlasnik zemljišta zasadio travu i mlade voćke breskve. On breskve inače prodaje tek van kruga od deset kilometara, jer mu ih ovako niko ne bi kupio. Iza Ašeberga je smešteno Srebrno jezero. Iz nerazjašnjenih razloga ovde na obali uvek se pomalo oseća na dinamit, ali se zato na površini ogleda nebo i deluje mnogo veće nego u stvarnosti. Dok je pojčeva udovica Zeligerka tokom zajedničinog izleta, kada se prolazilo pored Ašeberga, stajala na obali i pušila, rekla je: iz blizine mi je lepo samo iznutra. Onda je zaćutala, dok oni koji su stajali pored nje nisu u to dublje ulazili, Zeligerka i tako nikada nije odgovarala na pitanja, a sem toga imala je šezdeset devet godina, tada ljude ne treba gnjaviti. Samo jednom ju je


najmlađa pojčeva ćerka pitala zašto zapravo ima dve brade ispod usta. Zeligerova se dugo smejala i to za oktavu niže od ostalih koji su stajali oko nje, uhvatila se za dvostruku bradu objasnivši: Zato što tu stanuju moje dve duše, a šta si ti mislila? Nakon toga se ućutala i zavila sebi cigaretu. Ali to je bio jedini odgovor tokom niza godina, a mnogi kažu da to i nije bio odgovor koji bi trebalo ozbiljno shvatiti. Članovi zajednice su zatim krenuli dalje da potraže neku livadu koja je dovoljno udaljena od Ašeberga gde bi postavili stolove na rasklapanje za piknik čitave zajednice. Nedostajalo je još stolica kada je jedna šestogodišnjakinja dotrčala sa upaljačem u rukama – on je u stvari bio namenjen tajnoj cigareti koju je htela da isprosi od Zeligerove. Dosta je potrajalo dok se iz isprekidanog dečjeg glasa, koji se kolebao između smeha i zapomaganja, nije razabralo da je pojčeva udovica Zeligerka odložila suknju, čarape i steznik, i daleko napolju, iznad krovova atlantskog sela, zaplivala u susret horizontu. Kad se helikopter konačno pojavio iznad Ašeberga, deca su počela da uzvikuju: Brže propeler, leti ko geler! Zeligerova je već bila jedna seda tačka pod zatvorenim svodom oblaka koji se prevlačio preko površine Srebrnog jezera, i od njega se ona gotovo nije ni razlikovala.

Ulrike Almut Zandig - Kuba

27

Prevod: Jan Krasni


Deres Kornélia

lenne, ne le sét Már az is elég vin cima n ha brežulj ližnjim među oabm s ge prebivremnFoeguoer wird Gla ln e ih aus könnten sie einz ei ie man ererkmennt s an ih

engemzmajeva

Wir

Flasche

Kornélia Deres wurde 1987 in Miskolc im Nordosten Ungarns geboren. Seit 2003 hat sie immer wieder Gedichte veröffentlicht. Auch als Kritikerin, insbesondere im Theaterbereich, ist Kornélia Deres aktiv. Zusammen mit zehn anderen jungen Lyrikern führte sie ab 2005 einen Lyrik-Blog im Internet mit dem Namen Telep (Siedlung). Eine Anthologie der Beiträge wurde im Juni 2009 veröffentlicht. Sie ist Mitbegründerin und Herausgeberin der seit 2007 erscheinenden Zeitschrift Puskin Utca und Mitglied der Autorenvereinigung József Attila Kör. Gegenwärtig studiert sie Hungarologie und Anglistik. Deres Kornélia 1987-ben született Miskolcon. 2003 óta jelennek meg versei. Színházkritikát is ír. A Telep-csoport tagjaként, tíz fiatal költővel közösen 2005 óta költészeti blogot vezetett, amelynek anyagából 2009-ben antológiát jelentettek meg. Munkatársa és kiadója a 2007 óta megjelenő Puskin Utca című folyóiratnak. A József Attila Kör tagja. Jelenleg az ELTE magyar és angol szakos hallgatója. Kornelija Dereš rođena je 1987. u Miškolcu na severoistoku Mađarske. Od 2003. redovno objavljuje pesme. Aktivna je i kao kritičarka, posebno u oblasti pozorišta. Od 2005. vodila je poetski blog pod imenom Telep (Naseobina) sa deset mladih pesnika. Antologija njihovih priloga objavljena je u junu 2009. Ona je saosnivač i izdavač časopisa Ulica Puškin koji izlazi od 2007. i član je udruženja pisaca Krug Jožefa Atile. Trenutno studira hungarologiju i anglistiku.


engrün

Das Licht über dem Hof ist inzwischen zerknittert. Wenn es konzentriert ist, schmerzt es immer mehr. Über den Gläsern sieht man noch, wie jemand das Fenster deines Glashauses eingeworfen hat. Vielleicht war es Vater, ich erinnere mich nicht. Möglicherweise wollte er nur, dass du mehr frische Luft bekommst. Mich konnte er nicht in die Sonne locken. Er hatte unglaubliche Tricks drauf. Siehst du, ich erinnere mich nicht einmal mehr daran, wer zuerst verschwand, er oder du. Seitdem sind die Wäscheleinen leichter. Das Licht hängt an ihnen.

Nahm er mit Die mittleren Jahre vergingen langsam, hinter der Garage lag ein großer Haufen Sand, das Licht war wie aufgespannt, Vater stand jeden Tag auf und wusch der Reihe nach alle Grünen. Dann wurden die Jahreszeiten kürzer und ich dachte, auch da habe bestimmt Vater seine Hand im Spiel, den ganzen Sommer lang hatte er die Grasbüschel herausgerissen, als wollte er damit den Sommer verjagen, später streute er Salz auf den Hof und sagte, es sei Schnee. Zu dieser Zeit entstand das Glashaus. Es erschien an der Stelle des Sandhügels. Die Tage drehten sich zu schnell, Grasbüschel waren keine mehr zu sehen, das Salz auf dem Hof war nass. Die beleibteren Grünen entwickelten sich noch. Vater sagte, er habe es satt und zog ins Glashaus. Er wusste nicht, dass ich es schon dir gegeben hatte. Die Grünen nahm er mit. Der Riss im Fenster, wo er versucht hat hinauszuklettern, ist bis heute sichtbar.

Kornélia Deres - Dabei hat Vater- Nahm er mit - Die Jungs - Wie ein Spürhund - Nur der Putz - Geister - Das Fest

a,

Es ist seit einiger Zeit, dass ich mich im Licht fürchte. In dieser Hälfte des Jahres hast du stets die Blumen vom Hof hereingeholt, dabei hat Vater sie noch gegossen. Du hast damals schon nur in Glashäusern gedacht, vergebens hatten wir uns beigebracht, dass die Luft.

29

tálni, dno navo emachgte.n, infan

Dabei hat Vater


Nur der Putz

Die Jungs umzingeln das Glashaus und leuchten herein. Vergebens schauen sie, der viele Atem hier ist kondensiert, hat sich verdichtet. Das Haus presst mich langsam aus sich heraus.

Mutter weint. Sie empfindet ihre Haut als alt. Dabei hat sie nie geraucht.

Ich hatte nie Glück mit den Jungs und jetzt möchte ich mich vor ihren Scheinwerfern verstecken. Sie rufen Verschiedenes, was ich dann ins Glas ritzen kann.

Und am Morgen beruhigt sie sich damit, es sei nur der Putz, der bröckele.

Jemand hier verschluckt das Licht. Vielleicht der, der auf Vaters Stuhl sitzt, wobei er schon seit Jahren nicht mehr hineinpasst. Wegen ihm wird das Haus grün, als überwucherten es Algen, glitschig, geräuschlos.

***

Von innen beobachte ich die Linie der Risse, ich sehe nicht, wohin sie führt. Bin ich aber sehr still, so kann ich erraten, wie lange es dauert bis die Jungs durch das dichte Glas sehen, ganz hin bis zum Stuhl.

Man erkennt, welche neuer sind, denn die alten haben einen weicheren Rand und sind innen schmutzig.

Wie ein Spürhund Früher versprach er jeden Tag, mir einen Hund zu schenken, den wir gemeinsam ausführen könnten. Dann fragte ich mich, wie lange eine Beziehung vom schlechten Gewissen handeln kann. Es genügte schon, wenn er mich ausführen würde, zwischen den Hügeln gibt es angeblich viele Drachen, aus ihrem Feuer wird Glas gemacht. Wir könnten sie einzeln einfangen, man erkennt sie an ihrem Flaschengrün. Aber vielleicht ist diese Liebe auch so. Halbfertig wie ein Spürhund.

Sie sagt, sie schäle sich und jede Nacht hafteten metergroße Stücke an ihrem Bettlaken.

Ich rauche und trotzdem kann ich ihn nicht zusammenkehren und ihr zurückgeben. Mutter ist alt. Ihre Haut weint. Das Schälen zeichnet seltsame Formen auf ihren Rücken.

Die Formen sind aktiv, ziehen sich regelmäßig zusammen und breiten sich dann wieder aus. Es schmerzt selten.

Geister Vater trinkt Bitteres, daher die Tränen. So sondert er abends Dunkel und Weiß ab. Dann sehe ich ihn nicht gerne an, wenn wir ihm jedoch Zucker in die Augen streuen, müssen wir uns nicht mehr vor bösen Geistern fürchten. Die Stimmen des Wartens bleiben für den Tag, denn im Licht klingt alles viel klarer. Dann denken wir nicht mehr an die Nacht, spülen die Gläser, um später auf etwas zurückgreifen zu können. Am Nachmittag kehrt die Bitterkeit langsam in sein Gesicht zurück, weil die Entzündung in seinem Herz den gesamten Zucker aufsaugt. Irgendwann wird sich Vaters Gesicht aufklären und es wird keinen Unterschied mehr zwischen Nachmittag und Abend geben.

30

Kornélia Deres - Dabei hat Vater- Nahm er mit - Die Jungs - Wie ein Spürhund - Nur der Putz - Geister - Das Fest

Die Jungs


Das Fest Das Ende der Geschichte war, dass Vater eines Tages nicht mehr wusste, wie er aufwachen sollte. Die Routine war ihm abhanden gekommen.

Wir wickelten den Körper in Decken, denn während der Glashausjahre hatte er sich an die Wärme gewöhnt. Er wirkte lächerlich dürr, als hätte er nie gelebt. Der Boden war erleichtert, als wir den Körper hineinlegten. Wir warfen eine Menge Erde auf ihn. Man konnte es nicht dem Zufall überlassen: Statt Tränen nur Schweiß. Mutter zog dann weg und nahm den Spaten mit. Vielleicht aus Rücksicht. An den Körper blieben keine Erinnerungen. Oder ich streite sie ab. Seitdem bete ich jeden Frühling, dass er ja nicht aufersteht.

31

Übersetzt: Timea Tankó

Kornélia Deres - Dabei hat Vater- Nahm er mit - Die Jungs - Wie ein Spürhund - Nur der Putz - Geister - Das Fest

Es war nichts zu machen, Mutter und ich nahmen den Spaten und brachten ihn hinters Haus.


A fiúk

Egy ideje úgy van, hogy félek a fényben. Az évnek ebben a felében mindig bevitted a virágokat az udvarról, pedig apa még öntözte őket. Te akkor is csak üvegházakban gondolkodtál, hiába tanultuk meg magunknak, hogy a levegő.

A fiúk körbevették az üvegházat és bevilágítanak. Hiába nézik, a sok lélegzet összesűrűsödött idebent, tömörré vált. Lassan kiprésel magából a ház.

Az udvar felett közben összegyűrődött a fény. Ha koncentrálódik, akkor mindig jobban fáj. A poharak felett még látni, valaki bedobta üvegházad ablakát. Talán apa volt, nem emlékszem. Lehet csak azt akarta persze, hogy többet levegőzz. Engem nem tudott kicsalni a napra. Félelmetes trükkjei voltak. Látod, már arra sem emlékszem, ki tűnt el előbb, ő vagy te. Azóta könnyebbek a szárítókötelek. Lóg rajtuk a fény.

Bevitte magával Lassan teltek a középső évek, a garázs mögött nagy kupacban a homok, mintha valaki kifeszítette volna a fényt, apa mindennap felkelt és sorban megmosdatta a zöldeket. Aztán egy idő után rövidebbek lettek az évszakok, arra gondoltam, biztos apa keze lehet ebben is, úgy tépkedte a fűcsomókat egész nyáron át, mintha ezzel űzné a nyarat, később sóval szórta fel az udvart, azt mondta rá, hogy hó. Ekkor készült az üvegház. A homokdomb helyén jelent meg. Túl gyorsan forogtak a nappalok, fűcsomó már nem is látszott, az udvaron vizes volt a só. A testesebb zöldek még fejlődtek. Apa azt mondta, hogy elege van és beköltözött az üvegházba. Nem tudta, hogy már neked adtam. Bevitte magával a zöldeket. Azóta is látni az ablakon a repedést, ahol megpróbált kimászni.

32

Deres Kornélia - Pedig apa - Bevitte magával - A fiúk - Mint eg y kopó -Csak a valokat - Szellemek - Az ünnep

Pedig apa

Sosem volt szerencsém a fiúkkal, és most szeretnék elbújni a lámpáik elől. Kintről kiabálnak mindenfélét, amit én az üvegbe karcolhatok. Valaki elnyeli a fényt itt. Talán az, aki apa székében ül, pedig már évek óta nem fér el benne. Miatta zöldül a ház, mintha algák lepnék el, síkosan, hangtalanul. Belülről figyelem a repedések vonalát, nem látom meddig húzódik. De ha nagyon erősen hallgatok, kitalálhatom mennyi idő, míg a fiúk átlátnak majd a tömör üvegen, egészen a székig.

Mint egy kopó Régebben minden nap megígérte, kapok egy kutyát, amit együtt sétáltathatunk reggelente. Aztán arra gondoltam, meddig szólhat egy kapcsolat a bűntudatról. Már az is elég lenne, ha engem vinne le sétálni, a dombok között állítólag sok a sárkány, lángjukból készül az üveg. Befoghatnánk egyesével, onnan lehet felismerni őket, hogy palackzöldek. De talán ez a szeretet is csak ilyen. Félkész, mint egy kopó.


Csak a vakolat

Az ünnep

Anya sír. Öregnek érzi a bőrét. Pedig sohasem dohányzott.

A történet úgy végződött, hogy apa egy reggel nem tudta, hogyan kell felébrednie. Kiesett belőle a rutin.

Reggel meg azzal nyugtatja magát, csak a vakolat omlik. Én dohányzom, mégsem tudom összeseperni és visszaadni neki. *** Anya öreg. Sír a bőre. A hámlások furcsa alakzatokat rajzolnak a hátára. Meg lehet különböztetni a frissebbeket, mert a régiek pereme lágyabb, belsejük pedig koszos. Az alakzatok aktívak, rendszeresen összehúzódnak és ismét kiterjednek. Ritkán fáj.

Nem lehetett mit tenni, anyával fogtuk az ásót, és kivittük a ház mögé. A testet takarókba csavartuk, mert meleghez szokott az üvegház évei alatt. Nevetségesen véznának tűnt, mintha sosem élt volna. Megkönnyebbült a talaj, ahogy betettük alá. Rengeteg földet szórtunk a testre. Nem lehetett a véletlenre bízni: könnyek helyett csak verejték. Anya utána elköltözött és magával vitte az ásót. Talán kíméletből. A testről nem maradtak emlékek. Vagy letagadom. Azóta minden tavasszal imádkozom, nehogy újra feltámadjon.

Szellemek Apa keserűt iszik, attól könnyes. Esténként így válik ki belőle a sötét és a fehér. Ilyenkor nem szeretek rá nézni, de ha cukrot rakunk a szemébe, többé nem kell félni a rossz szellemektől. A várakozás hangjai nappalra maradnak, mert a fényben minden sokkal tisztábban szól. Ekkor már nem gondolunk az éjszakára, elmossuk a poharakat, később legyen mihez nyúlni. A keserűség délután felé kezd visszatérni, mert a gyulladás a szívben felszívja az összes cukrot.

33

Apa arca egyszer majd kitisztul és többé nem lesz más a délután és az éjjel.

Deres Kornélia - Pedig apa - Bevitte magával - A fiúk - Mint eg y kopó -Csak a valokat - Szellemek - Az ünnep

Azt mondja hámlani kezdett, s minden éjjel méteres darabok tapadnak a lepedőjére.


Dečaci

Od nekog vremena plašim se svetlosti. U ovo doba godine uvek si iz dvorišta unosila cveće, mada ih je tata još uvek zalivao. Ti si već tada mislila samo o staklenicima, uzalud smo naučili, da je vazduh suština.

Dečaci su opkolili staklenu baštu i spolja osvetljavaju njenu nutrinu. Uzalud proviruju, svaki se naš dah unutar staklenih zidova zgusne, stvrdne poput kamena. Staklenik me polako istiskuje iz sebe.

Nad dvorištem se u međuvremenu svetlost izgužvala. Kad se zgusne, ona je uvek više bolna. Iznad čaša se još vidi, neko je razbio prozor staklenika. Možda je to bio tata, ne sećam se. Valjda je samo hteo, naravno, da se više nadišeš vazduha. Mene nije uspeo da izmami na sunce. Mada je imao stravične trikove. Više se ne sećam ni toga, vidiš, ko je pre nestao - on, ili ti. Od tada je laknulo i konopcima za sušenje veša. Na njima samo svetlost visi.

Uneo ih je sa sobom Polako su prolazile srednje godine, iza garaže zamašna gomila peska, kao da je neko razapeo svetlost, tata je svakog jutra ustajao i redom umio svo zelenilo. Posle nekog vremena godišnja doba naglo su okraćala, pomislih da je i to verovatno tatino maslo, sve vreme je čupkao travčice kao da je tako hteo da otera leto, potom je zasuo solju čitavo dvorište, rekavši kratko da je pao sneg. I tada je napravljen staklenik. Na mestu nekadašnje gomile peska. Prebrzo su se smenjivali dani, na dvorištu ni travke nije bilo, debeli sloj soli navukao je vlagu. Bujalo je još samo krupnije zelenilo. Tata je rekao da mu je svega dosta i uselio se u staklenu baštu. Nije znao da sam je već namenila tebi. Uneo je sa sobom i zelenilo. Još se na prozoru vidi pukotina kroz koju je pokušao da se provuče.

34

Kornelija Dereš- Mada ih je tata - Uneo ih je sa sobom - Dečaci - Poput kakvog goniča - Samo fasada - Duhovi - Praznik

Mada ih je tata

Nikad nisam imala sreće s momcima, i sad bih volela da se sakrijem od svetlosti njihovih lampi. Izvana viču svašta, što bih ja mogla da urežem u staklo. Neko ovde guta svetlost. Možda taj koji sedi u tatinoj fotelji, mada već godinama ne može da stane u nju. Zbog njega se i kuća zeleni, kao da su je prekrile alge, klizave i bezglasne. Iznutra osmatram linije pukotina, ne vidim njihov kraj. Ali ako iz sve snage budem ćutala, mogla bih da pogodim koliko će biti potrebno vremena da momci prodru svojim pogledima kroz gusto zbijeno staklo, sve do fotelje.

Poput kakvog goniča Obećavao je ranije svakodnevno, da ću dobiti psa kojeg bismo svakog jutra mogli zajedno da prošetamo. Potom sam se upitala, dokle može da traje veza na temelju osećanja krivice. Bilo bi dovoljno i to, da u šetnju izvodi mene, među obližnjim brežuljcima navodno prebiva mnogo zmajeva, i staklo se pravi od njihovog plamena. Mogli bismo da ih upregnemo redom, a prepoznaju se po tome što su zeleni, poput boce. Ali možda je i ova ljubav samo takva. Polugotova, poput kakvog goniča.


Praznik

Mama plače. Koža joj, oseća, stari. Mada nikad nije pušila.

Priča se završila tako što tata jednog jutra nije znao kako da se probudi. Ispao je iz rutine.

Kaže da je počela da se ljušti, da na čaršavu posle svake noći ostaju ljuske od čitavog metra. Ujutro pak teši sebe time da se to kruni samo fasada. Ja pušim, pa ipak ne mogu samo da ih pometem i da joj vratim. *** Mama je stara. Njena koža plače. Kako joj se ljušti koža iscrtavaju se neobične forme na njenim leđima. Mogu se razlikovati sveža perutanja, jer su rubovi starih mekši, a njihova nutrina zaprljana. Šare su aktivne, redovno se skupljaju pa se opet šire. Retko su bolne.

Nije bilo druge, dohavatile se ašova i mama i ja, i iznele ga iza kuće. Umotale telo u ćebe, navikao je da bude u toplom šćućuren godinama u staklenoj bašti. Delovao je smešno žgoljavo, kao da nikad nije ni bio živ. Laknulo je valjda i zemlji kad smo ga pod nju strpale. Zasule telo s mnogo zemlje. Nismo prepuštale slučaju ništa: samo znoj umesto suza. Mama se kasnije odselila ponela je i ašov sa sobom. Htela je valjda mene da poštedi. O telu nisu ostale nikakve uspomene. Ili ih moja svest naprosto poriče. Od tada se svakog proleća usrdno molim Bogu da slučajno ne vaskrsne.

Duhovi

Glasovi čekanja se ostavljaju za sutra, jer na dnevnom svetlu sve se jasnije oglašava. Tada već i ne pomišljamo na noć, a i čaše su oprane, da bismo imali kasnije za čim da pružimo ruke. Gorčina počinje da se vraća kasno posle podne, kad upala u srcu sav šećer povuče. Jednom će i tatino lice da se pročisti i više neće biti razlike između popodneva i noći.

Prevod: Arpad Vicko

Ehs genü scw gte eonnn, zwischen d e n gnibt es H ügeln a g e bl aus ih m F e u i r geW d er mw G l a a c s hat. n m k eni nt sie a n aschehnrgerm Flün. isAt baeurchv s li e o. w d. ie ein Sp

35

Tata pije gorčicu, otud mu i naviru suze. Uveče se tako iz njega izdvaja tamno i svetlo. U tim trenucima ne volim da ga vidim, ali ako mu pospemo oči šećerom, ne treba da se bojimo zlih duhova.

Kornelija Dereš- Mada ih je tata - Uneo ih je sa sobom - Dečaci - Poput kakvog goniča - Samo fasada - Duhovi - Praznik

Samo fasada


Grecsó Krisztián

Krisztián Grecsó, geboren 1976 in Szegvár, lebt heute in Budapest. Er studierte Hungarologie und arbeitet als Redakteur und Kritiker für die beiden wichtigsten Literaturzeitschriften Ungarns, Élet és Irodalom und Bárka. 2005 war er Stipendiat der Akademie der Künste Berlin, 2006 Gast des Literarischen Colloquiums Berlin. Nach drei Gedichtbänden und dem Erzählungsband Pletykaanyu, der ihn 2001 in Ungarn schlagartig bekannt machte, ist Lange nicht gesehen sein erster Roman. Krisztián Grecsó wurde bereits mit zahlreichen Preisen ausgezeichnet, zuletzt mit dem AttilaJózsef-Preis, dem bedeutendsten Literaturpreis Ungarns. Grecsó Krisztián 1976-ban született Szegváron, Budapesten él. Magyar szakon végzett az egyetemen, az Élet és Irodalom és a Bárka szerkesztője. 2005-ben megkapta a berlini Akademie der Künste ösztöndíját, 2006-ban az ugyancsak berlini Literarisches Colloquium vendége volt. Három verseskötet és a Pletykaanyu című elbeszéléskötet után, amely 2001-ben ismertté tette a nevét, 2005-ben jelent meg Isten hozott című regénye. Számos díjban részesült, legutóbb József Attila-díjban. Kristijan Grečo rođen je 1976. u Šegvaru, živi u Budimpešti. Studirao je hungarologiju, a radi kao urednik i kritičar u dva najvažnija književna časopisa u Mađarskoj Élet és Irodalom i Bárka. Stipendista akademije umetnosti u Berlinu bio je 2005, dok je 2006. gostovao na Literarnom kolokvijumu u Berlinu. Nakon tri knjige poezije i knjige pripovedaka Pletykaanyu, koje su ga 2001. godine proslavile u Mađarskoj, objavljuje i svoj prvi roman Odavno se nismo videli. Kristijan Grečo je već odlikovan brojnim nagradama od kojih je poslednja Nagrada Atila Jožef, najvažnija književna nagrada u Mađarskoj.


Ich lasse dich zu „In mir gibt es nichts, was der Vergangenheit angehört.“ Lajos Kassák

37

Etelka, Oma Jusztis Mutter, war irgendwo zwischen Makó und Földdeák als Dienstmädchen angestellt, täglich zehn Stunden Arbeit, ein einziger freier Tag, am Sonntag durfte sie nach Makó fahren, wie ihre Tochter später auch, zum Tanzen oder ins Kino. Makó war in den zwanziger und dreißiger Jahren eine glänzende Stadt, ein wohlhabender, belebter Ort, eine Grenzfestung des an die Landesgrenze gerückten, verstümmelten Komitats Csanád. Man nannte es die Stadt der Juden, es verfügte über eine ausgeprägte und willensstarke Bürgerschicht, die ein Hotel, ein Casino und ein Gymnasium erbauen ließ. Mutter und später Tochter spazierten gerne die Flanierstraße entlang, an diesem einzigen, so schnell verfliegenden Tag, an dem vor allem Vertreter des Kunsthandwerks, Industrielle, Gehilfen der Kneipenbesitzer, Anwälte, Gymnasiallehrer und die Dienstmädchen der Großbauern umeinander herumschlichen, Umarmungen ersehnten und fürchteten, sich eine Familie, ein anderes Leben, ein Zuhause wünschten. Meine Mutter hat, als sie mit mir schwanger war, bis zum letzten Augenblick gearbeitet. Damals hat man noch mit getrockneten Maiskolben gefeuert. Meine Mutter lief an einem Sonntag, als mittag beim Kochen die Maiskolben ausgegangen waren, hinaus auf den Hof. Oma Juszti schrieb mit schrägen Buchstaben, sie folgten wie von einem endlosen Faden beisammen gehalten aufeinander, an dem man nur hätte ziehen müssen, damit sich alles in eine einzige gerade Linie verwandelte. Sie lief hinaus, aber die anderen fragten sich nach einer Weile ungeduldig, wo sie denn steckte und machten sich auf die Suche nach ihr. Ich empfing das Publikum des Feldes mit Musik. Neben einem Heuhaufen erblickte ich die Welt. Oma Juszti gab ihrem Text auch einen Titel, es ist dieser letzte Satz, Neben einem Heuhaufen erblickte ich die Welt. Der Text endet ungefähr mit der Geburt meines Onkels Márton, da siegt die Parkinsonsche Krankheit schließlich über ihre zitternde Hand, es folgen noch einige Seiten, auch mein Vater wird geboren, aber die drei Kinder nach ihm existieren nur in der Wirklichkeit. Es war damals üblich, zum Maisschälen zusammenzukommen. Meine Mutter ging mit in die Stadt, zur Schwester ihrer Hausherrin. Dort traf sie einen jungen Mann, dem sie gefiel und der sie auch bald heiratete. Über den jungen Mann berichtet sie nur so wortkarg und ehrlich gesagt, vertuscht sie hier auch etwas, denn dieser kaum erwähnte junge Mann heiratet das bereits in andere Umstände gekommene Mädchen, was aus der autobiographischen Beschreibung jedoch nicht ersichtlich wird. Mehr schreibt Oma Juszti über die Ahnen nicht, über den Stiefgroßvater meines Vaters ist das auch alles. Der leibliche Vater: unbekannt. Wahrscheinlich habe ich meinen Hang zum Suchen, Formen, Spielen von Oma Juszti geerbt. Von der Gegenwart interessiert mich lediglich das, was mit der Vergangenheit in Verbindung steht, auch damit erging es ihr wohl ähnlich. Das nehme ich an, weil sie beim Schreiben einige Veränderungen vornahm, sie schnitzte die Vergangenheit zurecht: mündlich erzählte sie zum Beispiel etwas ganz anderes, wenn es um ihren geheimnisvollen, leiblichen Vater ging. Manchmal sprach sie von einem Abkömmling eines russischen Muschik, dann wieder von einem aufdringlichen litauischen Soldaten oder einem georgischen Juden. Ihr Geburtsjahr, 1919, liefert keinen Aufschluss darüber, was im Herbst 1918 irgendein russischer Soldat in der Welt der Einödhöfe um Makó getrieben haben könnte. Oma Juszti behauptete stets, ihre Lebens- und Widerstandskraft diesem Bündnis zu verdanken, ihre legendäre Vitalität sei ein Ergebnis der Verbindung zweier so verschiedener Menschenarten. Tatsache ist, dass sie nicht die Lebenskraft ihrer Mutter geerbt hatte, denn die „sich beim Maisschälen verlobende“ Etelka lebte sechs Jahre später schon nicht mehr. Ich habe es nie übers Herz gebracht, nachzufragen, warum die damals sechs Jahre alte Jusztika von keinem ihrer Verwandten aufgenommen wurde. Es ergab sich nie die Gelegenheit, einer so grausamen Frage auf den Grund zu gehen…

Krisztián Grecsó - Ich lasse dich zu

„Meine Gegenwart und meine Zukunft werden größtenteils von der Vergangenheit beeinflusst.“ derselbe, 11 Jahre später


38

Krisztián Grecsó - Ich lasse dich zu

en geh d am urith säic

Verwandte aus Mindszent halfen ihr aber, einen Mann zu finden. Sie haben sich für die hübsche, heiratsfähige Jusztika in der Siedlung in der Nachbarschaft einen Jüngling, besser gesagt, gleich drei Jünglinge ausgeguckt, eine alte, auch als Engelmacherin arbeitende Kupplerin hatte ihnen von den drei Brüdern erzählt: alle drei seien kleine, stämmige Bauernjungen, mit hoher Stirn und breiten Schultern, hervorstehendem Kinn, auffallend großer Hakennase, was jedoch nur Gutes bedeute. Sie bat Jusztika darum, sich für einen von ihnen zu entscheiden und sie würde dann ein Treffen arrangieren. Ignác, der Älteste, ein fescher junger Mann mit schwarzen Haaren, sei vielleicht etwas zu gefragt, ein unsteter Charakter, der Kartenspiel und Frauen liebe, auch den Wein nicht verachte und über den man munkele, er sei in Szeged in mehreren Freudenhäusern Stammgast. Nicht so die beiden jüngeren Brüder, Márton und Benedek, sie seien blond (was bedeutete: braun), fromme, zuverlässige, katholische Männer, beide als Ehemänner geeignet. Von Letzterem stellte sich heraus, dass sein Glaubenseifer sogar etwas zu stark war, er wollte Mönch werden, wodurch die Möglichkeit der Wahl nicht wirklich echt war, das Spiel aber schon, drei Männer waren angeboten worden und Jusztika ließ ihre Augen über alle drei schweifen, natürlich streng theoretisch. Das Äußere ist bei einem Mann unwichtig, die betreffenden jungen Herren seien nicht hässlich, sagte die Kupplerin, und ihr Tonfall signalisierte, dass dies für ein anständiges Mädchen ausreichend zu sein habe. Fotografien gab es natürlich nicht, so blieben die Vorstellungskraft und die sanften Schwingungen der Stimme der Kupplerin, der Glanz ihrer Augen, während sie von den Dreien erzählte. Jusztika war für ein Treffen mit Márton, was jedoch um ein Haar ins Wasser gefallen wäre. Darüber schrieb Oma Juszti am längsten, als ich das las, strich ich über das Blatt, meine Haut nahm den muffigen Geruch an, er haftete an meinem Finger, nachdem ich ihre Autobiographie zuklappte, ich roch daran, es war der Geruch der alten Schrift, der alten Schränke und Kleider, morgens, bevor ich ins Büro ging, rieb ich ein wenig am Papier, manchmal blieb der Geruch bis elf Uhr an meiner Hand, blieben die Sätze in meinem Kopf, da ich den Text so oft gelesen hatte, dass ich ganze Absätze auswendig kannte. Als der Onkel meiner Muhme hörte, dass ich doch eher für den Mittleren geeignet wäre, sagte er sofort, er wüsste nicht so recht, der sei in einem anderen Haus zur Brautschau gewesen. Dann brachte er es fertig, bei dem Mittleren vorbeizugehen und ihn zu fragen, ob die Brautschau erfolgreich verlaufen sei. Dieser sagte, sie hätten sich mit dem Mädchen noch nicht einigen können. Denn keiner von beiden wollte von seiner Mutter wegziehen, beide wollten nur, dass der andere zu ihm ziehe. Sie hätten sich darauf geeinigt, noch über die Sache nachzudenken. An dieser Stelle ist es wie ein Lied, es hat keinen Rhythmus, sondern eine Melodie, wie ein Gesangsbuch, ein auf der Kirchenbank vergessenes, offen daliegendes Büchlein: mit dem Auftauchen des unendlich an seiner Mutter hängenden, zärtlichen, frommen Jungen wird es plötzlich zu einer Tugend, dass Oma Juszti eine Waise war. Der Onkel antwortete daraufhin, es interessiere ihn nur deshalb, weil er gerade aus Mindszent käme, wo er meine Muhme besucht habe und dort hätten sie ein so wunderschönes Mädchen gesehen, von dem Márton schon immer geträumt habe. Sie habe niemanden, weder Eltern, noch Geschwister, dadurch aber auch niemanden, der sie beeinflussen könnte… Dann hielt er eine kurze Pause und fügte hinzu: „Das habe ich nur gesagt, falls es mit dem Mädchen aus Szentes nicht klappen sollte, könntest du es mit ihr versuchen.“ Das blieb nicht ohne Wirkung… so kam Márton nach Mindszent (zu mir), statt nach Szentes, um dort eine Antwort zu erhalten. Er dachte sich, komme, was wolle, er werde sein Glück versuchen… Jusztika war bereits die dritte Woche in Mindszent, die Männer der Gegend wurden allmählich auf sie aufmerksam. Eine reichliche Woche arbeitete sie auch als Dienstmädchen, es war aber keine gute Stelle, nach ein paar Tagen schon war es offensichtlich, dass ein Bleiben sich für sie nicht lohnte, sie wollte sich mit ihrer Hauswirtin nicht zerstreiten, für sie wäre es auch nicht gut gewesen, wenn ihr Ruf einen Schaden genommen hätte, zänkische Dienstmädchen finden schwer eine Anstellung, mögen sie noch so fleißig sein. An dem Nachmittag, als Márton kommen sollte, heizte sie im Kesselhaus an und während das Wasser kochte, spähte sie zwischen den Spalten des Lattenzauns hinaus, die Fischer kamen von der Theiß nach Hause, ihre prallen Flechttaschen zeugten von einem guten Fang. Eine Truppe Erdarbeiter war unterwegs zum Bahnhof, sie trugen Samtjacketts und Samthosen, ihre einzige Festkleidung, liefen im Gleichschritt wie Landser und sangen Wer das Wasser der Theiß trinkt. Die Muhme hatte ihr gerade am Abend zuvor erzählt, dass sie nach Transdanubien fuhren, manchmal blieben sie einen ganzen Monat fort, Jusztika beobachtete ihre Gesichter und überlegte, wem Márton wohl ähnlich sehen würde, ob die Hakennase wohl so aussehe wie die des blonden Mannes oder ob er vielleicht solche buschigen Augenbrauen habe wie dieser Zigeuner? Sie blickte ihnen traurig hinterher, dabei kannte sie keinen von ihnen, aber wegen


Krisztián Grecsó - Ich lasse dich zu

39

der Hoffnung hatten sich die Männer in ihren Augen im Allgemeinen verändert, die Mädchen aus Mindszent, die über ihrer Bügelwäsche Tränen vergossen, taten ihr leid. Das Wasser kochte, sie hatte im Laufe der Woche schon ihre Kleider gewaschen, jetzt wollte sie sich waschen, vor dem Stall, im Bereich vor der Kohlenkammer störte sie niemanden, sie stellte die Emailschüssel auf einen Schemel, ihre Elfenbeinhaut war noch nie von einem Mann berührt worden, ängstlich, mit einer gewissen Beklemmung dachte sie daran, wie es wohl sein würde, wenn es irgendwann einmal dazu käme. Vielleicht würde ja gerade der Mann, der an diesem Nachmittag zu ihr kam, der statt nach Szentes zu fahren, auf dem Weg zu ihr war, derjenige sein, der über ihr straff geflochtenes Haar streichen, sie an sich ziehen würde. Er ist bestimmt von unstetem oder ungeduldigem Charakter, dachte Jusztika, sie versuchte, mit Verachtung an ihn zu denken. Die Stimmen der Erdarbeiter hörte man kaum noch, die Truppe hatte sich entfernt, sie vernahm das Tuten des Zuges aus Vásárhely, er fuhr wohl gerade am Friedhof vorbei, dort, beim Bahnhofsübergang der Siedlung, hupte er immer. Was, wenn der Mann nicht gut aussieht, wenn er ihr nicht gefällt? Sie zog ihr Hemd aus und spritzte das warme Wasser in ihre Achselhöhle. Sie blickte ins Wasser, als würde sie sich darin erkennen können. Ihre Hände zitterten. Wovor sie sich fürchtete, war nicht, dass der Mann hässlich sein oder er ihr nicht gefallen könnte. Was, wenn er sich nicht für sie interessierte? Plötzlich ergriff sie eine ungeheure Wut auf die Kuppler, wenn dieser junge Mann namens Márton sich doch für das Mädchen aus der Stadt entscheiden würde, diese Schande würde sie niemals überleben. Sie wusch ihr Gesicht. Und noch einmal. Noch einmal. Noch einmal. Als könnte man böse Vorahnungen, schlimme Befürchtungen einfach so wegwischen. Als Márton ankam, konnte Jusztika an nichts anderes mehr denken, als dass er doch lieber gleich wieder gehen würde. Die Muhme hielt ihn auf, plauderte mit ihm auf dem Hof. Gerade sprach Márton, er betrat das Haus mitten im Satz und Jusztika war bis zu dem Augenblick wütend auf ihre Muhme gewesen, weshalb sie ihn denn aufhielt, doch da, als Márton eintrat und ihm mitten im Satz das Wort im Hals stecken blieb und er sie ansah, sie anstaunte, bewunderte, als könne er sich nicht mehr von der Stelle rühren, war sie ihr bereits dankbar. Márton sah sie an, seine Augen waren feucht, als wäre er ganz ergriffen, er hatte Blumen mitgebracht, aber vergaß, sie ihr zu übergeben, er vergaß auch, sie zu begrüßen, das Lachen der Muhme brach die Stille, Jusztika taute auf, all ihre bösen Vorahnungen waren verflogen, ein märchenhafteres erstes Treffen hätte sie sich gar nicht erdenken können. Die Muhme bot ihm an, sich zu setzen, Márton setzte sich, wie er war, mit Hut, in der Hand der Blumenstrauß, er hatte sich immer noch nicht vorgestellt, da kam Onkel Ábel, der Onkel der Muhme, er blickte zu Márton und wusste, dass bereits alles entschieden war, das erfreute ihn sichtlich und später sagte er mehrmals zu Jusztika, die großen Dinge des Lebens würden oft durch so lächerlich kleine Blicke entschieden, ein Blick, der zwei Menschen zueinander führen kann oder ein Wegsehen und zwei Fremde stolpern weiterhin ihren eigenen, einsamen Weg entlang. Onkel Ábel bot Márton Obstler an, du darfst ihn trinken, wenn du ihr endlich den Strauß gibst, sagte er, Márton errötete, trat an Jusztika heran, er roch nach Parfüm und Rauch, stellte sich ihr vor, Jusztika hatte noch nie einen so seltsamen, slawisch klingenden Namen gehört, den Namen, der bald auch der ihre werden sollte, er bedeutet der Grieche, wir haben griechische Wurzeln, sagte Márton, Und seid Philosophen, was?, neckte ihn Onkel Ábel, erhob dann das Glas, ein Bauernjunge mit griechischen Wurzeln, murmelte er in seinen Schnurrbart, hat man sowas schon gehört? Sie unterhielten sich bis zum Abend, Jusztika versuchte tagelang, sich daran zu erinnern, worüber, aber ihr wollte keines der Themen einfallen. Wenn sie ans sandige Theißufer spazierte, um die Fischer in ihren Zillen oder die Dampfer auf dem Weg nach Szeged zu beobachten, die Kähne, wie sie aus Csongrád das aus der Körös gefischte Schwemmholz transportierten… aber eigentlich, um in ihrer Einsamkeit über Márton nachsinnen zu können, fiel ihr immer wieder nur die Wärme ein, die Wärme des Gesprächs. Der Nachmittag strich vorüber, Márton wollte keinen Obstler mehr, er musste schon nach dem ersten Schluck husten, er versuchte, es zurückzuhalten, was ihm jedoch nicht gelang, Onkel Ábel klopfte ihm auf den Rücken, das muss dir nur vor mir peinlich sein, sagte er zu ihm, die Frauen freuen sich. Und er wusste gar nicht, wie wahr er sprach, Jusztika lachte beinah vor Freude, sie hatte sich gerade so einen schüchternen jungen Mann gewünscht, der sich nichts aus Wein und Obstler machte. Sonst bist du doch so gesprächig, sagte die Muhme, sah dabei Jusztika an, deren Magen sich sogleich verkrampfte, sie spürte, wie die Säure brannte, wie konnte sie nur so etwas sagen, am Ende würde Márton noch von ihr denken, sie sei geschwätzig. Sie sagte nichts, aber ihre Augen, ihre Augen, die hassten die Muhme, die Frau lachte, sie ließ sich den Obstler schmecken, Onkel Ábel ebenfalls, Jusztika war erbost darüber, dass die Muhme und ihr Onkel


ellettem érsz

40

Krisztián Grecsó - Ich lasse dich zu

sich ihrer Sache so sicher waren, schließlich hatte Márton noch nichts gesagt, er saß da, gewiss, er hatte alle Züge verpasst, war aber nicht mit der Sprache herausgerückt. Wenn er doch endlich sagen würde, was ihn zu ihnen geführt hat. In Jusztikas Knie sprang der Nerv, so wie es später auch bei ihrem Sohn und bei dessen Sohn sein würde, wenn sie nervös waren, sie klopfte auf ihrem Knie, die Muhme sah sie an, zum ersten Mal tadelnd, „sei nicht ungeduldig“ – war die Botschaft ihrer Augen, sie sagte jedoch nichts und da fragte Márton, ob die Muhme wisse, weshalb er gekommen sei. Und sie lächelte nur, als handele es sich um ein großes Geheimnis und antwortete, sie ahne es, wolle sich aber nicht einmischen, das ginge nur Jusztika etwas an. Márton sah Jusztika an, zum ersten Mal sah er ihr in die Augen, sie mögen spazieren gehen, bat er sie, um den Grund seines Besuchs zu besprechen. Mindszent war damals ein großes Dorf, mit mehr als zehntausend Einwohnern, auf die eine oder andere Art gehörten so viele Menschen zum Dorf, obgleich die Häuser vereinzelt standen, um das Dorf herum gab es Siedlungen, armselige Hütten, Bauernhöfe, wenn jemand zum ersten Mal hierher kam, wusste er gar nicht, wo die Grenze zwischen Dorf und den Siedlungen war, die wie zufällig hingestreuten Behausungen ergaben keine Straßen. Dorf der Fischer nannte man es, dabei ernährte die Theiß nur wenige, die meisten lebten von der Erdarbeit, das Zigeunerlager war riesig und furchtbar arm, hinter den Gleisen wohnten Tausende Zigeuner, wenn sich für sie überhaupt eine Arbeit ergab, so war es Kesselflicken oder das Sammeln schlechter Federn. Jusztika und Márton spazierten durchs ganze Dorf, bis an die Grenze, wo die Siedlungen begannen, bis zum Zigeunerlager und zurück, allmählich wurde es dunkel, es war Herbst, die Abende waren bereits kühl, im Lager wurden Feuer angezündet, an jedem Zaun wurden sie von Hunden angebellt. Jusztika dachte daran, dass sie fremd waren, deshalb wurden sie auch so angestarrt, zwei Fremde spazierten hier die Straße entlang, sie wollte nicht dort sein, es war nicht angenehm, sie wäre in dem Augenblick sehr gerne endlich irgendwo zuhause gewesen. Sie gingen zum Park vor dem Rathaus, blieben stehen, Jusztika betrachtete das neue Rathausgebäude, es erinnerte sie an das neue Hotel in Makó, groß, ernst, mit Säulen, Márton knetete seinen Hut, jetzt fiel das Sprechen schwer, er sagte selten etwas und auch dann verstummte er mitten im Satz, als habe er es sich anders überlegt. Dann, im Park, vor dem Rathaus, brachte er endlich sein Anliegen hervor. Er bat um eine schnelle, entschlossene Antwort. Jusztika sagte daraufhin, so geht es aber auch nicht, man sollte nichts überstürzen, sie sah ihn auch an, im Dunkeln war sein Gesicht kaum noch zu erkennen, aber ihr war, als zittere ihm das Kinn vor Aufregung, ich bitte zumindest um eine Woche Bedenkzeit. Márton willigte ein, wenn es denn nötig sei. Er begleitete sie nach Hause, ohne ein Wort zu sagen, liefen sie nebeneinander her, als wäre etwas Schlimmes geschehen, Jusztika hatte das Gefühl, dies sei eine zu große Entscheidung, einfach so, Frage-Antwort, sie bat Márton, nicht mit ihr ins Haus zu gehen, aber in einer Woche auf jeden Fall wegen der Antwort zurückzukommen. Márton küsste ihr die Hand, ungeschickt, Jusztika verstand nicht, was er wollte, ihr küsste sonst keiner die Hand, sie streckte ihm die Hand nicht entgegen, dann blickte sie seiner taumelnden Gestalt nach, die dunkle Silhouette entfernte sich, er hatte einen so sonderbaren, breiten Gang, man konnte ihm ganz lange folgen und Jusztika glaubte, es bedeute etwas, dass sie ihm mit den Augen folgen konnte. Jetzt stand sie ein bisschen besserer Laune auf der Straße, im Dunkeln, sie wollte das Tor nicht öffnen, denn man hätte das Knarren im Haus gehört, dann wären sie herausgekommen und sie wollte ja noch ihre Gedanken sammeln, die Freude spüren, sie freute sich jedoch nicht, das ging nicht auf Kommando. Der Hund hatte sie gewittert, kam ans Tor, nun konnte sie nicht weiter zögern, sie blickte noch einmal Márton hinterher, sah ihn jedoch nicht mehr, ein fremder Mann, dachte sie, ein fremder Mann aus der Nachbarsiedlung, der neben der Hanffabrik wohnte, ein Einlieger, den sie wohl nie kennen gelernt hätte, wenn sie ihre Muhme nicht besucht hätte und nun wird dieser Mann vielleicht ihr Gefährte fürs Leben. Sie streichelte den Hund, der freudig bellte und dankbar auf den Rasen pinkelte, aus dem Hühnerstall drang kein Gackern heraus, die Hühner schliefen, Jusztika versuchte, sich Mártons Gesicht vorzustellen, seine Stimme, wo er wohl wohnte, wie er lebte, was er machte, wie seine Haut duftete. Ein Fremder, dachte sie wieder und blickte an sich herunter, sah ihre Hand an, ihr Festkleid und hatte das Gefühl, selbst eine Fremde zu sein. Das überraschte sie, sie dachte zum ersten Mal auf diese Art über sich, über ihr Schicksal nach. Dann wurde sie dieser Gedanken überdrüssig, stand auf, war jedoch der Meinung, dieses Nachsinnen sei ein gutes Zeichen, der Himmel war weit, klar, man sah die Sterne. Die Muhme und Onkel Ábel warteten reichlich angeheitert auf sie, selbst Jusztikas erschrockenes, trauriges Gesicht brachte sie nicht aus der Fassung, Jusztika hatte das Gefühl, sie achteten nicht auf sie, als wüssten sie von Gott persönlich, dass nichts Schlimmes geschehen könne. Onkel


Krisztián Grecsó - Ich lasse dich zu

Übersetzt: Timea Tankó

41

a d e n b e i s am a m n e n gehtalten n a u u r s inh s and h e ä n , d t e a m ver it sich alles inzefineiee einzi

Ábel schenkte einen Obstler ein und drängte Jusztika so lange, bis diese ihn annahm, sie musste husten, bekam Atemnot, bald wirst du eine erwachsene Frau, sagte Onkel Ábel, du musst das Leben verkraften können. Jusztika verbat es sich, sie habe sich noch nicht entschieden, sie war wütend auf Onkel Ábel, die Dinge konnten doch nicht einfach so über ihren Kopf hinweg beschlossen werden, sie habe sich doch noch gar nicht entschieden, sagte sie noch einmal, sie habe sich noch nicht entschieden, wiederholte sie immer wieder. Onkel Ábel wollte etwas erwidern, Jusztika winkte jedoch ab, der Alte lehnte sich zurück, ihm sei es ja egal, brummte er, die Muhme hieß das erschrockene, hoffende Mädchen, sich zu setzen, die genau das brauchte, deshalb so wütend war, sie benötigte Zuspruch, denn alleine konnte man in einer so großen Angelegenheit nicht entscheiden. Jusztika wusste jedoch nicht, dass sie an der Entscheidung, die ihr eigenes Leben betraf, gar nicht beteiligt sein würde, sondern zwei Fremde, eine listige Frau und ihr Trinkeronkel ihr einen Fremden aufschwatzen würden, da sie sich trauten, einen Entschluss zu fassen, ihnen war es schließlich egal. Danach bat ich meine Muhme, etwas zur Sache zu sagen. Ich gestand, dass mir dieser schöne junge Mann gefiel, das Äußere ist aber doch nicht alles. Sie kannten ihn und sollten mir ihre Meinung über ihn sagen. Davor, dass ich ihnen länger zur Last fallen würde, sollten sie sich nicht fürchten, wenn ich mich gegen eine Verbindung mit ihm entscheiden sollte, würde ich gleich am nächsten Tag zurück nach Makó fahren. Dort werde ich mit offenen Armen empfangen. Daraufhin haben meine Muhme und ihr Onkel einstimmig erklärt, die Entscheidung sei meine Sache, sie könnten mir nur sagen, ich würde mit ihm anfangs sicherlich arm leben müssen, würde aber keinen finden, der sich besser als Ehemann eignete. Márton, der einsame, ungeduldige, sich verzweifelt nach einer Ehefrau sehnende junge Mann findet in diesem Augenblick eine Gefährtin, die im Dunkeln taumelnde Silhouette ist nicht mehr einsam, es sind zwei Menschen, die langsam, gemächlich in Richtung der Siedlung gehen. Die Ehe wird rasch geschlossen, jedoch von langsamem Verlauf sein, sie leben bedächtig, ihr erstes Kind ist eine Fehlgeburt, sie sind kinderlos, als Márton mit dem zweiten ungarischen Armeekorps zum Don marschiert. Jusztika – die die von ihrem Mann abgöttisch geliebte Frau Mama nur schwer erträgt – wartet vier Jahre auf ihn, mit der Zeit bleiben alle Lebenszeichen aus, zwei fremde Frauen, die nebeneinander leben, in Beklemmung und hoffend, wobei sie die Hoffnung in den Augen der jeweils anderen suchen. Sie ertragen einander ein knappes halbes Jahrzehnt lang, während dieser Zeit begraben sie die auch später nur selten erwähnte Schwester Mártons und auch die Frau Mama erkrankt. Márton ist einige Monate an der Front, die Soldaten der zerschlagenen ungarischen Armee machen sich zu Fuß auf den Rückweg über die östliche Steppe und unter den die halbe Welt durchquerenden Landsern wird auch er, mein zukünftiger Großvater, dabei sein. Er kommt bis zur Nachbarstadt, einige Monate ist es nun her, dass er seine junge Frau zum letzten Mal in den Armen gehalten hat, acht Kilometer ist er von seinem Geburtshaus entfernt, als er in russische Gefangenschaft kommt. Das kurze Fronterlebnis zu vergessen, wäre noch einigermaßen möglich, nun muss er jedoch eine fast vollständige Rückreise antreten, die gegnerischen Truppen bringen ihn fast bis zum Don, wo er vier Jahre in Gefangenschaft verbringt, die Umstände sind spartanisch und ständig muss er gegen die teuflische Versuchung der Hoffnungslosigkeit ankämpfen, die quälende innere Stimme verstummen lassen, die ihm immer wieder sagt: Du warst schon fast zu Hause. Mein Vater hat erzählt, er habe bei entfernten Verwandten unterkommen wollen, die ihn jedoch nicht bei sich aufgenommen hätten, deshalb sei er auf der Straße festgenommen worden, diese Geschichte wurde aber von niemandem bekräftigt und mein Großvater war nicht bereit, auch nur ein Wort über diese Zeit zu sagen. Er wiederholte immer dieselben einstudierten Sätze, wenn ich ihn, wie ein junger Kommissar, ausfragen wollte. Es blieben jedoch weder über die Gefangenschaft noch über das Soldatenleben irgendwelche Anekdoten. Bei dem Stichwort „Elend“, erzählte er von der Brennnesselsuppe, bei „Glück“ von einem Arzt, der ihn angeblich, nachdem er seinen Namen gehört, geholfen habe, weil dieser Name irgendwelche Erinnerungen in ihn geweckt habe – dieser slawisch klingenden, kurzen, nicht sehr schönen Lautreihe verlieh die Geschichte eine magische Wirkung. Sie werden fünf Kinder haben: Böbe, Márton, den Jüngeren, Ignác, meinen Vater, Marianna und Katalin. Márton liebt seine Kinder, die Großfamilie sehr, Jusztika hatte eine ausgezeichnete Entscheidung getroffen, einen besseren Mann hätte sie nirgends finden können. Sie ahnen noch nicht, dass die Gene und die ferne Zukunft sie in gewisser Hinsicht betrügen werden, weshalb sollten sie auch. Ihr als segensreich geglaubter Familienname wird nur von ihrem Sohn Ignác weitergeführt werden…


Mellettem elférsz „Nincs bennem semmi a múltból.” Kassák Lajos

Etelka, Juszti mama édesanyja valahol Makó és Földdeák között volt cseléd, napi tíz óra munka, egyetlen szabadnappal, vasárnap bemehetett Makóra, ahogy később a lánya is, táncra vagy moziba. Makó fényes város volt a húszas és harmincas években, módos, forgalmas hely, végvár a határra került, megcsonkult Csanád megyében. A zsidók városának nevezik, vaskos és akaratos polgársága van, amely hotelt, kaszinót, gimnáziumot épít. Anyja és később a lánya szívesen járja a korzót, ezen az egyetlen, olyan hamar elillanó napon, amikor a jórészt kézművesek, iparosok, korcsmárosok legényei, ügyvédek, gimnáziumi tanárok, nagygazdák cselédlányai kerülgetik egymást, akarják az ölelést és félnek, családra, más életre, otthonra vágynak. Az anyám az utolsó percig dolgozott, míg terhes volt velem. Akkoriban még csutkával főztek. Édesanyám egy vasárnapi ebéd készítésekor kiszaladt, mert kifogyott a csutkatő a kosárból. Juszti mama megdőlt betűkkel írt, és egy folytonos vonalban, úgy kavarogtak a betűk, mintha egy végtelen fonál tartaná őket egyben, és ha meghúznám, kiegyenesednének. Kiszaladt, várták, de már nem győzték bevárni, és kimentek utána. Muzsikaszóval fogadtam a mező közönségét. Megszülettem egy kazal tövében. Juszti mama címet is adott a szövegnek, az utolsó mondat az, Megszülettem egy kazal tövében. Nagyjából Márton nagybátyám megszületésével ért véget, akkor győzött a remegő kezén a Parkinson-kór, van még utána néhány oldal, apám is megszületik, de már nem bírtam tovább kiolvasni, a nagynéném, és a Márton utáni három gyerek csak a valóságban van. Divat volt akkoriban a fosztókába járás. Édesanyám gazdasszonyának testvérénél fosztották a kukoricát, bent a városon. Ott tetszett meg édesanyám egy fiatalembernek, aki hamar el is vette. A fiatalemberről ilyen szűkszavúan beszél, és őszintén szólva csúsztat, ez a keveset emlegetett fiatalember ugyanis már a megesett lányt veszi el, de ez az önéletírásból nem derül ki, Juszti mama nem ír a felmenőkről többet, apám mostoha nagyapjáról is csak ennyit. A valódi apja: ismeretlen. Valószínű, hogy Juszti mamától örököltem a keresésre, formálásra, játékra való hajlamot, hogy a jelenből nem érdekel más, csak aminek hasítéka van visszafelé. Ezt az eltérések miatt gondolom, Juszti mama ugyanis faragta a múltat: szóban egészen mást mondott, ha a talányos, vérszerinti apjáról volt szó. Hol egy orosz muzsik származékról, hol egy erőszakos litván katonáról, hol egy grúz zsidóról beszélt. A tizenkilences dátum nem ad eligazítást, mit csinált tizennyolc őszén a makói tanyavilágban egy valamiféle orosz katona. Mama szóban ebből a távoli frigyből származtatta erejét, ellenállóságát, a két ennyire különböző fajta hozta az ő legendás vitalitását. Tény, hogy nem az anyja életerejét örökölte, mert Etelka, a „fosztókában ismerkedő” lány, hat év múlva nem él. Hogy az árván maradt, akkor hatéves Jusztikát miért nem fogadta be egyetlen fölmenője sem, képtelen voltam firtatni. Sosem adódott olyan helyzet, hogy ennyire kegyetlen dolgot meg lehetett volna kérdezni… A mindszenti rokonok segítettek párt találni. A takaros, eladósorba került Jusztikának a szomszéd telepen szemeltek ki legényt, pontosabban mindjárt hármat is, az idős, angyalcsináló asszonyként is dolgozó kerítő mesél a fivérekről: alacsony mind a három, mokány, parasztfajták, magas homlokuk és széles a válluk, az álluk előre áll, az orruk feltűnően nagy és kampós, de az csak jót jelent. Arra kérte Jusztikát, válasszon, aztán ők megszervezik a randevút. Ignác, a legidősebb, fekete fajta, fess legény, de túlzottan is kapós, csapodár, imádja a kártyát és a nőket, az italt sem veti meg, azt pletykálják, Szegeden több nyilvános házban is törzsvendég. Nem így a két fiatalabbik testvér, Márton és Benedek, ők szőke fajták (ami azt jelentette, barnák), vallásosak, megbízható, katolikus legények, mindkettő férjnek való. Utóbbiról kiderült, hite túlzottan is buzgó, szerzetesnek készül, a választás tehát nem valódi, de a játék igen, mégiscsak három legény

szen beisamm elféard

42

Grecsó Krisztián - Mellettem elf érsz

„[A] múlt az, ami jelenemet és jövőmet nagy részben meghatározza” Ugyanő, 11 évvel később


feinander, an

au

43

men gehalten

Grecsó Krisztián - Mellettem elf érsz

a vásár, és Jusztika végigfuttatta a szemét, persze szigorúan képzeletben. A külső a férfiembernél lényegtelen, az emlegetett legények nem csúnyák, mondta a kerítő asszony, és súlyos szava jelezte, ennyi egy tisztességes lánynak éppen elég. Fénykép persze nem volt, maradt a képzelőerő, és a kerítőasszony hangjának finom vibrálása, ahogy a szeme csillogott, mikor a fiúkról mesélt. Jusztika Mártonnal akart találkozni, de kis híján kútba esett a találka. Juszti mama erről írt a leghosszabban, mikor ezt olvastam, megsimogattam a lapot, az állott szagot átvette a bőröm, éreztem az ujjaimon, mikor becsuktam az önéletírást, szagolgattam, ott volt a régi írás szaga, a régi szekrények, az öreg ruhák szaga, reggel, mielőtt elindultam a hivatalba, megdörzsöltem, néha tizenegyig ott volt a szag a kezemen, meg a mondatok a fejemben, mert olyan sokszor olvastam már őket, hogy bekezdéseket tudtam kívülről. Mikor ángyikám nagybátyja meghallotta, hogy inkább a középsőnek volnék én jó, rögtön rávágta, hogy bizony nem tudja, mert az meg lánykérőben van. És képes volt, mikor hazament, elmenni hozzá, megkérdezni, sikeres volt-e lánykérés. Az elmondta neki, hogy még nem tudtak közös nevezőre jutni azzal a lánnyal. Mert sem ő, sem a lány nem akarta édesanyját elhagyni: mindketten csak azt szerették volna, hogy a másik költözzön. Megegyeztek, hogy majd még gondolkoznak a dolgon. Itt olyan, mint egy dal, nem ritmusa van, hanem dallama, egy énekeskönyv, a templomi padon nyitva felejtett könyvecske: az anyjához a végletekig ragaszkodó, gyöngéd, vallásos fiú föltűnésével észrevétlenül erénnyé válik az árvaság. Nagybátyám erre azt felelte, hogy csak azért volt kíváncsi a fejleményekre, mert éppen Mindszentről jön, ahol meglátogatta ángyikámékat is, és ott – igaz, hogy csak fényképen –, de egy olyan csodás lányt láttak, akiről Márton mindig is álmodott. Nincs senkije, se szülei, se testvére, de ezzel együtt az sincs, aki befolyásolhatná... Aztán egy kis szünetet tartott, és hozzátette: „ezt csak azért mondtam, hogy ha nem sikerülne az a szentesi, akkor őt megpróbálhatnád!”. Meg is lett ennek a foganatja… így Mindszentre került (hozzám) Márton, ahelyett, hogy Szentesre ment volna a válaszért. Gondolta, lesz, ami lesz, eljön szerencsét próbálni… Jusztika harmadik hete volt Mindszenten, kezdtek rá fölfigyelni a telepi férfiak. Egy bő hetet szolgált is, de mostoha helyre került, néhány nap után kiderült, nem érdemes maradnia, nem akart összevészni a gazdasszonyával, neki se jó, ha rosszhíre terjed, a perlekedős cselédet nem fogadják meg, a nagyszájú lányoknak nehéz helyet kapni, hiába dolgosak. Délután begyújtott az üstházba, míg forrt a víz, kinézett a deszkakerítés résén, az élő Tiszáról hazajöttek a halászok, tömött gyékényszatyraikon látszott, jó volt a fogás. Az állomáshoz kubikus brigád vonult, bársonyzakóban, bársonynadrágban, az egy rend ünneplőjükben, ütemre léptek, mint a bakák, énekeltek, Ki a Tisza vizét issza. Ánigyka éppen az előző este mesélte, hogy indulnak a Dunántúlra, gyakran egy hónapra is elutaztak, Jusztika az arcukat nézte, vajon melyikre hasonlít Márton, ilyen-e az a kampós orr, mint azé a szőke legényé, talán összenőtt szemöldöke van, mint annak a cigányformának? Szomorúan nézett utánuk, pedig egyik legényt sem ismerte, de a férfiak, a remény miatt, úgy általában megváltoztak a szemében, sajnálta a mindszenti lányokat, akik titokban most sírnak a vasalás fölött. A víz forrt, mosott már a héten, fürödni akart, az ól előtt, a szenes kamra előterében senkit nem zavart, a hokedlire állította a zománcos lavórt, elefántcsont bőrét férfi még nem érintette, félelemmel, szorongva gondolt rá, hogy milyen lesz, ha majd egyszer. Talán éppen az a legény, az fogja végigsimítani szorosra font haját, magához húzza majd, aki ma délután jön, aki ahelyett, hogy Szentesre ment volna a válaszért, ide tart. Csapodár, vagy türelmetlen fajta, gondolta Jusztika, próbált megvetéssel gondolni rá. A kubikusok hangja alig hallatszott, eltávolodott a brigád, a vásárhelyi gőzös kürtölt a határban, a temetőnél van, ott szokott kürtözni, a telepi átjárónál. Mi lesz, ha nem szép férfi, ha nem a kedvére való? Levette a trikóját és a hónaljára lögybölte a meleg vizet. Belenézett a vízbe, mintha a tükrében látná magát. Remegett a keze. Nem attól félt, hogy csúnya lesz a legény, és nem is attól, hogy nem fog neki tetszeni. Mi lesz, ha ő nem érdekli a férfit? Hirtelen nagyon mérges lett a kerítőkre, ha ez a Márton nevű legény mégis a városi lányt választja, ő nem éli túl a szégyent. Megmosta az arcát. Még egyszer. Még egyszer. Még egyszer. Mintha le lehetne mosni a rossz sejtelmeket, a baljós előérzetet. Mire Márton megérkezett, Jusztika másra sem tudott gondolni, minthogy menne inkább el. Ángyika föltartotta, az udvaron diskurált vele, Márton beszélt, mondat közben lépett be a házba, és Jusztika egészen addig dühös volt az ángyikájára, mit tartja föl a legényt, de akkor, ahogy Márton belépett, és mondat közben beléfagyott a szó, és nézte, bámulta, csodálta őt, mintha mozdulni se lehetne mellőle, már hálás volt neki. Márton nézte, nedves volt a szeme, mintha meghatott lett volna, virágot hozott, de elfelejtette átadni, köszönni is elfejtett, ángyika kacagása törte ketté a csöndet, Jusztika megmelegedett, minden rossz sejtelme elszállt, ennél álomszerűbb belépőt el sem képzelhetett. Ángyika hellyel kínálta, Márton leült, ahogy volt, kalapban, kezében csokor, még mindig nem mutatkozott be, Ábel bácsi, ángyika nagybátyja ekkor jött meg, ránézett Mártonra, és


tudta, itt minden eldőlt, ettől jókedve lett, és később többször elmondta Jusztikának, hogy az élet nagy dolgai ilyen nevetséges, apró pillantásokkal dőlnek el, egy ilyen pillantás és két ember egymás mellé kerül, vagy egy félrenézés, és két idegen tovább bukdácsol a saját, magányos útján. Ábel bácsi pálinkával kínálta Mártont, megihatod, ha átadod végre azt a csokrot, mondta, Márton elpirult, Jusztikához lépett, kölni illata volt és füstszaga, bemutatkozott, Jusztika még sohasem hallott ilyen különös, szlávosan csengő nevet, azt a nevet, ami nem sokára az övé is lett, azt jelenti, görög, mondta, Márton, mi görög származásúak vagyunk… és filozófusok, mi?, incselkedett Ábel bácsi, aztán fölemelte a poharat, görög származású parasztlegény, mondta a bajsza alá, ki hallott már ilyet? Estig beszélgettek, Jusztika napokig próbálta fölidézni, miről, de egy téma sem jutott eszébe. Ha lement a meredek, homokos Tisza-partra, hogy nézze a ladikos halászokat vagy a Szegedre tartó gőzösöket, az uszályokat, ahogy Csongrádról viszik a Körösről halászott uszadék fát… de igazából azért, hogy magányában gondolkodhasson Márton felöl, mindig csak a melegség jutott az eszébe, a beszélgetés melegsége. Elment a délután, Márton több pálinkát nem kért, és az első korty után is köhögött, próbálta tartani magát, de nem sikerült, Ábel bácsi az oldalára ütött, ez csak előttem szégyen, mondta, az asszonyok örülnek. És nem is gondolta, mennyire igazat mond, Jusztika majdnem nevetett örömében, éppen ilyen szerény, nem italos fiatalemberre vágyott. Máskor olyan beszédes vagy, mondta ángyika, Jusztikára nézett, Jusztika gyomra összeugrott, marni kezdte a sav, hogy mondhat ilyet, még a végén Márton azt gondolja róla, pletykás. Nem szólt semmit, de a szeme, a szeme gyűlölte ángyikát, az asszony nevetett, ő bezzeg ivott még pálinkát, és Ábel bácsi is ivott, Jusztikát dühítette, hogy az ángyikája meg a nagybátyja ilyen biztosak a dolgukban, elvégre Márton semmit sem mondott, itt ül, minden vonatot lekésett, ez igaz, de még egy szóval sem hozakodott elő. Mondaná már, hogy mi járatban. Jusztika térdében ugrált az ideg, ahogy később a fia térdében, és az ő fia térdében is ugrál majd mindig, ha idegesek, kopogott a térdén, ángyika ránézett, most először megrovóan, „ne legyél türelmetlen”, üzente a szeme, de nem szólt semmit, és ekkor Márton megkérdezte, hogy tudja-e az ángyomasszony, mi az ő jövetelének célja. Az meg úgy mosolygott, mintha valami nagy titokról volna szó, és azt felelte, hogy ő sejti, de neki nincsen beleszólása, ez csak Jusztikára tartozik. Márton Jusztikára nézett, most először a szemébe, menjenek el sétálni, kérte, beszéljék meg a jövetele célját. Mindszent nagy falu volt abban az időben, több mint tízezer ember lakta, így vagy úgy, ennyi ember a faluhoz tartozott, szétszórva álltak a házak, a falu körül telepek, putrik, tanyák, ha valaki először jött, nem is értette, meddig tart a falu, hol kezdődnek a telepek, az ötletszerűen elpotyogtatott viskók nem adtak utcaformát. A halászok faluja, így nevezték, pedig kevés embert tartott el a Tisza, a többség kubikolni járt, a putri óriási volt, és kegyetlenül szegény, ezerszám laktak cigányok a síneken túl, ha adódott valami egyáltalán, edényt foltoztak, rossz tollat gyűjtöttek. Jusztika és Márton körbesétálták a falut, a telep határáig, a putriig és vissza, sötétedett, ősz volt, már hűvösek voltak az esték, a putriban tüzek gyúltak, minden kerítésnél megugatták őket a kutyák. Jusztika arra gondolt, hogy idegenek, azért is nézik meg őket, két idegen megy az utcán, nem akart ott lenni, nem volt jó ott lenni, most nagyon szeretett volna valahol otthon lenni végre. A ligethez mentek, a hivatal előtti parkban serdültek a fák, megálltak, Jusztika a hivatal új épületét nézte, az új makói szállodára emlékeztette, nagy volt, komoly, oszlopos, Márton a kalapját gyűrögette, most nem ment könnyen a beszéd, ritkán szólt, akkor is, mintha meggondolta volna magát, félbehagyta a mondatokat. Aztán a ligetben, a hivatal előtt végre kibökte. Gyors, határozott választ kért. Jusztika azt felelte, azért az nem úgy megy, nem eszik olyan forrón a kását, ránézett ő is, a sötétben már alig látta az arcát, de mintha az izgalomtól remegett volna az álla, legalább egy hét gondolkodási időt kérek. Márton ebbe, esetlegesen, belegyezett. Hazakísérte, szótlanul mentek az utcán, mintha valami baj történt volna, Jusztika úgy érezte, túl nagy döntés ez, csak így, hogy kérdés-felelet, arra kérte Mártont, ne menjen be vele, de egy hét múlva mindenképp jöjjön a válaszért. Márton kezet csókolt, ügyetlenül, Jusztika nem értette, mit akar, neki nem szoktak kezet csókolni, nem nyújtotta a kezét, nézte Márton imbolygó alakját, a sötét sziluett távolodott, olyan különös, széles járással ment, hogy egészen sokáig lehetett követni, és mintha ez jelentett volna valamit, hogy Jusztika tudta követni a szemével. Most egy kicsit jobb kedvvel állt az utcán, a sötétben, nem akarta megnyitni a kaput, mert a nyikorgást meghallják bent, kijönnek, össze akarta szedni a gondolatait, érezni akarta, hogy örül, de nem örült, nem ment parancsszóra. A kutya kiszagolta, hogy ott van, odajött a kapuhoz, nem volt idő tovább tétovázni, még egyszer Márton után nézett, már nem látszott, egy idegen férfi, gondolta, Jusztika, egy idegen férfi a szomszédos telepről, a kendergyár mellől, egy zsellérlegény, akit talán soha nem ismer meg, ha nem látogatja meg az ángyikáját, és mégis, most lehet, hogy egy életre a

44

Grecsó Krisztián - Mellettem elf érsz

szen beisammen r é lf e d Fa n h r u n n a m dem s it m a d , n e ss ü m rLinie ver


társa lesz. Megsimogatta a kutyát, csaholt, hálásan a fűre vizelt, a baromfi udvarból már nem jött zaj, elültek a tyúkok, Jusztika próbálta elképzelni Márton arcát, hangját, hol élhet, hogyan élhet, mit csinálhat, milyen a bőre illata. Egy idegen, gondolta megint, és magára nézett, a kezére, az ünneplő ruhájára, és úgy érezte, ő is egy idegen. Meglepődött, először gondolkodik ilyenformán magáról, a sorsa felöl. Megunta, fölállt, a merengés, úgy érezte, jót jelent, az ég tágas volt, tiszta, látszottak a csillagok. Ángyika és Ábel bácsi kótyagosan várták, Jusztika ijedt, szomorú arca sem rémítette meg őket, Jusztika úgy érezte, nem figyelnek rá, mintha Istentől tudnák, nem lehet baj. Ábel bácsi töltött egy pálinkát, és addig tukmálta, míg Jusztika meg nem itta, prüszkölt tőle, fulladt, rövidesen asszony leszel, mondta Ábel bácsi, bírnod kell az életet. Jusztika kikérte magának, ő még nem döntött, mérges volt Ábel bácsira, nem mehetnek ennyire a feje fölött a dolgok, még nem döntött, megint kikérte magának, még nem döntött, ismételgette, még nem döntött. Ábel bácsi mondott volna valamit, de Jusztika leintette, az öreg hátradőlt, neki mindegy, dohogott, ángyika leültette a rémült, reménykedő lányt, aki éppen ezt akarta, ezért haragudott, biztatást várt, mert egyedül nem lehet ekkora dologról dönteni, és Jusztika nem tudta, hogy nem dönthetett a saját életéről, hogy idegenek, egy furfangos asszony, meg az italos nagybátyja fognak rátukmálni egy idegent, mert ők mernek dönteni, nekik mindegy. Ezután megkértem ángyikámat, nyilatkozzon nekem. Megmondom őszintén, tetszeni tetszik ez a szép szál legény, de a szépség nem minden. Ők pedig ismerik, hát mondják meg, mi a véleményük róla. Attól ne tartsanak, hogy kihasználom őket, mert ha úgy döntök, hogy nem megyek hozzá, akkor rögtön másnap indulok is Makóra. Ott tárt karokkal várnak. Erre ángyikám és a nagybátyja is egyhangúlag azt mondták, az én dolgom, miként döntök, ők csak azt tudják mondani, egyelőre szegény leszek, az biztos, de férjben ennél jobbat nem kaphatok. Márton, a magányos, türelmetlen, kétségbeesetten feleségre vágyó fiatalember ebben a pillanatban társra talál, a sötétben dülöngélő sziluett már nem magányos, két ember megy lassan, komótosan a telep felé. A frigy sietős lesz, de a házasság lassú folyású, meggondoltan élnek, első gyermekükkel Jusztika elvetél majd, gyermektelenek, mikor Márton a második magyar hadtesttel a Don mellé megy. Jusztika – aki nehezen viseli a férje által rajongásig szeretett mamát – négy évig várni fogja haza, idővel minden jel elmarad, két idegen nő, élnek együtt, egymás mellett, fulladoznak, reménykednek, a másik szemében keresik a reményt. Szűk fél évtizeden át elviselik majd egymást, közben eltemetik a legkisebb testvért, a később is csak ritkán emlegetett lányt, Márton húgát, és a mama is megbetegszik. Márton néhány hónapig lesz a fronton, a szétkergetett magyar sereg katonái gyalogosan vágnak át a keleti sztyeppén, és a fél világot átgyalogoló bakák között ott lesz ő is, a jövendőbeli nagyapám. A szomszéd városig jut, néhány hónapja ölelte meg utoljára ifjú aráját, nyolc kilométerre van a szülői háztól, a rövid frontélmény még viszonylag könnyen feledhető lenne, mikor oroszok fogságába kerül. Az utazás majdnem teljesen retúr lesz, az ellenséges csapatok kis híján a Donig viszik, négy évig raboskodik ott, a körülmények spártaiak, ráadásul le kell győznie az ördögi kísértést, elhallgatatnia a reménytelenség vékony fejhangját: majdnem sikerült hazajutnia. Apám szerint távoli rokonoknál próbált elbújni, de azok nem nyújtottak menedéket, és ezért fogták le az utcán, de a történetet senki nem erősítette meg, a nagyapám pedig soha egy szót sem volt hajlandó mondani a két útról és az ott eltöltött négy évről. Két-három begyakorolt mondatot ismételt el, mikor, mint valami nyomozópalánta, kitartóan vallattam, de se a fogságról, se a katonalétről nem maradtak anekdoták. Ha a nyomorról esett szó, a csalánlevest emlegette, ha a szerencséről, egy orvost, aki állítólag a nevét meghallva segített rajta, mert a név valamiért emlékeket ébresztett benne – ezt a szlávos csengésű, csúnyácska hangsort mágikus hatással ruházta föl a mese. Öt gyermekük születik majd: Böbe, az ifjabbik Márton, Ignác, az apám, Marianna és Katalin. Márton szerelmesen szereti majd a gyermekit, és imádja a nagycsaládot, Jusztika remekül dönt, ennél jobb férjet nem találhatott volna. Hogy a gének és a távoli jövő bizonyos szempontból megcsalják őket, azt még nem sejtik, és miért is sejtenék. Áldottnak hitt családnevüket csak Ignác fiuk viszi majd tovább…

in fe hen ge e zi te t hsiäch

Grecsó Krisztián - Mellettem elf érsz

45

ander, an au n gehalten alles in eine einzige


d Fa h r u n n a m it m a d , n müvess r e

n dem rLinie

Imaš mesta pored mene „Nemam u sebi ništa od prošlosti.” Lajoš Kašak

Etelka, mati mame Justi, bila je sluškinja negde između Makoa i Feldeaka, radila je deset sati dnevno, s jednim jedinim slobodnim danom, nedeljom je mogla da ode u Mako, kao što je kasnije mogla i njena kći, na igranku, ili u bioskop. Mako je tih dvadesetih i tridesetih godina bio blistavo, bogato, prometno mesto, pogranični grad u okrnjenoj čongradskoj županiji. Zovu ga i gradom Jevreja, sa imućnim i samosvesnim građanstvom koje podiže hotel, kasino, gimnaziju. Mati i, kasnije, njena kći, rado izlaze na korzo tog jedinog, kratkog prazničnog dana, kad se momci, šegrti i kalfe, zaposleni kod majstorazanatlija, trgovaca i krčmara, gledaju sa devojkama-sluškinjama advokata, gimnazijskih profesora i krupnih posednika, željni zagrljaja, ali i puni strepnji, sanjare o porodici, drugačijem životu, sopstvenom domu. Moja mati je radila do poslednjeg minuta dok je mene nosila ispod srca. U to vreme su u kuhinji još ložili šapuriku. Mati je, pripremajući nedeljni ručak, istrčala u šupu jer je u korpi nestalo šapurike. Mama Justi pisala je udesno nagnutim slovima, u jednom neprekidnom redu, slova su se ređala kao da ih na okupu drži jedna jedina beskrajna nit, i ako bih tu nit povukao, ona bi se ispravila. Istrčala je, čekali su je, ali nisu mogli da je dočekaju, pa su pošli za njom u šupu. Pesmom sam dočekala težačku publiku. Rodila sam se podno jednog plasta. Mama Justi je dala i naslov tekstu, to je poslednja rečenica, Rodila sam se podno jednog plasta. Tekst se završava, manje-više, rođenjem strica Martona, tada je Parkinsonova bolest pobedila već ionako uzdrhtalu ruku, potom još nekoliko stranica, očevo rođenje, ali tekst je nadalje sasvim nečitak, strina, i troje dece koje je Marton sa njom izrodio, postoje samo u stvarnosti. U modi su tada bila prela. Kod brata majčine gazdarice s krunio kukuruz, u gradu. Tu se moja mati dopala jednom mladiću koji ju je uskoro i uzeo. O tome mladiću jedva da se i govori, iskreno rečeno, naprosto je prećutan, ovaj retko pominjani momak, naime, uzima već bremenitu devojku, ali u autobiografiji se to ne kaže izričito, mama Justi ne piše opširnije o svojim precima, pa tako i o očuhu očevog dede samo toliko, vrlo škrto. Pravi otac ostaje nepoznat. Sva je prilika da sam od mame Justi nasledio tu sklonost ka istraživanjima, oblikovanju, igri, to da me od sadašnjosti ne zanima ništa osim onog što iz nje seže unazad. To napominjem zbog razlika, mama Justi je, naime, bila sklona da sama oblikuje svoju prošlost: kad god je u živoj reči pominjala svog misterioznog, biološkog oca, govorila je o njemu sasvim drugačije. Govorila je čas o potomku nekog ruskog mužika, čak o nekom nasilničkom litvanskom vojniku, a čas o nekom gruzijskom Jevrejinu. Datum – devetstodevetnaesta – ništa ne razjašnjava, naime, šta je radio ujesen devetstoosamnaeste nekakav ruski vojnik na salašima oko Makoa. Mama je, po pričama, iz ovog dalekog braka crpela snagu, otpornost, iz ukrštanja dve toliko različite rase je proistekla njena legendarna vitalnost. Činjenica je, to se mora priznati, da izuzetnu životnu snagu nije nasledila od majke, jer Etelka „devojka koja je na prelima sklapala poznanstva”, svega šest godina kasnije nije više među živima. A do odgovora na pitanje, zašto osirotelu, tada šestogodišnju Justiku niko od predaka nije primio k sebi, nisam mogao da dođem. Nikad nije bilo dovoljno zgodne prilike da se jedna ovako surova stvar razjasni... Mindsentska rodbina je pritekla u pomoć da se Justiki nađe par. Štedljivoj, skromnoj udavači nađoše mladoženju u susednom naselju, tačnije, čak trojicu odjednom, vremešna provodadžika koja se u kućnoj radinosti bavila i pobačajima, ovako pripoveda o braći: oniži momci, ali nabijeni, seljačka sorta, viska čela i širokih ramena, brada im isturena, nos upadljivo velik i kukast, ali takav nos je uvek dobar znak. Pa je zamolila Justiku da izabere, a ona će već da ugovori satanak. Ignac, najstariji, crnomanjast, stasit i uvek doteran, ali je previše omiljen među svetom, ukratko, vetropir, obožava karte i žene, ne prezire ni piće, priča se da je u Segedinu stalni gost u nekoliko javnih kuća. Za razliku od njega, mlađa braća, Marton i Benedek, plavetne su sorte (što je značilo da su smeđokosi), pobožni, pouzdani, katolički mladići, i jedan i drugi mogli bi da budu dobri muževi. O potonjem se, međutim, ispostavilo da je u pobožnosti

46

Kristijan Grečo - Imaš mesta pored mene

„...prošlost je ono što mi u velikoj meri određuje sadašnjost i budućnost” Isti, 11 godina kasnije


47

previše revnostan, i da je naumio da se zakaluđeri, izbor, dakle, nije stvaran, ali igra jeste, ipak su trojica u pitanju, i Justika je prenela svoj pogled po svoj trojici, naravno, strogo u uobrazilji. Spoljni izgled, kad su mladići u pitanju, nije bitan, pomenuti momci nisu ružni, rekla je provodadžika, i njena, s posebnom težinom naglašena reč je nagovestila da je, toliko, jednoj poštenoj devojci sasvim dovoljno. Fotografija, dakako, nije bilo, mogla je da se osloni samo na snagu uobrazilje, i na fine vibracije provodadžikinog glasa, sjaja u njenim očima, dok je pričala o momcima. Justika je htela da se susretne s Martonom, ali malo je nedostajalo pa da randevu propadne. Mama Justi je o tome pisala najopširnije, kad sam taj deo pročitao, pogladio sam dlanom list, moja koža je preuzela ustajali miris hartije, osećao sam ga ne vrhovima prstiju, kad sam sklopio svesku, dugo sam još mirisao, miris starog teksta, mirise starih ormana, starih haljina i, ujutro, pre nego što bih krenuo na posao, ponovo bih prevukao prste preko papira, ponekad je miris ostajao na njima i do jedanaest sati, ali i čitave rečenice u glavi, jer sam ih već toliko puta pročitao, da sam cele pasuse znao napamet. Kad je ujak moje tetkice čuo da bi mi srednji najviše odgovarao, smesta je uzvratio da, bome, ne zna šta o tome da misli, jer je taj baš sad u prosidbi. I nije se libio, kad se vratio kući, da ode kod njega, i da ga pita, je l´ uspela prosidba. A taj mu je ispričao da stvari s tom devojkom još nisu dogovorene, jer ni on, a ni dotična devojka, neće da napuste mater i roditeljsku kuću: devojka je htela da se momak doseli kod nje u kuću, a momak, naravno, da devojka dođe u njegovu. Pa su se dogovorili da još malo razmisle. Ovaj deo je poput pesme, ne po ritmu, već po melodiji, jedna pesmarica, knjižica ostavljena otvorena na crkevnoj klupi: pojavom nežnog, pobožnog momka, bekrajno privrženog majci, Justikino sirotanstvo neprimetno postaje vrlina. Ujak je na to odgovorio, da ga samo zato zanima stanje stvari, jer upravo dolazi iz Mindsenta, gde je bio u poseti sestričini, i da je tamo – doduše, samo na fotografiji – video jednu takvu čudesnu devojku, o kakvoj je Marton do sada mogao samo da sanja. Nema nikog, ni roditelje, ni braću, ni sestre, ali samim tim nema nikog ko bi je sputavao, uticao na nju... Pa je napravio kratku pauzu, i dodao: „to ti kažem samo zato da bi mogao, ako ti ne bi uselo ono u Sentešu, da probaš sa ovom!”. Nije se ujak uzalud trudio... tako je Marton došao (meni) u Mindsent, umesto da je išao po odgovor u Senteš. Mislio je, neka bude šta bude, dolazi da okuša sreću... Justika je treću nedelju boravila u Mindsentu, muškarci iz okolnih naselja brzo su je zapazili. Nekih nedelju dana je i služila, ali našala se na maćehinskom mestu, posle nekoliko dana se pokazalo da ne vredi da ostane, nije htela da se posvađa s gazdaricom, a ni njoj nije dobro ako izađe na rđav glas, svadljive, prgave sluškinje se teško zapošljavaju, devojkama koje nisu u stanju da drže jezik za zubima nisu baš omiljene, uzalud su radišne. Posle podne ja naložila vatru pod kazanom, dok se voda grejala, provirila je kroz prorez između dve daske na tarabi, ribari su se vraćali sa žive Tise, videlo se po nabijenim kotaricama od rogoza da je ulov bio dobar. Prema stanici je defilovala brigada kubikaša, u somotskim sakoima, somotskim pantalonama, u jedinom paru prazničnog odela, koračali su u istom ritmu, kao vojnici, i pevali, Onaj ko iz Tise pije vodu. Tetka je prethodne večeri pričala da odlaze čak preko Dunava, često su izbivali i po mesec dana, Justika im je posmatrala lica, na koga bi od njih Marton mogao da liči, zar kukast nos izgleda onako kakav ima onaj plavokosi momak, a možda ima guste i srasle obrve, kao onaj crnpurasti. Sa setom je gledala za njima, mada nikog od tih momaka nije poznavala, ali muškarci su se, valjda zbog nade, onako uopšte, promenili u njenim očima, bilo joj je žao mindsentskih devojaka koje sada, u potaji, plaču nad užarenom peglom. Voda je proključala, ove nedelje već je oprala veš, htela je da se okupa, pored obora, tu ispred šupe za ugalj nikome nije smetala, postavila je emajlirani lavor na hoklicu, muška ruka još nije takla njenu, kao slonovača belu, glatku kožu, sa strahom, sa strepnjom je pomišljala šta će da bude ako i do toga jednom dođe. Možda će baš onaj momak, možda će baš on dlanom da pogladi njenu čvrsto upletenu kosu, privući je k sebi, onaj koji danas posle podne dolazi, koji se uputio ovamo, umesto da je otišao u Senteš, pod odgovor. Prevrtljivac je, ili onaj od nestrpljive sorte, pomislila je Justika, pokušavajući da s prezirom pomišlja na njega. Pesma kubikaša se već jedva čula, odmakla je brigada, parna lokomotiva iz Vašarhelja oglasila se otegnutim zviždukom u ataru sela, sad je nadomak groblja, tamo obično zviždi, kod prelaza u neselje. Šta ako ne bude lep muškarac, ako joj se ne dopadne? Svukla je potkošulju i isplahnula se toplom vodom pod pazusima. Pogledala je u vodu, kao da se gledala u ogledalu. Ruka joj je drhtala. Nije se plašila da će momak biti ružan, niti da joj se neće svideti. Nego, šta ako se ona ne bude dopala muškarcu? Najednom se jako naljutila na provodadžije, ako ovaj momak Marton ipak izabare gradsku devojku, ona neće preživeti sramotu. Umila je lice. Pa još jednom. I još jednom. Kao da je moguće sprati rđave slutnje, rđav predosećaj. Kad je Marton stigao, Justika nije mogla više ni na šta drugo da pomišlja, nego da što pre ode. Tetka ga je zadržala, na dvorištu se upustila sa njim u dug razgovor, Marton je govorio, usred rečenice je stupio u kuću, i Justika je sve do tada bila besna na tetku, kog vraga zadržava momka, ali u tom momentu, kako je Marton ušao, i kako mu je reč zamrla usred rečenice, pa je samo gledao, piljio u nju s neskrivenim udivljenjem, kao da ni mrdnuti nije mogao od je - već mu je i bila zahvalna. Marton je zurio u nju, oči su

Kristijan Grečo - Imaš mesta pored mene

n e h e tes inzi t alle hsiäch g zige ein eine


48

Kristijan Grečo - Imaš mesta pored mene

n demiü ev m rLin

mu bile vlažne, kao da je bio ganut, doneo je on i cveće, ali je zaboravio da ga preda, zaboravio je i da je pozdravi, tetkin kikot je presekao tišinu, napetost je popustila, kao da su Justikine zle slutnje namah iščezle, lepši nastup od ovog nije mogla ni u snu da zamisli. Teka mu je ponudila da sedne, Marton je seo, onakav kakav se zatekao, sa šeširem na glavi, s buketom u ruci, još uvek se nije predstavio, utom je stigao i čika Abel, tetkin ujak, bacio je pogled na Martona i već je znao da je ovde sve rešeno, to ga je zdravo oraspložilo, a kasnije je više puta ispričao Justiki, da najkrupnije stvari u životu obično zavise od ovakvih, smešnih, kratkih pogleda, jedan takav pogled i dvoje ljudi se nađu jedno pored drugog, ili pak jedan skrenuti pogled, i dva stranaca nastavljaju da se batrgaju, svaki svojim samotničkim putem. Čika Abel je ponudio Martona rakijom, možeš da ga popiješ ako prethodno predaš taj buket, rekao je, Maron je pocrveneo, ustao je i prišao Justiki, mirisao je na kolonjsku vodu i vonjao na dim, predstavio se, Justika u život nije čula ovako neobično prezime, sa izvesnim slavenskim prizvukom, prezime koje će uskoro biti i njeno, to znači grčko, rekao je Marton, mi smo grčkog porekla... filozofi, dakle?, zadirkivao ga je čika Abel, a onda je digao čašu, seljačko momče grčkog porekla, procedio je ispod brkova, ko je još tako nešto čuo? Razgovarali su do pred sumrak, Justika je danima pokušavala da se priseti, o čemu, ali ni jedne teme nije mogla da se seti. Silazila je na strmu, peskovitu obalu Tise da posmatra ribare u šajkama ili parobrode, šlepove kako iz Čongrada prevoze pokupljneo drveće i granje što je nabujali Kereš naneo... silazila je ovamo zapravo zato da bi u samoći razmišljala o Martonu, ali uvek bi se setila samo topline, topline razgovra. Otišao je još tog popodneva, Marton je odbio drugu čašicu rakije, a i posle prvog gutljaja se opasno zakašljao, pokušavao je da se drži muški, ali nije baš uspevao, čika Abel ga je munuo u rebra, to ti je samo preda mnom sramota, rekao je, žene se tome raduju. Nije ni bio svestan, koliko je bio u pravu, Justika se skoro nasmejala u sebi od radosti, priželjkivala je baš ovakvog, skromnog, trezvenog mladića. Inače si tako pričljiva, rekla je tetka, i pogledala u Justiku, Justikin se želudac skupio, izjedala ga je kiselina, kao može tako nešto da kaže, još će Marton da pomisli o njoj da je neka torokuša. Nije ništa rekla, ali oči, njene oči su mrzele tetku, ali žena se samo nasmejala, i ona je popila još jednu čašicu rakije, i čika Abel je pio, Justikinu utrobu je razdirao bes što su tetka i njen ujak toliko sigurni u sebe, naposletku Marton nije ništa rekao, sedi ovde, kao da je na voz zakasnio, to jeste tačno, ali ni rečju se nije izjasnio. Što ne kaže već, kakvim je poslom? U Justikinom kolenu poskakivao je jedan živac, jedan takav živac će da skakuće uvek i u kolenu njenog sina, kad je bila nervozna, lupkala je prstom po kolenu, tetka ju je pogledala, sad prvi put negodujući, „ne budi nestrpljiva”, upozoravale su njene oči, ali nije ništa rekla, a onda je Marton upitao, da li gospođa tetka zna, koji je cilj njegovog dolaska. A tetka se samo smeškala, kao da je reč o nekoj velikoj tajni, i odgovorila da može samo da sluti, ali da ona nema tu šta da kaže, to se samo Justike tiče. Marton je polako upravio pogled na Justiku, sad ju je prvi put pogledao ravno u oči, kako bi bilo da izađu malo u šetnju, pitao je, da porazgovaraju o cilju njegovog dolaska. Mindsent je u to vreme bio veliko selo, sa više od deset hiljada stanovnika, toliko je ljudi pripadalo samom selu, kuće su stajale raštrkane, oko sela su se rojila manja naselja, zemunice, salaši, kad bi neko prvi put doputovao ovamo, nije ni mogao da zna dokle seže selo, a odakle počinju naselja, haotično rasute kolibe nisu stvarale formu ulice. Selo ribara, tako su ga pominjali, mada je od Tise živeo tek mali broj ljudi, ostali su bili kubikaši, zemunice su bile velike, i surovo siromašne, s druge strane pruge živelo je na hiljade Cigana, ako je uopšte bilo prilike, krpili su šerpe i lonce, sakupljali loše perje. Justika i Marton su se prošetali selom, do granice naselja, do zemunica i nazad, padao je polako mrak, bila je jesen, večeri su već bile prohladne, u zemunicama su se već palile vatre, iza svake tarabe lajao je na njih pas. Justika je pomislila da su stranci, zato ih svi i zagledaju, dvoje nepoznatih hoda ulicom, nije više htela da bude tamo, nije se dobro osećala, sad je žarko želela da već jednom bude ponovo kod kuće. Stigoše utom do perivoja, u parku ispred opštinske kuće džikljala su mlada stabla, tu su malo zastali, Justika je razgledala novu zgradu opštine, podsećala ju je na zgradu hotela u Makou, bila je velika, ozbiljna, sa stubovima, Marton je gužvao svoj šešir, sad već razgovor nije išao lako, retko se oglašavao, a i tada bi, kao da se predomislio, ostavljao rečenice bez završetka. A onda je u parku, ispred zgrade opštine, konačno rekao. Tražio je brzi i određeni odgovor. Justika je, međutim odgovorila, da to ipak ne ide tako, ne kusa se kaše dok je tako vruća, i ona je podigla pogled na njega, jedva je već u mraku nazirala njegovo lice, ali kao da mu je od uzbuđenja drhtala brada, tražim bar nedelju dana da razmislim. Marton je na to, nije mu bilo druge, pristao. Otpratio ju je do kuće, išli su ćutke ulicom, kao da je nešto krenulo rđavo, Justika je imala osećaj da je odluka pred njom prevelika i preozbiljna, a da bi se ona tek tako mogla rešiti, naprečac, nije to samo pitanje i odgovor, zamolila je Martona da ne ulazi sa njom u kuću, ali da za nedelju dana svakako dođe po odgovor. Marton joj je poljubio ruku, nespretno, Justika u prvi mah nije ni razumela šta hoće, njoj do sad niko nije ljubio ruku, nije joj ni padalo na pamet da je pruži, posmatrala je Martonov lelujavi lik, njegova sve tamnija silueta se udaljavala, hod mu je bio neobično širok, pa ga je bilo moguće dugo pratiti pogledom, i kao da je to nešto značilo, to što ga je Justika mogla dugo da prati očima. Sad kad je


Kristijan Grečo - Imaš mesta pored mene

Prevod: Arpad Vicko

49

nm

é elfF m ü

nešto bolje raspoložena stajala na ulici, u mraku, nije htela da otvori kapiju, jer će ukućani da čuju njenu škripu, pa će da izađu, htela je da sabere svoje misli, htela je da oseti, da se raduje, ali nije se radovala, nije baš sve išlo po naređenju. Pas je nanjušio da je tamo, dotrčao je na kapiju, nije bilo više vremena za dvoumljenje, pogledala je još jednom za Martonom, više se nije video, jedan tuđinac, nepoznat čovek, mislila je Justika, jedan nepoznat čovek iz susednog naselja, naselja blizu kudeljare, jedan težak, koga možda nikad ne bi ni upoznala, da nije posetio njenu tetku, pa ipak, sad je savim moguće da joj on bude saputnik kroz čitav život. Čučnula je i pomilovala psa, lajucnuo je malo, potom se zahvalno pomokrio po travi, iz živinarnika nije su čula graja, kokoške su već dremale, Justika je pokušala da zamisli Martonovo lice, njegov glas, i spustila pogled na sebe, na svoje ruke, na prazniču haljinu, i imala je osećaj da je i ona tuđinka. Iznenadila se, prvi put razmišlja ovako o sebi, o svojoj sudbini. Napokon joj je i to dojadilo, pa se ispravila, ova razmišljanja, sanjarenja, imala je osećaj, dobar su znak, nebo je bilo prostrano, čisto, jasno su se videle zvezde. Tetka i čika Abel dočekaše je već pomalo nakresani, nije ih zaprepastilo ni Justikino uplašeno, tmurno lice, Justika je imala osećaj da uopšte ne obraćaju pažnju na nju, kao da ravno od Boga znaju, da se ništa loše ne može desiti. Čika Abel je nasuo čašicu rakije i dotle joj je naturao, dok je Justika nije popila, opako se zagrcnula, pa je kijala, gušila se, uskoro ćeš postati žena, rekao je čika Abel, moraćeš da podnosiš život. Justika je glasno negodovala, ona još nije ništa odlučila, bila je ljuta na čika Abela, ne mogu stvari baš toliko da promiču mimo nje, nije još odlučila, ponovo je negodovala, još nije odlučila, ponavljala je, još nije ništa odlučila. Čika Abel je zaustio da kaže nešto, ali Justika ga ja odmah ućutkala, stari se zavalio u naslonjač, njemu je svejedno, gunđao je, tetka je posadila na stolicu prestravljenu, nadama prožetu devojku, koja je baš to i htela, zato se i ljutila, očekivala je ohrabrenje, jer je osećala da ona sama nije u stanju da odluči o tako krupnoj stvari, a Justika nije znala, da i nije mogla da odlučuje o svom životu, da će joj jedna svim mastima namazana bakuta i večito nakresani ujak nametnuti jednog potpuno nepoznatog čoveka, jer oni imaju smelosti da odlučuju, jer je njima svejedno. Potom sam zamolila tetku da se izjasni. Reći ću iskreno, što se mene tiče, ovaj stasiti momak mi se dopada, ali znam i to, da nije sve u lepoti. A oni ga poznaju, pa neka sad kažu, šta misle o njemu. Ne treba da brinu da ću im ostati za vratom, jer ako budem odlučila da ne pođem za njega, odmah ću sutradan da se selim u Mako. Tamo me čekaju raširenih ruku. Na to su i tetka i njen ujak jednoglaso rekli da je na meni odluka, i da oni sa svoje strane mogu reći samo to, da ću još neko vreme biti siromašna, to je izvesno, ali što se muža tiče, boljeg ne mogu da dobijem. Marton, samotni, nestrpljivi mladić, očajnički željan da se oženi, u ovom trenutku nailazi na životnu saputnicu, u mraku lelujava silueta više nije usamljena, dvoje već idu, polako, komotno puteljkom prema naselju. Brak je na brzinu sklopljen, ali odmah potom poprimio je mirne, spore tokove, žive promišljeno, Justika je prvo dete izgubila, i bez dece su kad se Marton, mobilisan, sa Drugom armijom uputio na ruski front, na Don. Justika – koja teško podnosi muževljevu majku – čekaće ga pune četiri godine, a većim delom nije bilo ni glasa o njemu, dve, po svemu različite, međusobno tuđe žene žive zajedno, jedna pored druge, guše, satiru jedna drugu, ali se živo i nadaju, traže iskre nade u očima one druge. Skoro pet godina će se tako zlopatiti, u međuvremenu sahranjuju retko pominjanu devojku, Martonovu mlađu sestru, potom i mama pada u postelju. Marton će nekoliko meseci provesti na frontu, preživeli vojnici razbijene Druge armije pešice kreću ka domovini po surim istočnim stepama, i među tim vojacima koji su prepešačali pola sveta biće i on, moj budući deda. Stiže već do susedne varošice, svega nekoliko meseci ranije poslednji put je grlio svoju mladu suprugu, na svega osam kilometara je još od rodne kuće, kratki doživljaj fronta mogao bi srazmerno brzo da zaboravi, kad nenadano pada u rusko zarobljeništvo. Putovanje će biti skoro u potpunosti retur, neprijateljske trupe ga sprovode bezmalo do Dona, četiri godine je u ropstvu, okolnosti su spartanske, uz sve to mora da se odupre i đavolskom iskušenju, da ućutka u sebi tanušni falset beznađa: malo je nedostajalo da se dokopa svoje kuće. Po očevoj priči pokušao je da se sakrije kod nekih daljih rođaka, ali mu oni nisu pružili pouzdano pribežište, tako su ga i uhvatili na ulici, ali tu priču niko nije potvrdio, a deda nije nikad pristao makar i dve reči da progovori o tim putešestvijama i o četvorogodišnjem zarobljeništvu. Ponavljao je samo dve-tri uvežbane rečenice kad sam ga kao neki nadobudni islednik uporno ispitivao, ali ni o zarobljeništvu, ni o vojničkom životu nisu zaostale u njemu anegdote. Ako je bilo reči o bedi, pominjao je čorbu od kopriva, ako pak o sreći, onda jednog lekara koji mu je, čuvši njegovo ime, pomogao, jer je dedino prezime pobudilo u njemu neke uspomene – ova priča je pridodala magično dejstvo ovom ružnjikavom nizu glasova slavenskog prizvuka. Izrodiće potom petoro dece: Beba, mlađi Marton, Ignac, moj otac, Marijana i Katalin. Marton će zaljubljeno voleti svoju decu, i obožavaće veliku porodicu, Justika je sjajno odlučila, nije mogla naći boljeg muža od njega. A da će ih geni i dalja budućnost s određene tačke gledišta prevariti, to oni ne slute, zašto bi i slutili. Njihovo porodično ime, za koje su verovali da je blagosloveno, poneće dalje samo njihov sin Ignac....


50


51


y l o r á K s e Méh Károly Méhes wurde 1965 in Pécs geboren. Er ist Dichter und Schriftsteller und arbeitet als Journalist im Kulturressort von Dunántúli Napló in Pécs, der größten Regionalzeitung Ungarns. Er ist der Gründer und seit 2007 Kurator des „writer in residence“- Programms in Pécs. Seit 1983 veröffentlicht er Lyrik, Prosa und Kindermärchen. Von 1991 bis heute sind 16 Bücher erscheinen, auf deutsch Die zwei Bärte (2002) und Insgeheim (2007), beide im Wieser Verlag, Klagenfurt. Méhes erhielt für seine Werke den Radnóti-Preis und Déry-Preis. Méhes Károly 1965-ben született Pécsett. Költő, író, újságíró, a Dunántúli Napló kulturális rovatánál dolgozik. Alapítója és 2007 óta kurátora a pécsi „writer in residence“ programnak. Versei, elbeszélései, gyerekmeséi 1983 óta jelennek meg. 1991től máig 16 kötete látott napvilágot. Németül két könyvét adta ki a klagenfurti Wieser Verlag: Die zwei Bärte, (2002) és Insgeheim (2007). Radnóti- és Déry-díjas. Karolj Meheš rođen je 1965. u Pečuju. Ovaj pesnik i pisac radi kao novinar kulturne rubrike najvećih regionalnih novina u Mađarskoj Dunántúli Napló iz Pečuja. Osnivač je, a od 2007. i koordinator programa „writer in residence“ u Pečuju. Od 1983. objavljuje liriku, prozu i dečje bajke. Od 1991. do danas publikovano mu je šesnaest knjiga, na nemačkom: Dve brade (2002) i Potajno (2007), obe kod izdavačke kuće Vizer iz Celovca. Meheš je za svoja dela dobio nagrade Radnóti i Déry.


53

An einem einmalig schönen Sommernachmittag bin ich von Zuhause verschwunden. Obwohl von Verschwinden, Verlorengehen die Rede ist, verbindet sich damit kein jammerndes Suchen, keine Tränen, weder Vorwurf noch Selbstvorwürfe. Nur zwitschernder Sommer, Friedlichkeit, - man könnte fast sagen, verdächtige – Stille erfüllten Haus und Garten in Pécs, dennoch kam niemand darauf, Verdacht zu schöpfen. Denn ehrlich gesagt, mich hat in dieser knappen halben Stunde niemand vermisst. Das Wissen um meine Anwesenheit war so klar und über allen Zweifel erhaben, darüber brauchte man nicht nachzudenken. Dann schellte es. Jemand schellte am Gartentor. Meine Mutter drüben im Haus ließ die Dinge liegen, mit denen sie sich gerade selbstversunken beschäftigte, vielleicht warf sie einen Blick auf ihre Uhr, wie spät ist es, wer kann das jetzt sein, so ging es ihr durch den Kopf, nicht aber, wo ich denn bin, ob ich überhaupt irgendwo bin. Allerdings war ich irgendwo. Keiner kann sich erinnern, was und wie es passiert ist. Man kann es sich denken, es ist keine große Kunst herauszufinden, was der Zweijährige entdeckt: das Gartentor ist einen Spalt weit auf, dann öffnet er es so weit, dass er rausschlüpfen kann, und zieht los. Ihm dämmert es, hier bin ich schon einmal gewesen, mit den Eltern, Mama und Papa, immer zusammen, im Kinderwagen oder an der Hand. Aber jetzt…! Es bleibt ein Geheimnis. Wie stark es sich in meiner Seele festgesetzt hat, was hat dieses erste Gefühl der Freiheit bewirkt, dass ich losziehen werde, was auch immer geschehen mag. Ich, ganz allein, der eigenen Nase nach. Ich bin nicht weggelaufen, das ist keine Flucht, ganz im Gegenteil: ich verwirkliche mich, ich bin zwei Jahre alt, nach zwei Jahren Eingeschlossenheit gehört die Welt endlich mir. Stolpernd schreite ich über den Bürgersteig. Ich biege von der Gábor Straße in die Munkácsy Straße ein (wie könnte ich wissen, dass die Straßen Namen tragen; vielleicht weiß ich nicht einmal meinen eigenen Namen). Wie kam ich dazu, nach rechts oder links weiter zu laufen? Mindestens einmal musste ich die Straßenseite wechseln, um noch einmal nach links abzubiegen und vor die Synagoge zu geraten. Wie viel Zeit mag der kleine Streuner für diesen Weg gebraucht haben? Was habe ich mir unterwegs alles angeschaut? Vielleicht nichts, vielleicht habe ich die Entfernung nur hechelnd verschlungen, die Weite, vielleicht bis ans Ende der Welt…? Tatsächlich, von der Gábor Straße aus gesehen war der Kossuth Platz beinah das Ende der Welt, wo zwar manche Menschenseelen sein mögen, bestimmt aber keine kleinen, winzigen Kinder. Ganz allein, niemanden an der Hand, so ganz bestimmt nicht. Meine Mutter kann bis heute nicht sagen, wer mich zurückgebracht hat. Sie behauptet, sie habe nur mich angeschaut, so sehr schoss es ihr durch Mark und Gebein, dass sie mich verloren hat, vergeblich stand ich vor ihr, wiedergefunden, sie konnte sich beim besten Willen nicht mit dem Mann beschäftigen, der mich zurückgebracht hatte. Wer könnte das nur gewesen sein, der an einem Sommernachmittag vor der Synagoge entlangging und aufmerksam wurde auf diesen kleinen Jungen, der in seiner Freiheitsbegeisterung herumplanschte? Er wurde aufmerksam, schaute sich das Kind genau an und begann, in seinen Erinnerungen zu suchen. Er kam darauf, das Kind zu kennen, wenn auch nur flüchtig, den Namen mag er nicht gewusst haben, doch je mehr er das Kind beobachtete, desto sicherer wurde er. Und er sah, dass das Kind so selbstversunken auf der Straße vorbeizog wie eine einsame Wolke am sommerlichen Himmel. Habe ich diesen Mann gesehen? Ist es mir aufgefallen, dass er stehen blieb und mich studierte? Und überhaupt, was habe ich gemerkt von all den Dingen, an denen ich vorbeigelaufen bin? Wie ist die Welt aus der Höhe von einem Meter? Nur Beine und abfallender Putz, kühle, aber stinkende Luft dringt aus den Kellerfenstern. Der Mann hatte sich entschieden. Das Kind war hier nicht am rechten Platz. Ihn überkommt eine Ahnung, wo er das Kind schon einmal gesehen hat, in welchem Haus man vielleicht schon nach ihm sucht. Es ist in der Nähe, zwei Straßen weiter. Eigentlich hätte er etwas anderes zu tun, aber er nimmt es in die Hand und macht sich mit ihm auf den Rückweg.

Károly Méhes - Losziehen in Pécs

Losziehen in Pécs


*** Die Bäckerei in der Perczel Straße und der Zigeuner, der Popkorn in der Király Straße verkauft. Der Brotladen am Ende der Gábor Straße gleicht ein wenig dem Krankenhaus. Auch hier alle in weißen Kitteln, nicht nur die Frauen sind weiß, irgendwie ist hier alles weiß, denn auf alles legt sich der weiße Staub, von dem ich vielleicht noch gar nicht weiß, dass er Mehl ist. Fast jeden Tag gehen wir zum Bäcker, dessen Laden nicht größer als ein Zimmer ist. Glasvitrinen stehen darin, und hinter dem Glas reihen sich die mit weißem Staub bedeckten, ansonsten aber appetitlichen Backwaren. Die Brote und Brötchen. Bäckereien haben ihren ewigen, mit nichts zu verwechselnden Geruch, mehr noch, ihren ureigenen Duft, wie auch die Krankenhäuser. Ich habe das Gefühl, allein deshalb lohnt es sich, hierher zu kommen, den Duft der frischen Backwaren in sich aufzunehmen, davon kann man fast satt werden, wäre das nicht trügerisch, denn dieser Duft macht Appetit, ich kann es kaum erwarten, an die Reihe zu kommen. Ich weiß – vor allem, wenn ich mit Opa zusammen bin -, dann werde ich der erste sein, der etwas bekommt, die Spitze des Hörnchens, und noch dort, an Ort und Stelle, meldet sich der Geschmack dazu. Mehr braucht es nicht zum Glück. Nur ein frisch gebackenes Hörnchen. Wie es knuspert. Reine Glückseligkeit. Wie immer am Wochenende, wenn wir an der Ecke Király - Kazinczy Straße vor dem schwarzen Mann stehen bleiben, der auf einem schwarzen Eisenofen unter einem schwarzen Deckel Popcorn macht. Kleine Tüte, große Tüte. Zum Abfüllen benutzt er einen Aluminiumbecher, dann wirft er mit seinen teerschwarzen Fingern zwei, drei Stück als ein nettes Geschenk oben drauf, noch aber kann man die Tüte schließen, um es warm zu halten. Leider bleiben wir nicht immer bei dem Mann stehen, man kann sogar spüren, dass die Eltern beim Spaziergang am Sonntagvormittag diesen Ort direkt vermeiden wollen. Das aber ist fast unmöglich, denn die Straße ist nicht eben breit, außerdem passe ich genau auf, ob er da steht, natürlich, da steht er; noch dazu bemerkt uns der Zigeuner schon von weitem, vor allem mich, auf den er sich verlassen kann, er winkt und ruft mir mit seiner immer heiseren Stimme zu, ich solle kommen, weil das Popcorn gerade fertig geworden ist. Mein Vater ist aus irgendeinem Grund streng, vielleicht habe ich das Geschenk mit meinem schlechten Benehmen vorher nicht verdient, er hält mich fest an der Hand, drängt mich weiter, so ziehen wir auf der anderen Seite der Straße an dem schwarzen Eisenofen vorbei. Ich weine und schreie, zerre ihn mit meiner Hand. Wir haben den Ort schon verlassen, ich aber schreie weiter, dicke Tränen rollen von meinem Gesicht auf den Kragen meiner Jacke. Ich drehe meinen Kopf mit der Bommelmütze nach hinten. Und dann sehe ich fast schon Lichtjahre entfernt, wie der Zigeuner auf der Stelle eine kleine Tüte mit seinem Aluminiumbecher füllt, seinen Ofen verlässt, den Ort, wo er in meinem Weltbild immer zu stehen hat, und er eilt uns entgegen, fast im Laufschritt, soweit es sein schwerer Körper erlaubt. Übersetzt: Wilhelm Droste

54

Károly Méhes - Losziehen in Pécs

Was konnte er dem kleinen Jungen sagen? Na, mein kleiner Räuber…? Wohin geht die Reise? Wo steckt deine Mutter? So ungefähr. Ich kann mich nicht erinnern, wie gut ich mit zwei Jahren sprechen konnte. An nichts kann ich mich erinnern. Aber irgendetwas von diesem Mann muss in mir geblieben sein, der sich über mich gebeugt hat und dessen Schatten auf mein Gesicht fiel, er hat mir alles Mögliche gesagt. Habe ich verstanden, was ich hörte? Ich weiß es nicht. Dieser Weg nach Hause. Wie anders er war als der eben vor ein paar Minuten. Der Mann hat mich an die Hand genommen, wie mein Vater es tat. Wir gehen langsam, aber dennoch schnell, denn ich musste Schritt halten mit einem Erwachsenen, selbst dann, wenn er das Gefühl hatte, sich meinen Schritten anzupassen. Wie friedlich ist so ein Nachmittag im Sommer. Das Glück ist so tief und vollkommen für einen langen Moment, man merkt nicht einmal, wenn ein Kind verschwindet, unser liebster Schatz. Haben wir uns auf dem Weg unterhalten? Was hat mir der Mann wohl gesagt? Vielleicht hat er mich weiter ausgefragt. Vielleicht habe ich ihm geantwortet. Ich mag sogar mit meinen zwei Jahren schon geflunkert haben. Ausspielen konnte ich ihn nicht, er hatte mich ja schließlich erwischt, obwohl auch er so an mir vorbeigehen hätte können wie all die anderen. Aber nein. Er war der Auserwählte, hatte mich ausgewählt, den Fremdkörper auf dem Platz vor der Synagoge. Wir kamen zum Haus mit der Nummer drei. Wahrscheinlich hatte ich keinerlei schlechtes Gefühl, Gewissensbisse also haben mich nicht belastet, und wenn mich mein Begleiter eventuell gefragt hat, ob ich wirklich hier wohne, dann habe ich ihn vielleicht mit meinen großen braunen Augen angestarrt und lächelnd gesagt: Na klar. Dann hat er geklingelt. Und der Sommernachmittag war noch immer nicht zerstört, erst in dem Moment, als das Tor geöffnet wurde. Auf der einen Seite stand meine Mutter, auf der andern ich und der Fremde. Wir sind angekommen.


Elindulni Pécsett

55

Egy hamisítatlan nyári délutánon eltűntem otthonról. És bár eltűnésről, elveszésről van szó, nem tapad hozzá jajgató keresés, egy csepp könny, se vád, se önvád. Csak a csicsergő nyár, a béke, amikor ugyan – mondhatnánk úgy is: gyanús – csönd lengte be a házat és kertet, és mégse jutott eszébe senkinek sem gyanakodni. Mert igazság szerint senkinek se hiányoztam arra a negyedórára, félórára. Meglétem tudata olyan tiszta és megkérdőjelezhetetlen volt, hogy gondolni sem kellett vele. Ekkor csöngettek. Az utcai kapun csöngetett valaki. Anyám odabent a házban félbehagyta, amivel foglalatoskodott, talán az órájára pislantott, mennyi idő, ki lehet az ilyenkor, villant át a fején, de az nem, hogy én hol vagyok, vagyok-e egyáltalán hol. Volni voltam éppen. Senki sem emlékszik, mi és hogyan történt. Találgatni lehet, és nem olyan nagy kunszt kisütni, hogy a kétéves valahogy felfedezi: résnyire nyitva a kertbéli kiskapu, nyitja hát akkorára, hogy kibújik rajta, és nekiindul. Rémlik neki valami, erre már jártak, a szülőkkel, anyuval, apuval, mindig együtt, babakocsival vagy kézen fogva. De most…! Semmit sem tudni erről. Vajon a lelkemben mennyire maradt meg, mit okozott ez az első szabadság érzés, hogy igen, most akkor is megyek. Egyedül, magam, amerre látok. Nem megszöktem, nem menekülés ez, ellenkezőleg: kiteljesítem lényemet, két éves vagyok, két év bezártság után végre enyém a világ. Botladozva ballagok a járdán. Befordulok a sarkon. Mi döntötte el, hogy jobbra vagy balra indultam tovább? Legalább egyszer át kellett keljek az úttesten is, hogy aztán még egyszer balra kanyarodva odaérjek a zsinagóga elé. Mennyi időbe telhetett ez a kis csámborgónak? Mit nézegettem útközben? Lehet, hogy semmit, csupán lihegve ittam a távolságot, a távlatot, hogy én most akár a világ végére is…? És bizony, a Gábor utcából a Kossuth tér szinte a világ vége volt, ahol lehet, hogy a madár járt, de kétéves, pöttöm gyerekek biztosan nem. Egyedül, úgy, hogy senki sem fogja a kezüket, biztosan nem. Anyám a mai napig nem tudja megmondani, ki volt, aki visszahozott. Állítja, hogy annyira csak engem nézett, annyira szétspriccelt a sejtjeiben, hogy engem most elvesztett, hiába, hogy itt állok előtte, megkerülve, hogy képtelen volt foglalkozni azzal a férfival, aki hazavitt. Ki lehetett az az ember, aki a nyári délutánban, a zsinagóga előtt lépkedvén, felfigyel erre a szabadságos igyekezettel evickélő fiúcskára? Felfigyel rá, megnézi alaposan, kutatni kezd az emlékezetében. Rájön, hogy ismeri, ha csak homályosan is, a nevét esetleg nem is tudja, de ahogy nézi, egyre inkább „megvan” neki. És látja, hogy ez a gyerek úgy halad magában az utcán, ahogy egy magányos felhő úszik a nyári égen. Láttam ezt a férfit? Feltűnt-e, hogy megáll, és engem szemlél? Egyáltalán, mit vettem észre mindabból, ami mellett elhaladtam? Egy méteres magasságból milyen a világ? Csupa láb és pergő vakolat, hűvös, de büdös levegőt magából előre lökő pinceablak. A férfi döntött. Ez a gyerek nem jó helyen van itt. Felrémlik neki, hol látta, melyik ház az, ahol esetleg már keresik. Közel van, két utcával odébb. Bár más dolga lenne, kézen fogja, és elindul vele visszafelé. Mit mondhatott a fiúcskának? Hát te, kisöreg…? Merre-merre? Anyukád hol van? Csupa ilyesmit. Nem emlékszem, mennyire tudtam beszélni kétévesen. Semmire nem emlékszem. De valahol meg kell legyen bennem ez a bácsi, aki odahajolt fölém, árnyékot vetett az arcomra, és mindenfélét mondott nekem. Értettem-e, amit hallottam? Nem tudom. Az az út, hazáig. Mennyire más volt, mint az előbbi, néhány perccel korábban. A bácsi fogja a kezemet, mint az apukám szokta. Lassan megyünk, de mégis gyorsan, már egy felnőtthöz kell igazítanom a lépteimet, még akkor is, ha ő úgy érzi, hozzám igazítja a lépteit. Milyen békés egy ilyen nyár-délután. Olyan mély és tökéletes a boldogság egy hosszú pillanatra, észre se venni, ha elveszik egy gyerek, a legdrágább kincsünk.

Méhes Károly- Elindulni Pécsett

(Részletek a Túl élő c. regényből)


*** A pékség és a pattogatott kukoricát árusító cigány bácsi a Király utcában. A kenyérbolt az utca végén egy kicsit olyan, mint a kórház. Itt is fehér köpenyben dolgoznak, és nem csak a nénik vannak fehérben, hanem valamennyire minden fehér, mert mindenhez hozzátapad a fehér por, amiről tán még nem tudom, hogy ez liszt. Majdnem minden nap megyünk a pékségbe, ami nem nagyobb, mint egy szoba. Üveges vitrinek állnak benne, és az üveg mögött sorakoznak a fehér porral elegyedő, amúgy hívogató étkek. A kenyerek, zsemlék, kiflik. A pékségnek is megvan a maga örök, semmivel össze nem keverhető szaga, sőt, inkább illata, akár csak a kórháznak. Úgy érzem, már ezért megéri ide jönni, mélyen beszippantani a friss pékárú illatát, szinte azzal jól lehet lakni, ha ugyan ez nem lenne csalóka, hiszen az illat az, ami aztán étvágyat csinál, és alig várom, hogy sorra kerüljünk. Tudom – főképp, ha nagypapával vagyok -, hogy én leszek az első, aki kap valamit, egy kiflicsücsköt, és még ott, az illat kellős közepén íz is párosul mellé. Nem is kell több ennél. A friss kifli magában. Ahogy ropog. Mindig elönt a boldogság. Mint ahogy hétvégeken is, ha megállunk a Király utca és a Kazinczy utca sarkán fekete vaskályháján, fekete fedő alatt kukoricát pattogtató fekete ember előtt. Kis stanicli, nagy stanicli. Alumínium bögrével méri bele a kukoricát, aztán kettő szemet, hármat, mintegy kedveskedő ajándékképp a tetejére dob szurtos, fekete ujjaival, ám még így is rá lehet tekerni a zacskó tetejét, hogy ne hűljön ki. Az a baj, hogy nem mindig állunk meg a kukoricás bácsi előtt, sőt érezhető az igyekezet, ahogy apámék, vasárnap délelőtti séta közben direkt el akarják kerülni azt a helyet. Ami nem nagyon lehetséges, elvégre az utca nem valami széles, és már én is lesem, hogy ott van-e, hát persze, hogy ott van; mi több, a cigány bácsi is messziről észrevesz minket, leginkább engem, akire bizton számítat, integet, és erős, mindig rekedt hangon kiabál felém, hogy jöjjek, mert most sül a friss pattogatott kukorica. Apám valamiért szigorú, lehet, hogy előzetes viselkedésemmel nem érdemeltem ki az ajándékot, erős kézzel fog, húz tovább, így vonulunk el az utca túlsó felén a fekete vaskályha előtt. Bőgök, üvöltök, rángatom a kezemet. Már elhagytuk a helyszínt, de én ordítok, vastag könnyek gördülnek le az arcomon a kabátom posztógallérjára. Pomponos sapkás fejemet hátrafelé forgatom. És akkor látom, már szinte fényévnyi messzeségből, hogy a cigány bácsi sebtében megtölt az alumínium bögrével egy kisebb fajta staniclit, ott hagyja a kályháját, azt a helyet, ahol az én világképem szerint mindig állnia kell, és elindul felénk, majdnem futva, amennyire súlyos teste engedi. Zsíros, fekete bőrmellénye kétoldalt röpködni kezd, bakancsos lába kopog a kövezeten. Utolér bennünket, apám és anyám is megáll, kénytelenek megállni, a cigány bácsi elém kerül, kicsit, amennyire testsúlya engedi, le is guggol, és odaadja a papírzacskót, benne a még majdnem forró kukoricával. Apám mosolyog, olyasmiket mondhat, hogy Igazán kedves, meg hogy Nem kellett volna…, és a cigány bácsi, erre csak legyint, már megy is vissza a vaskályhához, mert jönnek a valódi vevők, akik vásárolni akarnak, úgy kiáltja vissza, hogy Jó étvágyat, legényke… vagy barátocskám, és szurtos képpel vigyorog. Aztán egyik vasárnap már nincs ott a cigány bácsi a sarkon. Meg a következőn se. És soha többé nem jön aztán. A pékség pedig bezárt. Nem tudtam, hogy ezek a történések is mind-mind ugyanoda tartoznak, amit nekem is meg kellett volna ismernem, de elszabotáltam, és úgy hívják: halál.

56

Méhes Károly- Elindulni Pécsett

Beszélgetünk útközben? Mit mondhat nekem a bácsi? Talán kérdezget továbbra is. Talán felelek rá valamit. Lehet, hogy két évesen már füllentek. De nem járhatok túl az eszén, ha egyszer így lebuktam előtte, holott úgy elmehetett volna mellettem, mint bárki más. De nem. Ő volt a kiválasztott. Kiválasztott engem, aki idegen test voltam a téren, a zsinagóga előtt. Odaértünk a 3. számú ház elé. Valószínű, semmiféle rossz érzés, mármint lelkiismeret-furdalás nem kerített a hatalmába, és ha esetleg kísérőm megkérdezte, hogy ugye, itt lakom, lehet, csak nagy barna szemekkel bámultam rá, és esetleg elvigyorodtam, hogy hát persze. Akkor becsöngetett. És még mindig nem tört szét a nyár-délután, csak akkor, amikor kinyílt a kapu, és egyik oldalán ott állt anyám, a másikon én és az idegen. Megérkeztünk.


Krenuti u Pečuju

57

Jednog nepatvoreno letnjeg popodneva nestao sam iz kuće. I mada je reč o nestanku, o izgubljenom detetu, nema ni traga usplahirenim potragama, nema ni jedne suze, ni optužbi, ni samooptužbi. Samo cvrkutavo leto, mir, kad – mogli bismo, doduše, i tako da kažemo: sumnjiva – tišina oblepršava kuću i baštu, pa ipak nikom ne pada na um da posumnja. Jer, to je prava istina, nikom nisam nedostajao tih četvrt, ili pola sata. Svest o mom prisustvu bila je tako jasna i neosporiva, da ni misliti nije trebalo o njoj. Tada su pozvonili. Neko je pozovnio na uličnoj kapiji. Mati je u kući prekinula da se bavi onim čime se bavila, možda je ovlaš bacila pogled na časovnik, koje je vreme, ko bi sad to mogao da bude, prošlo joj je kroz glavu, ali ne i to, gde bih ja mogao da budem, da li jesam, uopšte, negde. A baš sam bio, što se toga tiče. Niko se ne seća šta se i kako dogodilo. Ali nagađanja su moguća, i nije se teško dosetiti, da je dvogodišnje dete otkrilo: mala baštenska varta su otškrinuta, ali tek jedva, pa ih ono pomera još malo, onoliko, koliko je potrebno da se provuče, a onda – pokret. Maglovito se seća, kao da su već ovuda prolazili, s roditeljima, mamom i tatom, uvek zajedno, u dečjim kolicima ili držeći se za ruke. Ali sad...! O tome se ništa ne zna. Pitam se, koliko je u mojoj duši ostalo od ovog prvog osećanja slobode, to osećanje ispoljeno u odluci da sad krenem, pa šta bude. Sam, kud me noge nose. Nisam pobegao, nije to bilo nikakvo bekstvo od bilo čega, naprotiv: upotpunjujem svoje biće, imam pune dve godine, i posle dve godine zatvorenosti, konačno – svet je moj. Hodam trotoarom, tu i tamo se spotaknem. Skrenem na ćošku. Šta je odlučilo što sam produžio na levu, ili na desnu stranu? Najmanje jednom sam morao da pređem i preko kolovoza, da bih potom skrenuvši još jednom levo, dospeo ispred sinagoge. Koliko je vremena za to bilo potrebno malom lutalici? Šta sam usput razgledao? Možda ništa, nego sam samo brektavo savladavao prostor, širio perspektivu, uznesen mišlju da bih sad mogao, ovako, i do kraja sveta...? Ruku na srce, iz Gaborove ulice Košutov trg je bio zaista skoro na kraju sveta, tamo gde po koja ptica možda još i zalazi, ali malena deca sigurno ne. Sama, tako da ih niko ne drži za ruku, sigurno ne. Mati ni do današnjeg dana ne zna da kaže ko me je vratio kući. Kaže da je samo zurila u mene, toliko je snažno prostrujila svest svim njenim ćelijama da me je ona sad izgubila, bez obzira na to što stojim tu pred njom, pronađen, vraćen, da nije bila u stanju da prozbori ni dve reči s čovekom koji me je doveo kući. I ko je mogao da bude taj čovek koji je u to letnje popodne, koračajući ispred sinagoge, zapazio tog oslobođeno razmahnutog dečkića? Zapaža ga, zatim ga pažljivije osmatra, počinje da traga u svom sećanju. Priseća se da ga poznaje, mada tek maglovito, ne zna možda ni to, kako se zove, ali kako ga duže gleda, sve više mu se „slažu kockice”. A vidi i to, da se to dete kreće sâmo na ulici, kao što neki samotni oblak plovi na letnjem nebu. Da li sam ja video tog čoveka? Da li sam zapazio da zastaje i da me posmatra? Šta sam, uopšte, primetio od svih onih stvari pored kojih sam prošao? Kakav je svet sa visine od nepunog jednog metra? Sve same noge i ispucale fasade, sve sami podrumski prozori iz kojih kulja prohladni, ali smrdljivi vazduh. Čovek je odlučio. Ovo dete nije ovde na dobrom mestu. Priseća se i toga, gde ga je ranije viđao, koja je ona kuća u kojoj ga već, možda, traže. Blizu je, samo dve ulice niže. Mada bi imao druga posla, pruža mu ruku i vodi ga kući. Šta li je rekao dečkiću? Pa, otkud ti ovde, stari moj...? Kud si naumio? A gde ti je mama? Sve takve stvari. Ne sećam se koliko sam umeo da govorim kao dvogodišnjak. Ničega se ne sećam. Ali negde mora da prebiva u meni taj čika, onaj koji se nagnuo nad mene, tako da se moje lice našlo u njegovoj senci, i koji mi je govorio svakojake stvari. Da li sam i razumeo ono što sam čuo? Ne znam.

Karolj Meheš -Krenuti u Pečuju

(Odlomak)


*** Pekara, i vremešni Ciganin, koji je prodavao kokice, u Kiraljevoj ulici. Prodavnica hleba na kraju ulice pomalo nalikuje na bolnicu. I ovde rade u belim mantilima, i nisu samo tetke u belom, nego je manje-više sve u belom, jer sve prektiva fini, beli prah, o kojem još valjda i ne znam da je brašno. Skoro svakog dana odlazimo u pekaru koja nije veća od neke osrednje sobe. U njoj su staklene vitrine, a iza stakla se ređaju, pod finim belim prahom, inače nadasve primamljiva peciva. Hlebovi, zemičke, kifle. I pekara ima svoj, osobit miris koji se ne može brkati ni sa kakvim drugim mirisom, štaviše, to je jedan vrlo prijatan miris, poput mirisa bolnice. Imam osećaj da je već i zbog toga vredno doći ovamo, i duboko, širokih nozdrva, ušmrkati miomiris svežeg peciva, jer već i sam miris može da zasiti, ako to ne bi bila samo varka, jer miris je taj koji otvara apetit, i ja jedva čekam da stignemo na red. Znam – naročito ako sam sa dedom – da ću ja biti prvi koji će dobiti nešto, okrajak kifle, i da će još tamo, prijatnom mirisu da se pridruži i ukus. I šta je još više potrebno od toga. Sveža kifla, sama. Kako hrska. Uvek bi me u tim trenucima obuzelo osećanje sreće. Kao i kad, krajem nedelje, zastanemo pred crnoputim čovekom koji na uglu Kiraljeve i Kazincijeve ulice, na crnoj gvozdenoj furuni, pod velikim crnim poklopcem, koka kokice. Mala štanicla, velika štanicla. Aluminijumskim lončićem meri kokice, a onda još dva, tri zrna, kao ljubazni dar, pridodaje muzgavim, crnim prstima, ali i ovako je još moguće presaviti rub kese da se kokice, usput, ne ohlade. Nevolja je samo u tome da se ne zaustavljamo uvek pred tim čikom s kokicama, štaviše, očito je očevo nastojanje da u nedeljno prepodnevnoj šetnji baš izbegne to mesto. Što, zapravo, i nije baš lako izvodljivo, jer ulica nije naročito široka, a i ja gledam, da li je tamo, i naravno da je tamo - štaviše, i čika-Ciganin nas već izdaleka primećuje, najviše mene, na koga sa sigurnošću može da računa, maše i snažnim, uvek promuklim glasom me doziva, da dođem, jer se upravo sad kokaju sveže kokice. Otac je zbog nečega strog, možda svojim prethodnim ponašanjam nisam zaslužio poklon, čvrsto mi steže ruku, vuče me dalje, tako prolazimo na suprotnoj stani ulice pored crne gvozdene furune. Udaram u plač, u dreku, pokušavam da se otrgnem od oca. Već smo prilično odmakli, ja još uvek plačem, derem se, debele suze mi se kotrljaju niz obraze i padaju na

58

Karolj Meheš -Krenuti u Pečuju

Taj put, do kuće. Koliko je samo bio drugačiji od pređašnjeg, onog od nekoliko minuta ranije. Čika me drži za ruku, onako kao tata. Idemo polako. Ali ipak brzo, svoje korake treba da prilagodim koracima odraslog čoveka, čak i kad on ima osećaj da on prilagođava svoje korake mojim. Koliko je samo mirno jedno takvo letnje popodne. Tako duboka i savršena sreća za jedan dug trenutak, da i ne primećujemo da nam se gubi dete, naše najveće blago. Da li usput razgovaramo? Šta čika može da mi kaže? Možda me i dalje propitkuje? Možda mu i ja kažem nešto, odgovaram na njegova pitanja. Možda mu, imam već pune dve godine, tu i tamo nešto i slažem. Ali svakako ne mogu da ga zavaram, kad me je već jednom ovako razotkrio, iako je mogao i mirno da prođe pored mene, kao i svi drugi. Ali, ne. On je bio izabranik. Izabrao je mene, strano telo na trgu, ispred sinagoge. Stigosmo pred kuću pod brojem tri. Posve je verovatno da me nije zaokupilo nikakvo rđavo osećanje, recimo, poput griže savesti, i da je moj pratilac upitao, da li ovde stanuješ, mali, možda bih samo upiljio u njega krupnim, smeđim očima, možda bih čak razvukao usta u širok osmeh, pa da, naravno. I tada je pozvonio. I još uvek se to letnje popodne nije razbilo, to je usledilo tek kad se kapija otvorila, i kad je s jedne strane stajala moja mati, a s druge ja, i nepoznati.


čojanu kragnu kaputića. Okrećem nazad glavu, drma se pompon na vrhu moje kape. I tada vidim, na udaljenosti od skoro pola svetlosne godine, da čika-Ciganin na brzinu puni aluminijumskim lončićem jednu manju štaniclu, ostavlja svoju furunu, mesto na kojem bi po mojoj slici sveta uvek morao da bude, i polazi za nama, skoro trčeći, koliko mu to otežalo telo dozvoljava. Peševi njegovog masnog, kožnog prsluka landaraju s obe strane, pendžetirane bakandže mu lupaju po pločniku. Sustiže nas, i otac i mati zastaju, nema im druge nego da zastanu, čika-kokičar se nađe ispred mene, malo se i nagne prema meni, koliko mu pozamašno telo dozvoljava, čak i čučne, i pruža mi papirnu kesu, sa još toplim kokicama u njoj. Otac se smeška, mucavo govori, o, zaista ste ljubazni, i, još, nije trebalo... na šta čika-Ciganin samo odmahne rukom, i žurno se vraća svojoj gvozdenoj furuni, jer nailaze prave mušterije, one koje hoće da kupe kokice, još samo preko ramena vikne nazad, uzdravlje ti bilo, momče... ili drugarčino, i još se i iskezi svojim tmastim licem. A onda jedne nedelje ne zatičemo čika-kokičara na uglu. Ni sledeće nedelje. I nikad više nismo ga videli. A i pekara je zatvorena. Ne znam baš, da li ove priče spadaju u krug iste stvari, one, koju bih i ja morao već da upoznam, ali sam je do sada izbegao, a koja se zove: smrt.

59

Prevod: Arpad Vicko


Goran Petrovicé Goran Petrović wurde 1961 im südserbischen Kraljevo geboren, wo er auch heute lebt. Er studierte jugoslawische und serbische Literatur in Belgrad und arbeitete als Bibliothekar in Žiča. Goran Petrovic gehört zu den meistgelesenen serbischen Autoren der Gegenwart, seine Romane und Erzählungen wurden mit nahezu allen bedeutenden Literaturpreisen seines Landes ausgezeichnet. Der Roman Die Villa am Rande der Zeit (Sitničarnica „Kod srećne ruke“, 2010) wurde in mehrere Sprachen übersetzt. Goran Petrović 1961-ben született a dél-szerbiai Kraljevóban, ahol ma is él. Jugoszláv és szerb irodalmat tanult Belgrádban, könyvtárosként dolgozott Žičában. A kortárs szerb irodalom legolvasottabb szerzői közé tartozik. Regényeivel és elbeszéléseivel az ország szinte összes jelentős irodalmi díját elnyerte. Sitničarnica „Kod srećne ruke“ (Villa az idő szélén, 2010) című regényét több nyelvre lefordították. Goran Petrović rođen je 1961. u južnoj Srbiji, u Kraljevu, gde živi i danas. Studirao je jugoslovensku i srpsku književnost u Beogradu i radio kao bibliotekar u Žiči. Goran Petrović spada u najčitanije savremene srpske pisce, njegovi romani i pripovetke osvojili su skoro sve značajne domaće književne nagrade. Roman Sitničarnica „Kod srećne ruke“ (2010) prevedena je na više jezika.


Bilder einer Ausstellung Die Gäste streiften sich Blätter und Mondschein von den Füßen. Ein klarer Herbstabend blieb draußen, vor den weit geöffneten Türen. Eine Unmenge Laub. Und Sternenstaub. Und hier in der Galerie, in diesem neoklassizistischen, zweigeschossigen Gebäude mit seinen spätromantischen Elementen, ehemals Sitz der damaligen Stadtverwaltung, später der Kreisverwaltung, danach der Reichswehrkommandatur der Besatzer, dann des Volkskomitees, eines Gebäudes, das später aufgrund der seltsamen Umschwünge in der Geschichte der vergangenen Jahrhunderte lange Zeit leergestanden hatte und vernachlässigt worden war, in diesem Gebäude, das erst vor kurzem seine neue Bestimmung als Galerie erhalten hatte, da gab es Licht im Überfluss. Es ergoss sich überall aus der frisch restaurierten Stuckdecke, strahlte aus den makellos milchweißen Wänden, funkelte auf dem polierten Marmorboden, brach aus jeder Ecke des einzigartigen, aus sechs kleineren Zimmern zusammengesetzten, jetzt großen Erdgeschossraumes hervor. Der Schimmer spiegelte sich auf dem Festtagslächeln und in den Augen der Geladenen wider, er glitt edel glühend über Reihen von Perlenketten, über Ohrringe, teure Edelsteinmedaillons und Ringe, über das Perlmutt der Manschettenknöpfe … Vor so viel Licht konnte man nichts verbergen. Es gab nicht einen einzigen Schatten. Jedes Detail konnte ausgiebig betrachtet werden: schön geschwungene Augenbrauen, gestärkte Kragen, berauschende Duftwolken, elegante Krawatten, niedliche Muttermale, seidene Einstecktücher in Jacketttaschen, rosige Fingerspitzen, korrekt auf Kniff gebügelte Hosen, hautenge, reduzierte Schnitte und den üppigen Faltenwurf der aufwändigeren Abendkleider, und unter den leichten Stoffen konnte man sogar die erregenden Umrisse der zarten Bänder und Säume erahnen, die sich über die feine Damenwäsche zogen, und wo sie hinstrebten, verschwanden … Die Wände der Galerie waren vollkommen leer. Aber das anschwellende Stimmengewirr schien diesem ungewöhnlichen Umstand zu trotzen. Eine Ausstellungseröffnung ohne Bilder hielt niemanden davon ab, möglichst viel von der guten Laune zu zeigen, die man sich für diese Gelegenheit schon seit Stunden und Tagen zurechtgelegt hatte. Man sprach ohne besonderen Grund. In der Regel leichthin, in gegenseitigem Einverständnis, wobei der eine oder andere auch nur redete, um die Ohrmuschel seiner Gesprächspartnerin berühren zu können. Oder sogar den Blick frech ihren Hals hinuntergleiten zu lassen, zum Busen hinab, dorthin, wo der Ausschnitt des Dekolletés diese besondere Vertiefung andeutet. Immer mutiger schloss sich auch das schöne Geschlecht mit offenem, glockenhellem Lachen oder ausgiebigem Augenklimpern den geladenen Herren an. Auch wenn vielleicht der eine oder andere die Abwesenheit der Bilder bemerkt hatte, wäre derjenige doch nicht so naiv gewesen, diese außergewöhnliche Tatsache laut zu kommentieren. Niemand wollte seine Unsicherheit zeigen. Jeder benahm sich so, als sei er schon bis ins Detail mit den Eigentümlichkeiten dieser künstlerischen These vertraut, viele versicherten sogar ganz im Vertrauen, dass ihnen der Künstler seine Ansicht schon im Vorjahr in seinem Atelier erläutert hätte - doch tatsächlich wusste niemand, wer der geheimnisvolle Künstler eigentlich war. Wahrscheinlich achtete deshalb auch niemand auf die Handvoll Hilfsarbeiter der Galerie, die die Vorhänge aus weißen Leintüchern von den Fenstern nahmen, mit denen der Architekt kunstvoll den Anschein einer einheitlichen Ausstellungsfläche geschaffen hatte. Nur einen Augenblick später erstarb die gleißende Beleuchtung. KATALOG

61

Als hätte sich alle Dunkelheit genau hier versammelt. Draußen war, wie man durch die Fenster sehen konnte, alles wie immer. Nur dass dieses alles jetzt, aus dieser Dunkelheit heraus, klarer erschien, ausdrucksstärker. Die Fenster nahmen die ihnen jeweils zugedachte Aussicht auf.

Goran Petrović - Bilder einer Ausstellung

FEIERLICHE ERÖFFNUNG


Die vier an der Stirnseite – die städtische Hauptstraße. Die ihnen gegenüberliegenden – den Innenhof der Galerie. Die zwei rechten – das Kirchenportal, bis zu dem der Ostflügel hinüberreichte. Die anderen beiden seitlichen – den Hang, der sich etwas weiter westlich sanft bis zum Flussufer hinabneigte. Als das Licht verschwand, war zugleich auch der gesamte Glanz erstorben. Die eleganten Garderoben verloren ihre Bedeutung. Der Blickkontakt zwischen den Gästen auch. Das Stimmengewirr schlug um in Schweigen. Zwölf Fenster, wie zwölf Szenen, ragten in den heiteren Herbstabend. Überall in der Dunkelheit leuchteten die Bilder der Außenwelt auf. Es blieb keine andere Wahl, die einzige Möglichkeit, etwas zu sehen, war der Blick durch die geöffneten Fensterläden. DER SÜDEN Wo auch immer man sich befand – jeder wandte sich dem Ausstellungsstück zu, das sich in seiner unmittelbaren Nähe befand, und das, genau genommen, von einem Fensterrahmen eingefasst war. Der Großstadttrubel hatte sich noch nicht gelegt, und auf der Straße gingen Menschen vorüber, deren Haut fahl vom Neonlicht war, weil das Mondlicht von der Straßenbeleuchtung geschluckt wurde und nur vereinzelte Strahlen bis zur Asphaltdecke vordrangen. Unter den wichtigen Giebeln der staatlichen Gebäude schritt ein Beerdigungszug vorüber. Einige Silhouetten hatten sich ganz in der Nähe vor dicken Schaufensterscheiben versammelt, hinter denen die Auslagen kaum Platz fanden. Ein Hündchen, das seine Leine und eine alte Dame im verfilzten Astraganpelz hinter sich herzerrte. Ein Zigarettenverkäufer, der überstürzt seine Ware einpackte. Ein betont leicht gekleidetes, langbeiniges junges Mädchen, das sich unfehlbar mit jedem seiner Schritte weiter von seinem Lebensglück entfernte. An der Bushaltestelle: verspätete Saisonarbeiter; zwei junge Leute, die sich verfroren im Arm hielten; bestimmt zehn gesichtslose Gestalten, die hinter aufgeschlagenen Zeitungsseiten verschwanden; ein Musikstudent mit einem verbeulten Geigenkasten unter dem Arm; ein glattrasierter Soldat in funkelnagelneuem Tarnanzug … Von dorther wankte ein uraltes Männchen heran, das Todesanzeigen an die Stämme der Alleebäume heftete. Von der Seite näherte sich eine unentschlossene Gestalt, die ihr gesamtes Hab und Gut mit sich schleppte, ein mit Bindfäden verschnürtes Pappköfferchen. Aus der anderen Richtung hetzte ein jüngerer Mann herbei, der ein Kind in den Armen hielt. Gefolgt von einer Frau mit verängstigtem Gesichtsausdruck. Die beiden gingen auf ein Auto zu, das der Galerie gegenüber parkte. Sie wechselten ein-zwei Sätze und ein paar Gesten mit dem Fahrer. Dann liefen sie weiter. Offensichtlich hatte der aus dem Auto es abgelehnt, sie zu fahren. Alles in allem war dies, wie man aus dem hier Dargelegten schließen kann, ein wirklich unangenehmer Anblick.

Das Publikum auf der gegenüberliegenden Seite, das vor den Fenstern stand, die auf den Innenhof der Galerie gerichtet waren, konnte nur eine einzige Gestalt sehen: einen alten Mann von verwahrlostem Äußeren, der in einer Ecke eingeschlafen war. Hier gab es keine Straßenbeleuchtung, die Sterne konnten ihr Licht ungehindert verstreuen. Unter ihren trostbringenden Blicken waren Mengen von Unrat nass geworden, ein verwester Vogel, auf einen Haufen geworfene Flaschen eines billigen Weins, aufgerollte Tombolalose, ein mit Kreide auf den Boden gemaltes „Himmel und Hölle“, eine verbeulte Fischkonserve, eine Ratte neben einem hart gewordenen Dreckhaufen, sechs Patronenhülsen, Zigarettenkippen, ein Suppenlöffel mit verbogenem Stiel, ein verschrumpelter Basketball, Schalen von Sonnenblumenkernen; auf den pockennarbigen Schultern des Nachbargebäudes riesige Tätowierungen, sich überlappende Graffiti: „SERBIEN!“, „Mišutka, Liebling, herzlichen Glückwunsch zum Geburtstag“, „Gebt uns den König zurück …“, „Dummschwätzer!“, „Und am Schluss – da bleibt das Entsetzen …“, „Jetzt gibt’s Saures!“, „Mach’s immer schön langsam und ordentlich!“, „Ohne Kommentar“, „Piksi, du Fußballgott!“, „Wenn der Salbei in deinem Garten blüht, der Tod am Hause vorüberzieht“, „KGS“, „Auf sie mit Gebrüll!“, „Zorica ist eine Schlampe“, „Unsere Partei - Das gute Gefühl, ganz sicher zu sein“, „I want you to roll me“ …

62

Goran Petrović - Bilder einer Ausstellung

DER NORDEN


DER SÜDEN; NOCHMAL Auf der Straße kam das Paar mit dem Kind nicht einen einzigen Schritt von der Stelle. Eine Frau mittleren Alters, die sich wohl in Ruhe betrachten wollte, näherte sich dem äußeren linken Fenster der Galerie, ohne zu bemerken, dass sie aus dem Inneren des Gebäudes Zuschauer hatte. Die Melancholie in ihrem Gesicht konnte auch der zu einem breiten Lächeln verzogene Mund nicht vertreiben. Sie blieb sehr lange vor ihrem Spiegelbild stehen, als übe sie das Lächeln für sich selbst, oder für jemanden, den sie liebte, der aber ein ganzes Leben weit von ihr entfernt war. Das Paar, die Frau und der Mann mit dem unbeweglichen Kind, dem Kind, das seinen Kopf in den Armen des Mannes verborgen hat, rennt nicht mehr – jetzt steht es nur noch an der Fahrbahn. Die Mutter hebt immer wieder die Arme, und lässt sie dann hilflos wieder fallen. Niemand will stehenbleiben. Niemand. Die Fahrzeuge rasen vorüber. Die glühenden Scheinwerfer beleuchten das Entsetzen auf dem Gesicht der Frau so genau, dass es Übelkeit erregt. DER WESTEN Im westlichen Flügel der Galerie, an den beiden Fenstern, die direkt auf die Uferböschung des Stroms hinabsehen, überkommt die dort stehenden Gäste ein Zittern. Nein, die Fenster sind nicht geöffnet. Aber dennoch befällt die dort Versammelten ein Grauen vor diesem Ausblick auf die kahlen Pappelstämme und die gespenstisch miteinander verkreuzten Schatten der Weidenzweige am nächtlichen Wasser. Die Menschen fürchten sich vor diesem Strömen, das man nicht sehen kann, das aber mit Sicherheit, alles und nichts mit sich führend, heimtückisch die Zeiten umwälzt, Vergangenes und Zukünftiges durchwühlt, eigensinnig Ertrunkene, Fischschwärme, Krebse und Sandbänke durcheinanderwirbelt, Steine formt, langsam die Ufer des Jetzt unterspült. Den Menschen graut vor den entfernten buckligen Gebirgen, deren Gipfel schon von bläulichem Eis bedeckt sind und deren Umrisse kaum von den niedrig hängenden Wolken unterschieden werden können. Sie haben Angst vor der Weite, die sich geradewegs von der Stadt weg, von keinerlei Hindernis gestört, bis ins Ungewisse ausdehnt, in dem es keine klaren Wegweiser gibt, in dem man sich in der Vielzahl der Richtungen verirren kann, obwohl doch das ganze Leben auf die Kreisbewegung hinausläuft, und in dem angeblich, wenn man den Erzählungen glaubt, aus dem uralten Dunkel die boshaften Augenschlitze des Dachses spähen, das Weiß aus den Augen der Nachtschwalbe blitzt, die Pupillen der Eulen starren …

Rund um das Bild mit dem Innenhof der Galerie: Stille. Schweigen. Der Alte, vielleicht ein Trinker, sicher aber ein Obdachloser, war aufgewacht. Er war gerade eben aufgestanden und hatte ausgespuckt, knöpfte sich jetzt ungeduldig die Hose auf und leerte seine Blase, wobei er zu den Sternen hochstierte. Man konnte den Strahl lange über von Kleber zerfressene Tütenreste prasseln hören. Da und dort schwamm die Mondscheibe durch eine Pfütze. DER SÜDEN, UNVERÄNDERT

63

Auf der Straße hatte sich der immergleiche Lauf der Dinge noch mehrmals wiederholt. Wahlplakate, sogar Todesanzeigen waren mit den Gesichtern neuer Hoffnungsträger überklebt worden. Nur dieser verzweifelten Frau und diesem jungen Mann mit dem Kind, das seinen Kopf so unnatürlich in den Armen des Mannes verborgen hatte, nur diesem Paar in seiner Not gelang es nicht fortzukommen, sich von dort loszureißen. „Bravo! Es lebe der Hyperrealismus!“, rief jemand in der Galerie übertrieben betont. Aber es brummte auch jemand etwas missbilligend vor sich hin.

Goran Petrović - Bilder einer Ausstellung

DER NORDEN; ZUM ZWEITEN MAL


DER OSTEN Nur die Fenster im Ostflügel hielten von Anfang an dasselbe Bild fest – Kiefern und Tannen, das Grabmal eines Bischofs vom Ende des vorletzten Jahrhunderts und die Umrisse der Kirche, aus der durch die bleiverglasten Scheiben der drei schmalen aber hohen, zweigeteilten Spitzbogenfenster der Schein der Öllampen und Wachskerzen leuchtete. Hier hatte sich von Beginn der Ausstellung an nichts verändert. Aber deshalb versammelten sich immer mehr Gäste vor diesen konstanten Bildern. Zuerst war ihre Anzahl unbedeutend. Später kam es wegen der anwachsenden Menge zu einem Durcheinander. Und dann zu einem beispiellosen Getümmel, in dem die Stärkeren die Schwächeren beiseite schoben, um näher zu kommen, immer näher … In der allgemeinen Dunkelheit der Galerie drängten sich zuletzt so viele Menschen vor diesen beiden Fenstern, dass sich die ersten mit plattgedrückten Wangen und Nasen direkt vor dem Glas wiederfanden, während sich hinter ihnen fast eine handfeste Schlägerei um jeden Platz im Randbereich dieses fernen, unwirklich warmen Dämmerlichts entwickelte. COCKTAIL Ebenso plötzlich, wie es verschwunden war, flammte das Licht wieder auf. Auf einen Schlag verloren sich alle zwölf Fenster im blendenden Weiß der Decke, der Wände und des Marmorbodens. Die Gäste entfernten sich von den Rahmen, ordneten hastig die Festkleidung und den verwunderten Gesichtsausdruck. Eine junge Dame versuchte neugierig, die Blicke der Männer abzuschätzen und herauszubekommen, wer von ihnen ihr in diesem Durcheinander seine warme Hand auf den Oberschenkel gelegt hatte. Die Galerieangestellten zogen fast unmerklich die Vorhänge zu. Die ersten, die die Stille unterbrachen, waren die Kellner, als sie diskret Erfrischungen anboten. Beim Klirren der Gläser und Schäumen der ausgewählten Getränke – da kamen wieder das übertrieben süße Lächeln auf und die Geschichten, von denen niemand hören mag, und denen niemand geduldig bis zum Ende lauschen will.

64

Goran Petrović - Bilder einer Ausstellung

Übersetzt: Susanne Böhm-Milosavljević


Egy kiállítás képei ÜNNEPI MEGNYITÓ

KATALÓGUS

65

Mintha a sötétség mindenestül épp itt gyülemlett volna fel. Odakinn, ezt látni lehetett az ablakon át, minden olyan volt, mint máskor. Csak most, ebből a sötétségből nézve, az a minden élesebben kivehető, kifejezőbb volt. Mindegyik ablak a látóhatár egy szelete. A főhomlokzat négy ablaka a város főutcájára néz. Szemközt velük négy a Képtár belső udvarára. Jobb felől kettő a templomudvarra, amellyel a keleti szárny határos. A másik két oldalsó egy lankára, amely odább, nyugat felé, lágyan aláereszkedik a folyóparthoz. Ahogy sötétségbe borult a terem, a máz homályba veszett. Nem tündököltek többé a toalettek. A szemvillanások is eljelentéktelenültek. A moraj elhalt, csend támadt. A tizenkét ablak tizenkét állókép gyanánt hasított bele az őszi estbe. Sötétséggel keretezve felfénylettek a kinti képek. Nincs más távlat, csak amire a feltáruló ablakkereteken át rányílik a szem.

Goran Petrović - Egy kiállítás képei

A vendégek letörölték cipőjük talpáról a faleveleket és a holdfényt. A szélesre tárt ajtó küszöbén kívül rekedt a derült őszi este. A sok-sok nesz. Az égi sziporkák. Idebenn viszont, a Képtárban, a kétemeletes, késő romantikus elemeket tartalmazó neoklasszikus épületben – amely eredetileg a községi, majd a járási elöljáróságnak adott helyet, a megszállás alatt a Reichswehr-parancsnokság székelt benne, azután a Népbizottság, s utána hosszú ideig gazdátlanul omladozott a tovaszálló századok történelmének szeszélyes változásai szerint, nemrégiben pedig új rendeltetéséhez alakították – fényárban fürdött minden. Valahonnan odafentről, az új álmennyezet szabdalta tetőtérből zúdult alá, visszasugárzott a makulátlan fehérségű falakról, ragyogásba vonta a kifényesített márványpadlót, előtört a hat kicsiből egyetlen nagy teremmé egybenyitott terem minden zugából. Visszfénye játszott az ünnepies mosolyokban, a vendégek szembogarában, nemes fénnyel csillant meg a nyakláncok gyöngysorán, a fülönfüggők hajlatain, a brossok és a gyűrűk ékkövein, a gyöngyházfényű kézelőgombokon... Ilyen fényözönben nem maradhatott rejtve semmi sem. Sehol egy árnyék. Minden kis részlet szembeötlő: egy szemöldök szabályos íve, egy keményített gallér, bódító illatfelhők, diszkrét nyakkendők, bájos anyajegyek, selyemkendők a szivarzsebben, az ujjbegyek rózsaszínje, a vasalt nadrágok szigorú éle, a testhez tapadó ruhák domborulatai és a pompás estélyik vízesései, a könnyű anyagok alatt pedig csábító idomok sejlenek, jelezve, hol halad a finom női alsónemű egy-egy pántja, szegélye, meddig ér, hova tűnik el... A Képtár falai csupaszon meredeztek. Ám a fokozódó moraj dacolni látszott e körülmény szokatlanságával. A képek nélküli tárlatmegnyitó senkit sem tántorított el attól, hogy szabadjára engedje jóleső lelkendezését, elvégre órák, napok óta ennek igézetében élt. Különösebb indok nélkül röpködtek a szavak. Ahogy illik, könnyedén s helyesléssel találkozva. Akadt persze, aki csak azért szövegelt, hogy leheletével megforrósíthassa hölgye fülcimpáját. Miközben a fürkésző tekintet alásiklik a nyakon, a keblek felé, oda, ahol a dekoltázs sejteni engedi a halmok közét. Mind pimaszabbul, s a vendégsereg gyengédebbik fele hangos, csengő kacarászással vagy szapora szempillaverdeséssel simult hozzá gavallérjaihoz. Ha találtattak is olyanok, akiknek feltűnt, hogy hiányoznak a képek, senki sem vette a bátorságot, hogy hangos szóval kifejezze e szokatlan helyzet feletti álmélkodását. Senkinek sem akaródzott hangot adni tanácstalanságának. Mind egy szálig úgy tettek, mintha a legapróbb részletekig beavatást nyertek volna a kiállítás egyediségébe, sokuk még azt a bizalmas értesülését is megosztotta a többiekkel, hogy neki a művész még tavaly kifejtette erre vonatkozó nézeteit a műtermében – noha a talányos alkotó kilétét valójában homály fedte. Ez lehetett az oka, hogy senki sem figyelt fel a Képtár néhány alkalmazottjára, amint elhúzzák az ablakok elől a függönyöket, a fehér vásznakat, amelyekkel az építész ravasz módon a töretlen kiállítási felület látszatát keltette. Egy pillanat, és kialudtak a fények.


DÉL Kit hol ért a változás, a hozzá legközelebbi képkeret, vagyis ablaknyílás felé fordult. A városi zsongás még nem ült el, járókelők haladtak el az utcán neonfénytől viaszos arccal, a holdsugarak az utcai lámpákig szálazódtak, csak itt-ott értek le a járda aszfaltjára. Az államhivatalok kiugró oromzata alatt menet araszolt. Kicsivel arrébb az áruban dúskáló kirakat vastag üvegén kirajzolódik az ácsorgók sziluettje. Egy kölyökkutya, pórázát cibálva, bő asztragánbundában tipegő vénasszonyt vonszol. Zugárus ide-oda sandítva pakolássza portékáját. Egy hosszú lábú, feltűnően lengén öltözött lány, aki minden lépésével tévedhetetlenül elkerüli a rá váró boldogságot. A buszmegállóban: megkésett idénymunkások; egy összeölelkezve fagyoskodó fiatal pár; legalább tíz arc nélküli ember, újságba temetkezve; zeneiskolai hallgató kopott hegedűtokkal a hóna alatt; pelyhedző állú katona vadonatúj terepszín egyenruhában... Valahonnan beszédült egy apóka, s az útszéli fákra gyászjelentéseket tűzködött. Valamerről tétova alak érkezett, összes vagyonát cipelve egy spárgával átkötött kartonkofferben. Amarról kisgyerekkel a karjában fiatal férfi trappolt. Sarkában ijedt képű nő loholt. A Képtár épületével átellenben parkoló autóhoz léptek, mutogatva és pár szót váltva a sofőrrel. Futólépésben mentek tovább. A kocsiban ülő ember nyilván nem volt hajlandó felvenni őket. Meglehetősen barátságtalan látvány, szűrhetjük le a fentiekből. ÉSZAK Az ellenkező irányba fordulók, azok, akik a Képtár belső udvarára nyíló ablakon át néztek ki, egyetlen alakot láthattak: egy elhanyagolt küllemű öregembert, ahogyan a sarokba húzódva szunnyadozik. Ide nem ért el az utcai világítás, csillagfény szitált zavartalanul. Vigasztaló pászmái végigcsordultak a szeméthalmokon, egy régóta ott heverő madártetemen, olcsó bor üres flaskáin, lejárt sorsjegyeken, a sántaiskola krétarajzán, egy felkunkorodó tetejű halkonzerv bádogján, az összeszáradt ürülék mellett tanyázó patkányon, hat töltényhüvelyen, csikkeken, egy hajlított nyelű evőkanálon, egy összelapult kosárlabdán, szétszórt szotyolahéjon, a szomszéd épület tűzfalán egymáson keresztülírva éktelenkedő graffitók alkotta mintázaton: „SZERBIA!”, „Szerelmem, Misutka, boldog szülinapot”, „Vissza nekünk a királyt...”, „Huhogók!”, „És végül lészen – a megbotránkozás”, „Söprűnyél jutányosan”, „Csend, rend”, „No comment”, „Pikszi, király vagy!”, „Mért vinne el a kaszás, ha kertedben zsálya nő?”, „KGS”, „Fiúúúk, ez egy gumigyilkos!”, „Zorica nagyon adakozó”, „Tizenkét lépéses párt”, „I want you to roll me”...

Azok ketten a gyermekkel ott az utcán sehogy, éppen sehogy sem tudnak továbbvergődni. Nem is sejtve, hogy a Képtárból láthatják, a bal szélső ablakhoz lépett egy középkorú hölgy, nyilván hogy megnézze magát az üvegében. Arckifejezése szomorkás, a széthúzott száj sem oszlatja el ezt a benyomást. Hosszasan mered a tükörképére, mintha egy mosolyt próbálna begyakorolni, mely magamagának szól, vagy egy szerettének, akitől egy egész élet választja el. Az említett pár, a nő és a férfi meg a lebillenő fejű gyermek, akinek életjelt nem adó testét a férfi magához öleli, már nem toporzékol, lecövekeltek a járda szélén. Az anya hol felemeli a karját, hol tehetetlenül leereszti. Senki sem áll meg nekik. Senki. A járművek elsuhannak mellettük. A vakító fényszórók kínos szemérmetlenséggel pásztáznak az asszony iszonyatán. NYUGAT A Képtár nyugati szárnyában a folyó feletti lejtőre néző ablaknál csoportosuló vendégek vacognak. Nem, az ablaktáblák nincsenek nyitva. A kibámulók mégis lúdbőröznek az éji vízfolyást övező csupasz nyárfák látványától, amelyekre a szomorúfűzek ágainak kísérteties árnya vetül. Az embereket félelem környékezi az áramlástól, amely, bár nem látnak oda, mindenfélét magával sodorva bizonyosan alattomosan hengergeti az időket, múltat és jövőt egybevegyítve, kényérekedvére dobálva a vízi hullákat, halrajokat, rákokat és homokpadokat, gömbölyíti a köveket, elmosva lassan a jelen partját.

66

Goran Petrović - Egy kiállítás képei

DÉL, MEGINT


Dideregnek az emberek a távoli, púpos hegytől, amelynek csúcsát már kékellő jég fedi, kontúrja alig válik el a horpadt égbolttól. Riadoznak a tágasságtól, amely egyenesen a városból terjeng, zavartalanul, semmitől nem gátolva, a bizonytalanba, ahol nincsenek világos útjelzők, ahol összezavarja az embert az irányok sokasága, noha az élet összességében nem több körbekörbe járásnál, s ahol az ősi sötétségből állítólag, így szól a fáma, borzok kémlelnek gonoszul szűk szemrésükön, lopakodó éjszakai lények szeme fehérje villog, bagolypupillák hasítanak... ÉSZAK, MÁSODSZOR Sorakoznak az épülettömb belső udvarának képei; néma csend. Az öregember, nyilván egy részeges hajléktalan, felébredt. Ahogy feltápászkodott és sercintett egyet, az első dolga, hogy sietősen kigombolkozva hugyozik egyet a csillagokat bámulva az égen. Hallatszott, ahogy a vizelet sugara kiadósan csörgeti a ragasztós, szakadozott zacskókat. A pocsolyában a hold tányérja ringatózott. DÉL, UGYANAZ Az utcán váltakoztak az események. A választási plakátokat, a gyászjelentéseket nemkülönben, átragasztották bizalomgerjesztő új arcképekkel. Csak annak a kétségbeesett asszonynak meg annak a fiatalembernek a lebillenő fejű gyerekkel a karjában, csak ennek a szerencsétlen emberpárnak nem sikerült sehogyan sem kimozdulnia, elszakadnia a végzettől. – Bravó! Éljen a hiperrealizmus! – szaladt ki valakinek a száján. Noha máshonnan meg rosszalló morgolódás hallatszott. KELET A keletre néző ablakokból azonban kezdettől fogva egyformán nézett vissza ugyanaz a látvány: lucfenyő, boróka, egy múlt századbeli főpap síremléke, a templom kontúrjai, melynek három hosszú, keskeny ikerablakából az ólomüveg vitrázsán a mécsesek és gyertyák visszfénye játszott. A kiállítás megnyitása óta ez a kép fikarcnyit sem változott. A vendégek közül ellenben mind többen csoportosultak az állandóság eme foglalata előtt. Eleinte észrevétlenül nőtt a számuk, később már annyian lettek, hogy tolongás támadt. Aztán a nyomakodás példátlan lökdösődéssé fajult, aki erősebb volt, eltaszította a gyengébbet, hogy ő férkőzhessen közelebb, minél közelebb... A Képtár sűrű sötétségében azoknál az ablakoknál végül úgy összezsúfolódott a nép, hogy az elöl állók nekinyomódtak az üvegnek, odatapadt az arcuk, ellapult az orruk, mögöttük pedig valóságos közelharc bontakozott ki legalább egy csücskéért a távoli, valószerűtlenül meghitt derengésnek.

Amilyen hirtelen kialudtak, most oly váratlanul kigyulladtak a fények. Mind a tizenkét ablak egyszeriben beleveszett a mennyezet, a falak, a márványpadló világosságába. A meghívottak, miközben kapkodva igazgatták estélyi ruhájukat, zavarodott ábrázattal húzódtak beljebb az ablakszárnyaktól. Egy ifjú hölgy kíváncsian mustrálta a férfiszempárokat, hátha sikerül kiderítenie, melyiknek a gazdája lehetett az, akinek meleg tenyerét abban a kavarodásban a combján érezte. A Képtár személyzete, szinte észrevétlenül, behúzta a függönyöket. A felszolgálók mozgása törte meg a csendet, tapintatosan italokat kínáltak körbe. Pohárcsörgés és a kiválasztott nedűk szürcsölgetése közben megint túlzóan szívélyes mosolyokat váltottak és történetekbe fogtak, amelyeket senkinek sincs türelme végighallgatni.

67

Fordította: Antal Bognár

Goran Petrović - Egy kiállítás képei

KOKTÉLPARTI


Slike sa izložbe SVEČANO OTVARANJE Gosti su brisali korake od lišća i mesečine. Pred raskriljenim vratima ostalo je vedro jesenje veče. Bezbroj šušnjeva. I nebeskih trošica. A ovde, u Galeriji, neoklasicističkoj dvospratnici sa elementima kasnog romantizma, zapravo u bivšem zdanju Magistrata, pa Načelstva sreza, za ovim okupacione, Reichwehr komande, potom Narodnog odbora, te dugo samo napuštenoj i oronuloj gradjevini, sve zavisno od ćudljivih mena istorije prošlih vekova, odnedavno zgradi prilagodjenoj novoj nameni - svetlosti je bilo napretek. Slivala se odnekud, sa tavanice, urešene obnovljenom štukaturom, zarila je iz besprekorno mlečnih zidova, caklila se uglačanim mermernim podom, izbijala je iz svakog ugla, posle spajanja šest manjih, sada velike, jedinstvene prostorije u prizemlju. Ljesak se kupio po svečanim osmesima, u očima zvanica, plemenito je sjaktao duž niski bisernih ogrlica, po obručima naušnica, u skupocenim kamenčićima medaljona i prstenja, u sedefnim dugmadima za manžetne... Od tolike svetlosti ništa se nije moglo skriti. Nije bilo nijedne jedine seni. Svaki se detalj dao valjano sagledati: pravilne veđe, uštirkani okovratnici, zanosne mirisne magline, suzdržane kravate, ljupki mladeži, svilene maramice u malim džepovima, ružičaste jagodice prstiju, strogo izvedene ivice pantalona, pripijenost svedenih krojeva i slapovi bogatijih večernjih haljina, a ispod laganih tkanina mogli su se nazreti uzbudljivi obrisi - kuda se to tračice i obrubi finog damskog rublja pružaju, dokle sežu, pa zalaze… Zidovi Galerije su bili sasvim pusti. No, rastući žamor kao da je prkosio toj neobičnosti. Otvaranje izložbe bez slika nije nikoga sprečilo da pokaže što više, za ovu priliku satima i danima spremanog, dobrog raspoloženja. Govorilo se bez jačeg razloga. Po pravilu lagodno, uz odobravanje. Mada je poneko pričao i samo da bi taknuo ušne uvoje sagovornice. Čak i da drsko klizne duž vrata, niz prsa, tamo gde je izrez dekoltea nagoveštavao razmedje. Sve smelije, i nežniji deo publike se otvorenim, zvonkim smehom, ili obilnim treptanjem, privijao uz gospodu zvanice. Ako je i bilo onih koji su primetili odsustvo slika, nije bilo naivnih koji bi se usudili da tu neobičnost naglas tumače. Niko nije bio voljan da iskaže nedoumicu. Svako se, bez razlike, ponašao kao da je već do tančina upućen u posebnost likovne postavke, mnogi čak poverljivo tvrdeći da im je umetnik, još lane, u svom ateljeu, lično obrazložio nazore, iako se uistinu nije znalo ko je zagonetni autor. Biće da se zbog svega toga niko nije ni osvrnuo na nekolicinu pomoćnih radnika Galerije, onih što su sa prozora uklonili zastore, bela platna kojima je arhitekta vešto stvorio privid ničim uznemirene izložbene površine. Samo trenutak docnije, zgasnulo je bleštavo osvetljenje.

Kao da se ukupan mrak sakupio baš tu. Napolju je, videlo se kroz okna, sve bilo kao i uvek. Samo se sada, iz ove tame, to sve činilo jasnije, izrazitije. Prozori su prihvatali svoje vidike. Četiri na pročelju zgrade - glavnu ulicu grada. Njima suprotna četiri - unutrašnje dvorište Galerije. Dva desna - crkvenu portu, sa kojom se graničilo istočno krilo. Druga dva bočna - padinu, što se zapadno, nešto dalje, blago slivala do rečne obale. Sa nestankom svetla namah je utrnuo i sjaj. Toalete su izgubile na značaju. Međusobni pogledi zvanica, takođe. Žagor se posuvratio u ćutanje. Dvanaest prozora, kao dvanaest prizora, pružalo se u vedro, jesenje veče. Uokolo tame, zarile su spoljne slike. Nije bilo izbora, jedino se videlo pružalo kroz razotkrivene kapke.

68

Goran Petrović - Slike sa izložbe

KATALOG


JUG Gde se ko zatekao - okretao se najbližem ramu, a zapravo prozorskom okviru. Gradska vreva još nije bila utihnula, ulicom su promicali ljudi, od neona užegle puti, mesečina je padala do visine svetiljki, tek bi se retka zraka probila i do asfaltirane zemlje. Niže važnih zabata državnih zgrada milela je povorka. Samo malo dalje, siluete zastale na debelim staklima izloga u izobilju. Kučence koje cima i povodac i staricu u ućebanoj astraganskoj bundi. Preprodavac cigareta unezvereno pakuje svoju robu. Naglašeno lako obučena, štrkljasta devojka, što se svakim korakom, nepogrešivo, mimoilazi sa sopstvenom srećom. Na autobuskom stajalištu: odocneli sezonski radnici; dvoje zagrljenih, promrzlih mladih; najmanje desetoro nekih, bez lica, zaklonjenih raširenim novinama; student muzike sa pohabanom violinskom kutijom pod miškom; golobradi vojnik u potpuno novoj maskirnoj uniformi... Odonud je geljao dedica koji na stabla drvoreda pribadao umrlice. Iz jednog pravca, neodlučno, dolazila je prilika tegleći imetak, kartonsko koferče uvezano kanapom. Iz drugog, sa detetom u naručju, brzao je mlađi čovek. Za njim žena, uplašenog izraza lica. Prišli su automobilu parkiranom sučelice zdanju Galerije. Razmenili gestove i rečenicu-dve sa vozačem. Pa su nastavili da trče. Očigledno, onaj u kolima je odbio da ih poveze. Odista, moglo se prema izloženom zaključiti, neprijatan prizor. SEVER Publika na sasvim drugoj strani, ona pred prozorima okrenutim unutarnjem dvorištu Galerije, imala je da vidi samo jednu figuru: starca zapuštenog izgleda, prispalog u uglu. Ovde nije vladala gradska rasveta, zvezde su nesmetano zrnile. Pod njihovim utešnim kapima kisnule su gomile otpadaka, odavno mrtva ptica, odbačene boce jeftinog vina, upotrebljeni tiketi tombole, kredom nacrtana polja „školica”, razjapljena metalna posteljica konzervirane ribe, pacov kraj skorele hrpice izmeta, šest čaura, opušci, supena kašika podvijene drške, skvrčena košarkaška lopta, ljušturice semenki suncokreta, na rošavim leđima susedne zgrade krupne tetovaže, izukrštani grafiti: „SRBIJA!”, „Mišutka, ljubavi, srećan ti rodjendan”, „Vratite Kralja…”, „Žamoranti!”, „A na kraju beše zgražavanje…”, „Povoljno prodajem motke”, „Redno i uredno!”, „Nemam komentar”, „Piksi, majstore!”, „Zašto da umre čovek kome u vrtu raste žalfija?”, „KGS”, „Decooo, buši gume!”, „Zorica je sponzoruša”, „Stranka sa dvanaest poboljšanja”, „I want you to roll me”… JUG, PONOVO Na ulici, onaj par sa detetom nikako, baš nikako da odmakne. Ne videći da u Galeriji ima posmatrača, krajnjem levom prozoru prišla je sredovečna žena, valjda da se ogledne. Njeno lice je setno, utisak ne mogu da poprave ni razvučene usne. Pred odrazom ostaje veoma dugo, kao da uvežbava osmeh za samu sebe, ili nekog voljenog, a udaljenog za jedan čitav život. Onaj par, ona žena i onaj muškarac sa nepomičnim detetom, onim detetom klonule glave u naručju, sada ne trči - sada samo stoji uz kolovoz. Majka čas podiže ruke, čas ih bespomoćno spušta. Niko neće da stane. Niko. Vozila jure. Užagreni farovi do mučnine jasno rasvetljavaju njen užas.

69

Zvanice u zapadnom krilu Galerije, kraj dva prozora nadnesena ka rečnoj padini - drhte. Ne, kapci nisu otvoreni. Pa opet, okupljene podilazi jeza od tog pogleda ka ogolelim stablima topola uz noćnu vodu, sablasno izukrštanim senama grana vrbaka. Ljudi strepe od tog toka, koji se ne vidi, ali sigurno, noseći sve i svašta, podmuklo valja vremena, premeće prošlo i buduće, hirovito razmešta utopljenike, riblja jata, rakove i sprudove, zaobljuje kamenove, lagano spira obale sadašnjega. Zebu ljudi od daleke, zgrbljene planine, vrha već pod modrim ledom, obrisom jedva razdvojene od poleglog svoda. Strahuju pred prostranstvom, što se pravo iz grada, nesmetano, bez ijedne prepreke, širi ka neizvesnom, gde nema jasnih putokaza, gde može da se zaluta u mnoštvu pravaca, mada se ukupan život svodi na kruženje, gde iz drevne tame, navodno, po predanju, motre pakosni očni prorezi jazavaca, sevaju beonjače pomakruša, proziru zenice buljina…

Goran Petrović - Slike sa izložbe

ZAPAD


70


SEVER, DRUGI PUT Okolo slike unutrašnjeg dvorišta zdanja: tajac. Muk. Onaj se starac, možda pijanac, zasigurno beskućnik, probudio. Taman što je ustao i otpljunuo, nestrpljivo se raskopčao i zijajući u sazveždja - pomokrio. Čulo se kako mlaz dugo šljapori po kesama izjedenim lepkom. Tamo-amo u lokvi je plivala kružnica meseca. JUG, ISTO Na ulici su događaji otekli nekoliko puta. Izborne plakate, čak i umrlice, behu prelepljene novim licima od poverenja. Samo ona očajna žena i onaj mladi čovek sa detetom neprirodno klonule glave, samo onaj par u nevolji - nikako nije uspevao da se odmakne, da se otme od usuda. - Bravo! Živeo hiperrealizam! - neko u galeriji prenaglašeno uzviknu. Mada i neko nešto s neodobravanjem progunđa. ISTOK Okna u istočnom krilu držala su se, medjutim, od samog početka, istog prizora - borova i jela, nadgrobnog spomenika jerarhu s kraja pretprošlog veka i obličja crkve, iz čije su tri uske, a visoke bifore, kroz vitraže zalivene olovom, proplamsavale žiže kandila i voštanica. Ovde se od samog otvaranja izložbe ništa nije menjalo. Ali se zato, pred ovim postojanim slikama okupljalo sve više zvanica. Sprva neprimetno. Pa u tolikom broju da se stvorio metež. A onda i neprimerena gužva u kojoj su jači odgurkivali slabije, ne bi li se primakli bliže, što bliže... Na kraju, u opštem mraku Galerije, pred tim prozorima, tiskalo se toliko sveta da su se prvi našli uz sama stakla, izobličenih obraza i noseva, dok je iza njih vladala maltene prava tuča za mesto do skuta onog dalekog, nestvarno toplog svitkanja. KOKTEL

Goran Petrović - Slike sa izložbe

71

Iznenada, kako je nestala, svetlost sinu. Svih dvanaest prozora se namah izgubi u belilu stropa, zidova i mermernog poda. Zvanice krenuše da se odmiču od ramova, žurno popravljajući svečane toalete i zbunjene izraze lica. Jedna mlada dama znatiželjno stade da odmerava poglede muškaraca, pokušavajući da otkrije ko je od njih, u onom komešanju, položio svoj topli dlan na njeno bedro. Osoblje Galerije gotovo neprimetno namaknu zastore. Tišinu prvi prekinuše konobari, diskretno nudeći osveženje. Uz zveckanje čaša i mreškanje odabranih pića - opet stadoše da se razvijaju previše ljubazni osmesi i međusobne priče za koje niko nema strpljenja da ih čuje, da ih do kraja sasluša.


Nora Bossong

Nora Bossong, geboren 1982, wuchs in Bremen und Hamburg auf und lebt heute in Berlin. Sie studierte Kulturwissenschaft, Philosophie und Literatur an den Universitäten Leipzig und Potsdam, der Humboldt-Universität Berlin und der La Sapienza in Rom. 2006 erschein ihr Debütroman Gegend, gefolgt von ihrem Lyrikdebüt Reglose Jagd im Jahr 2007, für das ihr u. a. der Wolfgang-Weyrauch-Preis zugesprochen wurde. Sie erhielt zahlreiche Auszeichnungen und war „writer in residence“ am Deutschen Haus der New York University (USA) sowie an der Universität Nanjing (VR China). Zuletzt erschien ihr Roman Webers Protokoll (2009). Nora Bossong 1982-ben született, Brémában és Hamburgban nőtt fel, jelenleg Berlinben él. Kultúratudományt, filozófiát és irodalmat tanult a lipcsei, a potsdami, a berlini Humboldt Egyetemen, valamint a La Sapienzán Rómában. 2006-ban jelent meg első regénye Gegend (Környék) címmel, majd 2007ben bemutatkozó verseskötete, a Reglose Jagd (Mozdulatlan vadászat), amellyel elnyerte többek között a WolfgangWeyrauch-díjat. Számos elismerésben részesült, „writer in residence“ volt a New York University (USA) Német Házában, továbbá a nanjingi egyetemen Kínában. Legutóbb megjelent regénye a Webers Protokoll (Weber jegyzőkönyve, 2009). Nora Bosong rođena je 1982, odrastala je u Bremenu i Hamburgu, a danas živi u Berlinu. Završila je studije kulture, filzofiju i književnost na univerzitetima u Lajpcigu i univerzitetu u Potsdamu, na Humboltovom univerzitetu u Berlinu i na La Sapijenci u Rimu. Njen prvenac Gegend (Predeo) objavljen je 2006, zatim je 2007. usledila knjiga poezije Reglose jagd (Nepomičan lov) za koju je, između ostalog, dobila nagradu Volfganga Vajrauha. Dobitnica je brojnih nagrada i bila je „writer in residence“ u Nemačkoj kući na Njujorškom univerzitetu (SAD), kao i na Univerzitetu Nanđing (NR Kina). Njen poslednji objavljen roman je Webers Protokoll (Veberov protokol, 2009).


Webers Protokoll Siebtes Kapitel. Rom.

Das Mädchen sitzt vor ihm. Meine Güte, denkt Weber, wie alt mag sie sein, vierzehn, fünfzehn vielleicht? Ihre Hände, die sie auf der Tischplatte gefaltet hat, strömen einen Geruch nach Orangen aus. Ein Geruch nach Orangen. Endlich kann er sich erinnern. Denn er ist in Rom, er ist an der Botschaft des Heiligen Stuhls. Er ist endlich wieder Weber, denkt Weber.

73

Die großen Augen des Mädchens, mit denen es ihn unerbittlich ansieht. Rücksichtslos. Impertinent. Das kann man doch mit fünfzehn noch nicht, ist Weber überzeugt, aber das Mädchen ändert nichts an seiner Haltung, an seinem Blick. Als wolle es ihn hypnotisieren, denkt Weber, aber das läßt er mit sich nicht machen. Er schlägt eine Akte auf, blättert darin herum, und fragt, ohne aufzusehen, ob er ihr sonst behilflich sein könne. Blättert in ihrem Pass, liest ihren Namen. Grispaldi, Carlotta. „Oder Charlotte“, unterbricht ihn das Mädchen, „Carlotta oder Charlotte, wie Sie möchten. Meine Mutter ist Deutsche.“

Nora Bossong - Webers Protokoll

Es ist der 5. Dezember 1954. Der Papst liegt einige Stockwerke über ihnen – wie es scheint – im Sterben, anders gesagt: Der Gesundheitszustand Seiner Heiligkeit ist für die diplomatischen Beobachter im Vatikan nicht anders als ausgesprochen kritisch zu bewerten, was von offizieller vatikanischer Seite dementiert wird. Weber wird in wenigen Minuten dem Leiter der Abteilung für ordentliche kirchliche Angelegenheiten, Erzbischof Montini seinen Antrittsbesuch abstatten und, wie Weber hofft, zwischen den Sätzen etwas über den tatsächlichen päpstlichen Gesundheitszustand heraushören. Weber nämlich hat vor zu brillieren. Er gibt die Kamera zurück, darin der Film mit den Fotos, die er so amateurhaft geschossen hat, dass niemand ihn als Fotografen wird erkennen können. Man hinterlässt erst Spuren, wenn man etwas beherrscht, ist Weber sich sicher. Er blickt an den sandfarbenen Mauern des Pallazzo hinauf, das Fenster des päpstlichen Schlafzimmers ist halb geöffnet, er sieht die helle Beleuchtung aus dem Inneren heraus scheinen. Weber stellt sich Pius vor, wie er, im Krankenbett, den Rücken durch unzählige feinbezogene Kissen gestützt, mit seinen mageren Fingern Reden verfasst, Briefe beantwortet, Akten bearbeitet, Bücher studiert, nicht davon wegzubekommen ist, Pius, der sich an die Bücher, die Briefe, die Akten klammert und alles, auch noch im Fieber, mit spitzer Perfektion bewältigt, sich mehr Wissen über den Zylindermotor anliest, als ein durchschnittlicher Ingenieur es besitzt, Zylinder, Kolben und Nockenwellen in seinem Kopf hin und herwälzt, nur um ein kurzes Gespräch mit dem Besitzer eines Automobilkonzerns zu führen, Pius, der verlangt, alles zu beherrschen. Weber beherrscht es, unauffällig zu sein. Ist er jemals auf den Gedanken gekommen, man könnte ihn einmal daran erkennen? Dass Pius mit seiner gleichförmigen Perfektion möglicherweise leichter verblasst? Die Fotos zumindest wird niemand mit ihm in Zusammenhang bringen, diese Minuten sind ausgelöscht aus seinem Leben, nicht protokolliert, nicht festgehalten, ist Weber sich sicher, diese Minuten sind somit nicht mehr zugänglich, sobald er den Platz verlassen hat und das Pärchen den nächsten Passanten bittet, ein Foto von ihnen vor dem Pantheon, vorm Collosseum, vorm Fontana di Trevi zu schießen. Obwohl er in wenigen Minuten erwartet wird, biegt er von seinem Weg ab, geht auf einen Stand mit Früchten zu, der vor den Bögen des Petersplatzes aufgestellt ist. Er beugt sich über die Auslage, einen Moment ist er sich nicht sicher, weshalb er die Orangen betrachtet, er nimmt eine Frucht in die Hand, der Verkäufer steht schon mit einer Papiertüte bereit, in die er, auf Weber einredend, eine Orange nach der anderen versenkt und er ruft: „Ah, l’ambasciatore tedesco! Piacere, signore, piacere!“ Weber überlegt, ob er klarstellen soll, dass er der Botschafter direkt nicht sei, nimmt dann aber schweigend die Tüte entgegen, zahlt.


74

Nora Bossong - Webers Protokoll

Das behaupteten derzeit viele, murmelt Weber. Plötzlich hätte jeder Italiener einen deutschen Verwandten, zumindest hier im Norden. „Es ist aber so”, sagte das Mädchen. „Fragen Sie doch in Ravensbrück nach.“ Weber knistert in seinen Akten, er spürt ein Kneifen im Nacken, aber aufsehen mag er nicht. „Herr Konsul, Sie wissen, was man mit mir macht, wenn Sie meinen Pass nach Vorschrift ausstellen.“ Es sei Krieg, murmelt Weber. Da sei es nirgendwo vollkommen sicher. Sie solle doch froh sein, dass sie in Italien lebe. Warum sich ihre Mutter überhaupt in Deutschland aufgehalten habe, fragt Weber, fügt schnell hinzu: Sie solle die Frage vergessen, es sei ja unwichtig. „Herr Konsul, Sie wissen, wenn Sie den Pass nach Vorschrift ausstellen –“ Warum sie überhaupt zu ihm komme, unterbricht Weber sie. Er sei für diese Passangelegenheit im Grunde nicht zuständig. „Weil Sie hier mittlerweile der einzige sind, der nicht beim Sicherheitsdienst ist und nicht bei der SS.“ Was denke sie denn von ihm? fährt Weber sie an. Was glaube sie denn, wer er sei? Nur weil er keine Militärstiefel trage, sei er kein Partisanenkämpfer. Das Mädchen sieht ihn an, so wie man mit fünfzehn überhaupt niemanden ansehen kann, ist Weber sich sicher. Aber in ihrem Ausweis kann er ablesen, dass sie erst fünfzehn ist. Leiser, den Blick auf ihre Papiere gerichtet, fügt er hinzu oder er denkt es nur: Überhaupt sei er kein Held. Er mache hier nur seine Arbeit. Nein, ein Held sei er nicht und wolle das auch gar nicht werden. Diese ganze Stempelei, erklärt Weber nun etwas lauter, das habe doch nicht er sich einfallen lassen. Er sei Diplomat und das seit den Zwanzigern, er habe mit all dem nichts zu tun, deshalb säße er doch hier, in Mailand und nicht in Breslau. Er habe ja nicht ahnen können, dass Mussolini so einfach in einem Krankenwagen zu entführen sei, die Deutschen in Italien einmarschierten und eine Republik gründen würden. Er habe mit all dem nichts zu tun – nie etwas zu tun haben wollen. „Ja”, sagt das Mädchen. „Und Sie sind im Grunde auch gar nicht dafür zuständig.“ Sie lacht kurz auf, Weber hört, wie sie mit ihren Schuhen gegen das Holz seines Schreibtisches stößt. „Deshalb wäre es auch kein Vergehen von Ihnen, wenn Sie mir nichts weiter in meinen Pass hineinstempelten. Sie sind ja gar nicht zuständig dafür.“ Weber hebt seinen Kopf, das Mädchen blickt ihn an, nicht bittend, nicht unsicher, beinah überlegen. Es ist Weber, als nähme sie ihm für den Moment jene Verantwortung ab, die er nie hat besitzen wollen. Im Prinzip sei er schon dazu berechtigt. Der Schuh des Mädchens stößt wieder gegen das Holz des Tischbeins. Ihre vor ihm gefalteten Hände. Orangen. Er sei zwar dazu berechtigt, aber genau genommen falle es eher in den Aufgabenbereich seines Kollegen Palmer. Wenn er sie, Carlotta Grispaldi, nun also auffordere, zu Konsul Palmer zu gehen, um die Ausfüllung des Passes zu komplettieren, läge es ganz in ihrer Verantwortung, wenn sie sich diesem Befehl widersetze. Solange er nichts davon wisse, läge das ganz in ihrer Verantwortung. Das Mädchen nickt. Das Büro von Herrn Konsul Palmer sei die zweite Tür links, informiert Weber sie und reicht ihr den Pass. Er wünsche ihr alles Gute.


Weber jegyzőkönyve Hetedik fejezet. Róma. 1954. december 5-e van. A pápa néhány emelettel fölöttük – úgy tűnik – haldoklik, vagy másképpen fogalmazva: Őszentsége egészségi állapotát a vatikáni diplomáciai megfigyelők másként nem minősíthetik, csakis határozottan kritikusnak. A Vatikán ezt hivatalosan cáfolja. Weber néhány perc múlva bemutatkozó látogatást tesz Montini érseknél, a rendes egyházi ügyosztály vezetőjénél, és – Weber reményei szerint – a mondatok közül kihall valamit a pápa valódi egészségi állapotáról. Weber ugyanis azt tervezi, most megmutatja, mire képes. Visszaadja a fényképezőgépet, benne a film, rajta az oly amatőr módon készített fényképekkel, hogy senki sem fog ráismerni benne a fotósra. Az ember csak akkor hagy nyomokat, ha tökéletesen ért valamihez, ebben Weber biztos. Felpillant a palazzo homokszín falára, a pápa hálószobájának ablaka félig nyitva áll, látja a bentről kivilágló fényt. Weber maga elé képzeli Piust, ahogy betegágyában hátát rengeteg puha huzatú párnával alátámasztva sovány ujjaival beszédet ír, leveleket válaszol meg, aktákat intéz el, könyveket tanulmányoz, nem lehet lebeszélni róla, Pius, aki a könyvekbe, levelekbe, aktákba kapaszkodik, és még lázasan is metsző perfekcióval boldogul mindennel, többet olvas össze a hengermotorról, mint amennyit egy átlagos mérnök tud, a hengerek, dugattyúk, bütyköstengelyek ide-oda forognak a fejében, csupáncsak, hogy rövid beszélgetést folytasson egy autókonszern tulajdonosával, Pius, aki azt akarja, hogy mindenhez értsen. Weber pedig ahhoz ért, hogy észrevétlen legyen. Eszébe jutott-e valaha, hogy egyszer majd erről lesz felismerhető? Hogy Pius a maga egyhangú perfekciójával esetleg könnyebben megfakul? A fényképeket legalább senki sem fogja kapcsolatba hozni vele, ezek a pillanatok kitörlődnek az életéből, nincsenek jegyzőkönyvbe véve, nincsenek rögzítve. Weber biztos benne, hogy ezek a pillanatok többé már nem lesznek megragadhatók, amint elhagyja a teret, a párocska pedig megkéri a következő járókelőt, hogy készítsen róluk fényképet a Pantheon előtt, a Colosseum előtt, a Trevi-kút előtt. Habár néhány perc múlva már várják, letér az útról, odamegy egy gyümölcsárushoz, akinek a standja a Szent Péter-tér kolonnádján kívül áll. A kínálat fölé hajol. Egy pillanatra elbizonytalanodik, miért is vizslatja a narancsot, egy darabot kézbe vesz, az árus már tartja is a papírzacskót, amelybe, Webert győzködve, az egyik narancsot a másik után pakolja, és felkiált: – Ah, l’ambasciatore tedesco! Piacere, signore, piacere! Weber elgondolkodik, hogy tisztázza-e, ő nem éppen a nagykövet, de aztán hallgat, elveszi a zacskót, fizet.

Narancsillat. Végre képes emlékezni. Mert hiszen Rómában van, Rómában, a Szentszék követségén. Végre újra Weber vagyok, gondolja Weber.

75

A lány engesztelhetetlenül nézi a nagy szemével. Kíméletlenül. Szemtelenül. Hisz tizenöt évesen így még nem tud nézni az ember, Weber biztos ebben, de a lány semmit sem változtat a tartásán, a pillantásán. Mintha hipnotizálni akarná, gondolja Weber, de nem enged neki. Felüt egy aktát, ide-oda lapozgat benne és fel sem pillantva kérdezi meg, egyébként miben lehet a segítségére. Lapozgatja a lány útlevelét, elolvassa a nevét. Grispaldi, Carlotta. – Vagy Charlotte – szakítja félbe a lány – Carlotta vagy Charlotte, ahogy Ön óhajtja. Az anyám német. Ezt sokan állítják mostanában, morogja Weber. Hirtelen minden olasznak van egy német rokona, legalábbis itt északon. – Pedig így van – mondja a lány – érdeklődje csak meg Ravensbrückben.

Nora Bossong - Weber jegyzőkönyve

A lány előtte ül. Jó ég, hány éves lehet? – gondolja Weber – tizennégy, talán tizenöt? Keze, melyet az asztalra téve összekulcsolt, narancsillatot áraszt.


Inkább valamiféle jelenés, mint bármi más, meséli Weber este Annának, aki előrehajol, megragadja a csuklóját és olyan sápadtan, mint az ablakban látott arc suttogja: – Konrad, nem tudod, mit beszélsz! Anna szigorú szentarca, kifejezéstelen tekintete, ami miatt sokan azt mondják róla, hogy fáradt, megviselt, amit Weber nem akar hallani, mitől, kérem szépen, mitől lenne a felesége megviselt, mitől lenne olyan rettenetesen fáradt? És ő, akkor mi van ővele? – Nem tudod, mit láttál. Tágra nyílt szemmel néz Weberre. – Mert jelenés volt – suttogja, ujjai fabilincsként kulcsolódnak Weber csuklójára, a pillantása, veszi észre Weber, óriásira nyílik, a pillantása, amelyet sokkal homályosabbnak és kisebbnek ismer. Mintha Anna egyenesen a végtelennel akarna szembenézni, bármit is remél ettől. – Mert ő volt az, Konrad. És nem akarta magával vinni. Kicsoda? Kit? Anna keze, hűvös, mint a fényesre suvickolt parketta, Weber le akarja rázni, de Anna most erősebb, mint ő, Weber tudja ezt, tehát meg kell kérdeznie: Kicsoda? Kit? – Krisztus. Krisztus!, kiáltja Weber. Hát persze! Ki más? És kivel találkozott Anna Megváltója itt e földön?, kérdezi Weber, akinek elege van, aki többé semmit sem akar hallani az egész miszticizmusról, aki azt akarja, hogy Anna szálljon le a varázsszőnyegről, le a földre, ide a perzsaszőnyegükre, a tények talajára, a hisztérikus röplapírónőt és unatkozó sakkozót elfogadná, csak tűnne el ez a pillantás, csak beszélne hozzá világosan, Anna pedig azt suttogja: – Pacellit. – Lesüti a szemét. – De Krisztus nem akarta magával vinni.

76

Nora Bossong - Weber jegyzőkönyve

Weber az aktákkal zörög, szorítást érez a tarkójában, de nincs kedve felpillantani. – Konzul úr, Ön tudja, hogy mit tesznek velem, ha előírás szerint állítja ki az útlevelem. Háború van, morogja Weber. Tökéletes biztonság most sehol sincsen. Örüljön, hogy Olaszországban él. Egyáltalán miért tartózkodott az édesanyja Németországban, kérdezi Weber, de hamar hozzáteszi: felejtse el a kérdést, nem is fontos. – Konzul úr, Ön tudja, ha előírás szerint állítja ki az útlevelem – Egyáltalán, miért is hozzá jön, szakítja Weber félbe a lányt. Alapjában véve nem ő illetékes útlevélügyekben. – Mert mostanra Ön az egyetlen, aki nem a Biztonsági Szolgálat vagy az SS embere. De hát mit gondol róla? – förmed rá Weber a lányra. Mit hisz róla, hogy kicsoda? Csak mert nem katonacsizmát hord, azért még nem partizánharcos. A lány úgy néz rá, ahogy az ember tizenöt évesen még senkire sem tud nézni, Weber ebben biztos. De az igazolványa szerint még csak tizenöt. Tekintetét a lány irataira szegezve halkabban hozzáteszi vagy csak gondolja: Semmiképpen sem hős. Csak a munkáját végzi itt. Nem, nem hős, és nem is akar az lenni. Ezt az egész pecsételősdi, jelenti ki Weber most kissé hangosabban, nem az ő ötlete volt. Ő diplomata, éspedig a húszas évek óta, ehhez az egészhez semmi köze, hisz ezért ül itt Milánóban és nem Wrocławban. Nem sejthette, hogy Mussolinit ennyire egyszerű elrabolni egy mentőautóban, hogy a németek bevonulnak Olaszországba és köztársaságot alapítanak. Ehhez az egészhez neki semmi köze nincsen – soha nem is akarta, hogy köze legyen. – Igen – mondja a lány. – És alapjában véve Ön egyáltalán nem is illetékes az ügyben. A lány kurtán felnevet, Weber hallja, ahogy a cipője nekisúrlódik az íróasztalának. – Ezért nem is követne el vétséget, ha semmi mást nem pecsételne bele az útlevelembe. Hiszen Ön nem is illetékes. Weber felemeli a fejét, a lány ránéz, nem kérően, nem bizonytalanul, szinte fölényesen. Weber úgy érzi, mintha erre a pillanatra a lány levenné a válláról a felelősséget, amelyet soha sem akart vállalni. Elviekben tényleg jogában áll. A lány cipője megint nekisúrlódik az asztal lábának. Összekulcsolt keze Weber előtt. Narancsillat. Igaz ugyan, hogy jogában áll, de egész pontosan ez inkább kollégájának, Palmer konzul úrnak a hatáskörébe tartozik. Ha most tehát felszólítja a lányt, Carlotta Grispaldit, hogy menjen el Palmer konzul úrhoz, hogy ő fejezze be az útlevele kitöltését, akkor teljes egészében a lányra hárul a felelősség, ha ellenszegül ennek a parancsnak. Ameddig semmit sem tud róla, addig teljesen a lány felelőssége. A lány bólint. Palmer konzul úr irodája balra a második ajtó, tájékoztatja Weber a lányt, és átnyújtja az útlevelét. Minden jót kíván neki.


Milyen képtelenségeket hord itt össze? – De hát ez igaz! – kiált fel Anna. Aztán mesélni kezd. A Szent Atya elárulta Hentrich atyának, aki pedig a maga részéről Monsignore Montiginek és Monsignore Tardininek mondta el, és kettejük közül az egyikük révén Lombardi atyához és Rotondi atyához is eljutott, tőlük pedig Leiber atyához, ha csak Leiber atya nem magától Hentrich atyától tudta meg. Leiber atya mindenesetre aztán elmesélte Lehnert nővérnek, aki aztán, ahogy ő maga állítja – mondja Anna –, amúgy is észrevette a Szent Atyán. Igen, a nővér voltaképpen átélte magának a jelenésnek az árnyékát, amikor Jézus Krisztus a Szent Atya elé lépett, mivel Lehnert nővér szinte lelki rokonságban van a Szent Atyával, ahogy ő maga érzékeltette Annával, és amit egészen bizonyosan nem lehet félreérteni, hiszen az ember a lelkében soha sem lehet parázna. Anna azonban nem hiszi, hogy a Szent Atyát ilyen szoros meghittség fűzné Lehnert nővérhez, ez valójában csak a merevségig szigorú házvezetőnő vágyálma, semmi több. Akár így, akár úgy, az a tény, hogy Krisztus megjelent a Szent Atyának, teljesen kétségbevonhatatlan, jelenti ki Anna. Egyébként hamarosan ki fog derülni, amikor ugyanis a Szent Atya felépül, mint ahogy megjövendölték neki, amire a környezetéből jelenleg senki sem számít. – Igen, már misét mondanak érte, Konrad, el tudod ezt képzelni? De várd csak ki a végét. Néhány nap múlva már újra szólni fog az emberekhez. Ezt a Lehnert nővért, morogja Weber, kissé hiszékenynek tartja. Kissé, hogyan is fogalmazzon? Kissé túl együgyűen jámbor? És túlzott hittérítői buzgalommal megáldott. Nem kell mindent elhinni, amit mond. Még akkor sem, ha vitathatatlanul közelebb áll a Szent Atyához, mint bárki más. – Annyira közel azért mégsem – jelenti ki Anna, és végre elengedi Weber kezét. Weber hátradől, rámosolyog Annára. A kapcsolatai szenzációsak, ezt Weber kénytelen elismerni, jobbak, mint az övéi. Hogy tett szert rájuk ilyen rövid idő alatt? Egy hónappal korábban érkezett, mint ő, hogy lakást keressen, a szobákat rendbe hozza, szerezzen egy lányt. Merthogy szükségük lesz egy cselédlányra, most, amikor Weber újra diplomáciai szolgálatba lép, amikor látogatókat vár majd és névjegykártyákat gyűjt, és ebben a helyzetében nem engedhetik meg maguknak, hogy ne legyen cselédük, ezt Anna már elutazása előtt kijelentette. – Igen, egy háztartási alkalmazottban van valami. Nem egyszerűen háztartási alkalmazott! Egy cselédlány! És miért is ne rögtön kettő, talán kettőre is szükség van, egyre a konyhában, egyre pedig a fogadásokhoz, és különben is, gondolkodjon el egy magántitkáron is. – Kezdjük elsőre csak egy lánnyal. Weber kérdésére, hogy utána menjen-e, vagy ne bízzon-e meg valakit az ilyen dolgok intézésével, Anna gyorsan, szinte zaklatottan válaszol: – Ne, ne Konrad – és kis szünet után –, úgy értem, hagyd csak. Boldogulok majd. Valóban, gondolja Weber, és egyvalamiben biztos: ha Anna története tényleg igaz, akkor remekül felhasználható. Hogy mire, az majd még kiderül. De mindenképpen remekül.

Nora Bossong - Weber jegyzőkönyve

77

Fordította: Juhász Emese


Veberov protokol VII - Rim Peti je decembar 1954. Papa leži nekoliko spratova iznad njih – kako se čini – na samrti, drugim rečima: zdravstveno stanje njegove svetosti posmatrači iz diplomatskog kora ne mogu drugačije oceniti nego kao kritično, što se od strane zvaničnog Vatikana demantuje. Veber će za nekoliko minuta upravniku odeljenja za službene crkvene poslove, nadbiskupu Montiniju, upriličiti posetu povodom svog stupanja na dužnost i, kako se Veber nada, između redova će moći da razazna nešto o stvarnom stanju papinog zdravlja. Veber, naime, ima nameru da briljira. Vraća kameru, unutra je film sa fotografijama koje je napravio toliko amaterski da ga kao fotografa niko neće prepoznati. Tragovi se ostavljaju kada se nečim ovlada, siguran je Veber. On gleda gore ka zidovima boje peska, prozor papine spavaće sobe je poluotvoren, vidi se jarko osvetljenje koje dopire spolja iz unutrašnjosti. Veber zamišlja kako Pije, u bolesničkom krevetu, leđa oslonjenih na bezbrojne, fino presvučene jastuke, svojim tankim prstima sastavlja govore, odgovara na pisma, priprema dokumenta, studira knjige, ne dâ se od toga odvratiti, Pije koji knjige, pisma, dokumenta i sve to, još uz groznicu, savlađuje sa vrhunskom savršenošću, stiče više znanja o cilindričnom motoru nego što poseduje prosečan inženjer, cilindre, klipove i bregaste osovine premeće po glavi tamo-amo, samo da bi vodio kratak razgovor s vlasnikom jednog automobilskog koncerna, Pije koji žudi da ovlada svim tim. Veber je ovladao veštinom da bude neupadljiv. Da li mu je ikada palo na pamet da bi ga po tome mogli prepoznati? Da Pije sa svojom ujednačenom savršenošću lakše iščili? Makar fotografije niko neće dovesti s njim u vezu, ovi minuti su izbrisani iz njegovog života, nisu protokolisani, nisu uhvaćeni, siguran je Veber, ovim minutima se, dakle, više ne može pristupiti, čim bude napustio ovo mesto i nekoliko sledećih prolaznika zamolio da ga fotografišu pred Partenonom, pred Koloseumom, pred Fontanom di Trevi. Iako ga za nekoliko minuta očekuju, on skreće sa svog puta, ide do tezge sa povrćem, postavljene ispred lukova Trga svetog Petra. Povija se nad izloženom robom, za trenutak nije sasvim siguran zašto posmatra pomorandže, uzima jednu voćku u ruku, prodavac već stoji spreman sa papirnom kesom u koju, nudeći Vebera, spušta pomorandže jednu za drugom i viče: „Ah, l’ambasciatore tedesco! Piacere, signore, piacere!“ Veber razmišlja da li treba da razjasni kako on zapravo nije baš ambasador, onda, međutim, ćuteći uzima kesu, plaća. Devojka sedi pred njim. Bože moj, misli Veber, koliko li samo ima godina, četrnaest, petnaest možda? Njene ruke, prekrštene na stolu, odaju miris narandži.

Velike devojčine oči neumoljivo ga gledaju. Bezobzirno. Drsko. To se sa petnaest još ne može, ubeđen je Veber, ali devojka ništa ne menja u svom stavu, u svom pogledu. Kao da hoće da ga hipnotiše, misli Veber, ali on ne dopušta da se to sa njim radi. Otvara neki dokument, lista ga i pita, ne podižući pogled, kako bi mogao da joj bude od pomoći. Lista njen pasoš, čita njeno ime. Grispaldi, Karlota. „Ili Šarlote“, prekida ga devojka, „Karlota ili Šarlote, kako vi želite. Moja majka je Nemica.“ To u ovo vreme mnogi tvrde, mrmlja Veber. Iznenada svaki Italijan ima nemačke rođake, barem ovde na severu. „Ali i jeste tako“, kaže devojka. „Raspitajte se u Ravensbriku.“ Veber šuška po svojim dokumentima, on oseća štipanje za vratom, ali ne želi da podigne pogled. „Gospodine konzule, vi znate šta će mi učiniti ako mi izdate pasoš po propisima.“ Rat je, mrmlja Veber. Nigde nije potpuno sigurno. Ona treba da bude srećna što živi u Italiji. Zašto se njena majka uopšte zadržavala u Nemačkoj, pita Veber, i dodaje brzo da zaboravi pitanje, potpuno je nevažno.

78

Nora Bosong - Veberov protokol

Miris narandži. Konačno može da se seti. Jer on je u Rimu, on je u ambasadi kod svete stolice. On je konačno opet Veber, misli Veber.


79

Više priviđenje nego bilo šta drugo, priča Veber Ani uveče. Ona se oslanja napred, hvata ga za zglob, i bleda poput lica na prozoru prošapuće: „Konrade, ti ne znaš šta pričaš!“ Anino strogo lice jedne svetice, njen bezizražajni pogled zbog koga je svi opisuju kao umornu, izmoždenu, za šta Veber ne želi ni da čuje, od čega to jedna žena može biti izmoždena. Od čega se tako strašno umara. A on, šta je onda s njim? „Ti ne znaš ni šta si video.“ Ona gleda Vebera široko otvorenih očiju. „To je bilo priviđenje“, šapuće, njeni ukrućeni prsti čvrsto stežu Veberov zglob, njen pogled, primećuje Veber, je razrogačen, taj pogled što on poznaje kao mnogo bleđi i manji, pa izgleda kao da Ana želi da gleda pravo u beskraj, čemu god da se u njemu nada. „Jer to je bio on Konrade. I nije hteo da ga povede.“ Ko? Koga? Anine ruke, hladne kao polirani parket, on hoće da je se otrese, ali Ana je u ovom trenutku jača od njega, Veber to zna i ne preostaje mu ništa drugo nego da pita: Ko? Koga? „Hrist“ Hrist! viče Veber. Naravno! Pa ko drugi? A koga je vaš najveći svetac na zemlji sreo? Pita Veber kome je svega dosta, koji ništa od svega tog misticizma neće više ni da čuje, koji hoće da mu se Ana vrati na tepihu, na persijskom tepihu tu pred njima, na čvrsto tle činjenica, on bi uzeo histeričnu spisateljicu letaka i izmoždenu igračicu šaha samo kada bi nestao ovaj pogled, kada bi jasno razgovarala s njim, ali Ana šapuće: „Pačeli.“ Spušta pogled. „Ali Hrist nije hteo da ga uzme sa sobom.“ „Kakve to gluposti ona priča?“ „Ali istina je!“ viče Ana. A onda nastavlja: Sveti otac je odao ocu Hentrihu, koji je opet to saopštio monsinjoru Montiniju i Tardiniju, pa je preko jednog od njih dvojice to došlo do očeva Lombardija i Rotondija, a preko ovih pak do oca Lajbera, ako otac Lajber to nije već od oca Hentriha i sam saznao. Otac Lajber je, u svakom, slučaju ispričao sestri Lenert, „koja je doduše, kako sama tvrdi“, kaže Ana, „to i tako primetila na svetom ocu“. Sestra je doživela takoreći senku jedne vizije, kada da je Isus Hrist stupio pred svetog oca, pošto je sestra Lenart po duši srodna sa svetim ocem, kako je Ani

Nora Bosong - Veberov protokol

„Gospodine konzule, vi znate, ako mi izdate pasoš po propisu -“ Zašto uopšte dolazi kod njega, prekida je Veber. On za ove stvari u vezi sa pasošem u osnovi nije nadležan. „Zato što ste u međuvremenu jedina osoba koja nije u Službi bezbednosti i nije u SS-u.“ Šta ona misli o njemu, roguši se Veber. Šta ona misli da je? To što ne nosi vojne čizme ne znači da je partizanski borac. Devojka ga posmatra onako kako sa petnaest godina uopšte niko ne može da gleda, siguran je Veber. Ali u njenim ispravama se može pročitati da ona ima tek petnaest godina. Tiše, pogleda upravljenog na njene papire, dodaje, ili samo misli, da on nije nikakav junak. On ovde samo obavlja svoj posao. Ne, on nije junak i uopšte ne želi da to postane. Svi ti pečati, objašnjava Veber nešto glasnije, nije on to izmislio. On je diplomata i to još od dvadesetih, on sa svim tim zapravo nema ništa, zato i sedi ovde, a ne u Vroclavu. Nije mogao ni da nasluti da će biti tako lako oteti Musolinija u bolničkim kolima, da će Nemci umarširati u Italiju i osnovati republiku. On sa svim tim ništa nema – nikada i nije hteo da ima nešto s tim. „Da“ kaže devojka, „I vi u osnovi uopšte niste nadležni za to.“ Ona se kratko nasmeja, Veber sluša kako udara svojim cipelama o drvo njegovog pisaćeg stola. „Zato i ne bi bio nikakav prekršaj s vaše strane kad mi u pasoš ne biste udarili nikakav novi pečat. Vi uopšte niste nadležni za to.“ Veber podiže glavu, devojka ga posmatra, ne molećivo, ne nesigurno, već gotovo nadmoćno. Veberu se čini kao da mu na trenutak ona preuzima svu odgovornost koju inače nikada nije ni želeo da poseduje. U principu ima pravo na to. Devojčina cipela ponovo udara o drvo noge od stola. Njene ruke prekrštene pred njim. Narandže. On ima, doduše, pravo na to, ali, strogo uzev, ovo pre spada u delokrug dužnosti njegovog kolege Palmera. Ako on njoj, Karloti Grispaldi, naloži da ode do konzula Palmera, da dovrši kompletiranje pasoša, bilo bi sasvim u njenoj odgovornosti ako bi se ovom naređenju usprotivila. Dokle god on o tome ništa ne zna, to je u njenoj odgovornosti. Devojčica klima glavom. Kancelarija gospodina konzula Palmera su druga vrata levo, obaveštava je Veber predajući joj pasoš. Želi joj sve najbolje.


dozvolila da nasluti, a to sasvim sigurno ne može da se shvati pogrešno jer se u duši nikada ne može biti bludan. Ana, međutim, ne veruje da svetog oca isto takvo poverenje vezuje sa sestrom Lenert, ona je mnogo više slika i prilika rigorozne kućepaziteljke, i ništa više. Bilo kako bilo, činjenica da je sveti otac imao viziju Hrista sasvim je nesumnjiva, objašnjava Ana. Uostalom, uskoro će doći na svetlo dana, kada sveti otac opet ozdravi, ono što u to vreme niko iz njegovog okruženja nije očekivao. „Da, oni već čitaju mise za njega, Konrade, možeš li ti to da zamisliš? Ali čekaj samo. Za nekoliko dana on će ponovo pričati sa ljudima.“ Ovu sestru Lenert, mrmlja Veber, on smatra pomalo lakovernom. Pomalo, kako da se izrazi? Pomalo bogobojažljivom. I blagoslovena je suviškom želje za vizijama. Ne treba svemu verovati što ona ispriča. Čak i ako je, a to je nesporno, bliža svetom ocu nego većina drugih. „Tako bliska baš i nije“, objašnjava Ana puštajući konačno Veberovu ruku. Veber se naslanja, osmehuje se Ani. Njeni kontakti su senzacionalni, oni su, kako Veber mora da prizna, bolji nego njegovi. Kako li je to za tako kratko vreme uspela? Ona je doputovala mesec dana pre njega kako bi izabrala stan, namestila sobe, pobrinula se oko služavke. Jer da im je služavka potrebna, sada, kad je ponovo aktivan u diplomatskoj službi, kad očekuje posete, a sakupljaće i vizitkarte, da se pri njegovom sadašnjem nameštenju ni pod kojim uslovom ne može odreći služavke - on je to Ani objasnio još pre odlaska. „Da, ima nešto u toj pomoći u domaćinstvu.“ Ne samo pomoć u domaćinstvu! Služavka! I zašto ne odmah dve, da, možda su dve neophodne, jedna za kuhinju i druga za prijeme, inače već razmišlja o privatnom sekretaru. „Da počnemo sa jednom devojkom.“ Na Veberovo pitanje da li i on da treba doputuje, ili da nekog zaduži za te stvari, ona je brzo, grozničavo uzvratila: „Ne, ne Konrade“, i nakon pauze: „Mislim, pusti samo. Već ću se nekako snaći.“ Zaista, misli Veber, i u jedno je siguran: Ako bi Anina priča zaista bila istinita, on će savršeno moći da je iskoristi. Za šta - to će se još pokazati. Savršeno, u svakom slučaju.

80

Nora Bosong - Veberov protokol

Prevod: Jan Krasni


81


Schein Gábor Gábor Schein wurde 1969 in Budapest geboren. Er ist Literaturwissenschaftler und Übersetzer, Dichter, Prosa- und Dramenschriftsteller. Er publizierte mehrere Gedichtbände, u.a. Üveghal (Glasfisch, 2001), Panaszénekek (Klagelieder, 2004) és Bolondok tornya (Narrenturm, 2008), sowie die Kurzromane Mordecháj könyve (Mordechai, 2002), Lázár (Lazarus, 2004) und den Roman Egy angyal önéletrajzai (Die Autobiographien eines Engels, 2009). Außerdem verfasst Schein Lehrbücher und wissenschaftliche Arbeiten. Sein Roman Lazarus wurde auf Deutsch, Englisch und Französisch übersetzt. Seine Gedichte wurden ebenso in mehreren Sprachen veröffentlicht. Schein erhielt mehrere Preise, zuletzt den József Attila- und den Füst Milán-Preis. Schein Gábor 1969-ben született Budapesten. Költő, író, drámaíró, irodalomtörténész és fordító. Számos verseskötete jelent meg, köztük az Üveghal (2001), a Panaszénekek (2004) és a Bolondok tornya (2008), kiadott két kisregényt, (Mordecháj könyve, 2002; Lázár!, 2004). 2009-ben jelent meg Egy angyal önéletrajzai című regénye. Ezen kívül tankönyveket és tudományos munkákat is ír. Lázár! című kisregénye angolul, németül és franciául is olvasható. Verseit sok nyelvre lefordították. Számos díjban részesült, köztük József Attila- és Füst Milán-díjban. Gabor Šejn rođen je 1969. u Budimpešti. Osim što je teoretičar književnosti i prevodilac, a od 2003. i glavni urednik časopisa Irodalomtörtènet, Šejn je takođe i pesnik, prozista i dramski pisac. Objavio je više knjiga poezije, između ostalih Sećanje reči (1991) i Staklena riba (2001), kao i kratki roman Mordehaj (2002). Šejn osim toga piše udžbenike i naučne radove. Sa svojim poslednjim saradnikom Tiborom Gintlijem napisao je obiman esej za Kratku istoriju književnosti (Az irodalom rövid története).


Heimliche Welten

83

Wenn ich zurückdenke, sehe ich mich auf dem Bett liegen, ich lese, versinke völlig in ein Buch, als sei ich in eine fremde Stadt gezogen, dabei ist es draußen dunkel, es regnet auf eine Art, die die Tage unendlich und eintönig erscheinen lässt. Diese Unendlichkeit wurde in den Augenblicken vor dem Einschlafen, als ich das Buch weglegte, plötzlich eng und klein und erfüllte mich mit unsagbaren Glücksgefühlen. In der Höhe meines Winkels oben auf dem Etagenbett hing ein Bild an der Wand, das mich in solchen Momenten sofort einnahm und dazu aufrief, mich unter seine sonderbaren Figuren zu mischen. Das Bild war natürlich nur eine Reproduktion, ein einfacher Nachdruck. Mein Vater hatte es bei einem Trödler in Putnok gekauft, jedenfalls hat er das behauptet, als er mit dem Bild unter dem Arm nach Hause kam. Damals verschwand er von Zeit zu Zeit, als wir in Rudabánya ein kleineres Haus bezogen hatten, er hatte sich endgültig von den Männern in Uniform verabschiedet und seine Hausmeisterstelle bei dem Grubenwerk angetreten. (…) Von seinem immer wieder auftretenden Wegbleiben und Verschwinden kehrte er schmutzig und mit Schnapsgeruch nach Hause zurück, dann zauberte er immer aus seinem Mantel oder seiner Tasche irgendein Geschenk hervor, einen Schal, Handschuhe oder Strümpfe, auf diese Weise konnte er meine Mutter für eine Weile besänftigen. So bequem aber ließ sich verlässliche Gnade nicht erkaufen. Meine Großmutter hatte Recht, er war ein fauler Mensch. Doch wäre er nur faul gewesen! Dazu kam das Trinken. Er wagt es, nach zwei Tagen betrunken nach Hause zu kommen, der Teufel weiß, was er getrieben hat. „Warum gehst du nicht zu der zurück, von der du gekommen bist?“ Aus meiner Mutter sprudelten Flüche und Vorwürfe, unaufhaltbar. Sie verfluchte meinen Vater dafür, was aus ihm geworden ist. Ein Nichts. Ein großer Haufen Nichts. Sie verfluchte seine Saufkumpanen, seine älteren Brüder, dafür hätte er nun wirklich nicht aus Hamburg zurückkommen müssen. Sie fluchte, aber nicht laut, sondern wütend vor sich hin, bis mein Vater bitter und voller Schmerz zu brüllen begann, sie solle endlich aufhören damit, er wisse ganz genau, dass er ein Schurke sei, ein Niemand, aber sie solle Gott verdammt noch mal aufhören damit. Er brüllte und war völlig außer sich. Sie solle ihn endlich in Frieden lassen! Eines Tages würde er sich sowieso erschießen! (…) Als er sich dann beruhigt hatte, zog er das Geschenk hervor, das er mir mitgebracht hatte. Jetzt wagte er nur noch mir etwas mitzubringen, und die Geschenke wurden immer schöner und größer, je mehr Schuld auf ihm lag. So war das Bild meinem Bett gegenüber an die Wand gelangt, es zeigte einen kleinen Platz in einem alten Städtchen. Die bunte Vielfalt der Fenster und Balkone der zwei- oder dreistöckigen Bürgerhäuser sah auf diesen Platz, wie viele es genau waren, das zählte ich Abend für Abend immer wieder neu nach, die Summe änderte sich dauernd, je nachdem, wie viele Fenster und Balkone ich gerade übersehen oder entdeckt hatte. Ich war überzeugt davon, dass es diese Stadt wirklich gibt, und in meinen Vorstellungen war ich mir sicher, dass ich sie in Deutschland oder Holland zu suchen hätte. Der Platz war nicht vom Sonnenlicht verwöhnt, wie der Maler vielleicht einen ähnlichen Platz in einer südlichen Stadt gesehen hätte, die von starken Pastellfarben durchwaschene Helligkeit hatte keine bestimmte Quelle. Dies und die stille Melancholie im Stil des Bildes ließen den Eindruck entstehen, dass der Platz an eine Theaterkulisse erinnerte, die hinein gemalten Männer und Frauen aber, die sich in den Zimmern hinter den Kulissen ihren Rollen gemäß ankleideten und auszogen, wirkten dem gegenüber wirklichkeitsgetreuer, nur insofern, dass sie ihre Rollen nicht etwa wie Puppen spielten. Der Maler hatte sie dazu verurteilt, dass sie vor meinen Augen, bevor ich einschlief, Abend für Abend immer wieder ihre eingeübten Szenen wiederholen mussten, nicht einen einzigen Tag durften sie versäumen, sie hatten für immer und ewig in dieser Unveränderlichkeit auszuharren. Im dunkelsten Winkel des Bildes duckte sich ein ganz in schwarz gehüllter Mann auf dünnen, viel zu kurzen Beinen, diese erbärmliche Gestalt war auf der Flucht vor allen Blicken, doch zu seinem Verderben lief er gerade einem jungen Mann entgegen, der genau in diesem Moment aus

Gábor Schein - Heimliche Welten

(…)


84

Gábor Schein - Heimliche Welten

einer Nebengasse auftauchte. Einen Augenblick später, den der Maler nicht mehr festgehalten hat, wird das schwarze Männlein, dem unter dem Zylinder das rote Haar wild über die abstehenden Ohren wächst, zum Gespött und Opfer des jungen Haudegen, er treibt seinen bösen Spaß mit ihm. Weil aber diese Szene sich Tag für Tag wiederholte, störte sie niemanden mehr, keiner achtete darauf, am wenigsten der nette, eitle Junge, der in einem hellen Torbogen einem schönen jungen Mädchen mächtig zu gefallen versuchte, eben auf seine Art, indem er ohne Unterlass von seinen abenteuerlichen Händeln erzählte, vor allem davon, wie er sich schon mehrfach duelliert hat, natürlich ohne seine Gegner wirklich verletzen zu wollen, alles geschah ja nur, um seine Ehre zu verteidigen. Das Mädchen ließ sich von diesem Gerede durchaus amüsieren, beirren aber ließ sich die Schönheit nicht. Ihr Gesicht hatte der Maler etwas blasser gefärbt als das des Jungen, um keinen Zweifel aufkommen zu lassen, dass dieses bescheidene und offene Gesicht für den Mann wieder zu einem unerreichbaren Geheimnis wird in dem Moment, da das Lächeln sich verliert. Die übrigen Schauspieler kümmerten sich wenig um diese Szenen. Sie zeigten ihre wunderbaren Theaterkostüme und genossen ihr reiches Leben in den Fenstern und auf den Balkonen, solch aufgeblasene Jungen konnten ihre Aufmerksamkeit nicht erreichen. Einige redeten mit ihren Partnern, andere plauderten zu dritt oder zu viert unter dem gemalten Himmel, junge Damen und Herren, auch reifere Frauen. Ein Fenster tauschte Neuigkeiten mit dem Nachbarfenster aus, ganz versunken in das verwirrend vielfältige Leben der kleinen Stadt, in das endlose Geflecht von geschäftlichen und familiären Beziehungen, ganz besonders aber in die Irrungen und Wirrungen der Liebe. Mit einem Wort: es wurde geredet und getratscht, federleicht wurde dem einen jede Liebenswürdigkeit entzogen, der andere fand sich mit gleicher Leichtigkeit in den Himmel gehoben, sie schossen sich gegenseitig Pfeile in die Herzen, es wurde süß gereizt und geflirtet, gewütet und durchaus auch geweint, keiner hielt das für schwach und kindisch. Nach einer gut gelungenen Szene applaudierte man sich glücklich, kein Fenster oder Balkon sparte mit Zeichen der Anerkennung, auch ich selbst sparte nicht damit, der ich ihr seltsames Spiel Abend für Abend vor dem Einschlafen beobachten konnte. Das war Theater, wahrhaftiges Theater, mein allabendliches Schauspiel. Hätte ich den Damen und Herren eines Abends befohlen, die Vorstellung zu unterbrechen und sich in ihre dunklen Zimmer zurückzuziehen, so hätte sie das unendlich traurig gemacht. Denn die Bewohner des Städtchens wurden nur für die Zeit dieses Spiels lebendig, sonst waren sie tot, nur wenn sie auf die Bühne traten, konnten sie vergessen, dass alles, was auch immer geschehen könnte, ihnen schon mehrfach geschehen war und ihr Spiel eben deshalb nicht mehr war als eine amüsante und hoffnungslose Maskerade. Der Maler wusste dies, denn er hatte ihnen schließlich diesen Platz geschaffen, dessen wirkliches Vorbild er offensichtlich irgendwo in Deutschland oder Holland gesehen hatte, er hatte sie in die Öffnung eines Fensters oder auf einen Balkon zusammengesperrt und ihnen nicht erlaubt, aus der Zeit herauszufallen, er hatte sie so leicht und unglücklich gemacht. Und weil er sie bedauerte, hatte er jemanden auf den Platz geschickt, den wirklich keiner mehr erwartet hätte. Das Bild zeigte genau den Moment, als in der Mitte des Platzes ein Postbote erscheint. Seine Tasche zerplatzt fast vor lauter Briefen, er schaut zu den Fenstern hinauf, doch was der Maler ihm ins Gesicht gezeichnet hat, was ihm anzusehen ist, das kann ich, der Betrachter des Bildes, nicht sehen, und so siehst auch du es nicht, lieber Leser, denn der Maler zeigt nur denen das Gesicht des Postboten, die in den Fenstern und auf den Balkonen stehen. Doch nur wenige davon nehmen ihn in diesem Moment wahr, denn in den Fenstern und auf den Balkonen wird überall geredet und getratscht, geflirtet und verspottet. Die aber, die ihn wahrnehmen, ein junges Mädchen, das wohl alle für ein gut gebautes und angenehmes Geschöpf halten, aber ohne besonderen Reiz, und ein schon nicht mehr ganz junger Mann, der für dieses Mädchen Gefühle empfindet, die er in sich selbst wahrscheinlich noch nicht wirklich geklärt hat, also die beiden schauen den Postboten mit einem heftigen Ausdruck im Gesicht an, der allerdings nicht klar zu erkennen gibt, ob sich nun das endgültige Verhängnis eingestellt hat oder im Gegenteil, ob sich eine lange schon herbeigesehnte Lösung für sie abzeichnet. Der endgültige Tod, ein Verschwinden oder ein bislang noch nicht gelebtes Leben? In Wahrheit ist auch das Auftauchen des Postboten ein Teil des Dramas, doch überrascht es die Schauspieler jeden Abend ganz unvorbereitet. Bald schon herrscht Aufregung auf dem ganzen Platz, die Paare und Gruppen lösen sich auf, alle reden gleichzeitig. Sie wollen wissen, was geschehen ist. Zu wem ist der Postbote gekommen? Wer hat ihn geschickt? Wie lautet die Nachricht? Manche verfallen in Hysterie, andere wieder überwältigt eine plötzliche Ruhe, überall hört man Geschrei, das Schauspiel findet mit einer wunderbaren Wendung sein Ende.


Gábor Schein - Heimliche Welten

85

So sah mein allabendliches heimliches Theaterstück aus. Es gehörte mir, für mich spielten die Schauspieler dieser kleinen holländischen oder deutschen Stadt, der Maler hatte sie für mich gemalt, der ich ähnlich eingeschlossen war wie sie, die Zwänge eines gegen mich gerichteten Lebens hielten mich umschlossen, obwohl ich nur ganz wage fühlte, dass das Leben sich gegen mich richtete, das war mir kaum bewusst, doch ich zog mich bereits jeden Abend in die schützenden Wände meines Zimmers zurück wie bei großer Kälte in einen warmen Wintermantel und schlief ein mit dem Bild unter meinen Augenlidern, das ich von meinem Vater bekommen hatte. Doch in meinem Auge war da schon ein anderes Bild, ein Bild vom Schweinestall. Auch das hatte ich von meinem Vater bekommen, dennoch mache ich ihn heute nicht dafür verantwortlich, schreibe ihm nicht die Schuld zu, mich beschmutzt zu haben. Wenn meine Mutter wütend war, wenn sie weinte oder mich beschimpfte, weil sie in mir die Gründe für ihr Unglück fand und mir deshalb Vorwürfe machte, dann stellte sich mein Vater plötzlich mit zehnfacher Wut hinter sie, seine Gesichtshaut wurde blau und lila, das war nicht wirklich er, so würde ich jetzt sagen, das war nicht mein Vater, sondern nur ein elendiges Wesen mit einer entsetzlichen Kraft, das gelitten hat, weil seine Kraft und sein Elend mit den verletzten Nerven meiner Mutter zusammengeknotet waren. Ja, ich bin bis auf den heutigen Tag wütend auf meine Mutter, ich schäme mich zwar, weil ich die Strafe wirklich verdient hatte, alles mögliche hatte ich verdient, doch sie hätte wissen müssen, dass man mich so nicht bestrafen darf, so nicht, war es für mich doch schon ekelerregend, wenn ich mit einer dreckigen Schüssel oder einem Korb Mais in den Stall gehen musste. Ich konnte den Geruch des Schweinestalls einfach nicht ertragen, auch nicht den von Schweinefleisch, vergeblich forderte mich mein Vater auf, das Fleisch zu essen, sonst würde ich schwach bleiben. „Mädchen, so iss doch, sonst bleibst du schwach und wirst dauernd krank!“ Ich ließ das Fleisch in meinem Mund hin und her wandern, dann schluckte ich es unzerkaut herunter. Das Leben von Vater und Mutter war für mich ein undurchschaubares Labyrinth und wird es immer bleiben, egal was ich heute darüber sage. In der Tiefe des Elends brannte eine unaufhaltsame, bittere Wut, vermengt mit Eitelkeit, Selbstaufgabe, krampfhafter Verklammerung und vielleicht auch etwas Zuneigung. Doch genau davon, von dieser Zuneigung, wenn es so etwas überhaupt zwischen den beiden gegeben hat, weiß ich am allerwenigsten, und was ich davon weiß, das ist nicht mehr, als was ich für mich erfunden habe, (…) um nicht ganz und gar (…) im wortlosen Elend unterzugehen, das damals gleichsam die ganze Stadt aufgesaugt hat wie eine giftige Tunke, die nach Galle schmeckt, sie floss von den Wänden und gab den Körpern ihren Geruch. In dieser Brühe schwammen die Augen, aus ihr wurden die Kinder geboren, alle Hälse wurden gefüllt damit, sie ließ jedermann verstummen, der zu sprechen versuchte. Ich aber wollte dennoch sprechen, dafür hätte ich eine gewisse Gnade gebraucht. Und diese Gnade, ich weiß nicht warum, erhoffte ich mir von meinem Vater, ja, auch damals schon von ihm, seine Zuneigung wäre das Geschenk gewesen, das ich mir, so scheint es, im Laufe der Zeit dennoch in der Phantasie geschaffen habe, in der Phantasie, wie diese Stadt, auf dessen kleinen, versteckt liegenden Platz, umgeben von Bürgerhäusern, die ein, zwei oder drei Stockwerke hoch sind, plötzlich jemand auftaucht mit Nachrichten, die niemand erwartet hat. Ich erinnere mich daran, wie ich lernte, mit dem Fahrrad zu fahren, mit dem Rad meines Vaters, das für mich natürlich zu groß war, am Ende der Straße, wo man zur Eulenburg abbiegen muss, ich wusste einfach nicht, was ich tun sollte, ob ich bremsen oder einbiegen sollte. Der Lenker begann, an meinen Händen zu ziehen, ich verlor mein Gleichgewicht. Der Fußweg war zu nah, ich flog auf den Bordstein und brach mir den Arm. Ich war mir ganz sicher, dass er gebrochen war. Der Schmerz zerriss mich. Ich richtete mich langsam auf und sah, dass sich das Fleisch an meinem Arm öffnete, Blut floss heraus. Ich hatte nichts dabei, um es auf die Wunde zu legen. Mein Arm zitterte, ich konnte ihn nicht einmal mehr halten, denn ich musste irgendwie das Rad meines Vaters nach Hause schieben. Ich sah, das Rad war kaum beschädigt. Die Lampe vorn war abgebrochen, der Lenker war verbogen. Darüber machte ich mir keine Sorgen, ich fürchtete mich viel mehr davor, was geschehen würde, wenn herauskommt, was ich mit mir selbst gemacht hatte, was würde meine Mutter dazu sagen. Als wäre das nicht mein, sondern ihr Körper. Ihr gehört mein Arm, mein Bein, mein Hals, mein Kopf. Und jetzt hatte ich etwas auseinander genommen und zerstört, in zwei Teile zerrissen. Der Schmerz aber gehörte mir. Ich freute mich über den Schmerz, auch darüber, dass nicht sie, sondern mein Vater vor mir stand, als ich das Gartentor betrat. Er stand dort und sah, dass ich voller Blut war, und ohne mich irgendetwas zu fragen, gab er mir eine kräftige Ohrfeige. Dann brach ich in Tränen aus, ich verstand nichts, konnte aber endlich weinen, ich hatte meine Gründe.


(…) Auch an jenem Morgen, als ich im unablässigen Strom zu versinken drohte, hat mein Vater dafür gesorgt, dass ich nicht zu Hause bin, so musste ich nicht bis zum Ende mit ansehen, wie sie das Tier aus dem Stall zerrten, es auf die Erde drückten, bevor er es dann abstach. Er sagte, ich soll auf die Polizeistation eilen und fragen, ob die dort zu Mittag Leber, Lunge oder andere Innereien haben wollten, denn dann könnten sie jemanden mit einer Schüssel vorbeischicken. Der Weg zur Polizei führte an der Eulenburg vorbei. Dort steht heute eine Schule, ein langer, flacher Bau, gelb gestrichen, mit einem Sportplatz. Die Jungen spielen dort Fußball, ein dünner, kleiner Bursche steht im Tor, gleichzeitig fliegen zwei Bälle auf ihn zu, ein neuer, von einer Plastikschicht überzogener, und ein alter, gelbbräunlicher Lederball, aus kleinen Streifen zusammengenäht. Beide

86

Gábor Schein - Heimliche Welten

Das war gut. Die Tränen flossen mir den Hals herunter. Und es war gut, dass mir der Arm weh tat. Schmerzen hatte ich immer sehr gut ertragen, die Zahnärzte lobten mich ständig dafür, auch meine Mutter war dann stolz auf mich. Gut war auch, dass mit einer Ohrfeige alles erledigt war. Jetzt konnte auch meine Mutter nichts mehr sagen, mein Vater war ihr mit der Ohrfeige zuvor gekommen, sie musste ruhig bleiben, musste mich still zum Arzt begleiten, jetzt war der Armbruch entschuldigt. Ich bekam einen schönen, dicken Gips bis zum Ellenbogen, jeder sah gleich, was mit mir geschehen war. Waschen konnte ich mich nicht allein. Mutter stellte mich in eine Emailleschüssel und seifte mich von Kopf bis Fuß ein, ich musste mich nur halten und aufpassen, dass der Gips nicht nass wurde. Ihre Hand glitt schnell über meinen Rücken und meinen Bauch, es war jeden Abend das gleiche Spiel, sie nahm der Reihe nach meine Schultern, meine Hüfte, meinen Hals, sie wusch sogar meine Schläfen. Das machte sie grob, als würde sie hastig einen Gegenstand waschen. Dennoch leistete ich keinen Widerstand, irgendwie war es gut so. Ich hatte mir Vergebung besorgt, daran konnte auch die Härte ihrer Berührungen nichts mehr ändern.


87

Übersetzt: Wilhelm Droste.

Gábor Schein - Heimliche Welten

kommen auf ihn zu, der eine streift den linken Pfosten, der andere rutscht ihm durch die Beine, er kann sie nicht halten. Der alte Ball ist angeblich aus Schweineleder gemacht. Würde ihn ein anderer Junge nicht eben noch erreichen, dann wäre er auf die Straße gerollt. Der neue verfängt sich im Drahtzaun, der zu surren beginnt. Hinten auf dem Schotter springen die Mädchen, sie spielen Himmel und Hölle. Sie müssen die Felder hin und zurück durchspringen, die Regeln haben sich nicht verändert, nur die Kleider, wir sind von Viereck zu Viereck gesprungen, als es in der Eulenburg noch keine Schule gab, keinerlei Gebäude, nur den leeren Platz, im Sommer ein Meer von Staub, im Herbst ein einziges Schlammbad. An diesem Morgen, es war ein Sonntag, spielten nur Kinder aus der näheren Umgebung in der Eulenburg, sie hatten ganz schmale Knochen, waren blass und dumm. Sonst bin ich nicht häufig bei ihnen geblieben, um dort im Staub herumzurennen. Der Müll aus der Stadt, die trockene, nach Eisen riechende Luft, der aufgedunsene und zerbröckelte Beton, Abfall und Zigarettenqualm, das alles wurde von den seltenen Regenfällen zu einer einzigen Masse zusammengewaschen, ohne Erinnerung und ohne Zukunft, auch die Kinder der Eulenburg waren aus diesem Stoff gemacht. Jetzt blieb ich dennoch dort bei ihnen, obwohl ich tief innen eine fürchterliche Sorge hatte, weil ich wusste, etwas zu tun, was nicht erlaubt war. Ich war nicht gehorsam. Mein Hals trocknete aus, als würde jedwede Feuchtigkeit aus mir heraus gepresst. Auch ich bestand nun aus Staub, meine Haare waren reiner Staub, meine Kleider. Ich kann mich nicht erinnern, wie die Zeit verging. Es ging schon auf Nachmittag zu, als ich bei der Polizei ankam. Ich fragte, ob sie Leber haben wollten. Sie lachten mich aus und meinten, mein Vater hätte mich zu einer guten Zeit losgeschickt, sie hätten längst zu Mittag gegessen, wären sogar mit dem Abwasch schon fertig. Ich wusste, was jetzt folgen würde. Nase, Augen und Mund im Gesicht meiner Mutter verzogen sich in alle Richtungen, vor lauter Verzerrung konnte ich sie kaum mehr erkennen. Ihr Mund brüllte: „Sieh nur, das junge Fräulein ist nach Hause gekommen!“ „So gut kann man sich auf sie verlassen.“, ihr Auge sagte: „Ich werde dich ausrotten.“, und ihre Nase, ihre Nase sagte nichts, sie schnaufte in unbeschreiblicher Wut. Mein Vater gab sich noch zehn Mal wütender als meine Mutter. So wichtig war es also, dass die Polizisten eine Kostprobe bekamen? Dabei gehörte mein Vater schon lange nicht mehr zu ihnen. Stattdessen fegt er den Hof vor dem Gebäude der Grubenverwaltung. Oder geht es hier um etwas ganz anderes? Ob die beiden das wenigstens verstehen? Das Gesicht von Vater wird schön rot, es ist schön, wenn es vor Wut rot wird, fast so rot wie Rote Beete, und dann fasst er mich auch schon am Arm und zieht mich über den langen, leicht ansteigenden Hof hinter sich her. Woher nur weiß er, dass er dies jetzt tun muss? Was zwingt ihn dazu? Alles Lebendige ist aus dem Lehmboden des Hofes herausgerupft, da gibt es keinen Grashalm, keinerlei Unkraut, vor dem Haus steht eine weiße Kinderwanne, darin liegt noch das warme, eben herausgeschnittene Fleisch, von außen ist die Wanne blutig. Was nur hat dem Vater dieses Tun in die Nerven eingeschrieben, wann ist das geschehen? Er schleppt mich auf den Schweinestall zu, das bin nicht ich, nicht ich, das bin ich nicht. So ist auch das hier jetzt ein Babel? Er presst meinen Arm, seine Fingerspitzen bohren sich in meine Haut, es tut weh. Auch die marode Hauswand tut mir weh, mit ihren Rissen und rauen Vorsprüngen. Sie schürfen meine Haut. Die Stimme meiner Mutter tut mir weh, ihr Mund redet und redet in einem fort. Die Worte tun mir weh, ich bin eine einzige Schürfwunde. Das aber macht jetzt mein Vater. Er hat sich diese überharte Strafe ausgedacht. In einer Schüssel liegen die Knochen, in der anderen die übrigen Innereien, die Lunge und etwas von der Leber. Über den Rand der Schüssel ist Blut geflossen, Blut und Galle. Das macht jetzt mein Vater, seine Hand ist trocken und kräftig. Er greift mit Gewalt meinen Arm. Hinter mir höre ich den Holzriegel der Tür zum Schweinestall. Ich bin eingesperrt, jetzt werde ich für immer eingesperrt sein. Wenn ich mich auf die Zehenspitzen stelle und mich strecke, dann sehe ich die Wolken am Herbsthimmel. Langsam wird es dunkel. Ich warte darauf, dass mein Vater zu mir kommt und mich befreit.


Titkos színház Ha visszagondolok, az ágyon fekve látom magamat, olvasok, egészen belemerülök egy könyvbe, mintha egy idegen városba költöztem volna, miközben kint sötét van, esik az eső, az a fajta, mely végtelenné és egyöntetűvé teszi a napokat. És e végtelenség az elalvás előtti pillanatokban, amikor letettem a könyvet, hirtelen leszűkült, és kimondhatatlan élvezetekkel telt meg. Emeleti kis kuckómba ágyammal szemközt egy kép függött a falon, mely ilyenkor nyomban megnyílt előttem, hívott, hogy lépjek be különös figurái közé. A kép természetesen másolat volt, egyszerű kartonnyomat. Apám vette egy putnoki ószerestől, legalábbis ezt mondta, amikor hóna alatt a képpel hazajött, mert el-eltünedezett akkoriban, mikor Rudabányán egy kisebb házba költöztünk, és végképp megválván az egyenruháktól, elfoglalta üzemgondnoki állását a bányánál. (…) Kimaradásairól és az időnkénti eltűnéseiről büdösen, pálinkaszagúan jött haza, de a kabátja alól vagy a táskájából mindig elő tudott varázsolni valamilyen ajándékot, sálat, kesztyűt vagy harisnyát, így egy ideig le tudta csillapítani anyámat. Ilyen könnyen azonban nem vásárolhatott magának tartós kegyelmet. Igaza volt nagyanyámnak, lusta ember. És ha csak lusta lenne! Iszik is. Haza mer állítani két nap után részegen, miközben a fene tudja, mit csinált. Mért nem megy vissza ahhoz, akitől jött? Anyámból ömlött a szidalom, ömlött a vád, megállíthatatlanul. Szidta apámat, amiért ez lett belőle. Egy semmi. Nagy darab semmi. Szidta a cimboráit, szidta a bátyjait is, szidta, hogy ezért ugyan kár volt hazajönnie Hamburgból. Szidta, de nem hangosan, csak úgy dünnyögve, míg apámból ki nem tört a keserű, fájdalmas ordítás, hogy hagyja már abba anyám, tudja jól, hogy ő egy gazember, tudja jól, hogy egy semmi, de az isten rogyassza rá az eget, hagyja már abba. Ordított, magán kívül volt. Adjon neki békét! Egyszer úgyis agyonlövi magát! (…) Aztán amikor lehiggadt, előhúzta az ajándékot, amit nekem hozott. Most már csak nekem mert hozni valamit, és az ajándékok annál szebbek lettek, annál nagyobbak, minél több volt apám rovásán. Így került az ágyammal szemközti falra a kép, mely egy régi városka kicsiny terét ábrázolta. A két-háromszintes polgárházakból ablakok és balkonok sokasága nyílott a térre, hogy pontosan mennyi, azt estéről-estére újraszámoltam, és a végösszeg estéről-estére változott, attól függően, hogy hány ablakot és balkont veszítettem el vagy találtam meg. Hogy a városka valóban létezik, abban bizonyos voltam, és hogy Németországban vagy Hollandiában kell keresni, azt képzeletem döntötte el. A tér semmiképpen sem volt a napfény szentélye, amilyennek a festő egy déli város hasonló terét láttatta volna, az erőteljes pasztellszíneken átmosódó világosságnak nem volt határozott forrása. Ez és talán az ábrázolás csendes, bánatos modora tette, hogy a tér egy színdarab kartondíszletére emlékeztetett, az odafestett férfiak és nők viszont, akik a színpad mögötti szobákban öltöztek és vetkőztek szerepük szerint, ennél valamivel valóságosabbnak hatottak, épp csak annyira, hogy szerepüket ne bábokként játsszák. A festő arra ítélte őket, hogy a szemem láttára elalvás előtt minden este megismételjék begyakorolt jeleneteiket, hogy egyetlen nap se vesszék el az időből, és hogy örökké ebben a változatlanságban várakozzanak. A kép legsötétebb szögletében vékony, kurta lábakon egy feketébe burkolt férfi, hajlott, afféle magtalan, torz teremtés menekült minden tekintet elől, ám vesztére épp egy suhanc felé sietett, aki csak most bukkant elő a keresztutcából. A következő pillanatban, amit a festő nem festett meg, a fekete férfi, akinek a cilinder alatt vörös, elálló füleire vadul nőtt rá a haja, a suhanc gyűlölt csúfolódásának lesz kitéve, és talán egy kis heccnek is áldozata lesz. Mivel azonban e jelenet naponta megismétlődött, már nem zavart senkit, ügyet sem vetettek rá, legkevésbé az a kedves hencegő, aki egy világos kapualjban egy szép fiatal lánynak tette a szépet, már ahogyan ő szokta, szakadatlan fecsegéssel kalandos ügyeiről, főként arról, miként párbajozott már több ízben, anélkül persze, hogy ellenfeleit meg akarta volna sebezni, hiszen mindez csak a becsület kedvéért történt. A lányt e fecsegés szerfölött mulattatta, de nem tévesztette meg. Arcát a festő egy árnyalattal fakóbbra festette, mint a hencegőét, nem hagyva kétséget afelől, hogy ez a szelíd és nyitott arc a férfi számára újra elérhetetlen titok lesz, amint elszáll róla a nevetés.

88

Schein Gábor - Titkos színház

(…)


Schein Gábor - Titkos színház

89

E jelenetekre azonban a kép többi szereplőjének nem sok gondja volt. Csodás színházi ruháikat mutogatva oly gazdag életet éltek az ablakokban és az erkélyeken, hogy efféle olcsójánosokra nem is telhetett a figyelmükből. Némelyek párosával, mások hármasban vagy négyesben beszélgettek a festett ég alatt, fiatal hölgyek és urak, érett asszonyok is. Az egyik ablak megosztotta híreit a másik ablakkal, elmerülve a városka bonyodalmas életében, az üzleti, a családi és legfőképpen a szerelmi viszonyok véget nem érő taglalásában. Egyszóval pletykáltak, könnyedén vetkőztettek ki bárkit szeretetre méltó tulajdonságaiból, és ugyanily könnyedén magasztaltak fel mást, nyilakat lőttek egymás szívébe, kacérkodtak, udvaroltak, dühöngtek vagy éppen sírtak, amit senki sem tartott gyerekes dolognak. Egy-egy jól sikerült jelenet után boldogan tapsolták meg egymást, egyik ablak és erkély sem fukarkodott az elismeréssel, és nem fukarkodtam én sem, aki minden este elalvás előtt magam előtt láttam különös játékukat. Színház volt ez, valódi színház, az én minden esti színházam. Ha egy este megparancsoltam volna a hölgyeknek és az uraknak, hogy előadásukat megszakítva húzódjanak vissza sötété szobáikba, végtelen szomorúság szállta volna meg őket. A városka lakói ugyanis csak e játék idejére elevenedtek meg, különben halottak voltak, és a színpadra lépve el tudták felejteni, hogy minden, ami csak megtörténhetett, már többször is megtörtént velük, s hogy játékuk éppen ezért nem egyéb, mint szórakoztató és reménytelen maskarádé. A festő tudta ezt, hiszen ő készítette nekik ezt a teret, amelynek valódi mását nyilván valahol Németországban vagy Hollandiában látta, ő zárta be őket egy-egy ablaknyílásba vagy erkélyre, nem engedve, hogy kihulljanak az időből, ő tette őket ily könnyűvé és boldogtalanná. És mivel sajnálta őket, odaküldött a térre valakit, akit már igazán nem vártak. A kép azt a pillanatot ábrázolja, amikor a tér közepén megáll egy postás. A táskája szinte kipukkad a levelektől, fölnéz az ablakokra, de hogy mit írt a festő az arcára, hogy mi olvasható le róla, azt én, a kép nézője nem láthattam, és így te sem láthatod, kedves olvasóm, mert a festő csak az ablakokban és az erkélyeken állóknak mutatja meg a postás arcát. Közülük azonban ebben a pillanatban még csak kevesen veszik őt észre, az ablakokban és az erkélyeken még folyik a csevegés, az udvarlás, a nevek kibeszélése. És akik észreveszik, egy fiatal lány, akit alighanem mindenki formás, kellemes teremtésnek tart, különösebb vonzerő nélkül, és egy m��r nem egészen ifjú úr, aki valószínűleg önmaga előtt sem tisztázott érzelmeket ápol az iménti lány iránt, nos ők ketten erkélyükről a postásra meredve olyan elképedt arcot vágnak, amelyről megint csak nem olvasható le, hogy a végső szerencsétlenség állt-e be, vagy ellenkezőleg, a rég várt menekülés köszöntött rájuk. A végleges halál, az eltűnés, vagy egy eddig még nem élt élet? Valójában része a színdarabnak a postás megjelenése is, amely mégis minden este felkészületlenül éri a szereplőket. Hamarosan úrrá lesz a téren az izgatottság, a párok, hármasok felbomlanak, mindenki egyszerre kezd beszélni. Tudni akarják, mi történt. Kihez jött a postás? Ki küldte? És mi a hír? Egyesek hisztériába esnek, másokat váratlan nyugalom fog el, kiáltozás mindenfelől, és a színdarab csodálatos fölfordulással ér véget. Ez volt az én minden esti titkos színházam. Az enyém volt, nekem játszottak a holland vagy német városka színészei, nekem festette őket a festő, nekem, aki hozzájuk hasonlóan körül voltam zárva, körülzártak egy ellenem készített élet kényszerei, bár hogy az életemet ellenem készítették, azt még alig éreztem, alig volt róla tudomásom, de már úgy bújtam esténként a szobám falai közé, mint egy meleg vattakabátba a téli hidegben, és elaludtam az apámtól kapott képpel a szemhéjam alatt. De a szememben ott volt már egy másik kép is, a disznóól saráé. Ezt a képet is apámtól kaptam, ma mégsem őt hibáztatom, mégsem neki rovom fel, hogy bepiszkolódtam. Ha anyám dühös volt vagy sírt vagy veszekedett, ha bennem talált okot, hogy méltatlankodjék szerencsétlen élete miatt, apám hirtelen tízszeres dühvel állt mellé, az arca kék volt és lila, nem ő az, mondom most már, ez nem az apám, csak egy félelmetes erejű, nyomorult lény, aki szenved, mert ereje és nyomorultsága anyám sérült idegeivel van összecsomózva. Igen, én máig anyámra haragszom, szégyellem bár, igaz, mert megérdemeltem a büntetést, sok mindent megérdemeltem, de neki tudnia kellett volna, hogy így engem nem szabad büntetni, így nem, hiszen már azt is iszonyatnak éreztem, ha a moslékos tállal vagy egy kosár kukoricával be kellett mennem az ólba. A disznóólnak én a szagát sem bírtam, és a disznóhúsét sem, hiába mondta apám, hogy egyem meg, különben gyenge maradok, gyenge maradsz, lányom, örökké beteg leszel. Forgattam a szájamban a húst, és rágatlanul nyeltem le. Apám és anyám élete ismeretlen labirintus volt előttem, és az is maradt, bármit mondok ma róla. Nyomorúság mélyén fékezhetetlen, keserű harag forrt, összekeverve gőggel, megadással, kényszerű ragaszkodással és valamennyi szeretettel is talán. Csakhogy én éppen erről, a szeretetről tudok a legkevesebbet, ha volt egyáltalán közöttük, és amit tudok, az sem egyéb, mint amit kitaláltam magamnak, (…) hogy ne vesszek el egészen (…) a szavak nélküli nyomorúságban,


melyben akkor úgyszólván ázott a város, mint valami epeízű, mérges páclében, ez folyt a falakról, ez adott ízt a testeknek. Ebben a páclében úsztak a szemek, és ebből születtek a gyerekek is, ezzel telt meg minden torok, ez némított el mindenkit, aki beszélni próbált. És én mégis beszélni akartam, amihez valami kegyelemfélére lett volna szükségem. És ezt a kegyelemet, nem is tudom miért, apámtól reméltem, igen, már akkor is tőle, az ő szeretete lett volna az ajándék, amit, úgy látszik, az idő múltával mégiscsak megköltöttem magamnak, megköltöttem, mint azt a várost, amelynek egy-, két- és háromszintes polgárházakkal övezett eldugott kis terére váratlanul hírekkel toppan be valaki. Emlékszem, mikor biciklizni tanultam, természetesen apám biciklijén, amelyik ugyebár nagy volt nekem, az utca végén, ahol a Bagolyvár felé kellett elfordulni, nem tudtam, mit tegyek, fékezzek-e, vagy próbáljak befordulni. A kormány rángatózni kezdett a kezemben, elveszítettem az egyensúlyomat. A járda túl közel volt, rázuhantam a szélére, eltört a karom. Biztos voltam benne, hogy el van törve. Kettémetszette a fájdalom. Feltápászkodtam, láttam, hogy a karomon szétnyílt a hús, folyik belőle a vér. Nem volt nálam semmi, amit rátehettem volna. Remegett a karom, és nem tudtam még csak tartani sem, mert valahogy haza kellett tolnom apám biciklijét. Úgy láttam, a biciklinek nincs különösebb baja. Az első lámpa letört, és elgörbült a kormány. Emiatt nem nyugtalankodtam, inkább attól féltem, mit lesz, ha kiderül, mit tettem magammal, mit fog szólni anyám. Mintha nem is az enyém, hanem az övé volna a testem. Övé a karom, a lábam, a nyakam, a fejem. És most szétszedtem és elrontottam, kettétörtem benne valamit. De a fájdalom az enyém volt. Örültem a fájdalomnak, és annak is, hogy amikor beléptem a kertkapun, nem ő, hanem apám állt előttem. Ott állt, látta, hogy csupa vér vagyok, és anélkül, hogy bármit kérdezett volna, lekent egy hatalmas pofont. Akkor sírva fakadtam, nem értettem semmit, de végre sírtam, volt rá okom. És ez jó volt. Csorgott a könny a nyakamba. És jó volt, hogy fáj a karom. A fájdalmat mindig nagyon jól viseltem, a fogorvosok örökké megdicsértek, erre anyám is mindig büszke volt. És jó volt, hogy egy pofonnal elintéződött minden. Most már anyám sem mondhatott semmit, apám a pofonnal elébe vágott, némának kellett maradnia, némán kellett elkísérnie az orvoshoz, most már meg volt bocsátva a kéztörés. Szép kövér gipszet raktak rám, könyékig érőt, mindenki azonnal látta, mi történt velem. Mosakodni pedig nem tudtam egyedül. Anyám beleállított egy zománcos lavórba, leszappanozott tetőtől talpig, nekem csak tartanom kellett magam, és arra vigyáznom, hogy a gipsz ne legyen vizes. A keze gyorsan siklott a hátamon, a hasamon, minden este ugyanígy, sorban elvette tőlem a vállamat, a csípőmet, a nyakamat, ő mosta meg az ágyékomat is. Durván csinálta, mintha egy tárgyat mosott volna sietősen. Mégsem ellenkeztem, valahogy jó volt ez is. Beszereztem a megbocsátást, és ezen érintésének keménysége sem változtathatott.

Azon a reggelen is, amelyen süllyedni kezdtem a kifogyhatatlan belső beszédben, apám intézte úgy, hogy ne legyek otthon, ne kelljen végignéznem, ahogy leszúrja az ólból kivonszolt, földre döntött állatot. Azt mondta, szaladjak el a rendőrségre, kérdezzem meg, kérnek-e ebédre májat, vesét, kell-e nekik belsőség, mert akkor érte küldhetnek valakit egy edénnyel. Az út a rendőrség felé a Bagolyvár mellett vezetett el. Ott ma iskola áll, földszintes, hosszú, sárga épület sportpályával. Fiúk rúgják a labdát, egy vékony, alacsony kisfiú áll a kapuban, egyszerre két labda vágódik felé, a mostani, poliuretánnal bevont, és a régi, háromujjnyi csíkokból összeillesztett, sárgásbarna bőrlabda. Vágódnak felé, az egyik a bal kapufát érinti, a másik a lába között csúszik be, nem tudja őket kivédeni. A régi állítólag disznóbőrből készült. Ha nem érné utol egy másik fiú, kipattogna az úttestre. Az új a kerítésnek csapódik, megzendül tőle a kerítés. Hátul a salakon lányok ugróiskoláznak. Kockáról kockára kell ugrani oda és vissza, a szabályok semmit sem változtak, csak a ruhák, kockáról kockára ugrottunk, amikor a Bagolyváron még nem volt semmiféle iskola, semmilyen épület, csak üres placc volt, nyáron portenger, ősszel sárfürdő. Azon a reggelen, vasárnap lévén, csupa környékbeli gyerek játszott a Bagolyváron, sápadtak voltak, vékony csontúak és buták. Máskor nemigen maradtam ott velük összerohangálni a pornégyszöget. A város anyagát, a vasszagú, száraz levegőt, a felhólyagzott, összetört betont, a szemetet és a cigarettafüstöt a ritka esők nehéz masszává mosták össze, emlékek és jövő nélkül, ebből voltak ők is, a Bagolyvár gyerekei. Most mégis ott maradtam velük, pedig belül félelmetes szorítást éreztem, mert tudtam, hogy olyasmit teszek, amit nem lenne szabad. Nem fogadok szót. A torkom kiszáradt, mintha most aztán tényleg kifacsartak volna belőlem minden vizet. Én is

90

Schein Gábor - Titkos színház

(…)


Schein Gábor - Titkos színház

91

porból voltam, csupa por volt a hajam, a ruhám. Nem emlékszem, hogyan múlt el az idő. Benne járt már a délutánban, amikor odaértem a rendőrségre. Megkérdeztem, kell-e máj. Kinevettek, azt mondták, jókor küldött az apám, az ebédet már régen megették, már el is mosogattak. Tudtam, mi következik. Anyám orra, szeme és szája között elszakadtak a varratok, ment széjjel az arca, képtelen voltam összetartani. A szája azt kiabálta, „No nézd, hazajött a kisasszony!”, „Mert így lehet rá számítani.”, a szeme azt mondta, „Én kiirtalak.”, és az orra, az orra nem mondott semmit, csak tubákolta az égből a haragot. És apám tízszer olyan dühösnek mutatta magát, mint anyám. Ennyire fontos volt, hogy a rendőrök kóstolót kapjanak? Hiszen apám már régen nem tartozik közéjük. Söprögeti az udvart a bányamérnökség épülete előtt. Vagy egészen másról van szó? És azt az egészen mást ők vajon értik-e? Apám arca szépen vöröslik, szép, hogyha vörös a haragtól, tényleg majdnem olyan vörös, mint a cékla, és már a karomat markolja, húz maga után a hosszú, enyhén emelkedő udvaron. Honnan tudja, hogy most ezt kell tennie? Mi diktál neki? Az udvar agyagos földjéből minden élő ki van taposva, nincs egy fűszál se, egy kóró se, a ház elé egy fehér gyerekkád van kitéve, benne még ott a meleg, bontott hús, véres a kád oldala. Mi írta ezt apám idegeibe és mikor? Cibál a disznóól felé, nem én vagyok az, nem én vagyok, nem én vagyok. És akkor most ez is egy Bábel? Szorítja a karomat, az ujjai benyomódnak a karomba, fáj. És fáj a ház romló fala is. A törések, a szemcsék. Horzsolják a bőrömet. És fáj anyám hangja, mert anyám szája még mindig beszél. Fájnak a szavak, csupa horzsolás vagyok. De ezt most mégis az apám csinálja. Belőle jön a túlméretezett büntetés. Egy lavórban ott vannak a csontok, egy másikban a maradék belsőség, a tüdő és valamennyi máj. A lavór oldalára is vér folyt ki, vér és epe. Ezt most apám csinálja, apám keze száraz és erős. Markolja a karomat. És rákattan mögöttem a nyelv a disznóól deszkaajtajára. Be vagyok zárva, most már örökre be leszek zárva. Lábujjhegyre állva, ha nagyon nyújtózkodom, kilátok az őszi ég felhőire. Lassan besötétednek, várom, hogy apám értem jöjjön és kiengedjen.


Tajno pozorište Kad se prisetim, vidim sebe kako ležim na krevetu, čitam, uživljavam se sasvim u neku knjigu, kao da sam se doselila u neki nepoznati grad, napolju je pri tom mračno, pada kiša, i to kiša od one vrste koja čini dane beskrajnim i jednoličnim. I taj beskraj bi se, u trenucima pre nego što bih zaspala, kad odložim knjigu, naglo suzio, i ispunio se neizrecivim uživanjima. U mom malom sobičku, na spratu, naspram uzglavlja kreveta, visila je na zidu jedna slika, koja mi se u ovakvim trenucima smesta otvarala, pozivajući me da stupim među njene neobične figure. Slika je, naravno, bila reprodukcija, običan otisak na kartonu. Otac je tu sliku kupio od nekog staretinara u Putnoku, bar je tako rekao, kad je banuo sa slikom ispod miške, u to vreme je često izbivao, tek smo se u Rudabanji preselili u jednu manju kuću i, konačno raskrstivši s uniformama, stupio na dužnost pogonskog ekonoma u rudniku. (...) Iz tih svojih izbivanja, povremenih, višednevnih nestanaka, vraćao se smrdljiv, zaudarajući na rakiju, ali ispod mantila ili iz torbe bi uvek izvukao neki poklon, šal, rukavice ili čarape, i time bi na neko vreme i majku umilostivio. Ali samo na neko vreme, baš tako lako, ipak, nije mogao da kupi njeno trajno trpljenje. Baka je bila u pravu, lenjivac. Ali, da je samo lenj! Nego i pije. Ima obraza da posle dva dana dođe kući, pijan, i samo bi đavo znao šta je za sve to vreme radio. Zašto se ne vrati onome od koga je i došao? Iz matere je kuljala grdnja, sipala je optužbe, nezajažljivo. Kudila je oca što se u takvog čoveka izmetnuo. U jedno ništa. Prekorevala je i njegove pajtaše, njegovu braću, i ponavljala, da zbog ovoga nije ni morao da se vraća iz Hamburga. Grdila ga je, ali ne previše glasno, nego tek onako, mrmljajući, sve dok iz oca nije provalio gorki, bolni urlik, da prestane već jednom, zna on i sam da je ništarija, zna vrlo dobro da je nula od čoveka, ali Bog da joj izvrne nebo na glavu, ako ne umukne, i to smesta. Urlao je, bio je van sebe. Neka ga pusti na miru! Jednom će ionako da prosvira sebi metak kroz glavu! (...) A onda, kad bi se malo smirio, izvadio bi poklone koje je meni doneo. Sad se već samo meni usuđivao da donese nešto, a što je više nepodopština bilo na njegovom rabošu, pokloni su bivali sve lepši, i sve veći. Tako je i na zid naspram uzglavlja kreveta dospela ta slika, slika jednog starog gradskog trga. Građanske dvospratnice i trospratnice gledale su na trg mnoštvom svojih prozora i balkona, a sa tačno koliko, to sam svake večeri iznova prebrojala, ali rezultati su se uvek razlikovali, zavisno od toga koliko sam prozora i balkona zagubila, ili našla. Da taj gradić zaista postoji, u to sam bila potpuno sigurna, a da ga treba tražiti u Nemačkoj ili u Holandiji, to je bila odluka moje uobrazilje. Trg ni u kom slučaju nije bilo svetilište sunčeve svetlosti, kakvi su slični trgovi gradića na jugu, svetlost koja se uzdržano promaljala kroz intenzivne pastelne boje nije imala određeno izvorište. Otud valjda i to, a možda je tome doprineo i smireni, pomalo setni ton predočavanja, da je trg ostavljao utisak kartonskih kulisa neke predstave, a naslikane figure muškaraca i žena, koje su se u sobama iza scene preoblačile shodno svojim ulogama, delovale su nešto svetlije, ali tek toliko da svoje role ne odigraju kao marionete. Slikar ih je osudio da na moje oči, pred spavanje, svake večeri ponove svoje uigrane scene, kako se ni jedan jedini dan ne bi izgubio iz vremena i da večno čekaju u ovoj nepromenjenosti. U najmračnijem kutku slike, jedan muškarac u crnom, na kratkim nogama, pogrbljen, nakazni stvor od one jalove vrste, bežao je od svakog pogleda, ali na svoju nesreću, hitao je pravo u susret jednog derana koji je tek sad iskrsnuo iz jedne sporedne ulice. U sledećem trenutku, koji slikar nije naslikao, taj muškarac u crnom, kome je ispod polucilindra neobuzdano bujna, riđa kosa pokrivala klepave uši, biće izložen mrskoj poruzi tog derana, a možda će biti žrtva i neke grublje šale. Ali pošto se ova scena ponavljala iz dana u dan, ona više nije nikog naročito uznemiravala, niko više nije ni obraćao pažnju na nju, a najmanje onaj prpošnik koji se pod jednom svetlijom kapijom udvarao jednoj lepoj devojci, već kako je on to obično radio, brbljajujući neprestano o svojim pustolovnim dogodovštinama, a naročito o tome kako je izlazio na dvoboje, u više navrata, ali bez namere, naravno, da rani svoje protivnike, jer je sve to činio samo radi zaštite svoje časti. Ovo brbljanje je devojku nadasve zabavljalo, ali ne i zavaralo. Slikar je njeno lice naslikao za nijansu bleđom u

92

Gabor Šejn - Tajno pozorište

(...)


Gabor Šejn - Tajno pozorište

93

odnosu na lice hvalisavca, ne ostavljajući mesta dilemi da će ovo pitomo i otvoreno devojačko lice za ovog muškarca i nadalje ostati nedokučiva tajna, čim smeh napusti uglove njenih usana. Ove scene, međutim, nisu privlačile pozornost ostalih protagonista slike. Oni su, pokazujući se u svojim čudesnim pozorišnim kostimima, živeli tako bogat život na prozorima i balkonima, da na takve nikogoviće nisu ni obraćali pažnju. Neki su udvoje, a neki utroje ili učetvoro čavrljali pod naslikanim nebom, mlade dame i mlada gospoda, ali i zrele žene. Jedan prozor je podelio svoje novosti s drugim, ogrezli u složenom životu gradića, u beskonačnom raspredanju poslovnih, porodičnih i, poglavito, ljubavnih odnosa. Spletkarili su, kratko rečeno, s lakoćom su lišavali bilo koga njegovih uvažavanja vrednih vrlina, i sa istom lakoćom uzdizali druge, odapinjali jedni u druge otrovne strele, koketovali, uspijali, udvarali se, besneli ili pak plakali, što niko nije smatrao detinjastim. Posle poneke uspele scene s radošću su pljeskali jedni drugima, niti jedan prozor, ili balkon, nije škratrio u odavanju priznanja, nisam škrtarila ni ja, posmatrajući svake večeri pre spavanja njihov neobični igrokaz. Bilo je to pozorište, pravo pozorište, moje svakovečernje pozorište. Da sam jedne večeri ovim damama i gospodi naredila da se, prekinuvši predstavu, povuku u svoje mračne sobe, posve sam sigurna da bi ih obuzela beskrajna tuga. Stanovnici gradića su se vraćali u život, naime, samo za vreme ovog igrokaza, inače su bili mrtvi i, stupivši na scenu, bili su u stanju da zaborave da se sve što je moglo da se dogodi, već više puta dogodilo, i da njihova igra, baš zbog toga, nije ništa drugo, nego samo jedna zabavna i beznadežna maškarada. Slikar je to znao, jer im je on pripremio ovaj trg čiji je original video, verovatno, negde u Nemačkoj ili Holandiji, on ih je zatvorio u okvire prozora i među balustrade balkona, ne dopuštajući im da poispadaju iz vremena, on ih je učinio tako laganima i nesrećnima. I pošto mu ih je bilo žao, poslao je na trg nekog, koga zaista nisu očekivali. Slika prikazuje upravo taj trenutak, kad se na sredini trga pojavljuje jedan poštar. Torba mu je dupke nabijena pismima, poštar upravlja svoj pogled gore, prema prozorima, ali šta je slikar zapravo ispisao na njegovom licu, šta se s njegovog lica može pročitati, to ja, posmatrajući sliku, nisam mogla da vidim, pa tako ne možeš da vidiš ni ti, dragi čitaoče, jer slikar poštarevo lice pokazuje samo onima koji drežde na prozorima i na balkonima. Ali i od svih njih u tom trenutku samo poneki primećuju poštara, na prozorima i na balkonima još ne prestaju brbljarije, udvaranja, spletkarenja. A i od onih koji ga primećuju, jedna mlada devojka, koju svi smatraju zgodnim, prijatnim stvorenjem, ali ipak bez neke naročite privlačnosti, i jedan već ne tako mladi gospodin koji prema pređašnjoj devojci gaji ni samome sebi ne baš sasvim jasna osećanja, dakle, njih dvoje su sa balkona upiljili svoje poglede u poštara s takvim izrazom zaprepašćenosti iz čega se ne može pročitati, da li su u njemu prepoznali nailazak konačne nesreće ili, naprotiv, dugo očekivano spasenje. Definitivnu smrt, nestanak, ili jedan do sad još nedoživljeni život? I pojava poštara je, uistinu, deo igrokaza, pojava koja, ipak, svake večeri iznova zatiče protagoniste nepripremljenim. Uskoro će trgom da prevlada nervoza, nemir, parovi, trojke se raspadaju, svako istovremeno počinje da govori. Svako hoće da zna šta se desilo. Kome dolazi poštar? Ko ga je poslao? I kakvu vest donosi? Poneki padaju u histeriju, druge obuzima neočekivana mirnoća, uzvici sa svih strana, i igrokaz se završava u čudesnom haosu. To je bilo moje svakovečernje tajno pozorište. Bilo je moje, meni su igrali glumci holandskog ili nemačkog gradića, meni ih je naslikao slikar, meni, koja sam, slično njima, bila zatvorena, bila opkoljena prisilama protiv mene upravljenog života, mada to da je život upravljen protiv mene, tada još nisam naročito osećala, jedva sam ga i primećivala, ali sam se već zavlačila s večeri u veče među zidove svog sobička kao u neki topli, vatelinom postavljeni kaput na zimskoj hladnoći, i zaspala sa slikom ispod očnih kapaka, onom slikom koju sam od oca dobila. Ali u mojim očima bila je već i jedna druga slika, slika blata u svinjcu. I ovu sliku sam od oca dobila, ali danas ipak ne krivim njega, ipak ne zameram njemu, što sam se uprljala. Ako je mati bila besna ili je plakala, ili se svađala, ako je u meni našla povod da negoduje zbog svog nesrećnog života, otac bi neočekivano, s udesetostručenim besom stao u njenu odbranu, lice mu je bilo modro i ljubičasto, to nije on, kažem već sada, to nije moj otac, samo jedno bedno stvorenje stravično narasle snage. Koje neizmerno pati, jer je njegova snaga, i beda, isprepletena s majčinim uništenim živcima. Da, ja se i do danas ljutim na majku, mada se i stidim zbog toga, istina, jer sam zaslužila kaznu, mnogo toga sam zaslužila, ali ona je morala da zna, da mene ne sme tako da kažnjava, ne tako, jer sam se već i toga užasavala, kad bih sa kofom pomija ili korpom kukuruza morala da uđem u svinjac. Nisam mogla da podnesem smrad svinjca, ni miris svinjskog mesa, uzalud mi je otac govorio da ga pojedem, jer ću inače ostati slaba, ostaćeš slaba, kćeri, i bićeš večno bolesna. Okretala sam meso u ustima i gutala ga nesažvakanog.


Majčin i očev život bio je preda mnom nepoznati lavirint, to je i ostao, što god danas rekla o njemu. Na dnu bede uskomešani, ničim obuzdani, gorki bes, pomešan s ohološću, predanošću, prinudnom privrženošću i s nešto ljubavi, valjda. Samo što ja baš o tome, o ljubavi, najmanje znam, ako je uopšte i bilo ljubavi među njima, a i ono što znam, nije ništa drugo no što sam sama sebi izmislila, (...) da se ne izgubi baš sasvim (...) u malorekosti bede, u kojoj je tada ogrezao grad, kao u kakvoj ljutoj, poput žuči gorkoj salamuri, ta salamura se cedila sa zidova, ona je davala ukus ljudskim telima. U toj mutnoj salamuri su plivale oči, iz nje su se rađala i deca, njome su bila puna sva grla, i ona je ućutkivala svakoga ko je pokušao bilo šta da kaže. A ja sam ipak htela da govorim, kao da mi je bila potrebna nekakva milost. I toj milosti sam se, ni sama ne znam zašto, nadala od oca, da, već tada od njega, njegova ljubav bi bila pravi dar koji sam, čini se, vremenom ipak izmislila sebi, izmislila, poput onog grada na čiji je skriveni mali trg, ušuškan između građanskih dvospartanica i trosparatnica, neočekivano banuo neko s vestima. Sećam se, kad sam učila da vozim bicikl, naravno na očevom biciklu, koji je bio prevelik za mene, na kraju ulice, gde je trebalo skrenuti prema Kuli-sovuljari, nisam znala šta ću i kako ću, da li da kočim ili da probam da skrenem. Upravljač je počeo da se trese u mojim rukama, izgubila sam ravnotežu. Trotoar je bio preblizu, pala sam na njegov rub, slomila ruku. Bila sam sigurna da je slomljena. Bila je presečena bolom. Nekako sam uspela da stanem na noge, videla sam da mi se meso na podlaktici rascvetalo i da iz njega lipti krv. Nisam imala ništa kod sebe što bih mogla da pritisnem na ranu. Ruka mi je drhtala, nisam bila u stanju ni da je pridržim, jer sam nekako morala da odguram kući očev bicikl. Letimično sam pogledala bicikl, činilo se da nije mnogo oštećen. Napukla je prednja lampa i iskrivio se upravljač. To me nije mnogo zabrinulo, više sam se plašila šta će biti, kad se dozna šta sam učinila sebi, šta će reći mati. Kao da moje telo i nije moje, nego njeno. Njena je moja ruka, noga, vrat, glava. I sad sam to telo upropastila, prelomila nešto u njemu. Ali bol je bio moj. Radovala sam se bolu, a i tome, što se preda mnom nije našla ona, nego otac, kad sam ušla kroz baštenska vrata. Stajao je tamo, video je da sam sva krvava, i bez da je išta pitao, razvukao mi je šamar. Tada sam briznula u plač, nisam ništa razumela, ali sam konačno plakala, imala sam zbog čega. I to je bilo dobro. Cedile su se suze niz obraze, pa niz vrat. I bio je dobar i taj bol, u ruci. Bol sam uvek dobro podnosila, zubari bi me uvek pohvalili, na to je i moja mati uvek bila ponosna. I bilo je još dobro što se sa tim šamarom sve sredilo. Posle takvog šamara ni mati nije mogla bilo šta da kaže, otac ju je tim šamarom preduhitrio, morala je da ostane nema, i da me bez reči otprati kod lekara, sad je prelom ruke već bio oprošten. Stavili su mi ruku u lep, debeli gips, sve do lakta, svako je odmah mogao da vidi šta mi se desilo. Ali nisam mogla sama da se perem, ni da se umivam. Mati me je postavila u jedan emajlirani lavor, nasapunala me od glave do pete, ja sam morala samo čvrsto da stojim, i da pazim da se gips ne pokvasi. Njene ruke su brzo prelazile preko mojih leđa, stomaka, svake večeri na isti način, redom mi je oduzimala ramena, bokove, vrat, ona mi je prala i slabine, unutrašnje strane butina. Činila je to grubo, kao da je prala neki predmet, u žurbi. Pa se ipak nisam opirala, nekako je i to bilo dobro. Pribavila sam oproštaj, a to ni tvrdoća njenog dodira nije mogla da promeni.

I tog jutra, kad sam počela da tonem u neiscrpnom unutrašnjem govoru, otac je tako sredio stvari, da ne budem kod kuće, da ne moram da gledam kako će da zakolje iz svinjca izvučenu, na zemlju oborenu životinju. Rekao mi je da otrčim u policijsku stancu, i da ih pitam, da li hoće za ručak pržene džigrice, ili perkelt od bubrega, iznutrica, ako hoće, mogu poslati nekog s nekom posudom. Put prema policijskoj stanici vodio je pored Kule-sovuljare. Danas je tamo škola, prizemna, dugačka žuta zgrada sa sportskim terenima. Dečaci šutiraju loptu, na golu stoji suvonjav, oniži momčić, odjednom su dve lopte upućene prema njemu, sadašnja, sa poliuretanskom oblogom, i starinska, sašivena od tri prsta širokih, žućkasto-smeđih kožnih traka. Zuje prema njemu, jedna okrzne levu stativu, druga mu sklizne u gol između nogu, ne može da ih zaustavi. Stara se šila, navodno, od svinjske kože. Da drugi dečak nije na vreme potrčao za njom, otkrotrljala bi se na kolovoz. Nova lopta, pak, svom silinom udara o ogradu, ograda se od toga sva strese. Pozadi, devojčice, na šljaci, igraju se školice. Treba skakati, na jednoj nozi, iz jednog kvadrata u drugi, tamo i nazad, pravila se u međuvremenu ni u čemu nisu promenila, samo odeća, skakutale smo iz kvadrata u kvadrat, u ono vreme, kad u susedstvu Kule-sovuljare još nije bilo nikakve škole, nikakve zgrade, samo prazan plac, leti more prašine, a u jesen more blata.

94

Gabor Šejn - Tajno pozorište

(...)


Tog jutra, bilo je nedeljno jutro, na tom placu igrala su se deca iz kraja, bledunjava, sitnih kostiju i glupava. Ni ranije nisam ostajala sa njima da odskakućem prašnjave kvadrate. Retke kiše su materiju grada, njegov suvi vazduh metalnog ukusa, potklobučeni asfalt, ispucali beton, sve smeće i duvanski dim, sprale u jednu tešku masu, bez uspomena i bez budućnosti, od te mase su bila sazdana i ona, deca iz okoline Kule-sovuljare. Ali sad sam ipak ostala tamo sa njima, mada sam u svojoj nutrini osećala strašnu napetost, jer sam znala da činim nešto što ne bih smela da činim. Da nisam poslušna. Grlo mi se osušilo, kao da su sad iz mene stvarno iscedili svu vlagu. Bila sam i ja od prašine, kosa mi je bila, odeća, sva prašnjava. Ne sećam se kako je vreme prošlo. Već je bilo debelo iza podneva kad sam stigla u policijsku stanicu. Pitala sam da li bi hteli džigericu. Smejali su se grohotom, baš ti je otac potrefio kad da te šalje, odavno su završili s ručkom, i sudove su već oprali. Znala sam šta me čeka. Između majčinog nosa, očiju i usta popucali su šavovi, rastočila joj se glava, nisam bila u stanju da održim njen lik na okupu. Njena usta su vikala: „No, vidi, vidi, gospođica se vratila!”, „Evo kako čovek može da računa na nju!”, a očima je govorila: „Ja ću te istrebiti.”, a nos, nos joj ništa nije govorio, samo je ušmrkivala bes sa neba. Otac je pokazao deset puta veći bes. Zar je zaista bilo tako važno da policajci dobiju ponude? Pa, otac je već odavno napustio policiju. Sad mu je posao da mete dvorište sirkačom ispred upravne zgrade rudnika. Ili je možda reč o nečemu sasvim drugom? A to sasvim drugo – da li su to oni dobro razumeli? Očevo lice se lepo crveni, lepo je, kad se zacrveni od ljutnje, zaista je crveno kao bulka, i već me je i dograbio za nadlakticu, vuče me za sobom uskom, blagom uzbrdicom dvorišta. Otkud zna da sad mora baš ovako da postupi? Šta je to što mu diktira šta treba da radi? U glinastom tlu dvorišta utrto je sve živo, nema ni travčice, ni korovčića, ispred kuće izneta je bela dečja kada, u njoj još mlako, istranžirano meso, rubovi kade su krvavi. Kad je i od koga upisano sve ovo u očeve nerve? Vuče me prema svinjcu, nisam to ja, nisam to ja, nisam ja. Pa zar je i to sad jedan Vavilon? Steže me, njegovi prsti su se utisnuli u moju ruku, bolno. I bolan je i iskrzani zid kuće. Pukotine, zrnca. Ostavljaju mi na koži brazde ogrebotina. I boli me majčin glas, jer majčina usta još uvek govore. Bole reči, sva sam u ogrebotinama. Ali sad ovo, ipak, čini moj otac. Iz njega kulja prekomerna kazna. U jednom lavoru su kosti, u drugom preostale iznutrice, pluća i nešto džigerice. I na rubovima lavora krv, razmazotine krvi i žuči. Ovo sad čini otac, očeva ruka je suva i jaka. Steže mi nadlakticu. I kljocne iza mene zaponac na daščanim vratima svinjca. Zatvorena sam, sad ću na večita vremena biti zatvorena. Propevši se na prste, ako se jako protegnem, vidim napolju oblake na odsečku jesenjeg neba. Polako poprimaju sve tamnije nijanse, čekam da otac dođe po mene i da me pusti.

Gabor Šejn - Tajno pozorište

95

Prevod: Arpad Vicko


Sonja Veselinovicé

Sonja Veselinović wurde 1981 in Novi Sad geboren. 2009 beendete sie erfolgreich ihr Studium der Komparatistik und absolvierte ihren Magister-Abschluss zu den Themen moderne Poesie und Übersetzungstheorie an der geisteswissenschaftlichen Fakultät der Universität in Novi Sad, an der sie in der Folge eingestellt wurde. Veselinovic publizierte den Prosa-Text Poema preko (2008), und gewann den ersten Preis des Festivals Junger Dichter in Zajecar. 2009 erhielt sie ein Stipendium des Borislav Pekic Fonds. Zudem arbeitet sie in den Bereichen der Literaturkritik, Essayistik und übersetzt aus dem Französischen. Sonja Veselinović 1981-ben született Újvidéken.Tanulmányait 2009-ben fejezte be az újvidéki egyetem összehasonlító irodalomtudomány szakán, ahol modern költészettel és fordításelmélettel foglalkozott. Jelenleg az egyetem oktatója. 2008-ban jelent meg Poema preko című verse, amellyel elnyerte a Fiatal Költők Fesztiváljának díját Zaječarban. 2009-ben elnyerte a Borislav Pekić Alapítvány ösztöndíját. Esszéket és kritikákat is ír, franciából fordít. Sonja Veselinović rođena je 1981. u Novom Sadu. Uspešno je okončala studije iz uporedne književnosti i 2009. magistrirala na temu Poezija i teorija prevođenja na Filozofskom fakultetu u Novom Sadu, gde je zatim počela i da radi. Objavila je prozni tekst Poema preko (2008) i osvojila prvu nagradu na Festivalu mladih pesnika u Zaječaru. Takođe je 2009. dobila stipendiju fonda Borislava Pekića. Ona se, pored svega toga, bavi i književnom kritikom, esejistikom i prevodi sa francuskog.


Gedichte über (Auszüge)

97

11. den regen träumen im regen aufwachen noch ein bisschen dann durchnässt mit dem warnenden schmerz in der kehle - wenn der schmerz im lauf des tages weggeht: war es weder traum noch tag, sondern nur schmerz zur orientierung in der nassen haut der augenlider; wenn der schmerz nicht weggeht: war es kein tag, denn der traum hat ihn samt seinem produkt - dem erwähnten schmerz in der kehle - überwältigt also so oder so gibt es keinen tag wozu dann montag dienstag bis zu dem zauberhaften vendredi venerdí pяtnica dem etwas prosaischen Freitag/friday und so weiter: wirklich nur damit der Petak überall einen Namen bekommt es ist nicht nur - das wäre allerdings grund genug - namensgebung sondern auch die halbe arbeit es ist schon: die hälfte seines/ihres lebens verträumen; namen geben das ist: untilgbar und unwiederholbar teilnehmen irgendetwas träumen und sich besinnen: das ist schon ein ereignis und eins der wunder sogar; übergänge in denen wir uns als handlungsträger setzen - ist das nicht niedlich? - SICH besinnen nein ich bin wirklich nicht sicher ob ich die macht habe mir besinnung zu befehlen die SPRACHE will uns immer trösten das ist unsere erfindung zumindest zum teil - allerdings nicht meine ich bin ihre aber das gehört nicht hierher denkt ich sei eine von ... wiederholungen trösten uns - heute werde ich um sieben uhr aufwachen und morgen auch und das nährt bereits meine hoffnung ich hätte mein leben tatsächlich im griff: überleg (ich nicht - ich weiß, dass Ihr sogar dort regiert, auch wenn Ihr darüber vielleicht verzweifelt) wie die wahrheit in der tröstlichen sprache zu sagen wäre: wird sie sich ihr ergeben?; nein - ich schweige es gibt keine

Sonja Veselinović - Gedichte über

10. Wie lebt es sich ohne männliche Hand? Wie stellt man das an - allein auf sich gestellt? Wie befiehlt man sich, dass sich dieses Selbst männlich wie weiblich sei? Wie wartet man auf sich, Marina, wie überlebt man auf Dauer mit sich? In der Phantasie lieben, während du döst, während du unter dem fleckigen Licht der Baumkronen spazieren gehst, hinter tief hängenden Ästen eine Gestalt vermuten, jede Bewegung, nein, jeden Gedanken an eine Bewegung selbst bestimmen, sich versöhnen, verzeihen und immer wieder zurückkommen, alles frei erfunden, genau so, wie andere dich im Buch finden sollten, und niemals, niemals, niemals glücklich sein. Bis zum Ende ... haha ... der Seite? Im Zentrum der Phantasien stehen (dort steht alles stets im Zentrum, und alles ist ewig) und unter den Fingern und in der Luft und im Sinn des Aufgezählten den Kuss, der kommt, erahnen. Vollendet. Vollkommen in sich, in seiner Unnötigkeit. Unbekümmert mit bekannten Orten kombinieren, mit der bekannten Welt, niemals mit einem bekannten Jemand oder sich selbst. Sich selbst auflösen und neugeboren zurückmelden mit einem Bewusstsein frei von der Konsistenz der Figuren und von der Sprache und dem an sich rückgebundenen Instinkt. Wie zum ersten Mal das eigene Gesicht sehen und sich - wie die Mutter das Kind - mit einem neuen Namen, einem neuen Lallen ansprechen. Es befreien. Und es eines schönen Tages an der Sonne ausbacken und aufessen, wenn die Früchte der Erde Überdruss erregen. Wenn man sich liebend selbst vernebelt, muss man stets aufs Neue ein klares und sogar ein bisschen blendendes, frischluftiges Ich erschaffen. Aber mich kennen sie schon an diesem Ich, das sich in der Rede wie die Hasen vermehrt, an diesem unermüdlichen, überaus anstrengenden Versuch zu beweisen, dass ich da bin. Aber dass ich ein Ich habe, beweist nicht, dass ich da bin, sondern nur, dass es in diesem Zimmer, dieser Stadt einen Text gibt, im Jahre irgendeines Herrn.


langweiligen vernachlässigbaren fragen die sprache wird mich bestrafen wegen so vieler fragen - es hat schon angefangen sagte ich zu dem schmerz in der kehle verbreite dich damit ich weniger rede und noch weniger frage ich will die wahrheit nicht sicher sitzt in mir ein machtgieriger mensch, aber der wird nicht all meine wahrheitsliebenden (irgendwie ist es hässlich das wort - ja ja das ist sein einfluss - ich mag zusammensetzungen nicht - je kürzer je besser desto weniger ablenkungen) neigungen zensieren; jetzt könnte er mir ein sprichwort aufdrängen, damit wir damit aufhören - per du! das genügt für dich wenn es allen genügt das wahrheitsähnliche muss auch dir ... ich mag rätsel lieber aber solche die nicht 1 lösung haben oder - noch besser - solche die keine lösung haben ich mag lyrik lieber psssssssssssssssssssssssssssssst

30. Marina, vor Ihnen haben sich so viele fürchterliche Einsamkeiten aus dem Staub gemacht. Selbst die unerträglichen, die nicht einmal ein Gespräch, bei dem man das unendliche Gesicht des Partners und Kleindarstellers im Dunkeln ahnt, ausdünnen kann. Sobald Sie sich nähern – fliegt der Schwarm auf und verliert sich im Kichern der verbliebenen Nicht-mehr-Einsamen. Anders bei mir – ich mache Krach und springe, um sie in die Flucht zu schlagen, und sie vermehren sich spöttisch, grotesk vor mir, fallen über alles her, was ich berühre, schnüffeln im puren Gold schizophrenen Geplauders. Ohne Geduld, ohne Zuwarten, ohne Ahnungen und Stillstände? Es ist immer noch so, ich würde zur Katze aufs Dach steigen, nur um nicht alleine zu sein, ach, Marina, warum gibt es mich schon so lange? Es ist schwer, die Einsamkeit zu töten. Am Ende kommt es auf das Gleiche heraus, ob es eine Katze oder ein Mann ist, wenn er sich beeilt, wenn er in seiner Verzweifelung nach der erstbesten Waffe greift. Ich würde Volođa gern anbrüllen, ihn schelten und quälen, damit er gewaltig, schallend, deutlich (so deutlich wie sein Gesicht – im Gegenlicht präzise herausgemeißelt) lacht, weil er alles weiß. Warum haben Sie ihn geschickt? Schreiben sind wir, nicht aus Übersee, sondern überbewusst, übermenschlich, und wir gehen dort unter, wo du mit dem Schnee auch das Selbst von den Schuhsohlen klopfst, so gelöst und sorglos. Schreiben sind wir, der Versuchung des Sündenhorizontes und der Ermüdung des Seins wegen. Endlose Schreiben, die sich immer schneller entfalten und immer schicksalhafter. Verzeih mir, WindBriefbote, dass ich gleichsam in den Zaubertrank der Ichbezogenheit eingelegt bin. Ein perverser Obelix. Denn die Zeit wird kommen, in der alles zu viel ist, in der sich die geflickte, weggeschobene Seele überraschend aufdrängt, gedankenverlorenes Rätsel wird und nicht weichen will, bevor

98

Sonja Veselinović - Gedichte über

19. Unter dem Finger pulsiert das Papier. Oder der Finger pulsiert. Ich ziehe ihn langsam von links nach rechts, irgendwo bleibt er liegen und will nicht weiter, da vergesse ich ihn. Ich räume auch aus dem Verstand, dass ich ein Herz habe, das überall pulsiert, auch in diesem vom Verkehr mit der abgestandenen Druckerschwärze erregten Finger. Auch den Verstand selbst räume ich aus dem Verstand, ich weiß nicht wie, aber dafür habe ich wirklich Talent. Auch für die Schauspielerei, allerdings in eigener Regie, in Abwesenheit des Geistes. Bis zur Unerträglichkeit arbeite ich alles durch (der Finger liegt immer noch dort, wo ich ihn liegen ließ), bis zum sinnlosesten Detail. Ein solches Leben würde alles um sich herum zerstören, zum Glück ist es ein Hirngespinst. (Wie ich, wie ich, wie ich!) Es gibt in mir etwas Überschüssiges. Unaufhörlich unterdrücke ich. Es gibt in mir eine Explosion, die weiß, dass sie nicht sein darf. Meine aberwitzigen Vorstellungen vervollständigen aufrichtige Träume. Wie sehr sie mich behüten und ob sie das überhaupt vermögen, darf ich nicht fragen. Kein Fragezeichen hat so viel Mut. Ich heiße: Sie rufen mich immer anders. Stück: Einakter/Mehrakter: für einen Irren - und eine Dichterin, aufgehübscht mit Schal um zu verbergen ... Sie ist niemals aus, meine Vorstellung. Meine liebe Marina, auch Euch lese ich niemals aus. Das sind schließlich Hirngespinste, sie haben Euch getrogen. Nicht absichtlich, sie wissen nichts von unserer stillschweigenden Vereinbarung. Es gibt Flammen. Und mich gibt es. Das ist nicht nur pathetisch! (Ich bin so für die, die keine Fragen stellen mögen!) Das ist pathetischer Aberwitz! Ein Stück zum Träumen – dauert zwei, drei Lidschläge lang – würde in Wirklichkeit nie-ma-len dauern.


40. Auf Ihrer Zunge, ich bestehe. Die Krümel reichen für alle verbliebenen Gespräche. Der Schrei, der sich nicht im Gebäude hält, der sich über Komma abwickelt, lässt sich weder mit anderen teilen noch in die Unterhaltung schmuggeln. Ich träume gebrüllte Gespräche, die nirgends, nirgends, nirgends aufgeschrieben werden. Ich möchte so gern mit vollem Mund reden, voll von Euren krümeligen Verskuchen, Euren männlichen und Euren weiblichen Kehlen. Doch mit wem? O, welchen Schatz trage ich, und es gibt kein Messer, mich aufzuschlitzen und ihn ans Licht der Welt zu holen. Ich werde mich den Wesen der Dinge nähern, für sie kann man sich leicht eine realisierbare Vollkommenheit ausdenken. Ich schicke sie in einen warmen, stickigen Stall, damit sie mir beibringen, dass sich die Sinne nicht abnutzen. Mein getrübter Blick ist nur eine Art des Betrachtens. Alles ist genau so, wie es sich im Versuch des Nichtbetrachtens zeigt, der Rest ist Misstrauen in die Sinne. Soll doch der duftende Stall in meinem Kopf, sollen doch die glitzernden Schuppen, die die Fischteiche färben, sollen doch die schleimigen, zitternden Zungen der von der Sonne erschöpften Hündinnen, sollen doch alle Angriffe auf die Sinnlichkeit mit der Grauheit verrechnet werden, die aus meinem Schädel quillt, mit der Grauheit, deretwegen mich der Planet nicht bunt färben kann, sollen sie sich doch unter dem Schopf verknäulen und in Ekstase explodieren, in ihren unbestreitbaren Sieg. Die Welt der Worte ist eine tiefe Grube ohne sanfte Landung, derer sich der blau geschlagene Körper dennoch bedient, ohne Stoppzeichen, ohne Gedankenstrich, ohne nachzudenken. Die Erdung ist Balsam für die abgestorbenen Sinne, sie peitscht plötzlich wie ein wirbelnder Wasserfall den ganzen Körper und befreit, eine nach der anderen, die isolierten Inseln. Während sie sich treibend nähern, sehe ich Frauen mit Kopftüchern, wie sie einander entgegenlaufen, sehe ich grobschlächtige, schwarze Männer, wie sie, nackt bis zur Hüfte, jahrelang unsichtbare, ins Ufer verwachsene Kähne freilegen. Kinder sehe ich nicht. Was sie die ganze Zeit getrieben haben, weiß ich nicht. Leichthin schließt sich eine Mulde, und während ich das menschliche Bemühen betrachte, denke ich wieder, verflucht, da lügt sich einer was in die Tasche, ich täusche mich wieder einmal. Wie lange werden die verwitterten Kähne halten, wird Sturm aufkommen, werden die Männer, wenn sie die von den anderen Inseln sehen, wieder die eigenen Frauen aus ihrem Verstand räumen? Die stehen an Stellen, wo der Boden eingesunken war, und tauschen Tränen. Ihre Hände erzählen von edler Arbeit. Keine einzige darf ihnen aus den Händen fallen – sie würden das eben zusammengewachsene Land unterspülen. Ich betrachte ihre Hände, die so selbstständig sind, die so viel erledigen, ohne dass es jemand weiß, ohne den Rest des Körpers, und Sinne – welches Wort brächten sie, ans Schreiben nicht gewöhnt, als Erstes aufs Papier? Wäre es der Name eines Seins, das sie trägt, oder der eines Seins, das sie abends, erschöpft von ihrer Selbstständigkeit, suchen? Wäre es ein neues, gutes Wort? Und erschiene ich ihnen vertrauenswürdig genug, dass sie es mir zur Aufbewahrung überließen? Mir gehen die Worte aus, meine Schiffer, bringt mich zu mir, solange ihr beisammen seid. Ich werde euch nicht lange glauben.

99

44. Es ist Sommer, Marina, die gekräuselte Haarliane, die unter den Fingern vibriert, wickelt sich aus, schwingt hin und her. Die Peitsche, mit der das Raubtier geweckt wird, das Raubtier, mit dem der Atem veredelt wird. Die Post auf den Fersen, die kleine, dicke Pakete voll süßer, atemloser Bedeutungen verschickt – ich darf mich nicht umdrehen und sie betrachten – hab’s versucht – sie verschwanden – ich drehe mich nicht um – es freut mich, wenn sie leben – und das ist der Sommer.

Sonja Veselinović - Gedichte über

nicht einige Kulissen abgerissen werden. Dieses Gespräch lässt sich nicht nacherzählen, auch kann man Selbst-Schreiben nicht erst schreiben und dann weiterempfehlen. Einer müsste sich um die Menge der Einsamkeit in der Welt kümmern, unbedingt. Er wird und darf mir nicht ausweichen. Ich werde mich öffnen, das Siegel brechen und mich auf andere Art verschließen. Nichts steht geschrieben. Wir sind Zaubertinte und hängen von der Wärme der Augäpfel ab, von der Kürze des ins Zwerchfell gepressten Atems, von der Feuchtigkeit der Lippen, die stammeln ... Die Katze duldet mich nicht auf dem Dach. Sie sagt: Krieg dich ein. Sie sagt: Wer bist du überhaupt. Sie sagt: Hier darf der Hausherr keinen Charakter haben. Höflich verbeuge ich mich, sage: Ich habe keinen Ehrgeiz, ich habe nur eine Einsamkeit, lass sie uns gemeinsam unter dem grinsenden Vollmond schlachten. Abgemacht.


55. Ich wäre wieder Glocke, Kreisel und Dezembersonne. Ich wäre wieder sinnloses Opfer und schreckliches Übel, immer im Wechsel nach spätestens fünf Minuten, ganz natürlich angetrieben von fernen Voodoo-Nadeln. Zwischen Buchdeckeln wäre ich wieder, eine größere Freiheit gibt es nicht. Ich wäre wieder die Eure, o Marina, nur die Eure, auf dass Ihr mir Blonde und Schwarzhaarige zuteiltet als liebstes Lied. Es ist immer zu spät, all unsere Tode wohnen bei uns wie die Misteln im Baum. Trotzdem strebe ich, komme aus mir wie die Flamme aus dem Herd geschlichen, denke, ich könnte etwas noch nie Gekostetes erhaschen. So stürmte ich an den Bühnenrand, nur um in ihre Gesichter zu blicken, einen menschlichen Zug zu erwischen. Denn ich sah schon, wie mein treuer Spinnerich bäuchlings über den auf Sesseln plattgesessenen Hintern, über den in der Dunkelheit bis zum schmerzhaften Krampf vergessenen Gliedmaßen schweben und alles im Nu vollständig mit einem Netz überziehen würde. Und die Frage: Bist du jetzt allein? Allein mit der riesigen Bühne, die dich, Raum und Bewusstsein durchdringend, trotzdem wunderlich umfängt. Bar jeder Bewegungsmöglichkeit zeichnest du die ausgebreiteten, ausgestreckten Glieder nach, über den Bauch des widerlichen Spinnenmännchens, und dieses Kreuz schmerzt mehr als alle nicht interpretierten Winkel, die immer schmerzlicher leeren Gebärmutterzipfel. Du bist ein Scheusal, gewiss, und unvorstellbar ist die Frau, die in der dichten Finsternis mit dir ging. Jetzt endlich siehst du klar: Ohne Tasse, ohne Masse, ohne Klasse wirst du deinem Körper nicht helfen können. Er ist fortgegangen, und mit diesem Fortgang wurde die Stimme des fuchsroten Magens, außerhalb dessen nichts existiert, dünn. Auch der Mund voller Erdbrei und der vom warmen, milchweißen Wasser faltige Kehlkopf sind Bilder der Unbekannten, die sich manchmal im Traum zeigt, aber zu selten, als dass du dich daran erinnern könntest. Wie ein kleiner, zerstörter Stollen bist du in dich zusammengefallen, ohne Faden und Licht. Nichts, weder narkotische Träumereien noch harmlose Ernüchterungen, kann dich noch von dem dumpfen Klopfen ablenken. Die Schläge verteilen sich über den goldenen Blutkreislauf und werden sich erst beruhigen, wenn das erstickende, goldene Dunkel das Licht, bekannt vom Hüten, das Licht von außen, vernichtet hat. Wie ein kleiner, eingefallener Stollen im fuchsroten Magen, im Bauchkörper, im Funken, einem verirrten Funken vom Herd mitten im Haus. 69. *Sonne alter Tage leuchtet* unserer Stumpfheit, unserer Nichtexistenz, unseren teuflischen Selbstverständlichkeiten ...

100

Sonja Veselinović - Gedichte über

Das ist nichts, nur die Spur der Gleichgültigkeit. Gleichmütig und allein wünsche ich mir gelegentlich lediglich, dass mich jemand liest. Buchstabe für Buchstabe, stammelnd wie ein Kind oder ein geistig Behinderter, damit er mich auch versteht – als Gegebensein zweifelhafter Werke, die sich nicht in eine Einheit fügen, zu einer Ferne, die sich irgendwo als Satz zeigt. Der Genetiv des Seins, die Beugung des Bewusstseins. Es hilft nichts, ich kann läuten, ich kann platzen, die Auswahl, die für sich genommen so verführerisch ist wie jede andere, scheint mir darum nicht weniger verloren. Ich gehöre nicht zu den Ehrlichen: Die schneiden Herz in Scheiben wie Zwiebeln fürs Grillfleisch. Ich gehöre nicht zu den Bescheidenen: Die kneten Herz zwischen ihren verschwitzten Fingern. Ich gehöre nicht zu den Begeisterten, das schon gar nicht. Sie, hm ... ach, egal. Im August lachen, lauthals, wie eine Irre, noch im August. Im September schon den Kopf hängen lassen und losheulen. Für die Toten eine Träne rechts, für die Lebenden eine Träne links und für mich eine in der Mitte. Im Oktober zu nichts zu gebrauchen. Aber im November einen Roman schreiben. Und die Abfolge der Monate vergessen, denn eines Dezembers werde ich neu geboren. (Wie im Dezember 1918.) Wenn es ein Kreis sein muss, soll es ein Kreis nach meiner Art sein. So ist unsere kleine Sonja – ständig tritt sie aus dem Kreis. Wenn es ein Kreis sein muss, gebt mir den Mittelpunkt! Ich weiß, dass ich unanständig, ungezogen oder trotzig, auf jeden Fall absolutistisch lache, während ich das sage. Dabei habe ich nur verführen wollen, mehr oder weniger erfolgreich, wie die anderen; umsonst. Es gibt keine Ereignisse, nur eine Reihe von Zuständen. Ich war nicht immer die passive Heldin. Aber vielleicht liegt genau darin der Witz – passiv gewinnt der Kreis, aktiv ergibt man sich ihm. Deswegen ist meine Erzählung – die ewige Lektüre der Euren. Deswegen ist meine Erzählung – den Sommer totschlagen. Deswegen ist es unendlich langweilig, zu lachen und zu weinen.


Was bleibt unaufgeklärt? Der Trost eines Buches, anstelle einer Säule irgendwo neben dem Gehirn verkeilt, damit sich das Gewölbe nicht mit der bodenlosen Tiefe versöhnt. Und ein fremdes Gesicht – rot, ein weiteres – gelb. Gerahmte Augen im Rahmen meines Gesichtsfeldes. Ja, ich bin der Harlekin ... Draußen die Jahreszeit, in der sich Frauen Hochzeitskleider anschauen. Aus jeder Widerspiegelung blecke ich sie rot-gelb an; es macht mir Angst, in einer Frau gefangen zu sein, die sich nicht in einen Mann verwandeln lässt. Meine Worte sind die Worte von Niemandsmenschen, sie laden zur Vorstellung ein. Wollen Sie, Marina, die unvergleichliche Szene sehen? Die ohne leichtsinniges Gestammel und Kulissenschieberei? Den hässlichen Akt der Initiation in die Selbstheit, die nach der systematischen Entpersönlichung des letzten Ich übrig bleibt? Ich werde eklig sein, und das wird nichts mehr bedeuten. Folgerichtig statt einer Schilderung – Kafka konsultierend. Ich werde zur Spinne, und ihr werdet mir die Kehle nicht mehr zurückgeben können. Eine schnell webende, anonyme Spinne: Souverän am Netz der Texte, in dem sie mich gefangen hält. Trügerisches Verfluchtsein des anwesenden, vereinsamten Wesens, lesendes Verfluchtsein – die Themen aller Kreislinien Onirs. Wohin fliehen vor der Schrift, in welche Handfläche? Der Trost eines Buches, verkeilt ... Der Trost eines Namens, wenn schon nichts anderes. Der Trost der Haare, die ich flechten werde, um zu meinem Fenster hochzuklettern – wieder eine Kreislinie, wieder eine Lüge, wieder die Suche nach dem Scharnier, an dem die Geleise aus dem Gleisbett springen. Und ein Lächeln der Ahnung. O, komm zurück, Volođa! Ein Körnchen, ein Bruchstück einer Erzählung, ein Wortspiel sind das Höchste! O, hilf mir, Volođa! Verurteilt zum Schreiben, zerstöre ich es in mir! Man muss seine Fertigkeiten im Weben nutzen, die vielen Beine: Sich mit Geschwätz, Gerede, Klatsch von der Erzählung heilen. Noch ein Akt, meine Damen und Herren Vielschreiber. So schnell werden Sie uns nicht los. Diesmal sind in mir – bin ich – Spinne und Mörderin, deswegen ist die Vorstellung neu. Der Tod aller Schriftsteller bereitet dem Triumph ihrer Figuren den Boden. Und wir werden für Autorenrecht, Autorenexemplare und Autorenhonorar sein. Denn die Wirklichkeit ist eine einzige, ganze, homogene. Uns lesend werden Sie begreifen, wo die Kettfäden dieses Horrorfilms sind. O Marina, Volođa ist nicht vollkommen, das weiß ich jetzt, Volođa ist der vollkommene Leser! Der Text wird beweisen, dass er ihn will, der Text, den Sie schreiben, der Text, den wir schreiben, der uns ins Unwiderbringliche schreibt. Ich werde ihn dort im Buch nicht mehr siezen. Lebendig ist Volođa und wird nicht zulassen, dass ich mit ihm mache, was ich will. Ich warte. Dieses nachherige Warten wird mein wachsamer Dichter hervorheben wie die Falten *Über Sonjas weiße Brauen.* Übersetzt: Dr. Brigitte Döbert

Sonja Veselinović - Gedichte über

101

_______________________ *...* im Original deutsch


Poéma odaátra (Részletek)

11. esőt álmodni és esőben ébredni; még egy kicsi és átnedvesíti a torkot figyelmeztető fájdalommal – ha a fájdalom elmúlik napközben – akkor nem volt álom sem nap sem csak a fájdalom mint orientáció a nedves bőr felületén; ha a fájdalom nem múlik – nem volt nap mert az álomgyár – a már említett fájdalommal – legyőzte tehát mindegy nincsen nap minek is akkor hétfő meg kedd és az a varázslatos vendredi venerdí pяtnica és a kissé prózai Freitag/Friday és így tovább – hacsak nem azért hogy Péntek mindenhol kapjon nevet nem csak az – bár ez is elég ok – hogyha nevet adunk akkor a munka fele el van végezve hanem ez már – átélése és álomlátása az ő fél életének; nevet adni az – elháríthatatlan és megismételhetetlen részvétel akármit álmodni és fölébredni – az már esemény és a csodák egyike; átjárók amelyekbe magunkat helyezzük mint a munka végzőjét – hát nem édes ez –FÖLÉBREDNI mert én valóban nem vagyok biztos abban van akkora hatalmam hogy elrendeljem magamnak hogy fölébredjek a NYELV a vigaszra törekszik ez a mi találmányunk bár csak részben – kétségkívül nem az enyém én vagyok az övé de ez nem érdekes gondolják el hogy én vagyok az egyetlen abból a… az ismétlések présében vagyunk – ma hét órakor fogok fölébredni holnap szintén és ez elég lesz ahhoz hogy azt higgyem irányítom az életemet – gondolkodik (én nem – én tudom hogy Ön irányít onnan is még ha ezért kétségbeesett is) hogyan lehet elmondani az igazat a vigasztaló nyelvben – át akarja-e magát adni; nem – hallgatok nincs több unalmas fáradt kérdésem megbüntet a nyelv ennyi kérdés után – már elkezdődött beszéltem volt a torokfájásról ami terjed hogy mind kevesebbet meséljen hogy mind kevesebbet kérdezgessen nem akarom én az igazságot biztosan van bennem egy megközelíthetetlen ember aki uralkodik de mégsem cenzúrázza igazmondásomra való (valahogy ronda ez a szó – igen igen ez az ő hatása – nem szeretem az összetettséget – minél rövidebb annál jobb nem térít el a tárgytól) törekvésem; most pedig igazán idelökhetne egy közmondást hogy fejezzük be ezzel – neked! ez elég kell legyen ha mindenkinek hasonlatos az igazsághoz neked miért ne lenne… jobban szeretem a találós kérdéseket de csak azokat amelyeknek több megoldásuk van vagy – még jobb – azokat amelyeknek nincs megoldásuk jobban szeretem a költészetet pszszszszszsszsszt

102

Sonja Veselinović - Poéma odaátra

10. Hogyan lehet élni férfikéz nélkül? Hogyan lehetséges, hogy – mint egyetlen – magától teszi dolgát? Hogyan parancsolja meg magának, hogy ez a tulajdonsága egyszerre legyen női és férfiúi? Hogyan várni, Marina, hogyan lehet túlélni önmagunk önmagunkkal? Szeretni képzeletben, heverészve, míg sétálunk a fák sátorkoronája alatti villódzó fényben, mikor az ágak között észreveszünk egy arcot, megfontolva minden mozdulatot, nem, nem is a mozdulatot, hanem a gondolatot a mozdulatban, megnyugodni, elbúcsúzni, megérkezni, mintha minden ki lenne gondolva, pontosan ugyanúgy, ahogyan egy könyvben bukkanna rá valaki, és soha, soha, de soha nem élni boldogan. Az oldal…, ha-ha-ha…, végéig. Naivan kombinálni a látható helyekkel, a látható világgal, és sohasem kombinálni látható valakivel és látható önmagunkkal. Megszüntetni magunkat, újjászületni, tudatosan megszabadulva a következetes személyiségtől és a nyelvtől és a megszokott ösztönöktől. Először látni arcunkat, és úgy fordulni hozzá, mint anya gyermekéhez, új nevet adni neki, új gügyögéssel. Fölszabadítani. Aztán egy szép napon kisütni a napon és megenni, mikor terhünkre vannak az evilági gyümölcsök. Ha szeretve elködösítjük önmagunk, mindig újra kell teremtenünk egy világos, ám egy kicsit mégis elvakított, friss levegőjű ént. De engem már ismernek, arról az énről, amely, mint a nyúl, beszédben szaporodik, arról az állhatatos, túlságosan fárasztó kísérletről, hogy fölmutassam: itt vagyok. De az, hogy van énem, nem bizonyítja, hogy itt vagyok, csak annyit bizonyít, hogy létezik egy szöveg ennek a városnak ebben a szobájában, az Úr nyarának ismeretlenségében.


30. Marina, Ön előtt borzalmas magányok tűntek el. Elviselhetetlenek, mint a sötéttel való párbeszéd, mint ahol fölsejlik a partner és az epizodista arca, nos, ők sem tudtak elhomályosítani. Ahogy közeledne – elrepül a madársereg és eltűnik az elveszettek tömegmagány-kacajában. Nem úgy, mint én – facipőben zörgök és kopogok mellettük, nehogy szökésre kényszerítsem őket, míg ők nevetségesen, groteszkül ellőttem ellenek, mindenből ők potyognak, amihez csak hozzáérek, a skizofrén fecsegés száraz aranykeretébe foglalnak. Türelem, várakozás, előérzet és megállás nélkül? Amúgy még mindig kész vagyok fölmászni a tetőre a macskáért, csak ne üldögéljek itt ilyen magányosan, oh, Marina, miért létezem ilyen sokáig? Nehéz megölni a magányt. Végül eljön, mindegy, macska vagy ember, ha sietsz, ha kétségbeesésedben az első fegyver után nyúlsz. Üvölteni szeretnék Vologyára, gyalázni szeretném és gyötörni, miközben ő tisztán és csengőn hatalmasakat (ahogyan kontrasztban van kifaragott, precíz arca – a tisztasággal) kacagjon, mert mindent tud. Miért küldte el őt? Leveleink, igen, vannak, nem tengerentúliak, hanem emberen és öntudaton túliak, amelyek oda tévednek, ahol a hóval lerázza magát a láb is, csak úgy, lezserül, alkalomszerűen. Vannak leveleink, a látóhatár bűnei és a létezés fáradtságának megtapasztalására. Végtelen levelek, amelyek mind gyorsabban és mind vészesebben gombolyodnak le. Bocsáss meg szélpostás, hogy mint valami varázsitalba, bele vagyok mártva az önzésbe. Perverz Obelix. Mert eljő az idő, amikor minden fölösleges, amikor minden végleg ellökött lélek váratlanul betolakszik, fölteszi a mindent eldöntő találós kérdést, és nem tűnik el, míg néhány kulisszát le nem rombol. Ezt a beszélgetést nem lehet elmesélni, és magánlevélként az elejétől megírni, majd ajánlva föladni. Valaki gondoskodik a magány mennyiségéről a világban, valaki gondoskodik. Nem kerülhet meg, nem teheti. Megnyílok, föltöröm a pecsétet, és másként záródok magamba. Nem csak ez létezik magamból. Semmi nincs elolvasva. És valóban, eljön a nap, amikor majd megvetem ezt a pecsétet. Semmi sincs leírva. Varázstinták vagyunk, és a szemgolyók melegségétől függünk, a gyomorba szorított lélegzet rövidségétől, a szürcsölő ajkak nedvességétől… Nem akar a macska a tetőn. Azt mondja – szedd össze magad. Azt mondja – ki vagy te. Azt mondja – itt csak egy karakter nélküli gazda lehet. Udvariasan meghajlok felé, és azt mondom – nincsenek ambícióim, csak egy magányom van, ezt kell a telihold alatt együtt leölnünk. Deal.

103

40. Az Ön nyelvén, kibírom. Kerül morzsa az összes elmaradt beszélgetéshez. A sikoly, amely nem marad benn az épületben, hanem elgurul a vesszővel, nem akarja megfelezni magát más sikolyokkal, és nem akar belopakodni a semmilyen társalgásba. Sikoltozós beszélgetésekről álmodom, amelyek nem íródnak meg sehol, sehol, sehol. Repedés. Szomjúhozom arra, hogy beszéljek az Ön telt ajkú, repedtkalács-szerű verssorairól, az Ön férfi és az Ön női hangjáról. Nincs kivel. Ó, milyen kincset hordozok, és nincs kés, amely fölhasítana, és fölmutatna a világ világosságának. Az élő tárgyakhoz fogok közeledni, róluk könnyű elképzelni a megvalósult tökéletességet. Elmegyek egy tikkasztó és fojtogató fészerbe, hogy megtanítson, az érzékeket nem lehet elviselni. Az én homályos látásom csak a szemlélődés módja. Valójában minden olyan, ahogy nem-nézés kísérletében jelentkezik, a többi hitetlenség az érzékekben. Hadd költözzön az

Sonja Veselinović - Poéma odaátra

19. Az ujj alatt papír pulzál. Vagy az ujj pulzál. Könnyedén balról jobbra húzom, valahol megáll, és nem akaródzik tovább menni, ekkor elfelejtem. Kihullatom az elmémből, és ha olyan szívem lenne, amely mindenhol pulzál, még ebben a fölzaklatott ujjban is, és társalgásban távol lévő nyomtatási színben is. Kihullatom elmémből, és ugyanezzel az elmével, nem tudom hogyan, mégis tehetséges vagyok. És a színészkedésben is, ám csak saját rendezésben, az ész hiányában. A kibírhatatlanságig megfertőzök mindent (ujjam még mindig ott van, ahova tettem), a legértelmetlenebb részletekig. Egy ilyen élet elpusztítana mindent maga körül, szerencse, hogy a képzelet szüleménye. (Mint én, mint én, mint én!) Valamiből több van bennem. Szüntelenül pusztítok. Van bennem valami robbanás, amely tudja, hogy nem szabad megtörténnie. Képzelgéseim értelmetlenek, ám kiegészítői derék álmaimnak. Hogyan tudnak megőrizni, meg tudnak-e egyáltalán, nem merem megkérdezni. Nincs az a bátor kérdező. A nevem – mindig másképp hívnak. A darab – egyfelvonásos/többfelvonásos – egy elme nélküli embernek – és a költőnőnek is, aki lengő kendővel a nyakában rejti… Darabomnak soha nincs vége. Drága Marinám, Önt sem olvasom soha végig. Azok ott a végén kitalációk, becsapták magát. Nem szándékosan, nem tudnak ők a mi hallgatólagos megegyezésünkről. Van láng. Én is vagyok. Ez nem csak patetika. (Én ilyen vagyok azoknak, akik nem szeretnek kérdéseket föltenni!) Ez a patetika értelmetlen. Az álom színdarabja – tartson csak pár pillanatig – a valóságban nem tartana se-med-dig.


44. Ez a nyár, Marina, a haj bebodorított liánja, amely meglebben az ujjak érintésére, összefonódik, rabul ejt. A korbács, amellyel fölébresztik a fenevadat, hogy megnemesedjen a lélegzet. A posta hajnali ötkor elküldi az édes és zihálós értelemmel teli kövér csomagokat – nem szabad megfordulnom, hogy lássam – próbáltam – eltűntek – nem fordulok meg – örülök, hogy fennmaradnak – és ez a nyár. Semmiség ez, csak a közömbösség nyoma. Közömbösen és magányosan, néha ezt szeretném, hogy valaki elolvasson. Betűről betűre, szörcsögve, mint egy gyerek vagy egy gyöngeelméjű, és így meg is értsen - ahogy az adottság irigy részleteinek összeegyeztethetetlensége – és a távolságot is, amely valahol mint mondat mutatkozik meg. Az élőlény birtokos esete, az elhajlítás tudatossága. Nem számít, tudok vészharangot kongatni, szétdurranni, ha kell, ez a választás csábító nekem, mint minden más, ez nem tesz kevésbé elveszetté. Nem vagyok szent: ők parázson sütik szívüket, ahogy rostélyoshoz a hagymát szokás. Nem vagyok szerény: ők a zsebükben markolásszák szívüket izzadt tenyérrel. Nem vagyok izgalmas, az pláne nem. Ők, hm… nem fontos. Augusztusban, még augusztusban nevetni kell, teli szájjal, őrülten. Szeptemberben már fejet kell hajtani és nyöszörögni. A halottakért – középen – könnyet ejteni – jobbra az élőkért – balra magamért. Októberben teljesen használhatatlannak kell lenni. De novemberben – regényt kell írni. És elfelejteni a hónapok sorrendjét, mert – valamelyik – decemberben újjászületek. (Mint 1918 decemberében.) Ha körnek kell lennie, akkor az legyen úgy, ahogy én akarom. Így van ez Szonyácskánk – folytonos kijárás a körből. Ha körnek kell lenni, akkor adják nekem a középpontot! Tudatában vagyok, hogy amíg ezt mondom, elviselhetetlenül nevetek, dacosan és szemtelenül, de mindenképp korlátlanul nevetek. De csak félre akartam vezetni, ahogy másokat is, több-kevesebb sikerrel; hiába. Nincs történet, csak az állapot sorrendje. Nem voltam én mindig passzív hősnő. És meglehet, pont ebben van a trükk. Passzívan győzi le a kört, aktívan megadja magát neki. Ezért az én történetem – az Ön örökös olvasása. Ezért az én történetem – a nyár meggyilkolása. Ezért végtelenül unalmas nevetni és sírni. 55. Újra harang lennék, pörgettyű és nap, decemberben. Lennék újra hiábavalón föláldozott és rettenetesen gonosz, ötpercenkénti váltásokban, teljesen természetesen, messzi vudu-gombostűktől üldözött. Lennék a finom kéreg alatt újra, nagyobb szabadságot úgysem képzelhetek. Újra az Öné lehetnék, ó, Marina, csak az Öné, hogy kijelöljön a szőkéknek és feketéknek, mint a legszerelmesebb verseket. Régóta késő, minden halálunk ránk ragad, mint a fagyöngy nedve. Mégis igyekszem,

104

Sonja Veselinović - Poéma odaátra

illatos fészer a fejembe, hadd szikrázzanak a pikkelyek, amelyek színezik a halastavakat, hadd reszkessen a kimerült kutyák nyálkás nyelve, hadd támadjon mindenki az érzékekre, számolva a szürkeséggel, amellyel teli töltődtek a koponyák, a szürkeséggel, amely lehetetlenné teszi, hogy megfessen a bolygó, hogy összegömbölyödjön a hajam alatt, és extázisban törjön ki, az ő tagadhatatlan győzelmében. A szavak világa leszállási lehetőségek nélküli mély verem, amelynek az összetört test mégis megörül, stopjel nélkül, uzsonnaszünet nélkül, előre megfontolt szándék nélkül. A leszállás balzsam a zsibbadt érzékekre, melyek egyszerre verdesni kezdenek az egész testen, mint a források vizei, és egymás után fölszabadítják az izolált szigeteket. Amíg úszva közelednek, fejkendős asszonyokat látok futni, hogy találkozzanak egymással, hatalmas, félmeztelen férfiakat látok, akik évek óta nem látott csónakokat szabadítanak ki a hínárral benőtt öbölből. Gyerekeket nem látok. Mit csináltak egész idő alatt, nem tudom. Könnyedén összevegyül valamilyen talaj, és ahogy nézem ezt az emberi erőfeszítést, a fenébe is, azt gondolom, valakinek a hazugsága ez és megint a sajátjaimat csapom be. És meddig tartanak ki a rozzant csónakok, hogy hordókká váljanak; amíg a férfiak ismét kihullanak asszonyaik emlékezetéből, mert más nőket látnak más szigeteken? Asszonyaik olyan helyeken állnak, ahol megrepedt a föld, és ahol könnyen cserélnek gazdát a könnyek. A férfiak keze föladja a magasztos munkát. Ami alá lett ásva, behegedt – semmit sem hagyhatnak el. Nézem tenyerüket, annyira önállóak, annyi mindent elintéznek, bármiféle tudás és a test maradéka nélkül, és gyanítom – melyik lenne az a szó, hiszen nem szokták az írást, amelyet először vetnének papírra. Vajon annak a lénynek a neve lenne, aki elviseli őket, vagy azé, aki elfáradva az önállóságtól, vacsorával várja? Vajon ez valami új, jó szó lenne? És eléggé hinnének-e nekem, hogy megőrzésre ideadják? Hiányoznak a szavak, drága hajósaim, vigyetek önmagamhoz, amíg csapatban vagytok. Nem sokáig fogok hinni nektek.


69. Sonne alter Tage leuchtet a mi érzéketlenségünk, a mi nem létünk, a mi varázslatos megértésünk… Mi marad sugárzás nélkül? Egy könyv vigasza, beleragadás egy fejezetbe, támasz helyett, hogy a feneketlenség íve ne mozduljon. És az arc egyik oldala, amely pirospozsgás – a másik oldala sárga. Bekeretezett szemek a látókör ketrecében. Bohóc vagyok… Künn olyan korszak, amikor a nők esküvői ruhákat néznek a kirakatban. Minden vöröses-sárga visszatükröződésben nyelvet öltök; száműzöttnek lenni az asszonyban, aki állandó a férfiban, félek. Szavaim valójában akárki bolond szavai, amelyek előadásra hívnak. Marina, szeretné látni a lehetetlen azonosításának jeleneteit? A kulisszák rímelésével és kegyelmével, minden könnyelműség nélkül. A kezdeményezés csúnya meztelensége marad az egyetlen tulajdon az utolsó én elszemélytelenedése után. Undorító leszek, és ez már semmit sem fog jelenteni. Leírás helyett – következetesen fogok – konzultálni Kafkával. Pók leszek, és nem kell visszaadnotok a hangom. Hebehurgya, anonim pók: egyeduralkodó a szöveg hálóján, amelyhez ragadtam. A nyers, magányos lény csalóka kárhozata, átkozott olvasva olvasója – az onirikus témáknak. Hova lehet megszökni a levél elől, melyik tenyérhez? Egy könyv vigasza, befejezése… A név vigasza, ha már semmi más nincs. A haj vigasza, amelyet majd befonok, hogy fölmászhassak az ablakomhoz – megint a kerület, megint a hazugság, megint a csuklópántok keresése, amikor az ágyazatból kiugrik a sín. És a sejtelmes mosoly. Ó, térj vissza Vologya! Semmi sincs a porszemekből, semmi sincs a történetek maradékából, semmi a szójátékokból! Ó, segíts, Vologya! Elpusztítom magam ezekkel az átkozott levelekkel! Ki kell használnom fonásra való hajlamomat, az ollók sokaságát: és a történetekből nyáladzással, össze-vissza fecsegéssel és locsogással gyógyulok ki. Még egy rang, hölgyeim és uraim, a grafománoké. Olyan könnyen nem intéztek el minket. Ez alkalommal a pók és a gyilkos is bennem van – ami vagyok, ezért az előadás új. Minden szerző halála talajgazdagító lesz saját képmásuk diadalára. És a szerzői jogokért és a szerzői példányokért és a szerzői honoráriumokért leszünk. Mert a valóság egy, egész, homogén. Olvasva minket felfogják, hol van ennek a rémfilmnek a határa. Ó, Marina, Vologya sem tökéletes, most már világos számomra is, ám Vologya tökéletes olvasó! A szöveg be fogja bizonyítani, hogy akarja őt, a szöveg, amelyet Ön ír, amelyet írunk, amely a vissza nem térésbe ír minket! Nem fogom, ott, a könyvben cseszegetni. Vologya él, és nem hagyja, hogy azt csináljak vele, amit akarok. Várok. Ez egy későbbi várakozás, éber költőm bolddal ír, mint a fenyők Über Sonjas weiße Brauen.

105

Fordította: Bozsik Péter

Sonja Veselinović - Poéma odaátra

kilopózok magamból, mint láng a tűzhelyből. Azt gondolom, hogy valamit még kipróbálatlanul is meg tudok ragadni. A színházban ezért rohantam előre, hogy lássam az arcokat, valami emberi vonást, hogy valahogyan összeálljak. Mert, gyanítottam, hogy túl az ő kárpitozott székeken elterpesztett fenekükön, túl a sötétben felejtett, görcsbe rándult özvegyeken, elfekszik hűséges pókom hasteste, és mindannyiukat behálóz egyetlen mozdulattal. És egy kérdés: most is egyedül vagy? Egyedül vagyok a hatalmas, teret és öntudatot fölfaló színházzal, amely mégis furcsán terpeszkedik el körülöttem. A mozdulat lehetetlenségével tükrözöd a kitárult, szétterpesztett lábú özvegyeket, szánalmas pókod hasán, és ez a kereszt jobban fáj, mint a megmagyarázhatatlan szögek, az összes sarkok fájdalmasan üres anyaméhe. Kísértet vagy, bizonyára, érthetetlen asszony, aki a komor homályban lépdelt veled. Most, végre, világosan látsz, csésze, szék, polc nélkül nem tudsz segíteni testeden. Elment, és ezzel megvékonyodott a rőt gyomor hangja, amelyen kívül nincs semmi. És száj földdel teli, a szamócák töpörödöttek a meleg, tejfehér víztől, az ismeretlen képei ők, amelyek olykor-olykor az álomban jelennek meg, de ritkán ahhoz, hogy meglehessen őket jegyezni. Mint egy kis, romos bánya, magadba vagy omolva, kötél és fény nélkül. Többé semmi, sem a narkotikus álmok, sem a dicstelen kijózanodások nem tudnak a tompa dobogástól megszabadítani. Arany vérkeringéssel terjednek szét bennem az ütések, s míg fuldoklom, nem fognak nyugodni, az arany homállyal nem semmisítik meg a hallomásból tudott, kinti fényt. Mint egy kis, romos bánya, benn vagyunk a rőt gyomorban, benn a hastetsben, benn a szikrában, egy eltévedt szikrában, mely a ház közepén álló tűzhelyből szabadult ki.


Poema preko (Odlomci)

11. sanjati kišu i probuditi se u kiši još malo pa pokisla sa opominjućim bolom u grlu – ako bol prođe u toku dana – nije bilo ni sna ni dana već samo bol kao orijentir u mokroj skrami kapaka; ako bol ne prođe – nije bilo dana jer ga je san svojim proizvodom – pomenutim bolom u grlu – nadvladao dakle svejedno nema dana čemu onda ponedeljak utorak pa sve do onog čarobnog vendredi venerdí pяtnica pa malo prozaičnog Freitag/friday i tako dalje – zar samo zato da bi Petko svugde dobio ime nije to samo - to je sasvim dovoljan razlog – dati ime pa to je već pola posla to je već – odživeti snovideti polovinu njegovog/njenog života; dati ime to je – učestvovati neodstranjivo i neponovljivo sanjati bilo šta i probuditi se – to je već događaj i jedno od čuda čak; prelazi u kojima sebe postavljamo kao vršioca radnje – zar nije ljupko to – probuditi SE jer ja zaista nisam sigurna da imam takvu moć da naredim sebi da se probudim JEZIK uvek teži da nas uteši to je naš izum bar delimično – doduše moj nije ja sam njegov ali nema veze zamislite da sam jedna od... ponavljanja nas teše – danas ću se probuditi u 7 časova i sutra takođe i to će biti dovoljno da se ponadam da zaista upravljam svojim životom – razmišlja (ja ne – ja znam da Vi upravljate čak i odande, iako zbog toga možda očajavate) kako reći istinu u utešiteljskom jeziku – hoće li joj se podati; ne – ćutim nema pitanja dosadnih zamarajućih kazniće me jezik zbog tolikih pitanja – počelo je već rekoh za bol u grlu širi se da bih manje pričala i još manje zapitkivala ne želim ja istinu sigurno ima u meni neki čovek nedostatan da vlada, ali ne i da cenzuriše sve moje istinoljubive (nekako je ružna ta reč – da da to je njegov uticaj – ne volim složenice – što kraće to bolje manje zastranjivanja) težnje; sada bi mogao da mi natukne neku poslovicu da završimo s tim – na ti! to ti je dosta ako je svima to nalik na istinu mora i tebi biti... više volim zagonetke ali one što nemaju 1 rešenje ili – još bolje – one koje nemaju rešenja više volim poeziju pssssssssssssssssssssssst

106

Sonja Veselinović - Poema preko

10. Kako se živi bez muške ruke? Kako se to – od sebe, jedine, pravi dovoljno? Kako se naredi sebi da to sopstvo bude sebi i muško i žensko? Kako se čeka, Marina, kako se preživljava sa sobom? Voleti u mašti, dok se leškari, dok se šeta kroz rupičasto osvetljenje podno krošnji, iza granja slutiti lik, birati svaki pokret, ne, svaku misao o pokretu, miriti se, praštati se i vraćati se, sve izmišljeno, baš onako kako bi trebalo neko da pronađe u knjizi, i nikada, nikada, nikada ne živeti srećno. Do kraja... ha-ha... stranice? Stajati u centru odmaštanog (tamo je sve uvek u centru i sve je večno) i pod prstima i u vazduhu i u smislu nanizanog slutiti poljubac koji dolazi. Savršen. Završen u sebi, u svojoj nepotrebnosti. Naivno kombinovati sa viđenim mestima, sa viđenim svetom, nikada sa viđenim nekim ili sobom. Ukinuti sebe i pojaviti se novorođen sa svešću slobodnom od doslednosti lika i od jezika i instinkta sviklih na sebe. Videti prvi put svoje lice i obratiti mu se – kao majka detetu – novim imenom, novim tepanjem. Osloboditi ga. A onda ga na suncu ispeći i pojesti jednog lepog dana, kad dojade zemaljski plodovi. Ako voleći zamagljujemo sebe, treba sazdavati stalno iznova neko jasno i čak pomalo zaslepljujuće, sveževazdušno ja. Ali mene već poznaju po onom ja što se u govoru koti kao zečevi, po onom upornom, prenapornom pokušaju da dokažem da sam tu. Ali to što imam ja ne dokazuje da sam tu, već samo to da ima teksta u ovoj sobi ovoga grada, leta Gospodnjeg ko zna koga.


19. Pod prstom pulsira papir. Ili prst pulsira. Povlačim ga lagano s leva na desno, negde zastane i ne ide mu se dalje, tada ga zaboravim. Smetnem s uma i da imam srce što pulsira svugde, pa i u tom prstu uzburkanom u opštenju sa odstajalom štamparskom bojom. Smetnem s uma i taj isti um, ne znam kako, ali za to sam baš nadarena. I za glumu, ali u sopstvenoj režiji, u odsustvu uma. Do nepodnošljivosti razrađujem sve (prst još stoji tamo gde sam ga ostavila), do najbesmislenijeg detalja. Takav život bi razorio sve oko sebe, sreća što je izmišljotina. (Kao ja, kao ja, kao ja!) Ima u meni nečega previše. Neprestano potiskujem. Ima u meni neka eksplozija što zna da ne sme da se desi. Moje predstave bezumne jesu dopuna ispravnim snovima. Koliko će me očuvati i hoće li to moći uopšte, ne smem da pitam. Nema tako hrabrog upitnika. Zovem se-zovu me uvek drugačije. Komad – jednočinka/večnočinka – za jednog čoveka bez uma – i za pesnikinju odlepršalu sa maramom oko vrata da skrije... Nikada nema kraj, moja predstava. Draga moja Marina, ni Vas ne čitam nikada do kraja. Ono na kraju su izmišljotine, slagali su Vas. Ne namerno, ne znaju oni za naš prećutni dogovor. Ima plamena. I mene ima. Nije to samo patetika (Ja sam sva takva za one što ne vole da postavljaju pitanja!)! To je patetika bezumna! Komad za sanjarenje – traje dva ili tri trena – u stvarnosti ne bi trajao ni-ka-da.

107

40. Na Vašem jeziku, opstajem. Mrvice dostaju za sve preostale razgovore. Vrisak što se ne održi u zagradi, što se odroni sa zarezom, ne da se podeliti sa drugim ni prokrijumčariti u razgovoru. Sanjam vriskave razgovore, koji se ne zapisuju nigde, nigde, nigde. Čeznem da progovorim ustiju punih Vašeg krckavog kolača stiha, Vaših muških i Vaših ženskih grla. Nemam s kim. O, kakvo blago nosim, a nema noža da me raspori i na svetlo sveta ga iznese. Približiću se bićima stvari, za njih je lako umisliti ostvarljivo savršenstvo. Poslaću se nekoj toploj i zagušljivoj staji da me nauči da se čula ne mogu istrošiti. Moj zamućeni vid je samo način posmatranja. Sve je upravo tako kako se javi u pokušaju negledanja, ostalo je nepoverenje u čula.

Sonja Veselinović - Poema preko

30. Marina, pred Vama su tolike grozne samoće iščezavale. Nesnosne, one što ni razgovor sa mrakom u kome se naziru beskrajna lica partnera i epizodista ne može da istanji. Čim se približite – prhnu jata i izgube se u kikotu ostavljenih ne-više-samih. Ne kao ja – cokulama lupam i treskam pored ne bi li ih naterala u beg, a one se podrugljivo, groteskno, predamnom kote, popadaju po svemu što dotaknem, optaču suvim zlatom shizofrenih ćaskanja. Bez strpljenja, bez čekanja, bez slutnje i stajanja u mestu? Još uvek je onako, spremna sam poći mački na krov samo da ne sedim sama, ah, Marina, zašto da me ima tako dugo? Teško je ubiti samoću. Naposletku dođe svejedno da li je mačka ili čovek, ako se žuri, ako se u očaju poseže za prvim oružjem. Želela bih da vičem na Volođu, da ga grdim i kinjim, a da se on ogromno, zvonko, jasno (kao što mu je jasno lice – u kontrastu izvajano, precizno) smeje, jer sve zna. Za šta ste njega otposlali? Pisma jesmo, ne prekookeanska, nego preko svesti, prekočovečna, što zalaze tamo gde se sa snegom sa stopala otresa i sopstvo, onako ležerno i nemarno. Pisma smo, za iskušavanje horizonta greške i zamora bivstva. Beskrajna pisma što se odmotavaju sve brže i sve kobnije. Praštaj mi, poštar-vetre, što sam, kao u čarobni napitak, zamočena u sebičnost. Perverzni Obeliks. Jer dođe vreme kada je sve suvišno, kad se skrajnuta, odgurkivana duša iznenadno nametne, postavi odsudnu zagonetku i ne želi da se ukloni dok neke kulise ne uruši. Taj razgovor se ne može prepričati, niti se može ispočetka sebe-pismo napisati, pa preporučiti. Neko brine o količini samoće u svetu, neko brine. Neće me zaobići i ne sme. Otvoriću se, razlomiti pečat, pa se zatvoriti na drugi način. Nije to sve od mene. Ništa nije pročitano. I zaista, doći će dan kada ću prezreti i ovaj pečat. Ništa nije napisano. Čarobna smo mastila i zavisimo od toplote očne jabučice, od kratkoće daha stisnutog u trbuhu, od sočnosti usana koje sriču... Neće me mačka na krovu. Kaže – sredi se. Kaže – ko si ti. Kaže – ovde može postojati samo jedan gazda bez karaktera. Uljudno joj se naklonim, kažem – nisam ambiciozna, samo, imam jednu samoću da je pod nacerenim punim mesecom zakoljemo zajedno. Deal.


Neka se mirisna staja naseljena u mojoj glavi, neka se iskrice krljušti što boje ribnjake, neka se sluzavi, drhtavi jezici suncem iscrpljenih keruša, neka se svi naleti na čulnost obračunaju sa sivilom kojeg je lobanja prepuna, sa sivilom koje onemogućava da me oboji planeta, da se sklupča pod kosom i eksplodira u ekstazi, u njenoj neporecivoj pobedi. Svet od reči duboka je jama bez dragog prizemljenja, kome se ugruvano telo ipak obraduje, bez stop-znaka, bez pauze za užinu, bez predumišljaja. Prizemljenje je melem za umrtvljena čula, šibne odjednom, kao izvrnuti vodopad, svuda po telu, i oslobađa, jedno po jedno, sva izolovana ostrva. Dok se približavaju plutajući, vidim zabrađene žene kako trče jedne drugima ususret, vidim grdne crne muškarce kako, goli do pojasa, oslobađaju godinama nevidljive čamce urasle u obale. Decu ne vidim. Šta su radili za sve to vreme, ne znam. Spaja se lagano nekakvo tlo i gledajući taj ljudski napor, opet, prokleta, pomišljam, da je sve to nečija laž, da opet varam svoje. Te dokle će izdržati trošni čamci, te hoće li biti bure, te hoće li, videvši one s drugih ostrva, muškarci opet smetnuti s uma svoje žene? A one stoje na mestima gde je bilo pokidano tle i razmenjuju suze. Njihove šake odaju taj uzvišeni posao. Ne sme im ispasti nijedna – podriće tek sraslo prizemljenje. Gledam u njihove šake, toliko samostalne, koje toliko toga obavljaju bez ičijeg znanja, bez ostatka tela, i slutim – koja bi bila reč koju bi, nesvikle na pisaljku, prvu spustile na hartiju. Da li bi to bilo ime bića koje ih nosi ili bića koje, umorne od samostalnosti, večerom traže? Da li bi to bila nova, dobra reč? I da li bi mi verovale dovoljno da mi je ostave na čuvanje? Ponestaje mi reči, brodari moji, vodite me sebi, dok ste na okupu. Neću vam dugo verovati.

55. Bila bih opet zvono, čigra i sunce u decembru. Bila bih opet beskorisno požrtvovana i grozno zla, u smenama od po pet minuta, sasvim prirodno, gonjena dalekim vudu čiodama. Među korice bih opet, veće slobode nema. Bila bih opet Vaša, o Marina, samo Vaša, da me dodeljujete plavima i crnima kao najljubavniju pesmu. Odveć je dockan, sve naše smrti kao imele žive, nalepljene na nas. Ipak nastojim, iskradam se iz sebe kao plamen iz ognjišta, misleći da još nešto neokušano mogu da zahvatim. Tako sam na pozornici hrlila napred da im vidim lica, samo za neku ljudsku crtu da se uhvatim. Jer, slutila sam, preko svih njihovih stražnjica prostrtih po tapaciranim stolicama, preko udova zaboravljenih u mraku dok se ne ukoče od grča, leći će trbuh-telo moga vernog pauka i sve će ih začas jednim pletivom premrežiti. I pitanje: jesi li sada sam? Sam sa ogromnom pozornicom što te, proždirući prostor i svest, ipak čudesno zaobilazi. Bez ikakve mogućnosti pokreta, odslikavaš se raširenih, raskrečenih udova, po trbuhu otužnog pauka, i taj ga krst boli više no svi neprotumačeni

108

Sonja Veselinović - Poema preko

44. Ovo je leto, Marina, ova ukovrdžana lijana kose koja trepti pod prstima, izvija se, zanosi. Bič kojim će se probuditi zver, zver kojom će se oplemeniti dah. Pošta u peti koja odašilje debele paketiće pune slatkih i zadihanih značenja – ne smem da se okrenem da ih vidim – probala – nestali su – ne okrećem se – drago mi je da opstaju – i to je leto. Ništa to nije, tek trag ravnodušja. Ravnodušna i sama, ponekad želim samo da me neko pročita. Slovo po slovo, sričući kao dete ili slaboumnik, tako i da me shvati – kao datost surevnjivih delova nespojivih u jedno – daljinu koja se negde ukazuje kao rečenica. Genitiv bića, nakrivljenost svesti. Ništa to ne mari, mogu zazvoniti, mogu i prepući, taj izbor, zavodljiv po sebi, kao i svaki drugi, mene ne čini manje izgubljenom. Nisam od časnih: oni režu srce na kolute, kao luk za meso sa roštilja. Nisam od skromnih: oni u džepu muljaju srce među znojavim prstima. Nisam od zanosnih, to svakako nisam. Oni, hm... ma nije važno. U avgustu se smejati, na sav glas, ludački, još u avgustu. U septembru već spustiti glavu i zaridati. Za mrtve – suza desno, za žive – suza levo, za sebe – u sredini. U oktobru biti već sasvim neupotrebljiva. Ali u novembru – napisati roman. I zaboraviti na sled meseci, jer se u decembru – nečijem – već iznova rađam. (Kao u decembru 1918) Ako mora biti krug – neka bude krug na moj način. Tako je i naša Sonječka – neprestano izlaženje iz kruga. Ako mora biti kruga, neka meni daju centar! Svesna sam da se nesnosno smejem dok to izgovaram, bezobrazno ili prkosno, u svakom slučaju, apsolutistički. A samo sam pokušala da zavodim, manje ili više uspešno, kao druge; zalud. Nema događaja, samo sled stanja. Nisam ja uvek bila pasivna junakinja. A možda je baš u tome trik – pasivno pobeđuje krug, aktivno mu se predaje. Zato je moja priča – večno čitanje Vaše. Zato je moja priča – ubijanje leta. Zato je beskrajno dosadno smejati se i plakati.


uglovi, sve bolno prazne materice ćoškova. Sablast si, izvesno, i nepojmljiva je žena što je u tmasti mrak kročila sa tobom. Sad, konačno, vidiš jasno, bez šoljica, bez stolica, bez polica, nećeš moći svome telu da pomogneš. Otišlo je, a sa tim odlaskom, istanjio se glas riđeg želuca izvan koga nema ničega. I usta izmuljana zemljom i jagodice smežurane od tople, mlečnobele vode, slike su nepoznanice koja se javi katkad u snu, no odviše retko da bi se pamtilo. Kao mali, ruševni rudnik, sam u sebe si spušten, bez kanapa i svetla. Više te ništa, ni narkotička sanjarenja, ni beslasna trežnjenja, od tupog kuckanja ne mogu odvratiti. Raznose se udarci zlatnim krvotokom i smiriti se neće dok zagušljivim, zlatnim mrakom ne ponište svetlo, po čuvenju znano, svetlo izvana. Kao mali, ruševni rudnik, unutar riđeg želuca, unutar trbuha-tela, unutar iskrice, jedne zalutale iskrice sa ognjišta posred kuće.

Sonja Veselinović - Poema preko

109

69. Sonne alter Tage leuchtet naše bešćutnosti, naše nepostojanosti, naša vražja podrazumevanja... Šta preostaje neozračeno? Uteha jedne knjige, zaglavljene, umesto stuba, negde posred mozga da se svod sa bezdnom ne pomiri. I jedna strana lica – crvena, druga – žuta. Uokvirene oči u okviru svog vidokruga. Jesam pajac... Napolju doba kada žene u izlozima gledaju venčanice. Iz svakog odraza crveno-žuta im se isplazim, biti zatočena u ženi koja je nepromenljiva u muškarcu, strah me je. Moje reči jesu reči ničije lude, one pozivaju na predstavu. Hoćete li gledati, Marina, scenu nemogućnog poistovećivanja? Onu bez lakomislenog sricanja i milovanja kulisa? Ružni akt inicijacije u ono sopstvo koje preostaje nakon sistematskog obezličavanja poslednjeg ja. Biću odurna i to više ništa neće značiti. Umesto opisa – konsultovati Kafku – dosledno. Postaću pauk i nećete mi moći vratiti grlo. Brzopleti, anonimni pauk: suveren na mreži teksta na kojoj me je upecao. Varavo prokletstvo presnog, usamljenog bića, prokletstvo čitalačko – teme svih oniričkih kružnica. Kuda pobeći od pisma, u koji dlan? Uteha jedne knjige, zaglavljene... Uteha imena, ako ničega drugog. Uteha kose, koju ću da upletem da se popnem do svojih prozora – opet kružnica, opet laž, opet traganje za zglobom gde će pruga iskočiti iz ležišta. I smešak slutnje. O, vrati se, Volođa! Ničega do trunja, do ogrizaka priče, ničega do kalambura! O, pomozi mi, Volođa! Prokleta pismom, razoriću ga u sebi! Treba iskoristiti svoje pletilačke sposobnosti, mnoštvo nožica: od priče lečiti se baljezganjem, brbljanjem, trabunjanjem. Još jedan čin, dame i gospodo skribomani. Nećete nas se tako lako rešiti. Ovoga puta, u meni su – ja jesam – i pauk i ubica, zato je predstava nova. Smrt svih autora nađubriće tle za trijumf njihovih likova. I bićemo se za autorska prava, za autorski primerak i autorski honorar. Jer, stvarnost je jedna, cela, homogena. Čitajući nas, shvatićete gde je potka tog horor-filma. O, Marina, nije Volođa savršen, jasno mi je sad, Volođa je savršeni čitalac! Tekst će dokazati da ga želi, tekst koji pišete, tekst koji pišemo, koji nas u nepovrat piše. Neću mu više tamo u knjigu persirati. Živ je Volođa i neće dati da radim s njim šta želim. Čekam. To potonje čekanje, moj će budni pesnik boldovati kao bore Über Sonjas weiße Brauen.


110


111


Vule Žuricé

Vule Žurić, geboren 1969 in Sarajevo (Bosnien und Herzegowina) lebt in Pančevo (Serbien) wo er mehrere Literaturprogramme leitet. Er hat zahlreiche Bücher mit Erzählungen und Kurzgeschichten sowie Romane veröffentlicht und schreibt Hörspiele und Filmszenarien. 1999 war Žurić „writer in residence“ in Pontedera (Italien), 2000 Stipendiat des Internationalen Parlaments der Schriftsteller und 2009 Stipendiat des Literarischen Colloquiums Berlin. Auf Deutsch erschien Miss you, Božo Sušek in der Anthologie Das Kind. Die Frau. Der Soldat. Die Stadt. Zeitgenössische Erzählungen aus Bosnien-Herzegowina. Vule Žurić 1969-ben született Szarajevóban. Pančován él, ahol számos irodalmi programot vezet. Számos elbeszéléskötete és regénye jelent meg. Hangjátékot és filmforgatókönyvet is ír. 1999-ben az olaszországi Pontedera „writer in residence“ programjának vendége volt. 2000-ben megkapta az Írók Nemzetközi Parlamentjének ösztöndíját, 2009-ben pedig a berlini Literarisches Colloquium látta vendégül. Németül Miss you, Božo Sušek című elbeszélése olvasható a Das Kind. Die Frau. Der Soldat. Die Stadt. Zeitgenössische Erzählungen aus BosnienHerzegowina (Kortárs elbeszélések BoszniaHercegovinából) című antológiában. Vule Žurić rođen je 1969. u Sarajevu (Bosna i Hercegovina), živi u Pančevu (Srbija) gde vodi nekoliko književnih manifestacija. Objavljene su brojne knjige s njegovim pripovetkama i kratkim pričama, ali i romani, a piše i radio-drame i filmske scenarije. Žurić je 1999. u Pontederi (Italija) bio „writer in residence“, 2000. bio je stipendista Književnog kolokvijuma Berlin. Na nemačkom je objavljena priča Miss you, Božo Sušek u antologiji Dete. Vojnik. Grad. Savremene pripovetke iz Bosne i Hercegovine (Das Kind. Die Frau. Der Soldat. Die Stadt. Zeitgenössische Erzählungen aus Bosnien-Herzegowina).


113

Die roten schmutzigen Wasser der Save überfluteten weiterhin die Erde und die Nacht. Jeden vierten Abend hatte er einen Kontrollgang bei den Wachen am Fluss. Das Ufer, über das er schritt, war matschig und das gegenüberliegende Ufer war überfüllt mit gegnerischen Soldaten. Seine Uniform war neu, es gelang ihm nicht, sie schmutzig zu machen, so, dass er sich kaum von den anderen in der Stadt unterschied. Šabac ist in den letzten Monaten von den einen in die anderen Hände gefallen und außer des Namens, unter dem die Stadt auf den Stabskarten verzeichnet war und der strategischen Lage war sie bedeutungslos geworden. Geblieben sind nur so die eine oder andere arme Seele, viel Militär, noch mehr Ruinen und ein einziges vernünftiges Lokal, das von Ruža geführt wurde. Er ließ die Schützen in den Gemäuern der alten türkischen Festung zurück und machte sich auf den Weg zu Volođa, dem Matrosen, einem Russen, der das Torpedorohr bewachte. Gerade als er sich die Zigarette angezündet hatte, schoss eine Kugel über seinen Kopf hinweg. Er schmiss sich auf die Erde und rauchte weiter, während nun ein ganzer Schwarm Munition das Gebüsch zum Taumeln brachte. Er drückte die Zigarette im Matsch aus und kroch zum Ufer. „Volođa?!“ flüsterte er, so laut wie es gerade erlaubt war. Der Russe winkte ihm zu. „Gibt es was, Volođa?“, fragte er, während sie nur, ein kleines Stück vom Wasser entfernt, neue Zigaretten anzündeten. Gott sei Dank nichts Neues, Herr Unteroffizier“, sagte der Russe und fing zu Husten an, „Und wenn es was gäbe“, sagte er weiter hustend, „so hätte man schon in der Stadt davon gehört. “Er konnte nicht aufhören zu Husten. „Wenn ein Torpedo einschlägt, wissen es alle, außer derjenigen, die getroffen wurden.“ Er stand auf und stützte sich an der knöchernen Schulter des Matrosen ab, der weiterhin hustete. Die Nacht in der Stadt unterschied sich durch nichts von der Nacht auf dem Feld. Durch die Ruinen schritt man so gleichgültig, als ob niemandem die Schaufenster der vielen Geschäfte fehlen würden. Er mochte am liebsten die Ruine des Hauses von Doktor Vinarov, aus denen er sich gerne die Romane und philosophischen Abhandlungen „auslieh“ und sie dann immer ordentlich in den Krater zurücklegte, in dem sich ehemals die große Bibliothek des Doktors befunden hat. Nun hatte er es eilig, denn es schlug fast Mitternacht. Er hoffte, dass Ruža noch frei war, so dass es ihm gelang, noch ein paar Tänze mit ihr zu tanzen, bevor der Kommandant auftauchte, der, so hatten sie ihn als er versetzt wurde gewarnt, „ihr Freund!“ sei. Die ersten Töne der fröhlichen Musik gingen mit der schwachen Beleuchtung der Straßenlaterne einher, die seine stämmige Statur auf den Fassaden der vorbeiziehenden Häuser in einem schmächtigen Schatten abzeichnete. Er schritt durch die Geisterstadt zu einem immer lauter ertönenden Klang des Walzers, der in Ružas Lokal von Gefangenen und österreichischen Musikanten gespielt wurde. Als er an der Kreuzung auftauchte, von der er nur noch ein paar Schritte zum Lokal brauchte, hörte er, wie ausgerechnet in dem Moment Ružas Lieblingswalzer gespielt wurde. Sie tanzte ihn derweil mit dem Kommandanten. Das Lokal war überfüllt. Die Offiziere und die jungen Mädchen standen dicht an die bunten Tapeten gedrängt, die so gerade eben noch an der Wand hafteten, welche wiederum gerade eben noch so stand, während seine jüngste Liebe die Schritte zählend im Arm eines dicken Mannes tanzte. „Sie waren in Balkankriegen“, stellte der Kommandant fest, nachdem er sich ihm vorschriftsmäßig vorgestellt hatte und ihm den Umschlag mit dem Befehl überreicht hatte, in dem es hieß, dass er nach Šabac versetzt werde. „War ich, Herr Oberstleutnant!“ „Nun, dann“, sagte der Kommandant und legte missmutig all die Papiere auf den Tisch, „sie sehen selbst, dass das hier was ganz andres ist.“ Jetzt war sein Gesicht noch blasser während die Wangen des Oberstleutnant feist glänzten. „Da bist du ja, Krakov!“ sagte ein Kollege, mit dem er in einer Klasse in der Akademie war. „Oder besser gesagt,“ führte dieser fort, ihm ein Glas Champagner reichend, „ du bist nicht pünktlich.“

Vule Žurić - Hochzeit im Kreise Čiroki

Hochzeit im Kreise ČCiroki


114

Vule Žurić - Hochzeit im Kreise Čiroki

Er trank das Glas in einem Zug und hätte es am liebsten auf den Boden geworfen, gegen die Wand, gegen den Kopf von jemanden, aber er gab es dem Leutnant zurück und ging hinaus. Der Rhythmus des Walzers erlaubte ihm nicht, noch zügiger Richtung Kommando Hauptgebäude zu gehen, vor dem er von den Wachposten vorschriftsmäßig begrüßt wurde. Auf dem langen Korridor in der ersten Etage, in der sich sein Büro befand, holte ihn so gerade noch der Adjutant des Kommandanten ein. „Herr Oberstleutnant hat angeordnet, dass sie sich morgen um acht Uhr bei ihm einzufinden haben“. „Wo?!“ Der Adjutant war müde und nun etwas verwirrt. „Wo soll ich mich bei ihm melden?“ „In seinem Büro“ Er war kurz versucht, noch etwas zu fragen, was auch immer, aber er zog seine Hand Richtung Krempe, salutierte und schleppte sich ins Büro. Er konnte nicht „nach Hause“ in eines der wenigen Gebäude, das nicht zerstört war und in dem noch ein paar Offiziere einquartiert waren. Er zog die Mütze, nach wie vor eher sauber als schmutzig, aus, warf sie auf den Dielenboden und legte sich hin, überzeugt davon, dass er vor Wut, Eifersucht und Ohnmacht nicht ein Auge zu machen würde. Er wurde durch ein Klopfen und anschließendes Schlagen an der Tür geweckt. Er zuckte zusammen, sprang auf, zog seinen Revolver, schaute durchs Fenster in den Nebel und öffnete dann langsam die Tür. „Herr Unteroffizier“, der Adjutant schluckte schwer. „Ja?!“ “Ich dachte…wir dachten…“ „Du warst bislang nicht an der Front?“ fragte er ihn, und legte den Revolver zurück ins Etui. „Nein, war ich nicht, Herr Unteroffizier.“ „Das habe ich mir gedacht“, sagte er, ohne selber zu wissen, was er damit sagen wollte. „Der Oberstleutnant erwartet sie.“ „Sagen sie ihm… sagen sie ihm nichts. Ich komme in einer Minute.“ Er wollte sich durch das Fenster hinausstehlen, die Regenrinne hinuntergleiten und dann zu Ruža, die, er konnte nicht aufhören an sie zu denken, warm und nackt unter der Decke lag. „Gestern ist ein Fahnenflüchtiger festgenommen worden, der den Stützpunkt noch zum Zeitpunkt der vorherigen Schlacht verlassen hatte“, sagte der Kommandant, den Blick nicht von den Papieren abgewendet, die vor ihm auf dem Tisch lagen. „Er ist zum Tode verurteilt und wird erschossen, sie werden das Schießkommando ausführen. Führen sie ihn morgen früh zum Deich und richten sie ihn dort hin.“ „Ich habe verstanden, Herr Oberstleutnant!”, schrie er buchstäblich und schlug die Hacken zusammen. Der Nebel war so dicht, dass es ihm fast schien, als würde die Zeit stehen bleiben, und im nächsten Moment änderte er seinen Plan und kehrte in Miljkos Krug ein, wo er einen doppelt Gebrannten bestellte. Letztendlich gab es nichts zum Nachdenken. Er hatte die Wahl. „Aber das ist unmöglich”, sagte Ruža, als er ihr seinen Plan offenbarte, während sie im Salon hinter den schweren zugezogenen Vorhängen Kaffee tranken. „Er wird Sie, wenn er Sie nicht erschießt, schwer bestrafen, wer weiß wohin versetzen und wir werden uns dann auch nicht sehen können.“ „Ich habe ein Recht auf Sie!“ Sie schwieg. „Und sie wünschen es mir.“ „Ja, aber…“ „Sie kommen morgen Abend, nachdem…“ Ruža legte die Hand auf sein Knie. Von der Sava kam ein starkes Beben. „Herrgott!“ schrie Ruža auf. „Haben sie keine Angst“, sagte er indem er aufstand und sich den Säbel umlegte. „Da hat ein Torpedo den österreichischen Monitor versenkt.“ Als sie in der Nacht am Ufer hockten, hatte Volođa ihm alles erzählt. Er hatte ihm aber zwischenzeitlich nicht zugehört. „Und bumm!“ sagte der Russe, und er riss sich aus den Gedanken, klopfte ihm auf die Schulter und stand auf, um in die Stadt zurückzugehen, unterwegs den besten Ort für die morgige Hinrichtung suchend. Im Flur holte ihn wieder der Adjutant des Kommandanten ein. „Herr Unteroffizier, der Verurteilte hat sich umgebracht!“ „Wie umgebracht?“


Vule Žurić - Hochzeit im Kreise Čiroki

Übersetzt: Lidija Zimmek

115

„Er lebt noch, aber er hat sich umgebracht!“ „Ich verstehe sie nicht?!“ „Er wollte austreten und…“ „Er hat sich erhängt?“ Der Adjutant schüttelte müde den Kopf. „Nein, sehen sie, er hat…“ Er verlangte, dass man ihn dort hin führte. Er ging mit dem Adjutanten, einer Wache und dem Wach-Soldaten, der den Gefangenen zur Toilette geführt hatte. „Ich habe ihm nicht die Hände befreit“, sagte ihm der Wachmann. „Ich wollte es zuerst, so wahr mir Gott helfe, Herr Unteroffizier, aber wir haben den strengen Befehl erhalten, dass wir ihm um keinen Preis die Fesseln entfernen dürfen. Er ist reingegangen und ich bin hier geblieben, um eine zu rauchen, sehe ihn nicht, gehe rein und da hatte ich dann wirklich was zu sehen.“ Auf dem Boden lag noch Blut. „Wie konnte er sich das Kreuz brechen?“ „Sie erlauben”, sagte der andere Wachmann, er lehnte das Gewehr an die Wand, knöpfte seinen Mantel auf, zog ihn aus und reichte ihn dem Adjutanten. „Er hat das hier genutzt“, und zeigte auf die Erhebung im Boden. „Hier war früher noch eine Wand.“ „In Ordnung.“ „Und dann hat er“, setze die Wache fort und legte sich auf den Boden, „so irgendwie“. Er begann sich auf der Erhebung zu wälzen. „Sie verstehen?“ „Steh auf.“ „Ich habe es verstanden!“ „Er stirbt bis zum Morgengrauen“, sagte der andere Wachmann. „Er ist ohnmächtig, fügte der Adjutant hinzu und reichte ihm Feuer für die Zigarette. Er gab das alles noch einmal vor dem Kommandanten und dem Adjutanten wieder, der immer langsamer die Augenlider bewegte und sie nun immer länger geschlossen hielt. „Es muss eine Strafe vollzogen werden“, sagte der Kommandant ruhig. „Aber er kann gar nicht aufstehen!“ „Dann transportieren sie ihn auf einer Bahre!“ „Verstanden!“ Am Morgen ging er weit vor den anderen, ohne sich umzudrehen und ohne sich zu ducken, obgleich von der anderen Uferseite aus immer häufiger die Kugeln angeflogen kamen. Sie kamen zu dem Ort, den er gestern ausgewählt hatte und gab den Befehl. Dann ging er weiter am Ufer entlang. Als er nach einer halben Stunde zurückkehrte, stand dort der Kommandant vor den aufgestellten Soldaten. „Ich wollte das Terrain sichten“, murmelte er und warf einen Blick auf den Unglücklichen. Unter der Decke lugten seine Füße in zerschlissenen Wollsocken hervor. „Na und?“ Mühsam presste er ein Grinsen aus den Mundwinkeln der dünnen Lippen hervor. „Wir schießen.“ Der Offizier begann zufrieden seinen Schnurbart zu zwirbeln und gab den Befehl ihn zu dem Deich zu tragen. „Was steht ihr da rum?!“, begann der Offizier zu brüllen als vier der Soldaten die Bahre am Fuße des Deiches abstellten. „Stellt ihn auf! Wenn nötig, stützt mit irgendetwas ab. Lasst euch was einfallen, verfluchte Bande!“ Sie fanden irgendwelche Steine, die den Verletzen in der Bahre aufrecht stehend stützen. „So, Unteroffizier, fahren sie fort.“ Die Bahre stellte sich schräg und der Selbstmörder rollte herunter. „Herrjeh!“, der Offizier winkte wütend ab und ging in Richtung Deich, wo er etwas vor sich hin murmelte und den vieren zeigte, wie sie die Bahre am besten einklemmen sollen. „Jetzt geht es. Verlese das Urteil“, brüllte der Kommandant von dort aus. Er hatte zwischenzeitlich keine Stimme mehr. Er stand nur da und schaute auf das blasse Stück Papier in seinen Händen. „Geben sie das her!“ befahl der Kommandant und riss ihm den Befehl zur Ausführung der Todesstrafe aus der Hand. „Morgen früh melden sie sich zum Rapport. Verlassen sie das Schafott.“ In seinem Kopf war kein Platz mehr für das Echo der Salve, die zwei-drei Minuten später ertönte. Er betrat die Stadt wie die Pest das Dorf: Schwerfällig taumelnd, jedoch fest entschlossen, das zu unternehmen, was er sich vorgenommen hatte.


A föld, az éj változatlanul a Száva vörös iszapos vizében úszott. Négynaponta esti órán be kellett járnia a folyóparti őrhelyeket. Az innenső parton sárban gázolt – a túlpart tele ellenséges katonákkal. Új egyenruháját sehogy sem sikerült annyira elkoszolnia, hogy belevesszen a településen állomásozó egységbe. Šabac négyszer cserélt gazdát az utóbbi hónap folyamán, és a törzsi térképeken feltüntetett nevén, az ott jelzett stratégiai helyzetén túl a városból semmi sem maradt. Csak néhány tébláboló ágrólszakadt, rengeteg katona, még több rom, melyek között egyetlen valamirevaló mulató árválkodott, Ruža irányításával. Maga mögött hagyta a régi török erőd falai között a géppuskásokat, és a torpedókilövő felé vette az irányt, amelyet egy orosz tengerész, Vologya kezelt. Alighogy rágyújtott, golyó fütyült el a füle mellett. A földre vetette magát, és miközben nagyokat szippantott, a puskagolyók egész raja csapódott zümmögve a cserjésbe. Elnyomta a csikket a sárban, és lekúszott a vízpartra. „Vologya?!” – súgta, amilyen hangosan csak tudta. Az orosz visszaintett. „Van valami, Vologya?” – tudakolta, miközben a víz szélén ücsörögve cigarettára gyújtottak. „Istennek legyen hála, hadnagy úr, semmi” – mondta az orosz, és felköhögött. „Ha akadt volna – magyarázta krahácsolás közben –, azt a városban is meghallják.” Sehogy sem csitult a köhögése. „Ha a torpedó betalál, arról mindenki értesül, kivéve, eltrefelt.” A továbbra is köhécselő tengerész csontos vállára támaszkodva feltápászkodott. Akárha szabad ég alatt lennének, a városra pontosan úgy borult az éjszaka. Az emberek majdhogynem teljesen egykedvűen botorkáltak a törmelékek között, mintha senkinek nem is hiányoznának a boltok kirakatai. Vinaver doktor házának romjait kedvelte a legjobban, gyakran „kölcsönzött” belőle regényeket és filozófiai értekezéseket, aztán szép rendben visszatette az aknatölcsérbe, amelynek helyén azelőtt a doktor könyvtára állt. Most mehetnékje volt, mindjárt éjfélt üt az óra. Reménykedett benne, hogy Ruža még mindig szabad, táncba viheti párszor, mielőtt megérkezne a parancsnok, akiről nyomban, ahogy őt odavezényelték, megsúgták, hogy „a barátja”. A vidám zeneszó első taktusai akkor értek el hozzá, amikor a fáklyaláng gyönge fényébe lépett, vállas alakja imbolygó, halovány árnyékot vetett haladtában a házfalakra. A valcer erősödő lüktetése közepette tapodta a kísértetváros utcáit, a zenét foglyul ejtett osztrák katonák szolgáltatták. Amikor a kereszteződésbe ért, még csak pár lépés a mulatóig, Ruža kedvenc keringőjének ütemei ütötték meg a fülét. De a táncot a lány már a parancsnokkal járta. A lokál dugig volt. A tisztek és a lányok a fal mellé szorulva ácsorogtak, a tarka tapéta alig tartotta magát a falon, a falak is düledezőnek hatottak, miközben az ő legfrissebb szerelme egy pocakos férfi karjaiban lépegetett. „Megjárta tehát a balkáni háborúkat” – állapította meg a parancsnok, miután előírásosan tisztelgett és átadta a borítékot a paranccsal, hogy állomáshelye Šabac lesz. „Igenis, ezredes úr!” „Nohát – mondta a parancsnok, kedvetlenül leengedve a paksamétát az asztalra –, maga is láthatja, hogy ez valami egészen más.” Az arca most még sápadtabb volt az ezredes mucsaiasan kicsattanó ábrázata mellett. „Megjöttél, Krakov?” – vetette oda neki a mulatóban egy tiszttársa, akivel évfolyamtársak voltak az akadémián. „Vagy talán – folytatta egy pohár pezsgőt nyújtva felé – késve találtál jönni.” Fenékig ürítette a poharat, kedve támadt odacsapni a padlóhoz, a falhoz vagy valaki fejéhez, de aztán visszaadta a főhadnagynak, és sarkon fordult. A keringő üteme fogva tartotta, nem tudta még szaporábbra venni a lépteit a városparancsnokság felé tartva, a poszton az őrszemek előírásosan tisztelegtek neki.

116

Vule Žurić - Esküvő Csiroki Körzetben

ő Csiroki Körzetben Esküvo


Vule Žurić - Esküvő Csiroki Körzetben

117 117

Az első emeleti hosszú folyosón, ahol az irodája volt, lóhalálában érte utol a parancsnok szárnysegédje. „Az ezredes úrnál kell jelentkeznie holnap reggel nyolc órakor.” „”Az álomittas szárnysegédet a kérdés megzavarta. „Hol jelentkezzem nála?” „Hát az irodájában.” Már a nyelvén volt, hogy, lesz, ami lesz, kérdez még valamit, de aztán az ellenzőhöz érintette a kezét, szalutált, és bevonszolta magát az irodájába. Nem tudta rászánni magát, hogy „hazamenjen”, az épen maradt ritka épületek egyikébe, amelyet tisztek laktak. Levetette a még mindig inkább tiszta, semmint piszkos köpenyét, ráhajította a deszkapriccsre, és végignyúlt rajta, szentül hitte, hogy a dühtől, a féltékenységtől és tehetetlenségtől le sem tudja hunyni a szemét. Kopogtatásra ébredt, aztán már dörömböltek az ajtón. Feleszmélt, talpra szökkent, előkapta a pisztolyát, az ablakon át a ködbe meresztette a szemét, majd óvatosan megnyitotta az ajtót. „Hadnagy úr!” – nyeldekelt a még álmatagabb szárnysegéd. „Ki vele!” „Azt gondoltam... azt gondoltuk...” „Nem voltál még frontszolgálaton, ugye?” – fogta vallatóra fegyverét visszatéve a pisztolytáskába. „Nem voltam, hadnagy úr.” „Jól sejtettem” – mondta, miközben maga sem tudta, hova akar vele kilyukadni. „Az ezredes úr várja.” „Mondja meg neki… ne mondjon semmit. Egy perc, és ott vagyok.” Jó lett volna kilopakodni az ablakon, leereszkedni az ereszcsatornán, odabújni Ruža mellé, aki, egyfolytában csak erre tudott gondolni, meztelenül és átmelegedve alszik a paplan alatt. „Elfogtak tegnap egy katonaszökevényt. Még a korábbi összecsapások alatt hagyta el a harci állást – mondta az ezredes fel sem emelve a szemét az asztalon előtte heverő papírhalmazról. – Golyó általi halálra ítélték, maga vezényli a kivégzőosztagot. Vezesse le holnap reggel a töltéshez, és végezzék ki.” „Igenis, ezredes úr!” – válaszolta majdnem kiáltva, és összecsapta a sarkát. Olyan sűrű köd szállt le, hogy egy pillanatra azt hitte, az idő is örökre megáll, de már a következő gondolata az volt, hogy lemegy Miljko kocsmájába, úgy is tett, és egy ürmöst rendelt. Nincs itt helye semmiféle latolgatásnak. Választani kell. „De hát ez képtelenség! – mondta neki Ruža, amikor kávé mellett, a szalonban a behúzott vastag függönyök mögött beavatta tervébe. – Az ezeredes nyomban végez magával, de legalábbis iszonyú büntetéssel sújtja, átvezénylik ki tudja hová, és többé még ennyit sem láthatjuk egymást.” „Jogom van magához!” A nő hallgatott. „És maga azt akarja…” „Igen, de...” „Jöjjön el holnap este, miután...” Ruža a férfi térdére tette a kezét. A Száva felől egetverő robbanás hallatszott. „Uram, teremtőm!” – sikkantott fel Ruža. „Ne féljen – nyugtatta meg, s felállván felövezte a kardját. – Egy torpedó most süllyesztett el egy osztrák monitort.” Aznap éjjel a vízparton kuporogva Vologya mindent részletesen elmondott. Nem figyelt rá. „Aztán bumm!” – mondta az orosz, felrezzent gondolataiból, vállon veregette, felállt és visszindult a városba, útközben a legmegfelelőbb helyet fürkészve a másnapi főbelövéshez. A folyosón megint a sarkában loholt a parancsnok szárnysegédje. „Hadnagy úr, az elítélt ögyilkos lett!” „Hogyhogy?”


Fordította: Bognár Antal

118

Vule Žurić - Esküvő Csiroki Körzetben

„Még szuszog, de megpróbálta megölni magát!” „Egy szavát sem értem.” „Kikéredzkedett nagydolgára, és...” „Felakasztotta magát?” A szárnysegéd álmosan csóválta a fejét. „Nem, hanem, lássa...” Végül megparancsolta, hogy vezessék a helyszínre. Elindult a szárnysegéddel, az őrrel, meg azzal az őrrel, aki a reterátra kísérte. „A kezét nem oldottam ki – magyarázkodott az őr. – Én akartam, hadnagy úr, istenemre, de szigorú parancsba adták, hogy semmi szín alatt ne oldozzuk el. Bement, én itt megálltam, hogy elfüstöljek egyet, aztán látom, sehol sincsen. Bemegyek, hát van mit látnom.” Még mindig látszott a vérfolt. „Hogy tudta eltörni a saját gerincét?” „Engedelmével” – mondta a másik őr, a falhoz támasztotta a puskáját, kigombolta a köpenyét, kibújt belőle, és a szárnysegéd kezébe nyomta. „Ezt vette igénybe – mutatott a padlón egy kidudorodásra. – Régebben itt is egy fal volt.” „No jó.” „És aztán – folytatta az őr, és hanyatt feküdt –, így valahogy.” Hányta-vetette magát a kidudorodáson. „Érti?” „Állj fel!” „Igenis!” „Nem éri meg a reggelt” – mondta a másik őr. „Nincs eszméleténél” – tette hozzá a szárnysegéd tüzet adva. Mindezt elismételte a parancsnok előtt, a szárnysegéd jelenlétében, aki mind laposabbakat pislogott, a szeme majd leragadt. „A parancsot végre kell hajtani.” – mondta a parancsnok hűvösen. „De nem tud megállni a lábán!” „Akkor vitesse oda hordágyon!” „Igenis!” Messze a többiek előtt lépdelt reggel, nem nézve vissza, nem is próbálta meghajtani a hátát, noha a túlpartról a golyók mind gyakrabban röpködtek. Odaértek a tegnap kijelölt helyhez, pihenjt vezényelt, és továbbment a folyó mentén. Amikor félóra elteltével visszaért, a felsorakoztatott raj előtt ott állt a parancsnok. „Egy kis terepszemle” – mormogta, és csak ekkor vetett egy pillantást arra a szerencsétlenre. A pokróc alól szakadt, piszkos gyapjúharisnyába bújtatott két lábfej virított elő. „No és?” – vékony szája szögletén bujkáló mosollyal szegezte neki a kérdést a parancsnok. „Kivégezzük” Az ezredes elégedettem pödörte meg bajuszát, ő pedig elrendelte, hogy a hordágyat vigyék a töltéshez. „Mit álltok itt?! – förmedt rá az ezredes a négy katonára, akik a hordágyat letették a töltés tövébe. – Állítsátok fel! Támasszátok ki, ha máshogy nem megy! Találjátok fel magatokat, az istent belétek!” Köveket szedtek össze innen-onnan, és feltámogatták a hordágyat a sebesülttel. „Így, no. Folytassa!” A hordágy elbillent, és az öngyilkos legurult róla. „A hétszázát!” – csapott egyet mérgesen az ezredes a töltés felé indulva, ott motyogott valamit, és a négy hordágyvivőnek megmutatta, hogyan rögzítsék a szerkezetet. „Most lehet. Olvassa fel az ítéletet!” – harsogta a parancsnok. Nem jött ki hang a torkán. Csak állt, és a zsibbadt kezében tartott fehér papírra bámult. „Adja ezt ide! – az ezredes már-már megenyhülten ripakodott rá, kiragadva kezéből a halálos ítélet végrehajtásáról szóló parancsot. – Holnap reggel jelentkezzen nálam raporton. Hagyja el a vesztőhelyet!” Fejében nem maradt hely a két-három perc múltán eldördülő sortűz felfogására. Úgy ment be a városba, mint ahogy a pestis oson be egy faluba: észrevétlen, de eltökélten, hogy tervét végrehajtja.


119

Crvene kaljave vode Save i dalje su plavile zemlju i noć. Svake četvrte večeri imao je da obiđe straže na reci. Obala po kojoj je gazio beše blatnjava, a ona druga – puna neprijateljskih vojnika. Njegova uniforma beše nova i nikako nije uspevao da je isprlja toliko da se ne razlikuje od ostalih u varoši. Šabac je poslednjih meseci četiri puta prelazio iz ruke u ruku i sem imena na štapskim kartama i strateškog položaja koji je na njima zauzimao, grad nije bio više ništa. Tek poneki preostali siromah, mnogo vojske, još više ruševina i jedan jedini pristojan lokal, kojim je upravljala Ruža. Ostavio je mitraljesce u zidinama stare turske tvrđave i krenuo ka Volođi, mornaru, Rusu, koji je čuvao torpednu cev. Tek što je pripalio cigaretu, metak mu prozuja iznad glave. Baci se na zemlju i nastavi da puši, dok je sada ceo roj istih onakvih zujeva malaksavao u šipražju. Uvalja opušak u blato, i otpuza ka obali. „Volođa?!“ šaputao je što je glasnije smeo. Rus mu mahnu. „Ima li čega, Volođa?“ upita, kada čučeći tik do vode pripališe nove cigarete. „Slava bogu, gospodine potporučniče, nema“, reče Rus i zakašlja se. „A da ima“, poručivao mu je kroz kašalj, „već bi se čulo u varoši.“ Nikako nije prestajao da kašlje. „Torpedo kad pogodi, to onda znaju svi sem onih koje je pogodio.“ Ustade, oslanjajući se na koščato rame mornara koji je i dalje kašljao. Noć u gradu ni po čemu se nije razlikovala od noći u polju. Po ruševinama se gazilo gotovo ravnodušno, kao da nikome nisu nedostajali izlozi mnogih radnji. On je najviše voleo ruševinu kuće doktora Vinavera, odakle je rado „posuđivao“ romane i filozofske rasprave i onda ih uredno vraćao u krater gde je, pre, bila velika doktorova biblioteka. Sada mu se žurilo, jer ponoć samo što nije bila otkucala. Nadao se da je Ruža još uvek slobodna, te da će uspeti da otplešu nekoliko igara, dok se ne pojavi komandant, koji je, kako su ga opomenuli čim je došao u prekomandu, „njen prijatelj!“. Prvi tonovi vesele muzike stigli su sa slabom svetlošću fenjera, koja je od njegove snažne figure po fasadama preteklih kuća razlivala slabašnu senku. Promicao je lešinom grada uz sve jasniji odjek valcera, koji su u Ružinom lokalu izvodili zarobljeni austrijski muzikanti. Izbivši na samo raskršće, odakle mu je do lokala trebalo tek nekoliko koraka, on ču kako upravo sviraju Ružin omiljeni valcer. Igrala ga je, međutim, sa komandantom. Lokal beše pretrpan. Oficiri i devojke su stajali sasvim pritešnjeni uz šarene tapete koje su se jedva držale na zidovima koji su se jedva držali, dok je njegova najnovija ljubav odbrojavala korake igre u naručju debelog čoveka. „Bili ste u Balkanskim ratovima“, konstatovao je komandant, nakon što mu se propisno predstavio i predao kovertu sa naređenjima da se upućuje u Šabac. „Bio sam, gospodine pukovniče!“ „E, pa“, rekao je komandant i bezvoljno spustio sve te papire na astal, „i sami vidite da je ovo nešto sasvim drugo.“ Sada je njegovo lice bilo još bleđe, dok su se pukovnikovi obrazi caklili prostački. „Stigao si, Krakov!“ reče mu jedan kolega, sa kojim je bio u klasi na Akademiji. „Ili“, nastavi ovaj, pružajući mu čašu šampanjca, „nisi stigao na vreme.“ Ispi čašu do dna, htede da je razbije o pod, zid, o nečiju glavu, ali je vrati poručniku i izađe. Ritam valcera mu nije dao da još žustrije krene ka zgradi komande grada, pred kojom ga stražari propisno pozdraviše. U dugačkom hodniku, na prvom spratu, gde se nalazila njegova kancelarija, jedva ga sustiže komandantov ađutant. „Gospodin pukovnik je naredio da sutra u osam budete kod njega.“ „Gde?!“

Vule Žurić - Venčanje u okrugu Čiroki

Vencanje u okrugu Č Ciroki Č


120

Vule Žurić - Venčanje u okrugu Čiroki

Ađutant je bio pospan i sada zbunjen. „Gde da mu se javim?“ „Pa, u njegovu kancelariju.“ Zausti da upita još nešto, šta bilo, ali primače ruku obodu kape, salutira i odvuče se u kancelariju. Nije mogao da krene „kući“, jednoj od retkih neoštećenih zgrada, gde je bilo smešteno još nekoliko oficira. Svukao je šinjel, i dalje više čist nego prljav, bacio ga na daščani pod i legao, uveren da od besa, ljubomore i nemoći neće uspeti ni oka da sklopi. Probudilo ga je kucanje, a onda i udaranje po vratima. Trgnuo se, skočio, izvukao revolver, pogledao kroz prozor, u maglu, a onda polako odšrkinuo vrata. „Gospodine potporučniče“, progutao je knedlu još umorniji ađutant. „Da?!“ „Mislio sam... mislili smo...“ „Ti do sada nisi bio na frontu?“ upita ga, vraćajući revolver u futrolu. „Nisam, gospodine potporučniče.“ „Tako sam i mislio“, reče, ni sam ne znajući šta time hoće da kaže. „Gospodin pukovnik vas očekuje.“ „Kažite mu... nemojte ništa da mu kažete. Dolazim za minut.“ Hteo je da se iskrade kroz prozor, da se spusti niz oluk, ode kod Ruže, koja je, nije prestajao da zamišlja, topla i gola spavala pod jorganom. “Juče je uhvaćen jedan begunac, koji je napustio položaj još za vreme prethodnih borbi“, reče pukovnik, ne dižući pogled sa papira koji su pred njim ležali na astalu. „Osuđen je na smrt streljanjem i vi ćete komandovati streljačkim vodom. Odvedite ga sutra ujutru do nasipa i tamo ga pogubite.“ „Razumem, gospodine pukovniče!“ gotovo viknu i sastavi pete. Magla je bila toliko gusta da on, na tren, pomisli kako vreme više neće prolaziti, a već u sledećem trenutku promeni plan i svrati u Miljkovu mehanu, gde naruči prepečenicu. Nije, u stvari, imalo o čemu se da se razmišlja. Imao je da izabere. „Ali, to je nemoguće!“ rekla mu je Ruža, kada joj izloži svoj plan, dok su pili kafu u salonu, iza navučenih teških zavesa. „On će vas, ako ne ubiti, onda teško kazniti, prekomandovati ko zna gde i više nećemo moći ni ovako da se viđamo.“ „Ja imam pravo na vas!“ Ćutala je. „I vi me želite.“ „Da, ali...“ „Doći ćete sutra uveče, nakon...“ Ruža spusti ruku na njegovo koleno. Od Save dođe strašan tresak. „Gospode!“ ciknu Ruža. „Ne bojte se“, reče, ustajući i pripasujući sablju. „To je torpedo potopio austrijski monitor.“ Dok su te noći čučali na obali, Volođa mu je sve ispričao. On ga, međutim, nije slušao. „I bum!“ reče Rus, a on se trgnu iz misli, potapša ga po ramenu, ustade i krete nazad u grad, usput tražeći najpogodnije mesto za sutrašnje ubistvo. U hodniku ga opet sustiže komandantov ađutant. „Gospodine potporučniče, osuđeni se ubio!“ „Kako se ubio?“ „Još je živ, ali se ubio!“ „Ništa vas ne razumem?!“ „Tražio je da ide poradi sebe i...“ „Obesio se?“ Ađutant pospano zavrte glavom. „Ne, vidite, on je...“ Na kraju je tražio da ga odvedu do tamo.


Vule Žurić - Venčanje u okrugu Čiroki

121

Krenuo je za ađutantom, stražarem i stražarem koji je osuđenog sprovodio do nužnika. „Ruke mu nisam odvezao“, rekao mu je stražar. „Hteo sam, duše mi, gospodine potporučniče, ali dobili smo strogo naređenje da ga ni po koju cenu ne odvezujemo. Ušao je, ja ostadoh ovde, da popušim po jedan duvan i vidim, nema ga. Uđem i imam šta da vidim.“ Na podu je i dalje ležala krv. „Kako je mogao da prelomi kičmu?“ „Dozvolićete“, reče drugi stražar, nasloni pušku na zid, raskopča šinjel, skinu ga i pruži ađutantu. „Iskoristio je ovo“, pokaza na ispupčenje u podu. „Tu je ranije bio još jedan zid.“ „Dobro.“ „I onda je“, nastavi stražar i legne na pod, „nekako ovako.“ Poče da se rita preko onog ispupčenja. „Razumete?“ „Ustani.“ „Razumem!“ „Umreće do jutra“, reče dugi stražar. „Bez svesti je“, doda ađutant, pripaljujući mu cigaretu. Ponovio je sve to pred komandantom i ađutantom, koji je treptao sve sporije, ostavljajući kapke sve duže spuštene. „Kazna mora da se izvrši“, reče komandant mirno. „Ali, on ne može da ustane!“ „Onda ga odnesite na nosilima!“ „Razumem!“ Ujutru, koračao je daleko ispred ostalih, ne osvrćući se i ne saginjući, iako su sa druge obale meci sve češće doletali. Stigli su na mesto koje je juče odredio i naredi voljno, pa ode dalje niz obalu. Kada se nakon pola sata vratio, komandat je stajao pred postrojenim vojnicima. „Hteo sam da izvidim teren“, promrmlja i tek tada baci pogled na onog nesrećnika. Ispod ćebeta su mu virili tabani u poderanim prljavim vunenim čarapama. „I?“ jedva terajući smešak iz uglova tankih usana upita ga komandant. „Streljaćemo.“ Pukovnik zadovoljno krenu da suče brkove, a on naredi da nosila odnesu do nasipa. „Šta stojite tu?!“ poče da se dere pukovnik kada četvorica vojnika spustiše nosila pod nasip, „Uspravite ga! Ako treba, podmetnite nešto. Snađite se, boga vam vašeg mangupskog!“ Pronađoše neko kamenje i uspraviše ranjenika. „Tako. Potpukovniče, nastavite.“ Nosila se nakriviše i samoubica se skotrlja. „Ama!“ ljutito rukom odmahnu pukovnik i krete ka nasipu, gde je nešto mrmljao i onoj četvorici pokazivao kako da uglave nosila. „Sada može. Pročitajte presudu!“ dernjao se odatle komandant. Nije, međutim, imao glasa. Samo je stajao i gledao u bledo parče hartije u svojim mirnim rukama. „Dajte mi to!“ gotovo s razumevanjem naredi pukovnik i istrgnu mu naredbu o izvršenju smrtne kazne. „Sutra ujutru da mi se javite na raport. Napustite gubilište.“ U njegovoj glavi nije bilo mesta za odjek plotuna ispaljenog minut-dva kasnije. Ušao je u grad kao kuga u selo: naizgled jedva odlučan da uradi ono što je naumio.


Stanka Hrastelj

Stanka Hrastelj wurde 1975 in Brežice (Slowenien) geboren und lebt heute in Krško. Sie studierte Theologie an der Universität von Ljubljana. Hrastelj veröffentlicht ihre Lyrik u. a. in zahlreichen Literaturmagazinen, Anthologien sowie im Radio. 2001 war sie für den Best Young Poet-Preis im Rahmen des Urška-Festivals junger Slowenischer Autoren nominiert. Für ihre Lyrik-Sammlung Nizki toni (Tiefe Töne, 2005) wurde sie mit dem Preis für das beste Debüt auf der Slowenischen Buchmesse ausgezeichnet. 2009 erschien ihr zweiter Lyrik-Band Gospod, nekaj imamo za vas (Mein Herr, wir haben etwas für Sie). Stanka Hrastelj 1975-ben született Brežicén. Jelenleg Krškoban él. Teológiát tanult a ljubljanai egyetemen. Versei irodalmi folyóiratokban és antológiákban jelentek meg, valamint elhangzottak a rádióban is. A fiatal szlovén íróknak rendezett Urška Fesztiválon 2001-ben nevezték a Best Young Poet díjra. Nizki toni (Mély hangok, 2005) című kötetéért a Szlovén Könyvvásár legsikeresebb bemutatkozásért járó díjával tüntették ki. 2009-ben jelent meg második verseskötete Gospod, nekaj imamo za vas (Uram, tartogatunk az Ön számára valamit) címmel. Stanka Hrastelj rođena je 1975. u Brežicama (Slovenija), a danas živi u Krškom. Studirala je teologiju na Ljubljanskom univerzitetu. Hrasteljina poezija objavljivana je u brojnim književnim časopisima, antologijama i čitana je na radiju. Godine 2001. nominovana je za nagradu Best Young Poet na Urška-festivalu mladih slovenačkih književnika. Za svoju zbirku poezije Nizki toni (2005) dobila je nagradu za najbolji prvenac na Slovenačkom sajmu knjiga. Godine 2009. objavljena je njena druga knjiga poezije Gospod, nekaj imamo za vas.


I. zu hause formte ich einen gedanken, um ihn mitzunehmen in ein anderes land um ihn auszusprechen in Osteuropa und auf dem Balkan doch jedes klima reflektiert ihn in einem anderen winkel und er klingt ein wenig fremd wie der gedanke eines andern mit dunklerer haut als meiner und breiteren schultern ein gedanke, der mich ziemlich viel zeit gekostet hat es ging um etwas poetisches erhabenes, wahrhaft weises die ganze zeit drängten sich szenen hinein ich wusste nicht, was ich damit anfangen sollte: das bild eines pianisten, der nach New York kommt und nichts böses über die Amerikaner denkt völlig offen fliegt er über dem ozean, überquert die grenzen, verlässt das flugzeug die amerikanische luft nimmt er intravenös er streichelt schwarze und weiße tasten seufzt zwischendurch und lächelt streichelt das klavier tiefe falten vom lächeln im gesicht der gedanke, der erhaben sein wollte, wahrhaft weise wurde wirr, zerbröckelte, zerschlug sich ich kenne diesen mann tatsächlich, den duft seiner haut ich trug den gedanken auf den balkon und schüttelte ihn ab II. ich begann erneut, ab ovo grub frischen lehm aus im bach und formte einen gedanken, um ihn irgendwo auf den Balkan und nach Osteuropa zu tragen ich brauchte ziemlich viel zeit es ging um erhabene dinge, um poesie ein neues bild drängte sich hinein: ein fotograf, der im auto sitzt und mit 300 € in der tasche für immer in den westen rast um endlich frei zu sein beim warten an der ampel bemerkt er eine ente und acht ganz kleine wie sie die straße überqueren wollen er springt aus dem auto, wedelt mit den händen, hält den verkehr auf ruft die 112, den tierschutzverein, die gemeinde, die feuerwehr niemand fühlt sich zuständig er hält den verkehr auf fängt gelben flaum ein und trägt ihn zum wasser erst dann fährt er weiter

123

schön sehr edel und ich kenne diesen mann tatsächlich er hat schwarze augen schwarze augen und einen blick, der verzaubert der gedanke war verstreut, verstimmt, verloren ich ging auf den balkon und kratzte ihn mir ab

S t a n k a H r a s t e l j - D i e P o e s i e m e i n e s L a n d e s - D a n n s a ß e n w i r g e m e i n s a m a m T i s c h - S t o l z - E i n G r u n d, M a m a n i c h t z u m ö g e n - I c h t u s o a l s w ä r s t d u t o t - B i t t e a n d i e K ä m p f e r u m d a s R e c h t a u f E u t h a n a s i e - A n a t o m i e i m Z i m m e r - W a r u m w i r ni c h t m e h r m i t e i n a n d e r f l i r t e n

Die Poesie meines Landes


124

S t a n k a H r a s t e l j - D i e P o e s i e m e i n e s L a n d e s - D i e Z e i t , i n d e r d u e i n f a c h d a s i t z t - D a n n s a ß e n w i r g e m e i n s a m a m T i s c h - S t o l z - E i n G r u n d, Mama nicht zu mögen - Ich tu so als wärst du tot - Bitte an die Kämpfer um das Recht auf Euthanasie - Anatomie im Zimmer - Warum wir ni c h t m e h r m i t e i n a n d e r f l i r t e n

der gedanke spazierte durch meine gehirnwindungen wie eine unfertige skulptur er hatte mich ziemlich viel zeit gekostet ich wollte ihn endlich formen und ihn in den osten mitnehmen es ist wichtig, was man über die poesie seines landes erzählt III. es ist wichtig, etwas über die dichter seines landes zu erzählen etwas erhabenes und weises damit man weiß, worüber man spricht, wenn man über die slowenische poesie spricht der gedanke quälte sich wie eine halb überfahrene katze und wieder verstörte ihn ein neues bild: die nacht (mit einem dichter habe ich eine nacht verbracht mit allen büchern, die er geschrieben hat ich hatte kerzen angezündet das licht war honiggelb und sanft wie seine dichtung ich trank gelben muskateller und ließ die verse mich durchbohren die worte wurden weniger, die stille immer mehr draußen war es minus sieben grad nach dem lesen ging ich auf den balkon und sah bis zum morgen in die sterne) das musste ich in klammern setzen und im präteritum schreiben, es geht um persönliche dinge, manchmal sehe ich seine zarten hände wie sie verse schreiben der gedanke, der von poesie sprechen wollte erlaubt nicht, dass ich ihn vollende ich nehme ihn mit in die fremde doch jedes klima reflektiert ihn in einem anderen winkel und er klingt wie der gedanke eines andern der mich ruft und lockt Die Zeit, in der du einfach dasitzt Die Zeit, in der du einfach dasitzt, im Café oder auf der Wiese ist mit Bedacht bemessen; wie das Schweigen, das du in die Tasse gießt wenn gesprochen werden muss über Alltägliches, denn nichts in der Welt ist alltäglich und manchmal läuft es über. Es gibt noch Dinge, die mich überraschen: dein Interesse für den Barock, die Schale Pflaumen im Kühlschrank oder wie du einen Moment die Hand auf der Klinke hältst, bevor du mir öffnest.


Die Zeit, in der du einfach dasitzt, im Café oder auf der Wiese ist mit Bedacht bemessen; wie das Schweigen, das du in die Tasse gießt wenn gesprochen werden muss über Alltägliches, denn nichts in der Welt ist alltäglich und manchmal läuft es über. Es gibt noch Dinge, die mich überraschen: dein Interesse für den Barock, die Schale Pflaumen im Kühlschrank oder wie du einen Moment die Hand auf der Klinke hältst, bevor du mir öffnest.

Dann saßen wir gemeinsam am Tisch Ante, eine tiefe Verneigung! Ich erinnere mich an einen Menschen, der dichte Augenbrauen hatte darunter wache Augen und ein furchtbar faltiges Gesicht von Zigaretten und dauerndem Fluchen und einen unglaublich beweglichen Körper (er konnte beide Beine in seinen Nacken legen). Manchmal kam er und weißelte unsere Küche, das Esszimmer und den Flur und räumte nachher immer selber auf. Dann saßen wir gemeinsam am Tisch und hörten ihm zu, wie er die Verkehrspolizei verfluchte, den Präsidenten und den Bischof und seine Jugend. Dann sprach er über Frauen, über ihre zarten Hände und vollen Brüste und dass er auf der Leiter sterben würde, bei der Arbeit den Pinsel in der Hand (obwohl er an Krebs starb ziemlich schnell und mit starken Schmerzen). Er hatte eine große Traurigkeit, mit nach Slowenien gebracht nirgendwohin ging er ohne sie, und traute sich nicht, sie abzulegen, weil alle ihm sagten, er sei ein glücklicher Mensch.

125

Dieser Traurigkeit wegen befleckte er nie sein Herz, sondern polierte es wie einen wertvollen Stein, und verwendete seine letzte Kraft darauf, Hände zu küssen und zu sagen Wie ich dich liebe, kako te volim, dušo.

S t a n k a H r a s t e l j - D i e P o e s i e m e i n e s L a n d e s - D i e Z e i t , i n d e r d u e i n f a c h d a s i t z t - D a n n s a ß e n w i r g e m e i n s a m a m T i s c h - S t o l z - E i n G r u n d, Mama nicht zu mögen - Ich tu so als wärst du tot - Bitte an die Kämpfer um das Recht auf Euthanasie - Anatomie im Zimmer - Warum wir ni c h t m e h r m i t e i n a n d e r f l i r t e n

Die Zeit, in der du einfach dasitzt


126

S t a n k a H r a s t e l j - D i e P o e s i e m e i n e s L a n d e s - D i e Z e i t , i n d e r d u e i n f a c h d a s i t z t - D a n n s a ß e n w i r g e m e i n s a m a m T i s c h - S t o l z - E i n G r u n d, Mama nicht zu mögen - Ich tu so als wärst du tot - Bitte an die Kämpfer um das Recht auf Euthanasie - Anatomie im Zimmer - Warum wir ni c h t m e h r m i t e i n a n d e r f l i r t e n

Stolz Ich mag es, wie mein Vater schreitet in den Ärzteschwarm, mit Haaren, weißer als ihre Kittel – wie ein Gorilla-α-Männchen mit silbernem Rücken. Meinen Vater respektieren die Ärzte sehr. Sie sagen zu ihm Der Herr, wir haben etwas für sie, eine Diagnose, eigentlich bieten wir Ihnen heute zwei Diagnosen an: eine paranoide Form der Schizophrenie und chronische Hepatitis B, der Herr. Gut, sagt mein Vater, ich nehme beide, ich nehme alle Diagnosen, die heute auf der Karte stehen. Er dreht sich auf dem Absatz um, er hat 42 Grad Fieber, die Lippen vom Herpes geschwollen und den Kopf gebeugt zwischen den Schultern, in den Händen hält er eine Tüte mit Tabletten in sehr durchdachten Farben und Formen. Ginge er aufrecht, wäre es lustig. Doch mein Vater ist kein Komödiant. Alle achten ihn sehr. Ich beobachte ihn von Weitem und lächle stolz.

Ein Grund, Mama nicht zu mögen es gibt zwar ein paar argumente sie zu mögen doch es ist überaus verstörend: sie geht zum einkaufen und du weißt es zufällig nicht und suchst sie und suchst sie im ganzen haus wie wir manchmal gesucht haben, wo sich vater aufgehängt hat am genauesten haben wir die räume mit rohren durchsucht sein bruder hat sich an der heizung aufgehängt der schwager an der wasserleitung ein halbes jahr haben wir ihn gesucht und nicht gefunden du suchst sie, aber du suchst keine leiche sondern ein warmes wesen mit falten und weichen händen die manchmal noch streicheln doch du findest sie nicht nur ein riesiges kühles haus leere klaffende zimmer die dich verschlingen wollen in die du fällst und dich verlierst du fürchtest dich, bis sie zurückkommt


ich tu so als wärst du tot nicht als vorbereitung aufs trauern in deinen schritten liegt keine schwere mehr dein körper, als werfe er keinen schatten mehr wenn du durchs haus gehst, du weißt ja, bleibst du plötzlich stehen und stehst allein mit deiner angst vor der tür oder mitten im flur wie vor einem hindernis das dich nicht weiterlässt ich tu so als wärst du einmal für immer stehen geblieben und verdunstet sodass im haus nur noch dein atem in der firnis der verkleidung haftet ich tu so als wärst du tot als gäbe es dich nicht ich übe mich in dem gefühl, vielleicht ist die mühe vergebens in der schale der haut bist schon lang nicht mehr du das unbeugsame rindvieh ist ausgetrieben übrig ist nur ein mickriger hirtenjunge er fürchtete sich, den muskelhang zu verlassen, wo er weidete er tut so als wär er im körper der herrscher über die rückstände von moditen ansilan zyprex lexaurin prazine xanax helex erinnerst du dich wie du dich vor jeder einzelnen tablette gefürchtet hast als müsstest du schleimigen froschlaich schlucken der sich im gedärm auflöst und wie gift in jede fleisch- und knochenzelle dringt du hast den preis gefürchtet den du zahlen musstest fürs schweben über dem becken der agonie, hast die berührungen gefürchtet der kopf hing lose wie guillotiniert der mund klaffte weit offen, die augen blickten weiß das gesicht verzerrte sich die kinder fürchteten dich, die nachbarn blickten hinter den gardinen vor niemand kam mehr zu besuch ich tu so als wäre das ferne vergangenheit als wärst du tot und hättest keine angst mehr ich tu so als wär irgendwo dein grab das ich morgen besuchen werde morgen, immer morgen ich tu so als hätte ich alle dinge vergessen, alle ereignisse nach jenem als in einen kleinen spalt im geist ein pfeil flog und den stier traf ich tu so als erinnerte ich mich nur an die kindheit unsere gemeinsamen wege, deine lehren über das erkennen von tierspuren, bäumen, sternbildern ich erinnere mich, wie aufrichtig ich mama und meine schwester hasste ihretwegen waren wir nicht allein auf der welt vom grunde meines herzens, hörst du, habe ich einst die frau verdrängt die mit dir in allen warteräumen, praxen saß und dich bei der hand hielt als du zittertest als du weintest als du heultest wie ein tier als das nur verängstigte ochsenaugen waren

127

[Mama, wie siehts mit den Waffen aus? Wir haben eine Pistole für Schweine und ein paar unbrauchbare Exemplare von Fallen für Waldtiere. Die Pistole muss man in der Mitte der Stirn ansetzen und ruhig sein. Ruhig sein.]

S t a n k a H r a s t e l j - D i e P o e s i e m e i n e s L a n d e s - D i e Z e i t , i n d e r d u e i n f a c h d a s i t z t - D a n n s a ß e n w i r g e m e i n s a m a m T i s c h - S t o l z - E i n G r u n d, Mama nicht zu mögen - Ich tu so als wärst du tot - Bitte an die Kämpfer um das Recht auf Euthanasie - Anatomie im Zimmer - Warum wir ni c h t m e h r m i t e i n a n d e r f l i r t e n

Ich tu so als wärst du tot


Sei ruhig. Geh ruhig über den Bürgersteig, steh ruhig an der Haltestelle, sitz ruhig im Auto, wenn er dich holen kommt, wenn er dir in der Wut sagt, Heute darfst du nirgendwohin, weil sie dich töten werden! [Mama, ich habe keine solche Liebe. In guten wie in schlechten Tagen, in Gesundheit und Krankheit. Bitte, bitte, sag noch einmal, du hast es nur in deinem Namen versprochen, oder.] ich tu so als wärst du tot als hätten wir beide nie stunden und stunden am tisch gesessen und uns nachrichten auf zettel geschrieben nicht ein wort laut ausgesprochen weil du überzeugt warst dass man uns abhört - wer? – die, die dich töten werden. du wirst sterben, weißt du? mama wird sterben, deine schwester wird sterben. sie werden euch töten, sie werden euch alle töten, oh gott! ich tu so als wärst du tot schon monate spreche ich nicht mit dir ich tu so als werfe der körper der durchs haus geht keinen schatten mit diesem körper tausche ich keine blicke wir tauschen weder vorwürfe noch trost Sei ruhig. Geh durch die Nieswurz an einen schwer zugänglichen Ort wie jedes Jahr. Sei vorsichtig am Abhang voller Tau. Sei ruhig. Pflück einen Strauß für Großmutter, einen Strauß für Ante, einen Strauß für Vater. Morgen bringen wir sie zu den Gräbern. Sei ruhig.

Bitte an die Kämpfer um das Recht auf Euthanasie Ich appelliere an alle die ihr vor dem Lateran aufschreien werdet vor der Knesset der Duma oder anderswo an alle, die ihr euch mit Artikeln Vorträgen Essays beschäftigen werdet fordert nicht nur im Namen der physisch dazu Unfähigen schreit auf heult hebt Transparente auch für uns Ungeschickte und Unbeholfene, die wir nicht wissen wie wir es anfangen sollen oder einfach nicht über ausreichend Kraft verfügen zu vergeben und zu vergessen.

Anatomie im Zimmer Es ist Herbst. Um drei Uhr nachmittags ist mein Zimmer der wärmste Raum im Haus. Alle wollen hinein, obwohl der Tisch voll ist von scharfen Gegenständen aus rostfreiem Metall. Ich nehme sie in die Hand, mit viel Wärme und Zärtlichkeit: Ich bin sehr mitfühlend. Im Garten wuchert die Kresse wie Meerschaum, jeden Moment wird sie über das Salbei- und Rosmaringekräusel schwappen.

128

S t a n k a H r a s t e l j - D i e P o e s i e m e i n e s L a n d e s - D i e Z e i t , i n d e r d u e i n f a c h d a s i t z t - D a n n s a ß e n w i r g e m e i n s a m a m T i s c h - S t o l z - E i n G r u n d, Mama nicht zu mögen - Ich tu so als wärst du tot - Bitte an die Kämpfer um das Recht auf Euthanasie - Anatomie im Zimmer - Warum wir ni c h t m e h r m i t e i n a n d e r f l i r t e n

wie konntest du zulassen, dass sie dich so sehr liebt! von ihr löst sich das email schicht um schicht schicht um schicht meine geschälte mama ist nur noch weiche mitte ich tu so als wärst du tot damit du sie nicht mehr verletzen kannst


Papa lässt sich den Brustkorb öffnen. Ich schneide einen Zentimeter über dem rechten Vorhof ein und schiebe einen Finger hinein. Die Wände sind ohne Belag von Cholesterin, was ein Hinweis auf ein langes Leben ist. Ich bitte sie, vom Scheitel bis zur Sohle ein paar Streifen meiner Haut in einem Stück herauszuschneiden. Papa zeichnet, Mama schneidet. Sie ist sehr geschickt, meine Mama, sie macht das mit den Nägeln, scharfe Metallgegenstände braucht sie gar nicht. Aus den Streifen flechten wir ein Seil, es sieht aus wie eine gelbliche Liane. Wir knoten sie an die Decke und schaukeln kreischend von der östlichen zur westlichen Wand. Wir nennen einander Tarzan. Der Tag ist frisch und duftet.

Warum wir nicht mehr miteinander flirten treffen sich die blicke zweier menschen dauert das gewöhnlich einen kurzen augenblick ich habe die dauer genau gemessen und in einem wissenschaftlichen verfahren die einheit 1 blick festgelegt blicke die 2 blick dauern sind gefährlich zwischen den augen der einen und der anderen person entsteht augenblicklich (0,4 blick) ein verschlungenes geflecht vieler stählerner seile ich wage zu sagen, drahtseile aus gewundenem draht wirklich kräftig stramm stark wenn es sich spannt kann es die personen verletzen die in diesem augenblick im selben raum sind oder in der nähe die schäden können unangenehm sein an blicke die 2,5 blick oder länger dauern hängt sich im augenblick des augenblicks (0,02 blick)1 an den stahldraht eine gondel für 24 personen mit ihr befördert charon tote seelen aus dem hades in auge kopf herz blut körper geist seele seele! der person die sich vergisst und flirtet das fürchten wir

129

Übersetzt: Ann Catrin Apstein-Müller

S t a n k a H r a s t e l j - D i e P o e s i e m e i n e s L a n d e s - D i e Z e i t , i n d e r d u e i n f a c h d a s i t z t - D a n n s a ß e n w i r g e m e i n s a m a m T i s c h - S t o l z - E i n G r u n d, Mama nicht zu mögen - Ich tu so als wärst du tot - Bitte an die Kämpfer um das Recht auf Euthanasie - Anatomie im Zimmer - Warum wir ni c h t m e h r m i t e i n a n d e r f l i r t e n

Bei Mama wuchert ein grauer Star, doch er schwappt nicht über den Lidrand. Für sie nehme ich das Skalpell links außen und zerfleische die Iris. Sie mag es, wenn ich das langsam mache: Sie fühlt sich sicher.


I. otthon kigyúrtam egy gondolatot, hogy magammal vigyem más országokba hogy kimondhassam Kelet-Európában és Balkánon minden éghajlatban más szögben verődik vissza s valahogy furcsán visszhangzik mintha más gondolata lenne akinek sötétebb a bőre szélesebb a vála egy gondolat, melyre oly sokáig vágytam lírainak, fenségesnek tűnt, igazán bölcsnek egész idő alatt egymást váltották a jelenetek nem tudtam, mit kezdjek velük: egy zongorista, aki New Yorkba érkezik semmi rosszat nem gondol az amerikaiakról kíváncsian repül az óceán fölött, átsuhan a határokon, leszáll a gépről intravénásan adagolja magába az amerikai levegőt símogatja a fehér s a fekete billentyűket közben sóhajtozik és mosolyog símogatja a zongorát mosolya mély ráncokat hagy az arcán a gondolat, mely fenséges akart lenni, igazán bölcs összezavarodott, darabokra tört, összezúzódott tényleg ismerem ezt az embert, tudom, hogyan lélegzik a bőre kivittem a balkonra s leráztam magamról II. újrakezdtem, ab ovo friss agyagot ástam ki a patakból és kigyúrtam egy gondolatot, hogy elvigyem valahová Balkánra és Kelet-Európába sok időre volt szükségem a fenséges szavakhoz, a költészethez új figura bukkant fel: fényképész, autóban 300 €-val a zsebében örökké Nyugatra iszkol hogy végre szabadon várakozva a szemafornál észrevegyen egy kiskacsát és nyolc kicsinyét át akarnak menni az úton kiugrik az autóból, hadonászik a kezével, megállítja a forgalmat feltárcsázza a 112-t, az állatvédelmiseket, a községet, a tűzoltókat senki sem érzi illetékesnek magát az ügyben megállítja a forgalmat összeszedi a sárga pihés gömböcskéket és elcipeli őket a vízhez majd utána távozik

130

S t a n k a H r a s t e l j - O r s z á g o m k ö l t é s z e t e - A m i k or l e ü l s z - U t á n a e g y ü t t a z a s z t a l h o z ü l t ü n k - B ü s z k e s é g - M i é r t n e m k e l l k e d v e l n i a z a n y á k a t - Játszom hogy halott vagy -Kérele m az eutanázia jogáért harcolókhoz - Anatómia a szobában - Miért nem szemezünk már egymással

Országom költészete


a gondolat olyan, mint egy befejezetlen szobrocska az agytekervényeken sétafikálva sok idő kellett hozzá végső formát akartam adni neki hogy keletre vigyem lényeges, hogy mit állítasz országod költészetéről III. lényeges mondani valamit országod költőiről valami fenségeset és bölcset hogy tudjuk, miről van szó, amikor a szlovén költészetről beszélünk a gondolat úgy kínlódott, mint egy félholtra gázolt macska ismét kizökkentette egy új figura: éjszaka (átéltem egy éjszakát egy költővel minden általa megírt könyvével gyertyákat gyújtottam a fény mézes volt és törékeny akár a költeményei sárga muskotályt ittam megengedtem a verssoroknak, hogy szúrkáljanak egyre fogytak a szavak, egyre sűrűbb lett a csönd odakint mínusz hét az olvasás után kimentem a balkonra és reggelig bámultam a csillagokat)

131

ezt zárójelbe kellett tennem és múlt időbe, mert személyes dolgokra utalt néha magam előtt látom gyengéd tenyerét amint költeményeket ír a gondolat, mely a költészetről szólt volna nem engedte, hogy befejezzem idegenbe viszem magammal minden éghajlatban más szögben verődik vissza és más gondolataként cseng engem szólít és csalogat

S t a n k a H r a s t e l j - O r s z á g o m k ö l t é s z e t e - A m i k or l e ü l s z - U t á n a e g y ü t t a z a s z t a l h o z ü l t ü n k - B ü s z k e s é g - M i é r t n e m k e l l k e d v e l n i a z a n y á k a t - Játszom hogy halott vagy -Kérele m az eutanázia jogáért harcolókhoz - Anatómia a szobában - Miért nem szemezünk már egymással

szépen nemesen tényleg ismerem ezt az embert fekete a szeme fekete a szeme és elbűvölő a tekintete a gondolat szétszóródott, lehangolódott, elveszett kimentem a balkonra s levakartam magamról


Amikor leülsz a kávézóban vagy a fűben, átgondoltan kimérten; akárcsak a hallgatás, melyet a csészébe töltesz, amikor a hétköznapokról kell beszélni, mert semmi sem hétköznapi a világon, s olykor kiömlik a szélére. S a meglepő dolgaid: a barokk iránti érdeklődésed, egy tál szilva a hűtőben, vagy amint egy pillanatra a kilincsen hagyod a kezed, mielőtt benyitsz.

Utána együtt az asztalhoz ültünk Ante, hódolattal teli meghajlás! Emlékszem egy emberre, sűrű szemöldöke volt élénk szeme s ijesztően ráncos arca a dohánytól és az állandó átkozódástól s hihetetlenül mozgékony teste (lazán a nyaka köré tekerte lábait). Néha eljött hozzánk és kimeszelte a konyhát, az étkezőt és a folyosót s mindig eltakarított maga után. Utána közösen az asztalhoz ültünk s végig hallgattuk, ahogyan elátkozta a forgalmi rendőröket, az elnököt és a püspököt meg a fiatalságát. Majd a nőkről beszélt, a puha kezükről a telt keblükről s hogy a létrán halna meg, munka közben ecsettel a kezében (valójában rákban halt meg hirtelen és őrült fájdalmakban). Nagy bánat nyomta, magával hurcolta Szlovéniába, sehová sem ment nélküle, nem reménykedett abban, hogy valaha is leteszi a terhet, mert mindenki azzal győzködte, hogy boldog ember. A bánat miatt sohasem mocskolta be szívét mégis drágakőként csiszolgatta, utolsó erejével is rajta dolgozott, megcsókolta kezét s azt mondogatta Mennyire kedvellek, mennyire szeretlek, lelkecském.

132

S t a n k a H r a s t e l j - O r s z á g o m k ö l t é s z e t e - A m i k or l e ü l s z - U t á n a e g y ü t t a z a s z t a l h o z ü l t ü n k - B ü s z k e s é g - M i é r t n e m k e l l k e d v e l n i a z a n y á k a t - Játszom hogy halott vagy -Kérele m az eutanázia jogáért harcolókhoz - Anatómia a szobában - Miért nem szemezünk már egymással

Amikor leülsz


Tetszik, ahogy apám belesétál az orvosok rajába a köpönyegüknél fehérebb a hajjal – mint ezüsthátú gorilla α vénlegény. Az orvosok nagyon tisztelik apámat. Úgy szólnak hozzá, Uram, van valamink a számára, diagnózis, igazából két diagnózist nyújtunk ma magának: paranoid skizofrénia és krónikus hepatitis B, uram. Rendben, válaszolja apám, mindkettőt elfogadom, minden diagnózist, melyet ma a menüben tálaltok. Megfordul a sarkán, 42 fokos lázban ég, ajka megduzzadt a herpesztől behúzta a nyakát, kezében zacskó tabletta képzelt színekben és formákban. Ha végleg eltávozna, nevetségessé válna. Ám apám nem komédiás. Mindenki nagyon tiszteli. Messziről észreveszem és büszkén elmosolyodom.

Miért nem kell kedvelni az anyákat biztos létezik néhány érv mért szeressem őt de igazából idegesít: elmegy a boltba te pedig véletlenül mit sem tudsz erről aztán keresed és keresed és keresed az egész házban ahogyan egykor azt kerestük hol akasztotta fel magát apa először pontosan átkutattuk a csöves helységeket testvére a radiátorra akasztotta fel magát mindegyik a vízvezetékre fél évig kerestük és sehol sem találtuk

133

keresed őt noha nem hullát keresel mégiscsak meleg lény ráncokkal és gyengéd kezekkel melyek olykor még símogatnak aztán nem leled sehol csak a hatalmas hideg házat az üresen kongó szobákat melyek fel akarnak falni mikor beléjük zuhansz és elkóborolsz addig rettegsz míg vissza nem tér

S t a n k a H r a s t e l j - O r s z á g o m k ö l t é s z e t e - A m i k or l e ü l s z - U t á n a e g y ü t t a z a s z t a l h o z ü l t ü n k - B ü s z k e s é g - M i é r t n e m k e l l k e d v e l n i a z a n y á k a t - Játszom hogy halott vagy -Kérele m az eutanázia jogáért harcolókhoz - Anatómia a szobában - Miért nem szemezünk már egymással

Büszkeség


játszom hogy halott vagy nincs miért készülődni a gyászra lépteid már súlytalanok mintha a test nem ejtene árnyékot mikor esőben jársz, legalább tudod, hirtelen megállsz egyedül a félelmeddel az ajtó előtt vagy a folyosó előtt akárha akadály előtt mely nem enged tovább játszom hogy egy napon örökre megálltál és elpárologtál hogy a házban csak lehelet maradt a burkolat mázán játszom hogy halott vagy hogy nem vagy igyekszem megszokni e hangulatot, talán túl sok az erőfeszítés a bőr héjában már régóta nem vagy a makacs tehenet száműzték csupán a nyomorult pásztorka maradt itt félt elhagyni az izmok hegyoldalát ahol legeltetett azt állítja hogy kiismeri magát a testben, hogy eluralják a moditena ansilana zyprexe lexaurina prazinea xanaxa helexa üledékei emlékszel mennyire féltél minden tablettától mintha le kellene nyelned a gennyes békafajzatot mely szétolvad a belekben és méregként nekiront a hús és a csont cellafalának féltél annak árától, amit a lebegésért fizetned kellett az agónia medencéje felett, féltél a tikektől a fej úgy lógott, mintha lenyisszantották volna szélesen kitátott száj, kidülledt szem eltorzult arc a gyerekek féltek tőled, a szomszédok a függönyök mögül lestek senki sem jött többé látogatóba játszom hogy ez távoli múlt hogy halott vagy és többé nem félsz játszom hogy valahol van sírod melyhez holnap megyek ki holnap, örökké holnap játszom hogy mindent elfelejtettem, minden eseményt ahogyan a szellem apró repedésébe fúródott egy nyílvessző és eltalált egy bikát játszom hogy csak a gyerekkorra emlékezem a közös utazásainkra, a tanulmányaidra az állatnyomok, a fák, a csillagok felismerésére emlékszem milyen őszintén gyűlöltem anyámat és nővéremet miattuk nem lehettünk egyedül a világon a szívem mélyéből, hallgatsz engem, egykor feltártam a nőiségemet mely veled együtt üldögélt minden váróteremben, rendelőben és fogta a kezed amikor reszkettél sírtál mikor állatként vonyítottál mikor csak félellemmel teli tehénszemed volt [Anya, hogy állunk a fegyverekkel? Van disznöőlő pisztolyunk és néhány használhatatlan csapda az erdei vadaknak. A pisztolyt a homlok közepére kell helyezni és nyugodtnak lenni. Nyugodtnak lenni.]

134

S t a n k a H r a s t e l j - O r s z á g o m k ö l t é s z e t e - A m i k or l e ü l s z - U t á n a e g y ü t t a z a s z t a l h o z ü l t ü n k - B ü s z k e s é g - M i é r t n e m k e l l k e d v e l n i a z a n y á k a t - Játszom hogy halott vagy -Kérele m az eutanázia jogáért harcolókhoz - Anatómia a szobában - Miért nem szemezünk már egymással

Játszom hogy halott vagy


Légy nyugodt. Nyugodtan lépj a járdára, nyugodtan állj meg az állomáson, nyugodtan ülj az autóba, mikor érted jön, mikor indulatosan rád förmed Ma nem mehetsz sehova, különben kinyírnak! [Anya, nekem nincsenek ilyen szerelmeim. Jóban és rosszban, egészségben és betegségben. Kérlek, kérlek, ismételd el még egyszer, csak a saját nevedben ígérgettél, azt sem komolyan.] játszom hogy halott vagy hogy sohasem ültünk kettesben órákat és órákat az asztalnál ahol cetlikre üzeneteket írogattál s egy szót sem szóltál hangosan mert azt hitted lehallgatnak minket – ki? – ugyanazok akik majd megölnek. meg fogsz halni, érted? anya meg fog halni. a nővéred meg fog halni. végeznek veletek. mindannyiótokkal végeznek, ó istenem! Játszom hogy halott vagy már hónapok óta nem beszélek hozzád játszom hogy a házban járkáló test nem vet árnyékot e testtel nem váltunk pillantást nem fedjük meg egymást nem panaszkodunk Légy nyugodt. Menj hunyorért a nehezen elérhető helyekre, mint minden nyáron. Légy gyönyörű a harmatos lejtőn. Légy nyugodt. Szedjél csokor virágot vén anyádnak, csokrot Antenak, csokrot apának. Reggel vidd el őket a sírokra. Légy nyugodt.

Kérelem az eutanázia jogáért harcolókhoz

135

Apellálok mindarra amit a vatikán tereken fogtok kiáltozni a hercegi Dumát vagy bárhol másutt mindarra mit érinteni fogtok a cikkeitekkel előadásaitokkal esszéitekkel ne követelőddzetek a fizikailag tehetetlenek nevében kiáltozzatok üvöltsetek emeljétek a táblákat értünk a meg nem születettekért és nyomorékokért kik nem tudjuk hogyan induljunk el vagy egyszerűen nincs elég erőnk elengedni és felejteni

S t a n k a H r a s t e l j - O r s z á g o m k ö l t é s z e t e - A m i k or l e ü l s z - U t á n a e g y ü t t a z a s z t a l h o z ü l t ü n k - B ü s z k e s é g - M i é r t n e m k e l l k e d v e l n i a z a n y á k a t - Játszom hogy halott vagy -Kérele m az eutanázia jogáért harcolókhoz - Anatómia a szobában - Miért nem szemezünk már egymással

milyen könnyen megengedted hogy megcsókoljon! a zománc rétegről rétegre rétegről rétegre lekopik kimagozott anyámnak még puha a belseje játszom hogy halott vagy hogy már nem kell korán kelned


Ősz van. Délután három körül szobám a legforróbb helység a házban. Mindenki kikívánkozik, noha az asztal tele éles, rozsdaálló fémtárgyakkal. Kezembe veszem őket melegséggel és gyengédséggel: nagyon érzékeny vagyok. A kertben a zsázsa szerteágazik, akár a tengeri hab, most most fog kiloccsanni a zsálya és a rozmaring levelein keresztül. Anyámnak szétágazik a szürke hártyája, de nem loccsan ki életkora vonásain át. Érte megragadom a szikét s baloldalt felhasogatom a szivárványhártyát. Örül, ha lassan végzem el: biztonságban érzi magát. Apa megengedi, hogy felbontsam a mellkasát. Átvágom az eret centivel a jobb pitvar fölött s belemélyesztem az ujjam. A falakról hiányzik a koleszterinréteg, mely hosszú életet ígér. Megkérem, hogy talpamtól a fejem búbjáig egy darabban nyúzzon le némi bőrszíjat. Apa belehasít, anya morogni kezd. Roppant ügyes az anyám, körmeivel dolgozik, egyáltalán nem használ éles fémtárgyakat. A bőrszíjból kötelet sodrunk, olyan, mintha rózsás inda lenne. A plafonra akasztjuk és sikítozva hintázunk a keleti faltól a nyugatiig. Tarzannak szólítjuk egymást. A nap friss és illatozik.

136

S t a n k a H r a s t e l j - O r s z á g o m k ö l t é s z e t e - A m i k or l e ü l s z - U t á n a e g y ü t t a z a s z t a l h o z ü l t ü n k - B ü s z k e s é g - M i é r t n e m k e l l k e d v e l n i a z a n y á k a t - Játszom hogy halott vagy -Kérele m az eutanázia jogáért harcolókhoz - Anatómia a szobában - Miért nem szemezünk már egymással

Anatómia a szobában


mikor összefut két személyiség ez általában rövid ideig tart pontosan lemértem az idejét s tudományosan meghatároztam az 1 blickes egységet a 2 blickig tartó pillantások bizonytalanok a két személyiség szemei közt egy pillantra (0,4 blick) egymásba fonódott acélsodrony húzódik azt merem mondani hogy a karikás acéldrót valóban erős szívós keménykötésű ha megfeszül megsebesítheti azokat akik ugyanabban a percben egy térben vagy a közelben tartózkodnak a következmények kínosak lehetnek a 2,5 blickig vagy még több ideig tartó pillantások a pillanat pillanata alatt (0,02 blick)1 24 személyű gondola akad fel az acélsodronyra kharón vele szállítja a holt lelkeket hádészból a tévelygők és egymással szemezők szemébe fejébe szívébe vérébe testébe szellemébe lelkébe lelkem! ettől félünk Fordította: Orcsik Roland

137

(Endnotes) 1 a pillanat pillanata ≠ p2 ⇒ a pillanat pillanata ≠ 0,16 blick

S t a n k a H r a s t e l j - O r s z á g o m k ö l t é s z e t e - A m i k or l e ü l s z - U t á n a e g y ü t t a z a s z t a l h o z ü l t ü n k - B ü s z k e s é g - M i é r t n e m k e l l k e d v e l n i a z a n y á k a t - Játszom hogy halott vagy -Kérele m az eutanázia jogáért harcolókhoz - Anatómia a szobában - Miért nem szemezünk már egymással

Miért nem szemezünk már egymással


Poezija moje zemlje kod kuće sam vajala misao da bih je odnela sa sobom u druge zemlje da bih je izgovarala u Istočnoj Evropi i na Balkanu ali u svakom podneblju se odbija pod drugim uglom i odzvanja pomalo neobično kao da je misao nekoga drugog tamnije puti od moje širih ramena misao, za koju mi je bilo potrebno prilično dugo u pitanju je bilo nešto poetično uzvišeno, zaista mudro sve vreme su naletali prizori nisam znala šta bih sa njima: slika pijaniste koji dolazi u Njujork i o Amerikancima ne misli ništa loše sasvim otvoren leti nad okeanom, prelazi granice, izlazi iz aviona američki vazduh unosi intravenozno gladi crne i bele dirke usput uzdiše i smeši se miluje klavir njegovo lice ima duboke bore od osmeha misao koja je htela da bude uzvišena, istinski mudra zbunila se, razdrobila, sabila zaista znam tog čoveka, znam kako mu miriše koža odnela sam je na balkon i otresla je sa sebe II. počela sam iznova, ab ovo u potoku iskopala svežu glinu i vajala misao da bih je odnela nekuda na Balkan i u Istočnu Evropu bilo mi je potrebno prilično dugo u pitanju su bile uzvišene stvari, poezija vratila se nova slika: fotograf koji seda u auto i sa 300 € u džepu zauvek odjuri na Zapad da bi konačno bio slobodan dok čeka na semaforu primeti patku i osam sasvim malih pačića koji žele da pređu ulicu iskoči iz auta, maše rukama, zaustavlja saobraćaj zove 112, društvo za zaštitu životinja, opštinu, vatrogasce niko se ne smatra nadležnim zaustavlja saobraćaj hvata žute pufne i odnosi ih do vode i tek onda ode

138

Stanka Hrastelj - Poezija moje zemlje - Vreme kada sediš - A onda smo zajedno seli za sto -Ponos - Zašto ne voleti mamu - Pretvaram se da si mrtav - Molba borcima za pravo na eutanaziju - Anatomija u sobi - Zašto se više ne gledamo

I.


misao je kao mali nedovršen kip šeta se po moždanim vijugama za nju mi je bilo potrebno prilično dugo želela sam da je oblikujem do kraja da bih je odnela na istok važno je šta ćeš reći o poeziji svoje zemlje III. važno je reći nešto o pesnicima svoje zemlje nešto uzvišeno i mudro da se zna o čemu govorimo kada govorimo o slovenačkoj poeziji misao se mučila kao poluzgažena mačka opet je zbunila nova slika: noć (sa jednim pesnikom sam provela noć sa svim knjigama koje je napisao zapalila sam sveće svetlost je bila meka i blaga kao i njegove pesme pila sam žuti muškat i dozvolila stihovima da me probadaju bilo je sve manje reči, sve više tišine napolju je bilo minus sedam nakon čitanja sam izašla na balkon i do jutra gledala zvezde)

139

to sam morala da stavim u zagradu i napišem u prošlom vremenu, jer u pitanju su intimne stvari ponekad su mi pred očima njegovi nežni dlanovi dok zapisuju stihove misao koja je htela da govori o poeziji ne dopušta mi da je dovršim nosim je sa sobom u inostranstvo a ona se u svakom podneblju odbije pod drugim uglom i zvuči kao misao nekoga drugog koji me doziva i mami

Stanka Hrastelj - Poezija moje zemlje - Vreme kada sediš - A onda smo zajedno seli za sto -Ponos - Zašto ne voleti mamu - Pretvaram se da si mrtav - Molba borcima za pravo na eutanaziju - Anatomija u sobi - Zašto se više ne gledamo

lepo veoma plemenito zaista znam tog čoveka ima crne oči crne oči i pogled koji začara misao se rasula, raštimovala, izgubila otišla sam na balkon i pokidala je sa sebe


Vreme, kada sediš u kafani ili u travi izmereno je promišljeno; kao muk koji sipaš u šoljicu kada treba pričati o svakodnevici jer ništa na svetu nije svakidašnje i ponekad se prelije preko ruba. Još ima stvari koje me iznenađuju: Tvoje interesovanje za barok, činija sa šljivama u frižideru ili kako na trenutak zadržiš ruku na kvaki pre nego što mi otvoriš.

A onda smo zajedno seli za sto Ante, moj naklon! Sećam se čoveka koji je imao guste obrve živahne oči i lice strašno izborano od cigareta i stalnog proklinjanja i neverovatno gipko telo (mogao je da obe noge prebaci preko vrata). Ponekad bi došao i okrečio nam kuhinju, trpezariju i hodnik i uvek bi sve lepo počistio za sobom. A onda bismo zajedno seli za sto i slušali ga kako kune saobraćajnu policiju, predsednika i biskupa i svoju mladost. Onda bi pričao o ženama, o njihovim mekanim rukama i jedrim dojkama i kako će umreti na skeli, usred posla sa jarcem u ruci (mada je umro od raka, prilično brzo i u teškim mukama). Imao je veliku tugu koju je doneo sa sobom u Sloveniju, nikuda nije išao bez nje, i nije smeo da je skloni jer su mu svi govorili da je srećan čovek. Zbog te tuge nikada nije ukaljao svoje srce već ga je brusio poput dragog kamena i poslednju snagu upotrebio za to da ljubi ruke i govori Kako te imam rad, kako te volim, dušo.

140

Stanka Hrastelj - Poezija moje zemlje - Vreme kada sediš - A onda smo zajedno seli za sto -Ponos - Zašto ne voleti mamu - Pretvaram se da si mrtav - Molba borcima za pravo na eutanaziju - Anatomija u sobi - Zašto se više ne gledamo

Vreme kada sediš


Volim kako moj otac zakorači u jato doktora, kosa mu je belja od njihovih mantila – kao gorili α mužjaku srebrnih leđa. Doktori veoma poštuju mog oca. Kažu mu Gospodine, imamo nešto za vas, dijagnozu, u stvari, danas vam nudimo dve dijagnoze: paranoidnu šizofreniju i hronični hepatitis B, gospodine. Dobro, kaže moj otac, uzimam obe, uzimam sve dijagnoze koje danas imate na meniju. Okrene se na peti, ima temperaturu 42, usne nabrekle od herpesa i glavu utonulu među ramena, u rukama nosi kesicu sa tabletama, veoma maštovitih boja i oblika. Da hoda uspravno bio bi smešan. Ali moj otac nije komedijant. Svi ga veoma poštuju. Gledam ga izdaleka i ponosno se osmehujem.

Zašto ne voleti mamu postoji doduše nekoliko argumenata zašto je voleti mada je to i te kako iritantno: ode u prodavnicu i to slučajno ne znaš i tražiš je i tražiš po kući kao što smo nekada tražili gde se otac obesio detaljno smo pregledali prostorije sa cevima njegov brat se obesio o radijator šurak o vodovodne cevi pola godine smo ga tražili al ga nismo našli

141

tražiš je mada ne tražiš leš već toplo biće sa borama i nežnim rukama koje još ponekad pomiluju ali ne nalaziš je samo ogromnu hladnu kuću prazne zjapeće sobe koje hoće da te progutaju u koje padaš i gubiš se u njima strah te je sve dok se ne vrati

Stanka Hrastelj - Poezija moje zemlje - Vreme kada sediš - A onda smo zajedno seli za sto -Ponos - Zašto ne voleti mamu - Pretvaram se da si mrtav - Molba borcima za pravo na eutanaziju - Anatomija u sobi - Zašto se više ne gledamo

Ponos


Pretvaram se da si mrtav nije u pitanju priprema za tugovanje u tvojim koracima više nema gravitacije telo kao da ne baca senku dok hodaš po kući, i sam znaš, odjednom zastaneš i stojiš tako sam sa svojim strahom pred vratima ili nasred hodnika kao pred preprekom koja te ne pušta dalje pretvaram se da si nekada zauvek stajao i ispario da je u kući ostao samo dah na laku lamperije pretvaram se da si mrtav da te nema uvežbavam osećaj, možda je napor suvišan u ljusci kože već odavno to nisi više ti nesalomivo goveče je proterano ostao je samo bedni pastir plašio se da napusti nizbrdicu mišića gde je pasao pretvara se da se ne snalazi u telu, da vlada talozima moditena ansilana zyprexe lexaurina prazinea xanaxa helexa sećaš li se kako si strepeo od svake tablete kao da moraš da progutaš sluzasta žablja jaja koja se tope u crevima i poput otrova prodru u svaku ćeliju kostiju i mesa plašio se cene koju si morao da platiš za lebdenje nad bazenom agonije, plašio se tikova glava se klatila kao giljotinirana usta su široko zevala, oči gledale belo lice se grčilo deca su te se plašila, komšije posmatrale iza zavesa niko više nije dolazio u posetu pretvaram se da beše to nekad davno da si mrtav i više te nije strah pretvaram se da je negde tvoj grob koji ću sutra posetiti sutra, uvek sutra pretvaram se da sam zaboravila sve stvari, sve događaje nakon što je u sitnu pukotinu duha uletela strela i pogodila bika pretvaram se da se sećam samo detinjstva naših zajedničkih staza, tvog učenja prepoznavanja otisaka životinjskih stopa, drveća, sazvežđa sećam se kako iskreno mrzeh mamu i sestru zbog njih nismo bili sami na svetu sa dna srca, čuješ li me, nekada sam terala ženu koja je zajedno s tobom sedela u svim čekaonicama, ordinacijama i držala te za ruku dok si se tresao dok si plakao dok si zavijao kao životinja dok su to bile samo preplašene volovske oči [Mama, kako stojimo sa oružjem? Imamo pištolj za prasiće i nešto neupotrebljivih primeraka zamke za šumske životinje. Cev pištolja treba priljubiti uz sredinu čela i biti miran. Biti miran.]

142

Stanka Hrastelj - Poezija moje zemlje - Vreme kada sediš - A onda smo zajedno seli za sto -Ponos - Zašto ne voleti mamu - Pretvaram se da si mrtav - Molba borcima za pravo na eutanaziju - Anatomija u sobi - Zašto se više ne gledamo

Pretvaram se da si mrtav


Budi mirna. Mirno hodaj po pločniku, mirno stoj na stanici, mirno sedi u auto kada bude došao za tobom, kada ti bude užurbano govorio Danas ne smeš nikuda, jer će te ubiti! [Mama, ja nemam takvu ljubav. U dobru i u zlu, u zdravlju i bolesti. Molim te, molim, reci još jednom, obećanje si dala samo u svoje ime, zar ne.] pretvaram se da si mrtav da nikada nismo satima i satima sedeli za stolom i jedno drugome pisali poruke na listiće ne progovorivši ni jednu jedinu reč naglas jer si bio ubeđen da nas prisluškuju – ko? – oni koji će te ubiti. umrećeš, znaš? mama će umreti. tvoja sestra će umreti. ubiće vas. sve će vas pobiti, oh, bože! pretvaram se da si mrtav već mesecima ne pričam s tobom pretvaram se da telo koje hoda po kiši više ne baca senku to telo i ja ne razumenjujemo poglede ne razmenjujemo ni prekore ni utehe Budi mirna. Pođi po kukurek na teško dostupna mesta kao i svakog leta. Oprezna budi na strmini punoj rose. Budi mirna. Naberi buket za baku, buket za Anta, buket za oca. Sutra ih odnesi na grobove. Budi mirna.

Molba borcima za pravo na eutanaziju

143

Apelujem na sve koji ćete vikati pred lateranskom bazilikom knesetom dumom ili bilo gde drugde na sve koji ćete se truditi svojim člancima predavanjima esejima ne zahtevajte samo u ime fizički nesposobnih vičite zavijajte dižite transparente i za nas nevešte i nespretne koji ne znamo kako ili jednostavno nemamo dovoljno snage da bismo oprostili i zaboravili

Stanka Hrastelj - Poezija moje zemlje - Vreme kada sediš - A onda smo zajedno seli za sto -Ponos - Zašto ne voleti mamu - Pretvaram se da si mrtav - Molba borcima za pravo na eutanaziju - Anatomija u sobi - Zašto se više ne gledamo

kako si mogao da dopustiš da te toliko voli! sa nje se ljušti emajl sloj po sloj sloj po sloj moja oljuštena mama je samo još meka sredina pretvaram se da si mrtav da je više ne možeš raniti


Jesen je. U tri popodne moja soba je najtopliji prostor u kući. Svi bi u nju, iako je sto pun oštrih predmeta od nerđajućih metala. Sa mnogo topline i nežnosti uzimam ih u ruke: veoma sam osećajna. Potočarka u bašti buja kao morska pena, svakog časa će zapljusnuti preko pupoljaka žalfije i ruzmarina. Mami se širi siva mrena, ali ne zapljuskuje preko linije kapaka. Za nju uzmem skalpel sa leve strane i raskomadam dužicu. Voli kada to činim polako: oseća se bezbedno. Otac ostavi otvoren grudni koš. Prerežem venu centimetar nad desnom pretkomorom i gurnem prst u nju. Zidovi su bez naslaga holesterola, što kaže, biće to dug život. Molim ih da mi od stopala do temena odseku nekoliko jermena kože u jednom komadu. Otac povuče liniju, mama zaseče. Veoma spretna je moja mama, čini to noktima, ne trebaju joj oštri metalni predmeti. Od jermena ispletemo uže, izgleda kao ružičasta lijana. Zakačimo ga za tavanicu i kličući ljuljamo se od istočnog ka zapadnom zidu. Jedno drugo zovemo Tarzan. Dan je svež i miriše.

144

Stanka Hrastelj - Poezija moje zemlje - Vreme kada sediš - A onda smo zajedno seli za sto -Ponos - Zašto ne voleti mamu - Pretvaram se da si mrtav - Molba borcima za pravo na eutanaziju - Anatomija u sobi - Zašto se više ne gledamo

Anatomija u sobi


kada se susretnu pogledi dve osobe to obično traje kratko precizno sam izmerila dužinu trajanje i naučnim pristupom odredila jedinicu 1 blick pogledi koji traju 2 blicka su opasni između očiju jedne i druge osobe u trenutku (0,4 blick) nastane komplikovani splet mnogih čeličnih užadi mogu da kažem žica od koturova žica tako moćna snažna jaka kada se napne može da rani osobe koje su tog trenutka u istom prostoru ili u blizini povrede mogu biti neprijatne prilikom pogleda koji traju 2,5 blicka ili više u trenu trena (0,02 blick)1 na čeličnu žicu se obesi gondola za 24 osobe njom haron prevozi mrtve duše iz hada u oči glavu srce krv telo duha dušu dušu! osobe koja se zaboravi i razmenjuje poglede toga se plašimo

Prevod: Ana Ristović

145

1 tren trena ≠ h2 => tren trena ≠ 0,16 blick

Stanka Hrastelj - Poezija moje zemlje - Vreme kada sediš - A onda smo zajedno seli za sto -Ponos - Zašto ne voleti mamu - Pretvaram se da si mrtav - Molba borcima za pravo na eutanaziju - Anatomija u sobi - Zašto se više ne gledamo

Zašto se više ne gledamo


Kupcsik Lidi

Lidi Kupcsik wurde 1981 in Miskolc, der drittgrößten Stadt Ungarns, geboren. 2006 beendete sie erfolgreich ihr Studium der Hungarologie. Obwohl sie von sich selbst behauptet, „ich schreibe schwer und wenig“, hat sie bereits lyrische Werke und Prosa in verschiedenen Anthologien veröffentlicht. 2008 erschien der Gedichtband a.k.a., 2009 war sie Gast des „Internationalen Literaturfestivals Berlin“. Kupcsik Lidi 1981-ben született Miskolcon. 2006-ban végzett magyar szakon. Bár magáról azt állítja, „nehezen és keveset írok”, több verse és elbeszélése jelent meg különféle antológiákban. 2008-ban látotott napvilágot a.k.a. című verseskötete. 2009-ben a berlini Nemzetközi Költészeti Fesztivál vendége volt. Lidi Kupčik rođena je 1981. u Miškolcu, trećem gradu po veličini u Mađarskoj. Svoje studije hungarologije uspešno je završila 2006. godine. Iako za sebe tvrdi da „piše teško i malo“, već je objavila svoja lirska dela i prozu u različitim antologijama. Njena knjiga poezije a.k.a. objavljena je 2008 godine, a 2009. Kupčikova je bila gost međunarodnog književnog festivala u Berlinu.


Morgendliche Dämmerung

Lidi Kupcsik - Morgendliche Dämmerung

147

Cervantes, ich sehe den Himmel, wie er sich aus Richtung der Windmühlen zurecht macht nach der geistesgestörten Skala von gelb und blau, zuerst nur der Kontrast, dann langsam die Farben der Bäume, das Haus gegenüber. Ich würde jetzt rauchen, doch tut es dem Baby nicht gut. So begnüge ich mich mit meinem Atem, träume, inhaliere ein wenig feuchten Stummelgeruch aus dem überquellenden Aschenbecher. Ich beobachte die vereinzelten Gassigänger, ziehe den Bademantel enger und überlege, wohin ich mangels Hund gehen könnte. Wie früher die Innenstadtabende, bedeuten mir heute die versteckten Morgenstunden Sicherheit. Ich kann keiner Menschenseele begegnen, denn meine Bekannten kommen nicht aus dem Morgen. Wenn niemand auf der Straße ist, bin ich ruhig. Die Luft ist schneidend und beißend, automatisch stecke ich die Hände in die Taschen. Der Morgen schreitet voran, schiebt das Silber vor sich, die Wecker klingeln und langsam ist Das Beste vorbei. Mit dem Nebel steigt die Glocke, an die ich mich gewöhnt habe wie an das Wasser im Freibad in meiner Kindheit: nach dem eiskalten Gefühl der Vernichtung euphorische Leichtigkeit. Und man konnte mich nicht mehr herausholen, egal, wie blau die Lippen waren. Es gibt lange Perioden, in denen es bis Abends so ist als wäre es früh. Der Favorit ist der Herbst, unter den REM-Phasen der Schlafenden gleite ich dahin, würde allen meinen Dingen hinterher gleiten, mit unerschöpflicher Energie, schlüge es niemals acht. Die klaren, scharfen, wirklichen Farben und Formen der Stadt verlärmen, was an seinem Platz saß, wird wacklig, alle Ansichten verschwimmen, ich höre Alarmanlagen, Telefone und was ich bisher nicht musste: gehe an einer Menge Menschen vorbei. Auf nach Hause: logistische Planung des verstecktesten Weges, vielleicht ruht hinter den Büschen noch mein Lebensraum, wo es ein bisschen Stille gibt, ein bisschen Luft, ein bisschen Morgen, in dem ich ich selbst sein kann.


Wunder sind stark mit Selbsterkenntnis verbunden. Man muss Acht geben, ja, Überacht. Du musst dich in eine Form bringen, in der du ruhig bleiben und glänzen kannst. (Wie wenn sich die Lichter im Herbst ändern, einmal wird es dunkel oder grau, dann erstrahlt plötzlich alles: silberbraun, silbergelb, silbergrün – dunkel.) Wenn es den Anderen gibt – geschweige denn den Dritten – musst du die Entfernung zwischen euch erkennen. Und diese dann auch als Nähe erkennen. Das Ausgeliefertsein mit Freude erleben, um den anderen mit Stolz zu erfüllen. Ihn hast du dazu bestimmt, dich zu bedienen, ihn gewählt, um durch ihn zu glänzen. (Auf den Gewässern dunkelnassen Asphalts spiegeln sich auch dann schwarze Wolken, wenn die Sonne hie und da herauskommt.) In den Sätzen muss man Schätze verstreuen, damit sie Befriedigung zeugen. Uns abends mit anderen vergleichen, viel mangelhaftere Leben aufzählen. Die Illusion glücklicher Zukunft erschaffen, das Bindenwollen aus sich herauskneten, – ich wiederhole: scheinbar –, das, was im Grunde Notwendigkeit ist, Wunder und Überacht. (Glänzende Perlenreihen setzen sich auf Kabel und Äste, in ihnen dreht sich die Welt und schrumpft.) Du musst dir selbst sagen, verstecke dich nicht vor anderen, sei stolz, beschuldige nicht die Kälte oder die Wärme, weil du das Wunder nicht siehst. Du musst dich auf das Glänzen vorbereiten. Kauf ein, pflege den Kontakt zu anderen, besuche sie und erkundige dich, wie es ihnen geht. Erlaube ihnen, deinen Bauch anzusehen, lass sie sagen, wie groß er schon ist – als wüsstest du nicht (dass das nur für sie interessant ist) und glaube, dass sie dich darum beneiden. (Die einschüchternde Klarheit der Luft umreißt ferne Details.) Vielleicht zieht das Draußen das Drinnen zusammen und es stellt sich Harmonie ein. Das Erkennen, das Wollen des Wunders und der Glanz des Wunders. Du kannst energetisch quellhaft werden, wenn du über das Hinauszublickende hinausblickst. Man muss den Hintergrund stark spüren, den Boden, den Rahmen und die Aufhängung. Gemütlich hängen, Bild sein, das andere mit ihren Herzen betrachten. (Auf dem Boden Bienen im Todeskampf oder ausgekämpft.) Man darf nicht schaden und muss die Schadenden umgehen. Mit dem sicheren Wissen der Schwangeren einwandfrei zwischen Muss und Muss nicht navigieren. Unsicherheit kann durch die Veränderung kommen, die die anderen – fälschlicherweise – als den unter deinen Augen liegenden Schatten kritischer Ablehnung sehen. Alles bildet ein Ganzes, wenn du du selbst bleibst, die Anspannung der Sehnen geht vorüber, du kannst die Musik ausmachen, kannst die Natur der neuen Zeit beobachten und – so dass keiner seine Ankunft bemerkt – den Glanz erwarten.

Übersetzt: Timea Tankó

148

Lidi Kupcsik - Der Glanz

Der Glanz


Hajnali hasadás

Kupcsik Lidi - Hajnali hasadás

149

Cervantes, a szélmalom felől látom az eget készülődni a sárgák és kékek elmegyógy skálájára, először csak a kontraszt, majd lassan a fák színei és a szemközti ház. Rendesen rágyújtanék, de árt a babának. Megelégszem a leheletemmel, képzelődök, a csurig nyomott hamutálból szívogatom az ázott csikkszagot. Figyelem az egy-két kósza kutyasétáltatót, összébb húzom a köntöst, és gondolkodok, kutya híján hová indulhatnék. Ahogy régen a belvárosi este, úgy most az eldugott hajnalok jelentik a biztonságot. Senki fiával nem futhatok össze, hisz nem a reggelből valók ismerőseim. Ha nincs az utcán senki, akkor vagyok nyugodt. A levegő éles és csípős, végre ösztönösen dugom zsebre a kezem. Halad a reggel, egyre tolja maga előtt az ezüstöt, megcsörrennek az ébresztőórák, és lassan vége a Legjobbnak. A köddel felszáll a bura, amit úgy szoktam meg, mint gyerekkoromban vizet a strandon: a jéghideg megsemmisülés-érzés után eufórikus könnyedség. És többet ki sem lehetett szedni onnan, kék száj ide vagy oda. Vannak hosszú periódusok, mikor estig olyan, mintha reggel lenne. Az ősz mindent visz, alvók REM-fázisa alatt siklok, siklanék minden dolgom után, fogyhatatlan energiával, ha sosem jönne el a nyolc óra. Letisztult, éles, valódi színei és formái a városnak elzajosodnak, ami a helyén ült, most bemozdul, minden látkép elmosódik, hallok riasztót, telefonokat, és amit eddig nem kellett: kerülgetek egy rakás embert. Irány haza: meglogisztikázom a legeldugottabb utat, hátha a berkek alatt még ott van az én közegem, van egy kis csend, egy kis levegő, egy kis reggel, amiben magam lehetek.


A csodáknak erős önismereti jellegük van. Figyelni kell, inkább túlfigyelni. Olyan alakot kell formálni magadból, hogy nyugodt maradhass, és ragyogj. (Mint mikor ősszel változnak a fények, egyszer besötétedik, beszürkül, aztán hirtelen verőfény: ezüstbarna, ezüstsárga, ezüstzöld – sötét.) Ha van a másik – a harmadikról nem is beszélve -, fel kell ismerni a távolságot, ami köztetek van. Aztán fel kell ismerni közelségként is. A kiszolgáltatottságot örömmel megélni, hogy a másikat büszkévé tedd vele. Őt jelölted arra, hogy kiszolgálja a kényedet, megválasztottad, hogy tőle ragyogj. (Sötétre ázott aszfalt vizein, ha foltokban kisüt, akkor is fekete felhők tükröződnek.) Kincseket kell szétszórni mondatokban, hogy elégedettséget teremtsenek. Összehasonlítani magunkat másokkal esténként, felsorolni a sokkal hiányosabb életeket. Megalkotni a boldog jövő illúzióját, kigyúrni magadból - ismétlem: látszólag - a kötni akarást, ami tulajdonképp szükség, csoda és túlfigyelem. (Kábelekre és faágakra ragyogó gyöngysorok ülnek, bennük megfordul és összemegy a világ.) Mondogatni kell magadnak, hogy ne bújj el mások elől, légy büszke, ne fogd hidegre, melegre, hogy nem látod csodának a csodát. Készülni kell a ragyogásra. Vásárolj, tarts kapcsolatot másokkal, keresd meg őket, és kérdezz rá, hogy vannak. Engedd, hogy megnézzék a hasad, hagyd, hogy ők mondják meg, hogy már mekkora – mintha te nem tudnád (hogy ez csak nekik érdekes), és hidd, hogy irigyelhetnek érte. (A levegő zavarba ejtő tisztasága távoli részleteket rajzol.) Talán a kint összerántja a bentet, és beáll a harmónia. A csoda felismerése, akarása, és maga a csoda ragyogása. Energetikailag eredővé válhatsz, csak túl kell látni azon, amin. Erősen érezni kell a hátteret, a talajt, a keretet és a felfüggesztést. Csak otthonosan, lógni, képnek lenni, amit mások szívvel néznek. (A földön haldokló vagy elpusztult méhek.) Nem szabad ártani, és az ártókat kerülni kell. A terhes biztos tudásával hiba nélkül lehet navigálni a kell és a nem kell között. Nyugtalanságot a változás adhat, amit mások a bíráló elutasítás árnyékának látnak a szemed alatt – tévesen. Minden összeáll, ha magad maradsz, megszűnik az inak feszülése, kikapcsolhatod a zenét, figyelheted az idő új természetét, és várhatod – úgy, hogy senki se lássa, mikor megjön – a ragyogást.

150

Kupcsik Lidi - A rag yogás

A ragyogás


Pucanje zore

Lidi Kupčik - Pucanje zore

151

Servantese, vidim kako u smeru vetrenjače nebo sprema psihodelične spektre žutih i plavih, najpre samo kontrast, pa polako boje drveća i potom naspramna kuća. Inače bih sad zapalila, ali naškodilo bi bebi. Zadovoljavam se sopstvenim dahom, sanjarim, iz dupke pune pepeljare ušmrkavam vonj ovlaženih opušaka. Posmatram retke i zaludne šetače pasa, pritegnem na sebi haljetak i razmišljam, kuda bih, u nedostatku psa, mogla da krenem. Kao što su nekad predvečerja u centru grada, tako mi sad ova skrivena svitanja ulivaju sigurnost. Ne mogu da naletim ni na ničijeg sina, moji poznanici nisu iz jutarnjeg sveta. Mirna sam kad nema nikog na ulici. Vazduh je oštar i opor, konačno nagonski guram ruke u džep. Jutro svojski napreduje, potiskuje pred sobom srebro, oglašavaju se budilnici, i Najboljem polako dolazi kraj. S izmaglicom se diže i staklena bura, na koju sam se navikla, kao na vodu, u detinjstvu, na plaži: posle ledenog osećanja uništenja euforična lakoća. I nisam iz nje više ni izlazila, pomodrelim usnama uprkos. Postoje dugi periodi kad sve do večeri izgleda kao da je jutro. Jesen sve nosi, proklizavam ispod REM-faza usnulih, i hrlila bih za svojim poslovima, s neiscrpnom energijom, ako to ujutro, u osam, nikad ne bi usledlio. Buka zagađuje pročišćene, jasne, stvarne boje i forme grada, sve što je na svom mestu mirno prebivalo, sad se pomera, svi vidici se zamute, čujem alarmne sirene, telefone, i što do sada nije bilo potrebno: mimoilazim se s gomilom ljudi. Pravac kući: logistikujem najskrivenije puteve, možda ću pod lugovima još biti u svom elementu, malo tišine, malo vazduha, malo jutra, u kojima mogu da budem sama.


Blistanje

Prevod: Arpad Vicko

152

Lidi Kupčik - Blistanje

Čudesa imaju snažno izraženo svojstvo samospoznavanja. Treba biti pažljiv, još bolje – prepažljiv. Treba da uobličiš sebe tako da možeš ostati mirna, a da blistaš. (Kao prilikom jesenjih promena svetlosti, najednom se smrači, sve posivi, a potom, naglo, jaka sunčevina: srebrnkastosmeđa, srebrnkastožuta, srbernkastozelena – tama.) Ako postoji drugi – o trećem da i ne govorimo – treba spoznati udaljenost između vas. Ali treba je spoznati i kao bliskost. S radošću doživeti potčinjenost, da bi se time drugi učinio ponosnim. Njega si označila da ugađa tvojim hirovima, izabrala, da u njegovom odrazu blistaš. (U lokvama na asfaltu potamenlom od kiše, čak i kad prosija, ogledaju se crni oblaci.) Treba rasuti u rečenicama blaga da bi izazvala zadovoljstva. Uporediti uveče sebe s drugima, nabrojati mnoge ispraznije živote. Stvoriti iluziju srećne budućnosti, iznuditi iz sebe – ponavljam: samo naizgled – volju za vezivanjem, što je zapravo nužnost, čudo i preterana pažnja. (Niske bisera posedaju na kablove i na grane drveća, u njima se preokrće i sažima svet.) Treba da ponavljaš sebi: ne sakrivaj se od drugih, budi ponosna, nemoj kriviti i kuse i repate što ne prepoznaješ čudo kao čudo. Pripremi se, da u punom sjaju, blistaš. Odlazi češće u kupovine, budi u vezi s drugima, potraži ih i pitaj ih kako su. Dopusti im da ti pogledaju stomak, pusti ih da kažu, bože, koliki je već – kao da ti ne znaš (da je to samo njima zanimljivo), i veruj da ti zavide na njemu. (Zbunjujuća čistoća vazduha iscrtava udaljene detalje.) Možda će eksterno da konsoliduje interno i stvoriti harmoniju. Prepoznavanje čuda, njegovo htenje, i blistanje samog čuda. Mogla bi ba budeš energetska rezultanta, treba samo prozreti stvari. Potrebno je snažno osećati pozadinu, tlo, okvir i međuzavisnosti. Samo opušteno, visiti, poput slike na zidu, koju drugi osećajno razgledaju. (Na zemlju pale, umiruće, ili uginule pčele.) Nikom ne nanositi zlo i zlotvore izbegavati. Pouzdanim znanjem bremenite, nepogrešivo je moguće navigati između treba i ne treba. Promene te uznemiruju, što drugi primećuju – pogrešno – kao senku kritičkog odbijanja ispod tvojih očiju. Sve se lepo složi, međutim, kad ostaneš sama, popušta napetost u tetivama, možeš i muziku da isključiš, možeš da osmatraš novu prirodu vremena i da čekaš – tako da niko ne vidi kad bude stiglo – blistanje.


153


Norbert Niemann

Norbert Niemann, 1961 in Landau an der Isar geboren, lebt als freier Schriftsteller in Chieming am Chiemsee. Er studierte Literatur, Musikwissenschaft und Neuere Geschichte in Regensburg und München. Sein Debütroman Wie man’s nimmt (1998) wurde mit dem Ingeborg-Bachmann-Preis und dem Clemens-Brentano-Preis ausgezeichnet. Gemeinsam mit Eberhard Rathgeb gab er Inventur. Deutsches Lesebuch 1945– 2003 (2003) heraus und publizierte den Roman Willkommen neue Träume (2008), der für den Deutschen Buchpreis nominiert war. Niemann ist Mitherausgeber verschiedener Hefte der Zeitschrift AKZENTE. Norbert Niemann 1961-ben született az Isar menti Landauban. Szabad foglalkozású íróként él Chiemingben. Irodalmat, zenetudományt és újkori történelmet tanult Regensburgban és Münchenben. Wie man’s nimmtt (Ahogy vesszük, 1998) című bemutatkozó regényével kiérdemelte az Ingeborg Bachmann-díjat, megkapta továbbá a Clemens Brentano-díjat is. Eberhard Rathgebbel közösen szerkesztett egy olvasókönyvet, amely az 1945 és 2003 közti német irodalom műveiből válogat. 2008-ban jelent meg Willkommen neue Träume (Isten hozott, új álmok, 2008) című regénye, amelyet neveztek a Német Könyvdíjra. Közreműködött az AKZENTE című folyóirat több számának összeállításában. Norbert Niman rođen je 1961. u Landauu kraj reke Isar, živi kao pisac u Kimingu na Kimskom jezeru. Studirao je književnost, muzičke nauke i savremenu istoriju u Regenzburgu i Minhenu. Njegov prvenac Wie man’s nimmt (Kako se uzme) osvojio je 1998. književne nagrade Ingeborg Bahman i Klemens Brentano. Zajedno sa Eberhardom Ratgebom priredio je knjigu Inventur. Deutsches Lesebuch 1945-2003 (Popis. Nemačka čitanka 19452003), a 2008. objavljen je njegov roman Willkommen neue Träume (Dobrodošli novi snovi), delo koje je bilo nominovano za Nemačku književnu nagradu. Niman je takođe suizdavač raznih brojeva časopisa AKZENTE (Akcenti).


155

Zeit verging. Und wie! Kaum hatte tatendurstig, vorsatzreich, hoffnungsfroh ein Jahr begonnen, neigte es sich schon seinen matten, ernüchternden Ende zu. Der laufende Monat war erfüllt mit der Organisation des nächsten, die vergangene Woche mit der Planung der über-, über-, übernächsten. Arbeitstag um Arbeitstag stand im Dienst künftiger Arbeitstage. Voll übervoll, zum bersten voll schritt die Zeit voran. Nur an Wochenenden, Urlaubs- und Feier-, Jubel- und Gedenktagen gab es vereinzelt flüchtige Momente, in denen die Zeit sich selbst aus den Augen geriet. Sekundenlang riss das Gewebe der Termine und Fristen, gab durch das entstandene Loch den Blick frei auf einen schwindenden Abgrund. Dann war es, als sei den Dingen ihr gegenwärtiger Stand, der Welt, ihr heutiges Hier und akutes Jetzt abhanden gekommen, als wäre das Leben nie mehr als eine Illusion gewesen. Dabei war die Zeit mit nichts intensiver beschäftigt als mit sich selbst. Ständig hatte sie ihre eigene Dynamik im Visier, die Veränderungen, die sie nimmermüde hervorbrachte. Eine weltpolitische Konstellation jagte die andere, eine Regierung löste die nächste ab. Die eben herrschende Mode-, Kino- und Buchsaison schielte längst auf die kommende, die Ausstellungsund Messelandschaft dieses auf diejenige des folgenden Jahres. Neue Steuern aufgrund neuer Zahlen wurden erhoben, um neue Zahlen für neue Steuern zu schaffen. Gesetzesreformen an Gesetzesreformen wurden durchgeführt, um die Reformen der Reformen der Reformen vorzubereiten. Und die Zeit hatte es nötig sich selbst zu beobachten. Alles ging so rasend schnell. Unablässig wurden Entdeckungen und Erfindungen gemacht, die Computer-, die Bio, die Nanotechnologie überschlugen sich vor lauter Fortschritt. Unaufhörlich gelangten frische, verbesserte, völlig neue Maschinen, Mittel, Methoden auf den Markt, verdrängten die vom vorletzten, vom letzten Jahr, von gestern, von heute früh. In der Revolutionierung des einen Geräts, Modus, Programms war die Revolutionierung dieser Revolutionierung schon eingeplant und vorbereitet. Funktionen und Kapazitäten wurden unentwegt erweitert, Kombinationen umgestellt, Synthesen neu definiert. Zu Recht fürchtete sich die Zeit vor ihrem eigenen Verhalten, arbeitete ihm entgegen. Jeden Tag, jede Stunde trat sie vor den Spiegel, kontrollierte ihr Aussehen, ihre brandaktuell jüngste Fassung. Sie schien hinter sich selbst herzuhetzen, den Menschen davonzulaufen. Doch die Zeit hatte sich immerzu im Griff. Wie viele Gegenwarten allerorten und rund um die Uhr! Nie wurde sie präzise, prompter gemessen, gemeldet, gebündelt, nie ausführlicher kommentiert. Gerade für ihre Gegenwärtigkeit wurde die Zeit nicht müde, ständig neue Messtechniken zu entwickeln, Apparate zur Nachrichten- und Meinungsbereitung auszubauen, aufzustocken, zu vervielfältigen. Weltweit galt es die Lage zu erfassen, im Viertelstunden-, im Minutentakt. Das allerneueste Ergebnis löschte unverzüglich das eben noch neue. Eine Katastrophe überblendete die gestrige, ein Anschlag löste den vorherigen ab. Zusammenschlüsse, feindliche Übernahmen, Verschlankungen von Personaldecken, Konkursmeldungen, Offenbarungsseide, Korruptionsskandale reichten einander den Stab im globalen Staffellauf der Unternehmen, Konzerne, Banken. Aber nicht nur die totale Aktualität des Weltgeschehens war gewährleistet, auch die der dazugehörigen Stimmungen. Mannigfache Meinungsbaro-, -thermo-, -hygrometer wurden konzipiert und konstruiert. Als Fieberkurven des Hic et nunc erfassten sie Schwankungen aller Art, gaben Auskunft über jede Tendenz: Wie würde am Wochenende gewählt? Wie viel vertrauen genießt die Politik in genau diesem Moment? Wie entwickelt sich die Zahl der Arbeitslosen, das Kaufverhalten, der Alkoholkonsum? Wächst oder schrumpft die Prozentzahl der Rauchverbotsgegner, der Todesstrafenbefürworter? Erhebungen, Umfragen, Statistiken wucherten. Die Gegenwart wurde zum Gegenstand einer Börse der Bewertungskriterien. Experten durchdrangen die ewig neue Unübersichtlichkeit, verfolgten die Wechselbeziehungen und gegenseitigen Beeinflussungen, begutachteten, prognostizierten, appellierten, warnten. Schlugen ihre Messungen in diese oder jene Richtung aus, forderten sie diese oder jene Reaktionen

Norbert Niemann - Unternehmen Zukunft

Unternehmen Zukunft


156

Norbert Niemann - Unternehmen Zukunft

und Konsequenzen. Je nach Meßmethode fielen die Resultate unterschiedlich aus. Wie ein Rudel Ärzte das Krankenlager umstanden Spezialisten das Jetzt, um ihre konkurrierenden Diagnosen und Heilverfahren auf ihren zahlungskräftigen Patienten anzuwenden. Sanierung tat allenthalben not. Gesundheit wurde zentrales Schlagwort. Sie galt es zu wahren, zu schützen, zu einem erweiterten Arbeitsfeld für neue Experten zu machen. Gefährdungen, Ansteckungen, Epidemien sollten wenn schon nicht verhindert, so doch weitestgehend eingedämmt werden. Zusätzliche Disziplinen wurden geschaffen, sie erfassten die Gegenwart nach Art der Wetterkarten. Man eruierte die meteorologischen Krisenregionen und Krisensituationen des Heute. Unterschiedliche Druckzonen konnten für Turbulenzen sorgen, ruhige Lagen mit Hitze- und Dürreperioden. Kälteund Regenphasen, Stürmen und Orkanen wechseln. Schäden und Opfer waren dadurch natürlich nicht zu vermeiden, aber für die Bewältigung der Folgen war immer besser, schneller, gründlicher gesorgt. Drohte Gefahr, konnte nun immerhin frühzeitig informiert und zur Selbsthilfe angeleitet werden. Dafür wurde umfassend Sachberatung geboten. Krisenbewältigungstechniken, Krisenmanagementkonzepte, Beratungsstellennetzwerke für Ernst- und Notfälle wurden entworfen, geplant , installiert. Denn trotz aller Vergegenwärtigung der Gegenwart vergaß die Zeit niemals, dass jeder einzelne unwiderruflich seinem Einzelschicksal überlassen blieb und seinen Lebensweg frei, selbstverantwortlich und allein zu gehen hatte. Der einzelne Mensch ging diesen Weg außerdem unerkannt, beinahe unsichtbar. Soviel Neuigkeit erfüllte die Zeit, dass vor und hinter ihr kaum Raum zur Verfügung stand. Aus Platzgründen wurde ununterbrochen aussortiert, weggeworfen, gelöscht, Beachtung entzogen, übersehen, vergessen, begraben. Nicht dass Subjekte in dieser Sorte Gegenwart nicht mehr vorkamen. Im Gegenteil fielen die Blitzlichter des allgemeinen Interesses auf eine rapide wachsende Zahl von ihnen. Nicht dass nichts berichtet wurde von dem, was ihnen widerfuhr. Bloß war die Zeit zu knapp bemessen, um den Hintergründen ihres jeweiligen Loses nachzuspüren. Auch reichten Geduld, Konzentration, Anteilnahme über die Beleuchtung der unmittelbarsten Ursachen gar nicht hinaus. Denn schon erschien im nächsten Blitzlicht die Momentaufnahme des nächsten Schicksals. Aus demselben Grund konnten auch Lebenslinien nicht weiterverfolgt werden. So wie Vergangenheit gezwungen war, immer schneller vergangen zu sein, für immer zu verschwinden, als hätte es sie niemals gegeben, so musste notgedrungen auch der Blick voraus immer kurzsichtiger werden. Der Effekt dessen, was auch immer neu begann, sich entfaltete, anschwoll, überhand nahm, war nicht weiter absehbar als bis zur Schwelle allererster Auswirkungen. Traten Spätfolgen auf, waren Anfangsgründe längst in Vergessenheit geraten und kaum mehr zu ermitteln. Die Zeit hatte auch kein Interesse daran. Sie setzte Gegenwart aus Schnappschüssen zusammen. Und je ausgiebiger sie das tat, je gründlicher sie ihren Ort auf der Zeitachse bestimmte desto tiefer versank die reale Existenz gelebten Lebens im Dunkel ihrer Nichtbeachtung. Noch einmal also ein letztes Mal, die Frage: Was ist Gegenwart? Offenkundig existieren verschiedene, unterschiedlich mächtige, einander widersprechende, zerstörende Gegenwarten, simultan, parallel nebeneinander. Kommt es bloß darauf an, von wo aus sie mit welcher Absicht betrachtet wird? Ist Gegenwart vielleicht das, was diese Spiel- und Unterarten von Abbildern umgreift wie das Licht die Farben? Ein spektrales Gebilde, das sich aus wenigstens drei Komponenten zusammensetzt? Aus dem dunklen Bereich ihrer Herkunft, aus ihrem trostlos schillernden Jetzt und aus der großen Ungewissheit ihrer Zukunft? Wären nicht jedes Mal mindestens drei Standpunkte gleichzeitig einzunehmen, um Antwort zu erhalten darauf, wie es ist? Worauf es hinaus will? Müsste dieser Dreiklang nicht für jeden speziellen Ort, jede Biographie hergestellt werden? Enthielte der Zusammenklang all dieser Dreiklänge mehr Gegenwart? Einen weniger undurchsichtig, einseitige, rechthaberische, betrügerische Fiktion davon? Käme sie der Realität näher? Nahe genug, um sich, statt von ihr erschlagen zu werden, wieder zu ihr verhalten zu können? Es war einmal ein Landstrich, dort hatten die Menschen seit eh und je als Bauern gelebt, und da ihre Böden fruchtbar, die Wiesen saftig waren, prägten imposante, prächtig bemalte Höfe auf lieblichen Hügeln die Gegend. Auch gab es einen großen See samt sehenswerten Baudenkmälern, das Hochgebirge lag nicht weit, die Winter waren weiß, die Sommer heiß, so dass früh der Erholungswert der Region erkannt wurde und der Fremdenverkehr den ohnehin schon beträchtlichen Reichtum noch vermehrte. Eines Tages aber begann die Rentabilität der Agrarwirtschaft zu schrumpfen. Bald reichte sie trotz Subventionen für die meisten Betriebe nicht mehr aus, um zu überleben, geschweige denn mit dem in allen übrigen Berufen wachsenden Wohlstand mitzuhalten. So verkauften viele Bauern ihre Äcker als Baugrund und bauten ihre Scheunen und Ställe zu Ferienunterkünften aus. Nach einem verheißungsvollen Start jedoch ging


Norbert Niemann - Unternehmen Zukunft

157

die Zahl der Urlaubsgäste nach einigen Jahrzehnten wieder zurück. Denn auf den Schnee war plötzlich kein Verlass mehr, ebenso wenig auf die Sonne, die neuerdings anderswo billiger schien. So kam es, dass vielerorts Konkurs drohte. Und da man allgemein nicht mehr daran glaubte, dass es auf Dauer weitergehen konnte wie bisher, begann man über neue Verdienst- und Existenzformen nachzudenken. In einer kleinen am See gelegenen Ortschaft namens Vössen, das einem Bauerndorf immer noch sehr ähnlich sah, bestritten einst gerade zwei Familien noch ihren Lebensunterhalt ausschließlich mit der Landwirtschaft. Zu ihnen kamen ein Bankangestellter, ein Versicherungsfilialleiter und ein Vertreter für Landmaschinen als Nebenerwerbsbauern, denen ein Leben ohne Sähen, Mähen und Silieren, ohne ein paar Kühe, auch wenn damit nur Arbeit, keinerlei Gewinn verbunden war, schlicht nicht lebenswert erschien. Obwohl sich das Dorf nicht zuletzt wegen seines dickschädelig hagelbuchenen Bürgermeisters am wenigsten von allen Seeorten an die Erfordernisse des Fremdenverkehrs angepasst, sich daher noch am meisten Unabhängigkeit von den Konjunkturschwankungen der Tourismusbranche bewahrt hatte, geschah es, dass es durch eine Verkettung unglücklicher Umstände aus seinem so lange Zeit unangetasteten dörflichen Frieden gerissen wurde. Gleichsam über Nacht sah es sich allenthalben vor Engpässen finanzieller Natur. Da aber ein Großteil der Einwohner sowieso längst in den näher oder weiter gelegenen Kleinstädten, zunehmend auch in der recht weit entfernten Landeshauptstadt, flexibel und temporär sogar in ganz Deutschland, Europa, ja der großen weiten Welt seinen Lebensunterhalt verdiente, fragten sich einige, was eigentlich gegen die Ansiedlung neuer Geschäfte und Unternehmen am Ort spräche. Der Strukturwandel sei sowieso nicht zu stoppen, und dem Dorf würde aus der Finanznot geholfen. Außerdem würden auf diesem Weg nicht nur Arbeitsplätze entstehen und zusätzliche Steuergelder fließen. Auch für mehr Lebensqualität wäre endlich gesorgt. Attraktive Einkaufsmöglichkeiten, zumal Kleidungs-, Möbel-, Lebensmittel-, Fastfoodketten, Baumärkte gehörten andernorts schließlich längst zur Basisausstattung. Man wolle die ohnehin stets zu knappe Freizeit nicht länger mit endlosen Fahrten in die umliegenden Gewerbegebiete verplempern, die Geld in Form von Benzin kosteten und obendrein umweltschädlich waren. Es gab einen Gemeinderat, der träumte weniger davon, sich Konsumparadiese vor die eigene Haustür zu zaubern, sondern fürchtete vielmehr die Schuldenfalle. Auch hatte er Angst, die Zeichen der Zeit zu verschlafen, vor allem aber noch länger dem fortschrittsfeindlichen Jähzorn seines Oberhaupts ausgesetzt zu sein. Einstmals existierte eine Minderheit, und dieser erschein, wovon andere Minderheiten träumten, als Alptraum. Sie wollte verhindern, dass Vössen durch Wellblechmonstren, Parkplatzwüsten, Reklamegroßflächen und Markenlogos den gleichen scheußlichen Einheitslook verpasst bekäme wie die meisten anderen Ortschaften, wollte verhindern, dass kleine Läden im Ortskern kaputtgehen sowie Verkehrsaufkommen, Lärm, Gefährdung von Radfahrern , Rentnern, Kindern auf dem Schulweg zunehmen, der Identifikationsgrad mit dem Heimatort abnehmen würde. Darum machte die Minderheit von ihrem basisdemokratischen Recht Gebrauch und tat sich zu einer Bürgerinitiative gegen die Änderung des Bebauungsplans für die Flurstücke 168/1 und 3 zusammen. Prominente Persönlichkeiten und Pensionisten, die sich teuer in die ländliche Idylle eingekauft hatten, um hier ihre Rückzugs- und Ruhephasen beziehungsweise den Lebensabend zu verbringen, fanden sich ebenso darunter wie unmittelbare Anlieger am vorgesehnen Discountergeländer, wie Eltern, Geschäftsleute, ökologisch denkende Lehrer, Bäcker, Steuerberater, Blumenhändler, Verwaltungsangestellter oder Tracht tragende Traditionalisten. Gemeinsam verfassten, vervielfältigen, verteilten sie Flugblätter, argumentierten, debattierten, agitierten. Sie veranstalteten Informationsabende, luden Experten zu Vorträgen ein, in denen die Raubtiermentalität der Konzerne und deren Ausbeutungen von Billiglohnländern angeprangert wurden. Sie scheiterten beim Versuch, den Gemeindesaal für ihre Veranstaltungen in Anspruch zu nehmen oder ihre Position im kommunalen Amtsblatt zu veröffentlichen, gaben aber dennoch nicht auf. Doch blieben sie weiterhin eine Minderheit der Befürworter des geplanten Marktes, kleiner jedoch als die Mehrheit all derjenigen war, die gleichgültig, desinteressiert, schicksalsergeben, schlau, naiv oder faul um ihren kleinen TV-Seelenfrieden bemüht die Schultern über die ganze, in ihren Augen viel zu hoch gehängte Angelegenheiten zuckten.


A jövő-ipar Telt-múlt az idő. De még hogy! Alig kezdődött el egy év, teli tettvággyal, várakozással és reménnyel, már látta saját fásult, kiábrándult végét. A folyó hó a következő hónap tervezésével telt, a hét pedig a jövő hét, a jövő utáni és az azutáni hét betáblázásával. Munkanapok sora telt eljövendő munkanapok szolgálatában, melyek további eljövendő munkanapok szolgálatába álltak. Telt az idő, pukkadásig. Csak a hétvégéken, a szabad-, ünnep-, emlék- és világnapokon akadt egy-egy múló pillanat, amikor az idő önmaga elől is el tudott rejtőzni. Néhány másodpercre fölfeslett a terminusok és határidők szövedéke, és a lyukon át szédítő szakadékra nyílt kilátás. Ilyenkor úgy tűnt, a dolgok állásáról nem lehet beszélni, mert kicsúszott alóluk a talaj; ahogyan a világ kezéből csúszott ki az Itt, és a mai nap akut Mostja. Holott az idő semmivel sem foglalkozott intenzívebben, mint önmagával. Figyelme középpontjában saját dinamikája állt, a változások, amelyeket örökös mutációkban fáradhatatlanul állított elő. Világpolitikai konstellációk és kormányok adták egymás kezébe a kilincset. Az éppen uralkodó divat-, mozi- és könyvszezon már javában a következő szezonra sandított. Új sarokszámok alapján új adónemeket állapítottak meg, hogy megállapíthassák az új adók majdani új sarokszámait. Törvénymódosításokat hajtottak végre, hogy előkészítsék a megreformált törvények reformját. És az idő rá is szorult, hogy szemmel tartsa önmagát, olyan szédítő sebességgel zajlott minden. Egyik felfedezés érte a másikat, egyik találmány a másikat, a haladás buzgalmában egymásra licitált a számítógépes, a bio- és a nanotechnológia. Folyamatosan kerültek piacra a gépek, eszközök és módszerek frissített, javított, teljesen új verziói, háttérbe szorították a tavalyelőtti, a tavalyi, a tegnapi, a ma reggeli gépeket, eszközöket és módszereket. Az egyik gép, program, programverzió forradalmasításába eleve betervezték e forradalmasítás forradalmasítását. Fáradhatatlanul bővült az elérhető funkciók köre és a kapacitás, szüntelenül zajlott a kombinációk újrakombinálása, a szintézisek újradefiniálása. Az idő okkal tartott attól, hogy maga is elavul, ezzel nézett szembe nap mint nap. Naponta, óránként lépett a tükör elé és ellenőrizte saját ábrázatát, saját legújabb, frissen frissített verzióját. Kicsit mintha a saját sarkában loholt volna, mintha menekült volna az emberiség elől. De nem, az idő nem tudott kicsúszni a saját kezéből. Jelen mindenütt, a nap huszonnégy órájában! Korábban soha nem mérték, jelentették gyorsabban és pontosabban, soha nem összegezték, kommentálták kimerítőbben. Éppen saját jelenléte fontosságának tudatában az idő nem sajnálta a fáradságot folyton új és újabb mérési technikák fejlesztésére, a hír- és véleményszórás eszközeinek kiépítésére, gyarapítására, sokszorosítására. A világ minden táján a pillanatnyi helyzet teljes feltérképezése volt a tét, negyedórás, egyperces fáziskéséssel. A legeslegújabb keresési eredmény azonnal kioltotta a legújabbat. A mai katasztrófa háttérbe szorította a tegnapit, a tegnapi támadás átadta a helyét a mainak. Egyezmények, fúziók és bekebelezések, karcsúsító intézkedések és személyi változások, csődjelentések, kiszivárogtatások és nyilatkozatok, korrupciós botrányok egymásnak adták a stafétabotot a vállalatok, konszernek és bankok globális váltófutásában. Az idő nemcsak a világ történéseinek mindent átfogó aktualitását garantálta, hanem a hozzá tartozó hangulatokét is. Véleménybaro-, thermo- és hygrométerek lenyűgöző sokaságát találták fel és fejlesztették ki. Az Itt és Most lázgörbéje minden területen megmutatta a legkisebb ingadozásokat is, és minden tendenciáról tudósított: Hogyan választanánk, ha most hétvégén lenne a választás? Mennyi bizalmat élvez a politika ebben a pillanatban? Hogyan alakul a munkanélküliek száma, a vásárlókedv, az alkoholfogyasztás? Növekszik vagy csökken a dohányzástilalom ellenzőinek, a halálbüntetéssel egyetértőknek százalékos aránya? Burjánzott az adatgyűjtés, a közvéleménykutatás, a statisztika. A jelent az értékelési kritériumok tőzsdéjén is jegyezni kezdték. Szakemberek igyekeztek ösvényt vágni az örökké megújuló áttekinthetetlenség sűrűjében, követni a kölcsönhatásokat és az összefüggéseket; véleményeztek, prognosztizáltak, hivatkoztak,

158

Norbert Niemann - A jövő-ipar

(részlet)


Norbert Niemann - A jövő-ipar

159

figyelmeztettek. Méréseik eredményét célzottan kommunikálták ebbe vagy abba az irányba, követelték ezt vagy azt a reakciót, a következmények levonását. A mérés módszerétől függően különböző eredmények születtek. Mint orvosok hada a betegágyat, úgy állták körül a specialisták a Mostot, hogy egymással versengő diagnózisaikat és gyógymódjaikat alkalmazzák fizetőképes páciensükön. Az általános egészségi állapot folyton javításra szorult, az egészség lett a kulcsszó. Az egészség megőrzése, óvása, új egészségügyi szakemberek szakterületének kiterjesztése volt a legfőbb cél. A járványveszélyt, a fertőzéseket és a pandémiákat ha nem is lehetett megakadályozni, de legalább a lehető legnagyobb mértékben korlátozni kellett. A korlátozó intézkedések a meteorológiai térképek mintájára ábrázolták a világ pillanatnyi állapotát. Minden másodpercben kimutatták a világ meteorológiai válságövezeteit és válsághelyzeteit. A légnyomáskülönbségek turbulenciákat okoznak, a nyugalmas területek hőséget és szárazságot. Hidegfrontok és esős időszakok, viharok és orkánok váltakoznak. A károk és az áldozatok természetesen nem voltak elkerülhetők, de a következményekkel egyre jobban, gyorsabban és alaposabban meg lehetett birkózni. Ha veszély fenyegetett, legalább időben lehetett informálódni, az óvintézkedések mikéntjéről tájékozódni. E célra teljes körű szakmai tanácsadás állt rendelkezésre. Válságkezelési technikákat és koncepciókat, tanácsadói szolgálatokat terveztek, szerveztek, fejlesztettek minden vész- és szükséghelyzet esetére. Mert a jelen legaktuálisabb megjelenítése ellenére az idő sosem feledkezett meg arról, hogy minden egyén visszavonhatatlanul a saját egyéni sorsának kovácsa, életútját szabadon, felelősséggel és egyedül kell végigjárnia. Az egyén mindezek mellett észrevétlenül, szinte láthatatlanul járta ezt az utat. Annyi újdonság töltötte ki az időt, hogy előtte és mögötte alig maradt hely. Helytakarékossági okokból folyamatosan szortíroztak, selejteztek, töröltek, nem figyeltek oda, nem vették észre, elfelejtették, szőnyeg alá söpörték. Nem mintha a jelenvalóságnak ebben a formájában ne fordultak volna elő szubjektumok. Éppen ellenkezőleg, az egyének radikálisan növekvő számára irányult a közérdeklődés villanófénye. Nem mintha nem születtek volna híradások mindarról, ami ezekkel az egyénekkel megtörtént. Csak hát az időt túlságosan szűken mérték, nem lehetett tüzetesen megvizsgálni az egyéni sorsok hátterét. A közvetlen okok megvilágításához is hiányzott a türelem, a koncentráció és a részvét. Ugyanezen okból az életutak nem is voltak egy ponton túl tovább követhetők. Ahogyan a múlt is arra kényszerült, hogy minél gyorsabban múlttá váljon és örökre eltűnjön, mintha soha nem is létezett volna, ugyanúgy szükségszerűen egyre rövidlátóbbnak kellett lennie annak, aki a jövőbe pillantott. Akármi kezdődött is el, bontakozott ki, hatalmasodott el, vette át az uralmat: következményei csupán a közvetlen hatásokig voltak előreláthatók. Mire az utóhatások fölléptek, a kiinduló okokat már régen a feledés homálya borította, aligha voltak kommunikálhatók. És az időnek ez nem is állt érdekében. A jelent pillanatfelvételekből állította össze. És minél sűrűbben kattant az idő kamerája, minél inkább az időtengelyen határozta meg a helyét, annál inkább figyelmen kívül lehetett hagyni, annál mélyebbre lehetett süllyeszteni a megélt élet valós létezését a feledés sötétjében. Szóval még egyszer, utoljára hangozzék el a kérdés: Mi a jelen? Köztudomásúlag különböző, több vagy kevesebb hatalommal bíró, egymásnak ellentmondó, egymást megzavaró jelenek léteznek egyidejűleg, szimultán, párhuzamosan, egymás mellett. Vajon attól függ minden, honnan és milyen szándékkal nézzük? Lehet, hogy a jelen az, ami a képmásoknak e különféle játékmódjait és variációit úgy veszi körül, akár a fény a színeket? Spektrumszerű képződmény, amely legalább három összetevőből áll? Eredete sötét birodalmából, a vigasztalanul irizáló Mostból és a jövő rikító bizonytalanságából? Nem kellene minden esetben egyidejűleg legalább három nézőpontot fölvenni, hogy megkapjuk a választ? Hogy milyen? Hogy miből lett? Hogy hová tart? Nem volna szükséges ez a hármashangzat minden jelentős hely, minden életrajz megértéséhez? És vajon a hármashangzatok kórusa több jelent tartalmaz? Vagy a jelen kevésbé átláthatatlan, ezért egyoldalú, saját igazát sulykoló, csalóka fikcióját? Vajon közelebb állna a valósághoz? Eléggé közel ahhoz, hogy reá támaszkodhassunk, s mégse nyomjon agyon bennünket? Volt egyszer egy vidék, ahol emberemlékezet óta parasztok éltek, és mivel földje termékeny volt, rétjei dúsak, ezért gazdag és díszesen festett porták tarkították a szelíd dombokat. Volt egy nagy tó is ezen a tájon, körös-körül műemléképületekkel, a magashegység sem volt messze, télen hótakaró borította, a nyár forró volt, így hát korán felismerték a régió rekreációs értékét, és az idegenforgalom tovább növelte a lakosok addig is figyelemre méltó gazdasági erejét. Egy napon azonban csökkenni kezdett a mezőgazdaság rentabilitása, egészen addig, míg az állami támogatás ellenére sem tudta eltartani a gazdaságok többségét, így a parasztok nem tudtak lépést tartani


Fordította: Nádori Lídia

160

Norbert Niemann - A jövő-ipar

a más ágazatokban tevékenykedők növekvő jólétével. Sok paraszt eladta tehát földjeit, ezekből építési területek lettek; ők maguk pedig panzióvá alakították át csűrjeiket és istállóikat. A projekt ígéretesen indult, ám néhány évtized elteltével az üdülővendégek száma csökkenni kezdett. A hó ugyanis hirtelen kiszámíthatatlanná vált, a napsütés úgyszintén, ráadásul ez utóbbi a világ más tájain lényegesen olcsóbbnak bizonyult. Így esett, hogy számos porta a tönk szélére került. És mivel általánossá vált az a vélekedés, hogy a dolgok úgy, ahogyan most vannak, hosszú távon tarthatatlanok, az emberek újabb bevételi források és életformák után kezdtek nézni. Egy Vössen nevű kicsi tóparti településen, amely még mindig erősen hasonlított egy falura, egykor két család élt kizárólag a mezőgazdaságból. Hozzájuk csatlakozott egy banki alkalmazott, egy biztosítótársaság fiókvezetője és egy mezőgazdasági gépeket forgalmazó üzletkötő. Olyan emberek, akik mellékfoglalkozásként űzték a mezőgazdaságot, de akik számára az élet mit sem ért vetés, aratás, silózás, tehenek nélkül, még akkor is, ha mindez csak munkát, de semmi nyereséget nem hozott. Noha a falu – nem utolsósorban csökönyös, keményfejű polgármesterének köszönhetően – a tóparti települések közül a legkevésbé alkalmazkodott az idegenforgalom követelményeihez, és ezért a legkevésbé érintette érzékenyen az iparág konjunktúraingadozása, bizonyos szerencsétlen körülmények láncolatának következtében búcsút kellett vennie oly sokáig érintetlen, falusias békéjétől. Szinte egyik napról a másikra súlyos pénzügyi nehézségekkel kellett szembenéznie minden vonalon. Addigra a lakosok nagy része már régen a közeli vagy távolabbi kisvárosokban, de egyre növekvő mértékben az igencsak távol eső tartományi székhelyen kereste a kenyerét, sőt akadt közöttük, aki elég rugalmas volt ahhoz, hogy időlegesen Németország távoli tájain, Európa más országaiban, sőt akár a világ túlsó végén dolgozzék – ezért a falu polgárai közül néhányan fölvetették, miért ne települhetnének új üzletek és vállalkozások a helységbe. A szerkezetátalakulást úgysem lehet megállítani, a falu pedig kievickélhetne a bajból. Nemcsak új munkahelyek létesülnének, nemcsak az adóbevétel növekedne, hanem végre az életminőség is javulna a bevásárlóhelyeknek, a ruházati, bútor-, élelmiszer- és gyorsétterem-láncoknak köszönhetően. Másutt a barkácsáruházak is régen az alapfelszereltséghez tartoznak, mondták az újítás szorgalmazói, az amúgy is szűkre szabott szabadidejét már senki nem akarja távoli ipari parkokba tett végtelen utazásokra pocsékolni, amelyeknek a benzinköltsége is magas, és káros környezeti hatásaik sem elhanyagolhatóak. A községi tanács álma nem az volt, hogy fogyasztói paradicsomot varázsoljon a saját portája elé, inkább az adósságcsapdától rettegett. Attól is félt, hogy elmulasztja időben meghallani az idő szavát, de leginkább elöljárójának haladásellenes indulataitól akarta megkímélni magát. Volt egy kisebbség, amely számára rémálomnak tűnt az, amiről más kisebbségek álmodoznak. Meg akarta akadályozni, hogy a települések többségéhez hasonlóan Vössen is eltűnjön a hullámbádog szörnyetegek, a parkoló-sivatagok, az óriásplakátok és a márkajelek jellegtelen és borzalmas designja mögött. Meg akarta akadályozni a faluközpont kis boltjainak tönkretételét csakúgy, mint az áthaladó forgalom növekedését, amely zajt okoz, veszélyezteti a kerékpárosokat, az időseket és a gyermekeket, és csökkenti a lakóhelyhez való kötődés mértékét. Ezért ez a kisebbség élt bázisdemokratikus jogaival, és civil mozgalmat indított a 168/1-es és 3-as számú telkek beépítési tervének megváltoztatása ellen. A mozgalom soraiban éppúgy megtalálhatók voltak azok a prominens személyiségek és gazdag nyugdíjasok, akik drága pénzen falusi idillt vásároltak maguknak, hogy itt töltsék hosszabb-rövidebb szabadságukat vagy életük alkonyát, mint a tervezett diszkontáruházak területén lakó bolttulajdonosok, kisgyermekes szülők, ökologikus gondolkodású tanárok, pékek, adótanácsadók, virágkereskedők, államigazgatási dolgozók vagy népviseletben járó tradicionalisták. Közösen fogalmazták, sokszorosították és terjesztették a röplapjaikat, érveltek, vitatkoztak, agitáltak. Lakossági fórumokat szerveztek, szakértőket hívtak meg előadásokat tartani, pellengérre állították a karvalymentalitásukról és az olcsó munkaerőt kínáló országok kizsákmányolásáról hírhedt multinacionális vállalatokat. Sikertelenül próbálták rendezvényeik számára megszerezni a községi tanácstermet, és a helyi lapban sem tudták nyilvánosságra hozni nézeteiket, de nem adták föl. Csakhogy megmaradtak kisebbségnek. Többen voltak ugyan a tervezett bevásárlóközpont támogatóinak kisebbségénél, de eltörpültek a többség mellett, amelynek tagjai egykedvűen, érdektelenül, sorsát megadóan tűrve, ravaszul, naivan vagy lustán nem törődtek mással, mint lelki békéjük megőrzésével és a tévéműsorral, és akik az egész, szerintük agyonfontoskodott ügy hallatán csak a vállukat vonogatták.


Poduhvat budućnost Vreme je prolazilo. I te kako! Čim je, željna novih dela, ispunjena namerama i rasplamsana nadom počela godina, već se približavala svom sumornom, otrežnjujućem kraju. Tekući mesec bio je obuzet pripremanjem sledećeg, protekla nedelja planiranjem nekoliko nedelja unapred. Radni dan za radnim danom bili su u službi budućih radnih dana. Puno, prepuno, nadomak prelivanja, proticalo je vreme. Samo vikendima, tokom odmora i praznika, verskih i spomen-dana, izdvajali su se pojedinačni, nepostojani trenuci u kojima je vreme gubilo samo sebe iz vida. Sekundu za sekundom pucalo je fino tkivo termina i rokova a kroz nastalu rupu otvarao se pogled na vrtoglavi ponor. Tada se činilo da je sve postalo drukčije, da je svetu izmaklo njegovo današnje ovde i neodložno sada, kao da život nikada nije bio ništa više od obmane. Pri tome se vreme ničim pomnije nije bavilo nego samim sobom. Uvek se vodilo vlastitom snagom i brzinom i promenama koje je neumorno proizvodilo. Jedan svetsko-politički poredak jurio je za drugim, jedna vlada smenjivala je drugu. Trenutno postojeća modna, književna i bioskopska sezona uveliko je očijukala sa sledećom, a ovogodišnji izložbeni i sajamski prostori sa narednom godinom. Potraživani su porezi na osnovu novih brojki kako bi se stvorile nove brojke za nove poreze. Sprovođene su zakonske reforme za zakonskim reformama kako bi se pripremile reforme za reforme reformi. A vremenu je bila neophodna samoprovera. Sve je proticalo tako neumoljivo brzo. Neprestano nova otkrića i izumi, kompjuterska i nano-tehnologija prevazilazile su same sebe u nezaustavljivom napretku. Na tržište su neprekidno stizale sveže, poboljšane, sasvim nove mašine, sredstva i metode, koje su potiskivale one od pretprošle godine, prošle godine, jučerašnje, jutrošnje. U poboljšanju jednog uređaja, modela, programa, već je uzeto u obzir i pripremljeno poboljšanje poboljšanja. Funkcije i kapaciteti neprestano su proširivani, kombinacije prepravljane, sinteze iznova definisane. Vreme se s pravom plašilo sopstvenog starenja, borilo se protiv njega. Svakog dana, svakog sata stupalo je pred ogledalo, proveravalo svoj izgled, svoje najaktuelnije, najnovije izdanje. Činilo se kao da juri sâmo za sobom, da beži od ljudi. Ipak, vreme nikada nije gubilo samopouzdanje. Kako je ono samo bilo prisutno na svim mestima u svakom trenutku! Nikada nije preciznije i brže mereno, dojavljivano, sažimano, nikada iscrpnije komentarisano. A vreme nikada nije umarala ta nužnost njegovog prisustva, ni neprekidno razvijanje novih tehnika merenja, ni usavršavanje, ni dorađivanje i umnožavanje naprava za prenošenje vesti i mišljenja, naprotiv. Trebalo je obuhvatiti celosvetsku situaciju u petnaestominutnom, čak minutnom ritmu. Najnoviji rezultat brisao je u trenu onaj koji je tek traptaj pre postao novi. Današnja karastrofa zasenjivala je jučerašnju, jedan napad smenjivao je drugi. Savezi, neprijateljska preuzimanja, smanjivanje broja zaposlenih, prijave stečajeva, izjave o imovinskom stanju, korupcijski skandali, sve je to dodavalo jedno drugom štafetu u globalnom utrkivanju preduzeća, koncerna, banaka. Međutim, nije bila obezbeđena samo potpuna aktuelnost svetskih zbivanja već i odgovarajuća raspoloženja. Osmišljeni su i konstruisani raznorazni barometri, termometri, higrometri mišljenja. U vidu grozničavih dijagrama hic et nunc1 obuhvatane su oscilacije svih vrsta, davana su obaveštanja o svim tendencijama: kako je proteklo glasanje ovog vikenda? Koliko se veruje politici upravo u ovom trenutku? Kako se kreće broj nezaposlenih, ponašanje prilikom kupovine, konzumacija alkohola? Raste li ili se smanjuje stopa protivnika zabrane pušenja, zagovornika smrtne kazne? Bujala su istraživanja, upitnici, statistike. Sadašnjost je postala predmet na berzi kriterijuma procene. Stručnjaci su prodirali kroz nepreglednost večito novog, pratili su naizmenične odnose i međusobne uticaje, vršili su procene, prognoze, apelovali, upozoravali. Ukoliko su ih njihova merenja usmeravala u ovom ili onom pravcu, oni su zahtevali ove ili one reakcije i posledice. Rezultati su bili različiti u zavisnosti od metode merenja. Kao čopor lekara koji

161

1 Ovde i sada, prim. prev.

Norbert Niemann - Poduhvat budućnost

(odlomak)


Beše jednom jedan krajolik u kome su ljudi od pamtiveka živeli kao seljaci, a pošto mu je tlo bilo plodno a livade sočne, njegove dražesne brežuljke krasili su upečatljivi, predivni prizori seoskih gazdinstava. Bilo je tu i veliko jezero sa starim građevinama koje je vredelo pogledati, a u blizini i visoke planine; zime su bile bele, leta vrela, pa je uskoro postalo jasno da bi ovaj predeo bio odličan za odmarališta, i turizam je dodatno umnožio ionako već pozamašno bogatstvo. Međutim, od nekog trenutka, poljoprivreda je nezaustavljivo postajala sve neisplativija. I pored subvencija, prihodi koje je ona donosila za većinu gazdinstava su vrlo brzo postali nedovoljni i za preživljavanje, ni blizu blagostanja koje su obezbeđivali svi ostali poslovi. Tako su mnogi seljaci prodali njive i one su postale građevinska zemljišta, dok su šupe i štale preuredili u gostinske kućice. Ipak, nakon obećavajućeg početka, samo nekoliko decenija kasnije, sve je manje ljudi tu dolazilo na odmor. Odjednom više nije bilo moguće osloniti se na sneg, a ni na sunce, koje je u poslednje vreme, kako

162

Norbert Niemann - Poduhvat budućnost

opkoljava bolesnika, stručnjaci su opkoljavali sadašnjost kako bi svoje konkurentske dijagnoze i postupke lečenja primenili na platežno sposobne pacijente. Sanacija je svuda bila nužna. Zdravlje je postalo udarni slogan. Trebalo ga je sačuvati, zaštititi, proširiti radno polje za nove stručnjake. Opasnosti, zaraze, epidemije bilo je neophodno ako ne potpuno sprečiti, onda makar u velikoj meri ublažiti. Stvorene su nove discipline koje su prikazivale sadašnjost u vidu meteoroloških mapa. Ustanovljena su meteorološka krizna područja i krizne situacije današnjice. Različita polja pritisaka mogla su da prouzrokuju turbulencije, mirne situacije smenjivale su se s periodima vreline i suše, s fazama hladnoće i kiše, olujama i orkanima. Nemoguće je, naravno, izbeći štete i žrtve, ali ovladavanje posledicama uvek je bilo bolje, brže, temeljnije. Ako preti opasnost, sada je barem moguće blagovremeno se obavestiti i dobiti uputstva za samopomoć. Za tako nešto osmišljeni su temeljni stručni saveti. Razvijene su, isplanirane i uvedene tehnike za ovladavanje krizom, koncepti kriznog menadžmenta, napravljene su mreže savetovališta za ozbiljne i hitne slučajeve. Jer, uprkos svem osvešćivanju sadašnjosti, vreme nikada nije zaboravljalo da je svako pojedinačno neopozivo prepušten svojoj pojedinačnoj sudbini i da je svojim životnim putem morao da korača slobodno, samoodgovorno i sâm. Osim toga, pojedinac koji je koračao tim putem, bio je neupadljiv, skoro nevidljiv. Toliko je novosti ispunjavalo vreme da je pre i posle njih jedva još preostajalo prostora. Zbog nedostatka prostora neprestano je probirano, bacano, brisano, uskraćivana je pažnja, previđano je, zaboravljano, zatrpavano. A ipak, pogrešno bi bilo reći da subjekti u ovakvoj vrsti sadašnjosti više nisu postojali. Naprotiv, blicevi javne pažnje osvetljavali su sve veći broj subjekata. Pogrešno bi bilo reći i da nije bilo obaveštenja o tome šta se s njima zbilo. Samo nije bilo dovoljno vremena da se istraži pozadina svake pojedinačne sudbine. Međutim, strpljenje, usredsređivanje, saučešće, nikada nisu prevazilazili najneposrednije uzroke. Jer, već sa sledećim bleskom blica, u trenu se pojavljivao prikaz sledeće sudbine. Iz istog razloga nije bilo moguće dalje praćenje životnih putanja. Kao što je prošlost bila primorana da sve brže postaje prošlost, da zauvek nestane, kao da nikada nije ni postojala, tako je, silom prilika, i pogled u budućnost morao da postane kratkovidiji. Posledice svega novog što je nastajalo, razvijalo se, dostizalo punoću, uzimalo maha, nije bilo moguće sagledati dalje od praga prvog dejstva. Dok bi iskrsle naknadne posledice, početni uzroci bi već odavno bili zaboravljeni i bilo bi ih skoro nemoguće rekonstruisati. Ni vreme im nije pridavalo nikakav značaj. Ono je sklapalo sadašnjost od trenutnih snimaka. A što je brižljivije to činilo, što je tačnije određivalo položaj sadašnjosti na vremenskoj osi, to je stvarni, življeni život tonuo dublje u tamu njegovog neobaziranja. Dakle, još jednom, poslednji put, pitanje: šta je sadašnjost? Očigledno postoje razne, različito moćne, međusobno protivrečne, razorne sadašnjosti istovremeno, paralelno jedna pored druge. Možda je jedino važno odakle se i s kojom namerom ona posmatra? Ili je sadašnjost, možda, ono što sve te raznovrsnosti i podvrste slika obuhvata kao što svetlost obuhvata boje? Spektralna slika sastavljena od najmanje tri komponente? Od mračnog područja njenog porekla, od sumornog bleskanja sadašnjosti i od zaslepljujuće neizvesnosti njene budućnosti? Zar ne bismo svaki put morali da zauzmemo najmanje tri stanovišta istovremeno da bismo dobili odgovor na pitanje šta jeste? Kako je postalo? Ka čemu ide? Zar ovo trozvučje ne bi trebalo ustanoviti za svako pojedinačno mesto, za svaku biografiju? Da li bi sazvučje tog trozvučja podrazumevalo veću prisutnost? Jednu manje neprovidnu, manje jednostranu, manje tvrdoglavu, manje varljivu fikciju? Da li bi ona bila bliža stvarnosti? Dovoljno blizu da bismo, umesto da nas uništi, ponovo mogli da uspostavimo neki odnos s njom?


163

Prevod: Nebojša Barać

Norbert Niemann - Poduhvat budućnost

se činilo, negde sijalo jeftinije. Tako se dogodilo da je mnogima pretio stečaj. A, pošto, uopšteno i dugoročno posmatrano, više niko nije verovao da će sve moći da ostane kao što je bilo, svi su počeli da razmišljaju o novim načinima zarade i života. U jednom mestašcu, koje se zvalo Fesen i koje je još uvek ličilo na selo, smeštenom pokraj jezera, donedavno su jedva dve porodice uspevale da se opskrbe za život baveći se jedino zemljoradnjom. Pored njih bili su tu i jedan bankarski službenik, jedan direktor osiguravajuće filijale i jedan prodavac poljoprivredih mašina, i mada je njima zemljoradnja bila sporedno zanimanje, život za njih nije imao nikakvu vrednost bez sejanja, žetve i skladištenja u ambare, bez nekoliko krava, i to uprkos činjenici da je to samo iziskivalo rad a nije donosilo nikakvu dobit. I premda je to bilo selo koje se najmanje od svih ostalih mestašaca oko jezera prilagodilo zahtevima turizma, i koje je, stoga, ostalo najnezavisnije od tržišnih oscilacija turističke branše, i to ne samo zbog gradonačelnika nepopustljivog kao zaista tvrd orah, ipak se, kao posledica spleta nesrećnih okolnosti, dogodilo da naposletku bude istrgnuto iz tako dugo nedodirnute seoske idile. U neku ruku je preko noći suočeno s finansijskim teškoćama koje su pritiskale sa svih strana. Međutim, budući da je većina njegovih žitelja ionako zarađivala za život u obližnjim ili udaljenijim gradićima, a sve više i u poprilično udaljenoj pokrajinskoj prestonici, čak povremeno i privremeno i po celoj Nemačkoj, Evropi, da, i u celom širokom svetu, neki su se zapitali govori li zaista nešto protiv otvaranja novih prodavnica i preduzeća u samom mestu. Promena uređenja se i tako ne može zaustaviti, a ona bi selu pomogla da se izvuče iz teških finansijskih nevolja. I ne samo da bi omogućila otvaranje novih radnih mesta i povećala priliv poreskog novca. Ta promena bi, takođe, doprinela i poboljšanju kvaliteta života. Privlačna mesta za kupovinu, pre svega lanci prodavnica odeće, nameštaja, osnovnih životnih namirnica, fastfuda, građevinskog materijala i alata, u drugim mestima su odavno bila deo neizostavne ponude. Više nisu želeli da traće ono malo slobodnog vremena koje su imali na raspolaganju na beskrajna putovanja do tih mesta kako bi nabavljali sve što im je potrebno, jer to je podrazumevalo i trošak za benzin, a uz to je i prouzrokovalo dodatno zagađivanje okoline. A bio je tu i mesni odbor, koji nije sanjao toliko o tome kako da stvori potrošački raj pred svojim vratima, on je, s druge strane, bio zabrinut zbog klopke stvaranja dugova. Takođe se plašio da će prespavati znakove vremena, a ponajviše da će morati doveka da se bori sa ćudljivim protivljenjem njihovog gradonačelnika svakom napretku. Nekada je postojala i manjina kojoj je ono što su druge manjine priželjkivale delovalo kao košmar. Htela je da spreči da čudovišta od talasastog lima, parkirališta nalik pustinjama, velike reklame i logoi firmirane robe, kao jednoobrazna slika većine ostalih sela, grozno naruže i Fesen, htela je da spreči propadanje radnjica u srcu mesta, pojačani saobraćaj, buku, ugroženost biciklista, penzionera, dece na putu kućama, opadanje stepena identifikacije sa zavičajem. Zato je ta manjina iskoristila svoje osnovno demokratsko pravo i pokrenula građanske proteste protiv promene građevinskog plana za imanja 168/1 i 3. Među njima su bile i poznate ličnosti, i penzioneri koji su skupo platili svoje mesto u seoskoj idili kako bi se tu povukli i provodili odmore ili predvečerja svojih života, i roditelji, i poslovni ljudi, i učitelji s ekološkom svešću, i pekari, i poreski savetnici, i cvećari, i službenici, i tradicionalisti u nošnjama, i neposredni susedi zemljišta predviđenih za tržne centre. Zajedno su pravili, umnožavali i delili letke, argumentovali, raspravljali, ubeđivali. Priređivali su obaveštajne večeri, pozivali su stručnjake da drže predavanja u kojima se govorilo o zverskom mentalitetu koncerna i njihovom izrabljivanju zemalja s jeftinom radnom snagom. Doživeli su neuspeh kada su hteli da upotrebe opštinske prostorije za svoje priredbe ili kada su hteli da objave svoja stanovišta u opštinskom službenom glasniku, ali nisu odustajali. Ipak, ostali su manjina koja je, istini za volju, bila većina u odnosu na i dalje malobrojnije zagovornike planiranih tržnih centara, međutim, opet manjeljudnija od gomile svih onih koji su bili ravnodušni, nezainteresovani, prepušteni sudbini, lukavi, naivni ili onih koji su, lenjo se trudeći da očuvaju svoj učmali TV-duševni mir, slegali ramenima na tu, iz njihovog ugla, na kraju krajeva, i suviše preuveličanu priču.


164


165


Ivana Sajko Ivana Sajko, 1975 in Zagreb geboren, ist Autorin, Dramatikerin und Regisseurin. Ihre Stücke wurden in zahlreiche Sprachen übersetzt und auf internationalen Bühnen gespielt. Für ihre Theatertexte, die sie auch selbst spielt und inszeniert, wurde sie mit zahlreichen wichtigen Preisen ausgezeichnet, u.a. dem Staatspreis 1999, 2001 und 2003 sowie dem Preis des Kroatischen Theaters 2004 und 2005. Zuletzt erhielt sie für ihren ersten Roman Rio Bar (2008) einen der bedeutendsten kroatischen Literaturpreise. Ivana Sajko lebt in Zagreb und Istrien. Ivana Sajko 1975-ben született Zágrábban. Író, drámaíró és színházrendező. Színdarabjait számos nyelvre lefordították, és több országban játszották. Színházi szövegei, amelyeket maga állít színre, és színészként is közreműködik az előadásokban, jelentős elismerésben részesültek. 1999-ben megkapta az Állami Díjat, 2001-ben és 2003-ban a Horvát színházért díjjal tüntették ki. Rio Bar (2008) című regényéért az egyik legfontosabb horvát irodalmi díjban részesült. Ivana Sajko Zágrábban és az Isztrián él. Ivana Sajko rođena je 1975. u Zagrebu, književnica je, dramaturg i rediteljka. Njeni komadi prevedeni su na brojne jezike i izvođeni na mnogim međunarodnim pozornicama. Za svoje pozorišne komade, u kojima takođe i glumi i za koje piše scenarije, nagrađena je najznačajnijim nagradama, između ostalog, Državnom nagradom 1999, 2001. i 2003. godine, kao i nagradom Hrvatskog pozorišta 2004. i 2005. Za svoj prvi roman Rio Bar (2008) dobila je jednu od najznačajnijih književnih nagrada. Ivana Sajko živi u Zagrebu i Istri.


Die Geschichte meiner Familie von 1941 bis 1991 und danach *** Ich habe drei Jahre meines eigenen Lebens gebraucht, um jene fünfzig zusammenzufassen, die mir scheinbar überhaupt nicht widerfahren sind. Ich habe sie als Nachwirkung geerbt, ich habe sie nicht gewählt, sondern sie haben mich heimgesucht, so wie jeden Menschen die Stadt heimsucht, in der er geboren wird, oder die Familie, die sein Heim bilden wird, oder die Sprache, in der er zu sprechen beginnt und die ihn dann fertig machen werden. In aller Stille. Ohne böse Absichten. Aber eben doch. Deshalb besteht diese Zusammenfassung aus mindestens drei Geschichten. Die erste ist die Geschichte meiner Familie, meiner Urgroßmütter, meiner Großmütter, meiner Großväter, meiner Mutter und meines Vaters, ihrer Einschüsse, den Glocken in ihren Köpfen und den Mäusen unter dem Bett. Sie sehen in die Zukunft, ohne jede Überraschung, wie Klees Angelus Novus. Sie starren mit aufgerissenen Augen vor sich hin und schreien ohne Stimme in ihren kleinen Küchen. Das ist die Reaktion auf ihre Stille. Die zweite ist die Geschichte Zagrebs, geschrieben in Diskontinuität und in Beschleunigungen, die von den Allgemeinplätzen der kollektiven Erinnerung in gänzlich private und zufällig eingravierte Daten verschoben werden. Ich wollte zeigen, dass es unzählig viele Arten gibt, über Tatsachen zu sprechen. Keine einzige ist wahrhaft. Die Verkündung des Unabhängigen Staates Kroatien 1941. Die Befreiung Zagrebs 1945. Die große Überschwemmung 1964. Die Flugzeugentführung 1976. Titos Tod 1980. Blablabla. Lauter Märchen. Jeder hat sie den eigenen Kindern auf andere Weise erzählt. Das, was man mir erzählte, ist nicht dasselbe, was man den anderen erzählt hat. Aber sie haben es uns immer wieder vor dem Zubettgehen vorgekaut. Jeden Abend wieder. Es wäre ein Leichtes, ihnen das Übel zu nehmen. Die dritte Geschichte konstruiert sich durch meine eigene Auswahl der Ereignisse, der Helden und ihrer Zeugen. Sie ist in sich widersprüchlich, denn ich habe in voller Absicht Dokumente, Kommentare, Erinnerungen und Sätze ausgewählt, die miteinander im Konflikt stehen. Ich wollte einen historischen Roman schreiben, auf die einzige Art, die ich für möglich halte, unter Vermeidung sowohl der Gattung wie auch jeder Ideologie, wie eine Geschichte, die sich vielleicht gar nicht ereignet hat, die sich eigentlich gar nicht ereignen kann. Wir können nur von ihr träumen und sie später wie einen Traum nacherzählen. Absolut persönlich. Ohne irgendetwas zu behaupten. Deshalb beginnt sie mit dem Himmel über Zagreb. Dort oben. *** Sie geht über die Wolken und denkt, dass alles möglich ist. Sie denkt, dass sie denkt, und sie ist nicht dumm, sondern sehr weit oben. Und es ist Frühling.

167

Die Kumuluswolken des schönen Wetters quellen über die Dächer, auf den Straßen spielen Kinder, Katzen und Tauben fangen, und Männer sitzen auf den Terrassen der Cafés und reden und reden und reden und reden und wirken immer noch harmlos. Aber das wird nicht lange so gehen, warnt sie ihr Vater. Eigentlich flüstert er. - Krieg, meine Liebe. Er wird die nächsten vier Jahre dauern, und danach für immer. - Es wäre besser für dich, dass du auf die Erde zurückkommst.

I v a n a S a j k o - Die Geschicht e meiner Familie von 1941 bis 1991 und danach

Zusammenfassung


Doch das fällt ihr nicht im Traum ein. Nicht in ihrem Alter. Und nicht auf dieser Höhe. Sie fliegt. Und sie ist nicht die Einzige. Es gibt nämlich viele andere, die auch meinen, dass alles möglich sei, sie denken, dass sie denken, sie denken, dass es zum Beispiel hinreichend sei, ihre Lunge zu füllen, die Luft in einen Ballon zu pusten, nach der Schnur zu greifen und loszufliegen, und sie sind nicht dumm, sondern sie fliegen wirklich – trotz der Gravitation. Hoch und höher, genauso wie sie, und von oben ist die Perspektive optimistischer, es scheint, dass die kommunistische Revolution den Durchmarsch der imperialistischen Mächte aufhalten wird, dass der Krieg Zagreb nie erreichen wird und dass sowohl die Kinder als auch die Katzen und auch die Tauben und auch die Cafés auf ihren alten Positionen bleiben werden. Man muss nur unablässig atmen und hineinpusten, die Schnur des Ballons nicht aus der Hand gleiten lassen und sich nicht um das Flüstern und die Warnungen kümmern. Und so atmen sie. Atmen und pusten. Und dann fallen sie. Darin liegt eben die Pointe. Sie fallen schon nach einigen Seiten, sie zerschellen auf den Bürgersteigen, zerbrechen und rollen dahin wie Kegel und fragen sich, was sie hier unten überhaupt verloren haben, wo sie doch bis vor kurzem so weit oben waren, wo sie geatmet und gepustet haben, ganz sicher, dass sie ungeschoren davonkommen werden. Diese Szene wird etwas später folgen, und sie wird tatsächlich einem meisterhaften Wurf gleichen, der mit einem Schwung alle Neune davon fegt. Er wird sie niederwerfen, auseinanderpurzeln lassen und am Ende überrollen, und es wird ihnen überhaupt nicht leichter dadurch, dass sie wissen, dass sie nicht die Einzigen sind. Ungeachtet dessen wird es ihnen sehr weh tun. Und deshalb wiederholt ihr Vater hartnäckig, dass sie zurück auf die Erde herabsteigen soll, dass sie darauf achten soll, was sie sagt und auf wessen Seite sie sich schlägt. Und die Mutter sagt ihr, sie möge auf den Vater hören und sich den Quatsch aus dem Kopf schlagen. Sie sagt ihr, sie solle die Luft ablassen. Dann werde ihr Kopf wieder schwer werden, und sie würde nicht wie eine Taube durch die Luft flattern und nur darauf warten, dass jemand sie mit der Schleuder trifft. Übrigens möchte die Mutter wissen, was sie denn den ganzen Tag so treibe? Und mit wem sie denn befreundet sei? Warum komme sie erst abends nach Hause, vor den Augen aller Nachbarn, vor ihren Fenstern, ihren Gartenzäunen und Gucklöchern in den Türen? Und? Was mit wem und warum? Aber die Tochter antwortet nicht. Sie schweigt nur und zuckt mit den Schultern. Sie können das nicht verstehen. - Wo warst du? - Nirgendwo. - Was hast du gemacht? - Nichts. Nirgendwo und Nichts? Die Situation ist zu ernst, um Nirgendwo sein zu können, um Nichts zu machen und ohne gutes Alibi nach Hause zu kommen. Jemand wird sie anzeigen. Früher oder später. Jemand wird aufdecken, dass sie ein zerknittertes Flugblatt der Parteiorganisation in ihrer Tasche hat und dass sie den Tag mit einer Gruppe der Kommunistischen Jugend verbracht hat, die in der Höhle von Medvednica Bomben aus Spänen und Nitroglyzerin zusammengebraut hat, während die anderen den Eingang bewachten, indem sie Ausflügler mit Gitarren mimten. Das alles steht schon im Polizeibericht: DER HIMMEL ÜBER ZAGREB IST EINE GEFÄHRLICHE UTOPIE DER LINKEN. DER HIMMEL ÜBER ZAGREB IST EINE KOMBINATION AUS SELBSTGEBASTELTEM SPRENGSTOFF UND EINER STRENG VERBOTENEN FIKTION. WIR MÜSSEN IHN ABSTÜRZEN LASSEN. Sie warnen sie, dass es besser wäre, eine anständige Arbeit zu finden. Man muss überleben. Man muss Geld verdienen. Man muss essen.

168

I v a n a S a j k o - Die Geschicht e meiner Familie von 1941 bis 1991 und danach

- Am besten auf keine.


Nein, sie können das wirklich nicht verstehen. Sie erklären ihr weiter, dass das Geld nicht im Himmel wachse, sondern dass man es immer schon aus dem Asphalt reißen, es unter dem Hammer hervorholen, aus den stählernen Zahnrädern der Maschinen herausreißen oder es auf den vollgepissten Treppen einsammeln musste, Treppen, die schmutzig wurden, bevor die Seifenlauge verdunsten konnte, durch die sie sauber werden sollten. Ihre Mutter zeigt ihr ihre schrumpeligen Hände und ihre aufgeschürften Knie, und ihr Vater krempelt sich die Ärmel hoch und spannt seine Venenzöpfe an, die sich unter seiner Haut entlang schlängeln. Das sind Beweise. Sie zählen ihr haarklein alle Kontraindikationen gegen schwere physische Arbeit auf, die sich auf ihre Muskeln, Knochen und innere Organe verteilt haben, von den Rückenschmerzen ganz zu schweigen. Doch sie haben keine Wahl. Das Geld fließt langsam und lustlos. Das Geld fordert tagtägliche Entbehrungen, Aufopferungen, Überstunden und Diät. Das Geld ist empfindlich wie eine Mimose. Es hat viel Fürsorge nötig, ununterbrochene Aufmerksamkeit, Schrubben und Polieren, tadellos saubere Fenster, durch die es vom ungetrübten Sonnenlicht angestrahlt wird, sowie luxuriöse Bedingungen, in denen es sich auf das eigene Wachstum konzentrieren kann. Und deshalb arbeiten sie und arbeiten und arbeiten und arbeiten, das ganze Leben lang, sie arbeiten nur und arbeiten und arbeiten und arbeiten … GEGEN EUCH SELBST, unterbricht sie ihre Tochter. Überdies gegen den Fortschritt.

*** DIE DEUTSCHEN PANZER ROLLEN IN ZAGREB EIN. Da sind auch Fotos. Auf einem davon bleibt eine deutsche Panzereinheit vor dem Laden Josip Hertman und Sohn stehen. Die versammelten Zagreber glotzen erstaunt auf den Stahl. Es sind ungläubige Frauengesichter in der zweiten und verwirrte Männergesichter in der ersten Reihe zu sehen. Sie haben ihre Hüte tief ins Gesicht gezogen und die Fäuste in die Taschen ihre Ballonmäntel geschoben. Sie tun nichts. Sie wundern sich nur. - Panzer… - Ganz echte… Das ist nämlich jener angekündigte Neuner. Man hat sie überrollt. In einem Zug. Mehr noch, mit einem Blick. Sie sind einfach gekommen, haben die Straßen durchpflügt, die Fassaden geschliffen und haben die Stadt, ohne einen Schuss abzugeben, eingenommen. Dann brüllte jemand. Halt! und alles blieb stehen. Aus den Panzerluken tauchten Kinder auf, die sich nach der langen Fahrt streckten, sie schoben ihre Mützen zurecht und ordneten ihre Uniform, strafften ihre Gesichter zu Verachtung, kniffen ihre Augen zu Messerschneiden zusammen und stachen in die Luftballons in ihren Händen. Hände hoch! Los! Worauf warten die denn?! Hände hoch! Immer langsam, keine ruckartigen Bewegungen. Los!

169

Die Niederlage ähnelte einem Gruß. Sie zogen die Hände aus den Taschen und streckten sie hoch in die Luft. - Guten Tag. Willkommen. Dann verließen sie langsam ohne ruckartige Bewegungen dieses Foto. Aber selbst als sie aus der Sichtweite verschwunden waren, als sie endlich die Türen geschlossen und die Rollos herabgelassen hatten, brannte weiterhin die Stelle zwischen ihren Schulterblättern. Sie waren auch weiterhin im

I v a n a S a j k o - Die Geschicht e meiner Familie von 1941 bis 1991 und danach

Genau sie sind es, die die Klassenunterschiede vertiefen. Sie sind diejenigen, die den blitzblanken Zustand der Herrschaftshäuser produzieren und die die Norm an ihren Fließbändern übertreffen. Sie sind diejenigen, die das Geld pflegen, das in fremden Händen gedeiht, während auf ihren eigenen Handflächen nie gesunde und üppige Sprosse aufgehen, sondern nur verkümmerte Sprösslinge, resistent gegenüber dem Knapsen unter schlechten Bedingungen, Sprösslinge, die ihnen immer wieder angeekelt die Früchte verweigern werden. Ihr seid selbst schuld, sagt ihnen ihre Tochter. Es soll vorwärts gehen


Visier, denn die Wände waren plötzlich hilflos geworden, durchsichtig und dünn wie Zeitungen, in denen jedoch Schwarz auf Weiß stand, dass eben heute, am 10. April 1941, einen Tag vor der Auferstehung des Gottessohnes auch der Unabhängige Staat Kroatien auferstanden sei. Ein Pakt wurde geschlossen. Gott und die Kroaten. Genau mit diesen Worten. Im Radio wiederholte der Ustascha-Oberst Slavko Kvarternik etwas Ähnliches, er informierte die Zuhörer darüber, dass soeben der neue Staat gegründet worden sei, und er rief sie dazu auf, sich der neu gebildeten Regierung zu unterwerfen. Danach wurde ein italienischer Schlager gespielt. Vielleicht Parlami d’armore, Mariu in der Interpretation von Vittorio De Sica. Und was nun? Nichts, antwortete die Mutter. Das Mehrparteiensystem wurde abgeschafft. Die Polizeistunde wurde eingeführt. Es wurden Rassengesetze erlassen und die allgemeine Mobilmachung ausgerufen. Jetzt ist der beste Moment, um nichts zu tun, das heißt, nur dann etwas zu tun, wenn man unbedingt muss. Zu Hause bleiben, wenn sie es sagen. Auf die Straße gehen, wenn sie dazu aufrufen. Den Arm heben, wenn sie vorbei gehen. Jubeln, winken und klatschen. Guten Tag. Willkommen. Immer schön langsam und gemessen, ohne ruckartige Bewegungen, so wie man es tun muss, denn für sie ist es nicht das erste Mal, dass sie nichts tun müssen, nur Jubeln, Winken, Klatschen und Warten darauf, dass die, die gerade angekommen sind, wieder abziehen und von den nächsten abgelöst werden. Und die werden auch nicht viel besser sein, zumindest ihrem politischen Verständnis nach.

972

963

952 953 954 955 956 957 958 959 960 961 962 964 965 066 67 68 69 70 71 73 74

9 4 9 9 5 0 951

942 943 944 945 946 947 948

941

Übersetzt: Alida Bremer

170

I v a n a S a j k o - Die Geschicht e meiner Familie von 1941 bis 1991 und danach

Verbrecher. So sagt sie. Aber leise.


éé 1991-ig, A családom története 1941-tol éé és a rákövetkezokben *** Három saját évem kellett hozzá, hogy összefoglaljam ezt az ötvenet, amelyek, látszólag, egyáltalán nem velem történtek meg. Megörököltem őket következményként, nem én választottam őket, hanem rámtaláltak, ahogy minden emberre rátalál egy város, amelyben meg fog születni, vagy egy család, amely befogadja, vagy egy nyelv végtére is, amelyen megszólal… És amelyek aztán átbasszák. Szép csendben. Mindenféle rossz szándék nélkül. De mégis. Ezért ez az összefoglalás legalább három történetből áll. Az első történet a családomé, a dédanyáké, a nagyanyáké, a nagyapáké, az anyáké és apáké, az ő golyó ütötte nyomaiké, a fejükben zúgó harangoké és az ágyaik alatt futkosó egereké. Néznek a jövőbe minden csodálkozás nélkül, akár Klee Angelus Novusa, tágra nyílt szemmel bámulnak maguk elé, és hangtalanul üvöltenek apró konyháikban. Ez az ő csendjükre adott válaszom. A második történet Zágráb története, egy sajátosan szaggatott és felgyorsított szövegezésben, amely a kollektív emlékezet közhelyeitől elmozdul a magánszféra és a véletlenszerűen rögzült dátomok felé. Azt szerettem volna megmutatni, hogy a tényekről megszámlálhatatlanul sokféle módon lehet beszélni. Egyik sem igazabb, mint a többi. A Független Horvát Állam kikiáltása 1941ben. Zágráb fölszabadítása 1945-ben. A nagy árvíz 1964-ben. A repülőgép-eltérítés 1976-ban. Tito halála 1980-ban. Bla-bla-bla. Csupa mese. Mindenki másképp mesélte el a gyermekeinek. Amit nekem meséltek, az nem egyezik azzal, amit a többieknek meséltek. De ezeket ismételgették nekünk elalvás előtt. Estéről estére. Könnyű lenne most elítélni őket. A harmadik történet a saját magam által létrehozott történelem, az általam kiválasztott eseményekkel, hősökkel és tanúságtevőkkel. Önmagában is ellentmondásos ez a történet, mivel szándékosan egymással szemben álló dokumentumokat, kommentárokat, emlékezéseket és mondatokat választottam. Azon az egyetlen módon akartam történelmi regényt írni, ahogyan én egyáltalán lehetségesnek tartom, eltávolodva a műfajtól és az ideológiáktól, olyan meseként, amely talán meg sem történt, amely, tulajdonképpen, meg sem történhetett. Amilyet csupán álmodni tudunk, és utána elmesélni, mint egy álmot. Teljesen személyesen. Semmit sem állítva. Ezért indítok Zágráb fölött az éggel. Azzal, ott fenn. *** Egy leány lépked a felhőkön, és azt gondolja, hogy minden lehetséges. Azt gondolja, hogy gondolkodik, és hogy nem buta, hanem nagyon magasan jár. Meg hát tavasz is van. A szép idők kumuluszai dagadnak a tetők fölött, az utcákon gyermekek, macskák és galambok kergetőznek, a férfiak a kávéházak teraszain üldögélnek, és beszélnek és beszélnek és beszélnek és beszélnek…, és még mindig ártatlannak tűnnek. De már nem sokáig lesz így, figyelmezteti az apja. Illetve suttogja. – A háború, kedves. Az elkövetkező négy évben folyik majd, és aztán mindörökké. – Jobban jársz, ha visszaereszkedsz a földre. De esze ágában sincs ilyesmi. Dehogy, az ő korában. És ezekben a magasságokban.

171

90 91

83 84 85 86 87 88 89

75 76 77 78 79

9810 98 82

Szárnyal. És nem ő az egyetlen.

Ivana Sajko - A családom története 1941-tol 1991-ig , és a rákövetkezokben

(összefoglalás)


Sokan vannak ugyanis, akik azt gondolják, hogy minden lehetséges, azt gondolják, hogy gondolkodnak, és azt gondolják, például, hogy elég teleszívni a tüdőt, belefújni a levegőt egy léggömbbe, megfogni a zsinórt és fölrepülni, és nem buták ők, a nehézkedési erő ellenére valóban repülnek, magasan, túlságosan magasan, akárcsak ő, és fentről derűsebb a perspektíva, úgy tűnik, hogy a kommunista forradalom megállítja az imperialista erőszakot, hogy a háború soha nem fogja Zágrábot elérni, és hogy a gyermekek meg a macskák meg a galambok meg a kávéházak mind ottmaradnak a maguk megszokott helyén. Csak nem szabad abbahagyni a beszívást és kifújást, és szorítani kell a léggömb zsinórját, és rá se hederíteni a suttogásokra és az óva intésekre. Hiszen ők lélegeznek. Beszívják és kifújják. Aztán alázuhannak. És épp ebben van a vicc. Már néhány lap után zuhanni kezdenek, szétzúzzák magukat a kövezeten, összetörnek és szétgurulnak, mint a kuglibabák, csodálkoznak, hogy mit keresnek ilyen alacsonyan, mikor még az előbb is olyan magasan jártak, és beszívták és kifújták a levegőt, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy a hajuk szála sem görbülhet. Ez a jelenet egy kicsit később fog bekövetkezni, és tényleg olyan lesz, mint egy mesteri tekegurítás, amely egyetlen lendülettel feldönti az összes bábut. Közéjük vágódik, szétcsapja őket, majd átgázol rajtuk, és egyáltalán nem lesz könnyebb a szívük attól, hogy tudják, nem ők az egyetlenek.

Ezért az apja kitartóan ismételgeti, hogy ereszkedjen vissza a földre, vigyázzon, hogy mit beszél, és kinek az oldalára áll. – A legjobb, ha egyikre sem. Az anyja pedig azt mondja neki, hogy hallgasson az apjára, és verje ki a fejéből a butaságokat. Szellőztesse ki őket a fejéből. Akkor majd újra nehéz lesz a feje, és nem fog a levegőben lebegni, mint a galambok, csak arra várva, hogy valaki megcélozza egy csúzlival. Mellesleg, az anyja tudni szeretné, hogy mit is csinál tulajdonképpen egész álló nap. És hogy kivel barátkozik? Miért csak este jár haza, a szomszédok szeme láttára, az ablakaik, kerítésük és ajtókémlelőjük előtt? Nos? Mit, kivel, miért? De a leány nem felel. Csak hallgat, és megvonja a vállát. A szülők ezt nem tudják megérteni. – Hol voltál? – Sehol. – Mit csináltál? – Semmit. Sehol és semmit? A helyzet túl komoly ahhoz, hogy sehol sem legyen, és semmit se csináljon, és hogy megfelelő alibi nélkül járjon haza. Valaki még föl fogja jelenteni. Előbb vagy utóbb. Valaki rájön, hogy a pártszervezet gyűrt röpcédulája van a zsebében, és hogy a kommunista fiatalok egy csoportjával töltötte a napot, akik a Medvednica egyik barlangjában fűrészporból és nitroglicerinből bombát fabrikáltak, míg a többiek gitározó kirándulókat játszva álcázták a kijáratot. Már minden ott áll a rendőrségi aktákban: ZÁGRÁB FÖLÖTT AZ ÉG VESZÉLYES BALOLDALI UTÓPIA. ZÁGRÁB FÖLÖTT AZ ÉG HÁZI KÉSZÍTÉSŰ ROBBANÓSZERKEZET ÉS A LEGSZIGORÚBB TILTÁS ALÁ ESŐ FIKCIÓ KOMBINÁCIÓJA. MEG KELL DÖNTENI. Felhívják a figyelmét, hogy inkább keressen valami tisztességes munkát. Meg kell élni. Pénzt kell keresni. Enni kell. Nem, ők ezt tényleg nem tudják megérteni. Továbbra is azt magyarázzák neki, hogy a pénz nem a felhők közt terem, hanem mindig is az aszfalt alól kellett kikaparni, a kalapács alól kellett kikapkodni, a gépek acélfogai közül kellett kihúzni, vagy a húgyos lépcsőházakban kellett összeszedegetni, amely mindig előbb összekoszolódott, mint ahogy megszáradt volna rajta a

172

Ivana Sajko - A családom története 1941-tol 1991-ig , és a rákövetkezokben

Fájni fog nekik, nagyon, mindentől függetlenül.


szappanos víz, aminek tisztává kellett volna mosnia. Az anyja mutatja a fölrepedezett tenyerét és a lehorzsolt térdét, az apja pedig felgyűri az ingujját, és elé teszi a karját a bőre alatt tekergőző kidagadt vénáival. Ezek a bizonyítékaik. Töviről hegyire fölsorolják neki a nehéz fizikai munka összes ellenjavallatát, amelyek szépen elrendeződtek az izmaikban, a csontjaikban és a belső szerveikben. Hogy a gerincfájdalmaikról ne is beszéljenek. De nincs más választásuk. A pénz lassan és kelletlenül nődögél. A pénz mindennapos lemondást, áldozatot, túlórázást és koplalást követel. A pénznek mimózatermészete van. Rengeteg gondoskodást, folyamatos odafigyelést igényel, súrolást és fényezést, makulátlan ablaküveget, amelyen keresztül kristálytisztán áradhat rá a napfény, kényelmes körülményeket, amelyek között a növekedésére összpontosíthat. És ők ezért gürcölnek és gürcölnek és gürcölnek és gürcölnek, egész életükben, csak gürcölnek és gürcölnek és gürcölnek… … A SAJÁT JAVUK ELLEN, szakítja őket félbe a leány. Sőt, a haladás ellen. Épp ők azok, akik elmélyítik az osztályellentéteket. Ők azok, akik megteremtik a gazdagok házaiban a csillogást, és túlteljesítik a normát a futószalagjaikon. Ők azok, akik ápolják a pénzt, amely mások kezében virágzik, míg az ő tenyerükön soha nem nőnek egészséges és termékeny növények, csak göcsörtös vadhajtások, amelyek jól bírják a rossz életkörülményeket, és amelyek undorodva megvonják tőlük a termésüket. Ti magatok vagytok a hibásak, mondja nekik a leányuk. Haladni kell a korral.

Vannak erről fényképek is. Az egyiken a német páncélos egység megáll Josip Hertmann és fia kereskedése előtt. Az összegyűlt zágrábiak csodálkozva nézik a fémtömeget. Hitetlenkedő asszonyarcok láthatók a háttérben, és zavart férfiarcok az előtérben. Mélyen szemükbe húzták a kalapjukat, és balonkabátjuk zsebébe süllyesztették a kezüket. Nem csinálnak semmit. Csak csodálkoznak. – Tankok… – Méghozzá igaziak… Ez ugyanis az az előre beharangozott teketalálat. Letarolták őket. Egyetlen gurítással. Sőt, egyetlen pillantással. Egyszerűen megjöttek, felszántották az aszfaltot, lenyúzták a házak vakolatait, és egyetlen kilőtt golyó nélkül behatoltak a városba. És egyszerre valaki elkiáltotta magát – Halt! –, és minden megállt. A tankfedelek alól gyermekfejek bújtak ki, nyújtózkodtak a hosszú utazás után, megigazították a sapkájukat, rendbe hozták az egyenruháikat, megvetésre húzták össze az arcvonásaikat, élesre állították a tekintetüket, és kiszúrták a lányok kezében tartott léggömböket. Fel a kezekkel! Gyerünk! Mire várnak?! Fel a kezekkel! Csak lassan, hirtelen mozdulatok nélkül. Los! A vereség hasonlított a köszöntésre. Kihúzták a kezüket a zsebükből, és magasan a levegőbe emelték. – Guten Tag. Willkommen. Aztán lassan, hirtelen mozdulatok nélkül kiléptek a fényképből. De amikor már a látókörön kívülre kerültek, amikor végre ráfordították a kulcsot az ajtókra, és leengedték a redőnyöket, még mindig égette őket valami a lapockáik között. Még mindig a célkeresztben álltak, mert a falaik hirtelen védtelenekké váltak, áttetszőek és vékonyak lettek, mint az újságpapír, amelyen pedig ott állt fehéren-feketén, hogy épp ma, 1941. április 10-én, egy nappal az Istengyermek föltámadása előtt föltámadt a Független Horvát Állam is.

173

Szövetség köttetett. Isten és a horvátok. Ezekkel a szavakkal.

Ivana Sajko - A családom története 1941-tol 1991-ig , és a rákövetkezokben

*** A NÉMET TANKOK BEVONULNAK ZÁGRÁBBA.


A rádióban Slavko Kvaternik usztasa ezredes is valami hasonlót mondott, arról tudósította a hallgatókat, hogy épp megalakult az új állam, és fölhívta őket, hogy engedelmeskedjenek az önmagát megválasztó hatalomnak. Aztán megszólalt egy olasz sláger. Például a Parlami d’amore, Mariu Vittorio De Sica előadásában. És most mi lesz? Semmi, mondta anya. Fölfüggesztették a többpártrendszert. Bevezették a kijárási tilalmat. Meghozták a fajvédő törvényeket, és elrendelték az általános mozgósítást. Ez az a pillanat, amikor a legjobb, ha nem csinálsz semmit, vagyis semmit, amit épp nem nagyon muszáj. Otthon kell maradni, ha azt mondják. Kimenni az utcára, ha hívnak. Fölemelni a kezed, amikor elhaladnak. Ujjongani, integetni és tapsolni. Guten Tag. Willkommen. Csak lassan és kimérten, bármilyen hirtelen mozdulat nélkül, ahogy azt éppen tenni kell, hiszen nem először fordul elő, hogy épp semmit sem csinálni muszáj, kizárólag ujjongani, integetni, tapsolni, és várni, hogy elmenjenek ezek, akik épp most jöttek, és hogy megjöjjenek az ezután következők. És azok sem lesznek különbek semmivel, már amennyire ő ért a politikához. Tolvajok. Ezt mondja. De halkan.

174

Ivana Sajko - A családom története 1941-tol 1991-ig , és a rákövetkezokben

Fordította: Ladányi István


Povijest moje obitelji od 1941 do 1991, i nakon *** Trebale su mi tri vlastite godine da sažmem onih pedesetak što mi se, naoko, uopće nisu dogodile. Naslijedila sam ih kao posljedicu, nisam ih birala nego su me snašle kao što svakog čovjeka snađe grad u kojemu će se roditi ili obitelj koja će ga udomiti ili pak jezik kojim će progovoriti... te ga sjebu. Potiho. Bez loših namjera. Ali ipak. Stoga se ovaj sažetak sastoji od najmanje tri povijesti. Prva je povijest moje obitelji, mojih prabaka, baka, djedova, majke i oca, njihovih puščanih rupa, zvona u glavi i miševa pod krevetom. Oni gledaju u budućnost bez ikakva iznenađenja, poput Kleova Angelusa Novusa, širom zure pred sebe i vrište bez glasa u svojim malenim kuhinjama. Ovo je reakcija na njihovu tišinu. Druga je povijest Zagreba ispisana u diskontinuitetu i ubrzanjima koja s općih mjesta kolektivne memorije izmiču u sasvim privatne i slučajno urezane datume. Htjela sam pokazati da postoji nebrojeno mnogo načina da se govori o činjenicama. Niti jedan nije istinit. Proglašenje Nezavisne Države Hrvatske 1941. Oslobođenje Zagreba 1945. Velika poplava 1964. Otmica aviona 1976. Titova smrt 1980. Bla bla bla. Same bajke. Svatko ih je svojoj djeci ispričao drugačije. Ono što su govorili meni nije isto onome što su govorili drugima. No ponavljali su nam to prije spavanja. Iz večeri u večer. Lako bi im mogli zamjeriti. Treća je povijest konstruirana mojom vlastitom selekcijom događaja, heroja i njihovih svjedoka. Proturječna je u sebi, jer sam s namjerom birala dokumente, komentare, sjećanja i rečenice u sukobu. Htjela sam napisati povijesni roman na jedini način na koji mislim da je to uopće moguće, izbjegavanjem i žanra i ideologije, kao priču koja se možda uopće nije dogodila, koja se, zapravo, i ne može dogoditi. Možemo je samo sanjati i kasnije je prepričati kao san. Potpuno osobno. Ništa ne tvrdeći. Zato započinje s nebom iznad Zagreba. Tamo gore. Ona leti. I nije jedina. Naime, ima ih još mnogo koji misle da je sve moguće, misle da misle, misle da je, primjerice, dovoljno napuniti pluća, upuhati zrak u balon, primiti uzicu i uzletjeti, i nisu glupi, nego zaista lete unatoč gravitaciji, visoko i previsoko, baš kao i ona, a odozgo je perspektiva optimističnija, čini se da će komunistička revolucija zaustaviti prodor imperijalističkih sila, da rat nikada neće stići do Zagreba te da će i djeca i mačke I golubovi i kavane ostati na svojim starim pozicijama. Samo treba nastaviti disati I upuhivati, ne ispuštati uzicu balona i ne obazirati se na šapat i upozorenja. Pa oni dišu. Dišu i upuhuju. A onda padaju. U tome je i poanta. Padaju već nakon nekoliko stranica, razbijaju se po pločnicima, lome se i kotrljaju kao čunjevi, čudeći se što rade tako nisko kad su do maloprije bili onako visoko, disali I puhali, uvjereni da će proći netaknuto. Ta će scena uslijediti nešto kasnije i zaista će sličiti majstorskom kuglaškom udarcu što jednim zamahom raznosi sve čunjeve. Tresnut će ih, razbacati pa pregaziti, i neće im biti ništa lakše zbog toga što znaju da nisu jedini. Boljet će ih, jako, bez obzira.

175

*** Ona hoda po oblacima i misli da je sve moguće. Misli da misli i nije glupa, već jako visoko. A i proljeće je.

Ivana Sajko - Povijest moje obitelji od 1941 do 1991, i nakon

(sažetak)


176

Ivana Sajko - Povijest moje obitelji od 1941 do 1991, i nakon

Kumulusi lijepog vremena bubre nad krovovima, po ulicama se natjeravaju djeca, mačke i golubovi, a muškarci sjede na terasama kavana i pričaju i pričaju i pričaju i pričaju... I još uvijek djeluju bezazleno. Ali neće to još dugo, upozorava je otac. Zapravo šapće. – Rat, draga moja. Trajat će sljedeće četiri godine, a onda zauvijek. – Bilo bi ti bolje da se spustiš na zemlju. No to joj ne pada na pamet. Ne u njezinim godinama. I ne na toj visini. I zato joj otac uporno ponavlja da se spusti na zemlju, da pazi što priča i čiju zauzima stranu. – Najbolje ničiju. A majka joj pak kaže da sluša oca i izbaci gluposti iz glave. Kaže joj da se ispuše. Tada će joj glava opet biti teška i neće lamatati zrakom poput goluba, samo čekajući da je netko pogodi praćkom. Uostalom, majka želi znati što li uopće radi po cijele dane? S kim se to ona druži? Zašto dolazi tek navečer, naočigled svih susjeda, njihovih prozora, plotova i špijunki na vratima? I? Što, s kim i zašto? No kći ne odgovara. Samo šuti i sliježe ramenima. Oni to ne mogu razumjeti. – Gdje si bila? – Nigdje. – Što si radila? – Ništa. Nigdje i ništa? Situacija je previše ozbiljna da bude nigdje, da ne radi ništa i da se vraća kući bez valjanog alibija. Netko će je prijaviti. Prije ili kasnije. Netko će razotkriti da u džepu nosi izgužvan letak partijske organizacije i da je dan provela s grupom skojevaca koji su u Medvedničkoj spilji mućkali bombe od piljevine i nitroglicerina dok su ostali štitili ulaz glumeći izletnike s gitarama. Sve već piše u policijskom dosjeu: NEBO NAD ZAGREBOM OPASNA JE LJEVIČARSKA UTOPIJA. NEBO NAD ZAGREBOM KOMBINACIJA JE RUČNO IZRAĐENOG EKSPLOZIVA I STROGO ZABRANJENE FIKCIJE. TREBA GA RUŠITI. Upozoravaju je neka radije nađe kakav pošten posao. Treba preživjeti. Treba zaraditi. Treba jesti. Ne, oni to zaista ne mogu razumjeti. Nastavljaju joj objašnjavati da novac ne raste na nebu, nego da ga se oduvijek moralo čupati iz asfalta, vaditi ispod čekića, izvlačiti između čeličnih zubaca strojeva ili ga pak sakupljati po zapišanim stubištima koja bi se uprljala prije nego što bi se posušila sapunica što ih je trebala oprati. Majka joj pokazuje razmočene ruke i ostrugana koljena, a otac suče rukave i napinje pletenice vena što mu gmižu pod kožom. Tu su dokazi. Potanko joj nabrajaju sve kontraindikacije teškog fizičkog rada što su im se rasporedile po mišićima, kostima i unutrašnjim organima. Bolove u kičmi neće joj ni spominjati. No nemaju izbora. Novac niče sporo i nevoljko. Novac traži svakodnevno odricanje, žrtvovanje, prekovremeni rad i dijetu. Novac je osjetljiv poput mimoze. Treba mu mnogo brige, neprekidna pažnja, ribanje i poliranje, besprijekorno čista stakla kroz koja će ga obasipati nepomućeno svjetlo sunca i luksuzni uvjeti u kojima se može koncentrirati na vlastiti rast. I zato oni rade i rade i rade i rade, čitav život, samo rade i rade i rade... ... PROTIV SEBE, prekida ih kći. Štoviše, protiv napretka. Upravo su oni ti koji produbljuju klasne razlike. Oni su ti koji proizvode blještavilo po gospodskim kućama i prebacuju norme na njihovim pokretnim trakama. Oni su ti koji njeguju novac što buja u tuđim rukama dok se na njihovim vlastitim dlanovima nikada neće razlistati zdravi i bogati izdanci, već samo kržljave mladice otporne na životarenje u lošim uvjetima koje će im uvijek s gađenjem uskraćivati plod. Sami ste si krivi, veli im kći. Treba ići naprijed.


Ivana Sajko - Povijest moje obitelji od 1941 do 1991, i nakon

177

*** NJEMAČKI TENKOVI ULAZE U ZAGREB. Postoje i fotografije. Na jednoj od njih njemačka oklopna jedinica zaustavlja se ispred trgovine Josip Hertmann i sin. Okupljeni Zagrepčani začuđeno bulje u željezo. Vide se nepovjerljiva ženska lica u drugom i zbunjena muška lica u prvom planu. Nabili su šešire nisko na oči i ugurali šake u džepove balonera. Ništa ne čine. Samo se čude. – Tenkovi... – Pravi pravcati... To je naime onaj najavljeni kuglaški pogodak. Pregazili su ih. Jednim potezom. Štoviše, jednim pogledom. Jednostavno su došli, preorali kolnike, ostrugali fasade i bez ijednog se ispaljenog metka probili u grad. Onda je netko zaurlao – Halt! – i sve je zastalo. Iz tenkovskih poklopaca provirila su djeca rastežući se nakon dugotrajne vožnje, namjestila su kape i popravila uniforme, stegnula obraze u prezir, stisnula oči u oštrice i probola im balone u rukama. Ruke u vis! Hajmo! Što čekaju?! Ruke u vis! Samo polako, bez ikakvih naglih pokreta. Los! Poraz je sličio pozdravu. Izvukli su ruke iz džepova i dignuli ih visoko u zrak. – Guten Tag. Willkommen. Potom su polako, bez ikakvih naglih pokreta, napustili tu fotografiju. No čak i kad su umakli iz vidokruga, kad su napokon zaključali vrata i spustili rolete, i dalje ih je peklo među lopaticama. I dalje su bili na nišanu jer zidovi su najednom postali bespomoćni, prozirni i tanki kao novine u kojima je pak crno na bijelo pisalo da je upravo danas, 10. travnja 1941, dan prije uskrsnuća Božjeg Sina uskrsnula i Nezavisna Država Hrvatska. Sklopljen je pakt. Bog i Hrvati. Tim riječima. Na radiju je ustaški pukovnik Slavko Kvaternik ponovio nešto slično, obavijestio je slušatelje da je upravo osnovana nova država te ih pozvao da se pokore samoizabranoj vlasti. Potom je zasvirao neki talijanski šlager. Na primjer Parlami d’amore, Mariu u interpretaciji Vittoria De Sice. I što sad? Ništa, odgovorila je majka. Ukinuto je višestranačje. Uveden je policijski sat. Doneseni su rasni zakoni i objavljena opća mobilizacija. Sada je najbolji trenutak da se ne čini ništa, to jest, samo ono što se baš mora. Ostati kod kuće kada kažu. Izaći na ulicu kada pozovu. Dignuti ruku kada prođu. Klicati, mahati i pljeskati. Guten Tag. Willkommen. Samo polako i odmjereno, bez ikakvih naglih pokreta, onako kako se to već mora činiti, jer nije im prvi put da moraju činiti ništa, jedino klicati, mahati, pljeskati i čekati da odu ovi što su upravo stigli te da ih zamijene sljedeći. A ni ti neće biti ništa bolji, barem koliko se ona razumije u politiku. Lopovi. Tako kaže. Ali tiho.


178


179


Ilma Rakusa

Ilma Rakusa wurde 1946 in Rimavská Sobota (Slowakei) geboren. Ihre Kindheit und Jugend verlebte sie in Budapest, Ljubljana und Zürich. Von 1965 bis 1971 absolvierte sie ein Studium der Slawistik und Romanistik in Zürich, Paris und St. Petersburg und promovierte mit eine Arbeit über das Motiv der Einsamkeit in der russischen Literatur. Seit 1977 ist Rakusa Lehrbeauftragte der Universität Zürich. Daneben ist sie freiberuflich als Schriftstellerin, Übersetzerin und als Publizistin tätig. 2009 erschien ihre Autobiographie Mehr Meer. Erinnerungspassagen, für die sie den Schweizer Buchpreis erhielt. Ilma Rakusa 1946-ban született Rimaszombaton. Gyermekkorát Budapesten, Ljubljanában és Zürichben töltötte. 1965 és 1971 között szlavisztikát és romanisztikát hallgatott Zürichben, Párizsban és Leningrádban. Doktori fokozatot A magány motívuma az orosz irodalom című disszertációjával szerzett. 1977-től oktat a zürichi egyetemen. Emellett szabadállású íróként dolgozik, fordít és publicisztikákat is megjelentet. 2009-ben adta ki Mehr Meer. Erinnerungspassagen (Több tenger. Emlékfutamok) című önéletrajzi művét, amelyért a Svájci Könyvdíj kitüntetésében részesült. Ilma Rakuza rođena je 1946. u Rimavskoj Soboti (Slovačka). Detinjstvo i mladost provela je u Budimpešti, Ljubljani i Cirihu. Između 1965. do 1971. završila je studije iz slavistike i romanistike u Cirihu, Parizu i Petrogradu i diplomirala radom na temu Samoća u ruskoj književnosti. Od 1977. Rakuza predaje na Univerzitetu u Cirihu. Pored toga radi kao spisateljica, prevoditeljka i novinarka. Godine 2009. objavljena je njena autobiografija Mehr Meer, Erinnerungspasagen (Više mora, fragmenti sećanja), za koju je dobila Švajcarsku književnu nagradu.


XXVIII

181

Mit der Linken drehte ich an meinem kleinen Globus, mit der Rechten blätterte ich in Westermanns Weltatlas. Die weitesten Reisen lege ich im Zimmer zurück, wenn das Auge dem Finger folgt, der Wüsten und Meerengen und Gebirgszüge überwindet, der braungrüne Kontinente und tiefblaue Ozeane durchmisst. Meine Freude gilt den Formen, den Regenbogenfarben, den flimmernden Linien, diesem schwindelerregenden Pointillismus, der Afrika und Australien heißt. Sieht wie ein Trichter aus, eine Zipfelmütze, ein Herz, geädert, gefurcht, oder ein Rucksack. Rosa und beige und braun und hell- bis dunkelgrün. Je nachdem ob ich mich ins Beige oder ins Dunkelgrün vertiefe, bin ich in einer Wüsten- oder Tropenverfassung. Während das RindenartigTiefbraune die Luft dünn werden lässt: alpin-himalayisch. Die Blauzonen sind riesige Versprechen mit unendlichen Gründen, deren bloßer Anblick maritim stimmt. So genügen Schraffuren und Farbtöne, um Landschaften zu evozieren und Phantasien in Gang zu setzen. Ich schaue gebannt auf Linien: sehe Sonnenblitze, taumelnde Segel, Gletschereis. Schätze Distanzen ab, bevor sich Namen ins Bewusstsein schieben: Sibirien, Feuerland, Polynesien. Von diesen Namen werde ich nie genug bekommen, ich sammle sie wie klingelnde Münzen. Kapstadt und Kairo und Hongkong und Wladiwostok und Sydney und Lima und Manila und Athen. Am besten merke ich mir Städte am Meer, als wären sie durch ihre Lage bevorzugt und auf besondere Weise miteinander verbunden. Mein Finger fährt übers Blau wie ein rasendes Schiff: Von Kalkutta nach Aden. Das gleicht einem Traumschub, dem meine Einbildungskraft hinterherhinkt. Es gibt Tage, da sammle ich Flussnamen: Nil, Ganges, Dnjepr, Jenissej, Mississippi, Euphrat, Tigris, Mekong, Yangtse, Amazonas, Donau, Rhein, Po, Lena. Manchmal sind es Bergriesen: Kilimandscharo, Nanga Parbat, Rakaposhi, Mount Everest, Batuca, Cerro Bonete, Monte Rosa, Mont Blanc. Ländernamen lerne ich wie Gedichte auswendig, schließlich will ich Weltforscherin werden, nichts weniger als das. Der Radius verläuft so: von meinen Eigennamen zur Straße zur Stadt zum Land zum Kontinent (Europa) und – sprunghaft - zur Welt. Ich bin ungebrochen neugierig und – zumindest in Gesellschaft meines Atlanten – entdeckungsfroh. Was mir an Wagemut fehlt, macht die Phantasie wett. Auf Flügeln trägt sie mich in entlegenste Gegenden. Ich sitze da, über dem Buch, und die Kopfreise beginnt. A-zo-ren. Ein Inselhäufchen im riesigen Meer. Wer hat es entdeckt? Wie lebt es sich dort, umgeben von all dem Wasser? Sind die Einwohner farbig? Welche Sprache sprechen sie? Haben die Azoren mit Azur zu tun? Während das Ohr kombiniert, sieht das innere Auge einen Film, rasch und grün und mit Vulkanen und feurigen Eingeborenen. Ich sitze im Nachthemd, sie dort aber ackern, fassen sich schreiend um die Hüften, essen gevierteilte Blumen. Spitäler sehe ich keine. Soll Hilfe aus der Luft kommen? Wenn ich zu lange nachdenke, erfasst mich ein Schwindel der Verlorenheit, und schnell suche ich mit dem Finger nach dem nächsten Festland, um das Inselgefühl loszuwerden. Lieber stelle ich mir Inseln als Zwischenstationen vor, auf einem Hüpfritt von hier nach dort. Setz den Fuß drauf, erhole dich, reiß aus. Es gibt Meere ohne Inseln. Das Schwarze. Das Kaspische. Seltsam kleine Meere, die mir bis auf ihren Namen wenig Eindruck machen. Doch staune ich über die Nähe der Berge: das rindige, schrundige Braun grenzt fast unmittelbar ans Blau. Da muß ich mir Weiden vorstellen und Schafe und Schluchten und Felsen und Geröll ohne Ende, und Bergzacken mit Schnee, der auch im Sommer nicht schmilzt. Wässerchen eilen ins Tal. Über Stock und Stein. Hinunter zum Meer. Das Meer ist smaragden, tintenblau, himmelblau. Im Atlas changiert es je nach Tiefe von weißlich bis stahlblau, bildet Wolken, Blasen, übersät mit winzigen Zahlen. Sie zeigen die Tiefe an, die Tiefe des Meeres. Ich sehe, dass Meere so tief sein können wie Berge hoch: über 8000 Meter. Und wieder ergreift mich Schwindel. Schlaf schon, sagt Martin. Aber ich kann mich nicht losreißen. Mein Auge tanzt über die physikalische Weltkarte. Unten das Gletschereis der Antarktis, dessen Schollen einen zottigen Saum bilden, weiß im Blau. Oben das arktische Eis und die Spitze von

Ilma Rakusa - Der Atlas

Der Atlas


Grönland. Abgeplattet dieses Bild, und Europa ein Klacks, sogar farblich unentschieden, während Afrika wüstenbeige prangt, mit tiefgrüner Mitte. Die Entfernungen will ich mir nicht vorstellen müssen. Ein Zentimeter, sagt die Karte, entspricht 750 Kilometern Zahlen sind abstrakt, sie lassen mich kalt. Die Schweiz ist kleiner als meine Fingerkuppe. Darüber läßt sich einschlafen. Um im Schlaf von Schiffsreisen und Wüstenritten zu träumen und einem riesigen Sternenhimmel. Mit Orient und Viertelmond. Auch heute noch beuge ich mich mit derselben Faszination über Atlanten, Straßenkarten, Stadtpläne. Aus den grünen Schraffuren der Pripjetsümpfe, den blauen Bändern von Dnjestr und Bug entsteht mir eine Landschaft vor der Landschaft, mit eigenen Koordinaten, Formen, Farben. Gehörtes klingt mythisch hinein (Urheimat der Slaven etc.), und Ortsnamen wie Halytsch, Brody oder Drohobycz beginnen zu erzählen, als genügte ihre bloße Nennung. Was ich dann wirklich (wirklich) sehe, ist eine Art Déjà-vu: die Birkenwälder, die struppigen Flußufer, das galizische Hügelland. Farbige Bauernkaten, umgeben von Gemüsegärten und Gänseteichen. Zwiebelkuppelige Kirchen mit angrenzendem Friedhof. Neu sind die Gerüche. Und immer überraschend der Mensch in der Landschaft. Ein solcher Mensch bin ich selbst. Ausgesetzt im Moment der Reise, in diesem stotternden Expresszug Moskau-Czernowitz (Moskwa-Tschernowzy). Ja, ich sitze auf abgewetzten Kunstledersitzen, wische mit einem Papiertaschentuch den tage-alten Staub von der Rücklehne. Der Zug ruckelt, bleibt stehen, kommt wieder in Fahrt. Tee wird angeboten (nicht aus dem Samowar), die Fenster sind schmutztrübe und das WC ein unangenehm zugiger Ort. Draußen zieht die imaginierte Landschaft vorbei. Aber mit Bäuerinnen im Feld, die eigenhändig ackern. Weit und breit keine Landwirtschaftsmaschinen. Zeit kommt ins Spiel, sie kippt hin und her, vor und zurück. Diese Zeitreise hat mir der Atlas nicht vermittelt. Und nicht den ätzenden Geruch nach Kartoffelfeuern. Angekommen in Czernowitz, ertönt aus den Lautsprechern des prunkvollen kakanischen Bahnhofgebäudes russische Marschmusik, wie in tiefsten sowjetischen Zeiten. Kulisse und Geist in krassem Widerspruch. Vom Ghetto ganz zu schweigen. Die abschüssigen Straßen schauen leer. Aufgerissenes Pflaster, das Gehen fällt schwer. Reisen, das sagt mir der Atlas nicht, tut weh. Reisen ist eine physische und – wie in Czernowitz – eine seelische Strapaze. Weil die steingewordene Geschichte und die Gegenwart, weil imaginierte Vergangenheit und triste Realität aufeinanderprallen. Dazwischen (dazwischen) klafft nichts. Beim Lesen von Landkarten bleibt die Zeit außen vor. Ich lese ein Modell, lese Strukturen, aussagekräftig in ihrer Verdichtung. Eindringlich in ihrer Zeichenhaftigkeit. Vor aller (physischen) Exploration nehme ich es mit dieser Essenz auf. Mit Raumausbreitung im Planquadrat. Mit dem zarten Pointillismus des Atlas. Den Weg unter die Füße nehmen, ist etwas anderes. Aber innig ist die Zwiesprache mit dem Buch, im Reich der expanded minds. Einfach unersetzlich.

182

Ilma Rakusa - Der Atlas

Übersetzt: Ilma Rakusa


XXVIII

183

Bal kézzel megpörgetem a kis földgömbömet, a jobb kezemmel a Westermann-féle Világatlaszt lapozgatom. Távoli utazásokat teszek a szobámban, miközben szemmel követem az ujjamat: Sivatagokon, tengerszorosokon, hegyvonulatokon siklik végig az ujjam, átszeli a barna-zöld kontinenseket, a mélykék óceánokat. A formákból, a tarka színekből, a kacskaringós vonalakból fakad az örömöm, ebből a szédítő pointillizmusból, amit Afrikának vagy éppenséggel Ausztráliának nevezünk. Pont úgy néz ki, mint egy tölcsér, mint egy pomponos sipka, mint egy erezett-barázdált szív. Vagy mint egy hátizsák. Rózsaszín és bézs, barna, világos- és sötétzöld. Hol sivatagi, hol trópusi hangulatom támad, mindig aszerint, hogy a bézsben vagy a sötétzöldben merülök-e el éppen. A fakéreg mélybarnájától pedig megritkul körülöttem a levegő: Alpok és Himalája. Valami hatalmas ígéretet hordoznak magukban a végtelennek tetsző kék sávok, tengeri hangulatom támad már a puszta látványuktól is. Elegendő egy-egy sraffozás, egy-egy színárnyalat, hogy egész tájat idézzen föl bennem, és mozgásba lendítse a képzeletemet. Megbabonázva bámulom a vonalakat: csillogó napfényt, imbolygó vitorlákat látok magam előtt, a gleccserek jegét. Megpróbálom megbecsülni a távolságokat, még mielőtt a tudatomba hatol egy-egy név: Szibéria, Tűzföld, Polinézia. Nem bírok betelni ezekkel a nevekkel, úgy gyűjtögetem őket, akár a pendülő érmét. Fokváros és Kairó és Hongkong és Vlagyivosztok és Sydney és Lima és Manila és Athén. A tengerparti városok nevét jegyzem meg a legkönnyebben, mintha különös kegyben részesítené őket a fekvésük, mintha valamilyen titokzatos összeköttetésben állnának egymással. Vadul rohanó hajó gyanánt suhan az ujjam a kékség fölött: Kalkuttából Adenbe. Túlszárnyalja a képzeletemet az álombéli röppenés. Bizonyos napokon folyóneveket gyűjtök: Nílus, Gangesz, Dnyeper, Jenyiszej, Mississippi, Eufrátesz, Tigris, Mekong, Jangce, Amazonas, Duna, Rajna, Po, Lena. Máskor hegyóriásokat: Kilimandzsáró, Nanga Parbat, Rakoposhi, Mount Everest, Batuca, Cerro Bonete, Monte Rosa, Mont Blanc. Úgy tanulom meg fejből az országneveket, akár a verseket, végtére is világkutató akarok lenni, nem adom alább. A sugarat így húzom meg: A saját nevemtől az utcáig, onnan tovább a városig, onnan tovább az országig, onnan tovább a kontinensig (Európáig), aztán – egyetlen ugrással – az egész világig. Töretlen kíváncsiság lakozik bennem, és – legalábbis az atlaszom társaságában – töretlen fölfedezőösztön. A képzeletem pótolja a hiányzó vakmerőséget. A képzelet szárnyain a világ legfélreesőbb zugaiba is eljuthatok. Üldögélek a könyvem fölött, és a fejemben máris kezdetét veszi az utazás. A-zo-ri. Szigetcsoport a hatalmas óceánban. Vajon ki fedezte föl? Milyen lehet ott az élet, a rengeteg víz kellős közepén? Színes bőrűek-e a szigetlakók? Milyen nyelvet beszélnek? Vajon van-e valami köze az Azorinak az azúrhoz? Miközben így kombinál a fülem, film pereg a belső szemem előtt, gyorsan és zölden, vulkánokkal és tüzes bennszülöttekkel. Hálóingben üldögélek, a bennszülöttek viszont a földet túrják, hangoskodva derékon kapják egymást, gerezdekre vágott virágokat eszegetnek. Egyetlen kórházat sem látok. Vajon légi úton kapnak segítséget? Ha túlságosan sokáig töröm a fejemet, szédület fog el, elveszettnek érzem magam, és mielőbb megkeresem az ujjammal a legközelebbi szárazföldet, hogy megszabaduljak a szigetlakóérzéstől. Inkább köztes megállóknak képzelem a szigeteket, miközben hatalmas ugrásokkal haladok a világ egyik szögletéből a másik felé. Vesd meg a lábadat, fújd ki magad, aztán gyerünk tovább. Vannak sziget nélküli tengerek is. Például a Fekete-tenger. Vagy a Kaszpi-tenger. Furcsa, aprócska tengerek, a nevüktől eltekintve nem tesznek rám különösebb benyomást. A hegyek közelségén mégis elcsodálkozom: Csaknem közvetlenül a kékséggel határos a fakérget idéző, repedezett barna szín. Hegyi legelőket képzelek oda, juhokat és hegyszorosokat, sziklákat, végtelen kőgörgeteget, nyáron is fehérlő, hófödte csúcsokat. Apró patakok csörgedeznek alá a völgybe. Hegyen-völgyön át. Le a tengerbe. Smaragdszínű, tintakék, égkék a tenger. A fehér és az acélkék közötti árnyalatokban tündököl az atlasz lapjain, attól függően, hogy milyen mély. Fellegek, buborékok úszkálnak benne, és teli van hintve apró számokkal. A számok a mélységet jelölik, a tenger mélységét. Megállapítom, hogy ugyanolyan mélyek a tengerek, amilyen magasak a hegyek: meghaladhatják akár a 8.000 métert is. Ettől aztán megint csak elfog a szédülés.

Ilma Rakusa - Az atlasz

Az atlasz


Aludj már, szól rám Martin. De nem bírok elszabadulni. Végigtáncol a tekintetem a domborzati és vízrajzi világtérképen. Alul az Antarktisz gleccserjege: cikcakkos szegélyt alkotnak a jéghegyek, fehérlenek a kékben. Felül az arktiszi jég és Grönland csücske. Lapos, elnyújtott a kép, aprócska folt rajta Európa, még a színe sem állapítható meg egyértelműen. Afrika ellenben sivatagi bézsben pompázik, a közepén mélyzöld folt. Nem akarom elképzelni a távolságokat. A térkép azt állítja, 750 kilométernek felel meg egyetlen centiméter. A számok elvontak, hidegen hagynak. Svájc kisebb, mint az ujjbegyem. Most már elalhatok végre. Hogy hajóutakról, sivatagi vágtákról álmodjam, meg a végeláthatatlan, csillagos égről. Emitt az Orion, amott a csonka Hold. Még ma is ugyanazzal a lelkesedéssel böngészem az atlaszokat, az utca- és várostérképeket. A tájat eltakaró másik táj bontakozik ki a szemem előtt a Pripjet-mocsarak zöld sraffozásából, a Dnyeszter meg a Bug kék szalagjából, saját koordinátákkal, saját formákkal, saját színekkel. Belejátszanak ebbe a tájba az egykor hallott mítoszok (a szlávok őshazája, stb.), mesélni kezdenek a helységnevek (Halics, Brody, Drohobics), mintha elegendő lenne egyszerűen csak kiejteni őket. Amit aztán valóban (valóban) látok, az egyfajta déja vu: a nyírfaligetek, a sással benőtt folyópartok, a galíciai dombvidék. Színes parasztházak, körülöttük veteményeskert, kacsaúsztató. Hagymakupolás templomok, mellettük a temető. Az illatok viszont újak. És mindig meglepő a tájban fölbukkanó ember. Ilyen ember vagyok jómagam is. Kiszolgáltatott az utazás pillanatában, a Moszkvából Csernovic felé zötykölődő expresszvonaton. Igen, kopott, műbőr bevonatú ülésre telepszem, papír zsebkendővel törölgetem le a háttámláról a több napos porréteget. Döcögve megáll a szerelvény, aztán elindul újra. Teával kínálnak (nem szamovárban főtt), az ablakok homályosak a kosztól, a WC kellemetlenül huzatos. Elszalad a szemem előtt a képzeletbeli táj. A földeken szántó parasztasszonyok. Mezőgazdasági gép sehol. Játékba hozom az időt, jobbra-balra, előrehátra billeg. Az atlaszom nem említette ezt az időutazást. Sem a fölgyújtott krumpliföldek csípős szagát. Megérkezünk Csernovicba. Orosz indulózene harsog a k.u.k.-pompával terpeszkedő pályaudvar-épület hangosbeszélőjéből, akárcsak a legsötétebb szovjet időkben. Díszlet és szellem kiáltó ellentmondása. A gettóról már nem is szólva. Üresen ásítoznak a lejtős utcák. Az aszfaltot fölbontották, mozdulni is alig lehet. Fájdalmat okoz az utazás. Ezt is elhallgatta előlem az atlaszom. Fizikai és – történetesen Csernovicban is – lelki erőpróba az utazás. Mert egymásnak ütközik a kővé dermedt történelem meg a jelen, az elképzelt múlt meg a vigasztalan valóság. És nem marad rés (rés) a kettő között. Amikor térképet olvasok, akkor semmi dolgom az idővel. Modellt szemlélek, a sűrítettségénél fogva jelentésteli struktúrát. A jelszerűségénél fogva jelentékenyet. Bármiféle (fizikai) explorációt megelőz ez az esszencia. A tér kiterjedése a négyzethálós felületen, az atlasz finom pointillizmusa. Teljesen más dolog viszont végigtalpalni az utat. Mégis páratlanul bensőséges a könyvvel folytatott párbeszéd, az expanded minds birodalma. Semmi mással nem pótolható.

184

Ilma Rakusa - Az atlasz

Fordította: Kurdi Imre


XXVIII

185

Levom rukom okretala sam svoj mali globus, desnom sam listala po Vestermanovom Atlasu sveta. Najdalja putovanja čuvam za sobu, kada oko prati prst, prelazi pustinje i moreuze i gorske vence, premerava zelenosmeđe kontinente i tamnoplave okeane. Radujem se oblicima, bojama duge, blještavim linijama, ovom pointilizmu zvanom Afrika i Australija koji izaziva vrtoglavicu. Izgleda kao levak, kao kapa sa dugačkim vrhom, srce, prožeto žilama, izbrazdano, ili kao ranac. Roze, bež, smeđe i svetlo do tamno zeleno. U zavisnosti od toga da li se udubim u bež ili tamnozeleno raspoložena sam pustinjski ili tropski. Dok kravlje tamno smeđa razređuje vazduh: alpsko-himalajski. Plave zone su ogromna obećanja sa beskrajnim razlozima, a sam pogled na njih čini da se prosto oseti primorje. Tako su šrafure i nijanse dovoljne da evociraju predele i pokrenu fanatazije. Kao začarana nemirno gledam u linije: vidim sunčane bljeskove, jedra koja se njišu, led sa glečera. Procenjujem razdaljine pre nego što se imena proguraju u svest: Sibir, Ognjena Zemlja, Polinezija. Ovakvih imena nikad dosta, skupljam ih kao zveckave novčiće. Kejptaun i Kairo i Hongkong i Vladivostok i Sidnej i Lima i Manila i Atina. Najbolje pamtim gradove na moru, oni kao da su samim svojim mestom povlašćeni i na poseban način povezani jedni sa drugim. Moj prst prelazi preko plavog, kao brod koji juri: od Kalkute do Adena. To je poput nekog burnog sna za kojim se vuče moja mašta. Ima dana kad sakupljam imena reka: Nil, Gang, Dnjepar, Jenisej, Misisipi, Eufrat, Tigar, Mekong, Jangce, Amazon, Dunav, Rajna, Po, Lena. Ponekad su to divplanine: Kilimandžaro, Nanga Parbat, Rakapoši, Mont Everest, Batuka, Kero Bonete, Monte Roza, Mon Blan. Imena zemalja učim napamet kao pesme, na kraju krajeva ipak hoću da postanem istraživač sveta, i ništa drugo do to. Radijus protiče ovako: od mog imena, do ulice, do grada, do zemlje, do kontinenta (Evropa) i – skokom – do sveta. Nepokolebljivo sam znatiželjna i – makar u društvu svojih atlasa – volim da otkrivam. Ono što nedostaje hrabrosti nadoknađuje fantazija. Na krilima me nosi u najudaljenije oblasti. Sedim tu nad knjigom i putovanje počinje glavom. A-zo-ri. Gomilica ostrva u ogromnom moru. Ko li ih je otkrio? Kako li se tamo živi okružen svom tom vodom? Da li su stanovnici obojeni? Kojim jezikom govore? Da li Azori imaju nešto sa azurom? Dok uvo sve to kombinuje, u unutrašnjem oku se odvija flim, brz i zelen, sa vulkanima i vatrenim urođenicima. Sedim u spavaćici, oni tamo, međutim, okopavaju, vrišteći hvataju se za bokove, jedu načetvoro podeljene cvetove. Ne vidim nikakve bolnice. Da li će im pomoć doći iz vazduha? Kad duže razmišljam hvata me vrtoglavica od izgubljenosti, onda brzo prstom tražim sledeće kopno kako bih se otresla ostrvskog osećaja. Radije mislim o ostrvima kao o međustanicama, kao o kakvim odskočnim daskama odavde donde. Stavi nogu tu, odmori se, pa kreni. Postoje mora bez ostrva. Crno. Kaspijsko. Neobično mala mora koja mi, osim samih imena, ne ostavljaju nikakav utisak. Ipak, čudim se blizini planina: kravlje, ispucalo smeđe graniči se neposredno sa plavim. Tu moram da zamišljam vrbe, i ovce, i klance, i stenje, i kamenjar bez kraja i konca, i planinske vrhove sa snegom koji se ne topi ni leti. Vodice se žure u dolinu. Ne birajući puteve. Dole, sve do mora. More je smaragdno, mastiljavo plavo, nebesko plavo. Na atlasu se menja u zavisnosti od dubine, od bledunjavo do čelično plave, obrazujući oblake, klobuke, zasejane sitnim brojevima. Oni pokazuju dubinu, dubinu mora. Vidim da mora mogu biti onoliko duboka koliko su planine visoke: preko 8000 metara. I opet me hvata vrtoglavica. Prijatno spavanje, kaže Martin. Ali, ja ne mogu da se odvojim. Oko mi igra po fizičkoj karti sveta. Ispod leda glečera Antarktika, čije dno obrazuje čupavi porub, beo u plavom. Gore je arktički led i vrh Grenlanda. Ova slika je poravnata, dok je Evropa bez veze, čak joj je i boja neodlučna, međutim, Afrika blješti pustinjskom bež sa tamno zelenom sredinom. Neću morati da zamišljam udaljenosti. Centimetar, kaže karta, odgovara razdaljini od 750 kilometara. Brojevi su apstraktni, ostavljaju me ravnodušnom. Švajcarska je manja od jagodice mog prsta.

Ilma Rakuza - Atlas

Atlas


Nad njom se čovek može uspavati. A u snu sanjati o putovanjima brodom, jahanjima pustinjom i ogromnom zvezdanom nebu. Sa Orionom i Mesecom u četvrti. I danas se povijam sa istom opčinjenošću nad atlasima, kartama ulica, planovima grada. Od zelenih šrafiranih močvara Pripjata, plavih pojaseva Dnjestra i Buga nastaje moj predeo za predelom, sa sopstvenim koordinatama, oblicima, bojama. Ono što se čuje iznutra zvuči mitski (Pradomovina Slovena itd.), a imena mesta kao Halič, Brodi ili Drohobič počinju da pričaju kao da je dovoljno samo imenovanje. Ono što onda zaista (zaista) vidim jeste neka vrsta déja vu: Šume breza, zarasle obale reka, galicijska brdovita zemlja. Raznobojni salaši, okruženi baštama sa povrćem i barama sa guskama. Crkve sa kupolama kao glavicama luka, uz groblje sa kojim se graniče. Novi su samo mirisi. I uvek me iznenađuje čovek u pejzažu. I sama sam takav čovek. Otkrivena u trenutku putovanja, u ovom klimavom ekspresnom vozu Moskva-Černovice (Moskwa-Tschernowzy). Da, sedim na pohabanim sedištima, sa naslona brišem papirnom maramicom nekoliko dana staru prašinu. Voz trucka, zaustavlja se, ponovo kreće. Nudi se čaj (ali ne iz samovara), prozori su neprozirni od prašine, a VC je neprijatno hladno mesto. Napolju promiču zamišljeni predeli. I to sa seljankama u polju koje svojeručno okopavaju. Naširoko nema nigde poljoprivrednih mašina. Vreme ulazi u igru, klati se tamo-amo, napred-nazad. Atlas mi nije preneo ovo putovanje kroz vreme. Niti oštar miris pregorelog krompira. Stigli smo u Černovice, iz zvučnika raskošne kakanske zgrade železničke stanice dopire ruski marš, kao u najžešće sovjetsko vreme. Kulise i duh u oštrom kontrastu. A tek geto. Dotrajale ulice izgledaju prazno. Razrovani pločnici, teško se hoda. Putovanje, to mi atlas ne govori, teško pada. Putovanje je fizički i – kao u Černovici – duševni napor. Jer treskaju jedna o drugu okamenjena istorija i sadašnjost, zamišljena prošlost i tužna realnost. Između (između) ništa ne proviruje. Tokom čitanja karti vreme ostaje napolju. Čitam model, čitam strukture koje imaju šta da kažu u svojoj sažetosti. Uverljive u svojoj znakovnosti. Pre bilo kakvog (fizičkog) istraživanja, sagledavam ovu suštinu. Širenje prostora u koordinatnoj mreži. Sa nežnim pointilizmom atlasa. Krenuti, pa put pod noge, to je već nešto drugo. Ali razgovor sa knjigom je onaj unutarnji, u carstvu expanded minds. Jednostavno nezamenljivo.

186

Ilma Rakuza - Atlas

Prevod: Jan Krasni


187


188


189


Inhalt – Tartalom – Sadržaj

004 Vorwort – Előszó – Predgovor 006 Igor Marojević – Prozac Plus 018 Ulrike Almut Sandig – Kuba 028 Deres Kornélia – Dabei hat Vater – Nahm er mit – Die Jungs – Wie ein Spürhund – Nur der Putz – Geister – Das Fest – Pedig apa – Bevitte magával – A fiúk – Mint egy kopó – Csak a vakolat – Szellemek – Az ünnep – Mada ih je tata – Uneo ih je sa sobom – Dečaci – Poput kakvog goniča – Samo fasada – Duhovi – Praznik

036 Grecsó Krisztián – Ich lasse dich zu – Mellettem elférsz – Imaš mesta pored mene 052 Méhes Károly – Losziehen in Pécs – Elindulni Pécsett – Krenuti u Pečuju 060 Goran Petrović – Bilder einer Ausstellung – Egy kiállítás képei – Slike sa izložbe 072 Nora Bossong – Webers Protokoll – Weber jegyzőkönyve – Veberov zapisnik 082 Schein Gábor – Heimliche Welten – Titkos színház – Tajno pozorište 096 Sonja Veselinović – Gedichte über – Poéma odaátra – Poema preko 112 Vule Žurić – Hochzeit im Kreise Čiroki – Esküvő Csiroki körzetben – Venčanje u okrugu Čiroki

122 Stanka Hrastelj – Die Poesie meines Landes – Dann saßen wir gemeinsam am Tisch – Stolz – Ein Grund, Mama nicht zu mögen – Ich tu so als wärst du tot – Bitte an die Kämpfer um das Recht auf Euthanasie – Anatomie im Zimmer – Warum wir nicht mehr miteinander flirten – Országom költészete – Amikor leülsz – Utána együtt az asztalhoz ültünk – Büszkeség – Miért nem kell kedvelni az anyákat – Játszom hogy halott vagy – Kérelem az eutanázia jogáért harcolókhoz – Anatómia a szobában – Miért nem szemezünk már egymással – Poezija moje zemlje – Vreme kada sediš – A onda smo zajedno seli za sto – Ponos – Zašto ne voleti mamu – Pretvaram se da si mrtav – Molba borcima za pravo na eutanaziju – Anatomija u sobi – Zašto se više ne gledamo

146 Kupcsik Lidi – Morgendliche Dämmerung – Der Glanz – Hajnali hasadás – A ragyogás – Pucanje zore – Blistanje

154 Norbert Niemann – Unternehmen Zukunft – A jövő-ipar – Poduhvat budućnost 166 Ivana Sajko – Die Geschichte meiner Familie von 1941 bis 1991 und danach – A családom története 1941-től 1991-ig, és a rákövetkezőkben – Povijest moje obitelji od 1941 do 1991, i nakon

180 Ilma Rakusa – Der Atlas – Az atlasz – Atlas


Visual:

Emil Kadirić 001, 028-029, 059, 070, 072-073, 080-081, 095, 116-117, 120, 123, 125, 136-137, 144-145, 153, 192 Vidák Zsolt 004, 016-017, 050-051, 090-091, 164-165, 178-179 Daniel Gallagos 002-003 Stark Attila 027 Kanyó Ervin 082, 086, 191 Tijana Luković 110111, 182, 186-187, 188-189, cover Branislav Milošević 146 Vuk Palibrk 154-155, 158,

191

161, 162-163


192



European Borderlines 2010