(nem)MINDENNAPI CSIPKERÓZSIKA

Kovács Katalin

(nem)MINDENNAPI CSIPKERÓZSIKA

Élvezem, hogy egy mesés történet főszereplője vagyok, a saját életemé. Ami különösen izgalmas benne, hogy magát a sztorit is én írom! Persze van egy fensőbb szintű lektor, de igazán nagylelkű, szabad kezet ad nekem a történetvezetés kapcsán és csak néhanap távolít el egy-két oda nem illő sort.

Álmodj a vágyaddal! – talán Csipkerózsika utolsó gondolata is ez lehetett, mielőtt a párnák közé zuhant. Szokták is mondani, ágyazz meg a vágyaidnak! Azt hiszem, ő kissé elnyújtotta a dolgot, és mindent egyetlen hosszú alvási periódusra tett fel. Lehet ezt jobban is, profibb módon is csinálni. Rónai Kati írótársamnál olvastam egy remek gondolatot a héten, ő nem szülinapot tart, hanem szülinapi hetet. Valahogy én is így vagyok ezzel az alvás dologgal, nem egy nagy projektet viszek, mint Rózsika, hanem egy mindennapit.

Projektált álomkurzus, így hívom az esténként induló kalandot. Összegyűjtök minden olyan, valóságban is átélt pozitív élményt, amit át akarok menteni, majd a félálom varázskondérjában hozzákeverem mindazt, amit elérni, érezni, megvalósítani szeretnék és kész is vagyunk. Ennyi a recept. Az éjjel sejtelmes fényeinél forr belém a jövő történéseinek előrevetített meséje.

„A mai napig így alszom el: csukódó pilláim alatt már villannak is az első képkockák…”-, pontosan így történik, ahogy már megírtam egy korábbi cikkemben is. Mosolyogva bújok ágyba, hisz az alvás teszi lehetővé az álmodást, s minden álom egy újabb találkozás ígéretét rejti az igazival. Önmagammal. Az előre álmodás, a megálmodás táplálék, meghívó az élethez, hozzáférés a mindenséghez. Történetem hangom a létben. Ez vagyok én.

Legtöbbször beválik a fenti stratégia, minden halad a maga megálmodott útján, de van, hogy „belémáll” az élet, annak is a csúfabb oldala, s elkezdi felpiszkálni a vart a lelkem mély sebein. Megpróbál hitemben. Azzal, hogy messzemenően ellentéte lesz álmaimnak. Látványosan nem történik semmi, vagy éppen az ellenkezője mindannak, amire vágyom. Éles a kontraszt, elvakít, egy időre térdre kényszerít. Ilyenkor nem találom a helyemet, mert mégiscsak azt várnám, hogy mindaz a csoda, melyet magamnak álmodok, a földi világban is kivirágozzék. Hisz ezért vagyunk itt, nem? Ezért van testünk, hogy élvezzük édességét a létnek.

A sors fintora tán, hogy hetek óta képtelen vagyok aludni, álomból töltekezni. Hosszú órákon át lebegek az ébrenlét és a kishalál mezsgyéjén. Az álmokkal együtt, úgy érzem, kétszer annyit élek. A nemalvás ergo elvesztegetett idő. Bosszús vagyok, jó darabig forgolódok.

„Hallgass, figyelj, álmodj. Aztán, ha itt az óra, írjál.” – adja Márai Sándor kezembe a megoldást. És tényleg, ezekben a merengő órákban vagyok a legkreatívabb, éjfél körül születik a legtöbb ragyogó ötlet. Megírok egy teljesen más világot! – a könyvek által itt a lehetőség egy harmadik élet megélésére. Félhomályban, füzetbe gyűlnek most a sorok. A hála szavai.

És mégis, ma is, így is,

örökké mennyit ad az élet!

Csendesen adja, két kézzel,

a reggelt és a délutánt,

az alkonyt és a csillagokat,

a fák fülledt illatát,

a folyó zöld hullámát,

egy emberi szempár visszfényét,

a magányt és a lármát!

Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,

minden napszakban,

minden pillanatban!

Ajándék ez,

csodálatos ajándék.

A földig hajolok,

úgy köszönöm meg.

(Márai Sándor)

Mosolyogva…