Issuu on Google+


www.duncsak.com


Montmartre, 1992

Svätec, blázon a žena I, 1990 A szent, a bolond és a nő I


Freska, 2001 Fresk贸


Osud, 2003 Sors


Loฤ, 1996 Hajรณ

Karneval v Benรกtkach, 1990 Velencei karnevรกl


Užhorod 1946, 1996 Ungvár 1946


Výklad II , 1995 Kirakat II


Inštalácia, 1999 Installáció


Noc v Paríži II, 2006

Noc v Paríži I, 1992

Párizsi éjszaka II

Párizsi éjszaka I


Źobráci, 1992 Kéregetők


Portrét s trúbou, 1985 Trombitás önarckép


Koncepcia, digitรกlne fotografie: Eduard Szattler

ATTILA DUNCSรK


Ďakujeme Ministerstvu vzdelávania a kultúry MR a všetkým, ktorí pomohli vydať túto knihu A könyv megjelenéséért köszönetet mondunk a Magyar Köztársaság Oktatási ôs Kulturális Minisztériumának, valamint mindazoknak az intézményeknek és magánszemélyeknek, akik a munkálatokat támogatták.

Attila Duncsák Vydal: Press Print, Eduard Szattler, Košice, v roku 2010 Návrh obálky, grafická úprava: Eduard Szattler Fotografie obrazov, digitálne spracovanie dát: Eduard Szattler Redakčná spolupráca: Marta Szattlerová Technická spolupráca: Pix-create Slovakia, s. r. o. Tlač: Východoslovenské tlačiarne, a. s., Košice

Kiadta: Press Print, Eduard Szattler, Košice, 2010 Borítóterv és grafikai elrendezés: Eduard Szattler Fényképek és digitális technika: Eduard Szattler A szerkesztő munkatársa: Marta Szattlerová Műszaki munkatárs: Pix-create Slovakia s. r. o. Nyomdai munkálatok: Východoslovenské tlačiarne, a. s., Košice Szakmai szerkesztés: Eduard Szattler ISBN 978–80–89084–26–5

2


Attila Duncsák Maliarske dielo Košice Štúdiom a profesiou sklársky výtvarník, dizajnér a keramik, potom a v súčasnosti maliar. Absolvent Vysokej školy umelecko-priemyselnej v Leningrade (St. Peterburg). V rokoch 1961 – 1967 tu študoval odbor umelecké sklo a keramika u profesora Fiodora Semionoviča Entelisa. V roku 1982 sa A. Duncsák spolu s rodinou presťahoval do Košíc, kde sa usadil. Jeho ateliérom je malá izba v panelovom dome. Ťažiskom tvorby je komorná maľba. Usporiadal viaceré individuálne výstavy, zúčastňuje sa aj na kolektívnych výstavách. Je významnou osobnosťou umeleckých Košíc. Jeho dielo má osobité postavenie aj v súčasnom maliarstve na Slovensku. A. Duncsák vystavuje i v rámci Galérie súčasných maďarských umelcov v Dunajskej Strede. Roky detstva i druhej svetovej vojny, roky mladosti prežil v rodnom Užhorode. Boli to roky v mnohom dramatické a zložité. V rodinnom prostredí sa zblížil s výtvarným umením. Otec bol maliarom interiérov a kostolov, Attila jeho žiakom. V Užhorode bol žiakom maliarskej školy stredného stupňa. Doma „maľoval zeleno-červeno-fialové obrazy“. Po škole v rámci praxe bol písmomaliarom a navrhoval reklamy pre kino. To boli jeho prvé lekcie maliarskych techník. V roku 1959 sa doma spoznal s profesorom z Vysokej školy umelecko-priemyslovej v Leningrade. Dostal od neho odporúčanie na vysokoškolské štúdium. Veľké a slávne mesto na Neve lákalo. Leningrad. Roky výtvarných štúdií (počas nich iba raz vycestoval do Prahy, kde videl expozíciu českého skla), mnohých kultúrnych zážitkov i kontaktov. Umelecký život mesta. Obrazáreň Ermitáž, Rembrandt i francúzski impresionisti, ale aj mnohé koncerty a klasická hudba. Po absolvovaní školy však v Leningrade nezostal. Neprijal ani ponúknuté miesto v „elitnej továrni“ na výrobu skla. Sám hovorí: „Domov ma ťahali korene, chýbala mi rodina a maďarské prostredie“. Jeho starší brat žil už vtedy v Košiciach. Po utajovanom, komplikovanom vybavovaní sa Duncsákovcom podarilo vysťahovať z Ukrajiny, vtedy súčasti Zväzu sovietskych socialistických republík (ZSSR). Od roku 1982 žijú v Košiciach. Attila Duncsák neprišiel do Košíc nepripravený. Poznal mesto, jeho dejiny, jeho národnostné, kultúrne i duchovné rozpätie a polarity. Poznal umenie košických Slovákov, Maďarov, Rusínov, Čechov i Židov. K jeho veľkým košickým menám patrí spisovateľ Šándor Márai a jedinečný maliar Július Jakoby, s ktorým sa ešte stihol zoznámiť a zblížiť. Novodobé výtvarné umenie Košíc a hlavne maliarstvo sa formovalo už na prelome 19. a 20. storočia. K prvým osobnostiam patrili maliari Elemír Halász-Hradil, Anton Jasusch, Juraj Collinásy, Teodor J. Mousson, grafik Eugen Krón. Od roku 1923 pôsobil v Košiciach výtvarný odbor významnej Kazinczyho spoločnosti. Kvalitné boli aj výtvarné výstavy Východoslovenského múzea, ktoré organizoval jeho riaditeľ Dr. Jozef Polák. Podkarpatskú Rus reprezentovali maliari Vojtech Erdélyi, Jozef Bokšay, Július Bukovinský, Andrej Doboš. V Košiciach sa „zrodil“ maliar Ing. Konštantín Bauer, pôsobili tu osobnosti „košickej avantgardy“ František Foltýn a Gejza Schiller. V roku 1931 vzniklo Združenie činiteľov výtvarného umenia Podkarpatskej Rusi. Od roku 1934 tu bol Spolok podkarpatských umelcov a potom Zväz maďarských výtvarníkov, ktorý v Košiciach poriadal výstavy v rokoch 1934 – 1945. V druhej polovici 20. storočia vznikol Zväz slovenských výtvarných umelcov (Východoslovenská krajská organizácia), v súčasnosti Slovenská výtvarná únia a dnešné spolky, skupiny. Práve v Košiciach, oveľa intenzívnejšie ako napríklad v Bratislave, sa po roku 1900 hlásilo nové umenie postimpresionizmu, plenérizmus, expresionizmus a futurizmus. Mnohoraké boli aj variácie moderného realizmu vo figurálnej tvorbe a krajinomaľbe. Kvalitne boli zastúpené mestské civilistické žánre. Výtvarnú kultúru pomáhala šíriť aj pedagogická pôsobnosť niektorých zo spomínaných maliarov. To všetko bolo dobrým dedičstvom i odkazom pre dnešné maliarske Košice. Chýbajú v nich už nežijúci Július Jakoby, Alexander Eckerdt, Štefan Roskoványi, ale mesto i východné Slovensko výtvarným umením stále žije. V roku 1985, tri roky po príchode do Košíc, mal Attila Duncsák v meste svoju prvú individuálnu výstavu obrazov. Neskôr, v katalógu z roku 1990, sú publikované kunsthistorické reflexie jeho tvorby. Eva Dušenková pripomína „inšpiráciu antikou, imagináciu dávneho i súčasného, meditatívnosť tajomného priestoru v jeho obrazoch, ktorý sa prelína s konkrétnymi 3


predmetmi alebo figúrami“. Marta Hrebíčková píše o „výraze a dekoratívnej sile farby a jej významovej nosnosti“. Naďa Procházková upozorňuje na polaritu prvkov „realistických, dramatických, expresívnych, fantazijných až poeticko-nostalgických podtónov, na farebne exponovanú paletu, tvorivý intelekt“ maliara. Viktor Jasaň hovorí o „nostalgických spomienkach a obrazových príbehoch, o tom, že reálny svet vychádza z expresívne poňatých farebných plôch obohatených o čisto subjektívnu symboliku so silným akcentom na tajuplnosť príbehu“. Už v týchto rokoch bol Attila Duncsák členom Zväzu slovenských výtvarných umelcov. Po roku 1990 nasledovali viaceré košické individuálne výstavy i autorské expozície mimo Košíc: Praha 1991, Debrecín a Užhorod 1992, Budapešť 1995, Dunajská Streda a Bratislava 2000. Tieto výstavy, ako aj účasť A. Duncsáka na mnohých kolektívnych výstavách na Slovensku a v zahraničí (Španielsko, Francúzsko, Maďarsko, USA) prezentovali a presvedčivo dokumentovali tvorivé aktivity maliara a kvalitatívny rast i vyzrievanie jeho maliarskeho prejavu a filozofie umeleckej tvorby. Farebné fotografie (v skromnom počte) sú publikované v katalógoch spomínaných výstav, ale sugestívna autorská galéria je v neveľkom byte umelca (na stavovsky dobrej a správnej adrese – na Jasuschovej ulici v Košiciach). Pôvodnú profesiu a špecializáciu na sklo a keramiku pripomínajú diela, trojrozmerné objekty, reliéfy a keramické plošné kompozície. Noblesa a elegancia sklenených váz v tvarovaní, v krivkách línií, zatekanej sklovine v motívoch zo sveta flóry a fauny odkazuje na dávne hodnoty umenia secesie v európskom kontexte i v umení skupiny a hnutia Mir Iskusstva (Svet umenia). Zachované sklenené opusy A. Duncsáka (hlavne vázy, misy, poháre) majú jemné, harmonické i kontrastné ladenie. Sú to priesvitné i tlmené akordy bielo-červeno-modré, a ešte pestrejší je kolorit – glazúry v keramických kruhových a štvorcových kompozíciách. Sú to aj možné väzby na modernejší dekorativizmus štýlu art deco a súčasnú postmodernu. Škoda, že v Košiciach chýbalo a chýba zázemie pre sklársku tvorbu. Náročná disciplína umeleckého skla, matéria, tavenie, technológie, finálne spracovanie, vyžaduje špecializované ateliérové prostredie a v súkromí „bytového ateliéru“ je sklárska tvorba takmer nemožná. Po skle a keramike sa preto v Košiciach stáva ťažiskom tvorby A. Duncsáka komorná maľba. Obrazy. Najčastejši figurálne kompozície, motívy z mestského prostredia (cyklus Rozprávka o Košiciach), i z prírody a krajiny. K tomu a v tom početné inšpirácie z kúzelného sveta múz divadla, literatúry, hudby i samotného výtvarného umenia. Divadlo predstavujú zoskupenia postáv-hercov v prostredí, v priestore, na javisku, ktoré sa neviditeľne premieňajú na veľkú scénu divadla sveta. Theatro mundi. Jeho grotesknú podobu zvýrazňujú časté masky, maškary, maškarády a karnevaly. Z literatúry sa v jeho obrazoch objavuje veľký a podivuhodný hrdina a symbol zároveň – Don Quijote. Obrazovému rozprávačstvu Attilu Duncsáka prirodzene vyhovuje aj žáner rozprávky a v širšom slova zmysle epos. Epické plynutie, prelínanie, splývanie deja, príbehu, posolstva, symboliky. V hudbe stretávame motív hráča na trúbku (aj autoportrét) a z výtvarníckych tém je to ateliér, maliar i kompozície s názvom freska. Svojský, ale tradičný žáner predstavujú civilistické motívy z prostredia exteriérov mesta. Pre Attilu Duncsáka sú to historické i súčasné Benátky – Venezia, Paríž a v návratoch do spomienok i Užhorod. Tieto motívy sú inšpirované viditeľnou realitou, skutočnosťou, podobou a obraznosťou vecí a javov, ktoré maliar prirodzene vidí, vníma a obrazovo reflektuje. Sú tu veľmi osobité a jedinečné autorské obrazy, plošné maliarske kompozície. Ich prirodzenú statickosť (klasický obraz sa predsa nehýbe) a plošnosť (formát obrazu je daný jeho výškou a šírkou) dokáže A. Duncsák majstrovsky prekonávať. Pohyb, dynamiku a časovú dimenziu prináša, zobrazuje a vyjadruje obrazový dej. Čas a pohyb v námete, téme obrazu: Ľudia na prechádzke. Tanečnica nad chaosom „konca storočia“. Pohybujúce sa ľudské telá na pláži. Kruhový pohyb kolotoča. Gesto a gestá ľudských rúk i rúk anjelov. A priestor? Hĺbka? Vnútro, tretia a štvrtá dimenzia? Veď to je javisko, divadlo. Ulica. Kanály a domy Benátok. Čas Paríža i Užhorodu. Prepojenie súčasnosti a minulosti. Meditácia. Noc. Sen... Pohyb a priestor majú a nesú aj historizujúce témy obrazov. Sú to antické inšpirácie z krajiny Sirén. Stretnutia s anjelmi a iné biblické motívy. Je to priestor a pohyb v eposoch a v rozprávkach, ale aj v spomienkach na rodné mesto i nedávnu dobu rozhrania 20. a 21. storočia. Veľmi charakteristickým znakom obrazov Attilu Duncsáka je ich

Matkini rodičia, Užhorod, 1956 Anyai nagyszüleim: Kahán nagyapa és nagymama

4


„plnosť“. Naplnenie až preplnenie kompozície množstvom postáv, figúr, tvárí, predmetov, vecí, častí a fragmentov. Dejiny umenia od antiky po súčasné graffiti a psychológia i filozofia dobre poznajú horror vacui – strach z prázdneho priestoru. V kresbách, obrazoch, reliéfoch sa prekonáva „zaplnením celej plochy diela“ nielen obrazovými-významovými, ale aj ornamentálno-dekoratívnymi prvkami. U Duncsáka je to príznačná akumulácia postáv (i tvárí a hláv) a časté maliarske gesto v tvare širokého kruhu a fragmentov kruhu v ploche obrazu. Silný a trvalý je vzťah maliara k divadelnej tematike a inšpirácii. Súvisí to s jeho videním, chápaním a poznaním sveta ako divadla sui generis. Súčasťou tohto divadla sú aj klauni, maškary, masky a karnevaly. „Attila Duncsák vidí aj sám seba ako Pierota, harlekýna, smutného klauna“. To, že „maliar nás vidí v úlohe dvorného šaša, ktorý sa smeje a plače, ako aj prelínanie divákov a hercov“ pri jeho a v jeho obrazoch, ako aj „teatrálny dojem“ pripomínajú tiež K. Kubička-Kucsera a K. Sz. Haltenberger. Programovým maliarom divadla bol v našom umení František Kudláč (1909 – 1990) aj prostredníctvom svojej činnosti divadelného režiséra. Teatrum mundi – Albín Brunovský (1935 – 1997) zdôrazňuje vo výtvarných i duchovných súvislostiach rovnomenná publikácia z roku 1996. Iné súvislosti a voľné príbuznosti v rovinách sujetu, deja a „plnosti“obrazových kompozícií ponúka maľba košických maliarov: Július Jakoby je veľkým nežijúcim klasikom. Nežije ani Štefan Roskoványi (1946 – 2002) a vzdialený je Nikolaj Feďkovič (1945), ktorý sa narodil v Užhorode. Ponúka sa ešte bizarnejšia súvislosť (iste náhodná a doteraz neznáma) s obrazmi maľujúceho psychológa, teoretika filmu a sexuológa Iva Pondělíčka (1928), ktorý signuje svoje obrazy „Dubroka ip“. Svojské vizuálne rozprávačstvo nemej maľby Attilu Duncsáka korešponduje aj s prúdom naratívnej figurácie konca 20. storočia. Naratívny princíp bol dôležitou súčasťou európskeho i svetového umenia „novej figurácie“. Tá ako jednu z tendencií a prúdov umenia druhej polovice 20. storočia zdôrazňuje „ľudský svet človeka“ i staronové radosti a strasti, „lesk a biedu“ človečiny človeka. Rozprávačstvo maľby a obrazov sa zrodilo už v praveku a poznala ho aj antika. Súvisí s kresťanským umením a ikonopisnou maľbou východu: Madonu namaľoval i A. Duncsák. Rozprávačské sú mnohé obrazy romantizmu a symbolizmu, rôzne podoby a druhy moderného realizmu. V nových vizuálnych formách komunikácie, signálov a výpovedí veľa „rozpráva“ aj pop art, umenie konzumnej spoločnosti, ktorá miluje slová a reči (často, žiaľ, prázdne a zbytočné.). W. Shakespeare o tom vedel svoje... V obrazoch Dohoda (1991), Rozhodnutie (1993), Finále (1999) vidíme šachovnicu, šachistov, kocky, hráčov. Sú to kompozície, ktoré hovoria o veľkej téme umenia, a ešte viac života. O hre, o ľudskej vášni k hre i večnej túžbe hrať a – vyhrávať. Archetyp hry je od pradávna trvalou súčasťou ľudského vedomia a bytia. Homo ludens – človek hravý vratko kráča cez celé dejiny ľudskej civilizácie. Hrá sa dieťa, človek dospelý i ten, čo už prehral hru s hrou – gambler. Hra je staršia ako ľudstvo. Hrali sa a hrajú aj zvieratá. Hry majú svoje formálne znaky a pravidlá i rôzne predmety, prostriedky, nástroje. V Duncsákových obrazoch sú to najčastejšie kocky, šachovnica, šachové figúry. Hra v týchto obrazoch zostáva otvorená. Hráči z obrazu Rozhodnutie vedia (spolu s Cézarom), že kocky sú hodené (alea iacta est!). Šachisti premýšľajú v obraze Dohoda. Ale o čom? Kto vyhral, kto prehral? O čom sa osudovo rozhodlo? Je to mat alebo pat? Je to večná hra? Nadčasovo etické posolstvo a spoločensko-kritický náboj má historická inšpirácia Loď hlupákov a jej blízky variant Loď bláznov, obrazy z rokov 1990 – 1991. Tváre hlupákov a bláznov (ktoré tak často splývajú) plávajú na svojej lodi, dúfame, spolu s maliarom, preč. Gesto jednej ruky ukazuje z paluby lode dolu. Do vody. Na dno. Mnohé krivky v obraze (možno otázniky) akoby sa pýtali. Skončia na dne navždy hlupáci a blázni? Nevieme. Zatiaľ je ich príliš veľa. Tri, dosť ťažko indentifikovateľné tváre a trúbka (poľnica?) sú vpísané do obrazu Svätec, klaun a žena. Je to obraz o stretnutí troch bytostí. Troch postáv. Troch významov a symbolov: vážna viera, hravosť, smútok i smiech klauna a všetko ženy, žien. Tento obraz súvisí aj s typológiu osobností. Aj s tým, ako psychológia označuje tri hlavné tvorivé typy: mudrc – šašo – umelec (Arthur Koestler). V mnohých Duncsákových obrazoch vidíme masky a vystupujú tu, hrajú svoje divadlá ľudia s maskami. Pradávny archetyp masky ho láka 5


a priťahuje. Mágia masky je silná. Maska je zastúpená v kultoch a mýtoch, v živote prírodných národov, v ľudovom zvykosloví. Bola už v antickom divadle, v commedie della arte, v barokových hrách. V benátskych karnevaloch, v romantizme, symbolizme, surrealizme..., aj v našich fašiangoch i v nespočetných maškarádach dnešných dní. Masky sú aj súčasťou smiechovej kultúry ľudstva (M. M. Bachtin). Je ich množstvo druhov a typov. Masky inšpirovali aj počiatky moderny, expresionizmus a kubizmus. Vo všeobecnosti fantáziu metamorfóz – premien ľudských tvárí a charakterov. Vo filozofických významoch je to skrývanie, zatajovanie tej pravej podoby a podstaty tých, ktorí sa chcú či musia maskovať. Masky! V obrazoch Attilu Duncsáka sú masky biele, farebné a pestrofarebné. Masky bez očí, avšak s dychtivými ústami. Masky s úsmevom, aj bez úsmevu. Masky pokojné, meditujúce, ale aj znepokojené chaosom karnevalu, ruchom ulice, vírom života. Sú to aj masky v obraze Koniec storočia, v diptychu Výklad i v kompozícii Osud (1999 – 2003). Ich prázdne pohľady a pokoj oživujú gestá rúk, ktoré hovoria za mĺkvu pantomímu tvárí ukrytých pod maskami. Hranica a rozdiel medzi skutočnou tvárou a maskou sa prelína a stráca. Masku má kráľ aj klaun, dievča z parížskej ulice, Benátčania a všelijaké iné maškary z panoptika ľudí, postáv, figúr a figurín okolo nás a trochu aj v nás. V tomto zmysle a psychickej pôsobnosti majú tieto masky a ich zobrazenie symbolický význam. Popri veselých maskách s úsmevom, úškrnom, grimasou sú v obrazoch A. Duncsáka aj masky vážne a smutné. Sú to masky znepokojenia a neistoty. Masky metafyzickej úzkosti. Už to nie je len strach z prázdna v priestore, ale aj obava z absencie duše a citu v človeku, v jeho konaní a správaní sa. Tieto masky bezduchých manekýnov pripomínajú postavy z obrazov talianskych maliarov metafyzickej maľby, G. de Chirica, C. Carru. Tieto masky sú tajomné a snové. Majú však aj iný, znepokojujúci význam. Pripomínajú odľudšteného, mechanického človeka, bábku, figurínu. Človeka, ktorý nemá vlastnú vôľu, nepozná cieľ a zmysel svojho života. Človeka, s ktorým manipuluje moc, peniaze, zlo a tí silnejší manipulátori. Túto symboliku a výstrahu priniesli do moderného umenia po roku 1912, resp. 1914 talianski metafyzici a niektorí predstavitelia dadaizmu. Oni priniesli mestské a civilistické žánre, nadovšetko vyzdvihovali slobodu a tvorivosť, odmietali konvencie a boli majstrami techník nielen maľby, ale aj koláží a montáží. Túto filozofiu a techniku maľby ako vôľu, schopnosť i zodpovednosť plne ctí aj Attila Duncsák ako nadčasovú hodnotu tvorivého kréda svojho umenia i seba samého. Aj on je špičkovým majstrom v technike „maľovanej koláže“. V jej sugestívnej podobe sa spája mágia novodobého hyperrealizmu s kúzlom dávnej techniky „oka klamu“ (trompe l´oeil). Všetky obrazy ateliéru-galérie a bytu A. Duncsáka prekonávajú, prerastajú rámec tohto neveľkého prostredia. Pôsobnosť týchto obrazov je oveľa, oveľa väčšia ako ich komorné formáty (80 x 60, 90 x 70, 135 x 100 cm). V skladbe obrazových prvkov a tvarov spočívajú tieto kompozície pevne v sebe. Zároveň sú to však otvorené a roztvorené divadlá a hry. Otvára ich dynamika maliarskeho gesta a rukopisu. Niečo ako javiskovo-obrazový pohyb. Roztvára ich farebná explozívnosť, silná a účinná aj v monochrómne ladených maľbách. Najsilnejšia je ich vnútorná explozívnosť. Výbušnosť. Náboj, koncentrovaná sila v čase a v pohybe obrazových dejov, udalostí a príbehov. V časových reláciách sa tieto obrazy pohybujú v polarite i v kontinuite, ktorá siaha od antiky až po súčasnosť. V týchto rovinách, ako hovorili už klasici, všetko so všetkým súvisí a všetko plynie ďalej. Súvislosti a pohyb raz predstavuje prechádzka po meste, inokedy bábkové divadlo, potom aj meditácia, sen, spomienka. Mnohé sa v Duncsákových obrazoch deje v exteriéroch – v Paríži, v Benátkach, v starom Užhorode i na území Sirén (s tušenou prítomnosťou Orfea). Iné sa odohráva v chránenom „hájemství zraku“ (F. X. Šalda) a duši umelca, v jeho ateliéri. V rovnomennom obraze V ateliéri (1993) vidíme postavy, polofigúry, tváre, profily i dievčenský akt... Je tu aj maliar, sú tu hrdinovia zo Shakespeara, z Velazquezových obrazov, z doby dávno minulej, z budúcnosti? Je toho veľa v náznakoch, v tušených možnostiach, v možnej skutočnosti. To všetko v prevládajúcich teplých, hnedých, okrových pigmentoch. A protiklad: Stretnutie s anjelom (1991). Dvojica. Modrý monochróm. Modrá atmosféra ducha a duší. Pohľady a náznaky gesta jemných rúk. Prúdenie vzduchu a viery. Odkaz? Zvestovanie? Posolstvo? Všetko. V roku 1999 namaľoval Attila Duncsák obraz-temperu Koniec storočia, 100 x 100 cm (označený aj ako Krajina na konci storočia). To, čo sa deje na

Otec, Užhorod, 1940 Apám, Duncsák János

6


Mama, otec a starší bratia, Užhorod, 1937 Anyám, apám és bátyáim, Árpi és Pali

zemi je chaos a zmätok. Vírenie neznámych vecí a síl. Rozklad a deštrukcia. Pestré farby neznámeho a neistého. Hrany a línie. Farebná mozaika, kaleidoskop bez viditeľnej zákonitosti optickej ilúzie. Viditeľné v obraze sú však dve postavy. Na vysokom horizonte s náznakom mosta-cesty, tanečnica kankánu. Akoby sa vznášala nad tým všetkým. A v tom všetkom polofigúra anjela s krídlami a gestom pravej ruky, ktorá ukazuje k tanečnici, k horizontu, k zelenému nebu. Gesto ako filozofická otázka. Obraz ako poznanie. Finále, i ako začiatok divadla nového storočia. Od roku 2000 maľuje Attila Duncsák svoje nové súčasné obrazy. Jeho dialóg s viditeľnou skutočnosťou pokračuje v nemenej viditeľných a pútavých obrazových kompozíciách. Sú to obrazy ikonických akumulácií tvarov, plôch, línií, farieb, koloritu i znakov, symbolov a významov. Jeho rozhodne autentické a súčasné maliarske dielo je aktuálne, dnešné, ale siaha aj do minulosti a veští možno do budúcnosti. Princípy tajomstva a záhad sú v jeho tvorbe trvalo prítomné. Umelca fascinujú istoty poznania a zároveň aj úžas z prekvapujúcich objavov. Sú to obrazy, variácie a varianty jedinečných, autorských otázok a odpovedí. Často v nich jedno i druhé hľadáme. Nie je to maľba konzumných a banálnych farbotlačí. Podstatnou súčasťou „vizuálu“ týchto diel je ich myšlienka, duch a filozofia. Práve v tomto nadväzujú na tradície expresívnej i novofiguratívnej maľby v osobitom autorskom duchu a štýle. Majú svoj existenciálny filozofický obsah. Ten je vzácne a harmonicky prepojený s múzickou poetikou i psychologickými sondami do deja, času, podstaty a zmyslu toho, čo do obrazu vstupuje a čo z neho vystupuje. Možno aj preto sú to obrazy – divadlá a hry, javiská i hľadiská, kde sa všetci v rámci človečiny človeka stretáme. Raz ako herci, inokedy ako diváci. Účastníci a súčasníci divadla sveta, v ktorom žijeme. Ďalej do sveta, vlastne do Európy, sa A. Duncsák dostal v roku 2007. Bolo to v Bruseli, v Cobalt International Gallery v rámci Domu slovenských regiónov a výstavy Súčasné slovenské umenie – Maľba a plastika, kde prezentoval svoj triptych Let. Región Košice zastupovali spolu s A. Duncsákom sochár a maliar Martin Račko a grafi k Dušan Baláž. Úspešná bola aj jeho účasť na Medzinárodnom trienále maľby euroregiónu Karpaty Strieborný štvoruholník v poľskom Przemysli v roku 2009. Ďakovný list s gratuláciou zaslali Duncsákovi (9. 5. 2009) prezident Poľskej republiky Lech Kaczyński, maršálek Podkarpatského vojvodstva Zygmunt Choleviński a Východoslovenská galéria v Košiciach. V katalógu trienále charakterizuje Stanislawa Zacharko Duncsákove diela ako fotorealistické, „spojené s perfekcionizmom maliarskej ilúzie farebne aj významovo dobre zakomponovanej a dokonale namaľovanej koláže“. PhDr. Bohumír Bachratý, CSc. umelecký historik Bratislava, november 2009 Sníva s tichou vytrvalosťou

Mama, Užhorod, 1976 Anyám Margit

7

Attila Duncsák oslávi v tomto roku okrúhle narodeniny – bude mať šesťdesiat rokov. To bolo dôvodom, že Kultúrny inštitút Maďarskej republiky v Bratislave usporiadal jeho samostatnú výstavu. Poslednú jeho samostatnú výstavu som mala príležitosť usporiadať v roku 1991 pod názvom Maškary tak v pražskom, ako aj bratislavskom Centre maďarskej kultúry. Hoci jeho tvorbu sledujem veľmi pozorne, na skupinových výstavách bolo možné vidieť iba jeho jednotlivé diela, takže som aj ja sama zvedavo očakávala jeho novšie diela. Uplynulých deväť rokov je práve polovicou tých rokov, ktoré strávil v Košiciach, teda nie je to obdobie zanedbateľné. Pri konečnom výbere diel som uprednostnila hlavne jeho novšie práce, predstavila som iba niekoľko obrazov z osemdesiatych rokov. Bolo to však potrebné, aby sme mohli porovnať trvalé znaky a náležitosti jeho umenia – merajúc ich k premenným. Pred vernisážou predstavili knihu Györgya Szaszáka Košické galérie, v ktorej zaberá významné miesto kapitola, obsahujúca spoveď Attilu Duncsáka. Vieme, že umelec pochádza z Užhorodu a vo svojich 42 rokoch sa rozhodol pre novú domovinu, presťahoval sa do Košíc. Táto spoveď odkrýva tvrdé zážitky a traumy – umelec by mal plné právo chápať tragický charakter svojho osudu alebo jednoducho – búriť sa. Ale cesty duše človeka nie sú takto vypočítateľné – Duncsák na jednej strane tichou vytrvalosťou zmenil svoj reálny život, na druhej strane s takou istou


tichou vytrvalosťou si udržal právo na svoje sny, na vysnívaný svet. Presne volím slová, nejde o vymyslený svet, vysnívaný svet nie je vymyslený, ale skutočný, existujúci, život druhej strany našej duše. Niekedy je tmavý, tienistý, niekedy zas s jeho pomocou možno vydržať ťarchu bdelosti. Duncsákove sny sa odohrávajú v hlbších kultúrnych vrstvách európskej duše, sú plné významov, symbolov, asociácií, ktorých značná časť je zrozumiteľná pre človeka inej európskej kultúry. V skutočnom živote – z geografického hľadiska – boli pre neho určujúce pobyty v Benátkach a vo Francúzsku. Má to aj hlbšie príčiny – Duncsák pochopil význam toho, že v Košiciach bola postavená – smerom na východ – najvzdialenejšia katedrála francúzskeho typu, Benátky sa zas zmenili na jeho obrazoch v symboly. Pozerajúc na Duncsákove obrazy je prvým povrchným dojmom obrovský dynamický vír, takmer chaos, akoby bezprostredne po stvorení sveta alebo pred jeho zánikom. Alebo je takým proces stáleho tvorenia? Ten, kto ostane pri tejto povrchnosti, pochopil iba málo. Napriek ich dynamizmu ide o „stojace“ obrazy a Duncsák prinúti dnešného diváka, zvyknutého na pohyblivé obrazy, zastaviť sa a čítať jeho obrazy, vnoriť sa do nich. Jeho obrazy charakterizuje napätie medzi viditeľnou skutočnosťou a predstavou, t. j. existenciou skutočnosti pod povrchom. Zdá sa, že ide o hru, ale je to nová pasca. Na jeho obraze Rozhodnutie hrajú hráči s kockami. Iba dovtedy je to hra, kým kocka spadne na stôl, v tom momente je o všetkom rozhodnuté a hra sa mení na ruskú ruletu – pravidlá sú pravidlá, treba ich dodržať, je koniec náhode a koniec hry. Benátske karnevaly sa neodohrávajú iba v Benátkach, ukrývanie sa za masku a jeho grotesknosť nie je iba pretvárkou, ale aj tajomnosťou a je súčasťou nášho každodenného života. Život – Divina commedia, my sami sme jeho divákmi i hercami. Maliar sa nielen pozerá, ale nás aj vidí, preto maľuje svoje autoportréty s bábkami. Preberá na seba rolu niekdajšieho dvorného blázna – jedným okom sa smeje a druhým plače, zo smiechu nám náhle povie do očí tú najotrasnejšiu vážnu pravdu a počíta s tým, že môže za to dostať hrsť zlata, alebo kopanec. Na jednej strane maškary, šašovia, blázni, Dohoda, Finále a autoportréty na strane druhej. V jeho maliarstve zanechala rozhodujúcu stopu tá skutočnosť, že na vysokej škole ukončil odbor keramika-sklárstvo. Hoci svoje obrazy vytvára štetcom, narábanie s materiálom a dynamika v jeho maliarstve pripomína efekt a pestrofarebnosť roztavenej sklenenej masy. (Aj tu sa objavujú Benátky a blízky ostrov Murano, ako neprekonateľná domovina sklárskeho umenia.) To mohlo byť aj príčinou faktu, že si vybral za maliarsky materiál temperové farby – tento materiál charakterizuje transparentný ráz farby, prenikajúce svetlo, splývanie, jagavosť a intenzita farby. Toto všetko nachádzame na Duncsákových obrazoch. Duncsák stvoril svoj vlastný svet a tento prehlbuje, zdokonaľuje. V jednej zo svojich posledných charakteristík som o ňom napísala, že svet jeho formy sa v posledných rokoch stal monumentálnejším. Tento proces trvá ďalej a ja to považujem za pozitívum – charakter a dramatickosť jeho tém sa tým prečistia, dozrejú. Zákonitým pokračovaním jeho doterajšieho sveta sú abstraktné maľby, ktoré sa objavujú medzi novšími dielami – Virtuálne krajiny, Znaky. Attila Duncsák sa v roku 1982 preto usadil v Košiciach, aby sa dostal bližšie k Európe a vybojoval si svoje miesto v novej domovine, ktorej organickou súčasťou sú aj tu žijúci Maďari. Uskutočnenie toho nezáviselo iba od našej schopnosti prijímať, ale Attila Duncsák pre to musel tvrdo pracovať. Spoločnosť maďarských výtvarných umelcov Slovenskej republiky mu udelila Cenu roka a Košice sa stali jeho domovom. Ak o umelcovi na jeho jubilejnej výstave možno úprimne povedať, že jeho umenie sa podobá jemu samému a že vo svojom svete je schopný ešte otvárať nové dvere, tak sa to vyrovná úprimnému blahoželaniu.

Fotka s trúbou, 1964 Trombitás fotó

PhDr. Klára Kubička Kucsera, kunsthistorička Új szó, 19. júna 2000 S nežnou dušou ako Pierot Attila Duncsák sa narodil roku 1940 v Užhorode. Na Vysokej umelecko-priemyselnej škole v Sankt Peterburgu vyštudoval odbor Umelecké sklo a keramika. Vystavoval na Ukrajine, v Ruskej federácii, na Slovensku, 8


v Českej republike, Maďarsku, Francúzsku a inde. Jeho diela sa nachádzajú v galériách a v súkromných zbierkach v krajinách západnej Európy, v USA a Kanade. Od roku 1982 žije a tvorí v Košiciach. Od apríla do júna tohto roku vystavoval výber z tvorby v Györi a v Komárne. Návštevníci sa mohli prechádzať medzi Loďou bláznov, Montmartrom, Snívaním, Sirénami, Rozprávkou a na chvíľu sa ocitnúť ďaleko od reálneho sveta, lebo aj tu platilo, čo o ňom napísal Lajos Arany: Korene jeho umenia siahajú až do detstva. Nielen jeho vlastného, ale do detstva nás všetkých. Do jediného obrazu koncentruje Casanovove Benátky i dnešný karneval, radosť zo života i z nočných potuliek, tajomstvá strážcov, minulú i súčasnú atmosféru pulzujúceho mesta na vode. Storočia sa tu stretávajú a objímajú, takže v snoch na obraze má všetko svoje miesto. A značnú silu tu má aj náladovosť. Spektrum jeho nálad je také široké, že ten udivujúci šat, do ktorého sú odeté masky i skutočnosť, ak by vedel rozprávať, povedal by o živote všetko, čo môže i mohlo vôbec byť pre človeka podstatné. Prihovára sa povznášajúcim umením, teplou ľudskosťou a bolestným, sebaironickým úsmevom. Snové maľovanie, bledá výpoveď. Oboje nás tu vítali. Sú také „bodky“ v živote človeka, zvykne vravievať Attila Duncsák s úsmevom, ktoré ťa posunú dopredu alebo odstavia nabok či zavedú tam, kam ani nechceš. Považuje za priazeň osudu, že mu do cesty priviedol známeho odborníka, profesora Fiodora Semionoviča Entelisa, vedúceho katedry technológie skla na technologickom inštitúte v Leningrade a prišiel do Užhorodu na dovolenku. Pozrel si obrazy mladého výtvarníka, a napriek tomu, že sa mu veľmi páčili, prehovoril ho, aby študoval sklo a keramiku. Pod jeho vedením vyrástlo mnoho veľkých sovietskych umelcov v tomto odbore. Mladý Attila prežil v Leningrade šesť veľmi zložitých, ale aj nádherných rokov. Predsa len kultúrne prostredie mesta – škola, najlepšia v celom Sovietskom zväze, stála na rohu Nevského prospektu, priam uprostred múzeí, divadiel, kín, baletných i koncertných sál, knižníc. Ak mal človek dva ruble, mohol v koncertnej sále vidieť a počúvať hudobných velikánov. Na druhej strane tu bola každému prístupná Ermitáž s unikátnymi umeleckými zbierkami Petra I. i fantastického úžitkového umenia. Samozrejme, vycestovať za hranice Sovietskeho zväzu bolo nemysliteľné. Priam zázrakom sa mu podarilo dostať do Prahy k príbuzným, kde si mohol pozrieť expozície českého skla. Osudovou „bodkou“ bol aj kamarát Viťa Pavlov, hlavný aranžér v Ermitáži, ktorý ho upozornil, že sa pripravuje veľká výstava Sklo všetkých čias a porota bude vyberať vhodné diela, nech donesie, čo má. Mal, veď práve dokončil diplomovú prácu, súpravy pohárov na whisky, vodu a víno do kajuty kapitána na veľkú loď, ktoré si sám navrhol a vyrobil v leningradskej sklárni za pomoci vynikajúcich majstrov. Bola to špecifická úloha, lebo poháre museli spĺňať estetické i funkčné kritériá. Porote sa páčili... „bolo to naozaj demokratické prostredie, že veľmi vrelo prijímali diela na výstavy aj od študentov. Postavil si sa do radu, komisia sa pozrela, ak bolo dielo dobré, nikomu neprekážalo, že si študent“. Pre chlapca z chudobného Užhorodu bolo neuveriteľné, keď vošiel do Ermitáže a vo vitríne sa leskli sklenené súpravy z jeho diplomovky. Pokračovanie tohto príbehu je skutočne rozprávkové. Časť týchto súprav kúpili pre samotného riaditeľa Ermitáže ako dar na jeho narodeniny, to sa nedalo odmietnuť. Ostatné si chcel nechať na pamiatku, ale osud to opäť zamiešal inak. V roku 1969 sa chystal vstúpiť do Zväzu výtvarných umelcov Sovietskeho zväzu, a preto pripravil v Užhorode výstavu svojej tvorby. Presne v tom istom čase nakrúcal medzi Užhorodom a Mukačevom legendárny Sergej Bondarčuk koprodukčný film s Talianmi o bitke pri Borodine a s celým štábom sa dostal aj na Duncsákovu výstavu. – V mojom skromnom byte niekto zaklopal a veríš-neveríš, pri dverách stojí Bondarčuk a za ním jeho štáb, Taliani i Rusi. Asi týždeň predtým som sa vrátil z plenéra vo Ľvove a v izbe som mal porozkladané veci, ktoré som tam za dva týždne vytvoril, vázy, misy a rôzne dekoratívne predmety. Pozval som hostí dnu a potom to už vyzeralo ako scéna z nejakého akčného filmu. Malá miestnosť plná ľudí, všetko brali do ruky, navzájom sa prekrikovali, že si berú toto a tamto, a Bondarčuk aj moje poháre, a keď som protestoval, len sa zasmial, začem tebe diplomnaja rabota, zdelaješ drugoje. Keď odišli, na stole zostalo toľko peňazí, koľko som dovtedy v živote nevidel a izba prázdna. Bondarčuk mi potom ponúkal pomoc, že som skvelý umelec a nemôžem sedieť v takom zapadákove, ako je Užhorod, že to zariadi na ústrednom výbore, aby som mohol cestovať za umením po svete, lenže ja 9


som už vtedy bol rozhodnutý, že v Sovietskom zväze nechcem zostať. Kultúra bola v takých mocenských rukách, že ak človek chcel prežiť, musel sa zaradiť, božechráň filozofovať a vyjadriť svoj názor. Zažil som na vlastnej koži, aký je rozdiel medzi skutočným umením a straníckym pohľadom na umenie. Vnútorne som sa s tým nemohol zmieriť. Videl som osobné tragédie umelcov, ktorí mali napríklad budapeštiansku alebo pražskú školu a po návrate domov sa doslova demoralizovali, tvorili socialistický realizmus, a skutočné umelecké diela tajne skladovali v pivniciach alebo na povalách, lebo sa ich báli verejne ukázať. Bolo to pre mňa veľké trápenie, hoci som bez problémov vystavoval sklo a keramiku a s potvrdením, že som vystavoval aj v Ermitáži, som mal všade otvorené dvere. Sedem rokov trvalo, kým sa Duncsákovci, už aj s dvoma synmi, mohli vysťahovať do Košíc, kde žil Attilov brat. Spočiatku pokračoval v monumentálnej tvorbe, robil keramické steny v rôznych objektoch. Čoskoro však vznikol cyklus obrazov Rozprávka o Košiciach z jeho potuliek po historických uličkách mesta, do ktorých zakomponoval vlastné zážitky a predstavy. Miluje intímne zákutia Košíc, kochá sa v starých dvoroch v centre mesta, hľadá si miesta, odkiaľ vidno veže kostolov. Rád sedáva v kostoloch, obdivuje vitráže, sochy, kamennú majestátnosť, premýšľa a fi lozofuje. Hlboké zážitky dostávajú rôzne podoby na jeho obrazoch. Námety jeho obrazov sú jedinečné a nezameniteľné meditatívnosťou tajomného priestoru a prelínaním sa s konkrétnymi postavami i vecami. V neopakovateľnom obrazovom priestore predkladá divákovi svoje životné skúsenosti i pocity. V roku 1986 sa mu prvýkrát, ešte so sovietskym pasom, podarilo dostať na západ. Jeho prvá cesta viedla, samozrejme, do Talianska, do Florencie, Benátok, Ríma. Pred Michelangelovými sochami stál so slzami v očiach, lebo nemohol uveriť, že to, čo vidí, je skutočnosť. Ten pocit nevie vypovedať ani po rokoch, keď človek celý život žije v presvedčení, že sa nikdy nedostane za hranice a odrazu je tu, slobodne sa prechádza a obdivuje najkrajšie umelecké diela. Trápi ho dramatická dilema, či tvoriť, žiť umením alebo tvoriť tak, aby si mohol aj zarábať. Na to nedal odpoveď zatiaľ nikto, ani Rembrandt, ani Picasso. Ak ti dá niekto objednávku, už nikdy nenamaľuješ obraz tak, ako keby si ho namaľoval slobodne a nezáväzne. A keď niečo vytvoríš a predáš, potom ti plače duša, prečo si to predal. Na otázku, kedy v sebe objavil vlohy na výtvarné umenie, odpovedá so srdečným smiechom, že neustále pochybuje, či ich vôbec doteraz v sebe objavil. – Keď si veľkú časť svojho života pozeral na ruské ikony, na talianske umenie, keď si denne dýchal atmosféru Ermitáže a Nevského prospektu, muselo to v tebe zanechať hlboké stopy. Teším sa, že som niečo v živote dokázal, v porovnaní s tým, čo už bolo vytvorené. A svoju dušu, to, ako si prežil celý život, predkladáš na svojich obrazoch. Vnútornú bohatosť života nemôžeš skryť, vidno ju v tvojom diele. Ako nežnú dušu Pierota. Marta Szattlerová Euroreportplus, jún – júl 2006 „Zážitky zo sveta vyjadriť v obrazoch“ Attila Duncsák Vyznanie akademického maliara Narodil sa v Užhorode v roku 1940. V rodisku sa učil maľovať na päťročnej strednej umeleckej škole, v štúdiách neskôr pokračoval v Petrohrade (vtedajšom Leningrade), diplom získal z odboru keramika a sklárstvo. Po návrate do rodného mesta sa nemohol venovať svojmu odboru – v meste nebola ani továreň na keramiku, ani skláreň; iba z času na čas sa mohol zaoberať sklom, ak sa dostal do Ľvova alebo inam. Poldruha desaťročia pracoval doma, robil monumentálne práce. V osemdesiatom druhom sa so svojou rodinou presťahoval do Košíc. Keďže tu nemal možnosť vykonávať tieto práce, presedlal na maľovanie. Z niečoho totiž bolo treba žiť. – Odvtedy tu žijem, vystavujem. Po nežnej revolúcii, ale aj pred ňou bola možnosť cestovať do zahraničia. Podarilo sa mi dostať sa do takých múzeí, o ktorých som dovtedy iba sníval. I keď v Petrohrade je mnoho dobrých múzeí, stačí spomenúť Ermitáž. Tak som sa v tejto oblasti dostal v Petrohrade k obrovským možnostiam. Aj škola bola vynikajúca. 10


Autoportrét, St.Peterburg, 1964 Önarckép

11

– Bolo príliš veľkou zmenou prejsť od skla k maliarstvu? – Vždy som maľoval, lenže v Užhorode som nikdy svoje maľby nevystavoval. V brežnevovskej dobe od človeka očakávali niečo iné, ja som to však nemal chuť maľovať. Po ukončení vysokej školy som vyučoval keramiku v tej istej maliarskej strednej škole, kde som voľakedy študoval aj ja. Vyučovanie je však osobitným poslaním, možno ho vykonávať iba s plnou oddanosťou, s deťmi je potrebné zaoberať sa neustále, to si vyžaduje celého človeka a na tvorbu nezostáva čas. Prestal som učiť, venoval som sa monumentálnej tvorbe, tá je však fyzicky náročná: miešať maltu, liezť na lešenie... Keď som sa prisťahoval sem, učiť som nemohol, pretože som nevedel dobre po slovensky. Po rusky hovorím na úrovni materinského jazyka, takže rozumiem slovanským jazykom. Teraz už ako-tak hovorím po slovensky, ale čítam a píšem iba ťažko. Celý život som bol na voľnej nohe. Čo som si od života vedel vydobyť, to bolo moje. Stále pracujem. Rád komponujem svoje sny, vkladám do obrazov zážitky, ktoré som nadobudol vo svete. – Aké sú vaše sny? – Myšlienky sa človeku zoraďujú v mozgu kolážovite, mnoho menších zážitkov, ktoré ho znepokojujú, alebo sa teší, ak videl niečo pekného. Od detstva mám rád ruské a talianske ikony, staré maliarstvo. Tieto dojmy – ak človek vystihne pravý moment tak, aby v nich bola sila – vytvoria obraz a vznikne dielo. Ak nie, môže začať odznova. Oveľa radšej maľujem svoje veci so slobodnou mysľou, než reprodukujem konkrétne motívy. – Máte obľúbené témy? – Mám, ale tie sú iba preto obľúbené, že ich prostredníctvom môžem prehovoriť: jeden anjel, pamiatka starej fresky... a z úlomkov niekedy vzniknú obrazy. Na prechádzkach v zahraničí si rád prezerám výklady, nie preto, aby som vošiel do obchodu a niečo si kúpil, ale preto, lebo výklady vypovedajú o dobe. Vidím na mladých ľuďoch značkové oblečenie a keď pozerám film s hercami v kostýmoch, nevšímam si dej, ale to, ako sú herci oblečení. Mám také „klamlivé “ záľuby, z tých skladám svoje obrazy. Keď som vonku v prírode a na konci čarovnej dediny vidím pekný domček, nezačnem ho maľovať, ale zapamätám si ho a keď bude treba, vyhrabem ho z pamäti. – Robíte si aj náčrty? – Náčrty robí človek stále. Nekreslím veľa, iba počas práce, ak treba, inak farbami možno rýchlejšie usporiadať všetko na plátne než ceruzkou. Maľujem temperovými farbami na drevovláknitú dosku. Ponáša sa to na starú techniku, na tempery nanesiem včelí vosk, takže obraz pôsobí ako olejomaľba. – S čím sa ťažšie pracuje: s temperami či olejom ? – S oboma možno namaľovať zlý obraz. Tempery sú ťažké preto, že dostávam do rúk vždy nové materiály, v obchode nemajú vždy ten istý materiál, zakaždým treba skúšať, či s ním dokážem vytvoriť to, čo chcem. Niekedy to nedokážem, lebo materiál nepustí. Dobrý je z toho hľadiska, že rýchlo schne. Olej je klasický materiál, je vždy rovnaký. Je však ťažší, pretože treba počkať, kým vyschne. Tempery za pol hodiny uschnú, alebo ich človek zoškriabe. Rád kladiem vrstvy, zbožňujem opracovávať povrch. – Štvrť storočia žijete v Košiciach. Aké boli začiatky? Ako vás prijala tunajšia umelecká spoločnosť? – V Užhorode som vychodil tvrdú školu. Nevstúpil som do žiadneho spolku. Radšej som sa túlal sám. Nerád som prosil, ani sa ponižoval. Na Zakarpatskej Ukrajine som bol členom Zväzu výtvarných umelcov a Umeleckého fondu. Na Slovensku prijali môj prestup. Sem-tam som vystavoval, v tom mi nebránili, ale o svoju existenciu som sa musel postarať sám. Nerozmaznávali ma, ale toľko som si dokázal vybojovať, že som mohol usporiadať výstavy spojené s predajom, aby som mohol vyžiť. Od vzniku Spoločnosti maďarských výtvarných umelcov SR som jej členom. Toto bola jedna z ciest, druhá – že som od deväťdesiatych rokov chodil do Maďarska na Hortobágsky medzinárodný umelecký tábor, kde som sa zoznámil s mnohými zaujímavými kolegami. Zahŕňa to aj francúzske kontakty, tam sme boli už viackrát. Tak som si našiel spoločenské vyžitie. Najradšej pracujem v tichosti doma. – Váš spoločenský život sa orientuje skôr na zahraničie, alebo skôr na domácich priateľov ? – Tu, v Košiciach, je spoločnosť takmer minimálna. Slovenskí kolegovia, je to celkom prirodzené, veď končili v Bratislave, majú svoj okruh známych, odtiaľ akosi vypadávam. Moja mladosť a moje styky, niekdajší kolegovia, spolužiaci, priatelia sú ďaleko, odpadli. Tu som akoby „kukučie mláďa“, ale


nemôžem namietať, pretože mi nikto a nič nebráni v mojej tvorbe. – Možnosti vystavovať sú dostačujúce? – Teraz je to v Košiciach trochu ťažké, okolnosti sú macošské. Galéria nás príliš nehýčka. Udomácnila sa čudná koncepcia, celkom ultraliberálne názory. Nie som úplne abstraktný maliar, rád komponujem do svojich obrazov i figúry. Vlastne som už takmer konzervatívny, lebo človek starne. Nehodlám nasledovať dnešné trendy, pôsobilo by to smiešne, bolo by to také, ako keby som sa obliekol za osemnásťročného. Neznamená to, že sa človek neučí. Často chodím do Budapešti, snažím sa pozrieť každú výstavu, aby som si udržal ducha. Mám knihy, tie si prezerám, sledujem mladých, ich výstavy, súčasné smery, ale nechcem ich nasledovať. S mnohým nesúhlasím. Umenie je oveľa vážnejšia vec, nemožno sa s ním nezodpovedne zahrávať. – Ako prijímate kritiku kunsthistorikov? Súhlasíte s ich výkladom, prípadným vysvetľovaním? – Práca kunsthistorikov je neodmysliteľnou súčasťou kultúry. Je to absolútne intelektuálna činnosť, vyžadujúca si vysoké vzdelanie, schopnosť analýzy a zostavenia resumé. Sú znalcami období a štýlov, opatrovníkmi celoživotných diel, sú dušami a ochranármi múzeí a zbierok. Umelecká kritika, či rozbor a hodnotenie konkrétnej výstavy sú vtedy ozajstné, ak znalec sleduje vývoj umelca v priebehu jeho života, pozná jeho korene. Hodnotenie môže byť zdrvujúce alebo pochvalné, ale nech je podložené a konštruktívne. Pravdaže, každý má rád, ak o jeho umení hovoria s uznaním! Aj dvadsiate storočie zrodilo svojich veľkých umelcov v každom odbore, aj keď to bolo krvavé a temné storočie. Mojím súkromným názorom je (ani sa ho azda nepatrí vysloviť), že posledné dve desaťročia akoby sa vedome chceli dostať takmer k popieraniu umenia. Tuším príčinu, ale ju neprezradím. Z niektorých výstav tzv. súčasníkov sa odráža čačkavosť, duševná perverzita a nadutosť. A chápem, že niekto na vernisáži porozpráva rozprávku o kráľových nových šatách, ale tichý divák vidí iba tehly, rozsypaný piesok, prípadne príslušenstvo záchodu. Alebo na veľkých plátnach obrovské množstvo farieb. Podľa mňa je umenie najväčšou duševnou, citovou a manuálnou schopnosťou, ktorú dostal človek od Stvoriteľa. Čo je umením, je vždy súčasným, lebo takým je už po tisícročia. – Človek sa porovnáva ? – Akoby nie. Neustále. Porovnanie znamená vytriezvenie. Neslobodno si myslieť, že som namaľoval tri obrazy, aj ich vystavia, kúpia ich, „ej, ale som veľký“ umelec. Ak má niekto taký pocit, ten sa dávno vykoľajil. Vývoj je nekonečný a život je krátky. Starí majstri za svojho života vytvorili neuveriteľné diela. Ani nežili tak dlho ako my. Tak čo chcem potom ja? Nehovorím to preto, že by medzi nami neboli žijúci veľkí umelci. Ja napríklad obdivujem Brunovského, Kállaya. Ich celoživotné dielo je obdivuhodné. Každá jedna z ich medirytín má danteovskú hĺbku. Možno to dnes ešte nedoceňujú, ale to už je téma histórie umenia. Keď som v Budapešti, vždy navštívim múzeum umenia a pozriem si vždy ten istý obraz, hoci aj tisíckrát. – Ktorý je to obraz, čo si rád pozriete aj tisíckrát? – Napríklad Bruegelov. Kázeň sv. Jána Krstiteľa. Prezerám si dav a osobitne každú postavu. Každá postava je pekne namaľovaná: jej šaty, pohyb, takmer naivne krásna, maľovaná s obrovskou vierou. Bruegel je v umení úkazom. V Bruseli som videl veľkú časť jeho tvorby. Jej vzhliadnutie možno porovnať s osviežením sa v čistom potôčiku. Alebo obrazy El Greca v Budapešti. Maľoval veľkými ťahmi štetca, dynamicky. Závratné! Alebo je tam Goyov portrét pani Bermudezovej. Vždy som si ho pozrel ako starého známeho a vždy zisťujem: možno ho maľoval na objednávku, ale jemne, ako dych uložené ťahy štetcom... to je to, čo sa nemožno naučiť. To možno dostať iba od Pána Boha. – Závidíte vtedy, prečo sa vám nedarí namaľovať taký obraz? – Pravdaže. Človek máva tajné túžby. Bolo by dobré, keby som aj ja vedel takto maľovať, ale aj ich obdiv už dodá sily. Možno sa o to usilovať, ale nemožno to dosiahnuť. Môj svet je oveľa malichernejší, oproti tomuto som nikým. – Nie je vo vás veľká dávka malovernosti? – Dokážem oceniť tých, ktorí sa narodili pod priaznivými hviezdami, dokázali sa realizovať a boli naozaj veľkými talentmi. V každom štýle mám rád a cením si dobré, nech už ide o impresionizmus alebo barok. V Petrohrade sme mali hodiny histórie umenia a umeleckých remesiel v zadných 12


sálach Zimného paláca, v skladoch, kde sme mohli vziať do rúk a preskúmať všetko. O gréckych amforách nerozprávali iba všeobecne, ale konkrétne. Je to zážitok, ktorý dá človeku veľmi veľa. – Máte študentov? – Sú takí, ktorí hovoria, že sa učili u mňa, alebo odo mňa. Päť alebo šesť rokov som učil v Užhorode a za ten čas si niekoľko keramikov u mňa vyskúšalo svoje krídla, a sú takí, ktorí dozreli. Sú medzi nimi Rusi i Maďari, s niektorými udržujem kontakt. V Košiciach nemám študentov. – Vaše deti pokračujú v šľapajách otca? – Mám dvoch dospelých synov, obaja žijú v Budapešti. Mladší sa zaoberá počítačmi a reklamnou grafikou, štúdiá ukončil v Egeri, odbor kreslenie, anglický jazyk. Starší vyštudoval ekonomiku v Košiciach. Je mi ľúto, že ani jeden z nich sa nezaoberá výtvarným umením, ale nikomu by som neodporúčal toto povolanie. Začal som ho praktizovať v päťdesiatom treťom, odvtedy pracujem od rána do večera a nikam som sa nedostal. Toto by som mal očakávať od svojich detí? Nie je to také zamestnanie, ako keď úradník príde domov unavený, naobeduje sa a môže si vydýchnuť. Ja také čosi nepoznám. Človeku mozog pracuje aj v noci, že joj, nič som neurobil, nepodarilo sa mi to... alebo sa teší. Nie je to práca, ani poslanie, je to osud. – Voľakde je to predsa len poslanie! – Pravdaže. Ja som si ho vybral. Večer si človek ľahne s tým, že zajtra budem pokračovať a bude to určite lepšie. A ide to takto ďalej, kým ma neuložia do debny. Nemožno sa od toho odtrhnúť. Preto vravievam, že zaoberať sa umením je životu nebezpečné. Aké je krásne, také je tragické. – Čím sa zaoberal váš otec, že objavil váš talent a niečo preň urobil? – Otec bol maliar izieb čiže dekoratér. Reštauroval kostoly. Chcel ma zapojiť, ako dieťa som mu pomáhal a aby mi pokazil prázdniny, zobral ma so sebou na svoje pracovisko, nosil som vedrá, umýval štetce, nosil rebrík, potom ma naučil, ako treba pracovať so stierkou, sadrou, ako sa ťahá čiara. Pomaly ma zaúčal do remesla. Myslel si, že po skončení vysokej školy budem vedieť kresliť a budem maliarom izieb s vyšším vzdelaním. V päťdesiatom deviatom som ukončil maliarsku školu, dva roky som chodil do prípravky a robil som prijímacie skúšky v Petrohrade. Bolo veľa prihlásených, veď šlo o zväzovú školu. V sovietskom systéme existovala smernica, aby každý študoval v republike podľa príslušnosti. Nebolo ľahké sa tam dostať, ale keď som tam už bol, videl som, že možnosti sú oveľa väčšie, než by ma čakali v iných mestách. A Petrohrad nie je hocijakým mestom. Keď som sa vrátil z vysokej školy, už nemohla byť reč o tom, že budem pokračovať v otcovej profesii. Kúpil som malú pec a zaoberal som sa tvorbou keramiky. Po príchode do Košíc sme niekoľko rokov bývali v podnájme, a čo možno robiť v jednom rohu izby? Nanajvýš maľovať. – Po šesťdesiatke človek bilancuje, čo uskutočnil zo svojich plánov, čo sa mu podarilo a čo nie. Ste spokojný s výsledkom? – Takmer každý deň bilancujem. Že doteraz by sa bolo patrilo preukázať niečo. A už neostáva veľa času. Známy príklad: v pohári je voda do polovice. Je pohár napoly plný, či napoly prázdny? To je otázka. Po vojne sme boli biedni, žili sme v hroznej dobe. Bolo treba začínať všetko od nuly, nebol nikto, kto by pomohol. Od svojej rodiny som veľa čakať nemohol. Po ukončení vysokej školy som nemal nič, iba tri košele a kufor, s ktorým som prišiel domov, okrem toho izbu u rodičov. Ale keď porovnám svoju dávnu situáciu s dnešnou, mám niekoľko obrazov, mám čo jesť, môžem si dovoliť počúvať hudbu. Som slobodný človek, nikto ma nekomanduje. Preto som spokojný. Ale že som vytvoril niečo veľké, to nemôžem povedať. – Túžite po domovine, láka vás vaše rodisko? – Ak sa rozprávam s Užhorodčanmi, s tou hŕstkou zakarpatských Maďarov, ktorí sme boli izolovaní od sveta a ani teraz nás nik nechce, rozumieme si aj bez slov. Osud nás obrúsil na rovnakých. Vedeli sme sa tešiť aj tomu, čo dnes už dávno nepatrí medzi zázraky. – Ťažký osud bol na niečo dobrý: človek nemá neuskutočniteľné sny, príliš veľké nároky... – Áno. Ak si môžem kúpiť lepší kus oblečenia, veľmi si to viem vážiť. Viem sa tešiť tomu, že som videl Benátky, Rím, Paríž, Toledo. Je to maximum, čo som mohol dostať. A pravdaže, moja rodina: že už môžeme žiť v relatívne slobodnom svete, než tomu bolo v prekliatom raji. – Prijali ste slovenské občianstvo? – Bolo treba čakať päť rokov, kým sme sa zbavili sovietskeho občianstva a prijali sme československé. Potom sme sa automaticky stali slovenskými 13


občanmi. Jeden z našich synov je už maďarským občanom, druhý sa ním stane onedlho. Žijeme úplne ináč, než tí, ktorí sa narodili do slobodnej krajiny a žijú tam, kde sa narodili. Aj ja by som rád žil tam, kde som sa narodil, ale keď sa teraz vraciam... tí, ktorí tam voľakedy žili zostarli, pomreli, kto mohol, ušiel, emigroval, ak tam ešte je, zatrpkol. Zlomený, zbedačený, je v hroznom stave. Človek sleduje známe ulice, podchody, odkiaľ vychádzajú cudzí, staré budovy s patinou sú zničené, alebo prestavané s nevkusným prepychom. Aj to sa nachádza v človeku, keď maľuje. Obvyklé rozbité sny. – Cítite sa byť tunajším? Považujete Košice za svoj domov? – O tom sme už viackrát hovorili. Každoročne sa 1. novembra vraciame do Užhorodu, aby sme položili kvety na hroby našich predkov. A vtedy si kladieme túto otázku. Úprimnou odpoveďou je, že nikde nie sme a nikam nepatríme. Tam by sme sa nevrátili, lebo tam nemáme miesto, a tu –kto nás potrebuje? Aký vzťah má k nám naša stará domovina? Ale nesťažujem sa. Teším sa, že nás niekde strpia. Preto je dobrá táto profesia, o ktorej som povedal, že je ťažká. Kým žijem vo svojom svete, je môj, tak ho pretváram ako chcem. Je to kompenzácia za ten osud, ktorý v dvadsiatom storočí nebol iba môj. Mnohí, veľmi mnohí neprežili. Keď stojíme nad hrobom predkov, hovoríme si, ako dobre že nevidia, čím sa stali naše sny. Csilla Kopasz-Kiedrowska kunsthistorička Atelier č. 1/2006 Attila DUNCSÁK, nositeľ Ceny SMVU za rok 1999 Spoločnosť maďarských výtvarných umelcov Slovenska za desať rokov od svojho vzniku už štvrtýkrát udelila Cenu roka. V tomto roku padla voľba päťčlennej poroty na Attilu Duncsáka. Pre umelca je rok 2000 rokom jubilejným, 2. marca oslávil 60. narodeniny. Zakladajúci člen SMVU sa narodil v Užhorode. Po ukončení odboru sklárstvo – keramika na Vysokej škole umeleckého priemyslu v Petrohrade niekoľko rokov učil, resp. sa zaoberal monumentálnymi prácami, v roku 1981 sa presťahoval do Košíc. Odvtedy sa venuje výlučne maliarstvu. Attila Duncsák je rozhľadený umelec, je vynikajúcim pozorovateľom. Jeho temperové obrazy vysokej úrovne odrážajú vírivý život v jeho zložitosti. Minulosť a súčasnosť je prítomná v spoločnom priestore, prelínajú sa. Teatrálny dojem umocňujú veľkolepá kompozícia a bohatosť farieb. Podľa neho je celý život jedným veľkým divadlom – a nevyjadruje to iba obrazmi s maskami, alebo autoportrétom pod názvom Komédia, ale aj uzavretý, javiskový ráz kompozícií. Skutočnosť, že sa zaoberal sklom a keramikou možno pociťovať najmä v technike jeho skorších obrazov, na nanášaní farieb. Možno práve tomu vďačíme za tú neobyčajnú plastickosť, ktorá dodáva obrazom priestorovosť. Attilovi Duncsákovi osud doprial vynikajúci zmysel pre humor. Jeho irónia je ochranným štítom, vďaka ktorému uniesol všetko to, čo mu okolnosti a život nadelili. Keďže aj v šesťdesiatke pracuje s takou intenzitou a pociťuje spoločenskú realitu ako doteraz, zíde sa mu táto láskavá irónia, odrážajúca sa v jeho dielach. Medzi súčasnými maliarmi zriedka nachádzame podobného figurálneho maliara, okrem nepochybných umeleckých kvalít zrejme i toto prispieva k tomu, že je Duncsák úspešným vystavovateľom. Samostatnú výstavu mal medziiným v Užhorode, v Prahe, Budapešti, Košiciach, Bratislave, Senci, Debrecíne. Zúčastnil sa na mnohých skupinových výstavách v Rusku, Francúzsku, Taliansku, Španielsku, Belgicku, Holandsku a Maďarsku. Rád sa zúčastňuje na zahraničných tvorivých táboroch, tak napr. na hortobágyskom je od r. 1991 takmer skalným účastníkom, ale viackrát pracoval v ukrajinských i francúzskych táboroch. Nášmu ocenenému umelcovi zo srdca blahoželáme a želáme mu veľa úspechov v ďalšej tvorbe. PhDr. Sz. Kinga Haltenberger kunsthistorička Atelier č. 2/2006, Komárno

14


Szakmai szerkesztés: Eduard Szattler

DUNCSÁK ATTILA 15


MASZKOS IGAZSÁGKERESÉS Duncsák Attila művészetéről Modern festő. S ami ma nem annyira megszokott: figurális. Képeiben – mindenik táblán a reneszánsz szépség korunk izgalmával át van szellemítve – feszültség van. Összetöri a körülötte lévő világot, hogy expresszív indulattal újat teremtsen. Csak rá jellemzőt, a két világháború közötti kassai modernektől elrugaszkodván is egyedit. Amíg Jakoby Gyula „bohócvilága” a posztimpresszionistákhoz nyúlik vissza, Duncsák Attila expresszionista hevülete már egy Picasso utáni – az összetört reményeket „sebzett” figurák képében megjelenítő – korszak maszkos élet-halál táncát viszi a vászonra vagy farostra. Mintha a színház – kép a képben, álarc az álarcon – feledtetni tudná az emberiség egyetemes szenvedésélményét, semmissé tudná tenni a borzalmakat. Mintha a maskara – a Kárpátalja szívós megmaradás-harcát egy boldogabb élés felé fordítani igyekvő megannyi velencei lámpás – ítélkező jókedvében túl tudna lépni azokon a golgotákon, amelyek a kis és nagy közösséget (az eszme nevében összeterelt népeket) Szibéria és a gulágok jégpoklában akarták megfegyelmezni. Életútja magyarázná eme sanyarúan víg, a bohóc mindentudásával sarkaiból kifordított világ egyetlen életes terepen – a cirkusz porondján – való tobzódását? Duncsák Attila – a magyar képzőművész társadalom is fejet hajthat a hetvenéves alkotó előtt – Ungváron született (1940. márc. 2.) Az iparművészeti szakközépiskola festészet szakán érettségizett, majd 1961-től 1967-ig a Szentpétervári Iparművészeti Főiskolán tanult, ahol üveg és kerámia szakon diplomát szerzett. Ez volt az a város – a barokk kultúra jellegzetes harangtornyában élő harang szólt –, amely múzeumaival, színházaival, hangversenytermeivel, zsongó művészeti életével fölszabadította képzeletét. Eme, a nyiladozó szellem értékrendjét fölöttébb meghatározó – látomásainak szabad utat engedő – metropolisznak köszönhető, hogy művészete abba az irányba fordult, amely jórészt a kárpátaljai festészetet nem jellemezte. Ne becsüljük le az ottani, leginkább a természeti képekben, táj- és népélet-ábrázolatokban megjelenő coleur locale kifejezésbeli tágasságát, érvényességét. Csakhogy Duncsákot ez nem elégítette ki. Üveg- és kerámiamunkáival – murális terveket is készített és kivitelezett – a helyi színt már egy általánosabb régióba emelte, mikor is az anyagba rejtett formavilág modern életérzések megszólaltatója volt. Jóllehet 1971-től a Szovjet Képzőművészek Szövetsége és a Képzőművészeti Alap tagjaként tevékenykedett – s ezáltal megbecsülése sem maradt el –, 1982-ben mégis (minthogy kopogtatására Magyarország nem nyitott ajtót) Kassára települt. Festészete, a régi-új szentpétervári élmény tudatos átélésével, ekkor kezdett kiteljesedni. Számára a szívós munkával eltelt bő negyedszázad elég volt arra, hogy művészete – nem is akármilyen karaktert mutatván – a halált kinevető bohóc mint igazságfaktor segítségével bizonyos modern létélmény: az emberbe bújt sátán és angyal közötti harc (vívódó eszmélet) szimbólumon túli kifejezőjévé váljék. Időjátékában az összetört idő drámai kolompja hallik, amely a tempera szerkezetére is kihatással van. Az Ungvár 1946 című nagy méretű táblakép (1996) szerencsétlenjeit: a propeller és a zárt kalitka mellett fölvillanó kalapos hölgyet, a babatündért, a semmibe kapaszkodó kezek és a nehézkedés törvényét legyőző kockák körtáncát ugyanaz a révület sodorja egymás mellé, mint a középkorból ideemelt – ám az a kottaállvány nem ez a kottaállvány! – Bolondok hajója (1991) hőseit, a cilinderes és félprofi lba vágott férfimaszk mögött rejtező félelem tulajdonosát, a görcsös (levágott?) kézfejek és karok és a riadt, sötét Matisse-női álarc gazdáját, s nem utolsósorban az emlék által megszemélyesített, ám elvesző, rekvizitum-háttérként résnyire fölvillanó tájat. Ezek az élet- és halálmaszkok színtobzódó „szenvtelenséggel” adják tudtunkra – körforgásukat szinte csokorrá nemesíti a rejtezést érzelmi kapillárisok összhatásában megnyilvánuló indulat –, hogy az emberi test látványrészlegei (torz vagy torzított férfi s nő arc, mandzsettás fehér kézfej stb.) ugyanolyan organikus mezővé nőhetnek, mint valamely puszta vagy mező zöld jégmárvánnyá dermedő „kazettái” (ez utóbbinak Kokas Ignác volt a mestere). S a szerkezet valóban e felé mutat: a „halmozás” általi építkezés akár vertikális irányú, némelykor a diagonálisokat is megmozgató 16


(Bábszínház – 1994; A nagy mutatvány – 1998), akár tükör-játékkal a teret megnyújtó (Az én színházam – 2000; Bámészkodók – 1997) vagy éppenséggel horizontális dinamikájú (Hatalom – 1991;Külvárosi ikon – 1992), a jól kidolgozott részegységeknek (amelyek motívumgazdagsága ugyancsak a színházból, a maszkos játékokból származik) fontos szerepük van. Minthogy vonzzák egymást – ellentétben a kazettás mennyezetek historikus négyzeteivel-téglalapjaival –, aktivitásuk teret nyit. A hagyományos festői térformálást fölszabdalja. Nem annyira a groteszk, bár elmaradhatatlan, uralkodik az idődimenziókat arcjátékkal megidéző festményeken, hanem a műveltségi toposzokat – commedia dell’arte, Aba-Novák Vilmos-i vásári sokadalom, stb. – ugyanazon világ sarkainak láttató rejtélyesség. Az emlékező, a szinte érzéki módon megszólított izgalma innen is származik: nem tudhatni, hogy ki, melyikünk rejtezik a Leonardo „szárnyas biciklijét” zsinórpadlás-mértéknek elfogadó, többnyire az alak belső rezdüléseit is kivetítő (némelykor a stilizált önarckép vonásait sem letagadó) álarcok mögött. S az ecset expresszív mozgással – egyszer csaknem a miniatúrákra emlékeztető részletességgel, máskor ösztönszerű pászmákkal – viszi vászonra vagy farost táblára az alakok körforgásában megjelenített, visszahozhatatlan, mert csak eme piktúra teljességképében következetes időt. Az időt mint sorsmotort, mint történelmi rendezőt (Finálé – 1999; Sors – 2003). Még a Portré palettával (1999) – korábbi megnevezéssel Századvég – című festményen, eme kitárulkozó önarcképen is észlelni az idő effajta rétegzettségét, hiszen a fókuszban lévő alak, maga a festő is valóságos és históriai (mert csak a megfestett művön – kép a képben – létező) nemzedékek őrtornya. Van ebben a derűs nézésben bizonyos időn kívüliség, ugyanakkor a düreri-kondori kéz mint propeller gesztus értékű fölidézésével valaminő cselekvő alázat. André Chastel francia művészettörténész, a reneszánsz megszállott kutatója Fabulák, formák, figurák című könyvében többek között az írja a maszkról, hogy a feltámadása egy olyan tevékenység keretében történik, „mely félúton van élet és művészet között: a színjátszásban”. Ugyancsak a Maszk, maskarádé, mascarone című tanulmányban olvasható, hogy „az álarc, azon túl, hogy elengedhetetlen és többé-kevésbé hagyományos kelléke az ünnepnek, s mintegy ’argumentuma’ azoknak a témáknak, amelyek köré az ünnep szerveződik, még egy funkciót tölt be: rendes szokása szerint felszabadít a hagyományos kötöttségek alól”. Duncsák Attila „káoszának” mitologikus rendezettsége és megválogatott figuráinak – a bohócnak, a harlekinnek, a királynak, a polgári dámának, a piktornak, a reneszánsz szépségnek és korunk porcelán hidegségű arcot viselő maskaráinak – már említett körtánca azt sugallhatja, hogy ez a világ nevében önkereső rend (a művész játéka égi és földi hatalmakkal) átlép a hagyományon, a megszokott kultúrákon és viselkedésmódozatokon, hogy fölszabadítsa az emberben az akár saját kárára ítélkezőt. Tegyem hozzá, komikusi (vagy részleteiben a felé hajló) elemek alkalmazásával. Mindez természetesen csak félig igaz. Mert itt a rejtezés – mindnyájan a Chastel által is említett „XVIII. századi kurtizánok tekintélyének” őrzői s egyben irigylői vagyunk – egyúttal kitárulkozás is. Levetkezése – egy jobb kor eljövetel reményében – félelmeinknek. Ennyiből, ha szabad így mondani, hedonisták vagyunk. És a kassai festőművésszel ott táncolunk, egyensúlyozunk azon a kötélen, amelynek egyik végét Szentpétervár modernizált barokk tornyainak egyik fogja be, a másik pedig a reneszánszig visszanyúló, „szabad vegyértékű”. Fölfedezés, elrejtés? Éppen a huszadik és huszonegyedik század az – szomorú tapasztalat –, amely nem tud (vagy nem is akar?) szembenézni a saját maga teremtette golgotával. S amikor Duncsák a manézsra viszi – csak úgy szikrázik a száraz fűrészpor – a látomása által csak még valóságosabbnak tűnő alakokat (a kerekesszéken ülő lehet király, de igazsága csupán bábszínház), azt is tudatosítja bennünk, hogy Velence virágzó romlottsága – a szépség és öröm hajhászása mellett a kétarcúság – miként vált korunk béklyójává. Ha van, minden bizonnyal ez a chasteli fölfedezésnek óramutatónkat pörgető tanulsága. „Kedves paradoxon, hogy ugyanaz a kor fedezte fel és alkalmazta előszeretettel Velencében a bársony félarcot, amely arra való, hogy az arcot elleplezze, s egyszersmind kedvet csináljon felfedésére, tehát jól szolgálta a libertinus élvhajhászást, Így lelhetjük fel a kor erkölcsében ismét a maszk kettős funkcióját: elrejt és ’mássá’ tesz.’ 17


Az erős fényű színek – a határozott vörösek, sárgák, barnák, kékek, zöldek – valósággal beragyogják a színpadot, álom és valóság között hullámoztatva, nem kevés harlekini révülettel, a jobbára figurális, sokszor az erős kontúroknak is jelentőséget tulajdonító ábrázolatok témáját. Ebből a lebegésből kitűnik, hogy Duncsák nem – vagy legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan Kállai Ernő „hőseit”, Galimberti Sándort, Dénes Valériát és Bernáth Aurélt jellemezte – az életteljesség festője. Az életteljesség nála, hiába a maszkok sokasága és a leheletnyi drámával erezett öröm fölszabadító hatása, „halálteljességgel” van fűszerezve. (Más kérdés, hogy a megfeszített bohóc halála kelt-e bennünk akkora megtisztító fájdalmat, mint az Olajfák hegyén nemcsak tövissel átszúrt Krisztusé.) Ebből a csörgősipka ellenére is komoly – bármely színházi katarzissal fölérő, a fény-árnyék kontrasztját mutató – élveboncolásból (a drámai játék „dekoratív” külsőségei ugyancsak fölfedezhetők) mintha kiút volna a tompított színű, szinte az akvarell tulajdonságait hordozó képvilág felé való elmozdulás (Éden – 2007). S ezt kínálja a már-már nonfiguratív irányba hajló Repülés című triptichon (2001) és a „montázs-festészet” karakterét, a töredékességben leledző teljességet feszes szerkezetben rögzítő Édes élet (2003), Modern madár (2004), Séta (2004) s a 2005-ös Papírtáj, valamint a Pisanello lepkéje is. Nem gondolom, noha a kifejezés lehetőségei és a pszichikailag ellenőrzött módozatok végtelenek, hogy Duncsák Attilának új arcot kellene felvennie. Művészetének mozgatója az a maszkokon átszűrt, s ezáltal dinamikus karaktert kapó harlekini igazságkeresés, amelynek kiemelkedő letéteményesei – A döntés(1999), A nagy mutatvány, Az én színházam, Bolondok hajója, Maskarák (1999) – bármely nagy múzeum díszévé válnának.

Spoločnosť maďarských výtvarných umelcov SR Zasadnutie v Komárne, 2000 A Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának közgyűlése Komáromban

Szakolczay Lajos irodalomtörténész, Budapest, 2009 Új Szó, 2000. június 19. Duncsák Attila rákényszeríti a mozgó képekhez szokott mai nézőt a megállásra, képei olvasására Csendes kitartással álmodik Duncsák Attila az idén kerek évfordulót ünnepel – hatvanéves. Ez indokolta, hogy a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete Pozsonyban bemutassa egyéni kiállítását. Legutóbbi egyéni kiállítását 1991-ben volt alkalmam megrendezni Maskarák címmel, úgy a prágai, mint a pozsonyi Magyar Kulturális Központban. PhDr. Kubička Kucsera Klára művészettörténész

Vystúpenie kunsthistorika Lajosa Szakolczayho na individuálnej výstave Siófok (MR), 20. 11. 2007 Egyéni kiállításomon beszédet mond Szakolczay Lajos irodalom – és művészettörténész Kálmán Imre Kulturális Központ, Siófok

Bár figyelemmel kísérem munkásságát, a csoportos kiállításokon csupán egyes alkotásait lehetett látni, így magam is kíváncsian vártam újabb munkáit. Az elmúlt kilenc év Duncsák kassai életének pont a fele, így nem elhanyagolható időszak. A végleges válogatásnál főleg újabb munkáit részesítettem előnyben, csupán néhány képét bemutatva a nyolcvanas évekből. Ez viszont szükséges volt, hogy összehasonlíthassuk művészetének állandó jeleit és kellékeit – mégpedig a változókhoz mérve őket. A kiállítás megnyitója előtt Szaszák György Kassai műtermek című könyvét mutatták be, melyben jelentős helyet foglal el a Duncsák Attila vallomását tartalmazó fejezet. Tudjuk, hogy a művész ungvári származású, és 42 éves korában döntött új hazájáról, Kassára való átköltözéséről. Ez a vallomás nagyon kemény élményeket és traumákat tár fel – a művésznek meg lett volna teljes joga sorsának tragikus jellegű felfogásához vagy egyszerűen a lázadáshoz. De az emberi lélek útjai nem ilyen kiszámíthatók – Duncsák egyrészt csendes kitartással megváltoztatta reális életét, másrészt ugyanolyan csendes kitartással megtartotta jogát az álmaihoz, egy megálmodott világhoz. Pontosan választom a szavakat, nem kitalált világról van itt szó, az álmodott világ nem kitalált, hanem történő és létező világ, lelkünk másik oldalának az élete. Néha sötétebb árnyoldala, néha viszont csak segítségével lehet elviselni az ébrenlét súlyát. Duncsák álmai egy európai lélek mélyebb kulturális rétegeiben játszódnak le, tele vannak jelentésekkel, 18


S kolegami na medzinárodnom plenéri v meste Győr (MR). Pannonhalma – návšteva, 2004 Kollégákkal a Győri Nemzetközi Művésztelepen. Látogatás Pannonhalmára

Plenér, Saint Michel, Francúzsko, 1992 Européennes de L’art en Thiérache Atelier 92 Művésztelep, Saint Michel, Franciaország

szimbólumokkal, asszociációkkal, melyeknek jó része érthető egy másik, európai kultúrájú ember számára. A való életben földrajzi szempontból főleg Velence és franciaországi tartózkodásai lettek meghatározóak számára. Ennek mélyebb okai is vannak – Duncsák felfogta annak a jelentőségét, hogy Kassán épült fel a – keleti irányban – legtávolabbi francia típusú katedrális,Velence viszont szimbólummá változott képein. Duncsák képeit szemlélve az első felszínes benyomás: egy óriási dinamikus kavargás, szinte káosz, mint közvetlenül a világ teremtése után vagy megszűnte előtt. Vagy az állandó teremtés folyamata ilyen? Aki megmarad ennél a felszínnél, nem értett meg sokat. Dinamizmusuk ellenére „álló” képekről van szó, és Duncsák rákényszeríti a mozgó képekhez szokott mai nézőt a megállásra, képei olvasására és a beléjük való hatolásra. Képeit a látható valóság és a képzelet, azaz a valóság felszín alatti létezése közötti feszültség jellemzi. Úgy tűnik, játékról van szó, de ez egy újabb csapda. Döntés című képén kockával játszanak a játékosok. A dolog csak addig játék, amíg az asztalra esik a kocka, abban a pillanatban el van minden döntve, és a játék orosz ruletté változik – a szabály az szabály, és be kell tartani, vége a véletlennek és vége a játéknak. Velence karneváljai nem csak Velencében játszódnak, az álarc mögé rejtőzés és annak groteszksége nemcsak képmutatás, hanem titokzatosság is és mindennapjaink velejárója. Az élet – Divina comedia, magunk vagyunk a nézők és a szereplők is. A festő nemcsak néz, hanem lát is bennünket – ezért festi önarcképeit bábukkal. Magára vállalja a valamikori udvari bohóc szerepét – az egyik szemével nevet, a másikkal sír –, a nevetésből hirtelen a legdöbbenetesebb komoly igazságokat mondja a szemünkbe, vállalva, hogy vagy egy marék aranyat, vagy rúgást kap ezért. Maskarák, bohócok, bolondok az egyik oldalon – a Szerződés, a Finále, az Önarcképek a másikon. Festészetében döntő nyomot hagyott az a tény, hogy kerámia és üveg szakon végzett a főiskolán. Habár képeit ma ecsettel alakítja, festészetének anyagkezelése és dinamikája emlékeztet az olvadt üvegmassza lávaszerűségére és színpompájára. (Ebben is megjelenik Velence és közeli szigettársa, Murano mint az üvegművészet felülmúlhatatlan hazája). Ez lehetett az oka annak is, hogy a temperát választotta festészete anyagának – ennél az anyagnál ugyanis jellemző a szín transzparens jellege, az áthatoló fény szerepe, az egymásbaolvadás, a tündöklés, a szín intenzitása. Mindez jelen van Duncsák képein. Duncsák megalkotta saját világát és azt mélyíti, tökéletesíti. Egyik legutóbbi jellemzésemben azt írtam róla, hogy formavilága az utóbbi években monumentálisabbá vált. Ez a folyamat tovább tart, és én pozitívnak tartom – témáinak jellege és drámaisága ezzel letisztul, beérik. Eddigi világa törvényszerű folytatásaként legújabb művei között absztrakt festmények tűnnek fel – a Virtuális tájak, a Jelek. Duncsák Attila azért telepedett le 1982-ben Kassán, hogy közelebb kerüljön Európához és kivívja helyét egy új hazában, melynek szerves része az itt élő magyarság is. Nem csak a mi befogadóképességünkön múlott, hogy ez valóra vált – Duncsák Attila ezért komolyan megdolgozott. Az idén a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága neki ítélte oda évi Nívódíját, Kassa pedig az otthonává vált. Ha egy hatvanéves művész jubileumi kiállítása alkalmából őszintén ki lehet jelenteni, hogy művészete főleg önnönmagához hasonlít és hogy saját világában még nagyon is képes új ajtókat nyitogatni, az felér egy gratulációval. Atelier, 2000, 2.szám Duncsák Attila a SzMKT 1999-es év Nívódíjasa A tíz éve alakult Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága immár negyedszer adta át Nívódíját. Idén Duncsák Attilára esett az öttagú zsűri választása. A Kassán élő festőművész számára a 2000. jubileumi év: március 2-án volt 60. születésnapja. A SzMKT alapító tagja Ungváron született. A szentpétervári Iparművészeti Főiskola üveg-kerámia szakának elvégzése után éveken keresztül tanított, illetve murális munkákkal foglalkozott, miután 1981-ben Kassára települt. Azóta kizárólag festészettel foglalkozik. Duncsák Attila széles látókörű, kitűnő megfigyelőművész. Magas színvonalú temperaképein az élet kavarog a maga összetettségében. A múlt és

19


jelen közös térben, egymáson átderengve van jelen. Nagyvonalú kompozíciói és színgazdagsága is hozzájárul a teátrális benyomáshoz. Szerinte az egész élet egy nagy színház – s ezt nemcsak álarcos képeivel fejezi ki, vagy a „Komédia” című önarcképével, hanem a kompozíciók zárt, színpadszerű jellegével is. Az, hogy üveggel és kerámiával foglalkozott, különösen korábbi festményeinek technikáján érződik, a festék anyagszerű felrakásán. S talán épp ennek köszönhető az a rendkívüli plaszticitás, amely képei térhatását adja. Duncsák Attilát a sors remek humorérzékkel áldotta meg. Iróniája az a védőburok, amelynek jóvoltából elviselte mindazt, amit az élet, a körülményei rámértek. Mivelhogy hatvanévesen is ugyanolyan intenzitással dolgozik és érzékeli a társadalmi valóságot, mint eddig, szüksége is van erre a szeretetteljes iróniára, amely alkotásain tükröződik. A kortárs művészek között ritka a hozzá hasonló figuralista festő, kétségtelen művészi kvalitásain kívül nyilván ez is hozzájárul ahhoz, hogy Duncsák sikeres kiállító. Egyéni kiállítása volt többek közt Ungváron, Prágában, Budapesten, Kassán, Pozsonyban, Szencen, Debrecenben. Nagyszámú csoportos kiállításon vett részt Oroszországban, Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban, Belgiumban, Hollandiában, Magyarországon. Szívesen vesz részt külföldi alkotótáborokon, így a hortobágyinak 1991-től szinte törzstagja, de több alkalommal dolgozott ukrajnai és franciaországi táborokban is. A Nívódíjas művészünknek szívből gratulálunk és további sikeres munkát kívánunk. PhDr. Sz. Haltenberger Kinga Duncsák Attila,festőművész, kiállítása Budapest – Műemlékvédelmi Hivatal kisgalériája 1995. február 24. Kedves Hölgyeim és Uraim! Tisztelettel üdvözlöm Önöket Duncsák Attila kiállításán. És különös örömmel üdvözlöm Duncsák Attila kassai festőművészt Budapesten, itt, a Műemlékvédelmi Hivatal kisgalériájában. Kérem, tekintsenek el attól, hogy belevágjak Duncsák Attila képeinek mélyebb elemzésébe, hiszen oly alapossággal ezeket a képeket nem ismerem, hogy ezt megtehessem. Mégis örömmel vállaltam a megnyitást, hiszen tudom, hogy Duncsák Attila kvalitásos művész, ugyanakkor a világnak olyan tájáról érkezett – Kassáról -, ami nekem is csaknem egy évtizeden keresztül otthonom volt..., és anyám és húgom ma is ott él a Fő utcában a Dóm tövében. Így érthető, hogy Kassára és környékére máig visszajárok. A Kálvária domb tövében, a Kölcsey utcai kertes villát már rég elplanírozták a buldózerek, emberré eszmélésem nagy cseresznyef��jával együtt. De emlékük belém vésődött kitörölhetetlenül. De ez a sok évszázada polgáriasult város, egy megejtően szép városmaggal, Tinódi Lantos Sebestyén házával és Rákóczi sírjával, a Dómmal, legszebb középkori műemlékeink egyikével, meggyötörve háborúval és kitelepítésekkel, janicskálmáni megfogalmazásban a hontalanság éveiben, a jogfosztó benesi törvényeket követően – úgy tűnt, végérvényesen kifordult önmagából. Bár apám szerint csak álarcot öltött. Az álarc ezen a kiállításon is visszatérő téma. Egy esztelen ipartelepítés lehetőségeit kihasználva, északról rázúdult a városra vagy 150 ezer ember. A fenyvesek és brindza illatát hozták, és a városlakókkal megismerkedve elmerengtek: „Hogyhogy vannak itt magyarok is?“ Ebben a rácsodálkozásban nem voltak egyedül, hiszen iskolás csoportjaink kirándulásra átrándulva a határon túlra meglepetten kérdezték az ottani magyarokat:“Hol tanultak meg ilyen jól ezen a nyelven?“ Ismerjük az elhallgatás éveit, tudjuk, hogy mindez nem vicc, és nem is túlzás. Valóban álarcot viselt a világ is, és a látszatok érzése fontosabb volt a valóságnál. Azt a várost, melynek megpillantásakor Kazinczy a meglepetés gyönyörűségével felkiáltott, magasba nyúló blokkok százaival betonbilincsbe verték. De hát ismerjük ezt, s ilyen példákért nem is kell a határon túlra mennünk. Nálunk nem pusztán egy ipari civilizáció hordaléka szennyezte el belülről az embert, hozzájárult ehhez egy eszmerendszer tankos, kalasnyikovos diadala is. Néhány héttel ezelőtt az Új Művészet c. Folyóirat egy kérdőívet jutta20


tott el néhány művészhez, akik kiállítottak az Ernst Múzeum „80-as évek“ c. tárlatán. Válaszomat egy megállapítással kezdtem: „A 80-as évek elején Lowry Burges a világ fáit egy palackba zárta.“ Ha palackba zárt fákról hallunk, az állítás abszurditása mellett valamiféle bűvészkedésre gondolunk, ahogy apró ágakat ügyeskednek be egy üveg belsejébe, és valami összetettebb formát – eltérő karakterű fákat raknak ki belőlük. De itt merőben másról van szó. Szokatlanabb és mégis természetesebb magatartásról. A világ legjellegzetesebb fáiból, az ausztráliai eukaliptuszoktól a tajgák fenyőiig – egy-egy csepp olajat tett be egy kis butelkába, melyet orrodhoz emelhetsz, tetejét lecsavarhatod, és érezheted illatát. Amikor Bostonban Lewry kezembe adta, jeleztem neki, hogy a fák illatával üzenetet kaptam otthonról, s meghatározó faként, a nagybetűs FAként, egy pillanatra gyermekkorom kassai cseresznyefája villant fel. A palackba zárt fáknál nem a kéz bámulatos bravúrja ámít, hanem a gondolatnak és az elvonatkoztatásnak egy olyan módja, mely nem a látvány keretein belül bűvöl el, hanem rejtettebb értékekkel – és ebben hasonlít egy képhez vagy egy dalhoz: érzékenységet követel és továbbélést, hogy teljes emberségünkre hasson. De közben eszközrendszere szinte határtalanná tágult. Valahol mögöttesként benne van a vizualitás alapja. Lowry Burges munkájában a fény illattá változott. Századunk vizuális lázadása eljutott oda, ahol már minden lehetségessé vált: a határtalanná vált szabadságba. Ez a szabadság, mely a képzőművész tevékenységét elvitte a vizuális abszurditásba, a látványon túlra, a vizuális művészetekre is visszahatott: új folyamatok kiteljesedéséhez járult hozzá. Új érzékenység született, minden újra lehetségessé vált. Duncsák Attila képeinél visszatérő téma a rejtőzés, az álac mögé bújás. Most én is Lowry Burges mögé rejtem, amit Duncsákkal és Kassával s létünkkel kapcsolatban el akarok mondani. A rejtőzés, de különösen az az álarc lehet játék, énünk empatikus kiteljesítése, karakterizálás vagy védőburok, de gyakoribb, hogy őszintétlenség, félrevezető szándék, a belső valóság, az önmagából kifordult világ jelzése. Duncsák elsősorban erre érez rá. Korunkban felerősödött egy ökológiai aggodalom. Ez az aggodalom elsősorban a természetet félti. De egyre többen döbbennek rá az ember belső elszennyeződésének veszélyeire s a szennyeződés méreteire. Ma már nélkülözhetetlen kultúrökológiáról, sőt humánökológiáról beszélni. Duncsák művészete valahol ezzel a folyamattal rokonítható. Europer. Munkái folytatását jelentik egy magas szintű kassai polgári hagyománynak, mely e századra visszatekintve Máraival és Jakoby Gyulával jelezhető. Azt a palackpostát, amit ezzel a kiállítással nekünk átadott, kinek-kinek magának kell felbontani, önmagának,mint lényegi üzenetet. Köszönöm a türelmüket. Csáji Attila, festőművész, Budapest A mélyreszántó evokáció A gyermekkorig nyúlnak művészete gyökerei. Nem feltétlenül a sajátjába: mindnyájunkéba. Ősmeleg lélekkuckóba, amit a gyermeki szív tisztaságával élők örökre megőriznek. A gyermekszemű, „a császár meztelen” igazságát kimondani képes ember minden korok szennyes világával szemben őriz valami értékeset, ami csak az övé. Az akril- és temperaképek mélyén ott rejtezik ama kísérő és felnőtt voltunkban is kísértő, biztonságot nyújtó lélekotthon, ahová boldog kevesek látnak csak be, amelyiknek valódi melegét csak gyermeklelkűek érzik igazán. Művészete másik eredője, az ikonvilág gondolatisága szintén munkál a képek mélyén: a gyermeki ámulat és tisztaság olyan értelemben párosul nála a szakralitással, mint Adynál. A „Mindenki szent, ki életet nyer” gondolatával él, s minden létező szentségét vallja. A kidobott bábuk s más, haszontalan kacatnak tűnő, ám valaha az élet melegét jelentett rekvizítumok megelevenednek e kompozíciókon: színeket és formákat összhangzatba hozó, térkitöltő képein táncot járnak az elhagyott rongybábuk, kérik az élet jogát. E dallamfoszlányt meg igazán csak azok fogják, akik felvették az utca kövéről a kidobott babát, s örizték, míg lehetett. Mert kincs volt: gyermekszívű lények összetartozásjelképe, kicsi rongy-amulett. Amint József Attila göröngye tarka gyöngy, mégha csámpás is... A történelmi korokat megelevenítő képeken a művész előjáratja a megélt 21


élményeinek mély rétegeit is. Azt jeleníti meg: az emberben miképp él a világ, miképp munkálnak együtt a megtanultak s a megéltek, amelyeket az idő- és képzeletrétegek egymásra gyűrtek. A játékbábuktól a mesék ábrázolta barna árnyalású bamba behemótokon – amilyeneket a nagykorú értelem fonák tekintetével a valóságban is bőséggel láthatunk -, torz, csekély agyú, ám világhatalmú döntnökökön át a nagy zöld ruhás, egyszerű életbölcsekig vagy az élet alatti balkáni káoszig, illetve a gyönyör vágyat keltő, áttetsző szépségekig, ochidea illatú fehér szerelemig. Az igazi szépséget, igazságot soha meg nem látó „felnőttektől” a „Kis Hercegekig”. Ugyanígy egymásra montírozódnak a terek. Ezeket az élményköröket rendezi harmonikus, érett kompozíciókba. Egyetlen képbe sűríti Casanova Velencéjét s a mai karnevált, az életörömöt s éji kéjutazást, ólomkamrák őrizte titkokat, a lüktető víziváros múlt s mai hangulatát. Századok ölelik egymást s adnak itt randevút, úgy, hogy a képre álmodásban minden a helyén van. S megidéző erejű a hangulatiság is: olyan széles a hangulati tere, hogy a maszkok és a valóság e hökkentő játékmezeje, ha beszélni tudna, mindent elmondana az életről, ami lényegszerű lehet s lehetett valaha is az ember számára.A szelíd tisztaságvágy a temperamentumos ünnepigenléssel, az ünnepi létérzés a köznapokat is fenséges életre csókolással alkot szimbiózist. Az árnyalt fehér és vajsárga sötétebb tónusú színekkel társul, a sápadt fehér körül színkavalkád játszik. A hajdani nagy csábítót magához öleli egy mai maszknő, egy idei ifjú táncos mögött végigterül a 18. század. Jelezve: él bennünk a múlt, s anélkül, hogy hagynánk magunkat általa elnyeletni, együtt kell látnunk magunkra találásunk érdekében idő és tér hangzatait. Az emberlényeget kutatja. A „ki vagy te?”, „ki vagyok én?” ismeretelméleti magasságaiban faggatózik – a földön járva. Emelkedett művészettel szól – s meleg emberséggel, fájdalmas s öniróniával társított mosollyal. A világ befogadásának kényszere s annak a hitnek az ereje fűti, hogy egyszer meglátjuk egymást a maskarák mögött, egyszer előtűnik a valódi énünk. S egyszer megismertetnek az igazak. Álomszerű szerkesztés, ébrenlétbeli mondandó. Éber álmainkat nem szoktuk unni, amint éji álmunk is lehet izgalmas. Itt mindkettő ránk köszön. Arany Lajos, újságíró, Debrecen

Plenér, Hortobágy (MR), 1999 Kimono, darček od japonského kolegu Ajándék kimonó egy japán kollégától Hortobágyi Alkotótábor

Atelier, 2006, 1. szám „Képekbe önteni a világról szerzett élményeket” Duncsák Attila festőművész vallomása Ungváron született 1940-ben. Helyben festeni tanult az ötéves középfokú művészeti szakiskolában, majd tanulmányait Szentpétervárott (akkor még Leningrádban) folytatta, kerámia és üveg szakon szerzett diplomát. Szülővárosába visszatérve nem maradhatott meg a szakmájánál – a városban nem volt sem kerámia-, sem üveggyár, csak hébe-hóba tudott üveggel foglalkozni, ha eljutott Lembergbe vagy máshová. Másfél évtizedig dolgozott otthon, murális munkákat vállalt. Nyolcvankettőben családostul Kassára költözött. S minthogy ott nem volt lehetősége murális munkákat végezni, áttért a festészetre. Mert valamiből meg kellett élni. – Azóta itt élek, kiállítok. A rendszerváltás után, de már előtte is – lehetőség adódott külföldre utazni. Sikerült eljutnom olyan múzeumokba, melyekről csak álmodtam. Bár Szentpétervárott rengeteg jó múzeum van, elég csak az Ermitázst említeni. Óriási lehetőséghez jutottam ilyen téren Szentpétervárott. Az iskola is nagyon jó volt. – Túl nagy váltás volt az üvegről áttérni a festészetre? – Mindig is festegettem, csak Ungváron soha nem állítottam ki festményeket. A brezsnyevi időkben ott mást vártak el az embertől, azt meg nem nagyon kívántam festeni. Főiskola után kerámiát tanítottam ugyanabban a festő-középiskolában, ahol valaha én tanultam. De a tanítás külön hivatás, csak teljes odaadással lehet művelni, a gyerekkel állandóan foglalkozni kell, s ez lefoglalja az embert, az alkotásra nem jut idő. Abbahagytam a tanítást, murális munkákat csináltam, az viszont fizikailag nehéz: maltert keverni, állásokra mászni... Amikor ideköltöztem, nem taníthattam, mert nem tudtam tökéletesen szlovákul. Anyanyelvi szinten beszélem az oroszt, azon keresztül értem a szláv nyelveket. Most már beszélek valamennyire szlovákul, de írni-olvasni nehezen tudok. Szabadúszó voltam egész életem22


Výstava prác z Voloveckého medzinárodného plenéru v Užhorodskej krajskej galérii. Kolegovia: Marion Ilku, Madarászné Kathy, Margit a Peter Földessy, Užhorod, 1988 Kiállítás az Ungvári Területi Képtárban a Volóci Nemzetközi Művésztelep munkáiból Ilku Marionnal, Madarászné Kathy Margittal és Földessy Péterrel

23

ben. Amit az élettől ki tudtam harcolni, annyi az enyém. Állandóan dolgozom. Szeretem megkomponálni az álmaimat, képekbe önteni a világban szerzett élményeimet. – Milyenek az álmai? – Az embernek kollázsszerűen sorakoznak a gondolatai az agyában, több kis élmény, amely nem hagyja nyugodni, vagy örül neki, ha valami szépet látott. Gyerekkorom óta szeretem az orosz meg az olasz ikonokat, a régi festészetet. Ezek a benyomások – ha az ember jól választja meg a pillanatot, úgy, hogy erő legyen benne – képpé állnak össze, s létrejön a mű. De ha nem, kezdheti elölről. Sokkal jobban szeretem szabadon gondolkodva megfesteni a dolgaimat, mint konkrét motívumokat átmásolni. – Vannak kedvenc témái? – Vannak, de azok is csak azért kedvencek, mert rajtuk keresztül tudok szólni: egy angyal, egy régi freskó emléke…, s a töredékekből néha összeállnak a képek. Külföldön járva szeretem bámulni a kirakatokat, nem azért, hogy bemenjek és vegyek valamit, hanem mert a kirakatok a kor kifejezői. Látom a fiatalokon a márkás ruhákat, s ha kosztümös filmeket nézek, nem a cselekményre figyelek, hanem arra, hogyan vannak felöltözve a szereplők. Vannak ilyen „megtévesztő” hobbijaim, ezekből állítom össze a képeimet. Ha kint vagyok a természetben, és egy tüneményes falu végén meglátok egy szép kis portát, nem állok le megfesteni, de megjegyzem, s ha kell, előszedem az emlékeimből. – Vázlatokat se készít? – Vázlatokat az ember állandóan csinál. Én nem sokat rajzolok, csak munka közben, ha kell, egyébként a színekkel hamarabb el lehet rendezni mindent a vászon felületén, mint ceruzával. Temperával festek, farostlemezre. Ez egy kicsit hasonlít a régi technikára, a temperát méhviasszal befedem, így olyan, mint egy olajfestmény. – Mivel nehezebb dolgozni: olajjal vagy temperával? – Rossz képet lehet csinálni ezzel is, azzal is. A tempera annyiból nehéz, hogy állandóan új anyagok kerülnek a kezembe, nincs folyamatosan ugyanaz az anyag a boltban, mindig ki kell próbálni, hogy meg tudom-e vele csinálni azt, amit szeretnék. S néha nem tudom, mert az anyag nem engedi. Annyiból jó, hogy gyorsan szárad. Az olaj klasszikus anyag, mindig ugyanaz. Viszont nehezebb, mert meg kell várni, míg megszárad. A tempera fél óra alatt megszárad, vagy lekaparja az ember. Szeretek rétegeket felrakni, imádom megdolgozni a felületeket. – Negyed évszázada él Kassán. Milyen volt a kezdet? Hogyan fogadta (be) az itteni művésztársadalom? – Ungváron kemény iskolát jártam ki. Semmilyen viszálykodásba nem mentem bele. Inkább magányosan kóboroltam. Nem szerettem se kérni, se alázkodni. Kárpátalján tagja voltam a Képzőművészeti Szövetségnek és a Művészeti Alapnak. Szlovákiában átigazoltak. Kiállítgattam, ebben nem gátoltak, de az egzisztenciát magamnak kellett megteremtenem. Nem nagyon kényeztettek el, de annyit ki tudtam magamnak harcolni, hogy rendezhettem eladással egybekötött kiállításokat, hogy meg tudjak élni. Amióta megalakult a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaság, azóta tagja vagyok. Ez volt az egyik út, a másik, hogy már kilencventől jártam Magyarországra, a Hortobágyi Nemzetközi Művésztelepre, ahol sok érdekes kollégával ismerkedtem meg. Ez kiterjedt a franciaországi kapcsolatokra, ott jártunk többször is. Így megtaláltam magamnak a társaslény-létet. Különben szeretek itthon csendben dolgozni. – A társaslény-lét külföldre irányul vagy itthoni barátokra? – Itt, Kassán szinte minimális a társaság. A szlovák kollégáknak – érthető módon, hiszen Pozsonyban végeztek – megvan a saját ismeretségi körük, ebből valahogy kiesek. Az én fiatalságom meg a kapcsolataim, a volt kollégák, iskolatársak, barátok messze vannak, elmaradtak. Kakukkfióka vagyok itt, de nem szólhatok semmit, mert senki nem gátol a munkában. – A kiállítási lehetőségek kielégítőek? – Az egy kicsit most nehéz Kassán, mostohák a körülmények. A galéria nem nagyon kényeztet el bennünket. Furcsa koncepció, teljesen ultraliberális nézetek uralkodtak el. Nem vagyok teljesen absztrakt festő, szeretek figurákat beépíteni a műveimbe. Tulajdonképpen már-már konzervatív vagyok, mert az ember öregszik. A mai trendeket nem akarom követni, ez nevetségesen hatna, olyan volna, mintha tizennyolc évesnek öltöznék. Ez nem azt jelenti, hogy az ember nem tanul. Gyakran járok Budapestre, igyekszem minden kiállítást megnézni, hogy egy kicsit tartsam magamban a lelket.


Könyveim vannak, azokat forgatom, figyelem a fiatalokat, a kiállításaikat, a mai irányzatokat, de én ebbe nem akarok belemenni. Mert sok mindennel nem értek egyet. Sokkal komolyabb dolog a művészet, mint hogy azzal könnyelműen lehetne játszadozni. – Hogyan fogadja a művészettörténészek kritikáját? Egyetért a fejtegetéseikkel, esetenként a belemagyarázásaikkal? – A művészettörténészek munkássága elengedhetetlen része a kultúrának. Abszolút intellektuális, magas műveltséget és elemző, összegző készséget megkövetelő tevékenység. Korok, stílusok ismerői, életművek ápolói, a múzeumok, gyűjtemények lelkei és megőrzői. A műkritika vagy egy konkrét kiállítás elemzése és méltatása pedig akkor igazi, ha a szakember végigkíséri egy művész fejlődését az élete folyamán, ismeri a gyökereit. Az elemzés lehet elmarasztaló vagy dicsérő, de legyen megalapozott és építő szándékú. Persze, hogy mindenki szereti, ha elismerően méltatják a művészetét! A huszadik század is megszülte a saját nagy művészeit minden műfajban. Pedig eléggé véres és sötét évszázad volt. Magánvéleményem (nem is illik talán elmondani), hogy az utóbbi két évtized mintha tudatosan el akart volna jutni a művészet tagadásáig. Sejtem az okát, de azt nem árulom el. A gagyi, a szellemi perverzió és a laza nagyképűség köszön vissza némely úgynevezett kortárs kiállításon. És megértem, hogy a megnyitón valaki elmondja a mesét a király új ruhájáról, de a jámbor néző csak téglákat, szétszórt homokot, esetleg egy vécé kellékeit látja. Vagy nagy vásznakon rengeteg festéket. Szerintem a művészet a legnagyobb szellemi, érzelmi és manuális képesség, amit az ember a teremtőjétől kapott. Ami művészet, az mindig kortárs, mert évezredek óta az. – Az ember viszonyítja magát? – Hogyne. Állandóan. A viszonyítás kijózanít. Nem szabad azt hinni, hogy csináltam három képet, ki is állítják, meg is veszik, „hűdenagy” művész vagyok. Ha valaki ilyet érez, az rég kisiklott. A fejlődés végtelen, és az élet rövid. A régi mesterek egy élet alatt hihetetlen alkotásokat hoztak létre. És nem is éltek olyan hosszan, mint mi. Akkor mit akarok én? Ezt nem azért mondom, mintha ma nem volnának köztünk elég nagy művészek. Én például imádom Brunovskýt, Kállayt. Bámulatos életmű az övék. Minden egyes rézkarcuk dantei mélységű. Lehet, ezt ma még nem értékelik, de ez már a művészettörténet része. Ha Pesten vagyok, mindig elmegyek a Szépművészetibe, megnézem ugyanazt a képet, akár ezerszer is... – Melyik az a kép, amelyet ezerszer is megnézne? – Például Brueghelét. Keresztelő Szent János prédikációja. Nézem a tömeget és külön-külön a figurákat. Minden egyes figura szépen megfestve, a ruhája, a mozdulata, szinte naivul gyönyörű, óriási hittel van festve. Brueghel tünemény a művészetben. Brüsszelben láttam a munkásságának nagy részét. Azt látni olyan, mint egy tiszta patakban megmártózni. Vagy Pesten El Greco képei. Nagy ecsetvonásokkal, dinamikusan festett. Szédület! Vagy ott van Goyától a Bermudezéné portréja. Mindig megnéztem, mint egy ismerőst, és mindig megállapítom: lehet, megrendelésre festette, de a leheletfinoman odatett ecsetvonások…ez az, amit nem lehet tanulni. Ezt a jó Isten adja valakinek. – Ilyenkor irigykedik, hogy nekem miért nem sikerül ilyen képet festene–? – Persze. Az embernek vannak rejtett vágyai. Jó lenne, ha én is tudnék így festeni, de már megcsodálni, az is erőt ad. Törekedni lehet erre, de elérni nem. Az én világom sokkal kicsinyesebb, ehhez képest senki vagyok. – Nincs magában egy nagy adag kishitűség? – Tudom értékelni azokat, akik jó csillagzat alatt születtek, meg tudták magukat valósítani, és tényleg nagy tehetségek voltak. Minden stílusban szeretem és értékelem a jót, legyen az impresszionista vagy barokk. Szentpéterváron, a művészettörténeti és iparművészeti órákat a Téli Palota hátsó termeiben, a raktárakban tartották, ahol kézbe lehetett venni és megvizsgálni mindent. A görög vázákról nem általában beszéltek, hanem konkrétan. Ez olyan élmény, amely sokat ad az embernek. – Vannak tanítványai? – Vannak, akik azt mondják, hogy nálam vagy tőlem tanultak. Öt vagy hat évet tanítottam Ungváron, azalatt néhány keramikus gyerek nálam próbálgatta a szárnyait, és vannak, akik kiforrottak. Orosz is, magyar is van köztük, néhányukkal tartom a kapcsolatot. Kassán nincsenek tanítványaim. – A gyerekei folytatják édesapjuk hivatását?

Na vernisáži výstavy sochára Pála Kőho Felsőzsolca (MR), 20. 8. 2009 Kő Pál szobrászművész felsőzsolcai kiállításának megnyitóján

Ozdobné umelecké práce v Základnej umeleckej škole s kolegom Imrichom Égerházim, Hajdúhadház (MR), 1995 Égerházi Imre kollégával: pannófestés a Hajdúhadházi Általános és Művészeti Iskola részére

24


Na fotografii Attila Csáji a Ferenc Papp, kultúrny zástupca Samosprávy Felsőzsolca A siófoki Kálmán Imre Kulturális Központban rendezett egyéni kiállításomat Csáji Attila festőművész nyitotta meg. A képen Csáji Attilával és Papp Ferenc felsőzsolcai kultúrigazgatóval

S manželkou Máriou pri preberaní ceny v Przemysli na Trienále maľby, 9. mája 2009 Feleségemmel Mariskával a Przemysl – i festészeti Triennálé díjkiosztásán Lengyelországban

25

– Két felnőtt fiam van, mindketten Budapesten élnek. A fiatalabbik számítógépes és reklámgrafikával foglalkozik, Egerben végzett rajz és angol szakon. Az idősebbik Kassán végzett a közgazdaságin. Sajnálom, hogy egyikük sem foglalkozik képzőművészettel, de senkinek sem ajánlom ezt a szakmát. Én ötvenháromban kezdtem, azóta csinálom reggeltől estig, és sehol nem tartok. Ezt várjam el a gyerekeimtől? Ez nem olyan elfoglaltság, mint amikor egy tisztviselő hazajön fáradtam, megeszi az ebédjét és kifújhatja magát. Nálam ilyen nincs. Az embernek éjszaka is jár az agya, hogy, jaj de rossz, hogy nem csináltam semmit, nem sikerült, kezdhetem elölről, vagy örülök... Ez nem munka, nem is hivatás, hanem sors. – Valahol mégiscsak hivatás! – Hát persze. Én választottam. Az ember este azzal fekszik le, hogy holnap folytatom, és biztosan jobb lesz. És ez így megy, amíg bele nem tesznek egy ládába. Ettől nem lehet elszakadni. Azért mondom, hogy művészettel foglalkozni életveszélyes. Amilyen gyönyörű, olyan tragikus. – Az édesapja mivel foglalkozott, hogy felismerte a tehetségét és tett is érte valamit? – Apám szobafestő volt, vagyis dekoratőr. Templomokat restaurált. Be akart engem vonni, segítettem neki gyerekként, és hogy elrontsa a szünidőmet, magával vitt a munkahelyére, vödröket hordtam, kimostam az ecseteket, behoztam a létrát, aztán megtanított, hogyan kell spaklival, hogyan kell gipsszel dolgozni, hogyan kell vonalat húzni. Lassan betanított erre a szakmára. Azt hitte, ha elvégzem a festőiskolát, fogok tudni rajzolni, és magasabb képzettségű szobafestő leszek. Ötvenkilencben elvégeztem a festőiskolát, két évig előkészítőbe jártam, majd felvételiztem Szentpétervárott. Nagy volt a tülekedés, lévén az szövetségi főiskola. A szovjet rendszerben az volt az irány, hogy mindenki a saját köztársaságágban tanuljon. Nem volt könnyű bejutni, de amikor már ott voltam, láttam, hogy a lehetőségek sokkal nagyobbak, mint amilyenek más városban vártak volna rám. És Szentpétervár nem akármilyen város. Amikor visszajöttem a főiskoláról, már szóba se jöhetett, hogy apám szakmáját folytassam. Vettem egy kis kemencét, és kerámiával foglalkoztam. Amikor átjöttünk Kassára, néhány évig albérletbe kényszerültünk, és egy szoba sarkában mit lehet csinálni? Legfeljebb festeni. – Az ember hatvanon túl összegzi az életét, sorra veszi, mit valósított meg a terveiből, mi sikerült, mi nem. Ön elégedett az eredménnyel? – Szinte mindennap számvetést készítek. Hogy mostanáig illett volna felmutatni valamit. És már nincs sok idő. Ismert példa: van egy pohár, félig vízzel. Félig üres a pohár, vagy félig tele van? Ez a kérdés. A háború után nyomorszintre kerültünk, rettenetes korszakban éltünk. A nulláról kellett kezdeni mindent, nem volt senki, aki segítsen. A családomtól nem sokat várhattam. Miután elvégeztem a főiskolát, akkor sem volt semmim, csak három ingem meg egy bőrönd, amivel hazajöttem és az anyáméknál egy szoba. De ha összehasonlítom a régit a mai helyzetemmel? Van jó néhány képem, van mit ennem, megengedhetem magamnak, hogy zenét hallgassak. Szabad ember vagyok, nem dirigál senki. Ezért elégedett vagyok. De hogy valami nagyot létrehoztam volna, azt nem mondhatom. – Honvágya van? Visszahúzza a szülőföld? – Ha az ungváriakkal beszélek, ezzel a maroknyi kárpátaljai magyarral, akik el voltunk zárva a világtól, és most se kellünk senkinek, fél szóból megértjük egymást. A sors hasonlóvá csiszolt bennünket. Tudtunk olyasminek is örülni, ami manapság már régen nem számít csodának. – A nehéz sors jó is volt valamire: nincsenek az embernek megvalósíthatatlan álmai, túl nagy igényei… – Igen, ha én vehetek magamnak egy jobb ruhadarabot, azt nagyon meg tudom becsülni. Annak örülök, hogy láttam Velencét, Rómát, Párizst, voltam Toledóban. Ez a legtöbb, amit kaphattam. És persze a családom: hogy már viszonylag szabadabb világban élhetünk, mint az az átkos paradicsom volt. – Felvették a szlovák állampolgárságot? – Öt évig kellett várni, amíg megszabadultunk a szovjet állampolgárságtól, és felvettük a csehszlovák állampolgárságot. Utána automatikusan szlovák állampolgárok lettünk. Egyik fiunk már magyar állampolgár, a másik most fogja megkapni. Trianon nyolcvanvalahány éve sújtja a családunkat. Nagyapáim, hazatérve az első világháborúból, már nem Magyarországon találták magukat. Mi azóta bizonygatjuk, hogy élünk, hogy kik vagyunk. A szobámban a plafonig érnének azok az igazolványok és bizonylatok, ame-


lyeket életünkben begyűjtögettünk. Szabadidőnkben ezzel szórakoztunk. Trianon olyan sátáni dolog, amilyen szerintem még nem volt a világtörténelemben. Teljesen másképp élünk, mint azok, akik szabad országba születtek és a mai napig ott laknak, ahol születtek. Én is szívesen laknék ott, ahol születtem, de amikor most visszamegyek…, akik hajdanán ott éltek, megöregedtek, meghaltak, aki tudott, elmenekült, emigrált, vagy ha még ott van, akkor meghasonlott. Összetört, elszegényedett, szörnyű állapot van. Az ember figyeli az ismerős utcákat, kapualjakat, ahonnan nem jön ki csak idegen, a régi patinás épületek tönkretéve vagy csicsásan átépítve. Ez is benne van az emberben, amikor fest. A szokásos összetört álmok. – Most már itteninek érzi magát? Kassát otthonának tartja? – Ezt többször megbeszéljük. Minden november elsején visszamegyünk Ungvárra, hogy az őseink sírjára virágot tegyünk. Ehhez is vízumot kell kiváltani. És akkor feltesszük magunknak ezt a kérdést. Az őszinte válasz az, hogy sehol nem vagyunk, és sehová nem tartozunk. Oda már nem mennénk vissza, mert nincs helyünk, itt pedig kinek kellünk? Az óhaza hogyan viszonyul hozzánk? De azért nem panaszkodom. Örülök, hogy megtűrnek valahol. Ezért jó ez a szakma, amelyről az imént azt mondtam, hogy milyen nehéz. Amíg a saját világomban élek, az az enyém, úgy alakítom, ahogy akarom. Ez a kompenzáció azért a sorsért, amely nemcsak az enyém a huszadik században. Sokan, nagyon sokan nem élték túl. Amikor az őseink sírjánál állunk, az mondjuk, jó, hogy nem látják, mivé lettek ábrándjaik. Kopasz-Kiedrowska Csilla, művészettörténész „Kép-viselők” Kopócs Tibor könyvéből Ars poetica Nagyképűség lenne saját ars poeticámról fi lozofálni. Még hiányzik a teljes életmű... és még élek... Az élet gyakran magától is felvillant dolgokat, melyek művészi hitvallás kialakítását, sőt ütközését inspirálják csodálatos módon.1989-ben egy szép nyári reggelen Párizsban, a Pompidou Kultúrközpont nyitására vártunk. Bámészkodtam. Az olajfinomítóra emlékeztető, csupa rikító színű cső- és acéllemez-kultúrkatedrális, a posztmodern építészet híres alkotása előtti téren egy békés utcai komédiás társaság produkálta magát. Pantomimek, tornászok, bohócok, táncosok – egy Fellini-filmből kimaradt varázslatos részlet... – látványa, egy parányi nosztalgia az óriási téren, az agresszív, harsány, geometrikus épületelemek előtt. Lehet, hogy a látvány csak engem fogott meg ennyire, de a két „ars poetica” különbözősége kölcsönösen fokozta egymás hatását. A modern épület és a romantika, sőt a kölcsönhatásba „művészileg” magam is belekeveredtem. Megállt mellettem egy szürke, jelentéktelen ember – talán hajléktalan –, kopott ruhájú, szakállas, az arca kissé gótikus jellegű. Hóna alatt egy kisszéket, kezében egy cirádás képkeretet és egy kalapot szorongatott. Leült a székre, a kalapot a lába elé helyezte, a képkeretet pedig az arca elé, és mozdulatlanná merevedett..., kinézett a képkeretből a „mű”.Bizonyára ősrégi kéregető trükkről van szó, de ott, Párizsban ez maga volt a művészi téma. Az arc a keretben – a portré – teljesen megváltozott, és a „kéregetőművész” nagy hatással volt rám. Ez már valamiféle ars poetica…Lefotóztam, otthon aztán megfestettem a jelenetet, és egy év múlva a prágai Magyar Kultúra Házában rendezett kis tárlaton kiállítottam. Már a megnyitón elkelt a „rámás ember”. Mai napig bánom, hogy eladtam, azonban az én párizsi hajléktalanom azóta is ott néz ki a keretből egy budapesti lakás falán. Sajnálom, hogy nem dobtam semmit a kalapjába, ő viszont élményt nyújtott nekem, sőt még némi pénzmagot is hozott a konyhára a „rámás emberem”... Mindezt azért írtam le, mert meggyőződésem, hogy csak az az alkotás sikerülhet igazán, az van hatással a nézőre is, amely a művész lelkéből fakad. Ebből tud mitológiát teremteni, és ez magával hozza a formai megoldást is. Isten óvjon mindenkit a divatos trendektől, ha nem a lényéből fakadnak, ha nem magában hordta ki őket! Utak, módok, megoldások egy adott korszak művészetében... ARS POETICA. Duncsák Attila Kassa, 2004 26


Z biografie Attilu Duncsáka Narodil sa 2. marca 1940 v Užhorode. Maturoval na Strednej umeleckej priemyslovej škole – odbor maliarstvo, neskôr od roku 1961 bol študentom petrohradskej Vysokej školy umeleckého priemyslu. Diplom získal z odboru sklárstvo a keramika v roku 1967. Baroková kultúra Petrohradu, jeho umelecký život, múzeá mali naňho obrovský vplyv. Relatívne slobodná atmosféra vysokej školy a vynikajúci pedagógovia sa stali určujúcimi v jeho ďalšej tvorbe. Od roku 1967 žil a pracoval v Užhorode. V roku 1971 sa stal členom Zväzu sovietskych výtvarných umelcov a Výtvarného fondu. Pravidelne sa zúčastňoval na skupinových výstavách zakarpatských umelcov so svojimi sklárskymi a keramickými prácami, ale z poverenia Fondu navrhoval a robil aj monumentálne práce. V roku 1982 sa so svojou rodinou presťahoval do Košíc. V roku 1983 ho prijali do Zväzu slovenských výtvarných umelcov. Od príchodu do Košíc sa venuje hlavne maľbe. V Košiciach mal niekoľko samostatných výstav, okrem toho vystavoval v Užhorode, v Prahe, Bratislave, Debrecíne a v Budapešti. Na kolektívnych výstavách sa zúčastnil na Ukrajine – v Kyjeve, v Rusku – v Petrohrade a v Moskve, okrem toho vo francúzskom Saint Micheli, Hirsone a Bessanse, v Španielsku na ostrove Tenerife, v holandskom Gorinchene , v hlavnom meste Belgicka – Bruseli, v poľských mestách Przemysl a Rzesów a v Rumunsku. Je členom Spoločnosti maďarských výtvarných umelcov SR. Jeho práce sú zastúpené v užhorodskej a košickej galérii, v zbierkach Maďarskej galérie súčasníkov v Dunajskej Strede, v súkromných zbierkach vo viacerých krajinách západnej Európy, v Kanade a Spojených štátoch amerických. Ocenenia 1997 – 1. cena za maliarstvo na výstave Medzinárodných umeleckých táborov ZV Ukrajiny, Ivano-Frankovsk 2000 – Pamätná medaila Tibora Boromiszu, Debrecín Cena roka 1999 – Spoločnosť maďarských výtvarných umelcov Slovenska 2009 – Silver Quadrangle, International Painting Triennial of Carpathian Region, Przemysl – 3. cena Attila Duncsák Jasuschova 12 040 23 Košice tel.: 00 421 55 6438 425 e-mail: attila@duncsak.com www.duncsak.com Biography in Brief Attila Duncsak was born on March 2 1940 in Uzhgorod, Ukraine. In 1967, after graduating from Vocational Secondary School of Visual Arts (Painting Major), he attended St. Petersburg Academy of Craft and Design and received a degree in Glass and Ceramics. ’St. Petersburg’s baroque culture, the city’s cultural life and museums had a great influence on me. The school’s relatively free atmosphere and my outstanding teachers determined my whole future career’ - he claims. From 1967 he lived and worked in Uzhgorod. In 1971 he became a member of the Alliance of Soviet Artists and the Fine Arts Foundation and was frequently taking part in group exhibitions of Sub-Carpathian artists mainly with his glass and ceramics works. He also did several mural works as Fine Arts Foundation assignments. In 1982 he moved to Kosice, Slovakia with his family and in 1983 was admitted to the Alliance of Slovak Artists. Since then he has been living in Kosice; he is mainly engaged in painting. He has had several personal exhibitions in Kosice and also in Uzhgorod, Prague, Bratislava, Dunajska Streda, Komarno, Budapest, Debrecen and Győr. He has taken part in group exhibitions in Kiev (Ukraine), Moscow and St. Petersburg (Russia), Saint Michel, Hirson and Bessan (France), Tenerife (Spain), Gorinchen 27


(Holland) and Brussels (Belgium). He has been member of the Assosiation of Hungarian Artists in Slovakia since it was founded. His works are present in art galleries in Kosice and Uzhgorod, in the Contemporary Hungarian Art Gallery of Dunajska Streda and they can also be found in personal collections in many European countries, Canada and the USA. Awards 1997 – International Art Camps Exhibition, 1st Prize in Painting (Ivano-Frankovsk, Ukraine) 2000 – Boromisza Tibor Medallion (Debrecen, Hungary) 2000 – Assosiation of Hungarian Artists in Slovakia, 1999 Firs-Class Award of Merit 2009 – Silver Quadrangle International Painting Triennial of Carpathian Region, 3rd prize (Przemysl, Poland) Duncsák Attila festőművész Életrajz 1940. március 2-án született Ungváron. Az Ungvári Iparművészeti Szakközépiskolában festészet szakon érettségizett, majd 1961-től a Szentpétervári Iparművészeti Főiskola diákja volt. Üveg és kerámia szakon szerzett diplomát 1967-ben. Saját bevallása szerint Szentpétervár barokk kultúrája, művészeti élete és múzeumai nagy hatással voltak rá. A főiskola viszonylag szabad légköre és kiváló tanárai egész további munkásságát meghatározták. 1967-től Ungváron élt és dolgozott. 1971-ben a Szovjet Képzőművészek Szövetsége és a Képzőművészeti Alap tagjává választották. Rendszeresen részt vett a kárpátaljai művészek csoportos kiállításain, főleg üveg és kerámia munkáival, de az Alap megbízásából murális munkákat is tervezett és kivitelezett. 1982-ben családjával Kassára költözőtt, majd 1983-ban felvették a Szlovák Képzőművészek Szövetségébe. Azóta főleg festészettel foglalkozik. Több önálló kiállítása volt Kassán, valamint Ungváron, Prágában, Pozsonyban, Dunaszerdahelyen, Komáromban, Budapesten, Debrecenben és Győrött. Csoportos kiállításokon vett részt többek között Ukrajnában – Kijevben, Oroszországban – Moszkvában és Szentpéterváron, valamint a franciaországi Saint Michelben, Hirsonban és Bessanban, Spanyolországban Tenerife szigetén, a holland Gorinchenben és Belgium fővárosában, Brüsszelben. A Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának tagja annak megalakulása óta. Munkái szerepelnek az ungvári és kassai képtárak és a Dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galéria gyűjteményeiben, úgyszintén magángyűjteményekben Nyugat-Európa számos országában, Kanadában és az Egyesült Államokban. Díjak 1997 – Nemzetközi Művésztelepek Kiállításának Festészeti 1. díja, Ivano-Frankovszk, Ukrajna 2000 – Boromisza Tibor Emlékérem,Debrecen 2000 – a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának 1999. évi Nívódíja 2009 – Silver Quadrangle International Painting Triennial of Carpathian Region – Przemysl, Lengyelország , III. Fődíj

Spoločná výstava s grafikom M. Johanidesom a keramikom L. Švantnerom vo výstavnej sieni ZSVU v Košiciach, 1986 Kurátorka výstavy kunsthistorička Eva Dušenková Közös kiállításunk M. Johanides grafikusművésszel és L. Svantner keramikussal a Kassai Képzőművészek Kiállítótermében 1986 – ban. A kiállítást Eva Dušenková művészettörténész nyitotta meg

28


Egyéni kiállítások Individuálne výstavy

Študijná cesta po severnom Francúzsku s kolegamivýtvarníkmi I. Égerházim, J. Horváthom, Gy. Madarászom a E. Penovácom, 1994

1969 – Ungvár, Területi Képtár Užhorod, Krajská galéria 1985 – Kassa, Szakszervezetek Háza Košice, Dom odborov ROH 1986 – Kassa, Képzőművészeti Szövetség Galériája Košice, Galéria ZVU 1991 – Kassa, Kelet-szlovákiai Jakoby Gyula Galéria Košice, Východoslovenská galéria J. Jakobyho 1991 – Prága, Magyar Kulturális Központ Maďarské kultúrne stredisko v Prahe 1992 – Debrecen, Kölcsey Galéria 1992 – Ungvár, Területi Képtár Užhorod, Krajská galéria 1993 – Szenc, Kultúra Háza Senec, Dom kultúry 1995 – Budapest, Országos Műemlékvédelmi Hivatal kisgalériája 2000 – Dunaszerdahely, Kortárs Magyar Galéria Galéria SMU, Dunajská Streda 2000 – Pozsony, a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete Bratislava, Kultúrny inštitút Maďarskej republiky 2001 – Kassa, Kelet-szlovákiai Galéria Východoslovenská galéria, Košice 2004 – Kassa, Löffler Béla Múzeum Múzeum Vojtecha Löfflera, Košice 2005 – Felsőzsolca, Bárczay Kastély 2006 – Győr, a Városi Könyvtár Galériája 2006 – Komárom, Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma Múzeum maďarskej kultúry a Podunajska v Komárne 2007 – Siófok, Kálmán Imre Kulturális Központ Galériája 2010 – Kassa, Keletszlovákiai Galéria Košice, Východoslovenská galéria 2010 – Debrecen, Mű – Terem Galéria Debredcin, Mű – Terem Galéria

Tanulmányúton Észak-Franciaországban 1994 – ben Égerházi Imre, Horváth János, Madarász Gyula és Penovác Endre festőkollégákkal

Válogatott csoportos kiállítások Výber z kolektívnych výstav 1967 – Leningrad, Ermitáž, Výstava skla všetkých čias 1968 – 1982 Krajské a zahraničné členské výstavy Zakarpatského zväzu výtvarníkov Ukrajiny 1980 – Z tvorby zakarpatských výtvarných umelcov, Dom umelcov, Moskva 1983 – Kolektívna výstava ZSVU, Košice 1984 – Členská výstava, Východoslovenská galéria, Košice 1985 – Diela východoslovenských výtvarných umelcov, Československé kultúrne a informačne stredisko, Berlín Členská výstava, Dom KVP v Košiciach Šarišské múzeum v Bardejove 1986 – Attila Duncsák – Milan Johanides – Ladislav Švantner Výstavná sieň ZSVU v Košiciach Členská výstava, Východoslovenská galéria v Košiciach Attila Duncsák – Miroslav Radev: Z tvorby, Vlastivedné múzeum, Trebišov 1987 – Z tvorby východoslovenských výtvarníkov, Vs. galéria, Košice Prešovský výtvarný salón 87 Človek dneška a jeho svet, Prešov, Galéria 1988 – Súčasna krajinomaľba na východnom Slovensku, Východoslovenská galéria, Košice Bratislavský salón 88 Zo zbierky Vs. galérie – výstava v Užhorode 1989 – Človek v meste, Tatranská galéria Členská výstava 89, Východoslovenská galéria, Košice 1990 – Predajná výstava, Praha, Dielo FVU Predajná výstava, Košice, Salón 90, Vs. galéria Výstava s predajom, Košice, Dielo FVU

29


1991 – Veľká retrospektíva, Zo zbierok Východoslovenskej galérie k 40. výročiu jej vzniku Salón 91, Košice, Župný dom, Praha, Bratislava 1992 – 21 ene SALON D’AUTOMNE, Hirson, Francúzsko 1993 – Cesty, Východoslovenské múzeum, Košice 1994 – A Hortobágyi Alkotótábor kiállítása, Debrecen, Aranybika Szálló Kassa, Magyar Művészet Hete, premontrei rendház 1995 – Exposición Enero, Universidad La Laguna Tenerife, Spanielsko Debrecen, DOTE Galéria – St. Michel (Fr.) Művésztelep kiállítása Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága, Komárom, Jókai Múzeum SMVU v Slovenskej republike, Komárno, Jókaiho múzeum 1996 – SzMKT tagsági kiállítása, Pozsony, a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete Členská výstava SMVU, Kultúrny inštitút Maďarskej republiky 1997 – SzMKT csoportos kiállítása, Esztergom, Vármúzeum Členská výstava, Hradmúzeum, Esztergom 1997 – SzMKT Pozsony, Más realitás – Iná realita, Umelecká beseda, Bratislava 1997 – SzMKT kiállítása, Más realitás, Dunaszerdahely, Kortárs Magyar Galéria SMVU, Iná realita, Dunajská Streda, Galéria súčasného maďarského umenia 1998 – Výstava medzinárodného plenéru maľby Kultúrne stredisko Bessans (Savoya, Francúzsko) Z tvorby východoslovenských výtvarných umelcov XX. storočia, Košice, Východoslovenská galéria 1999 – A Hortobágyi Alkotótábor kiállítása, Hatvan, Hatvani Galéria Výstava vs. umelcov XX. storočia, Šarišská galéria v Prešove Civis Nemzetközi Művésztelep kiállítása, Hajdúszoboszló, Városi Galéria Gorinchem, Holandsko, Galéria Miestneho úradu 10 éves a SzMKT, Komárom, Jókai Múzeum 10 rokov SMVU, Komárno, Jókaiho múzeum 2000 – SzMKT megalakulásának 10. évfordulója alkalmából rendezett jubileumi kiállítás, Dunaszerdahely, Kortárs Magyar Galéria 10 rokov SMVU, GSMU, Dunajska Streda SzMKT tagsági kiállítás, Budapest, Magyarok Háza Vác, MTESz Pest megyei kiállítóhelyisége Kecskemét, Cifra Palota Díszterme Členská výstava SMVU Naturalizmus – realizmus – verizmus – válogatás a KMGA gyňjteményéből, Dunaszerdahely Výber zo zbierky Galérie SMVU v Dunajskej Strede 2001 – Duncsák Attila és Földessy Péter kiállítása, Debrecen, Mű-Terem Galéria Obrazotvornosť, spoločnosť Atelier, Komárno, Galéria národov Vs. galéria Košice – Sárospataki Képtár De Facto II, spoločná výstava, Sárospatak Határok nélkül – a Hortobágyi Nemzetközi Művésztelepen készült alkotásokból, Budapest, Vármegye Galéria The Helen Day Art Center, Vermont, USA, Képek egy könyvben 2002 – Francia impressziók – képek a művésztelepről Debrecen, Déri Múzeum és az Alliance Francaise 2003 – Jel és szimbólum, SzMKT tagsági kiállítás, ART-MA Galéria, Dunaszerdahely Znak a symbol, členská výstava SMVU, Galéria ART-MA, D. Streda 2004 – Tisztelgés március 15. előtt, Egyházgelle, Községi Hivatal Győri Nemzetközi Művésztelep munkáiból, Győr, Napóleon Ház Dunaszerdahelyi KMG gyűjteményeiből, Győri Városi Művészeti Múzeum Zo zbierky Galérie SMU v Dunajskej Strede, Győr 2007 – Premostenie – Áthidalás Slovenská výtvarná únia + SzMKT, členská výstava, Umelecká beseda, Bratislava Súčasné slovenské umenie (Regióny), Cobalt International Gallery, Brusel European Comission, Berlaymont Building in Brussels 2008 – Kárpátok Tavasza – 1. Nemzetközi Festészeti Triennálé, Rétközi

30


Múzeum, Kisvárda Súčasné východoslovenské výtvarné umenie 2008, Vs. galéria, Košice 2009 – Silver Qudrangle, International Painting Triennial of Carpathian Region, Przemysl, Krosno, Arad, Debrecen, Košice Művésztelepek Plenéry 1980 – Jaszinya, Kárpátalja – Jasiňa, Zakarpatská oblasť 1984 – Lubló, Szlovákia – Stará Ľubovňa, Slovensko 1988 – Volóc, Kárpátalja – Volovec, Zakarpatská oblasť 1992, 1993, 1994 – Kamjanka, Kápátalja Kamjanka, Zakarpatská oblasť 1991 – 2000 évente Hortobágyi Alkotótábor, Magyarország ročne Hortobágy, Maďarsko 1995 – Abádszalók, Magyarország – Abádszalók, Maďarsko 1992, 1994, 1996 – St.Michel, Franciaország St.Michel, Francúzsko 1997, 1999 – Hajdúszoboszló, Magyarország – Hajdúszoboszló, Maďarsko 1998 – Bessans, Savoya, Franciaország – Bessans, Savoya, Francúzsko 2000 – Berekfürdő, Magyarország – Berekfürdő, Maďarsko Murális munkák Monumentálne práce 1976 – Etnográfia, kerámia faliképek, Zsdenijevo, turistaszálló, Kárpátalja Etnografia, keramické dielo, Ždenijevo, Zakarpatská oblasť 1978 – A repülés története, ungvári repülőtér – vitrázs, 64 m2 Dejiny letectva, Užhorod, letisko 1979 – Kárpáti motívumok, Kárpáti Szanatórium, Munkács – kerámia falikép Karpatské motívy, keramické dielo, sanatórium Karpaty, Mukačevo 1982 – Munka és művészet, Ungvár, Szakszervezetek Klubja, velencei mozaik, 82 m2 Práca a umenie, Užhorod, Klub ROH, benátska mozaika, 82 m2 1984 – Fák, madarak, Szvidnyik, virágüzlet, kerámia falikép, 12 m2 Stromy, vtáci, Svidník, kvetinárstvo, keramické dielo, 12 m2 1988 – Labdajátékok, Kassai Sportcsarnok, kerámia falikép, 26 m2 Hry s loptou, fasáda Športovej haly, Košice, keramika, 26 m2 Bibliográfia – Bibliografia Könyvek, tanulmányok Knihy, údaje Izobrazityelnoje Isszkusztvo Zakarpattya Szovjetszkij Hudozsnyik, Moszkva, 1969 Borisz Szmirnov: Hudozsnyik o prirode vescsej,Leningrad, 1970 Arany Lajos: Ihlet a rónán, A Hortobágyi Alkotótábor, Debrecen, 1996 Komiszár János: Újra „szóla” paraván Műterem mikrofonközelből, Debrecen 1999 Kubička Kucsera Klára: Képünk Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága, AB-ART 1999 Szaszák György: Kassai műtermek, AB-ART 2000 Komiszár János: Színes paletta, Debrecen 2004 Kopócs Tibor: 113 kortárs arcképe, Komárom 2005 Enciklopédiai adatok Encyklopedické údaje KORTÁRS MAGYAR MŰVÉSZETI LEXIKON Enciklopédia Kiadó, Budapest 1999, 507. old. RÉVAI ÚJ LEXIKONA Babits Kiadó 2000, V. kötet Cza – D, 870. old. KI KICSODA KASSÁTÓL – PRÁGÁIG? Babits Kiadó 1993, 95. old. SZLOVÁKIAI MAGYAR KI KICSODA AB-ART KIADÓ, Pozsony 2001, 67. old. WHO IS WHO V SLOVENSKEJ REPUBLIKE, 1. vydanie, 2003, str. 113

31


Folyóirat és újságcikkek Články v časopisoch a dennej tlači Duncsák Attila, A Hét Galériája, Szaszák György, Hét 29., 1984. 7. 13. Válaszokat keresve Szaszák György, Duncsák Attila festményeiről, Új Szó, 1985. 6. 4. Kimagaslott a titokzatos Kiállítás,SándorAnna, Nő 50., 1986. 12. 9. Az emlékezés hajóján, Szigeti László, Nő 33., 1989. 8. 8. Csak semmi erőszak, Szigeti László, A Nő Évkönyve, 1990 Egy művész a Hortobágyi Alkotótáborból, AranyLajos, Hajdú-Bihari Napló, 1991. 3. 7. Netúži po svetskej sláve, Košický Večer, 14. 8. 1991 Maskarák – és ami mögöttük van Tárlatnyitó Pozsonyban, Szaszák György, Új Szó, 1991. 9. 13. Kiállítás Hírmondó, Pozsony, Hét 41., 1991. 10. 11. Arcok, maszkok, maskarák, jelmezek Dr.Éles Csaba műkritikus, Hajdú-Bihari Napló, 1992. 3. 12. Teáter zsittyá – verniszázsi, Noviny Zakárpáttyá, 1992. 4. 29. Színház az egész világ, Barát Mihály, Kárpáti Igaz Szó, 1992. 5. 8. Szürrealizmus a pusztán, Tárczy Péter, Hajdú-Bihari Napló, 1996. 3. 4. A mélyreszántó evokáció – Hortobágyi Alkotótábor Arany Lajos, Debrecen, Ihlet a rónán, 1996 Diela (ne)súčasné, Východ, 30. 6. 1998 Boldogok, akiknek szülőföldjük a hazájuk Zsebik Ildikó, Vasárnap, 1999. 1. 1. Csendes kitartással álmodik PhDr. Kubička Kucsera Klára, Új Szó, 2000. 6. 19. Egy másik kincs a napszítta síkon Arany Lajos, Hajdú-Bihari Napló, Kultúra, 2000. 2. 22. Jubileumi kiállítás – 10. éves a SzMKT Kecskeméti Képtár, Új Művészet, Budapest, 2000, 6.zám A művészet nem ismer határokat, Zsebik Ildikó, Szabad Újság 2001 Duncsák Attila festőművész, Névjegy, Új Szó, 2002. 2. 22. Duncsák Attila, Kárpáti Igaz Szó Galériája, 2002. 12. 21. Műteremről műteremre, Komiszár J., Debrecen, Körkép, 2003. 5. 23. Elnehezülő szárnyú angyalok, Szaszák György, Új Szó, 2004. 4. 8. Nechcem maľovať len to, čo vidím, Korzár, 20. 5. 2004 Az emlékezet törött tükrei, Juhász Katalin, Új Szó, 2004. 5. 25. Álarcok mögött, Juhász Katalin, Tudósítás, Új Szó, 2005, február Duncsák kiállítás a kastélyban, Zsolcai Hírmondó, 3. szám, 2005. 2. 11. Hogyan telik a nyár Duncsák Attila kassai festőművésznél Havasi Péter, Kassai Figyelő, 2005. 7 – 8. Kassai Képek, Kultúra, Magyar Nemzet, 2005. 2. 10. Művészetről és valóságról, Új Szó, 2006. 3. 13. Szeretem megkomponálni az álmaimat, Győri Szalon, 2006. 5. 2. Napi kulturális ajánlat, Kisalföld, Győr, 2006. 5. 8. A festett bábszínház szabadsága, Új Szó, 2006. 5. 25. Marta Szattlerová: S nežnou dušou ako Pierot Euroreportplus, Bratislava, jún – júl 2006 Beáta Hybáčková: Zázračná moc, Život, 20. 11. 2006 A. Nitkulincová: Košickí výtvarníci očarili Brusel, Korzár, 9. 4. 2007 Svojimi obrazmi veľa hovorím, Korzár, 23. 10. 2007 A trianoni trauma nehezékei és egyebek, Bécsi Posta, 2008. 3. 2. Bornemisza Péter Társaság A. Nitkulincová: Výtvarníkov z východu ocenili v Przemysli Korzár, Kultúra, 23. 5. 2009 ATELIER művészeti folyóírat 1999/2, 2000/2, 2001/4, 2004/3, 2005/1, 2006/1, 2007/5, 2008/2, 2009/2 Televíziós adások Televízne programy MTV2 (Korzó), 1995 március DUNA TV, 1995 április STV 2 (Galéria), júl, 2004 HÍR TV, 2005 február Miskolci TV, 2005 február

32


Benátky, 1987 Velence

Ateliér, 1985 MŰterem


Svadobná cesta, 1986 Nászút


Výklad I, 1986 Kirakat I


Divadlo, 1986 Színház


Ikona z periférie, 1992 Külvárosi ikon


Canal Grande, 1988

Pláž, 1989 Tengerpart


KomĂŠdia, 1989


Loď spomienok, 1984 Emlékek hajója


Rozhodnutie, 1989

Múza, 1996

A döntés

Múzsa


Autoportrét s paletou, 1999 Önarckép palettával

Rozprávka, 1998 Mese


Karneval, 1992 Karnevรกl


Snívanie, 1995 Álmodozás

Moje divadlo, 2000 Az én színházam Infantka, 2006 InfánsnŐ


Bábkové divadlo, 1994 Bábszínház

Autoportrét s bábkami, 1988 Önarckép bábukkal


Výklad III, 2000 Kirakat III

Maškary, 1998 Maskarák

Finále, 1999 Finálé


Kolotoฤ, 1985 Kรถrhinta


Kankán, 1996 Kánkán

Výklad IV, 2002 Kirakat IV


Ateliér s Henrichom, 1995

Loď bláznov, 1991

Műterem Henrikkel

Bolondok hajója


Mesto, 1983 Vรกros


Krajina z konca storočia, 1997 Századvégi táj


Stretnutie s anjelom, 1991 Talรกlkozรกs az angyallal


Raj, 2007

Madona, 1997

Éden

Madonna


Výlet, 2002

Na územi sirén, 1991

Utazás

Szirének földjén


Moc, 1990

Vyhodené bábky, 1991

Hatalom

Kidobott bábuk


Svätec, blázon a žena II, 1996

Ráno v ateliéri, 1996

A szent, a bolond és a nő II

Reggel a Műteremben


Večerné nábrežie, 1998

Sirény, 1996

Esti Tengerpart,

Szirének


Dohoda, 1991 Szerződés


Maliar, 1991 A festő


KoĹĄickĂĄ novela I, 1993 Kassai novella I


Košická novela II, 1993 Kassai novella II


Signรกly I, 1999 Jelek I


Signรกly II, 1999 Jelek II


Prasknuté zrkadlo, 2006 – Törött tükör


Sladký život, 2003 Édes élet


Motýľ Pissanella, 2006 Pisanello lepkéje


Babička, 1962 Nagyanyám

Užhorod, 1963 Ungvár


Autoportrét, 1965 Önarckép


www.duncsak.com



Attila Duncsak