A rock and roll király magányossága - BAZ LUHRMANN: ELVIS

SZÁSZ DÁVID

A rock and roll király magányossága - BAZ LUHRMANN: ELVIS

Be kell valljam, elsőre erősen ambivalens érzésekkel ültem neki Baz Luhrmann Elvis filmjének, két alapvető okból: az egyik a topic valamelyest már túlságosan is sokszori elsütésének ténye, (utalva itt például az egyébként igen jól sikerült, Jonathan Rhys Meyers főszereplésével készült 2005-ös biopicra), a másik pedig maga Baz Luhrmann.

A radikális, és igen rendhagyó látásmóddal rendelkező rendező géniusz korábbi filmjei, mint pl. a Rómeó és Júlia, a Moulin Rouge, vagy a Leonardo di Caprio főszereplésével készült Nagy Gatsby, ugyanis valamelyest előrevetítették azt, hogy itt bizony jó eséllyel megint egy esetenként melodrámába hajló, grandiózus és ismét a popgiccs határvonalát súroló alkotással lesz dolgunk. Egy csinos, színes-szagos technicolor álommal, ami külcsín szempontjából szép és tetszetős ugyan, de talán nem megy mindenhol elég mélyre, és nem foglalkozik olyan részletekkel, amelyek vélhetően a szélesebb közönség számára irrelevánsak, de nekem személy szerint fontosak.

Nos, részben igazam lett, részben nem.

Összességében ugyanis arra jutottam, hogy bizonyos szempontból Luhrmannál nem is találhattak volna tökéletesebb rendezőt. Tekintve, hogy Elvis munkássága nem épp az underground művészek kacifántos és buktatókkal teli világa, hanem a nagybetűs mainstream, valamilyen szintű teatralitás és pátosz kötelező elem Elvis életének és személyiségének hiteles ábrázolása szempontjából. Másrészről Luhrmann a korábbi filmjeihez viszonyítva mintha itt alkalmazott volna némi egészséges öncenzúrát is: a Moulin Rouge hullámvasútszerű, giccsparádéba hajló tobzódásához képest az Elvis film sokkal puritánabb és letisztultabb lett. Nem maradt el itt sem a már-már védjegynek számító kortárs popvilág beemelése (mely a Moulin Rouge esetében egész sor jelenlegi - vagy legalábbis a film megjelenésekor friss - popsláger idézetként való felhasználását jelentette, az Elvis filmbe így bekerült többek között Britney Spears idézet (a Toxic című Britney megasláger pár azonnal felismerhető taktusa) valamint a Backstreet Boys is. Ezek a részletek persze a mixben eltemetve nem teljesen direktben vannak jelen, de mindezeken kívül is előfordul a film soundtrackjében jópár egyéb előadó, többek között Eminem, Stevie Nicks, Chris Isaak, A Tame Impala és Jack White is.

Még mielőtt ezen tényeken bárki felhördülne, és emiatt ignorálná a filmet, azt javaslom, ne tegye. A film annyira minimális hangsúlyt fektet a fentiekre, hogy azok voltaképp alig tűnnek fel, és eme idézetek elhelyezésének is konkrét dramaturgiai oka volt.

A film egésze teljes mértékben Elvisre fókuszál, és így természetesen a zenéjére, azt gondolom, hogy ebből a szempontból legalább olyan hitelesen, mint a Queen és Freddie Mercury pályafutásáról készült Bohemian Rhapsody.

Történelmi csúsztatások és pár tárgyi tévedés itt is előfordul ugyan, de összességében nem olyan bántóan, hogy emiatt a király életének szinte minden mozzanatát kívülről ismerő hardcore Elvis rajongókon kívül, ez egy átlag mozinéző számára relevanciával bírjon.

Luhrmann Elvis filmje in medias res kezdődik: nem Elvis születésével, hanem azzal a már zajló mókuskerékkel, amibe karrierje csúcsán ragadt, a film innen tekint majd aztán vissza pályája főbb állomásaira. A narrátor az Elvis karrierje szempontjából legfontosabb szerepet betöltő Thomas Parker ezredes, aki a film narratívája szerint sokkal inkább a tehetséges Presley-n élősködő vérszívó pióca, mintsem az őt patronáló apafigura, aminek mindvégig láttatni akarja magát.

A Parkert megformáló Tom Hanks-szel kapcsolatban nem tudott nem eszembe jutni Milos Forman Amadeusának narrátora, aki nem volt más, mint Mozart ellenlábasa, Salieri, és aki egy bolondok házában tengődve, összeroskadt vénemberként tekint vissza elmarasztalóan keserű cinizmussal riválisa életpályájára. Ugyanezt a keserű cinizmust érezzük Parker figurájában is. Presley halála okán az elvesztett meccs feletti keserűséggel bizonygatja, hogy a király abba a szeretetbe halt bele, amit a közönség iránt érzett, és ami önpusztításra sarkallta, Parker pedig ezzel kvázi leveszi magáról a felelősség terhét, miszerint, ha valaki, akkor elsősorban ő felelős Elvis haláláért.

Hanks alakítása a kérlelhetetlen és kapzsi menedzser, Tom Parker szerepében talán a film egyik legerősebb eleme, még akkor is, ha ezen aspektust vizsgálva és alaposan utána olvasva néhol mintha teátrális túlzásokba bocsátkozna Luhrmann: Elvis, a filmben ábrázolt kissé talán puritánra sikerült személyiségével szemben a valóságban éppúgy szomjazta a sikert, a csillogást, és a pénzt, mint Colonel Parker. Az más kérdés - és erre a film nagyon alaposan ki is tér - hogy az aranykalitka, amiben Parker tartotta Elvist, nagy részben a saját feslett múltja, és mocskos titkai miatt (miszerint például nem rendelkezett hivatalos útiokmányokkal, ami lehetetlenné tette, hogy világkörüli turnéra vigye Elvist, legalábbis úgy, hogy azon ő is részt tudjon venni) - fojtogató és destruktív hatású börtönné vált a király számára.

Elvis Presley szerepében Austin Butler-t láthatjuk.

Vele kapcsolatban a sajtó és a közönség részéről szinte csak dicshimnuszokat zengtek, és el kell ismerni, nem alaptalanul. Ugyan - a híresztelésekkel ellentétben - nem az Elvishez való fizikai hasonlósága a legerősebb ütőkártyája, de a napnál is világosabb, hogy Luhrmann nem is egy Elvis imitátort akart, hanem egy kellő érzékenységgel megáldott és drámai szerepben is helytálló, a ripacskodás morzsáját is kikerülni képes tehetséges színészt. Butler személyében nem sok hiányérzete támad a nézőnek: hiteles és erőteljes alakítást nyújt, képes a csillogó felszín alatti embert is megformálni, annak összes gyarlóságával, gyengeségével, egyszóval Elvis-t, az embert is láthatjuk, nemcsak a színpad és az őt éltető eksztatikus tömeg dicsfényében fürdő gigasztárt.

Nézzük végig, mit érdemes tudni a háttértörténetről, és mi az, amiben a film kiemelkedő, valamint mik azok a pontok, ahol talán egy kicsit mélyebbre mehetett volna.

Negyvenöt évvel ezelőtt, 1977. augusztus 16- án Elvis Presley-t menyasszonya, Ginger Alden színésznő holtan találta memphisi otthonuk, Graceland fürdőszobájában – a halál hivatalosan szívleállás miatt következett be.

Még csak két órája tartott a post mortem vizsgálat, amikor Jerry Francisco halottkém orvostársai ellenvetése ellenére nyilatkozatot tett a sajtónak. Kijelentette, hogy az előzetes boncolási eredmények szerint a király halálát szívroham okozta, és semmiféle nyomát nem találták drognak a szervezetében. Ez azonban nem a teljes magyarázata annak, miért halt meg idejekorán, 42 évesen. Tény, hogy önpusztító és egészségtelen életet élt, túlsúlyos volt, cukorbetegséggel, magas vérnyomással, zöld hályoggal és szívbetegséggel küzdött, és ezek mind növelték a szívroham esélyét.

Ebből a szempontból viszont a film nem megy túl mélyre, és teljes mértékben kihagy a számításból olyan nemrég napvilágot látott részleteket, miszerint a Presley családban egy génmutáció - egyes rossz nyelvek szerint korábban egy unokatestvérek közötti házasság - miatt szívproblémák, és korai halál több ízben is előfordult: hogy messzire ne menjünk, Elvis szeretett édesanyjának Gladysnek például szintén relatíve fiatalon, 46 évesen ért véget földi pályafutása, hasonló okokból. Úgy tűnik, a film megáll ott, hogy az életvitel, a túlhajszoltság, édesanyja korai halála, és a Parker ezredes által köré épített fojtogató aranykalitka, valamint szeretett egykori felesége, Priscilla távozása okozták a közvetlen halálát, ez a folyamat viszont vélhetően a valóságban ennél valamelyest összetettebben zajlott.

Amit a film elmond és megmutat, azt tökéletesen teszi, a zenei betétek, a koncertrészletek, és külön kiemelten az Elvist gyerekéveiben ért zenei hatások megmutatása a zseniális és eufórikus jelenetben, ahol a gospel kórus és egy párszáz méterre lévő nyomortanyán felcsendülő rythm and blues alapok összekeverednek a fejében - a film csúcspontjai.

Ami a gond, azok inkább azok az aspektusok, amiket a film szánt szándékkal elhallgat.

Amiben például - véleményem szerint - a film elnagyolt, és túlságosan megmarad a felszínen, az épp Elvis Priscillával való kapcsolata, és azok a szexuális kilengései, amelyek nem mentesek némi bizarr, vagy akár dekadens részlettől. A film mintha ezen a téren túlontúl szemérmes és hangsúlyozottan elnéző tónust ütne meg. Tény, hogy a király mítoszát valamelyest besározó efféle részletek komoly kockázatot jelentettek volna a produkció sikerére nézve, a még mindig rendkívül fanatikus rajongótábor szemében, de talán mégsem lett volna indokolt minden efféle részletet ilyen látványosan ignorálni és kihagyni a filmből: elsősorban Elvis lelkivilágának a pontosabb megértése okán, és azon egyszerű oknál fogva, mert így felesége, Priscilla kilépése az életéből is jóval érthetőbb momentum volna.

A film sajnos végletesen leegyszerűsíti a Parker ezredes és Elvis közti kapcsolat összetett és bonyolult dinamikáját is, talán túlontúl fekete-fehér az elnyomó és az áldozat szerepkör ábrázolása.

Nem tudtam nem arra gondolni, hogy Luhrmann filmje két alapvető szándékkal született, és nem is akar ennél többet: egyrészről egyfajta tiszteletadás az ikonikus Elvis öröksége felé, másrészről pedig újabb generációk szemének rányitása Elvis világára, zenéjére, és arra a hatásra, amit a popkultúrára gyakorolt. Ez utóbbi miatt indokoltnak látszik, hogy a történetet némi moralizálással és leegyszerűsített formában tálalja, nagyobb hangsúlyt adva a zenei betétek megszólalására, az Elvist körülvevő hype-ra, és filmes szempontból a bombasztikus kivitelezésre, mintsem az olyan tényezők górcső alá vételére, melyek bár valamelyest belassították volna a filmet, és egy jóval kevésbé pörgős, csúnya szóval élve kevésbé trendi produkciót eredményeztek volna, de talán a hitelesség szempontjából erősebb hatásút.

Luhrmann azonban nem művészfilmet, és még csak nem is egy mélyelemzést szándékozott bemutatni Elvis kapcsán, hanem egy blockbustert, ami “nagyot szól.”

A fiatalabb generáció sikeres megcélzása Elvis-szel ott kap újabb megerősítést, amikor a filmbemutatót követő statisztikákat vizsgáljuk:

A Comscore szerint a film júniusi bemutatásakor a jegyet vásárlók nagyjából egyötöde millenniumi és Z generáció volt, ami megdöbbentően magas szám egy olyan előadó esetében, aki nemhogy a fent említett generációk szüleinek, de sokkal inkább a nagyszüleinek életében volt meghatározó ikon.

A film első felében Butler időnként túl szelídnek tűnik, biztosan szelídebbnek és jólfésültebbnek, mint az ötvenes évek Presley-je. Ebből a szempontból talán jobban hasonlít Shawn Mendes-re vagy a korai Justin Bieber-re, mint arra a nyers és veszélyes Presley-re, aki annak idején alaposan megijesztette a szülőket. De talán éppen ez teszi vonzóvá és rokonszenvessé az ebben az évszázadban születettek szemében: Ő Elvis a TikTok közönség számára, csiszolt, jólfésült, és könnyen emészthető. Ezzel szemben erény, hogy a film nem nagyolja el Elvis hanyatlását, és Butler ereje valóban az utolsó napok Elvisében lakik, különösen az „If I Can Dream” című dal forgatási jelenetében.

A film összes fenti hiányossága ellenére is egy kerek, erőteljes, és méltó megemlékezés Elvis Presleyről, egy olyan tiszteletadás, ami mellőzi ugyan a király sötét oldalának boncolgatását, és elsősorban a mítoszra épít, de a kivitelezés és a színészi alakítások szempontjából telitalálat.

Akiket érdekelnek a felkavaróbb részletek is, és kiegyeznek azzal, hogy ezen részleteket dokumentumfilmekből, könyvekből, és merészebb cikkekből ollózzák össze, azoknak semmiféle hiányérzete nem támad majd.

Ezzel a filmmel két és fél óra önfeledt szórakozást kapnak, egy olyan monstre produkciót, ami méltóan őrzi a rock and roll királyának emlékét, és pazar kivitelezésben visszaröpít bennünket egy színesebb, fényesebb, és talán a valóságban a mainál kevésbé szabad, de valahol mégis izgalmasabb világba. Egy olyan miliőbe, ahol ez a nagyon mélyről jött, viharos életutat megjárt, de alapvetően a személyes gyarlóságai ellenére is szeretettel teli ember valami olyasmit alkotott, ami még ha zenei szempontból nem is több mint a mainstream rock and roll világa. De a világ popkultúrájára, számos rock és popzenészre gyakorolt hatása a mai napig elvitathatatlan.