Küzdelem a felhőkkel

Gyurkovics Eszter

Küzdelem a felhőkkel

Amióta a Magazinnál dolgozom, még egyik cikkem sem kapott annyi pozitív visszajelzést, mint amit a januári számban írtam a depresszióról. A(z akár közvetlenül, akár közvetetten) érintett emberek sorban és egyre bátrabban bújtak elő védelmet nyújtó odúikból, jelezve a világnak létezésüket, és jelezve számomra, hogy alaposan felkavartam az állóvizet. A legtöbb dicséretet azzal kapcsolatban kaptam, hogy a lelkibeteg ember szeretteinek a szemszögéből is érintettem a témát, és hogy egy jó barátnőm szavait pontosan idézzem, a cikk „nem lett érfelvágós”. Továbbá egy olyan kedves ismerősöm is jelentkezett, aki részleteiben is hajlandó volt megosztani velem a felhőkkel való küzdelmét, ezáltal segítséget nyújtva és tippeket adva azoknak, akik még bizonytalanok a továbblépésben, vagy még nem jutottak el odáig. Az ő történetét szeretném megosztani Veletek, ezúttal is megköszönve neki azt, hogy a bizalmába fogadott, és hogy segített eme cikk megalkotásában.

Az előkészületek

A cikknek a húsvéti számban való megjelenése szándékos. A 47 éves hölgy - aki az igazi neve elhallgatását kérte, ezért Ildinek neveztem el -, már január közepén jelezte, hogy szívesen csatlakozna a témához. Ám ahogy teltek a hetek, és ő még mindig nem jelentkezett, bevallotta, hogy a nagy lendülete ellenére mégsem áll készen arra, hogy szembesüljön a múltjával, és hogy beszélni tudjon róla. Ezért egy felkavaró, face to face interjú helyett egy lágyabb, átmenetibb megoldást javasoltam: elküldtem neki pár irányított kérdést, amelyek mentén haladhat, amelyek mentén írásban megfogalmazhatja – saját maga számára és számomra is – a válaszokat, és amelyek segítségével feldolgozhatja a traumáit. Írnám ide azt, hogy a saját tempójában, de ez így már nem egészen lenne igaz, mert Ildi azt mondta, nem akar sokáig ülni a témán, sőt mi több, hamar le akarja szakítani a tapaszt a sebről, ezért a most megjelenő lapszámot tűztük ki célul. Nem véletlenül: a tavasz beköszönte mindig egy új remény kezdete, új lendületek és motivációk keringése a levegőben, a nap végre átsüt a felhőkön, a húsvét meg egy hosszú, ínséges időszak végét jelzi, a halál és gyász után a feltámadást, a szomorúság után az örömöt és ünneplést, a nélkülözés után a bőséget. Aki böjtölt, most büszkén sóhajthat fel: „megcsináltam!” Ez Ildire is vonatkozik.

Utólag mindketten megállapítottuk, hogy az irányított kérdések mentén haladni ad egyfajta befelé fordulást, és Ildi számára kiírni magából a gondolatait felért egy írásterápiával, ami után sokkal jobban, megújulva érzi magát. A történetét az általam megadott kérdések mentén mutatom meg Nektek, egy kicsit esettanulmány-szerűen, az idézőjelbe szedett megfogalmazások és mondatok pedig Ildi sajátjai.

Milyen körülmények/események/történések vezettek téged depresszióhoz?

„Röviden: alacsony önbecsülés, megfelelési kényszer, maximalizmus. Hirtelen ez a három, ami beugrott. Na de hogy ezek honnan jöttek? Nem is tudom, hol kezdjem.”

Valóban nehéz elkezdeni, de én három potenciális területre szűkíteném a felhők létrejöttét: családi háttér, munka, párkapcsolat.

Kezdjük a családi háttérrel. Ildi úgy gondolja, már eleve a családba való érkezése nem sikerült túl örömtelire. A szülei már régóta terveztek gyermeket, és mikor lemondtak róla, ő pont akkor jelezte jöttét, a családi anekdoták alapján a lehető legrosszabb időpontban, mert édesapja államvizsgára készült, ráadásul autóbalesetet is szenvedett. A születése után pedig az édesanyja gyermekágyi depresszióban szenvedett, ami a ’70-es évek végén még ismeretlen fogalomnak számított, így elég sok ideig tartott, mire az anya megfelelő ellátásban részesült. Éveken keresztül pszichiáterhez járt, és nagyon nehezen találták meg számára a megfelelő gyógyszert, így a hangulatingadozásai feszült hangulatot teremtettek otthon. Ezért inkább az édesapa lett az, aki Ildit oviba és iskolába vitte, ő járt el a szülői értekezletekre és iskolai kirándulásokra, ő vitte el a lányát orvoshoz, és maradt vele otthon. Ildi elmondása szerint az édesapja laza munkahelye miatt alakult így, de én azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a születés körüli negatív élmények miatt az édesanya nem mert, nem tudott kötődni a saját lányához.

Ildi a kamaszkorára már annyira eltávolodott az édesanyjától, hogy „alig várta, hogy végre leléphessen otthonról”. Egészen külföldre menekült a negatív családi minták és feszült hangulat elől, ahol 10 évig pincérkedett. Közben édesapja elhunyt szívinfarktusban, Ildi pedig „megörökölte” az édesanyját, aki „akkorra már gyakorlatilag évek óta csak Apun keresztül tartotta a kapcsolatot a külvilággal”. Ildi ekkorra anyagilag már függetlenítette magát a szüleitől, így az édesanyját ilyetén formán tudta segíteni, ám a személyes kapcsolattartás és egymás újrafelfedezése sokkal nehezebbnek bizonyult. Ildi sok mindent megtett ennek érdekében: kommunikációs tréningeket hallgatott, agykontrollt végzett, családállításokra járt. Ironikus módon azonban mégiscsak a depresszió volt az, ami összehozta őket: Ildi, miután annyi mindenen keresztülment, másképp és megértőbben viszonyult az édesanyjához.

Munkafronton Ildi 20 évig maximálisan megállta a helyét a gasztronómiában, és anyagilag is biztos lábakon állt, ám az évek során egyre kevesebb örömöt talált a munkájában. Ahogy ő fogalmaz: „mindig tudtam, hogy nem ebből a szakmából fogok nyugdíjba menni, de az évek során rájöttem, hogy a jól fizető kinti mókuskerékből nem egyszerű kiszállni.” Végül egy betegséggel kapcsolatos esemény tette biztossá a döntésében: vesemedencegyulladással három hétre kórházba került, amely kiesés a főszezonban ellene hangolta a kollégáit.

Magyarországra visszatérve kereste a szakmai útját és hamar világossá vált számára, hogy hideghívásokból biztosítást értékesíteni nem az ő világa. Egy ideig a párja üzletébe is besegített, de csak olyan rutintevékenységekkel (árubeszerzés, kiszállítás, adminisztratív teendők), amelyekben ő nem talált kihívást, így fejlődnie sem volt hová. Szakmai szinten egyre motiválatlanabbá vált.

Ami meg a párkapcsolatait illeti, Ildi nem sokkal az önállósodása után 14 évig egy olyan férfi mellett ragadt, aki aláásta az egyébként sem szilárd lábakon álló önbecsülését, így nagyon nehéz volt végetvetnie annak a kapcsolatnak. Utána következett egy olyan házasság, ami pár éven belül válással végződött, és ezután Ildi elég nehezen találta meg újra önmagát, főleg azért, mert az immár volt férjjel még együtt éltek és dolgoztak. A felgyülemlett feszültséget egy közel mindennapos bulizásban engedte ki, „nem kevés alkohol kíséretében”. Vendéglátósként egyébként is minden körülmény adott volt az ilyesmihez, ám Ildi eljutott egy olyan szintre, mikor már társaság sem kellett neki az iváshoz.

Nem sokkal a tervezett felmondása előtt Ildi megismerkedett valakivel, aki eredetileg nem akart hazaköltözni vele, végül mégis megtette, és kettő csodálatos évet töltöttek együtt. A férfi ennek ellenére mégis visszament Ausztriába, így a kapcsolatnak is vége lett. Ildi sokáig magát okolta a dolgok ilyetén alakulásáért, ami már egy tipikus depressziós tünet, ráadásul pszichoszomatikus módon a szakításuk évében covidos lett. És ahogyan leírta a kapcsolatuk végét, az meg a lelkibeteg ember indokolatlan bűntudatának ékes példája: „gyakorlatilag elüldöztem magam mellől, úgyhogy jól tette, hogy lelépett”.

Utána „egy 5 hónapos programnak köszönhetően sikerült összeszednem magamat, és úgy éreztem, végre valóban esélyem van új életet kezdeni.”

Ildi jól érezte, mert ekkoriban ismerkedett meg a mostani partnerével – nevezzük Dávidnak -, akivel már negyedik éve élnek együtt. Ám tragikomikus módon ez pont nem a happy end, hanem a lejtő kezdete volt.

Ez egy hosszú folyamat volt számodra, amíg rájöttél, hogy baj van, vagy egy egyszeri esemény váltotta ki?

Az alap családi minta és Ildi félresikerült párkapcsolatai megágyaztak ugyan a felhőknek, ám ő mégis akkor érezte meg, hogy baj van, amikor egy szeretetteljes párkapcsolatban találta magát. Addig ugyanis Ildinek mindig erősnek kellett lennie, egyedül kellett megoldania a problémáit és a feladatait, és tudat alatt nem tudta feldolgozni, hogy egy olyan férfit talált társnak, aki mellett anyagilag és érzelmileg is biztonságban érzi magát. Mivel korábban éppen ez a két dolog hiányzott az életéből, Ildi annyira elengedte magát, hogy „besokallt az elmúlt 45 év kihívásaitól”, és a felhők talán pont azért támadták meg őt, mert kikapcsolta a harcos üzemmódot.

Hogyan vetted észre, hogy depresszióban szenvedsz, milyen tünetei, jelei voltak?

Eleinte csak sima levertség és motiválatlanság, aminek nem tulajdonított nagy jelentőséget, mert akkoriban olyan munkát végzett, amiben eleve nem akadtak sikerélményei. Ezután következett szakmai életének az a szakasza, mikor rutintevékenységekkel segítette Dávid üzletét. Az eszével tudta, hogy ezzel sok terhet levesz a párja válláról, de az kifejezetten zavarta, hogy közvetlen bevétellel nem járult hozzá a családi kasszához, és nem érezte magát hasznosnak. Ez egy újabb, jellegzetes depressziós tünet. Ráadásul eltűnt a rendszer Ildi életéből, mert nem kötötte őt fix munkaidő, és így nagyon könnyen ki tud csúszni az ember lába alól a talaj. Sajnos Ildivel is ez történt: a legegyszerűbb tevékenységek is nehezére estek, bármilyen házimunkára képtelen volt rávenni magát. „Egyszerűbb volt aludni egész nap, vagy mikor már aludni sem tudtam, csak pörgettem a telefont, nyomkodtam a tévétávirányítót, de nagyjából fel sem fogtam, mit látok.”

Mikor és hogyan jött el az a pont, amikor szakmai segítséget kértél?

Ildi tartós lehangoltsága egyre nagyobb befolyást gyakorolt a párkapcsolatára, az ő negatív energiái egyre lejjebb húzták a párját is. Mikor Dávid szembesítette ezzel, Ildi akkor határozta el, hogy lép ez ügyben, hiszen nem akarta elveszíteni őt. Példaállításként álljanak itt szó szerint Ildi tökéletesen és összeszedetten megfogalmazott gondolatai, amik nagy tudatosságra vallanak: „Éreztem, hogy nincs jogom tönkretenni más életét azért, mert képtelen vagyok összeszedni magamat. Mivel ezt korábban mindig meg tudtam tenni, éreztem, hogy itt már én egyedül kevés vagyok, akkor döntöttem úgy, hogy szakemberhez fordulok. Kértem egy időpontot a kerületi pszichiátriai gondozóba, és elkezdődött a gyógykezelésem.”

Hogyan zajlik a szakmai segítség, mely orvosokhoz kell fordulni, milyen jellegű gyógyszereket írnak fel?

Ildi magánpszichológusnál kezdett, de egy konzultációnál többre nem jutottak, mert Ildi nem volt megelégedve az orvossal. Azt gondolnánk, hogy egy szakember rögtön a vesénkbe lát, és már a levegővételünkből tud olvasni, de Ildi példája is alátámasztja, hogy egy ilyen bizalmas kezelésnél különösen egy hullámhosszon kell rezegniük, és ennek hiányában a betegnek minden joga megvan hozzá, hogy orvost váltson.

Ildi is így tett. Egy Dáviddal közös barátuk hívta fel a figyelmét arra, hogy lehet TB alapon a kerületben szakmai segítséget kérni, és ő így került a helyi pszichiáter főorvos asszonyhoz. „Itt már az első találkozás is sokkal gördülékenyebben zajlott, semmit nem akart rámerőltetni, együtt beszéltük át, mi lehet az a fajta megoldás, ami belefér nekem, és az állapotom is javulhat tőle.”

A főorvos asszony eleinte „kevert szorongásos és depressziós zavart” állapított meg nála, ám a kezelések során a diagnózist „rekurrens (ismétlődő) depresszióra” módosította, jelenleg egy közepes depressziós epizóddal. Ildi pajzsmirigyproblémája sem elhanyagolható orvosi tény, hiszen a hormonzavar nagyban befolyásolja a hangulatot, így ezt is kezelni kellett.

Ezenkívül a lelki gyógyulás érdekében a főorvos asszony pszichológusi terápiát javasolt Ildinek, továbbá hangulatjavító gyógyszereket írt fel. Ahogyan egy szakemberrel, úgy a gyógyszerekkel kapcsolatban is könnyen előfordulhat, hogy – ez esetben szó szerint – nem passzol a kémia, így át kellett váltani egy másikra, és annak az adagját is növelni kellett. Ami meg a pszichológust illeti, Ildi egy évig járt hozzá, ám végül a főorvos asszonnyal egyeztetve felfüggesztették a foglalkozásokat, mert Ildi egy idő után úgy érezte, a beszélgetések nem viszik őt előbbre. A TB ugyanis csak fél órás konzultációkat támogat, és ez a legtöbb esetben nem elég ahhoz, hogy egy ülés alatt alaposabban bele lehessen mélyülni egy témába.

Te alkalmaztál valami természetes gyógymódot (sport, egészséges étkezés, pozitív gondolatok, depressziót kiváltó körülmények megváltoztatása), hogy legyőzd a depressziót, vagy csak a gyógyszerekre hagyatkoztál?

Mivel Ildi eleve nem gyógyszerpárti, tudatosan keresett olyan megoldásokat, amik természetesebb jellegűek. Bár a pszichológusi foglalkozásokat felfüggesztették, arra igenis jók voltak, hogy Ildit jó irányba indítsák el, illetve, hogy felhívják a figyelmét arra, hogy ő mit tehet annak érdekében, hogy jobban legyen. Olyasmivel töltött el sok időt, amitől jobban érezte magát, pl. zenehallgatás, meditáció, séta, olyan filmek és olvasmányok választása, amelyek elősegítik a pozitív gondolkodást. Ezenkívül hálanaplót is írt: esténként legalább öt dolgot papírra vetett, amiért aznap hálás. „Volt, amikor csak annyit tudtam írni, hogy fel tudtam kelni az ágyból, el tudtam végezni a házimunkát, ettem valami finomat, sütött a nap – de már ezek is emelték annyival a rezgésszintemet, hogy már nem csak az önsajnálat dominált folyton bennem.”

Megjegyzés: egy depressziós embernek igenis hatalmas sikerélmény, hogy egyáltalán fel bír tápászkodni az ágyból, és hogy van lelkiereje elkezdeni a napot. Ami másnak megszokott, az a lelkibeteg ember számára óriási eredmény lehet.

Ildi viselkedését példaértékűnek tartom. A gyógyszer sajnos a legtöbb kezdeti stádiumban elengedhetetlen, de ezek nem placeboként, inkább booster-ként működnek, megadva a kellő lendületet a továbblépéshez. Ildi hozzáállása alátámasztja a cikkemben leírtakat, miszerint a gyógyulási folyamat (is) csak akkor sikeres, ha a páciens önmagától szorgalmazza azt. Az üres szavak, a kívülről érkező szakmaiatlan segítség semmit sem ér, ha az érintett nem a támogatást látja ezekben. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy amikor valaki sebezhető, el kell ismernünk a fájdalmát, nem pedig leszólni, amiért így érez.

Hogyan győzted le végül? Mennyi ideig tartott a depressziód, és mennyi ideig a küzdelem? Mit teszel annak érdekében, hogy ne legyél depressziós újra?

Fontosnak tartom kiemelni, hogy ezzel az iránykérdéssel nem számszerűsíteni akartam egy ilyen komoly és eleve nehezen megfogható betegséget, inkább viszonyítási alapokat kerestem. Ildi válasza is megerősíti ezt, ő ugyanis még nem győzte le végleg a depressziót, hiszen a mai napig kell szednie a hangulatjavító gyógyszereket, és még akadnak nehezebb napjai, na de kinek nem? Ám ha már rákérdeztem a kézzelfoghatóságra, Ildi három éve érezte, hogy „elindult lefelé a lejtőn”, és két éve jár a pszichiátriai gondozóba, hogy a főorvos asszonnyal három havonta konzultáljanak Ildi aktuális lelkiállapotáról, és hogy megkapja a szükséges gyógyszert, amennyiben szükséges.

„Viszont ami nagyon sokat számít, hogy másfél éve megtaláltam azt a munkát, amit igazán a magaménak érzek. Örömmel megyek reggelente dolgozni, jókedvűen telnek a napjaim. A saját mércém szerint sikeres vagyok abban, amit csinálok, ez tölt napi szinten. És sok pozitív visszajelzést is kapok, ezek rengeteget segítenek a borúsabb napokon is.

Ami azonban gyökeresen megváltozott azóta, hogy szakmai segítséget kértem: már nem küzdelemként tekintek arra a folyamatra, amiben vagyok. Megértettem, mi vezetett idáig, elfogadtam, hogy most ilyen állapotban vagyok, és ami tőlem telik, mindent megteszek annak érdekében, hogy ne pusztán ezen a szinten maradjak, hanem napról napra egyre jobban lehessek.”

Záró gondolatok

Ildi reményteljes konklúzióját azért idéztem szó szerint, mert a megfelelő hozzáállás és a pozitív gondolkodás létfontosságú a teljes gyógyuláshoz, és ezek a gondolatok saját maguktól fogalmazódtak meg benne. És hogy ne csak Ildi gondolatait, érzéseit és megfogalmazásait elemezzem, hanem a saját, a külső szemlélő szerepével adódó előítéleteimet is: bár nem ismerem Ildit olyan régóta és annyira személyesen, de róla meg nem mondtam volna, hogy ebben a lelki betegségben szenved. Őt egy közvetlen, nagy dumás, extrovertált nőnek látom, akinek jó humora van, és aki ki meri mondani a véleményét. Ilyet csak az tesz, aki jóban van önmagával. És lám, ez az alattomos betegség az én emberismeretemet is becsapta.

Ebből meg az látszik, hogy a depressziós emberek nem a négy fal között sírnak, hanem köztünk élnek, velünk dolgoznak, szembe sétálnak velünk az utcán, mellettünk laknak, és mi észre sem vesszük őket. A felhő nemcsak az ő érzékszerveiket tompítja el, hanem láthatatlanná is teszi őket számunkra. Így az üzenetem továbbra is az, hogy vegyük észre őket, és támogassuk őket a szakmai segítségnyújtásban.

Ildinek meg azt üzenem, mennyire büszke vagyok rá, amiért úgy járta meg ezt az utat, hogy győztesen került ki belőle, és hogy felvállalta a küzdelmét. Biztos vagyok benne, hogy a legnehezebb, legmélyebb részen már túljutott, és a pozitív viselkedésének segítségével már csak felfelé vezet az út. Ezt ő is megerősítette: „El nem tudom mondani, milyen hálás vagyok azért, hogy partner lettél a gyónásomban, nagyon nagy lépést sikerült tennem, úgy érzem jó irányba, köszönöm!”

Én meg még egyszer köszönöm a minden szempontból tanulságos történetet!