Mert álmodni kell!

Rónai Katalin

Mert álmodni kell!

Azt hiszem, ha lett volna valaha sorozatosan visszatérő álmom, az izzadva, vacogva ébresztett volna minden alkalommal, dörzspapírhoz hasonló, reszkető hidegen, égőn-fázós libabőrrel.

Álmomban sosem látom magam tisztán, mégis bizonyosan érzem, hogy én vagyok minden – a látó, a mesélő, a megfigyelő.

Minden éjjel álmodom, mindig sokat, de ritkán emlékszem.

Csak az „íze” marad, a meleg, a selymes, a mézízű-szerelmesen kapcsolódó, a reppenős szívdobogással ébresztő, elmélázóan vágyakozó, néha erotikus, vagy a harcos, vagy az a fájdalommal töltött hiányérzés, amely sírásra késztet.

Ébren lévőnek hallgatni azt, hogy valaki álmában sír, végtelen fájdalom.

Anyám sírt álmában, nyöszörgősen, félelemtől reszketve, hüppögő gyermekként. Mit láthatott? Megjelent vajon képeiben gyermekkori bántalmazása vagy felnőttkori vonulások képe táborról táborra, az elképesztő küzdelem naponta, minden pillanatban az életben maradásért, vagy a Rákosi korszak újabb borzalmai, amikor a hasában hordva gyalogolt, hogy a pártba embereket toborozzon, mert ezt testálták rá, nem törődve azzal, hogy gyermeket vár, hiszen csak a „kötelessége”? Nem tudhatom.

Anyám sosem emlékezett sírást kiváltó álmára ébredése után, de bennem az az érzés megmaradt, hogy fájt hallanom.

Gyermekként és fiatal lányként sokszor zuhantam álmomban. Néha félelmetes volt megélni a zuhanást, majd ébredni, zihálva, dobogó szívvel, izzadtan, máskor a zuhanás szabad szárnyalásba váltott, elsimítva lelkem csapongását, egyedüllétem meg nem értett félelmeit, a halállal való találkozás rémséges emlékét, ott Boconádon, ahova gyermekként küldtek, és ahol a kiterített nagypapa látványa fogadott.

Sosem hagy el az emlék, mely a halott siratása közben örök tudásommá lett. Anyám azért küldött ifjú barátnőjéhez Boconádra – mely település létezéséről sem tudtam 12 éves koromig –, hogy imádott dédnagymamám temetésén ne legyek ott, s lám az élet, a sors megmutatta, teljes feketeségében, milyen egy halott ember, és milyen egy falusi temetés.

Pár óra alatt a halottsirató öregasszonyok néha visításig gerjedő hangján szóló Miatyánk, mint egy sosem távolítható tetoválás, láthatatlan jeleket égetett a bőrömre, lelkem mélyére. Meggyökereztette a halálfélelmet, elkergette az addig dacként, megbántottságomban, igaztalannak érzett sérelmeim után „bosszúra” vágyó gyermekként elképzelt temetésemet, minden este reszkető félálomban, sírva rettegtem az elmúlást.

A zuhanós álom immár a múlté, de megmaradtak olyan álmaim, melyeket húsz, harminc, negyven éve őrzök, alkalmasint felidéződnek, amikor manapság is egy-egy álmom nyomot hagy bennem legalább pár órán át, vagy addig, amíg le nem írom. Ezek kegyelmi álmok, hisz emlékszem rájuk ébredés után is.

Ugyanakkor ennyi év után is emlékszem egy gyermekkori, rémisztő álmomra, melyben anyámék helyén a hatalmas diófa ágyban óriáspatkányok feküdtek, amikor álmomban, mint vasárnap általában reggelente közéjük szeretettem volna bújni. Sosem tudom, mi lehetett ennek az álomnak az üzenete számomra, de sokszor érzem, ha eszembe jut, azt a fémes ízt a számban, a félelem, a rettegés ízét.

A másik, hosszú évek óta őrzött álom szépséges és boldogsággal teli. Repülök. Nem zuhanok, repülök, hatalmas vagyok, tudásom, létem birtokában hasítom a levegőt. Egy nagy hegy felé szállok, a hegy oldalában emberek, mint a hegyi kecskék kapaszkodnak. Keskeny a lábuk alatt lévő sziklaperem, félnek, mert nem tudják merre a merre. Feléjük szállok, és azt kiáltom: „Én vagyok a megváltó!”… aztán felébredek.

Nagy változásokat az életemben sokszor kíséri az az álom, ahogy megyek dombról dombra, kiállítóhelyiségről kiállítóhelyiségre, szobáról szobára. Ez mindig utólag derült ki, amikor az álom kis része felidéződik bennem, s a világ is rámutat, hogy igen, ott a lehetőség, csak szépen menj tovább.

Van álom az álomban, amikor azt álmodom, hogy álmodom. Amikor azt írom meg, hogy álmomban azt álmodtam, amely még az álom csodaútjain is elképesztően lehetetlenül szép, jó, felemelő, boldogsággá szelídülően szépségesen emberi.

Mert álmodni kell. Mert álmodni muszáj.