21Nő az egészségügyért

Beke Zsuzsa

Béres Klára

Bittner Nóra

Csákó Ibolya

Duha Gabriella

Füzesi Judit,

Hohmann Judit

Ignácz Andrea

Ilku Lívia

Illés Zsuzsanna

Jakab Zsuzsanna,

Kaizer Zsuzsa

Higyisán Ilona Lenkefi Ida az egészségügyért

Kondorosi Éva Nagy Anikó

Némethi Erika

Pozsgay Csilla,

Szökő Éva

Zelkó Romána

Zolnay Kriszta

ELŐSZÓ 21 erős, karizmatikus nő között egy idő után úgy érzi az ember, hogy nem ismer lehetetlent, mindenre képes.

Egy ködös nap is lehet vidám, és az akadályok is csak arra valók, hogy megoldjuk őket. Most is pontosan ezt a biztonságot érzem, ahogy kezembe veszem ezt a kiadványt, amely 21 egyéniségről és bámulatos teljesítményeikről szól. És szól arról a kitartó és alkut nem ismerő munkáról, amely az egészségügy részeként bennünket, hétköznapi embereket erősít.

Mint sokan mások, úgy én is találkoztam már a nevükkel, láttam az aláírásukat egy-egy rendelet vagy hivatalos dokumentum végén, de szerettem volna megtudni, hogy kik ők. Mi motiválja őket, honnan merítenek erőt? Mi a titkuk? Mert egészen biztos voltam abban, hogy valami titok lappang mind a 21 ember mögött.

De a beszélgetéseink közben rájöttem, a mi dolgunk valójában nem a titkok feltárása. Ennél sokkal fontosabb cél, hogy ismertté tegyük őket és teljesítményeiket ország-világ előtt. Mi mindannyian, nők és férfiak megérdemeljük, hogy lássuk előremutató elképzeléseiket, sokszor heroikus, máskor egyszerűen kimagasló egyéni teljesítményeiket.

Köszönöm nekik, hogy beengedtek a világukba és láthattam rémisztő mélységeket és hihetetlen magasságokat, fényt és árnyékot az életükből. Ismerjék meg ezt a 21 nőt, akik csodálatos elhivatottsággal teszik a dolgukat nap mint nap.

Kertész Éva

A HÖLGYEK

ELKÖTELEZETTSÉG ÉS MEGBECSÜLÉS

Jónéhány évtizeddel ezelőtt gyógyszerkutatóként kezdtem a szakmai pályafutásom. Akkoriban a kutatók többsége férfi volt. Aztán a ’90-es évek elejétől, amióta a gyógyszeripar szélesebb vertikumára is rálátok, azt tapasztalom, hogy egyre több sikeres és rendkívül tehetséges hölggyel találkozom, olyanokkal, akik véleményére adni fontos, olyanokkal, akik egymaguk utat mutatnak, értéket teremtenek. Ahogy a következő oldalakon látni fogják, a sikerhez vezető tulajdonságokról általánosságban beszélni hiábavaló – mindig az ember teljes személyisége, személyiségének összetevői teszik képessé egy-egy kiemelkedő feladatkör, hivatás, vagy küldetés maradéktalan ellátására, teljesítésére.

Munkám során, a kötetünkben szereplő 21 hölgy szinte mindegyikével együtt dolgozhattam, közelebbi-távolabbi munkakapcsolatban. Így örömmel támogattam azt az ötletet, hogy mutassuk be őket a magyar egészségügy szereplőinek. Mutassuk be őket úgy, ahogy ők vallanak magukról, és mutassuk meg őket úgy, ahogy Magyarország egyik legjobb portréfotósa látja őket.

A bemutatáson túl, illetve pont annak segítségével szeretnénk példaként állítani őket azon fiatalok elé, akik éppen a pályaválasztáson gondolkodnak, esetleg most fejezik be az egyetemet, vagy éppen végzés után munkahelyükön az első, sokszor nagyon nehéz, sokszor reménytelennek, kilátástalannak látszó éveiket töltik.

Példájukkal szeretnénk bíztatni őket, hogy legyenek céljaik, legyenek vágyaik, merjék megmutatni saját magukat, képviseljék bátran elképzeléseiket, elveiket, s vállalják fel mindazt, amit értéknek tartanak! S reméljük együtt azt, hogy a világ így általuk és segítségükkel nem csak gazdagabb, de szebb és jobb lesz!

A bemutatáson és példaadáson túl, van még egy fontos feladata ennek a Nőnapra elkészülő kiadványnak: köszönetet mondani mindazért, amit tőlük, és minden kiváló pályatársnőjüktől kaptunk, kapunk, amit a hölgyektől tanulhatunk!

Nem lehetünk érte soha elég hálásak. Köszönjük!

Az egészségügy, a gyógyszerkutatás és a gyógyszerágazat huszonegy elismert személyisége mind komoly szakmai múlttal rendelkező, magas szakmai színvonalat képviselő hölgy. Huszonegy életút, huszonegy munkásság, amely komoly figyelmet és megbecsülést érdemel. Különböző háttérről indultak, de valamen�nyiüket a megismerés kíváncsisága, a gondolkozás, munkájuk szeretete és a bölcsesség vezérelte. Méltó követői Pallasz Athénének, a bölcsesség istennőjének, mivel tudtak erősek és elkötelezettek lenni életükben és munkásságukban. Az kapcsolja őket össze, hogy mind a huszonegyen magukat talán sokszor nem kímélve fáradoztak szakmai elkötelezettségük, kitartásuk és kreativitásuk révén a hazai egészségügy jobbá tételéért.

Ahogy a molekulákat láthatatlan belső erők tartják ös�sze, úgy a kutatói alkotói közösségek koherenciáját és sikerét is az elkötelezettség mellett az együttműködés képessége, a türelmes kompromisszumkeresés valamint egymás értékeinek megbecsülése tartja össze.

Biztosra vehetjük, hogy nőként, anyaként és kutatóként számos szerepkonfliktust ügyesen oldottak meg, a ,,több műszak” és a sokszoros elvárások kereszttüzében álltak helyt, sikerrel szinkronizálták és katalizálták olyan kihívások megoldásait, amelyre mi, férfiak legtöbben képtelenek lennénk. Mindannyian hálásak lehetünk nekik azért, hogy hisznek abban, hogy mások javára és másokért érdemes tenni akkor is, amikor ezért nem jár közvetlenül elismerés vagy hírnév.

A kutatók általában introvertált személyiségek, akik a megismerés öröméért kutatnak, azonban fontos, hogy eredményeiket a nagyobb közösség, a társadalom is észrevegye és méltassa. A most közreadott és huszonegy kiemelkedő életutat bemutató kiadvány célba ér, ha megköszöni nekik, s rajtuk keresztül a nők ezreinek a kitartó munkát, a férfiaknak nyújtott támaszt és segítséget, s azt a csendes elköteleződést, amely világunkat, szebbé, kerekebbé és boldogabbá teszi.

Dr. Feller Antal vezérigazgató Hungaropharma

Dr. Perczel András tanszékvezető egyetemi tanár, Bolyai-díjas kutató, az MTA rendes tagja

A GYÓGYÍTÓ NŐK

BÜSZKESÉG

Az életemben meghatározó szerepet töltenek be a nők.

A gyógyító nők. Az édesanyám, akitől élni, szeretni tanultam, aki házi gyermekorvosként dolgozott, aki mélyen leírhatatlanul szerette férjét, hat gyermekét, és közben fáradtságot nem ismerve szenvedélyesen gyógyította mások gyermekeit. A feleségem, akivel jól összekapaszkodva felneveltük az öt gyermekünket, s közben egy pillanatig sem szűnt meg gyógyítónak lenni, s gyermekradiológusként napról napra racionális döntéseket hoz az ultrahang vagy a röntgengép mellett. A munkatársaim, akiknek nagy része nő, folyamatosan szakmai alázatra és arra a titokzatos képességre tanítanak, hogy az ember meg tudja sokszorozni az energiáit, kreativitását, szeretetét, sőt még az idejét is, ha másokról van szó.

Felemelő élmény végigolvasni 21 - az egészségügyért elkötelezetten cselekvő - nő életét. Szánt szándékkal nem írom, hogy 21 sikeres nő életét, mert a legnagyobb értékük nem a társadalmi elfogadottságukban, előmenetelükben rejlik. A legnagyobb siker, ha egy nő megtalálja, vállalja a hivatását, a másokért való szolgálatot és emellett megőrzi azt a sokszínű, vibráló valóságot, ami a nők sajátja, s ami a világot emberivé, élhetővé varázsolja. Mert ehhez a nők értenek jobban. Akár anyaként, akár pedagógusként, akár orvosként vagy nővérként szolgálják a rájuk bízottakat.

Miért is kell tartóra emelni a lámpást? Miért kell bemutatni ezeket a női életutakat? Sokakat személyesen is ismerve biztosan tudom, hogy ezek a nők megküzdöttek önmagukkal, a környezetükkel, és elköteleződtek egy jó ügy szolgálatában, ami a mi közös ügyünk: mások jólléte, egészsége. Nagyvállalatokat, kórházat vezetnek, kutatásokat, fejlesztéseket irányítanak, Életet varázsolnak a saját közegükbe, aztán hazamennek gyereket nevelni, takarítani, főzni, futni… Tisztelettel és csodálattal nézem őket. Örülök, hogy ismerhetem őket, örülök, hogy velük dolgozhatok.

Dr. Velkey György MRE Bethesda Gyermekkórház főigazgatója Magyar Gyermekorvosok Társaságának elnöke

Megtisztelő feladat olyan felkérésnek eleget tenni, amely reményeim szerint hozzájárul a magyar egészségügy néhány kiemelkedő személyiségét bemutató interjúkötet céljainak megvalósításához. Külön izgalmas kihívás, hogy e személyek mindegyike hölgy, akik más más említésre érdemes tevékenységük okán kerültek fókuszba. A könyvben szereplő 21 hölgy képzettsége, munkája szorosan kapcsolódik az egészségügyhöz.

Sikeres életutak bemutatása mindig érdekes, izgalmas olvasmány, ugyanakkor rendkívül motiváló példa is.

A könyv létrehozóinak, szerkesztőinek minden bizonnyal ez utóbbi is célja volt. Ma, amikor az egészségügyet olyan sok kritika éri, fontos, hogy annak pozitív oldalára, szereplőinek tevékenységén keresztül, is fény derüljön.

A bemutatott hölgyek valamennyien vezetők, az egészségügy egy-egy területének kiemelkedő képviselői.

Munkájukban sikeresek, tevékenységük hazai és nemzetközi megítélése kiemelkedő. Igen fontosnak tartom, hogy az egészségügy pozitív történései, kiváló egyéniségei széles körben publikusak legyenek, példát mutatva az e területen dolgozóknak.

Külön öröm számomra, hogy a szereplők között egyetemi oktatók is vannak, akik munkájuk révén folyamatos kapcsolatban állnak a fiatalokkal, így példamutató tevékenységük közvetlenül hat. A több, mint ötven éven át végzett egyetemi oktató munkám során ezt magam is tapasztalhattam. A kötetben szereplők közül néhányukkal oktatóként is találkoztam.

Büszke vagyok sikereikre. A bemutatott hölgyek valamennyien céltudatos munkával elért sikerek birtokosai, valamennyiünk számára példaképek. Őszinte köszönet mindazoknak, akik a kiadvány létrehozásában közreműködtek!

Dr. Vincze Zoltán professor emeritus

ELSŐRANGÚ NŐI VEZETŐK A MAGYAR EGÉSZSÉGÜGYBEN Ha valaki áttekinti a kötetben szereplő hölgyek életpályáját, bizonyára szemernyi kétsége sem lehet arról, hogy hozzáértésben, vezetői képességekben a férfiakéval teljesen azonos teljesítményeket talál. A szélesebb társadalomban mégis sokszor találkozunk a nők számára hátrányos megkülönböztetéssel, lebecsüléssel. Érdemes ezeknek a társadalmi hiedelmeknek az okait szemügyre venni.

Egészen távoli, sok százezer évvel ezelőtti őseink életében a nemi szerepek nagyon különbözőek voltak. A férfiak vadásztak, védték a közösséget ragadozók, és egyéb külső támadások elöl. A nők gyerekeket neveltek és megteremtették az átmeneti ”otthon” kényelmét mindannyiunk számára. A különbség alapja kemény biológia. A férfiak erősebbek, agresszívebbek, a nők pedig érzékenyebbek, sokkal jobbak az apró részletekben, éppen ez az, ami a gyermekneveléshez szükséges.

Az emberi faj evolúciós sikere az együttműködő, egymást életre-halálra támogató társak közösségein alapszik. A társak nők és férfiak, de szociális szerepeik differenciálódása illeszkedett a közösség igényeihez, és a korai időkben egyáltalán nem járt a női értékek lebecsülésével. A közösségi életforma olyan sikeres volt, hogy a kis emberi populáció hirtelen exponenciális növekedésnek indult és ezzel párhuzamosan életmódja is folyamatosan változott. Amikor megjelent az ipar, a technológia, egy darabig a férfi-női biológiai különbségekhez alkalmazkodott.

A nagy gépek mozgatása, a fizikai erőt igénylő szakmák hagyományosan férfi munkaerőt igényeltek. Így a korábbi hiedelmek is ennek megfelelőn változtak, a durva technológiai műveletekre a férfiakat vélték alkalmasabbnak. A technológiai evolúció azonban rendkívül gyors, és jó néhány évtizede a termelési folyamatok roppant bonyolulttá és kifinomodottá váltak. Ma már a nyers fizikai erővel semmire sem lehet menni az elektronikában, a szolgáltatásokban, az egészségügyben és szinte az egész iparban. De a vezetéshez sem szükséges agresszió, hanem megértés, figyelem, érzékenység, kompromisszumkészség.

A hölgyek ezekben biológiailag is kiválóak, teljesen

érthető, hogy egyre gyorsabban változik megítélésük. Nem valami ideológiai szempont diktálja azt a nézetet, hogy a női munkaerő éppen olyan jó, sőt sok esetben jobb, mint a férfi, hanem a technológia igényei. A társadalmi hiedelmek mindig elmaradnak néhány évtizeddel a valós folyamatoktól, ma még bizonygatni kell a női kiválóságot, holott a gyakorlatban elfogadott és remekül működik, mint ezt kötetünk is bizonyítja.

Prof. Dr. Csányi Vilmos az MTA rendes tagja

Tartalom Beke Zsuzsa

Csákó Ibolya

Kormányzati kapcsolatok és kommunikációs vezető Richter Gedeon Nyrt.

Gyógyszerész, rendőr alezredes Országos Rendőr-főkapitányság

8

17

Béres Klára

Duha Gabriella

Kommunikációs igazgató Béres Gyógyszergyár

Nyugalmazott igazgatósági elnök PHOENIX Pharma

11

20

Bittner Nóra

Füzesi Judit

Klinikai pharmakológus, onkológus Országos Onkológiai Intézet

Kereskedelmi és Marketing vezérigazgató-helyettes Hungaropharma

14

23

Higyisán Ilona

Ilku Lívia

Főgyógyszerész Bajcsy-Zsilinszky Kórház és Rendelőintézet

Igazgató Magyarországi Gyógyszergyártók Országos Szövetsége

26

35

Hohmann Judit

Illés Zsuzsa

Dékán Szegedi Tudományegyetem Gyógyszerésztudományi Kar

Igazgató Generikus Gyógyszergyártók és Forgalmazók Magyarországi Érdekvédelmi Egyesülete

29

40

Ignácz Andrea

Jakab Zsuzsanna

Gyógyszerész Király Gyógyszertár Nagykanizsa

Európai regionális igazgató Egészségügyi Világszervezet

32

43

Tartalom Kaizer Zsuzsa

Nagy Anikó

Orvos, gyógyszerész Szeged

Főigazgató főorvos Heim Pál Gyermekkórház

46

55

Kondorosi Éva

Némethi Erika

Széchenyi-díjas biokémikus az Európai Tudományos Tanács alelnöke

Igazgató Innovatív Gyógyszergyártók Egyesülete

49

58

Lenkefi Ida

Pozsgay Csilla

Belkereskedelmi igazgató Egis Gyógyszergyár

Főigazgató Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet

52

61

Szökő Éva Elnök Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság

64 Zelkó Romána Dékán Semmelweis Egyetem Gyógyszerésztudományi Kar

67

Impresszum Készült Kertész Éva újságíró ötlete alapján a Hungaropharma Zrt. Támogatásával. © Csehi Marianna, Jani Kinga, Keleti Andrea, Kertész Éva, Marton Éva, Szabó Norbert 2017 Kiadó: Hungaropharma Zrt. Felelős kiadó: Dr. Feller Antal vezérigazgató Fotó: Nánási Pál

Zolnay Kriszta Vezérigazgató Richter Gedeon UK

70

Borítóterv és grafikai munka: Németh Dániel Nyomdai kivitelezés: EPC Nyomda Felelős vezető: Szigeti Attila Minden jog fenntartva, a kiadvány egyetlen részlete sem használható fel és nem sokszorosítható a Kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Megjelenik 4000 példányban.

Budapest, 2017

Beke Zsuzsa 18 ÉVE A RICHTERREL

ennyi időre van szükség. Azóta szerencsés esetben nem fordul elő, hogy ülök egy megbeszélésen és nem értem, hogy miről beszélnek körülöttem.

Egyébként könnyedén bevállalja, ha nem ért valamit?

Előfordul, hogy egy-egy témával kapcsolatban kérdéseim vannak, olyankor felhívom azt a kollégámat, aki ért hozzá, és megkérem, hogy segítsen. Tanulni sosem szégyen, a tudni akarás pedig az egyetlen kulcs a fejlődéshez. A Richterre amúgy is jellemző, hogy nem kínos valamit nem tudni. Egy gyógyszergyárban kultúrája van annak, hogy a tudást folyamatosan fejleszteni kell, enélkül kudarcra van ítélve.

Az elmúlt majdnem két évtizedben mit tett ehhez a vállalati kultúrához, a mostani Richter-képhez?

A tudatos márkaépítést 16 évvel ezelőtt a nulláról kezdtük el, előtte nem volt ilyen tevékenység. Hogy milyen legyen a Richter imidzse, az egy csapatmunka eredménye és nem az én érdemem. Persze, álszerénység lenne azt mondani, hogy én nem tettem hozzá semmit, de tudatában vagyok annak, hogy a vezetői lét igen csalóka, s nagy a hibázás lehetősége, ha a vezető menet közben elfelejti, hogy ki is ő valójában. Nem kell úgy tenni, mintha nálunk lenne a bölcsek köve, mintha mi mindenben etalonként működnénk, annál is inkább, mert a mi szakterületünk is folyamatosan változik és újul. Az elmúlt öt évben például azt tanultuk meg, hogy a nemzetközi környezetben működő, ma már multinacionális Richter csoport kommunikációját hogyan kell felépíteni, s ennek a tanulási folyamatnak még messze nem vagyunk a végén. A munkánk 50 százaléka ugyanis nem a hazai, hanem a nemzetközi piacon zajlik.

A munkája miatt időnként fel kell ölteni a páncélt, emögött nehéz önazonosnak maradni?

Nőként talán könnyebb. Természetesen nekünk is fontos a munkahely, de a munka után hazamegyünk, bevásárolunk, hozzuk-visszük a gyerekeket, anyaként is helyt kell állnunk. Ez az otthoni szál nekem mindig segít abban, hogy megmaradjon az egészséges egyensúly.

Többször kiemelte, hogy anyaként is mennyire jó volt a Richterben lenni.

Hálás vagyok a Richternek, és személy szerint a főnökömnek, hogy sosem kellett választanom a munkám és az anyaságom között. Jellemzően ott

Két idegen nyelvet felsőfokon beszélt, ennek köszönhette, hogy iskolái elvégzése után az Állami Vagyonügynökség sajtó- és marketing osztályán lett főmunkatárs. A Richterrel a ’90-es évek végén, egy izgalmas időszakban került kapcsolatba, éppen akkor, amikor a céget bevezették a tőzsdére. A rendszerváltás után a piacának jelentős részét elveszítő magyar gyógyszergyár egyetlen esélye a tőzsdei lét, a tőkebevonás volt, ebben segédkezett pályakezdő közgazdászként.

A tranzakció után nem sokkal Bogsch Erik hívására igent mondott, s 1999 óta Beke Zsuzsa sorsa összefonódik a Richterrel. Mintegy tizennyolc év közös munka után is magázódik a vezérigazgatóval, egyszerűen azért, mert így szokták meg, annak ellenére, hogy naponta többször beszélnek. „Elkényeztetett lány vagyok, budai polgári családból származom, ahol mindenki humán értelmiségi, festő, író, pedagógus, tehát van egy ma is nagyon stabil családi hátterem. Csodálkoztak is azon, hogy miért nem lettem művész, de én nem éreztem a késztetést, hogy ebbe az irányba induljak. Budán nőttem fel, ott jártam gimnáziumba, majd kikötöttem a Külkereskedelmi Főiskolán, és üzemgazdász lettem, ezután elvégeztem egy angol pénzügyi szinkrontolmács iskolát. Egyébként egyetlen egyszer dolgoztam szinkrontolmácsként, és akkor rájöttem, hogy ez olyan iszonyatos stressz, amit én nem tudok elviselni” – vall a kezdetekről Beke Zsuzsa, aki 2005 óta a Richter Gedeon Nyrt. PR és Kormányzati Kapcsolatok vezetője.

A nagyobbik fia 22, a kisebbik 18 éves.

Amikor Bogsch Erik a Richterbe hívta, nem sok tapasztalata volt a gyógyszeriparról. Többször is előfordult, hogy nem értett valamit a megbeszéléseken?

Amikor először mentem állásinterjúra, megkérdeztem a vezérigazgatótól, hogy mennyi időnek kell eltelni, mire mindent átlátok. Azt válaszolta: az körülbelül 5 év lesz. Akkor az nekem hihetetlenül soknak tűnt, de most azt gondolom, hogy ha valaki a gyógyszeripart a teljes spektrumában át tudja látni a kutatástól a fejlesztésig, a gyártástól a kereskedelemig, a marketingtől a kommunikációig, ahhoz valóban 8-9

„Hálás vagyok a Richternek, és személy szerint a főnökömnek, hogy sosem kellett választanom a munkám és az anyaságom között.”

Beke Zsuzsa

BZs tudtam lenni a gyerekek mellett, ha betegek voltak, vagy bármikor, amikor szükségük volt rám. Nekem például mondott már olyat a főnököm, hogy menjek haza, mert hallotta, hogy nagyon lázas az egyik gyerekem. Vannak olyan cégek, ahol ezt nem teheti meg egy anya, hanem mindig a nagymama vagy a babysitter kell hogy megoldja. Ez persze nem azt jelentette, hogy kevesebbet kellett volna dolgoznom, mert bepótoltam mindent, csak nem volt rajtam az a szörnyű nyomás, hogy teljesen félre kell tennem az anyai szerepkört. Átlagosan napi hány telefont és e-mailt kap?

A telefonokat nem számolom, naponta 200-250 e-mailem érkezik, ezek egy része olyan, amivel nincs feladatom, de 40-50 levéllel biztosan foglalkoznom kell. Van bennem egy állandó feszültség, hogyha nekem valaki ír, akkor arra a levélre minél hamarabb próbáljak válaszolni, de sajnos előfordul, hogy hiába szeretném, egyszerűen aznap nem fér bele az azonnali válasz. Valószínű, minden vezető számára óriási stresszt jelent a napi küzdelem a rá zúduló információáradattal. És mindenre ön akar válaszolni?

Nem, mostanra megtanultam, hogy nem lehet. Évente 60-70 rendezvényt, kampányt szervezünk, filmeket készítünk, van egy 100 fölötti médialistánk, a sajtóval napi kapcsolatot tartunk. Rengeteg a külső és belső kommunikációs feladat, mindezt egy személyben nem lehet átlátni. Meg kell tanulni bízni a többiekben és delegálni a feladatokat. El kell fogadni, hogy sok mindent lehet, hogy nem én látok át legjobban a hazai vagy a nemzetközi piacon, hanem a kollégáim. Olyan emberekkel kell együtt dolgozni, akik a vezető teljes bizalmát élvezik és akkor nincs az a feszítő érzés, hogy nélkülem nem működik a rendszer. Tudom, hogy melyek azok a feladatok, amelyekhez mindenképpen én kellek, egyébként a kollégáim lelkiismeretesen és jól megoldják az összes többit.

Mely kvalitásoknak veszi leginkább hasznát a munkájában?

Mindennek az alapja a jó szakmai ismeret és az egészséges szerénység, de kell egy belső motiváltság is, ami abban segít, hogy minden nap lelkesedéssel és odaadással lehessen ellátni a munkát. Ezen túl szükséges egy jó adag kompromisszumkészség, hiszen ahhoz,

hogy egy ilyen nagy szervezeten belül gördülékenyen menjenek a dolgok, állandó együttműködésre, csapatmunkára van szükség. Fontos a lojalitás a cég felé, no meg a kitartás, és ha az ember mindent a legjobban csinál, akkor sem gondolhatja azt magáról, hogy pótolhatatlan. Talán sokan nem szeretik azt a szót, hogy alázat, de szerintem nem túlzás alázatról beszélni. Arra is szükség van.

Melyik a legnehezebb?

Szerintem a kitartás. Azt látom, hogy egy-egy projekt akkor tud sikeres lenni, ha abban rengeteg munka van. Semmit nem adnak ingyen, a siker nem jön csettintésre, van úgy, hogy évekig kell küzdeni valamiért. A Richterben számos példa van erre. Nyilván sok kudarcélmény is éri az embert közben, amivel kezdeni kell valamit. Ahogy anyukám szokta mondani, ez nem egy fáklyás menet.

Tart néha szünetet?

Meg kell találni, hogy a munka mellett melyek azok a dolgok, amik segítik az embert abban, hogy ne égjen ki. Nagyon szerencsés vagyok, mert az életemben sok ilyen van: a gyerekeim, a barátaim, a sport. Ma már nem divat fiatalon szülni, én huszonkét évesen lettem anya, a fiaim és közöttem nincs nagy generációs szakadék. Mi még könnyedén beszéljük és reményeim szerint értjük is egymás nyelvét és tudunk úgy közös programokat csinálni, hogy az mindenkinek jó legyen. Vannak barátaim, akik stabilan ott vannak mellettem, és nem utolsó sorban számomra fontos a sport, ami a legjobb kikapcsolódás, pihenés.

Ha nincs időm squasholni vagy a cross fittre, akkor futok, általában 12-13 kilométert, és imádok vitorlázni a Balatonon.

Meg tud feledkezni a teljesítményről, vagy pihenés közben is versenyez?

Azt nem érzem éppen, hogy a maratont le kellene futnom, de azért koncentrálok a teljesítményre. Én akkor élvezem a sportot, ha kilépek a komfort zónából. Lehet úgy is sportolni, hogy ne legyen megerőltető, de annak mi értelme van. Így vagyok a munkával is. Attól nem lehet fejlődni, ha bennmaradok a jól működő rendszerben. Szeretem, hogy sokszor ki kell lépnem a megszokott rutinból. Őszintén fel tudok nézni azokra, akik képesek a komfort zónából bátran kilépni, mivel ez visz előre. ¶

10-11

Béres Klára EGY LEGENDA SZÜLETÉSE ÉS ÉLETBEN TARTÁSA Tizennyolc évesen, a legnehezebb időszakban került a Béres családba. A később legendássá vált tudóst, Béres Józsefet kuruzslónak kiáltották ki. A rendőrség megfigyelte, közben az orvostársadalom hallgatott. Béres Józsefnek nem volt egyebe, csak a hite saját magában, és a családja. Ennek a családnak lett része Béres Klára.

Mindez nem történt volna meg, ha... Klára a gimnázium vége felé nem dönt úgy, hogy vegyész szeretne lenni, egyetemen folytatná a tanulmányait. A felkészülésben, az akkor már egyetemista ifjabb Béres József segített neki. A közös tanulás eredménye a sikeres felvételi, és egy máig tartó kapcsolat lett.

A fiatalok egymásba szerettek. 1977-ben házasodtak össze, amikor ifjabb Béres József lediplomázott.

Abban az évben amikor Klára is megkapta vegyész diplomáját, megszületett első gyermekük, Melinda majd 1987-ben Marcell, néhány évre rá pedig Merse.

Diploma után József és Klára is kutató vegyészként dolgoztak. 1989-ben, a rendszerváltást követően, megalakult a Béres Részvénytársaság, s mindketten Béres József mellé állva csatlakoztak a céghez. Jelenleg ifjabb Béres József a vállalatcsoport elnöke, Klára pedig a cégcsoport kommunikációs igazgatója. Ön meglehetősen fiatalon, a legnehezebb időszakban került a Béres családba. Milyen volt testközelből átélni a meghurcoltatásokat, az akkor esélytelennek tűnő küzdelmet?

Apósom soha, egyetlen pillanatra nem hátrált meg a kihívások elől. Az eredményeiért megdolgozott, tudta az igazát, rendíthetetlenül hitt magában.

Bennünket igyekezett a megpróbáltatásoktól távol tartani, féltett minket. Persze már kellően érettek voltunk ahhoz, hogy megértsük mi történik vele, és mi mindig mellette álltunk. Nem tudom, mi lett volna a történet vége, ha nem jön a rendszerváltás.

Az ő megkérdőjelezhetetlen kitartása és a politikai fordulat kellett ahhoz, hogy ez az ügy életben maradhatott.

Hogyan kezdődött a Béres történelem, ahogyan ön szokta nevezi?

Valóban történelemnek nevezem, mert történelmi korszakon ível át a mi történetünk. Apósom fiatal

kutatóként soha nem hitte, hogy egykor majd emberi betegségekkel foglalkozik majd. Összehasonlító elemzések eredményeként jött rá arra, hogy a talaj megfelelő nyomelem és ásványi anyag ellátottságának óriási szerepe van a növények betegségekkel szembeni ellenálló képessége tekintetében. A létfontosságú nyomelemek immunerősítő hatását már az állatoknál is megfigyelte. Ezeket az eredményeket használta fel, amikor a húga megbetegedett. Agydaganatot diagnosztizáltak nála. Nem maradt más választása, a saját felelősségére - pontosan tudva, hogy ezzel kárt nem okozhat - elkezdte adni a húgának az akkor már meglévő elsődleges Béres Cseppet.

A testvére jól reagált rá, gyorsan javult az állapota.

Ennek aztán gyorsan híre ment, a legenda szárnyra kapott… És jöttek a betegek. Egyre több, és több.

Milyen esztendőt írtunk akkor?

1972-őt, ekkora állt össze a Béres Csepp, amelyért egyre többen keresték fel dr. Béres Józsefet. Folyamatosan kígyózott a sor a házuk előtt, és ő mindent elkövetett, hogy segíthessen a betegeken. A cseppeket a kisvárdai lakásuk konyhájában állította ös�sze, és ingyen adta a hozzá fordulóknak. De minden téren segített.

Azt mondta, ha nincs rendszerváltás, ma nem lenne Béres Csepp.

1989-ben jött létre a Béres Részvénytársaság, az újonnan megalakuló részvénytársaságok sorában az elsők között. De ne a mai sikeres vállalkozásra gondoljon senki, hanem egy bizonytalan sorsú pici cégre, alig tíz elszánt emberrel, akik hittek Béres Józsefben, és meg akarták váltani a világot. A marketingstratégiát maga az élet írta. A cégalapítással szinte egy időben levetítették a korábban betiltott dokumentumfilmet az apósomról. Akkoriban két tv csatorna volt mindössze, a filmet egész Magyarország látta. Béres József története egyszerre közismert lett, és mindenki a cseppjeit akarta. Nem győztük a gyártását. Aztán a rendszerváltás utáni piacgazdálkodással együtt nekünk is meg kellett tanulnunk a professzionális marketinget, és a kommunikációt.

Szükség lett szakemberekre. Egy napon az akkori vezérigazgatónk azt mondta: Klárikám, legyél te a PRes. Jó adottságaid vannak hozzá, jól kommunikálsz, vegyész vagy, családtag vagy. Szívem-lelkem a Béresé

Béres Klára

BK – válaszoltam neki -, de mi a csuda az a PR? Akkortájt ez a fogalom idehaza teljesen ismeretlen volt, az egyetemeken sem tanították még. Az országban induló első PR tanfolyamon már ott ültem … Idővel a 10 fős csapatból lett 20 lett, majd 100, mostanra közel 400-an dolgozunk a gyógyszergyárban.

Amikor az utódok a nagy elődök nyomdokaiba lépnek, óriási a felelősség, hogy eltévednek a feladatok között. Önök számára mi a fő cél?

Alapértékeinket megtartva továbblépni, fejlődni, az apósomtól örökül kapott tudást kiteljesíteni, és a világ előtt ismertté tenni. Sikeres magyar vállalatként szeretnénk jelen lenni a globalizálódó világban is. Ezt fogalmaztuk meg a magunk feladataként, ami nem kevés. De, ha arról kérdeznek minket, hogy megérte-e a kutatói karriert az üzletemberére váltani, egyértelmű a válaszunk: tudjuk, hogy értéket teremtünk, hogy készítményeink nagyon sok embernek segítenek, és ez nagyszerű érzés. Hálásak vagyunk a gondviselésnek, hogy erre az útra terelt bennünket, nagyon szeretjük a munkánkat, igyekszünk tisztességgel helytállni.

Annak idején a lakosság a Béres mellett tette le a voksát.

Akkor volt egy szabadságszerető rebellis attitűd abban, hogy a kétkedőkkel szemben az emberek a cseppekben hittek. Most hogyan lehet megszólítani az embereket?

Minden kornak és minden nemzetnek megvan a maga jellegzetessége. Ahhoz, hogy hatékonyan tudjunk szólni az emberekhez, ismernünk kell őket, ismerni kell a hely jellegzetességeit, az ott élők habitusát, szokásaikat. Mi elsődlegesen Magyarországon vagyunk jelen, a hazai pálya jelent bizonyos előnyt a külföldiekkel szemben. A magyar embereknek nagy lelkük van, büszke, igazságszerető és tudatos nép vagyunk. Nagyon fontos, hogy üzeneteinkkel emocionálisan is tudjanak azonosulni. A Béres legnagyobb ereje a hitelesség. Az emberek bíznak bennünk és a termékeinkben. Mi ezt az eddigi életünkben úgy érzem, megszolgáltuk, és úgy dolgozunk, hogy továbbra is így maradjon.

Büszkeségre van ok bőven. Több mint 70 termék, több mint 220 kiszerelésben. És most kezdenek nyitni a külföldi piacok felé. Másként kell megszólítani a külföldi vásárlót?

Most fejeződik be a gyógyszergyárunkban egy nagy fejlesztés, ami lehetővé teszi, hogy nagyobb akti-

vitással forduljunk a külföldi piacok irányába. Az idén indultunk el a román piacon, ami egy új, óriási és izgalmas kihívás a számunkra. Más országról van szó, az ott élők habitusa is más. Azt tudjuk, hogy a román lélek vonzódik a mesevilághoz, a varázslathoz. A Béres Cseppel is egyfajta „mágikus” megjelenésünk van. Hamarosan kiderül, hogy jól gondolkoztunk-e. Önök az egyedüli magyar gyógyszergyár, ami magyar tudott maradni. Hogyan sikerült ez?

A családi filozófiánk része, hogy szeretnénk megőrizni a függetlenségünket. Nagyon megérintett minket az a heroikus küzdelem és munka, amit apósom végzett. Azt láttuk, hogy ő az egész életét erre a munkára tette fel. Akkor nekünk kutya kötelességünk ezt megtartani, ezt tovább építeni. Ma már egészen határozottak vagyunk ebben a tekintetben, de nem volt mindig így. Volt, hogy a menedzsment azt javasolta, vigyük tőzsdére a céget, mert gyorsabb előrelépést jelenthet, ha pénzt tudunk bevonni a működésbe. Ezen nagyon komolyan el kellett gondolkodnunk, végül az előbb említettek miatt a ’nem’ mellett döntöttünk. Ha lassabb ütemű is a fejlődésünk, de a magunk urai maradunk. Hiszünk magunkban, a munkatársainkban, apósomtól pedig tanultunk annyi küzdeni akarást, hogy legyen bennünk elég erő, elszántság és bátorság a nehézségek leküzdéséhez.

45 éve tart a Béres története. Meddig tarthat még?

Bízunk benne, hogy még nagyon sokáig! Termékeink modernek, lépést tartunk a tudománnyal. Azt is szoktuk mondani, hogy id. Béres József cseppjei is aktuálisabbak, mint valaha, Elég, ha csak a környezetszennyezésre, a termőföldek kizsigerelésére gondolunk, vagy a termékekre, amiket vásárolunk. Élelmiszereink minőségét már ne is emlegessük. Óriási jelentősége van a létfontosságú anyagok pótlásának, a preventív gondolkodásnak, az egészségtudatos magatartásnak. Ez a Béres filozófia.

Mindemellett nagy szerencse, hogy a három gyermekünk közül már kettő velünk dolgozik a vállalatban. Sok erőt ad, hogy tudjuk, utánunk is van folytatás. Változik a világ, s vele változunk mi is, tele vagyunk tervekkel, és optimistán várjuk a holnapot. ¶

12-13

„Sikeres magyar vállalatként szeretnénk jelen lenni a globalizálódó világban is.”

Béres Klára

Bittner Nóra AZ EMBER, AKI NEM SZÜLETIK ORVOSNAK...

Bittner Nóra Szentgotthárdon született, majd szüleivel Győrbe költözött. Édesapja református lelkész, édesanyja nővérként dolgozott. „Gyerekkorom óta rettenetesen kíváncsi természetű vagyok, engem már akkor is sokminden érdekelt. Ebben nagy segítségemre volt édesanyám, aki orvosnak készült, majd harmadéves egyetemistaként férjhez ment az én református lelkész édesapámhoz. Mindez az ’50-es évek közepén történt. Ez a házasság ebben a korban egyet jelentett azzal, hogy „elvágta” anyámat ettől a pályától. Akkoriban egy lelkész felesége nem járhatott egyetemre. Édesanyám nem mondott le teljesen a hivatásáról, BCG-nővérként dolgozott és ha tudott, vitt magával. Néztem ahogy beoltja a csecsemőket, és mindent tudni akartam az emberi testről, hogy mi hogyan működik.”

Az orvosi egyetem előtt egy évig a győri gyermekkórházban dolgozott, majd az egyetem elvégzése után a pécsi tüdőgyógyintézetbe került. Ekkor kezdett foglalkozni a tüdő-onkológiával, hiszen világszerte egyre több kutatási eredmény bizonyította, hogy nem kell lemondani a tüdődaganatos betegekről, új módszerekkel az időben észlelt betegség túlélése jelentősen javítható. Az onkológia felé tett tudatos lépések az Országos Onkológiai Intézetig vezették, ahol jelenleg a kemoterápiás belgyógyászati ambulancia vezető főorvosa.

A később megszerzett jogi ismeretek segítették eligazodni a szabályok között, ugyanis ismerni kell a betegek jogait, véleménye szerint e tekintetben Magyarország még gyerekcipőben jár. Emellett megszerezte az egészség-közgazdász másoddiplomát, amelyet nélkülözhetetlennek tart a gyógyszerelés, az egészség-hatékonyság reális felméréséhez. Az elmúlt esztendőben a Magyar Rákellenes Liga elnökévé választották, idén azonban lemondott erről a posztjáról. Ő az az ember, aki sosem mondaná, hogy „mióta az eszemet tudom, orvos szerettem volna lenni”.... Ennél sokkal jobban érdekelte az éneklés, álmaiban ugyanis világjáró operaénekes volt. Amikor dönteni kellett a továbbtanulásról, szülei féltették a középszerűségtől, mondván, nem lehet mindenkiből Sass

Sylvia, ezért azt tanácsolták, hogy biztos, ami biztos, előbb legyen egy polgári foglalkozása. Az orvosi pálya felé irányította az a gyerekkori „élménye”, mikor három éves testvére súlyos beteg lett, életveszélyes állapotba került, s hetekig küzdöttek az életéért. „Akkor úgy gondoltam, ha egy ilyen beteg gyereket meg tudnak gyógyítani, akkor én abban a munkában szeretnék részt venni - pörgeti vissza az időt Bittner Nóra. „Ezért akartam orvos, pontosabban gyerekgyógyász lenni.”

A zene a mai napig elmaradhatatlan, katartikus élmény maradt az életében, örömét-bánatát kiénekli magából, s ha ideje engedi, zongorázik is kicsit.

Visszatekintve, minden jó volt úgy, ahogy történt, megtalálta ezen a pályán azt a kiteljesedést, ahol a kíváncsiság, az emberekkel való foglalkozás, a humánum találkozik.

Ha gyerekgyógyász akart lenni, akkor miért nem lett gyerekgyógyász?

Volt egy emlékezetes gyakorlat, amikor lumbálpunkciót kellett csinálnunk egy kisgyereken, ami iszonyatosan fájhatott neki… sosem felejtem el azt a sikítást. Képtelen voltam átérezni, hogy az ő gyógyulása érdekében erre van szükség, és zokogva rohantam ki a teremből. Ekkor döntöttem el, hogy felnőttekkel akarok foglalkozni. Alapszakvizsgát tettem tüdőgyógyászatból, később már Budapesten erre épült a klinikai onkológia, majd a kutatások kapcsán a klinikai farmakológia. Kutatási területem a tüdődaganatok és a csont-metasztázisok ös�szefüggése.

A daganatos betegek gyógyítása kevésbé tűnt nehéznek?

Az onkológia az egyik legdinamikusabban fejlődő tudományág. Az a daganatos beteg, akiről 15 éve még lemondtak, ma időben felfedezve a betegségét esélyt kap a felépülésre, sőt a teljes gyógyulásra, s ki tudja mi történik majd a következő 15 évben. A családomban sajnos több onkológiai betegségen átesett hozzátartozóm van, s amikor az embernek ilyen személyes indíttatása van, akkor még elszántabban keresi a megoldásokat.

Azért kezdett el kutatni, mert kíváncsi?

A kíváncsiság a legnagyobb motiváció. Egyrészt nagyon izgalmas feladat a daganatok biológiai

14-15

„Sokan eljutunk a racionalitás határáig, ahol kénytelenek vagyunk megállni.”

Bittner Nóra

BN viselkedésének megértése, de ennek a másik oldala is roppant érdekes, amely azt mutatja meg, hogy hogyan lehet a teóriát az élő rendszerben alkalmazni, az ismereteket a napi gyakorlatba illeszteni. Egy gondolat mindig újabbat vet föl, főképp, ha nem hagy nyugodni a kíváncsiság, és én tudni akarom, hogy mi miért történik.

Valóban mindenre választ akar kapni?

Egy idő után rájön az ember, hogy nem lehet mindenre választ kapni, sőt nem is kell.

Ezt a kutató orvos habitusával el lehet fogadni?

Muszáj. Sok orvos jut el idáig. Alapvetően és mindenek előtt a tapasztalásra és a rációra hagyatkozunk, s ennek ellenére, vagy lehet, hogy pont emiatt sokan eljutunk a racionalitás határáig, ahol kénytelenek vagyunk megállni. Ez az a pillanat, amikor a hit és a tudomány találkozik és a legnagyobb békében él együtt tovább. Nem tudhatjuk mindenre a magyarázatot. A kutatás végső soron mértéktartásra és alázatra nevel, és annak a megélésére, hogy az emberi szervezet milyen csodálatos és jól szervezett.

Ha ezt felismerjük, akkor bizonyos dolgokat el kell engedni, és azok rendszerint meg is oldódnak mindenféle racionális beavatkozás nélkül.

A betegek hallanak öntől olyat, hogy bízzanak a sorsukban?

Ha ez a betegség valakinél kialakult, van, hogy tudjuk az okát, van, hogy nem. Az a lényeg, hogy a beteg azt az utat válassza, ami segíti, és bízzon abban, hogy ez a megoldás a gyógyulás felé vezeti.

Könnyebb a betegséggel megküzdeni, ha az ember elfogadja, hogy a betegségének oka és célja van az életében.

Azt hogyan lehet megélni, ha a betegnek maga az orvos személye jelenti a hitet?

Természetes, hogy a beteg bizalmát mint kezelőorvos meg akarom szerezni, hiszen hosszú időre szól a mi szövetségünk. De ez óriási felelősség, amivel nem lehet visszaélni, ráadásul fel kell mérni azt is, hogy a beteg mennyit akar tudni a saját betegségéről. És ha nem akar tudni róla?

Nekünk orvosoknak ezt tiszteletben kell tartani, és alkalmazkodni a beteghez. Sosem szoktam áltatni a beteget, a mérlegelést mindig rábízom, mert a döntés csakis az övé. De nem lehet annál több terhet rájuk rakni, mint amit abban a pillanatban el

tudnak viselni, mert vagy összeroppannak, vagy elmenekülnek.

Mennyire engedheti meg magának az orvos az empátiát?

A beteg embert komplexen kell kezelni, és ebbe nemcsak a különböző terápiák tartoznak, hanem a pszichés vezetése is. A beteg egy másik ember, akinek lelke van. Igyekszem empátiával fordulni felé, mert átélem azt, hogy én mit éreznék, ha ebben a helyzetben lennék. Az objektivitás érdekében persze meg kell húzni egy határt. Amikor el kell veszteni egy beteget, az a legnehezebb döntés az orvos életében. A felismerés, hogy nincs értelme kínozni őt egy kemoterápiával, mert csak a mellékhatások gyötrelmeit erősítjük. Ez nem azt jelenti, hogy elengedem a kezét és kezelés nélkül marad, a tüneteit mindvégig kezeljük.

Lehet hinni a csodákban, ha az onkológiáról beszélünk?

Szakterületemen a két leggyakoribb betegség az emlő- és a vastagbél daganat, gyakorlatilag az eredmények itt a legátütőbbek, de a tüdődaganat kezelésében is nagyon sokat haladtunk. Pár éve az áttétes tüdődaganatos betegek napjai szinte meg voltak számlálva, ma azonban az immunterápiával - megtartott életminőség mellett – akár még 3-4 évet is tudnak élni, a családdal, sok boldogságot megélve és nem ágyhoz kötötten, kiszolgáltatottan. És tudom, hogy amikor eljön az idő és el kell menni, akkor 4-5 év csak egy pillanatnak tűnik, de aki orvosként követi a folyamatot, az látja az eredményt.

Szigorú embernek tartja magát?

Igen, elsősorban magammal, de talán másokkal is szigorú vagyok. A környezetem ezt nem mindig veszi jó néven, holott én pont azzal adom meg a tiszteletet a másik embernek, hogy nem várakoztatom, nem élek vissza az idejével. A betegekkel kevésbé vagyok szigorú, mert látom a sorsukban az esendőséget.

Mikor volt utoljára elégedett?

Akkor vagyok igazán elégedett, amikor a betegeim részéről érkezik visszajelzés, és elismerik azt a szakmai és emberi küzdelmet, amit én is tettem a gyógyulásukért. Emellett van egy munkán kívüli életem, ahol a családom összetartása mindennél fontosabb. Amikor együtt vagyunk, az a legjobb érzés a világon. ¶

16-17

Csákó Ibolya MINDIG OTT, AHOL A KIHÍVÁSOK VANNAK

Csákó Ibolya Balmazújvárosban született. Az egyetemen ismerkedett meg a férjével, és még ott a kollégiumban össze is házasodtak. Az évfolyamtársak a mai napig emlegetik a hatalmas koleszos esküvőt, pedig az 26 évvel ezelőtt történt.

Ibolya az egyetem után kórházi gyógyszerészként helyezkedett el, de csak másfél évig dolgozott. Másfél év után terhes lett. Férjével soha nem terveztek hosszú távra, nem döntötték el, hogy karrier legyen vagy nagy család. Esetleg kisebb család, és mellette a szakma. Úgy érezték mindketten, hogy kellenek a kihívások, a megugrandó akadályok.

Ibolya otthon volt a kislánnyal, amikor férje azzal állt elő, hogy a rendőrségen gyógyszerész végzettségű embert keresnek. Jelentkezett. Felvették.

Kislányuk, Fanni 20 hónaposan bölcsibe, ő pedig új munkahelyére a székesfehérvári rendőrségre ment dolgozni. Az volt az addigi legnagyobb váltás az életében, ami furcsa, de egyben igazán izgalmas élethelyzetet teremtett. A rendőrök még nem tartották rendőrnek, a gyógyszerészek pedig már nem tartották gyógyszerésznek. Íme két akadály, amit egyszerre kellett átugrani.

Amikor azt kérdezem, hogy vajon néhány év múlva, ha szeretnék interjút készíteni vele, akkor is a rendőrpalotából sétál majd ki? Válaszként csak mosolyog. „Mindig ott leszek, ahol kihívások vannak”- mondja, és ha lehet, még egy kicsit szélesebb mosollyal. Ön hivatalosan dr. Csákó Ibolya, bár ritkán használja így a nevét.

Ebben az az érdekes, hogy amikor elvégeztem az egyetemet, akkor a gyógyszerészeknek még nem járt a doktor titulus. A férjem viszont rendőrorvos lett, így én doktorné lettem. Nem szerettem, ezért nem is használtam azt a két betűt. Ne a férjem lévén legyek az, aki. Ezért mindig el is hagytam a nevem elől, és Csákó Ibolyaként mutatkoztam be. Aztán felötlött bennem, hogy öt év így is, úgy is eltelik az ember életében, akkor miért ne telne hasznosan, és én is szeretnék egy doktori címet.

Így lett a jogi egyetem?

Igen. Életem egyik legkeményebb időszaka volt.

Akkor 27 éves voltam. Még mindig Székesfehérváron laktunk, viszont a férjem egy teljes évig a Sínai-félszigeten dolgozott. Pont az államvizsgát, a legnehezebb hónapokat csináltam végig teljesen egyedül. A nagyszülők 220 a férjem pedig 2300 kilométerre tőlem. Jeges tél volt, olyan, mint a mostani, és emlékszem, a legnagyobb félelmem az volt, nehogy elcsússzak a jégen, mert akkor borul minden.

Amikor meglett a jogi diplomája, nem fordult meg a fejében, hogy lám egy újabb kiváló alkalom a váltásra?

Abszolút alkalmatlan lennék ügyvédnek. Ügyész, vagy bíró, az talán igen, de ügyvéd az biztos nem. Megsajnálom az embereket.

A jogi egyetemen megszerzett tudást használja?

Folyamatosan. Támaszt ad, segít eligazodni az emberek, a kritikus helyzetek és a jogszabályok között.

A laikusnak kívülről úgy tűnhet, mintha ön lenne az intézményesített gyógyszer-bűnözés elleni küzdelem, egy személyben.

Ez olyannyira csapatmunka, hogy még határok sincsenek. Az eddigi legnagyobb fogás Magyarországon is nemzetközi összefogás eredménye volt. Egy békéscsabai család, apa, anya, anyós, após 3 milliárd forintnyi forgalmat bonyolított hamis gyógyszerekkel. Nem ők állították elő a gyógyszereket, „csak” megvásárolták, és Békéscsabáról a világ 73 országába postázták ezeket a készítményeket. Zömében Viagrát. A németek figyeltek fel arra, hogy ugyanarról a címről folyamatosan érkeznek hamis gyógyszerek. Az ügy felgöngyölítésébe végül a kínaiak is beszálltak, mert a hamis szer onnan érkezett. Igazi, nemzetek közötti, közös munka volt. A siker összefogás nélkül elképzelhetetlen lett volna.

Feltételezem, ez a nemzetközi összefogás nem kirívó, egyedi eset. Arra gondolok, hogy általában együtt kell dolgozniuk, hiszen a hamis gyógyszer nem jelentkezik be a határnál.

A cél, és amerre most tartunk, hogy Európa egységesen tudjon fellépni a gyógyszer-bűnözéssel szemben. Még távolabbi cél, hogy Kína - ahon-

Csákó Ibolya

CsI nan ezek a szerek többségében érkeznek - is működjön együtt a világ többi országával. És ha Kína mellé még India is csatlakozik mint második fő ellátó ország, akkor a bűnüldöző szervek munkája sokkal könnyebb lesz majd. Sosem maradunk munka nélkül, csak ilyen összefogással egyszerűbb lesz a dolgunk.

Miért nem az a cél, hogy munka nélkül maradjanak?

Mert elképzelhetetlen. Két tendencia rajzolódik ki most. Először is a hamis gyógyszerek előállítása és forgalmazása meredeken emelkedik, mert döbbenetesen sok pénz van benne. Másodszor pedig az illegális gyógyszer -, a designer- és partydrog kereskedelem is nő, mert van rá igény.

Magyarországon előfordult már, hogy patikába beszivárgott hamis, vagy illegális készítmény?

Magyarország még nem fertőzött ilyen téren.

Az elmúlt kilenc évben, mióta én ezzel foglalkozom, kivétel nélkül minden környező országban volt már kórházban vagy patikában hamis, illetve illegális szer. Magyarországon a legális láncban még nem fordult elő hamis gyógyszer.

Ennek örülünk, de lehet-e tudni az okát?

Ki kell mondanunk, hogy a magyar szabályozás, valamint az ellátási lánc piaci szereplőinek professzionalizmusa áll emögött. Nem mellékes az sem, hogy a hazai viszonyok, vagy ha úgy tetszik a magyar elkövetési magatartások mások. Van egyrészről egy szigorú egészségügyi termékhamisítási büntetési tételünk. Alapesetben 2-8 évig terjedő szabadságvesztés, de hogyha ezt bűnszövetségben vagy bűnszervezetben követik el, netán a hamis szertől egészségkárosodás vagy halál következik be, akkor a büntetési tétel még ennél is jóval szigorúbb. Másrészről, és itt tudok visszacsatolni a magyarok leleményességére, ebbe a tényállásba nem tartozik bele, ha valaki legális készítményt tud nagy mennyiségben beszerezni, és külföldre vinni. Ügyesek a magyar bűnözők, mi meg küzdünk.

Ha nem lopja, akkor hogyan tud beszerezni nagy men�nyiséget?

Van olyan hálózat, amelyik felosztja a szerepeket. Valaki, nevezzük A-nak ellopja a vényeket, B ember hamisítja azokat, C, D, E, F emberek

járják az országot, és a gyógyszertárakban hamis vényekre megvásárolják a törzskönyvezett, legális készítményeket. Végül pedig G ember viszi a szállítmányt külföldre. Mostanában ez a leggyakoribb hazai bűneset.

Melyek most a slágerkészítmények?

Három sláger gyógyszer van most, aminek Svédország a legnagyobb felvevő piaca. A Rivotril, Xanax és a Tramadol. Nagyjából 5 dollárért árulnak egy szemet ezekből, sokan alkohol mellé szedik a jobb hatásfok elérése érdekében.

Ez a legális gyógyszerek illegális forgalma. Mi a helyzet a hamisítással? A közbeszéd régen úgy vélte, hogy fogyókúrás, és potencianövelő szereket hamisítanak leginkább.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy még mindig így van, de ez már régen nem igaz. A hamisítási listát most a rákellenes készítmények vezetik.

Néhány hónapja angol kollégák küldtek át egy ügyet, mert volt magyar szál is a történetben.

Egy készítmény (molekula) hosszú évek után végre elért az utolsó, a humán kísérleti fázisba.

Nem volt még neve sem, csak kódszáma volt: OC1467. Valahogy kikerült ebből a zárt láncból a tesztelés alatt, és azonnal elkezdték hamisítani. Magyarországon egy mellrákos asszonnyal hitették el, hogy olyan szerencsés, hogy a csodaszer gyártói bevették őt a tesztprogramba. Borzasztó történet. De tovább megyek. Egyre több hamis antibiotikumot is találunk.

Munkája során nap mint nap találkozik megalázott, becsapott, kihasznált, beteg, csodára váró emberekkel, akik csoda helyett placebót kapnak. Ennyi év után mi az, ami még mindig hajtja Önt?

Az, hogy szeretem a munkámat. És szeretném azt hinni, hogy a munkámmal segíteni tudok, hogy sikerül megelőzni a bűnözést és hamis gyógyszer sohasem jut a legális forgalomba. Meg kell akadályoznunk, hogy ettől bárki megbetegedjen.

Ha ne adj Isten valaki meghal, akkor az, aki a szert bejuttatta a legális forgalomba, megkapja a méltó büntetését. Na, ez az, ami nagyon nehéz, de ugyanakkor ez az, ami hajt. A munkám nem véletlenül fonódik össze a gyógyszerészettel. Olyan volt az, mint az első gyermek, mindig különleges helye lesz a hivatásomban. ¶

18-19

„Magyarországon a legális láncban még nem fordult elő hamis gyógyszer.”

Csákó Ibolya

Duha Gabriella RENDSZERVÁLTÁS KÖZELRŐL

Gyógyszerész édesanya, megyei főgyógyszerész édesapa egyetlen gyermekeként gyakorlatilag patikában nőtt föl, nem volt kérdés, hogy ő is gyógyszerész lesz. A Semmelweis Egyetem Gyógyszerészkarán 1966 februárjában kapta meg a diplomát. A végzős gyógyszerészeknek kötelező volt vidékre menni, természetesen édesanyja patikáját választotta Kaposváron. Alig két év múlva a Gyógyszerészeti Intézetben a disszertációját készítette, amikor megkérdezték, hogy lenne-e kedve tanársegédként dolgozni az intézetben. Igent mondott, s nemsokkal később ledoktorált.

Munkája, sikerei összekötik a rendszerváltás, a hazai gyógyszer-nagykereskedők történetével. Az állami tulajdonban lévő gyógyszertári központok privatizációját testközelből látta, mint ahogy azt is, hogy hogyan lehet a semmiből létrehozni egy nagyvállalatot, hiszen az ő vezetésével és irányításával jött létre a Phoenix Pharma. A hazai gyógyszerészet sokat látott nagyasszonyaként vonult nyugdíjba 2006-ban.

Könnyen hoz döntéseket?

Igen, de nem kapkodok. Elég gyorsan át tudom látni a helyzetet, és ha meghoztam a döntést, akkor megpróbálok mindent úgy alakítani, hogy a legjobbat hozzam ki abból a helyzetből. Kipróbáltam magam patikusként, tanársegédként, belekóstoltam a kutatásba, de legjobban szervezni szerettem, egy adott feladatot megoldani. Ezért megpályáztam egy Pest megyei főgyógyszerész állást és megkaptam. Úgy éreztem, a helyemre kerültem. Már igazgatóként éltem meg 1989-ben a rendszerváltást.

Milyen volt a gyakorlatban a rendszerváltás?

A megyéhez tartozó gyógyszertári központok kálváriája akkor kezdődött el. Folyt a pozícióharc, a politikai harc, gyakorlatilag folyamatosan égtek a telefonvonalak, senki sem tudta, mit hoz a holnap. Én magam sem. Folyosói pletykákból tudtam meg, hogy már az utódomat is kinevezték, sőt levelet is küldtek neki, amit én

visszaküldtem azzal, hogy a címzett ismeretlen.

Végül a megye ragaszkodott hozzám, ezért maradhattam a helyemen.

Izgalmas korszak lehetett...

Valójában szörnyű volt. Hatpárti igazgatóságunk volt, és bizony a tagok számára a pártérdekek sokszor előrébb valóak voltak a szakmai érveknél. Egyre szürreálisabb ötletek születtek, hogy mi legyen a központból, volt olyan ötlet is, hogy vonjanak össze bennünket a kéményseprő vállalattal, vagy a hajózási társasággal. És ez nem vicc. Emlékszem, ott ültünk a megyei főgyógyszerésszel a megbeszéléseken, ő velem ellentétben nyugodt ember volt és sokszor nyugtatott. Ebben a zűrzavarban tudtam, hogy nem árt, ha képzem magam, elvégeztem a CMS oxfordi menedzserképzőt, ami nagyon hasznos volt, főként néhány évvel később. Nekünk, mármint a szakmának az egyetlen menekülési útvonal a privatizáció volt, hogy megszabaduljunk a pártpolitikától. 1995-ben a központok többsége, így a mienk is részvénytársasággá alakult, és ezt követően lehetett privatizálni. Tudtuk, éreztük, hogy történelmet írunk.

Belülről hogyan zajlott a privatizáció?

Mi jó lóra tettünk, a német piacon a második legjelentősebb gyógyszer-nagykereskedő cég, a Schulze küldte ide Magyarországra a tanácsadóit, próbáltak itt tájékozódni. Vettek részvényeket az önkormányzattól, akik szintén látták, hogy a megye gyógyszertárainak az ellátása akkor maradhat zavartalan, ha szakmai cég fog privatizálni bennünket, nem pedig ilyen-olyan befektetők.

Ennyire jövedelmező a gyógyszerkereskedés, hogy ilyen sokan akarták?

Kis cég nem képes profitot termelni, mert kicsi a nyereség. A gyógyszer szállítás komoly költségekkel jár, s csak úgy nyereséges, ha megvan hozzá egy bizonyos nagyságrend. Nagy változás történt a szállítás terén, hiszen azt megelőzően néhány évvel csak havonta egyszer vittek gyógyszert a patikába, utána nagy szó volt, hogy hetente, s ma meg ott tartunk, hogyha arra szükség van, naponta háromszor is visz árut a nagykereskedő.

20-21

„Azért vannak a nehézségek, hogy megoldjuk őket.”

Duha Gabriella

DG Mi a „Duha-módszer” lényege?

Nincs ebben semmi titok, akkor lehet eredményes az ember, ha jó emberekkel veszi magát körül. S mindig olyat kell csinálni, ami előreviszi az ügyet, s ahol elakadnak a folyamatok, ott segítünk. Ha a kollégáim azzal jöttek, hogy baj van, én mindig azt mondtam, hogy azért vannak a nehézségek, hogy megoldjuk őket és ránk nem lenne szükség, ha nem lennének problémák. Rengeteget tanultam a német kollégáktól.

A németek másként dolgoznak, mint mi? Ők évekkel előttünk jártak a nagykereskedésben, az ügyféllel való törődést, a gondoskodást fontosnak tartották, így a vevő kívánságait is naprakészen ismerték. Megmutatták, hogy mit hogyan kell tenni, rengeteget segítettek, de azt is egyértelművé tették, hogy csak addig tartanak igényt a munkámra, amíg teljesíteni tudok az elvárásaik szerint. Ha nem én, akkor lesz más. Az útmutatásaikat követve egyre nagyobbak lettünk, egyre nagyobb lett a részesedésünk a hazai piacon.

Könnyen ment?

A siker-orientált szemlélet középpontjában sokszor nem az egyén áll, hanem az adott feladat és a cél. Amikor felvásároltuk a kisebb gyógyszertári központokat, akkor többszáz embert kellett elbocsátanom, a gépesítés következtében ugyanis nem volt szükség a munkájukra. Egy nyereséges gyógyszer-nagykereskedés sosem tud annyi embert eltartani, mint anno az állami cégek.

Voltak nehéz pillanataim. Volt egy barátnőm, akit el kellett küldeni, ráadásul úgy, hogy tudtam, beteg. Azóta is emlegetem, hogy ez mennyire nehéz volt, de végre kellett hajtani.

Pontosan mit vártak el öntől?

A német tulajdonosok elmondták, hogy az első évben nem várnak nyereséget, a második évben még mindig van türelem, de ha a harmadik év sem hoz profitot, akkor el kell búcsúznunk egymástól.

De nem úgy kell ezt elképzelni, hogy ők diktáltak, mi pedig írtuk a leckét. Előfordult például, hogy ideküldték egy szakemberüket azzal a feladattal, hogy számoljon be a munkánkról. Heteket töltött nálunk, végül született egy jelentés, amit mi nem kaptunk meg. Amikor a következő találkozón en-

nek a jelentésnek az értékelése volt az első ügyrendi pont, jeleztem, hogy nem kaptuk meg a szakértői anyagot, s ezt nem tartom sportszerűnek.

Egyetértettek velem és bizalmat kaptunk.

Mikortól lett nyereséges a működésük?

Már a második évben, és jobbak voltak az eredmények, mint azt remélték. Olyannyira, hogy a cég, amely 30 országban volt jelen, bennünket hozott fel példaként a leányvállalatok nagy éves találkozóján. Gyakran beszélünk a hazai cégek privatizációjáról, de ne felejtsük el azt sem, hogy a külföldi befektető is komoly kockázatot vállalt, amikor Magyarországra jött és sok-sok pénzt költött a bizonytalan sikerre. Profin csinálták, először megismerték a hazai piaci környezetet, hónapokig csak különböző elemzéseket készítettek, mérlegelték az érveket és az ellenérveket, és így érkeztek meg a felkészült, németül és magyarul egyaránt tökéletesen beszélő jogászaikkal.

Sikert sikerre halmoztak, ennek ellenére már 60 évesen szeretett volna nyugdíjba vonulni. Mi volt ennek az oka?

Csak szerettem volna, de a német tulajdonos arra kért, hogy maradjak még néhány évig. De igen, el akartam menni. S hogy miért? Csodálatos időszakban lettem a Phoenix Pharma elnöke. Nyolc százalékos piaci részesedésről harminc fölé mentünk, holott komoly hazai riválisaink voltak, elsősorban a Hungaropharma. Nagyon jól bírtam a pörgést, gyakran nem nyolc órát dolgoztunk, hanem annál sokkal többet, de élveztem, mert eredmény jött belőle. És a legnagyobb öröm az volt, hogy a gyógyszerészek elismerték a munkánkat.

A patikusok számára szintén új volt az egész rendszer. Mik voltak az ő elvárásaik?

A gyógyszertári gyógyszerészek mindig elvárják a kollegiális együttérzést. Hogy a nagykereskedő értse meg, ha kell, soron kívül találjanak megoldást, de a gyógyszer legyen ott, ahol arra szükség van. Majdnem minden kollegát ismertünk az országban, s láttam, milyen fontos számukra a személyes törődés. Sokan még mindig keresnek, holott már 11. éve nem vagyok a szakmában, tudunk egymásról, sőt szeretjük egymást. Azt hiszem, nincs ennél nagyobb elismerés. ¶

22-23

Füzesi Judit A LÉBUSKA ÉS A VALÓSÁG - Valóban rám lesz kíváncsi? - kérdezte a beszélgetés előtt.

- Igen, - válaszoltam.

- Ugyanúgy élek, mint bárki más. „Alapvetően tanár szerettem volna lenni, de közölte velem az osztályfőnököm, hogy ez nem nekem való, mert én olyan típus vagyok, aki agyonütné a szófogadatlan diákokat. De érdekelt a matematika, a történelem, ezért a Közgázra jelentkeztem.

Az egyetem mellett pedig folyamatosan dolgoztam a kollégiumi szobatársammal az akkori Atrium Hyattban. Átöltöztünk egy csíkos kis egyenruhába – ami egyébként egy Pierre Carden tervezés volt – takarítottunk diákként és „nyugati” autókat mostunk „másodállásban” a hotel garázsában. Így volt zsebpénzem. Az első igazi keresetemből egy olyan selyemblúzt vettem Budapest akkor legdivatosabb és szinte egyetlen butikjában, amire annyira, de annyira vágytam. A szüleim tudtak ugyan taníttatni a húgomat és engem, de a „luxus” kimerítette volna az anyagi lehetőségeinket és nem is vártam el Tőlük. Édesapám sokszor le is szidott, sokszor emlegette némi éllel a hangjában, hogy kislányom, csak addig voltál spórolós és kiváló tanuló, amíg itthon voltál, de most, hogy egyetemista vagy Budapesten, lébuska lettél. „Valójában tényleg nem is tudtam, hogy mi akarok lenni. Az egyetem vége felé férjhez megyek, dolgozom egy irodában, hitelt veszünk fel a férjemmel, jönnek a gyerekek… valahogy úgy, mint ahogy ezt az emberek nagy többsége teszi. Azt gondoltam, egy hétköznapi ember előtt - mint amilyen én is vagyok -, ez az út áll. Mindig hétköznapi ember akartam lenni, mert kilógni a sorból nagyon veszélyes, könnyen egyedül marad az ember”. „A pályámat egy kiskereskedelmi hálózattal rendelkező vidéki gyógyszertári központban kezdtem 1988-ban, ahol még a gazdasági vonalon is a gyógyszer-szakma dominált. Friss közgazdász diplomával én voltam az egyetlen gazdasági felsőfokú végzettségű, de a 90-es években „megcsináltuk”

a Bellist, amely számos szakmai elismerés mellett egyébként 1998-ban Magyarország legdinamikusabban növekvő vállalata lett. Csodálatos évek voltak, zseniális feladatokkal. Egyszerűen imádtam, imádtuk.

Ezt követően iparágat váltottam, vállalatvezetőként, válságmenedzserként akkorra értem be. Éppen zajlott az élelmiszerpiac liberalizációja, izgalmas volt ezt közelről látni, sokat tanulni és ott is megtalálni a helyemet. Majd mentem tovább, egészen Londonig, mert tudtam, angol nyelvtudás nélkül nem lehet továbblépni. Éppen csak hogy hazaértem, máris egy multinacionális gyógyszergyártó cégnél találtam magam”. „2011-ben hívtak a Hungaropharmába és én szinte repültem. Pontosan tudtam, tudtuk, hogy szükségünk van egymásra. Azaz, hogy teljes vertikumában ismerem az iparágat, a tudásom és a személyiségem egyaránt alkalmas arra, hogy beleálljak kemény, időnként népszerűtlen döntésekbe, ugyanakkor motiváljak és irányt mutassak.

Az érem másik oldala pedig – talán, mert ebben az iparágban kezdődött minden és a karrierem – egyszerűen szeretem ezt az iparágat, ezt a piacot.

Viszonylag hamar kézzelfogható eredményeink voltak, és miközben jöttünk ki a hullámvölgyből, előkészítettük a további fejlődés fenntartásának eszközeit. Kidolgozott közép- és hosszú távú stratégiánk van, és olyan csapatunk, akikkel ezt meg is fogjuk valósítani. Soha nincs megállás, dimenziót kell váltanunk, az elektronikus kommunikáció komplexebb, fejlettebb szintjére kell lépnünk, melyre már a világ számos országában, Angliában, az Egyesült Államokban, Németországban remek példákat láthatunk. Ahhoz, hogy megkerülhetetlen piaci szereplők legyünk, nem maradhatunk le a világ legjobbjaitól. Egy integrált, komplex gyógyszer nagykereskedelmi rendszer a víziónk.

Ne legyünk kishitűek, a Hungaropharma volt, van és lesz! Hiszek a szerencsében, a szorgalomban és nem utolsó sorban az időzítésben”. „Nem felejtem el és nem is szeretném elfelejteni, honnan jöttem. Olyan családból jövök, ahol télen nem síelni, nyáron pedig nem a tengerpartra jártunk.

Mindezekkel együtt büszke vagyok a szüleimre,

Füzesi Judit

FJ embert neveltek belőlünk, nagyon szerettem őket. Édesanyám ápolónő volt, édesapám műszerész. Kazincbarcikán, egy 41 négyzetméteres bérlakásban nőttem fel a testvéremmel.

Az ön világa már egészen más. Mikortól lépett egy másik dimenzióba?

Nem tudom, hogy benne vagyok-e egyáltalán. Próbálok alázatos lenni és nem elszállni. Minden héten legalább egyszer magamban és csakis magamnak elsuttogom, hogy milyen szerencsés ember vagyok.

Hogyan indult el ez a karrier?

Nagyon hamar felnőttem. A szüleimtől folyamatosan azt hallottam, hogy tanulj fiam, mert különben itt ragadsz és minden reggel 5 órakor kell kelned, és lélegezheted az ammóniát a BVK-ban (Borsodi Vegyi Kombinát). És ez az egész nem a sikerességről, nem a karrierről, nem is az eljövetelről, kitörésről szólt. A szüleim, a maguk egyszerű módján igyekeztek motiválni minket. Édesapám sokszor elmondta: jegyezd meg kislányom, százas bankó sok van, de Füzesi Judit csak egy van. És ehhez még jött a sport.

Már 6 éves koromban úsztam, versenyeztem, így kisgyerekként megtanultam beosztani az időmet, az energiáimat, ráadásul tágabb és érdekesebb lett a világom, hajtós, tehetséges emberekkel találkoztam. Amikor felálltam a rajtkőre, nem gondoltam semmire, csak arra, hogy elsőként kell beütnöm. Jó tanuló, jó sportoló voltam az iskolában. A legjobb.

Sokat változott a gyerekkora óta?

Talán türelmetlen lettem, de mindenképpen tudatosabb. Megengedem magamnak, hogy azzal foglalkozzak többet, ami nekem igazán fontos. 35 éves koromig ezer százalékkal hajtottam, küzdöttem át magam a barikádokon, ezerötszázzal mentem előre, húztam-vontam a csapatokat. Az én energia szintemen észre sem veszed, hogy nap mint nap harcolsz, pedig béke van, és végül a küzdelem beépül a lelkedbe is. Mert ahol nincsenek démonok, onnan elköltöznek az angyalok is. Szabadidőmben mint mindenki, szórakozni jártam a barátaimmal, beutaztam a fél világot. 37 éves koromban születtek meg az iker fiaim, minden megváltozott, a következő hét-nyolc évem csak róluk, a családról szólt. Most, hogy már nincs akkora szükségük rám, nem is olyan rég kezdtem el ezt a status quot megbontani.

Találkozik érdekes emberekkel? Én nem azt szoktam nézni, hogy érdekes-e az az ember, hanem azt, hogy szeretem vagy nem. Igen, ebben az értelemben nagyon sok érdekes emberrel találkozom.

Megengedhető, hogy egy vezetőt az érzelmei is irányítsák?

Sokak szerint nem, szerintem igen, de csak etikusan, szigorúan a munkahelyi szabályokat betartva. Elsősorban zsoldos vagyok, de mint ember és mint felső vezető emocionális, impulzív, alapból is egy őszinte, direkt alkat. Néha talán „sok” is vagyok. Tisztában vagyok azzal is, hogy lehetne egyszerűbben, de akkor az nem én lennék. Bár lehet, hogy csak túl dimenzionálom? Lehet, hogy időnként elfelejtem, hogy ez nem egy meccs és lehet az igazságérzetem is túlzott? Felismerem azonban, hogy kik a partnerek ebben és akiket ez nem motivál, esetleg lebénít az érzelemvihar, ami időnként kitör belőlem, hozzájuk technokrataként fordulok.

Van mentora?

Közel 25 éve vagyok ebben az iparágban és közel 20 évet felsővezetői pozícióban töltöttem, így nagyon sokat köszönhetek jó pár embernek. A 90-es években kezdődött a gyógyszeripar fény-, mára már hőskora. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nekem mentorpárosom volt, mert két olyan remek ember lehetett a mintám, mint Heimann Zoltán és Sz. Kis László, akiket a gyógyszeripar meghatározó személyiségeiként lehet számon tartani és akiknek én sokat köszönhetek a jelenlegi vezetői filozófiám kialakulásában is. Mind a mai napig nekem sokat számít a véleményük, és hogy ők mit gondolnak rólam.

Hol képzeli önmagát tíz év múlva? Én még ezen nem is gondolkodtam. Nekem még minimum tíz évig a spiccen kell lennem, mert a gyerekeim nagyjából akkor fejezik be az iskoláikat. Addig edzésben, jó formában kell lennem, tudnom kell, hogyan működik az akkori okostelefon, hogy tudjak velük még akkor is együtt rezegni. S hogy mi lesz azután? Ki tudja? Talán egy újabb szép történet részese lehetek, talán Olaszországban, valahol Grado környékén egy kis apartmant üzemeltetek. Imádom a tengert, a vizet. De addig azért szeretnék még egykét Guns N' Roses koncerten bulizni. ¶

24-25

„Ahol nincsenek démonok, onnan elköltöznek az angyalok is.”

Füzesi Judit

Higyisán Ilona MÉRÉSGYAKORLAT A KÓRHÁZI OSZTÁLYOKON Higyisán Ilona Csanádon, (Csongrád megye) egy határ melletti, szerbek, románok, és magyarok lakta községben töltötte gyerekkorát. Édesapja szerb-román, édesanyja román-magyar nemzetiségű. Öccsével együtt mindhárom nyelvet beszélték. Ilonánál a szerb elkopott, de románul a mai napig ír, olvas, és beszél.

Kislányként állandóan méricskélt. Mindig kereste a lehetőségeket, hogy mérjen. Valami hajtotta. Tudnia kellett a mértékegységeket, ismerni akarta a men�nyiségeket. Mi a kicsi? Mi a nagy? Jött az orvos, azt mondta, kis mennyiségben gyógyszer, nagy men�nyiségben méreg. Mit jelent ez?

Hiába győzködte az édesapja, hogy lányom kiváló jogász vagy bíró lenne belőled, hiszen itt a környék gyerekei között is oly könnyedén teszel igazságot. Ő mégis mindig csak azt kereste, hol mérhet. Már hajlott afelé, hogy megfogadja édesapja tanácsát, és jogi pályára megy, amikor középiskolás lett.

A gimnáziumban egyik barátnőjének édesanyja gyógyszerész volt a szomszéd faluból, s megengedte, hogy nyáron mérésgyakorlatot végezzenek a lányok. Kamillát mértek. Magukba szívták a gyógyszertár illatát, és az örökké méricskélő kamaszlány sorsa eldőlt. Pontosan tudta, hogy a gimnázium után gyógyszerészkarra fog jelentkezni.

A családjából más is választotta ezt a pályát?

Nem. Apa is, és anya is a helyi termelőszövetkezetben dolgozott, az öcsém pedig sportoló lett. Ő fiatalon, 47 évesen halt meg nyelőcsőrákban. Láncdohányos volt. Feketepiacról beszerzett, rossz minőségű cigarettát szívott, abból is rengeteget. Ön társszerzője az Onkológiai ismeretek gyógyszerészeknek című könyvnek. Köze van ennek az öccse halálához?

Az onkológia mindig érdekelt. Az öcsém betegsége pedig később derült ki. A ’80-as évek elején kerültem Mátraházára, ahol inoperábilis hörgőrákban szenvedő betegeket kezeltek. Ott szembesültem először ezzel a problémával. Magyarországon akkor még nem volt kialakult protokoll. Kinek mi a szerepe?

Mi az orvosé? Mi a gyógyszerészé? Elkezdtem kutatni. Remek svéd példákat találtam arra, hogyan

segítheti a gyógyszerész hatékonyabban az orvos munkáját, és ezzel együtt a beteg terápiáját.

Mennyire volt tervezett, tudatos, ahogyan a pályáját építette az elmúlt évtizedekben?

Mindig pontosan tudtam, mik a céljaim, és mi az, ami engem érdekel. A cél a kórházi gyógyszerészet volt.

Miért?

Mikor végeztem, közforgalmú gyógyszertárban helyezkedtem el. Tetszett nekem az a munka, hogy a betegekkel találkozom és beszélhetek velük, de úgy éreztem, hogy sokkal többet lehet tenni a háttérből.

Többet akartam, mint azt, hogy leveszem a polcról a gyógyszert, odaadom és ráírom, hogy háromszor kettő, ez nekem kevés volt. A kórházi gyógyszerészetre véletlenül bukkantam.

Milyen lehetőséget látott a kórházi gyógyszertárakban?

Mi nem találkozunk közvetlenül a beteggel. Számos terület van, ahol az orvost segítve a gyógyszerész be tud avatkozni a beteg terápiájába, hogy a beteg a legjobbat kapja. Tulajdonképpen az egész életutam arra épült, hogy megtaláljam ezeket a lehetőségeket. Bárhol, ahol dolgoztam, próbáltam a menedzsmenttel megismertetni ennek a hasznát. Mert minden csak akkor tud valóra válni, ha a vezetőink nem csak a szakmai hasznot látják, hanem a gazdasági előnyöket is. A kórházi gyógyszerész rendkívül komoly értéket tud teremteni szakmai és gazdasági téren is.

Milyen szakmai lépcsőfokok vezettek oda, ahol most tart?

Mátraházán kezdtem, Gyöngyösön folytattam.

Mind a két helyen 9-9 évig dolgoztam. Érdekes, hogy mindkét helyen pont ennyi idő után éreztem, hogy nem tudok már fejlődni. Nincs hová tovább lépni, váltani kell.

Akkor ha jól értem, azt, hogy szakmailag merre tart, mindig pontosan tudta, de hogy a szakmai továbblépés helyszíne hol van a térképen az nem volt fontos. Budapestre is így került?

Véletlenül?

Amikor híre ment, hogy váltani szeretnék és eljönnék Gyöngyösről, akkor több fővárosi kórház is megkeresett. Szerintem ennek oka az elhivatottságom és az iszonyatos szakma iránti „harci kedvem”.

A Bajcsy-Zsilinszky Kórház akkori főigazgatójával korábban már találkoztam, ő hívott, hogy jöjjek el

26-27

„A kórházi gyógyszerész rendkívül komoly értéket tud teremteni szakmai és gazdasági téren is.”

Higyisán Ilona

HI ide, és nézzek körül a kórházban, mert lenne itt egy főgyógyszerészi állás. Azóta itt vagyok. Ez az első helyem, ez a kórház, ahol úgy érzem, hogy 8-9 év után is tudunk valami újat csinálni.

Mikor ért el először eredményt?

2003-ban tűztem a zászlómra a fő célt, s kimondhatom, hogy ebben elöl jártam, hogy a gyógyszerésznek részt kell vennie a betegek terápiájában.

Abban az évben hirtelen néhány ezer gyógyszerről kétszeresére-háromszorosára nőtt a gyógyszerkincs, hiszen megjelentek a generikus készítmények. Még anno a mi korosztályunk nem úgy tanulta a gyógyszerhatástant, mint később. Mi nem hatóanyagokat tanultunk, hanem a készítmények neveit. De időközben az oktatásban is végbement egy reform, és a kollégák már a hatóanyagokat tanulták meg. Volt olyan hatóanyag, amelynek 10-12 féle védett neve volt. Ebben a látszólag kaotikus, felduzzadt világban az orvosok egyre nehezebben tudtak eligazodni. Ekkor éreztem, hogy eljött a megfelelő pillanat.

Most nem lesz ellenállás. Az orvosok nem fogják azt gondolni, hogy sérül a gyógyító szabadságuk, vagy a gyógyszerész beleavatkozik a terápiába. És akkor, 2003-ban megpróbáltuk, hogyan tudjuk egymás munkáját segíteni.

Mi az, amiben a kórházi gyógyszerész tudta segíteni az orvosokat?

Az orvosaink is belátták, hogy valóban annyira sok új készítmény jelenik meg nap mint nap, hogy ebben a sokaságban nem nehéz eltévedni. Előfordulhat, hogy ők ugyan kiválasztják a hatóanyagot, de az ott dolgozó nővér nem tudja, hogy ahhoz 4-5 féle készítmény is tartozik, és lehet, hogy rosszat választ.

Valójában mit akart elérni ezzel az egész akcióval? Mire akarta felhívni a szakma figyelmét?

Mindenképpen szerettük volna azt bizonyítani, hogy a gyógyszer átadása, kiadása, a döntés a terápiában, nem nővéri, hanem orvosi és gyógyszerészi kompetencia.

Hol tart most ez a folyamat?

Nálunk 2014 óta a gyógyszerosztás automatizált.

Korábban a gyógyszertári asszisztensek rendezték dobozokba a gyógyszereket, most már egy szoftver vezérelte automata végzi ezt a műveletet. Ez az automata egy ellenőrző rendszerrel van összekötve.

Ebbe a rendszerbe föltöltöttük minden készítményünk fotóját, melynek alapján ellenőrizhetjük, hogy az adott gyógyszerelő zacskóban azok a tabletták, azok a gyógyszerek vannak-e bekészítve, amiket az orvos felírt a betegnek. A beteg megkapja névre szólóan a gyógyszerét, de még azt is, hogy pontosan hánykor kell bevennie. Rajta van a TAJ száma, a gyógyszerei, sőt a gyógyszerek mellett feltettünk néhány morfológiai adatot is. Ha hazamegy, már tudja, hogy a tablettának mi a neve, hogyan néz ki. A számtalan előnye mellett, még esztétikus is. Úgy tűnik, mintha ez egy sikertörténet lenne. Akkor miért nem alkalmazza minden kórház?

Csak nálunk működik ez a rendszer. Sok helyen publikálunk, előadásokat tartunk. Lehet, hogy a válasz a munkaerőhiány. Az európai klinikai gyógyszerészeti szövetség ötévente végez felmérést a tagországok között. Gyógyszerész létszámban Magyarország az utolsó előtti helyen áll. Száz ágyra vetítve nálunk mindössze egy fél gyógyszerész jut. Ez nagyon kevés. Angliában ez a szám 3,8 , de mondjuk olyan országokban, mint Szlovénia, Ausztria, ott is 2 gyógyszerész jut 100 ágyra.

Mi a következő cél?

Vannak osztályok, ahol a gyógyszerész nem, vagy csak rendkívül szerény mértékben vesz részt a terápiában. Ilyenek az intenzív részlegek, a vérzők, a rövid ápolású osztályok. Holott ezeken az osztályokon nagyon fontos lenne a klinikai gyógyszerész jelenléte. Az onkológia területén már értünk el eredményeket. Az a gyógyszerészünk, aki az onkológiai gyógyszerkészítést irányítja, minden nap följár a reggeli megbeszélésekre az onkológiai osztályra, ott minden beteget végig vesznek, ki milyen diagnózissal van itt, kinél milyen terápiát terveznek. A gyógyszerész a költségtervezésben is segít a kórháznak, hiszen ő az, aki naprakészen tudja, hogy melyik terápia a leggazdaságosabb.

Az interjú elején azt mesélte, hogy édesapja jogásznak szánta, elmerengett néha azon, milyen lett volna az élete jogászként? Én imádom a választott pályámat. Nem úgy tekintek vissza az elmúlt évtizedekre, mint kemény munkára, mivel a hivatásom egyben a hobbim is. El sem tudtam volna jobbat képzelni magamnak. ¶

28-29

Hohmann Judit A TIZEDIK DÉKÁN Egyidős a Szegedi Tudományegyetem Gyógyszerésztudományi Karával – meséli Hohmann Judit, aki 2012 óta a kar dékánja. Ő a tizedik.

Bólyban, egy kis Baranya megyei településen született, a gimnáziumot Pécsett járta. Szülei fontosnak tartották, hogy tanuljon. Támogatták, hogy ő továbbléphessen, értelmiségi pályát válasszon. „Ne maradj azon a szinten, mint mi”- mondták. A szülők a munkájuk mellett gazdálkodtak, szőlőjük, jószágaik voltak, gyerekként maga is gyakran járt szüleivel a gazdaságba. „Szerettem a falusi életet, abban nőttem fel. Amikor pályát kellett választani, én a gyógyszerészet mellett döntöttem. Nagyon tetszett a bólyi gyógyszertár, amelyet komolynak, érdekesnek, tartottam.” Így jelentkezett a Gyógyszerészeti Karra.

Az országos hírű Nagy Lajos Gimnáziumban erős természettudományos képzést kapott, ennek köszönhetően az egyetem első éveit szinte játszva végezte. Évfolyamelsőként részt vett az egyetemi Tudományos Diákkör munkájában, szinte természetes volt, hogy a diploma megszerzése után ottmaradt, s megcsinálta a kisdoktorit. Témavezetője, Rózsa Zsuzsanna korai halála után kapta meg az ő státuszát. 1988-óta dolgozik a szegedi egyetem tudományos munkatársaként. Kevés szabadidejében hobbija az utazás, Európa nagy részét már bejárta családjával.

A rendszerváltás időszakában kezdett el dolgozni az egyetemen. Ez a változás hogyan érintette az egyetem életét, érződött-e annak hatása?

Akkor én már nagyon határozottan a kutatást tartottam a jövőmnek, soha nem gondoltam arra, hogy gyógyszertárat nyissak, ahogyan ezt akkoriban nagyon sok évfolyamtársam tette. A mi korosztályunk volt a rendszerváltás nyertese. Abban az időben sokan éltek a privatizálás nyújtotta lehetőséggel, gyógyszertárvezetők lettek, sokan közülük sikeres vállalkozók. Az egyetemen nem érződött a változás, szegényes körülmények között dolgoztunk. Kutatóként szerény fizetést kaptunk.

Azok is maradtak, vagy most már jobb a helyzet?

Most is megmaradt ez a különbség, de talán már nem akkora, mint amikor én végeztem, de pont az eltérő anyagi lehetőségek miatt óriási eredmény, ha itt tudunk tartani tehetséges, pályakezdő gyógyszerészeket. Alacsonyak a bérek, csak a megszállottak, a tudomány iránt elkötelezettek maradnak itt PhD hallgatónak.

A nyolcvanas években rangnak számított fiatal kutatóként, oktatóként bent maradni az egyetemen. Ma már ez nem szakmai tekintély?

Ma is a legjobbak maradnak bent, akikből kutatók lesznek, de ez nem jár anyagi elismeréssel. A kutatói munka mindig érdekelt. Még hallgatóként kapcsolódtam be a kutatásba, később oktatni kezdtem az egyetemen. Az anyagiak miatt sohasem hagytam volna el a pályát. Engem sohasem motivált a pénz, nem ilyen a gondolkodásom A kutatást és az oktatást nagyon szeretem, ez tartott itt. Nem cseréltem volna fel semmivel.

Kutat, tanít, a kar dékánjaként felel a gyógyszerész hallgatókért és az oktatókért, eközben a Farmakognóziai Intézet vezetője. Merre tolódott el a hangsúly? Fel kellett valamelyiket adnia?

A dékáni feladatok a munkaidőm nagyjából felét teszik ki, a többi marad az intézeti munkákra.

Most kevés időm marad a kutatásra, a dékáni feladatkör rengeteg a papírmunkával, adminisztrációs feladattal jár. A dékáni feladatot szolgálatként fogom fel, igyekszem maximálisan ellátni. Másfél év múlva lejár a megbízatásom, s akkor szeretnék visszakapcsolódni a kutatásba, több időt foglalkozni a szakmámmal, a gyógynövény-kutatással és a kutatással és az oktatással.

Ez nem visszalépés a pályáján? Én nem így fogom fel. Több mint négy évtizede dolgozom az egyetemen, itt nőttem fel, lettem feleség, szülő, kutató, tanár s most dékán. Ez olyan szoros érzelmi kötődést is jelent, amit sem a pozíció, sem az azzal járó hatalom nem befolyásol. Egyébként is úgy gondolom, nem szabad hosszú ideig egy ilyen döntéshozói pozícióban maradni, a friss szem, az új lendület, egy másik szemlélet éppoly értékes, mint a tapasztalat. Nekem ez a második dékáni ciklusom és még rengeteg dolgom van itt, mielőtt átadom a székemet az utánam következő dékánnak. A legna-

Hohmann Judit

HJ gyobb tervünk a kar új épületének megnyitása. Ha reális vagyok, félek, ez már nem fér bele az időszakomba, de dékánként megengedhetem magamnak azt is, hogy a jövőnek tervezzek.

Szakterülete, a gyógynövény-kutatás, ez mintha egyre népszerűbb lenne az elmúlt évtizedekben. Minek köszönhető a fokozott érdeklődés?

A hetvenes években indult el az első zöld-hullám, a fogyasztók ekkor kezdtek a szintetikus anyagok helyett gyógynövényeket használni. Ekkor jelentek meg Magyarországon a gyógyszernek nem minősülő, gyógynövény alapú készítmények. A kilencvenes évek vége egy újabb fordulópont, a lakossági fogyasztásba szépen, lassan beszivárogtak az étrend-kiegészítők. Szinte már a ló túloldalára kerültünk e tekintetben, jó lenne a helyes arányt megtalálni. Kevesebbet, de jó minőségűt!

Jó-jó, de honnan tudja a fogyasztó, hogy milyen a helyes arány?

Nevelni, tájékoztatni kell a fogyasztókat, hogy jól tudjanak választani, amikor leveszik polcokról ezeket az egyébként hatékony készítményeket. Pont emiatt, az oktatás és kutatás mellett a tájékoztatás a harmadik missziónk. Most indult el „Az egészséges Szegedért” programunk, amely ugyanezt a feladatot látja el, előadásokat tartunk a lakosságnak. A gyógynövénykutatásban szép eredményeket érünk el, s túlzás nélkül mondhatom, hogy ezen a területen Európa egyik vezető országai között vagyunk.

Dékánként mire használja fel a lehetőségeit?

A dékáni lét itt és bármely egyetemen olyan kapcsolatrendszerrel jár, amivel tudni kell élni, fontos dolgokra kell használni. A legfontosabb eredményemnek azt tartom, hogy stabilan működünk, tartjuk a színvonalat, rendben folyik az oktatásunk, tudományos szempontból egyre erősebbek vagyunk, és sikerült nagyon jó pályázatokat elnyernünk. Büszke vagyok arra, hogy a szegedi egyetemi karok közül a gyógyszerészkar még mindig az élmezőnybe tartozik, fontos kutatásokat végeznek nálunk. Az egy oktatóra jutó sikerekben vezető pozíciót foglalunk el országos szinten is. Sikeresnek tartom az infrastruktúra-fejlesztést, több szemináriumi helyiséget hoztunk létre az elmúlt években.

Éppen most zajlanak a tárgyalások az egyetemek és a szakmai szervezetek között a gyógyszerész képzés megújításáról.

Indítanak netalán új szakot önök is?

Ellentétben több karral, ahol ez most divat, mi nem indítunk új szakokat. A jelenleg működő szakterületeken kell jónak és erősnek lennünk, ebben látom a megreformálás további lehetőségeit. Ha mi csak annyit tűzünk magunk elé, hogy a gyógyszerészképzés és a hozzá kapcsolódó doktori képzés jól működjön, akkor a küldetésünket teljesítettük.

Az egyetem történetében hogyan szeretné látni az ön időszakát? Mitől lenne elégedett?

Hogy egy jól működő kart adjak át, ahol rendben mennek a dolgok. Ma már az is nagy dolog, ha az ember meg tudja tartani azt, ami van. Örülök annak, hogy létszámleépítésre nem került sor, meg tudtuk tartani az összes oktatónkat. Fontos, hogy továbbra is legyen kutató utánpótlás, hogy megtartsuk a kar régi hírnevét. Megőrizve a hagyományokat, egyre magasabbra törni.

Ha lehetősége lenne találkozni a döntéshozókkal, mit kérne tőlük a gyógyszerészkar számára?

Nagyon elavult az épületünk, úgy élünk itt, mint a 19. században. A megújításnak nem csak esztétikai szerepe van, a mi esetünkben funkcionális szempontból még ennél is sokkal fontosabb az épület újragondolása. Kitörés lehetne, vonzóbb a külföldi diákoknak, s talán könnyebben itt tarthatnánk a doktoranduszainkat is, de vonzóbb lenne a gyógyszerészet a hazai diákok számára is. A gyógyszerész diploma sok lehetőséget nyújt a fiatalok számára. Úgy tudom, több programot indítottak, hogy a régió középiskolásaival megismertessék a kart. Ezek szerint nagyobb hallgatói létszámot is elbírna a gyógyszerészkar?

Gyógyszerészhiány van, ezerötszázzal kevesebb gyógyszerész van a rendszerben, mint amennyire szükség lenne. Az egyetemi városokban nincs gond, de még itt is nagyon könnyen tudnak elhelyezkedni a hallgatóink. A vidék viszont lassan gyógyszerész nélkül marad. Sokan külföldre mennek, hiszen gyógyszerészeink Európában bárhol keresett szakembereknek számítanak, és egyre többen látnak lehetőséget az iparban. Nem lenne szerencsés, ha a hallgatóink létszáma csökkenne, de ezért nekünk, egyetemi oktatóknak is tennünk kell. ¶

30-31

„Megőrizve a hagyományokat, egyre magasabbra törni.”

Hohmann Judit

Ignácz Andrea AKÁR ÁTLAGOS TÖRTÉNET IS LEHETNE Ignácz Andrea egy aprócska faluban született 1967ben. Szülei kétkezi munkásemberek voltak. Andrea 14 évesen került el otthonról, Bajára ment középiskolába. Ugyanabban a kollégiumban lakott, ahol az édesanyja évtizedekkel korábban. Az egyetemet könnyedén végezte, utána megszakítás nélkül még másfél évet tanult, majd ledoktorált.

Férjével, aki eredetileg erdőmérnök, de most ügyvédként dolgozik, 24 éve házasok. Két lányuk van, Dóra 21 éves és orvosnak tanul, Petra 18 éves, idén érettségizik.

Mint meséli, a ’70-es évek elején egy átlagos nyári napon, amikor a kertben játszott, édesapja - aki nem él már -, valamit dugdosott a háta mögött. Apró ajándék volt ez, egy játék. Kis, henger alakú fekete táska, amelyen a következő felirat állt: dr. Ignácz Andrea gyerekorvos. Egy orvosos játéktáska volt…

Ez egy átlagos történet is lehetne, ha dr. Ignácz Andrea gyerekorvos lenne, de nem lett az. Valójában nem vonzotta őt az orvosi pálya, sőt 18 évesen sem tudta még merre induljon, mit tanuljon tovább.

A szülei javasolták, hogy legyen gyógyszerész, azt gondolták, hogy ez egy szép tiszta munka. Igazán nőnek való. Innen, 30 év távlatából látszik csak igazán, milyen jól ismerték a lányukat.

1998-ban szakvizsgázott, majd Nagykanizsán megnyitotta a Király Patikát. Megalapította a Királynői Klubbot, s tavaly Richter Aranyanyu díjas lett egészségügyi szakdolgozó kategóriában. Utóbbit nem is értette. Miért is díjaznak valakit, ha csak a munkáját végzi? A mai napig nem tudja, hogy kik jelölték.

Hogyan tudta meg, hogy Aranyanyunak jelölték?

Olyan volt, mint derült égből a villámcsapás. Komolyan. Dolgoztam a laborban, és egyszer csak csörgött a telefon:. jó napot kívánok, az Aranyanyutól vagyok X.Y. és jelölés érkezett önre. Nagyon sok szavazatot kapott, ezért ez meg ez következik majd. Nem igazán értettem, mi is történik. Kértem, hogy tíz perc múlva legyen szíves visszahívni. Őszintén mondom, nem hittem a fülemnek... Így indult el ez az egész.

Mit jelent önnek ez a díj?

Azért fontos ez számomra, mert ez az emberektől jött, akikért tulajdonképpen dolgozunk. Álszerénység lenne azt mondani, hogy nem örülök ennek az elismerésnek. Számomra olyan ez, mint egy Oscar-díj.

Az jelent valamit, hogy eddig ilyen díjat még nem kapott gyógyszerész? Én vagyok az első. De nagyon remélem, hogy ez nem egyszeri alkalom, nem kivételes eset. A díjátadón is elmondtam, hogy ettől az elismeréstől egy kicsi fényt kap a gyógyszerészet. Mostantól, talán, ha valaki bemegy, látja majd, hogy az a munka, amit a gyógyszertárban végeznek, a mögött nagyon nagy tudás áll, amivel élni kell és lehet. Akinek információra van szüksége az egészségét illetően, ennél autentikusabb, azonnal hozzáférhető forrás kevés van.

De ezt csak akkor kapjuk meg, ha kérdezünk. Szerintem bármelyik patikába be lehet menni és lehet kérdezni. Tovább megyek, kell is kérdezni.

Azt szokta mondani, nem is érti ezt a díjat, hiszen csak a munkáját végzi, akkor ezek szerint a díj annak szól, ahogyan a munkáját végzi. Mi a titkos recept?

Ezt nagyon nehéz megfogalmazni. És a titkos ös�szetevő sok részből áll. Eleve a személyiségemből adódóan jól tudok bánni az emberekkel. Ezen kívül képes vagyok átadni a tudásomat, amiért nagyon megdolgoztam. Szerintem az, hogy mi ezzel a patikával ilyen utat járunk be, abban az benne van, hogy akik ott dolgoznak, azok ezt a nyelvet értik és tudják. Továbbá kell hozzá egy alapos emberismeret. Beszalad valaki a patikába gyomorpanaszokkal. Kér savlekötőt. Odaadhatnám neki szó nélkül, vagy - és mi ebben hiszünk -, megkérem, hogy jöjjön vissza egy másik megadott időpontban, akkor időt szakítunk rá, hogy beszélgessünk. Pár éve láttam egy riportot, egy Belgiumban élő idős hölgyről, aki kiült egy padra és semmi mást nem csinált, csak hagyta, hogy odaüljenek mellé beszélgetni. Sorba álltak az emberek. Azt gondolom, ha egy napig kiülnénk egy táblával, miszerint szívesen beszélgetek bárkivel, szerintem itt sorakoznának az emberek.

Lehet, hogy csak három mondat lenne, egy nagy ölelés, aztán mindenki mehetne tovább. Rendkívül nagy szükség van rá. Szerintem a mai egészségügy-

32-33

„Mindig van idő egy mosolyra, egy-két valóban őszintén kíváncsi kérdésre.”

Ignácz Andrea

IA nek a pénztelenségen túl a másik nagy gondja az időhiány. Minden téren.

Most, hogy ön az Aranyanyu miatt kisebb látványosság lett Nagykanizsán, marad ideje beszélgetni? Én a patikát közösségi térnek tekintem, de talán még pontosabb a fogalmazás, ha azt mondom, hogy közösségteremtő térnek. Mindig van idő egy mosolyra, egy-két valóban őszintén kíváncsi kérdésre, talán egy kis beszélgetésre is. De mivel még így is kevésnek éreztem az időt, amit együtt, közösségben tölthetünk, létrehoztam a Királynői Klubot. Számtalan kérdés merül fel az emberekben az egészségüggyel kapcsolatban. A leghajmeresztőbb, ha az internet segítségével próbálják diagnosztizálni a problémáikat. Olvasnak mindenfélét, ami vagy igaz, vagy nem. Ezeket a kérdéseket meg kell válaszolni. A klubbal sikerült teremtenem egy fórumot ahhoz, hogy megbeszélhessük a problémáinkat, hogy tájékozódjunk. A tavalyi évet kifejezetten az egészségre építettük. Az ideit szeretném a közösségépítésnek szentelni.

Mégis hogyan?

Mondok egy egyszerű példát. Nagykanizsán van a Pannon Egyetem egyik campusa. A kollégiumi portásnéni észrevette, hogy amit az egyetemisták hétvégén otthonról hoznak a kollégiumba, az keddre már elfogy. Ezért összegyűjtött 10 fiatalt, 8 fiút, és két lányt. Vettek pizzát, levesport, végül kialakítottak egy konyhát, és elkezdték egymást főzni tanítani. Varázskonyha a nevük. A Királynői Klub többségében 40 pluszos hölgyekből áll.

Nem olyan régen végre meg tudtam hívni a varázskonyhásokat. Ott álltak ezek a megszeppent fiúk 200 nő előtt. Hoztak linzert, amit ők sütöttek. Én voltam a koordinátor. Volt idő beszélgetni, és volt kiadós vendéglátás is abból a pénzből, amit Aranyanyuként kaptam. Csodás este volt. Mindenki remekül érezte magát. A klub nem feltétlenül arról szól, hogy tematikusan végigvegyük a legjelentősebb egészségügyi panaszokat. Úgy látom, a vendégek az együttlétre nyitottak, az őszinte, szabad és nyitott eszmecserére, és ebbe az is belefér, hogy a tíz fiatal valamit mutatott a hölgyeknek.

Egy igazán fantasztikus receptet kaptunk, a hozzávalókban van némi szolidaritás, spórolás, racioná-

lis döntések, találékonyság, közös öröm. Kell ennél több?

Az Aranyanyuért kapott pénzjutalmat mind eladományozta?

Vettünk egy televíziót a kanizsai leányotthonba, a többit pedig felhasználjuk a Királynői Klubba. Úgy hallottam, hogy az adományozás eddig is része volt a hétköznapjainak.

Szerintem ez minden gyógyszerészre jellemző. Nem hiszem, hogy ebben a tekintetben én különleges lennék. Átszól a doktornő, hogy van egy nehéz sorsú honfitársunk, akinek tüdőgyulladása van, és nem tudja megvenni a gyógyszert. Segítek. Ez természetes. És nem egy, nem kettő van ilyen...

A legtöbben ma arra panaszkodnak, hogy az embereket alig lehet kimozdítani a karosszékből. Ön viszont közösséget épít, de hogyan?

Minden hagyományos eszközt bevetek, hogy a patika törzsközönségét és a helyi közösséget elérjem.

Kedves szóval, plakáttal, de használom a közösségi médiát is. Most pedig videót készítünk. Első lépésben, kétperces tesztvideókat készítünk. Szerintem a fiatalok most blogokról vagy közösségi oldalakról tájékozódnak, ami nem mindig autentikus. Ezért ezek a kétperces videók igyekeznek majd a legalapvetőbb egészségügyi kérdésekre választ adni.

Egészen onnan kezdve, hogy hogyan kell lázat mérni, odáig, hogy mitől eshetnek, vagy nem eshetnek teherbe. Kiskamaszokat, illetve fiatal felnőtteket igyekszünk majd megszólítani, mert meggyőződésem, hogy jelenleg a tudásuk az egészségről, illetve annak megőrzéséről finoman szólva is hiányos. De tervezek egy patika flashmobot is. Egészen pontosan egy újraélesztés flashmobot. Ez olyan performansz lenne, amiben eljátsszuk, hogy valaki rosszul lesz a patikában, és mi újraélesztjük. Mindezt a hoho-horgász zenéjére, mert az a ritmusa az újraélesztésnek.

Sosem fáradt?

Dehogynem, én is el szoktam fáradni. Azonban a munkámmal kapcsolatban arra jöttem rá, hogyha én adok, akkor annak a többszörösét kapom vissza.

Lehet, hogy egy tál linzer, lehet, hogy egy csokoládé, vagy egy üveg pálinka, vagy csak megsimogatnak, de ezt mi folyamatosan kapjuk vissza. Bolond, aki ezt nem csinálja. ¶

34-35

Ilku Lívia KIRE ÜTÖTT EZ A GYEREK?

Egészségügyi családba született, édesapja mentős, édesanyja gondozónő volt a helyi bölcsődében, Záhonyban. Egyértelmű volt, hogy a mátészalkai egészségügyi szakközépiskolába megy a nővére és ő is. Erős középiskola volt, nagyon komoly alapokat kaptak elméletből és gyakorlatból, azóta is bármikor megfürdet egy ágyban fekvő beteget. A szülei nem hitték, hogy felveszik az egyetemre, túl távolinak tűnt a záhonyi valóságból a Semmelweis. „Elkísértek a felvételire, a mai napig előttem van az a jelenet, mikor jövök le a Semmelweis lépcsőjén, ott vár édesanyám, s kitör belőle a zokogás, hogy ugye, nem sikerült.”

- emlékszik vissza Ilku Lívia, a Magyarországi Gyógyszergyártók Országos Szövetsége igazgatója. „Édesanyám akkor is és azóta is minden cikket, könyvet, amit én írok, elolvas és eltesz. Ha a faluban rólam kérdeznek, akkor mindig azt mondja, hogy én nem is tudom, kire ütött ez a gyerek.”

Mi érdekelte a gyógyszerészetből?

Nem is vagyok biztos abban, hogy a gyógyszerészet érdekelt, viszont nagyon szerettem írni és általában érdekelt az irodalom. Az egyetem alatt kialakult és azóta is fűz a gyógyszertárakhoz egy komoly érzelmi kötődés. Amikor ott vagyok, úgy érzem, otthon vagyok, de gyakorló gyógyszerészként nem tudtam ott elképzelni magam. Így a diploma megszerzése után rögtön a gyógyszeriparban kezdtem dolgozni, orvoslátogató lettem. Ahogy múltak az évek, elvégeztem a jogi egyetemet is. Ezt követően egy nagyon izgalmas munka várt rám a minisztériumban. Kodifikátorként az volt a feladatom, hogy írjak, és itt jött vissza az írás szeretete. A gyógyszerész szakmai szövegeket jogi formába kellett önteni, azon az osztályon én voltam az egyetlen gyógyszerész. 2003 májusában kerültem oda, Kökény Mihály egészségügyi szociális és családügyi miniszter úr második ciklusa kezdődött pont azon a napon. Hét évig tartott számomra ez a remek időszak.

Mi történt ezalatt?

Az iparral egyeztetve jogszabályokat alkottunk, amelyek ma is megállják a helyüket. 2004 – az Európai Unióhoz való csatlakozás éve volt. Az összes nemzetközi jogszabálynak el kellett készíteni a ma-

gyar megfelelőjét úgy, hogy sok jogintézményt még nem is értettünk pontosan. Irdatlan mennyiségű szabályt kellett előállítani, volt egy Magyar Közlöny, amelyben kizárólag azok a jogszabályok voltak, amelyeket én készítettem elő.

Hogyan kell ezt a jogszabályalkotást elképzelni?

A törzskönyvezési jogszabály például úgy készült, hogy beültünk egy hétre az ipar képviselőivel a főnököm szobájába, és az uniós irányelveket együtt kezdtük el tanulni és értelmezni. Amikor megakadtunk, akkor felhívtuk a külföldi kollégákat, hogy ők mit gondolnak ezekről. Hát így ment ez.

Utólag van olyan, amit ma másképpen csinálnának?

Nagyon radikálisan értelmeztük az uniós jogszabályokat. Néhány esetben szigorúbbak voltunk, mint kellett volna. Változtatni persze ezen már nem lehet, mert nem tudunk visszamenni a 2004-es állapotokhoz.

Például nagyon szigorúak voltunk a gyógynövény alapú készítményekkel kapcsolatban, ma már azt gondolom, hogy hiba volt korlátozni a készítmények körét.

Ezután került az OGYI-ba.

A gyógyszerészeti intézetben váltás volt és éppen akkor hívtak az OGYI-ba, ahol éles kanyarral fordultunk végre Európa, a piacgazdaság, s legfőképp az ügyfelek felé. Egy évben 70 ezer hatósági ügyünk volt, szinte kezelhetetlenné vált a rendszer, melyen változtatni kellett. Az is egy virágzó időszak volt, nagyon komolyan gondolta az akkori vezető, dr. Szepezdi Zsuzsanna, hogy az intézetnek szolgáltatni kell, így sok kiváló folyamat kezdődött el. Eltűnt az a szemlélet, hogy valaminek csak azért kell történnie, mert „én így akarom”, fontosnak tartottuk a transzparens működést. Segíteni akartuk a cégek életét. Nekem akkoriban a jogi tudásom volt túlsúlyban, de ott sokat visszakaptam a gyógyszerészetből, így egy kicsit egyensúlyba került a kétféle érdeklődésem. Sok összefüggést akkor értettem meg igazán, de ennek hirtelen vége lett. Az OGYI-ban vezetőváltásra került sor, pontosabban beolvadt a GYEMSZI-be, s az új vezetők nem tartottak igényt a munkánkra. Megviselt, de főként azért, mert láttuk, hogy sok jó folyamat elindult, s hogy mindez nem folytatódik. (Nem véletlen, hogy az OGYÉI Pozsgay Csilla vezetésével visszafordult, és ahogy látom, abba az irányba indult el, ahogyan azt anno mi is képzeltük.) Azon a napon, amikor

Ilku Lívia

IL megkértek bennünket, hogy menjünk el, visszaértem az irodámba, lerogytam a székembe, s abban a pillanatban megszólalt a telefon. A Magyarországi Gyógyszergyártók Országos Szövetségének akkori elnöke, Bogsch Erik hívott és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem csatlakozni a szövetséghez igazgatóként.

A csillagok véletlen és csodálatos együttállása révén lettem a MAGYOSZ igazgatója.

Mi segíti a munkáját?

Szigorú vagyok és precíz. Nemcsak a munkahelyemen, hanem otthon is. A családban persze nem csak én élek, a többiek kupacképzők, úgyhogy ott nehezebb, de az irodámban, az asztalomon rend van, ahogyan a fejemben is.

Miközben szabálytalan fülbevalókat hord...

A nagy rend mellett legbelül van bennem egy adag deviancia és ennek az utolsó megnyilvánulása a páratlanul hordott fülbevaló, ennyit megengedek magamnak. Sokkal többet már nem.

Mit akar ezzel üzenni a világnak?

Azt, hogy izgalmas vagyok. Meg bátor is. Ez nálunk családi vonás. A nővérem kórházban dolgozik, szülésznő. Éppen éjszaka volt, a betegek aludtak, amikor az egyik szint kigyulladt. Mindenkit felébresztett a kórteremben és az ügyeleti szobákban, gondoskodott arról, hogy elzárják a gázvezetékeket, nehogy a hőtől berobbanjanak, közben elkezdték levinni a betegeket az ötödik emeletről. Először az újszülötteket, végül a fekvőbetegeket, s mikor már mindenki leért az aulába, precíz ember lévén - merthogy ő is az - megszámolta, hányan vannak. Kiderült, hogy egy kismama hiányzik. Egyedül ment megkeresni a beteget, a folyosókon már nem volt világítás sem, a nőt az egyik szobában találta meg. Bepánikolt. Elemlámpával sikerült megtalálniuk a kivezető utat, közben füstmérgezést kaptak, de nem számított. A nő az ő betege volt, ő felelt érte. Erről szól az egészségügy.

Ezzel ön is így van, hogy a feladat az öné?

Igen, ugyanakkor van bennem annyi szakmai alázat, hogy tudjam, nem mindent én tudok a legjobban és szükségem van mások tudására. Megszámoltam tavaly, hogy hány tagvállalati szakemberrel dolgoztam együtt. Pontosan 189 ember volt, és ebben nincsenek még a kormányzati kapcsolatok, a többi iparág képviselői.

Szeret az ügyek motorja lenni? Pontot tenni a vállalások végére?

Igen és ezért ki is találok időnként ügyeket, amelyeknek a motorja leszek. Kodifikátorként megtanultam, hogy semmi sem lehet tökéletes, mert nem lehet mindent előre látni. Változik az élet, mindig lesz szükség kisebb korrekciókra.

A gyógyszeripar legújabb kori történetében nagy eredmény volt az etikai kódex létrehozása pár esztendővel ezelőtt. Jól működik?

Kifejezetten jól. Az természetes, hogy rengeteg etikai ügy van az iparban. A kódex legnagyobb előnyét abban látom, hogy a vállalatok megbeszélik a vitás kérdéseket, még mielőtt ügy lesz belőlük. Kialakítottunk egy olyan kényszert, hogy muszáj egymással tárgyalni, melyet dokumentálni kell, mielőtt valaki az etikai bizottsághoz fordul.

Ez az európai gyakorlat?

Nem, ezt mi Magyarországon építettük bele. Nagyon fontosnak tartom, hogy legyen párbeszéd a vitás felek között. És mit gondol a lakossági kommunikációról? Nem kellene ezen kicsit határozottabban változtatni?

Valamiért mi azt gondoljuk, hogy sokat teszünk azért, hogy etikusan működjünk és azt hisszük, hogy ezt mások is látják. Bizonyára lehetne ezt sokkal jobban is láttatni, hiszen sok esetben rossz az iparnak, a gyógyszernek a megítélése. Az innovatív szövetség felméréséből tudjuk, hogy az átlagembernek két dolog jut eszébe a gyógyszeripari vállalatokkal kapcsolatban: az egyik a méreg, a másik a profit.

Kérdéses, hogy a kötelező szlogen a kockázatokról és a mellékhatásokról mennyire erősíti a negatív közvéleményt. Nyilvánvalóan sokat árt a gyógyszerbarát, de legalábbis az elfogadó légkörnek. Miközben az alternatív medicina virágzik...

Milyennek látja az ágazat jövőjét?

A lakosság elindult az öngyógyszerezés felé, ezt az egészségtudatosságot kell kiszolgálni a patikákban.

A beteget partnernek kell tekinteni, beszélni kell vele. Azt az időt, amit az adminisztrációval tölt a gyógyszerész, azt az 1 percet fel lehet használni a tájékoztatásra. Sokan csinálják, nem lehetetlen. Azt látom, hogy bizonyos folyamatok már megjelentek és azokat ki kell szolgálni, jó irányba kell terelni, bátran haladni a jövővel. Tapasztalatból tudom, hogy az előreszaltó mindig könnyebb, mint a hátra. ¶

36-37

„Fontosnak tartom, hogy legyen párbeszéd a vitás felek között.”

Ilku Lívia

Illés Zsuzsa KÉRDÉSEK A JELENBEN, VÁLASZOK A JÖVŐBEN Amikor készülök az interjúra, elolvasom a róla/vele készült írásokat, megnézem az előadásairól feltöltött videókat, és feltűnik, hogy szereti magát Kylo Ren-hez hasonlítani. No, nem a fénykardja, vagy a sötét erőhöz tartozása miatt, hanem azért, mert kitaláltak egy szerepet, amit bátran lehet nem szeretni. (Kylo Ren, Darth Vader unokája - a Szerk.)

Azt is látom, hogy valamiért nem kényelmetlen számára a Kylo Ren szerep. A videókon egy vibráló, hozzáértő ember beszél, pontosan, határozottan, mégis sok humorral. Az édesanyja azt mondja a lányáról, hogy a végletekig korrekt, sosem gázolna át senkin, és mindent úgy intéz, hogy az másoknak jó legyen. A sport gyerekkora óta része az életének. Úszott, kézilabdázott, vízilabdázott. Ma is sportol. Talán ezért is jellemzi úgy legrégebbi barátja, mint egy igazi versenyzőt, aki a szabályokat betartva, nap, nap után küzd. Él már bennem egy kép róla, mielőtt találkozunk, ami nem áll messze a valóságtól, viszont távol áll Kylo Ren-től.

Mintha különös szimbiózisban lenne a generikus gyártókkal. A generikusok szerepe nem mindig hálás, sokan nem gondolnak abba, hogy milyen egészség-gazdasági haszna van a készítményeiknek, az általuk megteremtett értéknek. Ön jogász, közgazdász, és okleveles egészségpolitikai szakértő. Ez három diploma. Ennyi volt a cél, vagy így hozta az élet?

Mindig mindenről tudni akarom hogyan működik, ezért éreztem szükségét mindhárom egyetemnek. Nem a diploma, hanem a tudás megszerzése volt a lényeg. Világéletemben a fizika volt a gyenge pontom, ennek ellenére még azt is tudni akarom, hogy mitől világít a villanyégő, ha becsavarom. És miért három felsőfokú végzettség, miért nem hat?

Mert a családom letiltott. Elismerem, igazuk van. Összetartó család lehet, ha nem is ellenkezik.

A családomra nagyon büszke vagyok. Igazi, zajos olasz típusú család a mienk. Nem vagyunk 40-41

sokan, de annál összetartóbbak. A családi ebédek zsivajos, heves vitákkal tűzdelt étkezések. Ők igazán ismernek, jobban képesek megítélni a dolgokat kívülről. Igazuk volt, amikor azt mondták, hogy 41 évesen, három diplomával már a munkámra kellene koncentrálnom.

Miért érezte ezt a családja?

Talán azért, mert a szó klasszikus értelmében sosem voltam karrierista, tudatosan most sem építem a karrieremet, de rengeteget dolgozom, és szeretek dolgozni. Hiszek abban, hogy az a tény, hogy mindent beleteszek a munkába, az elég, és az emberek a munkám alapján ítélnek meg, és nem arról, amit elmondok róla. Így élem az életemet is.

Nekem az a fontos, hogy belül azt érezzem, hogy helyesen cselekszem. Ha ezt mások észreveszik, jó, ha nem, akkor sem publikálom. Nagyon fontos, hogy jó ember maradjak, és ha emiatt néha naivnak, vagy érzékenynek tűnök, azt is vállalom.

Pedig pont ez a három különböző féle tudás kellett ahhoz, hogy ott legyen, ahol most van, nem igaz?

A jogi egyetem után, a jog területén maradtam tanácsadóként. Szép volt. Elegáns volt. Unalmas volt. Úgyhogy abbahagytam. Ezután belekóstoltam a média világába, a kommunikációba.

Jó volt. Színes volt. Nem volt szellemi kihívás.

Pont akkor kerestem új kihívást - mert szerettem volna tovább lépni -, amikor találtam egy hirdetést, amit a Generikus Gyógyszergyártók és Forgalmazók Magyarországi Érdekvédelmi Egyesületének akkori elnöke adott fel. Ebben az állt, hogy akit ő keres, egyszerre közgazdász és jogász, ért a gyógyszeriparhoz, épp úgy, mint a kommunikációhoz, valamint tud és szeret egyedül dolgozni. Ebben a pozícióban tehát mindent hasznosíthatok, amit tanultam.

Van egy olyan érzésem, hogy az akkori elnöknek nem kellett attól félnie, hogy elárasztják a postaládáját majd az önéletrajzok.

Nem. Egy többfordulós pályázat végén én nyertem. Minden stimmelt. Abban az időben egyébként már tudtam, hogy a gyógyszeripar mennyire komplex, milyen izgalmas, de csupán egy vékony kis szeletét ismertem. Korábban kommunikációs tanácsadóként is dolgoztam gyógyszercégeknek.

„Megállás nélkül lök előre a tudásszomj.”

Illés Zsuzsa

IZs Azelőtt csak a kommunikációra kellett fókuszálnom. Az elmúlt 6 évben viszont a teljes iparágat kellett megismernem. Van még mit tanulni, még csak a jéghegy csúcsát kapargatom.

Az interjú előtt, amikor telefonon beszélgettünk, azt mondta, hogy most van a helyén.

Az elmúlt 6 év a tanulásról és a fejlődésről szólt, ez egy új pozíció volt, amit nekem kellett felépítenem. De messze még az út vége, naponta szembesülök új kihívással. Most például a legtöbb munkát az adja, hogy fel kell állítanunk egy teljesen új rendszert, ami 2019-től lép életbe. Ehhez lényegében az egész gyógyszeripart át kell alakítani. Ráadásul én egyedül vagyok. Ez egy kis egyesület, a szakmai munkán felül a napi operatív feladatokat is egyedül kell megoldanom, de sok segítséget kapok az elnökünktől és a tagjainktól is. Fantasztikus emberekkel dolgozhatok együtt, sosem lehetek elég hálás érte.

Mi ez az új rendszer?

Az egyedi azonosító kód, és annak leolvasására épülő informatikai rendszer kiépítése. Még 2011ben született meg az Európai Unióban egy irányelv, mely szerint a gyártóknak föl kell állítaniuk egy rendszert, ami meggátolja a gyógyszerhamisítást. Vártunk, vártunk, hogy a részletszabályok megszülessenek. Végül 2016. február 9-én egy rendelet formájában megszülettek. Ez azért fontos, mert ezzel elindult a visszaszámlálás, ettől a dátumtól kezdve 3 évünk van a kötelezettség teljesítésére. A rendelet lényegében azt mondja ki, hogy valamennyi gyártó és forgalmazó felelőssége az, hogy egy olyan informatikai rendszert építsen ki teljes Európára, ami képes arra, hogy minden egyes gyógyszert ellenőrizzen a végponton, vagyis abban a pillanatban, amikor a vásárló kezébe kerül. Évi 17 milliárd dobozról beszélünk, 4600 gyártóhelyről, és 177 ezer expediáló helyről. Ezeket kell összekapcsolni egy rendszerbe A gyakorlatban hogyan kell elképzelni a dobozok egyértelmű beazonosítását?

Ha lejön egy doboz a gyártósorról, azon lesz egy olyan egyedi azonosító, amit az ellátási lánc legvégén a patikában a gyógyszerész le tud olvasni és meg tudja nézni, hogy valóban az a

gyógyszer van-e a dobozban, aminek a dobozban lennie kell, attól a gyártótól származik, akitől kell. Ellenőrizni kell azt is, hogy a gyógyszer csomagolása sértetlen. A rendszer komplexitását jelzi, hogy a teljes rendszer lényegében kétszintű. Már most működik egy európai szervezet, amely felügyeli az európai központi adattárházat, valamint lesznek nemzeti szervezetek, és nemzeti szinten felépített adattárházak. Ezek majd egymással kommunikálnak. És önnek ebben mi a feladata?

Jelenleg az a feladatom, hogy mint a generikus egyesület igazgatója, megpróbáljam ezt a folyamot felgyorsítani, mert már nagyon kevés az időnk. Kevesebb, mint 2 évünk maradt, és ez nem kis feladat.

Ebben a folyamatban szokta Kylo Renhez hasonlítani magát, miért?

A probléma és a feladat bonyolultságát az mutatja, hogy ez az ipar feladata, és nem az államé. A gyártói szövetségek, a gyógyszerészekkel, valamint a nagykereskedőkkel európai mintára vállalták magukra azt a kötelezettséget, hogy ezt létrehozzák. Ez rengeteg munka, annak ellenére, hogy így is valamennyi piaci szereplő borzalmasan leterhelt. De ez nem csak munka, hanem óriási beruházás is.

Lehet már tudni, hogy nagyjából mekkora kiadást jelent ez ?

Csupán a rendszer felállítási költsége egymilliárd forint lesz. Igazából, ebben vállaltam eddig aktív szerepet, hogy megpróbáljam ezt a párbeszédet mederben tartani, és előre vinni. Az utálható szerep pedig az, amikor odaállok a gyártók, a forgalomba-hozatali engedély jogosultjai és a nagykereskedők elé és azt mondom: építsük fel, fizessük ki a rendszer létrehozását közösen, szánjatok rá sok-sok időt, és energiát. Majd néhány hónap múlva oda kell állni a patikusok elé, és azt mondom, hogy nektek is lesz ezzel tennivalótok, ráadásul nektek is fizetnetek kell a fejlesztésekért. Íme egy rendszer, amitől mindenkinél költség keletkezik, de tessék szeretni is, mert a közös cél a legmagasabb szintű betegbiztonság megteremtése. Szép kihívás egy nemes cél érdekében, de nem feltétlenül hálás szerep. Akkor is szeretem. ¶

42-43

Jakab Zsuzsanna EURÓPA EGÉSZSÉGVÉDELMI KARMESTERE Hétköznapjainak helyszíne Koppenhága, ahol 2010 óta az Egészségügyi Világszervezet (WHO) európai regionális igazgatójaként dolgozik. 2015-ben választották meg, 53 európai ország titkos szavazatával, a második ötéves ciklusra egyetlen ellenszavazat és tartózkodás nélkül. A szervezet központja ugyan Dániában van, de 53 országban dolgozik. Egy évben nagyjából 27-be el is látogat, hogy államelnökökkel, miniszterelnökökkel, miniszterekkel, szakértőkkel, találkozzon. Hazánk legmagasabb pozícióban lévő nemzetközi diplomatája.

Férjével, a ma már nyugdíjas sebész főorvossal három gyermeket neveltek fel. A kisebbik lányuk férje bosnyák, a másik vejük kirgiz, a fiuk felesége olasz. A soknemzetiségű családban az unokák kirgizül, angolul, katalánul, spanyolul, olaszul, bosnyák nyelven és oroszul tudnak. Közös nyelvük a magyar, amelyet mindenki tökéletesen beszél.

Hogyan került a nemzetközi vérkeringés kellős közepébe?

Az egyetem befejezése után az Egészségügyi Minisztérium nemzetközi főosztályán dolgoztam. A magyar delegáció tagjaként utaztam az Egészségügyi Világszervezet közgyűléseire és egyéb rendezvényeire, előfordult, hogy egyedül, mert rajtam kívül kevesen voltak a minisztériumban, akik beszéltek idegen nyelven. Ezzel kerültem be a nemzetközi vérkeringésbe. A népegészségügyi kérdésekbe ástam bele magam és elkezdtem építgetni a magyar WHO kapcsolatokat, miközben rengeteget tanultam.

A szüleim sokat invesztáltak a bátyám és az én taníttatásomba, egészen pici koromtól kezdve angolul, németül tanultam. Küldtek ki rokonokhoz Svájcba, Németországba, Ausztriába, aztán amikor már nagyobb lettem, Angliába mentem gyerekekre vigyázni. Nem volt egyszerű megszervezni ezt akkor, de megoldották. Anyai nagyapám, Vitéz dr. Nagy István ügyvéd volt, nagy fölbirtokkal.

A kommunista rendszer ellenségesen viselkedett vele szemben. Megfigyelőket küldtek utána, mindenüket elvették, s nem sokkal később fiatalon, agyvérzésben halt meg. Talán az ő sorsa miatt is tartották fontosnak a szüleim, hogy ne szakadjunk

el az európai gyökerektől, s ennek egyik eszköze a nyelv volt.

Munkája révén 53 országgal áll szoros kapcsolatban. Ezek között hol van Magyarország?

Sok magyart vontam be a munkánkba szakértőként, és most is dolgoznak néhányan körülöttem, emellett rendezvényeket is hozok Magyarországra. Ez év szeptemberében Budapesten tartjuk a WHO regionális bizottsági ülését, amikor ellátogat hozzánk 53 ország egészségügyi minisztere, de jönnek külügyminiszterek, köztársasági elnökök komoly kormánydelegációval. Ide jön majd patrónusunk, a dán koronahercegnő is. Mindig odafigyelek azokra a kérdésekre, amelyek Magyarország egészségfejlesztése szempontjából fontosak, s amikor úgy alakult a helyzet, hogy a WHO be tudott avatkozni és lehetősége volt arra, hogy befolyásolja a dolgokat, akkor mindig felajánlottam a WHO segítségét. Most például a HIV-AIDS területen küldünk egy csapatot államtitkár úr kérésére, mert aggódva látjuk mindketten azt, hogy hogyan nő a HIV/AIDS fertőzések száma. Az 53 ország között számomra Magyarország az első.

A kollégái ezt nem veszik öntől rossz néven?

Nem, minden nemzetközi szervezetben dolgozó szakember biztosan ugyanazt érzi. A szíve, a gyökerei egy kicsit mindig a hazájában maradnak, de azért vigyázok arra, hogy ez ne legyen túl szembetűnő.

2010 óta mi az az eredmény, amire úgy tud gondolni, hogy az már rendben van? Összeállítottuk az európai egészségpolitikai irányelvet, amire azért vagyok büszke, mert az ENSZ 2030-ig megfogalmazott fejlesztési céljai között is megjelentek az általunk is kijelölt célok: egészség mint prioritás és az egészségben jelentkező esélyegyenlőtlenségek csökkentése. Mi, a WHO-nál 2012ben kezdtük el a munkát, s bár az egyes országok között még nagyok a különbségek, látjuk, jó az irány és a stratégiáink működnek. A korai halálozás és a kardiovaszkuláris halálozás tekintetében csökkenő a tendencia, Magyarországon is.

Sokszor halljuk, hogy betegebbek vagyunk a többi európai nemzetnél. Valóban ennyire rossz a helyzet nálunk?

Ha a ’90-es évektől nézzük, javulnak az eredményeink, de az országon belül rendkívül nagyok az egyenlőtlenségek, amin változtatni kell. Ez persze

Jakab Zsuzsanna

JZs nemcsak Magyarországra igaz. Nem múlhat azon egy élet, hogy ki hova, milyen családba születik. Nagyon remélem, hogy Magyarországon hamarosan eljön az idő, és megszületik egy átfogó kormányközi egészségvédelmi politika. Bizonyos dolgok egyébként már történtek, de nem történt semmi az alkoholizmus elleni küzdelem érdekében, és a szociális védelmi rendszerbe, az oktatásba is sokkal jobban bele lehetne építeni az egészségvédelmet. Sokat segítene a helyzeten, ha az egészségügynek saját tárcája, saját érdekképviselete lenne.

Mit lehet tenni, hogy ne kullogjunk a betegségről szóló listák végén?

Vannak országok, ahol teljes a nyitottság és lehetőség van átfogó kormányközi programot építeni amely a tárcák szoros együttműködésével és politikai elkötelezettséggel halad előre, más országokban nincs ez meg; de ezekről sem mondok le, igyekszem megtalálni az alkalmas időpontot. Ha az ember mindig vár egy adott helyzetre, akkor sohasem történik semmi. Ezt pragmatikusan kell csinálni. Ahol nyitottság van, ott kell előre menni és az egyik eredmény majd meghozza a kedvet. Az ENSZ Fejlesztesi Célkitűzéseiben komoly lehetőség rejlik.

Ez pénz kérdése?

Bűvös kör ez, nagy az összefüggés az egészség és a gazdasági helyzet között. A rossz egészségi állapot visszafogja a gazdasági fejlődést, de fordítva is igaz, a gazdasági fejlődés jó hatással van az egészségre. A magyar lakosság jelenlegi egészségi állapota kb. 1012 százalékkal veti vissza a GDP-t, ez bizony nagyon sok. Az egészségügyi ellátórendszerre 10 százalékot költ a kormány a költségvetésből, ez viszont kevés.

De úgy látom, van előrelépés, legalábbis a fizetések tekintetében történik valami jó.

De ez még midig nem elég ahhoz, hogy megakadályozza az elvándorlást.

Az elvándorlás komoly gond, Romániából, Bulgáriából, Lengyelországból, a balti országokból éppúgy elvándorolnak az egészségügyi dolgozók, mint Magyarországról. De a mostani népvándorlás keretében jön sok rendkívül jól képzett orvos, gyógyszerész, akik betölthetik az űrt. Fel lehetne használni őket itthon is a kieső munkaerő pótlására. A nyelvet persze meg kell tanulniuk, de ehhez

ezen a menekült / migránsellenes hangulaton változtatni kell.

Van olyan terület, ahol Magyarország példaként jelenik meg nemzetközi szinten?

Nagyon jó például a fertőzőbetegségek elleni szűrőrendszerünk, szintén jó a járványok feltárása is, a gyermekkori vedőoltások programja. Büszkék lehetünk orvosainkra és egészségügyi dolgozóinkra, akik hihetetlen lelkiismeretesen és odaadóan végzik a munkájukat - azonban vigyázni kell arra, hogy ezek a jól működő dolgok ne sérüljenek a különböző átszervezések kapcsán. Önnél magasabb nemzetközi pozícióban lévő szakemberünk nincs. Kíváncsi vagyok, hogy zajlik az élete a hétköznapokban.

Az a hétköznap, amikor Koppenhágában vagyok és belső ügyekkel foglalkozom. Olyankor szinte szétszednek a munkatársaim, egyik helyről megyek a másikra, érkeznek az igazgatók sorban megbeszélni ügyes-bajos dolgaikat. De jönnek a munkatársak akkor is, ha megbántotta őket valaki, ha úgy érzik, nem bánnak velük tisztességesen. A WHO épülete nyitott, ha valaki elmegy az irodám mellett, látja, hogy ott vagyok és bekopog. Munkatársaimmal intenzív a kapcsolatom. Ez nekem nagyon fontos, nem csak az igazgatókkal beszélek, hanem lehetőleg mindenkivel. Veszélyesnek tartom, ha egy vezető csak azokra a munkatársakra hallgat, akik pozitív információkat hoznak. Ha csak pozitív híreket hall az ember és nem ismeri a valóságot, akkor akarva akaratlanul torzul, s észre sem veszi, ez a torzulás a személyiségének, döntéseinek a része lesz.

Ha lejárt a mandátuma a WHO-nál, lenne Magyarország egészségügyi minisztere?

Ha lejárt a mandátumom, a családommal szeretnék többet foglalkozni. Az elmúlt 30 évben olyan munkakörökben dolgoztam, amelyek az év valamennyi napján teljes embert kívántak és rengeteget voltam úton. Kevesebb időm jutott a családomra mint szerettem volna. A tervem az, hogy ezt pótolom. De természetesen minden olyan feladatot megfontolok, amivel Magyarországot segíteni tudom. Ha az egészség prioritás a kormány számára, ha szabad kezet kapnék és befolyásolhatnám, hogy mi történik az egészséggel és az egészségüggyel, akkor ezt is megfontolnám. ¶

44-45

„Ahol nyitottság van, ott kell előre menni.”

Jakab Zsuzsanna

Kaizer Zsuzsa A TALÁLKOZÁS Kaizer Zsuzsa 1995 óta háziorvos, 2016 júliusa óta gyógyszerész. Az első diploma megszerzésekor már három gyermek édesanyja, mire a második diplomáját megkapja, megszületik a negyedik fia.

Néhány hete folyamatosan keresem, mikor végre üzenetet kapok tőle, azt írta, csak akkor tud fogadni, ha nem vagyok beteg. Találkozásunkkor maszkot visel, beszélgetésünk alatt csak a szemét látom. Magyarázatként elmondja, létezik egy rendkívül ritka fajta májdaganat, és amióta ezt a betegséget regisztrálták Magyarországon, ő a negyedik beteg, de az egész világon nincs sok sorstársa. A betegség miatt a praxisától megvált ugyan, de elszakadni nem akart a gyógyítástól, így hetente legalább egyszer egy vidéki kórházban vállalt munkát. „A sürgősségi osztályon sokat beszélgetek a betegekkel, különös, de ott, a sürgős feladatok ellenére van idő velük megismerkedni. Amikor orvos-beteg kommunikációt tanítok az egyetemen, akkor a hallgatóknak is azt mondom, hogy a kiégés kiváló ellenszere, ha az orvos beszélget a beteggel. Ha a beteg mögött van egy ember, akkor rögtön megérti az orvos azt, ami első pillanatra banális, vagy talán érthetetlen. Nehéz felfogni, hogy egy 70 éves nő miért vesz be hat Xanaxot. De ha tudom, hogy az a nő még egy évvel ezelőtt aktív volt, könnyedén felásta a kertet, aztán két infarktus után pár lépést sem tud tenni fulladás nélkül, és senki nem segít neki megérteni, hogy ő hirtelen más ember lett, akkor sok minden a helyére kerül.”

A gyógyszerész diplomát 2016. július 2-án, egy szombati napon kapta meg, majd a rá következő hétfőn ment felülvizsgálatra. Nincs javulás... A májban a daganat a kis erek mentén egyre csak nőtt, de olyan helyen, hogy nem lehetett operálni, nem volt más gyógymód, csak a transzplantáció. „Nagyon szerencsés vagyok - mondja a maszk mögül energikus határozottsággal -, mert amikor felkerültem a transzplant-listára, csak néhány hónapot kellett várnom, egy novemberi éjszakán riasztottak, jött értem Szegedre a mentő. Új májat kaptam. Szerencsére én most már jól vagyok, de sajnos a férjem és a fiaim nehezen gyógyulnak. A hazai egészségügyi rendszerben ugyanis nincs helye a beteg hozzátartozóinak, kér-

déseikre alig kapnak választ, a szorongásaikkal senki sem törődik, mintha csak felesleges akadályok lennének az orvos és a beteg között. Holott ők is sérülnek.

Meggyőződésem, hogy ezt is lehetne másképp csinálni, lehetne jó szóval, információval segíteni, de ennek itthon egyáltalán nincs kultúrája, nincs rá megfelelő protokoll.”

A betegség egy időre pihenésre kényszeríti, most mégis egyik munkahelyén, a gyógyszertárban találkozunk. Az orvosi praxisnak végleg búcsút mond?

A gyógyítás olyan, mint a narkotikum, nehéz leszokni róla. Azt remélem, hogy 3-4 év múlva, amikor már a családom is megnyugszik, és elhiszik, hogy életben maradok, akkor szeretnék ismét orvosként is dolgozni. Addig kötök, akár napi nyolc órát, és közben sebesen járnak a gondolataim.

Mostanában azon töröm a fejem, milyen sok izgalmas dolgot lehetne csinálni a patikában is, csakhogy az árrés megköti a kezünket. Nekem most a szívem csücske a gyógyszer adherencia, amit közös projektben lehetne végezni a háziorvosokkal és az ahhoz tartozó patikákkal. A praxisomban mindenki kartonját átnéztem és abból kiderült, hogy például a vérnyomás gondokkal küzdő betegek csak a terápiás gyógyszer felét veszik be.

A gyógyszerésszel összefogva ezen sokat lehetne változtatni. Csakhogy gyógyszerésznek tulajdonosként a gazdaságosságot is figyelembe kell vennie.

Az, hogy én beállítok egy plusz embert, aki ezzel foglalkozik, az nincs benne a jelenlegi árrésben.

Ugyanígy vagyok a gyógyszerészi gondozással. Fontos, hasznos is, de ha komolyan csináljuk, az teljes embert igényel, amit most még képtelenség gazdaságosan kitermelni.

Mindig előre megtervezi, hogy mit akar csinálni?

Ha kívülről nézem magam, akkor azt kell mondanom, hogy néha túlzottan is racionális vagyok, holott igyekszem nem az lenni. Amikor kilépek a saját korlátaim mögül, és látszólag nem racionális döntést hozok, akkor is hosszú távú céljaim vannak. Így volt ez a gyógyszerész karral is. A férjem gyakran mondja is, hogy ez a kar a mi ötödik gyerekünk.

Való igaz, nem magától értetődő, hogy egy középkorú orvos miért iratkozik be a gyógyszerészkarra.

46-47

„A gyógyítás olyan, mint a narkotikum, nehéz leszokni róla.”

Kaizer Zsuzsa

KZs Nincs ebben nagy titok, egyszerűen azért, mert komolyan vettük a patikatulajdonosi törvényt. Törvénytisztelő ember vagyok, szeretem szabályok mentén élni az életemet. Annak idején, amikor a patikatulajdonosi törvény megszületett, három kis patikánk volt. A kamara elnökének írtam egy levelet és kérvényeztem, hogy 2014-ben ne kelljen eladnom a részemet, mivel beiratkoztam az egyetemre és 2017-ben már én magam is gyógyszerész leszek. Elutasították a kérelmet azzal az indokkal, hogy amikor a törvényt meghozták, nem merült fel annak a lehetősége, hogy lesz olyan tulajdonos, aki beiratkozik a gyógyszerészkarra, hogy eleget tegyen a törvényi előírásoknak. Gondolkodtam azon, hogy végleg eladom a részemet, de aztán sajnáltam megválni attól, ami a miénk, s végül a tanulás mellett döntöttem.

Olyan nagy értékű patikák voltak ezek?

Egy nagyobb és két fiókgyógyszertár, melyek összforgalma alig érte el a 20 millió forintot, szóval nem volt egy nagy volumenű vállalkozás. És ezért végezte el a gyógyszerészkart?

Szeretem a dolgokat jóvátenni, maga ez a munka jelenti számomra a legnagyobb élvezetet. Megveszek valamit és feljavítom. Orvosként is ezt csináltam, a rosszul működő praxist működőképessé tettem, ahol a betegek könnyebben gyógyulnak, ahol megvannak a gyógyulás feltételei. Szeretek rendszert építeni, megragadni a problémát és megtalálni a megoldásokat. Ez volt a célom a patikákkal is. Így aztán elvégeztem a gyógyszerészkart, lehetőleg minden előadáson ott voltam, délelőtt rendeltem, délután gyakorlatra jártam, és közben működtettük a patikákat.

Orvosként milyen a tára mögött állni?

Rettenetesen frusztráló.

Miért?

Nyilvánvaló, hogy hozzám, akit orvosként is ismernek, másként jönnek a betegek, mint a gyógyszerész kollégákhoz. Csakhogy a táránál nincsenek meg azok a kompetenciáim, amelyek orvosként megvannak a rendelőben. A kérdések és válaszok alapján hamar kiderül, hogy én másképpen konzultálok a beteggel, mint a legtöbb gyógyszerész. Nemrég például bejött egy hölgy és lábfájásra kért valamilyen kenőcsöt, de a panaszai alapján trombózisra gyanakodtam. Kiderült, nem alaptalanul.

Ezek szerint a doktornő segíti a patikust… És visszafelé is működik ez a pozitív hatás?

Rengeteget változott a világ amióta elvégeztem az orvosi egyetemet, több mint két évtizede. Az a plusz, amit gyógyszerészként megtanultam, jobbá tette az orvosi munkámat. Például új volt számomra a fitoterápia, amit orvosként is alkalmaztam, és a betegeim kifejezetten élvezték, hogy a terápiában megjelentek a gyógynövények. Át lehet adni ezt a komplex szemléletet a gyógyszertáraiban dolgozó kollégáknak?

Igyekszem, persze. Nemrég például szerepjátékot játszottunk, hogyan kommunikáljunk a beteggel, hogyan mondjuk meg azt, ha valami nincs a készleten, hogyan helyettesítjük a hiányzó gyógyszert. Az a szó például nálunk nem hangozhat el, hogy nincs.

Mert 90 százalékban kiderül, hogy a beteg innen-onnan származó információkra támaszkodva jön és kér valamilyen készítményt. Kérdezzük meg, hogy milyen problémára szeretné, mert egyáltalán nem biztos, hogy amit ő akar, arra van szüksége. Ha van szaktudás, akkor hitelesen és érthetően el lehet mondani, hogy a problémájára mi a legjobb választás és biztos, hogy elégedetten megy ki a patikából. Ön is elégedett?

Volt és van látszata a munkának, annak ellenére, hogy a szakma válságról beszél, meg a régi szép időkről, amit én persze nem ismertem, mert pont a sokat emlegetett aranykor után lettünk patikatulajdonosok. De sosem voltam elégedetlen. Mindent csak a vidéki háziorvosláshoz tudtam viszonyítani, ahol bizony sokszor a legnagyobb erőfeszítések sem hoznak eredményt.

Anyagit semmiképpen sem, de a patika az más, itt a befektetett munkának megvan a jutalma. Öt férfi várja a gyógyulását, hogy lekerüljön a maszk és élje újból a megszokott életét. De addig hogyan tovább?

Különösen a betegségem óta megosztjuk a feladatokat a férjemmel és a gyermekeimmel. A családban marad a könyvelés, az utalások, de segítenek a pakolásban, ha kell, az építkezésben, a bútorok összeszerelésében, valahogy mindenki tudja a dolgát. Én is abból a világból jövök, ahol a kétkezi munkának értéke van, és nem okoz gondot lesúrolni a tárát, ha éppen nincs beteg az officinában. Ha zavar a por, mindig van kéznél egy kendő, s mondhatom, remekül látok a maszk mögül is… ¶

48-49

Kondorosi Éva A TUDOMÁNYDIPLOMATA AKADÉMIÁJA Nevét, nagyon fiatalon, már a 80-as évek közepétől ismerte a nemzetközi tudományos világ. Eredményei alapján számos nagy tekintélyű tudományos tanácsadó testület tagja lett. Ezek közül kiemelkedik az Európai Kutatási Tanács (ERC) Tudományos Tanácsa, amelynek tagjává, majd ez évtől élettudományi alelnökévé választották. Ban Ki Mun ENSZ főtitkár kérésének eleget téve tagja lett az ENSZ Főtitkár szűk körű tudományos tanácsadó testületének. Emellett tudományos munkájának elismeréseként, számos tudományos akadémia választotta tagjai közé, így az amerikai, a magyar, az európai, a francia, s végül a német.

Széchenyi-díjas kutató, a valaha élt legsikeresebb hazai kutatók egyike, akinek cikkeit a legjelentősebb nemzetközi tudományos lapok közölték. Szerény, halk szavú, de akire odafigyelnek és véleménye döntő fontosságú.

“Amikor a kutatómunkát elkezdtem, nekem az tökéletesen megfelelt, hogy a férjem (Kondorosi Ádám genetikus professzor) munkáját segítsem és együtt oldjuk meg a legégetőbb biológiai kérdéseket a területünkön. Ha nem Ádámmal dolgoztam volna, talán sose lett volna belőlem igazán sikeres kutató, mert ő egy iskolát teremtett, eredeti és maximális igényű kutatásra sarkalva munkatársait. Akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy a karrieremmel kezdenem kellene valamit, amikor Ádám súlyos betegsége elkezdődött, amikor helyt kellett állnom helyette is, folytatni a közös munkánkat. Hét éven át nem láttam az alagút végén pislákolni a fényt.

Ezekben a keserves években a munka mentett meg, ekkor fedeztem fel a bacilusok differenciálódását.”

– idézi fel életének legnehezebb, ugyanakkor szakmájának legsikeresebb időszakát. Ő Kondorosi Éva, aki a Francia Tudományos Kutatási Központból (CNRS) jött vissza Szegedre a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal (magyar-francia programra kiírt) pályázatát elnyerve, amellyel egy új kutatóintézetet hozott létre, a Baygent, amely rövid időn belül nemzetközileg ismert lett. Ingázik Budapesten élő családja, Szeged, a volt francia csoportja és a brüsszeli Európai Kutatási Tanács

között. Brüsszelben a 22 tagú tudományos tanács tagjaként az európai kutatás jelenén és jövőjén dolgozik, a többfordulós pályáztatás koordinációjában, a kiértékelésben van szerepe. „Katasztrofálisak a grantok megoszlási arányai, mert az új tagországokra mindössze 2 százalék jut, míg 90 százalékon csupán tíz ország osztozik. Azon dolgozom, hogy ezen az aránytalanságon változtassak a felzárkózó országok javára, és hogy Európa egész területén a tudományos kutatás minél inkább egy szintre kerüljön, de úgy, hogy az értékelés egyetlen kritériuma a kiválóság maradjon.”

Sokszor, pontosítok, szinte minden második mondatában beszél a kiváló kutatóról, Kondorosi Ádámról, aki társa és munkatársa is volt. Hogyan ismerkedtek meg? Ádám az ELTE-n felettem járt és én első évben abba a laborba kerültem, ahol ő szakdolgozott és nekem is egy kicsit a mesterem lett. Ádám elnyert minden jó tanuló, jó sportoló díjat és olyan jóképű volt, hogy Hollywoodban is versengtek volna érte.

Kölcsönösen csodáltuk egymást, de sokáig egyikünk sem mert közeledni. Amikor megnyílt a Szegedi Biológiai Kutatóközpont és Ádám Szegedre került, én vettem át a munkáját az ELTE-n és a megbeszélések miatt gyakran utaztam Szegedre. Amikor én Budapestről ide látogattam, meglepetéssel láttam a pezsgő tudományos légkört, szakmai beszélgetéseket, vitákat a folyosókon még este 10-kor is. Itt értettem meg, hogy Ádám miért választotta Szegedet.

Közben egy életre szóló szerelem szövődött köztünk és én boldogan követtem Szegedre.

Németországhoz kötődik az első közös nagy kutatási eredményük, amely regénybe illő történetként rögzült. Ádámnak már huszon évesen olyan nemzetközi híre volt, hogy mindenki azt gondolta, hogy évtizedes múlt áll mögötte. A Max Planck Intézet Növénykutatási igazgatója személyesen jött Magyarországra, hogy meggyőzzön bennünket intézetében szimbiózis kutatásra. Akkoriban óriási verseny volt a világon a Harvard, a Stanford és egy angol labor között, hogy ki találja meg azokat a bakteriális géneket, amelyek a növényben létrehozzák a nitrogénkötő gümők fejlődését. Ádám a legkiválóbb genetikus volt, én ehhez hozzá tudtam adni

Kondorosi Éva

KÉ a molekuláris biológiai tudásomat. Kivételesen jó volt ez a „kombináció” és így tudtuk elsőként közölni ezeknek a géneknek az azonosítását. Óriási eredmény volt. A világ minden tájáról özönlöttek az állás ajánlatok. A Harvaddal kacérkodtunk, de nem akartunk Magyarországtól elszakadni. Mégis Franciaországból egy olyan ajánlat jött, amit nem lehetett visszautasítani. Ádámot felkérték egy modern növénytudományi intézet létrehozására a CNRS keretében. Ádám az intézet igazgatója, én meg az intézet egyik csoportvezetője lettem kutatási igazgató szinten.

Van a nemzetközi sikerhez jó receptje, amit megosztana velünk?

Ha úgy tekint erre az ember mint egy munkára, akkor azt kell mondjam, hogy rettenetesen küzdelmes és fáradtságos munka vezet a sikerig. De akkor, ha az ember meg akar oldani egy problémát, ami nagyon érdekli, akkor ez stimulál. Ráadásul, ha ezt egy olyan szellemi légkörben tesszük, ahol sok motivált kutató van, akikkel versengünk a megoldáson, akkor ez nem fáradtság, sokkal inkább élvezet.

A mi életünkben mi a felfedezéseik legnagyobb jelentősége?

Kutatási eredményeinknek nagyon sok szinten van jelentősége. Ha megismernénk, hogy hogyan történik pontosan a nitrogénkötés a növényben, akkor nem kellene nitrogén műtrágyákat használni, nem szennyeznénk össze a talajt és a talajvizeket a soksok káros nitrogénszármazékkal. S tovább megyek, nem lenne szükség nitrogéntartalmú műtrágyára, s tudjuk, hogy önmagában a gyártás is környezetszennyező folyamat, tehát ez is nagy segítség lenne a Földnek. Ha felfedezéseinket több növényre is ki tudnánk terjeszteni, akkor az megoldaná az élelmezési gondokat a Földön. Tudván, hogy 11 millió kisgyerek hal meg évente éhezés vagy alultápláltság következtében, ennek a jelentőségét fel sem tudjuk mérni.

Franciaországban férjével együtt elismert kutatók voltak.

Ilyenkor mindenki megkérdezi: miért jöttek haza?

Mi sohasem mentünk el úgy, hogy kinn akarunk maradni, pontosabban szólva egyáltalán nem akartunk kimenni, mert remekül működött minden a német kollaborációval és a szegedi csoporttal.

A visszatérésünk azonban nem volt egyszerű, azt

mondták, örömmel várnak bennünket, ha biztosítjuk a saját kutatásunk feltételeit és a fizetésünket, de azért azt ajánlották, hogy jobb nekünk, ha külföldön maradunk. A férjem betegsége miatt 2006tól azonban szükségem volt a család segítségére és mindenképpen haza kellett jönnünk.

Egy sikeres pályázatnak köszönhetően 2007-ben visszatért a kiinduló ponthoz, Szegedre. Mivel foglalkozik most?

Azt vizsgáltuk az utóbbi 10 évben, hogy mit csinál a növény a sejtjeikben szimbiózisban élő bacilusokkal. Felfedeztünk egy eddig ismeretlen, több mint 700 tagból álló gén családot, ami kis fehérjéket, peptideket termel. Ezek a növényi peptidek olyan baktériumokat is elpusztítanak, amelyeket a klas�szikus antibiotikumok már nem. Több célponton támadják meg a mikrobákat, ezért nehezen alakul ki velük szemben rezisztencia. Az első kísérletek alapján azt is tudjuk, hogy nem toxikusak a humán sejtekre. Mindezek alapján ezek a növényi peptidek ideális új antibiotikum jelöltek.

Ha minden abban az ütemben halad ahogyan elképzeli, akkor mostantól hány év múlva kerülhet az egészségügyi ellátásba a „Kondorosi-féle” új antibiotikum?

A kérdés az, hogy milyen ezeknek az anyagoknak az alkalmazhatósága a szervezeten belül. Felszíni fertőzések kezelésére valószínűleg nagyon gyorsan alkalmazhatók lennének, csakhogy rendkívül szigorúak az előírások. Mire a három klinikai fázison végigmegy a kipróbálásuk, az minimum 10 év vagy még hosszabb idő, s mi egyelőre csak azt mondhatjuk, hogy reménykedünk, hogy ez így is lesz.

Ugorjunk vissza egy kicsit az időben, a budapesti egyetemi évekhez. Mert valaha ezekről a sikerekről álmodni?

Maximalista vagyok önmagammal és a munkámmal szemben is, vagyis igyekeztem mindent a lehető legjobban csinálni, de sosem reméltem, hogy ilyen nemzetközi sikereket és elismerést érek el. Én is csodálkozom magamon, hogy én ezt meg tudtam csinálni. Ha ott voltak az akadályok, nem hátráltam meg, sok munkával, kitartással és lelkesedéssel valahogy átugrottam rajtuk. Én nem tartozom a hangos nők közé, sose tülekedtem pozíciókért, díjakért. De végül majdnem mindent megkaptam, amit szerettem volna és olyanokat is, amire nem is gondoltam. ¶

50-51

„Kutatásaink valódi szenzációnak számítottak tudományos szakmai körökben.”

Kondorosi Éva

Lenkefi Ida A REJTŐZKÖDÉS MESTERE – Mit gondol, mit mondanak önről az ügyfelei?

– Talán azt, hogy kedves vagyok?

– Nem, nem ez volt az első jelző. A korrektséget emelték ki önnel kapcsolatban.

– A mi szakmánkban ez annyira magától értetődő, hogy ez a szó eszembe sem jutott volna. De való igaz, korrekt vagyok az ügyfelekkel, és elvárom, hogy velem is azok legyenek.

“Világéletemben gyermekgyógyász akartam lenni, és az is lettem. Koraszülött osztályon dolgoztam, és ezt nagyon szerettem. A férjem akkoriban Maléves volt, sokat éjszakázott, én szintén, s ehhez jött még a rengeteg hétvégi ügyelet. Amikor megszületett a fiunk, úgy neveltük, hogy közben leveleztünk egymással, a hűtő ajtaja volt a postaládánk. Egyszer csak arra az elhatározásra jutottunk, hogy ezt így nem folytatjuk tovább, pár évig inkább a gyógyszeriparban vállalok munkát, amíg a gyerek egy kicsit nagyobb lesz.

Dolgoztam a Richterben, a Pfizernél, aztán a Servier-hez kerültem. Amikor a Servier megszerezte az Egis részvények többségét, megkértek, hogy két évre menjek át az Egisbe és vigyem magammal azt a marketing és sales tudást, amivel akkor már rendelkeztem, és amire ott éppen szükség volt. Ez a két esztendő immár 20 éve tart, amit egy percre sem bántam meg.

Nagy utat jártam be a gyermekgyógyászattól a kereskedelemig. Amikor a Pfizernél elkezdtem dolgozni, még senki sem tudta, hogy mi az a gyógyszermarketing. Volt ott egy fantasztikus főnököm, ha mosolygott, akkor tudtam, hogy jó irányba indultam el, ha csóválta a fejét, abból tudtam, hogy nem találtam el a jó irányt. De nem mondott semmit. S amikor már-már azt hittem, hogy ügyes vagyok és jól kitaláltam mindent, akkor elküldött egy nemzetközi szakmai továbbképzésre, ahol kiderült, hogy amit én felépítettem, abban semmi új nincs, azt a világon mindenhol így csinálják. De attól, hogy ezt az utat egyedül kellett végigjárnom, sokkal több tudást és magabiztosságot kaptam, mint ha könyvekből vagy másoktól tanultam volna.”

Az Egis belföldi kereskedelmi igazgatóságán híresen alacsony a fluktuáció. Mi ennek a titka?

Számomra nagyon lényeges, hogy csapatban dolgozzak. Fontosak a kollégák, lehet, hogy azért, mert nő vagyok, lehet, hogy azért, mert így születtem, de mindig érdekelt az emberek véleménye, hogy mit gondolnak, mit éreznek. Törekszem arra, hogy ne csak én legyek harmóniában önmagammal, hanem a környezetem is.

Ennyire fontos, hogy milyen egy munkahelyi légkör?

Nagyon komolyan gondolom, hogy az a jó, ha a munkatársaim is sikeresnek érzik magukat, hogy mindenki érezze, tett valamit az ügyért, és a lehető legkevesebb stresszel végezzék a munkájukat.

Ez a stresszmentes békés környezet tud alkotó légkör lenni, azt hiszem ezt értékelik a kollégáim.

Valóban alacsony nálunk a fluktuáció, jó csapatot tudtam építeni magam köré. Sokat dolgozunk, és a munkában mindenkinek joga van tévedni. Egy dolog fontos, ha hibázott, akkor azonnal jelezze, és azt tegyük rendbe együtt, induljunk el egy jó irányba.

A kollégák szoktak élni ezzel, és jelzik, ha hibát követnek el?

Hogyne, nem egyszer és nem is kétszer előfordul, hogy ki kell mondani, rosszul számoltunk, rosszul terveztünk. Próbáljuk megtalálni a legjobb utat, de nemcsak akkor, amikor valaki téved, hanem akkor is, ha elakad a munkájában. Mert ez is előfordul. Ilyenkor összeülünk, mindig egy csapatként gondolkodunk a megoldáson és nincs hibáztatás.

Mindenki elmondja a véleményét, a megoldási javaslatait, és a végén azt érezzük, hogy közösen oldottunk meg valami nehézséget, és abból mindenki kivette a részét. Azt gondolom, hogy ez jó érzés mindenkinek.

Sokszor hallani, hogy a gyógyszeriparnak az az érdeke, hogy minél több gyógyszert eladjon és minél nagyobb forgalmat generáljon. Cél-e, hogy változtassanak ezen a képen?

Igen, ez egy teljesen általános vélemény, amit nagyon gyakran hallunk az orvosoktól és a betegszervezetektől egyaránt, általában ez a közvélekedés is.

De amikor konkrét cégekről vagy készítményekről beszélünk, akkor nem ezt halljuk vissza. Nem az a cél, hogy minél több gyógyszert adjunk el, hanem

52-53

„Én akkor röpülök jól, ha szembefúj a szél.”

Lenkefi Ida

LI az a cél, hogy minden beteg azt a terápiát kaphassa meg – a miénket vagy másét – amivel a leggyorsabban, a leghatékonyabban meggyógyul és a legjobb életminőséget biztosítja számára.

Gondolja, hogy ezek az érvek meggyőzik a laikus embereket is?

Azt ugye nem nehéz belátni, hogy azért gyártunk gyógyszert, mert szükség van rá. Az Egis gyártott Roll jégkrémet is, a tápszerek melléktermékét, ez egy kiváló gyógyszergyári minőségű jégkrém volt, de kiderült, hogy a gyógyszerekre nagyobb szükség van, mint a jeges csemegére.

Jó, tegyük fel, hogy azt megértik, hogy a gyógyszergyárnak gyógyszert kell gyártani, de mintha mindezek ellenére maradna az emberekben az ellenérzés.

Amire még szükség van, az a betegek képzése. Sokan azért élnek rosszabbul, mert elhagyják azt a terápiát, amit az orvos felírt a számukra. Vannak bizonyos betegségek, amelyek nem okoznak fájdalmat. Egy magas vérnyomás, a magas koleszterinszint, a cukorbetegség hosszú-hosszú évekig nem fáj és a beteg azt gondolja, hogy ha nincs panasza, akkor jobban jár, ha nem szedi be azt a sok gyógyszert. S aztán nem győzünk csodálkozni, hogy miért hal meg annyi ember, ráadásul fiatalon egy stroke miatt, vagy miért kell amputálni a lábát a cukorbetegség miatt. A gyógyszergyárak már régen felsorakoztak és érvelnek a beteg-edukáció mellett az orvosokon, a betegszervezeteken keresztül.

Habár sok éve irányítja az Egis belföldi kereskedelmi igazgatóságát, alig lehet tudni önről valamit. Mi ennek az oka? Én tudatosan vagyok rejtőzködő. Sosem volt számomra fontos az egyéni karrier, nem akartam megmutatni magam. Az összes tudásom és képességem számomra pontosan annyira fontos, hogy amikor hazamegyek, az a jó érzés tölt el, hogy ma is haladtam a munkámmal, hogy elértem valamit az emberek, a magam érdekében. És ha egy jól sikerült nap után bezárja az iroda ajtaját, hogyan lép az otthonába?

Ha ez így van, akkor én képes vagyok kizárni a magánéletemből a munkámat és átadom magam a családnak. Szeretek utazni, főzni, foglalkozni az unokáimmal. A férjemet 40 éve ismerem, 40 éve fogja a kezem, és én boldog vagyok ettől. Kiegyen-

súlyozott ember vagyok, aki harmóniában van önmagával, és nem szükséges bizonyítanom, hogy én vagyok valaki. Ezért nem akarok elől lenni, mert én ott érzem magam jó helyen, ahol vagyok. Ennek ellenére persze tisztában vagyok azzal, hogy elől állok, viszem a zászlót, ha kell, töröm az utat, ha kell nyilatkozom, megyek oda, ahol fontos a jelenlétem, de a pozíciómmal járó szereplés számomra nem fontos. Csak az, hogy elérjük a célt, amit kitűztünk. Úgy tűnik, nagyra értékeli a biztonságot. A munkájában is erre törekszik?

Nagyon szerető, kiegyensúlyozott családból jöttem, ahol a nagyszüleimmel, a dédnagymamámmal és a szüleimmel éltünk együtt egy nagy családi házban.

Nem is hagytam el ezt a családi házat, a férjemmel ezekre az alapokra építkeztünk. Több generáció él nálunk békében, én is ezt kaptam és ezt viszi tovább a fiam és a menyem is. Ezzel a háttérrel én kön�nyen vállalhatom a kihívásokat a munkahelyemen.

Mert szeretem a kihívásokat, az újdonságokat. A kollégáim azt szokták mondani nekem, hogy én akkor röpülök jól, ha szembefúj a szél. De akkor aztán igazán szárnyalok. Bevállalós vagyok, kipróbálok ismeretlen dolgokat és nem szeretek azon az ösvényen sétálni, amit már régen kitapostunk, inkább macsétával vágok új utat.

Bizonyára sokan mondják, hogy önnek nem kell megharcolni a sikerért.

Tudom, hogy mindez furcsán hangzik - főként, hogy egyébként rejtőzködő ember vagyok, amikor a munkám eredményességéről van szó -, de valahogy azt gondolom, hogy ha nem ezen a pályán indultam volna el, nagyjából ugyanitt tartanék. És igen, szoktam hallani, hogy persze, Idának könnyű…És igazuk van, mert nekem valóban megadatott egy harmonikus családi élet, ahol mindenki képes egymás felé fordulva adni és kapni.

Tehát a harmonikus családi élet lenne a sikeres munka titka?

Sőt, néha még ez sem elég, mert az élethez szerencse is kell, hogy jó időben, jó helyen legyen az ember. Viszont az is igaz, hogy amellé áll a szerencse, aki megdolgozik érte. És én nagyon megdolgoztam azért, hogy megértsem ezt a szakmát és sikeres legyek benne. ¶

54-55

Nagy Anikó A KÓRHÁZ – MUNKAHELY, OTTHON, CSALÁD Nagy Anikó nem csak azt tudta, hogy felnőtt korában gyermekeket akar gyógyítani, de azt is, hogy melyik kórházban. Hét vagy nyolc éves lehetett, mikor szülei a Heim Pál Gyermekkórházba vitték egy vizsgálatra. A mai napig emlékszik a régi épületre, a fényekre és arra a doktornőre, aki megvizsgálta.

Ettől a pillanattól kezdve nem csak az volt a vágya, hogy gyermekorvos lehessen, hanem az is, hogy ott és abban a kórházban.

Szolnokon érettségizett a Verseghy Ferenc Gimnáziumban, majd a Szegedi Orvostudományi Egyetemen szerzett általános orvosi diplomát. Az államvizsga után, élettani kutatásokat folytatott Jancsó Gábor professzor mellett, akitől sajátos elemző gondolkodást is tanult. Megismerte, hogy miként keresse és próbálja megérteni a látható tények mögötti folyamatokat és összefüggéseket.

Miért? Mi az oka? Miért pont ott? Miért úgy? Tették fel számtalanszor a kérdéseket önmaguknak fáradhatatlanul, keresve az újat, a megoldást. Az élettani kutatás a válaszkeresés időszaka, és egyben izgalmas kihívás is volt a fiatal kutató életében, azonban továbbra is vágyott arra, hogy gyermekgyógyász lehessen. Kitartóan érdekelte, hogyan tudná átültetni a kutatói gondolkodást a gyakorlatba. Miként lehet a gyógyítás során is az okokat feltárni és magyarázatokat találni miértekre.

Bár komolyan vonzódott a kutatói életpályához, mégis erősebb volt benne a vágy, hogy gyógyítson. Gyermekgyógyász jelölt lett, még ott Szegeden. Nem sokkal ezután férjhez ment, megszületett kislánya Nikolett és Budapesten kapott állást 1992-ben. Fel sem merült benne az a kérdés, hogy hova adja be jelentkezését a fővárosban. Azóta a Heim Pál Gyermekkórházról úgy beszél mint a munkahelyéről, az otthonáról, a családjáról. Éppen 25 éve lépte át Heim Pál Gyermekkórház küszöbét, boldogan.

Szinte repültem, amikor megtudtam, hogy felvettek a kórházba. Abba a kórházba! Az eltelt évek alatt végigjártam a Gyermekkórház szakmai műhelyeit, és ebben a kiváló tradicionális „iskolában” megta-

nultam egy sor speciális dolgot, letettem a szakvizsgáimat és sokat fejlődtem. Orvosként itt nőttem fel, ebben a nagyszerű, a gyermekek gyógyulásáért har¬coló közösségben. Meggyőződésem, hogy ez a világ egyik legjobb kórháza! Egy nagy család.

Minden bizonnyal a szakmai felnőtté válás része volt a folyamatos tanulás.

Két olyan szakvizsgám van, ami meghatározza a gyógyító munkám. Az egyik a csecsemő-és gyermekgyógyászat, a másik a gasztroenterológia, melyből felnőtt gasztroenterológia szakvizsgával rendelkezem. Emellett az egészségügyi finanszírozással, kapcsolatos szakvizsgát is letettem. Eközben úgy alakult az életem, hogy a gyógyítás mellett elkezdett érdekelni az eredményesség is. Egyre fontosabbá vált számomra az, hogyan lehetne a gyógyítás folyamatát hatékonnyá tenni, jobb eredményeket elérni, jobban kihasználni a rendelkezésre álló forrásokat, hogyan lehet a gyógyítók teljesítményét megmérni és összehasonlítani. Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre válaszokat találjak, új szakmát kellett megtanulnom. Három, különböző közgazdasági másoddiplomát szereztem a Soproni Egyetemen, köztük az orvos-közgazdászt.

Diplomái kapcsolatban vannak a kutatói múltjával? Az ön véleménye szerint a hatékonyság is egy fajta válaszkeresés?

Próbáltam újdonságokat találni az egészségügyben.

Sokat foglalkoztam például azzal, hogyan lehet a gyakorlatban is alkalmazható hatékonyság-képleteket előállítani. Hogyan lehet egy ilyen nagy kórházban, mint például a Heim Pál Gyermekkórház, komplexen átvilágítani egy-egy egység munkáját, a szükségleteinek és az eredményeinek a változását.

Hogy lehet a meglévő, rendelkezésre álló kereteket úgy felhasználni, hogy ott mindenki, a kis egységeken belül is a legeredményesebb legyen, vagyis hatékonyan, gyorsan, jó minőségben gyógyítsunk. Engem ez nagyon izgatott. Rengeteg számítást végeztem ezen a téren. Egyébként maga az orvoslás is abba az irányba mozdult el az elmúlt években, hogy minden orvosnak valahol tudnia kell a meglévő dolgaival gazdálkodnia. Lehet, hogy egy kicsit megelőzte a korát bennem és általam ez a gazdálkodási vágy, de mindig az motivált, hogyan lehet még jobban, még eredményesebben elvégezni a feladatokat.

Nagy Anikó

NA Közben 2005-ben orvos igazgató lett, hét évvel később pedig főigazgató. Ha valahol, akkor itt hasznát tudta venni közgazdász diplomájának és kutatásainak. Óriási adósága volt a kórháznak 2012-ben, amikor főigazgató lettem. Tartani kellett attól, hogyha nem alakítjuk át a rendszert, akkor hónapról hónapra még jelentősebb összeggel nő majd ez az adósságállomány. Úgyhogy a kórházon belül minden egységünket átvizsgálva számos programot hajtottunk végre ebben a komoly válságban. Nem tudtuk és nem tudjuk teljesen nullára hozni ezt a rendszert, mert eddig még mindig hiányzott hozzá a szükséges többlet finanszírozás, amivel ez megoldható lenne.

De talán a jövőben ez majd változik.

Jelenleg 1100 dolgozó munkájáért és közvetve évi 500 ezer gyerek gyógyulásáért felelős. Másfajta képességeket igényel, mint a korábbi feladatai?

Egy főigazgatónak, különösen az egészségügyben megvannak az alapvető feladatai. Hagyományos értékrend szerinti felelősségtudat, szabálykövetés, átláthatóság. De emellett - hatékonynak kell lennie. Fáradhatatlanul és eredményesen kell motiválnia a kollégáit, és a csapatjátékban is részt kell vennie, nemcsak vezetőként, de kollégaként, sokszor barátként is. De pontosan kell elosztani a feladatokat, megszervezni a személyzet munkáját és az eszközfelhasználást. Azt szoktam mondani, ez olyan, mint háztartást vezetni, csak jóval nagyobb méretben. Tudni kell jól elosztani, jól beosztani, és jól felhasználni.

Ez a főigazgatói énje, a gyerekgyógyász is ott van még?

Persze. Minden héten rendelek a gyermek gasztroenterológián. Aki már vizsgált gyermeket, gyógyított gyermeket, az tudja, hogy ez a világon a legszebb és legszentebb hivatás és egyben a legérdekesebb dolog. Minden egyes pillanata más és más ennek a feladatnak. Aki egyszer felesküdött erre, az soha többé nem tud beteg gyermek láttán tétlen maradni.

Az még érdekelne, hogy a gyerekgyógyászaton belül miért pont a gasztroenterológiát választotta?

Mert az orvoslásnak szerintem ez az egyik legizgalmasabb ága. Amikor én idekerültem, akkor kezdett Magyarországon, elsősorban a Heim Pál Gyermekkórházban gyerekvonalon terjedni az en-

doszkópia használata. A gyermekgyógyászatban korábban még nem voltak a felnőttek ellátásához hasonlóan sem eszközök, sem tapasztalat ezen a területen, úgyhogy ennek fejlesztése nagyon erős kihívás volt. Olyan ágat kerestem a gyerekgyógyászaton belül, ahol a helyes diagnózishoz szerteágazó ismeretekre van szükség a bőrgyógyászattól az immunológiáig, merthogy a gyomor-, vagy bélbetegségeknek ilyen tünetei is lehetnek. Komplex gondolkodást igényel.

Ahogy otthonaként beszél, a munkahelyéről abból adódik a kérdés, vajon mennyi időt tölt a kórházban? Általában 8 óra előtt már itt vagyok, 8 órától mindig nagy, központi referálók vannak. Szeretek előtte körbejárni és tájékozódni, hogy hol mi a helyzet.

Este pedig elég sokszor, 7-8 óra körül még itt vagyunk és dolgozunk.

Ez napi 12 óra munka.

Igen, általában ennyi, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy 12 órányi, rossz élménnyel járó megfeszített robot, ami tolerálhatatlan egy ember számára, hanem úgy, mint egy izgalmas, felelősségteljes szolgálatot. Előfordul, hogy az estéket már csak azzal töltjük, hogy leülünk ketten-hárman és próbáljuk azt a napot átbeszélni. Hogy mit lehetett volna még elvégezni,milyen anyagokat készítsünk elő másnapra. Arra is van példa, hogy este itt maradok még egy kicsit a csendben. Egy picit magamba zárkózok, és írok vagy meglátogatok egy-egy beteg gyermeket az osztályokon.

Heti 60 óra munka után hogyan tud kikapcsolni?

A férjem üzletember. Mindketten kellően elfoglalt, pörgő életet élünk, de most lelassultunk kicsit, mert egy hónapja megszületett az első unokánk, Gréti.

Egy szem lányunk Sopronban, Nemzetközi gazdálkodás szakon szerzett közgazdász diplomát és most Pécsen él nagy boldogságban párjával. Mostanság tehát a lányom és az unokám viszi el minden szabadidőmet. De ha az a kérdés, hogy mi az, ami pihentet, mi az, ami kikapcsol, akkor a válasz a család, a kreativitás, és a sport. Otthon, ha tehetem, festek, vagy írok. Legutóbb a gyermekbántalmazásról írtunk többedmagammal egy könyvet. Az alkotás, a kreativitás feltölt. A család… az nagyon fontos… az a béke szigete otthon és a kórházban is. ¶

56-57

„A világon a legszebb és legszentebb hivatás a gyermekek gyógyítása.”

Nagy Anikó

Némethi Erika EZ NEM PRIVÁT BESZÉLGETÉS Tizenöt évesen vegyészmérnöknek készült, de édesanyja hatására a Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetébe jelentkezett külkereskedelmi szakra. Itt közgazdász képzést kapott egy olyan nemzetközi közegben, ahol természetes volt, hogy mindenki más országból érkezett, más a kultúrája, több nyelvet beszél. Ez a szemlélet óriási előnyt jelentett számára a későbbiekben.

Karrierjét egészségügyi vállalatoknál kezdte mint marketing-és kommunikációs szakember.

Egyetemi tanulmányai után a Johnson & Johnson Consumer Healthcare csapatánál vált igazán marketinges szakemberré, majd ugyanott marketing igazgatónak nevezték ki. Később az amerikai Warner-Lambert gyógyszergyár marketing és disztributor csapatát építette Kelet- Közép- és Dél-Európa országaiban, majd a PepsiCo marketing vezetője lett. Ezután úgy döntött, hogy nem kíván újabb marketingvezetői pozícióba kerülni, marketingstratégiát szeretne építeni, így került a nemzetközi Millward Brown piackutató cég európai stratégiai csapata élére. Idővel egyre inkább az foglalkoztatta, hogy a globális döntések hogyan hatnak az egyénekre. 2011-ben ez a kihívás vonzotta az egészségügybe. 2013 óta az Innovatív Gyógyszergyártók Egyesülete (AIPM) igazgatójaként 26 kutatás- és fejlesztésorientált gyógyszeripari vállalatnak a magyarországi megjelenését képviseli, különböző érdekcsoportok és döntéshozók előtt. „Mindig azt próbáltam követni, ami érdekelt. Számomra ugyanis fontos érték a fejlődés, mindig csak olyan munkákat vállaltam, ahol ezt a fejlődést meg tudtam élni. Az egészségügy szerintem ilyen. A gyógyszeripar különleges, mert egyszerre gyógyít és egyszerre ipar, itt az embernek folyamatosan fejlesztenie kell magát, ha nem akar lemaradni. Azt mondják rólam, s én egyet is értek ezzel, hogy építkező ember vagyok. Ha a hazai egészségügyre nézek, sok építeni valót látok magam előtt.”

Az elmúlt időszakban az volt a célja, hogy az AIPM munkáját láthatóvá tegye, a lehető legtöbb fó-

rumon számokkal, tényekkel támasztotta alá a klinikai vizsgálatok hazai jelentőségét, melynek eredményeképpen dokumentált, hatékony, egyre jobb gyógyszer születik, amit ki is próbálhatnak a magyar betegek. Mindez óriási segítség a betegeknek egy olyan közegben, ahol hiányos a gyógyszerkassza. Az AIPM kezdeményezése volt annak a problémának a felvetése is, hogy Magyarországon milyen sokat lehet tenni az egészség-értés javításáért. Kezdeményezésükhöz az ágazat több szereplője csatlakozott, és ennek a sajtóban is erős visszhangja volt, hiszen a tények azt mutatták, hogy a magyar betegek fele nem érti a betegségéről és a gyógyulásáról szóló információk jelentős részét.

Úgy tűnik, az AIPM nagy hangsúlyt fektet a kommunikációra. Van-e a magyaroknak olyan sajátossága, amely ránk sokkal inkább jellemző, mint más országokra?

Sok ad hoc helyzet adódik Magyarországon és ezen szituációknak a kezelése nagy találékonyságot kíván, elsősorban a kommunikáló oldaláról. Az elmúlt 6 évben, mióta az innovatív gyógyszergyártók érdekeit képviselem, számtalan olyan helyzettel kellett szembesülni, ami próbára tette a kreativitást és a rugalmasságot.

De jellemző az is, hogy itthon erősek a családi hagyományok, gyakori, hogy generációról generációra száll a szakma, talán sokkal inkább, mint más országokban.

A sok ad hoc helyzet mellett mi az a vezérfonal, amikor meg akar győzni valakit valamiről?

A tények makacs dolgok, akár szeretjük, akár nem, tehát azokból kiindulva kell megoldást találni. Óriási erő, amikor tényszerűen megjelenik valami, mert ha érdemi forrásból származik, akkor azzal feladatunk van. Nagyon leegyszerűsítve az én feladatom az, hogy az innovatív gyógyszereket minél nagyobb mértékben, minél rövidebb idő alatt elérhetővé tegyük a betegeink számára, hiszen a magyar betegnek éppen olyan fontos az új terápia, mint a környező országok betegei számára. Ebben a pillanatban is 30 új innovatív hatóanyag vár befogadásra, amely még nem érhető el a hazai egészségügyi ellátás keretében.

58-59

„Ha a hazai egészségügyre nézek, sok építeni valót látok magam előtt.”

Némethi Erika

NE A tények fontosságáról beszél. A hazai egészségügy kapcsán mik a tények?

Nem szeretnék senkit riogatni, de vannak számok, amelyek magánemberként és vezetőként is megijesztenek, és mindig megdöbbenek azon, ha valakit nem. Hazánkban minden negyedik ember rákban hal meg, minden második embernek szív- és érrendszeri betegsége van, minden tizedik ember diabéteszben szenved. Tehát nem arról beszélünk, hogy valahol valaki beteg, hanem a számok törvénye azt mutatja, hogy mindannyiunknak van legalább egy közeli hozzátartozója, barátja, ismerőse, aki rákban halt meg, vagy komoly szív- és érrendszeri betegséggel küzd, vagy cukorbeteg. Ezért fontos, hogy az egészségügy téma legyen, s nem azért, mert egyes csoportoknak érdekében áll! Jó lenne úgy együttműködni az egészségügy fejlesztésekért, hogy szem előtt tartjuk: Magyarországon 10 millió ember él, aki vagy tud értéket teremteni, mert egészséges, vagy nem tud értéket teremteni, mert beteg. Ha valaki beteg, nem tud értéket termelni, intenzíven használja az egészségügy szolgáltatásait, állapota függvényében kénytelen igénybe venni a költséges megoldásokat.

Minden sokkal jobban alakulna, ha nagyobb lenne a magyar biztosító részéről a befogadási hajlandóság? A jelenlegi döntéshozók jó tárgyalópartnerek?

Tárgyalópartnereink, így Ónodi-Szűcs Zoltán államtitkár úr is, nagyon jól ismerik a tényeket, és ő minden esetben korrektül elmondja, hogy a magyar költségvetésnek milyen lehetőségei vannak a gyógyszerfinanszírozásra. Itt nem lehet nagyot álmodni, ezért meg kell találnunk azokat a pontokat, ahol van pozitív beavatkozási lehetőség. A múlt évben ilyen volt az onkológia, ott több hatóanyagot is befogadtak. De az nem elég, hogy új hatóanyagot kap a beteg! Hamarabb kell eljutnia a szűrésre is, és akkor olyan esélyt kaphat, mint német sorstársa, aki pont olyan gyakorisággal lesz rákos, mint a magyar ember, csak időben felismerik, időben kezelik, megfelelő diagnózissal kapja a megfelelő kezelést és meggyógyul. A gyógyszeres terápia csupán része a folyamatnak, de nem az egész. Az

egészségügyről csak úgy van értelme beszélni, ha az egész folyamatról beszélünk.

Lehet tudni, hogy 2017-ben mi lesz az új hatóanyag-csoport, amit befogad a hatóság?

Mi érdekképviselet vagyunk, de nem képviselhetjük az egyes tagvállalatok érdekeit. Tehát én sem mondhatok többet, mint azt, hogy hány hatóanyag vár befogadásra, és hogy milyen terápiás területet érintenek a készítmények. Az már a hatóság és az egyes tagvállalatok párbeszédétől függ, hogy melyiket fogadják be. Magyarországon egyelőre nincs nemzeti terápiás stratégia, sőt még olyan platform sem, amely a lakosság egészségügyi mutatói alapján priorizál egyes területeket. Több európai országban ez az elgondolás nagyon jól működik. Reméljük, hogy a jövőben itthon is lesz ilyen szisztematikus megközelítés, mert abban a pillanatban könnyebb lesz megmondani, hogy hazánkban melyek a legsúlyosabb betegségek, hogy hol vannak azok a központok, ahol a legtöbb kompetencia van. Mi szívesen dolgoznánk egy ilyen megoldásközpontú rendszer létrehozásában és működtetésében.

Mit lehet tenni akkor, amikor leginkább szakemberhiányról, az anyagi források szűküléséről beszélnek a döntéshozók?

Ahelyett, hogy széttárjuk a kezünket és azt kérdezzük, mit lehet mindez ellen tenni, inkább azzal kell foglalkozni, hogy időben történő tájékoztatással és felismeréssel, a mostaninál akár lényegesen olcsóbb kezeléssel a betegségek jelentős része megelőzhető lenne. Jelenleg a problémával akkor kezdünk foglalkozni, amikor az már csak két lépés távolságra van tőlünk és nem tudjuk kikerülni.

Történt-e változás az ön mentalitásában, amikor hat éve összetalálkozott az egészségüggyel?

Az ember a munkájában, ahogyan a magánéletében is, sokat változik. Egy ideje én már nem a feladatot, nem a projekteket vagy a kampányokat látom, hanem azt, hogy egyes döntések hogyan hatnak az egyén életére. A különböző érvek és ellenérvek között néha elfelejtjük, hogy az egészségügyi döntések mögött és előtt az ember áll, aki akkor tud létezni, dolgozni, élvezni az életet, ha egészséges. Ennél semmi sem lehet fontosabb. ¶

60-61

Pozsgay Csilla ELŐSZÓ A 21. SZÁZADHOZ 2015. március 1-jén öt különféle szervezet egyesülésével jött létre az újonnan felállított Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet (OGYÉI).

A szakma pontosan tudta, hogy milyen bonyolult és komplex munkát kell elvégeznie az új intézet újonnan kinevezett vezetőjének. Dr. Pozsgay Csillára várt a feladatok megoldása, egy új, korszerű szervezet alapjainak megteremtése.

“Időnként viccesen azt mondom, kalandvágyból vállaltam el a feladatot és ez igaz! Amikor a gyógyszeripart „elhagytam” számos lehetőségről automatikusan lemondtam, viszont megvalósíthatom azt, amit még akkor Zombor Gábor államtitkár úrral megálmodtunk. Mikor adódik erre esély? Azt hiszem, ez egy ritka és kivételes alkalom!”

Meg tudja fogalmazni egy mondatban, hogy mi volt a célja, amikor elfogadta a felkérést és az OGYÉI főigazgatója lett?

Mivel a 21. században élünk, és nem a 20.-ban, ezért másként kell szemlélni önmagunkat, és ezt a korábban nagyon hierarchikus rendszert úgy átalakítani, hogy kiszolgálja azokat az igényeket, feladatokat, amiket magunkra vállaltunk. Ez egy mondat volt...

Nehéz elérni ezt egy ilyen gigantikus cégnél?

Nem annyira. Kizárólag attól tartottam, hogy nem lesz könnyű a megkövült, megrögzött hagyományokon változtatni. Amikor idejöttem, tudtam, a céljaink eléréséhez fontos, hogy az itt dolgozók előbb-utóbb magukra ne mint az Intézet különálló egységeiben tevékenykedőkre nézzenek, hanem minél előbb sikerüljön egy közös, „OGYÉI-is” identitást kialakítani. Az elmúlt két év sikerének érzem, hogy az intézetben dolgozó munkatársaim megértették ennek az elvnek a jelentőségét. Most már nem párhuzamosan futnak a végtelenbe a folyamatok, hanem összekapcsolódnak, és a különböző területeken tevékenykedő kollégáim segítik egymást. Ez komoly erő.

Ha a nemzetközi trendeket nézzük, hol tart most az OGYÉI? Az intézet egyik előnye, hogy nemzetközi közegben tevékenykedünk, munkatársaink közül sokan beszélnek angolul, sokan mozognak nemzetközi szintéren.

Ha a gyógyszer- és/vagy az élelmiszeripart nézzük, akkor bizton állíthatom, nagyon szerencsés helyzet-

ben vagyunk. Az Élelmezés-és Táplálkozástudományi Főigazgatóságunk munkatársai is nagyon innovatív szakmai környezetben, dolgoznak. A már megkezdett programokon túl igyekszünk új projekteket is elindítani, a jövőben például az időskorúak táplálkozásával is behatóan foglalkozunk majd. Kiemelt figyelmet szentelünk a táplálkozás és gyógyszerelés összefüggéseire, ezen keresztül pedig a betegségek kezelésének és a táplálkozás összefüggéseinek és ezek gyakorlati iránymutatásának fejlesztésében is részt kívánunk vállalni. Gyógyszerügyi feladataink esetében egy olyan hálózatnak vagyunk a részei, amely az európai hatóságokat tömöríti. Ennek csúcsszervezete az Európai Gyógyszerügynökség (EMA). Eltérően az államigazgatás más szervezeteitől működésünket alapvetően határozza meg a piaci környezet, ahol kizárólag akkor kapunk nemzetközi törzskönyvezési feladatokat, ha jó minőségű szolgáltatást nyújtunk.

Ezen a területen nagyon éles a verseny, hiszen ezek fizetős megbízások és nem mindegy az, hogy a centralizált eljárásban lévő folyamatok közül egy évben hányat tudunk elhozni, hiszen az így keletkező bevételek jelentősen járulnak hozzá az OGYÉI büdzséjéhez.

Ez azt jelenti, hogy megteremtik a saját működési feltételeiket?

Igen. Sokan nem tudják, mi nem az állam pénzéből „élünk”, hanem a saját bevételeinkből tartjuk fenn magunkat. Minél hatékonyabban dolgozunk, annál több bevételt termelünk, de nem kizárólag „magunknak”, hiszen az igazgatási szolgáltatási díjból származó bevételeink zömét, több mint 67 százalékát befizetjük az Egészségügyi vis major keretbe. Részben ebből a pénzből fedezi az állam a kórházak nem várt kiadásait.

Ebben a szervezetben hová képzeljük el Pozsgay Csillát? Ön áll a piramis vagy sok kis piramis tetején?

Nagyon fontos, hogy nem piramist építünk! Én nem tartom magam autoriter vezetőnek, mindennél jobban hiszek a dialógusokban, az együttműködésben.

Hosszú távon kifizetődőbb és hitelesebb is. Régen az intézet vezetőjétől várták el, hogy minden területen szakértő legyen, a törzskönyvezéstől a kémiai folyamatokig. A 21. században egy vezetőnek jó menedzsernek kell lennie, akinek van hosszú távú elképzelése, törekszik rá, hogy a nagy összefüggéseket lássa, és tudja, hogy mikor és merre kell mozdulni.

Pozsgay Csilla

PCs Az „önfenntartás” ténye jelent egyfajta szabadságot, amikor a döntéshozókkal tárgyal?

Kétségtelen, tartást ad! Tisztában kell lennünk saját jelentőségünkkel és lehetőségeinkkel. Bizonyos kérdésekben, így például gyógyszerbiztonság esetén országos, sőt nemzetközi jelentőséggel is bírunk. De az államigazgatás perspektívájából nagyon pici pont vagyunk. A kezdetektől feladatomnak tekintettem, hogy a törvényalkotókkal, döntéshozókkal megismertessem az intézetünket. Ahhoz, hogy ismerjenek bennünket, sokat kell változtatni a kommunikáción. Korábban csak minimális válságkommunikáció működött, így például a gyógyszerügyi hatóság csak akkor jelent meg a nyilvánosság előtt, ha valamilyen kínos eset, botrány volt. Most viszont szeretnénk a lehető legszélesebb körben érzékeltetni, hogy hol van az OGYÉI az ország egészségügyi térképén, megmutatni munkánk társadalmi hasznosságát.

Van az OGYÉI-nek szakmai startégiája? Mely területekre koncentrálnak idén?

Igen van. Ennek alapjait tavaly sikerült letennünk.

Ezen belül is ennek az évnek, 2017-nek van egy fókuszterülete – és ez a terület számomra személyesen is nagyon fontos. Tavaly ugyanis létrehoztuk az intézet Innovációs Irodáját, mely az OGYÉI kulcs stratégiai fejlesztései közé tartozik. Célunk elsősorban a hazai gyógyszer-, és élelmiszeripari innováció új fejlesztési irányainak támogatása. Ön 2015-ben mutatkozott be egy gyógyszerész konferencián, és már akkor elmondta, hogy fő célja az átlátható működés.

A hozzánk hasonló intézmények akkor hitelesek, ha transzparensen működnek – igaz ez a munkatársaink és az ügyfeleink irányában is. Sosem éreztem azt, hogy ez külön energiákat emésztene föl. Ha nem ugyanazt gondolom, mint amit mondok, akkor az egész nem ér semmit. Én a kezdetektől ugyanazt mondom: vagy változunk és akkor valaminek az élére is kerülhetünk, vagy így maradunk és akkor magas szakmai színvonal mellett, de mégis lassan, de biztosan elsüllyedünk. Különleges helyzet a miénk. Piaci versenyhelyzetben dolgozunk úgy, hogy közben az államigazgatás részei vagyunk. Ez egy eléggé hibrid megoldás, de úgy látom, megtaláljuk azt a szűk mezsgyét, amin viszonylag szabadon mozgunk.

Tudatos vezetői döntés, hogy ön szinte kizárólag a pozitív dolgokról beszél?

Tudatosan azon munkálkodom, hogy az intézetnek vonzereje legyen, ha az adott kereteken belül mi lennénk a koronaékszer. S amúgy is, én egy örök optimista vagyok.

Honnan hozta ezt a biztonságos optimizmust?

Volt egy nagyon szerethető otthoni közegem, egy nagyon szerethető politikus édesapám, s egy szigorú, racionális gondolkodású tanár édesanyám. A bátyám is, én is teljesen más szakmai irányba mentünk, mint a szüleink. Bár engem mindig érdekelt a történelem, a diplomácia, tudatosan nem akartam abban a világban mozogni, ahol édesapám, nem akartam vállalni az összehasonlítást, nem akartam „a kis Pozsgay” lenni. Ugyanakkor érdekelt a biológia, az állatok, a természet, az emberek, emiatt az orvosi pálya felé indultam, amit egyáltalán nem bántam meg. Reumatológusként dolgoztam. Az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézetből vezetett az utam a gyógyszeriparba, majd lettem később az akkori GYEMSZI OGYI orvostudományi igazgatója, majd onnan ismét visszatértem az iparba. Mikor az OGYÉI vezetésére felkértek, már volt gyógyszeripari és hatósági tapasztalatom is.

Az OGYÉI vezetése nagy kihívás. Nem ijesztő?

Igen, kihívásnak kihívás, de ezt egy cseppet sem érzem ijesztőnek. Inkább a felelősségét éreztem. Éppen az elmúlt év végén, egy nagy értekezleten – ahol az intézet mind a 400 dolgozója jelen volt –¬, éreztem először azt igazán: a munkatársaim felsorakoztak mögém és jönnek velem! Akkor hasított belém az érzés, hogy legyen bármi, nem szabad cserbenhagynom őket! Ha az én elképzeléseim ugyanarra a sorsra jutnak, mint a korábbi reformkísérletek, akkor nagy baj lesz. Az én felelősségem, hogy amit elkezdtünk, ne haljon el, hogy az jöjjön ki belőle, amit közösen megálmodtunk. Én nem félek a feladatoktól, sőt, izgalmasnak találom őket. Számos nagyszerű, lelkes és tenni vágyó emberrel dolgozom együtt, ez remek érzés. Jó embereket sikerült megtartani, idevonzani, és úgy érzem sikerült velük megértetnem azokat a dolgokat, melyek az Intézet újragondolásakor fontosak voltak. Ez azonban nem rólam szól, az, hogy mi valósul meg a végén, már közös feladat. ¶

62-63

„Nem tartom magam autoriter vezetőnek, mindennél jobban hiszek a dialógusokban, az együttműködésben.”

Pozsgay Csilla

Szökő Éva OKTAT, KUTAT, SZERVEZ

Egy kisvárosi iskolába járt Hevesen, zongorázni tanult és szertornázott. Szerette a kémiát, a matematikát, végül szülei biztatására a gyógyszerészetet választotta. Budapestre kerülve - mint minden vidékinek - meg kellett küzdenie az ismeretlennel. Hamarosan kitűnt az egyetemen, diákvezetőnek is megválasztották, könnyedén és hatékonyan tudott szervezni már akkor is. „A tanulás, később az oktatás mellett mindig szerveztem valamit, valahogy akaratlanul is néha egyegy program motorja lettem. És ez a tevékenység a magánéletemre is igaz. Öndefinícióm szerint egyetemi tanár és házvezetőnő vagyok. Voltak előttem példák, amikor azt láttam, hogy a kutató apuka vagy anyuka mellett az egész családnak lábujjhegyen kellett közlekednie. Nálunk ez sohasem volt divat. Ha a gyerekeimnek szükségük volt valamire, akkor én mindent félretettem, és bármikor, akár este 9 után is, főztem nekik egy finom vacsorát.”

Két gyermek édesanyja, lánya 32, fia 20 éves.

Kiváló tanuló volt a középiskolában és az egyetemen is.

Mindig ennyire fontos volt a jó jegy?

Hozzászoktam, hogy jól teljesítek, és ezt elismerték a középiskolában, és a Semmelweis Egyetemen is, ez pedig mindig jó érzéssel töltött el.

Engem motivált a kiváló teljesítmény, ennek köszönhettem azt is, hogy friss diplomásként az egyetemen maradtam. Tanítani és kutatni akartam, nem is gondolkoztam nagyon másban. Kutathattam volna az iparban is, de 1980-ban, amikor végeztem, nem sok információnk volt erről az ágazatról. Én is akkor jöttem rá, hogy mennyit kell még tanulnom, amikor a férjem a gyógyszergyárba került, s láttam mennyire másképpen gondolkozik ő mint én, aki a napi gyakorlattól kissé távolra kerültem. A mai napig a képzésünk egyik hiányossága, hogy meglehetősen esetleges, hogy a hallgatók mennyire láthatnak a tanulmányaik során a gyógyszerészet különböző területeire, pl. arra, hogy mi történik a gyógyszeriparban.

Majd’ 40 év távlatából beszélünk erről, és még mindig hiányos a kép?

Az egyetemek és a szakmai szervezetek között most is folyik egy vita erről, de legalább elindult a párbeszéd. Ha nem tesszük vonzóvá hallgatóink számára a gyógyszergyárakat, akkor lassan kiszorulhatnak onnan a gyógyszerészek, a vegyészek ugyanis könnyen rá tudnak hangolódni az ottani munkára. Holott a gyógyszerészhallgatók körében is egyre nő az érdeklődés az ipar iránt, emellett mindjobban érdekli őket a klinikai vizsgálatokban rejlő szakmai kihívás.

Valamikor, amikor patikát lehetett venni, akkor klasszikus gyógyszerészként mindenki ott akart dolgozni. Most úgy látom, az ipar és a klinikai munka kezd vonzóvá válni. Nekünk, egyetemi oktatóknak követnünk kell a hallgatók érdeklődésének a változásait.

Menjünk vissza a múltba, amikor ön volt pályakezdő. Milyen lehetősége volt akkoriban?

Amikor én végeztem éppen akkor alakult a Gyógyszerhatástani Intézet, s én friss diplomásként oda kerültem. A kutatómunka elég döcögősen indult, nagy szabadságot adott, de néha éreztük a határozott irányítás hiányát. A kutatómunkához igazán az amerikai tanulmányutam adott lökést. A férjem is és én is kaptunk az USA-ban állást, a gyerekünk éppen akkor kezdte el az első osztályt. 1990-et írtunk ekkor.

Ezek szerint a rendszerváltást az Egyesült Államokban élték át?

Igen, 1990 és 1993 között Bostonban voltunk egy posztdoktori ösztöndíjjal, pont a rendszerváltáskor. Így sokmindenből kimaradtam, ami a gyógyszerészetben történt. A tulajdonosi átrendeződést, ami az igazi nagy áttörést jelentette, azt csak távolról követtem.

Akkoriban sok kutató ment külföldre Kelet-Európából. Hogyan fogadták önöket?

Bostonban sok hozzánk hasonló korú fiatal pár volt, köztük magyarok is, a legtöbben Kelet-Európából, Kínából érkeztek. Amerikai kutatóval csak elvétve találkoztunk. Közvetlen munkatársam egy cseh és egy német kutató volt. A laborban célorientált kutatást végeztünk. Minden megkaptunk, amit csak kértünk: vegyszer, műszerek, és általában a lehetőségek tárháza várt

64-65

„Öndefinícióm szerint egyetemi tanár és házvezetőnő vagyok.”

Szökő Éva

SzÉ ránk. Megtapasztaltuk, hogy bármit kigondolunk, azt meg tudjuk valósítani, egy a fontos: legyen a munkának eredménye. Ha viszont nincs eredmény, az nagyon kínos. Persze, megtörténik, hogy valami nem a tervek szerint sikerül, de azt nagyon meg kell magyarázni, hogy miért nem... Ön sikeres volt?

Nem voltam kiugróan sikeres, de sosem kérdőjelezték meg a munkámat. Egy éppen akkor induló elválasztástechnikai módszerrel foglalkoztam, emellett sokat publikáltunk.

Miért jöttek haza? Óriási dilemma mindenki számára, hogy maradjon vagy inkább hazamenjen. Nehéz a döntés. Láttuk, hogy nem egy tudós, kutató minden évben elmondta, hogy jövőre hazamegy, mégis maradt. Nagy vonzerő a kiszámítható egzisztencia, a fizetés, ami persze közel sem volt olyan magas, mint ahogy azt az itthon maradt kollégák gondolták. Ezen túlmenően az ottmaradást erősíti az a kutatáshoz nélkülözhetetlen bázis, ami számunkra adott volt Bostonban. A mi döntésünket a férjem honvágya könnyítette meg.

Nagyon haza akart jönni, nem akart elszakadni a családtól. S úgy tűnt, hogy Magyarországon is „kinyílik” a világ.

Hogyan folytatódott a munkája itthon?

Az új módszert, egy új kutatást kezdtem el immár önállóan, nagyobb tapasztalattal, több magabiztossággal. megalapozott tudással. Ezt mind hoztam magammal. Amikor visszajöttem Amerikából, akkor az oktatás és a kutatás volt az életemben hangsúlyos, aztán a nagydoktori munkámmal foglalkoztam. ... és a nagydoktori után kicsit tudott pihenni? Ááá, dehogy. Egyik mentorom azt mondta, hogy az az én bajom, hogy mindig az előttem álló feladatot látom, sosem örülök eléggé az adott pillanatnak. Ez persze nem egészen van így, de az tény, hogy amivel elkészültem, azt már nem tartom sikernek, az már természetes, ki lehet pipálni. Olyan ez, akár egy mindennapi utazás. El akarok menni valahová, majd egyszerűen megérkezem, de már látom a következő állomást, ahová el akarok jutni. De nem szeretném kikerülni a

kérdést: minden nap pihenek. Esténként legalább fél órát olvasok, enélkül sosem alszom el.

Mit szokott olvasni?

Kizárólag szépirodalmat. Nekem ez a pihenés.

Korábban faltam a híreket, de olyan mélységesen felháborít, amit látok a világban, hogy önvédelemből visszafogom magam. Inkább jöjjenek a regények. Ha valami igazságtalanságot, ostobaságot látok, akkor nem tudok semleges maradni.

Tavaly másodjára is megválasztották a Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság elnökének. Mi az aktuális, a legégetőbb feladatuk?

Az első dolgunk a szakmai képzés megújítása.

Bizonyos változtatásokat meghozni nem könnyű, annak nyilván vannak személyi konzekvenciái, sok érdeket sért. Ez az oka, hogy látszólag az egyetem is fékezi a változás sebességét. De mostmár ott tartunk, hogy nem lehet tovább várni.

Az alap a tudományos felkészítés, de a jelenleginél sokkal jobban kell követnünk a trendeket, figyelni kell arra, hogy az élet is változik, és ezzel együtt változik a tudásunk, a hivatásunk jellege.

A megújulást nem lehet úgy levezényelni, hogy mindent, amit megszoktunk, azt megtartjuk, és közben folyamatosan hozzuk be az újat. Ez képtelenség. Bármennyire is fáj a szívünk, bizonyos képzési panelektől meg kell válni ahhoz, hogy meg tudjunk felelni a jövő elvárásainak.

A jövő gyógyszerészének mit kell tudnia, amit önnek végzéskor még nem kellett?

A gyógyszerészképzés hagyományosan kémia alapú, de ma már nagyon erősen benne vannak az orvostudományi ismeretek. A gyógyszerészi gondozáshoz például ez utóbbira van szükség, mégpedig sokkal szervezettebben, mint ahogy most csináljuk. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a mostani hallgatók egy része néhány év múlva gyógyszertárvezető lesz, vállalkozást vezet.

A posztgraduális képzésben biztosítani kell az ehhez szükséges gazdasági, jogi, vezetői ismereteket, de az sem árt, ha már az alapképzésben hall ezekről. Most még úgy tűnik, mintha a gyógyszerészképzés toporogna a 21. század előtt, mintha nem tudná eldönteni, hogy átlépje-e a határt. De hogy át kell lépni, az nem kétséges. ¶

66-67

Zelkó Romána AZ ÉRTÉKEKÉRT HARCOLNI KELL Már gyermekként kíváncsi volt a gyógyszerek szerkezetére, szétszedte, „boncolta” azokat, kísérletezett velük. Édesapja, Zelkó Zoltán térképész a hetvenes években kezdett foglalkozni a perui Nazca-vonalak rejtélyével. Elméletéből „A kősivatag titka” címmel később izgalmas könyvet írt. Zelkó Romána a tudomány egy másik szakterületét, a gyógyszerészetet választotta. „Az experimentális kutatómunka, egészen más, mint amivel édesapám foglalkozott” - mondja. Gondolkodását, hogy merjen szabad és kreatív lenni, otthonról hozta. „Édesapámtól tanultam meg, hogy merjek a megszokottól eltérően, nem konvencionális módon gondolkodni, merjek elrugaszkodni”. Ez inspiráló erő számára akkor is, amikor egy elképzelésről kiderül, hogy téves. Mindig van tartaléka, a tűz a belső hajtóereje.

Már egyetemistaként komoly szakmai kutatásokat végzett, TDK dolgozatokat írt. Mikor dőlt el, hogy a gyógyszerészeten belül melyik szakterületre specializálódik?

Nagyszüleimmel Szombathelyen éltem. Nagymamám sokat betegeskedett, fiatalon halt meg. Mivel engem mindig is érdekelt a kémia, kíváncsi voltam a gyógyszereire, azok anyagára, szerkezetére, szétszedtem, hevítettem a piruláit, figyeltem, hogyan viselkedik az anyag. Gimnazistaként az is felmerült, hogy orvos leszek, de végül mégis a gyógyszerészet mellett döntöttem. Azt hiszem, alkatilag, lelkileg nem lettem volna képes arra, hogy gyógyító orvos legyek. Az élettan, a kórélettan, a gyógyszer hatástan, a gyógyító anyag érdekelt, az orvosi pálya számos területe messze állt tőlem.

A gyógyszertechnológia a szak- és kutatási területe. Mivel foglalkozik pontosan?

A hatóanyag olyan parányi mennyiség, amit közvetlenül nagyon ritka esetben lehet bevinni a szervezetbe, ezért szükség van arra, hogy különböző segédanyagokkal gyógyszerbeviteli formákat alakítsunk ki. Széles spektruma van ennek, ezen belül én a szilárd gyógyszer formulálásával foglalkozom.

A mai korszerű gyógyszerformáknál a fejlett technológiai eljárásokkal már szabályozni lehet a hatóanyag idő- és térbeli felszabadulását. Polimer alapú

hatóanyag-leadó rendszerekkel foglalkoztam, míg kutatócsoportommal most nanoszálas és mikroszál-alapú hatóanyag-hordozó rendszerek formulálási lehetőségeit kutatjuk.

A magyar gyógyszerkutatás nagyhírű volt a háború előtt. Ma milyen helyet foglal el a nemzetközi ranglistán?

A magyar gyógyszeripari kutatás a mai napig nagyon híres, készítményei nemzetközileg elismertek.

A korábbi örökség máig jelen van a hazai gyógyszeriparban, de már más struktúrában. A globalizáció itt is hat, tudomásul kell venni, hogy a hazai gyógyszergyártó cégek többsége egy multinacionális vállalatbirodalom részeként működik. De egyik sem lett kiszerelő üzem, megmaradt a kutatás, generikus- és originális gyógyszerfejlesztéssel is foglalkoznak.

Kutat, sokat publikál, tanít, egy doktoranduszokból álló kutatócsoportot vezet. Milyen helyet foglal el a tanítás a szakmai életében?

Büszke vagyok a tanítványaim eredményeire. Egyikük leginnovatívabb PhD munkájával - a mikro-és nanoszálas antibiotikum-hatóanyagú sebfedő tapasszal - tavaly elnyerte a Semmelweis Egyetem Innovációs Díját. Ez személyes siker is, sőt a tanítványaim elismerései nagyobb örömet jelentenek számomra a saját sikereimnél is. Magamtól elvárom a jó teljesítményt, de ha azt a diákjaimtól kapom, az a legnagyobb ajándék. Fontos és remek érzés egy ilyen inspiráló közegben tehetséges hallgatókkal dolgozni. Az elmúlt tíz évben többféle korszerű hatóanyag-leadó rendszer formulálásával foglalkozunk, a gyógyszeripari együttműködés keretében például a helicobaktérium kezelésére egy olyan „úszó tablettát” fejlesztettünk, amely a gyomorban szabályozott módon képes több órán keresztül az antimikróbás hatóanyagot felszabadítani, célzott hatást biztosítani. Most olyan formulákkal kísérletezünk, amelyek jobb és gyorsabb felszívódást tesznek lehetővé.

A gyógyszerkutatónak ismernie kell a betegségeket, lépést kell tartania az orvostudomány fejlődésével?

A ’90-es években megjelentek a makromolekuláris biológiai hatóanyagok, amelyek mára egyre nagyobb hányadát teszik ki az újonnan megjelenő

Zelkó Romána

ZR készítményeknek. Korszerűbb, hatékonyabb lett a gyógyítás. Talán a gyógyszerészek rendelkeznek a gyógyításban dolgozók közül a legmélyebb molekuláris szintű szakértelemmel, ismerniük kell a biológiai terápiákat, s tisztában kell lenni azzal is, hogy egyre inkább a célzott, személyre szabott, hatékony és biztonságos terápiák kerülnek előtérbe.

Az orvosok bevonják önöket a gyógyításba, kérnek tanácsot? Örömmel tölt el, hogy az elmúlt években egyre több gyógyszerész került az egyetem klinikáira. Minden nagy területnek van már a klinikán gyógyszerésze, akik nem csak a hagyományos logisztikai feladatokban vesznek részt, hanem ott vannak a referálókon, a terápiás csapat tagjai lettek, gyógyszerelési tapasztalataikkal segítik az orvosokat. Nemcsak a készletezési és expediálási feladatokat látják el, hanem az osztályos gyógyszeres terápia-menedzselésben is részt vesznek.

A gyógyszeripar hatalmas üzlet, amely rengeteg pénzt mozgat meg. Olykor talán más az érdekeltsége a kutatóknak és a gyártóknak. Okoz ez feszültséget, nehezíti a kutatást?

A gyógyszeripar valóban üzlet is, de a fő cél a beteg meggyógyítása. A cégeknek ki kell jelölniük a saját kutatási portfóliójukat. Vannak „slágerterületek” mint a központi idegrendszeri, vagy a kardiovaszkuláris kutatások, bizonyos tumoros kórképek kezelésére irányuló terápiák. Ide ös�szpontosulnak a nagy erők, s „árván maradnak” azok a speciális területek, melyek alig néhány beteget érintenek. Számukra is szükséges a gyógyszeres terápia. Nyilvánvaló, hogy itt lenne szerepe a kisebb innovatív cégeknek, rugalmasabb vállalatoknak, hogy képesek legyenek olyan igényeket is kielégíteni, amire a felvevőpiac limitált. De azt látni kell, hogy vannak fő irányok, amiken sokan dolgoznak.

Hangsúlyozta, milyen fontos a fiatalok pályán tartása, képzése.

Ezt tapasztalatból is tudom, hiszen én magam olyan módszereket tudtam Gentben tanulmányozni, amire az akkori intézetben nem lett volna lehetőségem.

Nehéz, de fontos szabadságot kaptam tőle. Fontos a szemlélet, az irányítás, de nem szabad megkötni a pályakezdők kezét, ezt tanultam én magam is Rácz István professzortól, aki a tanárom és a mentorom volt. Hagyni kell a diákokat a saját útjukon járni.

Ma már rugalmasabb az egykor jellemzően feudálisabb rendszer és hierarchia, több a doktorandusz.

Az egyetemi állás már nem parkolópálya a nyugdíjig, hanem innovatív terület.

Bár sokan panaszkodnak, hogy az egyetemi lét nem tárja túl szélesre a kapukat...

Hogy ki milyen mértékben lesz innovatív az egyetemen, a laborokban, az oktatásban, a nemzetközi tudományos életben, az ma már a legtöbb esetben az egyéni ambícióktól függ. Mint mindent, ezt is lehet középszerűen csinálni, de elhivatottság, szenvedély nélkül nem sok értelme van. A szakma értéke, hogy magas szintű, tudományos képzést nyújt, ami széles körben biztosítja az itt végzettek elhelyezkedését a pályán. Szeretném, hogy megmaradjon a szakma sokszínűsége, s olyan képzést nyújtsunk, ami alkalmassá teszi a friss diplomásokat, hogy bármelyik területen versenytársak, sikeresek és hitelesek legyenek.

Az ön számára mi az igazi hajtóerő?

A gyógyszerészet olyan alap, ami nagyon sok súlyt elbír. Erre bátran lehet építeni akár a közgyógyellátásban, akár az iparban, akár a kutatásban találja meg az ember a helyét. Én például 18 éves korom óta az egyetem bűvöletében élek, így nem meglepő, ha számomra ezeknek az alapoknak a formálása jelenti az igazi feladatot. A fő célom, hogy a gyógyszerészet értékeiért harcoljak, és elismertessem az egyetemen belül, és a szakmai közéletben is - oktatóként és kutatóként egyaránt.

2013-ban nevezték ki a Semmelweis Egyetem Gyógyszerésztudományi Kar dékánjának. Mennyire kötött a mozgástere?

Annak ellenére, hogy tudom, nem mindig mennek sterilen a dolgok és kompromisszumokat is kell kötni, vállaltam, mert láttam azt a lehetőséget, hogy mindazt, amit értéknek tartok, el tudom ismertetni, tudok dolgozni, és ez jó érzéssel tölt el.

Nem ismerem, de úgy látom, a csendes mosoly mögött, ha kell, kemény harcos áll.

Ha az embernek határozott elképzelése van a hivatásról, kellően nyitottnak kell lennie, meghallgatni mások álláspontját, de az értékeket nem hagyhatjuk elveszni. Azokért harcolni kell. Csakis így őrizhetjük meg a szabadságot, amit minden értékek közül a legfontosabbnak tartok. ¶

68-69

„Ezt is lehet középszerűen csinálni, de elhivatottság, szenvedély nélkül nem sok értelme van.”

Zelkó Romána

Zolnay Kriszta LÉGY BÁTOR ÉS KEDVES Feltűnő, hogy a gyógyszerész szakma egy patika nevét és helyét hamarabb jegyzi meg, mint magát a gyógyszerészt, aki a szaktudásával és egyéniségével formálja azt a helyet. A szegedi Kígyó Patika az egyik ilyen ikonikus gyógyszertár. A helye, a kora, a városi lakosság ellátásában betöltött jelentősége miatt ismerték, s nemcsak a környékbeliek. Egy ilyen patika irányítása önmagában is nagy kihívás, s nem mindig hálás feladat az újat, az innovatív megoldásokat ötvözni a szakma régi hagyományaival. Zolnay Kriszta 11 évig vezette, s nem félt vihart kavarni, ha számára fontos ügyről volt szó. Tud harcolni. Így lett gluténmentes termék az ország összes patikájában, s lett sok más újítás, amit aztán könnyen befogadtak a régi falak.

Jó alapokat nyújtott a gyógyszertár irányításához az a 11 év, amit a Roche-nál töltött az 1990-es évek elején, s látta hogyan építenek fel egy gyógyszergyári képviseletet a semmiből. A gyógyszeriparból indult, s a gyógyszeriparba érkezett, amikor a Richter Gedeon Nyrt. beválasztotta egyedüli nőként az igazgatósági tagok közé, majd 2015-től a Richter Gedeon UK vezetését bízták rá Angliában. Majdnem 2 éve dolgozik Londonban, de elmondása szerint ezt úgy éli meg, mintha el sem ment volna Magyarországról.

Habár szereti az új kihívásokat, bizonyos keretek között érzi magát biztonságban. „Engem – talán a neveltetésemnél fogva is – nem zavarnak a szabályok. Édesanyám gyógyszerész volt, édesapám a Ludovikán tanult, őt nagyon szigorúan nevelték, s ebből sokat átültetett a gyereknevelésbe. A rend, a fegyelem kezdetektől fogva az életünk része volt.

Két bátyám van, mellettük kemény edzésben volt részem mindig, szóval jól bírom a terhelést. Talán kicsit mazochista vagyok, szeretem, ha vannak feladatok. Kicsit üresnek érezném a napjaimat, ha nem így lenne.”

Ismerve a korábbi tevékenységét, azt mondanám, hogy nem is a Szeged-London távolság tűnik nagynak, hanem a szegedi gyógyszerészi és az Angliában végzett munka.

A lendület nem változik attól, hogy más helyen és más feladatkörben dolgozom. Maga a személyiség-

emből eredő kicsit perfekcionista és néha erőszakosnak tűnő energiadús életszemlélet, amivel a hétköznapjaimhoz közelítek, az semmit nem változik.

Gyakorlatilag a terület, a felelősségi kör változott meg.

Fontos mindig innovatívnak lenni?

Amit innovációnak nevez, az számomra az én belső rendem, amitől azt remélem, hogy a dolgok jól tudnak működni. Az egészségügy esetében a rend az, ami előre képes vinni a dolgokat. A gyógyszerészi szakma mindig a precizitással függ össze. A gyógyszerész akkor tud a szakmájával igazán eredményes lenni, ha minden pillanatában koncentráltan dolgozik, legyen ez labormunka, vagy a táránál a beteg tájékoztatása. Ugyanezt érzem most is, hogy van egy olyan felelősségi köröm, amelyben a precizitás, az innovációra való hajlam és a lendület találkozik.

Stabil hátteret hagyott el az új kihívás kedvéért.

Kétségtelen, hogy ebben a korban, amiben én is vagyok, az ember már nehezebben vállal fel ekkora feladatot. Magamnak is meg kellett magyaráznom, hogy miért kell ez még nekem. És milyen eredményre jutott?

A valódi dilemma az volt, hogy vajon vállalhatom-e úgy ezt a feladatot, hogy mindhárom gyermekemnek megváltozik az élete miattam. Hogy szabad-e nőként, anyaként ilyen helyzet elé állítanom egy jól működő családot. Jött egy nagy beszélgetés és mindenki igent mondott. A gyerekeink szempontjából ez a váltás egy életre szóló lehetőség. Végül az én jól ismert patikamérlegemre tettem a dolgokat, a mérleg egyik oldalára került a változással kapcsolatos összes nehézség, a másik oldalra került a saját karrierem építése mellé a bizonyítani vágyás, hogy képes vagyok egy ilyen kihívásnak megfelelni, és hogy ezzel valójában jót teszek a gyermekeimnek.

S miután minden a helyére billent, a feladatra mint óriási és kihagyhatatlan lehetőségre tekintettem, s egyáltalán nem riasztott a munka terhe.

Melyek voltak a változás legnagyobb nehézségei?

Hosszas elemzés helyett inkább leírom a legelső napomat. Megérkeztem Londonba, a feladatom az volt, hogy az új otthonomba vigyem el a bőröndjeimet. Hogy könnyebb legyen a dolgom, a reptéren várt az új autóm, természetesen azért, hogy minél

70-71

„Amit innovációnak nevez, az számomra az én belső rendem.”

Zolnay Kriszta

ZK gyorsabban meg tudjam futni ezt a kört és beérjek még délelőtt az új irodába, ahol a munkatársaim már vártak, mint új főnököt. A szegedi kisvárosi forgalomból hirtelen bekerültem egy tízmilliós város forgatagába, egy olyan autóban ültem, ahol a másik oldalon van a kormány, mint ahogy megszoktam, az autópályán is minden fordítva van és még akkor hol van az irodába jutás nehézsége...

Pusztán kíváncsiságból kérdezem, beért időben?

Igen.

Az itteni rutin, a tapasztalatok használhatóak voltak a londoni irodában?

Sok mindent igen, sok mindent pedig nem szabad használni. Nagyon figyelni kell arra, hogy az a gyógyszerpiaci környezet, amelyben az angol vállalatok működnek, teljesen más mint a magyar.

Mi a különbség?

Egész Európában az angol a legkeményebb piac, a gyógyszergyárak etikai kódexe rendkívül szigorú kereteket szab a gyógyszergyárak számára. Hogy egy példát mondjak: Budapesten rendeztek egy nemzetközi nőgyógyászati kongresszust, melynek a gálavacsoráját a Nemzeti Galéria aulájában tartották. Egyedül az angol vendégek nem jöttek el, mert a kódexük szerint egy szakmai rendezvényen az angol orvos kizárólag étteremben fogadhat el ételt.

Ezek szerint minden jól megírt kotta szerint működik?

Ha ezzel azt kérdezi, hogy a munkám tud-e rutinból elvégezhető díszítősorrá válni, határozottan azt kell mondanom, hogy nem. Az angliai leányvállalataink az egyik oldalon, a multinacionális céggé növő Richter board tagsága a másikon. Ez elég széles paletta egy gyógyszerész számára, ugye? Isteni szerencse, hogy közel kerültem ahhoz a világhoz, ahol belelátok egy vállalat építményének a működésébe, stratégiaalkotásba, a kutatások, a piacok tervezésébe. Ebből a vállalati perspektívából London a sok szín közül az egyik. Testhezálló feladatokat kaptam, ahol a gyógyszerészet és a másik kedvencem, a nemzetközi marketing sok-sok ponton találkozik.

Most angol, pontosabban brit munkatársai vannak. Milyen velük dolgozni?

Teljesen más az angol ember mentalitása, a munkához való viszonya, vagy ahogyan megéli az élményeit, mint az itthoni embereké. Tudnak örülni

az életnek, kevésbé feszültek, a munkahelyükön vidámabbak, könnyedebbek. Természetes számukra, hogy sokat dolgoznak, hogy ha jól végzik a dolgukat, akkor van fejlődési lehetőség. Partnerek a munkában, látszik, hogy a hierarchia számukra nem jelent kiszolgáltatottságot.

Ennyivel egyszerűbb számukra az élet?

Létezik az a bizonyos angol humor, amin mi inkább kínunkban nevetünk, ők viszont becsempészik a hétköznapjaikba. Amikor mi felnőttünk, kaptunk egy kis keserédes rádiókabarét, meg szilveszteri kabarét, az angol nyers humor viszont része az emberek hétköznapjainak. Amikor megérkeztem Londonba, semmit sem értettem ebből a humorból, és olyan esetlennek éreztem magam, és nem is a nyelvtudás miatt.

De már egy ideje szokja ezt a humort, mostmár érti is?

Ma már persze jobb, hiszen én is benne élek abban a hétköznapi világban, ahonnan az angol humor származik. Visszatérve az életükre, jellemző, hogy egy átlagos angol polgár napi 3-4 órát utazik a munkahelye és az otthona között. Ráadásul rengeteg a közlekedési sztrájk, amit az angolok zokszó nélkül tűrnek. Úgy tűnik nekem, mintha valahogy a lelkük lenne könnyebb, nem rakódtak rá a hétköznapok, általában több a mosolygós arc.

Elfogadják az angol munkatársak a keletről jött női vezetőt?

A Brexit most mindenre rányomja a bélyegét, és ha őszinték akarunk lenni, az angol társadalom szavazása pont a Kelet-Európából oda áramló bevándorlókkal szembeni állásfoglalás. Ebben a helyzetben, hogy szeretik-e a magyar embert, a magyar főnököt, az bizony nagy kérdőjel. De azt veszem észre, hogy egy olyan magyar vállalatot tudok ott kinn irányítani, amelyre az ott dolgozó angolok is büszkék és egy idő múltán nem az a lényeg, hogy ki honnan jött, hanem a szakmaiság, az emberi hozzáállás és az a termékkör, amivel ők foglalkoznak. Egy vállalaton belül persze óhatatlanul vannak és lesznek sérelmek, nincs olyan, hogy egy vezetőt mindenki kedvel, de azt gondolom, hogy az eredmények azt tükrözik, hogy az irány és a szándék egyaránt jó. A gyerekeimnek gyakran mondom, hogy légy bátor és kedves. Ha jó szándékkal közelítünk, akkor az kisimítja mindenki lelkét. ¶ 72

A kiadvány a Hungaropharma tisztelgése az egészségügyben dolgozó hölgyek teljesítménye előtt.

p o w e r e d

b y

Beke Zsuzsa

Béres Klára

Bittner Nóra

Csákó Ibolya

Duha Gabriella

Füzesi Judit,

Hohmann Judit

Ignácz Andrea

Ilku Lívia

Illés Zsuzsanna

Jakab Zsuzsanna,

Kaizer Zsuzsa

Kondorosi Éva

Higyisán Ilona

Lenkefi Ida

Nagy Anikó

Némethi Erika

Pozsgay Csilla,

Szökő Éva

Zelkó Romána

Zolnay Kriszta