__MAIN_TEXT__

Page 1

btf magazin A B u d a p e s t i Ta v a s z i F e s z t i v á l k i a d v á n y a

közel 40 helyszín több mint 100 program


MÜPA BÉRLETEK

19 20

Stratégiai partnerünk:

Stratégiai médiapartnerünk:

mupa.hu A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma

Emberi Erőforrások Minisztériuma

Jegyek kaphatók a Müpa jegypénztáraiban, valamint online a www.mupa.hu oldalon. További információ: +36 1 555 3300, +36 1 555 3310


A 39. Budapesti Tavaszi Fesztivál április 5-én veszi kezdetét: a térség egyik legfontosabb összművészeti seregszemléje világsztárokkal, a magyar művészeti élet kiválóságaival és fiatal tehetségekkel, a komolyzenei koncertek és kamaraprodukciók mellett lenyűgöző balett­ előadásokkal, színházi bemutatókkal és táncpremierekkel, nagyszabású kiállításokkal, családi programokkal, jazz-, világ- és könnyűzenei koncertekkel várja a látogatókat 18 napon át. A fesztivál évről évre figyelmet szentel a magyar zene gé­niusza, Liszt Ferenc életművének, amely mellett 2019-ben az orosz kultúra meghatározó művei és művé­szei állnak a középpontban. Kuriózumszámba megy, hogy a szent­pétervári Mariinszkij Színház Balettegyüttese, operatársulata és a Mariinszkij Zenekara egyszerre és több produkcióval látogatnak el Budapestre: húsvét hétvégéjén Csajkovszkij Jolánta című operájának koncertszerű előadását és az e­gyüttesek világszerte óriási visszhangot keltő balettprodukcióját, a Hamupipőkét a legendás karmester, Valerij Gergijev vezényli. Városszerte izgalmas események kapcsolódnak a 20. század első felének legjelentősebb művészeti iskolája és intézménye, a Bauhaus centenáriumához, de hatalmas érdeklődésre tarthat számot a Michelangelo rajzművészetét kortársai körében bemutató tárlat is, amely a fesztivál első napján nyílik meg a Szépművészeti Múzeumban. A tavaly nagy sikerrel debütáló BTF Magazin új számával az a célunk, hogy alkotóinkkal és művészeinkkel készült exkluzív interjúkon, riportokon és izgalmas ajánlókon keresztül mutassuk be Önöknek a fesztivál programjának érdekességeit, hátterét. Bízunk benne, hogy az újságot olvasva úgy érzik majd – fesztiválunk mottójával szólva –, hogy idén is két és fél héten keresztül „itt a helyünk, itt a helyem”. Káel Csaba A Budapesti Tavaszi Fesztivál Operatív Testületének elnöke, a Müpa vezérigazgatója

BTF Magazin A Budapesti Tavaszi Fesztivál ingyenes kiadványa Kiadja a Budapesti Tavaszi Fesztivál megbízásából a Papageno Consulting Kft. Alapító: Müpa Budapest Nonprofit Kft. Káel Csaba vezérigazgató Felelős kiadó: A Papageno Consulting Kft. ügyvezetője E-mail: szerkesztoseg@papageno.hu Főszerkesztő: Németh Marcell Kiadványmenedzser: Bucs Bernadett

Bán Teodóra A Budapesti Tavaszi Fesztivál Operatív Testületének tagja, a Budapesti Fesztivál- és Turisztikai Központ ügyvezetője

A kiadványban közreműködtek: Belinszky Anna, Csabai Máté, Dömötör Endre, Greff András, Hercsel Adél, Jászay Tamás, Kelemen Éva, László Ferenc, Mona Dániel, Mörk Leonóra, Rácz Judit, Tóth Endre, Weyer Balázs, Zubreczki Dávid Káel Csaba és Bán Teodóra fotóját Csibi Szilvia készítette. Nyomdai kivitelezés: Pátria Nyomda Zrt. Simon László vezérigazgató Megjelent 18 000 páldányban.

A szerkesztés lezárult: 2019. március 8-án A szervezők a szereplő- és műsorváltoztatás jogát fenntartják. Budapesti Tavaszi Fesztivál 2019. április 5–22. www.btf.hu E-mail: info@btf.hu Telefon: +36 1 555 3300; +36 1 269 0470 Fenntartók:


BOJTI JÁNOS / Fotó: Valuska Gábor

AZ OROSZ OPERA SHERLOCKJA

Keress egy történetet, amely tele van rejtélyekkel! Légy kitartó, amíg a végére nem jársz, tartson bár évtizedekig. Végül: ismertesd meg másokkal is! Bojti János zenekutató negyven év alatt elvégzett nyomozómunkáját szisztematikus jellege miatt akár „Bojti-módszernek” is elnevezhetnénk. Az áldozatos munka, amelynek köszönhetően először hangzik el Muszorgszkij rekonstruált operája, a Hovanscsina, a mű fordulatokban gazdag 20. századi utóéletét is feltárta. A csellistaként végzett, majd a katonaság után karvezetést tanuló, később a Magyar Rádióban és a Hungarotonnál tevékenykedő Bojti János 2000 decemberében fejezte be a Hovanscsina rekonstruált változatát, mely a Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitókoncertjén a világon először, koncert­ szerű verzióban szólal meg. E jelentős eredményt azonban négy évtized kemény munkája, sőt sokkal régebbre vissza­ nyúló szenvedélyek előzték meg. „Mindig is érdekelt a dolgok szerkezete, hogy hogyan működik valami. Mitől jár például az óra? – emlékszik vissza Bojti a kezdetekre. – A Hovanscsina létrejötte és utóélete pedig még a detektívregényeket is felülmúlóan rejtélyes és kalandos.” Az óraművek iránti kíváncsiság az Operában statisztáló édesapának köszönhetően hamar átcsapott a Borisz Godunov órajelenetének és Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij teljes életművének imádatába.

2

A Hovanscsina 1936-os magyarországi bemutatóján még csak az apa, 1972-es felújításán viszont már az ifjabb Bojti (és Kovács János karmester) is jelen volt – a folyomány pedig: szerelem első hallásra. Muszorgszkij 1872-től kezdve nyolc éven keresztül dolgo­ zott második operáján, ám halála megakadályozta, hogy befejezze a művet. Két részletet leszámítva nem készített hozzá hangszerelést, és többszakasznyi kézi­ratának nyoma veszett. Szerencsére két orosz mester is kezébe vette az opera sorsát: Rimszkij-Korszakov és Sosztakovics egyaránt elkészítette a maga változatát. Adja magát a kérdés: miért van szükség egy újabb verzióra? „RimszkijKorszakov hangszerelése elég közel áll Muszorgszkijéhoz. Gyönyörű a darabja, de kihagyott fontos részeket, és szinte minden ütembe belejavított. Sosztakovics pedig – bár a hangjegyekhez alig nyúlt – teljesen sajátos, 20. századi hangszerelést készített, amely nem hű Muszorgszkijhoz.”


Április 5. | 19.00 Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

MUSZORGSZKIJ: HOVANSCSINA Előadják: Jevgenyij Sztavinszkij, Misa Didik, Mihail Gubszkij, Rassul Zharmagambetov, Alekszandr Markejev, Jelena Makszimova, Anna Sapovalova, Norbert Ernst, Bátori Éva, Megyesi Zoltán, Egri Sándor, Szvétek László, Alagi János, Rezsnyák Róbert – ének Közreműködik: a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán) és Gyermekkara (karigazgató: Dinyés Soma), Honvéd Férfikar (karigazgató: Strausz Kálmán) Vezényel: Kovács János

A magyar kutató előtt álló feladat nem merült ki a hangszerelés kialakításában (illetve helyreállításában), mert a darab szerkezeti, dramaturgiai egységét is rekonstruálni kellett. És itt indul igazán az orosz tájakon játszódó, kottakiadókkal és leszármazottakkal tarkított detektívregény… Nézzünk is egy példát! Pavel Lamm 1931-ben jelentette meg a Hovanscsina szerzői kézirat alapján készült kottáját. Az ötödik felvonás egyik kulcsjeleneténél Lamm egy állítólagos kéziratra hivatkozik, amelynek később nem lelték nyomát. Úgy tudni, RimszkijKorszakov még abból készítette a saját változatát, ám azt követően nyoma veszett. Egy feltételezés szerint ezt a kéziratot a jogutódok tartották maguknál, akadályozva ezzel Lamm tényfeltáró munkáját. A hiányzó részt Lamm autográf forrás híján Rimszkij-Korszakov változatának leegyszerűsítésével adta közre, a hitelessége tehát megkérdőjelezhető. Ezt az „ál-Muszorgszkij-jelenetet” később Sosztakovics is átvette. „A bujkáló kézirat idő­ közben megkerült, és a zongora­kivonat 1976-os, revideált kiadásának függelékében publikálták is. Ebben megtalálhatók a finálé vázlatai, amelyek teljes mértékben összeállíthatók egy egésszé. Öt évvel később tanulmányt közöltek a rejtélyes kéziratról, ez adta számomra a bátorságot, hogy el lehet végezni a rekonstrukciót.”

„[…] lehetőséget adott Muszorgszkijnak arra, hogy lexikonszerű összegzésben mutassa be a korabeli orosz társadalmat.” Bojti szerint ahhoz, hogy elkezdjen dolgozni a Hovanscsinán, elengedhetetlen volt pontosan tudnia, hol mire gondolt a szerző. Egységében kell értelmezni a rendkívül összetett darabot, és érteni kell minden mozzanatát. „A korábbi hangszerelésekből az a következtetés vonható le, hogy eddig nem igazán ismerték ezt az operát. Egy könyvet kellett megírnom ahhoz, hogy bemutathassam azt a rendkívüli gondosságot, ahogy a Hovanscsinát a szer­ző megalkotta. A cselekmény az orosz történelem egy forduló­ pontján játszódik, ami lehetőséget adott Muszorgszkijnak arra, hogy lexikonszerű összegzésben mutassa be a korabeli orosz társadalmat, állami beren­dezkedést és egyházat.”

A Hovanscsina hitelesen újraépített változatának eddig mindössze az előjátéka szólalt meg 2001-ben, a mostani bemutató tehát világpremier lesz. A karmestert illetően Bojti szerint egyetlen ember jöhetett csak szóba. „Kovács János személyében nem volt kétségem egy pillanatig sem. Amint értesültem róla, hogy hasonló hőfokú a rokonszenvünk a Hovanscsina iránt, azonnal egymásra találtunk, és húsz éve küzdünk kéz a kézben a darab műsorra tűzéséért – meséli Bojti. – Bízom benne, hogy nem fog kellemetlen meglepetés érni a sa­ ját munkámat illetően sem.” Efelől nem lehet kétségünk. Láttunk már olyat, hogy Sherlock Holmes nem oldott meg maradéktalanul egy rejtélyt? Mona Dániel

A SZERKESZTŐ AJÁNLJA AZ IMPRESSZIONISTA, AKI HÍRESSÉ SZÍNEZTE MUSZORGSZKIJ TABLÓIT A Hovanscsinának létezik még egy, azóta feledésbe merült változata is: a híres francia szerzőt, Ravelt Szergej Gyagilev balettigazgató kérte fel, hogy Stravinskyval karöltve hangszerelje meg az általa kiegészített, újraszerkesztett operát. Ez az 1913-ban elkészült változat feledésbe merült, de az utókor nem maradt Ravel hangszerelte Muszorgszkij-mű nélkül, hiszen az Egy kiállítás képei című zongoradarabot neki köszönhetően hallhatjuk zenekari változatban – legközelebb április 10-én, az Alba Regia Szimfonikus Zenekar koncertjén. A hangversenyen az orosz szerző Éj a kopár hegyen című munkája, majd Ravel G-dúr zongoraversenye is elhangzik, utóbbi Ránki Dezső szólójával. A tájakban, színekben és festményekben gazdag zenéken a képzőművészeti kötődéséről ismert karmester, Dubóczky Gergely kalauzolja végig a közönséget. Április 10. | 19.30 Pesti Vigadó – Díszterem

RÁNKI DEZSŐ (ZONGORA) ÉS AZ ALBA REGIA SZIMFONIKUS ZENEKAR Vezényel: Dubóczky Gergely

3


JORDI SAVALL / Fotó: David Ignaszewski

KÍVÜL A KAGYLÓKON Jelen lenni itt és most. Kapcsolódni önmagunkhoz és egymáshoz. Felfedezni a múltat, és megérteni rajta keresztül a jelent, amelyben élünk. Megőrizni a hagyományainkat, megismerni más kultúrákat, és párbeszédet kezdeményezni egymás felé. Létfontosságú célok ezek, melyekért a hétköznapokban mindannyian más-más eszközökkel dolgozunk. Ilyen eszköz a zene is, mely univerzális nyelvként a legközvetlenebb módon teremt kapcsolatot különböző életkorú, kultúrájú és világnézetű emberek között. Ennek az univerzális nyelvnek, a zene közösségteremtő erejének a nagykövete Jordi Savall és Snétberger Ferenc is, akik mindketten emlékezetesnek ígérkező műsorral készülnek a Budapesti Tavaszi Fesztiválra. Jordi Savall számára a zene az emberiség élő emlékezete, mely mindennél elevenebben teszi átélhetővé és megérthetővé a múlt történéseit. Ha nem zenéről volna szó, szinte elképzelhetetlen lenne, hogy egy estén, egyetlen összefüggő programban annyi különböző kultúra és kor emléke kapjon helyet, mint amennyi Jordi Savall és együttese, az Hespèrion XXI koncertjén megjelenik. Keresztény, szefárd, ottomán, arab és andalúz zenék, több mint egytucatnyi különböző nép dallamai szólalnak meg a Földközi-tenger régiói közé hidat építő programban, mely a Kelet–Nyugat – A lelkek párbeszéde címet kapta. Az Hespèrion XXI különböző kultúrákból érkező tagjait zenei érzékenységük és művészi elhivatottságuk kapcsolja össze: a historikus zenére mindannyian olyan

4

ősi érzések és gondolatok hordozójaként tekintenek, amely ma is képes megszólítani és meghatni a közönséget. Jordi Savall a régizene fáradhatatlan kutatójaként világ­ szerte milliókkal ismertetett meg sokáig elfeledett vagy elveszettnek hitt zenéket. Elképesztő kutatómunkája azonban mit sem érne akkor, ha az általa új életre keltett zenékhez nem kapcsolódnának emberi érzések és történetek. Ahogy Savall fogalmaz, „bár sok minden változott velünk és körülöttünk az elmúlt évszázadok alatt, a legalapvetőbb dolgok, amilyenek az érzelmek is, nem változtak. Talán megváltozott az, ahogyan kifejezzük a szeretetünket, a szerelmünket, maga az érzés azonban ugyanaz maradt.”


Április 5. | 19.30 Zeneakadémia – Nagyterem

JORDI SAVALL ÉS AZ HESPÈRION XXI Közreműködik: Lior Elmaleh, Katerina Papadopoulou – ének, Waed Bouhassoun – ének, úd (arab lant) A zenekar tagjai: Moslem Rahal – ney, Hovhannes Karakhanyan – duduk, Driss El Maloumi – úd (arab lant), Hakan Güngör – kánun, Dimitri Psonis – szantúr, guitarra moresca, Pedro Estevan – ütőhangszerek Vezényel, valamint fidulán és lírán közreműködik: Jordi Savall Április 6. | 19.30 Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

SNÉTBERGER FERENC GITÁRKONCERTJE

És épp ezek az érzések azok, amelyekre építhetünk akkor, ha a kultúrák közti párbeszédet nemcsak intellektuális erőfeszítésként, hanem valódi élményként szeretnénk átélni. Jordi Savall előadásai ezt az élményt adják át nekünk, miközben rámutatnak arra is, hogy azok a civilizációk, melyeket egymással összeegyeztethetetlennek vagy akár ellenségesnek hittünk, valójában sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint hinnénk. Ahogy az Hespèrion XXI elő­adá­sai kapcsán a libanoni író, Amin Maalouf is kiemelte, a zenét hallgatva úgy érezhetjük, „a sokszínűség nem kell hogy ellenségeskedést szüljön, a kultúrák nem bezárt kagylókban élnek egymás mellett. A világunk nincs kudarcra és végtelen szétszakítottságra ítélve, még megmenthető…”

„Talán megváltozott az, ahogyan kifejezzük a szeretetünket, maga az érzés azonban ugyanaz maradt.” „A jó, a mély, az őszinte muzsika mindenre felel, ha megnyitjuk szívünket, és hagyjuk, hogy átjárja minden porcikánkat…” – ezek a sorok már Snétberger Ferenc gitárművészről szólnak, akit elhivatottsága és társadalmi érzékenysége miatt többen „Reményhozónak” neveztek a zenei szakmában. A gitárművész 2011-ben a tehetséggondozás és a társa­dalmi integráció céljával hozta létre a róla elnevezett Snétberger Zenei Tehetség Központot, mely a jazz és a klasszikus zene területén biztosít személyre szabott zenei képzést nehéz körülmények között élő fiatalok számára. „Itt minden a zenéről szól. Itt mindenki érti a zene nyelvét.”

A Snétberger Központ egyik tanulója jellemezte így a kurzusokat, melyek az egymástól való tanulás és a véget nem érő közös zenélések mellett a közösségépítésről is szólnak. 2018 nyarán Snétbergert nemcsak mint kivételes elő­adót, de mint a tanítás és a szociális kérdések iránt elkötelezett művészt is díjazták a JTI Trier Jazz Awarddal, mely Németország egyik legrangosabb zenei elismerése. A legnevesebb hazai zenészegyéniségekből álló tanári kar mellett Snétberger személye az, ami igazán hitelt ad a központ missziójának. A gitárművész ugyanis egy salgótarjáni roma család szoba-konyhájától jutott el a világ zenei élvonalába, a legjelentősebb lemezkiadókig és koncerttermekig. Már a helyi kertvendéglőben zenélő édesapját hallgatva is teljesen magával ragadta őt a zenélés szenvedélye, a jazzt és az improvizációt szinte zenei anyanyelveként sajátította el a klasszikus zenével egy időben. Később mindemellett az autentikus roma zene és a flamenco elemeit is felhasználva alakította ki egyedülálló stílusát, melyről ma világszerte ismerik. Snétberger Ferenc lemezeire és koncertjeire, szóló- és különböző formációkkal közös előadásaira egyaránt igazak Végső Zoltán gondolatai: zenéje „belülről jön, az elválaszthatatlan kulturális kötődések a félreismerhetetlen hangzásvilágban testesülnek meg, és a szintó-roma származásig visszanyúló szálakkal körbefont zenei egység fájdalmas szépséggel árulkodik arról, kik is vagyunk mi itt Európa közepén”. A gitárművész most először ad szólókoncertet a Müpa hangversenytermében, ahol új szerzeményei mellett ismert – ám általa eddig nem előadott – jazzmotívumokat is hallhat tőle a közönség. Belinszky Anna

5


„Unatkozik, amikor a dolgok terv szerint haladnak” – így jellemezte Valerij Gergijevet egy közeli kollégája, George Tsypin díszlettervező. Ez a mondat frappánsan körvonalazza az orosz karmester lényegét, akinek láthatóan minden belefér a naptárába az évi kétszáz koncerttől a sajtótájékoztatókon át a politikai eseményekig, de mindenhova rohannia kell. Budapesten sem először jár, legutóbb két éve vendégeskedett itt, fellépése mégis kihagyhatatlan.

Vajon mit tud az a karmester, akinek hiába kísérik a fel­ lépéseit demonstrációk, hiába zavarják meg a nyilvános szerepléseit aktivisták, mégis gond nélkül átadja neki a város szimfonikus zenekarát London és München? Ő az, aki felfedezte Anna Nyetrebkót, aki verseny­képessé tette a Mariinszkij Színházat, és az oroszoktól Munka Hőse-érdemrendet, a franciáktól Becsületrendet, a németektől tisztikeresztet, a szakmától Karajan-díjat kapott. Gergijev kölcsönös bizalmi viszonya az orosz kormánnyal sokaknak szúrja a szemét, annyira, hogy Gidon Kremer, Martha Argerich és Daniel Barenboim tiltakozó koncerttel tüntettek ellene és az orosz elnök ellen. Mégis, legtöbb kritikusa elismeri, hogy botrányok, világnézeti különbségek és elítélő vélemények ide vagy oda, Valerij Gergijevnél kevesen interpretálják értőbben a gazdag orosz zene­iro­dalmat, legyen a helyszín a Royal Albert Hall, a Carnegie Hall, a Müpa színpada, illetve – most jönnek a sarkos példák – az orosz haderő által elfoglalt déloszét főváros, Chinvali, vagy az Iszlám Államtól orosz segítséggel visszafoglalt szír Palmüra antik sziklaarénája.

6

Valerij Gergijev lenyűgöz a Mariinszkij Zenekar élén. Egy kritikusa írta róla, hogy az együttes basszus szólama olyan vastag, tömör és sötét tónusú, mint az orosz fekete kenyér, de ami rajta van, az a sokszínű, sokízű feltét. Gergijev több mint negyven éve, 1978-ban debütált az akkor még Kirov szovjet politikusról elnevezett együttes élén, tíz évvel később pedig zeneigazgatója lett. A glasznoszty és a peresztrojka idején nem emigrált Nyugatra, hanem min­den energiáját és kapcsolati tőkéjét abba fektette, hogy a szentpétervári színházat a lehető legmagasabb szintre, a világ élvonalába emelje. Felismerte, hogy a Mariinszkijnak a szórakoztatóiparral kell versenyeznie, szüksége van magánadományokra, tehetségprogramra, sztárokra és igényes, mindenhol eladható produkciókra. Ennek jegyében egyengette Anna Nyetrebko, Olga Borogyina és a 2017-ben tragikusan korán elhunyt Dmitrij Hvorosztovszkij karrierjét is. És Gergijev valóban naggyá tette a Mariinszkij Színházat: újra programra tűzte a szovjet érában kimondatlanul is betiltott Wagner operáit, kiterjesztette a szimfonikus repertoárt az egyetemesen elismert remekművekre, és évről évre szokássá tette a zenetörténeti évfordulók megünneplését.

VALERIJ GERGIJEV / Fotó: Alekszandr Sapunov

JÖN, LÁT, GYŐZ


Április 20. | 19.30 Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

VALERIJ GERGIJEV ÉS A MARIINSZKIJ ZENEKAR Csajkovszkij: Jolánta – koncertszerű előadás Előadják: Sztanyiszlav Trofimov, Irina Csurilova, Alekszej Markov, Nazsmiddin Mavljanov, Roman Burgyenko, Andrej Zorin, Jurij Vorobjov, Natalja Jevsztafjeva, Kira Loginova, Jekatyerina Szergejeva – ének Közreműködik: Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba) Április 22. | 15.00, 20.00 Erkel Színház

A MARIINSZKIJ SZÍHNHÁZ BALETTEGYÜTTESE

Az épületben újabb előadótermek létesültek, a cári dicsfényt idéző, halványzöld épülettel szemben modern, szögletes palota emelkedett, s a kettő között 2006-ban hangversenyterem is. A színház évi 200 előadást ad külföldön, ami akkor is hatalmas szám, ha figyelembe vesszük, hogy a balett, az opera és a zenekar együttesen adja ki. Az állandó turnék páratlan diplomáciai jelentőséggel bírnak, s egyidejűleg kinyitják a világ felé az évtizedekre bezárkózó Oroszországot. Nem véletlenül nevezik a Mariinszkijt globális intézménynek.

„Ha nem szögezed le határozottan, minek hogy kellene lennie, valószínűleg nem történik semmi.” A virágzást Gergijev ügyes politikai érzéke tette lehetővé, és sokan bírálták a vizionárius művészeti vezetőt amiatt, hogy lassan inkább politikust vagy üzletembert kellene a névjegykártyájára írnia. „Ez az ország hatalmas – rea­­gált arra, hogy miért nem veti meg Oroszország elnökének barátságát. – Ha a hangod halk, és nem szögezed le határozottan, minek hogy kellene lennie,

Prokofjev: Hamupipőke Közreműködik: Marija Sirinkina / Nagyezsda Batojeva, Alekszandr Szergejev / Vlagyimir Skljarov, Jekatyerina Kondaurova, Mariinszkij Zenekar Zene: Szergej Prokofjev Librettó: Nyikolaj Volkov (Charles Perrault meséje nyomán) Díszlet: Ilja Utkin, Jevgenyij Monahov Jelmez: Jelena Markovszkaja Fény: Gleb Filstyinszkij Koreográfus: Alekszej Ratmanszkij Vezényel: Valerij Gergijev

valószínűleg nem történik semmi.” Valerij Gergijev két produkcióval, három előadáson lép fel az idei Budapesti Tavaszi Fesztiválon. Április 20-án Csajkovszkij utolsó, egyfelvonásos operáját vezényli a Mariinszkij Zenekar élén, amelyet 1892 decemberében, A diótörővel egy napon mutattak be Szentpétervárott. Miközben a balett a zeneszerző legnépszerűbb alkotásává vált, a Jolánta, e vakon született, a világtól elzárt hercegnő története jórészt ismeretlen maradt Oroszországon kívül. Nem úgy Prokofjev Hamupipőkéje, amely az Erkel Színházban április 22-én kétszer is színpadra kerül. Alekszej Ratmanszkij 2002-ben bemutatott koreográfiája ízig-vérig oroszos: melankolikus, romantikus és enyhén cinikus. Csabai Máté

A BALETT HAZÁJA? Nem ott alakult ki, Nagy Péter cár nyugatiasodó törekvései nyomán honosodott meg, ma mégis Oroszországot tartjuk a balett-­ művészet nagyhatalmának. Szergej Gyagilev társulata a 20. század elején zsebre vágta Párizst, Anna Pavlova hattyúja, Mihail Barisnyikov eleganciája, Rudolf Nurejev rebellis alkata, Szergej Polunyin polgárpukkasztó magatartása és kivarrt teste elbűvölte a világot. Az orosz balett a szélsőségek művészete, s kevésbé visszafogott a franciánál vagy az angolnál: táncosai bátrabb egyéniségek, már-már egoisztikusan azok. A legendás koreográfus, Mihail Fokin az anekdota szerint panaszkodott, hogy az orosz balett szerint a művészet nem több a testiségnél és a technikás brillírozásnál, de a paradigma azóta sem változott. Van abban valami földöntúli, ha egy balerina csak centikkel magasabbra emeli a lábait, mint ahogy azt hittük volna.

7


GOGO PENGUIN / Fotó: Yvonne Schmedemann

RÖPKÉPES HARMÓNIA Hogyan kerülnek az elektronikus tánczene motívumai egy klasszikus jazztrió zenéjébe? A manchesteri GoGo Penguin távoli világokat köt össze váratlanul harmonikus módon. „Ha van helye ma a jazznek, akkor az a kísérleti zene világa, ahol nincsenek határok” – nyilatkozta Rob Turner, a GoGo Penguin dobosa a zenekar második lemezének megjelenése idején. A 2014-ben kiadott v2.0 talán az eddigi legfontosabb mérföldkő volt a manchesteri trió pályáján, és nem csupán azért, mert jelölték a feltörekvő zenekarok irányába mindig jelentékeny közfigyelmet terelő Mercurydíjra, hanem mert erre az albumra sikerült igazán markáns módon megformálni a zenekar jellegzetes hangzásvilágát – lényegében máig is ható módon.

8

A GoGo Penguin zenéje olyannyira kiérlelt, kicsapongá­ soktól mentes és folyamatosan egy igen jól definiált cél felé törő, hogy nem feltétlenül az experimentalitás (illetve az oly sokszor a fogalomhoz kötött zabolátlanság) juthat róla valakinek elsőre az eszébe. Pedig eddigi négy lemezén a trió igenis távoli világok között létesít lefegyverzően természetesnek mutatkozó kapcsolatokat. A kompo­ zíciókat Chris Illingworth karakteresen minimalista, Philip Glass-­ihletésű zongoradallamai hullámoztatják egy tintakék, emelkedetten melankolikus világban,


Április 10. | 20.00 Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

GOGO PENGUIN Az együttes tagjai: Chris Illingworth – zongora, Nick Blacka – nagybőgő, Rob Turner – dob

ÉLD ÁT ÚJRA KONCERTJEINKET

A38 HAJÓT YOUTUBE-ON IS!

KÖVESD AZ A

POP, ROCK, INDIE miközben a ritmus­szekció egyszerre vonja le a tanulságokat az improvizatív jazztradícióból és az elektronikus tánczenéből. Ez utóbbi impulzusa mindenekelőtt a drum and bassből érkezik, de Four Tet korai, folktronicás korszakának apró, fifikás momentumokat egymásra rétegező megközelítése is nyilvánvaló hatás. A hallgatót a dalok sajátos, intenzív lüktetése szakadatlanul emlékeztetheti a jazz elválaszt­hatatlan kapcsolatára a táncolható zenékkel, ugyanakkor az sem véletlen, hogy eddigi legambiciózusabb vállal­kozásaként a trió éppen a Koyaanisqatsi – Kizökkent világ című amerikai film­ költeményhez szerzett új, lírai töltetű zenét, felvállalva az összemérést az 1982-es, Glass-féle eredetivel.

ROCK, METAL, HARDCORE

„[…] a ritmusszekció egyszerre vonja le a tanulságokat az improvizatív jazztradícióból és az elektronikus tánczenéből.” A GoGo Penguin mindemellett inkább a kisebb lépések zenekara. Kétévente megjelentetett lemezein a trió legalábbis inkább csak finomhangolásokat végez – ennek megfelelően a tavalyi A Humdrum Star a zenekar elképzeléseinek eddigi legtömörebb variánsát mutatja fel. Továbbra is rendületlenül kitartanak az alapkoncepció mellett, mely szerint bár felhasználják az elektronikus zenékből ismert delikát zörejeket is, a hangfolyamot tradicionális, akusztikus hangszerekkel hömpölyögtetik tovább. A Budapesti Tavaszi Fesztiválon egy ereje teljében lévő, kiforrott zenekar lép majd a közönség elé, amely ugyanabban a pillanatban tud meditatív és sodró erejű, kibillenthetetlenül fegyelmezett és tántoríthatatlanul játékos szellemű lenni.

FOLK, WORLD MUSIC

Greff András

JAZZ, EXPERIMENTAL

9


GODA GÁBOR / Fotó: Valuska Gábor

KÖZEL A KELET

A Koreai Nemzeti Táncszínház narratíva nélküli, színpompás előadása sok ezer kilométerről utazik hozzánk, míg az Artus új bemutatója a szelek szárnyán röpít minket a Keletre. A két produkció középen találkozik: Szá gun dzá és Tai Chi Chuan a budapesti tavaszban készülnek rabul ejteni a közönséget. Szá gun dzá: a „négy előkelő úr”, vagyis a négy nemes növény a tradicionális koreai festészet kedvelt motí­vuma. A tavaszt a szilvavirág, a nyarat az orchidea, az őszt a krizantém, a telet a bambusz jelképezi a távol-keleti kultúrában. Ahogyan az éjfekete tinta nyomot hagy a hófehér papíron, olyan szorosan kapcsolódnak az egyes virágok a megfelelő évszakhoz. A 2013-ban a Koreai Nemzeti Táncszínházban bemutatott, azóta is turnézó A tinta illata ihletforrását ez a festészeti hagyomány jelenti. Yun Sung-joo koreográfus és a látvány­ ért felelős Jung Ku-ho lendületes ecsetvonásaiból kivételes vizuális és akusztikus élményt nyújtó előadás született. Az 1962-ben alapított együttes több bemutatójához hasonlóan a koreai hagyomány és a kortárs világ kihívásai ezúttal is találkoznak. Az április 18-án a Müpában látható produkció valóságos „mozgó festmény”, amit harmónia, elegancia és virtuozitás jellemez. A négy virág motívumából

10

a szemünk előtt bomlik ki a négy évszak örök története, ami az univerzum egységéről, természet és ember összetartozásáról is plasztikus képekben mesél. A nemes férfiak nyitótáncát követően a tél fogságából kiszabadult, a tavasz leheletétől életre kelő bájos szilvavirág tűnik fel. Az erdő mélyén illatozó, színpompás orchidea a nyár hírnöke. Az őszt a téli időszak kezdetéig virágzó krizantém jeleníti meg, ami a nemes férfi állhatatosságát, kitartását is szimbolizálja. A hóban és fagyban is zölden pompázó bambusz a szilárd jellemmel válik egyenértékűvé. Az estnek nincs elmesélhető narratívája: a képek, színek, hangulatok elvont, minimalista térben, különleges, szín-­ pompás jelmezekben elevenednek meg, miközben tradicionális koreai dallamok szólnak. A látványtervező Jung Ku-ho a múlt örökségét a korunkat jellemző vizualitással kapcsolja össze, így hangsúlyozva a koreai tánc mélységét.


Április 15. | 19.00 Nemzeti Táncszínház

ARTUS – GODA GÁBOR TÁRSULATA: A SZÉL KAPUJA – BEMUTATÓ

A koreográfus Yun Sung-joo szerint a mű hagyományos alapokon álló kortárs alkotás. „A tinta illatában a táncosok egész teste lélegzik. Reméljük, hogy a nézőink lelkére is hat majd a csendes hullámzás.” Tai Chi Chuan: a hagyományos kínai harcművészet sokaknak ismerős Magyarországon is, az 1985-ben alapított Artus törzsközönségének egészen biztosan az. Az április 15-én a Nemzeti Táncszínházban bemutatásra kerülő A Szél kapuja rendező-koreográfusa, a társulatot vezető Goda Gábor hozzáteszi: „A Tai Chi Chuan számunkra nemcsak harc­művészet, hanem a természettel tökéletes összhangban lévő, eleve adott mozdulatokból született mozgásrendszer és kompozíció, ami többek közt abban segít, hogy meg-­ érezzük, hogyan tudunk emberként harmóniában élni a környezetünkkel.”

„Felismertem, miért nem tudtam jó ideig fogást találni a témán: a szelet hogyan is lehetne megragadni?” Amikor az új darab forrásvidékéről kérdezem, elmondja, hogy több mint egyéves alkotófolyamat előzte meg a bemutatót. „Sok időt követelt magának a darab, és meghatározó pillanat volt, amikor felismertem, miért nem tudtam jó ideig fogást találni a témán: a szelet hogyan is lehetne megragadni? Voltak sorsszerű pilla­natok is: Tajvanra utaztam, hogy a Tai Chi Chuan, természet és művészet összefüggéseit tanulmányozzam. Egy természetvédelmi parkban, a semmi közepén egy táblába botlottam, ennyi állt rajta: WIND GATE.”

Előadják: Bakó Tamás, Izsák Szilvia, Mayer Zita, Mózes Zoltán, Nagy Csilla, Szalay Henriett Közreműködő harcművészek: Szalkó Erika, Szalkó Zsuzsa, Szeghalmi Etelka Közreműködő zenészek: Bartek Zsolt, Philipp György Zene: Philipp György Szöveg: Fodor Ákos, Goda Gábor, Krasznahorkai László, Seneca, A. A. Milne Látvány: Sebestény Ferenc, Goda Gábor Jelmez: Lőrincz Kriszta, Bodóczki Antal Fény: Kocsis Gábor Kreatív technika: Papp Gábor, Hajdu Gáspár Koreográfus, rendező: Goda Gábor Április 18. | 19.00 Müpa – Fesztivál Színház

KOREAI NEMZETI TÁNCSZÍNHÁZ: SCENT OF INK (A TINTA ILLATA) Koreográfus: Yun Sung-joo Rendező, látvány: Jung Ku-ho

Egy kritikusa sok évvel ezelőtt színházi archeológusnak nevezte Goda Gábort: az alkotó érdeklődésének homlokterében csupa „korszerűtlen”, a mai kor szemében nem feltétlenül divatos dolog áll. „Vannak alapvető, fontos kérdések, amiket fiatalon fel merünk tenni, aztán bár választ nem találunk, mégis elfelejtődnek – az élet, a munka, a gondok elsodornak tőlük. Én viszont továbbra is kíváncsi vagyok, kik vagyunk, hogyan működik a világunk, és az előadásaink az erről való gondolkodás állomásaiként olvashatóak. A Cseppkánonban az emberiségről mint egységről gondolkodtunk, a Rajban az izgatott, hogyan keletkeznek a döntéseink. A Szél kapujában továbbmegyünk, amikor a gondolatok és érzések helyét kutatjuk az emberben. A kínaiak a szél kapujának nevezik a test egy bizonyos pontját, ahol szellemileg átlélegződik, felfrissül, kitisztul az ember. Tudat és szél. Mindkettő különös, megfoghatatlan jelenség: sohasem látjuk, csupán a hatását észleljük…” Jászay Tamás

LEGYEN A MINDENNAPOK RÉSZE A TÁNC! A Szél kapuját már a Millenárison, a Nemzeti Táncszínház nemrég avatott új épületében láthatjuk. A nyolcezer négyzetméteres épületben balett-termek, öltözők és irodák is helyet kaptak, de a legfontosabb, hogy egyszerre akár ötszázan is nézhetnek táncelőadást. „A nagyszínpad mellett ott a kamaraterem, nem is akárhol: az előcsarnokban fejünk fölött lebegő kétezer tonnás kocka tartalmazza a stúdiószínpadot. A táncosok fokozott fizikai megterhelésére tekintettel a próbatermeknek egyedi a fűtési rendszere, és a színpad borovifenyő táncpadlója is kifejezetten óvja és segíti a művészeinket” – mondja Ertl Péter igazgató az építkezés kihívásairól. A Nemzeti Táncszínház új helyszíne élő térként működik: „Nemcsak este, de napközben is várjuk a látogatókat. A cél, hogy közel kerüljön a tánc – mindenkihez.”

11


Április 5. | 20.00 A38 Hajó – Koncertterem

Április 5. | 11.00 Capa Központ

Uránia Nemzeti Filmszínház – Díszterem

SOAP&SKIN

37. MAGYAR SAJTÓFOTÓ KIÁLLÍTÁS

DAVID LYNCH ÚTVESZTŐJÉBEN

LÉGNEMŰBŐL SZIKLASZILÁRD

A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központtal közös program.

12

Legyen bármilyen közhelyszerű is, a fotó valóban kimerevíti a pillanatot, majd ha egymás mellé kerül rengeteg ilyen pillanat, akkor abból egy egészen széles látószögű, sokrétegű, mégis kristálytiszta kép alakulhat ki a fej­ünkben egy adott időszakról. Egy év valósága, aminek bemutatá­sára a Magyar Sajtófotó Kiállítás 37. alkalommal is megbízhatóan magas színvonalon vállalkozik. Az ország vezető fotóművészeti intézetében, a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban megrendezett tárlaton a Magyar Sajtófotó Pályázatra tizennégy kategóriában beküldött több ezer képből a zsűri több száz alkotást kiemelve mutatja be a hazai fotóriporteri szakma élmezőnyét. És persze a fotográfusok sokféle látásmódjában, a széles horizontú kiállításon tényleg a 2018-as év valósága tükröződik a politika, a kultúra, a sport, a hétköznapi és a szemünk elé alig kerülő élet minden aspektusában. Azt, hogy mi történt velünk és körülöttünk Magyarországon, látni kell, hogy el ne felejtsük.

A FOTÓS FESTŐ, AKINEK LÁTTUK A FILMJEIT Egy amerikai festő a hatvanas években épp kiállításra készített képet egy éjjeli kertről, zöld növényekkel. A városi legenda szerint hirtelen úgy érezte, mintha mozognának a növények a szél hatására – holott állítólag nem állt semmiféle pszichedelikus szer hatása alatt. A festő, akit David Lynchnek hívtak, ekkor gondolta azt, hogy mozgóképeket kellene készítenie. A Budapest FotóFesztivál keretében látható az élő legendának számító filmrendező, képzőművész és zenész fotókiállítása, amelyhez kapcsolódóan nem mehetünk el amellett sem, hogy Lynchet alapvetően filmesként ismerjük. Az Uránia Nemzeti Filmszínházban rendezői életműve útvesztőjében kalandozhatunk, hiszen néhány kiemelkedően fontos, nemrégiben digitálisan felújított alkotását láthatja a közönség.

VESZETT A VILÁG

EGY ESZTENDŐ VALÓSÁGA

Forrás: Capa Központ

SOAP&SKIN / Fotó: Ioan Gavriel

A 2009-ben, mindössze tizenkilenc évesen berobbanó dalszerző-előadó, Soap&Skin tíz év után is az osztrák popzene éke, akinek új munkáit lélegzet-visszafojtva várják világszerte. Tavaly ősszel megjelent harmadik lemezéig (From Gas To Solid / You Are My Friend) kellett is a nagy levegő, hiszen hat év után érkezett, és ami azt illeti, a popzene kifejezés is csak absztrakcióval értelmezhető a műveire. Eddigi kiadványait inkább zongorára és elektronikus zenei körítésre felépített, kamarazenekarral bővített artisztikus, kísérletező artpop jellemzi, no meg drámai, olykor tragikus, olykor atmoszférába emelkedő előadásmód. Mély és sötét, hipnotikus és éteri dalai friss lemezén – a címéhez hűen – légnemű tünékenységből szilárdan magabiztossá formálódtak, melodramatikus-melankolikus szerzeményeiben a korábbiaknál sokkal erősebben jelent meg a remény (az egyik dalban gyermeke is feltűnik), a What A Wonderful World zárlat pedig szintén beszédes. Harmadik magyarországi koncertje az előzőekhez hasonlóan kihagyhatatlan.

Április 5. | 20.30 – Radírfej Április 8. | 20.00 – Veszett a világ Április 11. | 20.00 – Twin Peaks – Tűz, jöjj velem! Április 14. | 20.30 – Lost Highway – Útvesztőben


Április 6. | 20.00 A38 Hajó – Koncertterem

Április 9–14. Budapesti galériák és múzeumok

Április 12./13. | 20.00 Trafó Kortárs Művészetek Háza

UNITED IN SOUND: COSMIC FORCES OF ONENESS

BUDAPEST ART WEEK

EMANUEL GAT: SUNNY

ÉLŐ KÉPZŐMŰVÉSZET

Zene: Awir Leon Koreográfus: Emanuel Gat

ETUK UBONG

Az afrikai zenének egyre erősebb hagyományai vannak Magyarországon, és ebbe a sorba illik az első magyar afrobeatzenekar, a 2017-ben indult soktagú The Mabon Dawud Republic is. A formáció billentyűse, Bognár Szabolcs igen elfoglalt zenész, számos másik együttes (Amoeba, Soulclap Budapest) mellett Àbáse néven szólóprojektet is visz. Ezen az estén előbb ennek keretében ad koncertet több afrikai muzsikussal, majd a Mabon Dawud Republic is egy tradicionális afrikai hangszeressel egészül ki. A jazzes-neosouloshiphopos szemléletű Bognár az Àbásével a jazz felé tolja el a hang­ súlyt, így nem meglepő, hogy kikkel zenél: Etuk Ubong trombitás a nigériai jazz nagy tehetsége, honfitársa, Eric Sunday Owusa jazzben és afrobeatben is otthonos ütős, és szintén nigériai, bár Európában él, és afrosoulos elektronikát hoz az összképbe Wayne Snow. A Mabon pedig egy ghánai tradicionális zenésszel, a kologo mesterével, Stevo Atambirével egyesül kozmikus afrobeatben.

Múzeumok, galériák, kiállítóterek, bennük tárlatvezetések, beszélgetések, közönségtalálkozók, közöttük városi séták, mindezt egyetlen karszalaggal, ráadásul hat napon keresztül – talán röviden így lehetne összefoglalni a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül negyedik éve sikeresen zajló Budapest Art Weeket, amelyet idén április 9. és 14. között rendeznek meg szám szerint 72 helyszínen, a látogatókat pedig a hét folyamán 96 kiállítás, azokon belül még 90 különböző program várja. Az idei rendezvény fókuszában az orosz kortárs képzőművészet áll – együttműködve a moszkvai Garage Múzeum kurátorával –, számos eseményen, kiállításmegnyitón vagy beszélgetésen ráadásul magukkal az alkotókkal is találkozhatunk. És valóban, ahogyan a Budapest Art Week idei köszöntőjéből is megtudhatjuk, mindezt azzal a céllal, hogy a látogatók ne csupán szemlélődők, hanem a kortárs képzőművészet aktív résztvevői is lehessenek.

AZ ÉLET NAPOS OLDALA Az izraeli származású francia koreográfus, Emanuel Gat visszatérő vendége a Trafó Kortárs Művészetek Házának: előadásai látványosak, mozgalmasak, bennük a zene kifejezetten fontos szerepet kap, nem pusztán aláfest, ellenkezőleg, rendre egymásnak feszülnek a különböző rétegek. Ahogyan két évvel ezelőtti kritikájában Dohy Anna írta róla, a francia művész „maga a dilemma”, aki azzal frusztrálja a nézőt, hogy „feszültséget teremt a hangzó és a vizuális információ között”. A rétegek már a zenében fellelhetők, hiszen a kiindulási alap a tragikus sorsú Marvin Gaye 1966-os slágere, a Sunny, amely ezúttal egy kortárs zenész, az Amszterdamban élő francia művész, Awir Leon feldolgozásában szólal meg. Leon saját maga, a szemünk előtt hozza létre az élő „alapot”, ezzel is hangsúlyozva a zene szerepét. Fontosak a SUNNY-ban még a csendek, de a zenén és táncon túlmutató pillantások és kacajok is meghatározóak az alapvetően fiatalos, derűs előadásban, amelyet korábban a Le Figaro kritikusa egyenesen mesterműnek nevezett.

Fotó: Julia Gat

EGYSÉGBEN A KOZMIKUS ERŐ

13


KOCSIS KRISZTIÁN / Fotó: Valuska Gábor

TÚL A ROCKKORSZAKON Zongorista szülőkkel mi sem volt természetesebb, mint hogy ő is a zongorát választja. Rövid ideig eljátszott az ütőhangszerek gondolatával, de végül másképp döntött: sokoldalúbb eszköznek tartja a zongorát, amelyről Bartók óta ismeretes, hogy ütni is hagyja magát. Az ígéretes pálya kezdetén álló Kocsis Krisztián egy komoly tradíciókkal bíró, ám annál ritkábban gyakorolt hangszeres mű​­fajban mutatkozik meg a számos díjjal rendelkező Mocsári Károly oldalán: édesapja, Kocsis Zoltán átdolgozásait fog ják két zongorán eljátszani. Ha arra vagyunk kíváncsiak, kiket hallgat különösen szívesen a zongoristák közül, a 21 esztendős Kocsis Krisztián csupa régen élt művészt említ, többek között a legendás Dinu Lipattit, Josef Hofmannt és Rachmaninovot, akikre édesapja hívta fel figyelmét. „Mennyivel szabadabban, muzikálisabban játszottak! Manapság kevés a kreatív egyéniség.” A 2016-ban elhunyt zongorista és karmester édesapát, Kocsis Zoltánt senkinek sem kell bemutatni, adja hát magát az izgalmas kérdés: mit tanult tőle? Esetében tragikusan korán félbeszakadt az élő hatás, hiszen Kocsis halálakor

14

épp csak túlesett a kamaszkorán. Apja igazán tudatosan egy közös fellépésük után, 2013-tól kezdte tanítani, de fia addigra már sok mindent magába szívott édesapja komplex zenei személyiségéből, amelyet sok esetben csak utóbb tudott megérteni. Az általa átadott tudás a legszélesebb skálán mozog, és a trillák előadásától a zenei nagyformák megalkotásán át az egyéb művésze­tek­hez való kapcsolódásig tart, de az intelmek közé tarto­zott a maximális alázat a szerző és a kotta iránt is. „Tőle tanultam szinte mindent, ami egy zongorista pályájához szükséges. Azt is, hogy mindennap kell dolgozni – a rossz gyakorlás is hasznossá válhat egyszer” – teszi hozzá.


Április 18. | 19.30 Pesti Vigadó – Díszterem

MOCSÁRI KÁROLY ÉS KOCSIS KRISZTIÁN ZONGORAKONCERTJE

A fiatal zenészek ma szinte kötelező megmérettetése a verseny. Kocsis Krisztián idén kettőre is készül – koncert­ fellépésnek tekinti őket, s ez segít legyőzni a versennyel járó túlzott stresszt. A kötött határidők pedig inspirálóan hatnak az új művek megtanulására. Bachot, Mozartot és Brahmsot megelőzve Liszt Ferenc művei állnak Kocsis Krisztián saját repertoárjáról vezetett listája élén. Az újító szellemiségű 19. századi zeneszerző mostanság tapasztalható népszerűtlenségét annak a rajta ragadt bélyegnek tudja be, miszerint „nem eléggé komoly” művek is kikerültek a keze alól. Kocsis számára azonban Liszt remekművei elegendő indokot szolgáltatnak arra, hogy műsoron tartsa őket.

„Noha a komponálást helyettesítő »pótcselekvésnek« minősítette átiratait, ezek a darabok sokkal többek annál.” A zongorista a klasszikus zene mellett jazzt hallgat – mint mondja, rövid rockkorszakán már túlesett –, elsősorban az improvizatív zene 50-es évekig terjedő hőskorát szereti. Otthon maga is próbálkozik a műfajjal, bár ez korántsem jelenti azt, hogy a hangversenytermet jazzklubokra cserélné le. Nézőpont kérdése persze, a hely szelleme mit befolyásol: Lisztet például kora „jazz-zenészének” tartja, aki a darabjait sosem játszotta kétszer ugyanúgy. Kocsisnak, noha pályája elején áll, határozott tervei vannak: „élete második felében” főképp komponálni szeretne majd, ami nem előzmények nélküli; egy húszperces darabját már be is mutatták. A fiatal pianista a régi családi baráttal, a nemzetközi sikereket maga mögött tudó Mocsári Károllyal Kocsis Zoltán két zongorára írott átdolgozásait játssza a fesztiválon. Két különböző generáció ül tehát a két hangszerhez, és Kocsis Krisztián számára ez az együttműködés olyan élményt jelent, ahol idősebb kollégájával kölcsönösen tudnak egymásnak újat mondani. Noha maga Kocsis Zoltán

a komponálást helyettesítő „pótcselekvésnek” minősítette átiratait, ezek a darabok sokkal többek annál. Talán a „nagy átíró”, Liszt hatása érvényesül bennük, hiszen Kocsis is igyekezett megvalósítani azt, amit nagy elődje: az eredeti darabokkal egyenértékű, a szó legszorosabb értelmében pianisztikus műveket alkotni. A két komponista egymás mellé állított Wagner-átiratait Kocsis 1981-ben kiadott lemezének köszönhetően ismerhette meg a nagyvilág. A mostani alkalom kiváló lehetőséget biztosít arra, hogy további „zongorista szerzők”, Bartók, Debussy, Csajkovszkij és Ravel, valamint Berlioz zenekari partitúráit is ebből az újszerű perspektívából fedezzük fel. Rácz Judit

A SZERKESZTŐ AJÁNLJA INSPIRÁCIÓK BŰVKÖRÉBEN Az impresszionista szerzőkként emlegetett Debussyre és Ravelre minden hatással volt, ami a 19–20. század fordulóján elég egzotikusnak számított Franciaországban: a cigányzene, az orientalizmus vagy az afroamerikaiak muzsikája. A hegedűzongora repertoár 20. század eleji legjavából, Debussy, Ravel és Prokofjev műveiből válogat népszerű és kevésbé ismert darabokat Uránia-beli koncertjén Oláh Vilmos és Balog József. Az előbbi hegedűs szólistaként, kamarazenészként, koncertmesterként és tanárként már bejárta az egész világot, tizedik éve a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertmestere, a róla készült amerikai portréfilm, a The Violin Alone számos díjat bezsebelt, és tavaly kapott Liszt-díjat, ahogyan zongorista partnere, Balog József is. Balog lemezeit sorra kitüntetésekkel jutalmazza a szakma, teherbírása, repertoárja lélegzetelállító, generációjának egyik legsokoldalúbb pianistája. Április 13. | 19.30 Uránia Nemzeti Filmszínház – Díszterem

OLÁH VILMOS (HEGEDŰ) ÉS BALOG JÓZSEF (ZONGORA) KONCERTJE 15


FÁBÓL BETONKOCKA Százéves a Bauhaus, amire mi, magyarok is úgy tekintünk, mintha kicsit a miénk volna. Budapesten egymást érik a centenáriumi séták, és sorra nyílnak a témával foglalkozó kiállítások. De vajon mi közünk van ehhez a német iskolához, és főleg mi maradt meg az örökségéből nálunk, egy évszázad elteltével, jó hétszáz kilométerre az egykori központtól, és tudjuk-e egyáltalán, mi a Bauhaus-stílus? Az 1919-ben Weimarban alapított Bauhausról ma a legtöbbeknek az építészet ugrik be, holott az valójában egy rendkívül sokféle témát érintő művészeti iskola volt. Hogy miért érezzük olyan közelállónak hozzánk? Elsőre nem tűnik egyértelműnek, hiszen az ott tanult több mint ezer diákból mindössze huszonöt volt magyar, a tanárok közül pedig csak három. Igaz, az utóbbiak mindegyike fontos szerepet játszott az iskola életében. Berger Otti diákból vált a textilműhely vezetőjévé. A kevés női oktató egyike volt, akit emiatt ma is számon tartanak. Breuer Marcell szintén „saját nevelés” volt: már hallgatóként izgalmas bútorokat tervezett, majd megalkotta azokat a csővázas székeket, amelyek a Bauhaus legjellegzetesebb termékei lettek. A foto­g­ramjairól ismert Moholy-Nagy László pedig, miután 1923-ban csatlakozott a tanári karhoz, az igazgató, Walter Gropius jobbkezeként nagy szerepet játszott az oktatási rendszer teljes átalakításában. De a hall­gatók közt is sokan alkottak maradandót: Molnár Farkas vörös kockaháza ikonikus alkotássá vált, látványrajzát a New York-i MoMA őrzi.

16

A neveket hosszan lehetne sorolni, de felmerülhet ben­ nünk a kérdés: jó, jó, de mit hoztak ebből haza? Berger Auschwitzban halt meg, Moholy-Nagy Chicagóban alapított dizájniskolát, Breuer – miután Magyarországon származása miatt nem kaphatott munkát – Amerikában vált ismert építésszé. Nos, a diákok hozták haza a Bauhaust és főleg annak hírét, a hatásuk pedig közvetve óriási volt. Bortnyik Sándor nemcsak a hazai reklámgrafikába hozott újat, de Műhely nevű grafikai magániskolájában tanult például Victor Vasarely, akinek alkotásai azoknak is ismerősek lehetnek, akik soha nem járnak kiállításokra. A szocializmus éveiben azonban nem nézték jó szemmel nálunk a Bauhaust, így a hatvanas években újra fel kellett fedezniük azt képzőművészeinknek. Elzárva a nyugati mesterektől és gyűjteményektől, olykor képeskönyvekből próbáltak rekonstruálni háromdimenziós alkotásokat. Persze a hatás nem pusztán másolást jelentett. Azóta szinte min­ den évtizedben újra és újra felfedezik, és megpróbálnak az eredeti Bauhaus-elvek szerint alkotni. A nagy kérdés: mit tud adni Moholy-Nagy fénymodulátora vagy Weininger Andor Gömbszínháza a számítógépes művészetek korában?


Április 9. | 18.00 Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

BAUHAUS100. PROGRAM A MÁNAK Április 6. | 10.00 Április 12. | 17.30 Április 13. | 10.00 Budapesti közterületek

A Ludwig Múzeum Bauhaus100. Program a mának cí­mű kiállítása pont erre keresi a választ. Bemutatja, hogy az elmúlt fél évszázadban hogyan hatott a magyar művészekre a Bauhaus szemlélete, és hol ismerhető fel a hatása ma is. Persze ez a bizonyos hatás elsősorban nem a képző­ művészet­ben jelenik meg nálunk, hanem az építészetben. Vagyis inkább az építészetről alkotott képünkben. Van ugyanis Bauhaus-városnegyedünk (Újlipótváros) meg Bauhaus-körutunk (Margit körút), miközben valójában ezekben nincsenek is ilyen házak. Az a néhány építészhallgató, aki hazajött, igen kevés megrendelést kapott, és gyakran más stílusban alkottak maradandót – elég csak Molnár Farkas soha be nem fejezett Magyar Szentföld-templomára gondolni. Ugyanakkor nálunk az akkoriban indult modernista stílus szinte teljesen egybeforrt az iskola nevével, sőt, olykor az art déco áramvonalas irányzatát is ide sorolja a köznyelv. A geometrikus formák, a fehér falak, a nagy üvegfelületek mára egyet jelentenek a Bauhausszal, bár az eredetileg nem volt egységes művészeti stílus. Sokkal inkább világ­ nézet, életszemlélet.

„A magyar diákok hozták haza a Bauhaust, a hatásuk pedig közvetve óriási volt.” Tény, építészeti stílusnak már 1930-ban is nevezte magyar művészettörténész (Kállai Ernő szerint sok üveg és a csil­-­ logó fém jellemzi az ilyen házakat), ám igazából csak a rendszerváltozás után terjedt el a kifejezés Budapesten. Így nevezte a köznyelv azokat a házakat, amelyek bár modernek, szögletesek, lapos tetősek, de mégsem a szocializmus idején – és főleg nem az akkori minőségben, tömegtermelésben és kivitelezéssel – épültek. Ezt a szót kezdték használni az ingatlanosok is, mikor megpróbálták hangsúlyozni a kínált lakás színvonalát, meg azok a fotósok, bloggerek, újságírók és lelkes város­szeretők, akik rácsodálkoztak a korai modern szépségeire. Merthogy, bárhogy is nevezzük őket, igazi modernista kincseket rejt a város, amelyek még mindig nem kapják meg a kellő figyelmet – nem véletlenül eredhetünk az idei Budapesti Tavaszi Fesztiválon a Bauhaustalány nyomába a #felafejjelbudapest városi sétáin is. Zubreczki Dávid

#FELAFEJJELBUDAPEST Történetek a kaputelefontól a gyorsliftig – Séta a „Bauhaus” Budapesten

A SZERKESZTŐ AJÁNLJA SZIMFONIKUSOK A MODERNISTA REPÜLŐTÉREN A két világháború közti modern továbbélésére gyönyörű példa az ifj. Dávid Károly tervezte ferihegyi repülőtér épülete (amit ma 1-es terminál néven ismerünk). Dávid nem a Bauhausban, hanem a kor másik fontos szellemi műhelyében szerzett tapasztalatot, Le Corbusier párizsi irodájában. 1939-ben egy repülőgépre emlékeztető formá­val nyerte meg az új reptérre kiírt pályázatot, melyben a váróterem a törzs, a kiszolgálórészek a szárnyak, a két torony pedig a két légcsavar. A világháborúban ugyan elpusztult a félkész épület, de később is az ő tervei szerint épült újra: 1950-ben adták át, igaz, teljesen csak az ötvenes évek végére fejezték be a rekonstrukciót. Dávid akkor már túl volt élete legnagyobb művén, a közelmúltban lebon­ tott Népstadionon. Bár a 2005-re korhűen helyreállított repülőtéri épület funkcióját még keresik, számos prog­ram­ nak ad otthont: április 12-én például a debreceni Kodály Filharmonikusok játszik itt. A dolog azért is izgalmas, mert élükön Somogyi-Tóth Dániel karmester áll, aki maga is a repülés szerelmese, többek közt a szomszédos Aeropark repülőmúzeumot fejlesztő civil szervezet egyik alapítója. Sőt, az est vendége, Baráti Kristóf hegedűművész is több mint 150 levegőben töltött órát tudhat maga mögött pilótaképzettsége révén. Április 12. | 19.30 Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér – 1-es terminál

BARÁTI KRISTÓF (HEGEDŰ) ÉS A KODÁLY FILHARMONIKUSOK DEBRECEN Vezényel: Somogyi-Tóth Dániel

17


AURA MUSICALE

CSEH CSIPKE, OROSZ FODOR

A Budapesti Tavaszi Fesztivál zenés időutazásra invitáló eseménysorozata, a Zsabó Fesztivál másodjára is helyet talál magának a Palotanegyed patinás koncerthelyszínein. Ezúttal a cári és császári udvarok szülőföldjüktől távolra szakadt muzsikusai állnak a magyar szcéna leg jobbjait és külföldi vendégeiket felvonultató, négy estén át zajló historikus zenei koncertfolyam középpontjában. „Mindezek a hangszerek, a játékukra specializálódott muzsikusok, a stilisztikai követelmények megvalósításában mutatkozó pontosság: mind nem ér semmit, ha mindez öncél marad, nem pedig – igaz, hallatlanul értékes – segítség ahhoz, hogy visszanyerjük e zene izzását és vitalitását.” Pár évtizede maga a mozgalom kultúrhéroszainak egyike, Nikolaus Harnoncourt fogalmazta meg ekképp a historikus előadásmód – angol szakkifejezéssel a historically informed performance – gyakorlatának első pillantásra tán paradoxnak ható, ám mégis oly kézenfekvő feladatát és értelmét. A régizenélés elhivatottjai a közvetítői-fordítói szerepnek ezt a megelevenítő vagy egyenesen újrateremtő értelmezését képviselik, szüntelenül megküzdve a több­ szörös kihívással, amit a saját koruktól és közegüktől elsza­­­kított művek előadása jelent – mint például a fejedelmi udvarok reprezentatív, a kultúrjavak látványos fogyasztá­ sára berendezkedett kisvilágától örökölt, abból lelkedzett alkotások és életművek esetében. A hagyományteremtés felé idén a sorsdöntő második lépést is megtevő Zsabó Fesztivál koncertjei most megannyi ilyen példát és kemény diót hoznak majd elénk, újra csak a régizenés szcéna válogatott hazai és nemzetközi kiválóságaival kecsegtetve a közönséget. Hiszen mindjárt

18

az első koncert főszereplője a már a névválasztásával is az udvari muzsikusi mesterségre utaló Hof-Musici Baroque Ensemble lesz. Az 1991-ben Prágában megalapított, igazi „hardcore” régizenés mintaalakulat működésének középpontjában programszerűen a Habsburg Birodalom területén komponált 17–18. századi operák és oratóriumok, s persze tisztán hangszeres művek megszólaltatása áll. A Český Krumlov csodálatos barokk műemlékszínházában is otthonosan mozgó együttes a fesztiválon az élete második felét Bécsben, I. Lipót császár szolgálatában töltő Antonio Draghi 1680-as oratóriumát, a Santa Ceciliát fogja előadni. A cseh zenekar koncertjét követő napon Dobozy Borbála, valamint az Ábrahám Consort és szövetkezett társaik csehországi komponistákat fognak elénk vonultatni a Festetics Palota Tükörtermében. A bécsi Hofburgban végzett muzikális tevékenység azonban e programról szólván is okkal említendő, elvégre a hangverseny első részét kitöltő számok szerzője az a Josef Antonín Štěpán, vagyis Josef Anton Steffan, illetve Giuseppe Antonio Steffani lesz, aki a császári família zenemestereként más gyermekkorú főhercegek és főhercegnők mellett a kis Marie Antoinette zongoratanára volt.


A Dobozy Borbála mindenkor kikezdhetetlen stílusérzékű csembalójátéka által dominált koncert még két további csehországi mes­tertől ígér kompozíciókat: Jan Dismas Zelenka barokk életművéből, valamint attól a Georg Anton Bendától, akinek csembalószonátáiról a művésznő 2012-ben a doktori disszertációját írta. A Zsabó Fesztivál a harmadik és negyedik estjével orosz irányba fordul. A Moszkvától a Múzeumig fantáziacímű koncert fővendége ugyanis az orosz régizenélés pionírja és állócsillaga, a csembaló- és fortepiano-művész, Alekszej Ljubimov lesz. A koncerten Haydn és Mozart szerzeményei mellett a csehországi vonulatot képviselő Dussek, más néven Duschek, avagy Düssek kétzongorás versenyműve hallható. A program ráadásul még egy orosz előadót juttat majd főszerephez a Jordi Savall és más historikus világsztárok első számú csellistája, Máté Balázs vezette Aura Musicale kíséretében: Ljubimov tanítványát, a csembaló- és fortepiano-játékosként, illetve zongorista­ ként egyaránt versenyek során diadalmaskodó Olga Pascsenkót. Végül az egyik leghosszabb ideje működő hazai régize­ nei együttes, az 1983-ban alapított Concerto Armonico zárókoncertje két olyan zeneszerzőt is megidéz majd, akik cári szolgálatban álltak a 18. század második felében. A III. Péter, majd II. Katalin udvari karmesteréül szegő­dött és a későbbi I. Pál cárt csembalójátékra oktató Vincenzo Manfredini, valamint Nagy Katalin cárnő későbbi olasz import-maestrója, Domenico Cimarosa ez a két komponista, s az ő csembalóversenyeik mellett főszerep jut a 18. század még egy reprezentatív mesterének. Méghozzá nem másnak, mint Johann Adolph Hassénak, akinek fenséges opera seriái nélkül jószerint elképzelhetetlen lett volna az udvari opera­ játszás bármerre Európában, ahol csak olasz kasztráltakat és zenekarvezetőket, vagy épp cseh hangszereseket toboroztak össze a maguk nagyobb dicsőségére és mulattatására az uralkodók, Bécstől Szentpétervárig.

Április 5. | 19.30 Festetics Palota – Tükörterem

HOF-MUSICI BAROQUE ENSEMBLE Közreműködik: Kamila Zbořilová, Eva Benett, Monika Jägerová, Tomáš Kočan, Ivo Michl – ének A zenekar tagjai: Jiřina Dvořáková Marešová – pozitív orgona, Dalibor Pimek – barokk cselló, Marek Kubát – theorba, barokk gitár, Ondřej Macek – csembaló Művészeti vezető: Ondřej Macek Április 6. | 19.30 Festetics Palota – Tükörterem

DOBOZY BORBÁLA CSEMBALÓKONCERTJE Közreműködik: Kertesi Ingrid – ének, Schweigert György – nagybőgő, Hadady László, Csizmadia Ilona – oboa, Mohai Bálint – fagott, Ábrahám Consort (művészeti vezető: Ábrahám Márta) Április 7. | 19.30 Magyar Nemzeti Múzeum – Díszterem

MOSZKVÁTÓL A MÚZEUMIG Közreműködik: Tatjana Zimre – oboa, Feriencsik László – fagott, Szűts Péter – hegedű, Máté Balázs – cselló, Alekszej Ljubimov, Olga Pascsenko – zongora, Aura Musicale Koncertmester: Szűts Péter Művészeti vezető: Máté Balázs Április 8. | 19.30 Magyar Nemzeti Múzeum – Díszterem

PÉTERVÁRI MESÉK A CONCERTO ARMONICÓVAL Művészeti vezető, narrátor: Spányi Miklós Koncertmester: Homoki Gábor

László Ferenc

A PILVAXTÓL A MÁGNÁSFERTÁLYIG A rendszerváltozás előtt, a szocializmus évtizedeiben nem nagyon voltak valódi kávéházak Budapesten, csak presszók, vendéglők és italboltok. Egyetlen kávéház nevét azonban akkoriban is ismerte minden magyar ember, azt ugyanis tanították az iskolában: ez volt a Pilvax, ahonnan Petőfiék elindultak a Palotanegyedbe, kirobbantani a forradalmat. Igaz, a reformkor idején még nem így hívták a Nemzeti Múzeum mögött keleti irányban később benépesült területet, de a Nemzeti Színház, a múzeum, majd a mai Olasz Kultúrintézet épületében működő Képviselőház felpezsdítette az addig szinte falusias városrészt. A leggazdagabb családok, akárhol volt is birtokuk az országban, fontosnak tartották, hogy egy-egy fényűző palotát tartsanak fenn a kulturális-politikai központban is. Ekkor, a 19. század második felében épültek a szebbnél szebb villák, melyeket még kertek vettek körbe: a Festeticseké, a Károlyiaké, az Esterházyaké, a Bánffyaké, és a sort hosszan lehetne folytatni. Ez lett a Mágnásfertály, ahogy a kortársak becézték a környéket. A kávéházak akkoriban maradtak a negyedet határoló utak, kiváltképp a Kis- és a Nagykörút mentén. Egy időben még a Kálvin tér kellős közepén is működött egy. Aztán az ezredfordulón, mikor újraéledt ez a vendéglátós műfaj, felfedezték a belvárosi, de attól mégis kicsit elkülönülő városrészt, s a kávézók birtokukba vették a környéket. Ma már nem kellene annyit gyalogolniuk Petőfiéknek, ha egy kávéházból akarnának a múzeumig sétálni.

19


KRISTJAN RANDALU / Fotó: Kaupo Kikkas

ÁLLANDÓ, JELEN IDEJŰ KOMPONÁLÁS

Az 1978-ban született észt jazz-zongoristát, Kristjan Randalut különösen érdekli az improvizatív jazz és a komolyzene közötti határ átjárhatósága. A klasszikus zenei képzettséggel és felmenőkkel rendelkező – édesapja a szintén világhírnevet szerzett zongorista, Kalle Randalu – balti művész a Muszorgszkij műve által ihletett Egy kiállítás elveszett képeit a jól ismert veterán szaxofonossal, Dave Liebmannal adja elő Budapesten. A projekt izgalmas alkalmat nyújt Randalu egyedülálló zenei világának megismerésére, az „elveszett képek” kapcsán beszélgettünk most vele. Mi késztette arra, hogy a klasszikus repertoár egyik legnépszerűbb zongoradarabját 2018-ban átdolgozza és újrahangszerelje? Sok-sok évvel ezelőtt, még klasszikus tanulmányaim során gyakoroltam az Egy kiállítás képeit. A kotta ott volt a polcomon, a zene pedig az ujjaimban. Egy fotográfus barátomat is megihlette a mű, és készített egy képet, amit az egyik tételhez szánt, majd eszébe jutott, hogy érdemes lenne újraalkotni az egészet. Született egy ötlete egy teljesen új képsorozatról, amihez – mint mondta – én írnám az új zenét, a Muszorgszkij-mű mintájára. A gondolat megragadt a fejemben, de csak később valósítottam meg,

20

amikor egyszer csak összeért számos dolog. Kapcsolatba kerültem Dave Liebmannal, akit még évekkel korábbról, a New York-i időszakomból ismertem, és ő javasolta, hogy játsszunk újra együtt. Azt kértem tőle, hogy játsszunk akkor Muszorgszkijt, hiszen addigra már voltak hozzá ötleteim. Szerintem őt meglepte, hogy mennyire strukturált zené­ vel álltam elő. Azt hitte, hogy bizonyos motívumok felhasználásával fogunk csak improvizálgatni. Persze a teljes átirat, az Egy kiállítás elveszett képei csak ezután született meg, ahogyan az első tallinni koncert is, ahol természetesen az ötletet adó fotós is kivetítette a sorozathoz készült képeit.


Április 18. | 19.30 Budapest Music Center – Koncertterem

KRISTJAN RANDALU – DAVE LIEBMAN: EGY KIÁLLÍTÁS ELVESZETT KÉPEI Közreműködik: Dave Liebman – szaxofon, Kristjan Randalu – zongora

Egy igencsak népszerű műről beszélünk, amelynek rengeteg átirata, feldolgozása létezik, ezért minden bizonnyal nagyobb kihívás friss életet lehelni bele. Mi volt a vonzó feladat ebben? Az eredeti mű előadása nagyjából fél óráig tart. Én nem adtam hozzá újabb részeket, pontosan követtem az eredeti struktúrát, csak a közbeeső promenádokat – az eredeti mű tételek közötti rövid közjátékait – dolgoztam át önálló tételekké. Az átiratom így most 60-70 perces, azaz több mint kétszer olyan hosszú, mint az eredeti darab. Az ember­eknek természetesen vannak elvárásaik és elő­ ítéleteik egy ilyen híres művel kapcsolatban, de a végeredmény hasonlóan működik, mint a jazzsztenderdeknél. A hallgatók felismernek egy-egy témát, és összekapcsolják azzal, amire emlékeznek.

„Liebmant meglepte, hogy mennyire strukturált zenével álltam elő.” Az átiratot ugyan egyedül készítette, de az Egy kiállítás elveszett képei egyben kollaboráció is Dave Liebmannal. Hogyan működött a közös munka a gyakorlatban? A korábbi közös munkáinkból leszűrt hasznos tapasz­talatok alapján készítettem az átiratot. Nem akartam egyikünket sem olyan helyzetbe hozni, ami bármelyikünknek kényel­ metlen vagy természet­ellenes lett volna. Voltak ugyan specifikus ötleteim arra vonatkozóan, hogy hogyan írjam át a struktúrákat, a ritmikát, de rengeteg teret hagytam Dave-nek, hogy ne kelljen egy kötött zenei anyaghoz alkalmazkodnia.

A bemutatón például csak szopránszaxofont használt, ami behatárolja a rajta eljátszható melódiákat – de nem kizárt, hogy később a tenorszaxofon is szerepet kap az előadásban. Az volt a célom, hogy olyan zenei környezetet hozzak létre, amelyhez Dave kedve szerint hozzátehet bármit, és közösen is alkothatunk benne. Vannak olyan részei, amelyek strukturáltabbak, sőt, szinte teljesen követik az eredetit, apróbb változásokkal a ritmusok terén vagy a harmóniákban. A promenádok viszont a mi verziónkban nyitottabb, tágasabb egységekké váltak, amelyek lehetőséget adnak az improvizálásra. Legutóbbi lemeze, a 2018-as Absence az ECM kiadónál jelent meg. Ez is tökéletes példa arra, hogy a kortárs komolyzene és a kortárs jazz ma már sok esetben szétválaszthatatlanul összesimult. Komolyzenei háttérrel érkeztem a jazzbe, és hamar azt vettem észre, hogy hiába mozgatom az ujjaimat ugyanúgy, ugyanazon a hangszeren, a végeredmény mégis más. Ez a két zenei világ teljesen más szemléletet, elmeállapotot igényel. Amit technikailag képes voltam megvalósítani a komolyzenében, azt nem mindig sikerült a jazzben, főként improvizáció közben. A jazz sokkal jobban igénybe veszi a zenészt. A jazz számomra állandó, jelen idejű komponálást jelent, és egyúttal azt is, hogy nagyon rugalmasnak kell lennem az alapanyagot illetően. A komolyzenében az a feladat, hogy azt kell eljátszani, ami a kottában áll. Elég korán rájöttem arra, hogy a két világ között „hézag” van, és attól kezdve az lett a célom, hogy áthidaljam ezt a hézagot. Egészen más Mozartot játszani, mint bebopot. Mégis úgy érzem, hogy nem lehetetlen lebontani a közöttük húzódó falat. Dömötör Endre

A SZAXOFON MESTERE Az 1946-ban a New York-i Brooklynban született Dave Liebman előbb klasszikus zongorát tanult, majd szaxofonra váltott, és később furulyázni is elkezdett. Kortársai közül a legnagyobb hatást John Coltrane, a stílusteremtő szaxofonos gyakorolta rá. A hetvenes évek elején már Coltrane dobosával, Elvin Jonesszal játszott, majd Miles Davis zenekarában is megfordult, 1973-ban pedig – több akkori tengerentúli zenészhez hasonlóan – a német ECM kiadónál vette fel egyik első saját lemezét. Mesteri státuszát a számtalan díjon túl az is jelzi, hogy Chick Coreától John Scofieldig sok meghatározó zenésszel dolgozott együtt, köztük rengeteg európai előadóval.

21


Számos elmélet, különböző felfogás és olvasat kering arról, hogy valójában hogyan is kell Bachot jól játszani. Amikor annak idején magát a zeneszerzőt kérdezték billentyűs játékának titkáról, az anekdota szerint arra világított rá a német mester, hogy nincs abban semmi ördöngösség, csupán a megfelelő hangokat a megfelelő időben és módon kell megszólaltatni. Egy ifjú zongoristának tanulmányai elején Johann Sebastian Bach a mindennapi kenyere, hiszen a kötelező stúdiumok között találjuk a kis prelúdiumokat, a két- és háromszólamú invenciókat, később pedig a prelúdiumok és fúgák egy jelentős részét. Aztán miután ezekkel megvan – Schiff András egy sajnálkozó írása, az 1999-es Bach és a zongora című esszéje szerint is –, gyakran megszűnik a kapcso­lata Bachhal, koncertjein ritkán veszi elő a műveit, holott, ahogyan Schiff is összefoglalja: „A zenész élete Bach nélkül olyan, mint a színészé Shakespeare nélkül.” Gondolhatnánk,

„A zenész élete Bach nélkül olyan, mint a színészé Shakespeare nélkül.” hogy talán épp az említett kötelezőség lehet ennek az oka, vagy a Bach-játékra rárakódott számos elmélet, elképzelés, illetve a gyakorlati megvalósítás sokszínűsége. Ha pedig az előadó esetleg ezek mentén – vagy éppenséggel ellenében – kialakítani próbálna egy saját utat, arra mindjárt gyanakvó vagy ellenséges szemmel néznek a Bachértők körének felkent papjai. És még nem is szóltunk a historikus előadásmódról, amelynek értelmében a már idézett Schiff szerint is bizonyos körökben bűn lenne Bach zenéjét csembaló és az intim hangzású klavikord

22

helyett modern zongorán megszólaltatni. Schiff egyéb­ként még a közelmúltban is arra hivatkozott, hogy a modern szimfonikus zenekarok sem merik már elővenni a Brandenburgi versenyeket, hiszen például a Bécsi Filharmonikusok sem tűzte műsorára a német kom­ponistaóriás legismertebb zenekari sorozatának darabjait 1976 óta. Tegyük hozzá, hasonló félelmeket a barokk repertoár játszhatósága kapcsán korábban a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertmestere, Tfirst Péter is megfogalmazott. A Budapesti Tavaszi Fesztivál két kiváló zongoristát is kínál, akik nemcsak hogy mernek Bachot játszani hangszerükön, hanem nagyon is értenek hozzá, annak ellenére, hogy egyikük sem vált kizárólag Bach-specialistává. Első látásra inkább popsztárnak tűnhet a tüsi hajú, tetoválásos Kim Ji-yong, rövid művésznevén Ji, aki április 11-én a Zeneakadémián Bach grandiózus Goldberg-variációival fogja elvarázsolni a hallgatót. A még most is csak huszon­hét éves dél-koreai zongoraművész debütáló albumán is a Goldberg-variációkat játszotta 2018 januárjában. Annak idején ez volt az első lemeze Glenn Gouldnak is, aki a következőket írta a kompozícióról: „Ez a zene az intuitív érzékelésből, a mesterségbeli tudásból és a részletek alapos átvizsgálásából nyeri egységét, melyet a fölényes művészi tehetség érlel meg, és ebben a műben – a művészetben oly ritka módon – az egységet a tudatalatti terv látomása ereje teljében diadalmaskodva jeleníti meg számunkra.”

JI

BACH KLAVIATÚRÁI


Április 11. | 19.30 Zeneakadémia – Nagyterem

J(I). S. BACH: GOLDBERG-VARIÁCIÓK Április 13. | 19.30 Zeneakadémia – Nagyterem

SZOKOLAY BALÁZS (ZONGORA) ÉS A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR Ji extravagáns felvételének frissességét és intenzitását dicséri a kritika, és ha már idéztük Gouldot, idézzük Jit is, hiszen maga sem átallotta szavakba önteni Bachhoz fűződő viszonyát: „Miért érzek ilyen megmagyarázhatatlan érzelmi kötődést olyasvalakihez, akivel soha nem is találkoztam? […] A zene varázslatos dolog, hiszen lehetővé teszi mindenki számára, hogy csatlakozzon egy másik lélek által kifejezni kívánt valódi érzelmekhez.” A két nappal később, április 13-án fellépő zongoraművészt, Szokolay Balázst nem kell bemutatni a magyar közönségnek, hiszen évről évre megörvendezteti hallgatóságát fantázia­ dús szólóestjeivel, emlékezetes kamarakoncertjeivel vagy épp versenyművek szólistájaként. Bach az ő szá­mára is mindennapi lelki táplálék, így nem meglepő, hogy 2016-os őszi vállalását, amely során művésztársaival a barokk mester két-, három- és négyzongorás verseny­ műveit játszotta el, most az utókorra hagyott hét szóló­ versenymű előadásával folytatja. Azt a tényt, hogy Bach zenéje bármilyen hangszeren jól működik, éppen maga a szerző bizonyította ezen versenyművek megírásával, hiszen a Collegium Musicum élén töltött évekből származó darabok korábbi, más hangszerre írott concertók átiratai billentyűs hangszerre. Hogy vajon Bach miért nem írt teljesen új műveket, arra a mai napig keresik a választ a zenetörténészek, de mi Szokolay Balázst és a Tfirst Péter vezette Liszt Ferenc Kamarazenekart hallgatva valószínűleg nem ezen fogjuk majd törni a fejünket. Tóth Endre

ZONGORÁN VAGY CSEMBALÓN? Bach kottáiból kevés derül ki a tempó, a dinamika, az artikuláció, a frazeálás és a díszítés tekintetében. Mivel ezeket nem tudjuk rekonstruálni, ezért, ahogyan Schiff is javasolja, meg se kíséreljük, hiszen a közönség soraiban is a mai kor embere ül, nem Bachkorabeli publikumnak játszik az előadó. „A zongorista ne legyen rabszolga, inkább közvetítő és újrateremtő, majdhogynem maga is zeneszerző” – inti a művészt Schiff. Akkor ne ragaszkodjunk a csembalóhoz meg a historikus hangszerekhez? Olyannyira ne, hogy a historikus irányzat egyik doyenje, Sir John Eliot Gardiner karmester is azt mondja, Bach zenéje azért csodálatos, mert ugyanúgy működik didzseridún és szaxofonon is, mint barokk hegedűn és oboán, a változatosság pedig gyönyörködtet. Bach billentyűs versenyei történetesen korábbi darabok (hegedűversenyek, oboaversenyek stb.) átiratai, így a hangszer és a hangszín problémaköre valószínűleg a zeneszerző számára sem volt létkérdés.

FANTÁZIA DALLAM ÖSSZHANG ZENEAKADEMIA.HU FACEBOOK.COM/ZENEAKADEMIA.HU 23


Április 13. | 20.00 A38 Hajó – Koncertterem

Április 16. | 19.30 Zeneakadémia – Nagyterem

MITSOURA

RÁNKI FÜLÖP (ZONGORA) ÉS A ZENEAKADÉMIA SZIMFONIKUS ZENEKARA

Április 16. | 20.00 Uránia Nemzeti Filmszínház – Díszterem

SZANDAI MÁTYÁS QUARTET

A zenekar tagjai: Miczura Mónika „Mitsou” – ének, Moldvai Márk – zenei producer, programozás, billentyűs hangszerek, ütőhangszerek, Jeli András – basszusgitár, vizuális effektek, Gábor Barna – kaval, ney, bambuszfuvolák, Födő Sándor – dob, ütőhangszerek

Közreműködik: Szemere Zita – ének, Alma Mater Kórus (karigazgató: Somos Csaba) Vezényel: Ménesi Gergely, Somos Csaba

HASZNOS KEVEREDÉSEK

AKADÉMIAI MŰHELYTITKOK

NÉGY KULTÚRA – EGY IRÁNYBAN

„Minden alakít rajtam, de semmi sem változtat meg” – Salvador Dalí egyik ismert mondása ez, és egyben az ars poeticája Juhász Miczura Mónikának is, akit leginkább Mitsou, illetve Mitsoura néven ismerhet a közönség. A kivételes hangú roma énekesnő – aki korábban együtt dolgozott többek között az Ando Drommal, a Besh o droMmal, Tony Gatlif filmrendezővel, a francia Bratsch együttessel, valamint a román Fanfare Ciocărliával – Bartók Bélára hivatkozva vallja, hogy a kultúrák keveredéséből hasznos dolgok születhetnek. Ő is örömmel vesz részt fúziós projektekben, amelyekben nemcsak zenei világok keverednek – a produkcióban a Neóból ismert billentyűs-ütős zenei producer, Moldvai Márk az, aki az autentikus roma zenei elemeket elektronikus hangzással öleli körül –, hanem fontos szerepe van a vizualitásnak is, amelynek kialakítását a basszus­futamokért is felelős Jeli András végzi. A 2000-es évek elején feltűnt egyik legizgalmasabb hazai elektronikus-világzenei produkció új tagokkal kibővült feltámadásának lehet részese, aki ellátogat az A38 Hajón tartandó koncertre.

A Zeneakadémia országunk első számú muzsikusképző felsőoktatási intézménye, amelynek műhelytitkaiba úgy is bepillantást nyerhetünk, ha élőben hallgatjuk meg az intézmény zenekarát, amely az egyetem méltán híres zenekari képzésének köszön­ hetően jött létre. Külön izgalmas, hogy az együttes tagsága állandóan változik, évről évre nemzetközi szinten ismert és elismert vendégkarmesterekkel dolgozhatnak együtt, s a koncertekre meghallgatások útján kerülhetnek be a diákok. Most Ménesi Gergely és Somos Csaba fogja vezényelni a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarát, illetve a szintén a hallgatókból álló Alma Mater Kórust. Francis Poulenc megrendítően gyönyörű Stabat Materében a kiváló fiatal énekesnőt, Szemere Zitát hallhatjuk, a hangverseny első részében pedig az intézmény névadó alapítójának, Liszt Ferencnek a művei szólalnak meg: Orfeusz című szimfonikus költeménye, valamint híres Esz-dúr zongoraversenye. Ez utóbbi szólistája a fiatal zongoristageneráció kiemelkedő képviselője, Ránki Fülöp lesz, akinek repertoárján a romantikus magyar zeneszerző művei kitüntetett helyet foglalnak el.

A BMC Records gondozásában jelenik meg a Szandai Mátyás Quartet bemu­ t­atkozó lemeze. A zenerajongók – ha nem is ismerik még a négyest – ebből azt biztosan leszűrhetik, hogy a formáció izgalmas zenét játszik. És nemcsak a zenéjük izgalmas, de a felállás is. Szandai Mátyás bőgős – az egyik legkiemelkedőbb kvalitású magyar zenész a hangszerén, aki játszott a Dresch Quartet, a Tóth Viktor Trió, a Balázs Elemér Group tagjaként vagy éppen a kitűnő tavalyi Bartók Impressions lemezen Lukács Miklóssal és Mathias Lévyvel – már jó ideje Párizsban alkot, ott ismerkedett meg egy brazil gitárossal, egy kubai szaxofonossal és egy francia dobossal. Nelson Verast Pat Metheny fedezte fel 1994-ben, ez több mint jó ajánlólevél, Ricardo Izquierdo tenorszaxofonos mellett pedig az autodidakta festő-dobos, Fabrice Moreau a negyedik tag. A négy markáns zenei kultúra egy irányba mutat: a latinoskubai könnyedség eleganciával és fegyelemmel, virtuozitással párosul, a kvartett színre lépésével pedig beteljesedik Szandai egyik saját zenei álma.

A kvartett tagjai: Nelson Veras – gitár, Ricardo Izquierdo – szaxofon, Szandai Mátyás – nagybőgő, Fabrice Moreau – dob

24

RÁNKI FÜLÖP / Fotó: Kotschy Gábor

MICZURA MÓNIKA „MITSOU”

SZANDAI MÁTYÁS QUARTET / Fotó: Csendes Krisztina


Április 17. | 20.00 A38 Hajó – Koncertterem

Április 22. | 19.30 Zeneakadémia – Nagyterem

Április 20. | 20.00 Uránia Nemzeti Filmszínház – Díszterem

WIGAMA LEKKO

MOSZKVAI CSAJKOVSZKIJ ZENEKAR

A zenekar tagjai: Lucie Lebrun – ének, billentyűs hangszerek, szaxofon, Élisa Paris – ének, billentyűs hangszerek, hárfa, Juliette Saumagne – ének, cselló

A zenekar tagjai: Nagy Dániel Viktor – ének, gitár, Hrutka Róbert – ének, gitár, Szabó Árpád – hegedű, Fehérvári Attila – basszusgitár, Nádor Dávid – ütőhangszerek, ének

Közreműködik: Szemere Zita, Fokanov Anatolij – ének, Polgár Csaba – próza, a Prágai Filharmónia Kórusa Vezényel: Jan Latham-Koenig

OROSZ BABÁK FRANCIÁUL

DÜH, IMA, ÉLETÖRÖM

NEMZETEK EGYÜTTESE

YouTube-on feltűnt énektrióból akad mostanság jó néhány, elég csak a magyar népdalt is éneklő grúz Trio Mandilire vagy a 2018-ban remek albummal bemutatkozó hazai Dalinda hármasra gondolni. Először szintén a YouTube-on publikált klippel aratott sikert a francia L.E.J is, igaz, ők az urbánus folklórt színezték, nagy nemzetközi hiphopslágerek refrénjeit dolgozták össze sajátos vokálharmóniákkal és csellókísérettel. 2015-ben robbantak be, a három egyedi színezetű énekhang pedig elkezdte ontani a vokálos rap-mashupokat. Ezekben a különböző zeneszámokból összeolvasztott dalokban Drake-től Eminemen át a The Black Eyed Peasig szinte minden világslágert megidéznek. A trió, Lucie, Élisa és Juliette 2015-ös első albuma még angol nyelvű feldolgozásokat (például a Daft Punk-féle Get Lucky átiratát), mashupokat tartalmazott, a három évvel későbbi Poupées Russes viszont már eredeti szerzeményeket, ráadásul franciául, kiérlelt elektropopos­-csellós hangszerelésben. Ezt az albumot mutatják be Budapesten.

Hrutka Róbert gitáros-zeneszerzőnek rengeteg filmzene, színházi zene és színészlemez fűződik a nevéhez, Nagy Dániel Viktor színész-dalszerző-énekes pedig szerepei mellett például a 100 szóban Budapest projekt zsűritagja. 2016 óta alkotnak közösen különböző színházi és popzenei előadásokban: szerepeltek Cseh Tamás-műsorral, Pilinszky-esttel, Felhangolva címmel már volt egy közös dalszerző-előadói sorozatuk is, ami 2018-ra, további zenészekkel kibővülve alakult át a Wigama Lekko zenekarrá. A két gitáros-énekest egy ütőhangszeres, egy basszusgitáros és egy hegedűs egészíti ki, a 2018-as debütáló EP-t pedig 2019-ben egy teljes nagylemez követi, amelyet a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében mutatnak be. A lokálpatrióta Otthon.Budapest című daluk mellett témáikban „egyaránt merítenek az emberi történetekben rejlő dühből, a keresésből, az imából és az életörömből”.

Ennél nemzetközibb fesztiválprogram aligha létezik: egy orosz zenekar cseh kórussal, magyar és orosz szólistákkal és egy brit karmesterrel lép fel a Zeneakadémia nagytermében. A Moszkvai Csajkovszkij Zenekar – 1993 előtti „leánykori nevén” a Moszkvai Rádió Szimfonikus Zenekara – az egyik legnagyobb múltú és nemzetközi szinten is legsikeresebb orosz együttes, amelyet olyan kiváló dirigensek vezényeltek már, mint Vlagyimir Fedoszejev vagy a nemrég elhunyt Gennagyij Rozsgyesztvenszkij. A Prágai Filharmónia Kórusa csak öt évvel fiatalabb az 1930-ban alapított zenekarnál, de ők is olyan karmesterekkel dolgoztak együtt, mint Abbado vagy Rattle. Brahms és Dvořák oratorikus műveinek, A sors énekének, valamint a Te Deumnak szólistái az opera­látogatók számára nem ismeretlenek, különösen Fokanov Anatolij, de a fiatal Szemere Zitának is 2014 óta tapsolhatunk már az Operaház előadásain. A kiváló énekesek partnere a főleg operadirigensként ismert brit karmester, Jan Latham-Koenig lesz.

L.E.J: POUPÉES RUSSES (OROSZ BABÁK)

LUKÁCS MIKLÓS

WIGAMA LEKKO / Fotó: Sin Olivér

L.E.J / Forrás: Universal Music France

MOSZKVAI CSAJKOVSZKIJ ZENEKAR

25


TEMPERAMENTO UNGHERESE

Évtizedek óta Olaszországban él. Milyen szerepet játszott a pályáján az olasz zene és Leoncavallo? Zeneszerető és zeneértő családból származom. Édes­apám kántortanító volt, a bátyám pedig csodagyerek, akiről Szabolcsi Bence azt mondta, „a magyar nép Mozartja”: 13 évesen vették fel a Zeneakadémiára, a Kodály által alapított kivételes tehetségek iskolájába. Sajnos az élet úgy hozta, hogy a hetvenes években el kellett hagynunk az országot. A bátyám zongoraművész, orgonaművész és zeneszerző lett, én Milánóban az ének, az orgona és a zeneszerzés szakot egyaránt elvégeztem. Gyerekkoromban énekes szerettem volna lenni, 7 és 14 éves korom között az Operaház gyerekkórusában énekeltem, Piero Cappuccillitől Renata Scottón át a fiatal Domingóig a kor legnagyobb énekeseit hallottam a kórus tagjaként. Amikor Mario del Monaco énekelt Pesten

26

JANOS ACS / Fotó: Scharm András

Világpremierre készülhetünk a Budapesti Tavaszi Fesztiválon: a Concerto Budapest a 100 éve elhunyt Leoncavallo nagyzenekari formában még soha elő nem adott Requiemjét mutatja be a Pesti Vigadóban. A mű rekonstruálását tízéves munkával a magyar származású zongoraművész és zeneszerző, Jozsef Acs végezte. A darabot a budapesti koncerten öccse, az Olaszországban élő Janos Acs vezényli, akit a közönség nem utolsósorban A három tenor koncertsorozat karmestereként ismerhet.

a Bajazzókban, annyira megfogott az előadása, hogy ez lett életem egyik legkedvesebb operája. Miért lett mégis karmester? Olaszországban rájöttem, hogy nem lesz belőlem első osztályú énekes. Mivel mindenképpen ezen a területen szerettem volna dolgozni, korrepetitor lettem, és megnyertem egy korrepetitorversenyt, aminek az volt az első díja, hogy vezényelhettem Donizetti egy fiatalkori operáját. Ez a megbízás olyan jól sikerült, hogy elindította a karrierem, de még sokáig dolgoztam zongoristaként olyan helyeken, mint a Scala, a La Fenice, Róma, Firenze és Genova operaházai. Alkalmam nyílt megismerni az akkori legnagyobb karmestereket, Abbadótól kezdve Carlo Maria Giuliniig és Peter Maagig, akinek az asszisztense lettem.


Pavarottival hogyan került kapcsolatba? Mint az életemben oly sok minden másban, ebben is a Gondviselés játszott szerepet. Pavarotti első felesége, Adua Veroni asszony – akivel a mai napig barátságban vagyok – művészügynök volt. Hozzá azonban csak olya­nok kerülhettek be, akiket a férje előzetesen meghallgatott. Luciano eljött egy előadásra, amikor a pesarói nyári fesztiválon Mascagni Fritz barátunk című operáját vezé­ nyeltem. Az első felvonás után behívott magához, és csodálkozva kérdezte, hogy lehet valakinek magyar névvel ilyen olaszos temperamentuma és fráziskészsége? Néhány alkalomnyi zongorás közreműködést követően felajánlotta, hogy vezényeljem az első közös zenekari koncertünket, végül több mint 70 koncertjét dirigáltam világszerte. A három tenor koncertsorozatról kevesen tudják, hogy az ötletgazdája a Hollywoodban élő Rudas Tibor, Frank Sinatra menedzsere volt. Ő vitt elsőként ilyen produkciót stadionba, ahogyan Pavarottit is, és egy csapásra megtöltötte az arénákat. Miután José Carreras felépült a betegségéből, operaházban már nem vállalt fellépést, koncertet viszont igen. Ekkor jött három csodálatos ember, Pavarotti, Domingo és Rudas, és kitalálták a koncertsorozatot, hogy meghosszabbíthassák ennek a kivételes művésznek az életét és a pályáját. A tervük olyannyira megvalósult, hogy Carreras túlélte Lucianót, és a mai napig nagyszerű koncerteket ad.

„Részletenként használta fel azt a zenei anyagot, amelyet önálló műként befejezetlenül hagyott.” Mikor találkozott először Leoncavallo Requiemjével? A mű rekonstrukciója – mind a kamara-, mind a nagy­ zenekari változaté – a bátyám műve. Az én szerepem ebben az volt, hogy ismertem Leoncavallo Zazà című operáját, amely ugyan soha nem tartozott a sikeres művei közé, azonban van néhány egészen kivételes része. Ezt elvittem a bátyámnak, aki átnézte, és kutatásba fogott. A nápolyi születésű Leoncavallót a Lago Maggiore partján lévő, Brissago nevű kis svájci faluban temették el. A bátyám itt talált rá a Requiem kéziratára, amelyben ugyan csak részletekben, de a mű minden tételéből fennmaradtak szakaszok. Később a Zazà, illetve Leoncavallo egy másik operája, az Edipo re (Oidipusz király) anyagaiban kutatva

Április 17. | 19.30 Pesti Vigadó – Díszterem

JANOS ACS ÉS A CONCERTO BUDAPEST Közreműködik: Sümegi Eszter, Fekete Attila, Haja Zsolt – ének, Homoki Gábor – brácsa, Jozsef Acs – orgona, Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)

megtalálta azokat a hiányzó részeket, amelyek tökéletesen beleillenek a kéziratba. Leoncavallo ugyanis részletenként használta fel az operáiban azt az elkészült zenei anyagot, amelyet önálló műként – általunk ismeretlen okból – befejezetlenül hagyott. A munkára eredetileg 1900-ban kérték fel, azt követően, hogy Umberto olasz királyt megölték Monzában. Leoncavallo személye logikus választásnak tűnt, hiszen akkorra már a kor rendkívül elismert zeneszerzőjének számított, Verdi viszont nagyon idős volt, és megírta a maga rekviemjét – még egyet nem kérhettek tőle. Hogyan készült el az a változat, amit a Pesti Vigadóban fogunk hallani? A bátyám zsenialitásának köszönhetően létezik a partitúra, amely tízéves munka eredményeként született meg. Ugyanakkor le szeretném szögezni, hogy a mostani válto­ zatban minden hang Leoncavallóé! Brissagóban csak a kamarazenei változatát adták elő, a budapesti bemutató tehát világpremier lesz. A mű eredetileg nem nagyzenekarra készült, hanem csak cselló, nagybőgő és egy klarinétszólam szerepel benne a kórus és a három szólista mellett. Nyilvánvalóan azért is, mert az olasz komponisták annyira csodálták és tisztelték Verdit, hogy őt követően nem mertek hasonló műre vállalkozni. Leoncavallo darabjának drámaisága viszont nagyzenekari változatért kiált. Az ősbemutató után másutt is fogják játszani a művet? Szeptember 5-én, Pavarotti halálának 12. évfordulóján bemutatjuk a modenai Pavarotti Operaházban, addig is a budapesti koncertre készülök. A Concerto Budapest fantasztikus együttes, most fogok velük először dolgozni. De a legfontosabb, hogy a bátyámnak szeretnék örömet szerezni, hogy hallja megvalósulni a művet, a munkáját. Mindkettőnk meggyőződése, hogy a Requiemnek be kell kerülnie a zenetörténet legnagyobb művei közé. Mörk Leonóra

MAJDNEM FIÓKBAN MARADTAK – MOZARTTÓL BARTÓKIG A zenetörténet leghíresebb befejezetlen műve Mozart Requiemje, amelynek többféle rekonstruált változata is létezik, közülük a legismertebb Franz Xaver Süssmayr munkája. A fúga művészetének befejezetlen fúgája fölé Johann Sebastian Bach fia, Carl Philipp Emanuel írta oda jegyzetként, hogy eközben halt meg a szerző. A darabhoz szintén többen írtak kiegészítést, köztük a magyar Göncz Zoltán. A felsorolásba kívánkozik Puccini Turandot című operája is: Leoncavallo kortársának a halála miatt félbehagyott színpadi művét Franco Alfano zeneszerző látta el befejezéssel 1926-ban, és ez a verzió egyedüliként létezett Luciano Berio 2002-ben bemutatott új változatáig. Bartók Béla Brácsaversenyét egyik tanítványa, Serly Tibor fejezte be, ahogyan a 3. zongoraverseny utolsó 17 ütemének hangszerelését is ő egészítette ki.

27


Fotó: Ismael Lorenzo

AZ ÖRÖK ÖSSZTÁNC A nevét Sólem Aléchemtől kapta, világhírét a Hegedűs a háztetőn című musicalnek köszönheti, ám Tevje valódi teremtője a kelet-európai történelem és az évezredes zsidó sors volt. A szorongatott, mégis életigenlő tejesember családja és hagyományőrző közössége – ezúttal balettszínpadon. „Hiszen azt mondják terólad, hogy igazságos és kegyes Isten vagy, miért jut hát egynek minden, a másiknak semmi? Miért adsz az egyiknek vajas zsemlét, a másiknak csak gondokat?” Ilyesformán faggatja a makacsul kiismerhetetlen Fennvalót a jiddis nyelven alkotó nagy író, Sólem Aléchem Tevjéje, aki legelső alkalommal 1894-ben lépett az olvasók elé. A gondokkal és leánygyermekekkel bőségesen megáldott tejes­ ember kisvilága, amely egyszerre kényszerül megtapasztalni a modern világ kihívásait meg a középkoriasan sötét előítéleteket és indulatokat, meghitten ismerős számunkra itt, Közép- és Kelet-Európában. Humorát értjük, lehetetlen élethelyzeteire ráismerünk, történelmi tragédiája személyesen a miénk, de legalábbis a szomszédainké. Vajon mennyit érthetnek mindebből a szerencsés Svájcban? Nos, a Ballett Theater Basel 2015 őszén bemutatott elő­ adása arról tanúskodik, hogy meglepően sokat. A társulatot 2001 óta irányító brit koreográfus, Richard Wherlock és többnemzetiségű kreatív csapata, a zeneszerző Olivier Truan, valamint a nagyszerű svájci klezmeregyüttes, a Kolsimcha érzékletesen idézi meg az ezúttal táncosokkal benépesített Anatevkát, Bojberiket, a kelet-európai shtetlek – a zsidó közösségek lakta kisvárosok – fenyegetett, majd utóbb megsemmisített mikrokozmoszait. A kortárs tánc révén újra elmesélt történet mindazonáltal legalább annyira az öröm, a boldogság és az életszeretet koncentrált és intenzív élményét kínálja a közönség számára, mint a bánatét és a tragikumét.

28

Mert akárcsak Sólem Aléchem vonatkozó írásaiban vagy épp Bock, Stein és Harnick világhódító musicalében, szintúgy a bázeli Tevje színpadán is a családi és közösségi élet totalitása követel helyet magának: feszültségekkel és megengesztelődésekkel, összeborulásokkal és kiválásokkal, a nemzedékek nagy és végeérhetetlen össztáncával.

„[…] érzékletesen idézi meg a keleteurópai shtetlek fenyegetett, majd utóbb megsemmisített mikrokozmoszait.”

Azzal az össztánccal, amelyben, jól tudjuk, mindenkor kitüntetett szerep jut a hagyománynak, az innen nézve megtartó erő gyanánt, onnan viszont valóságos béklyóként azonosítható szokásrendnek. Hiszen ahogyan Aléchem, a tánc szcénájának bristoli születésű világnagysága, Richard Wherlock is képes megtalálni és megmutatni a lokálisban az egyetemes érvényűt, a folklorisztikus zsáneren túl a mindannyiunkat egymással összekapcsoló és örökkön ismétlődő emberi pillanatok sorát. László Ferenc


Április 10. | 19.00 Erkel Színház

BALLETT THEATER BASEL: TEVJE Közreműködik: Kolsimcha A zenekar tagjai: Olivier Truan – zongora, Michael Heitzler – klarinét, Simon Girard – harsona, Barak Mori – nagybőgő, Christoph Staudenman – dob Zene: Olivier Truan Díszlet: Bruce French Jelmez: Catherine Voeffray Animáció: Andreas Guzman, Bruce French, Rubén Bañol Herrera Fény: Jordan Tuinman Dramaturg: Hans Kaspar Hort, Bettina Fischer Koreográfus: Richard Wherlock

MÁJUS 18. – JÚNIUS 10.

MI ÉS ŐK Egy megerősítő közösséghez tartozni és közben akarva-akaratlanul elkülönülni egy másiktól – Aléchem írásai és az azokon alapuló színpadi adaptációk mind felmutatták ezt az időtlen és kollektív emberi tapasztalást, amely annyiszor csapott már át gyilkos erőszakba az évezredek során. Pedig egyáltalán nem törvényszerű, hogy így történjen: ezt a mélyen humanista üzenetet Tevje és anatevkai hitsorsosainak szépirodalmi kalandjaiból éppúgy kihallhatjuk, mint a balettváltozatból. Mi több, korántsem elhanyagolható mértékben éppen ez a jótékony sugalmazás a titka a történet évszázados sikerének: a békés egymás mellett élés kudarcai sohasem érvényteleníthetik a közös béke eszméjét.

MANON LESCAUT (új produkció) május 18., 21., 25., 28., 30. TOSCA május 19., 29. MESSA DI GLORIA / LIDÉRCEK május 20. A NYUGAT LÁNYA május 22., 24. PILLANGÓKISASSZONY május 23., 25. A FECSKE (új produkció) május 26., 27. EDGAR (új produkció) június 1., 6. BOHÉMÉLET 2.0 június 2., 5. TRIPTICHON június 3., 4. TURANDOT június 7., 9. PUCCINI, A DALNOK június 4. KRIZTANTÉMOK, AVAGY LIÙ HALÁLA (ősbemutató) június 8., 9. GREGORY KUNDE ÁRIAESTJE június 10.

opera.hu | facebook.com/Operahaz

29


Fotó: Warren Woo

MEGMUTATNI A VERTIKÁLIS TÁNC ÖSSZES SZÉPSÉGÉT

Speciális technikájukkal, köteleiken táncolva az évek során számtalan hidat, történelmi épületet és modern felhőkarcolót meghódítottak. Nálunk két éve egy Kálvin téri irodaház üvegfalán debütáltak, most mégis egy hagyományos színpadi előadással tér vissza Magyarországra a BANDALOOP. Az amerikai társulat vezetőjét, Thomas Cavanagh-t új darabjukról kérdeztük, amely az emberi kapcsolatok sérülékenységéről szól. Nagy sikerű 2017-es budapesti bemutatkozásuk után új produkcióval térnek vissza a fővárosba, ráadásul a STRINGS itteni előadása egyben a darab európai premierje lesz. Folyamatosan járják a világot, Budapest mintha mégis kitüntetettebb szerepet játszana az életükben. Szeretünk itt lenni, imádjuk Budapestet. Számos várossal estünk már szerelembe a társulat fennállásának elmúlt 28 évében, de mindenhová nem térünk vissza. Tavalyelőtt egy performansz jellegű meglepetésprodukciót mutattunk be, az egyik Kálvin téri irodaház épületére feszítettük ki a köteleket, az üvegfalain és a tetején táncoltunk. Van róla egy nagyon kedves emlékem is. A bemutató után – már visszaszállva a földre – beszélgetni kezdtem egy idős úrral, aki elmesélte, hogy miután kitört 1956-ban a forradalom, mennyire várták az amerikaiakat, akik megmentik a szov­jetektől a magyarokat. Viccesen megjegyezte: végre megérkeztek, ennyi év után!

30

Ezt a Kálvin téri szabadtéri show-t tekinthetjük egyfajta beharangozónak, kedvcsinálónak a STRINGS című előadáshoz? Tény, hogy a magyarok már kaphattak egy kis ízelítőt abból, hogy mi is a BANDALOOP. Ám a fesztivál mostani meghívására szerettük volna egy egészen más szeletét megmutatni a tudásunknak, a repertoárunknak. A rendhagyó, látványos utcai formula hatékony eszköze a közönségépítésnek, annak, hogy becsábítsuk a nézőket a színházterembe. A STRINGS a szabadtéri előadásunktól eltérő partitúra, másfajta építkezés lesz. Sokkal közelebb fog állni a hagyományos kortárstánc-előadásokhoz. Most egy hosszabb, mind zeneiségében, mind koreog­ ráfiájában és atmoszférájában jóval kifinomultabb darabot mutatunk be, amelynek aktuális témája és komoly mondanivalója van.


Április 6. és 7. | 20.00 Müpa – Kültér

BANDALOOP

Horizontálisból vertikálisba, avagy a tánc új perspektívája

A darabot a Müpán vagy a Müpában adják elő? A BANDALOOP esetében már ez sem egyértelmű. A STRINGS-ben ugyanúgy lesz vertikális tánc, akárcsak a tőlünk megszokott hevederek, kötelek, de alapvetően a színpadon fogunk velük táncolni. Az előadás valóban a Müpa falain, az épületen kívül fog kezdődni, hogy ezzel is becsalogassuk a házba az embereket. Szeretnénk megmutatni a vertikális tánc összes szépségét azzal, hogy aznapra kinyitjuk a Müpát, és a tánc által átértelmezzük a teret. Levegőben ugráló táncosok, őrületes látvány, számtalan meghódított épület, gótikus katedrális, híd és felhőkarcoló. Mindezek után nem visszalépés egy klasszikus színpadi produkciót elkészíteni? Ezt mi egyáltalán nem így éljük meg. Bár leginkább a látványos kültéri akcióinkról vagyunk ismertek, nagyon sokat dolgozunk bent, a színházteremben. Például öt évvel ezelőtt egy hatalmas, 150 méteres felhőkarcolón táncoltunk Providence-ben, két éve pedig visszamentünk, hogy egy sokkal kisebb, 30 méteres épületet vegyünk birtokba, amelyen egy jóval intimebb és meghittebb produkciót tudtunk bemutatni. A performansz előtt mindenki azt kérdezte, miért nem megyünk vissza a kihívást jelentő felhőkarcolóra? Ez az előadás végül még inkább lenyű­gözte az embereket. A munkánk továbbra is művészet, alapvetően a mozdulatról, a táncról, a koreográfiáról szól, nem pedig a szélsőségekről.

„Kinyitjuk a Müpát, és a tánc által átértelmezzük a teret.” A STRINGS alapvetően az emberi kapcsolatokat és azok sérülékenységét vizsgálja egy egyre jobban megosztottnak tűnő világban. Politizáló táncelőadást fogunk látni? Strings, vagyis húrok, fonalak. Ezek konkrét és metaforikus értelemben is fontos elemei lesznek az előadásnak. Szeretnénk, ha a közönség soraiban ülők felfedeznék a közös szálakat – ha úgy tetszik, a közös lelki húrjaikat – a mellettük ülőkkel, és önmagukat is látnák az előadásban. A közösségi média világában egyre inkább zárványszerűen élünk, egyre magasabb falak vesznek körül bennünket. A STRINGS-szel többek között azt szeretnénk elérni, hogy törjünk ki ebből a részvétlenségből, ismerjük föl, hogy a szűk környezetünkön kívül is létezik szenvedés, léteznek problémák. Döbbenjünk rá, hogy létezik még másik világ. Hiszünk a művészet közvetítő szerepében.

Április 6. és 7. | 20.40 Müpa – Fesztivál Színház

BANDALOOP: STRINGS Előadják: Virginia Broyles, Becca Dean, Melecio Estrella, Rachael Lincoln, Courtney Moreno, Jessica McKee, Roel Seeber, Jessica Swanson Közreműködik: Accord Quartet A vonósnégyes tagjai: Mező Péter, Veér Csongor – hegedű, Kondor Péter – brácsa, Ölveti Mátyás – cselló Zene: Gabriel Prokofiev Fény: Jim French Jelmez: Jessica McKee Koreográfus: Amelia Rudolph és a társulat tagjai A művészeti vezető munkatársai: Melecio Estrella, Rachael Lincoln Művészeti vezető: Amelia Rudolph Társulatvezető: Thomas Cavanagh

Korábban említette a darab zenéjét: a szerzőjüknek, Gabriel Prokofievnek nincs véletlenül köze a nagy orosz komponistához? Dehogynem, ő Szergej Prokofjev unokája. A tehetség öröklődött, de a műfaj kicsit más: Gabriel azon túl, hogy zeneszerző, DJ és zenei producer is. Vele is folytatjuk azt a hagyományunkat, hogy minden velünk együttműködő zeneszerzőt arra kérünk fel, új zenét komponáljon az előadáshoz. Azzal a szokásunkkal sem szakítunk, hogy élő zenére táncolunk. Sőt, ebbe helyi erőket is be fogunk vonni: a kiváló magyar zenészekből álló Accord Quartet fog játszani a budapesti előadásainkon. Hercsel Adél

A SZERKESZTŐ AJÁNLJA Az éjjel és a nappal között lebegő Minuit (Éjféltájt) a karizmatikus akrobata és performer, Yoann Bourgeois kreációja. Új produkciója rövid jelenetekké formált fizikai kísérletekből áll, melyek egyfajta laza színházi füzérformát alkotnak. Variációk bukásra, zsonglőrködés vízszintesen, súlytalanságot előidéző gép, tánc a lépcsőn – egyetlen estén. Április 19./20. | 20.00 Trafó Kortárs Művészetek Háza

YOANN BOURGEOIS: MINUIT (ÉJFÉLTÁJT) 31


BALOGH KÁLMÁN / Fotó: Raffay Zsófia

VÉR ÉS DAL VIDÉKE

„Így jönnek-mennek a dolgok a világban – mondta állítólag az egyik herceg. Egyik irányba folyik a vér az életben, és egy másikba a dalban. És sosem tudhatjuk, melyik irány a helyes” – írta Koszovóról szóló könyvében a legnagyobb albán író, Ismail Kadare, aki remélhetőleg elég hosszan fog még élni, hogy megkapja a neki kijáró Nobel-díjat. A Balkánhoz kötődő sztereotípiák egyik legfontosabbja talán az erőszak és a mély érzelmek, a vér és a dal furcsa vegyes párosa. Valóban, ez a nem túlságosan nagy földrajzi terület nemcsak háborúk lombikja, hanem nagy kulturális teljesítményeké is a kólótól a sevdah zenén és az albán többszólamúságon át nemcsak Kadare, hanem a horvát Miroslav Krleža vagy a szerb Aleksandar Tišma regényeiig, a macedón Milcho Manchevski és a szerb Emir Kusturica filmjeiig. A két évvel ezelőtt indult PONT Fesztivál arra szakosodott, hogy minden évben a világ egy-egy tájának kincseit mutassa be, és 2019-ben egy közeli, ám részleteiben mégis megismerésre váró vidék, a Balkán felé veszi az irányt. A Balkánt bemutatni egyszerre könnyű és nehéz, ugyan­ azon okokból: közel van, és azt hisszük, hogy jól ismerjük és sokat tudunk róla. A Balkán egyik ereje ugyanis éppen a kiismerhetetlenségében rejlik. Ilyen kis területen ritkán találunk ekkora kulturális változatosságot, ami persze elsősorban a történelem viharainak köszönhető. A képet vallási törésvonalak is befolyásolják – a nyugati végen katolikus, máshol ortodox és muszlim vallásúak a lakói. Meghatározza a török–ottomán–bizánci befolyás változó mértéke, amely egyes területeken ötszáz évig is fennállt, másokat alig érintett. Bizonyos régiói nemrég még egy ország, Jugoszlávia voltak, ahol ugyanazokat a tévéműsorokat nézték és ugyanazokért a sztárokért rajongtak, mások, mint Albánia, fél évszázadra elzárkóztak a világ többi részétől.

32

Mindez a sokszínűség tükröződik a balkáni térség UNESCOlistás hagyományaiban is, amelyek közt sok története már önmagában megtöltene egy regényt. Vegyük például az észak-macedóniai Stipet: itt március 22-én minden évben megemlékeznek negyven keresztény mártírról, akik az új hitre áttért római legionáriusok voltak, és a mai Törökország területén lévő Sivas – ókori nevén Sebaste – városában végezték ki őket 320-ban. Stip lakói minden évben felmennek a város melletti Iszar hegy csúcsára, és ott piknikeznek, illetve a negyvenes számhoz kötődő szokásoknak hódolnak: negyven darab kavicsot kell gyűjteniük a hegyen, hogy boldog legyen a házasságuk, és negyven ismerőssel kell kezet fogniuk. Egy télűző ajándékozási tradíción, a március első napján tartott martenicán (más néven márciuskán) Romániával, Moldovával és Bulgáriával osztozik a 2019 februárjában névváltozáson átesett, azóta hivatalosan Észak-Macedóniának hívott ország. A hidrellez nevű, május 5-én estétől másnapig tartó muszlim tavaszünnep hagyománya viszont Törökországgal köti össze a macedónokat. Ez a bizonyos hidrellez egyébként megegyezik a híres dalból ismert balkáni roma ünneppel, az ederlezivel, és talán a néprajzilag legkomplexebb, gasztronómiát, zenét, kézművességet is magában foglaló szokásrend, amely egyszerre muszlim (Hizir és Iljász napja) és keresztény (hiszen megegyezik Szent György ünnepével), és a maguk módján rengetegen ünneplik a törököktől a cigányokig, az albánoktól a bosnyákokig.


Április 12–14. Várkert Bazár

PONT FESZTIVÁL Mi a csoda? Április 12. | 17.00 Tavaszköszöntő busófelvonulás Április 13. | 11.00 Gyermek- és családi programok Filmvetítések / Kiállítások / Tánctanítás Gryllus Vilmos gyermekkoncertje | 16.00 Hangoló – mesekoncert | 19.00 Albanian Iso-Polyphonic Choir | 20.30 Herczku Ágnes, Bognár Szilvia és Nikola Parov Április 14. | 11.00 Gyermek- és családi programok Filmvetítések / Kiállítások / Tánctanítás Gryllus Vilmos gyermekkoncertje | 16.00 Hangoló – mesekoncert | 19.30 Balogh Kálmán és a Fitos Dezső Társulat

A térség zenéjét a polifon éneklés tradíciói is behálózzák: a lenyűgöző albán férfi többszólamúság, illetve annak ellenpontjaként a bolgár Bisztricából származó, kizárólag asszonyokból álló világhírű Bistritsa Babi által előadott polifonikus dalok. Az albán hagyományt annak legjelen­ tősebb képviselői, az Albanian Iso-Polyphonic Choir mutatja be, míg a bolgár többszólamúságba Herczku Ágnes és Nikola Parov, illetve Bognár Szilvia vezet el min­ ket. Hasonlóan hangszerkíséret nélküli, a cappella műfaj a macedón glaszoecsko vagy a dalmát klapa is.

„A Balkán egyik ereje éppen a kiismerhetetlenségében rejlik.” Az egész térségre jellemzőek a körtáncok. A legismertebb a szintén az UNESCO örökséglistáján szereplő kóló, a Balkán talán legkönnyebben elsajátítható körtánca. A kézművesfoglalkozások között a bosnyák zmijanje hímzés és a bolgár csiprovci szőnyegszövés mellett a hidrellez tavaszköszöntő ünnepség hagyományait, horvát mézeskalács-díszítést és tojásfestést tanulhatnak – vagy akár csak csodálhatnak – a résztvevők. Természetesen nem maradhat ki a magunk csipetnyi Balkánja, a Mohács környéki sokác télűző hagyomány, a busójárás sem, amely szintén UNESCO-örökség. A fesz­ tivál a busók tavaszköszöntő forgatagával indul, a hétvégén pedig az erről szóló kiállítás mellett a busó­maszk készí­ tésének fortélyait is lehet gyakorolni. Egy ilyen színes program láttán nem is lehet vitás: az UNESCO kulturális világörökségi listáját mintha csak arra találták volna ki, hogy egy izgalmas családi fesztivál alapanyaga legyen.

KULTÚRA ÉS KIKAPCSOLÓDÁS Kulturális rendezvények Kiállítások Idegenvezetések Neoreneszánsz kert Ingyenes feljutás a budai Várba Koncertek Világörökségi helyszín

CULTURAL EXPERIENCES AND LEISURE Cultural events Exhibitions Guided tours Neo-Renaissance garden Free ascent to Buda Castle Concerts World Heritage Site

Weyer Balázs

33


JUDITH HILL

AMERIKAI TÜNDÉRMESE, EXTRÁKKAL Túlságosan hihetetlen – ha valaki filmre szeretné vinni a történetét, a producerek valószínűleg ezzel az indokkal utasítanák el a tervet. Pedig Judith Hill, az egykor háttérvokalistaként ismert énekesnő valóban elérte azt, ami csak nagyon keveseknek sikerül. A „pop királya”, Michael Jackson őt választotta búcsúkoncertjei duettpartnerének, Prince személyesen hívta fel, hogy dolgozzanak együtt, és a sornak nincs vége. A bársonyos hangú, karizmatikus soulénekesnő először ad koncertet Magyarországon. Judith Hill eddigi életútja az alázat és a kitartás, valamint az ezek segítségével elnyert méltó jutalom tankönyvbe illő példája: a kivételes tehetséggel és páratlan munkabírással rendelkező énekesnő számára hosszú időnek kellett eltelnie, mire kiléphetett hosszasan gyakorolt közreműködői szere­ péből. Mondhatnánk, hogy már családi környezete is erre a pályára predesztinálta: japán zongorista édesanyja és afroamerikai basszusgitáros édesapja egy funkzenekarban találkoztak a hetvenes években. Judith négyévesen írta első dalát, és a kaliforniai Biola Egyetemen diplomázott zeneszerzésből. Később Elton John, Stevie Wonder, Anastacia, Robbie Williams és Rod Stewart mellett lépett fel vokalistaként, de turnézott Josh Grobannel és John Legenddel is. A világ akkor figyelt fel a nevére, amikor 2009-ben a talán legismertebb popikon, Michael Jackson őt választotta duettpartnerének This Is It címmel tervezett koncertjéhez. A közös fellépés Jackson időközben bekövetkezett halála miatt sosem valósulhatott meg, de a próbákon forgatott dokumentumfilm maradandó emlékként szolgál, hogy a két énekes milyen lenyűgöző összhangban volt a színpadon. Nem véletlen, hogy Hillnek jutott az a felkérés is, hogy előadja Jackson Heal the World című dalát a popcsillag

34

búcsúztató ceremóniáján. 2013 több szempontból is meghatározó év volt Judith Hill életében: elindult a The Voice tehetségkutatón, ahol a zsűri egy emberként rajongott érte, és Adam Levine csapatának tagjaként a legjobb nyolc közé jutott. Ugyanabban az évben mutatták be a 20 Feet from Stardom (Húsz lábra a sztárságtól) című dokumentumfilmet is, amely az elmúlt évtizedek legismertebb előadói mögött dolgozó háttérénekesek, köztük Judith történetét meséli el. Az Oscar- és Grammydíjas filmben elhangzik az énekesnő Desperation című dala, amelyben arra biztatja sorstársait, hogy merjenek megküzdeni az álmaikért.

„Mint egy időgép, amellyel egy általam imádott zenei korszakba utazom vissza.” Hasonlóan mesébe illő az a történet is, ahogyan egy másik világhírű zenész-producer, Prince fedezte fel magának Judith Hillt: úgy tudni, egy interjúban hallotta meg, hogy az énekesnő szívesen dolgozna vele, majd Prince nem sokkal később személyesen hívta fel őt.


Április 18. | 20.00 Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

JUDITH HILL

klasszikus

Közreműködik: Judith Hill – ének, zongora, gitár, Gregory „Gmoe” Moore – gitár, Robert „Pee Wee” Hill –basszusgitár, Michiko Hill – billentyűs hangszerek, Michael White – dob

Ennek ered­ményeként született meg Hill első lemeze, a 2015-ben megjelent Back in Time, amelyet így jellemzett: „Klasszikus soul egy kis funkkal fűszerezve. Mint egy időgép, amellyel egy általam imádott zenei korszakba utazom vissza.” Egyedülálló hangjának köszönhetően a stílusok közötti határok sem jelentenek számára akadályt: R&B-ről rendkívüli könnyedséggel vált funkra, hogy hiphoppal, esetleg jazzel vagy gospellel folytassa. Judith Hill sokoldalúságáról mi magunk is meggyőződhetünk április 18-án a Müpában, ahol Golden Child című – az összetartozás erejét és a kultúrák sokszínűségét ünneplő – legújabb albumából is ízelítőt fogunk kapni.

kortárs

Kelemen Éva

A SZERKESZTŐ AJÁNLJA DÖGÖS, MÉGIS MODERN A Budapesti Tavaszi Fesztiválon szintén fellépő MŌRK zenekar tagjait Judith Hill iránti rajongásuk is összeköti egymással. Zentai Márk énekest és Szeifert Bálint Jason basszusgitárost elmondásuk szerint leginkább az fogta meg az amerikai énekesnő zenéjében, hogy az soulos, funkkal fűszerezett alapokon nyugszik, mégis modern hangzású. „Egzotikus, izgalmas, autentikus. Judith énekhangja 100%-os hitel­es­ séggel adja vissza a régi soul- és funkénekesek energiáját” – teszik hozzá. Arról pedig, hogy a MŌRK különleges pszichedelikus soulja mi fán terem, a közönség élőben is meggyőződhet április 21-én az A38 Hajón, ahol legújabb, The Death and Resurrection of Mōrk című lemezét mutatja be a népszerű hazai zenekar. Április 21. | 20.00 A38 Hajó – Koncertterem

MŌRK: THE DEATH AND RESURRECTION OF MŌRK Az együttes tagjai: Zentai Márk – ének, Szeifert Bálint Jason – gitár, basszusgitár, ifj. Novai Gábor „Novan” – billentyűs hangszerek, Szabó Dániel Ferenc – dob

jazz BMC, 1093 Budapest, Mátyás u. 8. +361 216 7894 | info@bmc.hu | www.bmc.hu

35


LAURA GIBSON

SZABAD A ZENE A SZABADBAN Huszonhárom koncert felkapott külföldi sztárvendégekkel és a magyar popzenei élmezőnnyel, valamint izgalmas feltörekvőkkel: április 5. és 22. között a kora estéket jobbnál jobb szabadtéri zenékkel tölthetjük Budapest szívében, az Akvárium teraszán. A hagyományos és ingyenes koncertszéria április 5-én startol, illetve „masírozik be” a rendkívül felkapott Meute techno menetzenekar fellépésével – a soktagú német ütős-fúvós együttes elektronikus zenei slágereket ültet át rezesbandára. A Tavasz Terasz legfőbb vonzerejét idén is főként az akusztikus koncertek adják. A hétvégéken a fél 6-os sávban előbb felkapott zenekarok frontemberei szólóznak akusztikus műsorral: a desert rockban utazó Run Over Dogs énekes-gitárosa, Czeglédi Csaba, illetve a Fran Palermóból ismert Henri Gonzo, a következő hétvégén pedig a remek folkos előadó, Duke Bluebeard és az egyre népszerűbb, alternatív popos The Anahit gondoskodik a változatosságról. További kiváló zenekarok frontemberei is tiszteletüket teszik a színpadon: az idén új albumot kiadó, dreampopos Mayberian Sanskülotts énekes-gitárosa, a szólóban tavaly Anne Shirley Supersad néven szintén szuper dalokkal bemutatkozó Csordás Zita és a Middlemist Redet erősítő Nóvé Soma is zenél. A Hiperkarmát vezető Bérczesi Róbert Én meg az Ének nevű, nagy sikerű egyszemélyes projektjével lép fel, de lesznek olyan koncertek is, amelyek két taggal képviselnek egy-egy formációt. Az Elefántból a Szendrői & Tóth Duó, a Blahalouisianából a Barbi & Jancsó páros, az Esti Kornélból a kislemezt bemutató Lázár tesók, valamint a MŌRK zenekar tagjai (The Papayazz) is népszerű akusztik duószettjeikkel szórakoztatnak. Odett extra műsorral készül: az általa indított #ZenélAzUtca vlogból megismert tehetséges fiatal utcazenészek lesznek a vendégei. Szólóelőadói oldalát mutatja be Molnár Tamás (Jetlag), Szakács Gergő (Follow The Flow) és Járai Márk (Halott Pénz).

36

A pécsi illetőségű ír zenész, Ian O’Sullivan triójával (The O’Sullivan Three) lép fel, míg Mongooz And The Magnet-beli zenésztársa, a szintén a Mecsek lábánál élő norvég gitáros-énekes, Magnus Måløy szintén játszik, és lesz még egy „igazi” külföldi fellépő is, az egyre erősebb indie folk albumokkal jelentkező amerikai Laura Gibson. A széria zárásaként a Junkies dalai szólalnak meg akusztikusan Szekeres András és Barbaró Attila jóvoltából. Dömötör Endre Április 5–22. Akvárium Klub

AKVÁRIUM TAVASZ TERASZ Április 5. Április 6. Április 7. Április 8. Április 9. Április 10. Április 11. Április 12. Április 13. Április 14. Április 15. Április 16. Április 17. Április 18. Április 21. Április 22.

| 19.00 Meute | 17.30 Czeglédi Szabolcs (Run Over Dogs) | 19.00 Anne Shirley Supersad | 11.00 Farkasházi Réka és a Tintanyúl | 17.30 Henri Gonzo (Fran Palermo) | 19.00 Nóvé Soma (Middlemist Red) | 19.00 Szendrői & Tóth Duó (Elefánt) | 19.00 Molnár Tamás | 19.00 Szakács Gergő Akusztik | 19.00 Bérczesi Robi: Én meg az Ének | 17.30 Magnus Måløy (Mongooz And The Magnet) | 19.00 Odett10 Akusztik | 17.30 Barbi & Jancsó (Blaha Akusztik) | 19.00 Duke Bluebeard | 11.00 Kovácsovics Fruzsina | 17.30 The Anahit | 19.00 The Papayazz | 19.00 Járai Márk | 19.00 The O’Sullivan Three | 19.00 Laura Gibson | 19.00 Lázár tesók (Esti Kornél) | 11.00 Rutkai Bori Banda | 19.00 Szekeres × Barbaró


bsfmagazine Magazine of the Budapest Spring Festival

almost 40 venues more than 100 programmes


BUDAPEST CARD the official cit y pass

FREE PUBLIC TRANSPORT FREE entry to 30+ top attractions & tours

SEE MORE. SAVE MORE. www.budapest-card.com


The 39th Budapest Spring Festival, one of the region’s most important parade of the arts, begins on 5 April, showcasing international stars, new talents and the crème de la crème of the Hungarian fine art world, classical music concerts and chamber productions, ballet, theatre, and dance premieres, grand exhibitions, family events, along with jazz, pop, and world music concerts, all spread over the course of eighteen days. Year by year, the festival focuses special attention on the oeuvre of Ferenc Liszt, the genius of Hungarian music; in tandem, the spotlight of 2019 is on the significant works and artists of Russian culture. One particular sensation is that the Mariinsky Theatre’s ballet and opera companies, as well as The Mariinsky Orchestra, will all be in Budapest at the same time with several productions: on Easter weekend, the legendary Valery Gergiev will conduct Tchaikovsky’s opera Iolanta, and also Cinderella, the ballet production that has won worldwide acclaim. Exciting events all over the city connect to the centennial of Bauhaus – the most important art school and institution in the first half of the 20th century – while the exhibition of drawings by Michelangelo and his contemporaries is expected to be very popular, and opens at the Museum of Fine Arts on the first day of the festival. With this new issue of the Budapest Spring Festival Magazine, first published last year with great success, our aim is to offer readers a selection of exclusive artist interviews, together with reports and exciting recommendations presenting the festival program’s background and points of interest. We believe that after perusing this magazine, everyone will feel the spirit of the festival’s motto: that for two and a half weeks, “this is the place for us, this is the place for me.” Csaba Káel Chairman of the Executive Board of the Budapest Spring Festival CEO of Müpa Budapest

BSF Magazine A free publication of the Budapest Spring Festival Published by Papageno Consulting Ltd. on behalf of the Budapest Spring Festival. Founded by: Müpa Budapest Nonprofit Ltd. Csaba Káel, CEO Publisher: Managing director of Papageno Consulting Ltd. E-mail: szerkesztoseg@papageno.hu Editor-in-chief: Marcell Németh Publication manager: Bernadett Bucs

Teodóra Bán Member of the Executive Board of the Budapest Spring Festival Managing Director of the Budapest Festival and Tourism Centre

With contributions from: Anna Belinszky, Máté Csabai, Endre Dömötör, András Greff, Adél Hercsel, Tamás Jászay, Éva Kelemen, Ferenc László, Dániel Mona, Leonóra Mörk, Judit Rácz, Endre Tóth, Balázs Weyer, Dávid Zubreczki English translation: Richard Robinson Translation editor: Ildikó Noémi Nagy Photo of Csaba Káel and Teodóra Bán by Szilvia Csibi. Printed by: Pátria Printing House Co. László Simon, CEO Printed in 18,000 copies

Last submissions: 8 March 2019 The organizers reserve the right to change the performers and the programme. Budapest Spring Festival 5–22 April 2019 www.btf.hu E-mail: info@btf.hu Telephone: +36 1 555 3300; +36 1 269 0470 Subsidized by:


Find a story that’s full of mysteries. Stick with it till you solve them all, even if this takes decades. And finally: share it with others. Music researcher János Bojti’s investigative work, spanning over forty years, is so systematic in nature, we might even call it the “Bojti Method”. Thanks to his devoted work, Mussorgsky’s reconstructed opera, Khovanshchina, can be heard for the first time, while also revealing its circuitous fate in the 20th century. János Bojti graduated as a cellist, and after completing his military service, he studied conducting, later working at the Hungarian Radio and the record label Hungaroton. In December of 2000, he completed the reconstructed version of Khovanshchina, which can be heard for the first time ever in a concert-like performance at the opening concert of the Budapest Spring Festival. However, the completion of this grand achievement was preceded by four decades of hard work, and the passions that spurred it reach back even further. “I’ve always been interested in the mechanism of things, in how things work. For instance, what makes a clock tick?” Bojti says, recalling the beginnings. “The creation and later life of Khovanshchina surpasses even detective novels when it comes to mystery and adventure.” His interest in clockworks, thanks to his father’s work as an extra at the opera house, soon prompted adoration for the clock scene in Boris Godunov as well as for the entire oeuvre

2

of Modest Petrovich Mussorgsky. The Hungarian premiere of Khovanshchina in 1936 was seen only by his father, but the 1972 revival was witnessed by young Bojti (and conductor János Kovács) too. The result: love at first listen. Starting in 1872, Mussorgsky worked on his second opera for eight years, but his death prevented him from completing it. Apart from two passages, he did no orchestration, and the manuscript of several sections has been lost. Fortunately, two Russian masters took the opera’s fate into their hands: Rimsky-Korsakov and Shostakovich each made their own version. The question thus arises: why the need for a new version? “RimskyKorsakov’s orchestration technique is fairly similar to that of Mussorgsky’s. His piece is beautiful, but he omitted important parts and made corrections in almost every bar. Shostakovich, on the other hand, while hardly touching actual notes, created a very singular, 20th century orchestration, which is not faithful to Mussorgsky.”

JÁNOS BOJTI / Photo: Gábor Valuska

THE SHERLOCK HOLMES OF RUSSIAN OPERA


April 5 | 7 pm Müpa Budapest – Béla Bartók National Concert Hall

MUSSORGSKY: KHOVANSHCHINA Performed by: Evgeny Stavinsky, Misha Didyk, Mikhail Gubsky, Rassul Zharmagambetov, Alexander Markeev, Elena Maximova, Anna Shapovalova, Norbert Ernst, Éva Bátori, Zoltán Megyesi, Sándor Egri, László Szvétek, János Alagi, Róbert Rezsnyák – voice Featuring: Hungarian Radio Symphony Orchestra, Choir (choirmaster: Zoltán Pad) and Children’s Choir (choirmaster: Soma Dinyés), Honvéd Male Choir (choirmaster: Kálmán Strausz) Conductor: János Kovács

The Hungarian researcher’s task did not stop at developing (and also restoring) the orchestration, because the structural and dramaturgical unity of the piece also had to be reconstructed. And this is where the detective story – set in a Russian landscape and populated with sheet music publishers and descendants – really begins… Let’s look at an example: In 1931, Pavel Lamm published the music of Khovanshchina, based on the composer’s manuscript. In one of the key scenes of act five, Lamm refers to an alleged manuscript, but later, no trace of this could be found. As far as it is known, Rimsky-Korsakov had created his own version from this manuscript, but afterwards it disappeared. According to one conjecture, the legal successors held on to it, thus preventing Lamm’s investigative work. Lacking an autographed source, Lamm published the missing part by simplifying Rimsky-Korsakov’s version, so its authenticity is therefore questionable. This “mock-Mussorgsky scene” was later adopted by Shostakovich too. “In the meantime, the elusive manuscript had since been recovered and was published in the appendix of the 1976 revised edition of the piano reduction. This contains drafts for the finale, which can be perfectly assembled into a whole. Five years later, a study was published about the mysterious manuscript, and this is what gave me the courage to launch a reconstruction.”

“It gave Mussorgsky an opportunity to present a sort of encyclopaedic summary of contemporary Russian society.” According to Bojti, in order to start working on Khovanshchina, it was indispensable to know exactly what the composer was thinking and where. The extremely complex piece must be interpreted as a whole, and every nuance in it must be understood. “The conclusion that can be drawn from the earlier orchestrations is that, until now, this opera hasn’t really been understood. I had to write a whole book in order to present the meticulous care with which the composer created Khovanshchina. The plot takes place during a turning point in Russian history, which gave Mussorgsky an opportunity to present a sort of encyclopaedic summary of contemporary Russian society, the state systems, and the church.”

To date, only the prelude of this authentically reconstructed version of Khovanshchina had been performed, back in 2001, so this performance will be a world premiere. With regards to the conductor: according to Bojti, only one person could be considered. “I had no doubts, not for a moment, about the person of János Kovács. As soon as I learned that he was similarly passionate about Khovanshchina, we immediately connected, and for twenty years we have been struggling hand-in-hand to get this work presented,” says Bojti. “I trust that there will be no unpleasant surprises, even with regards to my own work.” There’s no doubt about that. After all, has Sherlock Holmes ever been known to fail at solving a mystery? Dániel Mona

THE EDITOR RECOMMENDS THE IMPRESSIONIST WHO MADE MUSSORGSKY’S TABLEAUS FAMOUS Yet another version of Khovanshchina exists, which has since been forgotten: Ravel, the famous French composer, was commissioned by ballet director Sergei Diaghilev to join forces with Stravinsky in order to orchestrate the opera he had supplemented and revised. This version, completed in 1913, has sunk into oblivion, but posterity has not been left without a Ravel-orchestrated Mussorgsky work, since, thanks to him, we can next hear the piano piece, Pictures at an Exhibition, in an orchestral version on 10 April, at the concert of the Alba Regia Symphony Orchestra. The concert also includes the Russian composer’s Night on the Bare Mountain, and Ravel’s Piano Concerto in G major, the latter with soloist Dezső Ránki. Through this music, so rich in landscape, colour, and images, the audience will be guided by conductor Gergely Dubóczky, known for his attachment to the fine arts. April 10 | 7.30 pm Pesti Vigadó – Ceremonial Hall

DEZSŐ RÁNKI (PIANO) AND THE ALBA REGIA SYMPHONY ORCHESTRA Conductor: Gergely Dubóczky

3


VALERY GERGIEV / Photo: Alexander Shapunov

HE COMES, HE SEES, HE CONQUERS “He gets bored when things are too well planned,” said stage designer George Tsypin of his close colleague Valery Gergiev. This phrase is a telling thumbnail sketch of the essence of the Russian conductor, whose calendar has room for two hundred concerts annually, press conferences, and even political events, but who has to rush everywhere. This isn’t the first time he has been to Budapest. He last visited two years ago, but his performance is still a “must see”.

What is the secret of a conductor who, in spite of his performances being beset by demonstrations and his public appearances being interrupted by activists, still manages to get the cities of London and Munich to hand over their symphony orchestras to him? It was he who discovered Anna Netrebko, who made the Mariinsky Theatre competitive, and who has earned the Russian “Hero of Labour” award, the French Order of the Légion d’Honneur, the German Officer’s Cross, and the Karajan Prize from his profession. Gergiev’s cosy relationship with the Russian government is conspicuous to many, so much so, that Gidon Kremer, Martha Argerich, and Daniel Barenboim have demonstrated against him and the Russian president with protest concerts. And yet most critics recognize that, regardless of the scandals, differences in worldview, or judgmental opinions, few interpret the rich repertoire of Russian music with greater understanding than Valery Gergiev, whether the venue be the Royal Albert Hall, Carnegie Hall, the stage of Müpa Budapest, or (and here come the

4

more stinging examples) Tskhinvali, the South Ossetian capital captured by the Russian army, or the Roman Theatre of ancient Palmyra in Syria, re-occupied from the Islamic State with help from the Russians. Valery Gergiev is captivating at the helm of The Mariinsky Orchestra. One critic wrote that the bass section of the orchestra is as thick, dense, and dark in tone as Russian black bread, but settled on top is a colourful, flavourful topping. Gergiev debuted more than forty years ago, in 1978, at the head of the orchestra then named after the Soviet politician Kirov, and ten years later he was its musical director. During the time of glasnost and perestroika, rather than emigrating to the West, he invested all his energy and connections into elevating the St Petersburg theatre to the highest level possible, setting it among the foremost in the world. He realized that the Mariinsky had to compete with the entertainment industry, and needed private donations, a talent programme, stars, and quality productions that


April 20 | 7.30 pm Müpa Budapest – Béla Bartók National Concert Hall

VALERY GERGIEV AND THE MARIINSKY ORCHESTRA

could be sold anywhere. It was in this spirit that he paved the way for the careers of Anna Netrebko, Olga Borodina, and Dmitri Hvorostovsky, who died tragically early in 2017. And Gergiev did indeed make the Mariinsky Theatre great: he put Wagner’s operas back on the programme, though they had been tacitly forbidden in the Soviet era; he broadened the symphonic repertoire to include universally admired masterpieces; and year by year he made it a custom to celebrate anniversaries in music history. New performance spaces were created in the building; opposite the pale green building evoking Tsarist splendour, a modern, angular palace was erected; and between the two, a concert hall was added in 2006. The theatre gives 200 performances abroad, an enormous number even taking into account that these include the ballet, the opera, and the orchestra. The constant tours have unequalled diplomatic value and also open Russia up to the world, after it had been closed off for decades. There is, after all, a reason that the Mariinsky is known as a global institution.

“If you don’t make it clear that this is the way things should go, they probably won’t go.” This flourishing was made possible by Gergiev’s clever feel for politics, and many have criticized the visionary artistic director, saying that his business card should instead say politician or businessman. “This country is huge,” he said, replying to why he does not spurn friendship with the Russian president. “If your voice is very soft and you don’t make it clear that this is the way things should go, they probably won’t go.”

Tchaikovsky: Iolanta – concert performance Performed by: Stanislav Trofimov, Irina Churilova, Alexei Markov, Najmiddin Mavlyanov, Roman Burdenko, Andrei Zorin, Yuri Vorobiev, Natalya Evstafieva, Kira Loginova, Yekaterina Sergeyeva Featuring: Hungarian National Choir (choirmaster: Csaba Somos) April 22 | 3 pm, 8 pm Erkel Theatre

THE BALLET COMPANY OF MARIINSKY THEATRE Prokofiev: Cinderella Featuring: Maria Shirinkina / Nadezhda Batoeva, Alexander Sergeev / Vladimir Shklyarov, Ekaterina Kondaurova, The Mariinsky Orchestra Music: Sergei Prokofiev Libretto: Nikolai Volkov (after Charles Perrault’s fairy tale) Set: Ilya Utkin, Yevgeny Monakhov Costumes: Elena Markovskaya Lighting: Gleb Filshtinsky Choreographer: Alexei Ratmansky Conductor: Valery Gergiev

Valery Gergiev arrives to this year’s Budapest Spring Festival with two productions, giving three performances. On 20 April, he conducts Tchaikovsky’s final, one-act opera at the helm of the Mariinsky Orchestra. The piece was premiered in December 1892, on the same day as The Nutcracker. While the ballet went on to become the composer’s most popular work, Iolanta, the story of a princess born blind and secluded from the world, remained generally unknown outside Russia – quite a different fate from that of Prokofiev’s Cinderella, which will be performed twice on 22 April in the Erkel Theatre. Alexei Ratmansky’s choreography, premiered in 2002, is Russian through and through: melancholy, romantic, and with a tinge of cynicism. Máté Csabai

THE HOME OF BALLET? Though it developed elsewhere and was adopted in Russia as part of the westernization programme of Tsar Peter the Great, presently, Russia is considered the leading world power in the art of ballet. The company of Sergei Diaghilev conquered Paris at the beginning of the 20th century, while Anna Pavlova’s swan, Mikhail Baryshnikov’s elegance, Rudolf Nureyev’s rebellious character, and Sergei Polunin’s outrageous behaviour and tattooed body have captivated the world. The Russian ballet is the art of extremes, less restrained than the French or the English; its dancers have a more audacious nature, almost exotically so. One anecdote, told of the legendary choreographer Michel Fokine, is that he complained that in Russian ballet, art is nothing more than corporeality and technical brilliance, but even since then the paradigm has not changed. There is something truly otherworldly when a ballerina elevates her legs a few centimetres higher than we would have thought possible.

5


GOGO PENGUIN / Photo: Yvonne Schmedemann

HARMONY THAT CAN FLY How do the motifs of electronic dance music find their way into the music of a classical jazz trio? GoGo Penguin from Manchester connects worlds far apart in an unexpectedly harmonious way. “If jazz has a place, that’s its place: the experimental world and just going for it!” said Rob Turner, drummer of GoGo Penguin, around the time the group’s second CD was released in 2014. Titled v2.0, it is perhaps the most important milestone in the Manchester trio’s career to date, not just because they were nominated for a Mercury Prize, which always garners emerging bands a good deal of public attention, but because it was with this album that the band managed to formulate their characteristic sound in such a pronounced way, that it essentially still has an effect to this day.

6

The music of GoGo Penguin is so refined, free of excess, and continually pushing towards a well-defined goal, that describing it as experimental is not necessarily the first term that comes to mind (at least not in the unrestrained sense often linked to the concept). Yet on their four CDs so far, the trio has indeed apparently created disarmingly natural connections between very distant worlds. Chris Illingworth’s characteristically minimalist piano melodies reminiscent of Philip Glass, sway the compositions in an ink-blue, ethereally melancholy world, while the rhythm section filters out


April 10 | 8 pm Müpa Budapest – Béla Bartók National Concert Hall

GOGO PENGUIN The members of the band: Chris Illingworth – piano, Nick Blacka – double bass, Rob Turner – drums

WE BUDAPEST BUDAPEST LEGNAGYOBB TERASZA 3 KONCERTTEREM ÉTEL • ITAL

what it needs from the tradition of improvised jazz and electronic dance music. The impulse of the latter comes primarily from drum and bass, but another clear influence is Four Tet’s early, folktronica period, with his approach of piling nuanced, subtle gestures one on top of the other. The unique, intense pulse of the songs constantly reminds the listener of the indivisible link that jazz has to danceable music, but at the same time it’s no accident that the trio’s most ambitious project thus far has been to compose new, lyrically-charged music for the American visual tone poem, Koyaanisqatsi – Life Out of Balance, thus inviting comparison to Glass’s 1982 original.

“The rhythm section filters out what it needs from the tradition of improvised jazz and electronic dance music.” In spite of this, GoGo Penguin is more a band that takes smaller steps. On their CDs, released every two years, the trio mostly only fine-tunes; in line with this, A Humdrum Star, released last year, presents the densest variant of the band’s ideas to date. They continue to stick to the fundamental concept according to which they roll the flow of sound forward with traditional, acoustic instruments, while also making use of delicate noises familiar from electronic music. The audience at the Budapest Spring Festival will hear a refined band in its prime, who can be simultaneously meditative and powerfully sweeping, unshakably disciplined and dauntlessly playful. András Greff

AKVÁRIUM KLUB • BUDAPEST, ERZSÉBET TÉR 12. WWW.AKVARIUMKLUB.HU • f /AKVARIUMKLUB T /AKVARIUMKLUB • /AKVARIUMKLUB


GÁBOR GODA / Photo: Gábor Valuska

THE FAR EAST DRAWS NEAR The splendidly vivid, non-narrative performance by the National Dance Company of Korea has travelled many thousands of kilometres to join us, while the new premiere by Artus whisks us off to the Far East on the wings of the wind. The two productions meet in the middle: Sagunja and Tai Chi Chuan prepare to captivate their audiences at the Budapest Spring Festival. Sagunja: the “four noble men”, or, in other words, the four noble plants, is a favoured motif in traditional Korean painting. In East Asian culture, spring is represented by plum blossoms, summer by orchids, autumn by chrysanthemums, and winter by bamboo. Just as ink leaves a mark black as midnight on snow white paper, each flower is closely connected to its respective season.

The Scent of Ink, premiered by the National Dance Company of Korea in 2013, and on tour ever since, was inspired by this tradition of painting. With their dynamic brushstrokes, choreographer Yun Sung-joo and designer Jung Ku-ho, have created a performance that offers an exceptional visual and acoustic experience. The company was founded in 1962, and like many of its earlier premieres, this too combines Korean tradition and the challenges of the modern world.

8

The production presented at Müpa Budapest on 18 April will be a genuine “tableau vivant”, characterized by harmony, elegance, and virtuosity. The everlasting story of the four seasons unfolds before our eyes from the motif of the four flowers; using images of great plasticity, it relates to us the unity of the universe and how man is a part of nature. After the opening dance of the noble men, the charming plum blossom appears, set free from the captivity of winter, coming to life on the breath of spring. The orchid, fragrant and colourful in the depths of the forest, is the herald of summer. Autumn is represented by the chrysanthemum, which flowers until the beginning of the winter, symbolizing the perseverance and stamina of the noble man. Bamboo, splendidly green even in snow and ice, becomes the equivalent of a solid character.


April 15 | 7 pm National Dance Theatre

ARTUS – GODA GÁBOR COMPANY: THE GATE OF WIND – PREMIERE

The performance has no narrative: the images, colours, and moods take shape in a minimalist space, with unique, vibrant costumes, while traditional Korean melodies can be heard. The production designer, Jung Ku-ho, links the heritage of the past with the visual world typical of our time, thus emphasizing the depth of Korean dance. According to choreographer Yun Sung-joo, the work is a contemporary piece with traditional foundations. “In Scent of Ink [...] the whole body is breathing [...]. I hope the beauty of empty space as well as the aesthetics of movement in stillness will arouse an echo in the hearts of the audience.” Tai Chi Chuan, a traditional Chinese martial art, is familiar to many in Hungary, and is especially so to the audiences who frequent the performances of Artus, founded in 1985. The Gate of Wind, premiered on 15 April at the National Dance Theatre, was directed and choreographed by Gábor Goda, who leads the company. He says, “To us, Tai Chi Chuan is not just a martial art, but a system of motion and composition made up of given movements in perfect harmony with nature, which, among other things, helps us to get a sense of how we can live in harmony with our environment.”

“After all, how can one grasp the wind?” When I asked about his inspiration for the new piece, he explained that the premiere was preceded by a creative process that lasted more than a year. “The piece demanded a lot of time, and a determining moment arose when I understood why I hadn’t been able to truly capture the essence of the topic for a long time: after all, how can one grasp the wind? There were fateful moments too: I travelled to Taiwan to study the connections between Tai Chi Chuan, nature, and art. In a nature reserve, I happened upon a plaque in the middle of nowhere that bore only the words, WIND GATE.”

Performed by: Tamás Bakó, Szilvia Izsák, Zita Mayer, Zoltán Mózes, Csilla Nagy, Henriett Szalay Featured martial artists: Erika Szalkó, Zsuzsa Szalkó, Etelka Szeghalmi Featured musicians: Zsolt Bartek, György Philipp Music: György Philipp Lyrics: Ákos Fodor, Gábor Goda, László Krasznahorkai, Seneca, A. A. Milne Production design: Ferenc Sebestény, Gábor Goda Costumes: Kriszta Lőrincz, Antal Bodóczki Lighting: Gábor Kocsis Creative technology: Gábor Papp, Gáspár Hajdu Choreographer, director: Gábor Goda April 18 | 7 pm Müpa Budapest – Festival Theatre

NATIONAL DANCE COMPANY OF KOREA: SCENT OF INK Choreographer: Yun Sung-joo Director, production design: Jung Ku-ho

Many years ago, a critic described Gábor Goda as an archaeologist of theatre: only “outdated” things, not necessarily fashionable today, are in the forefront of his artistic interest. “There are important, fundamental questions which we are daring enough to ask when we’re young, and then, though we find no answer, they are forgotten anyway – life, work, and our troubles whisk us away from them. I, however, am still curious about who we are and how our world works, and our performances can be interpreted as stations of thought about these questions. In Drip Canon, we considered humanity as a unit, and in Swarm we were interested in how our decisions are made. In The Wind of Gate, we go further, as we investigate the place where thoughts and feelings dwell inside us. Wind gate is a term that the Chinese use to denote a certain point in the body that is spiritually aired with breath, where the body becomes refreshed and cleared. Consciousness and wind. Both are unusual, intangible phenomena: things we can never see; only their effect can be perceived.” Tamás Jászay

MAKE DANCE A PART OF EVERYDAY LIFE! The Gate of Wind will be shown at the Millenáris Park, in the National Dance Theatre’s newly inaugurated 8000m² building that houses ballet studios, dressing rooms, and offices; but most importantly, now, up to five hundred people can be seated for dance performances at once. “In addition to the main stage, there is a chamber hall, and the studio stage is a two-thousand tonne cube floating over our heads in the vestibule. Taking into consideration the extreme physical demands made on dancers, the rehearsal rooms have special heating systems, while the pinewood dance floor of the stage expressly protects and supports our artists,” director Péter Ertl explained, when asked about the construction challenges. The new National Dance Theatre operates as a living space: “We welcome visitors not only in the evening, but during the day too. Our goal is to bring dance closer to everyone.”

9


BAUHAUS: THE STYLE WE HAVE NEVER KNOWN The Bauhaus celebrates its 100th anniversary this year, and here in Hungary, we somehow consider the style our own. In Budapest, there is no end to centennial walking tours, while countless exhibitions on the topic keep opening. But what is Hungary’s connection to this German school, and especially, what is left of its heritage a century later in Hungary, some seven hundred kilometres from the original centre? Do we even know what the Bauhaus style is? Most people think only of architecture when they hear the name Bauhaus – founded in 1919 in Weimar – when in actual fact it was a school of art that encompassed many subjects. Why do we, in Hungary, feel so connected to it? It may not seem obvious at first. After all, of the more than one thousand students who studied there, only twenty-five were Hungarian, and among the teachers, there were only three. True, each of the latter played an important role in the life of the school. Otti Berger was a student before she became director of the textile workshop. She was one of the few female instructors, noted even today especially for this reason. Marcell Breuer too was “home-bred”: he was already designing impressive furniture as a student, and went on to create the tubular chairs that became one of the most characteristic products of the Bauhaus. László Moholy-Nagy, known for his photograms, joined the teaching staff in 1923, and later, as the right hand man of director Walter Gropius, he played an

10

important role in completely transforming the system of instruction. But many of the students also created lasting works: Farkas Molnár’s “Red Cube House” became iconic, the drawings of which are in the MoMA’s archives in New York. The list of names goes on, but we might still ask: “Okay, okay, but what did they bring back home from all this?” Berger perished in Auschwitz; Moholy-Nagy founded a school of design in Chicago; and Breuer, whose ancestry prevented him from working in Hungary, became a renowned architect in America. And so it was the students who imported Bauhaus, and especially its reputation, to Hungary. Their indirect influence was enormous. Sándor Bortnyik not only brought innovation to Hungarian commercial graphic design, but in addition, his private school of graphic art, Műhely (Workshop), taught Victor Vasarely, whose works might be familiar even to those who never attend exhibitions.


During the years of socialism, Bauhaus was not looked upon kindly, and so in the 1960s, artists had to discover it all over again. Sealed off from Western masters and collections, they sometimes attempted to reconstruct the three-dimensional creations from illustrated books. Of course, the influence did not simply mean copying. Since then, it is rediscovered in almost every decade, and artists try to create according to original Bauhaus principles. The big question is: what can Moholy-Nagy’s light modulator or Andor Weininger’s Spherical Theatre offer in the age of computer-enhanced arts? The Ludwig Museum’s exhibition, Bauhaus100: A Programme for Today, searches for the answer to this very question. It shows how the Bauhaus approach affected Hungarian artists over the last fifty years, and where its influence can be detected even today.

“Hungarian students brought Bauhaus to Hungary.” Of course, in Hungary this influence is found not primarily in the fine arts, but in architecture. Or rather: in our image of architecture. Although we have a Bauhaus quarter (Újlipótváros) and a Bauhaus Ring (Margit körút), in reality, these places have no actual Bauhaus buildings. The few architecture students that returned to Hungary received hardly any commissions, and often created lasting works in other styles, such as Farkas Molnár’s unfinished Hungarian Holy Land Church. At the same time, in Hungary, the modern style that began around that time almost completely fused with the school’s name; moreover, it is often lumped together with the Streamline Moderne of the Art Deco style. Geometric forms, white walls, and vast glass surfaces are now synonymous with Bauhaus, although originally it was not a uniform art style, but rather, more of a world view, an approach to life. Indeed, a Hungarian art historian, Ernő Kállai had already called it an architectural style in 1930, but the expression did not become widely used in Budapest until after the change of regime in 1989. Bauhaus was the common term for buildings that, though modern, angular, and flat roofed, were not built in the socialist era, and particularly not in the character of that era – typified by mass-production and construction. Real estate agents also began to use the word when seeking to emphasize the quality of the offered apartment, in addition to photographers, bloggers, journalists, and enthusiastic city lovers, who wondered at the beauties of early modernism. In the end, whatever we call them, the city contains real treasures of modernism which still don’t receive the attention they deserve, and so we have a chance to delve into the mystery of Bauhaus during this year’s Budapest Spring Festival. Dávid Zubreczki

April 9 | 6 pm Ludwig Museum – Museum of Contemporary Art

BAUHAUS100. A PROGRAMME FOR THE PRESENT April 6 | 10 am April 12 | 5.30 pm April 13 | 10 am Public spaces in Budapest

#HEADSUPBUDAPEST Stories from the Intercom to the Express Lift – A walk in “Bauhaus” Budapest

THE EDITOR RECOMMENDS SYMPHONY ORCHESTRA IN A MODERNIST AIRPORT

A wonderful example of the extension of modernism between the two world wars is the Ferihegy Airport building (presently known as Ferenc Liszt International Airport Terminal 1), designed by Károly Dávid Jr., who gained experience not at the Bauhaus school, but at another important intellectual workshop of the era, Le Corbusier’s studio in Paris. He won the competition announced for a new airport in 1939 with an entry reminiscent of an aircraft, in which the waiting area was the fuselage, the service areas were the wings, while the two towers represented the two propellers. Although the half-finished building was destroyed in the war, later it was rebuilt according to his design. It was inaugurated in 1950, although the reconstruction was not fully complete until the end of the 1950s. By then, Dávid had finished the most important work of his career, the (recently demolished) People’s Stadium. The former airport’s building, authentically restored in 2005, operates today as a venue for many events: on 12 April the Kodály Philharmonic Debrecen will perform here. This is especially exciting because the orchestra’s conductor, Dániel Somogyi-Tóth, is an aviation aficionado himself, and among other things, is one of the founders of the civil organization that develops the Aeropark aircraft museum next door. Additionally, the evening’s guest performer, violinist Kristóf Baráti, already has more than 150 hours of flight time by way of earning his pilot’s license. April 12 | 7.30 pm Ferenc Liszt International Airport – Terminal 1

KRISTÓF BARÁTI (VIOLIN) AND THE KODÁLY PHILHARMONIC DEBRECEN Conductor: Dániel Somogyi-Tóth

11


The Jabot Festival, the Budapest Spring Festival’s invitation to indulge in musical time travel, will once more be held in splendid concert venues in Budapest’s Palace District. This time, the focus is on musicians far removed from their tsarist and imperial homelands, in a series of concerts of early music, spanning four evenings and featuring the best of the Hungarian scene, as well as foreign guest performers. “The instruments, the musicians specialized in playing them, and the precision in executing the stylistic requirements: all this is worth nothing if it is merely an end in itself, rather than an (albeit invaluable) aid to regain the music’s fervour and vitality.” This is how Nikolaus Harnoncourt, one of the cultural heroes of the movement, described the practice of historically informed performance a few decades ago, which, though it may seem paradoxical at first, is actually clear and obvious. Those dedicated to early music claim for themselves this rejuvenated or even reinvented interpretation of the mediating role, ceaselessly struggling with multiple challenges represented by the performance, of works so distant from their own time and milieu as, for example, works and oeuvres inherited from, or in the spirit of the courts of monarchs and rulers, which were microcosms suited for the showy consumption of cultural goods. This year’s Jabot Festival, which makes the crucial second step towards creating a tradition, now presents us with many such examples and tough nuts to crack, once more delighting audiences with a selection of the crème of the

12

local and international early music scene. Already, the chosen name of the main group to perform in the first concerts – the Hof-Musici Baroque Ensemble – refers to court musicians. At the programme’s centre of this truly “hardcore” early music group, founded in Prague in 1991, is the performance of 17th and 18th century operas and oratorios, and of course, purely instrumental works as well, composed within the territory of the Habsburg Empire. This ensemble, quite at home even in the marvellous baroque historical theatre in Český Krumlov, will perform the 1680 oratorio, Santa Cecilia, by Antonio Draghi, who spent the second half of his life in Vienna in the service of Emperor Leopold I. The following day, Borbála Dobozy, along with the Ábrahám Consort and their collaborating partners, will present works by Bohemian composers in the Mirror Hall of the Festetics Palace. This programme also features a musical talent from the Hofburg in Vienna, for the works in the first half of the concert are by Josef Antonín Štěpán – otherwise known as Josef Anton Steffan, or Giuseppe Antonio Steffani – who, as the music master for the imperial family, was piano

AURA MUSICALE

BOHEMIAN LACE AND RUSSIAN FRILLS


April 5 | 7.30 pm Festetics Palace – Mirror Hall

HOF-MUSICI BAROQUE ENSEMBLE Performed by: Kamila Zbořilová, Eva Benett, Monika Jägerová, Tomáš Kočan, Ivo Michl The members of the ensemble: Jiřina Dvořáková Marešová – positive organ, Dalibor Pimek – baroque violoncello, Marek Kubát – theorbo, baroque guitar, Ondřej Macek – harpsichord Artistic director: Ondřej Macek

teacher to the child Marie Antoinette, among other young archdukes and archduchesses. This concert, dominated by Borbála Dobozy’s unwaveringly impeccable feel for harpsichord performance style, promises compositions by two other Bohemian masters: Jan Dismas Zelenka, and the same Georg Anton Benda about whose harpsichord sonatas Dobozy wrote her doctoral thesis in 2012. The Jabot Festival’s third and fourth performance evenings steer towards Russia. The main guest at the concert titled, From Moscow to the Museum, is the pioneer and enduring star of Russian early music: harpsichordist and fortepianist Alexei Lubimov. As well as compositions by Haydn and Mozart, the Bohemian trend will be represented in the Concerto for Two Pianos by Dussek – also known as Duschek, or Düssek. In addition, the programme gives another Russian early music performer the main role alongside the Aura Musicale (led by Balázs Máté, the favourite cellist of Jordi Savall and other early music stars): Lubimov’s pupil, Olga Pashchenko, who has won many competitions as a harpsichordist, fortepianist, and pianist. Finally, the Concerto Armonico, founded in 1983, and thus one of the longest existing Hungarian early music ensembles, will play works from two composers who served under the stars in the second half of the 18th century. They are Vincenzo Manfredini, who worked as court conductor under Peter III and Catherine II, and later taught harpsichord to Paul I, and Domenico Cimarosa, Catherine the Great’s imported Italian maestro. Alongside their harpsichord concerti, another important master of the 18th century will be featured.

April 6 | 7.30 pm Festetics Palace – Mirror Hall

BORBÁLA DOBOZY’S HARPSICHORD RECITAL Featuring: Ingrid Kertesi – voice, György Schweigert – double bass, László Hadady, Ilona Csizmadia – oboe, Bálint Mohai – bassoon, Ábrahám Consort (artistic director: Márta Ábrahám) April 7 | 7.30 pm Hungarian National Museum – Ceremonial Hall

FROM MOSCOW TO THE MUSEUM Featuring: Tatjana Zimre – oboe, László Feriencsik – bassoon, Péter Szűts – violin, Balázs Máté – cello, Alexei Lubimov, Olga Pashchenko – piano, Aura Musicale Leader: Péter Szűts Artistic director: Balázs Máté April 8 | 7.30 pm Hungarian National Museum – Ceremonial Hall

TALES OF ST PETERSBURG WITH THE CONCERTO ARMONICO Artistic director, narrator: Miklós Spányi Leader: Gábor Homoki

This is none other than Johann Adolph Hasse, without whose majestic opere serie, the performance of opera in court would have been practically inconceivable anywhere in Europe, when only Italian castrati and orchestra leaders, or perhaps Bohemian instrumentalists were recruited by monarchs, from Vienna to St Petersburg, to glorify and entertain them. Ferenc László

FROM THE PILVAX TO THE MAGNATES’ QUARTER During the years of socialism, before the 1989 change in regime, there were few true coffeehouses in Budapest; there were instead cheap cafés, restaurants, and liquor stores. However, the name of one coffeehouse was familiar to any Hungarian even then, for it was taught in school: this was the Pilvax, from where the poet Sándor Petőfi set out to the Palace Quarter, thus triggering the Revolution of 1848. True, in the first half of the 19th century, this name was not yet used for the area behind the National Museum, for it was not densely populated until later; but the National Theatre, the Museum, and then the House of Representatives, formerly situated in the building which today houses the Italian Cultural Institute, lent a sparkle to what had, until then, been a rather rustic area of town. The richest families, wherever their estates were in the country, thought it important to maintain a luxurious palace in the cultural-political centre. Then, in the second half of the 19th century, beautiful villas surrounded by gardens were built for the enjoyment of the Festetics, Károlyi, Esterházy, Bánffy, and many other families. This was the Magnates’ Quarter, as contemporaries referred to it. In those days, the coffeehouses were on the streets bordering this quarter, particularly along the inner and outer Rings. At one time, there was even a café in the centre of Kálvin Square. Then, at the turn of the millennium, when this type of establishment was being revived, this area of downtown, a bit removed but still central, was rediscovered and was overtaken by cafés. Today, Petőfi and his supporters would not have to walk nearly as far to get from a café to the Museum.

13


COSMIC FORCES IN UNITY

ETUK UBONG

African music is steadily gaining traction in Hungary, and one example of this is the first Hungarian Afrobeat band, The Mabon Dawud Republic, founded in 2017 and consisting of many members. Szabolcs Bognár, the keyboard player in this formation, is a musician highly in demand, playing with many other formations (Amoeba, Soulclap Budapest) and running a solo project under the name Àbáse. He will start the evening by first giving a concert with several African musicians, and then The Mabon Dawud Republic will be complemented with a traditional African instrumentalist. Bognár, with his neo-soul-jazz-hip-hop approach, pushes the emphasis towards jazz with Àbáse, so the musicians joining him will be no surprise: the trumpet player Etuk Ubong, one of the great talents of Nigerian jazz; his compatriot, Eric Sunday Owusa; and the percussionist very much at home in Afrobeat, Wayne Snow, who, though living in Europe, is also Nigerian, bringing Afro-soul electronica to the group’s overall sound. Mabon will be united in cosmic Afrobeat with a traditional musician from Ghana, a master of Kologo music, Stevo Atambire.

14

April 13 | 8 pm A38 Ship – Concert Hall

VILMOS OLÁH (VIOLIN) AND JÓZSEF BALOG (PIANO) IN CONCERT UNDER THE SPELL OF INSPIRATION Generally thought of as Impressionist composers, Debussy and Ravel were influenced by everything that was considered exotic in France during the fin de siècle: Gypsy music, orientalism, and the music of African Americans. In a concert held at Uránia National Film Theatre, Vilmos Oláh and József Balog will play a selection of the repertoire for violin and piano from the best of early 20th century masters: Debussy, Ravel, and Prokofiev, including both popular and less well-known pieces. Vilmos Oláh has travelled the world as a violin soloist, chamber musician, orchestra leader, and master. For ten years, he has been the concertmaster of the Hungarian Radio Symphony Orchestra, and the American biopic about him, titled The Violin Alone, has garnered many prizes. Last year, he won the Liszt Prize along with his pianist counterpart József Balog. Balog’s records have been awarded countless honours by the music profession. His stamina and repertoire are breathtaking, and he is one of the most versatile pianists of his generation.

MITSOURA The members of the band: Mónika “Mitsou” Miczura – voice, Márk Moldvai – producer, programming, keyboards, percussions, András Jeli – bass guitar, visual effects, Barna Gábor – kaval, ney, bamboo flutes, Sándor Födő – drums, percussions

USEFUL BLENDING “Everything alters me, but nothing changes me,” Salvador Dalí famously said, and this is also the ars poetica of Mónika Juhász Miczura, whom audiences may also know as Mitsou, or Mitsoura. This gifted Roma singer with an exceptional voice – who has worked with Ando Drom, Besh o droM, film director Tony Gatlif, the French band, Bratsch, and the Romanian Fanfare Ciocărlia – refers to Béla Bartók in her conviction that useful things come from blending cultures. She too gladly takes part in fusion projects which involve not just a mix of musical worlds, but in which visuals also play an important role; in this production, the keyboard-percussion music producer Márk Moldvai, from the band Neo, envelops the elements of authentic Roma music in electronic sounds, and András Jeli will be designing the visuals while also implementing the bass riffs. A special compound of music and spectacle, rooted in authentic Roma folk music and wrapped in modern garb, awaits all those who visit the A38 Ship.

MÓNIKA „MITSOU” MICZURA

UNITED IN SOUND: COSMIC FORCES OF ONENESS

April 13 | 7.30 pm Uránia National Film Theatre – Ceremonial Hall

VILMOS OLÁH AND JÓZSEF BALOG / Photo: Marietta Varga

April 6 | 8 pm A38 Ship – Concert Hall


April 17 | 8 pm A38 Ship – Concert Hall

April 22 | 7.30 pm Liszt Academy – Grand Hall

SZANDAI MÁTYÁS QUARTET

L.E.J: POUPÉES RUSSES (RUSSIAN DOLLS)

TCHAIKOVSKY SYMPHONY ORCHESTRA

The members of the quartet: Nelson Veras – guitar, Ricardo Izquierdo – saxophone, Mátyás Szandai – double bass, Fabrice Moreau – drums

The members of the band: Lucie Lebrun – voice, keyboards, saxophone, Élisa Paris – voice, keyboards, harp, Juliette Saumagne – voice, cello

Featuring: Zita Szemere, Anatolij Fokanov – voice, Csaba Polgár – prose, the Prague Philharmonic Choir Conductor: Jan Latham-Koenig

FOUR CULTURES IN ONE DIRECTION

RUSSIAN DOLLS IN FRENCH

AN ENSEMBLE OF NATIONS

These days, quite a few vocal trios turn up on YouTube – suffice to think of the Georgian Trio Mandili, who also sing Hungarian folksongs, or the Hungarian trio Dalinda, who debuted with an excellent album in 2018. The French L.E.J also had their first taste of success with a clip released on YouTube, although they started tinting urban folklore by intermingling refrains from international hip-hop hits with their unique vocal harmonies. They arrived with a bang in 2015, and the group consisting of three, individually unique voices started releasing a flood of vocal rap-mashups. These songs, blended into various tracks from artists like Drake, Eminem, and The Black Eyed Peas, recall almost every global hit. The trio consists of Lucie, Élisa, and Juliette, and their first album in 2015 featured Englishlanguage mashups (as for instance, an adaptation of Daft Punk’s Get Lucky), while their album, Poupées Russes, released three years later, is made up of original music, in French moreover, with refined electropop and cello instrumentation. This is the album they will be presenting in Budapest.

A more international festival programme can hardly be imagined: a Russian orchestra with a Czech choir, featuring Hungarian and Russian soloists, directed by a British conductor will be performing in the Grand Hall of the Liszt Academy. The Tchaikovsky Symphony Orchestra (known pre-1993 as the Moscow Radio Symphony Orchestra) is one of the most internationally successful Russian ensembles with a long history, led by outstanding conductors such as Vladimir Fedoseyev, and formerly by the recently deceased Gennady Rozhdestvensky. The Prague Philharmonic Choir is only five years younger than the orchestra founded in 1930, but they too have worked with conductors such as Abbado and Rattle. Opera-goers will be familiar with the soloists performing the choral works by Brahms and Dvořák – Schicksalslied (Song of Destiny) and the Te Deum, Anatolij Fokanov in particular, but young Zita Szemere has also been applauded at the Opera House since 2014. The partner of these excellent singers will be the British conductor, Jan Latham-Koenig, known primarily as an opera conductor.

The debut record of the Szandai Mátyás Quartet will be released by the BMC Records. This information is sufficient enough for music lovers – even those who aren’t yet familiar with the quartet – to discern that the formation plays exciting music. And not only is the music exciting, but so is the line-up. Bassist Mátyás Szandai, one of the most outstanding Hungarian musicians of his instrument, has played with the Dresch Quartet, the Tóth Viktor Trio, and as a member of the Balázs Elemér Group, in addition to participating in last year’s excellent recording, Bartók Impressions, with Miklós Lukács and Mathias Lévy. He has been working in Paris for some time now, where he met a Brazilian guitarist, a Cuban saxophonist, and a French drummer. Nelson Veras was discovered by Pat Metheny in 1994, a more than sufficient letter of introduction, and, alongside tenor saxophonist Ricardo Izquierdo, the fourth member is the self-taught painterdrummer Fabrice Moreau. These four striking musical cultures all point in one direction. Latin-Cuban ease combines with elegance, discipline, and virtuosity, and when the quartet takes the stage, one of Szandai’s own musical dreams will come true.

L.E.J / Source: Universal Music France

April 16 | 8 pm Uránia National Film Theatre – Ceremonial Hall

TCHAIKOVSKY SYMPHONY ORCHESTRA

SZANDAI MÁTYÁS QUARTET Photo: Krisztina Csendes

15


Kristjan Randalu, the Estonian jazz pianist born in 1978, is particularly drawn to crossing the boundaries between improvisatory jazz and classical music. This Baltic musician, with classical music training and parentage (his father, Kalle Randalu, is also a world-famous pianist), will perform Lost Pictures at an Exhibition based on Mussorgsky’s work, with the well-known, veteran saxophonist Dave Liebman, in Budapest. The project provides an exciting opportunity to become acquainted with Randalu’s unique musical world. We spoke to him about the “lost pictures”. What prompted you to take one of the most popular piano pieces of the classical repertoire to rework and arrange in 2018? Many, many years ago, while I was studying classical music, I practised Pictures at an Exhibition. The sheet music was there on my shelf, and the music was in my fingers. The work inspired a photographer friend of mine, and he took a picture intended to go with one of the movements; then it came to him that maybe it would be worth recreating the whole thing. He had the idea of a completely new series of pictures, for which – as he said – I would compose new music, based on the Mussorgsky work.

16

The idea stuck in my head, but I didn’t carry it out until later, when several things came together. I got in contact with Dave Liebman, whom I knew from much earlier, from my time in New York, and he suggested we play together again. I said: let’s play Mussorgsky, because by then I had ideas for it. I think he was surprised that I came up with such structured music. He thought we would just improvise a bit using certain motifs. Of course, the complete arrangement, the Lost Pictures at an Exhibition came into being only later, as did the idea for the first concert in Tallinn, where naturally the photographer who gave me the idea projected the images he’d made for the series.

KRISTJAN RANDALU / Photo: Gerhard Richter, Kaupo Kikkas

CONSTANT, REAL-TIME COMPOSITION


April 18 | 7.30 pm Budapest Music Center – Concert Hall

KRISTJAN RANDALU – DAVE LIEBMAN: LOST PICTURES AT AN EXHIBITION Featuring: Dave Liebman – saxophone, Kristjan Randalu – piano

We’re talking about a really popular work here, one with countless transcriptions and arrangements, so it must be a greater challenge to fill it with new life. What attracted you to this task? The original work takes about half an hour to perform. I didn’t add any new parts. I followed the original structure exactly, but I took the intervening promenades (the interludes between the original work’s movements) and reworked them into independent movements. My arrangement is now 60 or 70 minutes, more than twice as long as the original piece. Naturally, people have expectations and prejudices regarding such a famous piece, but the final result works in a way similar to jazz standards. The listeners recognize a theme here and there, and connect it with what they remember.

“I think Liebman was surprised that I came up with such structured music.” Although you came up with the arrangement yourself, Lost Pictures at an Exhibition is also a collaboration with Dave Liebman. How did you work together in practice? I drew on the useful experience from our earlier work together as I created the transcription. I didn’t want to put either of us in a situation that would be uncomfortable or unnatural. Although I had specific ideas for how to transcribe the structure and rhythm, I left plenty of space for Dave so that he didn’t have to adjust to any set musical material. At the premiere, he used only a soprano saxophone, which

restricts the melodies that can be played on it, but that doesn’t rule out a tenor saxophone being incorporated into the performance later on. My aim was to create a musical environment in which Dave felt he could add anything he liked, and in which we can also make music together. Some parts are more structured, or even follow the original completely, with minor alterations in rhythms or harmonies. But in our version, the promenades have become more open, broader units that provide an opportunity to improvise. Your most recent album, Absence, was released in 2018 under the ECM label. Both are perfect examples of how contemporary classical music and contemporary jazz have, in many cases, dovetailed inseparably. I came to jazz from a classical music background, and I soon realized that it was no use moving my fingers in the same way on the same instrument, because the final result is still different. These two musical worlds require a completely different approach and state of mind. Things I was able to execute in classical music didn’t always work out in jazz, especially during improvisation. Jazz is more demanding of a musician. For me, jazz is constant, realtime composition, and also I have to be really flexible in terms of the base material. In classical music, the job is to play what’s on the page. I soon realized there was a “gap” between the two worlds, and from then on my aim has been to bridge that gap. Playing Mozart is completely different from playing bebop. But I feel it’s not impossible to break down the wall between them. Endre Dömötör

MASTER OF THE SAXOPHONE Dave Liebman was born in 1946 in Brooklyn, New York. First he studied classical piano, then switched to the saxophone, and later also started playing the flute. Of his contemporaries, his greatest influence was John Coltrane, the saxophonist who created a style all his own. In the early 1970s, Liebman was already playing with Coltrane’s drummer, Elvin Jones; then he played in Miles Davis’s band; and in 1973 (like many musicians “across the pond” at the time), he recorded one of his first solo albums at the German ECM label. Besides his countless awards, his status as a master is shown by the fact that he has played with influential musicians, from Chick Corea to John Scofield, including many European performers.

17


Countless theories, different approaches and readings keep circulating about how Bach should actually be played. According to legend, when the composer himself was asked about the secret of his keyboard technique, he explained that there was nothing especially difficult about it: one simply had to play the right notes at the right time, in the right manner. Johann Sebastian Bach is the daily bread of young pianists just beginning their training; the small preludes, the two-and three-part inventions, and later, many of the preludes and fugues are part of their obligatory studies. After finishing with these – as András Schiff pointed out regretfully in his 1999 essay, Bach and the Piano – their relationship with Bach often comes to an end, and the German master’s works are rarely performed at their concerts, even though, as Schiff himself puts it: “A musician’s life without Bach

18

is like an actor’s without Shakespeare.” We might think that it is precisely because of the early compulsory practice, the many theories and approaches, or the diversity of execution methods that have been piled onto Bach-playing which can be held accountable for this tendency. And if performers attempt to find their own paths alongside these, or even in opposition to them, the self-anointed priests of Bach are quick to look upon them with suspicion or antipathy.

JI

BACH’S KEYBOARDS


April 11 | 7.30 pm Liszt Academy – Grand Hall

And not a word has yet been said about historically informed performance, of which the aforementioned Schiff says that certain circles would consider it a crime to play Bach’s music on the modern piano instead of the harpsichord or the intimate tones of the clavichord. Incidentally, Schiff recently mentioned that modern symphony orchestras no longer dare play the Brandenburg Concerti, for instance; after all, not even the Vienna Philharmonic has had this best-known series of orchestral pieces by the brilliant German composer on its programme since 1976. We might add that Péter Tfirst, concertmaster of the Franz Liszt Chamber Orchestra, expressed similar fears about the playability of the baroque repertoire.

J(I). S. BACH: GOLDBERG VARIATIONS April 13 | 7.30 pm Liszt Academy – Grand Hall

BALÁZS SZOKOLAY (PIANO) AND THE FRANZ LISZT CHAMBER ORCHESTRA

“A musician’s life without Bach is like an actor’s without Shakespeare.” The Budapest Spring Festival offers two excellent pianists, who not only dare to play Bach, but are most skilled in doing so, in spite of the fact that neither of them became exclusively Bach specialists. At first glance, Kim Ji-yong, known by his shorter stage-name, Ji, seems more like a pop star with his spiky hair and tattoos, but on 11 April, he will captivate his listeners at the Liszt Academy with Bach’s grandiose Goldberg Variations. Still only twenty-seven, this South Korean pianist played the Goldberg Variations on his debut album in January, 2018. Decades ago, it was also the first album of Glenn Gould, who wrote the following about the composition: “[This music] has, then, unity through intuitive perception, unity born of craft and scrutiny, mellowed by mastery achieved, and revealed to us here, as so rarely in art, in the vision of subconscious design exulting upon a pinnacle of potency.” Critics praised the vitality and intensity of Ji’s extravagant recording, and since we have quoted Gould, let’s quote Ji too, since he hasn’t shied away from describing his relationship with Bach either: “Why do I feel this inexplicable emotional connection to someone I have never met? […] Music, it’s a magical thing that allows everyone to connect with the authentic emotions that another soul chooses to express.”

Balázs Szokolay, the pianist performing two days later, needs no introduction to the Hungarian public; year by year he delights audiences with his imaginative recitals, memorable chamber concerts, and even as a soloist of concerti. For him too, Bach is daily food for the soul, and so it is no surprise that after his plan for autumn, 2016, during which he played the baroque master’s concerti for two, three, and four pianos, he now continues by playing the seven solo concerti that Bach left for posterity. The fact is that Bach’s music works well on any instrument, something the composer himself proved by writing these concerti; after all, these pieces from his years spent at the helm of the Collegium Musicum are transcriptions for keyboard instruments of earlier concerti written for other instruments. The question of why Bach did not write completely new works, is something that music historians are still puzzling over today, but when we listen to Balázs Szokolay and the Franz Liszt Chamber Orchestra conducted by Péter Tfirst, we will probably not be occupied with this question. Endre Tóth

PIANO OR HARPSICHORD? Bach’s manuscripts give little indication with regards to tempo, dynamics, articulation, phrasing, or ornamentation. Since we cannot reconstruct these, Schiff recommends we shouldn’t even try, since our audiences are made up of the people of today, and a performer is not playing for the public of Bach’s time. “A pianist should not be a slave, but rather a mediator and re-creator, almost the composer himself,” Schiff cautions performers. So does that mean we shouldn’t insist on the harpsichord and authentic instruments? Indeed we shouldn’t, so much so that one of the doyens of the historically informed trend, conductor Sir John Eliot Gardiner, says that the reason that Bach’s music is so brilliant is because it works just as well as on a didgeridoo and saxophone as it does on a baroque violin and oboe, and this variety is delightful. Bach’s keyboard concertos happen to be transcriptions of earlier pieces (violin concertos, oboe concertos, etc.), so the issues connected to the instrument and the timbre were probably not crucial to the composer, either.

19


TEMPERAMENTO UNGHERESE

Visitors to the Budapest Spring Festival will have the chance to indulge in a world premiere: the Concerto Budapest will play Leoncavallo’s Requiem, never before performed with a symphony orchestra, at the Pesti Vigadó. The reconstruction of the work spanned ten years, and was carried out by Jozsef Acs, the pianist and composer of Hungarian origin. At the Budapest concert, the piece will be conducted by his brother, Janos Acs, who resides in Italy, and whom the audience may be familiar with, not least as the conductor of the Three Tenors concert series. JANOS ACS / Photo: András Scharm

You’ve lived in Italy for decades. What role has Italian music and Leoncavallo played in your career? I grew up in a family that loved and understood music. My father was a cantor-schoolteacher, and my older brother was a child prodigy, whom Bence Szabolcsi called “the Hungarian Mozart”; he was admitted to the Liszt Academy at the age of 13, to the school for exceptional talents founded by Kodály. Unfortunately, life circumstances compelled us to leave Hungary in the 1970s. My brother became a pianist, organist, and composer. In Milan, I completed my university studies in singing, organ, and composition. As a child, I’d wanted to be a singer. Between the ages of 7 and 14, I sang in the children’s choir of the opera house, and, as a choir member, I heard the greatest singers of our time, from Piero Cappuccilli to Renata Scotto, as well as the young Domingo. When Mario del Monaco sang in Pagliacci in Budapest, I was so moved by his performance that this became one of my life’s most adored operas.

20

Why did you become a conductor in the end? In Italy, I realized that I would never be a first-rate singer. Since I wished to remain working in this field at any cost, I became a répétiteur. Then, I happened to win a répétiteur competition, the first prize of which was the chance to conduct one of Donizetti’s early operas. This assignment turned out so well that it launched my career, but I carried on working as a pianist in places like La Scala, La Fenice, and opera houses in Rome, Florence, and Genoa. I had the chance to meet the greatest conductors of the time, from Abbado to Carlo Maria Giulini, and Peter Maag, whose assistant I became. How did you come into contact with Pavarotti? As on so many other occasions in my life, Providence once again smiled upon me. Pavarotti’s first wife, Adua Veroni, with whom I’m still friends with today, was an artists’ agent. But she would only take on people who had first been heard


April 17 | 7.30 pm Pesti Vigadó – Ceremonial Hall

by her husband. Luciano came to see a performance where I was conducting Mascagni’s opera, L’amico Fritz, at the Pesaro Summer Festival. After act one, he summoned me and asked in amazement how somebody with a Hungarian name could have such an Italian temperament and skill in phrasing. After a few occasions where I played piano accompaniment for him, he suggested I conduct our first joint orchestral concert; I ended up conducting over seventy of his concerts all over the world. Not many people know that the idea for the Three Tenors concert series came from Hollywood-based Tibor Rudas, Frank Sinatra’s manager. He was the first to take such a show – and Pavarotti too – into a stadium, and the arenas were immediately sold out. After recovering from his illness, José Carreras would no longer perform in opera houses, but was willing to do concerts. That’s when these three marvellous people, Pavarotti, Domingo, and Rudas, came along, and thought up the concert series in order to prolong the life and career of this exceptional artist. The plan worked so well that Carreras outlived Luciano, and to this day he gives splendid concerts.

“In his operas, Leoncavallo used sections of the musical material, which remained incomplete as an independent work.” When did you first come across Leoncavallo’s Requiem? The reconstruction – both of the chamber and the orchestral versions – is the work of my brother. My role in this was that I knew Leoncavallo’s opera Zazà, which wasn’t one of his more successful works, but contains quite a few exceptional parts. I took it to my brother, who looked through it and began researching. Leoncavallo was born in Naples and buried in a small Swiss village called Brissago on the shores of Lago Maggiore. That is where my brother found the, albeit fragmentary, manuscript of the Requiem, but passages were extant from every movement of the work. Later, searching through material for the composer’s other operas, Zazà and Edipo re, he found those missing parts that fit perfectly into the manuscript. In his operas, Leoncavallo used sections of the musical material, which, for reasons unknown, remained incomplete as an independent work.

JANOS ACS AND THE CONCERTO BUDAPEST Featuring: Eszter Sümegi, Attila Fekete, Zsolt Haja – voice, Gábor Homoki – viola, Jozsef Acs – organ, Hungarian National Choir (choirmaster: Csaba Somos)

He was originally commissioned for the work in 1900, after the Italian King Umberto had been assassinated in Monza. Leoncavallo seemed a logical choice, because by then he was an extremely renowned composer of the age; Verdi was elderly and had already composed a requiem, so they couldn’t ask him for another. How did the version we’ll hear at the Pesti Vigadó come to be? The orchestral score exists thanks to the brilliance of my brother, and is the result of ten years of work. At the same time, I’d like to emphasize that every note in this version belongs to Leoncavallo! In Brissago, only the chamber version has been played, so the performance in Budapest will be a world premiere. The work was originally written not for a symphony orchestra, but for cello, double bass, and clarinet, in addition to the choir and three soloists. One reason is clearly that Italian composers admired and respected Verdi so much that no one dared attempt a similar work after him. But the drama of Leoncavallo’s piece cries out for a symphony orchestra version. After the world premiere, will you play the work anywhere else? On 5 September, on the twelfth anniversary of Pavarotti’s passing, we will present the work at the Luciano Pavarotti Municipal Theatre in Modena. Until then, I’ll be preparing for the Budapest concert, because the Concerto Budapest is a wonderful ensemble, and I’ll be working with them for the first time. But the most important thing is to make my brother happy, so he can hear the piece, the result of his work. We are both convinced that the Requiem should have a place among the greatest works in music history. Leonóra Mörk

SAVED FROM OBLIVION – FROM MOZART TO BARTÓK The most famous unfinished work in music history is Mozart’s Requiem, which has several reconstructed versions, the most famous being the work of Franz Xaver Süssmayr. Johann Sebastian Bach’s son, Carl Philipp Emanuel, inserted an annotation above the unfinished fugue in his father’s The Art of Fugue, explaining that the composer had died while writing it. Several musicians have written conclusions to this piece too, including the Hungarian Zoltán Göncz. Puccini’s Turandot should also be included in the list: the completion of the opera was cut short by the death of Leoncavallo’s contemporary, and the composer Franco Alfano provided the ending in 1926; this was the only version in existence until the premiere of Luciano Berio’s new version in 2002. Béla Bartók’s Viola Concerto was completed by one of his pupils, Tibor Serly, and he also supplemented the orchestration of the last 17 bars of the Piano Concerto No. 3.

21


Photo: Ismael Lorenzo

THE EVERLASTING DANCE He got his name from Sholem Aleichem, his fame from the musical, Fiddler on the Roof, but Tevye’s true creator was Eastern European history and the fate of the Jews spanning millennia. It’s time to revisit the family of this harried, yet life-affirming dairyman and his traditional community, now on the ballet stage. “They say you are a just and merciful God, why then does one have everything, and another nothing? Why do you give buttered bread to one, and nothing but trouble to another?” This is how Tevye, who first stepped before his readers in 1894, questions the resolutely inscrutable Almighty God, in a work penned in Yiddish by the great writer, Sholem Aleichem. The world of Tevye the dairyman – who is equally blessed with daughters and problems, who is forced to experience both the challenges of the modern world, as well as medievally dark prejudices and passions – is intimately familiar to us here in Central and Eastern Europe. We understand his humour, we recognize the impossible life situations, and his historical tragedy is ours personally, or at least that of our neighbours.

“They persuasively conjure up the threatened, then obliterated, microcosm of the Eastern European shtetlekh.” How much can those in fortunate Switzerland understand of all this? Well, if the Ballett Theater Basel’s performance, premiered in autumn of 2015, is anything to go by, then it is a surprisingly good deal. Richard Wherlock, the British choreographer leading the company since 2001, his

22

multinational creative team, the composer Olivier Truan, and the splendid Swiss klezmer band, Kolsimcha, persuasively conjure up the threatened, then obliterated, microcosms of Anatevka and Boiberik, and the Eastern European shtetlekh (small towns with large Jewish populations). This story, told through contemporary dance, offers the concentrated and intense experience of delight, happiness, and joie de vivre to the audience just as much as it shows sorrow and tragedy. For as in the stories by Sholem Aleichem, or in Bock, Stein, and Harnick’s world-famous musical, the Basel Tevye, together with the life of his family and community, claims a place on stage with tension and reconciliation, with embraces and separations, with the great unending dance of the generations. It is a dance in which, as we know, there is always a special role for tradition and the system of customs which, depending on how you see it, can be a stabilising force or a veritable shackles. Just like Aleichem, Richard Wherlock, the Bristolborn, world-renowned star of the dance stage, is able to find and show the universal in the local, to go beyond the folky genre to find the series of forever reoccurring human moments that link us all together. Ferenc László


April 10 | 7 pm Erkel Theatre

BALLETT THEATER BASEL: TEVYE Featuring: Kolsimcha The members of the ensemble: Olivier Truan – piano, Michael Heitzler – clarinet, Simon Girard – trombone, Barak Mori – double bass, Christoph Staudenman – drums Music: Olivier Truan Set: Bruce French Costumes: Catherine Voeffray Animation: Andreas Guzman, Bruce French, Rubén Bañol Herrera Lighting: Jordan Tuinman Dramaturgy: Hans Kaspar Hort, Bettina Fischer Choreographer: Richard Wherlock

US AND THEM Belonging to a supportive community, while at the same time haphazardly becoming separated from another: Aleichem’s stories and the stage adaptations based on them have all shown this eternal and collective human experience, which has so often erupted into murderous violence over the course of the centuries. Yet this does not necessarily have to be the case: this deeply humanist message can be read into both the literary version of Tevye and his Anatevka coreligionists, as well as into the ballet version. Moreover, to a great extent, this benevolent inspiration is the secret to the century-long success of the story: the failure to live side-by-side in peace can never invalidate the idea of peace together.

Bekapcsol. TRAFÓ KORTÁRS MŰVÉSZETEK HÁZA TRAFÓ HOUSE OF CONTEMPORARY ARTS 1094 BUDAPEST, LILIOM UTCA 41. WEB: TRAFO.HU | +36 1 215 1600 KÖVESS MINKET: @TRAFOHOUSE

19


Photo: Warren Woo

PRESENTING ALL THE BEAUTY OF VERTICAL DANCE With their special technique of dancing using climbing technology, they have danced on countless bridges, historical buildings, and modern skyscrapers over the years. They debuted in Hungary two years ago on the glass wall of an office building on Kálvin Square, and now, BANDALOOP is back, but this time with a traditional stage performance. We talked to Thomas Cavanagh, the Executive Director of the American company, about this new piece focusing on the fragility of human relationships. After your highly successful Budapest stunt in 2017, you’re returning to our capital city with a new performance. Moreover, this performance of STRINGS will be its European premiere. You constantly travel the world, yet it seems that Budapest plays a more favoured role in your lives. We like being here. We love Budapest. Over the course of the 28 years since the troupe was founded, we’ve fallen in love with many cities, but we don’t return to all of them. The year before last, we presented a “performance art”-style, surprise production, stretched cables over one of the office buildings on Kálvin Square, and danced on the glass wall and the roof. I have very fond memories of this. After the show, once we were back on terra firma, I started chatting with an elderly gentleman who told me how desperately Hungarians awaited the Americans to come and save them from the Soviets after the 1956 Revolution broke out. Jokingly, he remarked: finally, you’ve arrived, after all these years!

24

Might we consider the Kálvin Square open-air show as a kind of preview or taste of what’s to come in the performance of STRINGS? It’s a fact that Hungarians have already had a taste of what BANDALOOP is all about. But with this invitation to the festival, we wanted to show a completely different segment of our skills and our repertoire. The unusual, spectacular street formula is an effective means of building public interest, of luring the audience into the theatre. But STRINGS follows a score different from our open-air performance; it is a different kind of construction. It will be closer to a traditional contemporary dance performance. We’ll be presenting a piece now which is longer, both in its musicality and choreography, and much more refined in atmosphere, with a timely theme and a significant message.


April 6 and 7 | 8 pm Müpa Budapest – Frontage

BANDALOOP

Horizontal to vertical, or the new perspective of dance April 6 and 7 | 8.40 pm Müpa Budapest – Festival Theatre

BANDALOOP: STRINGS Will you be performing it on or in Müpa Budapest? With BANDALOOP, you never know. STRINGS will include vertical dance as usual, along with our customary harnesses and ropes, but basically we’ll be dancing with them on the stage. The performance will actually start outside the building, on the walls of Müpa, thus drawing people into the building. We’d like to present all the beauty of vertical dance by opening up Müpa that day, and reinterpreting the space through dance.

“We open up Müpa, and reinterpret the space through dance.” You have dancers jumping through the air and performing astounding spectacles; you have conquered countless buildings, Gothic cathedrals, bridges, and skyscrapers. After all this, wouldn’t a classical stage production be a step backwards? That’s not how we see it at all. Although we are known predominantly for our spectacular open-air shows, we’ve worked a lot inside theatres too. For instance, five years ago we danced on an enormous 150-metre high skyscraper in Providence, and two years ago we returned to conquer a much smaller, 30-metre building, where we could give a more intimate performance. Before the show, everyone asked why we didn’t go back to the skyscraper that posed such a challenge. But this performance fascinated people even more. Our work is still art, and it is primarily about movement, dance, and choreography, not about extremes.

STRINGS essentially examines human relationships and their fragility in our world which seems increasingly more divided. Are we in for a political dance performance? Strings will be important elements of the performance, both literally and metaphorically. We’d like the people in the audience to discover common threads – the heartstrings they share in common, if you like – with the person sitting next to them, and to discover themselves in the performance. In the world of social media, we’re increasingly living in our own echo chambers, and we’re surrounded by increasingly higher walls. One of the things we’d like to achieve with STRINGS is to break out of this lack of empathy, to recognize that suffering and problems exist beyond our immediate environment. Let’s be staggered by the knowledge that there’s another world out there. We believe in the role of art as mediator.

Performed by: Virginia Broyles, Becca Dean, Melecio Estrella, Rachael Lincoln, Courtney Moreno, Jessica McKee, Roel Seeber, Jessica Swanson Featuring: Accord Quartet The members of the quartet: Péter Mező, Csongor Veér – violin, Péter Kondor – viola, Mátyás Ölveti – cello Music: Gabriel Prokofiev Lighting: Jim French Costumes: Jessica McKee Choreographer: Amelia Rudolph and the company Assistants to the artistic director: Melecio Estrella, Rachael Lincoln Artistic director: Amelia Rudolph Executive producer: Thomas Cavanagh

Earlier, you mentioned the music of the piece: the composer is Gabriel Prokofiev. Does he have anything to do with the great Russian composer? He certainly does. He is Sergei Prokofiev’s grandson. He’s inherited the talent, but the genre is slightly different: in addition to being a composer, Gabriel is a DJ and a music producer as well. With him, we’re continuing our tradition of commissioning every composer who works with us to write new music for the respective performances. We’re also keeping our custom of dancing to live music. In fact, we’re going to include local forces as well: the Accord Quartet, made up of excellent Hungarian musicians, will play at our Budapest performances. Adél Hercsel

THE EDITOR RECOMMENDS Hovering between night and day, Minuit (Midnight) is the creation of the charismatic acrobat and performance artist Yoann Bourgeois. His new production comprises experiments in physics made into short scenes and strung together. Variations on falling, juggling horizontally, a machine that creates zero gravity, dancing on the stairs – all on the same evening. April 19/20 | 8 pm Trafó House of Contemporary Arts

YOANN BOURGEOIS: MINUIT (MIDNIGHT) 25


“This is how things come to pass in the world,” one of the princes is supposed to have said. “Blood flows one way in life and another way in song, and one never knows which flow is the right one,” writes Ismail Kadare, the greatest Albanian writer, in his book on Kosovo. Let us hope he lives long enough to receive the Nobel Prize, which he highly deserves. One of the most important stereotypes linked to the Balkans is perhaps violence and passions – the strange coupling of blood and song. Indeed, this not-so-large geographical region is a crucible not only for wars, but also for great cultural achievements, such as: the kolo dance; Sevdah music and Albanian polyphony; the novels of Kadare, the Croatian Miroslav Krleža, and the Serbian Aleksandar Tišma; along with the films of the Macedonian Milcho Manchevski and the Serbian Emir Kusturica. The PONT Festival, which started two years ago, focuses each year on presenting the treasures of the world’s various regions, and in 2019 will set out to explore a region that, although close to us in Hungary, is yet to be explored in detail. Presenting the Balkans is both easy and difficult for the same reason: they are nearby, so we think we are familiar with them and know all about them. But one of the strengths of the Balkans lies in their inscrutable quality. It is rare to find such cultural variety in such a small region, and of course this is primarily due to the turbulence of its history. The overall picture is influenced by religious fault lines, with Catholic inhabitants at the western edge, and Orthodox and Muslims elsewhere. Another determining factor is the varying degree of the Turkish-Ottoman-Byzantine influence, which in some areas lasted five hundred years, but barely touched others. Not long ago, certain regions were still one country, namely, Yugoslavia, where the same television programmes were watched, and people raved about the same stars, while other places, like Albania, were cut off from the rest of the world for half a century.

26

All this diversity is reflected in the traditions of the Balkan region on the UNESCO World Heritage List, and many of these stories would fill a novel in themselves. Take for instance the north Macedonian Štip: here, on 22 March each year, they commemorate forty Christian martyrs – Roman legionaries who converted to the new faith, and were executed in 320 in Sivas (known as Sebaste in ancient times) in present-day Turkey. Each year, the inhabitants of Štip ascend the peak of Isar hill next to the town, have picnics, and practice many customs related to the number forty: they are supposed to collect forty stones on the hill to ensure a happy marriage and have to shake hands with forty acquaintances. A gift-exchanging tradition at the end of winter, the Martenitsa, is held on the first day of March in Romania, Moldova, and Bulgaria, as well as the country whose new official name, since February 2019, is North Macedonia. The Macedonians are linked to Turkey by the Muslim spring custom of Hıdırellez, held from the evening of 5 May to the next day. This Hıdırellez is the same as the Balkan Gypsy feast familiar from a famous song, the Ederlezi, and is perhaps the most ethnographically complex group of customs – including gastronomy, music, and handicrafts – which is both Muslim (the days honouring Hızır and Ilyas) and Christian (since it falls on the same day as the feast of Saint George), and is celebrated in its own way by many folk, from Turks to Gypsies, Albanians to Bosnians.

KÁLMÁN BALOGH / Photo: Zsófia Raffay

A LAND OF BLOOD AND SONG


April 12–14 Várkert Bazár

PONT FESTIVAL

Breathing heritage

April 12 | 5 pm Spring welcoming busó walk April 13 | 11 am Children and family programmes Film screenings / Exhibitions / Dance instuction Vilmos Gryllus’s concert for children | 4 pm Tune In – A fairy-tale concert | 7 pm Albanian Iso-Polyphonic Choir | 8.30 pm Ágnes Herczku, Szilvia Bognár, and Nikola Parov April 14 | 11 am Children and family programmes Film screenings / Exhibitions / Dance instuction Vilmos Gryllus’s concert for children | 4 pm Tune In – A fairy-tale concert | 7.30 pm Kálmán Balogh and the Dezső Fitos Company

The music of the region is interwoven by the traditions of polyphonic singing: the fascinating Albanian men’s polyphony, and as a counterpoint, the polyphonic songs of the world famous Bistritsa Babi, consisting exclusively of women from Bistritsa in Bulgaria. The Albanian tradition is presented by its most important exponents, the Albanian Iso-Polyphonic Choir, while Ágnes Herczku, Nikola Parov, and Szilvia Bognár introduce us to Bulgarian polyphony. Other a cappella genres are the Macedonian Glasoechko, and the Dalmatian klapa.

“One of the strengths of the Balkans lies in their inscrutable quality.” Round dances are common throughout the entire region. The best known is the kolo, which features on the UNESCO World Heritage List, and is perhaps the easiest of the Balkan round dances to learn. When it comes to handicrafts, in addition to Bosnian Zmijanje embroidery and Bulgarian Chiprovtsi carpet weaving, participants can learn, or simply admire, the traditions of the Hıdırellez spring feast, the Turkish Karagöz shadow puppetry, Croatian gingerbread decorating, and egg-painting. Naturally, we can’t leave out Hungary’s own snippet of the Balkans: the Šokci Slavic custom, from the Mohács region, of bidding farewell to winter, known as the Busójárás, which is also on the UNESCO World Heritage List. The festival begins with a throng of masked “busó” figures who greet spring. At the weekend, participants can practise the techniques of making the busó masks. Upon seeing how colourful the programme is, it seems like the UNESCO World Heritage List was invented expressly to provide the base for an exciting family festival. Balázs Weyer


LAURA GIBSON

FREE MUSIC UNDER THE OPEN SKY Twenty-three concerts, including well-known international performers, the crème de la crème of Hungarian pop, and exciting newcomers: between the 5th and 22nd of April, get ready to spend your early evenings in the heart of Budapest at the Akvárium Spring Terrace in the company of outstanding open air music. This established series of free concerts kicks off (or “marches in”) on 5th April, with a gig by the super trendy Meute techno marching band – a German wind and percussion band that adapts electronica hits for brass band. This year too, the main attraction of the Spring Terrace is acoustic concerts. The early time slots at the weekends will first be filled by the lead singers of popular bands doing solo acoustic stints: Csaba Czeglédi, the singer-guitarist of Run Over Dogs, who plays desert rock; Henri Gonzo from Fran Palermo; and then, the following weekend, the amazing folk performer Duke Bluebeard; and the increasingly popular alternative pop band, The Anahit, provide plenty of variety.

Tamás Molnár (Jetlag), Gergő Szakács (Follow the Flow), and Márk Járai (Halott Pénz) all show their talents as solo artists. The Pécs-based Irish musician Ian O’Sullivan performs with his trio (The O’Sullivan Three), and his fellow band member from Mongooz And The Magnet, Magnus Måløy, the Norwegian singer-guitarist, likewise from the Mecsek foothills, is also playing. There’ll be another “genuine” foreign performer too, Laura Gibson, the American artist whose indie folk albums just keep getting better. The concert series will come to a close with András Szekeres and Attila Barbaró, who will perform acoustic renditions of songs by the Junkies.

The lead vocalists of other excellent bands also grace the stage: Zita Csordás, the singer-guitarist of the dreampop band, Mayberian Sanskülotts, who released a new album this year; and Soma Nóvé, who sings with Middlemist Red. Róbert Bérczesi, who leads Hiperkarma, will perform his one-man project Én meg az Ének (Me and the Song), but there’ll also be concerts where two members of a line-up will be present. The duos Szendrői & Tóth from Elefánt; Barbi & Jancsó from Blahalouisiana; the Lázár Brothers from Esti Kornél, debuting their single; and members of the band MŌRK (The Papayazz), will perform with their popular acoustic duo sets. Odett even has an extra programme planned: her special guests will be the talented young street musicians familiar from her vlog initiative #ZenélAzUtca.

Endre Dömötör

28

April 5–22 Akvárium Klub

AKVÁRIUM SPRING TERRACE April 5 April 6 April 7 April 8 April 9 April 10 April 11 April 12 April 13 April 14 April 15 April 16 April 17 April 18 April 21 April 22

| | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | | |

7 pm 5.30 pm 7 pm 11 am 5.30 pm 7 pm 7 pm 7 pm 7 pm 7 pm 5.30 pm 7 pm 5.30 pm 7 pm 11 am 5.30 pm 7 pm 7 pm 7 pm 7 pm 7 pm 11 am 7 pm

Meute Szabolcs Czeglédi (Run Over Dogs) Anne Shirley Supersad Farkasházi Réka és a Tintanyúl Henri Gonzo (Fran Palermo) Soma Nóvé (Middlemist Red) Szendrői & Tóth Duo (Elefánt) Tamás Molnár Gergő Szakács Acoustic Robi Bérczesi Magnus Måløy (Mongooz And The Magnet) Odett10 Acoustic Barbi & Jancsó (Blaha Acoustic) Duke Bluebeard Fruzsina Kovácsovics The Anahit The Papayazz Márk Járai The O’Sullivan Three Laura Gibson Lázár Brothers (Esti Kornél) Rutkai Bori Banda Szekeres × Barbaró

Profile for Budapesti Tavaszi Fesztivál

BTF magazin 2019  

BTF magazin 2019  

Advertisement