ALMA MATER, avagy én nemcsak a szépre emlékszem

Szász Dávid

ALMA MATER,

avagy én nemcsak a szépre emlékszem

Fekete pont filmajánló

Az egykori általános iskolai osztályom nagyon különleges, nem mindennapi osztály. Azon ritka kivételek egyike, ahol éppen ebből kifolyólag a szokottnál gyakrabban tartunk osztálytalálkozókat. Míg a gimnáziumi közösségekre ugyanez nem igazán jellemző - akad olyan osztály is, melyből talán még a nevek mindegyikére sem emlékszem - addig az általános iskolai osztályomból még olyan neveket is fel tudok idézni, akik nem is járták velünk végig mind a nyolc évet. Tekintve, hogy az általános iskolai ballagásom mintegy 34 esztendeje történt, ez azt hiszem nem kis szó. Egy ilyen nemrégiben történt találkozó során megdöbbentő szembesülésben volt részünk azzal kapcsolatban, miszerint az idő megszépítő szemüvegén keresztüli, könnyes nosztalgiával való visszatekintésen túlmenően, mit is jelentettek számunkra valójában azok az évek. Mik történtek velünk, miféle megélések plántálódtak belénk, akár a tudatalattink olyan mélységeibe, ahonnan csak a közös emlékezés, és a mások megéléseivel való összevetés révén nyerhető ki valami igazságféle?

Ez a legutóbbi közös szembesülés igen mélyre vágott, napokig kísértett sokunkat, és habár az emlékek némelyike másként csapódott le egyikünk-másikunk fejében, a többség majdnem egybehangzó konklúzióra jutott: Mi még a bántalmazottak generációja voltunk.

A 80-as években, az általános iskola első pár évében még elfogadott fegyelmező eszköz volt a testi fenyítés az iskolákban, mely alig pár évvel később, az iskolarendszerbe kerülő újoncok számára már szinte ismeretlen fogalomnak tűnt.

Az iskola közege számunkra leginkább rutinszerű félelmet, megszokást, egyfajta kényszerű regulát jelentett, mely közegből valami leírhatatlanul erős vágy hajtott minket arra, hogy mielőbb kitörjünk. Ez engem sok mindenre inspirált személy szerint, de ki tudja, egyúttal mennyi féket, gátat, felesleges szorongást és traumát okozott azon felül, hogy ahogyan az akkoriak mondták, az elsődleges feladatukat teljesítették csak, azaz “tették, amit tenniük kellett”, nevezetesen igyekeztek a legjobb tudásuk szerint felkészíteni minket a nagybetűs Életre.

De ki ne ismerné a kívülállóság fogalmát, a megbélyegzettek és kiközösítettek periférián való vergődésének kálváriáját? Ha maga nem is került ebbe a helyzetbe, tétlen szemlélőként biztosan szemtanúja volt nem egy ilyen jelenetnek. Képes volt-e akkor belegondolni a másik helyzetébe, vagy inkább csak szemet hunyt és a saját boldogulására, túlélésére fókuszált, ahogyan egyébként az emberek többsége teszi?

Azt hiszem, ez szimpla pszichológia. Örültünk, hogy mi megúsztuk, hogy nem csúsztunk a vesztes kosárba. Egyszerűbb volt nem tudomást venni ezekről az egyébként mindennapos dolgokról, melyek a gyakoriságuk folytán "normalitásnak" tűntek.

Szimler Bálint Fekete pont című filmje abszolút bakancslistás volt számomra azóta, hogy tudomást szereztem a létezéséről. Bár személy szerint jobban örültem volna egy olyan filmnek, amely egyértelműen az én gyerekkoromba repíti vissza a nézőt, azaz a rendszerváltás előtti utolsó évtized zavarba ejtő és nyomasztó közegébe, a film - mely valamikor a 2010-es években játszódik - kis túlzással játszódhatna akár a 80-as években is. És ha valami, ez meglehetősen ijesztő. Mert leszámítva a mi időnkben még kötelező műanyag iskolaköpeny jelenlétét és azt, hogy nem öltözhetett mindenki kedvére, valamint, hogy a mindennapjainkat átitatta az álságos és hazug szovjetbarát narratíva, és az ehhez kénytelen kelletlen, vagy épp szilárd meggyőződésből asszisztáló tanári kar mérgező ideológiai befolyása - valójában nem sok minden változott azóta. A filmben a tanárok többsége ugyanúgy kiégett, cinikus, a gyerekeket nem szelíd bölcsességgel nevelni próbáló, hanem inkább az önmagában rejlő mély frusztrációt és keserűséget rajtuk leverni próbáló karakter.

A film főszereplője, a tíz év körüli Palkó (Paul Mátis) Németországból költözött haza a szüleivel. Palkó nem érti a szabályokat, más közegből jött, hisz egy német iskolában szocializálódott. Az ő karaktertorzulását, vagy fejlődését - nézőpont kérdése - követi nyomon a film, azonban személy szerint úgy éreztem, a film valódi főszereplője nem Palkó, és még csak nem is a még tiszta és intakt, álmokkal és világmegváltó célokkal érkező fiatal tanárnő, Juci (Mészöly Anna). Ők legfeljebb katalizátorok, ha a film szélesebb perspektíváját vizsgáljuk, majdhogynem “csak” szimbolikus szerepük van, mely kívülállóságukból fakad. A tanárnő kívülállósága érdekes párhuzam a külföldről érkezett Palkó kívülállóságával. Mindketten az iskola kakukktojásai, Palkó eleinte érdekes és menő, társai előszeretettel körülrajongják, de egy váratlan incidens után, ahol választásra kényszerülnek, végül elfordulnak tőle. Így jár a fiatal tanárnő is, miután felfedi a tornatanár egyik túlkapását Palkó fegyelmezése során, és ezt felháborodottan a kollégái tudtára hozza. Kirekesztetté válik - mely kimenetelre egyébként korábban már egy kolléganője figyelmeztette - mert a velejéig rohadt, beteg rendszert megváltoztatni már nem képes, annak diszfunkcionális, de megszokott közegéből kilépni gyenge tanárok nem tudnak mit kezdeni fiatal kolléganőjük szabadságvágyával és igazságérzetével, hiszen itt “nem így működnek a dolgok”.

Ha valami rossz is, embertelen, bürokratikus vagy az észszerűség minden alapvető szabályával ellentmond, akkor is alkalmazzuk, mert ez a dolgok itteni megszokott rendje. Erre kiváló példa az az egyébként a film trailerében is felbukkanó ikonikus jelenet, amikor a portás kiküldi Palkót a kijáraton, hogy jöjjön be újra az egyébként pontosan emellett az ajtó mellett álló és ugyanazon irányba nyíló bejáraton, mert “a kijárat az kijárat, a bejárat pedig bejárat.”

Nem vitatván az iskola szerepét arra nézvést, miszerint valamiféle normarendszer elsajátíttatása elengedhetetlen a társadalomba való sikeres beilleszkedéshez, az iskola a film tanulsága szerint - és a személyes véleményem szerint is - mind a mai napig, és ebben nem változott semmit a 80-as évek óta - szabályokat próbál beleverni a fejekbe, csak éppen nem feltétlenül az észszerű és a nagybetűs életben feltétlenül hasznos és előre vivő szabályokat. Vegyük például azt a paradoxont, miszerint az iskola alapvető feladata egyencsibék gyúrása volna, a társadalomra való felkészítés a velünk hozott anyagtól, háttértől függetlenül. Ezzel szemben az iskola mást sem csinál, mint differenciál. Velünk hozott társadalmi különbségeket élez ki és előítéleteket generál bennünk, melyekkel felvértezve aztán nekivágunk egy olyan életútnak, ami zömében sosem a közelítésről vagy a közös megoldások kereséséről fog szólni, ehelyett inkább a különbségek és az összeegyeztethetetlen ellentétek aknamezője lesz.

Vannak persze különbségek a régi világ és a mostani között, és így az iskolai közeg régi és mai világa között is, ezen tény mellett sem mehetünk el egy szó nélkül. Amikor Juci, a kezdő tanárnő bemegy az első órájára és megkérdezi az osztálytól, hogy “mit tanultatok eddig?” és erre az a válasz, hogy “semmit”, vagy az “ismeritek-e Petőfit?” kérdésre kánonban visítják a lányok, hogy “igen, és utáljuk”, nos, emlékeim szerint mi annak idején soha nem mertünk volna ilyet tenni. Habár akadt pár gyengébb kiállású, tekintélyt magának kivívni képtelen tanár, akinek az óráin bátrabbak voltunk a kelleténél, kompenzálandó a minket ért atrocitásokat más tekintélyesebb tanárok részéről, sok helyütt olvastam, és egyet kellett értsek azzal, hogy ami jelenleg zajlik, az már vastagon a ló túloldala. Manapság a szerepek megfordultak, a gyerekeknek szinte mindent szabad, a tanári tekintélynek pedig lőttek, hiszen a tanár keze meg van kötve, hozzá sem érhet a diákokhoz, mert feljelenthetik. Néhány szegényebb településen, ahol nincs jövőkép, és otthon is erőszakot lát a gyerek, nem ritkák a tanárverések sem.

Szimler Bálint Fekete pont című filmjének erénye, hogy tartja a balanszot és mindkét oldalt bemutatja, megérti, nem foglal egyértelműen állást. Ehhez zárójelben még azt is hozzátenném, hogy nyilván nem kerülhető el a hazai közegben, hogy egyesek a filmre ne próbáljanak politikai felhangokat rávetíteni, miszerint mondjuk Palkó a mai liberális, elfajzott Németországban szocializálódott, hát persze hogy nem illik bele az őt “szeretettel és türelemmel nevelni próbáló, idősebb magyar tanár nénik” közegébe. Határozottan úgy gondolom, hogy erről itt szó sincs. Egyrészről a filmben - különösen az említett idősebb tanár nénik részéről - nem sok nyoma van bármiféle szeretetnek. Ezen felül a film semmiféle politikai ideológiát nem próbál közvetíteni, mindössze tükröt tart egy alapvetően idejét múlt, és saját működésképtelenségébe belefulladó beteg társadalom elé. Azon “történelmi örökségről” beszél legfeljebb, azokról a bevésődött klisékről, melyből a rendszerváltás óta eltelt 36 év ellenére azóta sem sikerült kinőnünk.

A film bemutatja a menő vállalkozó alfahím megmondóember szerepét is, aki simán bemegy az iskolába fogadóórán kívül, és megmondja a kistanárnőnek hogy szerinte mit is kéne tanítania a fiának. Elég pár régebbi újságcikket elővenni, és nem egy esetről olvashatunk, ahol néhány elvadultabb faluban az ilyen apukák esetenként egy-egy pofont is elhelyeztek a mondandó mellé mintegy nyomatékból. A filmet ezen felül is áthatja a magyar jelen és múlt közös ismertetőjegye: a bennünk munkáló örökös rosszindulat, a kitolósdi, merő passzióból és klasszikus kárörömtől vezérelve, a házmester kultúra, a mutyizás, a sógorkomaság, az oldjuk meg okosban, és a már említett megmondóemberi attitűd, melynek legerősebb jelenete talán nem is a tanárnőt kioktató apuka, hanem az a macskáktól viszolygó öreg tanárnő, aki a macskák által terjesztett halálos betegségekről tart fennhéjázó kiselőadást a kollégáinak (majd gyaníthatóan ő mérgezi meg a szóban forgó macskát is, akit a főszereplő Palkó egyébként előszeretettel etet a számára értelmezhetetlen minőségű menzakoszttal.)

A fiatal tanárnő még nem a kiégett, még nem a dörzsölt, rafkós, valamiféle sértettségből fogant felsőbbrendűséggel észt osztó örömtelen lény, mint rangidős tanár kollégái, akik mind “megmondják neki a tutit.” Ő még tele van álmokkal, másrészt már hatott rá az új idők szele, minden bizonnyal látta a Holt költők társasága című filmet, hiszen egyértelműen Keating kapitány játékos, emberközeli attitűdjét próbálja alkalmazni a diákokon, akik eleinte ezzel nem is tudnak mit kezdeni, hiszen a többi tanártól nem ezt látták, nem ezt szokták meg. Végül azonban az osztály ráhangolódik a tanárnő emberközeli módszereire. Jó példa erre a Petőfis, versmondós jelenet, ahol a kislány, aki eleinte azt mondja, utálja Petőfit, és ha beszélhetne vele ma, akkor annyit kérdezne tőle, hogy minek írt annyi verset - utána maga kéri a tanárnőt, hogy olvasson fel még egyet, mert az ezt megelőzően elhangzó vers Petőfi lázadó, meg nem alkuvó attitűdjét fedte fel, mellyel a gyerekek közösséget éreznek.

A váratlanul kizuhanó ablaktábla esete is ilyen, a nyerészkedni próbáló “élelmes magyar vállalkozó”, aki még véletlenül sem tud áthidaló megoldást, csak és kizárólag a teljes terem ablak rendszerének együttes cseréjét, ami kétmillióba fog fájni, ésszerű magyarázatot sem tud adni erre, nem is akar, pusztán egy opciót kínál fel. (Ami egyedül a számára előnyös.)

A helyszínre kiszálló minőségellenőr kolléganő, aki unott sablonossággal közli, hogy a nejlonnal befoltozott ablak teljességgel szabálytalan, de ő segíteni nem tud, adjanak be pályázatot, szintén tökéletesen a fentiekre rímel.

A tanár, aki aztán elkeseredettségében valóban bead egy pályázatot, és aztán kétségbeesetten érdeklődik az elbírálás felől, kénytelen végighallgatni ahogy a titkárnő a kagylóban, nem tudván, hogy ezt hősünk is hallja, a következő párbeszédet bonyolítja le a főnökével: “megint ez a szerencsétlen tanár a kiesett ablakkal, beszélsz vele, vagy lerázzam?”

Van pár dolog, amit talán másképp csináltam volna (a teljesen improvizált dialógok, bár sokkalta életszerűbbek mint a szokványos, színpadi teatralitással túljátszott, és ettől életidegen párbeszédek, melyek sok magyar filmet tönkretesznek, például sokszor sajnos nehezen érthetőek), de Szimler Bálint filmje tökéletesen bemutatja mitől beteg a magyar társadalom. A problémák, és a sebek már az iskolapadban elkezdődnek, és sokszor a felelős pedagógusok inkompetenciája alapozza meg ezeket. A film bemutatja az összes kiégett, megkeseredett karaktert, akik nem tudtak túllépni a régi, begyöpösödött, rögmagyar házmesterkultúrán és ezt a rosszindulattal, keserűséggel teli, mérgező attitűdöt verik aztán bele a következő generációba is.

Azokból az impulzusokból építkeztünk gyerekként, amit magunk körül láttunk. És sokszor láttuk, hogy ezek a megkeseredett karakterek valahogy mindig a “nehéz sorsúakon” gyakorlatoztak. Pusztán azért, mert a gyengébbeken mindig könynyebb hatalmat gyakorolni. Ők voltak azok, akik ellehetetlenítették, hogy egy-egy ilyen perifériára szorult gyereknek egyáltalán esélye legyen arra, hogy kitörjön a traumáiból. Hangsúlyozom: ezek a tanárok FELNŐTTEK voltak. Felelősségük volt. Rendszertől, mindentől függetlenül. Nem bújhatnak amögé, hogy "tettük, amit tennünk kellett".

Kevés film fogja meg ezt ennyire tűpontosan és objektíven. A kakukktojás talán a színielőadás a film második felében, mely teljesen idegenül hat a film addigi közegében, de ez véleményem szerint szándékos, valamint rokon szál a tanárnő Mr. Keating szerű attitűdjével, ami arról szól, hogy más út is lehetséges volna, más kvalitások is kihozhatók lennének a gyerekekből.

A macskát megmérgező öreg tanárnő, a fontos embert játszó igazgató, a szadista tornatanár, a kolléganő, aki inkább azt javasolja Jucinak, hogy ne jelentsen, meg ne álljon ki magáért, mert ő jár rosszul: ezek a sírnivalóan magyar karakterek köztünk élnek, ilyenekkel körülvéve nőttünk fel, és sokszor gondolok arra: kész csoda, hogy ennek ellenére emberek tudtunk maradni.

A film végén a fa a szabadság, szabadulás szimbóluma, a magasabbról, madártávlatból látás képességének metaforája. A fát természetesen kivágják, elpusztítják, mint annyi mindent, amikor azt az “élelmes vállalkozó” érdeke, egy új, profitot termelő vállalkozás, vagy építmény területi igénye, vagy bármi egyéb megköveteli. Itt ebben az olvasatban, a fenti jelenet azonban valami mást is jelent: le kell nyesni a szárnyakat, agyon

kell csapni a zárt épületből kirepülni próbáló, de a kiutat nem találó méhecskét, mert a szabadság csak a bohó fiatalság illúziója, miközben mi, öregek már tudjuk, hogy emberként mire vagyunk predesztinálva, és majd szépen megtanulják ők is, mert ez a dolgok rendje.

A mi feladatunk pusztán ennyi. Hogy megtanítsuk őket arra, hogyan felejtsenek el álmodni.

Szimler Bálint: Fekete pont című filmje jelen sorok írásakor megtekinthető a Max kínálatában, online.