Lehet - e az orvos empatikus (is)?

UDVAR MELINDA

Lehet - e az orvos empatikus (is)?

A magyar egészségügy helyzetét érintő vélemények, álláspontok napi szinten jelennek meg a magyar sajtóban. Ezzel együtt az egészségügyi rendszer működése: a miként és a hogyan mindenkit érint, ezáltal mindenkinek van róla véleménye. És persze olyan, mint a foci… mindenki tudja a tutit.

Az elmúlt évek, évtizedek során az egészségügy minden szegmense kapcsán jelentek meg írások, egyes esetben rendkívül kritikus hangvételt megütve, amely a rendszer működésének bonyolultságára, anomáliáira irányították a fókuszt.

Nem célom jelen írásban teljes képet rajzolni a magyar egészségügyről, nem a rendszer hibáit-erényeit szeretném feltárni, jól- rosszul elmagyarázni: tulajdonképpen az orvos-beteg viszonyt próbálom annak fényében megvilágítani, hogy miért van az, hogy a betegek sokszor említik az orvosok, egészségügyi dolgozók empátiájának hiányát.

Az egészségügyi képzéssel rendelkező embereket – főként a gyakorló szakorvosokat – mai napig körbelengi egyfajta áhítat a laikusok részéről. Úgy gondolom, ez a fajta tekintély egyetlen más hivatás szakma kapcsán nem létezik. Nyilvánvaló tény: az orvosok elvégezték a felsőoktatás leghosszabbra nyúló egyetemi képzését, majd további 3-7 évet töltöttek azzal, hogy kitanulják azt a szakterületet, amelyben gyógyítani szeretnének. Ez mindenképpen tiszteletet és elismerést érdemel.

Ugyanakkor adott a helyzet 2022-ben a magyar egészségügyben: túl vagyunk két év Covid járványon, amely rendkívüli alázatot és elhivatottságot követelt az egészségügyben dolgozóktól. Egyes beavatkozások esetén több hónapos várólisták alakultak ki az állami ellátásban, ami szintén fokozza a kiszolgáltatottság érzését a betegben, tovább erősíti a betegségből fakadó amúgy sem elhanyagolható kétségeket és félelmeket.

Mára gyakorlatilag teljesen kiépült az állami ellátórendszer mellett a magánorvosi ellátás rendszere, amely gyorsabb, sokszor infrastruktúrát, gépparkot tekintve is magasabb színvonalat képvisel, persze komoly anyagi ellentételezésért cserébe, amely pénzügyi ráfordítást egyre kevesebb család engedhet meg magának.

Ezzel együtt a magánorvosi ellátások igénybevételekor sem minden esetben elégedettek a betegek a rájuk fordított figyelemmel, az empátiával. Ez nem meglepő, hiszen a két „párhuzamos” ellátórendszernek van egy nagy közös halmaza – az orvos és a nővér.

A betegek többsége vakon bízik az orvosában (de legalábbis igyekszik, hiszen a problémáival küzdő egyén a segítségbe vetett hit nélkül végleg reményvesztetté válna), hiszen az egészségéről, számos esetben az életéről van szó. Az orvos által kiejtett, leírt szavak, kifejezések – még akkor is, ha egy laikus segítség nélkül nem feltétlenül tudja értelmezni azokat – szinte abszolút figyelmet kapnak, míg az orvosok többsége futószalagon, pár perc alatt kénytelen a diagnózist megállapítani és javaslatot tenni a terápiára. Nagyon fontos kiemelni: ha a szándék meg is van az orvosban, hogy több figyelmet szenteljen egy betegnek, a túlterhelt rendszer gyakorlatilag nem ad lehetőséget rá.

Az általam ismert legmagabiztosabb emberek többsége is keresi a helyét ezekben a szituációkban, főként, ha saját, vagy közeli hozzátartozójának egészsége, gyógyulása a téma.

Számomra úgy tűnik, hogy ezekben a helyzetekben szinte egyetlen pillanat alatt kialakul egy sajátos, felemás viszony, a betegek többsége emocionálisan olyan szinten érintett lesz, hogy az orvosi tekintély előtt meghajolva sok esetben meg sem próbálnak partnerségi kapcsolatot teremteni.

Vajon mi az oka ennek a helyzetnek? Valóban tényleg kevésbé empatikusabbak az orvosok (egészségügyi dolgozók) és a betegek nagyobb része joggal hiányolja az orvosok (egészségügyi dolgozók) empátiáját?

Olvastam egy cikket, amely beszámolt egy korábbi kutatásról, amelyben az egészségügyi dolgozók agyi működését figyelték meg a Chicago-i Egyetemen. A kutatás során több vizsgálatot is végeztek, melyben idegtudományi alapon figyelték meg az orvosok fájdalommal szembeni empátiáját.

Az első vizsgálatban olyan orvosok vettek részt, akik akupunktúrás gyógymódot alkalmaznak. Vizsgálat közben két videofilmet vetítettek nekik: az egyikben tűt szúrnak egy ember kezébe, lábába és az arcába a száj körül, míg a másikban vattapamaccsal simogatták ugyanazokat a területeket. Az eredmény: a megfigyelt orvosoknál igen csekély reakció volt észlelhető az empátia érzésért felelős agyi területeken, ugyanakkor agyukban jelentősen megnőtt azon területek aktivitása, mely a végrehajtásért és az önszabályozásért felelős.

Felvetődik tehát a kérdés: az orvosok automatikusan empátiát éreznek mások fájdalmával szemben, de gyorsan elnyomják azt? Vagy az empátia kognitív elnyomása ennél sokkal mélyebben gyökerezik? Lehetséges, hogy az orvosok már nem képesek a mások fájdalmával szembeni empátia első lépésére, mint az átlagemberek?

Tulajdonképpen a gyógyítás alappillére: az egészségügyi dolgozóknak habozás nélkül kell akár fájdalmat okozni másoknak azért, hogy hosszútávon a beteg meggyógyuljon, vagy legalábbis jobban érezze magát. Továbbá a mindennapok része ennek a munkának az is, hogy sérült, vérző, szenvedő embertársaikkal kell kapcsolatot teremteni: ha az orvos nem tud elvonatkoztatni a személytől, túlságosan a beteg fájdalmára fókuszál, akkor nem tud hatékonyan gyógyítani. Ahogyan én megértettem: az orvosoknak a mások fájdalmának látványa miatt jelentkező empatikus érzéseket minden esetben el kell nyomni magukban azért, hogy teljes erővel tudják alkalmazni a tanult gyógymódokat.

Ezzel megmagyarázható, hogy az orvosok miért lesznek egyre kevésbé empatikusak az idő elteltével. A hivatkozott kutatás és tanulmány kitért arra is, hogy a nővérek is hasonló módon, a betegek „személytelenítésével” próbálják kezelni a stresszt, ezzel jelentősen hatékonyabbá téve saját munkájukat.

Ugyanakkor ez a fajta távolságtartó, neutrális „elidegenítés” általában negatív érzéseket ébreszt a páciensekben, illetve nem szabad elhanyagolni azt a bizonyított tényt sem, hogy az empátia jelenléte felbecsülhetetlen értékkel bír a gyógyító - gondozó munkák során, hiszen segíti a hatékony kommunikációt és a hosszú távú bizalmas kapcsolat kialakulását orvos és betege között.

A fentiek bizonyítása érdekében a Thomas Jefferson Egyetem kutatói végeztek vizsgálatokat, amelynek eredményei az Academic Medicine-ben jelentek meg. Mindkét vizsgálat eredménye az volt, hogy a betegeikkel empatikusabb orvosok jobb kimenetelt érnek el pácienseiknél, mint az empátiaskálán kevés pontot elérő doktorok.

Vajon milyen megoldások vannak arra, hogy a profi gyógyító szakorvos egyúttal emberséges és empatikus is legyen, mit lehet tenni rendszerszinten ezért a célért?

A Kaliforniai Egyetemen a medikusok részére indítottak programot, un. empátianövelő gyakorlatot. A program általános célja, hogy megértessék A gyakorlat lényege az volt, hogy fiatal orvostanhallgatókat hoztak össze idős emberekkel, mert az általános tapasztalat az volt, hogy a medikusok problémásnak látják az idős betegeket, hiszen a fiatalabb korosztályokhoz képest több egészségügyi gonddal küzdenek, és nehezebben lehet őket kezelni a gyógykezelések során. A program nem titkolt célja, hogy a jövő orvosai felismerjék, hogy rossz sztereotípiák élnek bennük az idős emberekkel kapcsolatban, és első kézből megtapasztalhassák, hogy mit gondolnak az idősek az egészségügyi ellátásról és az egészségügyben dolgozókról.

Azt hiszem a fenti program működtetése egy komoly előrelépésnek tekinthető, mivel egy fontos alappillérre épül: a kölcsönösségre és az egyenrangú partnerségre az orvosok és gyógyítandók között.

És végül a téma kapcsán egy friss, ropogós magyar vonatkozású hír is ide kívánkozik: az egyik multinacionális gyógyszercég Magyarországon az idén először hirdetett pályázatot („Emberarcú egészségért díj 2022”) abból a célból, hogy megtalálja és megmutassa azokat az egészségügyben működő kezdeményezéseket, melyek az alapvető ellátáson túlmutatva, önzetlen segítségnyújtással járulnak hozzá a betegek életminőségének javításához. A pályázaton olyan értékteremtő projektekkel lehet nevezni, amelyek az utóbbi másfél évben valósultak meg, és/vagy kezdődtek el.

Számomra maga a pályázat kiírása is egy jelentős mérföldkőnek tűnik: hiszen a kiírás nem a gyógyító tevékenységre és a szakmai tudásra koncentrál, hanem azokra a kezdeményezésekre, amelyet olyan orvosok, egészégügyi dolgozók képviselnek, akik a munkájuk során azt is tudatosan mérlegelik, mikor van szükség az empatikus készségekre és mikor a problémamegoldó képességükre.