FILMEK AZ ÁLOMVILÁGRÓL

Szász Dávid

FILMEK AZ ÁLOMVILÁGRÓL

A film, mint médium mindig is igyekezett megérteni és felfedezni mindazon témákat, amelyekhez a nézők kapcsolódhatnak, és ezért az álomvilág témája különösen fontos volt kezdetektől fogva. A téma nagyon régóta a filmtörténelem része, felbukkanása egészen az 1940-es évekig nyúlik vissza a Dead of Night (1945) című filmmel. Emellett volt néhány filmkészítő, aki munkáiban több ízben is foglalkozott az álmok kérdésével, és alaposan körüljárta, kibontotta a témát, mint például Federico Fellini olasz rendező géniusz, vagy a nagyszerű Luis Buñuel. Az álmok világa azonban annyira különleges terület, hogy bármilyen filmbeli műfajhoz képes kapcsolódni, akár a valaha készült egyik legnagyobb horror franchise-hoz, a Rémálom az Elm utcában című klasszikushoz, valamint más nagyszerű horrorfilmekhez, mint például a Jacob’s Ladder, vagy a The Cell. Nem is beszélve számos vígjátékról, fantasy filmről, sci-firől vagy meséről.

Álmok (Akira Kuroszawa, 1990)

A híres Akira Kuroszawa-film, mely az álmok kiszámíthatatlanságával és tisztázatlan természetével foglalkozik, egy antológiafilm, amely álomszerű jeleneteket és filozófiai koncepciókat dolgoz fel rövid epizódok formájában. A változatos epizódok és mozaikok a hideg, hegyvidéki rémálmoktól a képzőművészetről szóló gyönyörű festői meditációkig terjednek. A világhírű japán rendező halála előtti legutolsó filmjei egyike, szürrealista, művészi filmalkotás, minden átfogó narratíva nélkül, és felejthetetlen atmoszférája tényleg olyan, mintha egy álomban lennénk.

Mulholland Drive (David Lynch, 2001)

Az itthon is igencsak megosztó, és nagy vihart kavart Twin Peaks filmsorozat rendezője, David Lynch az egyik legkiemelkedőbb alkotó, akit kimondottan álomszerű, különös hangulatú történetei tettek világhírűvé. A Mulholland Drive sem lóg ki ezen korábbi filmjei sorából, és eme műve is az álmok világát használja fel arra, hogy egy drámai és allegorikus történetet meséljen el két nőről, akik megpróbálják megfejteni saját személyazonosságukat, miután egy autóbaleset következtében amnéziában szenvednek A film rémálmokat dolgoz fel, és azt az érzést, hogy hősnőink egy olyan valóság csapdájába estek, melyet nem irányíthatnak még akkor sem, ha az a saját elméjük nyugtalanító szüleménye. Fellinin kívül nehéz elképzelni olyan rendezőt, aki munkáiban olyan következetesen foglalkozott volna az álmokkal, mint David Lynch. Mint Lynch filmográfiájának nagy részét, a Mulholland Drive cselekményét sem könnyű megmagyarázni (vagy megérteni), de leegyszerűsítve a film nagyjából két részre osztható – az álomra, majd a valóságra. Először a rendkívül telített fantasy változatát láthatjuk annak, ami két fiatal színésznővel (Naomi Watts és Laura Harring) történt Hollywoodba érkezésükkor. Aztán meglátjuk a szörnyű valóságot.

Mivel azonban egy David Lynch filmről beszélünk, az egész történetnek egy ennél jóval komplexebb, mélyebb rétege is van. Az álmok, a rémálmok és a valóság egy nagy, súlyos csomag. Talán e történet az egész a létezés egy másik síkján játszódik. A Mulholland Drive – Lynch többi munkájához hasonlóan – nyugtalanítóan sikeresen tudja újrateremteni azt a kínzó érzést, hogy egy rémálommá alakult fantázia csapdájában rekedtünk.

Inception (Christopher Nolan, 2010)

Christopher Nolan Inception című filmje nagyszerű példa arra, hogy az álmok közege szó szerint bármilyen műfaj játszóteréül szolgálhat. Egy akció-thrillerben, ahol az álmok szinte alternatív valósággá válnak, könnyű elveszni az éterben – a közönség és a szereplők számára egyaránt. De ez az egyik elem, amitől a film olyan nagyszerű és szédítő. A köztudottan összetett cselekmény egy olyan vállalati kémcsoportot követ, amelyet Cobb (Leonardo di Caprio) vezet. A kémcsoport tagjai szakértők abban, hogy értékes információkat lopjanak el az emberek tudatalattijából. Felbérlik tehát Cobb-ot, hogy elültessen egy ötletet egy vezérigazgató fejébe, de semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre látszik. Múltja kísérteni fogja, ahogy az álmok birodalma valósággá válik, és a kettő közötti határ elmosódik.

Christopher Nolan hatalmas kasszasikert elért opuszának intenzív csúcspontjai több szinten játszódnak: a cselekmény a valóságban, és ezzel párhuzamosan az álmok három összekapcsolódó rétegében zajlik. Lenyűgöző Nolan koncepciója, és víziója a cselekmény labirintus-szerű machinációiban, de még inkább a tudat különböző síkjainak felépítésében: az Inception megmutatja, mi történik, ha egy rendezőnek megvan az összes technikai eszköze, hogy megteremtse… nos, az álmait. A zéró gravitációjú szállodák, a másodpercek alatt összeomló városok, azon egész világok, amelyek magukba borulnak, miközben szereplőink még odabent vannak – szó szerint lenyűgözőek.

Testről, lélekről (Enyedi Ildikó, 2017)

Mária (Borbély Alexandra) és Endre (Morcsányi Géza) egy vágóhídon dolgoznak. A férfi a főnök; a nő a minőségellenőr. Endre középkorú, enyhén mozgássérült, nyálasan figyelmes modorú férfi. Egyetlen barátja, már amennyire ennek az egyébként zárkózott és magányos embernek vannak barátai, Jenő (Schneider Zoltán) HR-felügyelő. Endre szeme egy új kollégán akad meg az irodában: a törékeny szépségű és félénk fiatal nőn, Márián, akiből szorongás, magány, és némi Asperger-szindrómára utaló modorosság sugárzik.

Mindketten magányosak, nincs sok dolguk egymással, amíg rá nem jönnek, hogy mindketten ugyanazt a visszatérő álmot látják. Érdeklődni kezdenek egymás iránt, e különös és megmagyarázhatatlan élmény sodor két, egyébként betegesen zárkózott embert egymás életébe.

Az álmodozás általában egyéni tevékenység, de Enyedi Ildikó filmje valami spirituális és romantikus dologként képzeli el, két magányos lélek összekapcsolódásának a lehetősége ez, egy éteri, éjszakai birodalomban. Bár a közös álom teljesen drámai – Mária és Endre őzike és szarvas, akik élelmet keresnek a havas erdőben –, ébrenlétben töltött életükre óriási hatása van. A Testről és lélekről nem kutatja az okokat, vagy a spirituális hátteret, miszerint az univerzum hogyan és mi okból szövetkezett össze hőseink összeboronálására, inkább éteri rejtélyként kezeli az egészet. Ebben a különös, nyugtalanító románcban egy magyar vágóhíd adja a hátterét két munkás kapcsolatának, amely kapcsolat - eleinte legalábbis - csak akkor létezik, amikor alszanak.

A film rendhagyó szerelmi történet, amely egyszerre bontakozik ki egy titkos belső álomképben és a látszólagos normalitás külső világában – ami valójában sokkal komikusabb, és majdhogynem irracionális. Erre a kettősségre utalhat a cím is.

A szarvasok titokzatos, álmodozó víziói és a marhavágás hátborzongató jelenetei közötti disszonancia olyan teret teremt, amelyet a film kiválóan hasznosít.

A rendező vágóhídi jelenetei párhuzamosan léteznek a magával ragadóan romantikus álompillanatokkal, a szarvasok eleganciájával és előkelőségével. Ezek az elképzelt vadon élő állatok bizonyos értelemben a film „lelke”, a lemészárolt tehenek pedig talán túlságosan is nyilvánvalóan a „test”. Endre és Mária viszonya akkor a legromantikusabb, amikor a legkülönlegesebb és legfurcsább. Felhívják egymást, amikor lefekszenek, és megegyeznek abban, hogy másnap elmondják egymásnak a közös álmukat. Még azt is megpróbálják, hogy ugyanabban a szobában, ugyanabban az ágyban aludjanak. A rendszeres nemi élet világa, amely felé úgy tűnik, hogy végül is értelemszerűen tartanak (az álomvilág elhagyása a valóságért), ehhez képest voltaképpen banálisnak tűnik.

Dreamscape (Álomküzdők, Joseph Ruben, 1984)

Gyerekkorunk egyik kedvenc filmje volt, a korabeli filmtrükkjeivel ma már talán néhol porosnak ható, de a saját idejében kiváló 1984-es Dreamscape, melyet Álomküzdők címen ismerhetett meg a magyar közönség.

A „Dreamscape” mintha három különböző filmből állna, egyszerre politikai összeesküvés-thriller, tudományos-fantasztikus kalandfilm, és egyfajta szerelmi történet. A legtöbb film, amelyet a fentiek ismeretében másfél órába próbálnak belezsúfolni, úgy néz ki, mint egy bevásárlólista, de a „Dreamscape” működik, talán azért, mert jócskán van benne önirónia és humor.

A film főszereplője Dennis Quaid, a ravasz őszinteség nyílt arcú specialistája, egyben ritka pszichés képességek birtokosa. Egyszer, évekkel korábban, ő volt a legjobb ESP alany egy kedves idős parapszichológus (Max Von Sydow) laboratóriumában, de aztán eltűnt. Most újra keresik. A kormány egy vadonatúj területen szponzorál egy forradalmi, titkos kutatást: úgy gondolja, hogy van mód arra, hogy az emberek belépjenek mások álmaiba. A lehetőségek korlátlanok. Például egy terapeuta beléphet ügyfelei rémálmaiba, vagy eltemetett fóbiák szemtanúja lehet. A szerelmesek meglátogathatják egymás erotikus álmait. És természetesen a gonosz álmodozók megőrjíthetik áldozataikat, vagy megölhetik őket a saját rémületükkel.

Quaid vonakodva vállalja, hogy az álomkutatás alanya legyen, és szinte azonnal beleszeret von Sydow asszisztensébe, az „Indiana Jones és a végzet temploma”-ból jól ismert energikus és vidám Kate Capshaw-ba. Aztán sűrűsödik a cselekmény. Christopher Plummer az amerikai titkosszolgálat vezetőjeként bukkan fel. Legjobb barátja az elnöknek (Eddie Albert), akinek rémálmai vannak a harmadik világháború kitöréséről, Plummernek pedig arról, hogy Albertből pacifista lesz. A Dreamscape programmal szeretné irányítani az elnökséget. Mindezen cselekmények váltakoznak az emberek álmaiban tett látogatásokkal, és itt válik érdekessé a film; a filmbéli álmok általában klisék, és a „Dreamscape” ezeken belül marad, de néhány eredetibb ötletet is felvonultat, köztük egy vészjóslónak és szürreálisnak tűnő, kacifántos lépcsőt, amely végtelenül cikázik a sötétségbe. Akad komikus vonulat is - például, amikor Quaid felfedezi Capshaw-t, amint szundikál, és szemtelenül bekapcsolódik az álmába, kéjvágytól fűtve.

Az elnök elleni összeesküvésről szóló szálat ezzel szemben számtalan más thrillerből ollózták össze. Két dolog menti meg a filmet ettől a klisétől: az álominvázió trükkje és a színészi játék minősége. A 80-as évekbeli sci-fi filmek esetén fennáll annak a veszélye, hogy - mai szemmel nézve pláne - nevetségesnek tűnnek, a „Dreamscape” viszont fantasztikus szituációkba helyezi szereplőit, majd hagyja, hogy természetesen, bizonyos fokú spontán humort alkalmazva viselkedjenek. Dennis Quaid különösen jó ebben; az arca vigyorra derül, és hős anélkül, hogy öntudatosan hősies lenne.

Az álmok, és az időről-időre mindenkiben felmerülő kérdés, hogy honnan is erednek valójában, mindig is foglalkoztatták az emberiséget, az ókori zsidóktól kezdve egészen Sigmund Freud-ig. Mivel azonban mindenki számára egyéniek és különlegesek, egyben nagyon személyes és intim élmények is. Tökéletesen talán le sem lehet írni őket, ráadásul sok esetben abban a pillanatban feledésbe merülnek, ahogy az illető felébred, ezért is valahol megfoghatatlan, a valóságba át nem emelhető, misztikus közeg az álmok világa.

Viszont a film és képzőművészet, az irodalom, a zene, pontosan ezért merített számtalanszor belőlük. Sokszor próbálunk meg átemelni dolgokat belőlük, kapaszkodni beléjük, a szürke hétköznapokat megtölteni általuk színekkel.

Az álmok világa ezért mindig is kimeríthetetlen forrás marad.

A movieweb.com, a Guardian, az latimes.com, és a rogerebert.com oldalak cikkeinek felhasználásával.