NYOMTATOTT BARÁT

KOVÁCS KATALIN

NYOMTATOTT BARÁT

A könyvekben, melyek közt nevelkedtem, láthatatlan, titkos barátokra leltem; s bár lapjaik rég elporladtak már, az illatukat azóta is őrzi a kezem.

A könyvek úgy ötéves korom óta központi helyet foglalnak el az életemben. Eddig a lapok innenső oldaláról kacsingattunk egymásra, mint betű és betűfaló, de mostanság gyakran kacérkodom a gondolattal, hogy átállok a túloldalra, és kipróbálom magam íróként is. Ami érdekes az egészben, hogy írói ambícióim felbukkanásával egyidejűleg az olvasmányok iránti éhségem is jócskán megnőtt, megállás nélkül habzsolom a novellákat, regényeket, életrajzokat, sőt, még az igazán ínyencnek számító szakmai szövegeknek se tudok ellenállni.

Azt tudni kell rólam, hogy én minden könyvet csak egyetlen egyszer olvasok el. Mások van, hogy többször nekifutnak egy-egy irodalmi alkotásnak, egyszerűen azért, mert szórakoztatónak találják. Ismerek olyan könyvmolyt, aki évente előveszi kedvenc kötetét, mert állítja, hogy minden egyes ismétlő olvasás újabb üzeneteket tartogat számára, más és más mondatok szólítják meg.

A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz.

El kell ismernem, lehet ebben valami, de nálam, ha már előre tudom, hogy merre fut a cselekmény szála és mi a végkifejlet, akkor oda a kíváncsiság, az újdonság felfedezésével járó izgatottság öröme. A „kicsomagolt” és történetében „kibontott” könyv már nem vonz, nem hív. Ebből is látszik, hogy nem mindenki ugyanazon okból olvas. Van, akit a kaland csábít, van, akit a mélyebb tartalom, az újra-reflexió.

Azon okból, hogy nem vagyok az az újraolvasós típus, nem is tartok itthon sok könyvet. Pár évvel ezelőtt még jól működött a megveszem-elolvasom-eladom folyamat, ma már inkább könyvtárból kölcsönzöm a figyelmemet felkeltő könyveket. Egyrészt az, hogy egy kisebb házba költöztem, ahol már nehezen megoldható az átmeneti tárolás, másrészt a könyvek árának drasztikus emelkedése is szerepet játszott ebben. Eladni egyszeri olvasás után nagy luxus és egyértelműen ráfizetés. Természetesen mindig vannak kivételek, érdemes rákeresni az Anna, Peti és Gergő sorozatra, melynek kiszuperált (értsd: szakadt, firkás, egy-két gyereket már kiszolgált) darabjai is az eredeti ár többszöröséért kelnek el a használt könyvek piacán, lévén, hogy nincs belőle utánnyomás. Az egyik eladó könyveket kínáló csoportban az Ahol a folyami rákok énekelnek eredeti kiadása értékelődött fel hasonlóképpen amiatt, hogy az újabb kiadás már filmes borítóval jelent meg. Miért számít, hogy egy hölgy van a képen vagy egy szitakötő, ha a beltartalom mindkét esetben ugyanaz? Sose értettem azokat, akik csak azért vásárolnak meg bizonyos dolgokat, hogy elmondhassák, képzeld, nekem AZ van meg, tudod, az eredeti…

Szóval én nem veszem meg. Nem tárolom. Nem kereskedek vele. Egyszerűen elballagok a könyvtárba és kikölcsönzöm. Azaz, hogy kölcsönözném, mert tavasszal beütött a krach: felújítás miatt bezárták a helyi könyvtárat. Először úgy voltam vele, mi az a pár hét, hipp-hopp elröppen, s kedvenc kulturális intézményem immár egy szebb köntösben újra tárt karokkal vár majd engem. De valahol homok kerülhetett a gépezetbe, mert egyre csak tolódott az ünnepélyes átadó időpontja. Kezdtem kétségbe esni. Nyomdafesték illatú barátaimat nem pótolhatta sem a balatoni napsütés, sem az unalomig nézett sorozatok. Hiányoztak az esti összebújások, az időtlenség érzése.

Elvesztettem időérzékemet, a percek és az órák kísérteties gyorsasággal surrantak tova, akár egy álomban. Annyira belefeledkeztem az olvasásba, hogy észre sem vettem, amikor órákkal később a katedrális harangja éjfélt kongatott a távolban.

Az igazán jó könyv kikapcsol, kivon, átlényegít. A legváratlanabb pillanatban toppan be, borítója sejtelmes pillantásával szerelembe ejt, a nyugalom puha takarójába burkol. Átölel, mélységét kínálja, amelyben bátran elmerülhetek, oltalmaz, bújtat, míg odakinn harcban dúl és forrong a világ. Balansz, balzsam, fenyőerdő és kék kamilla mező. Bizsergés, mely végigfut a gerincemen. Forró lehelet a nyakamon, huncut csiklantás a talpamon. Maga az élet.

… minden könyv határtalan, felfedezésre váró világot rejt a borítója alatt, és hogy ott, a falakon túl az élet többről szól…

Olvasólámpám ezüstös fényébe burkolózva soha nem tapasztalt képek és érzékek világába merültem. A könyv szereplői, aki ugyanolyan valóságosnak tűntek a szememben, mint a levegő, amelyet belélegeztem, magukkal ragadtak, és végigvonszoltak egy kalandokkal és rejtélyekkel teli alagúton, melyből eszem ágában sem volt megszökni.

Szellemi táplálék. Kapaszkodó – ha kell, apa, angyal, szerető –, ezer módon fogja a kezem. A félelem fekete öves harcosai hiába dörömbölnek lelkem kapuján. A betűk védőburkot képeznek, fénnyel töltenek fel, és segítenek fókuszálni, hogy a lényeg ne azon legyen, hogy MI NEM (sikerül, adatik, enyém, jó stb.), hanem MI IGEN. Azért lássuk be, hajlamosabbak vagyunk főként az előbbire koncentrálni.

Vissza kellett szereznem őket! Áthidaló megoldás gyanánt beiratkoztam egy történelmi város patinás könyvtárába. Első látogatásom után boldogan cipeltem haza a vaskos kötetet, gondolván, nincs vész, megvan az újabb beszerzési forrás. Pár napra rá e neves megyeszékhely polgármestere bejelentette, hogy financiális okokból javasolja egyes intézmények működésének szüneteltetését a fűtési szezon időszaka alatt. Mi volt az első a felsorolásban? Naná, hogy a könyvtár! Újból a rosszullét kerülgetett…

Életmentő gondolatok hol máshol születhetnének, mint 1. a wc-n, 2. a fodrásznál vagy 3. a körmösnél. Most az utóbbi dobott mentőövet, felajánlotta, hogy tőle bármikor kölcsönözhetek, sőt erre egy helyi hálózatot is kiépíthetnék, hiszen szinte mindenki rendelkezik egy kisebb-nagyobb magánkönyvtárral. Elég egy facebook-csoportba tömöríteni az érdeklődőket.

És valóban! Az igaz barát – legyen az hús vér ember, vagy százoldalnyi olvasmány – mindig itt van, mikor szükségem van rá. Ha a szokott útvonal járhatatlanná válik, és akadályoztatva van a kapcsolódás, mindketten kutatjuk a megoldást, hogyan találhatunk újból egymásra. Hiszem, hogy a könyv is ugyanúgy keresi a felém vezető utat.

Azért a könyvért, amelyről, ha csak egyetlen ember is állítja:

„Nem tudtam kivonni magam a történet varázsa alól…”- szavai megérintettek, és arra az időre, míg olvastam, elfeledtem minden bajom és bánatom.

Azért a könyvért, ami kicsit is ki tud emelni, már megérte, írónak, olvasónak egyaránt.

Minden … könyvnek, kötetnek lelke van. Mindegyikben benne rejtőzik annak a lelke, aki írta, és mindazoké, akik olvasták, átélték és álmodtak róla. Ahányszor csak valaki kezébe vesz egy könyvet, s tekintetével átfutja lapjait, a könyv szelleme újraéled, erőre kap.

Nem egyet akarok választani. Mindet akarom.

És talán zarándoklatot indítok, hogy azt a könyvet, amit ezer éve nem kölcsönzött ki senki, most én emelem le az elfeledett könyvek polcáról.

Mert „… tovább élnek azok a könyvek, amelyekre már senki sem emlékszik, amelyek eltűnnek az idő süllyesztőjében, s türelmesen várják, hogy egy szép napon új olvasó, új szellem kezébe kerüljenek.”

Rám számíthatnak. És rád?

(A dőlt betűvel szedett idézetek Carlos Ruiz Zafon A szél árnyéka című művéből kerültek kiemelésre.)