HEINEMANN ILDIKÓ
Áldásra mindenkinek szüksége van Nem motorozom. Azt hiszem, hogy még életemben nem ültem motoron, ha jól emlékszem. Habár ilyen korban, előfordul, hogy cserben hagy már a memória. Mégis, tegnap (június 20-án) egy motoros találkozó volt nálunk. Finom pörköltet főztünk, jót ettünk, és barátságosan, kedvesen beszélgettünk. Nem voltak mind hívő emberek az ittlévő Vasparipások, mégis megkértek arra, hogy áldjam meg őket. Először főtt is a fejem, és előre cidriztem, vajon mit lehet mondani olyan embereknek, akiket nem is ismerek, életemben először látom őket, valószínűleg nem is hívők abban az értelemben, ahogy én a hitről gondolkodom.
viselet az evangélikus lelkészeknél) és kiálltam a templom ajtó elé, ahol a motorok a gazdájukkal együtt félkört alkottak. Az áldás után csupa kedves köszönetet kaptam, és láttam, ahogy a meghatódott résztvevők a kiosztott áldásokat összehajtogatják, és elteszik, hogy mindig velük legyen az úton. Így jöttem rá erre az igazságra: Áldásra mindenkinek szüksége van. A jót kívánó szót úgy éhezzük, mint a mindennapi kenyeret. Táplál, üdít, megtart, biztonságot ad. Elgondolkodtam: ha ez ilyen nagy szükség a mai világban, akkor miért nem jönnek emberek a gyülekezetbe, a templomba, miért nem kérik hetente újból és újból. Mi akadályozza meg őket abban, hogy közel kerüljenek egy közösséghez, betérjenek egy templomba? Sajnálom, hogy nem végeztem kutatást tegnap, így a magam feje után próbálom találgatni a távolmaradás okát.
A találkozó reggelén nekiveselkedtem az “áldás-írásnak”. Egy-két szó után úgy belejöttem, hogy alig bírtam abbahagyni. Egy kedves barátom pedig ezt az áldást úgy szerkesztette meg, hogy pontosan úgy lehessen hajtogatni, ahogy a forgalmi engedélyt tartjuk, és éppen be is férjen a megfelelő helyre a nylon tasakba a hivatalos okmány mellé. Sor került a hivatalos áldásra Úgy gondolom, hogy bennünket, akik is. Felhúztam a Luther kabátomat (liturgikus templomba járunk sokféle előítélet övez. CsPM 57
