Benedek Elek: MÁTYÁS KIRÁLY JUHÁSZA • MÁTYÁS KIRÁLY ÉS A SZÁZESZTENDŐS EMBER • A KOLOZSVÁRI BÍRÓ

MÁTYÁS KIRÁLY ÉS A SZÁZESZTENDŐS EMBER

2300 Ft ISBN 978-606-92745-1-4

9 786069 27451 4

A KOLOZSVÁRI BÍRÓ

Benedek Elek · MÁTYÁS KIRÁLY JUHÁSZA · MÁTYÁS KIRÁLY ÉS A SZÁZESZTENDŐS EMBER · A KOLOZSVÁRI BÍRÓ

MÁTYÁS KIRÁLY JUHÁSZA

Benedek Elek

MÁTYÁS KIRÁLY JUHÁSZA MÁTYÁS KIRÁLY ÉS A SZÁZESZTENDŐS EMBER A KOLOZSVÁRI BÍRÓ

Gu t en berg K i a dó

Benedek Elek MÁTYÁS KIRÁLY JUHÁSZA MÁTYÁS KIRÁLY ÉS A SZÁZESZTENDŐS EMBER A KOLOZSVÁRI BÍRÓ

MÁTYÁS KIRÁLY JUHÁSZA

Az igazságszerető Mátyás királynak volt egy juhásza, akit erősen szeretett, mert sohasem hazudott. Egyszer a burkus király meglátogatta Mátyás királyt, s asztal fölött Mátyás beszélni kezdett a juhászról, hogy az ilyen meg amolyan becsületes ember; hogy az életében sohasem hazudott; hogy nincs az a kincs, amelyért hazugságra lehetne bírni.

– De már ezt nem hiszem – mondotta a burkus király.

– Nem hiszed? Jól van, hát fogadjunk!

– Miben?

– Ha hazugságra bírod a juhászomat, neked adom az országom felét. Ha meg nem bírod hazugságra, te add nekem az országod felét.

Egyszeriben kezet csapnak, s a burkus király leánya, aki szintén ott ült az asztalnál, elütötte a kezüket.

Vitt magával a királykisasszony jóféle borokat is. Kínálta a legényt: – Igyál, szegény juhászlegény!

Ivott a juhászlegény, jókedve is kerekedett, s a királykisasszony megint szerencsét próbált.

Kinyitotta a láda födelét, hadd lássa a fényes aranyokat.

– No, lásd, szegény juhászlegény! Ez mind a tied, s még kapsz sokkal többet, csak add nekem az aranyszőrű bárányt!

Mondta a juhászlegény: – Nem adhatom, felséges királykisasszony. Az aranya s a világ minden kincse mind hiábavaló. De ha egyszer megcsókolna, Isten engem úgy segéljen, mindjárt magának adnám az aranyszőrű bárányt.

A királykisasszony egy kicsit gondolkozott, aztán ő bizony megcsókolta a juhászlegényt.

– No – mondta a királykisasszony –, most öld meg a bárányt, nekem csak az aranygyapjas bőre kell, a húsát edd meg a legényeiddel!

Megöli a juhász a bárányt, lehúzza a bőrét, a királykisasszony kikapja a kezéből, s szalad vele haza nagy örömmel. Hej, örült a burkus király! Alig várta a reggelt, ment Mátyás királyhoz, vitte a bárány bőrét.

– Ihol, itt az aranyszőrű bárány bőre, most hadd lássuk, vajon megmondja-e a juhász az igazat?

– Ott bizony nincs egyéb, felséges királyom, csak az aranyszőrű bárányt elcseréltem egy fekete bárányért.

– Miféle fekete bárányért?

– Hej, felséges királyom, szebb az a bárány az aranyszőrűnél. Olyan szép, hogy a napra lehet nézni, de arra nem.

– Hát hol az a bárány? Hozd be!

– Nem kell azt behozni, felséges királyom, ott ül az asztalnál. – S rámutatott a burkus királykisasszonyra.

Nagyot kiáltott örömében Mátyás király: – Jól van, fiam, csakhogy az igazat mondtad, legyen a tiéd, amit nyertem igaz szavadért!

Mit volt mit tenni a burkus királynak, az országa felét elnyerte Mátyás király, oda kellett hogy adja. Mátyás király meg a juhásznak adta. De ha már az ország fele a juhászé, hadd legyen övé a leánya is. Bezzeg a királykisasszony egy szikrát sem húzódozott a juhászlegénytől.

Ott helyben papot hívtak, nagy lakodalmat laktak. Így volt, vége volt, mese volt.

MÁTYÁS KIRÁLY ÉS A SZÁZESZTENDŐS EMBER

Mátyás király a budai hegyek között sétálva, csudálkozva állott meg egy kert előtt.

Egy igen-igen öreg ember fát ültetett a kertben.

– Hallod-e, öreg – szólította meg a király –, talán bizony nem eleget dolgoztál ifjúkorodban? Most már pihenhetnél.

– Igaz, felséges uram, eleget dolgoztam – mondotta az öregember –, de nekem öröm a munka. Bárcsak még sok esztendeig dolgozhatnám!

– Hány esztendős vagy?

– Kerek száz.

– S azt hiszed, örömét éred ennek a fának?

– Ha Isten akarja – felelt az öreg –, örömét érem, ha nem: majd örülnek a gyermekeim meg az unokáim. Nem érdemes ezek öröméért ültetni?

– Na, öreg – mondotta a király –, ha megéred a fa termését, hozzál majd nekem belőle.

Igazán kíváncsi vagyok, megéred-e.

A KOLOZSVÁRI BÍRÓ

Nemhiába szerette a nép Mátyás királyt: nem volt több hozzá hasonlatos királya a magyaroknak. Amint neszét vette, hogy itt vagy ott erősen sanyargatják a szegény földnépét, nem volt nyugodalma Budavárában – álruhába öltözött, s úgy ment színről színre, látni a valóságot.

A többiek közt hírül adják, hogy a kolozsvári bíró ugyancsak sanyargatja a szegény népet. Hiszen nem kellett több Mátyás királynak! Majd megnézi azt ő a maga szemével, s jaj lesz annak a bírónak, ha igaznak látja a sok sűrű panaszt. Máskülönben is már rég vágyódott Kolozsvárra. Hogyne vágyódott volna, hisz ebben a városban látta meg először Isten áldott napját.

De hogy szavamat össze ne keverjem, Mátyás király bement Kolozsvárra, paraszti ruhában, s ottan leült a mészárszék elé, éppen szembe a bíró házával. Hiszen jókor ült a mészárszék elé!

Nagy sereg nép hordotta a fát a bíró udvarára, egy csomó ember meg vágta a fát az udvaron.

Mellettök a hajdúk, s pálcával biztatták a szegény népet: hordjad, vágjad, paraszt!

Jól van... Mátyás többet egy szót sem szólt, vágta a fát, meg hordta a bíró pincéjébe, de közben, mikor senki sem látta, veres krétával három hasábra ráírta a nevét. Este csöndesen továbbkullogott, de másnap megint beállított Kolozsvárra, most már nem zekében, hanem királyi ruhában, s nem ült le a mészárszék elé, hanem fölment az ő palotájába. Egyszeriben hívatta a bírót s az egész tanácsot mind közönségesen. A bíróhoz volt az első szava: – Mi hír a városban, bíró uram?

– Semmi nevezetes, felséges uram. Csöndben, békében élünk, amiért áldjuk is felséged nevét lefektünkben-felkeltünkben.

– Úgy? Hát a szegény föld népe? Nem sanyargatják az elöljárók?

– Nem sanyargatja senki, felséges uram. Soha nem volt ilyen jó dolga a föld népének.

– Jól van, bíró uram. Hanem szeretnék végigsétálni a városon, hadd lássak mindent színről színre. Tartsanak utánam kigyelmetek.

Elindult Mátyás király, utána a bíró s mind a tanácsbéliek. Mennek utcáról utcára, s egyszerre csak megáll a bíró udvara előtt.

– Ej, de nagy kazal fája van, bíró uram!

– Isten megsegített – mondotta a bíró alázatosan.

– Hát az Istenen kívül más nem segített? Kik hordták ide ezt a sok fát?

– A népek, felséges uram.

– S mit fizetett nekik?

– Ingyen, szeretetből tették – mondotta a bíró.

– Na, én mintha másként hallottam volna... Hé, legények – fordult a király a szolgáihoz –, hányjátok szét a kazalt!

A legények serényen munkához láttak, széthányták a kazalt, Mátyás meg csak nézte erősen, hogy mikor kerül elé az ő három fája. Elékerültek azok is.

– Nézzen ide, bíró uram! Tud-e olvasni?

– Tudok, felséges uram – hebegett a bíró, akinek már akkor égett a föld a talpa alatt.

– Olvassa, mi áll ezen a három hasábon?

– Mátyás... Mátyás... Mátyás... – dadogott a bíró.

– Bizony, ha Mátyás, úgy tudja meg kend, hogy azt én írtam oda. Én voltam az a hosszú orrú paraszt, akire háromszor vágott a hajdú, mert fizetés nélkül nem akartam hordani a fát!

– Ó, felséges uram! Kegyelem árva fejemnek!

Térdre borult a bíró, térdre a hajdú is. Mondta Mátyás a hajdúnak: – Te állj fel! Szolga vagy, azt tetted, amit az urad parancsolt. Hanem kendet, bíró uram, példásan megbüntetem. Akasztófát érdemelnél, de fejedet üttetem, szegény népnek sanyargatója!

A népek, kik ezt hallották, lelkesen kiálták: – Éljen Mátyás király! Éljen az igazság! ...Hanem Mátyás halálával meg is halt az igazság... Még ma is mondja a nép: „Meghalt Mátyás király, oda az igazság...”