Bizalom és bátorság 2019. jubileumi különszám by Boldogasszony Iskolanővérek

Bizalom és bátorság A Boldogasszony Iskolanővérek lapja

2019. különszám

JUBILEUM 160

Csak ez a Szentlélektől kapott hit, szabadság és szeretet

tehette képessé a nővéreket arra, hogy a kuláklisták, később pedig Kádár ördögi rendszerében is olyan világot teremtsenek, amelyről évtizedek múltán is a tisztaság, a nyugalom, a fegyelem, a hit jut az eszünkbe. Köszönjük nektek, köszönjük a már eltávozottaknak! Ezekben az évtizedekben a szerzetesség nem, hogy nem elismert, nem is látszik, hogy valaha létezett.” Rubovszky Rita

beköszöntő

Kedves egykori Tanítványok, kedves Barátaink!

ogadják, fogadjátok szeretettel a Bizalom és Bátorság rendkívüli számát, mely a 2019. április 27-i jubileumi nagytalálkozó gyümölcse. Oly gazdagító volt ez a nap, hogy érdemes újra felidézni az elhangzottakat, fotók által ismét átélni a szép pillanatokat. Közreadjuk azokat az írásokat is, melyekben egykori svetitses, patronás és karolinás tanítványok megosztják, hogy mit jelent számukra az, hogy iskolanővéri iskolába jártak. Hálásak vagyunk ezekért az őszinte tanúságtételekért, melyek egyaránt szólnak az átélt örömekről és nehézségekről. Megerősítenek bennünket abban, hogy Isten gondviselő szeretettel vezet minket életünk során. Ugyanakkor ezek a vallomások értékes történeti források is, örökséget adnak át az új nemzedékeknek. Mi, iskolanővérek, a hozzánk kapcsolódó egykori tanítványok, tanárok, jelenlegi munkatársak, a rend társult tagjai megélhettük április 27-én, hogy ös�szetartozunk, és ez a kötelék örömmel, erővel tölt el bennünket. Szeretnénk ezt a köztünk lévő egyedi, sajátos közösséget erősíteni a jövőben is. Szorgalmasan bővítjük az adatbázisunkat, hogy minél többekhez eljussanak hírleveleink, a Bizalom és Bátorság újság, és jövőre még többen értesülhessenek az öregdiák nagytalálkozóról. Az idei jó tapasztalat alapján ugyanis, amikor közel hétszázan ünnepeltünk együtt, hagyományt teremtünk: minden év húsvéti nyolcadában szombaton egész napos találkozóra hívjuk Önöket, Titeket. Délelőtt az egyes osztályok tarthatnak találkozót, délután pedig közös programokon és szentmisén vehetünk részt. 2020-ban tehát április 18-án újra találkozunk! Végül szeretettel hívom fel a figyelmet arra, hogy a www.iskolanoverek.hu honlapon a videotárban megtekinthető az április 27-i ünnepről készült hatperces összefoglaló videó, valamint az a harmincnégy perces film a Boldogasszony Iskolanővérek küldetéséről, melyet a nagytalálkozón mutattunk be. Budapest, 2019. június 20-án, alapítónk, Boldog Terézia anya 222. születésnapján szeretettel és tisztelettel: Lobmayer M. Judit tartományfőnöknő

Ha szeretne értesülni híreinkről,

részt venni programjainkon, iratkozzon fel hírlevelünkre honlapunkon:

www.iskolanoverek.hu

ünnepség

Az összetartozás örömében Jubileumi napunk

Boldog Gerhardinger Terézia anya Csajághy Sándor csanádi püspök kérésére 1858. október 1-jén hat nővért küldött Temesvárra. Itt és ekkor kezdődött az a közös történet, ami 160 esztendeje tart, és fűz össze szerzetesnővéreket, világi munkatársakat és diákokat. Idei tanévünkben már eddig is sok szép programmal emlékeztünk meg az évfordulóról. De jeles tanévünk leginkább várt napja április 27-e volt. Ezen a szombat délutánon mintegy hétszáz hajdani tanítványunk érkezett vendégségbe a Patrona Hungariae falai közé.

z eseményt lázas készületek előzték meg. Úgy alakítottuk, hogy ez a nap valóban a találkozásé legyen. Volt diákjainkon kívül, akik az elmúlt évtizedekben a debreceni Svetitsben, a budapesti Patronában, illetve a szegedi Karolinában érettségiztek, jelen volt minden nővérünk, jelöltjeink, iskoláink igazgatói. Sok hajdani, illetve jelenlegi tanárunk is eljött. És velünk voltak mostani növendékeink közül is többen. Segítő kezükre nagy szükségünk volt. A délután folyamán vezetett sétákon lehetett részt venni. Nővérek, illetve az épületet jól ismerő tanárok vitték körbe a jelentkezőket. A sétára indulók felidézhették, hol volt a régi bejárat, merre volt Anzi néni büféje, meddig tartott a rendszerváltás előtt használt épület, s milyen ma a hajdani diákok által nem ismert szárny a gyönyörű kolostorkerttel. És nem utolsó járhattak abban a teremben, ahol Kodály Zoltán beszélt az akkori patronásoknak. Az egyik séta során az is kiderült, hogy többen eljöttek azon hajdani diáklányok közül, akik találkoztak a zeneszerzővel. A sétát követően nosztalgiaórákra ülhettek be a vendégek. Csengő jelezte az órák kezdetét és végét. Húsz nővér vállalta a tanítást. A teljesség igénye nélkül: Caritas nővér magyarórát, Dominika nővér fizika-, Emerica nővér földrajz-, Irén nővér népének-, Krisztina nővér matematika-, Márta nővér hittan-, Szaniszla nővér biológiaórát tartott, Julianna nővér pedig a délvidéki misszióról mesélt. A legtöbb óra természetesen rendhagyó volt, de például Krisztina nővér komoly logikai feladatokkal is készült. „Padtársaim” férjei e-mailben küldték el

a megoldást, ami nagy derültséget okozott. E nem túl szabályszerű eljárás néhány évtizeddel ezelőtt több okból is elképzelhetetlen lett volna. A nosztalgiaórák után következett az ünnepi gálaműsor a Patrona dísztermében. Johann Sebastian Bach fugája a Magnif icat témájára csendült fel először a kápolna régi orgonáján Lobmayer Ilona (volt tanítvány) tolmácsolásában. Németh M. Luca nővér köszöntötte az egybegyűlteket és kérte fel Lobmayer M. Judit tartományfőnöknőt, hogy tartsa meg ünnepi köszöntőjét.

Lobmayer M. Judit nővér és Rubovszky Rita

Judit nővér e szavakkal üdvözölte a vendégeket: „Szeretnénk, ha ez a mai ünnepnap egyben kezdet is lehetne. Megerősödve az összetartozás örömében, megtalálnánk az útját annak, hogy azt a különleges kapcsolódást, amit a közös gyökerek jelentenek, ezután többször, többféle módon megéljük. Ezért indítottuk el a Bizalom és Bátorság című lapunkat, ezért igyekszünk építeni az adatbázist, és ezért találtuk ki ezt a mai találkozót is. Még éppen húsvét nyolcadában vagyunk, amikor az Evangéliumban minden

NOSZTALGIAÓRÁK

Osztozóóra Ildikó nővérrel

nap találkozunk azzal a mozzanattal, hogy amikor a tanítványok egybegyűlnek, egyszer csak megjelenik Jézus. Azt kívánom mindnyájunknak – nővéreknek és vendégeknek egyaránt – , hogy ma megélhessük, hogy közöttünk megjelenik Jézus… Legyen áldás a mai napon, legyen áldás az életünkön!” Judit nővér szavai után a Patrona Hungariae művésztanárai Massenet Meditáció című darabját adták elő. Varga Rita hegedült, Scholz Erika hárfán játszott. Ezt követően Rubovszky Rita, a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont főigazgatója, vendéglátónk és egykori diákunk mondta el ünnepi gondolatait, és tolmácsolta annak a huszonöt hajdani tanítványunknak a reflexióit, akik bizalommal válaszoltak körkérdéseinkre. A főigazgatónő ezekkel a mondatokkal kezdte beszédét: „Behunyom a szemem, május van. A Patrona udvarán harsogóan, zölden virágoznak a fák, az iskolára azóta sem érzett különös csend borul, delet harangoznak, mi felállunk s felcsendül az Úrangyala. Az énekszó betölti a megszentelt falakat, a megszentelt életeket s akkor, ott, megszentelt falak s megszentelt életek között átlényegül az idő. Ha nekem azt mondják Patrona, még most nyolc év igazgatóság után is ez az első íz, illat, amit érzek. Hit, béke, szilárd tudás összesűrített pillanata, ami azóta is tart, megtart engem, titeket, mindnyájunkat.” Rubovszky Rita ezt követően az elmúlt 160 év három nagy szakaszát jellemezte. Az 1858-as alapítástól 1945-ig tartó időszakról így beszélt: „A nővérek a magyar ugar ínségében, a nem magyar ajkú és nem katolikus közösségekben is vállalták a katolikus leánynevelést, nagy társadalmi elismertséget szerezve. Terézia anya lányai nem Budapes-

Biológiaóra Szaniszla nővérrel

Fizikaóra Dominika nővérrel

Földrajzóra Emerica nővérrel

Szakrális tánc Kinga nővérrel

Magyaróra Caritas nővérrel

ünnepség

ten, nem a Dunántúl vagy a svábság katolikus falvaiban telepedtek le. Misszióba mentek a móriczi Barbárok földjére, a németajkú Temesvárra, a református Debrecenbe, Szegedre, ahol az alapítás évében 1873-ban a kolera és a gabonaválság az Alföldre az egyik legsúlyosabb időszakot hozta. Ezek a gyökereitek, bizalom s bátorság, elmenni misszióba oda, ahová nem racionális, ahol nem vagyunk feltétlenül kulturálisan otthon.” Az igazgatónő a második nagy szakaszról, a kommunista időszakról így emlékezett meg: „Amikor a nővérek igent mondtak a Svetits Intézet és a Patrona gimnáziumának működtetésére, vállalásuk Noé küldetéséhez és Mária igenjéhez hasonlított. Vállalták a társadalmi szégyent, az esetleges megkövezést, kiközösítést.” Beszélt a

rend mártírjairól is, azokról, akik internálótáborban szenvedtek és azokról, akik népiskolai tanítóként nem maradhattak a rend két gimnáziumában. De ahogyan Noé bárkája sem, úgy a szerzetesi élet, a Patrona és a Svetits sem süllyedt el. Sőt a nyolcvanas évek sok hivatással ajándékozta meg a közösséget. Így a rendszerváltást követően újraindíthatták a szegedi és a makói iskolát, és missziót alapítottak Erdélyben, Bánátban és a Mátraalján. „Csak a gyökereket ismerve értjük meg, hogy mi adta a bátorságot mindehhez” – emelte ki a főigazgatónő. Majd a jelen, a harmadik korszak kihívásairól is beszélt: „Hiszen olyan korban élünk, amelyben a szerzetesség nem üldözött, nem is egzotikus.” A nővérek ma olyan világban mutatnak példát, „ahol a Gonosz a közömbösség, a fogyasztás, az azonnal elérhető, előre gyártott, könnyen emészthető információk, értékek, tudás képében kísért.” Rubovszky Rita háláját fejezte ki mindezért a sok vállalásért. Jeney Mária egykori svetitses diák visszaemlékezésével zárta beszédét, aki Diri bácsi idézte. „Ha meghaltok és Jézus megkérdezi, hova jártál iskolába és azt mondod, a Svetitsbe (vagy ma már a Patronába, Karolinába, Szignumba), Jézus azt fogja mondani: meglátszik!

ünnepség

A főigazgatónő beszéde után a nővérek hálaadó imádság keretében mutatták be az jubileumi év logóját és magyarázták el annak sokrétű jelentését. Ezt követően lépett fel a szovátai misszió énekkara, a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar. Vezényelt Nagy M. Vera nővér, Czakó Gabriella társult tag és Lokodi Anna, aki volt növendékből lett karvezető. Vera nővér néhány szóban rávilágított arra a fontos tényre, hogy a Magyar Tartomány bölcsője Erdély. „Ahol csak járunk, még ma is, mindenhol találkozunk olyanokkal, akiknek a családjából volt valaki, aki kötődött a nővéreinkhez.” A hangverseny nagy sikert aratott. Talán mindannyiunk nevében írhatom: a fekete-piros ruhás székely lányok tiszta hangja és tekintete sokáig kísér még bennünket.

felállított fűtött sátorban vacsorázni lehetett és egy pohár sör is járt mindenkinek. Ez utóbbit a Rizmajer Sörfőzde szolgáltatta. Kedves érdekesség, hogy a sörfőzde tulajdonosa és felesége – Rizmajer József és Noémi – piarista és patronás diákként a Patrona tánciskolájában ismerkedtek meg. Ma már boldog nagyszülők. Lehetőség nyílt a nővérekkel személyesen is beszélgetni, időszaki kiállításokat megnézni, kicsit nosztalgiázni az Örökség elnevezésű szobában régi képek és tárgyak között. És lehetett üzenni az egykori iskoláknak. Egy maroknyi csapat, ma már tanárok, orvosok pedig Sasa nénit (a Patrona hajdani tornatárát, Kovácsné Lövey Sárát) fogták körbe hosszú időre, aki a régi közvetlenségével csalt mosolyt az őt hallgató „lányok” arcára. A gálaműsor befejező részében lehetett megE nem szokványos, de lélekemelő nap esti imádtekinteni Ducki Witek, Vankó Bence és Hernádi sággal zárult. Jó volt együtt lenni. Sokfélék voltunk, Zsolt filmjét, amely által az iskolanővérek szol- sokféle korosztályból, életállapotból és hivatásból. gálatának mind a hat helyszínébe bepillant- Ami közös volt, azok a gyökereink, a hálánk és az hattunk. „Az a feladatunk, hogy a neveléssel öröm, amit ez a nap mindannyiunknak adott. lehetőségeket teremtsünk. Terézia anya azokhoz Koncz Veronika küld ma is minket, akik lehetőségek szűkében vannak” – fogalmazta meg a filmben nagybecskereki misszió egyik tagja, az ott működő leánykollégium vezetője Koncz M. Julianna. Az est további része a köteletlen és örömteli együttlétről szólt. Várhegyi Rózsika (a Patrona hajdani tánctanára) nosztalgia-tánciskolát tartott. Majd megérkezett a nagy jubileumi torta és a Spárga zenekar teremtett egy kis házibuli jellegű hangulatot. Az iskolaudvaron

beszéd

„Köszönet a megszentelt életekért” Rubovszky Rita, a Patrona Hungariae Iskolaközpont főigazgatójának beszéde

edves Judit nővér, kedves tanácsos Nővérek – Kinga nővér, Irén nővér –, kedves ünneplő Nővérek, kedves hajdani Diákok, kedves Kollégák, Vendégeink! Behunyom a szemem, május van. A Patrona udvarán harsogóan, zölden virágoznak a fák, az iskolára azóta se érzett különös csend borul, delet harangoznak, mi felállunk s felcsendül az Úrangyala. Az énekszó betölti a megszentelt falakat, a megszentelt életeket s akkor, ott, megszentelt falak s megszentelt életek között átlényegül az idő. Ha nekem azt mondják Patrona, még most nyolcévnyi igazgatóság után is ez az első íz, illat, melyet érzek. Hit, béke, szilárd tudás összesűrített pillanata, amely azóta is tart, megtart engem, titeket, mindnyájunkat. Judit nővér álma szerint kettős ünnepre gyűltünk ma össze. Ünnepünket a Boldogasszony Iskolanővérek magyarországi letelepedésének 160. évfordulójához kötjük, de igazából a megszentelt élet, a szerzetesség ünnepe ez a mai. Másodsorban pedig ünnepeljük a ti megszentelt életetek gyümölcseit, magunkat, hajdani diákokat, hiszen minket hívott el Judit nővér erre a jubileumra, minket, akiknek nevelésére Ti, a nővérek Máriát követve valamikor az első szeretet Magnificatjában igent mondtatok. Az egyház történelmében évszázadok teltek el úgy, hogy a közvélekedés szerint a szerzetesek kimondva-kimondatlanul egy minőségibb létformát képviseltek, mint a világiak. A keresztény világban köztisztelet övezte őket még akkor is, ha éppen Terézia anya működésének idején szekularizálódik Európa. „Mily nagy áldás az iskolanénék behozatala városunkra nézve, tanusítják a szülők s gyermekek. Oly nagy számmal jelentkeznek a gyermekek, hogy az iskolai helyiségek már nem elégségesek azok befogadására 16-18 éves hajadonok kivánnak fölvétetni

s pedig az első osztályba, csakhogy a kedves nénék körében lehessenek s tőlök valamit tanulhassanak...” – tudósít 1858 őszén az iskolanővérek temesvári érkezéséről a Religio című folyóirat.

Az iskolanővérek növendékei a temesvári zárda kertjében

„Ki hinné, hogy ily változatos és ily közvetlen egy apácaélet! Mennyi derű, mennyi bűbáj, mennyi öröm és megelégedettség él ott s mily közvetlenül őszinte emberek azok!” – írja egy 1942-es szegedi könyvismertető. Majd egy másik 1930-ból: „Ki gondolná, hogy az apácasors az akaratzsenik sorsa: küzdés, törtetés, harc, egy nagy cél szolgálata, melyben nincs más segítség, mint a mindent magához ölelő krisztusi kegyelem. A nálunk 15 házban 8 és félezer leánygyermeket a jövő Magyarország anyáit nevelő szegény iskolanővérek rendalapítójának élete már ezért is érdekel minket, ha azonfelül e szentéletű apácának egyéni varázsa, zsenialitása és szervezőtehetsége nem bilincselne le.” Talán akkor érthetjük meg leginkább ezt a 160 évet, ha három részre osztjuk. Az 1945-ig tartó időszakban az iskolanővérek a tényleges magyar ugar ínségében, továbbá a nem magyar ajkú és nem katolikus közösségekben vállalják a katolikus leánynevelést, hallottuk, elképesztő társadalmi elismertség közepette.

beszéd

Temesváron, Lugoson, Lippán, Perjámoson, Versecen, Nagybecskereken, Szegeden, Makón. Szabó Magda Régimódi története csak ízelítőt ad abból, mily bizalom és bátorság kellett ahhoz, hogy Debrecenben 1897-ben a nővérek tízhónapos munkájáról így vélekedjen a sajtó: „Mit jelent e tény mást, mint a nagymérvű bizalmat, melylyel a szülők a jó nővérek iránt viseltetnek, még pedig nemcsak katholikusok, hanem zsidók és reformátusok is. Kiknek pedig itt helyben nagyszerű református nevelő intézet áll rendelkezésükre! Tehát ez a katholikus zárdai nevelés még sok protestáns szülőnek is jobban tetszik, mint a református.” Terézia anya lányai nem a Dunántúl, vagy a svábság katolikus falvaiban telepednek le, nem Budapesten, ahol az emberi élet természetes keretét a roráték akolmelege, a keresztutak megszokott imái, a népi vagy az értelmiségi katolikus közösség hagyományai szervezik. Terézia anya lányai misszióba mennek, a móriczi „Barbárok” földjére, a németajkú Temesvárra, a református Debrecenbe, Szegedre, ahol az alapítás évében 1873-ban a kolera és a gabonaválság az Alföld egyik legsúlyosabb válságát hozta. Ezek a gyökereitek, bizalom s bátorság, elmenni misszióba oda, ahová nem racionális, ahol nem vagyunk feltétlenül kulturálisan otthon. Innen érthető, mi adott erőt az iskolanővéreknek, jelesül Wiedmann M. Kornélia nővérnek, hogy igent mondjon 1950-ben Hamvas Endre szeged-csanádi püspöknek arra a kérésére, hogy a Rákosi Mátyással való tárgyalások után vállalja a rend, hogy tovább működteti a Svetits Intézetet, továbbá átveszi az Isteni Szeretet Leányai szerzetesrend Patrona Hungariae Gimnáziumát, az akkor már Rozgonyi Piroska névre átkeresztelt, igen leromlott intézményt ezen a helyen. Ne tévedjünk! Amikor Terézia anya azt mondja, Isten műve lassan és fájdalmak árán halad előre, tényleg keresztútra hívja a nővéreket. Emlékezzünk meg néhányukról. Például: Mizsák Mária Anna és Radics Benedicta nővérről, akik két embertelen évet töltöttek a kistarcsai internálótáborban, és Juhász Longina takarítónővérről, akit 1950-ben tartóztattak le Békéscsabán, megjárta a

kistarcsai internálótábort és az Andrássy út 60-at, majd ideggyógyászatra küldték a János kórházba és hátralévő börtönbüntetését az elmeosztály konyháján dolgozhatta le, Szörfi Martina nővérről, aki Svéd Sándor operaénekes bejárónőjeként dolgozott, amikor az ávósok kínvallatásába belehalt.

Internálják a szegedi rendház nővéreit 1950. június 10-én (Seres M. Avita nővér rajza)

Mekkora hit, bizalom s bátorság kellett ahhoz, hogy a nővérek az egyház, vértanúságának idejében igent mondjanak a Svetits Intézet és a Patrona Gimnáziumának működtetésére! Mint Mária, aki vállalja a társadalmi szégyent, az esetleges megkövezést, kiközösítést, hiszen az Isten akaratát egyedül ő ismeri. Az illegalitás, a tiltott lét egyértelmű, rokonszenv s méltó szánalom övezte lét a többi szerzetesrend számára. De Noé bárkájának lenni úgy, hogy senki sem tudja, mennyi ideig tart a vihar... És hogy milyen volt az élet ebben a hánykolódó bárkában? Erre sokan válaszoltatok Judit nővér felhívására, szívesen idézném mindegyiket, de nincs erre mód, így néhány idézet elevenítse fel, mit jelentett az itt ülőknek a 160 év második, 1950-től a rendszerváltozásig lévő időszaka! Fóris Ferencné, aki 1951 és 55 között volt a Svetits tanulója így emlékszik vissza ezekre a vészterhes időkre: „Hálára kötelez ez a négy év, mert a Svetits a nyugalom, a béke szigete volt, hálára kötelez a szeretetért, az odafigyelésért, itt hadd említsem meg külön Immaculata nénit. Jó közösség alakult, az érettségi után odafigyeltünk egymásra, segítettük

beszéd

egymást, öregkorunkban is jó néhányan összetartunk, betegségben látogatjuk egymást. Frank Klára 1957-ben érettségizett a Svetitsben. Ő így emlékezett: „Tacita néni nagy tudású, kimagasló pedagógus volt. Igényes, ugyanakkor végtelenül emberséges volt. Szegény volt az intézet, a kísérleteire az eszközöket ő maga készítette el, de alig volt fizikaóránk, amelyen ne lett volna kísérlet. Az egyetemre maximális ponttal vettek fel, tanári pályám évtizedei alatt sokszor vettem észre, hogy ugyanúgy magyarázok, mint annak idején Tacita néni.” Darvas Jánosné Horváth Katalin, aki 1958-ban érettségizett a Patronában még Karcsi bácsiként emlékszik vissza Matthia Károlyra, a Patrona-himnusz szerzőjére. „A mai gyerekek nem is tudják elképzelni, milyen volt a diákéletünk, hogy mennyire szerettük a Patrona Hungariae-himnuszunkat!”

Rácz M. Valentina nővér

Neumayer Béláné Jeney Mária az 1950-es svetitses kezdetről így ír: „Az iskolanővérek közül a legjobb tanerők kerültek Debrecenbe, akik nagy tudással rendelkeztek, és ezt adták tovább. A prefekták pedig az életre készítettek fel, a hitünkben erősítettek, és adtak egész életünkre való útravalót. A körülmények az akkori időknek megfelelően nehezek voltak, szűkösen voltunk, szalmazsák volt az ágyakban, hideg vízben mosakodtunk, de nekünk maga volt a mennyország.” Újlakyné Nagy Margit, aki 1975-ben érettségizett a Patronában ezt írja: „Most 45 év távlatában is úgy érzem, hogy eddigi életem visszatükrözi a

patronás éveimet. Érettségi után bizonyos életszakaszaim szorosabban, egy-egy időszakom – más élethelyzetem miatt (gyermekeim születtek) – kevésbé szorosan vonzottak az iskolához. De elszakadni soha nem tudtam. Amikor látszólag kevésbé fonódtam össze az itt töltött évekkel, akkor is úgy éreztem, hogy az iskolanővérek lelkisége által vezetett vagyok. Vissza-visszatértem egy-egy beszélgetésre mint második otthonomba.” Salló Enikőnek 1952-től 55-ig volt osztályfőnöke Relindisz nővér, akinek szavai szerint szeretet, kiegyensúlyozottsága, derűs személyisége élete végéig példakép marad. Péterfyné László Ildikó 1968-ban érettségizett a Svetitsben, így emlékszik: „Szeretnék újra és újra olyan közel lenni az Úr Jézushoz, mint egy-egy csendes délutánon a folyosó végében lévő kápolnában az megtörtént velem, szeretnék továbbra is olyan okosan és mélyen szerető édesanyja lenni a fiamnak, amilyen példát édesanyámban láttam, szeretnék olyan bölcsességgel és szeretettel eligazodni emberi kapcsolataimban, ahogy azt Alfonza nénitől láttuk és tapasztaltuk.” Egészen megdöbbentő, amit Kulik Pálné Sugár Mária ír: „Minden évben „néma sétát” tettünk osztályonként a Kerepesi temető, 1958-ban még frissnek tekinthető és akkor még eredeti 56-os síroknál, a hősöknek adott fejhajtással. Ehhez akkor igen nagy bátorság kellett, de vállalták.” Mária Lídia nővér osztályában érettségizett, közgazdász lett, csak úgy, mint Marica, Oláh Gáborné, akit svetitses gyökerei egész életén át az egyház szolgálatában tartottak. Az iskolanővérek honlapján minden napra megjelenik egy üzenet Terézia anyától. A mai nap ezt mondja nekünk: „Add nekem Szentlelkedet Ő szabaddá tud tenni, mert egyedül tőle jön a Szeretet!” Csak ez a hit, csak ez a szabadság tehette képessé a nővéreket, hogy a kuláklisták, később Kádár ördögi rendszerében olyan világot teremtsenek, amelyről évtizedek múltán a tisztaság, nyugalom, fegyelem, hit jut eszünkbe. Köszönjük nektek, köszönjük a már eltávozottaknak! Ezekben

beszéd

az évtizedekben a szerzetesség nem, hogy nem elismert, nem is látszik, hogy valaha létezett. Úgy tűnik, a szerzetesi élet a Patrona és a Svetits Noé-bárka létjében sorvad majd el, de nem így történik. A 80-as évek sokatok hivatását hozzák el, hogy a 160 év harmadik korszakában, a rendszerváltozás nehéz, még fogság illatú szabadságában partra segítsétek Noé bárkáját és újra kinyissátok a szegedi Karolina és a makói Szignum ajtaját! Csak a gyökereket ismerve érthető, mi adta a bátorságot ahhoz, hogy a Karolinában egy egészen szabad, levegős, a legújabb módszertanokat alkalmazó általános és középiskolát, kollégiumot teremtsetek! Miért alapítotok iskolát Makón, ebben a gyökereitől teljesen megfosztott városban? Hogyan kel életre a mindenki által elfeledett, az ottani magyarságra már csak itthonról is legyintő Bánátban a Szathmáry Karolina Kollégium és lehel nap mint nap életet a keresztény szórványmagyarságba. Csak az első alapítások ráhagyatkozó hitéből érthető a szovátai misszó, mely ma a mennyországot nyitja ki, hiszen racionálisan olyan nincs, hogy Vera nővér és Gabi mint utazó ügynökök járják a Nyárádmente falvait, hogy az ottani gyermekekből, közösséget, Európa egyik legjobb kórusát alkossák meg, de a heves-megyei cigánymisszió is. Mintha az elmúlt évtizedekben Kányádi Sándor verse szólalna meg:

a saját értékelésüket, engedjék meg, hogy néhány mondatot felolvassak ezekből: „Kevés nála elkötelezettebb ember lehet ebben az országban. Fegyelmet tart anélkül, hogy rettegés lenne a tanteremben. Érezhető a jelenléte, elkötelezettségével tisztelet övezi, igazi kincs, ő egy tünemény, ő a legjobb!” Más nővérről: „Nagyon lelkiismeretes mind a tanításban, mind osztályfőnökként, olyan ember, akire felnézethetek!” Megint másról: „Szeretem a nővér óráit, mert így már órán sok mindent meg tudok jegyezni, nem kell délután foglalkoznom vele. És megint másról: „Ha találkoznék vele az utcán, biztosan odamennék hozzá beszélgetni. Nagyon szeretem a pozitivitását és az áradó vidámságot, ami feldobja a napom.”

Pálos M. Paschalis nővér (középen)

Nem ugyanolyanok-e ezek az értékelések, mint a visszaemlékezések, amelyeket írtatok? „előrelátó vagy de mégis Az eredetileg négy fogadalmat tett iskolanővérek nézz uram a hátad mögé is negyedik fogadalmukat arra tették, hogy „az ifjúság ott is lakoznak oktatására és nevelésére vonatkozó kötelesség által s örülnének a mosolyodnak.” közreműködnek embertársaik megszentelésében.” És nem kevésbé nehéz barátaim a Svetits és a Ennek az örömét hozzuk ide ma. A megszentelt Patrona védett Noé bárkájából immár a szabadság életek örömét, köszönetét. És legyünk bár szerzetelevegőjében szerzetesi iskolát teremteni egy olyan sek vagy világi öregdiákok, Jeney Mária visszaemlékorban, ahol a szerzetesi lét már nem üldözött, nem is kezésével elevenítsük fel Diri bácsi szavait egzotikus, ahol a Gonosz a közömbösség, a fogyasztás, „Ha meghaltok és Jézus megkérdezi, hova járaz azonnal elérhető, előre gyártott, könnyen emészt- tál iskolába és azt mondod, a Svetitsbe, – vagy hető információk, értékek, tudás képében kísért. ma már a Patronába, Karolinába, Szignumba –, A minap a Patronában kitettük magunkat egy Jézus azt fogja mondani: meglátszik! átfogó diák illetve szülői értékelésnek. Anélkül, hogy Kedves Nővérek! Így legyen, a legnagyobb neveket említenék, az érintettek még nem is látták köszönet és hála nektek!

múltidéző

Levelek tükrében Hajdani diákjaink visszaemlékezései

Jubileumi napunkra készülve körkérdést tettünk fel egykori növendékeinknek azokról a tapasztalatokról, amelyeket diá-

kéveik alatt szereztek. Nagyon sok levél érkezett. Ezeket utólag is köszönjük. A levelek szerkesztett változatát a szerzők engedélyével adjuk most közre. A szép és olykor megható visszaemlékezések írói olykor nem hallgatják el azt sem, hogy

a gimnáziumi négy év nem volt mindig felhőtlen, nehéz volt belerázódni a kollégista életbe, s időnként azzal is szem-

besülniük kellett, hogy a nővérek is emberek. Úgy gondoljuk, akkor teljes a kép, ha nem „cenzúrázunk,” s hagyunk helyet

a kritikának is. Hiszen csak így tudunk továbbra is méltó módon járni a Terézia anya által kijelölt úton. Ugyanakkor nagy örömmel olvastuk, hogy minden levél írójának, még a kritikusabbaknak is vannak olyan emlékei, amelyek miatt hálával gondol a gimnáziumi éveire.

Védettség és igaz légkör

Hetvenöt éves vagyok, 1958 és 1962 között voltam patronás diák. Lídia nővér volt az osztályfőnököm. Büszkén, örömmel jártam a gimnáziumba. Olyan védettség és szellemi szempontból is igaz légkör vett bennünket körül azokban a nagyon nehéz időkben – 1956 után nem sokkal –, hogy azt elfelejteni nem lehet. Mélyen vallásos családba születtem, íg y életutamat nem az iskola határozta meg, de megerősített abban, hogy mindig kiálljak a hi-

tem mellett, akkor is, amikor emiatt a mellőzöttséget is át kellett élnem. Gyermekkorom óta történelemtanár szerettem volna lenni. Ezt az érdeklődést a családból hoztam magammal, hiszen dédapám Újházy László volt. Az általa írt tankönyvekből tanították sokáig a történelmet, főképp az egyházi iskolákban. Számomra ez a pálya nem jöhetett szóba, mivel egyházi iskolában érettségiztem, még a felvételi lapunkat sem lehetett a tanári és jogi pályára beadni. Közgazdász lettem, de

Papp László, „Papp Diri” – kirándulás a hatvanas években

múltidéző

kiállásom töretlen maradt, soha nem álltam a „vonalra”. Csodálatos, különleges személyiségű igazgató urunk, dr. Papp Lászlónak köszönhető az a nyugalom, őszinte légkör, amit az iskolában tapasztaltunk. Igazságra, a hazához való hűségre és a nehéz időkben való helytállásra tanított bennünket. Fegyelem volt az iskolában, de nem öncélú, hanem szeretetteljes. Az osztályunk olyan szerencsés volt, hogy mindig Diri bácsi jött velünk kísérőként a többnapos kirándulásokra, amit úgy szerveztek, hogy szinte az egész országot megismertük. Felvidításunkra mindig volt ötlete, velünk együtt vett részt játékainkban, és mindig volt nála kockacukor, ha elfáradtunk a gyaloglásban. Eg y másik mar adandó, életre sz óló élményemet is szeretném megosztani. Ma is megilletődve gondolok arra a különleges és páratlan politikai kiállásra, amit az iskola vezetése tanúsított az ötvenes évek végén. Osztályonként minden évben „néma sétát ” tettünk a Kerepesi temetőben és fejet hajtottunk az 56-os hősök, akkor még eredeti sírjai előtt. Ehhez akkor igen nag y bátorság kellett, de a nővérek vállalták. Férjemmel ötvenhat éve vagyunk házasok. Két lányunk és hat kislányunokánk van. Nagyon boldogok vagyunk velük. Istennek hála érte. Dicsértessék a Jézus Krisztus! Kulik Pálné Sugár Mária Patrona Hungarie Gimnázium (1958–1962)

Életpéldákat kaptam

Elővettem a régi naplómat, és rácsodálkoztam, hogy évente több, sőt többnapos lelkigyakorlataink is voltak, érettségi előtt egy egész kilenced. De később is visszajárhattunk a Patronába ilyen alkalmakra. A nővérek a legjobb atyákat hívták meg, akiktől nagyon mély, ugyanakkor gyakorlatias eligazításokat kaptunk. Ma is élnek bennem ezek a tanítások, amiket nekem is volt alkalmam to-

Svetits, oroszverseny zsűrije (balról: Oláh M. Inez, Locker M. Margit, Lutz M. Gabriella, Farkas M. Margaréta)

vábbadni az általam tartott lelkigyakorlatokon. Egy helyütt azt írtam, hogy e négy év alatt köteleződtem el a keresztény élet mellett. Hívő családból származom, de nagyon sok lelki útravalót kaptam a Patronában. Egy atya azt mondta egyszer nekünk, hogy ez az iskola nem pusztán gimnázium, hanem keresztényképző. A teljesség igénye nélkül felsorolom az atyákat, akiktől a legtöbbet kaptunk: Opálény Mihály atya, aki az egyszerűséget és a szenvedés hősies viselését élte elénk. Kiss Diri bácsi, aki rengeteg tanulságos élettörténetet mesélt nekünk korábbi tanítványai életéből. Hálával emlékszem Dióra (Diószegi László – a szerk.), aki a legtöbb időt töltötte az osztályunkkal, és sok lelkigyakorlatának szövege fennmaradt. Beton atyára (Balás Béla – a szerk.), aki nagyon jó eligazításokkal szolgált. A kápolna mindig nyitva állt, ott kezdődött el a személyes párbeszédem az Úrral. Osztályfőnökünk, Locker Margit nővér hihetetlen sokoldalúan nevelt bennünket. A jó lelki programok mellett meghívott keresztény embereket különféle szakmákból. Ezt a gyakorlatot én is továbbvittem a tanári pályámon. Azóta is sok vendéget hívok a tanítványaimhoz. Margit nővér sok mondata belém vésődött. Ahogyan az is, amikor az egyik osztálytalálkozónkon nem esett kétségbe, végighallgatva mindazt, amit a hullámvölgyeinkről meséltünk. Szükséges fejlődési állomásnak tartotta azokat. Modern nevelő volt.

múltidéző

A világi tanáraink is jó példát mutattak. Nem szégyellték, ha tévedtek, bocsánatot is tudtak kérni tőlünk. Én is igyekszem így tenni. Osztálytársaim életpéldái is nagy erőt jelentenek számomra. Ahhoz, hogy én is szerzetes lettem, nagyban hozzájárult az a sok érték, amit a Patronában kaptam. Vida Katalin szociális testvér Patrona Hungariae Gimnázium (1983-1987)

Szoros és megtartó kötelék

Negyvenöt év távlatából is úgy érzem, hogy eddigi életem visszatükrözi a patronás éveimet. Amikor látszólag kevésbé fonódtam össze a rend életével, akkor is úgy éreztem, hogy az iskolanővérek lelkisége vezet az utamon. A lelkem mélyén mindig tudtam, hogy valahol itt a helyem, mígnem a Szentlélek indíttatására csatlakoztam a társult tagok közösségéhez. Az iskolanővérek lelkisége, azóta is meghatározó számomra. Továbbra is irányít, vezet, én pedig ígérettételemhez híven imáimmal kísérem a nővérközösség életét, és az általuk irányított iskolák munkáját. Ujlakyné Nagy Margit társult tag Patrona Hungarie Gimnázium (1971–1975)

Örömmel és szabadon

A körülöttünk lévő család, iskola, tanárok, diákok, barátok mind hatással vannak ránk és formálnak. Az akkori keresztényüldözés idején, amikor a kirakatperek zajlottak, nagy ajándék volt, hogy hasonló gondolkodásúak között lehetek. Akkoriban volt olyan budapesti iskola, ahol csak egy gyereket írattak be iskolai hittanra, minket pedig heti két alkalommal is tanított Kosztolányi István atya. Papp László igazgató úr latint tanított. A sok hasznos közmondás ma is alkalmazható az életre: „Age, quod agis!” (Tedd, amit teszel!) / „Bis dat, qui cito dat” (Kétszer ad, ki gyorsan ad) / „Dum spiro, spero” (Amíg élek, remélek). Jelmondata pedig ez volt: Virtute et exemplo! (Erénnyel és példával!).

Dési M. Margit nővér

Szerettem a jókedvű, vidám légkört, a színjátszást, mert voltak tehetséges társak, az osztálykirándulásokat. Dési M. Margit néni (nővér) magyart tanított és nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a költők istenes verseit is megismerjük. Edit néni a kémiát szerettette meg velem mindig vidám egyéniségével. Lídia nővér volt az osztályfőnökünk, aki oroszt és történelmet tanított, fiatalságával közel állt hozzánk. Nag yra becsültem Kertész Ilona Tar zícia nővér tiszta, egyszerű és nagyszerű gondolatait, szavait, karakán egyéniségét. Nem ehhez a rendhez tartozott, és mondta is, ha lesz a rendnek fizika szakos rendtagja, lehet, hogy villamoskalauzként fogjuk visz ontlátni. A nagyböjti lelkigyakorlathoz jó vezetőket hívtak, egyik évben Kerekes Károly atyát, máskor Kerényi Lajos atyát. A tőle kapott képre ezt írta nekünk: „Uram, mit akarsz Te?” Valóban döntőnek látom, hog y mi is azt akarjuk

múltidéző

örömmel és szabadon, amit az Úr akar, amit elgondolt rólunk. Hálával, szeretettel és imával gondolok tanáraimra és diáktársaimra. Udvardy Lujza ciszterci nővér Kismarosról Patrona Hungariae Gimnázium (1958– 1962)

Bíztak bennem

Peller Beáta nővér osztályában érettségiztem 1982-ben. Zűrös családba születtem, és ez sajnos a viselkedésemen is látszott. Nagyon hálás vagyok iskolám tanárainak, hogy újra és újra esélyt adtak nekem, nem küldtek el. Sőt, szeretettel, türelemmel és megbocsátással viszonyultak hozzám. És nemcsak ők, hanem az osztálytársaim is. Többükkel meg is maradt a baráti jó viszony. Minden évben részt vehettünk egy háromnapos lelkigyakorlaton. Különösen elsőben, Diószegi atya lelkigyakorlata volt rám nagy hatással. Utána mintha nem is a földön jártam volna napokig. Az egyházról is sok újat tudtam meg. Negyedikben Opálény Mihály atya tartott nekünk lelkigyakorlatot, nekem ő sokat segített az élet nagy kérdéseiben eligazodni. De ez minden tanáromra igaz. Én úgy érzem elvesztem volna, ha ők nem segítenek. Mezei Mária soraival szeretném megköszönni mindazt a jót, amit az iskolámtól kaptam. (Az ő életéréről is a Patronában hallottam először.) „És elhoztam a legnagyobb törvényt, a törvények királyát, amiben minden benne van, ami mindent betölt és mindent éltet, ami mindennek a megoldása, célja és értelme – elhoztam a Szeretetet. Itt lakik bennem, benned, mindnyájunkban. A füvekben és a fákban, a virágok illatában és a kutyád szemében, a kavicsokban és a hegyekben, a csillagokban és a méhekben, a búzádra hulló esőben és a gyermekedre hulló könnyben, az igazi dalban, az igazi csókban, mindenben, ami van, amit látsz, és amit csak sejtesz, mindenben a szeretet él – mert a szeretet az Isten.” (Mezei Mária: Hoztam valamit a hegyekből.) Magyarné Bánkuti Melinda Patrona Hungariae Gimnázium (1978–1982)

Összekovácsolódtunk Az intézeti körülményeket gyerekfejjel mindenki másként élte meg. Bentlakó voltam. Szigorú, következetes nevelést kaptunk. Elmondhatatlanul szerettük a nagyböjti lelkigyakorlatokat. Csodálatos beszédeket hallgattunk. Voltak nagyon szép ünnepeink, voltak híres vendégeink: Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, dr. Mathia Károly. (Mathia tanár úr – nekünk Karcsi bácsi – jó lenne, ha megkaphatná a Magyar Örökség-díjat, megérdemelné.)

Tóth M. Lídia nővér

Nagyon karizmatikus tanáraink voltak, igazi példaképek. Az egyházi iskolás múlt egyre értékesebb a szememben. Mindenben többet kaptunk. Akkor, a kommunizmus éveiben más volt patronás diáknak lenni. A hasonló sors, az anyagi gondok nagyon összekovácsoltak bennünket. Az 1956-os forradalmat is itt éltük meg. A mai gyerekek nem is tudják elképzelni, milyen volt a mi diákéletünk. Hogy mennyire szerettük a Patrona Hungariae-himnuszunkat, amelynek szövegírója és zeneszerzője a fent említett Karcsi bácsi volt. Bár az életben nagyon sok őszinte barátra találtam, de a mai napig a legjobb barátaim az

múltidéző

egykori diáktársaim. Az elmúlt hatvan évben minden megváltozott. Nagyon sok a pozitív változás, megújult az iskola. Ez nagy öröm számunkra is. Egykori iskolámhoz való kötődésem ma is élő. Diáktársaimmal együtt sűrűn visszajárunk. Találkozóinkat mindig ott tartjuk. Egy dolgot sajnálok, hogy az öregdiákokat összefogó szövetség (a MIDOSZ) egyre kisebb létszámmal működik, hiányzik nekem az utánam következő, fiatalabb nyugdíjas nemzedék, akik átvennék a stafétabotot. Darvas Jánosné Horváth Katalin Patrona Hungarie Gimnázium (1954–1958)

Van két számomra nagyon jelentős és konkrét élmény. Mindkettő az érettségi és a felvételi környékén történt, és meghatározza a gondolkodásomat arról, hogy mi lényeges és mi nem. Az egyik tanárunk többször is mondta, amikor mindenki a felvételin görcsölt, hogy ne higgyük, hogy ezen múlik az életünk, hogy boldogok leszünk-e. Az osztályfőnökünk pedig az érettségi kezdete előtti napon elvitt minket kirándulni, mondván, hogy már nincs értelme tanulni. Czinege Katalin Svetits Katolikus Gimnázium (1991–1995)

A fontossági sorrend

Diákként nagyon jó volt a kollégiumi közösségben lenni. Élveztem, hogy egy helyen lakom a barátaimmal, akikkel bármikor csinálhattunk közös programot. Tetszett, hogy sok közösségi program volt. Ezeknek a szervezésébe is bekapcsolódhattunk. A közösségi szemléletet, azóta is a magaménak érzem, bár ez nem csak a svetitses éveknek köszönhető. Sok jó emlék él bennem a tanárokról, arról, hogy nemcsak tudást akartak átadni nekünk, hanem egyéniségük szerint saját bölcsességüket is. Jelenleg, sokszor kerülök nagyon különböző emberekkel kapcsolatba, olyanokkal, akiket nehéz elfogadni. Ilyenkor eszembe jutnak a Svetitsben elhangzott mondatok, amit egy-egy nővér mondott valamelyik rendtársáról, akivel éppen hadilábon álltunk. Ők szeretettel védelmezték egymást, kiemelve a másik jó tulajdonságait. Visszatekintve a leghálásabb azért vagyok, hogy az iskola és a pedagógusok is értéket kínáltak. Hitbeli, erkölcsi és emberi értékeket. Ezekből kamaszként annyival éltem, amen�nyivel jólesett. Nem emlékszem, hogy különösebben bármit is rám erőszakoltak volna. De az értékek beépültek a személyiségembe, később fel tudtam használni őket. Ezért nem érzem elvesztegetett időnek a négy gimis évemet.

Új otthonra leltem

Tornay M. Petra nővér

Nagymamám nevelt egy kis faluban Kárpátalján. Nagy öröm volt, amikor megtudtam, hogy felvettek a szegedi Karolina iskolába 1999-ben. Az Önök szeretette, segítsége nélkül esélyem sem lett volna továbbtanulni. Abban az időben, abban a korszakomban, ha nem kerülök a mosolygó nővérek és hívatásukat szívvel-lélekkel végző tanárok közé, addig sem könnyű sorsom talán még nehezebbé vált volna. Számomra és a családom számára fontos volt, hogy olyan közösségbe kerüljek mint nyiladozó virág, ahol a vallásos nevelés egyértelmű. Így az otthonról hozott értékrendem nem került összeütköztetésbe a befogadó közeggel. Testvérem a legjobb iskolát találta meg a számomra. A Karolina lett az új otthonom. Nehéz volt a beilleszkedés és a beillesztésem is a közösségbe. Sokat és sokan küzdöttek velem. Sosem felejtem

múltidéző

el azt, ahogy Petra nővér tanította az irodalmat. Egyszer így kezdte az órát: Ady Érmindszenten született, Mindák Évi szomszédja. Ezek után nem volt nehéz megszeretnem a magyart. A hittanóra végre igazi hittan volt. Akkor tanultam meg, hogy a „sokat templomba járók” nem biztos, hogy mind jó keresztények. Andrea nővér megtanított beszélni. Nem szerettem szerepelni, nem tudtam, hogy kell. Guba András atyát a Barátok útján ismertem meg. Megtanított nem félni a fiúktól, mert hát nagyon féltem. Katalin nővér igazgatóként mindig szép beszédeket mondott ünnepi alkalmakkor, egy mondata ma is kísér: „Ha mindig azt tesszük, amit éppen kell, akkor talán olyan nagy baj nem érhet minket.” Az iskolanővérek támogatásával nekem is lehetett báli ruhám. Árvalelkű leányként érkeztem a Karolinába, az osztálytársaim is szeretettel fogadtak, rengetek máig tartó barátság született vajdasági, kárpátaljai, magyarországiak között. Az osztálytársaim meghívtak magukhoz, a családjukhoz hétvégenként, mert messze volt Kárpátalja hazautazni. De lám, így megismerhettem Magyarország egy-egy szeletét. Sok mindent kaptam tehát, és aki sokat kapott, megsokszorozva kell azt viszonoznia. Az iskolánk sokat változott, mi is sokat változtunk, de az értékeink, amikkel megpakoltuk a szatyrunkat, változatlanok és olykor-olykor nagyon jó ebbe a szatyorba belenyúlni és senkinek sem ártani, mindenkinek használni. Bagi Zsoltné (született Mindák Éva) Karolina Gimnázium (1999-2003)

Segítettek, és segíteni is megtanítottak

A családunkat kitelepítették a Jászságba, apám öt évig börtönben ült koholt vádak miatt, ezt követően a recski kőbányában volt három évig. Tizenkét éves voltam, amikor megismertem. A Svetitsben végre olyan közegbe kerültem, ahol hasonló sorstársakkal lehettem együtt, és nem kellett titkolnom: templomba járunk, van apám, csak börtönben. Mindnyájan rendőri felügyelet

alatt voltunk, ő is a börtön után egészen 1956-ig. Ha nincs a Svetits, nem tanulhatok tovább, mert a párttitkár megtiltotta az általános iskolának, hogy a kitelepített gyerekek gimnáziumi jelentkezési lapját elküldje, bár kitűnő tanuló voltam. Soha nem lettem volna az az ember, akivé a Svetits nevelt, ha nem jutok be a gimnáziumba. Felvételi vizsga volt, és tizenhatszoros túljelentkezés, hiszen mindössze két lányiskola volt akkoriban.

Jobbra Dr. Kiss László, „Kiss Diri bácsi”

Megmaradt bennem Diri bácsi segítő szeretete. Hálával emlékszem Erzsébet néni, az osztályfőnököm kitűnő tanóráira (magyar irodalom, magyar nyelvtan, művészettörténet). Még ma is abból élek, amit tőle tanultam. Eddigi életem alakulását meghatározták a kapott vallási alapok, az, hogy a Svetitsben hittant is tanulhattam egy olyan korszakban, amelyikben az állami iskolákból száműzték a vallást. A sok visszautasítás után egyetemet tudtam végezni, sőt egyetemi professzor lettem. Szerénységet, takarékos életvitelt nevelték belénk. Megtanultunk másokon is segíteni. Már huszonöt éve a Katolikus Karitász és a Magyar Református Szeretetszolgálat munkatársa vagyok férjemmel együtt. Köszönöm Istennek, hogy a Svetitsbe vezérelt. Dr. Fáyné Dr. Péter Emese Svetits Gimnázium (1956–1960)

fotóalbum

Közös múltunk emlékei

fotóalbum

Szeretnél része lenni a történetnek? Nálad is rejtőznek kincset érő tárgyak, képek? Van egy jó sztorid?

Keress meg minket az archivum@iskolanoverek.hu e-mail címen, és csatlakozz a Boldogasszony Iskolanővérek emlékmentéséhez! 19

múltidéző

Barátok és tanítómesterek Vallom, hogy azt, aki és ami jelenleg vagyok, három erő határozza meg: egyrészt a szüleim és a szűk családom, másrészt a Karolina és az iskolanővérek, harmadrészt pedig a férjem és a kislányom. A Karolina alapértékeket adott számomra. Itt tanultam meg, hogy mit jelent az élő hit, a közösség, az elkötelezettség, a hazaszeretet, a barátság és hogyan lehet tartalmas életet élni. Emellett a tanórákon olyan tudást kaptunk, amely még érettségi után tizenkét évvel is kisegített egy záróvizsgán. De ami talán a lexikai tudásnál is fontosabb: az a szemléletmód, ami a mai napig segít a megfelelő értékeket követve eligazodni a világban. Döntő volt számomra a közösség megtartó ereje, a Karolina meghitt légköre. Itt találkoztam legigazabb barátaimmal és tanítómestereimmel. Elevenen élnek bennem az esti imák, a lelkigyakorlatok, a műhelynapok, az osztálymisék, a majálisok, a rengeteg kirándulás, a koligyűlések hangulata, némelyik tanóra és persze mindazok a

Ulrik M. Monika nővér

diákcsínyek, amikről sokan még most sem tudnak. Hálás vagyok Monika nővérnek, aki cserkészparancsnokként megmutatta, milyen az elkötelezettség, Katalin nővérnek, aki bízott bennem, Krisztina nővérnek, mert bölcs igazgató volt, Ildikó nővérnek, mert mindig szeretetteljes volt

és vidám. Köszönöm Andrea nővér kifinomult humorát. Csendes méltóságteljessége a mai napig példamutató (és többnyire elérhetetlen) számomra. Judit nővértől többek között odaadást tanultam, amikor a Barátok útjának nagyon sokadik kilométere után éjfélkor, huszadikként az én vízhólyagomat is meggyógyította. Köszönöm Margit nővér számomra legfontosabb és oly sokszor elmondott üzenetét, vagyis azt, hogy Isten szeret téged. Vera nővér és Flóra nővér muzikalitása még úgy is rám ragadt, hogy vajmi kevés a zenei érzékem. Petra nővér, aki számomra a mai napig a leghitelesebb, legjobb pedagógus számos eligazítást adott. Ami elsőként most eszembe jut, az egy gyümölcsfát ábrázoló kép hátuljára (jellegzetes balkezes írásával) írt üzenete: „Reménnyel a reménytelenséget.” Dr. Paulini Ildikó Karolina Gimnázium (1997–2003)

Igényesség és figyelem

A Patronában kitárult előttem eg y világ, a hozzám hasonló keresztény fiatal lányok világa, akikkel éjszakába nyúlóan lehetett beszélgetni. Ezek az egzisztenciális, filozófiai vagy épp csak csevegő párbeszédek érleltek, segítették megszületni azt a személyiséget, aki lettem, aki amúgy is bontakozóban volt már. Ehhez nagymértékben hozzájárultak példaértékű tanáraink. Amit itt kaptam, nemcsak belesimult abba, amit otthonról hoztam, hanem nagyban bővítette is a világlátásomat. Többet kaptam, mint amit gondolhattunk: lelkiségben, kultúrában, tudatosságban. Nem lenne igaz, ha azt írnám, simán ment minden. Voltak konfliktusok, sőt pofonok is elcsattantak. Ezeket akkor szívesen megspóroltam volna, de ma már nem adnám őket semmiért. Végig tudhattam, hogy itt jót akarnak nekem, szeretnek, vigyáznak és figyelnek rám. Fiatal felnőtt éveim keresztény identitásának alakulásában is szilárd alapot jelentett az, amit a

múltidéző

Patronában kaptam. Az itt megszerzett ismeretek segítettek egy szelíd, spirituális úton is járni, nem megcsontosodva az egyházi szokásokban, hanem értő füllel figyelve az idők jeleire. A legutóbbi (huszonötödik) osztálytalálkozónkon nagy meglepetése volt, hogy Anna nővér minden osztálytársunkról tudott valamit, érdeklődött még ennyi idő távlatából is, és nemcsak kérdezett, de amit meghallott, azt meg is jegyezte, elraktározta, igazán figyelt. Hálás vagyok azért az igényességért, amire a nővérek és a világi pedagógusok is neveltek bennünket. És azért is, hogy embernek láthattuk nevelőinket. Monika nővér egyik mondatát gyakran felidézem huszonöt év után is: „Csak az hibázik, aki tesz is valamit.” Keszeli (született) Hartai Ilona Patrona Hungariae (1988–1992)

A jó és a rossz emlékek tükrében

A Patronában érettségiztem 1973-ban. Jóérzéssel emlékszem a régi kápolnában töltött reggeli imáimra, az akkori három paptanár órákon tanúsított példamutató magatartására, felkészültségére, türelmére és a színvonalas kórusunkra. Sok szenvedést okozott azonban a gyakran tapasztalható női irigység és lekezelés, a nővéri segítség helyett. Később én is pedagógus lettem. Sokszínű és változatos munkát végezhettem több országban, több nyelven. Ha erőm fogytán volt, vagy az emberek cserbenhagytak, felismertem, hogy új utat kell keresnem. Isten kegyelmét sokszor megtapasztaltam kétségbeeséseimben, döntéseimben egyaránt. Harminchárom év után ismét itthon élhetek. Milyen a mai Patrona Hungariae? Van-e, lett-e testvéri közösség? Van-e idő irányt mutatva nevelni? Van-e igény bizalomra, hitre, reményre, szeretetre? Ha igen, az jó, mert akkor az iskolateremtés folyamatos, és íg y együtt lélegzik tanár és diák. Pálla Miklósné Wodzinsky Andrea Patrona Hungariae (1969–1973)

Irányt mutató mondatok Dellamartina Róza nővér és Kiss Diri bácsi szárnyai alatt érettségiztem 1986-ban. Meghatározó számomra a Patronában töltött négy év és az itt kapott sok bölcs gondolat. A pedagógusok közül kiemelkedik Kiss Diri bácsi személye, aki minden létező találkozási alkalmat felhasznált arra, hogy neveljen, gazdagítson bennünket megélt tapasztalatai, örömei, fájdalmai megosztása által. Három fontos mondata: „A család lelke a nő..”„Ne késlekedj cselekedni, ha tudod, mit kell tenned!” „Becsüld meg az életedet, mert az Istentől kapott ajándék.” Rendszeresen „uraimnak” szólított minket, amikor valami fontosat akart megtanítani. Ilyenkor lekapcsoltatta az osztályban a villanyt, kezünket hátra kellett tennünk, (hogy egyenes háttal üljünk), és mesélni kezdett. Sokszor olyan megrázó, de fontos történeteket, amikkel felvértezett bennünket az életre. Hála neki és köszönet! Somorjainé Kuźniarski Ildikó Patrona Hungariae (1982–1986)

Hivatást is itt kaptam

A Svetits Gimnáziumban érettségiztem 1957ben. Az iskola igazgatója dr. Kiss László volt, osztályfőnököm és egyben matematika- és fizikatanárom Tacita néni. Az itt töltött négy év alatt olyan értékeket kaptam, amelyek meghatározták további életemet. Tanáraink egész életünket hivatásuknak szentelték, és ennek a hivatásnak a lelke a szeretet volt. Az iskolanővérek szabályában ez áll: „Mindazzal nevelünk, amik vagyunk, és amit teszünk.” Tanáraink és prefektáink abban a hitben neveltek bennünket, amely szerint az ember alakításával jobbá tehető a világ, s ehhez elsősorban jó édesanyákra van szüksége a társadalomnak. Diri bácsi és Tacita néni mindketten olyan tanáregyéniségek voltak, akik példaképeim lettek a pedagóguspályámon. Legnagyobb hatással osztályfőnököm volt rám, hiszen élethivatásul a matematika-fizika szakos tanári pályát választottam. Pilinszky János szavai jutnak eszembe: „mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.”

múltidéző

Mi az, ami örökre megmaradt bennem az elszálló diákévekből? Íme, néhány emlékkép. Hófehérre meszelt falak, puritán, egyszerű berendezési tárgyak között éltünk. A folyosón vasszekrényekben voltak a ruháink. Szalmazsákos, emeletes vaságyakon aludtunk. S ebben az egyszerű környezetben mindig patyolattisztaság uralkodott. Maga a miliő rendszeretetre, a tisztaság szeretetére nevelt. Úgy emlékszem, havonta volt szekrényellenőrzés. Nem lehetett rendetlenség a saját holmink között sem. A fizikai munkát végző nővérek alázatos, folyamatos kötelességtudata példaértékű volt számunkra. Vas- és cserépkályhákban fűtöttek. Segítettünk felhordani a szenet a pincékből az emeletekre. Kivettük részünket a konyhai munkából is. Ebéd és vacsora után mosogattunk, néha a krumpli pucolásában is segítettünk. Tavaszi nagytakarításkor a tanulószobánk hajópadlóját mi súroltuk fel. Mindezekkel a fizikai munka megbecsülését plántálták belénk. Tacita néni kimagasló képességű, nagy tudású pedagógus volt. A Jóisten különös nevelőérzékkel áldotta meg. Mi, elsősök nagyon heterogén,

nagyon hiányos ismeretekkel rendelkeztünk a reáltárgyakból. Ma sem értem, honnan volt annyi energiája, hogy mindnyájunkra odafigyelt, mindenkinek abban segített, amiben a legnagyobb hiányt szenvedte. Matematika- vagy fizikaórán csak precíz, kristálytiszta, logikus magyarázatokat hallhattunk tőle. Igényes, ugyanakkor végtelenül emberséges volt. Aki közülünk gyenge volt, azt segítette, de nem alázta meg. Úgynevezett „tanulópárokat” alakított ki. Rám a padtársamat bízta, hogy segítsek neki délutánonként a feladatok megoldásában. S mekkora haszon lett ebből a megbízásból! Ekkor derült ki, hogy jól tudok magyarázni. Ekkor született meg bennem a gondolat, hogy a tanári pályát kellene választanom. A legnagyobb ajándék mégis az volt, hogy a padtársammal igaz barátság szövődött köztünk, máig élő kapcsolatban vagyunk. Mint tanár, tudom, hogy a legnagyobb eredmény ezen a pályán, ha a diákjaim megszerették a tárgyamat. Mi aztán (kevés kivételtől eltekintve) valóban szerettük a matematikát. Tanulószobán, a házi feladat megoldásával kezdtük a másnapra való készülést. S ha mégse bírtunk megbirkózni

„Házi nővérek” a Svetitsben

múltidéző

Svetitses évnyitó a Szent Anna-templomban (az előtérben Lászlófi M. Tacita nővér)

egy nehéz példával, akár este kilenckor is bekopoghattunk a klauzúrába, s Tacita néni megadta az ötletet, hogyan induljunk el a megoldással. Tőle tanultuk meg azt is, hogy a délutáni tanulást ne azokkal a tárgyakkal kezdjük, amelyek a másnapi órarendünkben szerepelnek, hanem azokkal, amik aznap szerepeltek a délelőtti órarendünkben. Így sokkal hatékonyabb volt a készülésünk, hiszen még friss volt bennünk a magyarázat, akár emlékezetből is kiegészíthettük az órai vázlatunkat. Másnap már csak átismételni, elmélyíteni kellett azt az ismeretet, amit már megtanultunk. Szegény volt az intézet, hiányos volt a fizikai szertár is. Sok kísérleti eszközt maga Tacita néni készített. Így, alig volt olyan fizikaóránk, amelyiken ne lett volna kísérlet. Még csoportos, tanulói kísérletekre is emlékszem. A fizika is érettségi tárgy volt. Mire elérkeztünk az érettségihez, mindenkinek – képességeinek megfelelő – stabil tudás volt a fejében, hiszen az úgynevezett szorgalmi időben Tacita néni mindenkitől kikérdezte a fizikatételeket. Sok közös élményt nyújtottak az osztálykirándulások és a színházi előadások. Nagyböjt időszakában lelkigyakorlatok voltak. Három napig csöndben tudtunk maradni! Ma is csodálom, hogy az önfegyelmezésnek ez a módja mennyire hatott ránk, tizenévesekre. Legkedvesebb emlékem az, hogy Tacita néni minden lelkigyakorlat idején személyre szóló idézetet adott nekünk. Ma is őrzöm az imakönyvemben azt a szentképet, amelynek hátuljára ezt írta:

„Mindenki annyit ér, amennyit másokért tenni képes.” (Széchenyi István) Aktív tanárként én is igyekeztem személyre szóló útmutatást adni diákjaimnak. Sohasem felejtem el ez azt sem, hogy érettségi után még egy hetet maradhattam az intézetben, hogy nyugodtan készülhessek a felvételi vizsgára. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre maximális pontszámmal vettek fel. Tanári pályámon nem egyszer azt vettem észre, hogy ugyanúgy magyarázok, mint annak idején Tacita néni. Ötévenként találkozunk az osztálytársainkkal. Akik még élünk, a lehetőségekhez képest összetartunk. Imáinkba foglaljuk volt tanárainkat, diáktársainkat. Diri bácsi a huszadik érettségi találkozónkon elhangzott beszédében adott nekünk feladatot: „Maradjatok meg Isten szeretetében áldozatok árán is.” A keresztény ember előtt mindig nyitva az ajtó Isten felé. Frank Klára Svetits Gimnázium (1953–1957)

Emlékeim Kodály Zoltán temetéséről

A Patrona diákja voltam, dr. Szőke Pálma osztályába jártam. Kodály Zoltán 1967. március 6-án halt meg. Tanáraink és osztályfőnökünk nagyra becsülték. Így mi is ugyanígy viszonyultunk hozzá. A neves zeneszerző a legtöbb diákmisére bejött az iskolába. A diákok bevonulása után, ő a kápolnába utolsónak lépett be, és balra haladt el az oratóriumba. Legszívesebben ovációban törtünk volna ki, de örömünket a szívünk csendjébe kellett visszafojtanunk. Miután megtudtuk, hogy elhunyt, úgy határoztunk, hogy az osztállyal együtt (körülbelül harmincnyolcan voltunk) elmegyünk a temetésére a Farkasréti temetőbe. Dr. Papp László, Diri bácsi fülébe jutott, hogy ezt tervezzük, és valamilyen óra közben, tanítás alatt berobbant az osztályba. Megdermedtünk. A dobogóra futott és azt kérdezte: „Lányok mit akartok? Azt akarjátok, hogy bezárják az iskolát? Nem mehettek el a temetésre!” Majd kirohant a teremből ugyanolyan hévvel, ahogyan berontott. Természetesen nem nyugodtunk ebbe bele. Az osztály krémje kifundálta, hogy ha együtt nem is,

múltidéző

de kis csoportokban elmegyünk. Így is lett. Nagyon messze álltunk a sírtól. Rendőrök százai voltak a kordonon. Semmit sem láttunk, de megnyugodtunk. Az iskola áll azóta is... A temetésen pedig az akkori híradások szerint körülbelül hetvenezer ember vett részt.

Később megértettük, (Kiss Diri bácsi magyarázta el nekünk) azért mehettek habitusban a nővérek, hogy a külföldi riporterek, újságírók, akik eljöttek és tudósítottak, lássák, hogy Magyarországon mégiscsak „vallásszabadság” van. Kissné Ledó Zsuzsanna Patrona Hungariae Gimnázium (1965-1969)

Hit és fegyelem

Kodály Zoltán a Patronában (1957)

Kodály Zoltánt a temetése előtt az MTA aulájában ravatalozták fel. Ide is elmentünk. Úgy emlékszem, két napig állt a ravatal. Az osztály fele az egyik nap, a másik fele a másik nap rótta le kegyeletét. Ezt megengedte az iskolai vezetés. De arra figyelmeztettek bennünket, hogy nem szabad keresztet vetnünk, sem térdet hajtanunk. Csak a fejünket hajthattuk meg és összekulcsolt kézzel állhattunk néhány másodpercig. Két napon át szakadatlanul jött a tömeg, hogy elbúcsúzzon a nemzet nagy zeneszerzőjétől. A temetés utáni vasárnap gyászmisét tartottak Kodály Zoltán lelke üdvéért. A Patrona és a budapesti Piarista Gimnázium valamennyi diákja kivonult a Szent István-bazilikába. Az egyenruhánkat viseltük: sötétkék szoknyát, fehér inget kék nyakkendővel. A nővérek habitusban voltak. Ezt nem értettem, hiszen a nővérek azokban az időkben csak az iskolában viselhették a rendi ruhájukat, az utcán nem vehették fel.

Elsős externistaként 1968 őszén érkeztünk a Svetitsbe ikernővéremmel, Évával. A Varga utca 1. szám alatt laktunk, a házinénink Pirkó néni volt. Az, hogy ketten voltunk, úgy gondolom nagyban segítette a beilleszkedésünket az első hetekben elég szigorúnak tűnő rendszerbe. Az osztályfőnökünk elsőben Hilda néni volt, aki történelmet tanított nekünk lebilincselő előadásban, ragaszkodva a történelmi hűséghez. A prefektánk Laura néni volt, ő a tanulóórák rendjét őrizte szigorúan. Egérkének becéztük, mert szeretett körbesétálni a padok között, az imakönyvét olvasgatva, de közben figyelte mivel foglalkozunk. A magas szárú fűzős cipője olyan nyikorgó hangot adott, mintha egér cincogna valahol. A tanítás alatt és a tanulóórán beszélgetni, a tanuláson kívül mással foglalkozni nem volt szabad. Ez nem volt könnyű, mert reggel hét órától csendben az osztályteremben kellett ülnünk és ismételni a leckét reggeliig, utána a tanítás nyolckor kezdődött és tartott délután egyig-kettőig. Fél négytől pedig ismét tanulóórán ültünk. Addigra vissza kellett érnünk a kimenőről az iskolába. Mennyit futottunk, hogy időre visszaérjünk! De ez persze nem mindig sikerült. A késésért, vagy a tanulóóra csendjének legkisebb megzavarásáért is beírás járt, három után jött az osztályfőnöki intő. Ebben Hilda néni is nagyon következetes volt. Így, nekem elsőben sikerült tizenhárom beírást, illetve osztályfőnöki intőt szereznem. Magam sem értettem, mindez hogyan is történt, de az intők egyre csak gyűltek az ellenőrzőmben. Végül is hathatott rám a sok figyelmeztetés, mert a későbbiekben már nem emlékszem hasonlóra.

múltidéző

Akkor úgy éreztem, hogy nehéz ezt a fegyelmet megszokni, de később az életben hasznát vettem a jogi munkámban és a házasságom alatt is. Sok nehéz élethelyzeten segíti át az embert a hit és a fegyelem. A mai fejemmel már hálás vagyok a fiatalon túlzottan szigorúnak tűnő nevelésért. Második osztálytól az érettségiig Margaréta néni volt az osztályfőnökünk, illetve a prefektánk is. Nagyon sok időt töltött velünk, nagy szeretettel és figyelemmel vett körül minket. Kémiát és fizikát tanított érdekes, szemléltető módon. Fegyelmezésre nem is nagyon volt

Tudtuk, hogy a kitiltottnak ez milyen megpróbáltatás, mert nem volt lehetősége arra, hogy zsebpénzből maga pótolja az élelmet, de tulajdonképpen egyikünk sem volt olyan helyzetben, hogy segítsünk neki. Igazságtalannak, túlzónak is éreztük a büntetést, ezért közösen elhatároztuk, hogy az egész osztály távol marad az ebédlőtől. Margaréta néni tiszteletben tartotta a döntésünket, nem tiltotta meg, nem büntetett miatta. Összeadtuk, ami kis pénzünk volt, és ebédidőben az udvaron zsíros kenyeret ettünk. Időnként ránk nézett, de nem szólt semmit. Végül is nem

Szobonya M. Jolánta nővér (balra) és Farkas M. Margaréta nővér svetitses lányokkal a hetvenes években

szüksége, mindannyian szerettük. Megértéssel fogadta minden apró kis problémánkat, lázadásunkat, tetszett neki, hogy összetartunk, kiállunk egymásért. Valóban nagyon jó, egymást elfogadó osztályközösségünk volt. Történt egyszer, hogy az egyik osztálytársunkat az éppen ügyeletes nővér egy hétre kitiltotta az ebédlőből, mert kézzel nyúlt a sótartóba (akkor még nem sószórók voltak az asztalon, hanem két tálas sótartók, amibe valóban csak evőeszközzel volt illő belenyúlni).

emlékszem, hogy oldódott meg ez a helyzet, de valószínűleg visszakerültünk az ebédlőbe, mivel Terinek, amíg büntetésben volt, egy idő után már az ebédlőből hordtuk az ennivalót. Így nevelődtünk az érettségiig, amikorra már nagylánnyá nőttünk, és megértettük, hogy fontos állomáshoz érkeztünk. Örültünk és aggódtunk is a jövő miatt. Örültünk a szabadságnak, de éreztük azt is, hogy ennyi szeretetben, törődésben, gondtalan, vidám élményben (színház, kirándulások, lelkigyakorlatos napok) talán már nem lesz részünk.

múltidéző

A tanulásra akkor már senkit sem kellett buzdítani, a felkészülésünket minden lehetséges eszközzel segítették a tanáraink. Az érettségin már nyoma sem volt annak a szigornak, amit a négy év alatt tapasztaltunk. Mindenki arra volt kíváncsi, amit tudunk, és azon igyekezett, hogy minél jobb eredményeket érjünk el. Hála és köszönet ezért nekik, mindig szeretettel gondolok az ott töltött évekre, a tanárainkra, az élményekre, a szabás-varrásra, amit különösen szerettem és még ma is sok ruhámat magam varrom. Később ötévenként mindig megtartottuk az érettségi találkozókat Margaréta nővérrel közösen. A rendszerváltozás után az ő inspirációjára hoztuk létre a Miasszonyunk Iskolanővérek Diákjainak Országos Szövetségét, és az alapítványt, aminek a működésében ő is aktívan részt vett, a kuratóriumnak évekig tagja volt. Faragóné Dr. Endrődi Zsuzsa Svetits Gimnázium (1968–1972

Sok szállal kötődve

A Svetitsben eltöltött gimnáziumi négy év egész életemet meghatározta, nem szakadtam el a nővérektől a mai napig sem. A lelkigyakorlatok, az osztályfőnök Bajzák M. Eszter nővérrel folytatott rendszeres esti imák, beszélgetések, a gitáros zenekari kórusban való éneklés elmélyítette hitemet és elköteleződésemet az egyház mellett. Eszter nővér életvezetési tanácsai, tanítása, mondatai az életem iránytűjévé váltak. A nővérek gondoskodó szeretete, odafigyelése, az ünnepek bensőséges légköre mélyen hatott a lelkemre és mintát adott a későbbi családi életre. Az osztályközösségben kialakult kapcsolatok a későbbiekben tovább éltek – eleinte sokáig évente tartottunk osztálytalálkozókat. A Svetitsben kapott műveltség és magas színvonalú oktatás juttatott be azonnal felsőfokú intézménybe az érettségi után. A Pénzügyi és Számviteli Főiskola elvégzése után úgy éreztem, hogy a Svetitsben kapott hitoktatást tovább kell

fejlesztenem és elvégeztem levelezőn a Hittudományi Akadémiát is. „Keressetek közösséget, hogy megmaradjatok a hitben” – hangzott el az útravaló Eszter nővértől, amikor leérettségiztünk. Ez a mondat irányított abba a budapesti kisközösségbe, ahol férjemet megismertem. A rendszerváltás után a Patrona Hungariae Katolikus Gimnázumban gazdasági vezető lettem. Ez biztosam nem a véletlen műve… Úgy éreztem hazakerültem, a svetitses volt tanáraim kollégák lettek, Bajzák M. Eszter nővér az igazgatóm. Egy más élethelyzetbe, de ugyanabba a légkörbe kerültem vissza, mint amit a gimnáziumi évek alatt a Svetitsben megtapasztaltam. A Patrona épületének megépítése, az új iskolák, intézmények indítása (általános iskola, zeneiskola, szakiskola, szeretetotthon) sok-sok munkát adott, de a nővérekkel történő együttmunkálkodásban Isten kegyelmét és útmutatását éreztem a hétköznapokban is. A Patronában eltöltött évek munkatapasztalata vitt előre a szakmámban egészen a legfelső szintekig. Bajzák M. Eszter nővérrel tizenkét évig együtt dolgozhattam a Katolikus Pedagógiai Intézetben, ahol már országos szinten volt lehetőség, hogy a katolikus iskolák igazgatói, pedagógusai felé ugyanazt a szemléletet, a rend hitvallását és légkörét továbbadjuk, mint amit annak idején a Svetitsben megtapasztalhattunk. Sok-sok vívódás után döntöttem úgy, hogy elfogadom a felajánlott minisztériumi kormánytisztviselői majd a KLIK gazdasági elnökhelyettesi állását. Ezekben az években is magam mögött éreztem a rend imáját és kísérő szeretetét, hálás vagyok a rendnek, hogy az oktatásán és nevelésén keresztül képessé tett arra, hogy ezeket a feladatokat is elláthassam. Közel húsz éve tanítok a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, ahol több nővért is vizsgáztattam – Héjja Margit M. Alíz nővér, volt történelemtanárom azzal kezdte a vizsgát: „Most Te ülsz a katedra másik oldalán, jó látni, hogy a tanítványaink hova jutottak el!” Megtanultam a Svetitsben, hogy sok szorgalommal, a munka, a tanulás szeretetével

múltidéző

bármit el lehet érni, különösen akkor, ha közben folyamatosan Isten segítségét és áldását kérjük minden tevékenységünkre. Hálás vagyok mindezért, mert erre a nővérek tanítottak meg. A Patronában tanult mindhárom gyermekem, a férjem hosszú évekig itt volt tanár, igazgatóhelyettes, ami a családi életünket is nag ymértékben meghatározta. A lányomat tizenkét éves korában beírattuk a Patrona kollégiumába „egy évre”, mert a budapesti közlekedéstől féltettük – a lányom saját döntése alapján hat évig bentlakó maradt… A Patronában éreztük jól magunkat a családdal, munka közben és a rengeteg rendezvényen, amin részt vehettünk. A családias légkör és a teljes elf ogadás kö z elebb vitt bennünket az Úrhoz és az emberekhez az iskolán, a nővéreken keresztül. Hálás vag yok a nővéreknek, hog y a g yermekeimet is ug yanezen az úton indították el. Oláh Gáborné Marica Svetits Katolikus Gimnázium (1974-1978)

bearanyozta nemcsak az én életemet, hanem azokét is, akikkel élete végégig felkerestük őt. Felejthetetlen délutánokat töltöttünk együtt.

Csodálatos összetartó erő

A Svetits Gimnázium humán tagozatán érettségiztem 1955-ben. Útravalónak ezt kaptam: „Isten általad akarja szebbé, jobbá tenni a világot. Vidd a hitet és Isten szeretetét azoknak, akik között élsz.” Végigkíséri életemet az a szeretet, tudás, boldogság, örömre való képesség, amit a Svetitsben kaptam. A mai napig, hatvanhat éve énekelek egyházi kórusokban. És ez akkor is így volt, amikor a templomban való éneklést nem nézték jó szemmel. Az iskolában kapott nevelés erősítette bennem a magyarságtudatot, amit az erdélyi származásom és az anyaföldhöz való ragaszkodás hajdúsági szelleme határozott meg. Semmilyen pártrendszernek nem dőltem be. A keresztény szellemiség, a mundér becsülete meghatározta életemet. Minden utamon elkísért az a szeretet, amit tanáraimtól kaptam. Osztályfőnököm Relindisz néni szeretete, kiegyensúlyozottsága, vidám, derűs személyisége

Kárpát M. Relindisz nővér

Nagy ajándék, hogy az iskola csodálatos összetartó erőként működik évtizedek múltán is. Itt otthon érezhetjük magunkat. Ehhez nagymértékben hozzájárul a diákszövetség. Jóleső érzés, amikor ismerősökről kiderül, hogy svetitses, patronás, karolinás diák volt. Rögtön ismerősként nézünk egymásra. Salló Enikő Svetits Katolikus Gimnázium (1951–1955)

Az itt kapott élmények és példák formáltak

Nagyon sokat köszönhetek a Patronának, ahová 1969 és 1973 között jártam. Sokat tanultam, fejlődtem, „kupálódtam”, komolyodtam. A gimnáziumnak köszönhetem, hogy főiskolát végeztem. Itt ébredt bennem az igény a továbbtanulásra. A családomban,

múltidéző

az egész rokonságban elsődiplomás vagyok. Az iskolának köszönhetem a barátnőimet, sőt a férjemet is. Mivel egy akkor szokásos házibuliban – amit egyik osztálytársam szervezett – ismerkedtem meg vele. Immár négy évtizede vagyunk házasok. Szívesen idézem fel emlékeimet. Eszembe jut Anzelma nővér, vagyis Anzi néni, akinek órái előtt rendszerint a tisztítótűzben szenvedő lelkekért imádkoztunk, ennek fontosságát gyakran hangsúlyozta. Pálma néni idős korában is igyekezett követni a modern egyház törekvéseit, az akkor még újdonságnak számító gitáros énekeket Duval atya (Aimé Duval francia jezsuita szerzetes és énekes volt – a szerk.) felvételeiről hallgattuk és fordítottuk. Bal�lya Irén tornatanárnő nem kereste a népszerűséget, sokat követelt, hogy ne hagyjuk el magunkat. Az ügyetlenekkel viszont emberséges volt. Erna nővér biztatott, hogy nyelvgyakorlás céljából járjunk a Francia Intézet tanfolyamára. Itt ismerkedtünk meg Bucsi László atyával, aki érettségi után bevett a tanfolyamára. Jó közösségre találtam, csodálatos emberek közé kerültem, folytatódott a Patrona kórusában megismert igényes egyházi zene megismerése és művelése. Erna nővér a lányomat „unokájának” tekintette, kitüntető szeretettel fogadta, nem felejtett el minket. Piroska néni kedves volt és közvetlen. Az énekkarban modern magyar (Kodály- és Bárdos-műveket) tanultunk. A folyosón bekeretezett fénykép

tanúsította, hogy Papp igazgató úr meghívására a világhírű Kodály Zoltán meghallgatta iskolánk kórusának hangversenyét. Erre mi büszkék voltunk. Emlékezetesek a bensőséges hangulatú, sikeres karácsonyi hangversenyek. Flávia nővér görög-római történelmet tanított. Máig emlékszem arra a példázatra, amit Corneliáról, a Gracchusok anyjáról mondott. Cornelia egyedül nevelte becsületre, tisztességre, a nép szeretetére és szolgálatára fiait, a Gracchusokat. Egyszer előkelő barátnőit látta vendégül, akik arra kérték, mutassa meg büszkeségeit, az ékszereit, hadd gyönyörködjenek benne. Ő azonban fiait mutatta meg a meglepett hölgyeknek, mondván: „Íme, ők az én ékszereim!” Lele Edit nővér kémia-biológia óráin sok gyakorlatban használható tudást szereztünk. Szuha Zsuzsannától igényes kézimunkát, hasznos varrási tudnivalókat tanultunk. Caritas nővér sokat fáradozott azon, hogy tanuljuk meg meglátni a szövegben a lényeget. Emerica nővér fiatalos lendülettel vitte vasárnaponként túrázni a lányokat, osztálykiránduláson alig győztük az iramot utána fel a hegyre. Kosztolányi tanár úr hittanóráin sajnos nem figyeltünk eléggé, de arra a mondatára emlékszem, amely így szólt: „Az anyaság hősiességet követelhet.” Kiss Diri tanár úr nemcsak a matematikát tanította, hanem gondja volt a lelkünkre is, nevelt bennünket történeteivel. A gyengék, a vigasztalásra szorulók voltak a kedvencei. Azt mondta ne-

A Patrona tanári kara a hatvanas években

múltidéző

künk egyszer, hogy párválasztásnál legfőbb szempont az illető gondolkodásmódjának megismerése, hogy az hasonló legyen a miénkhez. Papp Diri bácsi művészettörténetet tanított. Szeretett tömör, rövid, lényegre törő szentbeszédeket mondani. Az ő idejében volt kápolnánk a legszebb. Egyszerűségében, arányaiban, modernségében, igényességében. A modern művészet iránti lelkesedésére egy példát említek. Volt a tankönyvünkben két kép. Az egyik egy göndör hajú, pufók arcú angyalfejet ábrázolt, a másik Brâncuși Alvó múzsa című szobrát. Ez utóbbi egy tojásdad fekvő kőtömb simára csiszolva, az arc minimalista módon ábrázolva. Megkérdezte, kinek melyik tetszik jobban, és nem győzött csodálkozni, hogy az osztály nagy része a pufók, barokkos angyalkára szavazott. Minden évnyitón elmondta: „Az iskola jó híre olyan erkölcsi tőke, amelyhez hozzáadni lehet, elvenni nem.” Ezek az élmények, emberi példák formáltak. Valamennyi között a legfontosabb az a mély hit, amit mindnyájuktól láthattunk, amit a külvilágból az iskola falai közé érkezve és megnyugodva tapasztaltunk a kapus nővértől a takarítást végzőkig. Hálát adok Istennek, hogy ebbe az iskolába járhattam. Isten éltesse és vezesse, kegyelmeivel áldja meg a nővéreket! Mozsáry Gáborné Weinber Mária Patrona Hungariae Gimnázium (1969–1973)

Hála a biztos alapokért

Azok a tanárok hagytak mély nyomot bennem, akik megélték a hitüket, akik kedvesek voltak, elnézők, időnként gyarlók, mégis jók. Az igazán döntő az volt, hogy szeretet vett körül, jól éreztem magam az iskolában és nem vágytam innen távozni. Jó volt a hangulat. Fontos volt, hogy láttam a kötelességtudatot. Több olyan nővér is volt, aki rákényszerült arra, hogy oktasson, mert csak így tudott a rendben maradni. Ezek a nővérek még akkor is, ha nem is voltak jó tanárok, vagy túl okosak, nagy igyekezettel akarták átadni a tudást. Jó volt, hogy

egyik tanárom sem akart úgynevezett egyéniség lenni, tetszett az alázatuk. Naiv gyermekként, a körülöttem folyó politikai állapotról mit sem sejtve (bár azt tudtam, hogy apámat valami miatt elvitték az ÁVÓ-sok, de a Jóisten kegyelméből három nap múlva hazaengedték, és az első útja a templomba vezetett) szüleim indíttatására és tanácsára jelentkeztem a Patrona Hungariae Gimnáziumba. Nagyon gyermeteg voltam. Fogalmam sem volt arról, hogy nem minden iskola egyházi, és hogy mi is egy gimnázium. Az első benyomásom izgalmas volt: egy szigorú arcú, szófukar, reverendában lévő férfi (Papp igazgató úr) hatalmas íróasztal mögül rövid kérdéseket tett fel, és fürkésző szemmel nézett, a válaszaimra hümmögött, úgy, hogy fogalmam sem volt jót vagy rosszat mondtam-e. Nézegette a bizonyítványomat, ami, ha jól emlékszem csak jeleseket tartalmazott, de olyan összehúzott szemmel, hogy úgy éreztem, talán bukásra állok. Édesanyám, ha jelen is volt, csak hátul, csendben üldögélt. Felvettek. Az első nap a gimnáziumban is nagyon izgalmas volt. Régiesnek tűnt a környezet, viszont az osztálytársak hozzám hasonlóak volt, és érdekesnek találtam, hogy nem mindenki budapesti, sokan bentlakók. Szabó Magda Abigéljére emlékeztetett. Hamar jó közösség alakult ki, főként közöttünk, akik egy villamoson utaztunk. De végig irigykedtem a kollégistákra. Éreztem, hogy ezt a világot személyesen nem valószínű, hogy megismerem, így még érdekesebbnek és irigylésre méltóbbnak tűnt. A tanáraim többségére afféle nagymamaként tekintettem. Vidáman nevetgélő, viccesen tanító idős nénik voltak. Például Lenke néni, Karolina nővér. Idős nagynéninek tűnt a szigorú, de áldottan jószívű Erna nővér. Rejtélyesen halk szavú, halovány, légies rajztanárunk volt Alíz nővér, aki sajnos korán meghalt, talán ezért is volt olyan légies. Szívesen emlékszem Ami nénire, a „világi apácára”, akivel oly sokat utaztam együtt a villamoson. Meleg, bájos mosolya és intelligenciát sugárzó arca ma is előttem van. Nagyra értékeltem

múltidéző

latinos műveltségét. Szerettem Pálma nénit, aki oroszt tanított nekünk. Bár csak néhány fejezettel járhatott előttünk az orosztanulásában, de mivel egyéb nyelveket prímán tudott és nagyon intelligens volt, remekül tanította.

Papp László piarista, „Papp Diri”

Edit nővérrel kicsit hadilábon álltam. Valószínűleg azért is, mert nem tanultam rendesen a biológiát, és ő ezt ennek megfelelően értékelte. Tőle kaptam a legrosszabb jegyeket, ő ítélt meg a legobjektívebben, és ez hiúságomnak nem tetszett. Nagyon örülök, hogy amikor már orvos voltam, sokat beszélgettem vele, emberileg és lélekben is közelebb kerültem hozzá. Így őszintén tudtam a halálakor megsiratni és ma is szeretettel gondolok rá. Először Alíz nővér, majd halála után a szinte velünk egykorú és bájos Paulina nővér kitartóan és nagy türelemmel oktatott minket géppel varrni. Boldog, meghitt volt az ügyeskedés az ő varrótanfolyamán. Örökké hálás vagyok neki, mert nélküle anyaként és feleségként kétbalkezes lennék.

És nem varrtam, kötöttem volna a szeretteimnek annyit, mint amennyit így. Utoljára, de nem utolsósorban írok a férfi tanárainkról. Papp Diri nagy volt és megközelíthetetlen, szinte éteri magasságban láttam őt. Nem akartam soha szégyenben maradni előtte, sokat tanultam a tantárgyait (történelem, logika). Nagyon hálás vagyok neki. A logikus gondolkodást örök hálával alkalmazom orvosi teendőimben. Kemény jelleme, tiszta gondolkodása, nagy tudása felejthetetlen. A vázlatok, amiket a táblára írt kristálytiszták, érthetők és küllemileg szépek voltak. A kirándulásainkon bolondozni is tudott: fejen állt, remek dalokat énekelt. De így is akkora nagyság volt a szememben, hogy a mai napig csak meghajolni tudok előtte. Kiss Dirit már a földhöz közelebbinek láttam. Szellemes, remek matematikatanár volt, nagy rajztehetséggel megáldva. A táblára írt képletei és ábrái egyben műalkotások is voltak. Kiváló társasági ember volt, mindenkit ismert, mindenkiről tudott. Nagyon meglepett, amikor megtudtam, hogy ott volt a nagyapám temetésén 1968-ban. Nem tudtam, hogy ennyire figyelmes a diákjaihoz. Egy társunkat, akinek nem is volt az osztályfőnöke pedig meglátogatta a kórházban, amikor szívizomgyulladása volt. Szemmel láthatóan gondosan, atyai odafigyeléssel foglalkozott a rábízott diákokkal. Utolsóként drága Kosztolányi tanár úr alakját idézem fel a tanárok emlékcsarnokában. Nagy szeretettel és hálával gondolok rá, a legnagyobb benyomást, talán ő tette rám. Szobája zsúfolásig volt könyvekkel, alig lehetett egy ösvényt találni, hogy az ember elérjen a hatalmas íróasztalhoz, amin szintén oszlopokban álltak a könyvek. Itt élt és fordította a drága tanár úr az Ó- és Újszövetséget. A nyomdai korrektúrákat segítettük neki átnézni esténként. Életem egyik legszebb emléke ez. Az idős, nagy tudású paptanár vastag lencséjű szemüvegében félig vakon a szeméhez emelve a papírt, ellenőrizte a bibliai szöveget. Nagy csend volt mindig, szent áhítattal próbáltunk megfelelni a feladatnak. Éreztük az angyalok és a Jóisten közelségét. Még most is

múltidéző

sírva fakadtam a visszaemlékezéskor, annyira magával ragad az emlék. A tanár úr órái igen unalmasak voltak nekünk 14-18 év közötti lányoknak. Éreztük, hogy nagyon nagy tudású és hogy nagyon közel jár a mennyországhoz. Dr. Kosztolányi István Jó, jámbor és szeretetteljes volt. Soha fel nem emelte a hangját, mindenen átlátott, semmit szóvá nem tett. Így ösztönösen vis�szafogtuk magunkat, és nem voltunk rosszak az óráján, legfeljebb aludtunk, vagy csendben a pad alatt mással foglalkoztunk. Ha valaki otthon hagyta a tankönyvét, füzetét, amit néha be kellett neki mutatnunk, mindig ezt kérdezte: „Az ágy alatt megnézte? Biztos ott lesz, ott szokott lenni.” Nagyon sajnálom, hogy csak évek múlva tudtam meg, hogy meghalt. Szeretetünket, rajongásunkat vajon érezte-e? A legjobb barátnőm az egyik patronás osztálytársam ma is. Nem gondolom, hogy a gimnáziumi négy év az egyedül, vagy döntően meghatározó időszak az ember életében. A Jóisten sok segítséget nyújt az életünk folyamán, de az biztos, hogy nagyon jó, ha az embernek van egy biztos alapja, amelyre építhet az Istenhez és az egyházhoz fűződő viszonyában. Egy ilyen biztos alapot adott nekem az Iskola. Dr. Esztó Klára (Patrona Hungariae Gimnázium 1964-1968)

A Svetits, maga volt a mennyország

A debreceni Svetits Gimnázium diákja voltam 1952 és 1956 között. Mint oly sok sorstársamnak, nekem sem volt kilátásom a továbbtanulásra, mivel a családom rossz kádernek minősült. Pedig édesapám csak tör vényszéki bíró volt, de az akkori minősítés szerint fasiszta Horthy-bírónak titulálták. Szegény, 1946-ban meg is halt. A családom klerikális reakciósnak is számított. Az első négy elemit

Nyíregyházán az angolkisasszonyoknál végeztem az államosításig. Az iskolák államosítása és a szerzetesrendek feloszlatása után, amikor a Svetits újra megnyílt 1950-ben, az iskolanővérek közül a legjobb tanerők kerültek Debrecenbe, akik nagy tudással rendelkeztek. A prefekták pedig az életre készítettek fel, a hitünkben erősítettek és adtak egész életünkre való útravalót. A körülmények az akkori időknek megfelelően nehezek volta. Szalmazsák volt az ágyakban, hideg vízben mosakodtunk, de ez nekünk maga volt a mennyország. Nag yon sok görögkatolikus pap lánya, kuláknak bélyegzett, osztályidegennek kikiáltott családok lányai jártak akkor ide. Olyan diákok, akik a Svetits nélkül sohasem tanulhattak volna tovább. Az igazgató akkor dr. Kiss László volt, szeretett Diri bácsink. Vékony jégen egyensúlyozott, hogy életben tudja tartani az iskolát a legsötétebb Rákosi-korszakban. Soha senkinek nem kellett elhagynia az iskolát azért, ha nem tudott fizetni. Előfordult, hogy a nővéreknek nem jutott ebéd vagy vacsora, de a növendékek mindig jó és elegendő ellátást kaptak. Több mint hatvan év után is csak a legnagyobb hálával tudok gondolni a kedves nővérekre és Diri bácsira. Sok jó barátnőre tettem itt szert. Az egyik lányomat Diri bácsi keresztelte, és ő is eskette, amikor férjhez ment. Elmondhatom, hogy az egész életemre tartást adott, és az egész életemet meghatározta az a négy év, amit a Svetitsben töltöttem. Én gyógyszerész lettem, soha semmilyen hátrányom nem származott az egyetemen abból, hogy egyházi iskolába jártam, volt olyan professzorom, aki elárulta, hogy ő a debreceni piaristákhoz járt, a nővére pedig a Svetitsbe. A KISZ-be, a pártba sosem agitáltak. Igaz, gyógyszertár vezető nem lehettem, csak helyettes, de ez nem is volt baj. A hitemet végig megtartottam, a férjem is gyakorló katolikus

múltidéző

volt, sajnos már tíz éve meghalt. Két lányom, három unokám van, mindnyájan vallásosak. Két unokám éppen most végez vezetői tanfolyamot a Regnum Marianum közösségben, ami a mai világban nagyon örömteli. Végezetül szeretném megosztani Önökkel, amit Diri bácsi az egyik találkozónkon mondott: „Ha meghaltok, és Jézus megkérdezi, hova jártál iskolába, és Te azt mondod, a Svetitsbe, Jézus azt fogja mondani: ››Meglátszik!‹‹” Remélem, hogy így lesz! Neumayer Béláné Jeney Mária Svetits Gimnázium (1952–1956)

Köszönet az értékekért

A Svetitsben végeztem 1968-ban. Édesanyám halála után kerültem a gimnáziumba, aki után engem reformátusnak kereszteltek. A Pasaréti Református Közösség tagjai voltunk, Joó Sándor lelkész volt a pásztorunk. A „beköltözés” előtti szünidő tehát azzal telt, hogy augusztus végére felkészüljek az első szentgyónásomra és szentáldozásomra. A felkészítésben bátyám – aki akkor utolsó éves teológushallgató volt – segített, így minden ment a maga útján egészen az utolsó hétig. Ekkor döbbentem rá, hogy egy számomra idegen városban, idegen környezetben, a családomtól távol és „meggyőződéses” ellenállásom ellenére gyökeresen meg fog változni az életem. Az első fél év határos volt a rémálommal. A csengőszóra élt életemet, az akkori megítélésem szerint felesleges korlátokat és szigort olyannyira nehezen viseltem, hogy a karácsonyi szünet végére megfogalmaztam: nem akarok visszamenni Debrecenbe. Testvéreim, akik jóval idősebbek voltak nálam, aggodalommal figyelték a harcot, amit magammal és minden létező élőlénnyel vívtam. Nekem drukkoltak, mert talán ők már akkor tudták, hogy előbbutóbb belátom: a kegyelem nem ellenemre, hanem Isten akaratában értem működik. Feszes erkölcsű, fegyelmezett, népes, konzervatív családba születtem, szüleim szigorúak voltak ugyan, de végtelen szeretettel neveltek minket. Debreceni prefektánk, Alfonza néni, vagyis Tanács Piroska – a tisztelendő nővérek között a „szigorú, de igazságos” apáca volt.

Tanács M. Alfonza nővér

Hihetetlen módon tudott mind a negyvennégyünkre figyelni, meglátta nehéz pillanatainkat, örömeinkben pedig mindig is a mértékletességre intett. Nagy bölcsességgel és mindig a mi érdekeinket szem előtt tartva cselekedett. Akkoriban nem voltam erről meggyőződve, de az élet eseményei őt igazolták. Még valakiről meg kell emlékeznem. Dési Margit néni édesapámat hosszú telefonbeszélgetésekben győzte meg arról, hogy szépen alakul a sorsom, szülői aggodalomra semmi ok. Margit néni akkor tartományfőnöknő is volt és bokros teendői mellett mindig akadt ideje velem egy rövid beszélgetésre. Lassan tanultam meg a sokféleségünkben való eligazodást, az alkalmazkodást és azt, hogy minden bánatomat, nehézségeimet, a családtól való távollétem minden szomorúságát le kell tennem a kereszt tövébe, az Úr Jézus lába elé, ha nem akarom, hogy összeroppantsanak. Ezt ma is gyakorlom. Fogadalmakat tettem, hogy a számomra és a társaim számára is leginkább „utálatos” osztálytársaimmal látványosan barátságos leszek. Rájöttem, hogy ha az ember komolyan veszi azt, hogy mindnyájan Isten teremtményei és számára egyformán kedvesek vagyunk, akkor nem nehéz mindezt megtenni. Ha nehéz is a XXI. századi lét, én ezt ma is így gondolom. A ballagásunkra kaptunk egy kis füzetet, közös imáink szövegeivel, néhány intelemmel és egy ígérettel, ami így szólt: „A Svetitsben számon tartunk és imádkozunk érted!” Elesett, magányos, reménytelennek tűnő napokon jó tudni, jó lenne hinni, hogy ez valóban így van.

múltidéző

Több mint ötven év választ már el a debreceni napoktól. Ahogyan múlik az idő, egyre többször folyamodom a Szűzanya közbenjárásáért, egyre többször kérem az Úristen kegyelmét ügyes-bajos dolgaimban. A Svetitsben tanultam meg azt is, hogy rá kell bízzam magam Isten bölcsességére, hiszen ő ismer a legjobban minket, ő tudja igazán, hogy mire van szükségünk. Ezt a csalódásainkban nem könnyű elfogadni, de idővel mindig kiderül, hogy de jó is, hogy nem az én akaratom vált valóra. Életemet a Svetitsben töltött évek mellett a sport is meghatározta. Mindkettő kitartásra, önfegyelemre, mások elfogadására és mások teljesítményének a tiszteletben tartására nevelt. Szeretnék újra olyan közel lenni az Úr Jézushoz, mint azokon a csendes délutánokon a folyosó végében lévő kápolnában. Szeretnék továbbra is olyan okosan és mélyen szerető édesanyja lenni a fiamnak, amilyen példát édesanyámban láttam, szeretnék olyan bölcsességgel és szeretettel eligazodni emberi kapcsolataimban, ahogyan azt Alfonza nénitől láttuk és tapasztaltuk. Ha most kezdhetném újra életemnek azt a szakaszát, amit a Svetitsben töltöttem, nem sok mindenen változtatnék. Az alapokat, amire az életem épült, a családi házból és tagadhatatlanul Debrecenből hoztam. Köszönet és hála mindazoknak, akik ezt nekem lehetővé tették. Péterfiné László Ildikó Svetits Katolikus Gimnázium (1964–1968)

Az óvodától az érettségiig

Óvodába Zsámbokon jártam a nővérekhez 1946 és 1948 között. Mire iskolába kerültem, az iskolát és az óvodát is sajnos államosították. Gödöllőn 1952-től, az Imre utcai iskolába jártam. Ez az épület is egykoron a rend tulajdona volt. Később a debreceni Svetits Gimnázium tanulója lettem humán tagozaton. Így elmondhatom, hogy kisóvodás korom óta kötődöm a nővérekhez, a rendhez. A nővérek közt eltöltött időnek mit köszönhetek? Megismertük a szeretetet és hittünk benne.

Gödöllő, az Imre utcai iskola

Légy áldott, régi hely, légy áldott, régi ház, légy áldott, régi tej, légy áldott, régi láz… …Légy áldott, régi hó, légy áldott, régi hő, te szívemet nyitó, te lelkem építő… (Kosztolányi Dezső: Légy áldott, régi hely, 1922)

Kosztolányi Dezső szép versének fenti két strófájával köszönök mindent. Garamszegi Éva Svetits Gimnázium (1956–1960)

A béke szigete volt

A Svetits Gimnázium tanulója és az internátus lakója voltam 1951 és 1955 között. Ez a négy év hálára kötelez a mai napig. Hálát érzek azért a nyugalomért, amiben ott éltünk. Ez a gimnázium sokunk számára maga volt a béke szigete. Hálát érzek azért a szeretetért és odafigyelésért, amit a nővérektől, tanárainktól és nem utolsósorban a prefektáktól kaptunk. Legfőképp Immaculata nénit emelném ki, aki nagy buzgalommal és különleges szakértelemmel alakította ifjú lelkületünket, eszméket, értékeket csöpögtetett belénk, sőt jövendő családi életvitelünkre is támpontokat adott. Nem feledkezhetek meg Diri bácsiról sem, aki egyenként törődött velünk. Az arra rászorulóknak ötven- vagy éppen százszázalékos térítésmentességet, ingyenes kirándulást vagy egy-egy ingyen színházjegyet biztosított.

múltidéző

És hálás vagyok azért az erős hitért is, amit ott kaptam, ami megtartott a nehéz élethelyzetekben is, és visszavezetett a helyes útra, az Úristenhez. Sokszor eszembe jut ez a Sík Sándor-versrészlet: „Hiszem és vallom, szeretem és élem, Amit az Egyház hinni ád elébem. Ebben a hitben élek és halok: Katolikus vagyok.” Sík Sándor: Hiszek

egymást. Néhány éve már több barátunkat, osztálytársunkat elkísértük utolsó útjára, és közös szentmisével megemlékeztünk róluk. Végezetül köszönöm a Jóistennek, hogy a Svetitsbe vezetett, hálámat ismét Sík Sándor költő szavaival fejezem ki:

Hogy mire nevelt a Svetits? Önismeretre, kötelességtudatra, önfegyelemre, a munka szeretetére, a talentumok kamatoztatására. A négy év alatt jó közösség alakult ki. Az érettségi utáni években is odafigyeltünk egymásra. Ha tudtunk, segítettünk annak, aki éppen rászorult. Öregkorunkban is még jó néhányan összetartunk, betegségben látogatjuk

„Engedd meg nekem édes Istenem, Halk tedeummal, Örök hála-dallal, Hadd köszönjem meg ma az életem. A fehér, tiszta ifjúságot, A le nem hullott hajnal-álmot, A dalt, mosolyt, napfényt és árnyat, A ki nem hunyt tüzet utánad” Fóris Ferencné (született Mestyán Anna) Svetits Gimnázium (1951–1955)

A levelekben szereplő személyek Atyák:

Faragó M. Flóra

Szűcs M. Laura

dr. Kiss László

Háry M. Ildikó

Tarnai M. Emerica

Diószegi László dr. Kosztolányi István dr. Papp László

Opálény Mihály Nővérek:

Árpási M. Paulina Bajor M. Erna

Bukovszky M. Hilda

Dellamartina M. Róza Dési M. Margit

Dr. Szőke Pálma SSS

Endrődi M. Anzelma Erdősi M. Caritas

Farkas M. Margaréta Ivanics M. Andrea Kalmár M. Aliz

Kárpát M. Relindisz

Kertész M. Tarzícia CND Lászlófi M. Tacita Lele M. Edit

Gábor M. Lenke FDC

Lászlóffy M. Erzsébet CSSK

Tanács M. Alfonza Tornay M. Petra Tóth M. Lídia

Ulrik M. Monika

Varga M. Amália FDC Varga M. Flávia FDC Vargacz M. Krisztina Zsendovits M. Anna

Lépes M. Katalin

Világi tanárok:

Locker M. Margit

Herpy Miklósné Légár Piroska néni

Lobmayer M. Judit Nagy M. Vera

Peller M. Beáta

Ballya Hugóné Irén néni dr. Mathia Károly Szuha Zsuzsanna

Impresszum: Bizalom és bátorság – A Boldogasszony Iskolanővérek lapja • www.iskolanoverek.hu • Kiadja: Boldogasszony Iskolanővérek • A szerkesztőség címe: 1092 Budapest, Knézich utca 5 – 7. • Telefon: +36 1 215-9017 • E-mail: info@iskolanoverek.hu • Felelős kiadó: Lobmayer Ágnes M. Judit SSND • Alapító főszerkesztő: Lobmayer Ágnes M. Judit SSND • Főszerkesztő: Koncz Veronika • Arculat, layout: Katona Zsófia • Fotó: Merényi Zita (Magyar Kurír), Mészáros Andrea, Mészáros Lajos • Archív fotók: a Boldogasszony Iskolanővérek Magyar Tartományának archívuma

Hétköznapjaink, ünnepeink – filmeken

Közösségeink és hivatásunk Hogyan vezet (és főképp miért) mozgó énekiskolát Vera nővér és Gabi társult tagunk Szovátán? Miképp élik meg a szerzetei hivatásukat nővéreink az ortodox többségű Szerbiában, Nagybecskereken? Milyen kihívásokkal néznek szembe és milyen örömökben részesülnek az iskoláinkban tanító nővéreink Debrecenben, Makón, Szegeden és Budapesten? Szeretettel és örömmel ajánljuk minden kedves barátunk f igyelmébe azt a f ilmet, amelyben az idén 160. jubileumát ünneplő Magyar Tartományunk bemutatkozik: https://youtu.be/0myEUVUVgC8

Jubileumi öregdiák-találkozó A mögöttünk álló tanév nagy napja volt április 27-e, amikor iskoláink mintegy hétszáz hajdani diákja érkezett vendégségbe a Patronába. A találkozón a huszonéves korosztálytól kezdve több nemzedék is képviseltette magát. Legidősebb vendégünk 1948-ban érettségizett. E jeles esemény jubileumi tanévünk megkoronázása is volt. A felemelő és jó hangulatú napról készült összefoglaló az alábbi linken tekinthető meg: https://youtu.be/iLEsluFjvRc További filmekért keresse fel

-csatornánkat!

Kedves barátaink, mindazok, akik eddig, és a jövőben is támogatják munkánkat! A Boldogasszony Iskolanővérek magyarországi rendtartománya • négy komplex oktatási intézményt (óvodától érettségiig), • három egyetemi szakkollégiumot, • a Vajdaságban anyanyelvükön tanuló magyar lányok részére kollégiumot, • a Székelyföldön a Kodály-módszerrel oktató mozgó énekes iskolát és gyermekkórust, • a Mátraalja falvaiban roma missziót tart fenn; • munkatársai szakmai és személyes kibontakozását segítő képzéseket, konferenciákat szervez; • a rendtartomány 60 nővére oktató-nevelő munkával, apostoli szolgálattal és imádságos jelenléttel munkálkodik a rendalapítónk, Boldog Gerhardinger Terézia szellemében: „Nevelés által megváltoztatható a világ." Ha támogatni szeretnéd a Boldogasszony Iskolanővérek küldetését adód 1 %-ával vagy további adományokkal, a következő címen teheted:

Intézményeink támogatása Ha adód adód 1 %-ával célzottan valamelyik iskolánkat szeretnéd támogatni: Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont A Mi Patronánk Iskolai Alapítvány: Bankszámlaszám: 10702404-6810522251100005 Adószám: 18520211-1-43 Svetits Intézet Svetits Alapítvány: Bankszámlaszáma: 11738008-20893686 Adószáma: 18997233-1-09 Karolina Iskola Szegedi Iskolanővérek Alapítvány: Bankszámlaszám: 12067008-0013015100100008 Adószáma: 18450558-2-06. SZIGNUM Makói Szent István Egyházi Iskoláért Alapítvány: Bankszámlaszám: 11735074-20507107 Adószám: 18450871-1-06

Boldogasszony Iskolanővérek Alapítvány Adószám: 18006245-1-43 Bankszámlaszám: 11705008-20415286

Bizalom és bátorság 2019. jubileumi különszám

Articles inside

Az összetartozás örömében