KRISTINE OPOLAIS / Fotó: Tatyana Vlasova
VARÁZSLAT, HA ELVESZÍTI A FEJÉT Kristine Opolais lett énekesnő az utóbbi évek egyik legkeresettebb szopránja. Puccini karaktereit szereti a legjobban, számára Pillangókisasszony a legteljesebb nő, Toscával viszont mostanában gondjai vannak. Áriakoncerteket adott Salzburgban, a BBC Proms fesztiválon, Tanglewoodban, a bécsi Musikvereinben és a Carnegie Hallban. Budapesti koncertjén Puccini, Verdi, Cilea és Mascagni áriáiból énekel, s mint vele készült beszélgetésünkből kiderül: ami a szívén, az a száján. Elsősorban színésznőnek tartja magát, aki tud énekelni, mintsem énekesnek, aki színészkedik. Szinte furcsa ezt hallani egy operaénekestől. Bizonyára furcsának tűnik, hiszen az operában az éneklés lenne az első, de mégiscsak színházról beszélünk, nem? Szerintem fontos, hogy egy operaénekes jó színész legyen, nekem legalábbis mindenképpen. A színészi játékon keresztül tudom kifejezni az érzéseimet, a gondolataimat, és ebben van segítségemre a hang. Ha sikerül megértenem a karaktert, jobban szól a hangom, de ha gond van a rendezéssel vagy a kollégákkal, nem éneklek jól. Rendkívül erős, szinte eksztatikus jelenléttel bír a színpadon. Ennyire szenvedélyes ember? Őshonos állatként létezem a színpadon. Egész életemben azon igyekszem, hogy kilépjek a skatulyákból. Kockázatot vállalok, szabályokat szegek. Ez vagyok én, nem lehet rajtam változtatni. Ezért szeretem különösen Puccinit, mert a zené-
24
jében nincsenek korlátok. Nem azért nem éneklek Mozartot, mert nem szeretem – zseniálisnak tartom őt is –, hanem mert engem korlátok közé szorít. Egy bizonyos technikát és stílust követelnek attól, aki az ő zenéjét interpretálja, nekem viszont megvannak a saját elképzeléseim. Énekeltem már Mozartot, mégpedig a saját szám íze szerint. Nem mindenkinek tetszett, de a közönségnek igen, és nem érdekelt, ha a karmesterek vagy a kritikusok kevésbé rajongtak érte. Ezek szerint a szakmával van a baj? Azzal van gond, ahogy az operát csináljuk, és sokkal nagyobb a baj, mint a műfaj aranykorában. Ha valaki elkezd egy-két szerepet énekelni, az összes operaház azért a szerepért szerződteti, és ezzel az énekes skatulyába kerül. Mindenki kerüli a kihívásokat. Így nem születik semmi új, az előadások pedig egyre unalmasabbá válnak, de úgy érzem, ezzel semmi újat nem mondok. Elveszítjük az operának azt a varázsát, ami három évtizede is létezett még.