14 minute read
HOLLYWOOD KRÍZISE - avagy az Új Literalizmus és a ló túloldalára átesett PC ideológia
Szász Dávid
HOLLYWOOD KRÍZISE
avagy az Új Literalizmus és a ló túloldalára átesett PC ideológia
Januári számunkban a tavalyi év általunk legérdekesebbnek tartott filmjeiből szemezgettem, mintegy megelőzve az idei Oscar gálán szereplő művek értékelését az ítészek által, majd kíváncsian vártam, hogy milyen átfedések lesznek a két lista között. Nyilván a jelöltek zömét ismertem, ahogy a kategóriákat is, azonban az eredmények még engem is alaposan megleptek. Azt persze nem tagadom, hogy távolról sem tekintek, és soha nem is tekintettem az Oscar díj intézményére, azaz az Academy Awardsra, mint abszolút értékmérőre, sőt, sok korábbi cikkben megfogalmaztam már, miszerint úgy látom, hogy jelen pillanatban Hollywood éppen a legnagyobb krízisét éli – legalábbis, ha a saját, mainstream közegében, az általa leginkább értékelt, és propagált művek eredetiségére, mondanivalójára, és relevanciájára gondolok.
Szubjektív vélemény, de úgy érzem, hogy az európai filmes fórumok, ezen belül is Cannes sokkal inkább képviseli azt, ami alapján a filmalkotásokat a fenti kritériumok alapján “mérni”, vagyis értékelni lehet, és habár be kell látni, hogy az újabb generációk számára új filmnyelv szükséges, mely nem feltétlenül fog rezonálni az idősebb közönséggel, a valódi problémám nem ez, hanem valami más, amire az idei Oscar gála megtekintését követően válaszokat kerestem. Meglepő módon még az amerikai kritikusok közegében is sokhelyütt erőteljesen elmarasztaló, és az egykori Álomgyár végnapjait vizionáló cikkek tömkelegébe futottam, melyek nem egy ponton találkoztak az általam vészjóslónak és kiábrándítónak titulált ünnepély jó pár kiragadott mozzanatával, beleértve a díjazott filmeket, és az aránytalan hype-ot egyes alkotások érdemeit tekintve.
Az Új Literalizmus
Namwali Serpell, a Harvard egyetem irodalomprofesszora egy új jelenséget vélt felfedezni a jelenlegi mainstream filmalkotások kapcsán, eme stílust új literalizmusnak keresztelte el.
Az új literalizmust legegyszerűbben úgy magyarázhatnánk, mint egy afféle íratlan szabályt, miszerint a mai filmekben kötelező jelleggel olyan narratívát kell alkalmazni, mely kimeríti a “szájba rágás” fogalmát és egyúttal a szó szerinti értelmezés kizárólagosságát. Bárminemű ködösítés, allegória, a korábban művészi eszközként szolgáló metaforikus megközelítés úgyszólván tilos, a nyilvánvaló többszöri megfogalmazása, az evidenciák felesleges túlhangsúlyozása a jellemző. Mindez magában foglalja a filmes közhelyek előszeretettel történő újraalkalmazását, az ezerszer lerágott csont újbóli lerágatását a közönséggel, a “biztos recepten ne változtass”, “de még az ismert receptet is rágd a szájukba a biztonság kedvéért még egyszer” elvet.
Eme “irányzat” térhódítása erősen tetten érhető volt az idei Oscar-gálán leginkább díjazott filmek esetében. Sean Baker „Anora” című, szuperlatívuszokkal, és Oscar esővel jutalmazott alkotása egy saját maga által írt modernkori „Hamupipőke-történet” (vagy éppen Pretty woman történet) egy szexmunkásról, aki beleszeret a gazdag fiúba, aki feleségül akarja venni őt. Amikor a hősnő azt mondja, hogy szeretne egy Disney-hercegnői lakosztályt nászútjára, szíve választottja segítőkészen felkiált: „Hamupipőke!”
A közhelyesség, és a többször lerágott csont mellett tehát még az evidencia újbóli, jól kihangsúlyozott kimondása is szükséges: nehogy véletlenül a közönség ne úgy értse a dolgokat, ahogyan szánták őket. Ez az Új Literalizmus.
Jacques Audiard „Emilia Pérez” című művében többek szerint is rettenetesen lapos, és a mai pop kliséket unásig ismétlő “zenei” számok szólnak, amelyek magukat az eseményeket adják elő szó szerint, tehát literálisan: egy esetben például egyik főszereplő nemátalakító műtétéről szól a fáma.
„Nehéz megmondani, melyik volt előbb: az úgynevezett médiatudatlanságunk vagy a média lebutítása” – nyilatkozta Serpell. "Az irónia, finomság és árnyalatok olvasásának, értelmezésének vagy felismerésének képtelensége miatti panaszok egyidősek a művészettel. Ezzel szemben újnak számít az az elvárás, mind a készítők, mind a közönség részéről, hogy a művekben léteznie kell egy olyan irányelvnek, ami alapján pontosan tudjuk, mit jelent vagy képvisel egy műalkotás esztétikailag és politikailag. Ez számomra a művészet újradefiniálása."
Az Anora kapcsán el kell mondanunk azt is, hogy noha a film tobzódott a közhelyekben, és a nézhetőségét leginkább a pörgős ritmusa, a jól eltalált karakterei, és a wc humoron edződött amerikai - és mondjuk ki, nemcsak amerikai - közönséggel kiválóan rezonáló trágárkodás vitte el, az utolsó pár perc rátehette volna a koronát minderre - feltéve, ha a fő célközönsége, azaz a fiatalabb nézők nagyrésze értette volna. Az új literalizmus-szűrő ebben az egy jelenetben kapcsolt ki, és mutatott fel a mű számomra valami eredetit, és szívbemarkolót - kár, hogy a film ezen pontján már rendkívül nehéz volt a hiperaktív, dekadens, rendkívül unszimpatikus és irritáló főhősnő karakterének önmeghasonulását szívből átéreznem.
A fentiek mellett persze születtek “formabontónak szánt” művek is, azonban ezen művek esetén sem az említett literális megközelítés maradt ki, inkább formai szempontból, látványvilágukat tekintve lógtak ki a sorból.
RaMell Ross „Nickel Boys” című filmje Colson Whitehead regényén alapul, amely a fekete fiúk szörnyű, néha végzetességig fajuló bántalmazásáról szól egy nevelőintézetben. Ross történelmi felvételekkel, az ötvenes évekbeli „The Defiant Ones” versenyfilm klipjeivel és a szentimentalizmus szűrt napfényével fűzi össze a cselekményt, csakhogy a point of view kamerakezelés megerőltetőnek bizonyul a néző szempontjából, a cél, miszerint a főhős bőrébe kéne bújjunk nézőként, ellentétes hatást ér el, a film fárasztóvá, ezáltal nehezen átélhetővé válik.
Talán az év legerősebb - hasonló témájú, de ezerszer meggyőzőbb, és kiugró színészi játékot felvonultató - alkotása, a zömében szintén fekete színészek által játszott börtöndráma, a Sing Sing. Ha valami érdemelt volna még díjakat, akár többet is, akkor ez a film biztosan. Meg kell említeni, hogy a film hitelességét, és életszerűségét tovább fokozza az, hogy a megtörtént esetet feldolgozó műben számos egykori valós szereplő is részt vett. Különösen figyelemre méltó a mellékszerepet (számomra inkább főszerepet) játszó
Clarence Maclin játéka, aki egykori bűnözőből lett később színész, kreatív művészeti specialista, valamint ifjúsági tanácsadó is.
Brady Corbet általam nagyon várt „A brutalista” című művének témája, a művészi ambíció viszont sajnálatos módon mellékszállá silányul a tobzódó, néhol öncélú, néhol nem elég következetes és kihangsúlyozott cselekményvezetés mellett. Adrien Brody vitathatatlanul kiváló alakítása sem tudta megmenteni számomra a filmet, annak ellenére, hogy éppen az ő alakítását díjazták a legjobb színésznek járó Oscar díjjal.
(Ezen a ponton meg kell álljak egy pillanatra, hogy egy erősen személyes megjegyzést tegyek: ha már a szakma legtehetségesebb, és eddig az “asztalra legtöbbet letett” veteránjairól beszélünk, mindezzel Adrien Brody vitán felüli kvalitásait is elismerve, szó szerint felháborítónak tartom, hogy a szintén jelölt Ralph Fiennes díj nélkül távozott ezen az estén is, immáron harmadszorra. Lehet elfogultsággal vádolni, de számomra egészen megdöbbentő, hogy egy olyan életművel a háta mögött, és a fentiekkel szemben egy olyan jó értelemben vett kakukktojással, mint a Konklávé, az Akadémia mégsem méltatta arra, hogy ezt a régóta esedékes díjat hazavigye (korábbi jelölései: 1994: Schindler listája, legjobb férfi mellékszereplő, 1997: Angol beteg, legjobb férfi főszereplő).
Az este másik egyértelmű “vesztese” pedig Demi Moore volt, aki, ha talán máskor nem is, de most a The Substance (A szer) című filmben nyújtott alakításáért - elnézést azoktól, akik másként gondolják - de ezerszer inkább megérdemelte volna az ítészek kis aranyszobrát, mint az Anora még nullkilométeres üdvöskéje, Mikey Madison.
Ennyit a hőbörgésről, de számomra ezen a két ponton voltaképpen hitelét is vesztette az idei Oscar díj átadó ünnepség.)
Ha valami, a Konklávé a fentiekkel szemben tudott újat mondani, és mutatni anélkül, hogy beleessen a fent említett új literalizmus csapdájába. Teljesen érthető, hogy egy ilyen jellegű mozi nem rezonál a mai generáció többségével, a Konklávé, ha úgy tetszik, a klasszikus, nagy formátumú filmkészítés és esztétika iskolapéldája, de egyúttal felmutat valamit, amit mindeddig nemigen láthattunk: egyenesen egy új műfajt, a pápai melodrámát. Nagy figyelmet fordítanak a rituálékra és protokollra, valamint a díszlet és a jelmezek antik részleteire. A film a hihető, de váratlan drámaiságra támaszkodik. A mű utolsó jelenetében a konklávé átvonul, egy pap kinyit egy ablakot, és kinéz rajta. Három apáca lép be az udvarra, és ahogy átvonulnak, kedélyesen csevegnek, visszafogottan nevetgélnek. Nem halljuk, mit mondanak. Nem tudjuk, ki mit hisz. Ez mégis afféle kinyilatkoztatás. Nem a nagy leleplezés, az általunk megszokott fennkölt finálék értelmében, hanem egy finom, részleges leleplezés, elmélyülésre, és gondolkodásra való felhívás. Ez egyenesen Bergman-i kvalitás. A jelenet éppen elég sokáig tart ahhoz, hogy elmorfondírozzunk, de nem olyan sokáig, hogy hosszasan elidőzzünk rajta. A díjazott alkotások közül talán a Konklávé volt az egyetlen, ahol nem éreztették velünk, nézőkkel, hogy a szájba rágás, és a megszokott klisék újrahasznosítása feltétlenül szükséges ahhoz, hogy értsük a történetmesélő indítékait. Az egyetlen film, mely teljesen megbízott bennünk, és ránk hagyta, hogy döntsük el magunk.
A politika
Felmerül a kérdés, miszerint vajon miért érzik szükségét egyes művészek, hogy minden alkalmat megragadjanak, és így adott esetben egy Oscar gálát is felhasználjanak arra, hogy politikai indíttatású, ráadásul esetenként meglehetősen sekélyes kinyilatkoztatásokat tegyenek – Trumpról, transzneműségről, egyebek között? Távol álljon tőlem, hogy Trumpot védjem, de az idei Oscar-gála egyenesen politikai szappandobozként szolgált néhány jelölt és műsorvezető számára, akik gyakorlatilag majdnem egytől-egyig más egyébbel sem tudtak előrukkolni, mint hogy a Trump adminisztráció politikáján, vagy magán Trumpon élcelődjenek.
Az idei Academy Awards műsorvezetője, a számomra rendkívül fárasztó, és leginkább faviccekkel operáló Conan O'Brien a nyitómonológja során észrevehetően elzárkózott a politikától, ám végül mégsem tudott ellenállni annak, hogy később maga is felszálljon a Trump-vonatra.
Egy ponton így szólt a közönséghez: „Az Anora jó éjszakát jegyez. Már két győzelem. Azt hiszem, az amerikaiak izgatottan várják, hogy végre valaki szembeszálljon az erős orosszal.”
Mindez azután történt, hogy az este egyik műsorvezetője, Daryl Hannah is kapva kapott az alkalmon, hogy spontán kinyilatkoztathassa politikai állásfoglalását.
Alighogy a színpadra lépett, a színésznő így kezdte monológját: „Slava Ukraini”, azaz “dicsőség Ukrajnának".
Ezzel egy pillanatig sem arra szeretnék utalni, hogy Daryl Hannah-nak, vagy másnak ne lehetne véleménye - de személy szerint nem gondolom, hogy egy Oscar gálát politikai felhangú tirádák előadására kéne, vagy lenne szabad használni. Még a jelenlegi aktuálpolitikai helyzetben sem, legyenek a jelenkorunkat éppen meghatározó történések bármely relevánsak. Lehet, hogy csak az én véleményem, de nem éreztem egy elviekben művészi alkotásokat felvonultatni és díjazni hivatott gálán ezen megnyilvánulásokat helyénvalónak - pláne nem ilyen adagolásban. Szeretném elkerülni, hogy jobban is belemenjek pár, egyenesen vérlázító visszásságba, melyet az idei esemény felvonultatott, de a gyakorlatilag teljesen egy követ fújó, és politikai állásfoglalásuknak kéretlenül hangot adó szereplők tettek róla, hogy egy pillanatra se feledkezhessünk meg róluk.
Továbbá itt van a manapság el- és kikerülhetetlen woke ideológia, ami többek szerint is erősen rányomta a bélyegét az estére. Zoe Saldaña akit az “Emilia Pérez” legjobb női mellékszereplőjének járó díjjal jutalmaztak, például feltétlenül szükségét érezte annak, hogy beszédét kimondottan a származására hegyezze ki: „Én vagyok az első dominikai származású amerikai, aki Oscar-díjat nyert!” - jelentette ki, mindezt a hisztéria határáig fokozott, teátrális stílusban. Azt gondolom, ha valakit a teljesítménye miatt díjaznak, akkor a köszönő beszédében nem feltétlenül ez a legfontosabb és leglényegesebb információ, amit meg kell osztania a nagyérdeművel. Legalábbis nem ebben a formában.
Paul Kengor író és újságíró a spectator.org oldalon megjelent cikkében részletesen ír a jelenségről, a “Hollywoke” szókapcsolatot alkalmazva. A Ronald Reagan életét bemutató, 2024-es Reagan című film, mely egyébként a szerző azonos című regényén alapul, széles körű elismerést kapott a mozilátogatóktól (bár nem az ideológiailag motivált kritikusoktól) több kulcsszereplő teljesítménye kapcsán. Többek között Dennis Quaid Reaganként, David Henrie fiatal Reaganként, Penelope Ann Miller Nancy Reaganként, Jon Voight Viktor KGB-ügynökként, Mark Moses pedig Bill Clark szerepében, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Quaid olyan elképesztő bravúrt hajtott végre, amelyet a filmrajongók és Reagan rajongói egyaránt nehéznek, vagy lehetetlennek tartottak. Sikerült úgy megörökítenie az egykori elnököt, hogy az ne tűnjön karikatúrának vagy paródiának. Sokan attól tartottak, hogy erre egyetlen színész sem lesz képes. De Quaid megugrotta.
A szerző attól is tartott, hogy ki játssza majd Nancy Reagant. A sokat szidott first lady szerepének megformálása nagy feladat még a legjobb színésznők számára is. De, amikor megnézte Penelope Ann Millert a szerepben, elképedt. Ennél jobb teljesítményt el sem tudott volna képzelni. Az író aztán elkövetett egy hibát, viccelődve megjegyezte, hogyha Penelope 2024-ben inkább Michelle-t játszotta volna egy Obamáról szóló életrajzi filmben, akkor övé lenne a legjobb női mellékszereplő Oscar-díja, egy csinos rózsaszín masniba kötve.
Ezután jött a hidegzuhany: kiderült, hogy a Reagant, akárcsak több száz más filmet, kizárták az Oscar-jelölésből, mert nem felelt meg az Akadémia diverzifikációs, azaz „sokszínűségi” követelményeinek.
Ami már csak azért is érdekes, mert a filmből egyáltalán nem hiányzott az etnikai és vallási sokszínűség. A szerző személy szerint nagyon büszke volt két jelenetre, amelyekről írt a könyvében is, és amelyeket gyakran hangsúlyozott Ronald Reagan élete kapcsán. Az egyik jelenet az volt, amelyben a fiatal Reagan hazahoz szülei házába két fekete Eureka College-béli focistát, akiktől bőrszínük miatt megtagadták a szállodát. Ezek a fiúk William Franklin „Burgie” Burghardt és Jim Rattan voltak, akiket Reagan sokáig a „legközelebbi barátainak” nevezett, egészen Burgie 1981 augusztusában bekövetkezett haláláig.
Az a vonzó ebben a jelenetben, hogy valódi. Ezt nem csak úgy beleírták a forgatókönyvbe. Ronald Reagan hosszú élete során számtalanszor beszélt az epizódról. Mélyen hatott rá.
Azonban az Akadémiának létezik egy úgynevezett diverzifikációs elvárási rendszere, a DEI (diversity, equity and inclusion, azaz sokszínűség, esélyegyenlőség, és inkluzivitás). Az az adott ítész, aki megszállottja az identitáspolitikának, tudomást szerez egy ilyen epizódról, és faji kvótaként belekényszeríti a filmbe – hogy kipipálhassa a DEI-dobozt. A filmben szereplő fenti jelenet azonban természetes volt, valódi és hiteles. A DEI ezzel szemben úgy tűnik, hogy paradox módon a kényszerről szól.
Egy másik megható jelenet, amikor egy orosz zsidó disszidens, B.E. Kertchman a fiatal Reagan Dixon-i templomában, Illinois államban beszél 1928 novemberében. Kertchman az ortodox hívők üldözéséről beszélt a bolsevik Oroszországban. Utóbbi orosz zsidó karakter szerepeltetése ismét csak történelmileg hiteles elem volt. Nem arra volt kitalálva, hogy kipipálja a „sokszínűség” boxot. Hollywood azonban úgy tűnik mesterkélt karaktereket követel.
A filmben a fentiek mellett ráadásul erős női szerepek dominálnak. Reagan életében a legmeghatározóbb alakok Nancy és édesanyja, Nelle voltak. Nelle-t fiatalabb éveiben Amanda Righetti, idősebb korában pedig a Kamaszkorom legszebb nyarában szereplő, csodálatos Jennifer O’Neill játssza. A filmben Lesley-Ann Downe Margaret Thatcher szerepében, és további szerepekben Mena Suvari, Jane Wyman és mások. Ezek a nők, mint valós és kulcsfontosságú szereplők kerültek a forgatókönyvbe, nem azért, mert az alkotók ragaszkodtak a „több nő bevonásához”.
Érdemes átgondolni azon epikus filmek hoszszú listáját, amelyek annak idején elnyerték az Oscar-díjat, de ma kizárnák őket eme egyenlőséget hirdető, de a gyakorlatban diszkriminatív normák miatt.
Vegyük az 1993-as Schindler listáját, például. Steven Spielberg zsigerbe vágó beszámolója a holokausztról Paul Kengor szerint nem felelne meg a mai Akadémia irányelveinek. A szerző keserűen teszi fel a kérdést: Spielbergnek ki kellett volna találnia néhány transznemű náci őrt? Hogyan „diverzifikálnánk” az 1984-es Amadeust? Wolfgang Amadeus Mozartból cseroki indiánt csinálnánk? Lecserélnénk Antonio Salierit egy kitalált fekete női kínzóra?
Azt hiszem, mindenki érzi a fentiekben rejlő abszurditást.
Kattintsunk az Akadémia legjobb filmjének egy évszázados múltra visszatekintő nyerteseinek listájára. Hányan teljesítenék ezeket az elrugaszkodott normákat? Maga Martin Luther King Jr. azt szorgalmazta, hogy az embereket inkább jellemük, mintsem a bőrszínük alapján ítéljük meg. A mai Akadémia - írja Kengor - bőrszín, szexuális irányultság és (transz)nem szerint ítéli meg a filmeket. Egy ilyen mesterségesen generált, és mondjuk ki, kirekesztő rendszerben a szabad művészetnek vajmi kevés szerep jut.
Ez, és a fentebb említett “új literalizmus” avagy a banalitások és a szájba rágás új trendje (én a közönség hülyének nézésének hívom egyenesen) sajnos nem kedvez a felhozatalnak sem.
Ami megdöbbentő, az az, hogy elég, ha csak negyedszázaddal ezelőttre, 2000-re tekintünk vissza. Az akkori felhozatalból pár cím: Amerikai szépség, Halálsoron, Hatodik érzék, A John Malkovich menet, Álmosvölgy legendája, Magnólia, A tehetséges Mr. Ripley, A Mátrix. Sajnos a felsoroltakhoz viszonyítva, mára mintha elapadt volna a kreativitás, az igazi jó sztorik, a hitelesség és a nívó, tisztelet a kivételnek, itt elsősorban a mainstreamre gondolok, hiszen a mai napig készülnek kiváló filmalkotások, ha nem is ebben a közegben zömében.
Technológiailag olcsóbb és egyszerűbb filmet készíteni, mint valaha. De a tipikus forgatókönyv manapság elképesztően sablonos – újrahasznosított cselekményötletek, sekélyes karakterek, hiábavaló párbeszédek és divatos politikai üzenetek mesterkélt összemosása. A forgatókönyvíróknak anno volt némi élettapasztalata; most úgy tűnik, hogy valamelyik Ivy League főiskoláról kilépve egyenesen Hollywoodban landolnak, és gyakran semmit sem tudnak az életről, de még a születésük előtt készült filmekről sem, csak a professzoraik által megszállottan szajkózott identitáscsoport-kategóriákkal vannak tisztában.
Fentiek fényében a konklúzió elkerülhetetlen: a mára már a ló túloldalára lendülő polkorrektség révén a 21. század első negyedében valami szerencsétlen dolog történt a filmiparral. Hollywood, amely egykor az amerikai közvélemény ütőerén volt – nem is beszélve a nemzetközi közvélemény túlnyomó többségéről –, úgy tűnik teljesen elvesztette kapcsolatát a valósággal, és ezáltal a szélesebb közönséggel, azaz mindazokkal, akik nem feltétlenül az “új cenzúra” szemüvegén keresztül szeretnék élvezni a művészetet.
Szomorú kijelenteni, de ahogy közeledik az Oscar-díj centenáriumi évfordulója – három év múlva lesz 100 esztendős –, úgy tűnik, hogy az egykor dicsőséges filmes iparágnak, legalábbis annak, melyet eddig ismertünk, egyre közelednek a végnapjai.
A Newyorker és a Spectator.org cikkeinek fehasználásával
