Sławomir Mrożek - Zuhanás közben by BlackTrush

EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK

SŁAWOMIR MROŻEK

ZUHANÁS KÖZBEN ELBESZÉLÉSEK

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1983

EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK

MÁSODIK KIADÁS

VÁLOGATTA GIMES ROMÁNA

ISSN 0324-2722

A ZSIRÁF Józsefkének (annak a mulatságos kölyöknek, akinek előrefele nőtt a haja) két nagybátyja volt. Ezek merőben különböztek egymástól. Az egyik, az öregebbik, a Szent Komaasszonyok utcája közelében lakott, a kolostor melletti sikátorban, a földszinten. („Én már jobb szeretem a földszintet, szentatyám - szokta mondani -, mint azokat a modern csalafintaságokat, emeleteket meg miegymást.") Tágas szobában tanyázott, vaskos, vén salabakterek között. A könyvek polcokon sorakoztak, s félig megrágta őket a szú - azért csak félig, mert közben belehalt az unalomba, bár teli volt még fával a szája. Előfordult, hogy Józsefke egyik látogatása alkalmával meglökte a polcot, s fejére esett egy könyv; a gyerek összerogyott, s a nagybácsi szolgálója patikába kellett hogy menjen, sebkötő pólyáért. A könyv címe így hangzott: A szellem az anyag ellen. A bácsi soha nem hagyta el szobáját. Mindig ott ült magas pulpitusánál, és írt. Könyvet. Érdekes mű lehetett; negyven év óta szünet nélkül dolgozott rajta. Munkájának alaptétele e szavakban foglalható össze: „A világ rövid a priori leírása, avagy milyen lenne a világ, ha a föld nem gömbölyű lenne, hanem megfordítva." Egy alkalommal Józsefke megkérdezte a bácsit: - Bácsikám, milyen a zsiráf? A bácsinak fogalma sem volt róla, hogy milyen a szóban forgó állat, mert huszadik életévétől kezdve fent említett művét írta, s nem lépett ki szobájából. S nem is olvasott egyebet, csupán bonyolult értekezéseket az abszolút eszméről, az abszolút akaratról, a világ szubjektív eszményiségéről, az atranszcendentalitásról, az élmények őskomplexivitásáról és a szolipszizmusról, no meg az imént emlegetett A szellem az

anyag ellen című könyvet. Hát húszéves koráig mit csinált? - kérdezitek. Nos, húszéves koráig annyira foglalkoztatták a pattanások, melyek sehogy sem akartak eltűnni az arcáról, hogy örökösen a tükör előtt ült. Az állatkertbe pedig azért nem ment el soha, mert attól félt, hogy ott szemtanúja lehet az állati élet parázna jeleneteinek. Unokaöccsének kérdése meghökkentette, de ügyesen leplezte zavarát. Merthogy még csak nem is az agnoszticizmus, hanem a tiszta metafizika híve volt. Buzgó vakhite életének eddigi hatvan esztendeje alatt hozzászoktatta a bizonyossághoz, hogy a világegyetem lényegének ismerete kezdettől fogva a priori kinyilatkoztattatott az embernek; így hát a zsiráf ismerete csupán csekélyke részletkérdés volt az egyetemességben. - Gyere el holnap - válaszolta -, akkor majd megmondom. A fiúcska távozása után a nagybácsi behúzta a függönyt, gyertyát gyújtott, s egy halálfejet tett az asztalára. Fél éjszaka feküdt kitárt karokkal, arcra borulva a földön, fél éjszaka a könyveit bújta. Másnap megjelent Józsefke. - Szeretnéd tudni, hogy milyen a zsiráf? A zsiráf olyan állat, amelynek három lába van, lófarka, a fején szarvak, s kizárólag tejfölös gombát eszik. Elmehetsz. - És télen mit eszik? Amikor nincs gomba? - Télen savanyított gombát eszik. Józsefke megköszönte, és elment. Ez a nagybátyja mindig bátortalanná tette, s tiszteletet ébresztett benne. De a zsiráf-ügyet mégsem érezte elintézettnek. Főleg a gomba miatt. Elhatározta, hogy fölkeresi a másik nagybátyját. Ez a másik nagybácsi, ahogy az néha előfordul egy családban, egészen másmilyen volt, mint az első. Mindketten úgy tettek, mintha nem ismernék egymást. Ez a bácsi igen

tevékeny életmódot folytatott: újságszerkesztő volt. Ezt a nagybácsit sosem lehetett otthon találni, úgy elfoglalta a munkája. Józsefke felhívta telefonon a szerkesztőségben. - Halló, bácsikám, itt Józsefke! - Parancsolj, elvtársam! - Bácsikám, szeretném megkérdezni, milyen a zsiráf. - Nézd meg az Előadók kézikönyvé-ben! - Nincs benne. - Akkor a Ludwig Feuerbach-ban. - Azt is kivettük már, de abban sincs. - Akkor az Anti-Dühring-ben. - Abban sincs. - Benne kell lennie! - De ha nincs! - Hogyhogy?! Az Anti-Dühring-ben sincs? Mit képzelsz te tulajdonképpen?! A bácsi lecsapta a kagylót. Valaha, mikor olyan kicsiny fiú volt, amilyen Józsefke most, látott egy zsiráfot, képen, az Állatvilág sorozatban. Ezeket a képeket a Kneipp cég mellékelte ingyenes reklámként a cikóriadobozokhoz. Ezért ennek a nagybácsinak volt valami fogalma a zsiráfról, de nem akarta bevallani, mert ez még a háború előtt volt, a reakciós világban. Ezért meghagyta, hogy senkit se eresszenek be dolgozószobájába, s nekilátott a marxista szakirodalom tanulmányozásának. Ám Józsefkének igaza volt. Sem a Ludwig Feuerbach és a klasszikus németfilozófia alkonya, sem az Anti-Dühring, sem A tőke nem magyarázta meg a zsiráfot. Sőt, elő se fordult bennük a „zsiráf szó! Sorra tanulmányozta a legkisebb cikkeket is, aztán dermedten bámult maga elé: mérlegelte a helyzetet. A következő gondolatok cikáztak át agyán:

Bevallja a Kneipp-cikóriát? Nem, ezt nem akarta Úgy vélte, ez ama százezrek mögé szorítaná vissza, akiknek a háború előtt még cikóriára sem telt. Kijelentse, hogy nem tudja, milyen a zsiráf? Nem ezt sem lehet. Hová lenne a presztízse? Annyira magáévá tette az objektív világ megismerhetőségének tézisét, hogy köztudomású lett: immáron mindent tud mindenről. S még ha nem tudott is valamit, szentül hitte, hogy ezt nem szabad bevallania. Végül: megkeresse a zsiráf leírását valamilyen állattani szakkönyvben? Nem, ezt sem teheti, semmi áron, ez afféle szakmai beszűkülés lenne, az objektivista tudomány mocsarába süllyedés. Mikor Józsefke ismét fölhívta telefonon a zsiráf ügyében, nyersen rámordult: - Zsiráf nincs. Ha akarod, megmondhatom, milyen a kutya vagy a nyúl. - Hogyhogy... nincs zsiráf? - Nincs hát. Se Marx, sem Engels, sem nagy folytatóik nem írnak a zsiráfról. Ez azt jelenti, hogy nincs zsiráf. - De... - Mi az, hogy „de"? Miféle „de"?... Józsefke letette a kagylót, nagyot sóhajtott, azután fölkeresett egy bizonyos fiatalembert, az iskolai úttörőcsapat pártfogóját. Ez a fiatalember normális volt. Így szólt: - Nincs nagyobb gondod? No, akkor várj szerdáig. Elmegyünk az állatkertbe, ott a helyszínen utánanézünk a dolognak. És csakugyan elmentek, megnézték a zsiráfot, megbeszélték ... Józsefke megköszönte szépen, s elindult a gesztenyesoron át hazafelé, mély gondolatokba merülve, egy gallyacskával végigzörgetve a kerítések vasrúdjait. Útközben eladta iskolatáskáját, aztán betért egy írószerboltba, majd egy

virágkereskedésbe. S másnap, pont délben, egy küldönc állított be a szerkesztő nagybácsi hivatalába; egy szép rózsacsokrot hozott, ezzel a levélkével: Édes Öcsém, mért nem nézel be már egyszer hozzám? Elbeszélgethetnénk közös fiatalságunkról, a családról, Józsefkéről, a zsiráfokról... Adjon Isten jó egészséget. Szerető bátyád Az első nagybácsi pedig, mikor Józsefke következő látogatása után ismét hozzáfogott nagy művéhez, a tintatartóban egy döglött egeret talált. Az ilyen kisfiúknak két rózsacsokorra már nem futja a pénzükből. Kerényi Grácia fordítása

AZ ELEFÁNT Kiderült, hogy az állatkert igazgatója közönséges karrierista. Az állatokat csupán lépcsőfoknak tekintette saját előmeneteléhez. Azzal sem törődött eléggé, hogy munkahelye fontos szerepet tölt be az ifjúság nevelésében. Az általa igazgatott állatkertben a zsiráfnak rövid volt a nyaka, a borznak nem volt odúja, s a mosómedvék csak nagy ritkán mostak, ha épp elunták magukat. E fogyatékosságok annál kárhoztatandóbbak, mivelhogy a tanulóifjúság gyakran látogatta csoportosan az állatkertet. Afféle vidéki állatkert volt, hiányzott belőle néhány alapvető állat, így például az elefánt is. Megpróbálták ideig-óráig helyettesíteni, háromezer házinyulat tenyésztettek helyette - de ahogy országunk fokról fokra előbbre haladt a fejlődés útján, tervszerűen pótolták mindenütt a hiányosságokat. Így végül sor került az elefántra is. Július 22-e1 alkalmából értesítették az állatkertet, hogy az elefántkiutalás ügye végleges elintézést nyert. Az állatkert lelkes, odaadó dolgozói nagyon megörültek a hírnek. Annál nagyobb volt csodálkozásuk, mikor megtudták, hogy az igazgató beadványt küldött Varsóba, melyben lemondott a kiutalt elefántról; ehelyett javaslatot terjesztett elő egy elefánt gazdaságos házi előállítására. „Én magam s üzemünk valamennyi dolgozója - írta tisztában vagyunk azzal, hogy egy elefánt hatalmas teher a lengyel bányászok és kohászok vállán. Az önköltségcsökkentés érdekében javaslatot teszek a vonatkozó iratban szereplő elefánt saját gyártmányú elefánttal való helyettesítésére. Az elefántot gumiból készíthetjük el, megfelelő nagyságban, megtöltjük levegővel, s odaállítjuk a rács mögé. Szakszerű 1

Lengyelország nemzeti ünnepe, az ország felszabadulásának évfordulója.

festéssel elérhetjük, hogy semmiben se különbözzék az igazitól, még közelebbi szemügyre vétel esetén sem. Ne feledjük, hogy az elefánt nehézkes állat, nem futkároz, nem ugrándozik, s nem is hempereg. A kerítésen feliratot helyezünk el, mely közli, hogy ez egy különösen nehézkes elefánt. Az ily módon megtakarított pénzt egy új lökhajtásos repülőgép építésére vagy néhány műemlék templom konzerválására fordíthatjuk. Kéretik tekintetbe venni, hogy a kezdeményezés és a tervezet kidolgozása egyaránt az én szerény hozzájárulásom közös munkánkhoz és harcunkhoz. Maradok alázatos hívük ..." - és az aláírás. A beadvány nyilván egy lélektelen hivatalnok kezébe jutott, aki bürokratikusan fogta fel kötelességét, s nem hatolt be a dolog lényegébe, csupán az önköltségcsökkentés irányvonalát tartotta szem előtt - ezért elfogadta a tervet. Az állatkert igazgatója, alighogy megkapta az engedélyt, hatalmas gumiburkot csináltatott, amit azután meg akart töltetni levegővel. Két altisztet bízott meg e feladattal: a két ellenkező végénél fogva kellett fölfújniok a burkot. A munkát éjszaka kellett elvégezni, hogy titokban maradjon; a város lakói úgy tudták, hogy igazi elefánt érkezett, s látni akarták. S azért is sürgős volt az igazgatónak, mert prémiumot remélt, ha siker koronázza ödetét. Az altisztek bezárkóztak a szerszámszínbe, s megkezdődött a felfújás. Kétórai megfeszített munka után megállapították, hogy a szürke gumihuzat alig emelkedett föl a földről; a gumószerű, lapos alakzat semmiképp sem hasonlított elefántra. Egyre jobban benne jártak az éjben, elcsitult minden emberi hang, csak a sakál üvöltése hallatszott az állatkertből. A két altiszt elfáradva megállt egy kicsit, csak arra ügyeltek, hogy a belefújt levegő ki ne szivárogjon az elefántburokból. Idősebb emberek voltak, nem szokták meg az efféle munkát. - Ha így megy tovább, csak reggelre fejezzük be - mondta

egyikük. - Mit mondok a feleségemnek, ha hazamegyek? Csak nem hiszi el nekem, hogy elefántot fújtam egész éjszaka? - Csakugyan - helyeselt a másik. - Ritkán fúj az ember elefántot. S ez mind azért van, mert az igazgatónk baloldali elhajló. További fél óra múlva megint elfáradtak. Az elefánt törzse megnövekedett, de még távolról sem telt ki a formája. - Egyre nehezebben megy - állapította meg az első. - Úgy bizony - bólintott a másik. - Keserves dolog. Pihenjünk egy kicsit. Ahogy ott pihentek, egyikük észrevett a falon egy gázcsapot. Eszébe ötlött: gázt is tölthetnének az elefántba levegő helyett! Közölte ötletét a kollégájával. Elhatározták, hogy kipróbálják. Ráhúzták az elefánt farkát a gázcsapra, s ím, örömmel látták, hogy néhány pillanat múlva ott állt az elefánt a szín közepén, életnagyságban. Olyan volt, mint az igazi: tagbaszakadt törzs, oszlopszerű lábak, nagy fülek, no és az elmaradhatatlan ormány. Az igazgató, minthogy nem kellett semmire tekintettel lennie, s fűtötte a becsvágy, hogy minél nagyobb elefántja legyen, hatalmas modellt készíttetett. - Pompás - jelentette ki a gázcsapmegoldás felfedezője. Hazamehetünk. Kora reggel átvitték az elefántot a számára berendezett kertrészbe, központi helyre, a majomketrec közelébe. Félelmetesen hatott, ahogy ott állt egy természetes szikla előtt. Elébe, a rácsra, táblát függesztettek: „Különösen nehézkes elefánt - egyáltalán nem jár. A helybeli iskola növendékei voltak az első látogatói aznap. A tanáruk hozta ki őket az állatkertbe, hogy szemléltető előadást tartson az elefántról. A csoport megállt a ketrec előtt, s ő magyarázni kezdett: - Az elefánt növényevő állat. Ormányával kitépi a fiatal fákat, s lerágja róluk a leveleket.

A fiúk mind az elefánt köré gyűltek, s áhítattal nézték. Várták, mikor tép ki egy fácskát, ő azonban mozdulatlanul állott a kerítés mögött. - Az elefánt a ma már kiveszett mammutfajták egyenes utóda. Ezért nem csoda, hogy a legnagyobb szárazföldi állatok egyike. A szorgalmasabb nebulók buzgón jegyeztek. - Csupán a bálna nehezebb az elefántnál, az azonban a tengerben él. Ezért bátran mondhatjuk, hogy az elefánt az őserdő királya. Könnyű szél lebbent át a kerten. - Egy felnőtt elefánt súlya négy- és hatezer kiló közt mozog. Ekkor az elefánt megrázkódott, és fölemelkedett a levegőbe. Néhány pillanatig közvetlenül a föld színe fölött ringott, de a szél csakhamar fölkapta a magasba, s hatalmas alakját kirajzolta a kék égre. Még egy pillanat-s egyre magasabbra lebbenve, négy szétvetett lábának tappantyú-korongját, gömbölyű pocakját s ormánya hegyét fordította az alant bámészkodók felé. Aztán vízszintesen fújta a szél tovább; elvitorlázott a kerítés fölött, majd eltűnt a fák koronája mögött a magasban. A majmok elképedve néztek utána. A közeli füvészkertben akadtak rá végül; estében egy kaktuszra huppant, és szétpukkadt. Azok a diákok pedig, akik ott voltak akkor az állatkertben, nem törődtek többé a tanulással; fittyet hánytak a tudománynak, s huligánok lettek. Állítólag vodkát vedelnek, s ablaküvegeket vernek be. S egyáltalán nem hisznek az elefántban. Kerényi Grácia fordítása

GYEREKEK Ezen a télen annyi hó hullt, hogy kívánni se lehetett volna többet. A téren hóembert építettek a gyerekek. A tér igen nagy volt, sok-sok ember járt rajta naponta. Számos hivatal ablaka nézett a térre. S a tér föl se vette, nyugodtan terpeszkedett magában. Ennek a térnek a kellős közepén, nagy lármával és ujjongással mulatságos figurát csináltak a gyerekek hóból. Először egy hatalmas gömböt formáltak. Ez volt a hasa. Azután egy kisebbet: ez volt a melle meg a háta. Végül egy még kisebbet: ez lett a feje. Fekete széndarabkákból csináltak neki gombokat, hogy be tudjon gombolkozni, a nyakától a talpáig. Az orra sárgarépából volt. Vagyis egyszerű, közönséges hóember volt, amilyen tízezrével születik évről évre az országban, ha elég hó esik. A gyerekek jól elszórakoztak vele. Nagyon boldogok voltak. Mindenféle ember ment arra, megnézték a hóembert, és továbbmentek. A hivatalok továbbra is működtek, mintha mi sem történt volna. Az apjuk nagyon örült, hogy a gyerekek kint hancúroznak a friss levegőn, hogy rózsás lesz tőle az arcuk, s megnő az étvágyuk. Ám este, mikor már mind otthon ültek, valaki kopogtatott az ajtajukon. Az újságárus volt, akinek ott van a bódéja a téren. Bocsánatot kért, hogy ilyen későn alkalmatlankodik, de kötelességének érezte, hogy közölje észrevételeit az apával. Mert hát a gyerekek, mint tudni való, még kicsik, s vigyázni kell, mert különben nem lesz belőlük ember. S nem is merészelt volna eljönni, ha nem lenne tekintettel a gyerekek érdekére. Pedagógiai szempontból. A miatt a sárgarépaorr miatt, amit a

hóembernek csináltak a gyerekek. Hogy vörös. Neki, az újságárusnak, éppilyen vörös az orra. Mert megfagyott. Nem a pálinkától, a világért sem. De hát illik-e így nyilvánosan kicsúfolni az ő vörös orrát? Azért kéri, hogy többé ne forduljon elő ilyesmi. Csak úgy, pedagógiai szempontból. Az apa nagyon szívére vette az újságárus észrevételét. Csakugyan, a gyerekeknek nem szabad gúnyolódniuk, még akkor se, ha valakinek vörös az orra. Ők még nem értik ezt. Behívta a gyerekeket, s az újságárusra mutatva, szigorúan megkérdezte: - Igaz, hogy erre az úrra gondoltatok, s azért csináltatok a hóembernek vörös orrot? A gyerekek ugyancsak elcsodálkoztak; először meg sem értették, miről van szó. Mikor végre fölfogták, azt válaszolták, hogy szó sincs róla. De az apa a biztonság okáért büntetésből nem adott nekik vacsorát. Az újságárus megköszönte, és elment. Az ajtóban találkozott a községi szövetkezet elnökével. Az elnök üdvözölte a ház urát, aki nagyon örült, hogy ilyen köztiszteletben álló személyt fogadhat házában. Mikor az elnök meglátta a gyerekeket, összeráncolta a homlokát, s rájuk förmedt: - Jó, hogy látom ezeket a csibészeket! Rövidebb pórázra kell hogy fogja őket! Kicsik még, de annál szemtelenebbek. Kinézek ma a raktárunk ablakából a térre, s mit látok? Hóembert építenek teljes lelki nyugalommal. - Ó, a vörös orráról van szó? - kérdezte az apa találékonyan. - Az orra nem érdekes, de képzelje csak el, előbb csináltak egy nagy gömböt, azután egy másodikat, végül egy harmadikat, és aztán? Ezt a másodikat az első tetejébe rakták, s a harmadikat a másodikra. Nem felháborító? Minthogy az apa nem értette, mi a felháborító, az elnök még idegesebb lett.

- Hogyhogy? Hiszen világos, hogy mit akartak ezzel kifejezni! Azt akarták kifejezni, hogy a községi szövetkezetben tolvaj tolvaj hátán nyüzsög. De ez rágalom. Még ha az újságban közölnek ilyesmit, akkor is bizonyítani kell, hát még ha így közhírré teszik, a főtér kellős közepén. - De ő, az elnök, tekintettel van a tettesek zsenge korára és meggondolatlanságára. Nem kíván helyreigazítást, csak hogy többé ne forduljon elő ilyesmi. A gyerekek, mikor megkérdezte az apjuk, hogy a hógömbök egymásra rakásával csakugyan azt akarták-e kifejezni, hogy a községi szövetkezetben tolvaj tolvaj hátán nyüzsög - fejüket rázták, és sírva fakadtak. De azért az apjuk a biztonság okáért büntetésül sarokba állította őket. De még ezzel sem fejeződött be a nap. Odakint száncsengő csilingelt, majd hirtelen elhallgatott, épp az ő házuk előtt. Egyszerre ketten kopogtattak az ajtón : az egyik kövér, bundás ismeretlen, a másik maga a községi tanács elnöke. - A gyerekei ügyében jöttünk - jelentették be kórusban a küszöbről. Az apa már megszokta az efféle látogatásokat, így hát hellyel kínálta vendégeit. Az elnök szeme sarkából az ismeretlenre sandított, csodálkozva: vajon ki lehet az? - majd ő szólalt meg elsőnek: - Meglepő, hogy eltűri az ilyen ellenséges aknamunkát a házában. Úgy látszik, politikai öntudata nem eléggé fejlett. Jobb, ha rögtön bevallja. Az apa nem értette, miért ne volna az ő politikai öntudata eléggé fejlett. - Mert a gyerekein rögtön meglátszik. Kik gúnyolják a népi hatalom képviselőjét? A maga gyerekei. Azt a hóembert épp az én irodám ablaka alá állították. - Értem - suttogta az apa bátortalanul -, hogy tolvaj tolvaj hátán.. .

- A tolvajok nem érdekesek! De hát nem tudja, mit jelent, ha egy ilyen vízfejű figurát állítanak épp a tanácselnök ablaka alá? Én pontosan tudom, mit beszélnek rólam az emberek. Miért nem állítanak a gyerekei hóembert például Adenauer ablaka alá? Mi? Ugye, hallgat? Ez a hallgatás mindent elárul. Én ebből levonhatom a megfelelő konzekvenciákat. A „konzekvenciák" szó hallatára a kövér ismeretlen fölállt, s körülnézve, lábujjhegyen kilopózott a szobából. Az ablak alatt ismét felcsendült a száncsengő, s lassan halkulva a távolba veszett. - Igen, kedves uram, ajánlom, fontolja meg a dolgot folytatta az elnök. - Ahá, és még valami. Az az én magánügyem, hogy kigombolkozva járok odahaza. A maga gyerekeinek nincs joguk tréfálkozni ezen. Azok a gombok a hóemberen, a nyakától a talpáig, ugyancsak kétértelműek. Én mondom magának, akár nadrág nélkül is járhatok otthon, ha kedvem tartja, s a maga gyerekeinek nincs hozzá semmi közük. Ezt jól jegyezze meg magának. A vádlott előhívta gyerekeit a sarokból, s követelte, hogy ismerjék be rögtön: az elnök úrra gondoltak, mikor azt a vízfejű hóembert odaállították a tanács ablaka alá, s azért nyomtak rá gombokat a nyakától a talpáig, hogy tapintatlanul csúfot űzzenek ama tényből, miszerint az elnök úr kigombolkozva jár odahaza. A gyerekek zokogva, könnyeket ontva bizonygatták, hogy a hóembert csak úgy, a maguk mulatságára csinálták, minden hátsó gondolat nélkül. De azért a biztonság okáért az apa büntetésből nemcsak a vacsorát vonta meg tőlük, és sarokba állította őket, hanem le is térdepeltette a kemény földre. Még néhányan bekopogtak ezen az estén, de a házida már nem nyitott ajtót. Másnap elmentem a kertjük mellett, s láttam kint a gyerekeket. Nem engedték meg nekik, hogy a téren játsszanak.

Épp azon tanakodtak, milyen játékot válasszanak. - Csináljunk hóembert - javasolta az egyik.. - Eh, olyan közönséges hóembert? Az nem érdekes - mondta a másik. - Akkor csináljuk meg hóból azt a bácsit, aki újságot árul. Csináljunk neki vörös orrot. Azért vörös az orra, mert pálinkát iszik. Ő maga mondta tegnap - jelentette ki a harmadik. - Eh, én inkább csinálok szövetkezetet! - Én inkább megcsinálom az elnök urat, az olyan vizfejű. S gombokat is csinálhatunk neki, mert kigombolkozva jár. A gyerekek civakodni kezdtek. Végül elhatározták, hogy megcsinálják sorjában mindet. Nagy kedvvel láttak munkához. Kerényi Grácia fordítása

A FORRADALMÁR SZOBRA Egy hősi emlékmű áll városunkban: az 1905. évi forradalom Ismeretlen Katonájának szobra. Ez az ember a zsarnok bosszújának esett áldozatul a forradalom alatt, s polgártársai sírhalmot emeltek fölébe; erre a halomra ötven év múlva talapzatot építettek, s ezt a feliratot vésték rá: „Emléke örökké él." A talapzatra szobrot állítottak: egy ifjút ábrázol, amint széttépi láncait. Nagy ünnepség keretében leplezték le az emlékművet 1955-ben. Számos szónoklat hangzott el, rengeteg virágot meg koszorút hoztak. Egy idő múlva a helybeli iskola nyolc növendéke elhatározta, hogy kifejezi hódolatát a Forradalmár előtt. Aranyszájú történelemtanáruk oly mélységesen megindította őket előadásaival, hogy tanítás után összegyűltek, s közös pénzen vettek egy koszorút. Kisebb menetet alakítottak, s elindultak az emlékmű felé. Az első utcasarkon egy közepes termetű, sötétkék kabátos ember jött szembe velük. Alaposan megnézte őket, majd nyomukba szegődve, követte a csoportot bizonyos távolságból. Az Óváros Főterén át mentek. Az emberek nem vetettek rájuk ügyet, megszokták a felvonulásokat. A Főtéren szinte senki sem lakik, alig néhány épület veszi körül: Olajbafőtt Szent János temploma s néhány hivatallá vagy múzeummá alakított ház. Mikor a szoborhoz értek, a kék kabátos férfi gyors léptekkel közeledett hozzájuk. - Erőt, egészséget! - kiáltotta. - Hódolatunkat fejezzük ki? Nagyon helyes. Évforduló van, ugyebár. Annyi a dolgom, nem emlékszem pontosan... - Nem, mi csak úgy... - válaszolta az egyik fiú - Hogyhogy „csak úgy"? - húzta félre a férfi az orrát, s

kapkodva szívta orrlyukába a levegőt. - Hogy hogy „csak úgy"? - Tisztelettel adózunk a nép szabadságáért elesett forradalmár emlékének. - Ahá, szóval a kerületből jöttetek. - Nem, az iskolából. - Hogyhogy? Nincs itt a kerületből senki? - Nincs. Elgondolkozott. - Talán az iskolában szólítottak fel benneteket? - Nem, mi magunktól jöttünk. Elment. A fiúk le akarták tenni a koszorút, de egyikük fölkiáltott: - Visszajött! Csakugyan. A kék kabátos férfi ismét feltűnt a színen. Ezúttal megállt tíz-tizenkét lépésnyire tőlük, onnan kérdezte: - Talán most van az Ismeretlen Forradalmárok Tisztelete Elmélyítésének Hónapja? - Nem! - kiáltották kórusban. - Magunktól jöttünk! Megint eltávozott. A fiúk elhelyezték a koszorút, már indultak volna vissza, ám újból megjelent az ismeretlen, ezúttal egy rendőr kíséretében. - Kérem az igazolványokat - fordult a rendőr a fiúkhoz. Átnyújtották iskolai igazolványukat. A rendőr végignézte mindet, azután tisztelgett. - Rendben! - jelentette ki. - Dehogy van rendben! - ellenkezett a kék kabátos férfi, s a diákokhoz fordult: - Ki parancsolta nektek hogy koszorút hozzatok ide? - Senki! - válaszolták. A férfi arca felragyogott. - Szóval beismeritek? - kiáltott fel. - Szóval magatok is azt mondjátok, hogy ezt az Ismeretlen Forradalmár tiszteletére rendezett tüntetést nem az iskola igazgatója rendelte el, nem a

Diákszövetség szervezte, sem a kerületi, városi vagy járási bizottság? - Nem hát! - Hogy ezt a koszorúelhelyezést nem a Nőszövetség kezdeményezte, s nem is az Ezerkilencszázötös Év Barátainak Társasága? - Persze hogy nem. - Hogy nincs évforduló, sem tiszteleti hónap vagy más efféle? - Nincs hát. - Hogy még körlevelet se kaptatok? Hogy magatoktól jöttetek? - Magunktól. Megtörölte homlokát zsebkendőjével. - Őrmester - szólt -, tudja, ki vagyok. Vegye el tőlük a koszorút, de azonnal. Ti pedig oszoljatok szét! A fiúk szótlanul távoztak. Mögöttük baktatott a rendőr, a koszorút cipelve. Az emlékműnél csak a kék kabátos ember maradt. Gyanakodva nézegette a szobrot, majd tekintetét körbejártatta a téren. Nemsokára megeredt az eső. Apró csöppekben esett a sötétkék kabátra meg a Forradalmár kőzubbonyára. Borús és szürke lett az ég és a föld. Az ezüstös cseppek lassan végigfolytak a szobor fején, függőként ringatóztak a kőfüleken, nedvesen fénylettek az üres gránit szembogarakban. S csak álltak így, szemben egymással. Kerényi Grácia fordítása

AZ UTOLSÓ HUSZÁR Lucust a fontosság és titokzatosság köde lengte körül. Sokan tudtak róla egyet s mást - barátai, ismerősei -, de mindent csak kevesen tudtak. Mindent csak Lucus felesége, Lucus anyja és Lucus nagyanyja tudott. A többiek - Lucus rokonai, sőt még gyermekei is - csupán sejtésekre hagyatkozhattak. Lucus felesége minden este - mikor a gyerekek már lefeküdtek, s Lucus a lámpánál ült, lábán papucs, kezében újság - odament hozzá, fejét ura térdére fektette, s hosszan, mélyen a szemébe nézett. - Az isten szerelmére, Lucuskám, vigyázz magadra... suttogta. Lucus nem szerette a borjúcsontlevest és a rendszert. Lucus hős. Gyakran előfordul, hogy ragyogó arccal, szótlanul jön haza, de a család tudja, hogy sokat mondhatna, ha akarna és lehetne. Este aztán a felesége megkérdi, bátortalanul, nem titkolt csodálattal: - Megint? Lucus bólint, s kinyújtózik, vállát ropogtatva. Egész alakja férfiasságot és erőt sugároz. - Hol? - kérdi az asszony tovább, önnön vakmerőségétől elfogódottan. Lucus fölkel, az ajtóhoz lép, felrántja, s megnézi, nem hallgatózik-e valaki. A redőnyt is megvizsgálja az ablakon. Majd halkra fogja hangját, úgy felel: - Ott, ahol máskor... - Te... - mondja az asszony. Ebben az egy szóban benne van minden. Lucus közeli ismerősei körében, mint már említettük, homályos, izgató hír kering: Lucusnak vigyáznia kell... Veszély

fenyegeti Lucust?... Ó, az a Lucus... Lucus ellátja a bajukat, el ám... Anyja aggódik Lucusért, de büszke rá. Csak úgy emlegeti, hogy „az én fiam". Lucus nagyanyja viszont, e töretlen lelkű matróna, ki egyedül éldegél, csupán büszke. Nem látszik rajta félelem. Meg is mondja a lányának, Lucus anyjának: A mi időnkben kockáztatni kell. Ügyünk rettenthetetlen férfiakat kíván. Ha Eustachy élne, ő is úgy cselekedne, mint Lucus. Mikor dédunokáival beszélget, ugyancsak célzásokat tesz: - Örüljetek, hogy ilyen apátok van - s régi képeket mutat nekik, a síkságon vágtató, tollbokrétás lovagokkal. - Ő erre is képes lenne. Az ő lelke rendítheteden. Közben Lucus betér a nyilvános árnyékszékbe. Gondosan bezárkózik a fülkébe. Néhány pillanat múlva villogó tigrisszemmel még egyszer körülnéz, hogy egyedül van-e, aztán villámgyorsan előveszi zsebéből ceruzáját, s fölírja a falra: „Le a bolsevizmussal!" Kirohan az illemhelyről, beugrik az első taxiba vagy konflisba, s kerülő utakon hazahajtat. Este megkérdi a felesége: - Megint? Lucus régóta tevékenykedik, s bár ez az izgalmas élet felőrli idegeit, s elrabolja álmát - nem mond le róla. Lucus óvatos. Gyakran változtatja írását, sőt: időnként kölcsönkéri a hivatalban felettesének töltőtollát. „Ha kinyomozzák, kinek a tollával van írva... Hahaha..." - s félelmetes kacajra fakad, mert elképzeli: hogyan háborodik fel e gyanúsításra az igazgató, hogyan vezeti ő, Lucus, tévútra üldözőit, azokat a pribékeket ! Néha olyan helyzetbe kerül, hogy megfagy ereiben a vér. Úgy érzi, nincs kiút. Egy ízben például, mikor épp azt írta a falra, hogy „A katolikusok nem adják be a derekukat" - valaki erőteljesen megzörgette az ajtót, Lucus szíve megdermedt.

Biztos volt benne: ők azok. Izgatottan letörölte a friss feliratot. A zörgetés nem szűnt. Lucus lenyelte a ceruzát, s csak aztán nyitott ajtót. Kövér, aktatáskás férfi rontott be („Az ügyész lenne?" - villant át Lucus agyán), rákvörösen, szó nélkül kilökte Lucust, s magára zárta az ajtót. De Lucus sokáig nem feledte ezt a pillanatot. A klozettos nénik arckifejezése is nyugtalanította. Hátha csak álcázzák magukat? Egyszer aztán, egy téli napon, mikor szokott küzdőterére indult, riadtan torpant meg a bejárat előtt. A nyilvános árnyékszék zárva volt, az ajtón keresztbe brutális krétafelirat, nyilván egyik pribék keze munkája: „Átalakítás". Lucus úgy érezte magát, mint a huszár, ha az ütközet hevében hirtelen kiverik kezéből a szablyát - tanácstalanul néz körül, s nem leli fegyverét. Ám elhatározta, hogy nem adja föl a harcot. Kiment a pályaudvarra. Épp egy század katona özönlött ki a peronról, s jó néhány közülük ugyanoda tartott, ahova Lucus. Gyanú ébredt a hős szívében. Tehát nem elég, hogy az „Átalakítás" cselfogásához folyamodnak, ráadásul még kivételes állapotot rendelnek el! Lucus látta lelki szemeivel, hogy az összes peront és nyilvános illemhelyet katonaság veszi körül. De nem, Lucus fortélyosabb annál, Lucus fölismerte a helyzetet. Nem győzik le Lucust olyan könnyen! Nem kétlette, hogy a pribékek a város többi objektumát is megszállták: biztosan eljutottak már a Polonia Szállóba s a Gastronom I. közétkezdébe is. De úgy döntött, hogy mégiscsak övé lesz az utolsó szó. Fölült a vonatra. Itt is betartotta az óvatossági rendszabályé kat, s kiszállt a következő állomáson. Szegényes falucska volt. Elgyalogolt az első házhoz, s az árnyékszék után érdeklődött. - Micsoda ? - csodálkoztak. - Mi az erdőbe járunk, uram... A berekre már leszállt az est homálya. Annál jobb - gondolta

Lucus. Begázolt a bokrok közé, s odaírta egy gallyacskával a hóba: „Franco tábornok majd megmutatja nektek!" Aztán hazatért. Ezen az estén sokáig állt a tükör előtt: méregette, hogyan illenének sasszárnyak a vállaira. Kerényi Grácia fordítása

EGY HONPOLGÁR ÚTJA Az ország egy távoli, de azért jelentős zugában éppúgy váltakoztak az évszakok, esett az eső, fújt a szél, és sütött a nap, mint másutt; ebből a szempontból egy csöppet sem különbözött ez a földdarabka a fővárostól, épp ezért különös és félelmetes, hogy miért született meg ez az ötlet. Ugyanis e körülmények figyelembevételével meteorológiai állomást létesítettek itt; akkorka volt csak, mint egy négyszögletű kertecske, körülötte fehér kerítés, közepén műszeres szekrény, magas, vékony lábakon. Mellette lakott az állomás vezetője, akinek a hidrográfok és aerométerek gondozásán kívül az volt a feladata, hogy jelentéseket küldjön a felettes hatóságoknak az időjárás pontos leírásával - hogy a hatóság ne jöjjön zavarba, ha az időjárás felől kérdik: csupán egy pillantást vet az íróasztalra, s máris tudja, mit kell mondania. A vezető lelkiismeretes ember volt. Szép, nagy, olvasható betűkkel írta a jelentést, s mindig arról, ami volt: ha esett az eső, nem nyugodott, míg le nem írta az esőt minden szempontból: hogy mikor esett, mennyi és meddig... Ha a nap sütött, ugyancsak. Nem tett különbséget. Tudta, hogy az állam nehéz munkával szerzi meg neki a betevő falatját, így hát végezte a dolgát odaadón. Munkája volt mindig, mert hisz mindig volt valamilyen idő a megfigyelésére bízott területen. A nyár derekán gyakoribbak lettek a záporos, zivataros nappk. Leírta őket részletesen, az igazsághoz híven, s elküldte jelentéseit a központba. A viharos időjárás csak tartott tovább. Egyik nap átutazóban beköszöntött hozzá egy öreg meteorológus. Megtekintette házigazdája munkáját, s elmenőben megjegyezte: - Tudja-e, kartársam, hogy a jelentései szomorúbbak a kelleténél?

- Hogyhogy? - csodálkozott a vezető. - Hiszen kartársam is látja, hogy szakad az eső! - No igen, hogyne, de hisz ezt mindenki tudja. Csakhogy, ugye érti, kellő öntudattal kell ezekhez a dolgokhoz közelíteni. Tudományosan. Nem, nem, nekem semmi közöm hozzá, én csak úgy, jóindulatból, barátilag mondtam. Az öreg meteorológus felhúzta kalocsniját, s fejcsóválva elutazott. A fiatal ott maradt, s tovább írta jelentéseit. Aggodalmasan pillantott az égre, de csak írt tovább. Egyszer váratlanul behívatták a felettes hatóságához. Nem a legfelsőbbhöz, az igaz, de mégiscsak a hatósághoz. Fogta az esernyőjét, és elutazott. A hatóság egy szép házban fogadta. Az eső kopogott a tetőn. - Azért hívattuk - mondta a hatóság -, mert csodálkozunk jelentéseinek egyoldalúságán. Egy idő óta pesszimista hangulatot tükröznek. Jön az aratás, s másról se ír, csak az esőről. Tisztában van a munkájával járó felelősséggel? - De hiszen esik... - mentegetőzött a behívott. - Ne akarjon kibúvót keresni - ráncolta homlokát a hatóság, s öklével az asztalra ütött, melyen egy köteg papír hevert. - Itt van az utóbbi időben beküldött valamennyi jelentése, ezek tények, kérem! Szorgalmas dolgozó, csak nincs politikai öntudata. Nem tűrhetjük az ilyen defetizmust! A meteorológus - kilépve a hatóságtól - becsukta az ernyőjét, s úgy ment haza, mintha mi sem történt volna. De hiába volt a jóakarat, rettentően megázott, náthás lett, s ágynak esett. Ám nem engedte magához férkőzni a gondolatot, hogy az eső az oka. S nagyon megörült, mikor másnapra kitisztult egy kicsit az idő. Nyomban megírta a jelentést: „Az eső teljesen elállt, bár igazában nem is esett soha különösképpen. Csak épp hogy néhány csepp itt-ott... Most viszont ragyogó napsütés van!" Csakugyan. A nap ragyogóan sütött, forróság volt, gőzölgött

a föld. Az állomás vezetője dúdolva sürgölődött a dolgai körül. Délután lassan felhők vonultak az égre, így hát behúzódott a tető alá. Tán még kint is maradt volna a szabad ég alatt, de félt az influenzától. Közeledett a jelentéstétel órája. Fészkelődött a székén, úgy írta: „A nap, ahogy az már a napnál szokás - hisz már Kopernikusz bebizonyította, hogy csak látszatra nyugszik le, mert valójában mindig süt, és csupán...” Mikor idáig jutott, hirtelen nehéz lett a szíve. S mikor lecsapott az első villám, lerázta magáról az opportunizmust, s leírta egyszerűen: „17 óra - vihar, villám és mennydörgés." Másnap megint dörgött az ég. Beírta a jelentésbe Harmadnap nem dörgött, de jég esett. Beírta. Különös nyugalmat, szinte elégedettséget érzett. Csupán akkor szontyolodott el, mikor a postás idézést hozott. Ezúttal a központi hatóság hívatta. Mire visszatért állomáshelyére, szívében nem volt semmiféle kétely. Vagy egy tucat jelentést írt sorjában a szép, verőfényes időről. Időnként dialektikus jelentéseket fogalmazott. Például: „Hellyel-közzel futó záporok, melyek némi kis áradást okoznak. Ám ennek ellenére semmi nem törheti meg utászaink és mentőosztagaink harci készségét." Aztán megint csak a napsütésről szóltak a jelentések Némelyik még versbe is volt szedve. Csak két hónap múltán került ki megint olyan jelentés a tolla alól, mely megfontolásra késztette a hatóságokat. Így hangzott „Becsapott a mennydörgős ménkű." S alatta, már ceruzával, szemmel látható sietséggel, ez az utóirat: „De az a poronty, akit most szült egy falubeli özvegy, jól van, pedig már mindenki azt hitte, hogy kinyiffan." A vizsgálat kiderítette, hogy ezt a jelentést részegen írta: eladta az aerométert és a hidrográfot feketén, s az árából leitta magát a sárga földig. A jelentés második részét már a postán firkantotta oda, az utolsó pillanatban.

S többé már soha semmi nem zavarta a szép verőfényes időt azon a környéken. A meteorológiai állomás vezetőjét végül a villám sújtotta agyon, egy vihar alkalmával, mikor körbejárta a földeket a lourdes-i csodás csengővel, hogy szétoszlassa a fellegeket. Mert alapjában véve mégiscsak becsületes ember volt. Kerényi Grácia fordítása

AZ OROSZLÁN A caesar már jelt adott. Fölemelkedett a rács, s vészjósló, egyre erősbödő dörgés morajlott fel a sötét odúból. A keresztények összebújtak az aréna közepén. A tömeg fölállt a helyén, hogy jobban lásson. Rekedt morgás gurgulázott elő, mint kőlavina hegyomlás után, s izgatott lárma, rémült kiáltozás követte. Kirohant az alagútból - gyorsan, könnyedén váltogatva lábait - az első nőstény oroszlán. Megkezdődtek a játékok. Az oroszlánok őre, Caius Bondanius, egy hosszú nyárssal felfegyverkezve ellenőrizte, hogy valamennyi állat részt vesz-e a rettenetes mulatságban. Már-már megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor hirtelen észre-vette, hogy az egyik oroszlán megállt közvetlenül a kapu előtt, s esze ágában sincs kimenni az arénára; csak ácsorog, s nyugodtan rágcsál egy sárgarépát. Caius elkáromkodta magát, ugyanis az ő kötelessége volt vigyázni, hogy egyetlen ragadozó se lopja a napot a cirkuszban. Megközelítette hát az oroszlánt, s a biztonsági és munkaegészségügyi előírások által megszabott távolságból farba bökte a nyárssal, hogy fölingerelje. De az oroszlán, legnagyobb ámulatára, csupán hátrafordította fejét, s legyintett a farkával. Caius másodszor is megbökte, most már kissé erősebben. - Tágulj innen - mondta az oroszlán. Caius megvakarta fejét. Az oroszlán világosan értésére adta, hogy nem kíván semmiféle agitációt. Caius nem volt rossz ember, de félt, hogy a felügyelő, ha hibát talál a munkájában, őt is az elítéltek közé dobja. Másfelől viszont az oroszlánnal sem óhajtott összetűzni. Megpróbált hát a lelkére beszélni. - Megtehetnéd az én kedvemért - unszolta. - Nem estem a fejem lágyára - válaszolt az oroszlán, s tovább

rágcsálta sárgarépáját. Bondanius halkabbra fogta a hangját. - Nem mondom, hogy mindjárt falj föl valakit, csak legalább forgolódj egy kicsit az arénán, s üvöltözz a többiekkel! Csupán az alibi miatt. Az oroszlán megcsóválta farkát. - Ember, mondom neked: nem estem a fejem lágyára. Ha meglátnak ott, megjegyeznek maguknak, s azután senki el nem hiszi nekem, hogy nem faltam föl senkit. Az őr felsóhajtott. - De tulajdonképpen... mért nem akarod megtenni? kérdezte, egy árnyalatnyi szemrehányással a hangjában. Az oroszlán figyelmesen nézett rá: - Te használtad az imént az „alibi" szót. Soha nem gondolkoztál azon, hogy ezek a patríciusok mért nem szaladgálnak saját maguk az arénán, s mért nem falják fel ők a keresztényeket, ahelyett hogy velünk, oroszlánokkal helyettesíttetnék magukat? - Nem tudom. De hát túlnyomórészt idősebb emberek, asztmásak, göthösek... - Idősebbek - dörmögte szánakozva az oroszlán. - Mit se konyítasz a politikához. Ők egyszerűen alibit akarnak szerezni. - Már hogy ki előtt? - Az új előtt, ami még csak csírázik. A történelemben mindig afelé kell tájékozódni, ami új, ami csírázik. Soha nem jutott eszedbe, hogy a keresztények egyszer még hatalomra juthatnak? - Ők? Hatalomra? - Hát persze. Csak olvasni kell tudni a sorok közt. Az az érzésem, hogy Nagy Konstantin előbb vagy utóbb szót ért velük. És akkor mi lesz? Felülvizsgálatok, rehabilitációk. Akkor azok, ott a páholyban, könnyen mondhatják: „Nem mi voltunk, hanem az oroszlánok."

- Csakugyan, erre nem gondoltam. - No látod. De rájuk van legkevésbé gondom. A magam bőrét féltem. Ha valami történik, mindenki látta, hogy sárgarépát ettem. Bár köztünk szólva, ocsmány eledel ez a sárgarépa. - A kollégáid mégis jóízűen fogyasztják a keresztényeket jegyezte meg rosszmájúan Caius. - Mert együgyűek - szólt gúnyos fintorral az oroszlán. Rövidlátó konjunktúralovagok. Kapnak minden koncon. Nincs bennük taktikai érzék. A gyarmati elmaradottság áldozatai. - Ide figyelj - suttogta Caius. - Nos? - Ha ezek a keresztények, tudod... - Mi van a keresztényekkel ? - Hát, ha ők jutnának hatalomra... - Nos? - Akkor te igazolnád, hogy nem kényszerítettelek semmire? Salus rei publicae summa lex tibi esto 2 - válaszolta az oroszlán felsőbbségesen, s visszatért a sárgarépájához. Kerényi Grácia fordítása

Az állam üdve legyen számodra a legfőbb törvény. (latin)

A DOBOS KALANDJA Szerettem a dobomat. Mindig a nyakamban lógott, széles szíjon. Nagy volt a dobom, s halványsárga felületét tölgyfa pálcikákkal vertem. E dobverők az idő múltán kifényesedtek ujjaimtól, szorgalmam és munkakedvem ékes bizonyítékaként. Gyalogoltam, meneteltem a dobommal a végtelen országutak hosszú során, portól fehér, sártól fekete utakon, s a világ zöld, arany, barna vagy fehér volt körülöttem, mikor milyen évszak volt éppen; de mindezek felett szünet nélkül ott pattogott-kalapált a dobom pergő, friss muzsikája, mert nem az enyém volt már a kezem, hanem az övé, s ha csak egy percre is elhallgatott a dobom, valósággal rosszul éreztem magamat. Egyik este épp vígan dobolgattam, mikor odajött hozzám a generális. Nem egészen tökéletes öltözékben jelent meg előttem: nyakánál nyitott kincstári zubbonyban és alsónadrágban. Köszönt, megköszörülte a torkát, dicsérte illőképpen a kormányt és az államot, végezetül pedig - szinte mellékesen - megkérdezte: - Maga örökösen így dobol? - Igenis! - üvöltöttem, s kettőzött erővel vertem dobomat. - A haza dicsőségére! - Helyes, helyes - bólogatott, bár kissé mélabúsan. - És még sokáig fog dobolni? - Amíg erőmből futja, jelentem generálisságodnak! ordítottam rá vidáman. - Legény a talpán! - dicsért meg a generális, s megvakarta fejét. - És még sokáig futja az erejéből? - Mindhalálig! - kiáltottam büszkén. - Nono... - csodálkozott a generális, s egy pillanatra elhallgatott: tűnődött valamin. Aztán másra terelte a szót: - Már késő van - jegyezte meg.

- Csak az ellenségnek lehet késő, nekünk soha! rikkantottam. - A holnap a mienk! - Nagyon helyes, nagyon helyes - értett egyet a generális kissé ingerülten. - De én az órára mondom, hogy késő már. - A harc órája ütött végre! Dördüljenek meg az ágyúk, zúgjanak a harangok! - kiáltottam igazi doboshoz illő, nemes hévvel. - Ne, ne, a harangok ne! - horkant fel a generális. - Vagyis... a harangok is, hogyne, de csak néha, nagy ritkán. - Helyes, tábornok polgártárs! - kaptam el a szót, s szinte lángolt minden tagom. - Mit nekünk harangok, amikor dobunk van! Ha megperdül az én dobom, hallgasson el minden harang! - S bizonyítékul rohamra vertem dobomat. - És nem lesz soha másképp, igaz? - kérdezte a generális bizonytalanul, s alig észrevehetően eltakarta száját. - Soha! - dördültem rá. - Dobunk peregni fog szüntelen; generálisom, soha nem fog a dobosában csalatkozni! - s éreztem: elborít, magával ragad a lelkesedés tüzes hulláma. - Hadseregünk büszke lehet magára - szólt a generális savanyúan. Kissé didergett, mert már leszállt a táborra az éj köde. Csupán a tábornoki sátor kúpja meredt elő a szürke párafelhőből. - Igen, büszke lehet. Nem hagyjuk abba, ha menetelnünk kellene is, igen... igen, bajtárs, ha menetelnünk kellene is éjjel-nappal, egyfolytában. S minden egyes lépésünk... igen, minden egyes lépésünk... - ... minden egyes lépésünk a győzelem sohasem szűnő dobszava! - löktem ki magamból diadallal, boldogan pergetve dobomat. - Igen, igen, ez az - dörmögte a generális. - Így van. Pontosan így - s elindult a sátra felé. Egyedül maradtam, de ez a magamra maradás csupán növelte áldozatkészségemet. „Elmentél, generálisom gondoltam -, de tudod, hogy a te hű dobosod éberen őrködik.

Te gondolataidba mélyedve, összeráncolt homlokkal töröd fejed a stratégiai terveken, parányi zászlókkal jelölöd ki a térképen közös győzelmünk útját; te is, meg én is, mindketten a felvirradó hajnalért harcolunk, a napfényes holnapért, amit én a te nevedben s a magam nevében - dobom pergő muzsikájával adok hírül a világnak." S oly gyöngéd szeretet fogott el a generális iránt, oly forró vággyal kívántam ügyünknek szentelni életemet, hogy - ha egyáltalán lehet - még gyorsabban s még gyorsabban s még hangosabban vertem dobomat. Mélységes éj borult ránk, de én ifjúi szívem egész hevével, eszménktől fűtve, teljesen eggyé váltam magasztos feladatommal. Csak néha hallottam, egy-egy dobverés közt, a tábornoki sátor felől a rugós matrac csikorgó neszét - mintha valaki álmatlanul forgolódna ágyán. Végül éjféltájban egy fehér alak lebbent elő a sátorból. A generális volt, hálóingben. Hangja rekedten recsegett. - Szóval azt mondja, hogy... izé... hogy dobolni szándékozik továbbra is? - kérdezte. Megindultan néztem rá: éjnek évadján kedve kerekedett kijönni hozzám! Igazán jóságos atyánk ő nekünk, közkatonáknak! - Igenis, generálisom! Nem rettent el sem a hideg, sem a szememre nehezedő álom! Kész vagyok dobolni, amíg csak élek, ahogy kötelességérzetem kívánja, s nagy ügyünk, melyért harcolunk, ahogy a szolgálati szabályzat s dobosi becsületem parancsolja! Isten engem úgy segéljen! Mikor ezt kiáltottam, nem akartam hivatalbeli buzgalmammal kérkedni, vagy generálisunk kegyeibe férkőzni. Nem volt ez afféle számító hencegés, mely előléptetést vagy kitüntetést áhít. Eszem ágába sem jutott, hogy így is lehet magyarázni. Mindig őszinte, egyenes lelkű és hűséges dobos voltam, teringettét! A tábornoknak megcsikordult a foga; azt hittem, a hidegtől. Aztán tompán csak ennyit szólt: - Jó, nagyon jó. - És elment.

Nem sokkal ezután letartóztattak. A végrehajtó osztag szótlanul vett körül; levették nyakamról a dobot, kivették elgyengült, dermedt ujjaim közül a dobverőket. Hirtelen csend szállt a völgyre. Nem beszélhettem bajtársaimmal, akik szuronyok közé fogva kivezettek valahova a tábor mögé. Nem engedi meg a szolgálati szabályzat. Csupán egyikük adta értésemre, hogy a generális parancsára tartóztattak le, árulás vádja miatt. Én és árulás! Épp pitymallott. Az égen feltünedeztek az első rózsaszínű felhőcskék. Egészséges horkolás köszöntötte őket - világosan hallottam, mikor a generális sátra mellett vonultunk el. Kerényi Grácia fordítása

A LÉGY AZ EMBEREKHEZ Október vége - Látjátok? Már alig vagyunk. Ti magatok akartátok. Mennyit hallgattuk átkaitokat! S te is, aki most a szoba mélyén teszel-veszel, te esetlen óriás, jól emlékszem, hogy zsörtölődtél egész nyáron át: „Micsoda ötlet volt az Úristentől, szárnyat adni a férgeknek!" Ismétlem: már nem vagyunk, s reggelenként nyugodtan heverészhettek félálomban, tátott szájjal, csupasz karotok szétvetve a paplan tetején. Számunkra véget ért a kellemes üldögélés orrotok hegyén, fületek finom röptű körülzsongása, mely ki tudja, nem élvezetesebb-e, mint egyenest beszállni hangos döngéssel orrlikatokba... De ma, amikor már mindennek vége, megmondhatjuk egymásnak sine ira et studio, kik és hol vagyunk. Tehát - mi már alig vagyunk, teljesül a vágyatok, amit dühödten ismételgettetek egy fél éven át, többször is naponta. De mi hasznotok belőle? Milyen árat kellett fizetnetek érte? Mi nem vagyunk, de nincsenek a hosszú napok sem, nincsen strand, forró alkonyat, s nincsen remény sem. A fákon itt-ott árválkodó levélmaradványok csupán nyomorúságos paródiái a múltnak, csak azért nem hullottak le, hogy annál fájóbb legyen megaláztatástok. Vége, vége... s midőn leírom e sorokat, be kell vallanom, keserű elégtételt érzek, hogy velem, „szárnyas féreggel" együtt, ahogy nevezni kegyeskedtél, odalett a reménységetek is, a szép, nemes remény. Hárman vagyunk itt, a két ablaküveg közt; már minden rést gondosan eltömtetek fagyapottal, aggályoskodón beragasztottatok papírcsíkokkal. Egyfelől a szoba homályba borult belsejét látom s benne az arcod fehéres foltját, másfelől az ég végtelenjét. Emitt még döngicsél egy sorstársnőm; a

másik már mozdulatlanul fekszik alant, hanyatt esve, hat kis lába fölfelé mered. Mert bár „szárnyas férgek" vagyunk, szebbek leszünk a halálban, mint ti. Kerényi Grácia fordítása

LEJJEBB - Észrevetted - kérdezte Artúr -, hogy egyre jobban lejt az út? Csakugyan, egy óra óta folyton lefelé mentünk. Az út mentén olykor fel-feltünedező házaknak egyre laposabb volt a teteje. Egyre több lett a terasz. - Miért nézel úgy rám? - kérdeztem Artúrt. - A homlokod - mondta -, szegény homlokod. Belepillantottam a zsebtükrömbe. Homlokom feltűnően alacsonyabb lett. Az a vonal, ahonnan nőni kezd a hajam, lehúzódott, majdnem a szemöldökömig. - Rendben - dörmögtem, bár önuralmam csak látszólagos volt. - Inkább nézd meg a saját lábadat. Azt hiszem, soha nem volt ilyen lapos a lábfejed. A lúdtalpak netovábbja. Artúr fölkiáltott. Meg kellett állapítania, hogy lábfeje olyan lapos, mint egy szemétlapát, s ez a tendencia egyre fokozódott. Most már egészen nyilvánvaló volt, hogy lejtőn haladunk lefelé. - Tulajdonképpen nem mondhatni - elmélkedtem -, hogy nincs itt semmiféle magaslat. Épp ellenkezőleg: van, egész idő alatt. Csak valahogy úgy alakul a dolog, hogy nekünk nem jut belőle semmi, s mindennek ellenére be kell vallanunk, hogy lefelé csúszunk. Úgy fogalmazhatnám meg, hogy a fonákján vagyunk annak, amit hegyszerűségnek nevezünk. - Ekkor egy lapított koponyájú járókelő suhant el mellettünk. Artúr hallgatott. Szemmel láthatólag rágódott valamin. Majd hirtelen felélénkült: - Ismered az özvegy meg a kéményseprő történetét? Volt egyszer egy özvegy... - Hagyd abba - vágtam közbe. - Hagyd abba, azonnal. Pontosan tudom, mit akarsz elmesélni: lapos történet! Artúr duzzogva hallgatott el. A horizont kétoldalt egyenes

vonalban elhajolt, s bár egyik szemem közepén kezdődött, már átfutott a másik alá, oly alacsonyra, hogy félre kellett hajtanom a fejem. Ez enyhe, de állandó fáradtságérzést okozott. Az volt a benyomásom, hogy valamilyen cél felé tartunk. - Artúr! - kiáltottam fel. - Mi történik velünk tulajdonképpen?! Rám emelte szemét, de valahogy laposan, rézsútos mozdulattal a ferde síkban. - S voltaképpen mért is ne?! - kiáltott fel vakmerőn. Füle reszketett. - Tulajdonképpen mért is ne legyen elég ebből az átkozott három dimenzióból? Szállj magadba, s meg fogod érteni, hogy a vízszintes, csakis a vízszintes foglalhatja magába a teljes szépséget. Fájó szívvel állapítottam meg, hogy Artúrnak már vége. Ami engem illet, egy ideig még volt erőm ellenállni. - Ember! De hiszen ha megszűnik a három dimenzió, sőt esetleg a dimenzió egyáltalán, akkor megszűnik, és nem lesz; hát hogy akarhatod, hogy legyen ott, ahol nem lesz, sőt, hogy is mondhatod, hogy lesz, amikor nem lesz? Ne fecsegj hát a vízszintesről és a teljes szépségről. - No látod! - makacskodott Artúr diadalmasan. - Te magad mondod, hogy ha nem lesz, akkor nem lesz. A vízszintes foglal magába mindent, mert rajta kívül nem lesz semmi, de semmi! - De én tudom, én érzem, hogy rajta kívül, hogy nemcsak a vízszintes! Nekem az van a fejemben, hogy föl és le, jobbra és balra! Artúr elnevette magát. Nem lehetett értelmesen beszélni vele. Az út mentén egy csapat nő vonult el. Vállukon vízhordó kapcsot vittek; fából faragott, sima volt mind, akár a mérleg két karja. Eszembe jutottak a karcsú, kopjás daliák, akikkel sokkal előbb találkoztunk. Milyen szépen lövellt a magasba a szálegyenes kopják erdeje, milyen szép, függőleges hangsúlyt hirdettek! S nem láthatjuk már őket soha. Ezek a földdel,

láthatárral, mindennel párhuzamos vízhordó kapcsok baljósan vízszintesítették a tájat. Éreztem, hogy lecsúszik a harisnyám. - Ha lenne egy lapos browningom, gondolkozás nélkül lelőnélek - mondtam keserűen. - Vízszintes... - hajtogatta Artúr elérzékenyülten. - A függőón és a libellum, vagyis Wasserwaage örökös küzdelmében én ez utóbbi pártján állok. Függőón! Mily undorító! Egy óndarab, spárgára kötve! Azért szeretem a tengert! A tenger a legtökéletesebb sóvárgás a síkság iránt! Hegyek! Iszonyat! Legföljebb fennsík! - Artúr! - próbáltam megmenteni, bár éreztem, hogy koponyám teteje szájpadlásomhoz tapad. - Gondold meg! Tegyük fel, hogy még igazad is van. Keressünk egy neked való példát: egy hulla a felszínen és egy hulla a sírban. Mindkét esetben tökéletes vízszintes helyzettel van dolgunk, a te eszményképeddel. Jó. De ahhoz, hogy az első helyzetből elérhessünk a másodikba, szükség van a függőleges vektorra, mely a sírásó függőlegesen lefelé, az anyagba irányított ásójában testesül meg. Tehát függőleges, Artúr, mégiscsak függőleges ! Most egyre lejtősebb erdőn át suhantunk, tele volt gombával, de csak kalapja volt mindnek, szár nélkül. Artúr eszelősen nevetett. - Függőleges! - gúnyolódott. - Nem érted, hogy nincs két vízszintes, egy alsó szint meg egy felső, csak egyetlenegy, pompás, abszolút vízszintes van? A lélek, a lélek is vízszintes, fiam! Kiértünk az erdőből. Artúr fölkiáltott elragadtatásában: hosszú híd tűnt fel előttünk, rajta egy csapat hosszú testű, apró s ráadásul görbe lábú tacskó. - Tacskók! Nem zsiráfok! - kiáltott fel, s térdre esett. - Előre! Négykézláb! Hosszában! Éreztem, hogy egy hatalmas erő ugyanerre kényszerít.

Maradék tudatommal csodálkozás nélkül állapítottam meg, hogy a gerincemben van a láthatár. Utolsó térbeli pillantásommal Artúrra tekintettem, ki szemem láttára immár csak vízszintesedő vonallá vált, s azután két párhuzamos egyenessé változtunk mind a ketten, így futottunk tovább, a végtelenségbe, hogy ott messük egymást. Kerényi Grácia fordítása

TALÁLKOZÁS Az út üres volt. Azt akarom ezzel mondani, hogy nem volt rajta sem ember, sem állat, sem élettelen tárgy. Ezen az úton mentem én. Én ember vagyok. De akármerre néztem, nem láttam senkit. De csak egy bizonyos ideig volt így. Egyszer csak megjelent valaki. Szembejött velem. Kissé magasabb volt nálam, a válla sokkal szélesebb, és kalap volt a fején, nem úgy, mint nekem: én mindig fedetlen fővel járok. Megfelelő arckifejezést öltöttem magamra: energikusnak és szépnek akartam látszani. Azt hittem, minden úgy lesz, ahogy lenni szokott. Egy pillanatra visszatartom a lélegzetemet, hogy be ne hatoljon a tüdőmbe a levegő, amit az ismeretlen kettéhasított, s ami őt körülveszi - aztán elmegyünk egymás mellett. Ő azonban elállta utamat, és így szólt: - Álljon meg, uram. Holnap, pontosan hét órakor, eljön hozzám, és kitakarítja a lakásomat. Annyira meglepődtem, hogy csak egy szót bírtam kibökni: Én? - Persze hogy ön. -De mit jelentsen ez?! - Végre megtaláltam a kellő hangnemet; így kell válaszolnom annak, aki belém köt. - Mit képzel?! Engedjen, kérem, továbbmenni! - Csak semmi izgalom! Hallgasson ide, kérem. Van folyó víz és törlő is, meg felmosórongyok. - Csakugyan azt hiszi, hogy én... - A munka látszatra nehéz, nem tagadom, de porszívónk is van. - Miféle porszívó?! - Nagyszerű porszívó, kész öröm dolgozni vele. Különben

lent az udvarban lehet porolni. - Hányadik emelet? Biztosan a hatodik! - Dehogyis! Negyedik. És még lift is van. Láthatja, milyen jó feltételek. - De miért takarítsam én ki az ön lakását?! - Mert már piszkos, és okvetlenül rendbe kell hozni egy kicsit. Kötényt is kap. Különben kérem, ne tegyen megjegyzéseket. - De mit jelentsen ez tulajdonképpen?! - Hiszen nem takaríthat kötény nélkül. Különben, ahogy óhajtja. - Nem, nem, a kötény okvetlenül szükséges. De... hogy merészel... - A kamrában, a fürdőszoba mellett, talál seprűt. A villanyt az előszobában kell felgyújtania, mert a kamrában kiégett a körte. - Ez igazán hallatlan!... Néhány filcdarab is elkelne... De minek néz engem tulajdonképpen? - Filc nincs, csak flanell, azt is megtalálja a kamrában. Csak kérem, ne használjon túl sok padlópasztát. Mindig annyi fogy mindenből, hogy nem győzi az ember. - Azt képzeli, lehet azt csak úgy tessék-lássék csinálni? Ha már nekifog az ember, annyit használ, amennyi kell, nem lehet csak úgy csipegetni, mit gondol... - Ne vitatkozzék, kérem. Könnyedén keni, aztán megvárja, míg beszívódik. Padlókefét a szomszédból kér kölcsön. - Hogyhogy, nincs saját padlókeféje? Nem lehetett volna venni egyet? - Ez nem önre tartozik. A szomszédba csak reggel nyolc óra előtt csöngethet be, mert azután mind elmennek hazulról. Megmondja, hogy én kérem. A konyhában a kredencen talál ementáli sajtot, ehet belőle, de ne egye meg az egészet. A lefolyót kipumpálja, a gerániumot meglocsolja, a linóleumot

felgöngyölíti, nem ereszt be idegeneket. - És meleg víz van? Hideggel nem mosok fel. Reumás vagyok. - Ne szamárkodjon. Van autogejzír, csak a csapot kell kinyitni. Felnőtt ember, ha nem tévedek! - Szóval gáz van? - Persze hogy van. Ne kérdezzen butaságokat. - Félek, hogy gázmérgezést kapok. - Ostobaság. A piszkos törlőket egy helyre rakja. Eltolja a szekrényeket, kiporolja a matracokat, leszedi a függönyöket, megszidolozza a kilincseket; a falat ne fröcskölje be, és az ablakokat törölje szárazra, tisztességesen, mert ellenőrzöm. A rádiót kapcsolja ki, ne hallgassa, mert csak eltereli a figyelmét. Nos, körülbelül ennyi az egész. A viszontlátásra. Elment, rugalmas léptekkel, hátra sem nézve. Én utána néztem, míg el nem tünt. Csak úgy forrt bennem a sértett büszkeség, megsebzett emberi méltóságom. Hirtelen elképedtem: gyámoltalannak, védtelennek éreztem magam... hisz nem adta meg a címét! Kerényi Grácia fordítása

AZ ŐRANGYAL Halk, liliomos gyerekszoba. Az ágyacskában épp jóízű álomba merül egy fiúcska, elmulasztva esti imáját. A szoba sarkában röstelkedve, tenyerébe temetve szégyenpírban égő arcát, tanácstalanul áll az őrangyal. A fiúcska megint bűnt bűnre halmozott egész nap torkoskodott a befőttesüvegekből, görnyedten járt, nem figyelt, és futkározott. Az angyal hasztalan vette körül szárnyainak könyörgő fuvallatával, hasztalan suttogott fülébe útmutatásokat a tiszta és erényes életről. Görnyedésből görnyedésbe, futkározásból futkározásba, térdfelverésből ruhaszaggatásba bukdácsolt újra meg újra a kis szerencsétlen. Semmi nem tarthatta vissza. Nem hatott a figyelmeztetés, hogy apus soha nem tesz ilyet, sem a hivatkozás Piotrus Pokrowskira, a kis hősre, sem szelíd énekek dúdolása - sőt, a kerületben közismert púpos varga szakadékba taszítása sem, aminek meg kellett volna szabadítania a fiúcskát a rossz példa befolyásától. Ott állt az angyal tehetetlenül. Íme, az őrangyalok megengedett eszközei mind csődöt mondtak. A jóság, nyájasság, szelíd rábeszélés, csillapítás... mind hiába, íme, itt fekszik, megmakacsolva magát vétkeiben és kevélységében nem imádkozott, süket a jó szóra, álomba szenderülve bizonyára azon töri a fejét, hogy fog holnap újra görnyedten járni. Hirtelen túláradt az angyal szívében a keserűség. Hogyhogy? Vajon a Törvény a maga nemes fenségében nem ér semmit egyetlen poronty akaratával szemben? Hirtelen fölcsapott benne a Törvény iránti rajongás hulláma, s megindította a rossz iránti undor egyenletes hullámát. Eljött ama pillanat, mikor a szolga kicsiny szíve forróbb szeretettel dobbant meg az Ügy

iránt, mint az Ügy nagy szíve maga. A Törvény iránti szeretetből megszegni a Törvényt! Ez az igazi önfeláldozás. Elrántotta homlokáról a kezét, halkan odalépett az ágyacskához, s a fiúcskát teljes erejéből fültövön vágta. Az ijedten pattant fel; az ütés hatására gyorsan ledarálta az imát, majd érthetetlen mormolás közepette lefeküdt újra, és elaludt. Az angyal remegve és boldogan, hosszan, mozdulatlanul bámult az éjszakába. Üdítő, friss reggel virradt fel másnap. Az álom eltörölte a fiúcskában az előző este emlékét. Behozták a reggelijét. Megint nem akarta meginni a tejet. Mindig rosszul lett tőle. De hirtelen célirányos rúgást érzett. Megértette. Szótlanul kiitta a tejet. Elbúcsúzott anyuskájától, s elindult az iskolába. Szép rendesen ment végig az utcákon, nem ácsorgott, nem nézelődött közben. Résen volt. De még nem volt egészen biztos a dolgában. Mikor az üres fasorba ért, körülnézett, s villámgyorsan összegörnyedt. Egy erős kupán vágás nyomban rendre utasította. Nem lehetett kétsége: az őrangyal verte fejbe. A jó szellem rájött az új módszer ízére: kápráztató könnyedséggel tudta elérni mindazt, ami azelőtt rengeteg jóakarattal és türelemmel is elérhetetlen volt. Csakhamar fölfedezte, hogy módszerét tovább tökéletesítheti: különféle ütésfajtákat dolgozhat ki, differenciálhatja őket, s ez olyasféle élvezetet nyújt, mint amit egy ájtatos kántor érezhet, ha ügyesen nyomogatja az orgona különféle billentyűit. Tehát: az ebéd végig-nem-evéséért farba rúgás, görnyedt járásért kupán vágás, imamulasztásért nyakleves, futkározásért és izzadásért horogütés, pocsolyába lépésért csavart horogütés, lármázásért apus munkája közben fültövön vágás, és a többi. Ez a módszer szemmel láthatólag nagyszerű eredményre vezetett. Már nem kergette esténként a megaláztatás érzése sarokba az őrangyalt, hogy ott arcát tenyerébe rejtve

szégyenkezzék. Épp ellenkezőleg: kényelmesen letelepedett, s jobb kezét dörzsölgetve vagy ujjaival dobolva az asztallapon, elégedetten felügyelt az ima szófogadó, folyamatos elmondására. S néha már-már el is unta magát, s ilyenkor kettőzött éberséggel ügyelt a fiú minden rebbenésére, égve a vágytól, hogy egyetlen, mesterien irányított ütéssel figyelmeztethesse: a jó uralkodik a rossz felett. Sőt az is előfordult egynéhányszor, hogy amikor fiúcska nem adott rá semmi okot, akkor is le-lecsapott rá a fenyítő kéz. Vagyis az angyal már csak úgy, a biztonság okáért is verte, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból. A fiúcska nagyon megjavult. Nem futkározott, nem járt görnyedten, nem lármázott, rendszeresen imádkozott, mindent szépen megevett. Külsőleg is megváltozott: minthogy mindig végigette az ebédet, s rengeteg tejet ivott - a szülők ugyanis, látva, hogy mindig kiissza az egész pohárral, azt hitték, hogy megszerette a tejet, s újra meg újra utánatöltöttek -, nagyon meghízott és megsápadt. Miután valamennyi szokásos gyerekbűnről lemondott, tömérdek szabad ideje maradt, s megtanulta, hogy a belső életre összpontosítsa erőit. Megkomolyodott. Figyelni kezdte környezetét. Érdeklődése azután a vegytan felé fordult. Mikor kint ült a parkban egy padon, kövéren nyugodtan, rejtélyesen magába zárkózva (meg se próbált futkározni, mert tudta, hogy nyomban lesújt rá az őrangyal ökle), míg más gyerekek vidáman kergetőztek a gyepen, ő többnyire a tankönyve fölé hajolt, s a molekulák titokzatos világába merült. Egy makacs, mélyen rejlő gondolat szántotta fel gyermeki homlokát. Már kezdett csodagyerek híre lenni, s nagyon örült mindenki. Ő pedig kitartóan dolgozott. Apuskája kisműhelyt rendezett be neki, s szerény anyagi eszközöket is biztosított számára.

Telt-múlt az idő. Egyszer egy éjszaka hatalmas tűzoszlop lövellt a város fölé, s fülsiketítő robbanás rázkódtatta meg az épületeket. A fiúcska szülőháza repült levegőbe - egy háztartási trotilból amatőr eszközökkel, de csodálatra méltó tehetséggel előállított akna robbantotta fel. A fiúcska a mezőkön át, sietve távozott a tett színhelyéről. Hátán előre összecsomagolt hátizsák, némi élelemmel és pénzzel, zsebében hajójegy Dél-Amerikába. Az őrangyal loholt utána árkon-bokron át, hogy legalább egy horogütéssel büntesse. Kerényi Grácia fordítása

KI KICSODA? Fölszálltam a vonatra, s letelepedtem az egyik kupéban. Már bent ült egy tüzértiszt, egy serdülő leányka, egy kereskedő külsejű szakállas úr, egy szerzetes, egy nemes arcélű öregúr, egy púpos kis gnóm, majdhogynem törpe, s a sarokban egy szerény, sovány emberke. Mikor a vonat megmozdult, a leányka - még jóformán gyermek - tapsikolni kezdett, s föl-fölugrált a padról együgyű, gyerekes örömében. - Indulunk! Indulunk! - kiáltotta, s két kis copfja a magasba lebbent. A szerzetes keresztet rajzolt a levegőbe. Csuhájának széles, barna ujja fölcsúszott a csuklóján, elővillantva napégette bőrét s alkarján egy tetovált rajzot. A vonat lendületbe jött, s robogva futott egy vashídra. Zakatolása sértette fülünket. Folyó csillogott alant. - Kicsi koromban egy széken hintáztam, és túlságosan hátrahajoltam - magyarázta a púpos. Túlbuzgóságát nem éreztem helyénvalónak. Tekintetem ekkor a sápadt, fáradt arcú, sovány utas pillantásába ütközött. Le nem vette szemét a jelenlevőkről. Félelem lapult benne. - Minden Isten kezében van: a szék, a fotel meg vitrin sóhajtott fel a szerzetes. - Sőt, még a legkiseb polc is. A szakállas, aki kétségkivül gazdag kereskedő volt, vastag combjára fektette kezét. Vidám, nyílt természet lehetett, nem szerette a szomorú vagy túlságosan mély értelmű beszélgetéseket. - Talán énekelnénk valamit? - kérdezte gurgulázó basszus hangon. - Mifelénk, Sünfalván, mindig énekelünk útközben. Megrázta sűrű, fekete üstökét. Becsületes arcán némi kis ravaszság bujkált.

- Énekeljünk! Énekeljünk! - tapsikolt a leányka ismét. - Tulajdonképpen csak menetelés közben szokás énekelni szólalt meg a katona. - Tudom, mert tiszt vagyok. - Az ének az ifjúság kiváltsága - vágott vissza az öregúr. Mily nemes volt a tartása, ahogy mindkét kezét régimódi sétapálcája gombján nyugtatta! - Csupán a romlott ifjúság fél az énektől, miként a gonosztevő, ki messze kerüli a világos, tiszta helyeket, s az erdő szélén húzódik meg legszívesebben. Az aggastyán szelíd szavai váratlan riadalmat keltettek a hallgatag utasban. Még jobban behúzódott a sarokba, s még tágabbra nyílt a szeme. - „Megkondult, hej! de megzendült a nagyharang amottan..." - javasolta a kereskedő. - Ismerik? - Nagyharang! - tapsikolt a leányka. Éreztem, hogy minden egyes szökkenésekor valami kemény, szögletes tárgy fúródik az oldalamba. - „Megkondult, hej! de megzendült a nagyharang amottan, atyánk a fehér toronyból..." - zendített rá a kereskedő. - A harangokból ágyúkat kell önteni - követelte a tiszt. A kereskedő tiszta, bár kissé mesterkélt hangon énekelt. De hirtelen valami rettenetes dolog történt a torkában. A basszus váratlanul véget ért, s a következő hang már csengő, tiszta szopránban szólalt meg. Az énekes egy ideig nem vette észre, s mámorosan dalolt tovább; majd hirtelen föleszmélt, elhallgatott, és megköszörülte a torkát. - Az időváltozás mindig így hat rám - magyarázta. - Az újhold meg a szárazság. - S közben iparkodott megigazítani álszakállát, mert kissé levált. - Inkább egy parti máriást ajánlanék! - kiáltott fel tiszt, hogy véget vessen a kínos helyzetnek. - Az ezredünkben az járja! - Nincs asztalunk - jegyezte meg az aggastyán. - Itt vagyok én! - kiáltott a púpos. - Megállok középütt, s a hátamra verdeshetik a kártyákat. Tudok egyenesen állni.

Megint az volt az érzésem, hogy ez az ember a kelleténél feltűnőbben viselkedik. - Nincs nálam a kártyapaklim - jelentette ki a tiszt, miután köpenyének valamennyi zsebét átkutatta. Kint maradt a fronton. Volt ebben az önmutogatásban valami meghökkentő... Ekkor - egészen váratlanul - teljes sötétség borult ránk; alagútba futott be a vonat. Torzultan zakatolt körülöttem a visszhang. Elvesztettem tájékozódóképességemet. Egy kéz keresgélte a karomat; végül megtalálta, s kissé megszorította. - Az Isten szerelmére, menjünk innen - suttogta valaki a fülembe. Fölálltam, bár fogalmam se volt róla, hol vagyok. Hagytam magamat vezetni; csak azt vettem észre, hogy kinyitottuk s becsuktuk magunk után az ajtót. Nyilván a folyosóra értünk. - Maga kicsoda?! - Halkan, ezek profik. Azt hiszi, hogy a tiszt tiszt, a púpos púpos? Nem, mindnyájan tettetik magukat, mindegyik úgy tesz, mintha ő lenne a másik. Az első állomástól kezdve együtt utazom velük. - És miért tettetik magukat ? -Hogy megtévesszék egymást. Valamennyien kémszervezetek, kémelhárítók és titkos irodák dolgozói. - Valamennyien? - Valamennyien. Régebben is, hogyne, tettettük magunkat egy kicsit egymás előtt, de soha nem így, soha nem ennyire. Az utóbbi időben ugyancsak elharapódzott a tettetés. Az ősember nem tettetett semmit. - No jó - hagytam rá, de hirtelen szeget ütött a fejembe valami. - És mi? Megint világos lett. Ott álltunk, szemtől szembe egymással. A vonat lassított.

- Hogyhogy mi? - Hát mi ketten. Maga meg én... Még álltunk egy pillanatig, szótlanul, azután lassan, oldalazva hátat fordítottunk egymásnak, s elindultunk kétfelé, mintha mi sem történt volna, a folyosó két vége felé. A vonat egy parányi kis állomáson állt meg. Egy őrház a pusztán, semmi egyéb. Azt gondoltam: jobb lesz, ha nem az állomás felé szállok ki, hanem a másik oldalon. Lassan leereszkedtem a magas lépcsőről a salakra, s a szemem sarkából láttam, hogy beszélgetőtársam ugyanezt teszi a kocsi másik végén. Aztán kalapunkat a szemünkre húzva, görnyedten elsompolyogtunk, két ellenkező irányba, neki a puszta síkságnak, csak minél messzebbre a vonattól és egymástól. Kerényi Grácia fordítása

N. GRÓF SORSA Ahhoz, hogy olyan élményekben legyen része, amilyenekhez minden egészséges férfiember könnyűszerrel hozzájuthat, N. grófnak sajátságos ösztönzőkre volt szüksége, melyeket a nép egyszerű fia legalábbis színpadiasnak nevezne. Valahányszor a gróf érdeklődni kezdett egy másnemű lény iránt, s vágy ébredt benne, hogy az illetővel kicsiny allegorikus csoportot alkosson, olyan nehézségek tornyosultak elébe, melyek jóval túlnőttek a gróf szorosan vett magánéletének keretein. Hogy kissé világosabban fogalmazzuk meg a dolgot - anélkül azonban, hogy drasztikussá válnánk -, azt kell mondanunk, hogy a grófnak olyan körülmények együttes meglétére volt szüksége, melyek közül mind egyik már eleve, önmagában is összetett. Először is: az ablaka előtt épp akkor egy gyalogos századnak kellett elvonulnia. Nyilvánvaló, hogy ha a gróf e tekintetben csakis a szerencsés véletlenre bízta volna magát, szerelmi élete természetszerűen igen szegényes lett volna, különösen békeidőben. Itt azonban egy eléggé lényeges kérdésre kell rávilágítanunk. A gróf a legfőbb hatalom birtokosa volt hazájában, magas állása lehetővé tette, hogy természet adta sajátosságainak olyan széles társadalmi bázison nyugvó kielégítési módozatokkal hódoljon, amilyenekről egy átlagpolgár még csak nem is álmodhat. Tehát csak épp telefonálnia kellett valamelyik alárendelt generálisnak, s máris tetszés szerinti mennyiségű zászlóalj jelent meg, állig fegyverben, a kastély ablaka előtt, s föl-alá masírozott. Ám meg kell adni, hogy a gróf nem élt vissza fővezéri előjogaival, s nem vonta el a hadsereget legfőbb feladatától: attól, hogy védelmezzék az ország határait az ellenséges támadásokkal szemben. Inkább speciális segédszázadot tartott fenn: ez állandó harci készültségben leste parancsát. Főképpen azok a

parasztok teljesítettek itt szolgálatot, akik nem fizették meg az adót, s ezért ily módon rótták le az állam iránti kötelezettségüket. Vagyis büntetőosztag volt, s példás katonai fegyelemmel végezte dolgát. Nem is lehetett másként, mert a grófnak még az a gyengéje is megvolt, hogy ha a kritikus pillanatban az ablak alatt vonuló katonák bármelyike elvétette a lépést, ő nyomban kudarcot vallott. A gróf e sajátosságát csak úgy magyarázhatjuk meg, hogy visszanyúlunk a múltba. A gróf kamaszkora ugyanis Bruszilov offenzívájának időszakára esett. A gróf ösztöneinek felkorbácsolásához szükséges körülmények második összetevője (már eddig is láthattuk, milyen nehéz ember volt őkelme) egy hatalmas vonószenekar volt, s nem csupán a játéka, hanem a jelenléte is. A katonákkal kapcsolatban a gróf annak puszta tudatával is beérte, hogy ott masíroznak az ablaka előtt, a zenekarnál viszont a vonók látványának is hozzá kellett járulnia a dallam szépségéhez. Elképzelhetjük, mekkora nehézséggel járt a zenekar és a katonai szemle szinkronizálása. De ne feledjük, hogy az ország minden anyagi és erkölcsi energiaforrása, vagyis különösen bonyolult esetekben még az elektronikus agy is a gróf kizárólagos rendelkezésére állott. Lojálisan meg kell állapítanunk, hogy a gróf lelki alkatának fent említett muzikális momentuma előnyös hatással volt az ország egész zenei életére. Nagy művészeket vettek föl a zenekarba, és szép honoráriumot kaptak. Egyik-másik muzsikus házában nemegyszer megesett, hogy amikor az asszony sírva kért konyhapénzt, a muzsikus férj így válaszolt: „Nincs, de pénteken a grófhoz megyek." Vagyis pénteken este már lesz mit ennie a művészcsaládnak. Nem csoda hát, hogy verekedtek a zenekari tagságért. Még néhány festő vagy író is megpróbálta becsempészni magát az együttesbe, ha tudott egy

kicsit hegedülni, de a gróf kitűnő fülével fölfedezte, ha valamelyik tag nem volt igazi mestere hangszerének, s az efféle haszonvágy sarkallta kísérletek rendszerint csúfos felsüléssel végződtek. De ez még mind semmi a gróf harmadik igényéhez képest. Jó közérzete ugyanis azt kívánta, hogy végül, ama pillanatban, amikor a gyalogság léptei már az ablak alatt dobogtak, s valamennyi hegedűs eljátszotta az első futamot, egy medve jelenjék meg egy műszikla ormán. A medve vad kellett hogy legyen, természetes nagyságú és igazi. Csak a medve adta meg a grófnak a teljességet. Csupán az eleven medve láttán - a hadsereg és a művészegyüttes részvételével - volt képes a gróf arra, hogy megfejtse a lét szent titkát, betöltse férfiúi hivatását. Rendkívül nehéz volt megoldani a dolgot, főleg az állatok vadsága miatt. Azt kérdezhetné valaki: nem lett volna elegendő egy medvét tartani? Éppen ez az, hogy nem. Mindegyik medve már első alkalommal eszét vesztette, üvöltött, le akart jönni a szikláról, és sértegette a grófot, úgyhogy le kellett utána lőni. Külföldről hozattak újabb és újabb medvéket, értékes devizáért. A medve ma már ritkaságszámba megy, s egyre magasabb az ára. Ezért a gróf különösen szenvedélyes időszakaiban az állam súlyos gazdasági válságokat élt át. S ismét a múltban kell keresnünk a magyarázatot: a gróf gyermekszobájában, ahol a leendő uralkodó még épp csak bimbózó ifjúságában vadászkalandokkal telezsúfolt útleírások lapjai közé rejtette megboldogult grófi apja szigorú pillantása elől a balettkar tagjait ábrázoló képeslapokat. Ez a körülmény mély nyomot hagyott a hajdani gyermek viaszpuha, érzékeny lelkében, Így hát a gróf Don Juan-i hírnevet szerzett, a gyalogosok masíroztak, a vonószenekar muzsikált, a medvék üvöltöttek. S ez a helyzet bizonyára természetes módon ért volna véget, a

gróf férfikorának leáldozásával, ha közbe nem jön a forradalom. Ettől fogva a parasztok továbbra sem fizettek adót, de most már másnak nem fizettek. A grófra a forradalom után néhány évvel sikerül újra ráakadnunk. A történelem kerekének fordulata óta egy szerény bérház udvari melléképületében éldegél, hatalomvesztetten, száműzötten, s lassan teljességgel a feledés homályába merülve. A gróf bukása érdekes lehetőséget kínál arra, hogy megvizsgáljuk a kölcsönös összefüggést az ember egyéni élményei és a társadalmi hierarchiában betöltött szerepe közt. Az eredmény felettébb sajnálatos: míg a magas pozíciót betöltő személy szinte talapzaton áll, s minden kis mozdulata nagyszerűen látható, bár ő maga elérhetetlen, a közönséges polgár életének legfontosabb eseményei is elkerülik figyelmünket. Ezért nem ellenőrizhetjük a szállongó mendemondákat a házmesterről, aki néhány garasért dobogva trappol az udvaron, s a „Gyalogság, te szürke gyalogság" kezdetű dalt énekli, sem a „Kezdők hegedűiskolájá"-ról meg a szekrény tetején ugató tacskóról. Azt azonban teljes bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy az a komoly, deres fejű úriember, akiben nem nehéz fölismernünk a hajdani grófot, munka után, szabad óráiban egészséges és mindenki számára elérhető foglalatosságokkal és mulatságokkal tölti idejét. Eljár a zeneakadémiára, ahol különös élvezettel hallgatja a hegedűversenyeket - s ez valóban dicséretes, kulturált szórakozás; az állami ünnepeken meg a járda szélén tolongó néptömegbe vegyül, és megtapsolja a felvonuló katonai menetoszlopokat. Vasárnaponként pedig jegyet vesz az állatkertbe, és sokáig,

sokáig - míg meg nem szólal a zárórát jelző csengő - elüldögél egy padon a medveketrec előtt. Kerényi Grácia fordítása

LAKODALOM ATOMFALVÁN Hej, fölszökött ám nálunk a technika színvonala, föl biz ám, a magasba! A vőlegénynek takaros darabka laboratóriuma volt az erdőszélen, s vagy két reaktora a régi országút mentén, odahaza meg egy csinos kis háztáji vegyelemző üzeme. A menyasszonynak az apja egy egész erőművet adott hozományul, jó helyen: a falu közepén, a templom mellett, s volt még a tulipántos ládájában vagy hat biokémiai patentja. Nem csoda, hogy a fiatalok jól megértették egymást, s a szülők is szívesen beleegyeztek a házasságba. Meghirdették hát a lakodalmat Atomfalván. Épp egy fémlemez hideghengerlésével foglalatoskodtam, amikor a menyasszony bátyja beköszöntött, hogy a lagziba hívjon. Szép szál tudós volt, hajdani tanszék-szomszédom az egyetemen. Dicsérte a Jézust, megtörölte mezítlen lábát a szalmatörlőn, s leült egy vargazsámolyra. Kissé nehezen ment a beszélgetés, mert a szokottnál több lökhajtásos repülőgép szállt le a falunkba az idén, s a csűr mögött raktak maguknak startpályát; minduntalan föl-fölrepült valamelyik, s hangos csicsergésüktől alig hallottuk egymás szavát. - Hát, férjhez adjuk a lyányt - sóhajtott a vendég - Csak valami botrány ne kerekedjen a lakodalmon! - tette hozzá gondterhelten. - Már mért kerekednék? - válaszoltam. - Hiszen ez békelagzi, vagy nem? Elüldögéltünk még vagy negyedórácskát, elnéztük a gyerekeket, akik épp jöttek haza az egyetemről, meg az öreg Jóźwát, hogyan hordja a csűrbe a gépolajat; aztán elbúcsúzott a koma, és elment.

Ránk virradt a lakodalom napja. Kissé rossz időpontra esett, mert épp akkor kezdték nálunk átalakítani a természetet; ahol eddig erdő volt, ott most civilizációt teremtettek, s egyúttal meliorizálták a talajt, a pusztaságokat pedig erdősítették. A folyót megfordították, hadd folyjék ellenkező irányba, ezért most kerülő úton kellett a templomba menni, s épp az udvaromban hatalmas gazdasági jelentőségű gát jött létre, úgyhogy nem lehetett tőle kinyitni a házam ajtaját, s csak nagy üggyel-bajjal tudtam kijutni a szobámból. Épp a fejbekötő ünnepség kezdetére értem oda. A gerendát nézd csak, ha bekötik fejed, attól lesz fekete szemű a gyereked - énekelték a nyoszolyólyányok. Aztán elektrolízist csináltak az ifjú mátkának s kivezették a nyomáscsökkentő kamrába. Közben a vendégsereg egyre szaporodott. Valamennyien népi termosztatoszba öltözve jöttek el, amit sötétkék kord teniszruhájukra húztak föl. Egyikük-másikuk már eregette bujkájából a füstöt. Az udvaron kapatos pilóták kattogtatták kipufogócsöveiket. A kutyák ugattak. De csak a templomi esküvő után kezdődött az igazi mulatság. Kint álltam az eresz alatt, a tornácon, s élveztem az alkonyi hűs levegőt. A pitvarból pattogó, friss muzsika hallatszott ki: dodekafonikus és szintetikus dallamok váltogatták egymást. Hol itt, hol ott csendült fel a nóta, perdült táncra egy-egy pár. Valósággal gomolyogtak, forrtak a féktelen termelőerők. Az égen feltűnt az első csillag. A gyerekek megdobálták kaviccsal. Javában állt a bál, amikor úgy tizenegy óra tájt kiszökkent a középre a túlparti Smyga fiú, faluszerte híres táncos, versfaragó és mókamester. Néhányat perdült, azután megállt a zenekar

előtt, s azon nyomban költött egy nótát: Falunk fölött immár virrad a fényes ég, — boldog társadalom: boldog emberiség! Oj dana, oj dana! Nagyon tetszett a nóta mindenkinek, volt nagy kacagás meg éljenzés. De máris előugrott a Pieg gyerek, egyet dobbantott, a magasba szökkent, sipkáját félrecsapta, s rázendített válaszképpen: Kezdjük hát a dolgot erkölcsi vonalon, mert a tiszta lélek boldog társadalom! Hopp, la! Erre megint nagy nevetés lett, meg tapsvihar. Néhányan odakiáltottak Smygának, biztatgatták, hogy vágjon vissza. De az nem szólt semmit, csak szép csendesen Pieg háta mögé sompolygott, s váratlanul fejbe vágta egy atomfogantyúval, amit az inge alatt készenlétben tartott. Pieg megtántorodott, és sugározni kezdett, de még volt annyi ideje, hogy előbb megnyomja a zakója gombját: így aztán sikerült a jobb nadrágszárába rejtett fellövő állomásról egy közepes hatásfokú rakétát épp a másik legény homloka közepébe bocsátani. Kétségkívül végzett volna Smygával, ha a rakéta utolsó íze be nem döglik, s le nem tér pályájáról. Smyga hátrébb húzódott, megingott, és a hőkorlátra támaszkodott, de az abban a pillanatban megrepedt, s a legény egyenest belerepült a

hőmérséklet mélyébe, állandóan növekvő koefficienssel. - Mit műveltek, atyámfiai? - kiáltott föl a menyasszony apja, a régimódi Geiger-féle feszültségmérőre mutatva. De máris nagy rumli lett, meg galiba, a szoba közepén hirtelen óriási kék páfrányok nőttek, ami a zárt helyiségben kifejtett fokozott radioaktivitás természetes következménye. Már más rakéták is röpködtek, egyedül csak Bańbula tartotta magát az illendőséghez, s beérte egy kis hagyományos bicskázással. Ekkor hirtelen éles fütty hasított a levegőbe: a házigazda, amikor látta, hogy nem bírja másképp lecsillapítani vendégeit, odaugrott a házi tartályhoz, kinyitotta a csapot, s mérgező harci gázokat eresztett a szobába. Mindenki a védőöltönye után kapott, de az enyémnek nem volt légmentes a szigetelése, meg aztán már álmos is voltam egy kicsit, így hát elhatároztam, hogy otthagyom a mulatságot, s lassan hazabaktatok. Világos volt az éj: olyan sugárzás áradt a lakodalmas házból, hogy könnyen megtaláltam a hazavivő utat. Frissen lépkedtem, mert szemergett egy kis radioaktív eső is. Csupán az zavart némileg, hogy valami szívásfélét éreztem egész szervezetemben, no de hát ez természetes dolog mulatság után, meg hogy hirtelen egy csomó lábacskám nőtt, három-három pár jobbról-balról, meg egy zöld szarvacska a homlokomon, és szarupáncél a hátamon. Valahogy mégiscsak hazajutottam, bemásztam az ablakkeret egyik résén, kerestem magamnak egy jó csendes kis zugot a szekrény mögött a gerendán, kellő távolságban a pókoktól, s álomba szenderedve elmerengtem rajta, hogyan s miképpen zajlott le az a híres-nevezetes atomfalvi lakodalom. Kerényi Grácia fordítása

IFJÚKORI EMLÉK Véletlenül tanúja lettem egy eseménynek, mely eléggé nagy port vert föl annak idején, de azután nem beszéltek róla többet. Akkor még csak szerény kis agronómus-gyakornok voltam, s feletteseim eléggé gyakran küldtek ki az ország távoli zugaiba. Úgy alakult, hogy egyszer el kellett utaznom késő ősszel D. járásba, valamilyen földmérésre. Emlékszem, különös belső ellenkezés támadt bennem, mintha előre éreztem volna, hogy megrázó élményben lesz részem. De hiába, mennem kellett, így hát már utazásom harmadik napján megérkeztem D. járás székhelyére, R. városkába. Itt fogatot kellett bérelnem, hogy továbbmehessek. Ezért betértem a kocsmába, mert ott érdeklődhettem legkönnyebben fuvaros iránt. Z. gazdaságba igyekeztem, mely azelőtt a grófé volt, most pedig az államé, vagyis a népé. Odaléptem a söntéspulthoz, és megkérdeztem az ott ácsorgó kocsisokat, nem tér-e vissza véletlenül valamelyikük Z.-be. Végül akadt egy rókaképű paraszt, s némi alkudozás után rá is állott, hogy fölvesz a bricskájára. De alig kötöttük meg az alkut, egyszer csak fölkelt a helyéről, és odajött hozzám egy ember, aki ez ideig magányosan üldögélt az ablaknál. Ruházata nagyvárosi volt, és jómódra vallott, haja hosszú, művészies, homloka sima. Tisztességtudóan érdeklődött, nem csatlakozhatna-e hozzám, mert ő is messziről jött, és Z.-be tart; mint idegen, nem ismeri a járást, egyedül nem boldogul, és ahhoz sem ért, hogyan kell fuvarost felfogadni. Szívesen beleegyeztem, mivel az ismeretlen nyomban tiszteletet és kíváncsiságot keltett bennem, meg aztán jobb is kettesben utazni, mint egyedül. A kocsis pedig, bár agyafúrt fickó volt, egészen elkábult, amikor szemtől szembe került az ismeretlen férfiúval; annyira meglepte és lenyűgözte az idegen sugárzóan nemes arckifejezése, hogy csak a sapkáját

gyűrögette zavarában, s alázatos hangon elfogadta az első általunk ajánlott árat. A parasztok, akik eddig lökdösődve gyűltek a söntéspulthoz, most hirtelen elcsendesedtek, s önkéntelen tisztelettel engedtek utat a jövevénynek, s ez még meghökkentőbb, ha tekintetbe vesszük, hogy a jelenlevők közül senki sem ismerte. Nyilván a komoly szeméből kikandikáló fennkölt szellem és lelki méltóság hatott mindenkire. A kocsis végig se itta pálinkáját - ez aztán végképp meggyőzhetett róla, milyen rendkívüli dologról van szó -, csupán fokozott gonddal párnázta ki számunkra az ülést, majd fölugrott a bakra, csettintett a lovaknak, és elindultunk. Csak ekkor mutatkoztunk be egymásnak, ahogy az illendőség kívánja, s így tudtam meg, kivel lesz szerencsém együtt utazni. Íme, a sors abban a különös kegyben részesített, hogy egy híres írószövetségi költő útitársa lehettem, olyasvalakié, akinek a neve közismert, és nagy becsületnek örvend széles e hazában, sőt egynémely külföldi országban is. Nem tartozott azok közé, akik hol ezt írják, hol meg azt. Ó, nem! Különben elég volt egy pillantást vetni átszellemült zarándokarcára: magatartása még a nem öntudatosodott falusiakra is lenyűgözően hatott. Mindenki tudta róla, hogy nem saját magának ír, hanem a népnek. Ezért csodálkoztam is, miért igyekszik esőben-fagyban egy eldugott járás távoli zugába, amikor a fővárosban bőven kijut neki fűtött szobából, szerető gondoskodásból. Nem mertem megkérdezni, de a hangomban vagy pillantásomban nyilván ott rezgett ez a kérdés, mert magától elegyedett beszélgetésbe velem: - Bocsásson meg, hogy csak így, kertelés nélkül megkérdem, meg tudná-e mondani, hogy sokat lopnak-e ezen a környéken? Azt feleltem, hogy én se vagyok idevalósi, de úgy első benyomásom alapján föltételezem, hogy eléggé gyakran előfordul ilyesmi. - Mert tudja - magyarázta az író -, én, bár privát utazom,

félig-meddig azért mégiscsak hivatalosan. Maga a földek agronómusa, én a lelkek agronómusa vagyok. Különösen Z. gazdaság érdekel, ahova épp megyünk. Holnap felolvasást tartok a verseimből az ottani népnek, hogy ezzel könnyítsek munkájukon. Azért szeretném tudni, mi ellen kell ott harcolni. Azt mondtam erre, hogy nagyon örülök, legalább én is meghallgathatom, mert a kötelesség engem is Z.-ben tart a holnapi napon. Ezzel nagyjából félbe is maradt a beszélgetésünk, az író ugyanis gondolataiba merült, csak néha vett elő papírt a zsebéből, s jegyezgetett valamit. Én pedig, bár leszállott már az est homálya, mire a hajdani kastély elé értünk, nyomban észrevettem, hogy sejtelmeim nem csaltak meg. Még a kocsifelhajtó köveit is elhordták. Az elnök, egy vörös hajú bicebóca, nagy tisztelettel fogadott bennünket, s azonmód panaszkodni kezdett a rossz termésre, de látszott rajta, hogy a szemünkbe hazudik; közben kezeit dörzsölgette, és ravaszul hunyorgott. Tüstént intézkedett, hogy hozzanak nekünk egy kis híg levest; egy kiéhezett, deszkasovány fehérnép szótlanul hozta be az ételt - utóbb kiderült, hogy néma. Azután átmentem az íróval együtt a vendégszobába. Még a vakolat is le volt kaparva a falról, s kiderült, hogy csak egy ágy van; a másikat - délelőtt még kettő volt - elvitték. Nem volt mit tenni: átengedtem a tisztes vendégnek az ágyat, s jómagam egy pokrócra dőltem le a szoba sarkában, és úgy aludtam, mint a tej. Azt álmodtam, hogy valaki kihúzza alólam a pokrócot, de reggel frissen és vidáman ébredtem. Az író viszont szótlan és komoly volt, amikor fölkelt; alig nyúlt a leveshez, amit a néma fehércseléd behozott. Engem viszont várt odakünn a munka, jól belaktam hát, fölkaptam a sapkámat, és kimentem a határba. Nem sokat végeztem ezen a napon, mert a föld, amit föl kellett mérnem, egyszerűen nem volt sehol. Az erdő szélén kellett volna lennie, sokáig kerestem, végül kiderült, hogy az az erdő már nincs meg, ekkor aztán megtaláltam a földet, de

mintha kisebb lett volna. Így hát elölről kellett kezdenem az egész fölmérést, s végül fáradtan és dühösen - mert megszaporodott a munkám, és nem stimmelt semmi - tértem vissza este a gazdaságba. A kastélyban már nagy volt az izgalom meg a sürgés-forgás; a fiatalabbak padokat hordtak be a kultúrterembe, a terem közepére pedig valaki visszalopott három padlódeszkát, hogy ne jöjjön huzat az író lábára. Az elnök nyilván bejelentette mindenkinek, hogy ünnepi irodalmi est lesz. Az író, amikor rányitottam, még komolyabb hangulatban volt, mint reggel. Talán még várt is rám, mert alighogy a cipőmet lehúztam, visszafordult az ablaktól - eddig ugyanis a kert feltúrt maradványait nézte -, s gondterhelt hangon szólalt meg: - Nem először lépek föl, de úgy látom, itt föl kell ráznom az emberi lelkeket. Máskor „Út a világosság felé" című regényemből szoktam felolvasni egy fejezetet. Ez a nemes, tiszta elbeszélés vágyat ébreszt a hallgatóságban, hogy ezentúl jobb legyen, mint eddig volt. Nehezebb környezetben verseket is olvasok, azok ugyanis e vágy felkeltésén túl még tettekre is ösztönöznek. Ezért nagyobb az erkölcsnemesítő erejük. De van még valami a tarsolyomban... ezt még sehol nem alkalmaztam, ez a nagyágyú... egy prózai költemény, a címe: „Fenségesen együtt". Mi a véleménye? Nem akartam megijeszteni, ezért tiszteletem jeléül abbahagytam foglalatosságomat - épp cipőtalpam réseiből kotortam ki a sarat -, s szerényen megkérdeztem: - Lenne szabad megtudnom... más nincs? - Ezenkívül már csak aforizmáim vannak. Csak álltam, lehajtott fővel, s pillantásom egy svábbogárra esett. Nem volt mit takargatni: - Én rögtön a nagyágyúval kezdeném, s a tetejébe az aforizmákat.

- Gondolja? - suttogta. - Gondolja?... De én hiszek az emberben. A kultúrterem zsúfolásig megtelt, akárha gyűlés lett volna. Amikor az író belépett, szinte meghajolt előtte mindenki, olyan apostoli arca volt. S ő nyomban, habozás nélkül kigöngyölítette papírtekercsét, és olvasni kezdett. A versekkel kezdi - állapítottam meg. Még mélyebb lett a csend, csupán itt-ott rebbent egy-egy sóhajtás, akár egy halódó madár. Még ma is csupa szárnyaló szó tolakszik a nyelvemre, ha rágondolok. Nem voltak ezek holmi élettől elszakadt művek, ó, nem! Egyenest az ember szívébe találtak, vágyat ébresztettek benne, hogy jobb akarjon lenni, hogy megjavítsa saját magát, a szomszédját, s azután akár kirohanjon a világba, s megjavítson mindent, ami csak az útjába akad. Tekintetem a hallgatóságra siklott. Úgy ültek ott, mintha megkövültek volna. Csupán az itt-ott felcsukló zokogás törte meg a csendet. Mit szaporítsam a szót? Még én is úgy éreztem, mintha valami bűn terhelné lelkemet, pedig csak átutazóban voltam. De végül is magamhoz tértem, s amikor az író befejezte, mind úgy ültek ott, ahogy az előbb - bár egyik-másik, főleg a fehérnép, kisírt szemmel -, s csak azt nézték, haza lehet-e már menni. De ő akkor hozakodott elő a nagyágyúval. Kihúztam magam. Ó, ennek már fele se tréfa! Olyan nemesség sugárzott a költeményből, olyan fortélyosan volt megírva, akkora feladatot töltött be, hogy nem csupán jobbulási vágyat ébresztett, nem csupán nemességre ösztönzött, hanem szinte fojtogatta az embert a jó megkívánása, s nem a magunk, hanem a társadalom számára. Most már gátlás nélkül szakadt föl a zokogás a terem minden pontján. Egyre erősebb lett a zúgás, míg egyszer csak hirtelen robaj s hatalmas csattanás szakította félbe a felolvasást. Minden fej odafordult: a főkönyvelő vágódott végig a földön, s a padlóhoz verte

homlokát. „A mérleg, a mérleg! - kiáltotta. - Három évig csaltam, a saját zsebembe dugtam a társadalom pénzét, jaaaj!" De máris melléje zuhant az alelnök, s könnyeket ontva húzta el a könyvelő arcáról a kezét. „Testvérem! - kiáltotta. - Hisz te nem magadtól, hanem az én felbujtásomra, az én beleegyezésemmel és az én zsebemre is vétkeztél, én, én vagyok a bűnös!" - s öklével verte széles mellét. Valóságos ítéletnap támadt. Az író emelt hangon, könyörtelenül olvasott tovább, s korbácscsapásai alatt egymás után hullottak földre a bűnösök. Hol innen, hol onnan hallatszott zuhanás, percről percre erősödött a sírás-jajveszékelés. A főkönyvelő és az alelnök után a kisebbek és gyengébbek is megtörtek. Szó esett ott szögekről és szalmaszálakról, tyúkokról és libákról - az egyik azt kiáltotta, hogy kutyát lopott, szánta-bánta, és büntetést követelt önfejére, a másik azt kívánta, vágják a szemébe a reteszek eltulajdonítását, a dörzsöltebbek, megátalkodottabbak pedig a jószág, a lovak meg a termés elhordását vallották be; én csak azt vártam, mikor kerül sor arra a bizonyos földre, legalább megtudom, mekkorának kellene lennie, nem kell újból fölmérnem, s megtakarítom a fáradságot. Egyesek már a sapkájukat keresgélték, hogy azonmód rohanjanak a rendőrségre, följelenteni magukat. De azt is meg kell mondanom, hogy még nem ütött a mű mindenkit szíven: egyesek hol elsápadtak, hol fülig vörösödtek belső küzdelmük hevében, szemük könnyel telt meg, de iparkodtak elnyomni nemes tettrekészségüket, ahogy csak tőlük telt. Ám látni lehetett, hogy ernyednek, hogy ellenállásuk nem tarthat sokáig - pedig még messze volt a költemény vége, s én tudtam, hogy ott vannak még tartalékban az aforizmák is. Minthogy nem voltam a járásban ismerős, a kívülálló higgadt kíváncsiságával néztem körül a zűrzavarban, s legott észrevettem, hogy az igazi nagykutyák, akik nyilván tudnak

valamit az erdőről, a földről s Isten tudja, miről még, összeverődtek a falnál, s gyanúsan súgnak-búgnak. A felolvasás szemmel láthatólag rajtuk is sebet ütött, gyengítette ellenállásukat, de olyan emberfeletti erő lakozott bennük, akkora megátalkodottság, hogy nemcsak bűneiket nem vallották be, hanem úgy sustorogtak, mint akik rosszban sántikálnak, s csoportjukból messze láthatóan kiemelkedett az elnök tar koponyája. Ám hirtelen másfelé fordult figyelmem: éles fájdalom hasított a lábamba, mert ráesett egy öregember, s dadogva tett vallomást valamiféle kerítéslécekről, melyeket a vejével, Maciejjel, kihuzigált a telihold fényében. Jó néhány pillanatig tartott, míg kiszabadítottam a lábamat a töredelmes lelkű bácsika alól, s még sokáig dörzsölgettem utána. Csak akkor pillantottam fel, amikor hirtelen nagy kiáltozás támadt a teremben. Egy szempillantásig még láttam az írót, amint kezében a papírlappal tovább olvassa költeményét, de közben egy kóczsákot dobnak a fejére, aztán kialudt a villany. Fölpattantam, de egy horogütés a sötétségbe és a semmiségbe döntött. Akarják tudni, uraim, mi lett a történet s ifjúkori kalandom vége? Semmi különös: amikor magamhoz tértem, befejeztem a munkámat, fölmértem a földet, bár nem minden fáradság nélkül, s azután visszakocsikáztam R. járási székhelyre, majd hazatértem vajdasági városunkba. És hogy az író hogy járt? Három nap múlva találták meg, messze, egy út menti fűzfa odvas törzsében. Fejére zsák volt tekerve, keze hátracsavarva és megkötözve. Úgy jajgatott, hogy megriadtak a lovak, s így akadt rá a főtisztelendő káplán úr, amikor épp ördögűzésre ment valahova. A szóbeszéd szerint az író azóta már nem az az ember, aki addig volt: egész nap a kocsmában ül, és mélabús, érthetetlen verseket ír, melyek nincsenek hatással az életre.

Kerényi Grácia fordítása

A KIS BARÁT Egyszer szemtanúja voltam, hogyan kerget egy kegyetlen kutya egy kismacskát. Minthogy lelkes állatbarát vagyok, nyomban felkaptam egy követ, s úgy megdobtam vele a kutyát, hogy felbukott, s még jó ideig mozdulatlanul feküdt ott. A gazdátlan macska, szegényke majd meghalt az ijedtségtől. Nem sokat töprengtem: magamhoz vettem tüstént. Szép kis macska volt, szőre selymes, szeme csillogó. Hazaérve bezártam a lakásba, s elmentem dorbézolni. Mekkora volt csodálkozásom, amikor - fölébredve másnap az éjszakai részegeskedés s egy árva lány megbecstelenítése után semmit nem éreztem ama kellemetlen tünetekből, melyek az efféle kicsapongások sajnálatos, de elkerülhetetlen utóhatásaként jelentkezni szoktak. Nyoma sem volt a szokott fejfájásnak, görcsöknek, szédülésnek. Sőt, épp ellenkezőleg: friss és üde voltam, mintha jól kialudtam volna magamat, Az élvezet, amit az alkoholmámornak és önnön becstelenségemnek köszönhettem, s amiért a vezeklés terhét kellett volna viselnem, elevenen és csábítóan élt emlékezetemben, s nem sújtott semmiféle büntetés. Az árva miatt sem éreztem semmiféle lelkifurdalást. Meg kell vallanom, hogy nem szívesen becstelenítettem meg, ugyanis ismerem magamat, és tudom, hogy soha nem menekülhetek mardosó bűntudatom elől. Most azonban nemcsak hogy nem éreztem belső nyugtalanságot, sem undort vagy kellemetlen szájízt, hanem épp ellenkezőleg: alighogy kinyitottam a szemem, már vidáman, tettre készen néztem körül; hol egy újabb árva, akit megbecsteleníthetnék? Tekintetem ekkor a macskára esett. Micsoda változás ment

végbe e tegnap még oly víg és egészséges állaton! Szeme zavaros lett, szőre megfakult. Tántorogva járt, az erős alkoholmérgezés tünetei közepette, s ráadásul még halkan miákolt is néha, mintha súlyos gond terhelné a lelkét. Fütyörészve mentem el hazulról. Lehet-e csodálkozni rajta, hogy ilyen körülmények közt - mivel nem gátolt a rossz közérzet, mely azelőtt legalább néhány napig mindig visszatartott az újabb elbukástól - ismét a szeszes ital mértéktelen élvezetébe süllyedtem, s megbocsáthatatlan bűnt követtem el egy bizonyos özvegy ellen? S mikor másnap csodás hangulatban fölébredtem, távol állt tőlem mindennemű erkölcsi aggály, sőt még a legcsekélyebb testi gyengeség is. A macska viszont siralmas látványt nyújtott. Hebegve támolygott, csuklott, rosszul volt, s fátyolos szemében mardosó lelkifurdalás égett. Leszaladtam sörért, egy tálkába öntöttem neki, s elnéztem, mily mohón hörpöli; közben elmélkedni kezdtem a dolgon. Immár kétségtelen, hogy a macskám - hálából vagy jámborságból - magára vállalta összes bűneimet, jobban mondva: csupán bűneim erkölcsi és fizikai következményeit, a jobbik részt nekem hagyván. Az is lehet, hogy - a fajták közti különbségek ellenére, elvégre ez is állat, meg az is - távoli rokonságban van ama bizonyos kecskebakkal, melyet az ókori zsidók, amikor már roskadozott reáruházott bűneik terhe alatt, kiűzték a sivatagba, s ezáltal megtisztultak, megszabadultak ocsmány terhüktől. Figyelmesebben szemügyre vettem a macskát. A gyomorbántalmak és idegrendszeri zavarok tünetei ellenére jól megtermett, erős macskának látszott, nyilvánvalóan sokat kibír még. Szó sem lehet semmiféle sivatagba űzésről. Olyan napok következtek ezután, melyeket elérzékenyülten emlegetnék holtomig, ha lenne rá időm. Rendszerint hajnaltájt érkeztem haza; a megbecstelenített árvák és özvegyek jajkiáltásaitól

visszhangzott az egész környék. Rövid idő alatt oly nagy számú, páratlanul élvezetes bűnt követtem el, hogy azt hiszem, senki nem vetekedhet velem e téren; nincs ember, aki erre - mind fizikailag, mind erkölcsileg - képes lenne. A kimerültség s az önmaga iránti undor előbb-utóbb végezne azzal, aki ezt megkísérelné; én azonban mindig egyformán friss voltam, élénk és jókedvű, tiszta, mint egy angyal, s további, még undorítóbb cselekedetekre kész. A macska, az én kis barátom, magára vett mindent. Lefogyott. Megrühesedett, s fekélyek lepték el a testét, cselekedeteim erkölcsi színvonaláról árulkodva. Valahányszor sikkasztottam, újabb kelés támadt a bőrén. Valahányszor hazudtam, megdagadt a pofája. Ha káromkodtam, szemölcsei nőttek, ha átkozódtam, rángógörcsöt kapott, ha nem tiszteltem az idősebbeket és elöljáróimat, lerohadt a farka. Ha megkívántam a másét, felebarátom feleségét, házát vagy jószágát, kitörte a nyavalya, ha mértéktelen voltam az evésben, a nyombele fölmondta a szolgálatot. Minden egyes hitszegésem gennyes tályogként ütközött ki rajta, lóversenycsalásaim furunkulusokat támasztottak, s amikor a hitvesi ágyak beszennyezésére specializáltam magam, minden szőre kihullott. Igen - igaz ugyan, hogy én büntetlenül lubickoltam a bűnökben, de ő egyre siralmasabb állapotba jutott. Végül lassítanom kellett az iramot. Annyira leromlott, hogy kímélnem kellett, ha nem akartam, hogy a kelleténél előbb pusztuljon el. Márpedig ezt nem akartam semmiképp sem. Tehát ritkábban rúgtam ki a hámból, a kockázattól tartva. Fokozatosan elhagytam a főbűnöket, csupán kisebb, takarékosan adagolt bűnöcskékre szorítkoztam, s közben rettegtem, hogy a macskám bármely pillanatban kiadhatja páráját. Kizsákmányoltam őt tudományos szempontból: táblázatot készítettem a fontosabb bűnök és az állatka egészségi állapota közti összefüggésekről. De mindez csupán lassíthatta a

pusztulás folyamatát, holott végleges megoldást kellett találni. Most már szívesen osztoztam volna a macskával, fele-fele alapon, de ő továbbra is kérlelhetetlenül magára vette minden disznóságomat. Végül teljesen meg kellett tartóztatnom magam: a macskán már csak egyetlen bűnre volt hely, egy egészen picinykére - bármilyen apróság végezhetett vele. Példás életmódot folytattam hát, s közben lázasan törtem a fejem, kiutat kerestem. Megpróbáltam jó cselekedetekkel gyógyítani a macskát. Néhány jó cselekedet - gondoltam -, s rendbe jön a bőre, kezdhetem megint elölről. E célból átkísértem egy anyókát az úttesten, s alamizsnát adtam egy koldusnak. De a macska szemmel láthatólag csak egy irányban működött: a jótettek nem használtak neki semmit. Úgy látszik, a reformáció komor, kemény alapelveit tette magáévá, a predestinációt, azt a felfogást, hogy az egyszer elkövetett bűnt nem lehet eltörölni soha. Ezért hasba akartam rúgni az anyókát, és fültövön vágni a koldust, de még jókor eszembe jutott, hogy a macska biztosan nem élné túl - s türtőztettem magam. Estéimet odahaza töltöttem, hogy mindenképp elkerüljem a kísértést. Józanul, összefont karral, erényesen és evangéliumi jósággal eltelve ültem a cicussal szemben, s hogy örömöt szerezzek neki, köténykéket hímeztem a néger lelencgyermekek otthona számára, ő rám nézett, mintha ezt akarta volna mondani nekem: „Kérlek, ölj meg, tégy erőszakot, hazudj, gyújtogass, nagyon kérlek." Azt gondoltam: képen vágom, de ez nem lett volna szép tőlem, mert a hálátlanság bűnébe estem volna, s bizonnyal beledöglik. Már gyűlöltem. Éjjelente komoran számolgattam, mennyivel több bűn férne el rajta, s mennyi ideig bírná, ha nagy macska lenne, vadmacska vagy tigris, s nem ilyen közönséges kis háziállat. Végül rájöttem a megoldásra: elhatároztam, hogy megszaporítom.

Bár nem remélhettem, hogy az utódai nagyobbak lesznek nála, de számukkal segíthetnének rajtam. Tegyük fel, hogy hatan lesznek. Ha mind a hat örökli értékes tulajdonságát, egy-egy macska takarékos bánásmód mellett fél évig elegendő lenne nekem, tehát összesen három évig el lennék látva. S közben ők is tovább szaporodnának... A boldogságtól kábultan pattantam föl az ágyból. Az ilyen természetű macskák ésszerű tenyésztése lehetővé tenné, hogy büntetlenül hemperegjek a fertőben életem végéig, s ki tudja, tán még tovább is. Ám hirtelen leküzdhetetlen akadályba ütköztem. Macskámról - vele született szemérmessége következtében, s mivelhogy irtózott mindentől, ami nem lelki célokat szolgált nem lehetett tudni, fiú-e vagy lány. Azonkívül ugyanezen okokból kategorikusan tiltakozott mindennemű szaporodás ellen. S harmadszor: rettenetes állapota miatt egyetlen egészséges macska sem volt hajlandó - nemére való tekintet nélkül - közelebbi kapcsolatba kerülni vele. Mégis reménykedve vártam a tavaszt. Arra számítottam, hogy a természet ellenállhatatlan szava leküzdi ellenállását, s gyengíti esetleges partnerei idegenkedését is. Március tizenötödikén - párás, meleg este volt - kinyitottam az ablakot, s a párkányra állítottam a macskát. Megvető pillantást vetett rám - e tekintet félreérthetetlenül azt mondta: „Soha!" -, s visszatért a kuckójába. Tehetetlennek éreztem magam. Ez ideig úgy volt, hogy mindig én követtem el a vétkeket, s ő passzívan viselte a következményeket. Hogyan kényszerítsem most aktivitásra? Azt még megtehetném, hogy én magam másszak fel a tetőre, s szerencsét próbáljak - de az efféle igyekezetnek nem lenne macskaszaporító törekvéseim szempontjából semmi értelme. „Ó, te ájtatos cica! - gondoltam vérfagyasztó indulattal. Végre elérted a célodat. Sakk-mattot adtál nekem. De

megelégeltem a zsarolást. Most megmutatom én neked, mi az a zsarolás!" Gyorsan számba vettem a lehetőségeket. Késő van... Minden zárva... Nyakon ragadtam a macskát, és bekopogtam a szomszédba, egy beteges öregúrhoz. Mikor ajtót nyitott s jókedvűen üdvözölt, én beléptem, becsuktam magam mögött az ajtót, eleresztettem a macskát, és torkon ragadtam az öreget. - Vagy szaporodsz, de azonnal - mondtam a cicának -, vagy megfojtom az öreget, s tudod jól, hogy ezt a gaztettet nem éled túl, tisztában vagy vele, hogy bármilyen apróságtól kinyiffansz, elég lenne cifrán káromkodnom, vagy leköpnöm valami nemzeti szentséget, és máris megdöglenél! A macska nem szólt semmit - s az öregúrnak kidülledt a szeme. - Fogsz szaporodni vagy sem? - kérdeztem. Nem reagált, így hát kissé erősebben szorongattam meg a szomszéd torkát, a nagyobb hatás kedvéért. - Ne hozz ki végképp a sodromból! - mondtam. Végeredményben a szaporodás nem bűn. Az más lenne, ha a paráznaság kedvéért csinálnád, de így? Alighanem tudod, mire gondolok. A macska oda se bagózott. „Színlel - állapítottam meg magamban. - A türelmemet teszi próbára. Idegháború. Jól tudja, hogy nem fojthatom meg az öreget, mert semmiképp sem akarom, hogy az én nagybecsű cicuskám megdögöljön. Nos, lássuk csak, melyikünk bírja tovább. Szegény öreg, egészen elkékült, mindjárt eleresztem. Nem lesz semmi baja, s végre megtöröm a macska ellenállását. Mindjárt rohan szaporodni." Sajnos én is bírtam, a macska is, de az öreg nem. „Úgy? - gondoltam erre. - Szóval így állunk? No akkor már igazán mindegy!" S gyorsan kiszaladtam, hogy kedvemre erőszakoskodjam és

gyújtogassak. A cicus valószínűleg nem élte túl mindezt. Mert ha élne, akkor őt akasztanák föl holnap, és nem engem. Magára vállalná ezt is. Kerényi Grácia fordítása

AZ UGUPU-MADÁRKA Kiskoromban a bátyám tüzes bádoglemezre ültetett. Ez arra ösztönzött, hogy időnek előtte vegyem fontolóra „Az ember és a természet" problémáját. A hőmérséklet hatása magatartásunkra döntő lökést adott, de ezzel még korántsem fogytam ki azon kérdésekből, melyekre - eltökélésem szerint választ kell találnom. Hol az ember helye a természet nagy körforgásában? Mi a szerepe? A bádoglemezen kapott kalóriaadagot nyomban a légkörnek adtam át, minekutána a hőenergiát fonetikává változtattam, vagyis - legjobb tudomásom szerint - kinetikai energiává, figyelembe véve, hogy a hang rezgésekből, vagyis mozgásból áll. Így hát már életem hajnalán rádöbbentem, hogy a természet nagy körforgásában csupán egy láncszem vagyok. Mikor kapcsolódik az ember az elemek játékába és válik részévé, és mikor őrzi meg sajátos jellegét? Egyszóval az ember és a természet közti határ, kapcsolat és egybeolvadás problémája - hála bátyámnak - már zsenge ifjúságomtól szenvedélyemmé vált. A megnyugtató válasz egészen gyakorlati erőkifejtést, meghatározott szakismeretek elsajátítását követelte. Nem kalandoztam messzire. A bujkáló természet legszembeötlőbb formáját, a botanikát, s elsősorban a zoológiát választottam. A szakadatlan törekvés, kísérlet és igyekezet, melynek hajtómotorja a kívülállók számára ismeretlen titkos szenvedélyem volt, a világ előtt a tudósi hírnév dicsőségével övezett. Én azonban örökké kielégítetlenül nem értem be ezzel. Minden eddigi megoldásom hiányosnak tetszett. E telhetetlenségnek, az elért eredményekkel való örökös elégedetlenségnek tulajdonítható, hogy ötvenéves koromban soron következő állomáshelyemen: egy őserdő kellős közepén találtam magam, egyetlen ember társaságában.

Az éghajlat pokoli volt. A fauna és flóra bámulatra méltóan gazdag. Nem messze a mocsártól cölöpökre épített bungalóban tanyáztunk az őserdő mélyén. Egyetlen munkatársam, C. főhadnagy társaságában hónapok óta derekasan helytálltam a környék ezernyi csapása ellen hadakozva, s rendületlenül folytattam kísérleteimet a témakörben, mely mindenekfölött érdekelt: a különböző állatfajták együttélésének s egymásra gyakorolt hatásának titka. C. főhadnagy derék ember volt. Szó nélkül viselte a megerőltető munkát, farkasszemet nézett a veszedelmekkel, és igen éles szemű megfigyelőnek bizonyult. Nyomorúságosan tengettük életünket. Kánikula. A közeli mocsár fölött ragályt hozó gőzök emelkedtek, iszonyú felhőszakadások, a mérgező teremtmények és növények sokasága, betegségek, teljes elzártság a civilizált világtól, mindenféle ragadozó - ilyen körülmények közt kellett nem csupán élnünk, hanem kimerítő kísérleteket folytatnunk. Csakhamar, akarva, nem akarva, alkalmazkodnunk kellett a körülöttünk levő valósághoz, külsőleg és belsőleg is hasonulnunk a természethez. Arcunkat hosszú szőrzet borította. Körmünket sose vágtuk le, és lassan karmokra emlékeztettek. Beszédünk érdes, szilaj és artikulálatlan lett. Szellemi állapotunkat tekintve, az intellektus finom árnyalatai teljesen feledésbe merültek, csupán szakmai tudásunkat őriztük meg. Ha a természettől el akarjuk ragadni titkait, legalább részben el kellett tüntetnünk a köztünk levő különbséget. Akkoriban még nem rettentem vissza a természettel kötött ideiglenes kompromisszumtól. Úgy véltem, még marad időm a visszavonulásra, és a feladat teljesítése után visszatérhetünk a civilizációba. Délelőtt tizenegy és délután három közt szenvedtünk a legjobban az elviselhetetlen hőség miatt. Még a munkát is félbe kellett szakítanunk. Ezt az időt mindegyikünk másként töltötte.

Én elcsigázva leheveredtem a priccsre, fiatal barátom pedig eltűnt a sűrűben, ahol állítása szerint valamivel hűvösebb volt. Mint már említettem, az állatok együttélésének problémáját vizsgáltuk. Megfigyeléseinket meghatározott, másutt már kipusztult orrszarvúfajtára összpontosítottuk. Az egyetlen példány állomáshelyünk közelében, a mocsarakban élt. Magányos, hatalmas - s mint egykori leírásokból és a saját tapasztalatunkból is tudtuk -, igen vad és veszedelmes állat. Megfigyeléseinket tehát csupán nagy távolságból, távcsővel és az óvatossági szabályok szigorú betartásával folytathattuk. Csakhamar megfigyeltem, hogy az orrszarvú körül egy apró termetű s jelentéktelen róka forgolódik, és gyakran surran vele a mocsarak felé. Azután megláttuk őket, amint együtt az erdőbe tartottak. E talány megfejtése jó néhány hetet vett igénybe. Nos, az előrefutó róka megmutatta az óriás állatnak azokat a helyeket, ahol vadtormagyökér, vagyis a kolosszus kedvenc csemegéje nőtt. Az orrszarvú egyetlen dobbantása feltörte a föld kérgét, s ezzel megnyílt az út a borzok föld alatti odúihoz. Ekkor a róka nyomban beugrott az odúba, és gyors kopulációt hajtott végre a nősténnyel, fölhasználva a hím távollétét, aki ilyentájt mindig az erdő mélyén tartózkodott. Az orrszarvú ilyen módon hozzájutott kedvenc falatjához, a róka pedig kibújt a saját családalapítással járó felelősség alól. A dolog mélyen megrázott. Zoológus lévén jól ismertem a természet kíméletlenségét és szégyentelenségét, de itt az ősi állapotok közt oly intenzitással tört felszínre, hogy szinte elviselhetetlennek éreztem. Haditervet készítettem. - Először is meg kell állapítani, honnan tudja meg a róka, hogy mikor megy el hazulról a borz. Enélkül egyetlen lépéssel sem jutok előbbre. Eleinte azt hittük, hogy az erdei egerek tájékoztatják valami módon a rókát, mert rájöttek, érdekükben áll, hogy a szexuális élet minél több idejét eméssze föl, s ezzel elterelődjék a

figyelme a racionális táplálkozás kérdéséről. Mint tudjuk, a rókák egyebek közt egerekkel is táplálkoznak. Ez a feltevés tévesnek bizonyult. Kiderült, hogy a természet még ennél is álnokabb. A nőstény páviánok tájékoztatták a rókát. Ezek a körmönfont perszónák minden kínálkozó alkalomról értesítették, jól ismervén páviánférjük fejlett utánzóösztönét, és ezzel alkalmat nyújtottak neki, hogy híven követhesse a róka viselkedését. - Ez iszonyú! - mondtam este a társamnak. - Két érzés viaskodik bennem. Az egyik az iszonyaté és rémületé, a másik az önkéntelen csodálaté a természet tökéletes szervezettsége láttán. - Nekem mindenekfölött a szervezettség imponál - válaszolta a fiatalember eltűnődve. - Eljön az idő - folytattam -, mikor a természet ezen függőségi láncolatában az ember is elfoglalja a helyét. A vak ösztönök világát erkölcsi értékkel gyarapítja majd. Nem akadályozza a természet körforgását, ellenkezőleg: tudatos láncszemévé válva új, nemesebb tartalommal gazdagítja. Efelől nem voltak kétségeim. Pillanatnyilag a következő kérdés nyugtalanított: miért járnak el a borzok oly gyakran az erdőbe, ha feltehető, hogy távollétük ily végzetes hatással lehet fajtájuk biológiai fejlődésére. Ennek megfejtése annál is nagyobb nehézségekbe ütközött, mivel gyakran dolgoztam egyedül. A főhadnagy fejfájásra és szédülésre panaszkodott, gyakran félrebeszélt, mintegy lázálomban, azután kőkemény álomba zuhant, és hangosan horkolt. Nem is foglalkozhattam tovább a dologgal, mert újabb, megdöbbentő felfedezést tettünk. A tigriskígyó kihasználva a páviánoknak a róka gyalázatos magatartása okozta szórakozottságát, odasettenkedett, és elragadta a páviánkölyköket. - Ez förtelmes! - jegyeztem meg este. A főhadnagy a priccsen

feküdt. Aznap különösen rosszul volt, s először töltötte a tizenegy és három közti időt - amikor különben a rengeteg mélyén szokott sétálni - a bungalóban. - Micsoda elmaradottság! - fakadtam ki. - Bárcsak tudnám, hol az ember helye a nyers szenvedély és mohóság világában! Mi a véleménye erről ? - Tudom is én... - dünnyögte álmosan a főhadnagy. Váratlan hatalmas rázkódás ingatta meg kalyibánkat. Fölkaptam a flintámat, és kinéztem: a holdfényben láttam, amint az orrszarvú megrohamozza a házat tartó cölöpöket. Nem sok vesztegetni való időm volt. Lövésre emeltem a fegyvert... - Ne lőjön! - kiáltott fel vadul a főhadnagy, és jól irányzott ütésével égnek irányította puskám csövét. - Hallott már az Ugupunak nevezett madárkáról? - Maga megőrült! - Az Ugupu-madárka elpusztul, ha leteríti az orrszarvút! - Képtelenség! - A tigriskígyó fölfalja az Ugupu-madárkát, ha nem kötik le a páviáncsemeték! - Hát aztán?! - Ha az orrszarvú nem jár ki többé a rókával vadtormára, akkor a páviánok több időt szentelhetnek kölykeiknek, és a tigriskígyó fölfalja az Ugupu-madárkát! Torkig voltam vele. - Ide figyeljen! - ordítottam. - Mi közöm a maga Ugupu-madárkájához? Még egy pillanat, és az orrszarvú romba dönti a kunyhónkat! - Az Ugupu-madárka nem közönséges madár. Különleges levelekkel táplálkozik, és emésztés után... Hangja elcsuklott. - ...alkoholt ad - fejezte be suttogva. - Fél liter vízhez egy deka szárított ugupuürülék.

Most már derengett valami. - Mindezért mit műveltél az orrszarvúval? - kiáltottam a puskát a mellének szegezve. - Ki vele, de gyorsan! - Mindennap megmasszíroztam tizenegytől háromig. A masszázs után többnyire kedve kerekedett egy kis vadtormára. Mindent megértettem. Aznap a főhadnagy túlontúl sokáig időzött az Ugupu-madárkánál, és megfeledkezett az óriásról. Az orrszarvú eljött, hogy számon kérje az elmaradt masszázst. Fél órával később, minekutána a főhadnagy a szemem láttára megmasszírozta, elégedetten távozott. A főhadnagy nem volt hajlandó visszatérni a civilizáció világába. Elnyelte az őstermészet. Csak jóval később tudtam meg, hogy miért jártak a borzok olyan gyakran az erdőbe: a békesség kedvéért. Gimes Romána fordítása

REMÉNY Egy szép napon levelet kaptam. Ebben nem lenne semmi különös, ha nem lett volna olyan furcsa tartalma, illetve ha egyáltalán bármilyen tartalma lett volna. Annak rendje szerint föltéptem a borítékot, és egy fehér, érintetlen papírlapot találtam benne. Egy betű sem volt sem az egyik, sem a másik oldalán. A borítékon mindössze a cím az ismert város postahivatalának bélyegzőjével. A feladót nem tüntették föl. Szórakozottságból, vagy talán valami idétlen tréfa az egész? Néhány nap múlva szakasztott ilyen küldeményem érkezett. - Talán mégse szórakozottság, inkább valami ostoba tréfa mondtam rossz szájízzel, miközben az üres levelet a papírkosárba hajítottam. Ám a megvetésnek, fölénynek s közömbösségnek e tüntető mozdulata mindjárt gyanús volt nekem. Kinek szólt? Hisz a levél feladója, a tréfa szerzője nem volt jelen, s nem lehetett e manifesztáció tanúja. A mozdulat tehát saját belső használatomra készült, úgy látszik, lelkem legmélyén nevetségesnek éreztem magam kíváncsiságom miatt, érzékenyen érintett, hogy becsaptak. Szégyelltem magam, hogy rá tudtak szedni. Elhatároztam, hogy ezentúl nem bontom föl az ilyen leveleket. De honnan tudhatnám, hogy ilyen-e, vagy csak közönséges levél, ha előtte nem bontom föl? A legtöbb levél a szokásos, nem átlátszó borítékban érkezett. „Majd megismerem a postabélyegzőről" - gondoltam. Igen ám, de a levelet egy meglehetősen nagy városban adták föl. Az is elképzelhető, hogy valaki, akinek valóban fontos közölnivalója van, onnan ír nekem. Enyhén szólva oktalanság volna egy bolond miatt megszakítani a kapcsolatot a külvilággal. Ezután még három üres papírlapot kaptam. Mindannyiszor

ugyanazt a megszégyenítő csalódást éreztem. Valamennyien ismerjük azt az örömöt, ha a levélhordó kezéből átvesszük a még ismeretlen, de minden ember közül csak nekünk rendelt küldeményt. Úgy rémlett, mintha valaki elhatározta volna, hogy brutálisan leszoktat a kíváncsiságról és várakozásról, s ezzel megfoszt az élet értelmétől, egyszóval megöl, látszólag életben hagyva, hogy ilyen módon elkerülje a leleplezést és büntetést. Dühömben megragadtam az első alkalmat, s elutaztam abba a bizonyos városba. Titokban arra számítottam, hogy talán ismerősökkel akadok össze, akik viselkedésükkel, önkéntelen arckifejezésükkel, mozdulataikkal elárulják magukat, és bevallják, hogy ők küldözgetik e kellemetlen leveleket. Senkinek se említve a dolgot, megvalósítottam szándékomat. Alighogy befutott a vonat, már a pályaudvaron gyanakvóan fürkésztem a peronokat, mintha az utasok nem szükségszerűen e város lakóiból álló tömegében fölfedezhetném üldözőimet. Mikor a szállodában a bejelentkezéssel kapcsolatos formaságokat intéztem, a portás nevem hallatára így szólt: „Van itt valami az ön számára" - s ezzel egy rekeszből előhúzott egy levelet. Önkéntelenül is felbontottam, mert ki gondolta volna, hogy ismét csak egy üres papírlap. Pedig az volt. Üldöznek - gondoltam az első pillanatban. De a postabélyegzőn feltüntetett dátum azt bizonyította, hogy a levelet két nappal ezelőtt adták föl, sőt az is kiderült: éppen abból a városból érkezett, melyet alig néhány órával ezelőtt hagytam el. Nem tesz semmit! Hisz a dátumot és a postabélyegzőt is meg lehet hamisítani. De honnan tudták, hogy éppen ide utazom? A portás azt állította, hogy a levél már tegnap óta vár rám. Nem küldték vissza, abban a hiszemben, hogy ismerem a feladót, s magam közöltem vele a szálloda címét, ahol megszállok. Különben sem ismerték a feladót.

A portás is összeszűrheti velük a levet. Ilyen bonyolult machinációhoz nem egy, hanem jó néhány személy szükségeltetik. Tréfáról szó sem lehet. Túlontúl sok vesződségbe és energiába kerül. Nem tréfa, de akkor mi? Ezen a kérdésen törtem a fejem még aznap éjjel a vonaton, mely visszafelé robogott velem, és még azután is sokáig. A következőképpen okoskodtam: ha nem tréfa, akkor az a lehetőség is elesik, hogy a levél semmit se jelent, hogy önmagában való eszköz, s minden szándék nélkül íródott. Tehát vissza kell térni az eredeti feltevéshez, miszerint minden üres papírlap valami egyéni mondanivalót tartogat a számomra, mindegyik mást. Láthatatlan írású tinta! Titkosírás, mely csupán megfelelő vegyszerek hatására válik olvashatóvá! Talpra ugrottam. A laboratóriumi vizsgálatok minden kétséget kizártak: valamennyi csak üres papírlap, semmi egyéb. És mégis, kell, hogy valami rejtett tartalmuk legyen! Mivel csődöt mondott szó szerinti megfejtésükre irányuló kísérletem, feladójuk lelki indítékai felől kell megközelíteni a kérdést. Félénk szerelmi vallomás? Hát persze! A vallomás kényszerétől hajtva, de szeméremérzetétől bilincsbe verve, valami ismeretlen hölgy küldözgeti nekem az üres lapokat. Az érzelem és illem közt létrejött kompromisszum in bianco formát öltött. Ez a felfedezés nagyon megörvendeztetett. Vásároltam magamnak egy új nyakkendőt, és két napig dudorászva borotválkoztam. Valami nyájas megbocsátással és derűvel elegyedő jóindulattal gondoltam a bájos ismeretlenre. Szegény kicsike... - mondogattam magamban ravaszkás, jámbor mosollyal. - Félénk s egyben szenvedélyes, mennyire elragadó! Kicsike? - töprengtem. Nem, ha valaki ilyen eszközökkel, meglehet egész apparátussal rendelkezik, igazán nem illethető ezzel a szóval. Valami nemzetközi síkon tevékenykedő nagyvilági dáma! Annál meglepőbb! Mily hatalmas érzés

dúlhatott szívében, melytől még ez a rendkívüli nő is szinte zárdanövendékké változott! Kamásnit is kéne még venni! Ezen örömteli hangulat szertefoszlott, s végképp eltűnt, amint egyre újabb üres lapok érkeztek. Kissé sokáig tartott ez a flört ahhoz, hogy az ember önkéntelenül ne gondoljon rá, hátha nem is szívügyről van szó. Még a legfélénkebb bakfis is csupán egy, legfeljebb két ilyen lapot küldözget imádottjának, és nem tudja megállni, hogy a második vagy harmadik levélben kevésbé homályosan fejezze ki magát. S hirtelen, sajnos, egészen más gondolat ötlött fel bennem. Zsarolás! A feladó sápot követel. Már maga a tény, hogy e célra üres papírlapokat használ, a bandita agyafúrtságáról, galádságáról és perfid óvatosságáról tanúskodik. Nem volt ez holmi primitív, otromba fenyegetés, mint teszem azt: „Ha ilyen meg ilyen összeget nem helyez letétbe itt meg itt, akkor..." Szemlátomást minden hájjal megkent gengszter lehet, akit nem könnyű lépre csalni. A kellemes közérzet egyszeriben szertefoszlott. Elfogott a rémület. Éjszakánként eltorlaszoltam az ajtót. Míg aztán döbbentem, hogy ez így nem mehet tovább. Hogy tulajdon agyrémeim áldozata lettem, és ha nem veszem elő a jobbik eszemet és nem szánom rá magam a döntő lépésre, ki tudja, még miféle értelmet tulajdonítok a néma leveleknek. Egy időre mindenesetre meg kell szabadulnom tőlük. Ó, ha a legközelebbi levélben legalább ezt irná „Te szarházi!" - tüstént jobban érezném magam. Még a szidalmakat is inkább elviselném, mert legalább artikuláltak. Ezek a levelek semmit se mondtak, de éppel lényegüknél fogva olyasvalaminek az elfogadására kényszerítettek, amit képtelen voltam megfejteni. Mert hisz volt bennük valami üzenet, utasítás vagy fölszólítás, talán akartak, követeltek, kértek tőlem valamit, én pedig nem tettem eleget e követelésnek, s ezért bűnösnek éreztem magam. A korlátlan kötelezettség, parancs nélküli kényszer

meglehetősen fárasztó. Ezért mohón elfogadtam a meghívást az ország egyik legtávolabbi zugába, a nagy mocsarak kellős közepén rendezendő vadlibavadászatra. E hatalmas vajdaságra kiterjedő területen csak csónakon lehetett közlekedni. Kedvemre való volt ez a fizikai erőfeszítéssel és sok izgalommal járó élet, valamint a postahivatalok teljes hiánya. Éppen egy kis szigeten ültünk lesben, már alkonyodott. Fölöttünk vízimadarak csapata húzott el. Vezetőnk, az állatok szokásainak kitűnő ismerője az eget fürkészte, szemét tenyerével védve a fénytől. - Különös - mondta végül. - A fejemet teszem rá, hogy az utolsó előtti ott balra nem vadliba. Merően néztem a távolba, de nem vehettem föl a versenyt a vadász sasszemével. Megragadtam a távcsövet, és a madarakra irányítottam. Baloldalt, az utolsó előtti helyen egy postagalamb röpült. Habozás nélkül előrántottam a vadászpuskámat, s minden képességemet összeszedve elsütöttem. A galamb kihullott a rajból, és tehetetlenül keringve beleveszett a tó vizébe, jókora távolságra a kis szigettől. A megriadt vadlibák irányt változtattak, és eltűntek a látóhatár mögött. Társaim hangosan átkoztak, hisz elhamarkodott lövésemmel egész vadászatukat tönkretettem. Már a nap is leáldozott, mikor a part mentén csobbanás hallatszott, a nád hullámzani kezdett, és előbukkant az én derék vizslám, szájában az elejtett postással, önkéntelenül is a csónak felé hátráltam. - Hé! Ez neked szól! - kiáltották felém a társaim, kezükben világoskék borítékot lobogtatva. Viaszosvászon zacskó védte az elázástól. Úgy tettem, mintha egyedül akarnám elolvasni a levelet, és egészen a part szélére húzódtam. Semmi kétség, ugyanaz a

boríték volt. Nagyon is jól ismertem már ezt a kézírást, hogy sokáig áltathattam volna magam. Anélkül, hogy felbontottam volna, apró cafatokra téptem, és a nád közé szórtam. Már majdnem teljesen besötétedett. A felszított tűz köré telepedtünk. - Valami fontos? - kérdezték a többiek. - Nem, dehogy - vágtam rá, s hirtelen rádöbbentem, voltaképp nem tudom, igazat mondok-e vagy sem. Belegázoltam a vízbe, előbb derékig, majd vállig; merültem, s lázasan kutattam át a nádat. Már késő. Mind sötétebb lett, a papírdarabkák eláztak, és a tó fenekére süllyedtek. A víz lomha árja széthordta őket tóban, a vízinövények gyökerei közé sodorta. Talán nem is volt a levélben semmi, biztosan nem. Miért is lett volna éppen most? Nem volt benne semmi. De ha mégis? Gimes Romána fordítása

A HŰSÉGES JUHÁSZKUTYA Szerelmi csalódásom után vettem magamnak egy kutyát. Azt akartam, hogy hűséges barátommá váljék. Ezért egészen kis kutyakölyköt vásároltam. Egy felnőtt kutyának már kialakult az életszemlélete, kikristályosodott az ítélőképessége és jellemismerete, ezért könnyen gyanút foghat. Számítottam a fiatalságára. A kutya fajtáját tekintve juhászkutya volt. Mennyi mindent föltalált az emberiség azóta, hogy a kutyám ősei megtanultak nyájat őrizni! Vízvezeték, csatornázás - hogy a filozófia fejlődéséről ne is beszéljünk. A kutya egészen kicsi volt és gyámoltalan. Valósággal megindított, gyöngéd, pártfogói érzést váltott ki belőlem. Szándékosan nem vettem orrszarvút vagy vízilovat. Csupán a kiskutyák, a cicák és a méhecskék hatnak meg bennünket, vagyis azok a lények, melyekről tudjuk, hogy szükség esetén elbánhatunk velük. Amelyek gyengébbek nálunk. A kutyus szépen felcseperedett. Élénk volt és vidám, nem észleltem rajta semmiféle nyugtalanító jelenséget. Szemlátomást férfiasodott. Minthogy én magam már rég túljutottam a biológiai fejlődés zenitjén, némi irigységgel néztem, hogy vastagodik a nyaka, izmosodik a háta, növekszik a termete. Hatalmas, erős kutya lett belőle. Már nem lehetett eltitkolni, hogy testi ügyességben jóval felülmúlt, erősebb volt és fürgébb is, mint én. A legnagyobb különbség azonban - az ő javára - a fogazat tekintetében volt közöttünk. S csupán most derült ki, hogy - szerencsémre - milyen tisztességes, jó természetű kutya. Hűséges volt, engedelmes, odaadó, tekintélytisztelő. Ennek annál jobban örültem, minél őszintébben csodáltam szervezetének felsőbbségét. Ebből merítettem vigasztalást a csüggedés pillanataiban.

De sajnos az idei tél végén, épp amikor az érett férfikorba lépett, bántani kezdte valami. Időnként térdemre fektette fejét, s hosszan nézett a szemembe - nyilván meg akarta osztani velem a gondját. Rosszul aludt, sóhajtozott. Pedig hát felnőtt, remekül fejlett, vasszervezetű juhászkutya volt már. Nyilván valami lelki bánat mardosta. Barna szemében nyugtalanság vibrált, s árnyak sötétlettek az alján. Nagyon aggódtam érte, de nem tudtam, miképpen segíthetnék rajta. A tavasz közeledtével nőttön-nőtt a kínja. S mikor kiserkent a tereken az első fű, odáig fajult a dolog, hogy már nem bírtam a szenvedését nézni. Egyik reggel, mint mindig, dolgozószobámban ültem. A kert fele sarkig kitárt ajtón beáramlott az enyhe levegő, s magával hozta a duzzadó föld illatát. Ekkor éreztem, hogy egy hideg orr finoman, de határozottan megböki hátamat. Hanyagul hátranyújtottam a kezem, abban a hiszemben, hogy megelégszik a szokásos fültövön vakarással. A nyomás azonban nem szűnt. Fölálltam, hogy le ne lökjön a székről. - Ej, te, te! - fenyegettem meg ujjammal. - Micsoda mókák, kora reggel! - S ijedten ugrottam föl, mert kurtán, parancsolón vakkantott rám, a szemében izgalom és elszántság csillogott. Mögöttem haladva, lépésről lépésre, kivezetett a kertbe. Volt benne annyi tapintat, hogy a legtávolabbi zugot választotta ki, ahova nem látnak be a szomszédok. Itt még egy utolsó, rövid küzdelem zajlott le közöttünk, ugyanis én szerettem volna megtartani álló helyzetemet, ám ő a vízszintes pozíció elfogadására kényszerített. Az eredmény eleve eldőlt. Csak mikor négykézlábra estem, derült fel a kedve; vidáman s bocsánatkérőn ugrándozott körül. Orrával bökdösni kezdte a friss, jóízű füvet, félre nem érthetően arra biztatott, hogy lássak hozzá. - Csak semmi hisztéria - nyugtattam magamat naplementekor, kiegyenesítve megmerevült térdeimet;

leporoltam a nadrágom, s megtörölgettem a földtől ragacsos kezem. - Utóvégre nem lehet az ösztönöket teljesen elfojtani. Kiderült, hogy a kereskedő, aki kezeskedett a kutya fajtisztaságáért, becsületes ember. Hiszen vérbeli juhászkutyát akartam. A tökéletesség óhajának teljesülése néha nem éppen kívánatos eredményre vezet, elkelne itt-ott egy kis fogyatékosság - no de már késő. A kutya egészséges, normális példány, s a városban él, természetellenes körülmények közt, ahol híre sincs semmiféle nyájnak. Különben is, nem éppen így mutatja-e ki - a lehető legjobban, ahogy csak telik tőle -, mennyire ragaszkodik hozzám? A saját lelkiismerete szempontjából példásan teljesíti kötelességét. Vagyis nemcsak a saját kedvéért csinálja. Pozitív erkölcsi tulajdonságai, a kötelességtudat és a szolgálattétel vágya, erősebbeknek mutatkoztak a gazdája iránt érzett tiszteletnél. Lehet-e ezért kárhoztatni? Valósággal kegyetlenség, állatkínzás lenne, ha másképp viszonyulnék a dologhoz. Gondolkozó lény vagyok, tehát az én vállaimon nyugszik a felelősség az alacsonyabb rendű teremtményekért is. Azért adatott nekem a tudat, a tudatalatti és a tudatfeletti, hogy az efféle adományokat nélkülöző teremtmények őszinte, ösztönös cselekedeteit megfelelően értékelhessem. Azonkívül mekkora s mily előnyös változás ment végbe a külsejében s egész közérzetében! Ez már önmagában is elég jutalom lett volna számomra. Ismét áradt belőle az életöröm, s igazi juhászkutya-szépség sugárzott róla. Így hát egyetértésre jutottunk. Engem főképpen az állatok szeretete vezetett, s a gondolkozó lény kiváltsága, aki megértve a jelenségek összetett voltát, ama bonyolult irányvonalakhoz igazodik, melyeket a tudat isteni készüléke tűz ki elébe. Ő pedig ösztönével és nemes ragaszkodásával járult szövetségünkhöz. Lehet, hogy egy műveletlen, egyszerűbb ember kevésbé finom magatartást tanúsított volna az én helyemben,

ösztönösen ellentmondott volna a kutyának, sőt talán valami drasztikus ellenakcióhoz folyamodott volna. De ilyen fejlett, magas fokú énnel, amilyen az enyém, csakis így alakulhatott a dolog, nem másképp. S végül is már régóta sokkal erősebb volt nálam. Megfigyeltem őt nemegyszer, miközben úgy tettem, mintha egy kákics- vagy lósóska-csomóval foglalatoskodnék. Nagyon sokat fejlődött az első próbálkozások óta. Csalhatatlan ösztöne megmutatta neki az utat pásztormesterségének tökéletesítése felé. Nagy szakértelemmel futkosott körül, buzgón szimatolt, nem közeledik-e valaki. Ha úgy találta, hogy túl sokáig tartózkodom egy helyen, táplálékom mennyiségét és minőségét veszélyeztetve, gondosan odább terelt, egy másik kertrészbe. Mindig egy adott órában hajtott ki, s mindennap ugyanakkor tértünk haza; a természet ritmusa, a föld és a csillagok mozgása szabott törvényt a pásztori tevékenységnek, örök időktől fogva. Ha esett az eső, kutyám megengedte, hogy az esőkabátomat is magammal vigyem. Hivatásbeli munkám nem szenvedett csorbát. Az órákig tartó, ütemesen egyhangú, nyugodt fű-fölé-hajolás, a lábunk alatt szinte észrevétlenül burjánzó mikrokozmosz titkainak közelről való szemlélete - mily kevés figyelmet szentelünk nekik különben! termékenyítőleg hatott gondolataimra, megkönnyítette az első megfogalmazás munkáját. Azonkívül hála a vérbeli juhászkutya rendíthetetlen éberségének - legelés közben senki nem zavart, senki nem háborgatta elmélkedésem csendjét. Kutyám elkergette a sürgönyhordókat, a csevegésre vágyó ismerősöket. Bíztam benne, hogy háború esetén a katonai behívó kézbesítőjét is elkergeti. A fák mögé bújva néztem, hogyan menekülnek el mind, csöppet sem ártatlan fenyegetései elől. Csupán a reumától féltem. Hogy a kedvében járjak, vettem egy csengőt a nyakamra. Tombolt örömében. Ám ez elhamarkodott lépés volt: merész

előretörésem közös eszményünk felé őt is nagyobb igyekezetre ösztönözte. Tán a becsvágya is megnövekedett időközben mindenesetre akkor fedezte fel, hogy míg látszatra mohón habzsolom a füvet, csupán mímelem az ízletes hajtások leharapását és rágását. Ettől a pillanattól fogva közelről szemlélt, s oly figyelmesen, hogy rá kellett szánnom magam erre a döntő lépésre is, végképp letéve a garast szövetségünk mellett. Ezen a nehéz időszakon a vegetáriánusok tapasztalatainak tanulmányozása s a takarmánynövényekről szóló szakmunkák olvasása segített át. Azt is észrevettem, hogy minden bizonnyal gyöngéd érzelmeket táplál irántam. Szinte meghatódik tőlem. Kapcsolatunk így nagyjából el is rendeződött. Ekkoriban történt, hogy egyik reggel nagyobb társaság gyűlt össze nálam: komoly, kulturált emberek. Érdekes vita alakult ki. Egy óra volt még a kihajtásig, de a beszélgetés oly érdekes volt, s a vendégek olyan jól érezték magukat, hogy lopva, nyugtalanul nézegettem az órámat. Én a magam részéről szívesen lemondtam volna a legelésről, de tudtam, hogy derék pásztorom, a kötelességérzettől és törvénytisztelettől vezettetve, nem tűr megalkuvást. Egyszer-kétszer megemlítettem, hogy mily bámulatosan repül az idő, de senki se vetett rá ügyet. A helyzet veszélyessé vált. Nem lévén más kiút, már radikális eszközökhöz akartam folyamodni, mikor hirtelen felhangzott kintről a parancsoló ajtókaparás. - Ah, nem is tudtam, hogy kutyája van! - kiáltott fel a híres színésznő. - Miért nem akarja beereszteni? Szegényke, be akar jönni hozzánk. - Ekképp szólván, kinyitotta az ajtót, mielőtt megakadályozhattam volna. A küszöbön ott állt ő. Körülnézett, s olyan boldogság sugárzott az ábrázatáról, hogy rögtön megértettem mindent. Csapat, nyáj - ez az, amire egy valóságos, vérbeli juhászkutya vágyik. Talán úgy-ahogy sikerült eddig becsapnia magát

egyetlen példánnyal, mármint velem, de most megértettem, hogy mindig ott élt benne elfojtva a vágy egy nagy-nagy terelés után. S tudtam már, hogy semmiféle erő nem tarthatja vissza e nagyszerű alkalom kihasználásától. El kell ismerni, hogy mindent megtett, ami tőle telt. Alig néhány pillanat múlva kint voltunk már mindnyájan a kertben. - Visszatérve El Grecóhoz - folytatta fejtegetéseit az ügyvéd, egy kakukkfüvet tépdesve -, véleményem szerint a modern művészetre gyakorolt hatása sokkal messzebb menő, mint gondoljuk. - Mhmm - motyogtam válasz helyett, mert beakadt egy kocsány a fogaim közé. A vendégek naplementekor hűvösen búcsúztak tőlem. Igen, a hatalmában voltam. Korlátozta szabadságomat, az igaz. Lehet, hogy kissé egyoldalúvá vált a fejlődésem - erről tanúskodott például, hogy egy idő óta el-elbégettem magam. De ennek fejében micsoda nyugalom lett az osztályrészem, mióta egyenes lelkű, becsületes kutya-őröm gondjaira bíztam magamat! Imént már szóltam a postásokról, ismerősökről s általában mindazokról, akik föl akartak keresni, hogy megzavarják életemet, kavarodást okozzanak, felkeltsék ambícióimat, vágyakat ébresszenek bennem, föltüzeljék képzeletemet, vagy más módon nyugtalanítsanak. Elmondok most még egy esetet. Épp kint legelésztem, mint máskor szoktam, s íme, egy bájos lény tűnt föl a fasor végében. Fölemeltem fejem a nedvdús fűből - épp a második kaszálás időszaka volt, szinte már a nyár illata lengett az átforrósodott kertben. Messziről is megismertem: az a nő volt, akiről elbeszélésem kezdetén szóltam. Télen láttam utoljára, s most meglepett a nyári ruhája. Gyomrom fájón összeszorult - még nem szokta meg eléggé a zöldtakarmányt. Mindenről megfeledkezve, kezemre támaszkodtam, hogy talpra álljak. Jött felém, a fasoron át, és

mosolygott: nem tudom, rám-e vagy csak úgy magában, s nem tudom, miért. Juhászkutyám teljesítette a hűséges pásztor kötelességét. Lebuktam, arccal a földre. A zöld fűszálakon bogarak sétáltak, legyek vagy hangyák. Mikor abbahagyta a bősz ugatást, fölemeltem a fejem, de már nem volt a fasorban senki. Kimerülten néztem rá. Hosszan. Ő is rám. Arc és pofa, szemtől szembe. - Fel, a havasra! - suttogtam végül rekedten. - Ott a mi helyünk, barátom, az esztenán, a havasok közt, hiába... S még egyszer fölsóhajtottam: - Hiába... Kerényi Grácia fordítása

A SASFÉSZEK ALKONYA Március végén meghívást kaptam a hercegtől. Fölszólított, hogy - amennyiben elfoglaltságom engedi, és el tudok szabadulni a távoli, füstös alföldi várostól (a vén szirti sas mindig némi lekicsinyléssel s megvetéssel emlegette az alföldet) - látogassam meg a déli hegyormok közt magasan fekvő várában. A levél e mondattal zárult: „Elbeszélgetünk, s vadászunk is egy kicsit." Ez a mondat kissé megdöbbentett. Legjobb tudomásom szerint tavasszal minden állatot vadászati tilalom óv. Nem láttam a herceget évek óta, de jól ismertem. Ritkán vadászott, s csak módjával, hogy eleget tegyen a rangjához illő szokásnak. Csodálkoztam hát e hirtelen fellobbant vadászszenvedélyen. Nagyon csábított a lehetőség, hogy néhány napot a üdítő hegyi levegőn tölthetek. Hamarjában elintéztem hát minden ügyes-bajos dolgomat, s legott útnak indultam. Még eléggé messze voltam a hegyek láncolatától, de máris érzékeltem és láttam az éghajlat üdvös változását. Minél közelebb kerültem a hegyekhez, annál jobban áthatott a frisseség és a verőfény. A tavasz volt immár az egyeduralkodó, hónak sehol semmi nyoma, csupán a csúcsok szemkápráztató fehérsége tündökölt a láthatáron. Patakcsörgedezés és madárcsicsergés közepette jutottam el egy helységbe, mely már csak egy napi járásra volt utam végcéljától. Takaros kis szálloda volt itt, egy svájci ember vezette. A derűs, szinte forró nap után hűvös levegő áradt a csúcsok felől. Az utazás meglehetősen elcsigázott, így hát jóízű álmot reméltem. De alighogy elszenderedtem, furcsa nesz ébresztett fel: mintha valami felvonulás lett volna, zörgés-zizegés, hol halk, puha, hol meg hangosan kopogó léptek. Odafüleltem, míg a fáradtság el nem nyomta kíváncsiságomat, s újból el nem

aludtam. Csodás, ragyogó napsütésre ébredtem másnap. Az ablakhoz szaladtam. A távoli sziklák izzottak a nap fehér tüzében. Jókedvűen nyúltam ruhámért, hogy magamra kapjam, de a folyosóról behallatszó hangos beszélgetés hirtelen mozdulatlanságra késztetett. - Megint csak mentek és mentek egész éjszaka - mondta a szobalány. - Csak valami bajt ne hozzanak a fejünkre - válaszolta a kapus öreges, zsémbes hangján. - Ne adja a Jézus Krisztus... - Ej, mit beszél? - Mit tudom én? Az ördög nem alszik. A hegyek közt már így van. Sajszen. Óvatosan kinyitottam az ajtót, de nem volt a folyosón senki, s később, a reggelinél, mikor az éjszakai zajra próbáltam terelni a szót, a svájci házigazdai teendőire hivatkozva odébbállt, s engem válasz nélkül hagyott. Nem sokáig töprengtem a dolgon. Oly szép volt az idő, s különben is tudtam, hogy még aznap találkozom rég nem látott barátommal. Csakugyan, jó egészségben s nagyszerű kedélyállapotban találtam; már türelmetlenül várt. Csupán az lepett meg, hogy egy rendkívül szép ifjú hölgy is volt a várban; a herceg megmagyarázta, hogy az unokahúga, s megrendült egészsége helyreállítása végett tölti a tavaszi vakációt a hegyekben. A kisasszony valóban igen sápadt volt. Ritkán szólalt meg, mintha valami rejtett gond nehezedne a lelkére. Egy csöppet se fájt a szívem otthoni foglalatosságaim miatt, s az utazás fáradalmait se bántam. Már leszállt az est. A vár, akár egy sasfészek a legkopárabb szirtek csúcsán, csodás kilátást tárt szemünk elé: láthattuk a hegyvidék valamennyi láncolatát, egészen az alkonypírba borult nyugati láthatárig. Vacsora után leültünk hármasban a faragott griffekre támaszkodó kandalló

köré. A herceg karosszéke mögött furcsa szolga állt: nem komornyik volt, hanem a herceg kedvelt vadásza, egy barázdált, sötét, napbarnított ábrázatú vén jáger. Hogy a tekintete milyen, nem lehetett megállapítani, mert nehéz szemhéja félig eltakarta szemgolyóját. - Nos, barátom! - kiáltott fel a herceg vígan, s intet a szolgának, hogy töltse meg serlegeinket. – Igyunk a te sikeres itt-tartózkodásodra! Mint alföldi ember sok mindenen csodálkozol majd itt, e sziklás magányban. S bár ne ítélkeznél túl szigorúan semmiről, amit itt találsz, hisz tudod, mily sokra becsülöm véleményedet! Lovagiasan azt válaszoltam, hogy semmi nem képes nagyobb csodálatba ejteni, mint unokahúgának szépsége - még bizonyos titokzatos jelenségek sem. Akkor elmeséltem nekik az elmúlt éj élményeit. A történtem hallatára a herceg a combját csapkodta örömében, a kisasszony viszont összerezzent, s a sáljába burkolódzott, mintha a hideg rázná. Csupán a szolga maradt mozdulatlan. - Ez igen! - kurjantott a herceg. – Biztosíthatlak, hogy ma éjjel is hallasz egyet s mást! - Bácsikám! - szólalt meg kérő hangon a kisasszony, de ő jókedvében szemmel láthatólag ügyet se vetett rá, s így kiáltott: - A völgyekből jelentik, hogy megkezdődött az általános exodus. Holnap indulunk vadászatra! - Nincs puskám - jegyeztem meg. - Ha ugyan kölcsön nem adsz egyet a fegyvertáradból, hercegem. - Puskád? - álmélkodott a herceg. - Nem kell, mi hókusokra fogunk vadászni. Bevallottam, hogy nincs tudomásom ilyen állatfajtáról. - Nem hallottál soha a hókusokról? Nem, ezt nem hiszem el. Biztosan csináltál magad is nem egyet gyerekkorodban. - Hóemberek? - hibáztam rá. - Így is lehet mondani. De ez olyan gyerekes név. A férfias

vadászelnevezés hókus. Schneemann, de itt, a hegyekben, a mi nyelvünkön Winterzwergeknek hívják. - Bácsikám! - kiáltott fel újból a bájos unokahúg. A herceg ezúttal hozzája fordult: - Kisasszonyom! Meghívtam a barátomat vadászni, aligha hiheted, hogy nem teszek eleget várakozásaiknak. Azért meg kell hogy magyarázzam neki a dolgot. Johann! A jáger gyorsan teletöltötte poharainkat. Észrevettem, hogy közeledtére a kisasszonyka behúzódik karosszéke mélyébe, félős undorral, mintha nem is ember, hanem valami visszataszító lény lenne. De úgy tettem, mintha nem lámám. - Hohó! - kiáltott vígan a herceg. - Egyesek dámvadra vadásznak, mások zergére, de egyetlen nemes se dicsekedhet ilyen választékos mulatsággal: hókusokra csak én vadászom! Én meg a vendégeim. - Bizonyára tudod - folytatta, letéve üres poharát, amit az éber Johann nyomban újra megtöltött -, hogy országunkban a hosszú téli hónapok alatt a gyerekek jókedvükben, mókából vagy mulatságból, a városokban és falvakban a hókusok egész seregét hívják életre. Ott díszelegnek minden udvaron és téren, ott sorakoznak az országutak mentén, s minden újabb havazás és minden szabad délután, amikor nincs tanítás, tovább szaporítja számukat. Némelyek tekintélyesek és művésziek, mások idétlenek és közönségesek, de valamennyien kemény hóból készülnek, s élnek és virulnak, míg e számukra előnyös és egészséges évszak tart. De íme, közeledik a tavasz. A nap első sugarai bátortalanul áttörik a felhőfüggönyt, egyre melegebb lesz, és a gyerekek, elunva a hosszú telet, otthagyják eddigi játékaikat, s epedve várják az új évszakot. A hókusok jól tudják, hogy közeleg a végük, s mint minden a természetben, harcolni próbálnak az életükért. Hogyan csinálják? Éjjelente, mikor még vissza-visszatérnek a fagyok, elindulnak messzi útra. Porhanyósan, olvadozva, csalhatatlan ösztöntől vezettetve

vonulnak dél felé, a hegyek felé, ahol még tartja magát a tél birodalma, Először egyenként vándorolnak. A legtávolabbi vidékek, a tengerpart meg a nagy alföld hókusai sok-sok száz mérföldet tesznek meg; nappalra megállnak bárhol, árnyékos helyen, vízmosásokban vagy berkekben hogy azután a következő éj leszálltával továbbinduljanak, egyre csak délre. Némelyik, ha megváltó menedéktől távol éri a napfelkelte, elpusztul, de a többiek feltartóztathatatlanul mennek tovább. Minél közelebb jutnak a hegyekhez, annál többen vannak, s most már csoportokba verődnek. S kitartásuk végül is elnyeri jutalmát: behatolnak a hűvösség országába, csókolgatják a fenyők közt fehérlő hófoltokat - s a legerősebb példányok az örökös jég határán is átjutnak. Ilyenkor élénkül fel a mi vadászkompániánk, jönnek a vidám napok. Nincs jobb mulatság, mint a hókusvadászat, épp a legjobbkor érkeztél. Azután a vadászat módjáról világosított fel a herceg. A vadászok spirituszos gyorsforralóval felfegyverkezve - amilyennel vizet szokás melegíteni, kávét vagy teát forralni - támadnak a Winterzwergre, miután bekerítették a hajtók, s közelről ráengedik a lángot. Gyakran kell sötét, hűvös barlangok mélyére nyomulni, a hókusok kedvelt rejtekhelyeire. - Elég! - hasította át a leány éles kiáltása a szoba levegőjét. Fölállt, felháborodva szorította sálját hullámzó kebléhez; a tűzhely vérvörös fénye meghátrált arcának sápadtsága elől. Elég! - ismételte. - Hát soha nem tudja meg a világ az igazságot? - De kislányom - kezdte a herceg. - Mondd meg neki! Mondj el neki... mindent! - kiáltotta, de hangja hirtelen megcsuklott, s kiszaladt a szobából. - Szentimentális kis teremtés - nevetett a herceg kényszeredetten. - Rossz néven veszi tőlem, hogy a Schneemannokra vadászom. A nők soha nem értik meg az ilyesmit.

- Erre gondoltál, mikor felszólítottál, hogy tartózkodjam a szigorú ítélkezéstől? - kérdeztem. - Bevallom, hogy igen. Bár nem terheli a lelkiismeretemet semmi, a városi emberek mégiscsak másképp látnak sok mindent. - Hát aztán? A vadászat vadászat - válaszoltam. - Tudtam, hogy úgy fogsz felelni, mint egy igazi férfihoz illik! - kiáltott fel a herceg megkönnyebbülten. - Johann! De már nem tért vissza az előbbi vidám hangulat, s csakhamar elváltunk, jó éjszakát kívánva egymásnak. A reggelit a bolthajtásos teremben szolgálták fel. Az asztalnál ülve a legzordabb sziklás csúcsokban gyönyörködhettünk. A herceg elnézést kért távollétéért - a vadászatra való előkészületeket tekintette meg. A kisasszony hallgatott. Csupán sápadtsága vallott előző napi felindulására. Szinte nem is nyúlt az ételhez. Ott ült velem szemben a mahagóni asztal túlsó végén, kiegyenesedve, s pillantása messzire révedezett, túl a vár fokain. Időnként be-behallatszott az udvarról a hajtók vidám kurjongatása; az egész vár a vadászatra készült. Nem annyira a herceg iránti barátságból - ugyanis a barátság véleményem szerint még nem kötelez arra, hogy családi ügyeibe avatkozzam (bár nem emlékszem, hogy valaha is említést tett volna unokahúgáról) -, mint inkább az ifjú hölgy iránti részvétből, azért, hogy eloszlassam komor hangulatát, mely, úgy véltem, nagyrészt túlzott és fölösleges aggodalmaskodásból fakadt, s derűsebb gondolatokat ébresszek benne, így szóltam hozzá: - Nincs rá semmi szükség, hogy olyan borzalmakon jártassa az eszét, melyek tulajdonképpen nem is olyan borzalmasak. A vadászat létjogosultságát még az egyház is elismerte - fő, hogy bizonyos elvek betartásával történjék. - Ó, ne beszéljünk erről... - suttogta.

- Ahogy óhajtja, de nem szeretném, ha a kisasszony túl könnyelműen és ifjúi elvakultsággal ítélkezne nagybátyjáról. Voltaképpen galambszívű ember. Hisz mindenki tudja, hogy az árvák legfőbb jótevője és pártfogója az egész birodalomban. Alig ejtettem ki e szavakat, már meg is bántam. A bájos hölgy arcát egy pillanat alatt oly különös kifejezés változtatta el, hogy fölpattantam a székről, abba a hiszemben, hogy segítségére kell sietnem. - Jól van - szólt nyugodtan, elhárító kézmozdulattal. - Nem akartam beszélni róla, de ha már ön hozta szóba az árvák ügyét... Különben is önnek, éppen önnek ismernie kell a teljes igazságot. Azt válaszoltam, hogy semmit sem kívánok ennél jobban. - Igen, a bácsikám az árvák gyámolítója. Az egész ország tele van a róla elnevezett árvaházakkal. S tudja hogy miért? Tisztában van vele, hogy mi történik az árvaházak falai mögött? Alig dereng fel a szürke, téli virradat az udvaron, máris könyörtelen ébresztő riasztja fel a gyermekeket álmukból. A gondozók és nevelők parancsnoksága alatt, kik mind elvakult, odaadó hívei a bácsinak, párosával kivonulnak az udvarra. Megkezdődik a hóemberek, a hókusok készítése ahogy a bácsi mondja. Ez már nem mulatság! Hány hóembert csinálhat egy gyerek a maga szórakozására? Kettőt, hármat! De ott hóembereket készítenek kora hajnaltól késő éjszakáig, a rövid ebédszünetet kivéve parancsra, füttyszóra teszik. Kékre fagynak, lehanyatlanak a fáradtságtól a kicsiny kezek, s a parkok mélyén az e célra rendelt, külön elkerített területeken egész télen egyre szaporodnak az újabb meg újabb hókusok sorai. Mit gondol, azok a hóemberek, melyeket úgy egyszerűen, önként, játékból csinálnak a gyerekek, képesek lennének a bácsi... szenvedélyének a kielégítésére? Hisz annyian elpusztulnak útközben! Hány rendes, természetes hóembert készítenek egyáltalán? A bácsi nem hazudott, mikor e fehér

halálraítéltek impozáns, nagy felvonulásáról beszélt tegnap, de azt elfelejtette hozzátenni, hogy ki áll emögött. Ez már nem az ember nemes küzdelme a természet erői ellen, nem a véletlen játéka. Ez mészárlás, kezdettől fogva aprólékosan eltervezett gyilkolás, csupán áldozatai vannak az első perctől kezdve... Ez ... Elhallgatott. Egyikünk se szólt egy ideig. - Szadizmus? - törtem meg a csendet. Hirtelen pír öntötte el arcát, nyakát és keblét. Ekkor váratlan dolog történt. Nem annyira az esemény volt számomra fontos, mint inkább bizonyos kísérőjelenségek. Johann rontott a terembe, a herceget kereste. A szakácsok izgatottan jelentették, hogy egy óriási hókus, melyet, úgy látszik, útközben hirtelen ért a napos reggel, belopózott s bezárkózott a jégszekrénybe; bizonyára arra számított, hogy ott erőt gyűjt, s kihúzza éjszakáig. - Kivételesen nagy és fehér - állapította meg Johann kéjsóvár hangon, szavait, úgy vettem észre, nem nekem, hanem a kisasszonynak szánva. A hölgy arcán a pír ismét meghátrált a sápadtság elől, mely még feltűnőbb volt, mint előző este. Johann eltávozott. Hirtelen önmagamnak is váratlanul megkérdeztem: - Mindent elmondott nekem, kisasszony? Nem válaszolt; szótlanul kiment a szobából. A jégszekrénybe bújt hókussal nem sokat teketóriáztak. A herceg meghagyta, hogy ne nyissák ki és csak kívülről melegítsék föl a jégszekrényt szurkos kóccal, és velem együtt kihajtott a kapu elé, hogy még egy utolsó szemlét tartson a vadászatra kivonuló csoport felett. Gyönyörű látvány volt. A lovas és gyalog vadászok színes menetben özönlöttek ki a kapun. A nap csillogott a gyors forralók vörösréz markolatán, szelíd sugaraival bearanyozta a lovas vadászok meleg pokrócait. A hajtók már előbb kivonultak.

Az utolsó lovas is elvágtatott mellettünk. Már meg akartuk fordítani lovunkat, hogy az élre kerüljünk, mikor egy karcsú kis alak tűnt fel a boltozat alatt, pompás pejkón, férfiöltözetben, csinos kerek kalapkával a fején. - Krucifix! - kiáltott a herceg az orra alatt, egy árnyalatnyi csodálkozással a hangjában; nem hitt a saját szemének. Könnyen kitalálhatjuk, hogy a kisasszonyka ez ideig még nem vett részt a hókusvadászatokon. Miért szánta rá magát ily hirtelen-váratlan? Nem árulta el nekünk. Lovam megtorpant, kengyeleink szinte súrolták egymást. A herceg nem volt képes titkolni örömét, se uralkodni rajta. Hiába kerestem a hölgy vonásain bármi nyomát az imént lefolyt beszélgetésünknek, nem lehetett mostani érzelmi állapotára következtetni, se sejteni a jövőt. Megkezdődött a vadászat. A hajtók mentek elől, szájukhoz verdesve tenyerüket, fel-felkurjantottak: - Meleg van! Meleg! Istenem, micsoda hőség! E kiáltások szerteáradtak a levegőben, messzire hordta őket a visszhang, fel a távoli hegyoldalakra, ahol a mély, zöld fenyvesek sűrűjében rejtőzködtek a hókusok. Rémületükben - minthogy mindennél jobban féltek a hőmérséklet emelkedésétől - nem ellenőrizték a harsogó közlések hitelességét, hanem fölkerekedtek a biztonságos, árnyas pagonyokból, s elindultak, szembe a hajtókkal, teljesítve üldözőik óhaját. Most következett a vadászat második szakasza, melyben a lovas vadászoké a döntő szerep. Ezek a bátor legények - a legügyesebb, legmerészebb fickókat válogatták ki erre a célra állottak elsőkként szemtől szembe a hókusokkal. Mikor a hókus, megrémülve a kiáltásoktól, felbukkant a tisztáson, a lovas vadász hátrahajolt nyergében, s rádobta a meleg pokrócot. A hókus a takaró alatt egyre növekvő hőmérséklettől olvadozva, könnyű zsákmánya lett a gyorsforralós vadászoknak, kik gyalog, láncban vagy egyenként, már égő

gyorsforralóval a kezükben közeledtek áldozatukhoz, s bevégezték a művet. Egyórai lovaglás után a herceg hallgatást parancsolt. Közeledtünk a pagonyokhoz. Végül mi is leszálltunk a lóról, s átadtuk a lovászoknak a gyeplőt. A további utat, egészen a vadászállásokig, gyalog kellett megtennünk, a kellő óvatossági szabályok szem előtt tartásával. Egy adott pillanatban megállt a herceg, s csak jelbeszéddel adta ki a csapatnak a parancsot, hogy gyújtsa meg a gyorsforralókat. Nálam nem volt gyorsforraló, azzal mentettem ki magam, hogy nem értek e lőfegyver használatához. A herceg gyakorlott mozdulattal, szemmel látható élvezettel gyújtotta meg gyöngyház intarziás, kétlángú sárgaréz gyorsforralóját. Elértünk az erdő szélére. Nesztelen, mozdulatlan várakozásba dermedtünk. Halántékomban lüktettek az erek. Rézsút előttünk, a kiugró, meredek hegyoldalon, hóborította kis tisztás fehérlett. A hajtók tompa, összemosódó kurjantásai a szemközt falként sorakozó fenyők mögül hallatszottak; egyelőre nem harsogták túl az erdő ünnepélyes zúgását. - Jönnek - suttogta a herceg, megszorítva gyorsforralóját. Még nem hallottam semmit, de kimeresztettem a szemem. Valahol ott, oldalt, rejtőzködtek a lovasok. Csak jó néhány perc után ütötte meg fülemet az a lágy, zörgő-zizegő nesz, mely annyira felkeltette kíváncsiságomat ama fogadóban töltött éjjelen. - Meleg van, meleg! Istenem, micsoda hőség! - dördült föl hirtelen egészen közelről a hajtók hangja, s a hókuscsapat kiszaladt a tisztásra. - Meleg van, meleg! - kurjantotta a herceg teli tüdőből, s utána az egész csapat. A rémült hókusoknak földbe gyökerezett a lábuk. Hirtelen lódobogás hangzott fel az erdőből; a lovasok kitörtek a bal oldali sűrűségből, akár a szélvész, s nyergükben előrehajolva terítették szét pokrócaikat. A bekerített hókusok

közt észrevettem egyet, mely - míg a többiek pillanatnyi riadt megtorpanás után szétszaladtak a síkságon, menedéket keresve - alig egy lépést tett csak előre. Csakhamar fölfedeztem lomhaságának okát. Egy tavaszi kökörcsin átszúrta hópotrohát, nyomorékká tette. Nyilván utolsó pihenője alkalmával a hókus véletlenül olyan helyen állt meg, ahol ez a rugalmas virág, mely a legkeményebb hóréteget is át tudja döfni, teljesítette a természet által beléje oltott kötelességét. Felszisszent a kétlángú gyorsforraló, rosszindulatú, kékes fénnyel, s a herceg a rokkant szerencsétlen felé indult, ki - nem tudván kellőképpen odébb húzódni - gyámoltalanul várta sorsának beteltét. A herceg keskeny ajka körül különös mosoly játszadozott. De mielőtt a megolvadt hókus szisszenése felhangzott volna, valamilyen árnyék borult a tisztásra. Mindnyájan a szemközti fák felé néztünk. Ott állt valaki, s már jó ideje sötét tekintettel méregette a herceget. Egy óriási, szinte hihetetlenül nagy hókus bukkant elő a sűrűségből; még himbálóztak jötte nyomán a gallyak. Mily szép volt a maga nagyságában, ahogy ott uralkodott a tisztás ormán, melyre egy szempillantásra síri csend borult! A hatalmas, golyó formájú, szeplőtlenül fehér fejből két tiszta szem kőszén csillámlott elő, szurkosan és tompán, mint a legnemesebb szénfajták. A fény és árny, a felület élessége és a mélység köde utolérhetetlen bájt kölcsönzött e szemnek. Hosszú orra, egészséges, pirosló répából - nem holmi rothadt pincezöldségből -, amarántszínű nyílhegyként szökkent elő a két fekete szem közül. Tökéletes vonalú, izmos feje tömör, vakítóan fehér törzsön nyugodott, mintha acélból öntötték volna. - Meleg van! Warm! Warm! - üvöltötték a hajtók de már későn. A királyi Schneemann féloldalt hajolt, mint egy leomló katedrális, s tompa dörejjel oldalára esett; aztán gurulva, egyre

gyorsabban forogva, mint valami rohanó henger, görögni kezdett a herceg és társai felé. Egy pillanat alatt megremegtek s megmozdultak a dermedt hófoltok, töredezni, tornyosulni kezdtek, s ő a rohanás iramával magával ragadta őket, megnövekedett velük, s lavinaként száguldott felénk, nagy dörgés s porzó hófellegek kíséretében; olykor-olykor, ha a nap sugara beleütközött a hóörvényekbe, valódi szivárvány gyúlt ki a tisztás felett. Még volt, aki tartani akarta állását, volt, aki még felkiáltott: - Pokrócot rá, pokrócot! - de már valamennyi hajtó, lovas és gyalog vadász egymás hegyén-hátán, vak rémülettel menekült szanaszét. Görcsösen átöleltem a legközelebbi fenyő törzsét. A lavina erősbödő zúgása közepette megpillantottam a kisasszony tágra nyílt szemét. Nyergében kiegyenesedve, merőn nézett egy irányba, melyet meghatározni nem tudtam, olyan érzéssel, amit nem tudnék szavakba foglalni. Mikor a lavina utolsó moraja is elhalt a völgyben, előbújtunk rejtekhelyünkről. A herceg parancsot adott a hazatérésre. Az elválhatatlan Johann mentette meg életét: épp jókor rántotta félre a támadó hókusok útjából. A Winterzwergek a lavina segítségével valamennyien megmenekültek, az óriás vezetése alatt épen hordták el hóirhájukat. Hazafelé menet senki sem szólt egy szót sem, bár a herceg iparkodott olyan képet vágni, mintha mi sem történt volna. Vacsora előtt, átöltözve és felfrissülve, ismét találkoztunk a kandallónál. A kisasszony még nem volt kész. Miközben vártunk rá, igazi férfias beszélgetést folytattunk a dohányfüst felhőiben, pohárral a kezünkben. - Mindent tudok - mondtam. - Mindent? - szólalt meg gúnyosan, de azért nyugtalanul a herceg. - Igazad van - helyesbítettem. - De sokat tudok, legalábbis

ami őket illeti ottan... - s az ablakon át látható hegyek felé mutattam, arrafelé, ahonnan már lassan beszivárgott a sötétség. - Gondolkoztál-e valaha is komolyan erről a dologról? Hogyne, nyilvánvaló, hogy hóemberek voltak, vannak és lesznek, ez elkerülhetetlen. De jól tudod, hogy ha csak erről lenne szó, nem emelnék kifogást. - Látom, hogy már megnyert a maga igazának - próbált tovább védekezni, tréfára fordítani a dolgot, mintha nem értené. - Ó, ezek a nők... - Nem, barátom - válaszoltam. - Először is: őt kapcsoljuk ki beszélgetésünkből. Alighanem ismersz engem annyira, hogy ne ess abba a tévhitbe: megelégszem holmi felületes megfigyeléssel. Vadászat, szentimentális leányzó, egzaltált tiltakozás - erről, csak erről vitatkozz másokkal, ha akarsz. Másfelől meg jobban tisztellek annál, s a kelleténél kevesebbet tudok ahhoz, hogy bármiféle indoktól vezettetve megpróbáljalak... De elég. Az a kérdés: erkölcsös dolog-e, hogy nem éred be a természetes hóemberekkel, hanem magad kelted őket életre, ráadásul árva gyerekek kezei által - erkölcsös-e megteremteni őket, becézni, dédelgetni, s ha elmúlik a tél, könyörtelenül kiirtani; tavasszal, amikor már úgyis fölöslegesek, nevetségesek, idejüket múlták? Hóembert teremteni, némiképp ráruházni a saját hercegi tekintélyedet, s ezáltal, már akár a teremtés aktusa által is, örök hólétet ígérni neki - csupán azért, hogy később, nem bízva természetes pusztulásában, égő gyorsforralóval siettesd azt? Mi a válaszod erre? A herceg válasz helyett kibámult az ablakon, s csupán néhány pillanat múlva szólalt meg, lassan, szinte mélabúsan: - A nép azt hiszi, hogy a hókusvadászat, a nálunk oltalmat kereső Schneemannok kiirtása szerencsétlenséget hoz... Nem szeretnek itt engem, a hegyek közt. Még egy legenda, afféle jóslat is kering a köznép ajkán: „Ha a nagy, fehér hógörgeteg

leszáll a hegyekből, elpusztul a Sasfészek." Nem tudom, hallottad-e - tette hozzá -, hogy így hívják a váramat? Halk, szinte távoli hangon mondotta e szavakat, de nyomban szokott hangnemében folytatta, s dacos, kötekedő mosollyal, hetykén kiáltott fel: - De te csak nem hiszel ezeknek a faragatlan tahóknak?! Utóvégre ez az óriási hókus, amely ma lejött a hegyekből, nem tudott kárt tenni bennünk, csupán ráijesztett a vadászaimra! Most értettem meg, miért nem akartak az emberek a fogadóban a hókusokról beszélni előttem. - Ki van itt? - kiáltott fel hirtelen a herceg. Egy alak jelent meg a félhomályban. A herceg fölragadott a kandallóból egy zsarátnokot, s magasba emelte. A villódzó fény megvilágította a belépő arcát: Johann volt. Észrevettem, hogy most először nem takarta el kerek, sárga szembogarát nehéz szeme héja. - A kisasszonyka eltűnt - jelentette. - Nincs sehol az egész várban. A herceg odalépett, megragadta ruháját a mellén, s fojtott hangon sziszegte: - Hol van? Te tudod! - Tudom - mondotta a jáger. - Hívassa össze a csapatot, kegyelmes uram. A lovasok fáklyákkal nyomultak előre a szűk hegyi ösvényen. Legelöl Johann, közvetlenül utána a herceg és én. Valóban: a völgybeliek bizonyára babonás félelemmel vetettek keresztet, a távoli lángcsóvákat látva, amint cikcakkban kapaszkodtak az ég felé. Már hajnalodott, mikor a legmagasabb szirtekhez értünk. Lovaink már rég elmaradoztak mögöttünk. A herceg maréknyi válogatott vadászcsapatával belépett az örök jég országába. Egyszer csak feltűnt egy barlang bejárata. - Megállni! Majd én, egyedül! - kiáltott a herceg.

A vadászok csoportba verődtek. A herceg, gyorsforralójának mindkét kanócát fölcsavarva, belépett a barlangba. Néhány lépésnyi távolságból követtem. De nem volt fegyverre szükség. A látvány, mely szemünk elé tárult, erős lelket kívánt, nem fegyveres kezet. A barlang közepén ott térdelt a kisasszonyka, átölelve a hókusok vezérét, s keblére szorította arcát. De minő változás ment végbe e királyi hóemberen! A hatalmas, tömör hótömb, mely oly csúnyán elbánt velünk a tisztáson, olvadozott a szűz forró ölelésétől. Csupán a szeme volt ugyanaz, tompán csillogó, szenes és gyöngéd - s az orra a két szeme közt, a hosszú, formás, pirosló répa. Ránéztem a hercegre. A gyorsan fellobbanó tüdőgyulladás orvosi gondozást igényelt. De a kisasszony különben sem akart a várban feküdni, ezt makacsul hajtogatta önkívületében, egy lázálomban vergődő betegnél szokatlan következetességgel. Meglátogattam, már jóval később, a kórházban, az alföldön. Ez már a lassú lábadozás időszaka volt. Bájosan, félig fekvő helyzetben pihent, s közvetlenül és szívélyesen üdvözölt. - Nem szép dolog ennyi ideig megfeledkezni egy betegről! kiáltott fel tréfásan. - Már azt hittem, örökre megszökött! - Nem akartam zavarni egyéb látogatóit - válaszoltam. - Hogyhogy? Nem tudta, hogy nem jár ide hozzám senki? Tekintetem a hatalmas vörös rózsacsokorra esett, ott állt egy vázában, az ágya mellett; oly pompázatos volt, hogy csakis valami rendkívüli lény küldhette. - Megölte őt... - mondottam halkan. - De... a bácsikámról nem hallott? – kérdezte percnyi hallgatás után. - Állítólag otthagyta a várat. Nem tudok róla semmit... Olvad minden - tettem hozzá, hogy megtörjem a csendet. - Majdnem minden... - helyesbítettem, a rózsákra nézve.

Gyorsabban köszöntem el, mint eredetileg szándékomban volt. A herceg csakugyan elhagyta várát. Senki sem tudott róla semmiféle felvilágosítást adni. Csakhamar szétszóródott a kompánia is. Az elhagyatott, magára maradt Sasfészek omladozik, kikezdte a romlás. Üres termeiben a szél süvít. Csak egy ember lakik benne: Johann. De ritkán jár le a völgybe, s a környékbeli hegyilakók nem nagyon igyekeznek találkozni vele - kitérnek az útjából, ha néha megpillantják, amint egyedül bolyong az erdőben. Kerényi Grácia fordítása

AZ ÁLLOMÁSON Kimentem bricskán P. állomásra, Teodor bácsi elé; azt ígérte, az esti vonattal érkezik. P. több mint harmincversztányira van tőlünk - erdős, sík vidéken át vezetett az út, csak itt-ott szakította meg egy-egy hatalmas irtás a fák sűrű rendjét. A mi kormányzóságunk nem tartozik azok közé, melyeknek báját és termékenységét verseikben dicsőítik a népi poéták - szépsége nehezebben hozzáférhető, szinte megbúvik a meddő, fanyar iszaprétegek alatt, elrejtezik a vadon rengetegben, ahol a könnyű haszon, a jóllakott élet hívének nincs mit keresnie. Sajátságos körülmény: tán a nap se jár szívesen ott, ahol a föld nem tükrözi hálásan a képét, vagy a szelek és az éghajlat marsrutája így van már elrendezve - annyi bizonyos, hogy legtöbbször nyers, darabos az időjárás mifelénk, egyhangúan borús, gyakori az apró szemű, szakadatlanul szemerkélő kis eső. Tehát éppen ilyen, kormányzóságunkra oly jellemző időben érkeztem meg késő este P. állomásra; már messziről megláttam lámpásainak sárga fényét. Az állomás eléggé kicsiny, mindössze egyetlen épület: lent van a pénztár meg a büfé, az emeleten az állomásfőnök lakása. Pokrócot dobtam a lovak hátára, megabrakoltattam őket, aztán kimentem a peronra, hogy a vonat, illetve Teodor bácsi érkezését várjam. Az eső csak szemerkélt szüntelen; a lámpások szinte könnyeztek a nedvességben, s valami szívszorító búbánatot árasztottak - tán a körülöttünk honoló, néma csendből fakadt e mélabú, de az is lehet, hogy abból, ami általában benne van életünkben, s megérteni nem tudjuk. Vártam, nyakig beburkolózva bekecsembe, míg abból az irányból, ahonnan a bácsikámnak érkeznie kellett, végre feltűnt egy vörös szikrakéve meg egy rózsás páragomoly; a vonat

lihegve, nagyokat fújtatva begördült P. állomásra, és megállt. A vagonokhoz szaladtam; jó néhány pillanatba telt, míg csodálkozva, majd növekvő rémülettel rádöbbentem, hogy hihetetlenül üres és kihalt valamennyi. Rendszerint ki szokott szállni néhány helybeli polgár meg környékbeli paraszt is P. állomáson - azok az utasok pedig, kik távoli fővárosok felé igyekeznek szerencsét próbálni, fölvillantják sápadt arcukat az ablakokban, hogy álmosan és közömbösen bár, de mégiscsak vessenek egy pillantást állomásunkra. Ám most, ahogy fülkéről fülkére végigfutottam a vonat mellett, csak sötét, vak ablakokat láttam mindenütt, embernek nyoma sem volt. Nincs szomorúbb látvány, mint ha kivilágítatlan, néptelen vonat robog át kormányzóságunkon, melyet fentebb leírtam. Egyébként alig hat vagonból állt a vonat, nem tartott hát sokáig, míg a végéhez értem. Az utolsó fülkéből egy gyertya méla fénye villant felém. Megörültem, hogy végre emberi lényre akadok; fölugrottam a lépcsőre, s benéztem az ablak üvegén. Két férfi ült egymással szemben. Mindkettőnek sűrűn nőtt, őszes haj keretezte a fejét, s ugyanilyen szőrzet borította arcukat és állukat is; kezük térdükön nyugodott, szenderegni látszottak. Egyikük zsandáregyenruhában volt, szuronyos puska támaszkodott a vállához. Az ablak alatti asztalkára erősített gyertya öreges, reszkető fénnyel tárta e képet szemem elé. Az ajtót kinyitván, megköszörültem a torkom; mikor fölemelték fejüket, megkérdeztem, hogy utazásuk folyamán nem láttak-e egy tekintélyes testalkatú, fekete zekés, fityegős óraláncú, filcköpenyes honpolgárt, vagyis Teodor bácsit. Mindketten a fejüket rázták, s a mundéros, oly rekedt hangon, ami már suttogásnak is beillett, közölte hogy ez a vonat bizonyára nem azonos azzal az utasszállító vonattal, mely épp ebben az időpontban szokott P. állomásra érkezni, s melyre én várok. Kissé zavartan, de udvariasan megköszöntem a

felvilágosítást, majd lassan végigballagtam a peronon továbbra se volt sehol egyetlen élő lélek -, bizonytalan lépteimet ismét a váróterem felé irányítva. Közben a mozdony szuszogása elcsendesedett; ez kétségtelenül arra vallott, hogy a vonat nem indul azonnal tovább. Nem tehettem okosabbat, mint hogy még egy ideig elidőzzem P. állomáson, míg az igazi vonat, melyet Teodor bácsi jelzett, meg nem érkezik. Úgy vélekedtem, hogy erre a célra a legalkalmasabb hely - mind természeténél, mind az illetékes hatóságok előírásánál fogva - a már fentebb említett büfé, ahol az állomásfőnök felesége szerény fizetségért megvendégelte az utasokat kívánságuk szerint: teával, főtt virslivel, sőt szeszes italokkal is. Így hát asztalhoz ültem, s épp felkészültem a szükséges várakozásra, mikor ama két férfi tűnt fel az ajtóban. Ám nem lépték át a küszöböt, mint azok az emberek, akiknek következő cselekedete eleve kiszámítható, hanem megállva, oly különös tekintettel szögezték rám a szemüket, mintha atyjuk és anyjuk volnék. Igaz, hogy rajtam kívül nem láthattak az étteremben senkit, sőt úgy tetszett - bár észrevételem bizonyára furcsa, valóban csak szánakozó mosolyra méltó -, mintha az épület falain kívül se lenne sehol senki, az egész nagy, ugyancsak népes kormányzóságban. Tudni való, hogy természetemnél fogva érzékeny vagyok mindenre, ami a körülöttem lévő világból indul ki, s engem érint. Épp ezért, ha olyan jelenséggel kerülök szembe, mely a szokásostól eltér, s ezáltal lényemet kétszer oly érzékenyen érinti, egész énem arra törekszik, hogy minél gyorsabban meghatározza, ismertté tegye, megfossza a különösség látszatától, mely óhatatlanul kínos töprengést és zavart kelt az enyémhez hasonló lelkekben. Így hát e feszült pillanat minél gyorsabb föloldására törekedvén - s a két utas még mindig ott állt, s merőn nézett rám -, azt a módot választottam, mely által

a lehető legegyszerűbben szabadulhatok e helyzetből: megkérdeztem, nem akarnának-e asztalomhoz ülni, s társaságukkal megtisztelni. Mindketten szemmel látható örömmel kaptak ajánlatomon. Hogy pedig ne tartsam vissza sokáig az ügy természetes folyását - mily hívságos s önmagunk ellen való a tiltakozás ama dolgokkal szemben, melyek a természet rendje szerint egymásból következnek -, rendeltem egy üveg kisüstit. Mint már mondottam, vendégeim egyidőseknek látszottak, már javakorabelieknek. Egyformán sárgás volt az arcbőrük, s szemükből ama távoli fáradtság és fásultság tükröződött, mely az igen hosszú utazások folyamán lép a kezdeti izgalom és a tájak iránti érdeklődés helyébe. Öltözetük, bár más-más rendbéliségre vallott, egyformán nyűtt és elhanyagolt; éppoly siralmas az egyiké, mint a másiké. Mondhatni, két testvér, nem születésük, hanem sorsuk közössége folytán, mely hasonlóvá tette őket. - Üzleti út, rokonlátogatás vagy egészségügyi kirándulás? kérdeztem udvariasan, mikor már együtt ültünk hárman. A zsandár szinte alázatos, kérdő tekintetet vetett útitársára. Az meg csak rábólintott, a fa egyik göbét szemlélve az asztal lapjában. - Hogy is mondjam? - felelte a zsandár. - Voltaképpen szolgálati ügy. Én parancsvégrehajtóként utazom, ő pedig bírósági ítélettel. Kínos zavaromban - hogy is lehettem ilyen ügyetlen, hogy nem találtam ki: egy elítélttel és kísérőjével van dolgom? megpróbáltam helyreütni a csorbát, s hadarni kezdtem: - Vannak téves ítéletek is. Nem a bírák rosszakaratából tettem hozzá, hogy most meg a zsandárt ne sértsem meg. - De félrevezetők lehetnek a bűnjelek, vagy a tanúk eszelnek ki Isten tudja, mit, s igazságként adják elő. - Itt nem lehet szó tévedésről - szólt szigorúan a zsandár, s a

társa is fölélénkült; helyeslően bólintott, majd mesélni kezdett: - Ön is be fogja látni, ha megismeri az ügyet. Hát úgy kezdődött, mint hogyha rendben lett volna minden. Egyik este ott üldögélek egyedül a szobámban, s azon gondolkozom, hogy a mi szeretett vezérünk milyen jóságos, bölcs atyuskája mindnyájunknak. S örvendezek rajta, hogy úgy gondolkozom, ahogy gondolkozni kell. S ezen gondolkoztam jó néhány pillanatig, és csak azután kezdődött a szerencsétlenség. A fejemben kezdődött, mondom, a fejemben! Fölemelte kezét, s megdörzsölte homlokát, mint ahogy a beteg tapogatja sebét, s maga is csodálkozik rajta. - Mikor már jó ideig így gondolkoztam, s tudják, milyen nehéz dolog folyton ugyanarra gondolni, elfáradtam, s mintha valami átrendeződött volna a fejemben, elkezdtem ugyanarról gondolkozni, csakhogy másfelől nézve. „Milyen jó - gondoltam -, hogy itt üldögélek magamban, és éppen így gondolkozom, és nem másként. Mert hiszen - s most erősen tessék figyelni - azt is gondolhatnám, hogy nem úgy gondolkozom, ahogy gondolkozom, hanem épp ellenkezőleg, hogy a mi jóságos atyuskánk - Isten ments - púpos, vagy van valami a jellemében, amitől nem is jóságos atyuskánk. Csak üldögélek, s keblem dagad az örömtől, ahogy arra gondolok, hogy nem úgy gondolkozom, ahogy olyasvalaki gondolkozik, aki nem olyan, mint én, hanem a haza ellensége." No és akkor - épp alkonyodott - félelem fogott el, ahogy arra gondoltam, hogy - Isten ne adja - olyasvalamit gondolhatnék, amit nem gondolok, vagy hogy szabatosabban fogalmazzam meg a dolgot, amiről azt gondolom, hogy milyen jó, helyes és kellemes, hogy épp nem azt gondolom. Mert hiszen, gondolják csak meg, uraim, az ember feje olyan, hogy magától gondolkozik, és akkor, mint mondottam, egész testemben megremegtem, mert megértettem, hogy a gondolat szinte önmagában létezik.

Pillanatnyi szünetet tartott; mind a ketten - én meg a zsandár (bár ő bizonyára nem először hallotta a történetet) feszülten figyeltünk, mozdulni se mertünk. Körülöttünk mélységes csend borult az egész kormányzóságra. - Közben a nap már rég lement, s akkor én, szerencsétlen, megértettem, hogy kevélységemben fölfuvalkodván, míg törvényhű örömöt merítettem ama gondolatból, hogy nem úgy gondolkozom, ahogy a törvényellenesen gondolkozók, a haza ellenségei gondolkoznak, ezáltal mégis egy pillanatig úgy gondolkoztam, ahogy az ellenség gondolkozna. Megborzadtam... Ismétlem, egyedül voltam, de fölkaptam a sapkámat, és kiszaladtam a folyópartra. De rút vétkem itt is csak hízott, növekedett tovább. Mert ahogy elgondolkoztam azon, amit épp az előbb elmondottam önöknek, még egyszer sorba vettem valamennyi átkozott gondolatomat, újra meg újra fölidéztem őket, s kétségbeesetten láttam, hogy valami pokoli ármány folytán a mi atyuskánk újra meg újra púposan jelenik meg előttem, s olyasmivel a jellemében, ami által nem lehet a mi jóságos atyuskánk. Világos, hogy ha már így történt, önként kellett volna jelentkeznem a helybeli parancsnoknál, mindent bevallani, s kérni a méltó büntetést. Föltétlenül így cselekedett volna a mindnyájunk által ismert gimnazista, Piotrus, kinek a szobra ott áll városunkban, s az iskolás gyerekek kívülről tudják a róla szóló olvasmányokat. De kiderült, hogy gyarló vagyok és gyenge, s ahelyett, hogy megtettem volna, ami a kötelességem, csak azon törtem a fejem, hogyan titkoljam el az egész dolgot. S épp akkor jött az idézés, hogy jelenjek meg a garnizonban a parancsnok színe előtt. Az idézés önmagában véve persze nem volt meglepő, mert a parancsnok időről időre el szokott beszélgetni mindegyikünkkel erről-arról, érdeklődött az egészségünk meg a szomszédok felől, s magam is jártam már előzetesen kétszer

vagy háromszor a parancsnoknál. Csak épp az a bökkenő, hogy most már nem volt tiszta a lelkiismeretem. S bár nem látszott valószínűnek, de valószínűtlennek sem, majdnem biztos voltam benne, hogy a hatóságunk már tudja, mit gondoltam. A parancsnok most is, mint mindig, az egészségemről kérdezősködött, meg a szomszédaimról, Maria varrónőről és Mikolaj nyugdíjasról, s én felelgettem, ahogy tudtam, bár lelkem összezsugorodott a félelemtől, olyannyira, hogy végül akkorka volt csak, mint egy újszülött házinyúl. Elbeszélgettünk mindenféléről, míg végül a parancsnok, ki épp a hatalmas Arckép alatt ült, hirtelen-váratlan megkérdezte: - No és maga mit gondol? És ekkor megpillantottam az ablakon át, hogy Józek vízhordó, aki minden kétséget kizáróan púpos, ott tolja a kétkerekű hordóját. Lehetett véletlen, de az is lehet, hogy a parancsnok rendezte így a dolgot, szembesítés végett. Beismertem bűnömet. Mindnyájan fellélegeztünk, mintha az elbeszélés vége, bármily szomorú is, jobb lenne a bizonytalanságnál. Nyomban tele is töltöttük újból poharunkat. Az elítélt pedig, félretéve az italt, befejezte a történetet: Kaptam is húsz évet, az N.-beli északi bányákban kell letöltenem, s éppen oda tartunk az itt jelen levő Antoni zsandárral. Azt a helységet említette, melynek neve rettegéssel tölti el mindazokat, akik áthágják a törvényt meg a rendeleteket. Valami mégis szöget ütött a fejembe, megkérdeztem hát: - Hogyhogy, uraim? Hisz ez a vonat, amin utaznak, épp utazásuk célpontjával ellenkező irányba tart. A zsandár és a fogoly sóhajtottak. - Ez megint más lapra tartozik - mondta a zsandár. - Épp ma tizenöt éve, hogy vonatunk, melynek számát a rabszállítási parancsba beírták, különféle okok folytán nem ért még el

rendeltetési helyére. - Miféle okok folytán? - kiáltottam fel. - Voltaképpen ezek az okok is országunk hatalmáról s nagyságáról tanúskodnak - válaszolta szigorúan, magasba emelve mutatóujját. Erről soha nem szabad megfeledkeznünk. Leissza magát a mozdonyvezető, majd ellopnak egy darab sínt, s a vonat csak megy, megy... S néha, ha valahol el van zárva a pálya három hónapra vagy akár fél évre is, hej, akkor érzi csak az ember, hogyan ölel át és szorít szívére mindnyájunkat ami örökszép, hőn szeretett anyácskánk... hej! S a zsandár dúdolni kezdett egy nosztalgiával s ismeretlennel teli, lassú-vad nótát. De félbehagyta, s fájó szívvel jegyezte meg (s ez még szomorúbb, szinte bensőséges közelségbe hozta őt hozzám): - Csak ne lenne olyan nehéz mentolos pasztillát kapni a büfékben! Tíz évvel ezelőtt még egészen tiszta volt a hangom. De ez a folytonos huzat meg az őszi zúzmara... - Gyorsan múlik az idő - mondottam vigasztalón. - Magam is emlékszem rá, hogy valaha ilyen kicsi voltam, ni, s ma már választási jogom van, meg egyre ritkuló hajam. Ekkor megszólalt a peronon a csengő, háromszor egymás után, s azután lassan, szorgosan pöfögni kezdett a mozdony. Asztaltársaim fölemelték fejüket, mintha egy távoli, hatalmas, csak általuk ismert hívás szállna feléjük a légen át. - Itt az idő - szólt a zsandár. - Itt... - visszhangozta a társa. Szótlanul búcsúztunk, háromszor átölelve egymást, őseink szokása szerint. Mikor kimentem a peronra, a vaskerekek zakatolása s a mozdony füttye már a távolba veszett. Esik, vagy köd szitál, a lámpások könnyeznek, mint azelőtt, mindenütt néma csend. Gondoltam: el kell látnom a lovakat, s ideje hazatérnem. Vagy tán mégis, mindennek ellenére, várnom kellett volna

még Teodor bácsira? Kerényi Grácia fordítása

TÁBOROZÁS BŰNÜGYI ELBESZÉLÉS Úgy éreztem: veszély fenyeget, örökös rettegésben éltem. Féltem az emberektől. Annyira vágyódtam a biztonságérzet után, hogy a menedékhely gondolata lassanként rögeszmémmé vált. Szabad ember létemre nem örvendeztem kellőképpen e kiváltságomnak. Mit is várhattam az emberektől, akik utamba akadtak? Mind sorra rám kényszerítették jelenlétüket, de valódi szándékaikat nem árulták el. Ez csak növelte nyugtalanságomat. Görcsös belső remegéssel készültem minden újabb találkozásra. Amikor például megálltam egy kisebb téren, s láttam, hogy messziről közeledik hozzám valaki, arca már üdvözlő mosolyra rándul, keze kinyúlik felém - egy szempillantásra felvillant bennem a kétségbeesett remény, hátha visszafordul, s magamra hagy. Mégis mindig sor került a találkozásra, a közösségre, az alkalmazkodásra, s a veszedelem sötét felhője emelkedett fölénk, bármily kegyes is volt aznap az időjárás. Elutazni valahova, a pusztaságba? De hiszen az még rosszabb. Nem. A magányba vonulni, csak azért, hogy naphosszat lessem, nem bukkan-e fel valamilyen ember az úton? Mindenfelől veszély leselkedett rám, s végül elviselhetetlenné vált. Vettem egy sátrat, meg mindenféle felszerelést, ami a táborozáshoz föltétlenül szükséges, s a rendőrkapitányságra siettem. Az őrszoba sarkában, nem messze a korláttól, mely előtt éjjel-nappal őrködött az ügyeletes őrmester, tábort ütöttem. A levegő fülledt volt itt. A porfogó kenőccsel és

mocsokkal vastagon borított padló kellemetlen szagot árasztott. Az ablak egy tűzfalra nézett; ezért még nappal is félhomály uralkodott a szobában, éjjel pedig egy fájdalmas fényű, csupasz villanykörte minden repedést és foltot láthatóvá tett a barna falakon. Az őrszobát kettéválasztó kerítés lécei közt az őrmester örökösen poros csizmáját láttam, a bal csizmasarka kopottabb volt, mint a jobb. De biztonságban éreztem magam, békességben, oltalom alatt - először életemben. Az utcán, még a kapitányság közelében is, sőt még a lépcsőn is, bárki meglophat, arcul üthet, elgáncsolhat. Mi haszna, ha rendőrt hívok, sőt, ha a rendőr meg is jelenik nyomban, s elfogja a támadót? Itt végre megpihenhettem. Önmagam lehettem. Embereket kísértek be az őrszobára, olyanokat, akiknek puszta látása is a félelem görcsös rohamát idézné fel bennem, ha másutt találkoznék velük. Tolvajokat, részegeket, duzzadó izmú verekedőket. Itt nem féltem tőlük, hisz fogva voltak, sőt mi több: csakhamar valami sajátságos öröm forrásává váltak számomra. Például éjszaka, ahogy elnéztem őket, hogyan várják a padon ülve, mikor kerül az ő kihallgatásukra sor, nemegyszer kiolvastam a szemükből, micsoda fájdalmat okoz nekik az én takaros kis táborom látványa. Minő érzések tükröződtek az elvadult, a gonosztettek és a mértéktelenség bélyegétől elrútított arcokon, amint színes plédjeimre, csillogó kis fazekaimra, plasztikbögréimre néztek, erre a hordozható kis háztartásra, melyből az egészség, derű, a tiszta és higiénikus életmód levegője áradt! Gyűlölet, mohó bírvágy, az ártalmatlanná tett brutális pusztító erő kínja. Órák hosszat elnéztem őket, fortélyosan felfújt matracomon, az államig felhúzott, tiszta fehér paplanhuzat alatt. Gonosz káröröm csírázott ki bennem - a mesterséges, hivatalos hatalom által oltalmazott gyenge ember szadizmusa.

Odáig fajult a dolog, hogy csalódást éreztem, ha a rendőröknek néha nem akadt tennivalójuk. Felélénkülve vártam minden szombatról vasárnapra virradó éjszakát. Ilyenkor zsúfolásig megtelt a helyiség, s én teát forráztam turista módszerrel, lyukacsos alumínium tojásban, közvetlenül e durva szenvedélyektől űzött férfiak lába előtt, kiket az éjszaka viharos hullámai ide vetettek ki valahonnan, az őrszoba meghitt falain kívül acsarkodó város mocsaras örvényéből. Hiszen gonosztevők voltak mind. Egyszer épp egy ilyen éjszakán különösen riasztó külsejű részeget kísértek be. Széles majomvállak, mélyen ülő szemek az alacsony, benőtt hajú homlok alatt. Az imént ölt meg egy embert. - Ártatlan vagyok - jelentette ki rögtön a kihallgatás elején. - Igen? - kérdezte az őrmester. - Akkor talán megmondaná nekünk, hogy ki ölte meg? - Ő! - felelte a gonosztevő, s rám mutatott. - Ő! Idétlen vádaskodás, nyilvánvaló ostobaság. Föltételezem, hogy a rendőrök is átlátnak rajta. Épp egy dzsemes konzervet nyitottam ki, amikor kivezették a szobából. Istenem, hova jutnánk, ha minden gyilkosnak hinne az ember! - Ő volt az, ő! - kiabált cellájából a gonosztevő. - Kimegyek a szükségemet végezni, mindjárt visszajövök jelentettem be az őrmesternek. Meglapultam a folyosón. Megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy senki sem őrzi a kaput. Otthagytam gondosan berendezett kis táboromat, s kereket oldottam. Elmenekültem a sötétségbe, a nedves szélben imbolygó utcai lámpák közé. Kerényi Grácia fordítása

HOGYAN HARCOLTAM Mikor reggel lementem tejért, észrevettem, hogy a házunk előtt, az utcán, barikád áll. Nemrég emelhették, mert négykor, mikor fölkeltem, még nem volt ott. - Micsoda meglepetés - mondtam magamban. Legjobb lesz, ha egyáltalán vissza se fekszem az ágyba. A barikád, ahogy az lenni szokott, a legváltozatosabb tárgyakból épült. Középpontját egy hatalmasi akácfa szekrény alkotta, melyet egy ív páncéllemez borított. A paradicsomok, melyek a szekrény tetején érlelődtek, szanaszét gurultak. Mikor odaértem, a harci építmény megszilárdításán fáradozó emberek épp veszekedtek. - Az ördögbe is! - kiáltott fel egy magas, napbarnította férfi, aki vezetőjüknek látszott. - Válaszolj végre határozottan: akarsz meghalni az ügyért, vagy sem?! Az apró kis emberke, akihez szólt, hosszú puskájára; támaszkodva állt, s egy gyufával piszkálta a fogát - szemmel láthatólag időt akart nyerni. - Ha nem akarsz, nem kényszerít rá senki! - kiáltotta a magas. - Ahogy veted ágyad, úgy aluszod álmod! - Meghalhatok - egyezett bele a kicsi békítő hangon. - Hova álljak? A parancsnok kijelölte a helyét. Hirtelen megirigyeltem. Mindig is lázadoztam a szürkeség, a kilátástalan élet mindennapos ritmusa ellen: minden reggel lemenni tejért, aztán hazatérni, félretenni aludttejnek, no meg kimosni a lábast... Harcolni akartam. Különben is, épp nem volt állásom. - Szeretnék harcolni - fordultam a parancsnokhoz. Életre-halálra - tettem hozzá jelentőségteljesen. A parancsnok végigmért tekintetével. - Értelmiségi? - kérdezte röviden.

- Igenis. De nem mondhatni, hogy sokat olvasnék mentegetőztem. - Szükségünk van értelmiségiekre - vágta el a szót a parancsnok. - Feküdjön le ide - mutatott helyet a barikádon. Lőni nem tud, viszont a feje eléggé kemény ahhoz, hogy a pribékek golyói erejüket vesztve megakadjanak benne. Ne féljen, nem használnak sok puskaport. A puskaporukat ellopják a szállítóik meg a tisztjeik. A lábasa is jól jön. Teljesítettem a parancsot. Lefeküdtem a kijelölt helyen, a barikád hosszában. Jobbomon a szekrény ajtaja meredezett, lábam egy kitömött medvét érintett. Gyönyörűnek ígérkezett a nap. A barikádon még mindig nagy volt a sürgés-forgás. Megelégedéssel töltött el, hogy már kiszabták a feladatomat, s most kedvemre szemlélhettem bajtársaimat, figyelhettem a szomszédos bérházakat. Jobbra a második emeleten az egyik ablakba fehér zászlót tűzött valaki. A parancsnok által kiküldött őrszem azzal a hírrel tért vissza, hogy a fehér zászlót egy színvak akasztotta ki. Nyomozást indítottak. A nap egyre magasabbra emelkedett. A kapu elé kijött a házmesterünk. Odahívtam halk szisszentéssel. Gondterhelt, komoly arccal közeledett. Föl akartam küldeni, hogy hozza le a kispárnámat, a szekrény sarka ugyanis egyre erősebben nyomta a fejemet. Az utolsó percben mégis meggondoltam magam: féltem a parancsnokságtól, hátha rossz szemmel nézik az ilyesmit. Ezért csak megkérdeztem, hogyan vélekedik minderről. - Elsőrendű - válaszolta a házmester óvatosan. S kis idő múlva hozzátette: - Ki fogja majd mindezt eltakarítani ?... Egy zöldséges kocsi közeledett: a belváros felé tartott, a piacra. Láttam, hogy a parancsnok néhány percig beszélget a kocsissal. A kocsis nyomban ráállott, csakhamar hatalmas krumplis, káposztás, sárgarépás és karalábés kosarak

erősítették barikádunkat. Magasabb lett tőlük egy jó fél könyékkel. Alig birkóztak meg a harcosok a zöldségek elhelyezésével, kisebb menet bukkant fel a sarkon. Az óvoda jött, élén az óvónővel. Minden gyermek babát, mackót vagy fakacsát hozott. Fölálltak két sorban, s megszámlálták magukat. Aztán az óvónő tisztelgett, s jelentette a parancsnoknak, hogy az óvoda is szeretne hozzájárulni az ellenség visszaszorításához, ezért fölajánlja játékáit a barikád megerősítésére. A parancsnok átvette a jelentést, majd elvonult az óvodások frontja előtt, megkérdezte, gyakorolták-e már a gyermekszurony-harcot. Azután elmasírozott az osztag, nagyokat dobbantva apró lábaival. A mackókkal és babákkal a jobb szárnyat erősítették meg. - Csak próbálkozzanak - szólt hozzám egy ön hadfi, fenyegetően mozgatva bajszát. Az ellenségre gondolt. - Álljon már föl, és segítsen odébb tolni ezt a szekrényt. A szekrény nehezebb volt, mint gondoltam. Mikor elvégeztük a munkát, a hadfi cigarettát sodort, s engem is megkínált. De el kellett oltanunk, mert épp pergamenek érkeztek a levéltárból és a történeti múzeumból, s csakhamar könyvek is a Tudományos Akadémiáról. Mindez úgy megszilárdította a balszárnyat, hogy bevehetetlennek látszott. Bármely pillanatban jöhetett az ellenség. Még nem volt tíz óra, s barikádunk már elérte az első emeletet. Percenként érkeztek az újabb építőanyagszállítmányok. Nagyszerű előretolt bástyát építettünk az ellenség felőli oldalra a közeli kórházból szerzett matracokból. Most már szinte teljes kényelemben feküdtem, s egyre tágasabb kilátás tárult szemem elé. A parancsnok nagyon elégedettnek látszott. Következő szemleútja során megállt mellettem. - Rendben - állapította meg, szemügyre véve elhelyezkedésemet. - Ezek a barbárok még képesek lőni magára.

- Csirkefogók - válaszoltam teljes meggyőződéssel. - Latrok - tette hozzá a parancsnok, s éreztem, hogyan önt el a fegyverbarátság forró hulláma. - Nem is várhatunk tőlük mást. Elment, hogy teljesítse kötelességét, s olyan büszkeség töltötte el szívemet, hogy a kispárna gondolatát, mint hozzám méltatlant, végképp elvetettem. Egyébként a kórházi matracok se voltak éppen rosszak. Barikádunk egyre változatosabb látványt nyújtott. A rokkantak egyesülete elküldte művégtagjait. A középpontban helyezték el őket, s szorosan a grízes zsákok köré illesztve ugyancsak felemelően hatottak. Hanyatt feküdtem, s fölnéztem az égre. Egy idő óta nem volt kivel beszélgetnem, a vén hadfi ugyanis, a legénység egy részével, elment ágyneműt rekvirálni. A hatalmas halom mindenféleség, melyre egyre büszkébbek voltunk, csakhamar magasabb lett egy paplan- és dunyhatöltéssel. Az én szakaszomra azonban varrógépek jutottak, s - be kellett vallanom magamban - szúrták az oldalamat irgalmatlanul. Ám a hadászati szükségszerűséggel magyaráztam a dolgot. „Tegyük fel - bizonygattam magamnak -, hogy az ellenség épp az én szakaszomon támad. Arra számít, hogy ágyneművel találja magát szemben. S íme, nem ágynemű állja útját, hanem varrógépek. Milyen kavarodás támad a tábornokok közt! S következésképpen micsoda vereség!" A legfrissebb hírek szerint az ellenség délfele volt várható. Nem unatkoztam, állomáshelyemről ugyanis - tudni való, hogy mindig a csúcsponton feküdtem - beláttam a harmadik emeleti lakásokba. A növekvő hőség miatt tárva voltak az ablakok. Már minden helyiségből hiányzott valami. A tizenhatosban például, az ereszcsatorna melletti ablakban, két félkezű ember sakkozott. Ráadásul a földön fekve játszottak; rég kihordták már az összes bútorukat a barikádunkra. Az egyik sakkozó, nyilván az ellenség titkos szövetségese, kiöltötte rám a nyelvét.

Jelentettem a vén hadfinak, az nyomban kiküldött egy őrszemet. A sakktáblát feldobták a barikád tetejére, s jóleső elégtétellel néztem, hogy a félkezűek, más foglalatosság híján, legyeket fogdosnak, bújócskáznak vagy híres embert próbálnak játszani kínjukban. Mily tágas látvány tárult immáron szemem elé! Előttem az utca, a végében kis zöld terecske, padocskákkal - onnan vártuk az ellenséget. Jobbra és bal ereszcsatornák, s bennük - ó, mily felemelő érzése korlátlan szabadságnak! - cseréptörmeléket, iszapot pillantott meg szemem; sőt még döglött verebet is. Távolabb háztetők, kémények meg antennák, szélkakasok fura, forgó bádogalkotmányai, s még távolabb templomtornyok hegye. Ha hátranéztem, magam mögé, a hatalmas, meredek építményre, szorgos hangyabolyban gyönyörködhettem: a honpolgárok vég nélküli sora hordta, szállította, cipelte, tolta és gurította barikádra mindazt, amije csak volt: lámpákat, körhinta-alkatrészeket, vasat, kartondobozt és fénymázt, befőttesüvegeket, szalagokat, fényképeket, fehérneműt és gramofonlemezeket. A szívem csak úgy repesett látványtól, s szinte kívántam, hogy jöjjön már az ellenség, jöjjön és semmisüljön meg a hatalmas barikád előtt. Néha ugyan az is eszembe ötlött, hogy esetleg nem is jön egyáltalán, de nem mertem hangosan kimondani, hogy defetizmusomért meg ne büntessenek. Talán az éhség támasztott bennem efféle kételyeket, mely eleinte bátortalanul, később azonban egyre hevesebben gyötört. Több ízben próbáltam kiszámítani, hol lehet a tejeslábasom e pillanatban. Megvigasztalt a gondolat, hogy a parancsnok tervei szerint bizony oda került, ahol legcélravezetőbben teljesíti erődítési feladatát, mindvégig. A délutáni nap, a szakadatlan, bár távoli lárma lentről, mögöttem - minthogy előretolt őrhelyen feküdtem -, s bizonyos testi gyengeség volt az oka, hogy időről időre elszenderedtem. Félálomban azt hittem, hogy már meg is volt a csata, s láttam a

lábasomat, amint ott áll a sorban, s a harcban való részvételéért és vitézségéért érdemrenddel tüntetik ki - ott csillog a rendjel kék zománcú domborulatán. Azután megint másképp láttam: kis gáztűzhelyemen, s benne a tej fehér foltja - lassan melegedő, illatos tejecske. Hirtelen fájdalomra ébredtem: az orromon vagy fülemen koppant valami. Fölpattantam, mert azt hittem: az ellenség - de csak a félkezűek lövöldöztek rám borsót egy üvegcsövön át. A vén hadfi nem volt a közelben, s különben is vigaszt csöpögtetett belém a meggyőződés, hogy még a rosszindulatból és bosszúvágyból rám hajított borsószemek is erősítik barikádunkat a maguk módján. Nagyon kívántam már, hogy jöjjön végre az az ellenség, legkésőbb tizenhét óráig, vagy legföljebb tizenhét harmincig. Közben kiderült, hogy miért volt a szekrény olyan nehéz. Fölfedeztek benne egy öregembert: azért bújt el, mert nem akart a barikád építésében részt venni. Mentegetőzött, hogy már három háborút végigcsinált, és nagyon fájnak a lábai. Már égett a testem az egészségtelen napozástól, hisz egész nap sültem. Ekkor vita ütötte meg fülemet: egy hosszú flintás ember handabandázott mögöttem. - Igazán nem értem! - kiáltotta izgatottan. - Azt ígérte, hogy meghalhatok az ügyért. Most már legfőbb ideje, nézzen csak az órára! Ezt nevezik megbízhatóságnak? Feleljen végre! Fülelni kezdtem. - Türelem - csillapította a vén hadfi. - Nem lehet mindent olyan hirtelen. Nézzen csak rám. Öreg hadfi vagyok, s még nekem se sikerült eddig. Különben is, nem én tehetek róla, hanem az ellenség. - Az engem nem érdekel - makacskodott a flintás, mint valami önfejű, rakoncátlan gyerek. Odalépett hozzájuk a parancsnok. - Mi történik itt? - kérdezte élesen. - Nekem sem hisz? Szavamat adom, hogy jönni fog az ellenség, még ha magamnak

kellene is megostromolnom a barikádot. Fegyverbe! - Ha szavát adja, akkor jó - dörmögte az elégedetlenkedő. A vén hadfi odajött hozzám. - Fáj a fejem - szólt rosszkedvűen. - Nem látta valahol a fejfájás elleni port? - A fejfájás elleni porok a varrógépek táján vannak - jutott eszembe. - Valahol a második emeletnél, a betonkeverő gépek alatt. A barikád mögött már alig-alig volt mozgás. Csak néha hoztak valami ritkább tárgyat, amit eddig megvetettek: rézkarcokat, múmiákat, kékítőt... Megszomjaztam. Közeledett az este. A város sötétségre volt ítélve. A villanykörték, ha jól emlékszem, valahol az építmény kellős közepén erősítették a barikádot. Már egészen sötét volt, mikor megpróbáltam óvatosan lefelé ereszkedni. Kéz- és lábujjaimmal segítetten magamnak, kiálló pontokat, fogódzókat tapogattam ki. Egyszer csak szembe találtam magam a vén hadfival, aki egy betonkeverőgép-réteg és egy varrógép közé beékelődve piszkált-matatott. Szótlanul szálltam lejjebb. A parancsnokot is láttam: épp kalapot keresett magának. Sokáig kutattam. Gázolva, ugrálva, kúszva. Néha bemásztam a barikád mélyére, az anyagába, ott, ahol a rétegek nem tapadtak eléggé szorosan egymáshoz; alkotóelemei közt tekeregtem, majd meg újból ide-oda szökdelve a külső kiugrókon, ízlésem, tapintásom szaglásom segítségével iparkodtam megkülönböztetni a porcelánt a bakelittól, a lent a gyapjútól, a fűzvessző a nádtól, a rezet a vastól. Ezer- meg ezerféle felületet és illatot, állagot és formát hagytam magam mögött, míg végül a felkelő hold fényében elém villant az ismerős kék zománc. Kirántottam. Előbb halk koppanás hallatszott valahol a mélyben, aztán

sziszegő nesz, mint amikor egy töltésről patakokban omlik-szóródik le a homok. Emlékszem, hogy tejeslábasomat magasba emelve, lélekszakadva menekültem egy kicsiny mellékutcába. Mögöttem dőlt lefelé a barikád. Kerényi Grácia fordítása

MON GÉNÉRAL Hideg volt; a park hólepte fasoraiban nem találkoztam egy árva lélekkel sem. Talán az időpont sem volt épp sétára alkalmas. Erősen fagyott, tél derekán jártunk. Bár csak nemrég múlt dél, már a közelben bujkált a est. Az én szellemem azonban messze kalandozott, a verőfényes Hellász napsütötte tájain; mondhatni születésem óta rajongtam a görögök derűs, távoli honáért, s tanulmányaim és foglalkozásom még szilárdabb alapokra helyezték e kedvtelésemet az idők folyamán. A fákkal szegélyezett főúton közeledtem a pavilonhoz, mely nyáron zsibongástól, kacagástól, a zenekar játékától hangos, most azonban kietlen, elhagyott. A gömbölyű tetőt jón oszlopok tartják. Fölmentem a dobogóra, s mélabús pillantást vetettem a park távoli sűrűjébe. Ekkor a kopár cserjék, gallyak és ágak szövedékén át hirtelen valami villódzás tűnt a szemembe: valami eléggé gyorsan föl-alá mozgott. Csakhamar megállapítottam, hogy egy katona korcsolyázik magányosan a tőlem nem messze fehérlő, vastag jégréteggel borított tavon. A látvány némi ösztönös ellenérzést keltett bennem: természettől fogva mizantróp vagyok, törékeny és magányos elmélkedésre hajlamos embernek tartom magam, s ezért mindenféle egészséges szórakozás - különösen ha a friss levegőn folyik kellemetlenül érint. Hát még ha katonáról van szó, vagyis olyasvalakiről, aki amúgy is eleve az erő és az egészség megtestesítője. De csakhamar leküzdöttem önkéntelen ellenérzésemet, s megmagyaráztam magamnak, hogy mi sem természetesebb, mint egy katona a jégpályán – és nem volna értelme, hogy ez megzavarja gondolataimat, így hát nyugodtan folytattam kedvelt elmélkedésemet Démoszthenész erős akaratáról, aki úgy küzdötte le beszédhibáját, hogy kavicsot tett

a szájüregébe. Az önnevelés és természetkorrigálás ilyen csodálatos lehetőségeinek buzdító példája most is, mint már annyiszor, új reménységet öntött belém: kellő erőfeszítéssel én is csakhamar más emberré formálhatom magam. De sajnos épp ekkor vettem észre - mert a korcsolyázó a cserjék azsúros spanyolfala mögött ide-oda kacskaringózva, épp közelebb került hozzám -, hogy a katona nem közönséges mundért hord, hanem tiszti egyenruhát. Ez az észlelet ismét megingatta épp megszilárdult lelki egyensúlyomat, s ettől még idegesebb lettem, hiszen semmi okom rá, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítsak ennek a körülménynek - márminthogy a korcsolyázó alak nem közkatona, hanem tiszt. Annál is inkább, mert én nem ismerem el a mesterséges hierarchiát. Némi fáradsággal sikerült visszatérnem az ókorba, ezúttal azonban nem Démoszthenész, hanem Héraklész nagyszerű cselekedeteinek csodálatába merültem. Az a könnyedség, amivel ez a mitológiai hős legyőzte példának okáért a lernai hidrát, ámulattal és bizalommal töltött el: hisz nyilvánvalóan bizonyítja, hogy csak merni kell - s valaha én is képes leszek legyőzni minden nehézséget. De közben valamelyik látóidegem alighanem akaratomtól függetlenül működött, mert néhány pillanat múlva azt az észrevételt továbbította tudatomig, hogy nem afféle egyszerű tiszt az illető, hanem magas rangú, valószínűleg vezérkari törzstiszt. - Na és ha vezérkari - vontam vállat. - Hát aztán? A vezérkariaknak még több mozgásra van szükségük, hisz naphosszat a térképek fölött görnyednek, hadászati terveket készítenek. Ugyan mi különös van abban, hogy szeretnek korcsolyázni? Ám ujjaim közben kabátom gombjait tapogatták, s miután kiderült, hogy egy be van gombolva, és kettő hiányzik, csupán a sálamat igazítottam meg. Senki nem volt a közelemben, de akkora a felsőbb hatóságok tekintélye, hogy még a sivatagban is lehengerlően hat - bár szellemem szabad

szárnyalása ismét visszaszállt az ókorba. Talán még túlságosan is távoli ókorba: ugyanis a Minotaurosz példájához folyamodtam, az életerő démoni tartalékaival rendelkező bikaember mítoszához. Elmélkedésem néhány rövid pillanat alatt ismét reménységet csöpögtetett a szívembe... de hiába, már nem siklott simán tovább gondolataim fonala, mert figyelmemet egyre inkább lekötötte a korcsolyázó katonatiszt. „Szépen korcsolyázik" - állapítottam meg, szemmel kísérve a vállrojtos alakot, hogyan cikázik könnyedén ide-oda, hol itt, hol ott villantva fel színeit a holt gallyak arabeszkjei közt. Alighogy ezt végiggondoltam, egyszerre tompa csattanás hallatszott, s az eddig mozgékony figura hirtelen eltűnt, mintha elnyelte volna a föld. Nem volt töprengésre idő. Otthagytam a pavilont, és lefutottam - árkon-bokron át - a tóhoz; s épp a legjobbkor, mert láthattam, hogyan áll ki két aranypaszományos mundérba bújtatott kar a lékből, s hogyan kapaszkodnak az ujjak - egyiken arany pecsétgyűrű - a jégpáncél szélébe. Körülnéztem. Sehol senki, egyetlen teremtett lélek se akadt a kékbe hajló parkban. Minden bizonnyal csak én menthetem meg, senki más; és kötelességen is. Meg kell jegyeznem, hogy nem vagyok a tettek embere, másképp szólva: nem szívesen kerülök az események középpontjába, s most is azt kívántam: bárcsak felbukkanna egy harmadik személy, s az húzná ki szerencsétlent a jég alól; én pedig foghatnám például, még szívesen is fognám a merev lábát vagy effélét. De sajnos nem remélhettem, hogy bárki is felbukkan, vállalja a feladatot, s ezért felettébb mérges voltam. Az meg ott nem akarja elengedni magát, mindegyre kapaszkodik a lék szegélyébe, s buborékokat ereget föl a mélyből bámulatos mennyiségben: egymás után pukkannak szét, rejtélyes bugyborékolással. Rángatni kezdtem a vezérkari korcsolyázót, előbb a karpaszományánál, aztán a pofaszakállánál, végül a

vállrojtjánál fogva, s amikor már ott feküdt a tükörsima felületen, a tejjel kevert ólom színét idéző kora esti ég felé fordítva arcát, csupán akkor fogtam fel az esemény nagy horderejét. Az előttem fekvő generális nem volt más, mint maga a Főkormányzó őfőméltósága, saját személyében. Úgy látszik, kedve szottyant inkognitóban korcsolyázni, s ez a mozgási és kikapcsolódási szükséglete kis híján az életébe került. Sajnos nem alkalmazhattam nála másféle légzést, csupán mesterségeset. Azért említem sajnálattal ezt a körülményt, mert köztudomású, hogy őfőméltósága a dolgok természetes rendjének volt a híve, s mindig mindenből csak valódit használt. Most hát, míg ütemesen hol a magasba húztam, hol leengedtem mindkét karját, olyan illetlennek éreztem tevékenységemet, mintha például mesterséges, művi úton előállított mézzel kínáltam volna egyenesen a kasból csöpögtetett, valódi méz helyett. Ezért hát, alighogy kinyitotta a szemét, levettem kalapomat, és vigyázzállásba vágtam magam előtte. Őfőméltósága kicsavarta szakállából és bajuszából a vizet, felült, és zsebéből noteszt húzott elő. - Soha nem felejtem el, hogy megmentette az életemet mondta. - Fölírom a nevét és a címét. Van valami kívánsága? Hogy megy a sora? - Nem könnyű az élet - vallottam meg. - Különösen az emberek közötti kapcsolatokkal van baj. Az emberek barátságtalanok egymáshoz. Én a saját lehetőségeimhez mérten iparkodom magasabb szintre emelkedni, különféle ókori példák szem előtt tartásával. Önmagam tökéletesítésén munkálkodom. De a többiek? Elvárhatja-e az ember mindenkitől az antikvitás ismeretét? - Vagyis mit akar? - kérdezte a generális. - Meg kellene nevelni az embereket - mondtam erre én. Különben egymás nyakára másznak. Nézzük például az én

életemet. Magányosnak érzem magam, elveszettnek és gyámoltalannak. Sehol semmi támasz, semmi segítség. Az ember egy kis pártfogásra, oltalomra, támogatásra vágyik... Akkor az én egyéniségem is kibontakozhatna, s eloszlana az emberektől való félelmem. Mert így mi mindennek van kitéve az ember? Kimegy az utcára, vagy akár csak a lépcsőházba, és soha nem tudhatja, nem törlik-e képen – bocsánat a triviális kifejezésért, Főméltóságú uram. S ez képletesen is érvényes. Az egyén gyenge, s a felsőbbrendűségben keres támaszt. - Mindent följegyeztem, amit mondott - jelentette ki a Főméltóságú úr, és csakugyan, buzgón jegyzett a nedves noteszba. Azután lecsatolta a korcsolyáját, vállára vetette, kezet nyújtott nekem, s elindult palotája felé. Én sem időztem tovább a parkban, visszatértem a városba. Mint már említettem, valahányszor meg akartam szilárdítani lelkierőmet, fel akartam vérteződni a kétségekkel és saját gyengeségemmel szemben, hogy ne rettenjek vissza semmiféle veszedelemtől, az emberek közt uralkodó anarchiától, a művészet világában próbáltam meglelni a hőn áhított rendet. Most azonban az a tudat, hogy Őfőméltósága közvetlen oltalma alatt állok, sokkal több erőt adott, mint a leggyönyörűbb műalkotások. Egyéni gyámoltalanságra, gyarlóságra és tökéletlenségre kárhoztatott, parányi személyem fogyatékos létlehetőségeit most egy magasrendű szervezet hatalma egészítette ki. „Egyén plusz őfőméltósága - gondoltam magamban -, az már valami..." Míg Őfőméltósága be nem lépett az életembe, egyensúlyom másik fő bástyája - az ókor mellett - a biliárd volt. Most nem annyira belső szükségletből – hisz Őfőméltósága immáron mellettem állott -, mint inkább megszokásból, ennek a napnak hátralevő részét is egy kocsmában, a biliárdasztalnál töltöttem. S mint mindig, észre se vettem, s máris késő este lett. Ez azért

kellemetlen körülmény, mert annak a bérháznak a kapuját, ahol szobát béreltem, egy különösen durva természetű házmester nyitogatta, egy barátságtalan, mogorva tuskó, aki orcátlanul megkövetelte a busás borravalót, s közben legorombította a lakókat. Legjobban pedig azokat utálta, akik későn tértek haza, s fölverték álmából. Kénytelen-kelletlen minthogy egyre csípősebb lett a fagy -, figyelmemet csak azért is a Periklész-kori Athénra összpontosítva, közeledtem a végzetes kapuhoz, s remegve, szívszorongva rántottam meg kétszer egymás után a csengő fogantyúját. Fölsivított a ház mélyén a csengő, s utána az ismerős, nehézkes csoszogás és szitkozódás zaja közeledett felém. De amint megcsikordult a kapu, s feltűnt a hatalmas, fehér gatyás alak a küszöbön, egy elegáns törzskari segédtiszt bukkant elő az éjből, s nagy lendülettel háromszor képen törölte a fickót; majd tiszteletteljesen szalutált nekem, és elnyelte a sötétség. A megdöbbent házmester alázatosan esdekelt, ne tagadjam meg tőle a kegyet, és méltóztassak befáradni. Eleget tettem kérésének. Fent, a szobámban, végigvágódtam ágyamon, s iparkodtam rendbe szedni élményeimet. Őfőméltósága megtartotta szavát. Igen, kétségtelen: mai találkozásom a házmesterrel végre nem volt kimondatlan szavakkal terhes. Egymáshoz való viszonyunk a törzskari segédtiszt által csodás tisztasággal kristályosodott ki. Elhatároztam, hogy még ezen az estén a lehető legnagyobb mértékben gyümölcsöztetem Őfőméltósága kegyelmét, s haladéktalanul továbbfejlesztem egyéniségemet. A generális ily hamar megnyilvánuló háládatosságának ugyanis az volt számomra a legfőbb haszna, hogy ezen az estén épen hoztam át egyéniségemet a ház küszöbén, nem csorbította a zavar és a megaláztatás, amit a brutális házmestertől a mai napig minden alkalommal el kellett szenvednem. Most tehát

kitűnő eshetőség nyílt rá, hogy végre sértetlenül maradt egyéniségemet továbbfejlesszem. Nyomban neki akartam látni, de már késő volt, s akaratom ellenére elnyomott az álom. Elalvás előtt még eszembe jutott, hogy egy szál segédtiszttel valahogy olyan ügyetlen, tapintatlan az egész, az lenne az igazi, ha két segédtiszt kerülne szembe egymással, s míg ők összeverekednek, a házmester kinyitja a kaput, és én besétálok. Természetesen úgy lenne jó, ha ebben az esetben a házmester segédtisztje lenne a gyengébb, s ő húzná a rövidebbet. Hajnaltájt riadtam fel; kibújtam az ágyból, és kimentem, hogy eleget tegyek természetes szükségletemnek. Félálomban nem fogtam föl rögtön, hogy kilépve szobám ajtaján, mezítelen lábammal két hadnagyra taposok, akik a lábtörlőn szundikálnak. Nyomban fölpattantak, illedelmesen tisztelegtek, s bocsánatot kértek, majd megkérdezték: kit verjenek meg. - Tudom is én... - válaszoltam elgondolkozva. - Nyolc óra tájt fog jönni a tejes. Talán őt? Az igazat megvallva, vele szemben is kisebbségi érzéseim vannak. Följön a negyedik emeletre, hogy fölhozza nekem a tejet, s azt gyanítom, nem szívesen teszi. Meg is kérdeztem egyszer: „Jó magasan lakom, mi? Jó sok lépcső, biztosan kifullad, mi?" De ő csak hallgat és bólogat, nem vall színt, titokzatosságba burkolódzik. Talán őt? - Lehet. Nekünk mindegy - válaszolták udvariasan a daliák, az én oltalmazó sólymaim. Még visszafeküdtem egy kicsit, de elaludni már nem tudtam. Minduntalan az volt az érzésem, hogy már hallom a tejes lépteit a lépcsőn. Forgolódtam jobbra-balra, végül fölkeltem, és nadrágot húztam. - Megint - mondtam a hadnagyoknak: ők nem küldtek már vissza. - Úgy látszik, valamit ehettem tegnap... - s rájuk kacsintottam, mintha tréfálnék, vagy mi. - Kérem, kérem - mondták, s előzékenyen utat nyitottak. A folyosóról gyorsan befordultam a lépcsőházba, és leszaladtam. Már nyitva volt a kapu; a házmester ott állt, s

kinézett az utcára. A legszívesebben visszahúzódtam volna, de mégse húzódtam vissza. Ám ő sem fordult meg, én meg csak álltam a háta mögött, s ez így tartott egy ideig. - No, mi újság? - szólaltam meg végül, de sajnos a kelleténél halkabban és nem eléggé nyomatékosan; így hát észrevettem, hogy kibomlott a cipőfűzőm, és lehajoltam, hogy megkössem, de ő épp akkor fordult meg, és meglátott engem, ezért nem kötöttem meg, hanem hanyag mozdulattal nekitámaszkodtam a kapufélfának, s kinéztem az utcára. - Ha jönne a tejes, kérem, mondja meg neki, hogy ma nem kell tej... és... - s hirtelen fölordítottam: - Megértette?! - s ekkor, nem tudni, miért, ha már fölordítottam, roppant indulatba jöttem, és fölemeltem a karomat, hogy teljes erőmből fültövön vágjam a házmestert, aki nyugodtan állt ott, de az utolsó pillanatban mégis inkább úgy tettem, mintha a gallérom mögé, a nyakamba hullott volna valami, s karlendületem vakaródzásba ment át. Vakaródzva nyargaltam föl ismét az emeletre, s kétségbeesetten zárkóztam be az illemhelyre, szívem hevesen vert. Mert most már nem is a házmesterről volt szó, hanem a tejesről. Kimondhatatlanul ragaszkodtam reggeli tejecskémhez, de még csak nem is ez bántott. A tejes iránti gyűlölet elemi erővel tört rám. Fejemben eszményi terv született. A tejesnek nem a tejjel kell feljönnie, hogy meg ne verjék, hanem tej nélkül kell feljönnie, hogy azért verjék meg, mert meghagytam, hogy ne jöjjön föl tejjel vagy tej nélkül, különben megverik. S elsősorban a vakaródzásomért kell megverni. Azonkívül attól is féltem, hogy a hadnagyok megsejtenek valamit. Kifulladva értem le; a házmester most is ott állt, éppúgy, mint előbb, és kinézett az utcára. - Itt volt? - kérdeztem színlelt közönnyel. - Nem volt itt - válaszolta a házmester, olyan egyszerűen, hogy megtántorodtam.

- Ha jönne, hagyja itt a tejet, és jöjjön föl. - Tessék? - fűztem hozzá, mert azt hittem, hogy a házmester mondott valamit, mielőtt mondott volna valamit. De mivel egyáltalán nem mondott semmit, néhány karlendítés és guggolás után (meg akartam állapítani, milyen benyomást tesz a házmesterre, hogy csupán egy kis testgyakorlat végett szaladtam le újból) fölrohantam a lépcsőn. A hadnagyok az ajtóban álltak, a lépcsőházra szegezve tekintetüket, feszesen és figyelmesen. - Én vagyok az! - kiáltottam már messziről, a biztonság okáért. Iparkodtam ruganyos léptekkel, kecsesen elmenni mellettük, hogy értésükre adjam: az ő emberük vagyok. S ekkor hirtelen rémület szorította össze szívemet: eszembe villant, hogy megsejthetnek valamit, hogy nem kerülheti el figyelmüket, mennyi kifulladtam. El akartam oszlatni gyanakvásukat, egyúttal megnyerni rokonszenvüket tréfás közvetlenségemmel, bizalmaskodni akartam, közéjük keveredni, összeszűrni velük a levet... mindez egyetlen pillanat műve volt: - Fogalmuk sincs róla - röhentettem el magam - hogy kifullad az ember, mire... hehe!... izé... no, tudják, uraim! Párnámba rejtettem szégyenpírban égő arcomat. Hisz ez az ő stílusuk akart lenni - hajtogattam magamban -, a katonák közt szokásos szabadszájúság, hát akkor miért nem nevettek? Meg se nyikkant egyik sem. Várták a tejest. Én is vártam. Nyolc óra körül csakugyan jött valaki fölfelé a lépcsőn. „Mindjárt megverik" - gondoltam megkönnyebbülten. De nem történt semmi. Csend, szűnni nem akaró csend. Végül már nem bírtam uralkodni magamon. Halkan kinyitottam az ajtót, és kinéztem. - Nem volt itt - jelentették engedelmesen. - Valamilyen alak jött ugyan, ide-oda ténfergett, azután megfordult és lement; de nem volt nála tej.

- Köszönöm. Biztosan jönni fog - hazudtam, és visszahátráltam az ágyhoz. Leültem a szélére, és tompán bámultam a falra. Egész bonyolult tervem, mely annyi lelki kínomba került - hogy a lépcsőn föl-le szaladgálásról ne is beszéljek -, romba dőlt, egy egyszerű tejes miatt! - Tehát nem érek semmit - hajtogattam magamban. - Egy több emeletes intellektuális építmény leomlik egy perc alatt az olyan közönséges valóság érintésétől, mint amilyen egy tejes. Sikerült büntetlenül elmennie, egyszerűen, természetesen! Vereség, leégés, posvány. Becsapott, túljárt az eszemen! - kiáltottam. Megalázottnak, alsóbbrendűnek éreztem magam. Dél körül végre gyűjtöttem annyi lelkierőt, hogy elhagyjam lakásomat. -Bemegyek a városba, hogy kibontakoztassam egyéniségemet - közöltem a hadnagyokkal. - Önök szíveskedjenek tovább is várni rá. Néha megesik, hogy délután jön, sőt, ha épp nem erre visz az útja, akár este. A nap hátralevő részét a reggeli vereségek szorgos elfelejtésével töltöttem. Estére határozottan megjavult a közérzetem. „Üsse kő! - gondoltam. - Ami volt, elmúlt. Viszont ma éjszaka megint becsöngetünk a kapun. Én és a segédtiszt." Bekövetkező megtisztulásom gondolata jókedvre derített. Szándékosan halogattam a hazatérést. Minél később csöngetek be, annál jobban fog átkozni a házmester, annál teljesebb, zaftosabb lesz az én esti megváltódásom. Csak akkor indultam haza, amikor már az utolsó vendégek is elszállingóztak a biliárdszobából. Útközben meg-megálltam, hogy kellőképpen kiélvezzek minden finom kis árnyalatot, s egyre jobb hangulatban közeledtem házunkhoz. A kapu be volt zárva, utca üres, holdfényben úszó. Mosolyogva dörzsöltem meg a kezem, s szinte borzongató gyönyörűséggel húztam meg a csengőt. Felhangzottak az ismerős, nehézkes léptek.

Türelmetlenségemben egyik lábamról a másikra álltam. Megcsikordult a retesz. A kapuban feltűnik a hatalmas, fehér gatyás alak - s ugyanabban a pillanatban előbukkant a ház sarka mögül egy elegáns vezérkari segédtiszt, s hatalmas lendülettel háromszor pofon vágott. Még magamhoz se tértem ámulatomból, máris bezárult mögöttem a kapu, s a lépcsőházban találtam magam, melyet csak a földre állított kézilámpás fénye világított meg; a lámpás mellett a házmester lábikrája villogott szürkésfehéren, akár a Parthenón-templom márványoszlopa. Néhány pillanatig hallgattam, azután megpróbáltam bátortalanul rálépni az első lépcsőfokra. A házmester nem mozdult, tehát elindulhatok a lépcsőn, s fölmehetek a szobámba. - Ma mentem-mendegéltem a parkon át - szólalt meg hirtelen, szinte éneklősen. - És... Tudod-e, cicuskám, mi történt? Őfőméltósága, a mi kegyelmes Főkormányzó urunk... e szavaknál előrelépett a faltól, s megállt előttem szál egyenesen, vigyázzállásban - korcsolyázás közben majdnem belefulladt a tóba, s akkor én megmentettem. „Már megint?" - gondoltam, hangosan pedig így szóltam: - Értem, az emberek közt uralkodó anarchia, a támasz és a lelkierő hiánya... - Eh, nem - válaszolta a házmester. - Elsősorban lakókról meséltem neki. Őkegyelmessége mindent föl jegyzett. - Ahá. Mon général - csúszott ki váratlanul a számon. - No, akkor én már megyek. A házmester ismét hanyagul nekitámaszkodott a falnak. - Menj csak, cicuskám, menj. Már várnak rád odafent. Ugyanazok, akik reggel. Megálltam, de csak egy pillanatra. Azután görcsösen megmarkoltam a lépcső korlátját, s lehunyt szemmel, lassú léptekkel elindultam fölfelé, minden lelkierőmet arra

összpontosítva, hogy hinni tudjak Orpheusz kalandjában. Kerényi Grácia fordítása

A KÖVÉR, AKI NEVETETT Az ember, aki szembejött velem, már messziről rendkívül kövérnek látszott. Mellénye ki volt gombolva vastag mellén, gallérja kigombolva hájas nyakán, nadrágja is kigombolva óriási pocakján. Hatalmas könyökének hajlatán, alsó és felső karjának hústömegei közt kosárka lógott, bizonyára vásárlás céljából, olyan áruk számára, melyekre a háztartásban s legfőképpen a konyha tartásához szükség van. De nem ez volt a meglepő, hanem egész testét megremegtető, harsogó nevetése. A kövér elment mellettem, anélkül hogy figyelemre méltatott volna - teljesen átadta magát a zengő kacagásnak. Testének minden kis halma és völgye ugrált - s olyan volt ez a test, mint egy hatalmas birodalom, mely nem ismeri pontosan saját határait. Gyors léptekkel távolodott - nevetéséről ítélve, a piac felé. Én pedig továbbmentem a csinos kis fasorban. Két felől kertes házikók és villák árasztottak kellemes hangulatot lakóikra és a járókelőkre. Vegyük még hozzá a déli verőfényt és a májusi zöldet - s megkapjuk a nap képét és illatát. Ekkor ismét dörgő nevetés ütötte meg fülemet, s két rendkívül kövér emberre esett pillantásom: tarka festékfoltos kék darócruha volt rajtuk, s ugyanolyan sapka - az egyik a házikó utca felőli drótkerítését festette zöldre. A kerítést belülről sűrű élősövény fedte, s mögüle harsány kacagás és kertészolló-csattogás hallatszott. A kövér mázolók ecsetjükkel hadonásztak, s közben gurultak a nevetéstől - s minden nevetésükre hasonló kacaj felelt a túloldalról. Megálltam, és a félig nyitott kerti ajtón át benéztem. Barátságos, nagy villát pillantottam meg; inkább kövér volt, mint magas, falai gondtalan pasztellszínekre festve, ablakbélései fénylettek a friss fehér máztól. A tiszta üvegek mögött függönyök és virágok. A

piros tetőn csillogó, ezüstös bádogkakas is meglehetősen kövérnek látszott, majdhogynem gömbölyűnek. Az élő sövény mögött három hústorony állt; kordbársony nadrágjuk kínlódva szorult vastag derekukra, nadrágtartójuk pattanásig feszült. A gallyakat nyesték, de nagyon kellett vigyázniok az ujjaikra, mert rázkódva nevettek, mint az eszeveszettek. „Különös ház - gondoltam. - Vajon lakik-e benne még valaki, s ha igen, az is ugyanilyen kövér-e vajon? És miért nevetnek mind?" Annyira fúrta oldalamat a kíváncsiság, hogy kihasználva a hájasok vidám és szorgos óvatlanságát - bár nem szeretek tolakodni -, besurrantam a kertbe. - Megpróbálok benézni a hátsó ajtón - mondtam magamban. - Ha észrevesznek, úgy teszek, mintha én lennék a tejes. Bár el voltam rá készülve, mégis, mikor már a ház sarkához közeledtem s újabb hahotázást hallottam, elégedettséggel vegyes félelem fogott el. Óvatosan kinéztem a sarok mögül. Hatalmas kert tárult elém, de nem volt benne zöldség, csak virág, éspedig rózsa; nem emlékszem, hogy valaha életemben láttam volna egy helyütt ennyi rózsatövet. Húsz-harminc lépésnyire tőlem négy hájgombóc hengerelte a salakos kis fasort - be voltak fogva egy kertészhenger elé, mint a régimódi négyes fogatokba a lovak. Színes ruhájukban, kockás ingükben még kövérebbnek látszottak. Minthogy most már érzékenyebb volt a fülem a nevetéssel kapcsolatos dolgokra, világosan meg tudtam különböztetni az első mély hangú „hu-hu-hu"-ját a második őszinte „ha-ha-ha"-jától, a harmadik szkeptikus, intellektualizált „he-he-he"-jétől. Azt is megállapítottam, hogy éppúgy, mint a kerítésnél meg az élő sövénynél foglalatoskodók, nem egyénileg nevetnek, egymástól függetlenül, hanem szinte egyetértésben, valamin, amiről csak ők tudnak. Semmit nem szóltak, csak időről időre felkacagtak, s ha csak ránézett egyikük a másikra, mintha valamire célozna,

máris elemi erővel tört ki belőlük a jókedv. A kitörések közti szünetekben szuszogva, apró léptekkel húzták a hengert a kert mélye felé. Fölhasználtam egy ilyen pillanatot, s belopództam a sötét előszobába. Két ajtó nyílt innen, az egyik jobbra, a másik szemben. A szemben lévő mögül nagy kopogás, darálás, kaparás, zúgás, bugyborékolás és hahotázás hallatszott. Benéztem a kulcslyukon. Egy nagy fehér konyhában öt rengő hájú szakács sürgölődött buzgón, s közben dülöngéltek a nevetéstől. Körülöttük ragyogott, csillogott minden: a csempék, az alumínium fazekak, a kifényesített sárgaréz edények és az ezüst evőeszközök. Belöktem a jobb oldali ajtót: hosszú folyosó vezetett a lakás belsejébe. Mikor becsuktam az ajtót magam mögött, nem hallottam már nevetést, se egyéb lármát: csend borult rám hirtelen. A fényesre kefélt parkett sötéten ragyogott. Kétoldalt rengeteg ajtó nyílt, jobb is, meg balra is. Némelyik ki volt tárva, úgyhogy benézhettem a hájasok szobáiba: mindenütt széles díványok, párnák, kerevetek, pamlagok és szófák. Így érkeztem a folyosó végére. Az utolsó ajtó előtt egy nagy kutya feküdt; kövér volt, túlságosan kövér ahhoz, hogy bármi iránt is érdeklődnék. Ráadásul úgy tetszett, hogy egy bizonyos, sajátos kutyaásítással ásít: úgy húzza szét a száját, mintha ő is nevetne. Kinyitottam az utolsó ajtót. A szoba ablakát vastag függöny takarta, de a délutáni nap átvilágított a négyszögletes, narancssárga-vörös csíkos vásznakon. Egy mély karosszékben (bőrhuzatok illata töltötte be a hűvös, félhomályos szobát) egy inas, sovány ember ült. Arca hosszúkás volt, aszott, vékony, igazi agárarc. Előtte egy asztalkán földgömb állt. „Tehát csak tizennyolcan vannak - gondoltam megkönnyebbülten. - A kutyával, a szélkakassal és a földgömbbel együtt tizennyolc kövér."

A sovány ember szótlanul nézett rám a szomorú szemével. - Min nevetnek annyira? - kérdeztem. A sovány elfordította tekintetét. Hosszú, vékony, csontos ujjával meglökte a földgömböt; az könnyedén, lassan megfordult a tengelye körül. - Hogy min? - szólalt meg végül. - Hát rajtam! Kerényi Grácia fordítása

SAKK Felhős, borús nap volt. Engem nem zavart, de találkoztam egy barátommal, aki ugyancsak búslakodott emiatt. - Kezdek reumás lenni, sajnos. Ezzel még csak nem is törődnék. Nagyobb baj, hogy nemrég megfáztam. Épp az hiányzik, hogy megázzak ma. Egyelőre még csak kezdődő influenza: a csontjaim fájnak. De mi lel aztán? Senki nem láthatja előre, nem lesznek-e veszélyes szövődményei. Azt válaszoltam, hogy hiszen egyáltalán nem kell megáznia. Elég, ha tető alatt várja be az eső elmúltát. Tetőnk, hál' istennek, van bőven. - Könnyen beszélsz, neked nincsenek kötelességeid a szabadban. De én dolgozom, akár esik, akár süt, s éppenséggel kint, a szabad ég alatt. Élni kell. Megkérdeztem, hol dolgozik jelenleg. Régóta ismerjük egymást: valaha együtt statisztáltunk a színházban. Bizonytalan volt a foglalkozásunk, mindig a körülményektől függött: voltunk szállítók, kísérők, félőrök, büntetésleülők, tizennegyedikek az asztalnál, pillanatnyi vigasztalók, ideiglenes világfiak és hivatásos vendégek. Megmagyarázta, hogy most aránylag könnyű munkát talált, s ha nem lenne a természete olyan érzékeny a hőmérséklet-ingadozásokra, nagyjából meg is lenne elégedve vele. - Tudod, mi az az élő sakk? Ugyanaz, mint a rendes, csakhogy nem kis asztali sakktáblán játsszák, hanem nagy, szabad térfelületen. Apró, élettelen figurák helyett a sakkfigurák jelmezébe öltözött emberekkel. A játékosok természetesen egy-egy emelvényen foglalnak helyet, a sakktábla két szemközti oldalán, hogy az egész felületet áttekinthessék. Szabadtéri játékok és mulatságok keretében

szoktak élő sakkot rendezni, minthogy igen csábító látványosság. A közönség szívesen nézi az efféle mérkőzést. Hány ember kibicelhet kényelmesen a sakkozóknak a kis asztali tábla mellett? Három, legföljebb öt, s közben még zavarják is a játékosokat. Az élő sakkot viszont tetszés szerinti tömeg nézheti, s a sakkozók, tőlük elkülönítve, zavartalanul elmélkedhetnek a győzelem lehetőségein. Vegyük még hozzá a színes jelmezek varázsát, s megértjük, miért oly vonzó látvány az élő sakk. Zárt klubokban is rendeznek élő sakkot, ha van megfelelő terepük hozzá. A terepfeltételeken kívül természetesen személyzetre is szükség van. Tizenhat ember a fehér oldalra, tizenhat a feketére, néhány tartalékba (hisz emberek vagyunk), s megfelelő jelmezkészlet. Az önkéntesek nem válnak be. Kíváncsiságuk, mely jelentkezésre ösztönözte őket, alig tíz-tizenöt perc alatt elmúlik. Hamar elfáradnak, türelmetlenkednek, aztán bármi ürüggyel (családtag halála, ki nem kapcsolt vasaló odahaza, állítólagos fejfájás) kiszállnak, s elrontják az egész, nemegyszer érdekesen alakuló játszmát. Ezért bérfigurákat kell fölfogadni. Csupán azoknál nem kell az érdeklődés megszűntétől félni, akiket kezdettől fogva nem érdekel a dolog, s épp ezért egyenletesen, belső törések és szárnyalások nélkül vesznek részt mindvégig a játékban. Díjazásért dolgoznak, s mint szakemberek, biztosítják a figuráktól megkívánt, kellő színvonalat. Viszonylag könnyű a munka, vagyis elviselhetősége különféle, változó körülményektől függ. Nyáron, napos időben, egészen kellemes, hacsak nem kap valaki könnyen napszúrást. Ősszel, a hosszú esőzések időszakában, náthát és búskomorságot idézhet elő. A legrosszabb télen. Vannak olyan játszmák, mikor a hófúvás miatt nem látni két mezőnynél messzebbre, s nagyon kell vigyázni, hogy ne a sajátját üsse ki az ember az ellenfél helyett.

Most azonban nyár volt, csak borús nyár. - Nem panaszkodnék - fejezte be a barátom elbeszélését -, ha nem lenne olyan felhős az ég, s olyan érzékeny a mandulám. Ha ma nem megyek munkába, kidobhatnak. Futár vagyok. Sok igyekezettel, a kollégák irigykedése közepette értem el ezt a rangot. Nagyon kérlek, helyettesíts; csak ma! Holnapra talán kiderül az idő. Átadom az egész napidíjamat. A futárokat jobban fizetik, mert többet szaladgálnak. Különben valamennyi tisztnek jobban fizetnek, rangjuk szerint. Nyár végére talán király is lehetnék! - Nem tehetem - válaszoltam. - Mindig rettentő rosszul érzem magam, ha nagyobb tömeg néz. Már akkor, a színházban is voltak nehézségeim, emlékszel? A bámuló tömeg mindig szégyenkezést ébreszt bennem, s ez érthető rekompenzációképpen túlságos nyílt és őszinte viselkedésre késztet. Azonkívül azt képzelem ilyenkor, hogy ha már azért jöttek el, hogy lássanak engem, tisztességtelen dolog lenne, ha ne mutatnék meg nekik mindent. Ezért dobtak ki a színházból is, amikor a premieren a felém fordított rengeteg tekintet hatására megmutattam a közönségnek furunkulusomat. S épp te mondtad, hogy az élő sakk egyúttal nagyszerű látványosság is. - Ó, efelől nyugodt lehetsz - biztatott a barátom. - Ebben az esetben nincs látványosságról szó. Két öregúrnak dolgozom, akiknek az orvos azt ajánlotta, hogy mozogjanak sokat a friss levegőn. Ezért abbahagyták a házi sakkozást, s áttértek az élőre. Magánjáték, a személyzeten kívül nem találkozol senkivel, egyetlen kibic sincs. Fontolóra vettem a dolgot. Utóvégre úgyse volt aznap más munkám. Szívességet teszek a barátomnak, s közben még keresek is - nincs rá semmi ok, hogy visszautasítsam a kínálkozó lehetőséget.

- Jól van - állottam rá -, de vajon el tudom-e látni feladatomat? - Az egészen egyszerű, s a legszükségesebb útmutatásokat megkapod a lótól. A fehér oldalon vagyok, egymás mellett állunk a balszárnyon. Mint szomszédok, mindig váltunk egymással néhány szót, mielőtt kibontakozik a játék, s elválasztanak bennünket. - No, akkor megyek is! - Menj. Én hazamegyek, és lefekszem. Elbúcsúztunk. A játék az udvaron folyt, melyet kerengők vettek körül kétemeletnyi magasságban. Egy ódon kastély belső udvara volt. Átmentem a kapun, mely előcsarnoknak, sőt szinte alagútnak is beillett. Az ég szürke négyszöge fedte e hatalmas doboz belsejét; olyannyira tágas volt, hogy az aljára rajzolt sakktábla rendkívüli nagysága nem tett rám különösebb hatást. A falakon itt-ott függőleges tavakat alkotott a vadszőlő; a kerengők egy része e szabálytalan alakú sötétzöld foltokba olvadt. Talán ezért merült smaragdszín félhomályba az egész udvar - s e félhomály sűrűsége a felhők és ködök vonulása szerint váltakozott. A közepén ott sürgölődtek a figurák - különösen kicsinyeknek látszottak, ami azért lepett meg, mert megszoktuk, hogy zárt helyiségekben a távlatok hiánya miatt meglehetősen nagynak látjuk az alakokat. Itt azonban, bár zárt helyiségben voltam, egyúttal szabad ég alatt is, s az építészet szerencsés egységbe foglalta a tág teret a zártsággal. Pedig egynémelyik figura csakugyan természetfölötti méreteket öltött jelmezében. Az élő gyalogok csöppet sem különböztek egy átlagos ember nagyságától és termetétől, ám a futárok, bástyák, lovak óriásiak voltak. Csupán a fantasztikus építmények alól kilátszó, különféle kopott cipőkbe bújtatott lábuk volt természetes. Följebb sörényes lónyakak, vicsorító lópofák, csempe nagyságú fogakkal, lőréses bástyák, szigorú,

mértani mintájú párkányzattal, s csipkézett tányérgalléros futárok. Önkéntelenül is elbátortalanodva torpantam meg a térség szélén, melyen át kellett kelnem; most valósággal meghittnek és otthonosnak éreztem a sötét kapualjat, mely kellemetlen készséggel verte vissza a leghalkabb neszt is. Észre se vettem, mikor állt meg mögöttem a fekete bástya. - Nem szabad - jelentette ki egy hang a belsejéből. Közelről láthattam a fehér festékkel meghúzott vízszintes hosszú és függőleges rövid vonalakat, melyek a téglák közeit mímelték. Ösztönösen fölnéztem a csipkés párkányzatra, bár tudtam, hogy a beszélő fejének körülbelül az én fejem magasságában kell lennie. Udvariasan felvilágosítottam, hogy nem véletlen kibic vagyok, hanem beteg barátomat szándékozom helyettesíteni. A bástya szótlanul hallgatta, majd köpésszerű sercenés süvített ki belőle; aztán eltávozott - vastag talpú cipője alatt csikorgott a salak. Beléptem az udvarra. A fehérek balszárnyán megpillantottam a lovat, akinek oltalmába ajánlott a barátom. Megszólítottam; nehézkesen felém fordította papírmasé szügyének tömör gomolyagát s festőien kusza sörényét, úgyhogy kitágított orrlyukai a fejem fölé nyúltak. - Jól van - mondta -, segítek neked beöltözni. Van cigarettád? Munka közben nem szabad dohányozni, de addig rágyújthatsz, míg el nem kezdődik. Csak tudni kell, hogyan csinálja az ember, hogy a füst ne fölfelé szálljon, mert akkor meglátják, s a főnök akadékoskodik. A nadrágba fújd a füstöt, akkor lent száll ki a nadrágod szárából, s minden rendben van. Meg kell az efféléket tanulnod. A ló útmutatása alapján bebújtam a futáröltözet belsejébe. Sötét volt benne, és fülledt levegő. A szemnyíláson át körgallérom szélét láttam, s a zöldes félhomályba merülő udvar

egy részét. - Bizony, öcsém - mondta a ló -, itt is tudni kell, mit és hogyan. Például most. Még rá lehet gyújtani, csak óvatosan, még reggelit is lehet enni papirosból, fő, hogy ne szemetelj magad alá. Később már rosszabb a helyzet. Jobbomon a királynő állt. Önkéntelenül lenéztem a lábára; rojtos hajtókájú nadrágot láttam, s repedezett, ócska csukát. Odébb a király fenséges sziluettje magaslott. Teniszcipős láb kandikált ki alóla. - A királyért fizetnek a legtöbbet - magyarázta a ló -, mert az a legnehezebb. Mégis egy idősebb pacák játssza, mert a jelmeze nehéz ugyan, de keveset kell mozognia, s az is számít ebben a korban. Öreg napjaira jól jön az embernek néhány garassal több. Ha a közelében vagy, és látod, hogy rajta a sor, de nem mozdul, kopogtasd meg a falát. Megállapodtunk vele. Láttam a feketék sűrűsödő rendje fölött a kerengőket. A levegő nem volt átlátszó, fátyolba vonta a sűrű pára, s a fellegek elnyomtak minden fényt; a széles eresz beárnyékolta az épület szintjeit. Ezért az oszlopok, a boltívek és korlátok a vadszőlő itt-ott elmosódó foltjai közt olyan hatást keltettek, mintha ködből rajzolták volna oda őket kusza vonalakkal, egy síkba valamennyit. - Ohó! - szólt előttem egy gyalog. - A feketék jobb futárja megint beszopott. - Nem lenne szabad neki - jegyezte meg a ló. - A futár mindig egyenes vonalon szalad. Az más, ha lóban dolgozik az ember. Még ha kissé félrelépsz is lendületedben, nem szúr szemet senkinek. Mindenki tudja, hogy a ló ide-oda szökdel. - Figyelem, kezdünk! - szólt ránk a gyalog. Valaha tudtam sakkozni, még csak nem is rosszul, de nem kellett különösebb szaktudás ahhoz, hogy megállapítsam: mily alacsony színvonalú játékban veszek most részt. Először is oly sokáig vártunk minden egyes húzásra, hogy a lépések közti

szünetekben már elfogott bennünket a kétség: nem aludtak-e el a játékosok véletlenül, vagy nem mentek-e haza, megfeledkezve arról, hogy ezt velünk is közöljék. A kerengők rejtekébe húzódva, töprengtek a végtelenségig, s nekünk közben elzsibbadt a lábunk. S a hosszas töprengésnél mindig siralmas, értelmetlen húzás lett a vége - nem lehetett semmiféle általános koncepcióra következtetni, sem az egyik, sem a másik oldalon. Néhányszor ide-oda huzigáltak engem is, éppúgy, mint a többieket, minden különösebb cél nélkül. Végül is nyugtalanítani kezdett a dolog. - Mi ez? - kérdeztem a lovat, mikor ismét a közelébe kerültem. - Agyérelmeszesedés - suttogta válaszképpen. - Még nemrégen is le tudták bonyolítani öt-hat óra alatt, de úgy látszik, rosszabbodott az állapotuk. - Melyik a jobb játékos? - Egyformák. Éppen azért megy olyan nehezen. Előfordul, hogy nem bírják befejezni estig, s akkor hagynak bennünket, úgy, ahogy állunk, egész éjszakára, s csak másnap játsszák végig. Félek, hogy ma is így lesz. Valahogy gyengén megy, és az idő is bizonytalan. Ide-oda vánszorogtunk a sakktáblán, mindig újabb és újabb mezőnyökre. Néhány gyalogot kiütöttek. Irígyen néztük, hogyan lépnek le a pályáról. Közben szitálni kezdett az eső, halkan, szemerkélve. Az ilyen eső nem múlik el egyhamar. Komolyan, megfontoltan kezdi, hisz tudja, hogy van néhány napja tartalékban, ezért nem siet, lassan jön lendületbe. Egyelőre óvott a papírmasé jelmez; csak a lábamat féltettem, mert könnyű félcipő volt rajtam. - Látod azt a vastag talpú bástyát? - mutatott a ló az egyik feketére. - Tartsd szemmel. Kiütéskor szereti bokán rúgni az embert, azonkívül spicliskedik, ha nagyon fáj a lábad, s leguggolsz egy kicsit. Hazafi. Ne adja Isten, hogy a feketék

veszítsenek; olyankor a legrosszabb. Néha még sír is, úgy a lelkére veszi. - Az övé a játszma, vagy mi? - Nem, de ilyen szenvedélyes természetű. Kezdett a galléromba csöpögni valami. A papírmasé kupola a fejem fölött szétvált egy helyen, s áteresztette a vizet. Hidegek voltak a cseppek, kegyetlenül. A húzások közti szünetek mind hosszabbra nyúltak; látszott, a játékosok egyre nehezebben tekintik át a helyzetet. Az ereszcsatornák díszes, sárkányfejű nyílásai halkan muzsikálni kezdtek odafenn a magasban; előbb csak félénken, aztán egyre hangosabban, mikor sűrűbben kezdett esni. Az eső egyenletes, öblös moraját különböző magasságból csöpögő, sokféleképpen neszező csöppek tarkították. A fekete futár kellemes alkoholmámora már elmúlt, s szemmel láthatólag elnyomta a buzgóság; ott bóbiskolt kétkockányira tőlem. A lovat megint elvitték mellőlem valamerre. Mérges lettem. A többiek, mint régi sakkmunkások, már hozzászoktak az efféle kényelmetlenséghez. De nekem lassan átázott a lábam, s nem bírtam belenyugodni. Semmi jelét nem láttam, hogy ez a vontatott játék a végéhez közeledne. „Hátha kiüt valaki? - ötlött az eszembe. - Hazamehetnék. De ez csak szerencsés véletlen lehet, nem számíthatok rá. Így hát mi marad hátra? Várnom kell. És ha itt hagynak bennünket éjszakára? A ló azt mondta, az is megesik néha." Annyi lehetőség lett volna a játék meggyorsítására, s mind elszalasztották... A legkézenfekvőbb, nyilvánvaló esélyeket következetesen nem használta ki egyik fél sem. A gondolatra, hogy ügyefogyottságuk miatt tüdőgyulladást kaphatok, még jobban dühbe gurultam. Éreztem: nem bírom tovább nézni a dolgot. Elhatároztam, hogy a saját szakállamra meggyorsítom a végkifejletet. Egy apró kis csalás, egy-két mezőnyi önkéntes odébb

húzódás bizonyára sikerül. Ernyedt lomhaság uralkodik az egész pályán; a két agyalágyult öreg önmagával van elfoglalva, tehát nem vesz észre semmit. Feltűnés nélkül, testem súlyát áthelyezve lábujjaimra és vissza, kezdtem átlósan átcsúszni a szomszéd kockára. Csak túlzásba ne essem, csak betartsam az illendőség elemi szabályait, s ne változtassam meg orcátlanul a mezőny színét - hisz tudni való, hogy a futár a játék kezdetétől a végéig ugyanazon a színen fut -, akkor sikerülni fog. Most kellett megtennem a döntő lépést: összeszedni a bátorságomat, s a saját szakállamra kiütni a fekete futárt, aki ugyanazon az átlón állt, mint én. Kockázatot vállaltam: még ha nem is veszik észre soron kívüli lépésemet, a fekete játékosnak eszébe juthat, hogy ő üssön ki engem a fekete futárral, persze csak ha meglátja hogy egymással szemben állunk. De nem volt mit tenni. Várnom kellett egy kicsit, nem akartam túl sokat sürgölődni a sakktáblán. Múltak a percek, nem történt semmi. Százig számoltam magamban, aztán mindent egy kártyára téve, határozottan átmentem a köztünk levő kockán, s odaléptem a feketéhez. - Kiütöttem magát, barátom - mondtam. - Hazamehet. Azért választottam éppen őt első áldozatul, mert feltételeztem, hogy a szesztől elhomályosult elméjével még kevésbé figyel a játékra, mint a többiek. S csakugyan: csupán megtántorodott egy kicsit, s tompa krákogás hangzott fel a jelmez belsejéből. Nem titkolta örömét. - No, akkor rohanok! - kiáltott fel. - Micsoda, egy kis sört se szabad innom? - tette hozzá váratlanul kihívóan, s választ se várva, elkotródott a sakktábláról. Elfoglaltam a helyét, mintha mi sem történt volna. Számításom helyesnek bizonyult. Olyan általános közöny és unalom honolt a pályán, hogy senki se tudta, s nem is gondolkozott rajta, hogy a feketéknek kell-e lépni vagy a fehéreknek. Ami a játékosokat illeti, szemmel láthatólag

el-elszundítottak, s az eső és a félhomály is nekem kedvezett. Mégis lapultam, míg biztos nem voltam a dolgomban. Aztán kiütöttem egymás után két gyalogot. Pisszenés nélkül, szófogadóan, nyilvánvaló megkönnyebbüléssel szaladtak le a sakktábláról. A saját érdekemben kifejtett tevékenységemmel jó szolgálatot tettem kollégáimnak is. A fehérek győzelméért dolgoztam, de ez a győzelem csöppet sem érdekelt. Csupán siettetni akartam a végkifejletet. Azt reméltem, hogy ha a feketék valamennyi figuráját kiütöm, még a legnagyobb hülye is tud sakk-mattot adni az árván maradt királynak. Egyre vakmerőbb lettem, ütöttem, akit csak értem - s mind kisebb szüneteket tartottam közben. Csupán a vastagtalpú-cipős fekete bástyától óvakodtam. Nemcsak hogy békén hagytam, de iparkodtam tőle minél távolabb tevékenykedni, hogy ne vegyen észre semmit. Épp az egyik fekete ló ellen készültem, mikor rájöttem, hogy valami nincs rendjén. Minden erőfeszítésem ellenére a két fél számaránya változatlan maradt, igaz, hogy sok szabad hely lett a sakktáblán, de ugyanannyi fehér is kiesett, ahány fekete. Lehet, hogy a feketék játékosa hirtelen felriadt, s kitört rajta a vállalkozási kedv? Kezdtem figyelmesebben szemlélni, mi történik körülöttem. S fölfedeztem, hogy a vastag talpú fekete bástya is mesterkedik. Most értettem csak meg, miért nem leplezett le, még ha gyanított is valamit. Neki sem volt tiszta a leiismerete. Ugyanazt csinálta, amit én, csakhogy más okból: ő volt a pálya egyetlen sovinisztája. Minden fáradságom kárba veszett: nem változott a felek közti egyensúly, s csöppet sem lett több reményem a játék befejezésére. A fekete bástya egyre orcátlanabbul tevékenykedett. Láttam, milyen brutálisan, szinte szemérmetlenül ugrott oda királynőnkhöz, hogy kiüsse, s közben csúnyán belerúgott vasalt cipőorrával annak kopott, ócska cipőjébe. Nem maradhattam el mögötte, ezért azon nyomban eltávolítottam a fekete királynőt. Nem fért hozzá

kétség, hogy a fekete bástya tud rólam, de az is bizonyos volt, hogy tudja, hogy én is tudok őróla. Ő is kerülte a velem való találkozást. Azt is tudtam, hogy gyűlöl engem. A mieink közül, rajtam és természetesen a királyon kívül csak ló barátom és néhány gyalog maradt a sakktáblán. Hasonló volt a helyzet a feketéknél. - Én nem avatkozom a dologba - mondotta a ló -, de ajánlom, légy résen. Segítenék neked, de én kinevezett dolgozó vagyok. Ha lebukom, kidobnak. Nem akarom elveszteni az állásomat. Nálad más a helyzet, akkor se történik bajod, ha rájönnek, mert napidíjas vagy. Au! - szisszent fel hirtelen, mert a fekete bástya e pillanatban melléje lopózott, s a szokásos rúgással ütötte. Szevasz! - kiáltott oda nekem, s leszaladt sakktábláról. Egyedül ő tudta, mi megy itt végbe. Sajnos nem búcsúzhattam el tőle, mert nyomban rohannom kellett, hogy kiüssem a fekete lovat. Aztán még gyalogok kerültek sorra. Gyorsan elbántunk velük, szinte minden gátlás nélkül. A sakktáblán csak a két király maradt, a fekete bástya meg én. A nyílt, üres téren már nem áltathattuk egymást. Az eső alaposan eleredt. Gallérom megduzzadt, összelappadt az esőtől, cipőmben is tocsogott a víz. Elázott a bástyán a párkányzat, folyt a királyokról a festék. Eltűnt a csöppek és erecskék rafinált zenekara, nyelte az udvart betöltő, egyhangú zuhogás. A játékosok még tettek néhány primitív lépést, kölcsönösen sakkot mondtak egymásnak, de ez természetesen nem járt eredménnyel. Aztán megint nagy szünet következett, s igazán nem lehetett tudni, hogy ott van-e még a két öreg, vagy már hazamentek. Csak álltunk négyen, egyre jobban átjárt bennünket az eső, s kétségbeesve láttam, hogy a játéknak nem lesz vége. Sőt, ami még rosszabb: talán bekövetkezett az, amiről a ló beszélt - itt hagytak bennünket éjszakára, abban a balga hitben, hogy holnap reggel be tudják fejezni a játszmát. Egyre sötétebb lett, s egyre hangosabban zuhogott.

Éberen figyeltem a bástyát. El voltam rá szánva, hogy én rúgok bele először, ha csak közeledik hozzám. Nyilván sejtette szándékomat, mert távol tartotta magát. Egy ideig mozdulatlanul méregettük egymást, végül ő adta be előbb a derekát: a fehér királyhoz fordult. - Sakk! - mondta rekedten. Elhatároztam, hogy véget vetek a dolognak. - Ide hallgasson, kolléga - mondtam -, ne bolondítsuk már egymást. Sötét van, és ömlik az eső. Az öregek már biztosan hazamentek. Én értem, hogy maga hazafi, s szívén viseli a győzelmet, de maga is látja, hogy a játszma döntetlen. Remi. Inkább menjünk haza. - Ha azt mondom, hogy sakk, akkor sakk - válaszolta komoran. Megértettem, hogy itt nincs értelme vitatkozni. A királyom nem mozdult, nyilván elaludt, a nedvesség ellenére. Nem tettem volna rá a fejemet, hogy a megvadult fekete nem tesz-e kárt testi épségében. Megkopogtattam hát a falát. - He? Mi az? - riadt föl az öreg. - Sakk, apuskám! Nem hallotta? - Ja, megyek már, megyek - s áttotyogott a szomszéd kockára. A bástya nyomban sakkot adott neki újból. Óvatosan, ügyelve, hogy semmiképp se kerüljek a fekete útjába, szelíden odébb toltam a királyt a sakktábla széle felé. Csupán egy-egy rekedt „sakk" szakította meg újra meg újra a zuhogásból és locsogásból szőtt csendet. - Hazamegyünk - sikerült odasúgnom halkan a fekete királynak, mikor kockáról kockára haladva elhúztunk mellette. Ásított egyet, jó éjszakát kívánt, és elment. Olyan sötét volt már, hogy a nekibőszült bástya nem vett észre semmit. Mikor a pálya szélére értünk, hirtelen lelöktem a királyt a sakktábla területéről, aztán futásnak eredtem a kerengők felé, magam után vonszolva az öreget. Kifulladva bújtunk el egy

oszlop mögé. Meghagytam a királynak, hogy legyen csendben, s a pálya felé füleltem. Patakokban ömlött az eső, egyhangú, sűrű zúgással-csobogással szakadt a láthatatlan udvarra. Vártam, mikor csikordul meg a salak a vasalt cipők alatt, de nem hallatszott semmi ilyesmi. Jó néhány percig vártunk. - Vége - mondtam. - Megyünk. - Sakk! - tört föl az üvöltés a sötétben, közvetlen a hátunk mögött. Eliramodtunk, átvágva az udvaron, a kapu felé. Teljes erőmből futottam, s közben rájöttem, milyen cselt eszelt ki: az árkádok alatt került mögénk, cipőjét levéve, zokniban. Már a kapu-alagútban rohantam. Mikor a megváltó kijárathoz értem, észrevettem, hogy az öreg elmaradt mögöttem: meglett kora s a víztől kétszer olyan nehéz jelmeze hátráltatta. Lihegése s tornacipős csoszogása a visszhangtól felerősödve, akár egy hangszóró, úgy recsegett-ropogott a boltívek alatt. Ráébredtem, hogy így nem menekülünk meg. Ekkor - azt hiszem, a félelem adta az ihletet - megváltó ötletem támadt. Ledobtam jelmezemet, visszafordultam, lázasan lerángatta a királymezt az öregről is, s eldobtam, amilyen messzire csak tudtam. A hatalmas, merev báb nagyot koppant a kövezeten. Félreugrottunk. A bástya már odaért, s megtalálta, amit kívánt. Nyilván megállt, mert elcsitultak a léptei. Ám a fekete visszhang most tompa döféseket sokszorozott meg diadalmasan; mint amikor kést szúrnak egy bábuba – a király üres, szétázott papírmasé hüvelyébe. Lassan elindultunk haza. Már nem volt miért sietni. Kerényi Grácia fordítása

KÉT LEVÉL I. LEVÉL Tisztelt Uram! Bár az eltelt sok hosszú esztendő elválasztott bennünket egymástól, remélem, mégsem lettünk közömbösek egymás iránt. Bízom ebben. S ha szorongva bontaná fel levelemet, megnyugtathatom, nem olyan szándékkal írok, amilyet föltételez rólam, s amitől esetleg még mindig fél. Egyébként, még ha meg akarnám is tenni azt, amitől nyilván rettegett annak idején, s Istenemre mondom, nem az ártatlanul üldözött áldozat félelmével (nem, nem! csupán önkéntelenül csúszott ki ez a néhány szó a tollamból, mindjárt meggyőződhet róla, hogy nem táplálok haragot szívemben), még akkor is, mielőtt e borítékot felbontaná, leküzdve első riadalmát, e hosszú évek óta első riadalmat, már amennyiben az elmúlt esztendők alatt mindennek ellenére biztonságban érezte magát - meg kellene értenie magától is, hogy a dolgok már réges-rég elévültek, s még ha meg tudtam volna is őrizni magamban mindazt, amit annak idején az ön személyével kapcsolatban éreztem, akkor is komoly akadályokba ütközne a megfelelő tanúk előállítása, a nyomozás, meg a per lefolytatása... Igaz ugyan (ezt csak azért jegyzem meg, hogy egy halovány kis bizonytalanságot hagyjak önben), hogy ezek a nehézségek mind legyőzhetők. Közelebb járna az igazsághoz, ha az a sejtelem ébredne önben, hogy nem a szervezett igazságszolgáltatáshoz folyamodom, hanem személyes elégtételt kívánok. Vegyük fontolóra, mit is várhat ön tőlem. Nem kétlem, hogy e sorok olvasása közben nem csupán az eszmefuttatásomat követi, hanem tulajdon gondolatait is fölleli. Idézzünk csak

emlékezetünkbe bizonyos eseményeket életünknek egy bizonyos időszakából. Tudom, ki volt ön valójában, s milyen minőségben tartózkodott házunkban. Még azt is tudom, hogy mily eszközökhöz nyúlt feleségem elcsábítása érdekében, Hiszen ha csupán az ön egyéni bája hatott volna rá! (Bár máig sem értem, mi szépet láthatott az ön már korán kopasz fején, ami pedig a fogazatát illeti, mely még toldozott-foldozottnak sem nevezhető, úgy elcsúfította egy olcsó fogorvos a dilettáns praktikáival - hordja még azt az undorító aranyhidat a zápfogain? -, azzal szemben belátásom végképp tanácstalanul torpan meg; s ahogyan a levest hörpöli - remélem, hogy máig sem szokott le róla -, ez az undorító szokása ugyancsak megnehezíti, hogy akár a legjobb akarattal is a „báj” szót használjam az ön külsejével és viselkedésével kapcsolatban.) De hogy zsarolással!... Már megbocsásson, de a hódításnak ez az eszköze nem tartozik a tisztességes férfiak kelléktárába. Ó, ha ezt sejtettem volna akkor, az elején, amikor ön megjelent nálunk, mielőtt idáig fajult volna a dolog! Kiállítottam volna a kertbe dísztörpének. Legalább elhihettem volna, hogy a képzelet játéka vette le a lábáról a feleségemet! S ha ráadásul tollbokrétát dugtam volna az ön ülepébe, végső soron még romantikus képzeteket is kelthetett volna. Ugye érti? Könnyebben találtam volna rá magyarázatot, s ami ezzel együtt jár, könnyebben viseltem volna el azt a tudatot, hogy felszarvaztak. De így? Istenem, milyen zseniális a nők fantáziája, hogy olyan lapos és színtelen dolgot is, amilyen ön, fel tudnak ékesíteni ábrándjaikkal! S milyen önálló ez a fantázia, hisz az üres tér vagy egy akármilyen deszka is elég neki, épp erre van szüksége, hogy minél szabadabban vázolhassa fel rá a maga fantasztikus szüleményeit! Szinte csodálkozik az ember, hogy miért van több férfi, mint női költő. S most, amikor már teljes biztonsággal tudja, hogy figyelmemet nem kerülte el semmi, annál nagyobb okkal riadozhat levelem

továbbolvasásától. Hiszen ha csupán csábításról lenne szó! Annyira bonyolult fogalmak körében mozognánk akkor, annyira finom, törékeny, titokzatos és - bizonyos értelemben - metafizikus kérdéssel lenne dolgunk, hogy nem emelhetnék jogi kategóriákkal megfogalmazható, világos és megsemmisítő vádat ön ellen. (Vajon önnek is eszébe jutott a tollbokréta annak idején? Nem hiszem. Ez meghaladja az ön értelmi képességeit.) Bármilyen érzéseket keltett is bennem az ügy, körvonalai elmosódtak az idők folyamán. De egészen másként, sokkal egyszerűbben alkothatna véleményt a bíróság ama készpénz-eltulajdonításról (az összeget nem említem, bár nyugodtan megtehetném anélkül, hogy kicsinyességgel vádolhatnának, már maga az összeg nagysága fölmentene minden efféle szemrehányás alól), amire ön hajlékomban vetemedett. Bár, sajnos, bizonyos mellékkörülmények nem engedik meg, hogy cselekedetét a lopás alacsony kategóriájába soroljuk. Éspedig az, hogy a készpénz-eltulajdonítást az én fejbeverésem előzte meg, s ennek folytán inkább rablásnak minősíthető, mint lopásnak. S ha ennek ellenére is megtagadom cselekedetétől a rablás rangját, csakis azért teszem, mert a támadást orvul követte el, megfosztva engem a védekezés lehetőségétől. Tette inkább kierőszakolásnak minősíthető. Ám ugyanakkor, amikor teljesen megértem cselekedetének indítékait, mind a csábítás (mert ha még egy olyan barom sem maradt érzéketlen feleségem bájai iránt, mint amilyen ön, akkor az önnél sokkal magasabb fejlődési fokon álló ásványok kétségkívül eszeveszetten szerelmesek belé), mind a készpénz-eltulajdonítás esetében (indítóokainak belátása itt semmiféle nehézséget nem okoz), ami a következő, életembe vágó cselekedetét illeti, arra már - Isten a tanúm -, bárhogy is igyekszem pártatlan lenni, nem találok semmiféle magyarázatot. Mi késztette önt arra, miféle meggondolatlanság,

hogy rendelkezésére bocsátott vendégszobánkban álomra hajtván fejét, elalvás előtt ne oltsa el cigarettáját? Talán sajnáltam öntől a hamutálcát? Nem tudott volna lemondani arról, hogy az ágyban dohányozzék, akár egészségügyi okokból is? Miféle lustaság, büntetést érdemlő lomhaság volt az ön részéről, hogy nem oltotta el a cigarettáját, ahogy illik, hanem a gyúlékony szőnyegre ejtette! Ó, nem, nem a lepedőre, persze hogy nem oda! Akkor még az is megeshetett volna, hogy ön ég el előbb, s csak aztán ég le az egész ház. Ki tudja, hogy akkor mérlegelvén összes érvet pro és contra - nem beszéltem volna-e rá én magam is, hogy egy utolsó kis cigarettával édesítse meg az éj leszálltát megelőző perceit! De nem így történt. Önnek volt rá ideje, hogy felöltözzék, s kilépjen az ablakon át, miközben szülői házam hamuvá égett. S milyen nagyszerű alvási képességről tett tanúságot, milyen irigylésre méltó idegekről, vagy éppenséggel hiányukról! De az csak természetes, hogy nem szenvedett álmatlanságban akkor. Hisz önnek nem volt rá semmi oka. Nem helyes-e tehát föltételeznem, hogy a nyugtalanság, mellyel ön levelemet fölbontotta, nagyon is indokolt? S most, amikor már megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy nem szándékozom bíróság elé idézni, újabb félelemhullámnak engedem át, mert még nem tudja, miféle elégtételt kívánok. Nem jelentem föl, följelentés nélkül is a markomban tartom. S ön előre tudja, hogy feltételeimet el kell fogadnia. Bevallom, kissé zavarban vagyok. Mielőtt a dologra térnék, szeretném némileg előkészíteni, enyhíteni várható csodálkozását, ha nem tudom elejét venni. Igazán kínos, hogy mennyire feszélyez mindig az aggodalom: vajon mit gondolnak rólam mások. Olyannyira, hogy még önnel szemben is hangsúlyozom: még önnel szemben is! - fontosnak tartom, hogy szándékaimról legalább megközelítően úgy vélekedjék, ahogy én szeretném.

Emlékszik-e vajon, milyen naplementék voltak akkor, micsoda alkonyok? (Ne kívánja, hogy azt is megkérdezzem: micsoda éjszakák?) Akkor, sok-sok évvel ezelőtt. Azt mondja erre: „Mért, most talán nincsenek?" S igaza van. Mert a meteorológus szempontjából a mai naplementék semmiben sem különböznek a hajdaniaktól. S egyáltalán, van-e a naplementének bármilyen jelentősége, ha mentesek vagyunk a banális szentimentalizmustól és a vásári esztétika nyűgétől? (Ezt én kérdezem, nem ön.) Márpedig mindketten mentesek vagyunk tőle, én - hadd hízelegjek magamnak - azért, mert fölötte állok, ön viszont azért, mert még erre az alacsony kultúrfokra sem emelkedett fel. Hát akkor miért említem ama régi naplementéket? Az indítóok bennünk volt. (Könyörgök, ne tagadja meg tőlem ezt a „bennünk"-et, ne különítse el magát, és ne szorítson vissza a magányos „bennem"-re, egyezzék bele, még akkor is, ha hazugság, ha a maga részéről nem lát semmi különbséget az akkori, hajdani, nyáresti nyolc órák és a mostaniak közt. Majd meglátja, miért oly fontos ez nekem.) Úgy látszik, akkor még több élet volt bennünk, mint amennyit magunkba tudtunk fogadni, azért még arra is futotta, hogy egy ennyire tág s lényegében könyörtelenül üres jelenséget is megajándékozzunk vele, amilyen ez az esti légköri fénytünemény. Most bizonyára azt kérdezi, hogy mit is jelent az a „több élet". Ne várjon erre kimerítő választ. De arról biztosíthatom, hogy bőven volt akkor bennünk élet, nagyon is bőven. Valamiképpen mindig meggyőződhet az ember önnön létéről, létezéséről. Nyilván ismeri a népszerű módszert a valóságérzet visszanyerésére olyan helyzetekben, amikor az ember elveszti. Az ember egyszerűen belecsíp a saját karjába, arcába, vagy más érzékeny s könnyen hozzáférhető testrészébe. Fáj? Éppen az kell, hogy fájjon. Épp a fájdalom által fokozza önnön létérzetét az egyszerű szakácsnő is, ha éjnek évadján megijed a vélt

kísértet folyosón felhangzó lépteitől. Hát még a fejlett tudatú egyének, akiknek annyival nehezebb védekezniök a lét rájuk támadó valótlansága, szava-nem-hihetősége, jelentéktelensége ellen! Uram, hogy mennyire szenvedtem én akkor ön miatt! Az nagyszerű volt! Persze hogy a feleségem később még jó néhányszor megcsalt. De a későbbi partnerei olyan emberek voltak, akikben még én is föl tudtam fedezni valamiféle testi vagy szellemi erényeket. De ön oly csodálatos, tökéletes nulla volt, s ezáltal éppúgy, mint a nulla, mely önmagában nem jelent semmit, s mégis oly sokat jelent a mennyiségtanban, jelentett ön is oly sokat élményeim matematikájában. A puszta szörnyűség volt ön, az ön segítségével ütköztem bele valamibe, ami érthetetlen, és mégis létezik, valamibe, aminek nem lett volna szabad lennie, mégis volt. S vajon nem éppen ez az élet pontos meghatározása? Mert, kérem szépen, az imént zsarolásról beszéltem. Ön nagyon jól tudja, éppúgy, mint én, hogy nem mondtam igazat. Szó sem volt zsarolásról az ön részéről. Csak kitaláltam a zsarolást, mert nem volt bátorságom elfogadni a dolgot pontosan úgy, ahogy volt. Még most, sok-sok év után is, még ezelőtt egy negyedórával is vigasztalni próbáltam magamat, be akartam magamat csapni. Hiszen tudom, hogy ön nem zsarolással csábította el a feleségemet. Gyönyörködve nézte önt, amikor ön a levest hörpölte, és én... még most is, amikor erről írok... De nem, nem. Hazudok, előbb azért hazudtam, hogy ne szenvedjek annyira. De most kétszeres a hazugságom, mert amikor abbahagytam a hazudozást, épp az imént, kiderült, hogy ma már egyáltalán nem fáj nekem semmi. De ezt, épp ezt nem akarom bevallani, mint végső vereséget. Hogyhogy, hát semmi sem maradt az egészből, egyáltalán semmi? S mikor egy negyedórával ezelőtt azt a gyáva hazugságot mondtam a zsarolásról, hazudtam, hogy egyáltalán érzek

valamit, önmagam előtt is eltitkoltam az igazságot, hogy ma már csöppet sem érint mindez. Mert, kérem szépen, igen kevés élet van már bennem. Kevesebb, mint önmagam. Arra sem elég, hogy saját személyemet betöltse, hát még hogy egy egész darabka eget elevenítsen meg! Kicsinyke kis élet zörög még bennem, ide-oda csúszkál, akár üres zsákban a babszem. Még jó, hogy mindennapi elfoglaltságaim között megfeledkezem róla, de ma oly nehéz például azzal a szerencsétlen naplementével szembenéznem, mely valaha... megengedi, hogy latin kifejezést használjak ... oly hálás „recipiense" volt önnön bőségemnek. Olyanformán vagyok vele, mint a kiöregedett cirkuszi atléta, aki nem mer nehezebb súlyzókra nézni, mert valaha könnyedén, tapsvihartól kísérve emelte őket a magasba, s ma már ahhoz sincs ereje, hogy fölemelje a földről. Most már látja, hogy jogom van „mi"-t és „bennünk"-et írni, amikor múltunkat említem, bárha ön akkor is (nem kétlem) úgy nézett a világra, mint most, vagyis mint borjú az új kapura. Valamiképpen általam létezett ön, ahogy én is ön által, s ez újabb bizonyítéka a világmindenség egységének. Ugye érti, miért félek attól, hogy megtagadja tőlem ezt a jogot? S még jobban megérti, mihelyt megtudja, mit kívánok öntől, mit kérek esedezve... Térj vissza, barátom! Ha maradt még benned némi halovány nyoma a lelkifurdalásnak, lásd, megmutatom az utat, melyen lecsendesítheted. Ha nem indít meg a kérésem, ha nem vonzanak a teljesítésétől várható előnyök, bírjon rá a visszatérésre az a tudat, hogy tartozol nekem valamivel. Jelenem immár oly gyatra, hogy még csak múlttá se válik. Te talán segítségemre leszel, hogy élettel töltsem meg nem csupán önmagamat, hanem azt a darabka esti eget is. Mert nagy örömökre, melyek éppúgy életre kelthetnének, mint a szenvedések, nem számíthatok többé. Nem mintha nem

kerestem volna őket. S nem is azért, mert nem találtam meg őket. Hanem azért, mert már nem voltak s nem is lesznek soha többé valóban nagyok. Vajon nagy fájdalmam lehet-e még? Mindennek ellenére azt hiszem, rá inkább hagyatkozhatom, bár néha ezzel kapcsolatban is elfog a kétség. Ezt is bevallom neked őszintén, bár nem akarok túlságosan engedni az őszinteség ingerének. Egyébként akkora barom vagy, hogy remélem, erősebbnek bizonyulsz az időnél, s gazemberséged diadalmaskodik az elmúláson. Térj vissza hát! Hadd emlékezzünk újra az elmúlt időkre. Feleségem még mindig virul, házunk, hál' istennek, felépült újra, s cigaretta is akad benne. 2. LEVÉL Nagyságos Uram! Legyen szabad előrebocsátanom, hogy már nem dohányzom. A feleségem nem engedi, és a tüdőm is meg van támadva. Ami meghívását illeti, sajnos, nem engednek el a hivatalból, mert már kivettem az idei szabadságomat, legföljebb betegszabadságot kérhetnék, de az orvos nem ír ki, mert általában egészséges vagyok, amit önöknek is kívánok. Egyébként a feleségem úgysem engedne el egyedül, úgyhogy legföljebb együtt köszönthetnénk be önökhöz valamelyik ünnepen, de csak rövid időre. Viszont arra kérném, ha lenne olyan szíves elintézni, hogy valami más munkát kapjak, mert nehéz helyzetben vagyok, és a házunkat részletfizetésre építettük, azért ha tudna számomra valamilyen állást, nagyon fontos lenne nekem. Ha nem tudna állást szerezni, esetleg akad egy ócska bábu a gyereknek, vagy egy rossz kabát az én számomra, amit már nem hord. Önöknek vannak gyermekeik? Nekem ugyanis van kettő, nagy áldás a gyerek, a fiú egészen rám ütött.

Esetleg egy kis pénzt. Azzal kapcsolatban, amiről írt, igazán bocsánatot kérek, szívesen visszavonok mindent, csak ne jelentsen föl a bíróságon, különben ha mégis föl akar jelenteni, hát a sógorom a rendőrségen dolgozik. Minek kell olyan dolgokat irkálni, hogy nem szégyenli az Úristen előtt, ön annyira művelt, hát maga is tudhatja, hogy elmúlt az ifjúság. Már nem vagyunk abban a korban, uram, nem bizony. Nem szabad vétkezni. Még egyszer kegyeibe ajánlom magam, feleségének pedig kezét csókolom. A levelezés ezzel véget ér. Kerényi Grácia fordítása

MONIZA CLAVIER Velencében történt, a Lídón. A meglehetősen széles, sóderral felszórt járdán nehezen emelgettem a lábam. Bal kezem felől aszfaltozott úttest, azon túl pálmafák, távolabb kertek, a kertekben zöld zsalugáteres házak. Nagyon meleg volt. Fejemen vörös szalagos szalmakalap. Ember sehol. Autó is csak nagy ritkán suhant el mellettem. Már attól tartottam, hogy olyan negyedbe keveredtem, ahol, ki tudja, talán nem illik gyalogszerrel járni. De ha most leülök, ha egyáltalán volna mire, csak rontok a helyzetemen. Ha megyek, olyan ember benyomását keltem, akinek valami elintéznivalója van, aki valamilyen céllal halad el a házak előtt. Meg kell hagyni, nem épp a legmegfelelőbb időpont, rajtam kívül senki sincs az utcán. De annyi baj legyen. Sőt. Elképzeltem, hogy valaki néz az egyik zsalugáter mögül, és ezt gondolja magában: „Milyen sürgős és fontos elintéznivalója lehet ennek a fiatalembernek, ha ilyen kánikulában is nekivág a városnak. Fantasztikus." És nemcsak hogy nem nevet ki, de még valami tisztelettel vegyes kíváncsiságot is érez irányomban. Kezemben koffer, igaz, csak papírmasé, de új, takaros, messziről senki meg nem mondaná, hogy nem valódi bőr. A kofferban a ruhaneműm, valamint az élelem, ami nélkül nem indul el az ember hosszú útra. Meglehetősen gyorsan szedtem a lábam, mert aki valahova siet, az nem mehet lassan. Meg aztán reméltem, hogy ha gyorsan megyek, hamarabb érek valahova. A levegő mozdulatlan, levél se rezdült. „Szó, ami szó mondtam magamban -, az igaz, hogy nem heverészek ilyen szép házban, mint ők, a zöld zsalugáterek mögött, ellenben járni, azt

tudok." S erre még gyorsabban szedtem a lábam. De a sóderon nehéz, kényelmetlen volt a járás. Elöntött a méreg. Pálmákat ültetni, azt igen, de hogy egy tisztességes járdát csinálnának a gyalogosoknak, azt nem. Nálunk nincsenek pálmák, ellenben a járdák olyanok, amilyennek egy járdának lennie kell. Legszívesebben lementem volna az úttestre. Ott sokkal kényelmesebb. De nem illett. Még azt gondolják, hogy nem tudom, mire szolgál a járda, de az is lehet, hogy az úttesten nem szabad gyalogolni. Minden országban mások a közlekedési szabályok. A nap magasan, az ég kék, én megyek, egyenesen, mint az ökörhugyozás. Mögöttem megcsikordult a sóder, csörgés, sűrű lódobogás. Hátraforduljak, vagy ne forduljak hátra? Ha hátrafordulok, azt mondják, hogy már a lódobogásra is megfordulok, holott nekem most komolyan, gondolataimba merülve, közömbösen kell mennem, mint akit teljesen lekötnek a saját ügyei. De a lódobogás egyre közelebbről hallatszott. Nem bírtam tovább, hátrafordultam. Két úr és egy hölgy közeledett felém, mindhárman lovon. Fénylő szőrű, gondosan nyírt lovak, lakkozott lószerszám. A hölgy pedig micsoda szépség! Aranyszőke haj, szobortermet. Kezében lovaglópálca, azzal üti a lovat. Mindjárt utolérnek. Félrehúzódtam, és egy bozontos, bundás törzsű fa alá álltam. Közben az ismeretlen lovasok egyre közeledtek, s amikor már-már egy vonalba értek velem, a hölgy lova, amely eddig békésen ügetett, hirtelen megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Ezt látva, az urak is megrántották a gyeplőt, s az egész társaság, vagy egyméternyire tőlem, megállt. A hölgy elmosolyodott, megveregette a hátasló nyakát, és valamit mondott neki angolul. A ló egy helyben topogott, jobbra-balra vetette a fejét, de menni, azt nem. Erre az egyik jóképű, deresedő, lebarnult úr, akinek elegánsan nyírt bajusza

volt, rám mutat, és ugyancsak mond valamit angolul. A hölgy megrázza a fejét, mosolyog, mire a férfi megint mond valamit angolul. Én illedelmesen félrehúzódva állok, komoly képpel, még a koffert sem tettem le a földre. Egyszer csak látom, hogy a másik, a fiatal, fekete hajú, széles vállú és ugyancsak nagyon jóképű férfi leszáll a lováról, és felém tart. Hallom, hogy mond valamit, aztán várja a válaszomat. Fejemben egymást kergették a gondolatok, de nem tudok angolul. Bevalljam, hogy nem tudok? Mi mást tehettem, erőlködni kezdtem.

2 Nem először erőlködtem életemben. Elmesélem az egyik esetet. A város, amelyben laktam, nem volt éppen nagy. De kicsi sem. Az értelmiségi klubba jártam ebédelni. Csupa törzsvendég, egytől egyig értelmiségiek. A pultnál álldogáltak, közben megrendelték az ételt, leggyakrabban pirogot. Sötét és nyirkos napra ébredtünk, ebben a városban megdöbbentően magas volt a sötét és nyirkos napok száma, mintha mindig ősz lenne, a nyár csak félreértésből látogatott meg bennünket. Az volt az ember érzése, hogy az igazi élet mindig valahol másutt zajlik, mindezek tetejébe szegénység uralkodott a városban! Pontosabban nem is szegénység, hanem a jólét hiánya. Megesett, nagyon ritkán, hogy valaki végképp elköltözött a városból. Még az utcán járkált, még beszélgetett velünk, de már idegen volt. Aztán kikísértük az állomásra. Néztük a vagonokat. Mi egyszerű, közönséges vagonoknak láttuk, de ő már nem. Titokban arra gondoltunk, hogy vajon ő milyennek látja ezeket a vagonokat. Leszállt a köd, korán meggyújtották a lámpákat. Elbúcsúztunk egymástól. Aztán elindult a vonat.

Kiléptünk a pályaudvarról. A téren, az utcákon egyre sűrűbb lett a köd. És azt kérdeztük magunktól: hogyan lehet, hogy mintha történt volna valami, holott semmi sem történt? Amikor aztán a pulthoz léptem, ugyanazok az emberek vettek körül, akiket nap mint nap láttam. Valószínűtlennek tűnt, pedig így volt. De hát miért valószínűtlen, ha egyszer természetes? Képtelen voltam megfejteni ezt a talányt, és a gondolat nem hagyott békén. Ekkor eszembe jutott, hogy biztosan lehetne ezen változtatni. Minden izmomat megfeszítve erőlködni kezdtem. És megtörtént: dalra fakadtam. De nemcsak úgy, egyszerűen, ahogy az ember néhanapján dúdolgat magában. Szépen énekeltem, meglepően mély, csodálatos, zengő hangon. Fejemet hátravetettem, lábamat keresztbe tettem, és könyökömmel a pultra támaszkodtam. Olasz dalt énekeltem, az O sole mió-t. Ámulattal néztek rám. Senki sem tudta, hogy ilyen csodálatos hangom van, én sem. Én pedig könnyedén, fesztelenül daloltam, mert átléptem a lehetetlenség küszöbét, és végtelen boldogság töltött el. Bár a kívülállók számára úgy tűnhetett, hogy én csak úgy mellékesen énekelek, mint akinek éppen erre támadt kedve. Huncut mosollyal az ajkamon, kissé szórakozottan, mert fölöttébb lefoglalt dalom szépsége, elszakadva a világtól, mint a művész, akit elragad ugyan saját művészete, mégis nyájas, bőkezű, jólelkű, mert nem akartam megfosztani őket e szépségtől, amelynek forrása és ura lettem. A konyhalány, aki éppen a rántott húst hozta, elbűvölten megállt, „Jézusom!", kiáltotta, és összecsapta a kezét, a tál a rántott hússal a padlóra esett. Akárcsak ő, a többiek is megdöbbentek, a villára szúrt falat félúton megállt, elmerültek velem a varázslatban, akarat nélküli, lelkes kis nyáj, amely követi pásztorát, aki más országba vezeti őket. Az étteremből székhúzogatás zaja hallatszott, egyesek az ajtóban tolongtak, mások pisszegtek: „Pszt, pszt, nem hallják,

hogy énekel?" Egy öregasszony a szeméhez emelte zsebkendőjét, talán ifjúkori szép napjait juttattam eszébe, amikor újdonsült férjével, a hajdani báróval, a jelenlegi megboldogulttal, Sorrentóban nyaralt. És én kissé szégyenkeztem a tapsok miatt, elvégre csak a magam kedvére kezdtem énekelni. Énekeltem, mert nem tehettem mást, énekeltem, mert dalolt a lelkem. Egyszer csak észrevettem, hogy egy idő óta nem úgy megy az éneklés, ahogy kellene. Mint amikor az ember végighúzza tenyerét egy sima deszkán, s váratlan szálkára, szilánkra, dudorra bukkan. A fal és a pult között lapuló sötét sarokból jött az akadály. Gyengén, rendületlenül kúszott felém. Egy meghatározhatatlan korú, szerényen öltözött férfi állt ebben a sarokban. Mindennap láttam, mindig ugyanazon a helyen, mindig ugyanabban az időben. Mint mindig, most is pirogot evett, nekem csak az oldalát mutatta. Minden figyelmét a pirognak szentelte, engem észre se vett. Ó, ha legalább azt hihetném, hogy nem akarja, hogy énekeljek, hogy tiltakozik ellene, hogy dühös... De nem, egyszerűen észre se vett, csak tömte magába a pirogot. Hogy ne érezzem annyira a visszautasítottság kínjait, úgy döntöttem, hogy biztosan süket. Elhatároztam, hogy hozzálopózom, mint a kis virág, amely látva, hogy a természet szerelmesei nem veszik észre a bozótban, maga fut az ösvényre, és jó szívétől vezérelve ontja illatát. A zenés filmekben látott énekeseket utánozva indultam felé, akik - miközben dalolva ballagnak, tegyük fel, egy kisváros utcáján - felborzolják egy gyerkőc haját, megpaskolják egy csacsi hátát, tovább lépegetnek, a fiatal mosónőnek, ki a ruhát teregeti éppen, megfogják az állát, továbbállnak, könnyedén átugranak egy sövényen, s közben egyre csak dalolnak. És amikor már majdnem a sarokban voltam, a rendületlenül falatozó ember mellett, az utolsó hangot hosszan kitartva,

hirtelen befejeztem a dalt. Felzúgott a csend. Koncentráltam, és máris áradt az Indián szerelmi dal merőben más, sóvárgó dallama. Egyenesen a tányér és az álla közé énekeltem. A villájára szúrt egy pirogot, és szájához emelte, szenvedélyesen felbúgattam a hangom, de a pirog simán áthatolt dalom patakján. Hangom már a fülét ostromolta, amely, néhány jellegzetes formabeli apróságtól eltekintve, semmiben sem különbözött más emberi fültől. De az, mint egy titokzatos szakadékba nyíló tölcsér, elnyelte dalomat. Teljes erővel e fülkagylót ostromoltam, de mindhiába, ahogy én egész valómmal énekeltem, ő egész valójával pirogot evett. Észre se vett. Helyzetem elviselhetetlenné vált. Éreztem, hogy erőm fogytán, de képtelen voltam elhallgatni. Ha most megfordulnék és elmennék, hagynám őt, hadd egyen... de hát ez leheteden. Végső elkeseredésemben bedobtam az utolsó adut. Abbahagytam az Indián szerelmi dal-t, kezem a mellemre tettem, leguggoltam, s hol egyik, hol másik lábamat rúgva ki magam alól, kozáktáncba kezdtem, ugrás, guggolás. „Hu-ha, hu-ha!", rikoltoztam vadul, s őrült, féktelen hévvel daloltam hozzá. Egyenesen neki, hetykén, mint a sztyeppék fia. Tegyük fel, hogy süket, de látni biztosan lát. Szállt a por, én meg csak táncoltam, mint a szolgalegény, ki a lagziban, sapkáját a csizmaszárhoz veregetve, ifjúi szenvedéllyel, a muzsika ritmusára felugorva és leguggolva igyekszik szíve választottja felé, s e csudamutatványokkal csalogatja őt táncba és szerelembe. Minden hiába. A pirog egy pillanatra sem tért le pályájáról. Nem fordult felém a fej, nem egyenesedett ki a tál fölé hajló hát. Hirtelen megsajdult a lábam, testemet kiverte a verejték, elakadt a lélegzetem. Ő pedig, amikor az utolsó pirogot is megszabadította pirog voltától, valami mássá alakítván,

kenyérhéjjal gondosan kitörölte a vajat a tányérból, aztán nyugodtan megette. Ám nekem meg kellett őriznem arcom duhaj vidámságát, hajamat, mintegy a féktelen jókedv jeleként, fel kellett borzolnom e szilaj táncban. Így dobáltam magam faltól falig, még mindig ifjonti „hu-há, hu-há"-val ajkamon, holott kétségbeesés töltötte el a lelkemet, mert rádöbbentem, hogy hiába táncolok. A többieket valósággal megőrjítettem. Ütemes tapssal kísérték kurjongatásaimat és guggolásaimat, egyesek pedig hajlongani kezdtek, félénken, ám egyre bátrabban topogva lábukkal, egyikük, egy professzor, egészen jól aprózta cúgos cipőjében, mert annyira tűzbe jött. De mit nekem ezek, ezeket már rég meghódítottam. Nekem az az egy kellett, úgy kellett, mint az élet, de ő a füle botját se mozdította. Végül is, ó, milyen egyszerű az egész, elképesztően egyszerű, és milyen borzalmas, hihetetlen a maga köznapiságában, olyannyira, hogy csupán egy erőtlen „nem, nem"-mel lehet nyugtázni. Bár miért nem, ha olyan mindennapi? Felállt és kiment. Én még rúgtam néhányat, egyre lanyhábban, mint a hátára fordított, döglődő csótány. Még dobbantottam egyet-kettőt, bár a „hu-ha" már lehervadt ajkamon, erejét vesztette, „hu-ha", ismételtem meg, „hu-ha"-ra, aztán egyre halkabban, egyre ritkábban, végül suttogva. Fölegyenesedtem, lábam rogyadozott. Nem éreztem a térdem. A pulthoz tántorogtam. A por lassanként leült. Körös-körül arcok, de nem néztem a szemekbe. „Mit fizetek?" - kérdeztem. Ennyit és ennyit. Fizettem, kimentem.

3 Erőlködésem eredményeképpen megértettem, mit mondott

nekem a fiatalember: - Legyen olyan szíves, vegye le a kalapját. Miss Clavier hátaslova megbokrosodott, és nem megy tovább, amíg ön le nem veszi a kalapját. Általában nemigen tudom, hogyan kell viselkedni ilyen helyzetekben. De most kapásból válaszoltam. Letettem a koffert a sóderos útra, és az amazonhoz léptem. A ló a fülét hegyezve leült a hátsó felére, és kimeresztette a szemét. - Hölgyem - mondtam folyékony angolsággal -, roppantmód sajnálom, hogy kalapommal ily kellemetlenséget okoztam. Higgye el, őszintén fájlalom. Mindazonáltal, ha leveszem kalapom, az nem a lónak szól, hanem az ön szépségének hódolok vele. Így szólva levettem a kalapom, és meghajoltam. A hölgy elmosolyodott, és enyhén elpirult. - De uram! - kiáltotta. - Hogyan említhet engem egy napon az én Elizámmal? Nézze, milyen csodálatos, nézze ezt az ívelt nyakat, ezt a könnyed járást. - És megveregette a ló nyakát. - Moniza - szólalt meg az idősödő gentleman -, úgy látszik, elfelejtetted, hogy várnak bennünket az Excelsiorban. Induljunk. Köszönjük, uram - fordult hozzám hűvösen. - Ha nem tévedek, ön is az Excelsior felé tart - szólt Moniza, válaszra sem méltatva az urat. - Természetesen, bizonyos tekintetben - válaszoltam. - Pompás, akkor együtt mehetünk! - De Moniza, az úr gyalog van! - jegyezte meg amaz felemelt hangon. - Akkor Mike leszáll a lováról, és felajánlja az úrnak. Várjon itt, majd érte küldjük Vladiszlávot. Így szeretett belém Moniza Clavier, a világhírű filmszínésznő.

4 Bár Moniza nagyon könyörgött, hogy költözzem át az Excelsiorba, nem teljesítettem kívánságát. Akkor, az első találkozás után, a hotel előtt elváltak útjaink. Moniza ugyan azt javasolta, hogy várjuk meg a hallban, amíg a sofőr visszajön a kofferommal és Mike-kal. De én udvariasan elhárítottam a meghívást, tudván, hogy újdonsült ismerősnek nem varrja nyakába magát az ember, továbbá hogy minél hűvösebb az ember a nőkhöz, azok annál inkább kapaszkodnak utána. Ezért azt mondtam, hogy inkább a hotel előtt várok. Moniza szólt, hogy hozzanak ki három széket, de én méltóságteljesen közöltem, hogy majd állok. Az idősödő gentleman egy pillanatra se hagyott magunkra, de Moniza felküldte őt a lakosztályába egy üveg kölnivízért, erre elment, bár kelletlenül, és mi kettesben maradtunk. Akkor Moniza gyorsan megkérdezte, meddig szándékozom Velencében maradni. Azt válaszoltam, hogy még nem tudom pontosan, ugyanis ez ügyeim állásától függ. Bár nem határoztam meg közelebbről ügyeim természetét, azt azért tudomására hoztam, hogy fontos és bonyolult ügyekről van szó. Valójában semmi elintéznivalóm nem akadt sem Velencében, sem másutt, de úgy éreztem, hogy ezt nem illik bevallani. Emígyen álldogáltunk az Excelsior előtt, és észrevettem, hogy az emberek kíváncsian és hódolattal nézegetik Monizát, közben rám is vetnek egy-egy pillantást, és bizonyára azt találgatják, hogy ki vagyok, és hogy lehet, hogy ilyen bizalmasan csevegek a világ minden táján ismert és imádott filmcsillaggal. Amikor Moniza megtudta, hogy Keletről származom, bár pontosabban nem neveztem meg hazámat, rendkívül élénk érdeklődést tanúsított. Követelte, hogy részletesen meséljem el neki, hogyan néz ki a sztyepp, amiről annyit hallott már életében. Széles körívet írtam le kezemmel, s így szóltam! „Vot, daleko, daleko...", mire fölragyogott a szeme,

mint két csillag, és megvallotta, hogy fuldoklik a civilizáció szűk keretei között. Ekkor a hotel ajtajában megjelent az idősebb úr a kölnivízzel. Moniza még gyorsan megkérdezte, hogy elégedett vagyok-e a szállodával, amelyben lakom, és hozzátette, hogy az Excelsior, mint a mondén világ minden szállodája, unalmas, de minden igényt kielégít. Azt válaszoltam, hogy mi, keleti emberek, megszoktuk az egyszerű életet, nem törődünk a komforttal, különben is ügyeim bizonyos mértékben kapcsolatban vannak az általam választott lakóhellyel. Állításom alátámasztására elmeséltem, hogy nálunk a régi szép időkben a lovas a nyereg alá tette a nyers húst, ami az egész napos nyargalástól megpuhult, és fogyasztásra alkalmassá vált. Ekkor odaért a deresedő gentleman, és átadta Monizának a kölnisüveget, amelyet Moniza közömbös arccal vett át, meg se köszönte. Ebben a pillanatban befordult a sarkon a Chrysler a kofferommal és Mike-kal. Vladiszláv kiugrott, levette a sapkáját, a mellére szorította, ajtót nyitott Mike-nak, majd elővette a csomagtartóból a kofferomat. Féltem, hogy a koffer kinyílik, és tartalma kipotyog, mert az egyik zár elromlott, csak én tudtam bánni vele. Szerencsére nem történt semmi baj. Fogtam a koffert, és megköszöntem szívességüket. Kínos csend lett. - Jerry, egy pillanatra - fordult Moniza ideges élénkséggel és mesterkélt könnyedséggel az idősödő gentlemanhez. - Igazán meghívhatnánk az urat a mai estélyre. Fogadás lesz a fesztivál tiszteletére - magyarázta hozzám fordulva. - Tömény unalom, de engedje meg, hogy kitegyem e szörnyűségnek, jöjjön el a kedvemért. Szabad az estéje? Utána szűk körben elszórakozunk. Köszönetet mondtam a meghívásért, és közöltem, hogy ha nem jön közbe semmi - ezzel titokzatos és bonyolult ügyeimre céloztam -, akkor bátorkodom élni az alkalommal. Majd meghajoltam, elhárítottam Moniza javaslatát, hogy Vladiszláv a

kocsival elvisz az általam megjelölt helyre - mondván, hogy csak rendkívüli esetekben használok autót -, s a lehetőségekhez képest ruganyos léptekkel átszeltem a gyepágyás mellett húzódó teret. Amikor a fasorba értem, óvatosan hátralestem, Moniza még az Excelsior előtt állt, és engem nézett. A nap hátralévő részét gondokba merülve és változó hangulatban töltöttem. Hol úgy határoztam, hogy nem élek a meghívással, és ily módon örökre eltűnök Moniza életéből, bánatot s teljesületlen vágyakat hagyva magam után, mivel attól féltem, hogy nem tudok megfelelni egy ilyen választékos és nagyvilági fogadás követelményeinek, és elillan a varázslat, amellyel kétség kívül megbabonáztam Monizát, majd ismét úgy döntöttem, hogy elmegyek, és továbbfejlesztem ezt a különös ismeretséget. Velencében, mint már mondtan nem volt semmi elintéznivalóm. Aznap érkeztem mint fölöttébb szűkös anyagi lehetőségekkel rendelkező szerény turista. Bár eddig cél nélkül ténferegtem, a látványtól kábultan, élt bennem az időnként ugyancsak pislákoló remény, hogy mindenek ellenére van bennem valami, hogy e távoli és jelentéktelen országból ideszakadt szegény és ismeretlen, bárdolatlan fiatalemberben van valami, ami csak az alkalomra vár, hogy megnyilatkozzék, és felzárkózzék a nagyvilághoz. Ne csupán felzárkózzék, hanem túl is tegyen rajta. A saját méltóságunkért folytatott harc a legnehezebb feladat minden, hozzám hasonló, azonos helyzetben lévő ember számára. A harcnak különböző módozatai vannak, és ha harcra nincs mód, marad a megvetés. Reggel óta mást se tettem, mint a szárazkolbász segítségével hol harcoltam Velencével, hol megvetettem. A lengyel szárazkolbász amolyan füstölt kolbászféleség, hazámban közismert, másutt ellenben alig ismerik. Külföldre készülő hazámfiai között roppant népszerűségnek örvend, ugyanis tömegéhez képest aránylag könnyű, következésképp elég sokat lehet vinni belőle, nem romlik, vagyis hosszú ideig

fogyasztható. Kofferom tartalma jelentős mértékben szárazkolbászból állt. Vagyis a szárazkolbász hazai specialitás, itt nem találkoztam vele sem a kirakatokban, sem a boltokban. Valóságos hegyeket láttam különféle halakból, rózsaszínű rákokból és számomra ismeretlen tengeri herkentyűkből, de lengyel szárazkolbászt egy szálat se. Láttam szalámit és füstölt tarját, különböző sonkákat, de lengyel kolbász mutatóba se akadt. Szárazkolbászom csak nekem volt, csak én cipeltem a kofferomban ezt a specialitást, a helybélieknek nincs. Még azt se tudják, szeretik-e a szárazkolbászt vagy sem, mert nem ismerik. Következésképp a szárazkolbász volt a pajzsom és kopjám. A szárazkolbász segítségével vertem vissza az utcára is kiáradó hófehér abrosszal letakart, virágokkal és gyümölcskosarakkal díszített, illatfelhőket eregető asztalok támadásait. Magam is támadásra lendültem, ravasz, ám egyszersmind büszke mosollyal ily szavakat mormolva magamban: „Na és aztán? Nekik nincs szárazkolbászuk." Sajnos, már harmadik napja szárazkolbászt reggeliztem, ebédeltem és vacsoráztam. És egyre nehezebb volt meggyőzni magam, ha egy padra vagy egy falkiszögellésre kuporodva, a papírról bekaptam egy-két falat szárazkolbászt, hogy ízletes készítmény, és legszívesebben életem végéig ezt enném. A szárazkolbász nem szereti, ha túl sokat fogyasztanak belőle. És ekkor a lagúna partján, előttem a hullámok dobálta fekete gondolákkal, hátam mögött a Doge-palotával - a szárazkolbásszal kötött átokverte házasságban -, eszembe jutott a pirog, amelynek kíséretében annak idején énekeltem. És a múltbeli pirog és az itteni saláták között lebegve, mindkettőtől megfosztva, az előbbi után vágyódtam, ez utóbbit kívántam. Különben végül is a szárazkolbász miatt szántam rá magam, hogy azon az estén elmegyek Moniza Clavier fogadására. Ismétlem, hosszan tűnődtem, elfogadjam-e a meghívást,

abbeli félelmemben, hogy kompromittálom magam a fogadáson, s elszalasztom a rám mosolygó szerencsét. Hogy e szerencsét megtartsam, szívesen lemondtam volna a további zsákmányról. Mert olyan ez, mint a szerencsejáték, hiába van szerencséje az embernek kezdetben, az még nem biztosíték rá, hogy dupla téttel is befut. Világéletemben nyomorult, óvatos játékos voltam. A szárazkolbász váratlan elvesztése azonban felpezsdített, elriasztotta rest félelmemet, és mindenre elszánttá tett. Nem, nem esett a tengerbe a szárazkolbász, és nem is lopták el. A délután már estébe hajlott, dacos ifjúságom ellenére már a látszatra se ügyelve, fáradtan vánszorogtam, amikor az egyik mészárszék előtt egy hatalmas, kampón lógó füstölt tarját pillantottam meg. Olyan hatalmas volt, hogy talán nemcsak reklámcélokat szolgált, hanem metafizikai tartalommal is rendelkezett. Az őrült, önmagán túllépő hentesáru diadala. E füstölt tarjának nevezett valami hosszúsága úgy másfél méter lehetett, vastagsága vetekedett egy jókora fa törzsével. Mint egy agg tölgyfa mohos törzse: pergamenbe csomagolták, erős, zsiros madzaggal jól átkötötték. Ezzel már nem vehette fel a versenyt a szárazkolbász, mert ugyan egyedi és különleges, de egyszerű hentesáru, semmivel sem több. Kiütötték kezemből a fegyvert. Ezek után nem maradt más választásom, mint vakon nekirohanni ennek a világnak, birokra kelni vele, vagy legyőzöm, vagy belepusztulok. És lám, a világ ma este, néhány óra múlva, ölelő karokkal vár. Fogadás Moniza Clavier-nél.

5 Már a kezdet kezdetén két problémával találtam magam szemben: egyrészt nem volt megfelelő ruhám, másrészt nem tudtam, hogyan keveredem majd ki az Excelsior körül tolongó

tömegből, hogyan jutok át az ünnepi mundérba bújt, fehér kesztyűs, lakköves, paszományos és kardos rendőrök alkotta kordonon, de ha ez sikerülne is, hogyan magyarázom meg a szállodai személyzetnek, hogy a meghívottak körébe tartozom. Nem kaptam nyomtatott meghívót, Moniza valószínűleg természetesnek vette jelenlétemet a fogadáson, úgy gondolta, nincs szükség formaságokra. Az első problémát, a megfelelő ruha hiányát, hamarosan pozitívummá alakítottam. Nem tartozom közéjük, idegen világ küldötte vagyok, a sztyeppék fia, következésképp hanyag eleganciám, a háromnapos utazástól gyűrt öltönyöm csak növeli bájomat, s mintegy hangsúlyozza az őket feszélyező, rám viszont nem vonatkozó formaságoktól, bevett szokásoktól való függetlenségemet. A második probléma is megoldódott, mert Moniza egy pillanatra sem felejtkezett meg rólam. A koffert szorongatva ácsorogtam a tömegben, a megvilágított térséget néztem, a hotel bejáratát, ahol egyre-másra szép hölgyek és fehér ingmelles férfiak szálltak ki a fekete autókból, s egyszer csak egy rendőr világoskék karja fölött megpillantottam a fénykörben a gyászos képpel járkáló Mike-ot. Szemmel láthatólag keresett valakit a tömegben. Ez a valaki csakis én lehettem. Moniza küldte elém. Fölemeltem a kezem, és integetni kezdtem, de nem vett észre, mire a koffert jól marokra fogva elindultam. Egy díszruhás rendőr éppen arra készült, hogy visszapenderítsen a névtelen tömegbe, amikor Mike észrevette a mozgolódást, odajött, és bevezetett a fény és az előkelőség világába. A tömeg tekintetétől kísérve lépkedtünk a hotel felé, amely most olybá tűnt, mint egy kristálytömböt rejtő üveggömb. A hallban Mike elvette a kofferom, és átadta egy boy-nak, majd továbbmentünk a szálloda mögött húzódó kertbe, ahol a fogadást rendezték. A koffer miatt érzett nyugtalanságom elnyomta a rám váró próbától való félelmemet, amely az erőlködés ellenére betöltött. Diszkréten a

koffer után lestem, hogy legalább lássam, mi történik vele, de a boy eltűnt a hotel forgatagában, nekem nem maradt más, mint kofferomat Isten kegyelmére bízva követni Mike-ot. Kiléptünk a szellemesen bokrok közé rejtett lámpákkal, lampionokkal és reflektorokkal megvilágított kertbe, a csoportokban álló, poharat tartó hölgyek és urak közé: mindenütt nevetés, zsibongás és jóked. Mike azt mondta, hogy mindjárt jön Moniza, érezzem magam otthon. Könnyed bólintással hoztam tudomására, hogy ez természetes, kár róla beszélni. Aztán elment, és én egyedül maradtam. Azonnal kiválasztottam magamnak egy pálmafa mögötti sarkot, amelynek megvolt az az előnye, hogy egy italokkal megrakott asztalka mellett félrehúzódhattam. Elhatároztam, hogy azonnal felhajtok egy kis lélekerősítőt, ugyanis nem voltam benne biztos, hogy a külön nagyfokú, a helyzethez illő erőlködés képessé tesz-e ilyen társaságban nélkülözhetetlen könnyed, fesztel viselkedésre és csevegésre. Kényelmesen elhelyezkedtem egy kerti székben, a pincérek azonnal megrohantak, hogy elejét vegyék a kívánságaim tudomásul nem vétele okozta kellemetlen következményeknek. Feltehetőleg abbeli félelmemben, hogy sokára kerülök a megfelelő hangulatba, és nem leszek kellőképpen felkészülve a nyilvános fellépésre, már az első poharat túl gyorsan hajtottam fel. De mit számít ez, amikor már egy perc múlva feloldódtam, és ami ennél is fontosabb, már nem érdekelt, hogy milyen benyomást teszek a személyzetre. A vendégek csoportokba verődtek, beszélgettek, üdvözölték egymást, egyszóval úgy viselkedtek, ahogy Mike nekem is javasolta: otthon érezték magukat. Csak én ültem félrehúzódva. De hamarosan arra a meggyőződésre jutottam, hogy ha egyáltalán meghívtak erre az exkluzív fogadásra, akkor a személyzet számára éppoly fontos személyiség vagyok, mint a többiek, sőt mi több, ha magamban üldögélek, ez azt jelenti, hogy nekem van min gondolkodni nem

úgy, mint nekik, például egy új filmszerepen vagy éppen rendezésen. Ezért, kivonva magam e sekélyes vidámságból, igyekeztem még komolyabb képpel, gondolataimba merülve üldögélni. Hamarosan észrevettem, hogy a pálma túlsó felén alakulgat a garden party központja. Nem minden megindultság nélkül fedeztem föl a filmlapok és képes újságok címlapjáról ismert arcokat. Egyre többen csatlakoztak a csoporthoz, egyre szebb nők, egyre hangosabban és vidámabban beszélgettek, nevetgéltek, szórakoztak. Úgy viselkedtek, mint régi ismerősök, a kis társaságon kívül semmi sem érdekelte őket, s ezt látva, még fájóbb volt a tudat, hogy minden erőlködésem ellenére én még kívül vagyok, ők pedig a világ legeslegközepében állnak. Magabiztosságuk, függetlenségük egy idő után ingerelni kezdett. Én mély gondolatokba merülve üldögélek itt, ki tudja, milyen problémáim vannak, erre utal például a pohárral való gyakori érintkezésem, ők meg, e sekélyes és felületes emberek, egyre csak nevetgélnek. És miért? Ők talán fontosabbak? Mindenki őket nézi, körülöttük villognak legsűrűbben a vakuk, mint villámok a viharban, amely nem pusztulást hoz, hanem pénzesőt és dicsőség-szivárványt, miközben én ülök, fennkölten és világot megvetően, mit sem törődve az emberekkel, akik ugyancsak nem törődnek velem. Bár ez egészen logikus, mégis igazságtalannak éreztem. Keserűség töltött el, és sértve éreztem magam. Hát semmit sem számít a nagy lélek, a gondolat, az eredetiség ebben a korrumpált, csak a látszat után loholó világban? „Szemfényvesztés, szemfényvesztés - ismételgettem megvetően. - Szemfényvesztés és talmi csillogás." Ebben a pillanatban társadalmi szinten kezdtem gondolkodni, ahogy az általában lenni szokott, amikor az egyén képtelen önmagának elégtételt szerezni. Már nem egyén voltam, hanem egy megsértett társadalom képviselője. Egy északi, kemény, a történelem viharaiban edzett nép fia, aki

magában hordja nemzete sajátos vonásait, drága áron szerzett bölcsességét, amely mások számára éppoly elérhetetlen, mint a lengyel szárazkolbász. „Ha! - gondoltam magamban. – Nevessetek, nevessetek csak, olyan vagyok, mint egy szobor, amelynek lábánál gyerekek játszadoznak." És ismét kiürítettem egy poharat a számlájukra. Mintha meghallották volna a felszólítást, egyre hangosabban nevetgéltek. És annak ellenére, hogy én magam szólítottam fel őket, és ez okból semmi alapom nem volt rá, hogy nevetésük bosszantson, mégis egyre bosszúsabb lettem. Ugyanis ez csak amolyan ironikus felszólítás volt, amit pont ellenkezőleg kell érteni, következésképp hallatlanul bosszantja az embert, ha szó szerint értelmezik. Emlékszem, apám is így volt ezzel, mert igen gyászos bizonyítványom láttán maga mondta, hogy „csak így tovább, csak így tovább", mégis éktelen haragra gerjedt, amikor a következő bizonyítványom, ha lehet, még siralmasabb lett. Mindezek tetejébe nem láttam Monizát. Délután, miközben Velencében ténferegtem, egyre csak azon csodálkoztam, hogy a fasorban történt találkozás ilyen, számomra kedvező s éppen ezért váratlan fordulatot hozott. Vagy csak egy rossz tréfa áldozata vagyok? Egyszerűen nem értettem, hogy egyáltalán miért vett észre, érzelmeiről nem is szólva, amelyeknek határozott, noha álcázott bizonyítékaival halmozott el beszélgetésünk és búcsúnk alkalmával. Bár a mai napig ismeretlen eredetű gőgöm azt súgta, hogy engem illet a világ minden kincse, és a hegyen kísértő Sátánnak nem lenne velem nehéz dolga - ám ez a gőg csak mint bizonytalan és komor hajnalpír lebegett lelkem fölött, nem volt se törzse, se lába, és amikor valami változás zajlott le belső optikám törvényeiben, és eltűnt a bűnös derengés, végtelenül elkeseredtem, és biztos voltam benne, hogy én vagyok a világ legnyomorultabb teremtménye. Most viszont még ezt a véletlenül elhúzódó távollétet is méltatlanságnak, sőt mi több, árulásnak éreztem, mintha évek

óta esküvel megerősített kötelék fűzne össze bennünket. És mindezt azért, mert szükségem volt rá, az ő segítségével akár felül is emelkedhettem volna ezeken, sőt, elkápráztathattam volna őket, mert maga az a tény, hogy a társaságában mutatkozhatom, hogy kimutatja irányomban érzett érzelmeit, olyan előny, amely csak keveseknek jut osztályrészül. De Moniza csak nem került elő. Hogy jobb kedvre hangoljam magam, megpróbáltam felidézni a mosolyát, a tekintetét, sőt mi több, sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottam mindennek, mint amennyire jogom lett volna. De mindhiába. Annál inkább rossz néven vettem tőle, hogy még mindig nincs mellettem. Hirtelen valami gyűlöletféle lobbant fel bennem, és azon tűnődtem, hogyan büntetem majd meg a késésért, az árulásért, ha megjelenik. De nem jelent meg. Már láttam Monizát, amint bocsánatért könyörög, s én hűvösen és közömbösen visszautasítom. De közben féltem is, hogy elveszítem őt, addig-addig, míg - a jelentős mennyiségű alkoholtól tüzelve kétségbeesett tettre szántam el magam. Nemcsak hogy elszántam magam, hanem egyszerűen kívántam ezt a tettet. A társaság egyik tagja éppen egy anekdotát mesélt. Nem ismertem sem az anekdota szereplőit, sem a körülményeket, éppen ezért vérszemet kaptam. A társaság pukkadozott a nevetéstől. Csodálkozva állapítottam meg, hogy állok, a szék mögöttem maradt. Úgy vágyódtam utána, mint viharba került vándor a meghitt kunyhó után, de a két lábon járás minden energiámat lekötötte, továbbá a visszavonhatatlanság érzete s annak tudata, hogy felégettem magam mögött a hidat, eleddig ismeretlen erővel és magabiztossággal töltött el. A pompásan mulató társaság közepébe léptem. - Itt ni! - kiáltottam fel, és szélesre tátva számat, ujjammal a zápfogaimra mutattam. - Itt ni, uram, kiverték, a szabadságért verték ki! Zavart csend lett. Elhallgattak, rám néztek, és nem értették,

hogy miről van szó. Holott én csupán világosan és kézzelfoghatóan, mintegy szemléletesen tudatosítani akartam bennük nemzetem szenvedéseit. Az a tény, hogy szemmel láthatólag nem értékelték e mártíriumot, nagyon feldühített. - Ide nézzen, uram - mondtam az egyik kövér férfihoz lépve, s még jobban kitátottam a számat. - Itt, ááá... A kövér alak köhécselni kezdett, és elfordult. - Bocsánat mondta, és azzal otthagyott. Erre a következőhöz léptem, s annak is megmutattam. - Itt, ni! Csak a helye látszik, kiverték, uram, a szabadságért! Ááá! De ez is elhúzódott tőlem. Észrevettem, hogy a társaság szétszéledt. Azt gondoltam, hogy a rossz megvilágításban nem látják, hogy mit mutatok nekik. Utánuk eredtem, de egyre sebesebben menekültek előlem. Aztán végképp eltűntek a szemem elől, elrejtőztek az ösvénylabirintusban, a mediterrán növényzet spanyolfalai mögött. Tehetetlenül vergődtem a fényés növényhálóban. Hol panaszos, hol követelőző hangom sokáig visszhangzott még e paradicsomi kertben: - Kiverték, uram, a szabadságért verték ki...

6 Egy ismeretlen, rendkívül magas mennyezetű, félhomályos szobában ébredtem fel. Iszonyatosan fájt a fejem. Az elfüggönyzött ablakon lágy fény szivárgott be. Selyempizsama volt rajtam, az elején hímzett, színes embléma, amelynek betűit csak nagy nehezen tudtam szavakká kapcsolni, mert fejjel lefelé álltak, és valósággal beleszédültem az igyekezetbe: YALE BOYS. Az ágy széles és kényelmes volt. A szoba mélyén emberi alakokat pillantottam meg. Eszembe jutotta kofferom, és nyugtalankodni kezdtem. Hol lehet, mi történt vele? - Alszik? - kérdezte az egyik alak.

- Pszt... - mondta a másik. - Még alszik, ne ébresszük fel. Behunytam a szemem. Valaki óvatosan az ágyamhoz lépett, és fölém hajolt. Parfümillat csapta meg az orrom. Valaki gyöngéden megigazította a párnámat. Fél szememet óvatosan résre nyitottam, és termékeny, zöld dombokat pillantottam meg magam fölött: Moniza Clavier-t smaragdzöld ruhájában. Gyorsan behunytam a szemem. - Good boy - mondta egy férfi sportszerű elismeréssel. Erre kinyitottam a másik szemem, mert az egyik már megfájdult a fénytől, amely, bár a függöny megszűrte, egyenesen a pupillámba hasított. A hang gazdájában csodálkozva ismertem fel a nyírt bajuszú, deresedő gentlemant. Eddig nem mutatott túl sok jóindulatot irányomban. Amikor kimentek, még vártam egy kicsit, nem akartam kockáztatni. Aztán óvatosan felkeltem. Nekivágtam a szobának, micsoda távolságok, sikeresen eljutottam az ablakig, s a fal és a függöny közé dugtam a fejemet. Amikor sajgó szemem megszokta a fényt, fölismertem a szálloda előtti teret, amelyen tegnap, kofferomat szorongatva, a bámészkodók tömegében álltam. Elviselhetetlenül kék és derűs volt a világ. De ez a derűs kékség sehogy sem illett a hangulatomhoz, megsebzett, mint egy üvegcserép. Most is sokan szorongtak a hotel előtt, de ez egészen más népség volt. Csupa férfi, nő alig akadt köztük, mindegyiküknél fényképezőgép vagy filmfelvevő, egyiknél-másiknál kettő is. Úgy festettek, mint egy civil ruhás katonai osztag. Cigarettáztak, le-föl sétálgattak, vagy egy helyben álltak, nekem legalábbis úgy tűnt, és az eget nézték. Időnként megigazgatták magukon a szíjakat, a muníciós táskát és az állványt. Felöltöztem, és óvatosan kilestem a folyosóra. Üres volt. Csak egy-egy titokzatos fény pislákolt, a személyzetnek szóló hívó lámpák. Kofferomat a sors kegyére bíztam - majd csak

megszerzem valahogy, esetleg levélileg -, és kiszöktem a szobából. Lementem a lépcsőn. Feltárult előttem a hall s benne a porta éber szeme. Előre! De alighogy kiléptem, megtorpantam, és behunytam a szemem, mert mellbe vágott a forróság és a fény. A fülemet megcsapta a vakuk kattogása, a filmfelvevők rovarzümmögése. Térdeplő, álló, a keresőbe meredő riportereket pillantottam meg. A lencsék pillátlan szeme rám szegeződött. Megfordultam, de már későn. Szitává lőttek a kamerák, leterítettek a mesterlövészek. És egy férfi karjaiban ocsúdtam fel, aki a nagy G. M. B. titkáraként mutatkozott be. Elmondta, hogy mi járatban van. G. M. B. tiszteletteljes üdvözletét küldi, és reméli, hogy elfogadom a velencei tartózkodásom tiszteletére rendezett fogadásra szóló meghívást. Fölöttébb nagy megtiszteltetés és öröm lenne ez számára. Hogy ez a G. M. B. sem tudott jobbkor jönni! Mi ez, rossz tréfa, lehetőség vagy veszély? Bizalmatlanul mustrálgattam a fiatal titkárt. Tudtam, hogy nem utasítom vissza a meghívást. Visszautasítani sokkal nehezebb, mint elfogadni, még akkor is, ha később megbánom. Vajon csak azért kellek ennek a G. M. B.-nek, hogy kegyetlen tréfát űzzön velem? Talán már tudomást szerzett a tegnap esti afférról? Mindegy. A lehető leggyorsabban meg akartam szabadulni tőlük, nem volt annyi erőm, hogy visszautasítsam. Elfogadtam. A sikerületlen szökési kísérlettől kimerülten fölmentem a szobámba. Lefekvés előtt kinéztem az ablakon. A fotóriporterek még mindig lesben álltak. Nem volt menekvés. A szobát közben már kitakarították, a kisasztalon újsághalom. Feléjük se néztem volna, ha nem pillantom meg a címlapokon a hatalmas fotót. Fölvettem egy újságot, de sokáig képtelen voltam az alkohol által knockoutolt szememet a megfelelő élességre állítani. Amikor végre sikerült, egy férfit

pillantottam meg: egyik kezében poharat tartott, másik kezével szélesre tárt szájüregébe mutatott. Egyfelől Mike, másfelől Moniza Clavier támogatták. Ez a férfi én voltam. Fogalmam se volt, hogy mikor kaptak lencsevégre. A kép fölött nagybetűkkel, mintha a háború kitörését adnák hírül, a következő szöveg: MONIZA CLAVIER ÉS EGY OROSZ FIATALEMBER SZERELME.

7 Természetesen nem vagyok orosz. Ugyanakkor ez az új szerep merőben más színezetet adott helyzetemnek, új távlatokat nyitott meg előttem. Először is orosznak lenni, az már valami. Bár eddig is nyugodtan tarthattam magam „valakinek", esetleg sokkal többnek, mint orosznak, de nemhogy másokat, még magamat se tudtam meggyőzni ezen állításom igazáról. Ám orosszá való kikiáltásom után már senkit sem kell meggyőznöm semmiről, orosz voltom önmagában is elég. S hogy ráadásul le is fiatalembereztek, annál jobb. Azt majdnem mindenki tudja, milyen az öreg orosz, de fiatal oroszt még nemigen láttak, a fiatalságom megnövelte az orosz férfi mint olyan attraktivitását. Mondhatnók, a világ jövője függ attól, hogy milyen ez a fiatalember. Hetet-havat összehordtak róla, de biztosat senki se tudott. Ha jól meggondoljuk, végtére is nem én állítottam, hogy orosz vagyok. Bár meglehet, hogy a sztyeppre való célozgatásommal, a meghatározhatatlan, keleti hangulattal, amit magam körül keltettem, tán kissé én is ludas vagyok benne. Sztyeppék... igen, igen, ebben volt némi kis hencegés. Még hogy sztyeppék! Eszembe jutottak kicsinyke hazám bús nadrágszíj parcellái és fenyői, a részben sík, részben hegyes, nem valami civilizált, s mindezek ellenére, ha nem is teljesen,

valamennyire mégis kulturált tájai. Hol van mindez a sztyeppéktől! De közvetlenül, egyenesen, soha nem állítottam ilyesmit, és falhoz szorítva biztosan nem hazudnék ekkorát. Az újságnak viszont az olvasók érdeklődését szem előtt tartó hírekkel kell szolgálnia. Mi mást írhattak volna? Talán ezt: „Moniza Clavier és egy kelet-európai kis ország polgárának szerelme?" Keleti voltam, de oroszon alul nem lehet valóban keleti az ember, ezért bizonyos kiegészítésre volt szükség, ők ezt megtették helyettem, részemről elég, ha nem helyesbítek. Az orosszá levés megajándékozott az eddig nélkülözött formával. Most már nem kell magyarázgatnom, nem kell tudomásukra hoznom azt, amiről magam se tudom, hogy micsoda. Vége a kétértelmű mosolyoknak, szájhúzogatásoknak. Üdvöz légy, orosz barátom! Az, ami eddig csak bohóckodás volt, most extravagancia lett. Az, ami hisztéria volt, mintegy varázsszóra az igazi keleti ember csodálatos, fantáziadús kitörésévé lényegült át. A gyengeség erősséggé változott, a kissé ostoba tapintatlanság erős, markos tenyérrel kimért büszke pofonná. Az úriháznál házitanítóskodó, nyúzott egyetemista ügyefogyottsága a barbár harcos gesztusává lett, amely előtt elsápadnak a hölgyek, és meghajtják fejüket a királyok. „Elvégre és utóvégre jogom van hozzá - próbáltam meggyőzni magam, feloldozást keresve. - Hisz egy és ugyanazon család tagjai vagyunk, úgy is mondhatnám, sógorok. És ha az emberek félnek, tartanak a sógoromtól, nem jár-e ki nekem is valami e tiszteletből? Mit számít az, hogy otthon, családi körben, a sógor az asztallábhoz kötöz, és dühében néha fültövön vág? Akkor is a sógorom, családtag, közös konyhán élünk, következésképp a szomszédoknak édes mindegy, hogy én én vagyok-e vagy a sógorom." És ily módon megacélozva magam, a tükör elé álltam, s a szemem vágását vizsgálgattam nyugtalanul, ugyanis túl

vízszintesnek találtam. Éjszakára leukoplaszttal kissé felhúztam a szemhéjamat, de amikor reggel leszedtem róla a leukoplasztot, megint vízszintes vonalban zárult a szememre. Továbbra is az Excelsiorban laktam, ahová azon a bizonyos első éjszakán, a fogadás után Moniza Clavier parancsára hoztak, és ahol Moniza barátjának, a deresedő gentlemannek a pizsamájában aludtam. Moniza nagyon elfoglalt volt ezekben a napokban. A munkája és a társasági élet, valamint a lakosztályával egybenyíló lakosztályban lakó, deresedő Jerry éber és állandó jelenléte megnehezítette köztünk a gondolatcserét, és hátráltatta kapcsolatunk kibontakozását. A hotel előtt állandóan riporterek tanyáztak, s az a gyanúm, hogy a hotelban is akadt jó néhány. Már első nap megtagadtam néhány riporternek az interjút. Az e téren megmutatkozó szilárd álláspontomnak kettős haszna volt: növelte titokzatosságomat, és megvédett a leleplezéstől. Leleplezés? Ó, nem! Ravasz játékot folytattam. Valójában nem tiltakoztam az újságokban közölt hírek ellen, de nyíltan nem vallottam magam orosznak. Ami pedig az údevelemet illeti, amely elárulhatott volna, radikális megoldást választottam: csípős zöldségsalátát, sót, borsot, ecetet és olívaolajat hozattam a szobámba, és a fűszeres salátával együtt, némi vesződséggel ugyan, de megettem. Úgy-ahogy elsimítva a személyazonosságom körüli bonyodalmakat, Moniza felé fordultam. Nyugodt napjaim voltak, következésképp érzelmi életem felpezsdült. Már elfogódottság nélkül gondoltam a Monizával való sorsdöntő találkozásra, vártam, tervezgettem és kívántam. Annál is nyugodtabb fejjel szentelhettem magam e kérdésnek, mert visszakaptam a kofferomat. Felhozták a szobámba. Az ügy, mint már említettem, nem volt egyszerű. Nemcsak a riporterektől kellett őrizkednem, hanem Jerrytől is. De felmerült egy másik, szubtilis jellegű probléma is. Mind ez ideig

Moniza volt a kezdeményező, ezért többé-kevésbé biztonságban éreztem magam. Elfogadtam irántam tanúsított kegyeit, de ha valami elromlana közöttünk, emelt fővel léphetnék ki az egészből. Én nem angazsáltam magam, következésképp nem is kockáztattam. Senki se tudja, hogy viszonoztam-e az érzelmeit vagy sem, ha akarom, még azt is megjátszhatom, hogy engem hidegen hagyott, csupán udvariasságból mentem bele a játékba. Elvégre nem illik visszautasítani egy hölgyet. De saját használatra be kellett vallanom, hogy nagyon is fontosak számomra Moniza érzelmei, hogy igénylem őket, és szívesen siettetném az eseményeket, ha tudnám, hogyan kell. És ha nem félnék. Ugyanis olyan valószínűtlennek tűnt az egész, olyannyira méltatlannak éreztem magam, hogy - bár a lehető legunottabb képpel fogadtam a hódolatot - magamban csöndeskén arra gyanakodtam, hogy a sors csupán gúnyt űz belőlem, hogy valami galádság készül ellenem. De orosz voltom ezen a problémán is átsegített. Bár amikor megismerkedtünk, még nem voltam orosz, amióta azzá lettem, összehasonlíthatadanul nagyobb képességet éreztem magamban arra, hogy elkápráztassam Monizát. Következésképp az ő érzelmeit is sokkal megalapozottabbaknak éreztem. Végül is akkora magabiztosságra tettem szert, amely már elegendőnek bizonyult az első önálló lépések megtételére, az érzelm aktív viszonzására. Ám mielőtt aktivizáltam volna magam, mielőtt bárhogyan is viselkedtem volna, mielőtt bármit is tettem volna, pánikba estem, megrohantak a kétségek, félni kezdtem, hogy sután látok neki, hogy ügyetlenségemmel kiábrándítom Monizát, egyszóval, hogy nevetségessé válok. Ezért egyelőre csak néhány tapogató próbahadműveletre korlátozódtam. Például némileg, de nem túlságosan hangsúlyozott „jó napot"-tal köszöntem neki. A „jó éjszakát"-ot viszont igyekeztem gúnyosan mondani, mintegy ironikus értelmet kölcsönüzve e banális kívánságnak: a

tőlem távol töltött éjszaka semmiképp sem lehet jó éjszaka. Közben a hatást lesve buzgón figyeltem tekintetét. De a tekintetében mindig ugyanazt a kifejezést találtam: szelíd meghökkenést, ugyanis Moniza szerelmes volt belém, és akármit tehetek, akár négykézlábra is ereszkedhetem, Moniza mindent elragadónak, páratlannak találna. Következésképp érzelmileg aszinkronban voltunk, én válogattam az eszközökben, számítgattam és kalkulálgattam, hogy a lehető legjobb színben tűnjek fel, ő pedig teljesen elmerült ebben az ábrándos döbbenetben, mondhatnánk önkívületben. Emiatt nemegyszer nyomot tévesztettem, mert én állandóan a szenvedély rezgéseit és nyomait kerestem az arcán, s ehelyett meghökkenést, a távollevő ember szórakozott és eszméletlen mosolyát találtam. Nem tudtam, mit gondoljak efelől, szerintem az lett volna a normális viselkedés, ha remegett, elsápadt volna a jelenlétemben, majd sietve egy sötét sarokba húzott volna. Én csak így tudtam elképzelni a nőkre gyakorolt férfias és dicsőséges hatást. Szerencsére észrevettem, hogy Moniza olyan beszámíthatadan állapotban van, hogy kissé suta vagy egyszerűen brutális közeledési kísérleteimet is ugyanazzal a túlvilági, szelíd és megdöbbent mosollyal fogadja. A mennybemenetel magasságából egyszerűen nem vesz észre semmit. Mivel sejtettem, hogy úgysem ítél el semmiért, teljesen elszemtelenedtem. Úgy éreztem, hogy édes kettesben is egyedül vagyok, olyannyira elválaszt bennünket érzelmeink különbözősége. Az ő ki tudja, hol járó gondolatait s az én konkrét terveimet nem lehet közös nevezőre hozni. Másrészről az a körülmény, hogy Moniza nem igyekezett következetesen és gyorsan a helyzet megoldására, kissé megzavart. Csupán ezt az igyekezetet látva tarthattam volna bizonyítottnak Moniza szerelmét. Egyszerűen nem tudtam, hogy mit gondoljak: az nyilvánvaló volt, hogy teljesen

megbűvöltem, de hol vannak szerelmének bizonyítékai? Mivel magamat általában teljesen értéktelennek tartom - a gőg komor és hisztérikus kitöréseit nem számítva -, ez a legkisebb tényeknek is híján lévő imádat felkeltette bizalmatlanságomat. Állandóan arra gyanakodtam, hogy valami cselt szövöget magában, tréfál velem, de elsősorban nevetségessé akar tenni. És ez a szintbeli különbség volt az oka annak, hogy Monizát idegennek, sőt ellenségesnek éreztem, mindenesetre rendkívül távolinak, távolibbnak, mint bármely nőt. Férfiúi hiúságom is sürgetett. Nincs férfi a világón, aki ne irigyelne már csak azért is, hogy ismerem Moniza Clavier-t, a világhírű filmcsillagot, a bennünket összefűző gyengéd szálakról nem is beszélve. Egyszer s mindenkorra leszámolhatnék minden férfival. S ez okból még erőszakosabb lettem - természetesen csak gondolatban -, de belül kétségek marcangoltak. Moniza arra kért, hogy vegyek részt minden fogadáson, amelyre őt meghívják. Arra vágyott, hogy mindig mellette legyek, a férfiak udvarlása hidegen hagyta. Jerry, mióta orosz fiatalembernek hitt, természetesen nem vetkőzte le teljesen a féltékenységét, de megkönnyebbülten felsóhajtott, ugyanis most már érthetőbbé vált számára Moniza eleddig teljesen megmagyarázhatatlan érdeklődése személyem iránt. Aduim iránt érzett tisztelete jól hatott közérzetére, megítélése szerint az egész ügy fair play jelleget öltött. Egyszóval az üdvös orosz akcióba lépett, és e környezetben elfoglalt helyem kellő hangsúlyt kapott. Következésképp már elfogadhattam a meghívásokat anélkül, hogy kitettem volna magam az első fogadás kínjainak. Csakhogy fáradt voltam, és pihenésre volt szükségem. Nehezen viselem nemcsak a rendkívüli, de a teljesen köznapi eseményeket is, és amikor csak tehetem, elmenekülök előlük. Ezúttal idegeim kúrálása címén a szobámba menekültem. Minek siessek? Soha véget nem érő

heteket tölthetek még Moniza mellett, gondoltam. S elhatároztam, hogy amint kipihenem magam, ismét belépek e csodálatos világba, amelyet már sajátomnak éreztem. Monizát illetően nyugodt voltam. Tudtam, hogy Jerry vigyáz rá, és senkit sem enged a közelébe. Bankettek után hazakíséri, egészen a szomszédomban lévő osztály ajtajáig. Naphosszat a széles ágyon heverésztem, különböző haditerveket szövögettem. Időre volt szükségem, hogy hozzászokjak új szerepemhez.

8 Egyik este ismét egyedül maradtam. Az ablakhoz álltam. Néhány verőfényes nap után esőre állt az idő. Mintegy az időváltozás következményeképpen, eltűnt a szálloda elől az ügyeletes fotoriporter. Bár az is lehet, hogy csak elbújt, de én már ismertem búvóhelyeiket. Elhatároztam, hogy járok egyet a városban, és szembesítem vele magamat új helyzetemben, ízlelgetem a fölényemet, vagy legalábbis azt a viszonylagos egyensúlyt, amely, elképzelésem szerint, az utóbbi időben jellemzi a várossal való kapcsolatomat. Úgy gondoltam, megnézek néhány helyet, utcát, amely különösen sok kellemetlenséget okozott nekem. Újgazdagi minőségemben, hogy úgy mondjam, farkasszemet nézek velük. Tiszta őrültség, mert úgyse győzhetjük le a nálunk erősebb helyeket, de hát ezt sokáig nem hiszi el az ember, próbálkozik, s a próbák eleinte megnyugtatónak tetszenek. Kisurrantam a szállodából, s a kikötőben felültem a voltaképpeni Velence felé tartó hajóra. A Velencében való közlekedés, függetlenül attól, hogy vízi járművel vagy gyalog történik, az égtájak állandó összekeverését vonja maga után. Talán ezért is tűnik úgy, hogy itt olyan irreális az élet, s irrealitásában olyan megcáfolhatatlanul igaz. A szárazföld és a

tenger lépten-nyomon egybeolvad, és sohasem lehet tudni, mi sül ki az egészből. Esténként, az általában kettőzött, a vízben tükröződő fények még erősítik ezt a kavargást és egybeolvadást. A fények mozgása összeolvad a hatalmas vízfelület végtelen változatosságában látszólag szabálytalan hullámzásával. S e díszlet hátterében dohognak és tülkölnek a kicsi és nagy hajók. Későre járt. Kiszálltam a hajóból, természetesen azonmód elvesztettem tájékozódási képességemet, és vakon nekivágtam a városnak. De hát nem mindegy? Bármerre is mentem, mindenütt a keresett helyeket találtam, azokat, amelyeknek imponálni akartam, hogy tiszteljenek, hogy elfelejtsék régi, nyomorult énemet. Most egészen más képpel néztem őket, már nem ellenségesen, mint annak idején, hanem békülékenyen mint egyenrangú felet. Ám az volt az érzésem, hogy nem vesznek észre. Nem löktek félre, de hát ezt annak idején se tették. Az volt a gyanúm, hogy éppolyan közömbös vagyok számukra, mint annak idején. Aktív ellenszenvük csak az én eszmeszüleményem volt, olyan vagyok, mint a kisebbségi komplexusban szenvedő részeg, aki makacsul egyre csak ezt ismételgeti: „Tudom, hogy maga megvet engem, ne tagadja, tudom én azt." Így akarja partnerét aktív viszonyulásra késztetni, legyen az bármilyen, akár megvetés. Inkább azt, mint az igazságot: hogy teljesen közömbös, hogy az ember egyszerűen csak unja. Az emberek irányunkban tanúsított figyelmének fokát könnyű meghatározni: szeretnek, kedvelnek, tisztelnek stb. A helyekkel már nem ilyen egyszerű a dolog. Valószínűleg észre se veszik az embert, bár ki tudja. Talán épp ez a bizonytalanság késztet bennünket az erőfeszítésre, az e helyek előtt való dicsekvésre, talán ezért igényeljük fokozottabban a barátságukat. Képzeljük el, hogy az egész világ ismer és tisztel bennünket. Ha mi vagyunk a világ királya, ez esetben már csak egy dolgot tehetünk: szépen összecsomagolunk, és olyan helyre

utazunk, amelyet térdre akarunk kényszeríteni, olyan helyre, ahol egyszer már bosszúért lihegtünk. Nem kell feltétlenül piramisokra vagy hatalmas vízesésekre gondolni. Lehet ez egy teljesen érdektelen, de mégis sajátos hely, egy vidéki park, amelyre bizonyos okokból még gyermekkorunkból vagy a későbbi évekből emlékszünk. Egy utca vagy domb, amely mögött másképpen ment le a nap. És itt kezdődik az igazi haddelhadd. Megállunk, leülünk, oldalt fordulunk, emígy, amúgy, bal láb előre, aztán a jobb - és semmi, pontosabban semmit se lehet tudni. Meg kellene ragadni valamit, el kellene tűnődni valamin, de azt se tudjuk, hogy min. Ember már sehol, de saját magunkkal is éppen elég bajunk van. Szerelmi hódítás, szövetségkötés? Ugyan! Már saját magunknak is útban vagyunk, úgy érezzük magunkat, mint a nagylány mellé kirendelt unokaöcs, aki egy pillanatra sem tágít mellőlünk, s az ember legszívesebben egy kis pénzt nyomna a markába, mozira. Ha viszont félreállunk, akkor nem vagyunk ott. Nehéz ügy. Biztosan vannak emberek, akik nem ragadtatják el magukat ennyire. De ez csupán szemlélet kérdése. Bár kétségkívül jobb nekik. Nem veszik észre, hogy hiába számoltak le példának okáért a szomszédaikkal, máris ott a következő kellemetlenség: egy kő vagy egy halom korhadt léc. Egy biztos: én a saját bosszantásomra róttam Velence utcáit, vakmerő séta volt, meg kell hagyni, teljesen elgyöngített és elszürkített, addig-addig, hogy végül is egy kis pihenőt engedélyeztem magamnak. Épp kikeveredtem egy sikátorból, előttem a csatorna, fölötte egy lámpával megvilágított boltíves híd az élettelen paloták között, amelyek mint ünnepi, de kifordított ruhák, a modern világ iránti megvetésből hátat fordítottak nekem. S ekkor, egészen egyszerűen, megpillantottam Monizát. A hídon közeledett felém. Olyan egyszerű, olyan mindennapi volt az egész, hogy

megrémültem. Bár magam is akartam, hogy találkozzunk, hogy kettesben legyünk, de az isten szerelmére, nem így, minden előkészület, koncentrálás, manipuláció nélkül. Brutális találkozás volt. A Monizával való első találkozás és a mostani találkozás között akkora volt a különbség, mint amikor az ember a cirkuszban, a biztonságos nézőtérről pillant meg egy oroszlánt, vagy pedig vasárnapi sétánk alkalmával ugrik elénk az egyik bokorból. A sors elrendelése, amely újból elibém hozta Monizát, azt a gyanút ébresztette bennem, hogy valami makacs szándéka van velem, és rosszul éreztem magam, mint mindenki, amikor felsőbb erők kezében vergődik. Őszintén megvallom, Moniza is roppant zavarba jött, szemmel láthatólag megijedt, de igyekezett leplezni félelmét, és erőlködve, bár látszólag nyugodtan így szólt: - Hello! -Hello! - válaszoltam, látszatra ugyancsak gondtalanul. Egyedül voltunk ebben a késői órában, víz jobbról, víz balról, a hídon. Hogy szökjek meg? - Mi újság? - kérdeztem. - Megszöktem a fogadásról - mondta ő. Majd hozzátette: Összevesztem Jerryvel. A sors sarokba szorított. Nem sikerült a rajtaütés, hiába volt a könnyed, vidám, társasági formában feltett kérdés. Az a hír, hogy Moniza összeveszett Jerryvel, a riválisommal, visszavonhatatlanul egyértelművé tette a helyzetet. - Miért? - kérdeztem az öngyilkosok merészségével, mert mást nem tehettem. Nem válaszolt, csak hozzám lépett, és hirtelen, váratlanul rám emelte a szemét. Hát igen: Most már semmit se lehetett megelőzni, visszatartani, késleltetni... És mondani is mit mondhattam volna? Saját következetlenségem, amely olyannyira

különbözött a sors következetességétől, lehangolt és elszomorított. Lefokozott a saját szememben. Dühös voltam magamra, amiért sem bódulatot, sem boldogságot nem érzek. A híd gúnyt űzött belőlem. És ekkor a közeli falon megpillantottam egy hatalmas méretű plakátot. Moniza Clavier-t, a filmcsillagot ábrázolta, aranyszőke haja szétterült a falon, száján érzéki mosoly, soha nem láttam így mosolyogni. Természetellenes méretű szája kissé nyitva, a szeme is óriási, mintha egy nagyítón keresztül nézné az ember, külön-külön mind a kettőt. A plakát azzal a bizonyos szuggesztív, naturalista fotótechnikával készült, amely a vonalak precizitásával, az elrendezés perfid célszerűségével, az arcvonások elképesztő expresszivitásával és egyértelműségével, az abszolút rózsaszínekkel, az abszolút kékekkel fölkavarja lelki békénket, és megzavarja a valóságról alkotott fogalmainkat. A plakát az egész Monizát mutatta, hangsúlyozom, az egészet, félmeztelen keblekkel, s az a tény, hogy testének minden részét azonos intenzitással ábrázolta, valami meghökkentő egyértelműséget adott Moniza egyes testrészeinek. A falon a Moniza Clavier-t ábrázoló plakát, előttem pedig az élő Moniza Clavier. Zavarba jöttem. Az előbbinek olyan sima volt az arca, mint napnyugtakor a jégmező, a szeme pedig, amire azt mondja az ember, hogy „szem". A másiknak pedig közelről tisztán láttam - olyan szeme volt, amire semmit se lehet mondani. Szem, túl a szavakon, fiziológiai szem, amelynek a fiziológiája, a pupillák valósága, a szivárványhártya csillogása, a szemhéj reszketése ad életet. A szemfesték ilyen közelről elvesztette értelmét. A ragasztott szempilla, a színes festék értelmetlennek bizonyult, s ez lehangolt. Úgy éreztem, hogy az igazi Moniza ott van a plakáton, s előttem csak egy névtelen lény áll, akinek nincs semmi esélye riválisával szemben, annyival szegényesebb. Egy lény, akinek apró kis

szemölcsök vannak az arcán, az arca és a nyaka határvonalán egy ránc fut, alig látni, de ott van, eltüntethetetlenül, mert maga az élet szülte, ott volt, mert ez a Moniza mozgott, élt, elfordította a fejét, beszélt és mosolygott. Amannak abszolút, végérvényes, érintetlen szája volt. Legfeljebb a plakáttal együtt lehetne megsemmisíteni, de magának a szájnak nem lehet ártani. Ennek itt előttem, lágy a szája, pontosan soha le nem írható, változó. A smink, bár gondos kezek munkája, kissé zavarba ejt, mert voltaképpen azt bizonyítja, hogy az élő szövet a plakátideál felé törekszik, s törekvése kudarcra ítéltetett. Tehetetlen voltam. S a tehetetlen ember először szégyelli magát, aztán ellenszenv és harag ébred benne, védekezésül a megszégyenítés ellen, aztán gúnyolódni kezd. Első reakcióként ez a harag és ellenszenv ébredt fel bennem, mert úgy éreztem, hogy becsaptak, hogy a rosszindulatú sors nem azt a Monizát adta nekem, amelyiket akartam, hanem a hamisítványt. Megismertem a hitvány szégyent, amit az a világi dáma kegyeire áhítozó férfi érez, amikor a hölgy in flagranti találja a szakácsnővel, aki ráadásul csúnya is. Ez a közönséges jelenet nem ébreszt féltékenységet, egyszerűen csak kompromittáló. Ez a bizonyos hölgy ott volt a plakáton, mosolyának riasztó, statikus változatlanságával, s e változatlanságnak csak én adhatok jelentést, attól függően, hogy mit gondolok róla. De épp az igazi Moniza eltörpülése, esendősége mentett meg mindkettőnket. Mert e hitvány szégyenérzettel és dühvel együtt valami lázadásféle ébredt bennem a másikkal szemben, akinek a haja szétterül a falon, akinek hófehér a mosolya, és piros a szája. Szabadulni akartam a plakát-Moniza erőszakosságától, vonzásától, amely éppoly abszolút volt, mint az elérhetetlensége. Ki tudja, tán megszólalt bennem annak az élőlénynek a szolidaritása, aki ugyancsak elítéltetett, mert ugyancsak élő, mint az előttem álló Moniza. Lehet, hogy épp a

riválisával szembeni teljes védtelensége hatott meg - és az, hogy csak én tudtam e védtelenségről. Felelősségérzet ébredt bennem, mint abban az emberben, aki a hegyekben viharba kerül, s rájön, hogy ő a legerősebb a társaságban, és akár akarja, akár nem, neki kell megmentenie a társaságot a szerencsétlenségtől. Hármunk közül csak én vállalhattam a felelősséget. Az élő Moniza semmiről sem tudott, a plakát-Moniza az élők világán kívül helyezkedett el, és egyre mosolygott. Csak én maradtam. Most már olyan kedvesnek találtam az arcán lévő kis ráncot, hogy kész voltam megvédeni azzal a kegyetlen, mechanikus simasággal szemben. És a szánalom és a gyengédség elfojtotta bennem a Monizával kapcsolatos régi bikaérzelmeket. Ha nem támad föl bennem ez a gyöngédség, minden bizonnyal Monizára vetettem volna magam, mint egy részeg matróz, részint őszinte indulatból, részint hódító terveimhez való hűségből. De mivel nem voltam magamban egészen biztos, ki tudja, hátha mindent elrontottam volna primitív erőszakosságommal. Egyelőre azonban ez szóba se jöhetett. Már felmelegedtem saját nemességemtől és gyengédségemtől, ízlelgettem az új érzelmeket, s roppant hálás voltam nekik, amiért elhalasztották a döntő lépést, amelytől, mint minden döntő lépéstől, féltem. A lustaságomról nem is beszélve. Gyengéden átöleltem Monizát, és megcsókoltam a homlokát, és a fensőbbséges pártfogó szerepe, a felelősségérzet teljes kielégülést adott, igaz, más jellegűt, mint amilyenre áhítoztam. De ez egyáltalán nem akadályozott meg abban, hogy egy órával később ne átkozzam magam gyengeségemért. Aztán elindultunk, ahogy a szerelmesek szoktak, egy szót se szólva, amire hál' istennek amúgy is feljogosított a fátyolos holddal tetézett velencei díszlet szépsége, amely nem kíván magyarázatot, mert olyan szép, hogy szóval úgysem fejezhető

ki. Különben ugyancsak nagy gondban lettem volna. Nyugodtan átadhattam magam a ravasz találgatásoknak, eltervezgettem első közös éjszakánkat. De a szálloda előtt Jerry várt bennünket. Egy szót se szólt, ült és cigarettázott. Sőt úgy tett, mintha észre se vett volna bennünket.

9 Mintha nem lett volna elég gondom, bajom és vereségem Velencével, a külfölddel, a kofferommal, az orosszal, meg mindennel. Most, amikor már nyugodtan gondolok vissza az egészre, arra a következtetésre jutottam, hogy Moniza Clavier egyáltalán nem is létezett. Vagy legalábbis abban a formájában nem, ahogyan a hídon jelent meg előttem, az élő, tökéletlen sminkes formájában. Csak a plakát-Moniza létezett, a halhatatlan és arany Moniza, ő volt Velence, a lagúna, a dicsőség és a külföld. Most már úgy érzem, hogy ha ugyanebben a fizikai valóságban otthon pillantottam volna meg, nem lovon, hanem egy másodosztályú vagon fülkéjében, nem a hollywoodi Jerry és Mike társaságában, hanem a kemény tojásos szendvicset falatozó nagybácsija társaságában, észre sem vettem volna, és nem is lett volna belőle semmi. De eleinte, mindenek ellenére, egészen a hídon történt találkozásunkig, egyáltalán nem voltam bele szerelmes. Túl győzedelmes volt, túl makulátlan. Egyszerre vonzott és, dühített, elkeseredett vágyat ébresztett bennem, hogy összemérjem magam vele, hogy legyőzzem, és uralkodjam rajta. És amikor kiderült, hogy erre képtelen vagyok, a gyengék fegyveréhez nyúltam: megvetettem, de megvetésem nem volt őszinte. Elég volt kifestett szemére, a nyakán lévő kis ráncra gondolnom, hogy az aranygolyó tökéletességű simaságban felfedezzem a gyengeséget. Csak erre vártam, csak ez hiányzott eddig.

Most már biztonságban éreztem magam. Valahányszor nyomasztani kezdett a vereségem, az alárendeltségem és gyengeségem, a ráncokra gondoltam. Vagyis kívántam is meg nem is az alárendeltséget. A rabságra éppúgy vágytam, mint az uralkodásra. Alávetve magam megőrizni a szabadságomat. Azonos jogokat követeltem, és azt, hogy bármelyik pillanatban megszökhessem. Ha kizárólag szabadságra vágyom, kihasználom az alkalmat, s igyekszem megundorodni Moniza végre fölismert gyengeségétől. Dc nem erre vágytam. Úgy éreztem, hogy végre félelem nélkül szerethetem. Mint a priori orosz gondosan készülődtem G. M. R. fogadására. Reméltem, hogy a vendégek között nem akad senki, aki leleplezhetne. Egy biztos: egyedi kosztümöt várnak tőlem. Két adut tartogattam erre az alkalomra: a végtelen szláv lelket és a világnézeti elvhűséget. Ez a kettős alapelv teljes védelmet nyújtott. Ha az egyik álnokul cserbenhagyna, a másik kihúz a csávából. Már nem féltem a nyilvános fellépéstől, mint az előtt a szerencsétlen első fogadás előtt. Most már valaki voltam. Milyen nehéz - egyáltalán lehetséges? - úgy menni valahova, hogy az ember nem valaki. Vajon az, hogy az ember önmaga, jelent-e valamit? Nem tudom. Értem jöttek kocsival, és mint oroszt egy Velence környéki kastélyba vittek. Meg kell hagyni, az orosz olyan, mint a váltópénz, rengeteg van belőlük! De az itteni szőlőskertek között, szerencsére, én voltam az egyedüli orosz. G. M. B. titkára szóval tartott, a környékről beszélt. Mivel én mindig magammal vagyok elfoglalva, roppant terhesnek érzem, ha érdeklődést kell tanúsítanom a környezet iránt. Mindig nehezemre esik úgy tenni, mintha magamon kívül bármi is érdekelne, s ha mégis úgy teszek, akkor sincs benne sok köszönet. De most már nyugodtan terpeszkedhettem a kocsiban, mint egy tuskó, kizárólag saját testem súlyát kellett

elviselnem, mert tunyaságom az orosz rovására ment. A titkár feje fájt, nem az enyém. Nekem már volt súlypontom. Igaz, hogy csak amolyan álsúlypont. A hegyláncok közül előbukkant a fakó, sokablakos kastély. Méltóságteljesen uralkodott a nyugat felé húzódó, egészen a tengerig nyúló síkság fölött. Északon az Alpok zárták le a láthatárt. Ráhajtottunk a sóderes bekötő útra. G. M. B. már várt. Azonnal fölismertem a híres önarcképein látható fehér hajáról és fekete szeméről. Ezúttal kozáksapkát viselt, s a lábán új csizma sárgállott. - Zdrasztvujtye - mondta, s levette a sapkát. Mire én hátba vágtam, és felkiáltottam: - Nyicsevo! Szemmel láthatólag megörült, bár kissé megingott és csak nehezen szerezte vissza egyensúlyát. Viszonzásul ő is rám vert, én se maradtam adósa, csak úgy döngött a mellkasa a nyílt, játékos őszinteségtől. Szó, ami szó, nem volt már éppen fiatal. Belém karolt. - Parancsoljon - mondta -, fáradjon a dácsámba. Az agarak lustán körülszagolgattak. A kastély előtt, a gondozott gyepen álldogálva vártak a vendégek. A kitárt ajtókon-ablakokon át glóbuszokra, ókori szextánsokra és csillogó antik bútorokra láttam. Régi könyvtárak illata csapta meg az orrom. G. M. B. sorban bemutatta a vendégeit, mint leltárának egyes darabjait, hanyagul, de akkurátusan. Volt köztük egy élete virágkorán túl járó hölgy, aki május elsejei vörösbe öltözött. - Ó, a hercegnő... - ötlött fel bennem, és megfenyegettem az ujjammal. - Örökké ugyanaz - sóhajtotta kissé túlzott rezignációval. Pedig reméltem, hogy legalább ön nem tulajdonít olyan nagy jelentőséget az ilyen apróságoknak.

Zavarba jöttem, mert rádöbbentem, hogy sznobizmussal gyanúsít. Ez a nő belém lát? - Nagyon jó, minden ember egyenlő - dicsértem meg. G. M. B. már pohárköszöntőre készült: - Za pomüszlnoszty, za zdrovoszty! - Ó, nem! - kiáltottam, majd a kíváncsi tekintetek kereszttüzében, komolyan így folytattam: - Először a történelemre. - A történelemre, a kultúrára! - zúgták megkönnyebbülten az összegyűltek. Én pedig, hogy megfelelő pátoszt adjak e tevékenységnek, poharamat kiürítve, régi jó szokás szerint földhöz vágtam. De arról, sajnos, megfeledkeztem, hogy angol módra nyírt gyepen állunk, és a pohár, ahelyett, hogy eltört volna, csak ugrott egyet, még csak meg se csendült. Megijedtem, hogy félreértik tettem indítékát. Gyorsan lehajoltam, hogy fölvegyem a poharat, de homlokom a lakáj fejének ütközött, aki megelőzött. Tompa koppanás hallatszott. A vendégek együttérzően álltak körül. - Fáj? - kérdezte nyugtalanul G. M. B. - Mindjárt hozatok rá borogatást. - Nem kell! - kiáltottam. - Nálunk, a Don partján, kimondottan szeretjük ezt. A fiúk gyakran játszanak bumm-fejecskét, tréfából és okulásul. Vot, amolyan egyszerű szórakozás. Ide nézzenek! És ezzel olyan erővel vertem a fejem a mit sem sejtő lakáj orrába, hogy a fájdalomtól elsötétült körülöttem a világ. A lakáj elterült. - Bocsáss meg, bátyám - súgtam oda neki. - Én csak a nemzetközi mozgalom nevében. - Micsoda temperamentum! - kiáltotta az elképedt hercegnő. - Akár a falnak is nekimehetek! - kiáltottam meggondolatlanul, annyira felhergelt a hercegnő dicsérete. Akárminek!

Szerencsére idejében visszafogtak. Egy kerti székbe ültettek. Bizonytalanul álltam a lábamon. Pokolian fájt a fejem, de boldog voltam, mert a fejem árán sikerült megmentenem az arcomat. G. M. B. elvitette a proletárt. - Önnek láza van - aggódott, kezét a homlokomra téve, a hercegnő. - Nekünk ilyen gyors a vérkeringésünk - magyaráztam makacs elvhűséggel. Körülfogtak, és a szemem előtt kavarogtak. Nemes vonású fejek, dekoltázsok, vékony csuklók. Közvetlenül mögöttük a valószínűtlen messzeség, ködbe vesző országutak és folyók, kumuluszok. Az agyrázkódástól, úgy látszik, látnoki képességekre tettem szert, mert úgy tetszett, hogy az emberek ezekből a kumuluszokból hajolnak ki felém, és evilági szerelemmel nyújtják felém kezüket. És mind Moniza Clavier-re hasonlítanak, ugyanaz a felém irányuló mohó passzivitás. „Gyere - mintha ezt mondták volna. - Szép vagy, erős vagy, csodálatos, a mienk vagy." „És ha csúnya vagyok, gyenge, nyomorult?" - kérdezem öntudatom maradékával. „Ez lehetetlen." „Miért?" „Mert mi csodálni akarunk téged. Csak add meg magad, és legyél olyan, amilyen akarsz, mert rajtad semmi se segít, mindig szép leszel, erős és csodálatos, mert mi csodálunk téged." „Szóval így állunk? Csakhogy ez azt jelenti, hogy szerelmetek képére formálva engem, megsemmisítitek azt, aki igazából vagyok." „Igen, ez az egyetlen feltételünk. Ezt még az Istennek is el kell fogadnia. Bármit is küld híveire, legyen az járvány vagy rossz termés, nincs menekvés, a hívek mindent elfogadnak, és feloldják őt szeretetükben." Nem véletlen, hogy elsősorban nőket láttam magam körül. A férfiak meghunyászkodtak, igyekeztek elfojtani férfiasságukat, nőiesen jóságosak voltak hozzám, alázatosan tudomásul vették, hogy férfiasságuk zavarja és gátolja őket irántam érzett imádatukban, hogy emiatt nem versenyezhetnek a

kokettálásban a nőkkel, akiket a természet bőkezűen ellátott kacérsággal. Amikor a bemutatkozásnál megmondták a nevüket, s minden egyes név vagyont, dicsőséget, jó családot jelentett, azon voltak, hogy az a tartózkodó és megvető magatartás, amelyet ezekkel az értékekkel szemben tanúsítottak, összhangban legyen az én vélt értékrendszeremmel. Mintha ezt mondták volna: „Nézd csak, mennyire nem érdekel bennünket mindaz, amink van." Ily módon akarták elejét venni megvetésemnek, így akarták magukhoz ragadni a kezdeményezést, hogy megvetésem beolvadjon a most már közös megvetésbe. Legyünk haverok és barátok, együtt teremtsük meg az új világarisztokráciát. „Mi vagyunk a múlt, ön pedig a jövő elitje. Legyünk barátok." Aztán asztalhoz ültünk, a teraszra és a végtelen messzeségre nyíló szobában, ennyi fehéret és ezüstöt, ennyi virágot gyermekkoromban, a májusi ájtatosságokon láttam utoljára. Mindenki beszélt, kivéve a bal kezem felől ülő púpos emberkét, aki némán evett, és a púpját masszírozta... A szerelmesek lakomája volt ez. Én Európába voltam szerelmes, Európa az oroszba, az orosz pedig - ezt nem tudom, mivel nem vagyok orosz. De ez cseppet sem zavart, mindenbiztos kosztümje oltalmában semmitől sem féltem. Mintha egy hatalmas varázsszóra bukkantam volna. A szó testet öltött. Ó, hála néked, szent Oroszország! Védőfalad mögött kedvemre szagolgathattam Európa virágát. - Elmondok egy anekdotát - szóltam, vérszemet kapva, a jobbom felől ülő hercegnő-lobogóhoz. - A régi időkből való. Nálunk, az udvarházban, lakott egy szép földbirtokosné. Naphosszat a parkban üldögélt, az árnyékos lugasban, és francia verseket olvasott, parfümös volt és törékeny. Vaszilko, a vizesember, ott hajtott el nap mint nap, a sövény mögött, napbarnított legény, bicepsze mint a hordó. - Egyszerű ember? - tudakozódott a hercegnő.

- De még mennyire. Magas volt a sövény, mert hogy is lehetett volna alacsony. Másnap is arra hajt Vaszilko, nézi, hát a sövény megkurtult, vagy lábfejnyivel alacsonyabb. Álmélkodott, de ment az útjára. Ám amikor megint arra esett az útja, és a sövény már csak kétarasznyi volt, morfondírozni kezdett, de mint hívő pravoszlávhoz illik, keresztet vetett, és egészséggel továbbhajtott. De másnap csak nézi, a kerítésnek híre se maradt, a földbirtokosné a függőágyában hintázik. „Mit viszel a szekereden, Vaszilko?" - kérdi. „Vizet vinnék, kegyelmes asszonyom." „Adj már egy kicsit, megszomjaztam." Megrémült az istenadta, de a dugót kihúzta, s iszik a földbirtokosné, már hogyne inna! Iszik, iszik, fél hordóját kiitta. És így tett másodnapon és harmadnapon újfent, szegény ember garasait kortyonként kiitta. Búsult szegény Vaszilko, mert a falu szomjan, ő meg kenyér nélkül maradt. Addig-addig, míg elkeseredésében spirituszt öntött a hordóba, és szokása szerint elhajtott az udvarház előtt. Az asszony már megszokta, szót se szólva a hordóba kortyolt. Aztán haját leengedte, a hordóra ült, és így szólt: „Mondd meg nekem, Vaszilko, miért üldözöl engem? Elébb a sövényt szétszedted, aztán vízzel itatsz, korbács kell neked." Könnyekre fakadt Vaszilko az asszony sorsán, és bűnbánatában azonmód felgyújtotta az udvarházat, emígyen ítélve magát örök kárhozatra, s hogy az asszonyt megmentse a földi szenvedéstől, a túlvilágra küldte. És ez lett a veszte, mert a gazdagok becsapták és elnyomták a dolgozó népet. - Miért? - kérdezték kórusban a lakoma résztvevői, - Mert akkor még nem tudta, hogy nincs Isten, és síron túli élet sincsen, és hiába volt minden erőfeszítése. Sem magát nem ítélte örök kárhozatra, sem az asszonyt jobb életre nem szenderítette. Így csapta be Vaszilkót az igazságtalan rendszer. - Szegény... - érzékenyült el a hercegnő.

- Más idők - bólogattam. - Most már Vaszilko is művelődött, és a vízvezetéket is feltalálták nálunk. - Szomorú történet - sóhajtotta G. M. B. - De szép. Nem csoda, hogy annyi tehetség van önöknél. - Segg - szólalt meg váratlanul a púpos szomszédom. Az elnyomott Vaszilkóról szóló történet szemmel láthatóan megrázta őket, vétkesnek érezték magukat. - Én kizárólag használt holmikat hordok - jelentette ki G. M. B. - Megnézi? - És fölemelte a lábát. - Nézze, milyen kopott a talpa, mint az egyszerű embereké. Ha szétmegy, másik cipőt veszek, és azt hordom. - Imádom Pantyelejevet - szólt közbe a hercegnő. - De mi van magával ? Elsápadt! Valóban, váratlanul borzalmas hányinger tört rám, és teljesen feldúlta lelki békémet. Az útlevél, az útlevelem, amit annak idején megettem... Vajon a kemény fedőlap bizonyult emészthetetlennek, vagy a nyomdafesték?... Eszembe jutott, hogy ki vagyok. Fizikailag kimerülten, verejtékes homlokkal képtelen voltam tovább hordozni az oroszt. Nem tudtam már sem anekdotát mesélni, sem a Don-parti fenegyereket adni. Mindjárt kiderül, hogy ki vagyok. Lehetetlen, hogy rá ne jöjjenek. Egy orosz mindent megeszik, és kutya baja se lesz tőle. Mindent kibír. Télvíz idején átkel a jeges gázlón, és vidáman danolászik hozzá, én pedig... A púpos figyelmesen nézett rám, gondolom, már az esendő, nyomorék sorstársat látta bennem. Sérelem, sérelem, már megint megsértettek. Elöntött a méreg, hát mit követtem el, alighogy valaki lettem, a rosszindulatú sors máris mindent elvesz tőlem. Dühöm a társaság ellen fordult. Mivel nem volt elég erőm hozzá, hogy továbbra is azonos maradjak azzal, akinek kiadtam magam, már csak a barbár kegyeiért rimánkodó dekadens népséget láttam bennük. Még az orosz ült előttük, de már csak

bábu volt, én, e bábu lelke, elszálltam belőle, és mint harmadik személy néztem a világot. Visszatért nemzeti érzékenységem, bár, sajnos, váratlan, fiziológiai formában. Mintha tegnap lett volna, olyan világosan láttam az Excelsior kertjében lejátszódó jelenetet, amikor hiába tártam eléjük a saját, a nemzeti mártíriumom bizonyítékait. És megint szenvedni kezdtem. „A szenvedés, a nemes áldozat, ez mind nem érdekli őket. Ám amint egy erősebbel találják szemben magukat, rögvest térdre borulnak, kitárják karjukat, és hízelegni kezdenek. Ha ti így, akkor én most megmutatom." És abban a hitben, hogy úgyis minden elveszett, teljes önkívületben, az elveszett boldogság vagy nemzetem örökös vereségei miatti bánatomban, vagy a csalástól, vagy a jutalmazatlan erénykomplexustól tüzelve fölkaptam az asztalról az ezüst cukortartót, és a fal mellett álló nagy vázához vágtam. Alighogy eldobtam, megrémültem. A váza pozdorjává tört. Dermedten néztem a csodálkozó arcokat, igyekeztem leolvasni róluk, mennyit bír ki az oroszom. Csak ő menthetett meg. Ijedtemben arra számítottam, hogy az egészet a hatalmas orosz lélek számlájára írják. Megint az orosz lett egyetlen menekvésem és védelmem. - Hát igen... - szólalt meg egy perc múlva G. M. B. Rendkívül csúnya váza volt. Ezek a kínaiak ugyan feltalálták a porcelánt, de fogalmuk se volt, hogy mit kezdjenek találmányukkal. Köszönöm. Sajnos, nagyon sok értéktelen dolog akad a házamban. Felsóhajtottam. S az én reszketeg lelkem már épp kézcsókra akart járulni, és bocsánatot kérni a ház urától. Milyen szerencse, hogy a rémülettől mozdulni sem tudtam, még kompromittáltam volna magam. De várjunk csak, mit is mondott? Hogy sok, nem éppen színvonalas dolog van a házában? Elbizonytalanodtam, nem tudtam, hogy az általuk

gyakorolt önmegvetést nem kellene-e készpénznek vennem, s ezáltal felemelkednem az arisztokratikus jólneveltség magasságába? Mert olyan az én nemzeti lelkem, hogy mindennél jobban áhítja az arisztokráciát, legyen az akármilyen, az előkelőséget, a bontont, a jó modort, és örökösen attól retteg, hogy kinevetik emiatt. De ha ez a fajta megvetés jó modornak számít, akkor rajta, tegyük magunkévá, vegyünk részt a felső tízezer játékában. Csakhogy mi lesz, ha nem tudom megkülönböztetni az értéktelen műtárgyat az értékestől, és megkegyelmezek egy hamisítványnak? Éreztem, hogy szakértőnek kell bizonyulnom. Egyelőre az volt a legfontosabb, hogy a házigazda viselkedésére hasonló eleganciával válaszoljak. „La Rochefoucauld, La Rochefoucauld - tűnődtem tompa aggyal. - Hogyan viselkedne a helyemben La Rochefoucauld? Vagy Richelieu bíboros?" Ó, oroszom, miért nem kapaszkodtam beléd, miért nem engedtem meg, hogy eluralkodjon rajtam a saját nemzeti lelkem, a sznob perszóna, aki attól való félelmében, hogy nem úgy viselkedik a társaságban, ahogy illik, a legnevetségesebb és legostobább dolgokra ragadtatja magát? Komoly képpel szétnéztem, hogy tekintetem a műértő tekintetének lássék. Lesz, ami lesz, állapodtam meg az egyik képnél, amely elég sötét volt ahhoz, hogy értékes legyen, vagy ellenkezőleg, mindenesetre eléggé homályos ahhoz, hogy ne lássam, mit teszek tönkre. Felálltam, és megkereszteltem egy adag mártással. - Bravó - szólt rekedt hangon a házigazda. - A holland mártásnál megfelelőbbet elképzelni sem lehet Van Dyck számára. És még azt mondják, hogy az oroszoknak nincs érzékük a festészet iránt. Kérem, ne zavartassa magát. Régóta idegesített ez a kép. - Igen? - kiáltottam megjátszott vidámsággal, és nekem legalábbis úgy tűnt, francia esprit-vel. – Hát akkor nézzük a

többit! A házigazda elsápadt, de felállt. - Jöjjön utánam - mondta. A vendégek vidáman követték. Nem az övék sem a kastély, sem a sok muzeális érték. Elindult a menet, elől a lakájok, magasra emelt gyertyatartókkal. Aztán én és G. M. B. Mögöttünk a vendégek. Útközben felfegyverkeztem egy golfütővel. Már az első teremben hatalmas választék tárult a szemem elé. Különböző műtárgyak. Mindjárt a küszöbről telibe találtam a komódon álló empire órát, a házigazdának szeme se rebbent, csak megdicsért. Meg akartam neki mutatni, hogy nemcsak az üveg- és porcelánművészetben, továbbá a festészetben vagyok járatos, hanem a bútorokhoz, kelmékhez, falkárpitokhoz is értek. De hát egy golfütővel nem sokra megy az ember, sokkal több hasznát vettem volna egy közönséges bicskának. Azon tűnődtem, ne kérjek-e tőle egy baltát, de letettem róla. Nem akartam zavarba hozni, hátha nem is akad balta a háznál. Szerencsére a hányingerem kissé enyhült, bizonyára a mozgás hatására. Sorba vettem a különböző szervizeket és képeket, összehúzott szemmel mustrálgattam őket, mint egy vérbeli műértő, de a lelkem mélyén így bizonytalankodtam: „Lecsapjak vagy ne csapjak le?" A műtárgyak gazdája azonban, valahányszor szétrepültek a cserepek, vagy tompán hasadt a vászon, előkelően tudomásul vette a tényt, s ez bátorsággal és lelkesedéssel töltött el. Hamarosan roppant jó kedvem támadt. Ilyen alkalom sem adódik mindennap, a dolog művészeti aspektusáról nem is beszélve. „A nemzetemért, a ti gazdagságotokért, a kultúráért" gondoltam magamban komor elégtétellel, miközben lecsaptam a következő antik darabra. „Az oroszért, az Excelsiorért." És repültek a szilánkok, rongycafatok, cserepek. A menet szobáról szobára vonult. A lakájok szenvtelen arccal emelték magasba a

gyertyatartókat, egyre újabb dolgozószobák, hálószobák és szalonok nyíltak meg előttünk, és én már a látszatát sem őriztem meg annak, hogy válogatok. Csurgott rólam a verejték, és mindenre lecsaptam, ami a kezem ügyébe került. Természetesen hamar kifogyott a szuflám, már a golfütőt is alig tudtam felemelni. - Ne pihenjünk egy kicsit? - kérdezte G. M. B., amikor beléptünk egy tágas szalonba. Nekem úgy tűnt, hogy hamisan cseng a hangja. A társaság letelepedett a fakó antikságokra. Lihegtem, de nem akartam alulmaradni. - És ha tüzet raknánk? - kiáltottam. - Orosz módra, egyszerűen. Megmelegszünk a tűz mellett, énekelgetünk ... - Igazi tüzet? - kérdezte elsápadva G. M. B. - Igen, igazi orosz lovassági tábortüzet. Nem, nem kell ahhoz kandalló - tettem hozzá, amikor elkaptam a komor, évszázadok óta fűtetlen kandalló felé révedő tekintetét. - Az nem az igazi. Ezek a székek teljesen szárazak, egykettőre lángra kapnak, mint a burján, mint az orosz nyírfa. Majd meglátjuk, ha kell, rádobjuk a kanapékat meg a gobelineket is... - Ez a kastély már jó néhányszor égett - mondta G. M. B. Szerintem már elégszer. Utoljára a franciák átvonulásakor. - A franciák rothadt népség - jelentettem ki keményen. Békát esznek, és gyenge a szaporulat. Na, mi lesz, tüzet rakunk vagy nem? - Nem szeretném, ha félreértene - mondja erre G. M. B. - Hát akkor mitől fél? Nálunk Keleten állandóan ég valami, akkora a cúg. Rá se rántunk, szegénység reménység. Ide azzal a gyufával! Ebben a pillanatban Mike lépett a szalonba. Már messziről integetett nekem. - Elnézést, hogy egy pillanatra megzavarom a kedves társalgást - fordult a házigazdához. - Sürgős levelet kell átadnom a vendégének. - És a kezembe nyomott egy fehér

cédulát. - Monizától - tette hozzá halkan. Teljesen megfeledkeztem Monizáról. Félrehúzódtam, és olvasni kezdtem. A társaság sietve elhagyta a termet. „Darling - böngésztem Moniza nehezen olvasható, sebtiben papírra vetett betűit -, Jerry magával visz Hollywoodba. Mindent tud. Holnap tizenkettőkor indul a gép. Könyörgök, gyere azonnal. Tíz órakor kiszököm a Szent Márk térre. A bazilika előtt várlak. I love you." - Azonnal vissza kell mennem Velencébe - mondtam Mike-nak. - Kocsival jött? - Vladiszláv a kapu előtt vár - válaszolta kelletlenül. Szent meggyőződésem, hogy titokban szerelmes Monizába. Csupán a Jerry iránti ellenszenvből vállalta el ezt a missziót. A kihalt folyosókon át a kijárathoz rohantam. Az ajtóban álló lakájok mozdulatlanul tartott gyertyatartókkal mutatták az utat. Az ebédlő üres volt. Se vendégek, se személyzet. Csak a május elsejei vörösbe öltözött hercegnő szemlélgette a széttört vázát. A nyitott ajtókon az éjszaka friss fuvallata áradt be. Moniza elutazik, mindennek vége. - Levetkőzni! - ordítottam a hercegnőre. - Háromszáz hadosztály áll mögöttem! Egyedül voltunk. Levetkőzik? Ha tiltakozik, egy árva zászlóaljat sem tudok felvonultatni ellene. De a hercegnő engedelmesen megvált a ruhájától. Fölkaptam a piros rongyot, és kiszaladtam a teraszra. A végtelen éjszakában pislogtak a városok fényei, a völgyben reflektorfények kúsztak. Megtaláltam a zászlórudat, amelyre ünnepélyes alkalmakkor felvonták a lobogót. A madzaghoz kötöztem a ruhát, és felhúztam, majd tisztelegtem. Aztán lekaptam az asztalról néhány üveg sört, éa a zakóm alá dugtam. Jól jön az még. Meg aztán… olyan szép üvegjeik vannak! Vladiszláv valóban a kapunál várt.

- Lépj a gázba, Wladek koma! - kiáltottam, miután levetettem magam a puha ülésre. - Lesz, ami lesz, üsd-vágd, nem apád. Ami volt, elmúlt. De Vladiszláv az idegenben bizonyára elfelejtette már a hazai nyelvet, mert egy szót se válaszolt, csak feltette a sapkáját, amit előzőleg a tisztelet jeléül levett, a helyére ült, becsapta az ajtót, és némán elindította a kocsit. Mögöttünk, a kastély előtt, lobogott a vörös brokát.

10 Moniza... ő volt az egyetlen mentsváram. Száguldottunk, esztelenül rohantak mellettünk az útszéli fák. Vladiszláv háta és feje, kerek, öblös sapkája úgy meredezett előttem a ragyogó kavalkád hátterében, mintha filmvásznon látnám. „Elmegyünk innét - gondoltam -, Hollywoodba utazunk. Jerryt egyszer s mindenkorra el kell intéznem. Csak az a bökkenő, hogy biztosan tud dzsúdózni. Ezek az úri népek már a gyerekszobában elsajátítják ezt a japán sportot meg a jó modort. De mivel amerikai, az is lehet, hogy az isten háta mögött nevelkedett, és a maga erejéből lett valaki. Amerikában ez gyakran megesik, pláne filmes körökben. De akkor meg bokszolni tud." Mindegy, majd csak lesz valahogy. Moniza biztosan végiggondolta az egészet. Egyelőre rajtaütünk, s mindig az van fölényben, aki támad. Az a legfontosabb, hogy valamiképp megszökjünk innét. Ha már Hollywoodban leszünk, magától elrendeződnek a dolgok. Monizának biztosan van ott egy villája, tekintélyes kerttel és magánstranddal. Jerry pedig... talán rájön, hogy vesztett, s félreáll. Hallottunk már ilyesmit. Elvégre nem egy filmben láttam olyan erős és bátor férfiakat, akik lemondtak jogaikról, csak hogy boldoggá tegyék a szeretett nőt. Vagy inni kezd bánatában, leromlik, elsősorban fizikailag. Egy

részeges alakkal könnyebb elbánni, ha úgy hozná a sors. Elsatnyult izomzat, szapora légzés, zavaros tekintet, az ilyet elég elgáncsolni. Különben lehet, hogy ilyen állapotban már verekedni sem akar, csak a kocsma jár a fejében. Minden iránt közömbös lesz. Nyugodt, csendes életre rendezkedünk be. Felkelünk, reggeli után Moniza a filmgyárba megy, én selyemköntösben elüldögélek még egy kissé a csokoládé mellett, aztán kimegyek a teraszra, nézegetek. Szép lehet az a Kalifornia. Biztosan van úszómedence is a kertben. Olvasgatok, járok egyet, aztán borotválkozás és fürdő. Moniza telefonál a filmgyárból, csak egy-két szót, randevút beszélünk meg estére. Koktél a Metro-Goldwynban vagy másutt. De nem mindennap, a közérzetünktől függően. Már nem csapok botrányt egyetlen fogadáson sem. Minek, úgysem értik meg. Soha nem értik meg tapasztalatainkat, sohasem tudják meg, min mentünk keresztül, milyen mostohán bánt velünk a történelem. Annál inkább fölébük kerekedhetem a horizontom gazdagságával, az érzékenységemmel, a történelmi érzékemmel. Nagy néha, szűk baráti körben elgondolkodom egy percre, a pletykák és tréfák közepette elhallgatok, félrehúzódom, pohárral a kezemben megállok a tó tükre mellett, a vízben látom fehér torzóm a fekete csokornyakkendővel, s keserű gondolataimba mélyedek. Ki tudja, tán ruhástul bemegyek a vízbe, ott, Amerikában ez nagy divat. De ha nem is lenne az, mindenki tudni fogja, hogy messziről jöttem, hogy idegen vagyok, nem tartozom közéjük. Az is lehet, hogy összebarátkozom egy szegény bevándorolt statisztával. Együtt elüldögélünk szegényes kis hónapos szobájában, iszogatunk, igaz, nem hazait, de az idegen itóka is enyhülést ad, emlékezgetünk. Leveszi a gitárt a falról, és dúdolni kezd egy dalt, amit az óhazából hozott, s éppolyan idegen itt, mint mi. És

mindenki csodálkozik, hogy mi köt össze engem a névtelen emberek tömegéből való ifjúval, akinek nem sikerült semmi. Bizonyára valami közös titok. Senki sem sejti, milyen egyszerű ez a titok: a honvágy. - Gyorsabban, Wladek koma - mondogatom türelmetlenül. Gyorsabban. Nem feledkezem meg hazámról. Nem, nem hagyom magam behúzni semmiféle politikai akcióba. De veszek egy halom robogót, tíz-, tizenöt-, harmincezer darabot, és mind elküldöm, vadonatújakat, ajándékba hazám ifjainak. A vámot is kifizetem, parancsoljanak. Hadd legyen valami kárpótlásuk a nehéz gyermekkorért, a tüntetéseken való kötelező részvételért, azért, hogy látniuk kellett édesapjukat, amint a menekülések után a lavórban áztatja hólyagos lábát. Zenedobozt is veszek nekik, s gondom lesz rá, hogy megkapják a legújabb lemezeket, úgy szeretik a dzsesszt. Elvégre és utóvégre a barikád túlfelén nevelkedtem, és az új nemzedékhez tartozom. Ha gyűjtést rendeznek valami emlékműre, bedobom a magamét. Ha egy ismerősöm ki akarja csempéztetni a fürdőszobáját, vagy egy szép csaptelepre áhítozik, hogyne, megveszem és elküldöm. Úgy imádnak mindent, ami modern, ki tudja, milyen modernek lennének, ha megfelelő körülmények közé jutnának. Nem tagadom az eredményeket, az analfabetizmust kiirtottuk. Egyszer tán haza is látogatok. Annyi filmfesztivál van mostanában, miért ne hívnák meg egyszer Monizát? A külföldiek számára fönntartott hotelban szállunk meg, szétnézek, milyen változások zajlottak le távollétemben, a személyzet angolul beszél velem, és én anyanyelvemen szólalok meg: „Kérem ezt meg ezt." Hogy fognak csodálkozni meg örülni. Ha az ember ismeri a nyelvet, többet lát az országból. Kocsit is viszünk magunkkal, esetleg kettőt, például egy szeladon-zöld Buickot, aminek úgy csillog a reflektora, mint a betlehemi csillag. Csődület támad az autó körül, én pedig,

amikor elutazunk, az utcán hagyom a kocsit. A szállodaigazgató lihegve fut utánam, és kiabál: „Mister, mister, az autója!" Mire én: „Itt hagyom." ő nem érti. „Hogyan? Itt hagyja az autóját, egy ilyen autót?" „Igen, már unom." „Szóval nem viszi magával?" „Nem, fáradt vagyok. Itt hagyom, csináljon vele, amit akar." Ilyen stílusban. Meglátogatom a várost is, amelyben annak idején éltem. Bemegyek a büfébe, ahova ebédelni jártam. Megismernek, már hogyne ismernének meg, bár a halántékom már deres, és a ruhám extra. Könnyű kis kabát, de meleg, az Elité cég modellje, spicces cipő, ott mindig ez a divat. Mintha mi sem történt volna, pirogot rendelek, mint annak idején, évekkel ezelőtt, mint a helybeliek, mintha semmi se történt, semmi sem változott volna. Micsoda tolongás lesz! Árad a tömeg az étterembe, irigykednek, nem is leplezik irigységgel vegyes lelkesedésüket. Én meg, mintha észre se venném, szerényen eszegetem a pirogot, jólelkű, közvetlen, barátságos idegen. Tréfálkozom, ha látom rajtuk, hogy szeretnék megsimogatni a kabátom, megengedem, tőlem akár fel is próbálhatják. Hogyne, tessék, nekem semmiség egy ilyen kabát. De az is megeshet, hogy találkozom a barátom húgával és annak barátnőjével. Érett, virágzó asszonyok. Randevút beszélek meg velük egy kávéházban. A szomszéd asztaloknál sustorognak, egymáshoz hajolnak a fejek, lopva felém lesnek, s Moniza Clavier nevét ejtik ki félhangosan. Süteményt rendelek. „Mennyit?" - kérdezi a pincérlány. „Minden mennyiségben. Ahá... Virágjuk nincs?" „Nem, nem tartunk." „Különös, New Yorkban a kávéházak halljában is árulnak virágot. Akkor viszont legyen szíves, hozasson virágot a hölgyeknek. A pénz nem számít. A nők bátortalanok, remegők... Hanyagul ecsetelem előttük a hollywoodi társasági élet unalmait. „Önöknél másképpen van, valahogy egyszerűbb az élet, közvetlenebb, emberibb. Itt

könnyebb kapcsolatot teremteni az emberekkel. Szerényen élnek, minek is tagadnánk, de emberibben." Ők bátortalanul, kerülő úton Moniza Clavier felől érdeklődnek. „Moniza? Persze, kedvelem, becsületes lány. De tudja, színésznő... néha úgy vágyódom egy normális, intelligens nőre, a vászonnak erről és nem amarról az oldaláról. Mire ő: „Találkozunk még?" Én: „Sajnos, ma este utazom. Tizenegy húszkor indul a gép Zürichbe." - Gyorsabban, Wladek koma, gyorsabban! Még hosszú az út Velencéig. Éppen csak pitymallik Vladiszláv becsületesen tapossa a gázt. Enyhe hányingerem van, különösen a kanyarokban. Moniza, egyetlenem, Moniza... Nemsokára meglátom. Amint megszabadulunk Jerrytől, elrejtőzünk egy kis hotelban. Vége a kínoknak, már csak egy van hátra: akadály nélkül találkozni. Falnám a perceket és kilométereket, amelyek elválasztanak. Monizához, Monizához!

11 Már látom őt, a Szent Márk téren áll, a bazilika előtt, könnyed és bájos. Körös-körül vidám tömeg, az ég kék, mint első találkozásunkkor. Átvágok a fényképezgető tömegen, a rövidnadrágos németek, a virágos fejű amerikai nők, az udvariasan mosolygó japánok között. Szárnysuhogás, s a galambok a levegőbe repülnek. Átgázolok a galambcsapatokon. A bokámig érnek, a térdemig, a vállamig, a fejem fölé emelkednek. A kékes lencsék visszatükrözik az egészet, fényképezőgép, filmfelvevő, mellre akasztott, szemöldöktelen gépszemek, mint megannyi egyszemű küklopsz, akik a középkori metszetek szerint a föld peremét lakják. Aztán magukkal visznek, a véletlenül lencsevégre kapott ismeretlent, viszik a színesben megörökített fülemet, lábamat, megdermedt lépteim mozdulatlanságát, vagy lassú, görcsös lépteimet a

filmszalagon, és valahol és valamikor egy család fölém, a nyári emlék fölé hajol. Csak most kezdődik a nap, a kipihent turisták teli vannak lelkesedéssel és abbeli szándékkal, hogy hasznosan és kellemesen töltsék el a napot. Megkerülöm a sűrűbb csoportokat, időnként megállok egy magát fényképeztető társaság előtt, svájci mosollyal elnézést kérek valakitől, gépiesen, mint a fényképezőgépek klikk-klakkjai. Néha eltakarják előlem Monizát a törökös, papírfezbe öltözött bajorok, elégedettek, hogy sikerült nekik, vagy a strandernyők, a sortba öltözött nők, e júliusi százlábú népség. Eltakarják Monizát a valahova mutató kezek, a mexikói szalmakalap pereme, de látom őt, megint látom, egy ősz ember térdepel a bazilika előtt, és könyörög, hogy lefényképezhesse Monizát. Megyek felé, egyre közelebb vagyok, még húsz lépés, még tíz. Végre észrevett, mosolyog, én visszamosolygok, integetünk, de ahhoz még kissé messze vagyunk egymástól, hogy szót is válthassunk. Ekkor egy koffert cipelő ember lép közénk. Észre kellett hogy vegyem, mert az első pillanatban azt hittem, hogy az én kofferomat viszi. Az enyém vagy nem az enyém? Ugyanaz a méret, ugyanaz a bőrt imitáló papírmasé, de engem nem csap be! Ismerem én ezeket a kopott sarkokat, amelyek felfedik a felpuhult kéregpapír szégyentelen szürkeségét. Nézem a meggörbült zárat, és látom, hogy egyik a másik után kipattan. „Vigyázzon!" - kiáltom ösztönösen az anyanyelvemen, de már későn. A koffer kinyílik, és kiesik belőle egy halom fehérnemű, egy kopaszodó fogkefe ugrál a Szent Márk téren, száraz zsemlék és tartalék nadrág. - Honfitárs! - kiált a koffer tulajdonosa, és ölelésre tárja karját. - Szavamra, honfitárs! Nem sokat tűnődtem. Csak arra gondoltam, hogy minél hamarabb eltüntessem a szétszóródott gyászos intim dolgokat, elrejtsem őket, visszagyömöszöljem kofferba, hogy meg nem

történtté tegyem az egészet. Úgy éreztem, hogy ha ezt megteszem, akkor minden helyére zökken, minden úgy lesz, mint előtte volt. Lehajoltam, és ide-oda repkedő kézzel szedegetni kezdtem. Erre ő is lehajolt, szedegetni kezdte, s közben szünet nélkül beszélt: - Kinyílt a zár, gyakran kinyílik, örülök, hogy látok egy honfitársat, régóta van itt, még sokáig marad? Mindketten négykézláb mászkálunk, és a honfitárs feje fölött látom, hogy Moniza kétségbeesetten integet felém. Fölpattanok. Nem szedegetem tovább, Moniza úgyis látta az egészet. De már késő, Szent Márk kőoroszlánja mögül előugrik Jerry, elkapja Moniza kezét és húzni kezdi. Moniza tiltakozik, de hiába, mint két ugrándozó táncos lépnek le a színről. Moniza felém fordul, látom az arcát, valamit kiabál, nem hallom. És eltűnik. Volt, nincs. Eközben a honfitársam karon fogott. Biztosan ő is észrevette Monizát és Jerryt, mert hozzám hajolt, jelentőségteljesen így szólt: - Ismerősök? Nem lehetne megvágni őket néhány líra erejéig? Láttam itt egy cipőt, nagyon olcsó.. Nem is próbáltam szabadulni tőle. Nagy fáradtság fogott el, mint amikor egy hosszú előadás után fel kell állni a székről, de a zsibbadt térd megtagadja az engedelmességet. - Kész - mondja, miközben az utolsó alsógatyákat is begyömöszöli a kofferba. - Hálásan köszönöm a segítségét. Induljunk, harapni kéne valamit. Mit ajánl, hova menjünk? A segítségét! Ez azt gondolja, hogy segíteni akartam neki! Segíteni, ez nem is olyan egyértelmű. Hagytam, hadd vezessen. Áttörtük magunkat a tömegen, ezúttal ellenkező irányba. Állandóan beszélt. Amikor végre egy mellékutcába értünk, fültövön vágtam. Azonnal visszaadta. Rúgni próbáltam, de megjelent két karddal felszerelt rendőr, és egyikünk sem akart kockáztatni.

Egy percig kart karba fűzve, hangosan beszélgetve mentünk. A téma magától adódott: a hazautazás. A rendőrök gyanús szemmel méregettek, biztosan megint a koffer miatt. Végre eltűntek az utcasarkon, s akkor elsőként nekem sikerült őt alaposan bokán rúgnom. Fél lábon ugrálva káromkodott. De erre csúnyán ráfizettem, mert ettől kezdve én vihettem a kofferját. Ő sántikálva kapaszkodott a karomba. És ráadásul állandóan résen kellett lennem, mert néhányszor meg akarta harapni az ujjam.

12 Mit mondjak még? Egy koszos hotelt választottunk, a pályaudvar mellett, hosszas alkudozás után beköltöztünk egy ablaktalan szobába. Amikor becsukódott mögöttünk az ajtó, egymás felé fordultunk, szemtől szembe, s hogy nem kellett már tartanunk sem a rendőröktől, sem a botránytól, sokáig csépeltük egymást, hangtalanul, lihegve, csak nagy néha hangzott fel egy-egy tompa kiáltás: „Engedj el, engedj el!", vagy „Majd adok én neked!" „Mi? Te nekem? Te nekem?" A szoba a folyosó legvégén volt, a lépcső alatt, a csámpás és primitív bútorok senkit sem érdekeltek, senki sem nézett felénk, és valószínűleg nem is hallották a szűnni nem akaró csattanásokat és puffanásokat. A napszakok észrevétlen szálltak el fölöttünk, mert csak egy csupasz körte - amely úgy lógott alá a mennyezetről, mint egy másik, a fejünk fölött áradó fény aljáról ledugott szonda - világított egyhangúan, sápadtan és közömbösen. Kint talán már éjszaka lehetett, amikor kimerülve a szoba két távoli sarkába húzódtunk, egymást néztük, s közben lihegve igazgattuk a ruházatunkat. Megfésülködött, én is meg akartam fésülködni, de nem adta kölcsön a fésűjét. Aztán ettünk egy kis lengyel szárazkolbászt a készletéből. Vacsora után még harcoltunk, de már nem szívből, erőtlenül

huzakodtunk. Aztán lefeküdtünk a szoba egyetlen ágyára. Éjszaka lehúzta rólam a pokrócot. Lassanként kialakult együttélésünk rendje. Még harcoltunk, de csak a ki nem mondott megállapodás értelmében, bizonyos időpontban abbahagytuk, kifújtuk magunkat, ettünk valamit, kismosást csináltunk, sőt még a városba is kimentünk. Indulás előtt sódert szórtam a tornacipőjébe, amit hétköznap hordott. A beszélgetésnek is eljött az ideje. Társam az ágyon ült egy szál alsógatyában, kékfoltos szemmel, cigarettázott, ugyancsak a hazai készletből, telifújta a helyiséget savanyú füsttel, amely berágta magát a ruhaszövetbe, átjárta a hajunkat és a tüdőnket, és sokáig tartott, mint a makacs bűz. Én a kagylóban mostam valamit, időről időre a fogkefémmel kipiszkáltam az eldugult lefolyót. A hering elkészítésének különböző módozatairól beszéltünk, arról, hogy azért nálunk mégiscsak másképpen van, a télről, amely nemsokára beköszönt, bár azért nem holnap. Aztán eloltotta a cigarettát, és hozzám vágta az első, keze ügyébe kerülő tárgyat, én befejeztem a kismosást, és még verekedtünk egy vagy két órát. Egy ízben sikerült teljes győzelmet aratnom fölötte. Cselhez folyamodtam. A szobánkban, ahol a felesleges holmikat tartották, volt egy hatalmas, lakattal zárható fehérneműs kosár. Egyik alkalommal, ennivalót keresve, kinyitotta a kosarat, bár elég kicsi volt a valószínűsége annak, hogy valami ehetőt találunk benne. Éltem az alkalommal. A fejére ugrottam, a kosárba nyomtam, majd utánalöktem a maradékot is. Lecsuktam a kosár tetejét, és ráültem. A fonadék résein át tompa szitkok szálltak felém, de nem tudott kimászni. Különböző gondolatok rajzottak a fejemben. Éjszaka van, kidobhatnám a csatornába. Ez lenne a legegyszerűbb. Az, hogy csomagként feladjam a postán, a dolog anyagi vetülete miatt nem jöhetett szóba. Az is felmerült bennem, hogy az esetleges nyomozástól vagy büntetéstől sem kell tartanom, ha

egyszerűen itt hagyom, és titokban kisurranok a szállóból. Elszökni, levakarni magamról, pontosan erre vágytam. Szabadon járkálni, menni, bárhová, ki tudja, hátha megint találkozom Monizával, és elölről kezdődik az egész? Emígyen ábrándozva üldögéltem rajta, s múlt az idő. Foglyom lassanként elcsendesedett, mert berekedt a szitkoktól, és elfáradt a káromkodástól. Csend volt és nyugalom. Egyre bátrabb, egyre távolibb terveket szőttem. Végül is belefáradtam. Egy idő után a legszebb ábrándok is veszítenek frisseségükből, már nem bűvölik meg az embert. Minden idegszálunkat megfeszítve tűnődni kezdünk: „Mindjárt, mindjárt, miről is ábrándoztam, olyan kellemes volt... Aha, már tudom. Képzeljük el, hogy..." De ez már munka, közönséges agytorna, amely nem hozza meg a várt örömöt. Egy idő után tehát unni kezdtem magam, a kosáron való ücsörgés sem volt a legkényelmesebb. Úgy látszik, túl sokáig ízlelgettem a lehetőséget, végül is belefáradtam az előttem feltáruló lehetőségek elképzelésébe. Nyomasztani kezdett a csend. - Itt vagy? - kérdeztem félhangon. Nem válaszolt. Furcsán éreztem magam. - Itt vagy? - kérdeztem hangosabban. Csend. - Miért nem szólsz ?! - üvöltöttem dühösen. - Itt vagyok, na és aztán? - válaszolta kelletlenül. - Csak úgy. Azt hittem, hogy nem vagy ott - jelentettem ki vágyálmaimnak megfelelően. És kiengedtem. Aztán már csak egyszer volt az az érzésem, hogy minden elölről kezdődik. Ugyanabban a fasorban történt, ahol Monizával találkoztam. Magamban azon tűnődtem, hogy mit csinálok a társammal, hogyan mutatom be az elegáns hármasnak, amelyik mindjárt megjelenik. Végül is megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor rövid hallgatózás

után megállapítottam, hogy nem hallom a lódobogást. Sem a sirályok rikoltozását, sem a hajók szirénáját, sem a harangszót, sem a tenger mormolását. Egyáltalán semmit. Fejér Irén fordítása

Ő Megesik, hogy a balszerencse nemcsak az embereket üldözi. Példának okáért elmondok egy történetet a puskáról. Barátom, a nagy utazó, tisztázatlan körülmények közt hunyt el, s rám hagyta a puskáját. Ritka szép darab. A legkülönösebb pedig, hogy még a vadnak is kedvére volt. Elvittem az első vadászatra, s rögvest igen érdekes megfigyelést tettem: minden vad egyenesen ránk akaszkodott. Lett légyen az farkas, vaddisznó vagy szarvas, mind azon volt, hogy cső végére kerüljön. Lélekszakadva rohantak ki az erdőből, és sorba álltak. Sőt még tülekedtek is. Ebből aztán nagy tumultus és kavarodás támadt. Mindenünnen csak úgy rajzott az egyébként eléggé ijedős és nem valami szolgálatkész vad, mert általában nem kerül közelebb, de nem is igen hagyja, hogy közelebb kerüljön hozzá az ember. De úgy látszik, egy szép puska igen meggyőzően hat, és szelídebbé varázsolja a szokásokat. Látom, semmi okom a sietségre, a tölgy alatt szépen rágyújtok, és bevárom, majd csak fölsorakoznak valami rend szerint. Végre valahogy kiegyeztek. Egy vaddisznó részesült abban a megtiszteltetésben. Valóban olyan volt a kardja, akár egy huszáré, a szeme apró és mérges, ő mutatott a legnagyobb hajlandóságot a dologra. Ezért intek neki, hogy jöhet. Fölhúzom a puska kakasát, s célba veszem. A vaddisznó örömében fölkunkorította a farkát, és már indul a rohamra. Meghúzom a ravaszt. De lövés helyett a puska csak ennyi hallat: - P... p... p... Nem volt időm soká tűnődni, mert alig tudtam egy fa mögé ugrani. A vaddisznó elviharzott mellettem, és az ágakat törve-zúzva tűnt el az erdőben. A puska meg továbbra is csak így tesz: - P... p... p...

A vaddisznó úgy nekilódult, hogy hiába fékezett, nem tudott megállni csak estefelé, a falu előtt. Ezt parasztoktól tudtam meg később, akik látták. A puska meg egyre csak azt hajtogatta: - P... p... p... Világos, hogy valami nincs rendben. A vad megállt, állt egy darabig, aztán elvonult, igen elégedetlenül. A tetejébe a többi még ki is nevette. A puska meg változatlanul csak: - P... p... p... Leültem a tölgyesben. A puskát fölváltva, hol reménykedve simogattam, mert attól talán megnyugszik, hol meg ököllel vertem mérgemben. Végül a mohára fektettem, magam is melléje heveredtem, a sapkát meg a szemembe húztam. Már nem csépeltem, de nem nyugtatgattam. Csak a fejemet törtem. Sokáig feküdtem így, azután újra megrázta ez a: - P... p... p... Hát csak rázza. És akkor elsült végre: - P... p... p... Piff-paff! Talpra ugrottam. Egy kissé elszundíthattam, mert a nap már lenyugodott. Vagyis egész délután kínlódott szegény. Csak most döbbentem rá: ez a puska hebeg. Sokféle puskáról hallottam már. Akad állítólag olyan, amelyiket nem tanácsos gyerekek előtt használni, mert trágár. Egy másik fajta pedig - ha jól emlékszem, a rövid vadászpuska csak idegen nyelven tud odapörkölni. De mindig csak azt tették, amit kellett. Egy hebegő puska azonban? Először történt meg ilyen, és éppen énvelem. Nagy szégyen és különben is kellemetlen. Most mihez kezdjek vele? Nem illő túladni rajta. Akárhogyan is vesszük, a barátomtól kaptam. Ha békén hagynám, és nem használnám... Igen, majd nem használom. De megsajnáltam

szegényt. Az ő hibája talán, hogy nyomorék? Mindez csak kibúvó volt. Mit tagadjam, nagyon hozzánőtt a szívemhez. Egy puskaműveshez vittem. Alaposan megvizsgálta. Sokáig nézegette. Végül azt mondta: - Uram, rég nem láttam ilyen gyönyörű puskát. Nincs ennek semmi baja. Említettem neki azt a hebegést. - Talán túl ideges. Ez a fajta puska nagyon érzékeny, éppen azért, mert kitűnő minőségű. Honnan vette? Megmondtam neki, hogy honnan vettem. - Tehát egzotikus országból való? Ki tudja, mi történhetett vele ott?... Valami megrázkódtatás érhette vadászat közben. Vannak dolgok, melyek kitörölhetetlen nyomokat hagynak. - Gyógyítható? - Egyelőre nagy nyugalomra van szüksége és tapintatra. Vadászatra még gondolni sem szabad, amíg nem tér magához. Azután óvatosan valami háziállattal lehet kezdeni, és az eredménytől függően fokozatosan áttérni az apró mezei vadra: muslincára, zsizsikre... Néhanapján vigye ki magával az erdőbe, és figyelje meg, hogyan viselkedik. Ha jobban érzi magát, próbáljon célba venni vele valami gombát. De óvakodjék a légyölő galócától, mert rosszindulatú fajta. Mihelyt valami zavart észlel, azonnal szakítsa félbe a kísérletezést. Az igazi vadat még sokáig nem ajánlom. Kérem, néhány hét múlva keressen föl újra. És megsimogatta a puskámat, gyengéden - sőt véleményem szerint túlságosan is gyengéden. Sehogy se tetszett nekem ez a mozdulat. - És ha nem boldogulna vele... - Akkor? - kérdeztem tőle nyersen. - ... esetleg átvehetnem - mondta, és közönyösen bámulta a mennyezetet. Úgy éreztem, nagyon is közönyösen.

Hűvösen köszönetet mondtam neki, és megígértem, hogy utasítása szerint járok el. A lehető legnagyobb nyugalom kedvéért a melegházban helyeztem el a puskát. Oda nem hallatszik el a lárma, és senki sem teheti be a lábát a kertészen kívül. Ő pedig annyira bolondul a növényekért, hogy ügyet sem vet a lőfegyverre. A melegház a kert mélyén fekszik, olyan otthonos és nyugalmas. A puska az asztalon pihent, a fegyvertáskában, a virágok és citromfák közt. Jó dolga volt. Állat sehol, csak növény. Összeszedheti magát. Gyakran meglátogattam. Kinyitottam a fegyvertáskát, és leültem vele szemben. A melegház szelíd, egyenletes fényében oxidált csöve gyönyörűen és csillogva rajzolódott ki, intenzíven és sötéten, de tisztán, mint valami kis tengerszem. Hamarosan a kertésznek is megtiltottam, hogy ide belépjen, és magam láttam el a virágokat. Nem akartam, hogy idegen zavarja. Azt hiszem, az a mély érzés kerített hatalmába, amit a védtelen és oltalmunkra utalt lények tudnak csak fölkelteni bennünk. Egyik nap eljött hozzám a puskaműves. Sokáig köntörfalazott, mielőtt megkérdezte tőlem, hogy hogyan érzi magát a puska. Udvariasan azt válaszoltam, hogy napról napra jobban, de nem engedtem belépni a melegházba. Hirtelen másra tereltem a szót, de a szeme rebbenéséből, a keze reszketéséből láttam, hogy nem tud másra gondolni. Napközben rendszerint a puska mellett üldögéltem, ám olyasvalami történt, ami meghatványozta éberségemet. A kertész tudatta, hogy éjjel valaki letaposta az ágyásokat. Megvizsgáltam a nyomokat. Valaki a melegház körül koslatott. A puskaművesre gyanakodtam. Egy tábori ágyat állítottam föl a melegházban, és éjszakára is ott maradtam. Micsoda felejthetetlen esték voltak! Teliholdnál még gyengédebben ragyogott az üvegtetőn áthatoló derengésben, az orchideák bódító illatában, mint nappal.

Hosszú órákat virrasztottam mellette egészen hajnalig. Csak azután feküdtem le. Egy alkalommal elnyomott az álom. A melegházban fullasztó volt a levegő. Valami csattanásra riadtam föl és ablakcsörömpölésre, megcsapott a friss levegő. Ösztönösen cselekedtem, mintegy álomban. Megragadtam, céloztam és lőttem. Igen, lőttem. Mert ki tudja, meggyógyult-e valóban, vagy csak az én kedvemért ragadtatta magát erre a végső, halálos erőfeszítésre?... Lövés dördült, megragadóan szép, a legszebb, amit valaha hallottam az életben. Ott feküdt előttem a vaddisznó, szíven találva. Szemében megkövesülő elragadtatással. Ez az incidens azonban nagyon sokba került neki. Már sohasem tért magához. Nem is hebegett, örökre elhallgatott. Mindent megadnék azért, ha még egyszer hallhatnám tőle: - P... p... p... Ma is gyötör a gondolat, hogy ezt az egyetlen, utolsó lövését, vissza nem térő lehetőségét, belenyugvását, irgalmát egy buta vadnak engedtem át. Gimes Romána fordítása

MALOM, MALOM, CSUDAMALOM Legény voltam a molnárnál, aki vízimalmot bérelt. A malom tulajdonosa katonatiszti és politikai babérokra tört, messze élt, és nem érdekelte a malom. Azt beszélték, sokra vitte, nagy címet-rangot szerzett. Nem voltam már olyan fiatal, mint a „legény" szó sugallja. Persze, mikor elszegődtem a malomba, duzzadt bennem az erő és a fiatalság. Az évek múltával megfogyatkozott az erőm, és biztosan az ifjúságom is. Azt az egyet tudom, hogy az évek repülnek, és alighanem megöregedtem. Mindenesetre régebben fiatalnak mondtak, ma már nem. Azért említem a koromat, hogy jelezzem: sok embert ismertem életemben. Meg az illem kedvéért is. Nem illendő említetlenül hagyni, hogy mit gondolnak az emberek, amikor rám néznek. Találkozom például egy magam korabeli katonapajtással. - Kopaszodol? kérdi. - Kopaszodom - válaszolok. És nevetünk mind a ketten. És nevetünk azon, hogy nevetünk. És azon is, hogy... és így tovább. De mi van az utolsó nevetés alatt, legalul? Tisztességtudóan alkalmazkodom a szokáshoz, de érzem, hogy nem erről kellene beszélni. A kopaszodás, az csak kopaszodás, végeredményben nem érdekes... A malom a domboldalon állt, a vízen. Fából épült, fekete már... A folyócskát bokrok és fák szegélyezték, fekete volt az is, örökös árnyékban. A domboldal a napsütésben világosan zöldellt. Télen megfehéredett a folyó és a parti berek, összeolvadt a fehér domboldallal. Csak a malom maradt fekete, még feketébb. Éjszaka az ég a legsötétebb - télen - és a malom. Nyári éjszakákon viszont fekete a folyó meg a malom, világos az ég. Ha behunyom a szemem, és az elmúlt évekre gondolok, csak azt látom, hogyan váltogatta a helyét a világosság és az árnyék,

mintha meg sem állna közben. Úgy képzelem, a kisgyerek, aki még nem ismeri fel a körvonalakat, effélét érzékel, ha moziba viszik. Ilyesformán villog előttem az egész. A szélre csak nyárról emlékszem. Talán azért, mert télen, amikor nincsenek lombok, a szél közönyösen haladt át az ágak hálóján, nem maradt velük. Nyáron, főként verőfényes napokon, elidőzött a lombok között, kiváltképpen ott, ahol a falevelek fonákja világosabb, mint a háta, az ilyen pikkelyes fák és bokrok szüntelenül villódznak, mint a víz a napsütésben. Az öreg fákra ez nem vonatkozik, de a kisebbje meg a sűrű berek egész lágyan elnyúlt, elmerült a szélben, szinte furcsa, hogy aztán megint felszínre bukkant, kiegyenesedve, alkonyatkor, mikor beállt a csend. Az alacsony nap alatt a különféle zöldek hosszú hullámai futottak át a domboldalon, ez duzzadozott, lobogott, mint a száradni kiterített lepedők a kertben; azok meg hol sötétebb, hol világosabb fehéren ragyogtak. Ha eszembe jutnak az ilyen napok, olykor egész hetek, nem értem, hogy ebben az egész mozgásban és változatosságban miért nem úsztunk el valahová messzire, miért nem vetett ki a víz valamilyen partra, hajótörötteket vagy szerencsés megmenekülteket, de mindenesetre valahol másutt. A molnár aludt. De amikor nem alva láttuk, például az étkezéseknél, maga elé meredt, nem nézett se a tányérra, se az arcunkra, még a falra sem, nem lehetett hát tudni, akkor alvóbb-e, mikor nem alszik, vagy álmában kevésbé éber. Váratlan helyeken aludt, nem volt kedvenc fekvőhelye. A kertbe kimenve éppúgy belebotolhatott az ember a nedves fűben elterült testébe, mint ahogy inkább megérezhette, mint láthatta lélegző terjedelmét a félhomályos padlás szénából, szalmából, porból elegy, bomladozó állagában. És nem tudni, akárhol dőlt-e le, vagy valamilyen törvény igazgatta fekhelyeinek váltakozását, teste vándorlását a malom, az udvar és a környék firmamentumán. Olykor szabályosan aludt, tehát forró

napokon az árnyékban, hűvös időben meleg helyen, de néhanapján éppen megfordítva, az árnyék már régen elsiklott keletre, kétségbeesetten nyújtózkodva próbált valamit elérni és átölelni - délután mindinkább az estére sóvárog az árnyék, este beleolvad -, ő meg arccal nyugat felé feküdt, pedig a nap áttűzhetett a szemhéján. A malommal nem túl sokat foglalkozott. Régebben sem, amikor még ott állt a kis irodában, átvette a gabonát a parasztoktól, és úgy tetszett, van valami szándéka vagy terve. De az is inkább a terv szándéka és a szándék óhajtása volt, s a liszt, amelyet malomkövei őröltek, nem volt egészen valóságos, noha kenyeret sütöttek belőle, s azt az emberek végtére el is fogyasztották. Ez a lisztszerűtlen lisztség nem maradhatott sokáig titokban, és az emberek, akik úgy megszimatolják a valószerűtlenséget, mint lovak a farkast, kezdték másutt őrletni gabonájukat. Nekünk nem számított. A malmunk körüli földecskén, ha kicsi volt is, megtermett, ami nekünk kellett. És mivel a tulajdonos sem kérte a bérleti díjat, mindenben helyreállt a legszebb harmónia. Ők másutt őrlettek, az én molnárom meg így is molnár maradt. Amazok a malmok igazi malmok voltak. Még éjszaka is kelepeltek buzgó malomságukban. Megnyugtató látvány az ilyen malom. Fénykör a sötét tájban, amelyet még a kutyacsaholás sem tudott valami értelmes egésszé összeöltögetni, az is csak azt mutatta, hogyan potyog szét egyre távolabbi térentúlba és jövőntúlba (ebben vitorlázgatott valahol a mi malmunk). Szépen összerakott, beindított kerekek, szíjak, hengerek, csigák és fogaskerekek mozgásának köre. Egészen más, mint az az átfoghatatlan mozgás, amikor fölkel a szél (a malmunk körül). Hideg októberi éjszakákon a parasztok úgy vonultak az ilyen malomhoz, mint az igazsághoz. Nyikorgó szekerek sorai övezték csillag alakban az ilyen malmot, és mikor a gazdák az

őrlésre várva, vidáman fecsegve pálinkáztak a zsúfolt udvaron, emelkedett hangulatuk, melyet a közösség melege, az ital és a ritka éjszakai összejövetel váltott ki, bizalommal támaszkodott arra a leigázott mozgásra a malom belsejében, arra a szilaj és mégis állandó mozgásra, amely biztonságos és mozdulatlan, mint a kőszikla. A molnárné - az megint más história. Én voltam az egyetlen férfi ott az isten háta mögött, persze a férjén kívül. Még ha nem akartuk is - és alkalmasint nem akartuk, nem, szavamra, nem akartuk -, én férfi voltam, ő meg asszony. Néhanapján, bevallom, berzenkedtem ellene, mert úgy rémlett, korlátozza a szabadságomat. Nem mintha lett volna közöttünk valami, olyan egyszerűen, ahogy a katonapajtás elképzeli. De magam sem tudom, mi a rosszabb (vagy jobb), az-e, amit a pajtás elmesél a pajtásnak szombaton a pohár mellett, vagy az, amit pajtás a pajtásnak semmiképp sem mesélhet el. Ami volt, azaz volt is, meg nem is, mert úgy viselkedtünk, úgy beszéltük meg beszéd nélkül, mintha nem is lett volna. Mégpedig, már nem emlékszem, mikor történt először, hébe-hóba, és sohasem láthattam előre, mikor... íme, az egyik ilyen esemény, vagyis inkább egyik perce egy ilyen eseménynek, amelyről azt mondanám, évekig tartott, ha nem úgy állna a dolog, hogy az éveknek itt nincs semmi jelentőségük, és az esemény önmagában létezett, az időn kívül, tehát még azt sem mondhatom : „egyik perce", mert percek sem voltak. Ő meg én a nyitott ablakban állunk, véletlenül találkoztunk ott össze. Az ablak a lezárt zsilipre és a malomkerékre nyílik, a mozdulatlan, mohos, de most is nagy, kerek malomkerékre. Az ablak alatt, odalent, a mély árnyékban zúg a folyó. Hűvösség száll fel a vízről, egészen páratlan. Akkor egy ideig egymás kezét fogjuk. Nem is pillantunk egymásra, még azt sem tudom, tudja-e, hogy mellette állok. A keze egyébként érdes, nehéz,

többnyire hideg. Mivel nem tekintek rá sem most, sem azelőtt, sem később, hát még azt sem tudom, hogy néz ki ez a kéz. Tudom, hogy kéz, mert másképp hogyan tudhatnék valamit a kézről. De közben tudom, hogy csak ennyit tudok, és belemerülök abba, ami ezen a tudáson túl, ennek a határán túl van, s ez a tudás csak arra jó, hogy véges legyen, és hogy a határán túl lehessek. Nem mondom, hogy ez kellemes volt, de nem is a kellemességről van itt szó; nem mondom, hogy ezt kerestem. Egy percig, ha ugyan lehet megint percről beszélni, kívül találom magam a saját állapotomon, mert semmilyen állapotban nem vagyok. És a „találom magam" sem megfelelő szó. Hát akkor? Elveszítem magam? Az sem jó. Csak attól a pillanattól - akkor már pillanattól - mondhatok valamit valamiről, amikor újra külön találom - akkor már találom - a kezemet. Voltaképpen micsoda megkönnyebbülés! Lopva elnézem a kezem, gyöngéden és rokonszenvvel. Ő pedig, a molnárné, már elmegy, már nincs. Hiszen véletlenül találkoztunk az ablaknál, annál jobb, vagy talán mindegy. Mert még kerülnöm sem kell a pillantását, sem nyugtalanul fürkésznem. Mikor később rátalálok a szemére, üres - vajon az enyém is? Illetve, hogyne, van benne minden, de semmi olyan, ami kapcsolatban lehetne amazzal. Úgy látszik, az én szemem is üres, mert a szememből semmi nem tükröződik vissza az ő szemében. Nemcsak a molnár, hanem ő is, én is, nyugodtan alhatunk. Az, ami történt, ha ugyan történt, valahol másutt történt, és azonkívül az az asszony nem él. No hát akkor, katonapajtás, igyunk még egyet, holnap vasárnap, lehet sokáig aludni. A meleg bűz mozdulatlanul áll a kocsmában, tisztára mint Lót felesége, csak a pálinkától meredt sóbálvánnyá és nem a csodálkozástól. De ebből a bűzből ki nem mennénk semmiért, soha, legalábbis most úgy érezzük. Feltárom neked a szívem. Elmondom neked, mit csináltam vele a létrán, illetve éppen fel akart a létrán mászni - gondolná az

ember, de hát tudod, testvér, hogy van ez - a malom padlására. Azt a Lót feleségét is el lehetne kapni hátulról, amint bámulja a tüzet. Mert aztán nem vált ám sóbálvánnyá, csak úgy tett, mert tudod, testvér, én is tudom, tudjuk mi azt. Az életben, a padláson, a pincében... A molnárné már korosodott, és elcsigázta a munka meg a gyerekek. Mert töméntelen gyerek volt ott. Ha a molnár meg is lepte az embert az alvásával, hol itt hevert, hol ott, ő legalább mozdulatlanul feküdt, és mindig én botlottam belé, sohasem ő belém. Azonkívül ha feküdt, akkor feküdt, és ha egyszer fölfedeztem a helyzetét, már tudtam, hol van. A molnárné útvonalát pontosan megszabta kötelességeinek változatlan rendje. Konyha, takarítás, kerti munka. Olyan pontosan keringett, mint egy bolygó, amelyet a csillagászok rég leírtak. A gyerekekkel egészen másképp állt a dolog. A legváratlanabb helyeken bukkantak fel, olyan zugokból ugrottak elő, ahol az imént még nem voltak, és eltűntek onnan, ahol lenniük kellett volna. Megvoltak a rejtekeik és a látható helyeik, ahol léteztek, nyíltan szemérmetlenek vagy szemérmetlenül nyíltak voltak, még akkor is, amikor egyszer csak egész illedelmesen viselkedtek. Ez még bonyolódott, amikor eltűntek, minden zugot kibélelt a jelenlétük, amelyről akkor már semmit sem lehetett mondani. Hol csapatosan bukkantak fel, mint a seregélyek, amelyek egyszer csak ismeretlen okból mind ugyanarra a fára telepszenek, hol meg hirtelen elnyelte őket a föld, aztán egyik vagy másik éppily riasztóan érthetetlen gyermeki magányban gubbasztott a dombtetőn, vagy lovagolt a szarufán, vagy kuporgott valami faággal az udvar közepén. Néha ordítozva rohangásztak körül a házat és a kertet, mintha az ördög bújt volna beléjük, máskor némaságba burkolóztak, még ha szem előtt voltak is. Máig sem tudom, hányan voltak tulajdonképpen, pedig az aritmetika törvényei szerint könnyen megszámlálhattam volna.

Mindenféle homályos galádsággal gyanúsítottam őket, mint a szabadjára eresztett falusi gyerekeket szokás, aztán meg elszégyelltem magam, hogy ilyen gyanúk élnek bennem, mert ki tudja, nem a saját felnőtt ocsmányságomból születtek-e. Abból az ocsmányságból, amely irigyen és gyanakodva lesi a gyerekeket még akkor is, amikor az asztalnál ülnek velünk, szabadsággal gyanúsítja, vagyis - micsoda kínszenvedés - ártatlansággal gyanúsítja őket. A szemük jobbára fekete volt, és mintha tűhegyesen szúrna. Egyszer a víz partján ültem, és néztem a forgó kereket. Járt a malom, köhécselt, csikorgott, de őrölte a mi házi gabonánkat, kiőrölte a lisztet, amelyre szükségünk volt. Forgott a kerék, forgásra kényszerítette a zsilipből zuhogó víz. Egyszer csak mintha lehervadt, elapadt volna a zúgó, már nem forgatta a kereket, nem volt sem ereje, sem súlya. A zsiliphez mentem. Ott már magasra emelkedett a zavarosan örvénylő víz. Idesodort valamit, eltorlaszolta a nyílást. Belenyúltam, kitapintottam azt a jókora, puha valamit, kezem egy fémtárgyra tévedt, megrántottam. Leszakadt, és a víz alatt feltűnt egy aranycsillag, megvillant a folyó mögül ráeső ferde napsütésben, felcsillantott egy „nyuszit", olyan visszavert fényfoltocskát, amilyennel a gyerekek játszanak, tükröt mozgatva a napon. A „nyuszi" átszökött a folyó túlsó oldalára, önkéntelenül utánanéztem, és megpillantottam egy pézsmapatkányt, amely figyelmesen szemlélt. Mindenesetre megfenyegettem az öklömmel, aztán nekiláttam kihúzni azt, ami a zsilipet eltorlaszolta. Könnyen húztam fölfelé, amíg a vízben úszott. Aztán a víz tükre alatt megjelent egy idősebb, jóképű, bajuszos férfi arca. Sötét ruhájára nem esett fény, ezért úgy rémlett, csak egy arc emelkedik ki a mélyből. A pézsmapatkány elszaladt. Kiráncigáltam a hullát, és háttal a falnak támasztottam. Lehorgadt a feje, karja ernyedten lógott az oldalán, de csöppet sem látszott bánatosnak, mintha csak mosakodni ment volna

be a vízbe. Bizony, még mosolygott is annak az embernek a mosolyával, aki jobban tudja, vagyis csak úgy magában. Bajszáról csöpögött a víz. Ezt csak én vettem észre, ő nem. Mellét szalag övezte, arról szakadt le a csillag. Ismerős volt az arc, ismertem azelőtt, még a víz túloldaláról. Úgy értem: ismertem, amikor a víz tükréhez kívülről, a levegőből közelített, még mielőtt áthatolt ezen a tükrön. Így most, amikor a mélyből bukkant fel, és belülről hatolt át a síkon, azon a megfoghatatlanul vastag vagy vékony síkon, amely elválasztja, mert valahogy csak el kell választania, a vizet a levegőtől - ismerős volt ugyan, de olyan, aki a másik oldalról jött. A malom tulajdonosa volt. Ki ne ismerné a mi gazdánkat? Tehát igaz, amit beszéltek róla, hogy nagy méltóság lett belőle, marsall, vagy még annál is több. Mert ez az aranycsillag meg ez a fensőbbséges, atyai mosoly... Csillagot még csak feltűzhet akárki, de ez a mosoly a beavatottság és a hatalom mélységeiből fakad. Régebben azt csinálhatott velem, a béressel, amit akart, most meg én csinálhatok vele, amit akarok. A falnak támasztottam, de miért nem fektettem például végig a földön? Vagy miért nem akasztottam fel a lábánál fogva? Amikor ő csinált velem, amit akart, lehettünk egy véleményen, vagy ellenkezhettem. Neki most semmilyen véleménye nincs arról, amit csinálok vele, és nem is ellenkezik. Közben megindult a malom, a megnyílt zsilipből megint zuhogott a víz a kerékre. Az ablakban feltűnt a molnár, ásítva bámult a folyó túlsó oldalára. Felkiabáltam neki, túlordítva a vízcsobogást és a malom kelep lését. Nem tudom, mit válaszolt, mert a csobogástól kelepeléstől nem hallottam a szavait... Vagy csak egyetlen szót mondott? Eltűnt az ablakból, én ott vártam rá a vízihulla mellett, biztosra vettem, hogy mindjárt lejön, és tanácsol valamit. Sokáig vártam, de a molnár nem jött. Dühös voltam rá,

végtére ő bérli a malmot, neki kell eldöntenie, csináljunk a tulajdonos tetemével. Ettől függhet egész jövőnk. Kifektettem a hullát a napra, hogy egy kicsit megszáradjon, megfésültem a bajuszát, és a molnár keresésére indultam. Nem volt sem a malomban, sem sehol a portán, biztosan elbújt a berekben, mentem a bokrok közé. Széthajtottam a lombot, hogy lássam, merre ment, de a lomb csak lombot takart, ahogyan a víz a vízben vizet takar. A nézelődésnél többet ígért a hallgatózás. Meglapultam, és hegyeztem fülem, hogy a folyó megszokott zúgásából és a lomb susogásából kihalljam az egyéb, jelentős neszeket, léptek csosszanását a fűben, ágak recsegését. De nyilván ő is lapult, mert semmi effélét nem hallottam. Tudtam, hogy a várakozásban nem múlhatom felül, hiszen ő elalhat, és egy helyben átszunyókálja az egész napot. Addig cserkésztem hát, vaktában és süketen, míg rá nem bukkantam. Már nem szökött előlem, sőt nem is feküdt szokása szerint, hanem ott állt velem szemben, furkósbotot szorongatva, és olyan eltorzult arccal meredt rám, hogy sarkon fordultam, és otthagytam. Megértettem, hogy nemcsak választ nem kapok tőle, de még kérdést sem fogok neki föltenni. Magamnak kellett hát föltennem: mihez kezdjek a hullával? Értesítsem a rendőrséget? Azt lehet. De akkor jön a halál megállapítása, kihallgatás, jegyzőkönyvek... Meglehet, előállnak az örökösök, és nemcsak a bérleti díjat kezdik követelni, hanem a sokévi hátralékot is. Ha nem fizetünk, elveszik tőlünk a malmot, elkergetnek. És ha fizetünk is - de miből? -, akkor is elzavarhatnak, büntetésből, vagy azért, hogy másnak adják bérbe a malmot. És hová megyek én akkor? Jól megvagyok itt, csöndben, nyugodtan. Sok év eltelik még, mire törvényesen is eltűntnek nyilvánítják a gazdát, amennyiben a holttestet nem találják meg. Tehát szép halkan, suttyomban eltemetni - úgy van, ez itt a legjobb megoldás. Eltemetni... Technikailag egyszerű a dolog. Ásót ragadni,

gödröt ásni. És valahogy mégis viszolyogtam tőle. Nem a bíróságok meg az örökösök miatt furdalt a lelkiismeret. A bíróságoknak úgyis mindig lesz miről bíráskodni, az örökösök is majd csak dűlőre jutnak, ha nem most, akkor a következő nemzedék. Hát akkor miért? Talán azért, mert ha átadom az ügyet a bíróságnak, akkor valamiképp tisztázódna, honnan és miért került ide, mi történt ott a felső vidéken. Kiderülne az igazság. No igen, de én elveszteném az állásomat, a meleg kuckómat és biztos menedékemet. És az az igazság, kell az valakinek? (Különben is, mi a biztosíték arra, hogy kiderül? győzködtem magamat.) Nekik elég, hogy eltűnt, nekem elég, hogy nem él. Az igazság harmadik fokára nincs szükség. Nézzétek meg őt magát, itt a parton. Még ő is szelíden, de makacsul lefelé nehézkedik, maga mutatja az irányt, amerre minden halad, bizonyos idő elteltével. És mégis csalódást éreztem a döntésem miatt. Talán másképp kellene lefolynia az ügynek, nem ilyen nyilvánvalóan, nem ilyen egyszerűen, még csak nem is az igazság kedvéért, hanem valami másért - vagy még nagyobbért, mint az igazság... De hát nem is tudtam pontosan, mi az, amin tépelődöm. Megvártam, amíg a nap lemegy - lefelé az is -, és hátamra vettem a gazdát. Nehéz volt. Furcsa így vinni, személyesen. Az emberek most, ameddig a szem ellát, asztalhoz ülnek, behívják a gyerekeket az udvarról, kigombolják az ingük gallérját, én meg itt cipelem fölfelé, egy szál magam, a sötétedő réten, amely fölött már esti köd párállik. És ami váratlan és illetlen volt: a bajusza csiklandozta a nyakam, még el is nevettem magam, és ez szintén váratlan és illetlen volt. Még aznap éjjel eltemettem, titokban, a domb tetején. Volt egy kis lámpásom, azt beállítottam a gödörbe, hogy jobban lássak ásás közben. Mit ki nem ás az ember, ha így ásogat éjszaka, mikor a fénykörben csak az ásó látszik, meg az, amibe

belemélyed! Tehát mindenféle kavics és göröngy, meg gyökér, amit át kell vágni, s ha az ember mindezt számba veszi, és az egyéb dolgokról megfeledkezik, különféle tájakat fedezhet fel odalent, gondoltam is magamban, hogy a sírásó mestersége éppolyan izgalmas lehet, mint az utazás, csak figyelni kell. És ez volt az első holttestem. Csak az aranycsillag maradt utána. Későn jöttem rá, hogy a zsebemben felejtettem. Nemesfémből lehet, ha nem tett kárt benne a víz, ha nem rozsdásodott meg... Nem tudtam, mihez fogjak vele. Egy darabig magammal hordtam, aztán megpróbáltam odaadni a templomnak mint fogadalmi ajándékot a lelke nyugodalmáért. - Kinek a lelkéről van szó? tudakolta a plébános, bizalmatlanul forgatva kezében a csillagot. Nem mertem megmondani, így a plébános visszautasította. Amint hazafelé tartottam a földeken át, vihar tört ki. Eszembe jutott, hogy a villám a fémtárgyakba szeret belecsapni, hát elhajítottam jó messzire, és vártam, hogy belecsapjon a villám. De a villám is visszautasította. Elvonult a vihar, fölszedtem a csillagot, és hazamentem. Most borotválkozó tükörnek használom. Naponta nézegetem magam benne, s ez a közönséges tevékenység jócskán leapasztotta méltóságát és jelentőségét. Ha nem lehet elintézni valamit, a legjobb hozzászokni. A következő estefelé jött, nem is ismertem fel rögtön. Sejtettem, hogy valami efféle várható, mert a pézsmapatkány már dél óta futkosott a túlsó parton, pedig kövekkel hajigáltam, hogy elkergessem. Elszaladt, de vissza is tért, csak a bajuszát és fürge szemecskéit dugta ki a fűből. Lement a nap, és már azt hittem, előérzetem megcsalt, amikor a zúgó csobogása megváltozott, a dübörgő zuhatagból vékony, csipogó erecske lett. Tudtam már, mit jelent ez, és siettem a zsiliphez. Kiráncigáltam, akit kellett, és leraktam ugyanoda, ahová előtte a gazdát. Csökönyös egy hajlandóság: ismételgetni a

cselekvéseinket. Talán máshová kellett volna tennem? A katonapajtásom volt. Nem is kell már kérdeznem a molnárt, ez szigorúan az én privát hullám. És ezúttal senkit sem érint a dolog, a barátomnak nincs sem malma, sem örökösei. Marad az igazság kérdése. Az igazság... Persze hogy érdemes volna megismerni. De ha kiderítenénk, hogy mi történt voltaképpen a barátommal odafent, a felső vidéken, kitudódhatna az is, ami a marsallal történt; hátha ugyanaz volt odafent a vesztük? Megint eltemetni? Egyhangúság. Azonkívül a barátom volt. Többet kellene tennem érte, mint a marsallért. Habár ugyanazt, mégis többet. Nem puszta elhantolás, hanem temetés szertartással, nem éjszaka és nem gödörbe, hanem nappal és sírba. Talán így eleget teszek kötelességemnek, amelynek természetét nem tudom meghatározni, de amelyet rám lőcsöltek. Ha nem jutok is el sehová, legalább futok valami elől. Megtettem, amit tudtam. Sírt ástam. Nem gödröt - sírt, hangsúlyozom. Koporsónak való deszkám nem volt, de virágfüzérrel szépen feldíszített kordéra fektettem a barátomat. És mivel a kordét nekem kellett húznom, igyekeztem temetési lóhoz hasonlítani, hogy a kordéból is halottaskocsi legyen: piros papírrózsát vettem a fogam közé. A molnár családja a ház elé telepedve, bizalmatlanul szemlélte készülődésemet. Barátom szépen festett, kezét összekulcsoltam a hasán, s közé helyeztem egy vízililiomot (valamit oda kellett helyezni). Sarkai égnek meredtek, feje hátrahanyatlott, így egyenesen az égre nézett, és úgy rémlett, mindjárt felugrik oda. Vagyis le (a sírba), de mégis fel. Éppen így akartam. Fölfelé is húztam. Az a fajta szeles nap volt, amilyet leírtam. A papírrózsa lobogott a fogam között, erősen szorítottam, és magasra kapkodtam a térdemet, mint egy igazi temetési ló. S amikor már a domboldal közepén jártam, odalent maradt a malom és a kíváncsian utánam bámuló kis csoport - előttem, a csúcson, a domb mögött tornyosuló felhőkön hullámzott a fű,

körülöttem hosszú pászmákban fektették le a szélrohamok -, harsányan fölnyerítettem, egyszer és másodszor is, ámbár nem olyan élethűen, mint szerettem és tudtam volna - mert hát a rózsa. Barátom! Jó néhány üveget ürítettünk ki együtt, és különféle históriákat meséltem neked valamikor. Például a molnárnéról. De csakugyan elmondtam-e? Ki tudja ma már? Én azt mondhatom, hogy igen, te cáfolhatod vagy megerősítheted, de az az elbeszélés, amely már akkor a múltról szólt, immár maga is múlt, amely a régmúltról szól, és mindez együtt még mélyebbre süllyed, mélyebbre, mint te meg én, noha fölfelé ügetünk, noha égnek mereszted a lábad, és így temetlek el, hogy azt láthassam, zuhantodban mégis a levegőbe emelkedsz. Magasabbra, mint akár a molnárné meg a gyerekei, akik odalent állnak, bár rájuk is gondolnom kell majd egyszer. És hogy miként van igazában, hát szavamra, szavamra, szavamra... Szavamon kívül egy kis sírkövet is adtam neki, és így kezdődött a temetőcském. Mert a második után megjött a harmadik, a negyedik is... Ott valahol, a felső vidéken, csak úgy sorra halnak? Maguk esnek a vízbe, vagy beledobják őket, ilyen év van, vagy ilyen évszak - a víz egyre hozta őket. És jóllehet különbözőek voltak ezek az én ismerőseim, egyikkel sem tudtam semmi mást csinálni, semmit azon felül, amit a legjobb kiadásban a katonapajtásommal csináltam. Egyébként lassan elmúlt a lelkiismeret-furdalásom. A harmadiknál még kínzott, még úgy éreztem: valahogy másképpen, jobban kellene ezt megoldani. De hát mit akartam? Hogy szárnyuk nőjön, és felrepüljenek? Mert ha nem le, akkor hová - fel? Vagy mellém? Olykor az a kínos, mit kínos: szörnyű érzésem támadt, hogy a hullákat egyszerűen meg kellene enni, hogy bennem legyenek. Így hát kétségek közepette temetgettem őket, de aztán megjött a rutin, és elapasztotta aggályaimat. Minden elősegítette, hogy érzéketlenné váljak. Az ismétlődés is, meg

valami, amit társadalmi mechanizmusnak nevezhetnék, ha kis csoportunkat társadalomnak tekintem. Az oly gyakori és rendszeres kihalászás, ásás, elhantolás nem folyhatott a háziak tudta nélkül. Aztán részvételük nélkül. Eleinte rémüldöztek és bizalmatlankodtak, de idővel megszokták, felbátorodtak, és a temetések szórakozássá váltak unalmas mindennapjainkban, mindenki részt vett bennük a maga módján és lehetősége szerint. A gyerekek segítettek az előkészületekben, gyászmenetként működtek közre, a molnárné a siratásban jeleskedett. Mindig megcsodáltam kimagasló tehetségét, amellyel könnyeket ontott és szívszaggatóan jajveszékelt olyan személyek teteme fölött, akiket nem is ismert. Mégsem gyanúsíthattam cinizmussal vagy tettetéssel. Bár a szertartás után bánata nyomtalanul eltűnt, a szertartás alatt valószínűleg őszinte volt. Úgy látszik, mint némely személyek, bánkódni tudott az emberi sorson általában; így gyászol az anya minden elesett katonát, holott egyik sem a fia. Az sincs kizárva, hogy a temetések alkalmat adtak neki az érzelmekre, melyeknek hiányát unalmas létünkben éreznie kellett. Temetések után mindig csinosabb volt, felfrissült, és kipihentnek látszott. Nyilván az érzelmek hiánya fonnyasztja el. A molnár is részt vett, de valahogy ímmel-ámmal. Ott is volt, meg nem is, mintegy véletlenül oldalgott a gyászmenet után, „megyek, de aztán szót se róla". Szokása szerint ama határon haladt, amelyről bármikor letérhet erre vagy amarra, azokon a vonalakon járt, amelyek elválasztanak egy meghatározott területet másiktól, cselekvést a cselekvéstől. De azért ő is részt vett, új csücsök jelent meg lehetőségei sokszögében, amelyben hangyaként mászkált. Rendszerint így történt a dolog: a gyerekek, alig várva az újabb attrakciót, messzire kóboroltak a folyó partján, szemben az árral, hogy jó előre kifigyeljék, nem hoz-e valakit. Már nem kellett a zsilipnél őrködnöm, sem a zúgóra hagyatkoznom.

Messziről figyelmeztetett a gyerekzsivaj: - Jön, jön, jön! - Aztán felbukkantak, ugrálva szaladtak lefelé a folyó mentén, kavicsokat és faágakat dobáltak a vízbe. Nekigyürkőztem, és belelábaltam az árba. A gyerekek körbefogtak, lökdösődtek, kihasználták a kavarodást, hogy bokán rúgják az öcsikét, vagy hátulról megrángassák a húgocska haját. Elhessegettem őket, de fölösleges fáradság volt. Ha rájuk kiabáltam, leültek a parton, és figyelmesen néztek. Egy percre néma, áhítatos csend lett. És amikor fölegyenesedtem, karomban tartva valakit, kitört a félig csúfondáros, félig diadalmas lárma, a gyerekek felugrottak, és rohantak haza, hogy megvigyék szüleiknek a jó hírt. Kis időre magam maradtam, de nem egyedül. Egy kidőlt fa alól óvatosan elődugta orrocskáját a pézsmapatkány. Amióta mindenki részt vett a dologban, ő diszkréten, sőt elegánsan a háttérben maradt. Most emiatt nem szerettem: noha már nem volt pimasz, úgy rémlett, hogy tartózkodó magatartásával holmi szemrehányásokat tesz nekem. Ha a hét második felében történt a dolog, félretettük a jövevényt vasárnapra. Temetéseink vasárnaponként sikerültek a legjobban, bár hétköznap is összehoztunk egypár olyat, amelyet aztán még sokáig emlegettünk. Egy zenekar rosszabb és jobb napjaihoz hasonlóan, nekünk is voltak rosszabb és jobb előadásaink, és ez nemcsak tőlünk függött, hanem különböző tényezőktől, a hangulattól, a hangszerektől, az időjárástól... Mint a zenekar vezetője, idővel továbbfejlesztettem a szertartást, különféle variációkat vezettem be a partitúrába, ami bánat és nyugtalanság régebben még volt bennem, csupa új leleménnyé alakult át, technikánkat mind tökéletesebbre csiszolgattam. De az ötletek hamar elkoptak, és voltaképpen soha, még akkor sem, amikor sikerült a gyerekeket gyászhuszárkák csoportjára és a rekviemet (hamisan) éneklő kórusra osztanom, mikor a molnárné a kétségbeesés csodáit

művelte, mikor bonyolult beszédeket tartottam a nyitott sír fölött, a sírkövecskék egyre művészibbek voltak, sőt a molnárnak is könnyes lett a szeme - még akkor sem sikerült elérnem azt a belső állapotot és azt az őszinteséget, amelyet valaha átéltem, csupán egy egyszerű papírrózsával a fogam között. Ebből az állapotból, amelyet minden művész ismer, mikor a művészet csábítására megfeledkezik önmagáról, újabb esemény zökkentett ki. Egy lányt hozott nekem a folyó. Talán meg sem ismertem volna, mert a haja ismerős volt a másik két elemből, de nem a vízből. Hogy megszárítsam, tulajdonképpen föl kellett volna gyújtanom a malmot, amire természetesen nem tudtam rászánni magam. A rendkívüli naplemente jóvoltából - vörösen ment le aznap este - sikerült nem tagadnom meg az emléktől, hogy egyensúlyomból kizökkentsen. - Temetés lesz, temetés lesz! - visongtak a gyerekek. Ne féljetek, madárkáim, hát mondtam én, hogy nem lesz? Olyan lesz, amelyen talán még én is elsírom magam, a szertartásmester. De ezúttal, mint addig soha, vagy talán addig soha ilyen mértékben, paradoxon előtt álltam. Tudtam, hogy eltemetem őt, de azt is akartam, hogy olyan legyen, mintha élne. Logikusan véve, az elhantolandó személyeket apró darabokra kellene metélni, hogy minél kevésbé emlékeztessenek az élőkre, hogy fizikailag hozzáidomítsuk, hozzászabjuk, szabdaljuk őket a vállalkozás természetéhez. Nem könnyebb-e valamire szórni földet, mint valakire - és méghozzá valakire, aki olyan, mintha élne? És ráadásul még szépen kiöltöztetni, kifesteni, hogy a megszólalásig hasonlítson arra, akivel az imént az asztalnál beszélgettünk? Ha legalább keresztények volnának a temetéseim, vagy akár pogányok! Akkor úgy-ahogy megindokolnám azt, amire éppen kedvem támadt. De nem, én a halottaimat nem a jövőnek temettem el, semmiféle örök vagy meghosszabbított

életre, hanem kizárólag a múltból a múltnak. Így ezek a temetések kegyetlenebbek, igazibbak voltak mindannál, amit az emberek kitalálnak ezen a téren. És ezért voltak a szertartások, amelyeket celebráltam, olyan kétségbeejtően üresek, üresek minden kifinomultságuk ellenére, mert alapjában véve semmit sem szolgáltak. Mielőtt átadtam őt a társadalomnak, igyekeztem visszaadni régi öltözékét és külsejét. Talán volt ebben egy kis hiúság: „Nézzétek, milyen gyönyörű nőt ismertem!" De annak nemigen éreztem szükségét, hogy fájjon: tudtam, hogy elfelejtem őt, de annál inkább akartam, hogy amit elveszítek, a legértékesebb legyen, a legjobban megközelítse a valóságot. Megtettem hát mindent, hogy minél pontosabban felidézzem magamban az arcát, minden részletében rekonstruáljam - nekem szóló szépségét. Éppen ebben állt a paradoxon, amelyet nem tudok megoldani. Hiszen mikor elfelejtem, úgyis elveszítem, azt célozták hát ezek az erőfeszítéseim, hogy annyira megnöveljem a veszteség érzését, hogy maga ez a veszteség átváltozzon valamivé, ami megmarad, a bánat színtiszta érzése legyen belőle, igen, a bánaté ugyan, de olyan erős érzés, hogy mikor tartalma elvész, legalább az érzés megmaradjon? Hogy legalább ez az egy megmaradjon, hogy bármi megmaradjon? Hogy akár csupán maga az emlék emléke megmaradjon? Befontam a haját, és kisimítottam a ruháját, sőt még a körmét is kifényesítettem. És hogy sikerült, azt a molnár hízelgő pillantása tanúsította, aki az ünnepség kezdetét váró, türelmetlen csapat nevében bekukkantott a szobába. Büszke voltam a lányra és magamra, bár az etika, különösen a temetési etika szemszögéből igencsak súroltuk az illetlenség határát, én még inkább, mint a molnár. Következett a tetem kivitele. A molnárné figyelmesen szemügyre vette, aztán olyan sírásba, jajveszékelésbe tört ki, olyan gyönyörűen adta elő a „desperatio maxima" számot, hogy

az ő koncertjében is volt valami kétes, mint az orgonamisében, amely ünnepélyes ugyan, és hiteles istentisztelet alatt tölti be a katedrálist, de a művészet olyan csúcsain járó orgonista adja elő, önnön ihlete révületében szárnyaló művész, hogy már nem is lehet tudni, mi több ebben: a diadal és a világi eszmény, avagy a magasabb célok szolgálata. Odafent, a többi sírhant között, némelyiket már benőtte a fű, némelyike még friss, először gondoltam rá, hogy ha egyszer mindörökre elveszítem az emlékezetemet, erre a veszteségre (az emlékezetem elvesztésére) még emlékezni fogok. Aztán minden visszatért a rendes kerékvágásba. És sokszor emlegették, hogy ez volt az egyik legszebb temetésünk. Megfigyeltem azt is, hogy a molnárné még aznap megváltoztatta a frizuráját. Most ugyanúgy fésüli a haját, mint az a másik. Csakhogy én emlékezetből fésültem meg amazt, így a frizura divatjamúlt, és nem kezeskedem róla, hogy sikerült híven rekonstruálnom. Aztán megjöttek az esők, a folyó megáradt, és egy ideig nem hozott senkit. Már kezdtük érzékenyen hiányolni. Temetések nélkül siváran vánszorgott az idő. Nem lévén semmi dolgom, feljártam a dombra, a temetőbe. Helyrehoztam az eső szétmosta sírhantokat, felraktam még egy-két követ, elüldögéltem a kis falon, igyekeztem emlékeimet felidézni. Sehogy sem ment, dideregtem a nyirkos levegőben, a víz egyhangúan zúgott és csobogott, mintha a folyó megállt volna, elmosódott a határ víz és levegő között, a folyó ide is feljött, hogy szétmossa még azt is, amit igyekeztem sírkövekkel világosan megjelölni. Azon kaptam magam, hogy a sírok helyett inkább sárga agyaggal borított, vizes, csöpögő és émelyítő gumicsizmámat bámulom. Akkor már jobb volt az ágyban feküdni a szobácskámban, a mennyezetet bámulva. Szürkeség vett körül, szürkéllett a mennyezet, és szürkéllett a szoba,

ablakom az avarral teli vízmosásra nézett. A malomban csend volt, a molnár biztosan aludt valahol a tető alatt, a molnárné zoknit stoppolt, a gyerekek eltűntek a zugokban. Nem maradt más hátra, mint várakozni, ezúttal már nem tudtam, mire. Régóta nem voltam már kíváncsi, hogy kit hoz a folyó, elhozott már mindenkit, akire vissza tudtam emlékezni, különben is micsoda szórakozás ez, eleinte talán volt még benne némi türelmetlenség és igazi várakozás, vagyis várakozás valamire vagy valakire, még ha ez a valaki már csak valami volt is. De idővel ez is elmosódott, és minden, mintha kört írt volna le, visszatért a helyére, ahol azelőtt volt, kezdetben. Minek a kezdetén? Volt egyáltalán valami kezdet? Ott volt-e a kezdet a víz felső folyásánál, vagy itt, a zsilipnél, ahonnét kihalásztam őket, vagy talán ott, a dombon? És miféle folyó ez emlékezetem folyója? -, amely elnyelte őket, de egyben el is hozta, tehát még az sem mondható teljes pontossággal, hogy elveszejtette, alámerítette őket, hiszen az ő jóvoltából leltem újra rájuk. El kellett süllyedniük, hogy megtaláljam őket? De miféle megtalálás ez, ha most még a sírhantok is szétmosódnak, és kezdem lassan felejteni, hogyan találtam rájuk, összetévesztem a sorrendet, a körülményeket, és megint egyedül fekszem, a mennyezetet bámulva, és ez az egész nyár, amikor mintha történni kezdett volna valami, amikor a kihalászás meg a temetések valami változatosságot, szenzációt látszottak ígérni - legalább azt, hogy míg a parton vártam rájuk, úgy tetszett, én magam is úszom az árral, mintha a part és a föld, a dombok, az erdők, a malom fölfelé úszna a mozdulatlan folyó mentén -, most eltávolodott, de másfelé, már nem is az árral vagy ár ellenében, szétesett minden irányba, felritkulva, itt hagyva engem az egyre üresedő ürességben, a mozdulatlanság közepében, ahol nincs többé irány, se fönt, se lent, se jobb kéz, se bal. Nem aludtam, mégis úgy rémlett, hogy felébredtem

valamire: fojtott nevetgélés az ajtó mögött, sugdosódás, vihogás, elnyújtott szavak, alamuszi gúnyolódás. Fölkeltem - jól hallottam az elrebbenő kis csapat lábdobogását, amint elfutnak a folyosón. Kinyitottam az ajtót - senki, pedig biztosan volt itt valaki az imént. Gyanítottam, hogy a gyerekek. Vacsoránál nem lármáztak a szokásos módon, mégis kibírhatatlanul viselkedtek. Titkos jeleket váltottak, az asztal alatt rugdosták egymást, és amikor megrovóan néztem rájuk, kipukkant belőlük a nevetés, aztán gyorsan elfojtották, és álságosan, pimaszul elkomolyodva lesütötték szemüket a tányérjukra. Megkönnyebbültem, amikor fölkelhettem az asztaltól. Kimentem az udvarra. Az eső elállt, de a nedvesség már úgy átjárta a világot, hogy ez csöppet sem vigasztalt, nem ígért változást, súlyosan, ázottan, tehetetlenül, véglegesen terült el minden. Fölfelé sétáltam a folyó mentén, csak úgy, éppen hogy egy időre eltávolodjam tőlük, kicsit egyedül maradjak. A pézsmapatkány a parton szaladgált, keresett valamit. Gondolkodás nélkül, ösztönösen lehajoltam egy kőért, ezúttal nem látott, ezen a parton volt, nem a túloldalon, orrocskáját a víz felé fordította, megdobtam, bár nemigen reménykedtem, hogy eltalálom, és ahogy olykor előfordul, mikor rég lemondtunk valamiről, és egyszer csak az ölünkbe hullik eltaláltam. Magam is megrémültem, hiszen ösztönös mozdulat volt, önmagáért való, a következmények mérlegelése nélkül, és tulajdonképpen már egyáltalán nem akartam agyoncsapni. Most, hogy sikerült, rájöttem, hogy olyasmi történt, amit egyáltalán nem kívántam. És mi sikerült voltaképpen? Még rosszabb: olyasmi történt, ami felborította az egyensúlyt, eddig én dobáltam, ő elszaladt, ez így volt, de most már nem lesz így. Valami megmásíthatatlan történt. Mi lesz most? Ráadásul felvinnyogott, csak egyszer, röviden, fájdalmasan, és törött gerinccel vonszolta magát a bozótba, biztosan azért, hogy ott

haljon meg. És miért csináltam én ezt tulajdonképpen? Lehangolt ez az esemény, továbbmentem, de nem jutottam messzire, mert belebotlottam valakibe, félig a vízben, félig a parton feküdt, testének felső felével emelkedve ki a zavaros, sárga folyóból, arccal földnek, karjai a törzséhez simultak. Ó, istenem - gondoltam magamban. - Még egy, aki azt hiszi, hogy éppen én tehetek érte valamit. Nem is sejtettem, milyen helyesnek bizonyul ezúttal az észrevételem. Ismerősnek rémlett, ismerősebbnek, mint a többi. Hanyatt fordítottam. Hát persze, jól ismerem. Bár valami mindig elválasztott minket, mégsem tudtam soha elszakadni tőle. Elszámolásaim vele fölöttébb kuszák, de annál kevésbé tűrnek haladékot, minél nehezebben rendezhetőek. Sietve visszafordítottam, arccal az agyagnak, és riadtan néztem körül, nem volt-e valaki tanúja ennek a szembesülésnek. Úgy látszik, senki, bár nem esküdtem volna meg, hogy nem hallatszott-e a bokrokból ugyanaz a kaján nevetés és menekülő lábdobogás, amelyet korábban az ajtó előtt hallottam. Nincs kizárva, hogy követtek. Megragadtam a lábánál fogva, és bevonszoltam a sűrű fűzfabokrok közé, ahhoz hasonló bozótba, amelybe a pézsmapatkány mászott be az imént, hogy elrejtsem a tetemet. Gallyakkal fedtem be az arcát, és leültem, hogy az ügyet átgondoljam. Tisztában voltam a dolog jelentőségével és mérhetetlen bonyodalmaival. Mert önmagamat halásztam ki a folyóból. Tehát logikusan véve, ez az én holttestem. És én tartottam a karomban, tehát kiében: az övében vagy az enyémben? Ez a kérdés egyébként másodrendű ahhoz a tényhez képest, hogy ő fekszik, és én gondolkodom mellette róla. Én, tehát akárhogyan áll is a dolog, az én feladatom, hogy most határozzak. Átkozott felelősség: már magam sem tudtam, irigyeljem-e a pihenést a fűzfabokorban... kitől - tőle? Tehát magamtól; az

irigységnek itt nincs értelme, mégis megmaradt bennem az érzés, hogy igazságtalanul hárul rám ez a teher. Akkor hát talán ott vagyok igazából, mellettem, itt pedig csak ottani jelenlétem szükségtelen meghosszabbítása vagyok, fölösleges folytatódás, túlzás, felfuvalkodott nemlét, amely létnek tetteti magát, azaz pontosabban: ízetlen nagyravágyás ottani, valódi jelenlétem részéről, amely itt színlel jelenlétet, itt, ahol nincsen, ahol nem szabadna lennie. Mindamellett itt gondolkodom, tehát itt vagyok, függetlenül attól, hogy ő igazán ott van. És tudtam, hogy nem kerülhetem el magamat sem azzal, hogy ott vagyok, sem azzal, hogy emitt. Alteregó? Sajnos, kár áltatni magam. Előfordult ugyan, roppant ritkán, hogy sikerült úgy meglepnem magamat a tükörben, mintha valaki egészen más volna, de ez akaratlanul esett meg, és egy végtelenül rövid pillanatig tartott, amely egyébként nyomban elmúlt, maradéktalanul, végleg, egyáltalán nem tudtam emlékezetemben felidézni, és az, ami megmaradt, már csak magam magamról való állandó és változatlan emléke volt, mindig készséges és engedelmesen jelenlévő, sőt tolakodóan, kéretlenül jelenlévő. És tudtam, hogy ülhetek én egész éjjel a fűzfabokorban, arcomba világítva a lámpással, egy másodpercre sem sikerül kiváltani magamban azt a meggyőződést vagy hitet, hogy ez nem én vagyok. Hagyjuk hát a jámbor óhajokat, és foglalkozzunk azzal, ami elkerülhetetlen. Féltem-e tőle, a holttestemtől? Ó, ha legalább félni tudok, az már valami reményt keltett volna, hogy nincs hozzá semmi közöm. Inkább az említett ritka pillanatoktól féltem, amikor idegenként leptem meg magam a tükörben. Tőle nem féltem, de ami sokkal rosszabb: tönkretette addigi hitemet, hogy ártatlan vagyok. Ki tudja, nem vagyok-e bűnös? Mindjárt megmagyarázom. Azokkal az ismerősökkel szemben, akiket eddig hozott a folyó, mindmáig nem volt bűntudatom, legfeljebb valami kötelességfélét éreztem, hogy

csináljak velük valamit, olyan kötelességet, amelyről egyébként, mint eddigi beszámolóm tanúsítja, sohasem sikerült elégségesen meghatároznom, miben is áll, még kevésbé sikerült kielégítően teljesítenem. De ami a kezdetüket illeti, ha kezdetnek tekintjük azt, ahonnét idekerültek, a felső vidéket, ahhoz nem volt semmi közöm. A folyó nyelte el őket, idehozta, én csak vártam rájuk a zsilipnél - ez minden, e tekintetben legalább tiszta volt a lelkiismeretem. De most kiderült, hogy én is ott voltam valamikor, ott a felső vidéken, mi hát a biztosíték, hogy nem vettem részt abban, ami ott történt, és aminek következtében holtan úsztak le hozzám ? Mit csináltam én ott, hogyan viselkedtem? Még ha nem volt is részem ebben az úsztatásban - és honnan tudhatnám -, védelmeztem-e őket, próbáltam-e megmenteni? Mi volt ott az én szerepem? Teljesen tiszta, ártatlan-e? Erre a kérdésre csak az tudna válaszolni, aki mellettem fekszik, de ő voltaképpen már sohasem mond semmit. Tehát ártatlanságom (ott, a felső vidéken) nem egészen biztos, nem lehetek már olyan bizonyos benne, mert semmit nem tudok róla. Nem, sajnos, nem féltem a holttestemtől, de féltem most valami mástól - attól, ami a felső vidéken történt. És nemcsak az ártatlanságom miatt. Egész egyszerűen attól féltem, ami előidézte azt, hogy engem is vízbe fojtottak, leúsztattak. Ez természetes; amíg másokról volt szó... Márpedig tőlem - és tőlük - független valaminek kell lennie, hiszen elképzelhetetlen, hogy én magam, szándékosan, vízbe dobtam magamat odafent, aztán gyorsan leszaladtam, gyorsabban az árnál, hogy itt várjak magamra, és kihalásszam magam. Valami bedobott, valami, ami nem én voltam, tehát amitől félnem kell, ha megfordítom ugyanazt az elvet, amely szerint nem féltem a magam meghitt holttestétől! Tetemem hajó volt, amelyen a félelem és a bűntudat érkezett meg hozzám. Szomorú utasok.

Ami a bűnt illeti, az még a könnyebbik dolog. Eszembe jutott, hogy a félelemmel levezekelhetem. (De mivel vezekelem le a félelmet?) Nemcsak attól féltem, ami eddig történt velem, hanem attól is, ami most vár rám, bőviben voltam tehát a félelemnek. Így okoskodtam: még ha, tegyük fel, vétkeztem is valamikor régebben mindazok ellen, akiket aztán kihalásztam a folyóból, most jóformán ugyanabban a helyzetben vagyok, mint ők - de az én helyzetem sokkal, sokkal nehezebben oldható meg. Mert velük, az idegenekkel sem tudtam ugyan mit csinálni, de végtére temetést még rendezhettem nekik. De hát eltemessem önmagamat? Ez a dupla félelem és ez a nehezebb helyzet - reménykedtem - feloldoz a bűnöm alól. Egyelőre mindenekelőtt attól féltem, hogy a háziak rájönnek, mi történt velem. Először megtudják, hogy megint hozott valakit a víz, majd szokás szerint - és én, én magam szoktattam rá őket - el akarják temetni - mi sem természetesebb - a halottat. Ha ellenkezem, csodálkozni kezdenek, és addig fürkészik az okát, míg ki nem derítik az igazságot, de még annyira sem foghatják fel, amennyire én felfogtam, fejbe veri őket, hát védekezésből engem fognak verni. Isten tudja, mivel nem gyanúsíthatnak, esetleg még azzal is, hogy mindig halott voltam? Ekkora szégyenben mégsem maradhatok. Hogy ne maradjak, az első mozzanatnál kell kezdenem: elsősorban annak kell elejét venni, hogy tudomást szerezzenek az új megboldogultról. A füzesbeli rejtekhely nem elég biztos, valaki rá (rám) bukkanhat, akár véletlenül. Akkor már jobb, ha kéz alatt van (vagyok), egy lépésre sem tágítok tőle, nem hagyom őrizetlenül. Elhatároztam, hogy beviszem a házba, és elrejtem a szobámban, azután majd meggondolom, hogyan tovább. Hátamra vettem magamat, s elindultam a malom felé. Közben besötétedett. Megálltam - élőhulla - a berek szélén, éberen figyelve, hallgatózva. Csend és sötétség, biztosan már aludni

mentek. Elszántam magam, és szélsebesen, amennyire az élőnek a hulla megengedte, átrohantam az udvaron. Micsoda pech: belülről elreteszelték az ajtót! Erre számíthattam volna, éjszakára bezárjuk a házat. Nem volt ebben semmi furcsa, de nekem úgy rémlett, szándékosan tették. Lehetséges, hogy már tudják, vagy sejtenek valamit, már szabadulni akarnak a holteleventől?... Olyan sóváran vágytam be a házba, mint még soha. Már nem is azért, hogy elrejtsem a hullámat az ágy alá, hanem hogy emberek között legyek. De hullával emberek közé menni... Nem volna illendőbb, ha mégis kinn maradnék vele, nincs-e igazuk, ha bezárkóztak előlem? (Előle.) Illőbb helye van neki (nekem) idekint az éjszakában, a csöpögő eresz neszében, csend és távoli kutyaugatás közepette, éppen ebben a térentúlban - kívül a négy falon, itt inkább és nem ott, a négy fal között, amelyek már nem határolhatják be halálos társam mindenség-dimenzióját. Hiszen afféle szentkettősség vagyunk, egyik a másikban, és ha a szám kisebb is, az egyáltalán nem jelenti, hogy titkunk kisebb volna a Szentháromság titkánál. De másrészt - honnan ez a gőg bennük, akik most ágyban feküsznek, összegömbölyödve vagy elterülve, átfogva saját térdüket, vagy arcukat saját karjukra fektetve, meleg közösségben a saját testükkel, honnan ez a bizonyosság, hogy máris joguk van elzárkózni tőlem, aki hullámat cipelem a hátamon? Márpedig olyan benyomást tesznek, mintha cáfolhatatlan joguk volna, magától Istentől kapott joguk (aki alkalmasint a hullát is teremtette), hogy ne engedjenek be a házba, erre a dimenziótlanságra ítéljenek engem, nemfalságra és küszöbtelenségre, nemszobaságra és nemkuckóságra, mindarra, ami nem a ház a maga belsejében. Istent káromolják - vagy talán én káromolom? Hiszen az Úristen még nem mondta meg világosan, kinek az oldalán van az igazság, csak megengedte, hogy én itt álljak, a hátamon vele, ők meg ott bezárkózzanak a házba. Vajon azok, akiket

eltemettem... talán ugyanígy be akartak jönni valaha?... Akkor megnézhetem magam az irántuk tanúsított részvétemmel, a ceremóniáimmal, amelyekkel, úgy gondoltam, kielégíthetem őket is, magamat is. Ne túlozzunk, az más história volt. Mindig ők voltak meg én, de most csak én meg én vagyok. Én temettem el őket, nem ők saját magukat, tehát még nekik is könnyebb, kényelmesebb volt, míg most... Ki beszél temetésről? Még itt állok, és élőhulla létemre is jogom van ehhez a házhoz. No jó... de hát bezárták. Dörömböljek, felébresszem őket? Elsősorban ezt szeretném mindenáron elkerülni, s éppen ez mutatja, hogy valami már nincs velem rendjén. Így mindenek ellenére megingott a bizonyosságom, hogy igazam van, és vele a háziak ellen érzett felháborodásom. Találtam hát egy közbenső helyet, nem az emberek között ugyan, de nem is a réten: bementem az istállóba. Nem is rossz hely. Meleg. A tehenek megadták azt az érzést, hogy van valaki körülöttem, és mégsem kellett félnem, hogy kérdésekkel kezdenek okvetetlenkedni. Amolyan diszkrét, nem túlságosan abszolút magány. Beleburkolózva vártam ki a hajnalt. Másnap sikerült becsempésznem az istállóból a szobámba zsákban vittem, de ezzel még korántsem vetettem el a gondját. A házban könnyebb ugyan elrejteni a hullát, de nehezebb is megfeledkezni róla. Márpedig én elhatároztam, hogy várakozóban - mire, a feltámadásra? - valamiképpen így húzom ki. Egyelőre elrejtem, azután majd meglátjuk. Senki sem tudja, milyen nehéz az embernek együtt élni a saját hullájával. Normálisan kell élnie, levegőt szívni a tüdejébe, megszagolni a virágokat, és azt mondani, hogy ezek virágok, örvendezni, aminek kell, és búsulni, amin illik, de közben egész idő alatt kénytelen arra gondolni, hogy amaz ott van, üldögél és vár. Mire? Természetesen énrám, hogy csináljak vele valamit. És én mire várok? Az én várakozásom voltaképpen csak várakozás az

ő várakozására, vagyis nincs semmi értelme. Mert várni csak valamire vagy valakire lehet, de nem lehet várni valakinek a várakozására. Ő tehát jogosan várakozott, én viszont rosszhiszeműen. Eszembe jutott a feltámadás. Eleinte azzal áltattam magam, hogy hátha sikerül feléleszteni, hiszen hallottam már mesterséges lélegzésről, masszázsokról... Kipróbáltam minden módszert, végül pofozni kezdtem, kettős szándékkal: hogy netalán felébred, amennyiben csak tetszhalott, de igazság szerint dühömben, büntetésből. Persze hiába. Egyébként nem is csodálkozom rajta. Hát feléledhetett? Mi lett volna akkor: kettő belőlem, élve? Lehetetlenség; már az is, hogy kettő vagyok, jóllehet az egyik élő, másik halott, épp elég nehezen elgondolható, bár sajnos igaz. Átvillant a fejemen az öngyilkosság: eleve képtelenség. Hiszen halott is vagyok már. Akkor hát mégis eltemetni... Mindig erre lyukadtam ki, egyedül ez volt lehetséges, sőt szükséges… Csinos síremléket állítok magamnak, mint a többieknek, kijárok magamhoz a dombra, elsóhajtozom: aludj, egyetlenem, mindörökké. Eltemetem, szépen elsimítom a sírhantot. De még a többieknél sem tudtam egészen megbékélni ezzel a megoldással, hát még akkor, ha rólam van szó. Nem tudom, hogy volt vele ő, a tetemem, de én, az élő, nem bírtam, nem akartam belenyugodni. Együttesünk itt megbomlott. Ez volt az egyetlen mozzanat - éppen az én nemakarásom -, amikor kizárólag én, az élő jutottam szóhoz; az én kizárólagos, élő elutasításommal. Amíg nem akartam eltemetni, amíg nem temettem el, addig még megtaláltam magamat, kizárólag élő magamat. Eltemetni függetlenül immár az emberek vélekedésétől - azt jelentette volna, hogy elismerem, mindörökre megbékélek vele, elveszítek minden reményt. Istenem, milyen nagyon akartam élni, az ő ellenére, őellene! Ez talán nem hangzik őszintén, hiszen ő már van, vagyis ő már

lehalt belőlem valamicskét, de mégis, szavamra, időnként az élet olyan teljességét éreztem magamban, olyan változatlan életerőt, nem, nem is életképességet, hanem egyszerűen életet, hogy a világ minden halottját feltámaszthattam volna vele, és még maradt volna belőle egyéb, nem is tudom, hogy miféle vállalkozásokra. Ilyenkor még érthetetlenebbnek találtam, hogy mit csinál itt, és nagy kedvem lett volna türelmetlenül felkiáltani: - Vigyék ezt ki innét! -, amíg rá nem ébredtem, hogy nincs kinek kiabálnom, és magamnak kellene megjelennem az ajtóban a saját szolgám gyanánt, akit beszólítottak, hogy takarítson el egy fölösleges és útban lévő tárgyat. Tehát rejtegetni, egyre tovább, mindenáron. Csak ez maradt hátra, bár nem maradhatott, befejezett múltban értve. És a gyakorlatban sem volt olyan egyszerű a dolog. Féltem, hogy kiderül az igazság, hogy megtudnak valamit. És maga a rettegés, hogy máris tudnak valamit, hogy sejtik. A háziak úgy viselkedtek velem, mint szoktak, de igazán-e? A gyerekekről már nem is beszélek, ők mindig kétértelműek voltak. Ha tehát valamelyikük fél lábon ugrált, és kajánul hajtogatta: - Tudok ám valamit, tudok ám valamit! -, ez éppúgy vonatkozhatott a titkomra, mint arra, hogy a kisöccse suttyomban felfalta a lekvárt. De másfelől... Nem lestek-e ki már akkor, a víznél? Sőt, talán még előbb - nem láttak-e a partra vetődve, mikor én még semmiről sem tudtam? Még rosszabb, hogy például a molnár, aki rendszerint sohasem nézett senkire, most időnként rám nézett. No igen, amúgy semmiség, sőt nevetséges dolog. De hát még az is elég, ha egy tehén a legelőn megfordul, és hosszan, békésen, de merőn ránk néz, hogy homályos nyugtalanság ébredjen bennünk. És akármilyen képtelenül hangzik, a molnár tekintete jobban megzavart, pedig kevesebb okkal, mint a gyerekek célzásai, akik esetleg csakugyan tudhattak valamit. Étkezéseknél a szokásos (de biztosan a szokásos?) módon beszélgettünk. Hogy unalmas így, és jó volna megint valakit

eltemetni, hogy rég nem volt már temetés - azelőtt is beszélgettünk effélékről. Bólogattam, sőt magam hoztam szóba a témát, nehogy a kerülésével gyanút keltsek. De ha úgy tetszett, hogy ily módon elaltathatom a többiek gyanakvását, ugyanakkor gyanút keltettem magamban, hogy ez az elaltatás nem sikerült, sőt ellenkezőleg, gyanússá teszem magamat. A titkolózás kettéhasítja a lelket, így hát rosszul éreztem magam. Odáig jutottam, hogy már megkönnyebbültem, ha édes kettesben bezárkózhattam vele. Rossz bőrben volt szegény, de sorvadoztam én is. Szakasztott egyformák voltunk. Talán a bennem levő élet okozta, hogy ő nem enyészett túl gyorsan, és a benne levő halál, hogy én egyre nyamvadtabb lettem. Így hát félúton találkoztunk, és együtt haladtunk, egyazon küllemet öltve. Eljött a halottak napja. A kis temetőt a dombon teljesen elhanyagoltam. Akinek saját holtteste van, bajosan foglalkozhat idegenekkel. Se ideje nincs, se a feje nem áll rá. Különben is, az idegenek a magamét juttatták eszembe, én meg el akartam feledkezni róla. Így aztán rég nem jártam ott. De ilyen napon nem illik kiválni a közösségből, hát elhatároztam, hogy meglátogatom őket, ezúttal mint kolléga. Nemcsak az illem kedvéért. Általában megjátszhatom, hogy nincs hozzájuk semmi közöm, de eljön egy perc, amikor szükségét érzi az ember, hogy az övéi között legyen, úgy mégiscsak kedélyesebb. Talán egy percnyi fegyverszünetre, pihenőre is vágytam, vagyis megkörnyékezett a beletörődés. Most látom, milyen veszélyesen közel voltam ahhoz, hogy megadjam magam, beszüntessem a harcot. Elfáradtam már, és noha magamnak sem vallottam be, az egyezséget kerestem, a megállapodás előfeltételeit. A halottak napja kitűnő alkalmat nyújtott, hogy megszégyenülés nélkül, tisztesen, semleges talajon közeledjem az ellenfélhez. Mi sem természetesebb, mint hogy az élők meglátogatják a halottakat az ünnepükön. Afféle szalon, ahol az

egyébként és másutt haragosok összetalálkoznak. Így hát, mintha mi sem történt volna, megpihenhetek ott, szusszanhatok egyet, elengedhetem magam, és közben joggal jelenthetem ki: - Én még nem mondtam semmit. Még semmi sincs elintézve. Csak ne higgyék, hogy kötélnek állok. Odamentem. Utolsó látogatásom óta a kis temető besüppedt, és mintha összezsugorodott volna. Megfájdult a szívem. Talán azért, mert titkon már láttam a magam sírját a többi között, ugyanolyan elhanyagoltan, elfeledve. Gyomlálni kell, felhantolni, gereblyézni, a falacskát magasabbra rakni gondoltam, s a szemem sarkából, magam se tudva róla, körülvizslattam, és helyet választottam magamnak, nagy ravaszul, minél jobbat, belül kellően szárazat, suvadástól, talajvíztől minél védettebbet. Akkor eszembe jutott, nem, nem is eszembe jutott, hiszen előzőleg nem voltam tudatában - rádöbbentem, kínosan belém hasított, hogy hazulról eljövet nem zártam kulcsra a szobámat. Bemehetett valaki, és a hullámat, mondhatnám, in flagranti érhette. Titkolt megadási készségem nyomtalanul eltűnt. Mint a szökevény, aki ereje fogytán leroskad az erdő sűrűjében, behunyt szemmel azt gondolja: történjen akármi, de amikor hirtelen a közelében csahol fel a falka, talpra ugrik, és tovább rohan - úgy rohantam haza. Más dolog lassan közelíteni a kapituláció felé, kanyargósan és az önkéntesség látszatát megőrizve, és más egy visszavonhatatlan tény fenyegetése. Különben is, közeledni még nem jelenti: kapitulálni. Közeledés közben megőriztem a visszafordulás édes lehetőségét. A leleplezés elvenné ezt a lehetőséget. A lépcső tetejére érve megállapítottam, hogy a folyosó világosabb a szokottnál, ami arra mutat, hogy szobám ajtaja tárva-nyitva. Lassú léptekkel az ajtóhoz osontam. A következő látvány tárult elém: az ajtóval szemben az ablak. Az ablak előtt egy szék, azon ült a holttestem, háttal fordulva

nekem. Mellette állt a molnárné, és a kezét fogta. Már sötétedett, de a kép tartalmához nem férhetett kétség. Az én kezem (a hullámé) meg az övé a molnárnéé, szorosan összefonódott, nagyon is jól tudtam, hogyan... Mit tehettem? Bemenjek, és megmagyarázzam, hogy téved, hogy az nem én vagyok, hanem ő, illetve hogy az nem ő, hanem én? Féltékenységből párbajra hívjam a tetememet? Vagy megvádoljam a molnárnét hogy megcsal a saját hullámmal? Kinek vádoljam be? A molnárnak? Vagy őt magát teremtsem le? De hiszen ő nem tudja. Nem tudja mindaddig, amíg meg nem lát minket hármasban, önmagát, őt, engem... Jobb szeretném, ha meglátna hármunkat, és minden kiderülne, csak igazán foghatnám a kezét, élő magam, és megszabadíthatnám attól a kézfogástól, amelyet tudatlanságban az enyémnek hitt? De csöppet sem látszott rajta, hogy valami rendelleneset érezne, ugyanúgy fogta kezemet (kezét), mint máskor, olyan eksztázisban, mintha igazán én volnék. És míg tehetetlenül néztem ennek ellenére, az ő hite és érzése ellenére, meg voltam fosztva attól a kézfogástól, a halott elvette tőlem azt az egyetlen percet, amely ebben a malomban többet számít, mint az élet. Tehát nemcsak az életet vette el tőlem, hanem még ezt is. De tudna-e, akarna-e még a molnárné kézen fogni engem, ha kitudódna, mi az igazság? És az az igazság, hogy ő azelőtt is, mint most, mindig egyedül volt, ha most nem érez semmi különbséget, ha ugyanúgy elfogad, akár hulla vagyok, akár élő. Ha tehát most előlépnék, akkor aláznám meg legjobban, mert megmutatnám, hogy az, amit kettőnknek vélt, mindig csak és kizárólag ő maga volt. Lábujjhegyen visszahúzódtam, s úgy szégyenkeztem, mint még soha. És tudtam már, hogy mostantól még az ilyen lét is lehetetlen, és még az este valami megoldást kell találnom. Ha már ő sem különböztet meg a tetememtől, az azt jelenti, hogy a dolgok túl messzire mentek, a holttestem túlságosan belém

hatolt. De nem is tiltakozhatom fennhangon ez ellen, mert az meg csak egyet jelentene: a temetést. Kimentem a vízhez. Ugyanúgy folyt, mint azelőtt, mint közben... Hát eszembe jutott, hogy azután is folyik, és ez az egyszerű felfedezés adta az ihletet. Ha így maradni lehetetlen, ha a temetésbe nem tudok, nem akarok beleegyezni, ha tehát már nem maradhatok vele tovább, és ugyanakkor el sem válhatok tőle (a temetés úgyis csak látszólagos elválás lenne, valójában mindörökre érvényesítené őt), akkor mit tehetek? Nagy talány, de - ítéljenek meg, ahogy akarnak - úgy tetszett, hogy ráleltem a megoldásra. Természetesen bizonyos áldozatokat követelt. Le kellett mondanom arról, amit annyira védelmeztem, mikor a marsall teteme felbukkant. Oda az állásom, a biztonságom, a nyugodt éldegélés ebben a korhadozó, de mégis oly otthonos malomban, amelynek varázsa nem idegen tőlem, mint arról elbeszélésem alighanem épp eléggé árulkodott. A folyó, ugyanaz a folyó, amely idehozta nekem, most segíthet rajtam. Az ő jóvoltából meglazul mozdulatlan ölelésünk, amelyből eddig nem volt szabadulás. Nem adom ki senkinek a holttestemet, nem is kell cipelnem. A tetemem mindörökre hozzám kapcsolt test marad, de én visszanyerem mozgási szabadságomat. Ő mozdulatlan marad - ez természetének lényege -, de mégsem lesz soha egy helyben, belesüllyesztem a folyamatosságba, én is ahhoz csatlakozom, és az megbékéltet minket. Ő úszik az árral, én megyek a folyó mentén, sohasem tévesztve őt a szemem elől. Hiszen a folyó tovább folyik, nem végződik itt a malomnál. Nem tudom, hol van a torkolata, de azt sem tudom, hol a kezdete, és mégis itt vagyok. Tehát ott is lehetek. Követve a folyót, amely a testemet viszi, nem függök már egyenesen a testemtől, mert az, tehát én is, mi ketten, egyformán a folyótól függünk. Tehát a folyó lesz a mi frigyszekrényünk. Valahová én is eljutok, ő is elsodródik.

Persze, ez a szabadság viszonylagos. De nem jobb-e akkor már a mozgástól függni, mint a mozdulatlanságtól? A folyótól és nem a hullától? Megvártam, míg a molnárné lemegy, és a vacsora körül kezd sürgölődni. Felosontam. Gyorsan összecsomagoltam a legszükségesebb holmit. Egy kis meleg fehérnemű, a borotválkozó csillag... Elkészültem, csak arra vártam, hogy asztalhoz üljenek. Kezembe a bőrönd, hátamra a hulla. A konyhaajtó mögött kanalak és tányérok csörömpölnek. Milyen szívesen ülnék megint asztalhoz velük! Isten veled, malom! Túl sok fűz össze minket. Lementem a vízhez, a malomkerék és a zsilip alatt. A hulla lágyan csobbant, elmerült, lassan megfordult maga körül, és elindult az árral. Nem hiszem, hogy haragudott volna rám. Végtére ugyanabba az elembe helyeztem, amely elhozta nekem. Így kezdődött a vándorlásunk. Nem volt könnyű. Mindig a part mentén kellett gyalogolnom, nem gyorsabban és nem lassabban, mint ahogy őt vitte a víz. Itt-ott meredek volt a part, négykézláb kapaszkodtam a meredély alján, magam után vonszolva a bőröndöt, meg-megcsúszva földomláson, kavicsgörgetegen. Vagy felhágtam a partfal tetejére, folyton lefelé figyelve, nehogy szem elől tévesszem. Máskor meg a parti bozót nehezítette a járást, és eltakarta a vizet. Néha felgyorsult az ár, futnom kellett utána. Máskor meg örvénybe került, különösen a zuhatagoknál, ilyenkor körben forgott, én pedig kihasználtam a kurta pihenőt, leültem a sziklafalra, elnéztem, amint lubickol, felbukkan és alámerül, akár egy pajkos delfin. Később aztán, amikor már a síkságra értünk, lassan hömpölygött a folyó, iszapos tocsogókká terült szét, lármásan rebbentek fel a vadmadarak a náddal, kákával benőtt semlyékekről. Ott meg a mocsárban gázolni volt nehéz. Az is megesett, hogy elakadt egy-egy morotva szélén, lustán lebegve

a barnás pocsolyában, ilyenkor kiadósat szunyókáltam, tudván, hogy nem mozdul el, míg vissza nem taszítom az árba, zoknit mostam, tüzet raktam, meleg ételt főztem, egyszóval pihentem, olykor napokig sem avatkoztam közbe, hogy erőt gyűjtsek a további úthoz. Nem volt hát olyan rossz sorom, egyhangúságra legalábbis nem panaszkodhattam. Néhanapján még arra is akadt időm, hogy szemezzek a környéken, világot lássak, vagy futó ismeretségeket kössek, no meg keressek is néhány garast, alkalmi munkát vállalva hol itt, hol ott, de sohasem távolodva el a parttól. Csáklyát fabrikáltam, és bizonyos mértékig megtanultam irányítani őt, gyorsítani az úszását, vagy megkurtítani veszteglését. Arrafelé fordítottam, ahol a leggyorsabb az ár, vagy letaszítottam a zátonyról, belátásom szerint. Egyszer, nagy aszály idején, amikor a folyó elpárolgott, és hosszabb szünetünk volt, sikerült elvégeznem a parti városkában egy műszaki rajzoló tanfolyamot, így további vándorlásunk során jobban kereshettem. A tutajosoknál is szert tettem egy kis mellékesre. Ez azért is jó volt, mert munka közben rajta tarthattam a szemem. Egyszer kis híján elveszítettük egymást. Elmentem egy mulatságra a halászklubba, miután őt lehorgonyoztam a parton. Éjszaka, míg én keringőztem, vihar támadt, ömlött az eső. Sajnáltam otthagyni a mulatságot, húztam az időt, míg aztán hajnaltájban hírét hozták, hogy árad a folyó, elsodorja a csónakokat a kikötőből. Rohantam, de hűlt helyét találtam. Fölkapta és elragadta az ár. Szörnyű izgalomban loholtam a folyó mentén, megelőzve a víz hátán úszó faleveleket és ágakat, nagy kedvem volt kiabálni, szólongatni, de úgysem hallotta volna. Csak déltájban pillantottam meg messze, a széles hátú, szelíd dombok közt hömpölygő folyó közepén a tükörsima, nyugodt vízből kiálló jellegzetes orrot. Szivárvány ívelt az orr fölött. Kiderült az ég, sütött a nap az eső után. Hidd el, orr,

megtanultam a leckét. Soha többé el nem hagylak. Friss levegőn éltem, ha kissé kényelmetlenül is, és ez jót tett az egészségemnek. Megedződtem, eltöltött a vállalkozó szellem. Az idén, kora tavasszal, a járási székhelyre vetődtem, természetesen az is a folyó mentén fekszik. Nagyon kemény telünk volt, beállt a folyó, de most már repedezett a jég, a jégtáblák fennakadtak a híd pillérein, és napok óta egymásra torlódtak. Valahol ott a torlaszban volt ő is, megakasztva, akár a jég, szabad mozgásában. Én is megálltam hát. A híd recsegett-ropogott, összeomlás fenyegette, úgy hírlett, utászok jönnek, és felrobbantják a torlaszt, hogy megmentsék a hidat, és megindítsák a jeget. Nem lévén semmi dolgom, elmentem megnézni a vásárt. Igazi kristálytiszta, kora tavaszi nap volt, fényes fehér a napsütésben ragyogó hótól, azúrkék az égtől, a jégcsapoktól és jeges utaktól, fekete mindentől, ami emberi. Nyüzsgött a nép a vásáron, beszekereztek a parasztok az egész vidékről. A kofaasztalok között sétálva megpillantottam a tömegben egy kis csoportot, amely ismerősnek tetszett. Parasztszekér fonott kassal, ló a zabostarisznyával, a szekéren... az ám, ezek alighanem a molnárék. A molnár a kasban szundikált, a molnárné, istenem, már majdnem öregasszony, a batyuját bogozgatta, és azok a hetyke pillantású fiatalemberek - ők volnának a gyerekek? Nem tudom, elfutni akartam-e előlük, vagy odamenni hozzájuk. A molnárné észre is vett, megrázta az ura vállát, a molnár felkapta őszbe csavarodott fejét, rám nézett - a molnárné fölemelte a karját, kiáltott valamit, tehát alighanem megismert, de ebben a pillanatban nagy dörrenés hallatszott, a csókák fölrebbentek a templomtoronyról, s az emberek seregestül futni kezdtek a híd felé, megnézni, hogyan robbantják az utászok a jeget. Hát elfutottam én is, nem bámészkodni, hanem hogy megtaláljam magam, és rögtön,

amint megindul a jég és én elindulok, elinduljak én is. Murányi Beatrix fordítása

ÉJSZAKAI SZÁLLÁS Egy alkalommal fogtam magam és elutaztam. Nem lévén közvetlen összeköttetés úticélommal, egy közbenső állomáson szálltam ki, és a másik vonatra akartam átszállni. Este volt. A következő vonat csak másnap reggel indult. Kiléptem az állomásról, és valami éjszakai szállás keresésére indultam a kisvárosban. A szállodában nem akadt hely. Másutt se. Végül kaptam egy címet, ahol - esküdöztek rá - befogadnak. Tágas, alacsony, kertes ház volt. - Ahogyan óhajtja - jelentette ki a házigazda. - De erre kísértetek járnak. Az álmatlan éjszakánál jobban féltem a hajlék nélkül eltöltött éjszakától. A hajlék nélküli éjszaka különben is szükségszerűen álmatlan éjszaka. - Hogyhogy járnak erre kísértetek? - Csak úgy általában. Általában - hol jobban, hol kevésbé ijesztgetik az embert. Kevésbé azért, mert végül is nem lehet tudni. Jobban, ugyanezen okból. Kötélnek álltam. - Én figyelmeztettem - mondta a házigazda, és a szobámba vezetett, ahol egyéb tárgyakon kívül még egy nagy szekrény is volt. Mikor egyedül maradtam, kinéztem az ablakon. Semmit se lehetett látni. Azon tűnődtem, mi is az, hogy kísértet. Levetettem a zakómat, és a szék támlájára akasztottam. - Mi vár rám? Fogtam a korsót, és vizet öntöttem a lavórba. Csontváz, szemfedő, halálfej? Megmostam az arcom.

Ütemes kopogás valami sípcsonttal az ablakon? A törülközővel megtöröltem az arcom. Vagy csak egy guruló fej a padlón? Levetettem a cipőmet. Óriási fekete kutya? Benéztem az ágy alá. Vagy csupán ektoplazma? Maradék ruhámat is levetettem, aztán bebújtam az ágyba. Nem tudtam elaludni. Egy akasztott ember a szekrényben? Fölkeltem, és kinyitottam a szekrényt. Üres volt. Becsuktam a szekrényt, és visszafeküdtem. Semmi sem villogott az óra lapján kívül. Már jóval éjfél után jártunk. A kritikus idő elmúlt. Úgy látszik, a házigazda megtréfált. Végül halk, de határozott mocorgást hallottam. Fölkeltem, és meggyújtottam a villanyt. A szekrényben mocorgott valami. Lámpával a kezemben lábujjhegyen odalopakodtam a szekrényhez. A félig nyitott ajtón át benéztem, és a lámpával bevilágítottam. Megláttam egy közönséges egeret. Becsaptam a szekrényt, és a székre ültem. Tehát az a valami még annyi fáradságot se vesz magának, hogy előjöjjön és rám ijesszen. Ha csak az nem öltötte föl az egér alakját. Csakhogy abban az esetben az már nem is ijesztő. De valóban nem ijesztő-e? Ha az egér annak képviseletében jött el, ha valamit jelez, akkor az ijesztőbb, mintha egy kísértet, vámpír vagy csontváz jelent volna meg előttem. Egy szokatlan kísértet nem más, mint egy szokatlan kísértet. De mi lesz egy közönséges egérből, ha egyszer nem közönséges egér?

Mi rejlik emögött? A hajam égnek állt. Aztán újra lekonyult. Tehát vagy sokkal ijesztőbb a kísérteteknél, vagy egyáltalán nincs mitől félnem. De honnan tudjam? Óvatosan még egyszer benéztem a szekrénybe. Ott gubbasztott a sarokban, szürkén. Valamit jelez vagy nem? Nem látszott rajta semmi. Csak forgatta két mákszemhez hasonló szemgolyóját. Mit lehet kiolvasni két mákszemből? Bevágtam az ajtót. Kivert a veríték. Lehet, hogy nem is az. De ha mégis? Fölkaptam a cipőmet, és agyonvágtam. Fölsóhajtottam. De akkor megláttam, hogy a cipőt tartom a kezemben. Azelőtt sosem figyeltem föl rá. A cipőt a padlóra tettem, és szemügyre vettem. Afféle cipő. De épp ez volt gyanús. Mert valahogy túlságosan is cipő volt. Elhatároztam, hogy végére járok a dolognak. Elővettem az újságot, és úgy tettem, mintha belemerülnék. Majd váratlanul hátrafordultam. Mintha mi sem történt volna, egyszerűen továbbra is cipő maradt. Ez még nem bizonyít semmit. Többször megismételtem a kísérletet. Azonos eredménnyel. Leoltottam a villanyt, és lefeküdtem. De nem bírtam elaludni. Ott volt. A sötétben, de ott lapult. Hirtelen fölpattantam, és fölültem az ágyban. A szívem hevesen dobogott. És ha nem is egér, ha az... Egér is meg az is... Fölkeltem, fölgyújtottam a villanyt, az ablakot kinyitottam, és a cipőt kihajítottam a kertbe.

Bezártam az ablakot, odaléptem a lavórhoz, hogy a kezem megmossam. Fölemeltem a kezem. A pizsamakabátom ujja túlságosan rövid volt. Talán ennek tulajdonítható, hogy megállapítottam, hogy a kezem egy kéz. Igen, hiába próbáltam áltatni magam. Ez egy kéz. Az én kezem. De kéz. Az enyém. De mégiscsak kéz! Leültem az asztalhoz. Magam elé raktam. A kíméletlen igazság napfényre került. Kéz volt. És ott feküdt előttem. Tehát nem is az enyém, ha előttem fekszik. A kéz csak abban különbözik a cipőtől, hogy kéz. És az egértől is. De ezenkívül nincs semmi különbség köztük. És ha a cipő is meg az egér is nem más, mint az?.. Hajnalban a házigazda bekopogott hozzám. Reggelit hozott. Mivel a kopogtatására nem válaszoltam, rám törte az ajtót. Mesterséges légzést alkalmazott, és lassan visszanyertem eszméletem. Gimes Romána fordítása

AKIK VISZNEK Visznek. Hanyatt fekve, arccal az égnek, úszom a föld felett. Nem mindig volt így. Emlékszem, lefeküdtem pihenni. Már semmire sem számítottam. Levetettem a cipőmet, de az sem volt kihívás. Belenyugvás inkább. Azt jelentette, hogy már sehová sem szándékozom menni, nem akarom már keresni a boldogságot. Nem is lestem az ajtót - már nem várakoztam. Én magam tehát semmi olyat nem csináltam, amit e hordozás okának lehetne tekinteni. Különös állapot, ha az embert így viszik. Nem ismerek kellemesebbet. Lényege, hogy mozgásban vagyunk, de nem szedjük a lábunkat. Amikor megyek, elméletileg tudom ugyan, sőt bizonyítékaim is vannak rá, hogy haladok a környezethez viszonyítva, de semmi sem változtat a tényen, hogy egy helyben szedem a lábam, mindig egy helyben, akárhol legyen is az a hely. Ez a kellemetlenség eltűnik, ha viszik az embert. Amikor megyek, általában tudom, hová. Mielőtt célhoz érnék, gondolatban már ott vagyok, ezért mindig későn érkezem. Most nem tudom, hová igyekszem, hová igyekeznek velem, de biztosan valahová, hiszen nem visznek egyszerre mindenfelé. Igaz, nem én választom ki a célt, de olyan nagy jótétemény a célválasztás, hogy érdemes szót ejteni róla? Hiszen egyetlen cél sem az igazi. A legjobb bizonyíték erre, hogy mihelyt elérünk egy célt, nyomban másik felé törekszünk. Most nem tudom, hol vagyok, azt sem, hol leszek egy perc múlva, tehát nem törődöm vele, ott vagyok vagy másutt. Életem immár nem csupán folytonos lábat lábbal követés, örök martalóckodás, életfogytiglani hátvédkedés saját magam mögött. Szívesebben vagyok tudatlan lovas, mint előrelátó hátasló. Fölöttem feltűnt egy madár. Amikor nem visznek minket, mikor függőleges helyzetben leledzünk, ritkán látunk

ilyen madarat. Fölfelé kellene nézni. Tehát jobbára verebeket látunk, amelyek alacsonyan és aprókat röpködnek a föld fölött, mint a kövek, inkább ugranak, mint szárnyalnak, kész siralom az ilyen repülés. Ez meg itt igazi madár, madarak madara. Lebeg fölöttem, kering. Ó, madár, közelebb vagyok hozzád most ezen a kanapén, mintha a torony csúcsán állnék. Nem emlékszem pontosan, mikor szűntek meg vinni. A felhők serege a hibás, mert égi suhanása azt az illúziót kelti, hogy még mindig visznek, holott már itt hagytak és elmentek. Megmozgattam ujjaimat, kezemet: már nem üdeség lengi körül, megint izzad a hőségben a kezem, döglött hal a tóban, még csak nem is folyóvízben, ahol - döglött létére - legalább mosogatná az ár. A madár elvált tőlem, most közönyösen repül fölöttem, elveszítettem vele a közösséget. Ezekből a jelekből és még valamiből, amit nem tudok másképp meghatározni, mint hirtelen bizonyosságot, hogy itt hagytak, rájöttem, hogy valóban így történt. Fölemeltem a fejem. Milyen undorítóan mozdulatlan most minden. És mégis, ha valaki netán feltételezné, hogy minden eddigi puszta illúzió volt, íme a megdöntheteden bizonyíték: máshol vagyok, ismeretlen vidéken. Miért éppen itt hagytak? Tüzetesen körülnézek, hogy a tájban megleljem a választ. A kanapé árokparton áll, az árokban bogáncs terem, arcomtól jobbra virít a bogáncsvirág vad, lila koronája. Távolabb kerítés, de olyan foghíjas, hogy négylovas hintóval lehetne áthajtani a hiányzó lécek helyén. „Ellopták - gondolom - tüzelőnek." Ez persze csak találgatás, de mindjárt jobban érzem magam, ha legalább kitalálok valamit. A kerítésen túl elvadult park, az ágak között épületekre látni. Lássuk a bal oldalt. Poros falusi út, még egy árok, szederindák, a földeken elszórtan néhány fa és bokor, messzebb-messzebb, egészen a fehér templomtoronyig a láthatáron, a fák összesűrűsödő csoportjában. Hová mentek?

A táj konkrétsága értelmetlenebbnek tetszett, mint az én mégoly indokolatlan és mint reméltem, csak időlegesen megszakadt kalandom. Viszolyogtam a szederindától meg attól a kerítéstől, mert nem volt az égvilágon semmi okuk, noha bizonyára tartogattak számomra valamiféle következményt. Nem kérdeztem én azelőtt, míg a kanapén vittek, hogy ki és miért, eszembe se jutott efféle kérdés, és most, mikor mindaz, amit láttam, ilyen nyilvánvalóan nyilvánvaló volt, óvást jelentettem be: minek ez a kerítés, mire jók azok az épületek? Jelenlétük mély undorral töltött el. Ebből az egészből igazán semmire sem volt szükségem. Olyan iszonyú unalom vett rajtam erőt, hogy behunytam a szemem: legalább egy percig ne lássam ezt az egészet. Az árok az esővíz elvezetésére szolgál, az árok az esővíz elvezetésére szolgál - ismételgettem magamban magyarázat címén. És olyan szomorú lettem, hogy kis híján sírva fakadtam. Egyébként csakugyan olyan új ez az egész? Az árkot, a kerítést, a templomtornyot, az elemek mindegyikét, és ha még apróbb részekre bontom őket - mert ugyan ki tiltja meg, hogy osszak, osszak -, mindegyik elem mindegyik legapróbb elemét jól ismerem valahonnan, csak éppen más konfigurációkban. Másutt talán balra volt a kerítés, nem jobbra, talán vörös téglatemplom és nem fehér, de a vörös színt megint csak ismerem ezer más példából, millió kombinációban, hogy mást ne mondjak, a plüsskanapémról, a plüsst pedig... Doboz a világ, benne kirakós játék, mindig újra lehet kombinálni, de folyvást csak ugyanazokból a kockákból. A gyereknek, aki ilyen játékot kap ajándékba, öngyilkosságot kéne elkövetnie, ha nem akar felnőtt korában hülye lenni, noha nagyon intelligens hülye. Nincs más hátra, várok, amíg visszajönnek, és megint visznek. Fekszem tehát, de attól, ami körülvesz, már nem bírok szabadulni. Hallom a levélkék susogását, amint más levélkékhez törleszkednek (vagy az utóbbiak törleszkednek az

előbbi levélkékhez), mikor enyhe szellő támad, hallom, amint a dongó vagy méh közeledik és elrepül, az épületek táján pedig valami mászkál, és valamit csinál. Még mindig nem jönnek, de bármelyik percben visszajöhetnek. Talán csak vizet inni mentek? Vagy mi... Messziről csörömpölést, csilingelést, egyre hangosabb nyikorgást hallok, kétségkívül közeledik valami, és a valamitől már csak egy lépés a valakiig, a valaki pedig mi egyéb, mint ember. Arra számítani, hogy vak, merő szerencsejáték. Meglát itt engem, ezen a bíborszínű kanapén, amely csak úgy rikít a zöld háttér előtt (annál is mélyebb zöld, mivel árnyékos). A kanapé az út szélén áll, több fény esik rá. Meglát - biztosan beszélni is tud, akárcsak én -, tehát megkérdezi, mit csinálok itt, ezzel a kanapéval, én meg, én meg... No nem! Tehát egyelőre elrejtettem a kanapét a bozótban, magam pedig megálltam az út szélén. Szívesen elrejtettem volna magamat is, de attól tartottam, hogy közben visszajönnek, és ha engem se találnak, meg a kanapét sem, akkor elmennek és itt hagynak, immár végleg. Látom már az alkotmányt, amelynek elemei: egy ló szemtől szembe, kissé feljebb valami, ami kétségkívül emberi arc, továbbá egy holt tárgy, amely mindazon fogalmak szerint, melyekre megtanítottak, szekér. (Általában véve.) És ha csak arc volna! Sajnos, az arc egy paraszthoz kapcsolódik (okoskodom sebesen és logikusan), mert parasztnak nevezik az olyanfajta vidék lakóját, mint ahol most tartózkodom. Közeledik. Minden része tökéletesen megmagyarázza egymást. Kerek egész a maga teljes kiterjedésében) beragyogja a tisztes és egészséges azonosság fénye. Borostás képű, de a küllem elhanyagolása természetes a mezei munkának szentelt életben. Kék szemek és egységes antropológiai típus, de ez éppen mint igazolás megnyugtatóan hat a nézőre, aki a priori tudja, hogy az évszázadok óta letelepült és helyi anyagokból

reprodukált élet nincs alávetve a vad faji kalandoknak. Gyakorlottan hajt, de oda se figyelve, ami azt tanúsítja, hogy vérében van, élethelyzetéből következik a szekerezés. Ez a kép megnyugtathatna, csak az a baj, hogy bűnösnek érzem magam, mert én heterogén vagyok. Már messziről rám függesztette kék szemeit, amelyeknek nincs saját életük, akár két nyílás egy fakókék háttér elé akasztott pokrócon. Az ilyen szemek fölénye megsemmisítő, mert a holt tárgy erejét egyesítik az emberi tekintet erejével. Tárgynak vélhetnéd, és mégsem lehet nem gyanítani, hogy a reflexió képessége rejlik benne. Mert mégis ember, mint én. Lidérces látomás ez a rád néző fal. Pillantással felelsz neki, ő csak fallal. Döngeted hát, mint a falat, és ütésed áthatol rajta, mint másvalaki gondolatán. Ezt már a mesékben észrevették, mikor leírták a varázslókkal vívott párviadalokat. Tűznek tekinted - ő vízzé változik. Ki akarod inni - égeti a gyomrod. Rátaposol - ő madárrá, te íjásszá - ő nyíllá változik. Éppen engem néz, és noha én is őrá nézek, a fölénye abban áll, hogy én tudom, hogy ő rám néz, míg ő úgy néz rám, mintha nem látná a pillantásomat. Ámbár mit lehet tudni? Kinek nézhet? Mit gondol rólam? Ó, csak viselnék valamilyen egyenruhát, katonait vagy vasútit. A katona az katona, a vasutas az vasutas. Láttam egy katonát (vasutast) mondhatná aztán a feleségének. De nincs rajtam egyenruha, semmi sincs, ami az egyes részeket összekapcsolná bennem, nem vagyok leírható. Annál is kevésbé, mivel a kanapét eldugtam ugyan, de még mindig zokniban állok az út szélén. Pedig biztosan megpróbál meghatározni. Talán azt gondolja, hogy tolvaj, csavargó, őrült vagyok. Elhíreszteli a faluban, hogy felbukkant egy gyanús alak. Idecsődül a népség, megbámulnak, faggatóznak, ki tudja, talán meg is vernek. És hogyan fogok, ha itt az idő, újra fölemelkedni? Hiszen csak egyszer történt meg, s akkor egyedül voltam, és nem a csőcselék kellős közepében.

Mondanom kell valamit, be kell valahogy mutatkoznom, hogy elmenjen, és ne sokat törje rajtam a fejét. Jelenlétem valamilyen hiteles okára van szükség. Azt mondom neki például, hogy az iskolát keresem. Éppen mivel idegen vagyok, nem csodálkozhat a kérdésemen. Idegenségem megmagyarázza a kérdésemet, kérdésem idegenségemet. Honnan tudhatnám, hol van itt az iskola, ha idegen vagyok? Tehát megkérdeztem: - Messze van innét az iskola? - Ott ni - felelte, ostorával maga elé bökve. És hozzátette, megállítva a szekerét: - Üljön csak fel, odaviszem. Erre nem számítottam. Ha visszautasítom, kétszeresen gyanús leszek a paraszt szemében. Először az iskoláról érdeklődöm, aztán nem akarok odamenni. Ha nem utasítom vissza, hátha közben értem jönnek, hogy továbbvigyenek? De ez nem egészen biztos. Ha viszont nem megyek vele, holtbiztosan kitalálja a paraszt, hogy becsaptam. A kisebbik rosszat választottam tehát. Kompromisszumban is reménykedtem: vele megyek, aztán ha majd sikerül lerázni, visszalopakodom. Felültem a hordóra, mert mégsem szekér volt az, hanem kerekes, nagy fémhordó, ammóniákszagú - csaknem százszázalékos bizonyíték, hogy trágyalé szállítására szolgál. Tisztázandó még a zokni ügye. Valaki, aki az iskolát keresi, az rendben van. De miért ácsorog ott zokniban? - Meleg ilyenkor a cipő - mondtam. Nem helyeselt, de nem is tagadta, ami egyformán jelenthetett egyetértést és ellenvéleményt. - Mezítláb meg túl hideg van - egészítettem ki, hogy cipőtlen, de nem is csupasz lábamat a rendjén valóság kellős közepébe helyezzem. Ezt is szótlanul fogadta. Elhajtottunk a park mellett. A lombok között megcsillant egy tó, félig-meddig benőtte a zöld békalencse. Aztán kettéágazott az út, s a paraszt rákanyarodott egyikre. - Gólya - mondta, ostorával ezúttal oldalra bökve.

Csakugyan, egy fekete-fehér madár állt a réten. Netán ugyanaz, amelyik az előbb fölöttem repült? De valamit válaszolni kellett a parasztnak. - Nini - mondtam nem túl megerősítőleg, hogy kétkedésnek is felfoghassa. Akkor lenne témánk a további beszélgetéshez. A kétkedés mindig élénkíti a társalgást. Ő azonban remekül megvolt társalkodás nélkül, az újra beállt csönd, úgy láttam, nem nyomasztja. - Az iskola - mondta végül, egy alacsony, fehér épületre mutatva. Meghúzta a gyeplőt. Lemásztam a hordóról, megköszöntem a szívességét. Most várok, amíg elhajt, hogy visszaosonhassak oda, ahonnét elhozott. Ő azonban nem szándékozott elhajtani. Felém fordult, és nézett. A ló viszont elfordult tőlem, és legelészni kezdett. Szeretem az állatokat. Nem lopózhattam hát vissza a park felé, kénytelen-voltam bemenni az iskolába. Kőpadlós tornácra jutottam. Innen ajtó nyílt jobbra és balra. Benéztem a jobb oldali kulcslyukon, és üres padokat láttam. Benéztem a bal oldali kulcslyukon, és könyvespolcot láttam, rajta szürke csomagolópapírba kötött könyvek, kék szélű fehér címkével a gerincükön. Csend és karbolszag volt. Úgy látszik, ilyenkor üres az iskola, ez felbátorított, sőt vakmerővé tett. Lenyomtam a kilincset a bal oldali ajtón - zárva. Lenyomtam a kilincset a jobb oldali ajtón - kinyílt. Hirtelen megpillantottam egy fiatal nőt a létrán. Papírfüzért tartott fölemelt kezében. Két feszülő fehér lábszára magasan kivillant, még a térdhajlatnál is feljebb. Megfordult, s elejtette a papírfüzért. Lehajoltam, és gálánsan fölemeltem. - Tessék - mondtam. - Le tetszett ejteni... Lenézett rám. Apró szögeket tartott a szájában, fényes sötétkék selyemköpenyének zsebéből kalapács kandikált elő. Kivette a szögeket a szájából, és válasz helyett felvihogott.

Biztosan meglátta, hogy zokniban vagyok. De ezúttal cseppet sem jöttem zavarba. Különneműek lévén, találkozásunknak megvan a maga értelme, akárhogyan nézek is ki. - Mi már ismerjük egymást valahonnét - jelentettem ki merészen. Most együtt tartottuk a füzért. Én föladtam lentről, ő elvette fentről. Mintha ajándékot nyújtanék át, hódolatom jeléül. Ennek ellenére, lábszárával a fülem mellett, egyáltalán nem éreztem magam megalázva. - Nem emlékszik rám? Pedig már láttuk egymást. Ez igaz. Nő volt, és naponta láttam nőket. Lábszára irányába nézve, megláttam az ablakon át, hogy a paraszt végre elhajtott. Én meg itt ragadtam, megbénított ez a buta girland. Furdalt a lelkiismeret, hogy itt vesztegetem az időt, mikor amott talán már szólongatnak, keresnek... - Majd máskor elmesélem. - Türelmetlenül kezébe nyomtam a papírfüzért, és az ajtóhoz szaladtam. Ott maradt a létrán, két kézzel szorongatva a füzért, mint valami rózsaszínű, papír holttetemet. Észbe kaptam, és az ajtóban megállva, immár udvariasabban és józanabbul hozzátettem: - Ötkor. A parkban, a tónál. Már a tornácon voltam, de megint eszembe villant, hogy nem viselkedtem elég illedelmesen. Visszafordultam, hogy kiegészítsem: - De biztosan eljöjjön! A kanapét ott találtam, ahol hagytam. Vajon eljöttek értem, amíg nem voltam itt? Semmi sem mutatott erre. Megint lefeküdtem, kifáradtam a futásban, külöben is az a helyem. Talán jól végződik minden. Igyekeztem rendszerezni gondolataimat, és így rendszereztem: Primo - ha vittek, akkor nyilván fontos voltam nekik. Secundo - ha egyszer megtaláltak, most is megtalálnak. Tertio - ha távollétemben jöttek volna, akkor megvárnak. Ez

az előbbi két pontból következett. A bokrok között kissé hűvösebb volt a levegő, sőt a kánikula ellenére nyirkos. Fejemből lassan kiszellőztek a kommentárok, a különféle neszekből ki kezdett válni néhány. Először a rovarzümmögés, majd egy kaszán fent kaszakő sivalkodása, egy mérges banya kerepelése valahol a kertek alatt. Aztán a rovarzümmögés egyesült a kaszakő-kasza zümmögésével, mintha az is egy nagy rovar volna, s ugyanakkor a banya kerepelése a kasza-kaszakőével, s lett belőle banya-rovar káricsálás. Ami a látványt illeti, kezdettől fogva egyhangú: összefonódott lombok sátra. Igazán láttam a felhőket, az eget. Annál nehezebb volt elhinnem, hogy mégis lomb van a fejem fölött, és a szúnyogok csípnek. Szunyókáltam. De hátha - utolsó reményem fölébredés után - megint vittek legalább egy kicsit, míg aludtam, és valóban az eget láttam, félálomban is? Hátha ezek már más lombok? Nem, ugyanazok. Az ágakon ugyanaz az út, ugyanaz a foghíjas kerítés kandikál át. Az elveszített suhanás emléke annyira fájt, hogy könnyes volt a szemem. Nem szégyelltem, mert öntudatlanul fakadtam sírva, még felébredés előtt, amikor enyém volt az ég, de úgy látszik, már tudtam, hogy elveszítem. Mindenesetre a könnyek - a könnyek igaziak voltak. Eszembe jutott a megbeszélt találka, és feltápászkodtam a kanapéról. Jelenleg így láttam a dolgot: Primo - lehet, hogy csak véletlenül vittek. A kanapét akarták vinni és nem engem, az pedig, hogy éppen a kanapén tartózkodtam, puszta véletlen volt. Egyébként az is lehet, hogy egyszerűen vinni akartak valamit, akármit. Secundo - nincs rá bizonyítékom, hogy akkor kerestek. Tehát most sem kell, hogy keressenek. Tertio - még ha vissza is jöttek esetleg távollétem alatt, még ha vártak is rám, megunhatták a várakozást. És hátha megunták ezt az egész vivést?

Mi lesz, ha ma már nem jelennek meg? Se holnap. Még holnapután sem. Elmentem a tóhoz. Lábam kellemetlenül belesüppedt a vizes talajba. Még leülni sem volt mire. Noha könnyedén töltök el hosszú órákat üldögélve, az egy helyben állást konkrét foglalatosság nélkül, akár kis ideig is, gyötrelmesnek találom, akkor már inkább fel-alá járok ugyanolyan bambán, bár aközben is szenvedek. Járkáltam hát a part mentén, míg meg nem láttam, hogy a túlsó parton áll egy ember. Mozdulatlanul áll, azért nem vettem eddig észre. Megriasztott a gondolat, hogy ő talán már előbb észrevett, és régóta figyel. Csak akkor nyugodtam meg, mikor alaposabb szemrevételezés után megállapítottam, hogy horgászbotot tart a kezében. Tehát horgász, a horgászok pedig az úszót lesik, és nem bámészkodnak összevissza. Nem is a parton áll, hanem a part közelében, egy csónakban. Szürke pufajkás férfi, arca kissé különös, amit messziről hajlamos voltam a bajusznak tulajdonítani. Abbahagytam a járkálást, először is azért, hogy magamra ne vonjam a figyelmét, másodszor, mert lévén már mit néznem, visszanyertem az egy helyben maradás képességét. Így bámultunk, ő az úszóra, én őrá, és mindketten vártunk, ő a halra, amely megfogatja magát, én az ismerősömre, ő a hal jóvoltából nem unatkozott, én a hal és az ő jóvoltából. Ennélfogva mikor hirtelen kirántotta a horgot a vízből (hal nélkül), botja köré tekerte az innét láthatatlan zsinórt, kikötött a parton, és elment - feldúltnak és elhagyatottnak éreztem magam. Tovább ődöngtem fel-alá, míg végre megjött a lány. Frissen vasalt, fehér galléros kék ruha volt rajta, haja is frissen göndörítve. Az én kedvemért csinosította ki magát, de éppen ez feszélyezett. Sétálgattunk, hátráltatva szívügyünk fejlődésében, zavartabban, mint az első találkozáskor. Mesélt

vidéki tanítónői életéről. Nemrég kapott itt állást, apuka és anyuka jól van, egy távoli községben laknak, de évente meglátogatják, ő meg hazajár az ünnepekre. Bátyja, akivel gyerekkorukban sokat veszekedtek, katonaidejét tölti. Most kedvelik egymást, leveleznek. Még a bátyja fényképét is elővette fekete lakktáskájából, és megmutatta. Igen, egészen bátyszerű, csak barnább. Ő egy gazdacsaládnál lakik és étkezik, a ruháit maga varrja. Hiányzik neki a szórakozás, meg a társalgás művelt emberekkel. Így csevegve, többször is körüljártuk a tavat. A hold túl korán kelt föl - ez szép időben előfordul -, mint a részeg színész, aki tévedésből becsörtet a színpadra a jelenése előtt, és mindent összezavar. Számítottam a holdra, de majd csak később, sötétedéskor. Most ő sürgetett, ahelyett, hogy én vártam volna őrá. És mint az előadás rendjét összekutyuló, kótyagos színész partnere, kénytelen voltam felgyorsítani a cselekményt, hogy megmentsem a művet a közönség szemében. Fütyülve a zűrzavarra, amelynek ő az oka, gondtalanul vigyorgott a még világos és egészen kék égen, mint szerencsepénz a kútban. Szép kis szerencse! Az én szerencsém másutt volt, nem ennél a tónál és nem ezzel az egyébként kedves teremtéssel. De az emlékezés annyiban hasznomra vált, hogy arra a kalandra gondolva, másról kezdtem ugyan beszélni, de akkora lelkesedéssel, amilyet sohasem csiholtam volna ki magamból, ha a jelenre gondolok. Elmondtam neki, milyen mély benyomást tett rám (és nem felhőfehér lábára gondoltam, hanem az akkori felhőkre), beszéltem az örök egymáshoz tartozás rendkívüli érzéséről, amely nyomban elfogott, mikor először megláttam (és arra gondoltam, milyen kapcsolatban voltam a térrel és a magassággal, mikor vittek), arról, hogy nincs más vágyam, mint örökre megőrizni a pillantását (közben saját pillantásom járt az eszemben, amely - vigasztaltam magam - ott maradt

abban a térben, mert amikor engem kidobtak belőle, madár formáját öltötte, s ez a madár - hittem - tovább szárnyal, mikor én már nem vagyok ott) - meg más effélékről. Mivel így áttolódott minden, mivel hamisat beszéltem, de igazán gondoltam, szavaimat váratlan meggyőző erő hatotta át, s egészen lenyűgözték. Elbűvölten csüggött rajtuk, nyilván úgy érezte, hogy ez már több, mint felületes flört. Egyébként emlékeimbe révült énem engem is elragadott, mind magasabbra szárnyaltam, s amint emelkedőben egyre távolodtam tőle, annál könnyebben ment a beszéd, mert elfeledkeztem őróla, s ennek jóvoltából egyre szebben, meggyőzőbben beszéltem. Végül belefáradtam, és visszaestem. Sokáig beszélhettem, mert közben besötétedett. A hold megnőtt, és vörös lett. Duplán tükröződött vissza most a tóban. Szomorú voltam. - Ne csónakázzunk? - javasoltam. Nem annyira a holdfényparti csábított, mint az, hogy a csónakban le lehet ülni. Odamentünk a ladikhoz. De kiderült, hogy tele van vízzel, gumicsizma nélkül kellemetlen volna beszállni. Tovább keringtünk hát a tó körül, és igazán szerettem volna végre lerogyni valahol. A hold közben feljebb vándorolt, és elsápadt. - Van itt a közelben egy kanapém - mondtam. - Nehogy félreértsen - tettem gyorsan hozzá, észbe kapva, milyen kétértelmű a javaslatom. - Idehozhatnánk a tóhoz, és nézhetnénk, milyen szépen tükröződik a hold a vízben. Az ügy ilyetén felfogását ártatlannak találtam, sőt nemesnek, esztétikai jellegénél fogva. Elmentünk a kanapéért. Két oldalról megragadtuk a bútort, és a tóhoz vittük. Letettük a partra, szándékunknak megfelelően, hogy gyönyörködjünk a tájban. És valóban, csak a vízre kellett nézni, hogy lássuk az égboltozatot meg a sápadt holdat.

A hajdani kúriában szálltam meg, amely jelenleg a község tulajdona. Ott lakik a megbízott, aki a maradék földön gazdálkodik. Unokafivérként mutattak be neki, kaptam egy üres földszinti szobát, beállítottuk a kanapét. Első éjjel ruhástul aludtam, másnap a tanítónő ágyneműt és cipőt hozott. A ház üres volt, mert a megmaradt kevéske bútort a megbízott a konyhába vitte, ahol berendezkedett. Legényember lévén, bőven beérte azzal az egy helyiséggel. Bajuszos volt, és szeretett horgászni. Korábban kelt nálam, és ment a dolgai után. Én későn keltem. Kényelmesen megreggeliztem, majd senkitől sem zavarva sétálgattam a nagy házban, Megnéztem a majorságot, kimentem a parkba. Délután a lány végzett a tanítással, és ikerfazékban elhozta az ebédemet. A nap hátralevő részét együtt töltöttük, mindig az épületek és a park körében maradva. Csak ritkán mentünk ki a rétre, este. A ház rossz állapotban volt. A falak beázva (ablaküveg sehol, kivéve a konyhát), a vakolat hámlik, így a szobák napsütésben is komorak. Ajtó sincs közöttük. A félig lebontott kályhák - vagy legalábbis a rostélyt szedték ki belőlük - már egyértelműen romokra emlékeztettek. Kőlépcső vezetett az emeletre, falépcső az emeletről a padlásra. A padláson találtam egy tárgyat, amely jeladásnak rémlett, de mindenesetre felszakította a sebemet. Kell-e hangsúlyoznom, hogy folyton az járt az eszemben, ami a legelején történt velem, s aminek következtében idekerültem? Teltek-múltak a napok, de olyan egyhangúan, hogy számolni sem tudtam őket. Különben is kétlem, hogy akár egymástól különböző napok, olyan napok, amikor más dolgom is van, mint szobáról szobára őgyelegni, elszakíthattak volna az emlékezéstől. Mert nemcsak az emlékezés volt a lényeg, hanem a remény is. Hiszen ha itt időztem, hát csakis azért, mert szüntelenül reméltem, hogy megismétlődik, vagy helyesebben: folytatódik eredeti kalandom, az egyetlen, amelynek valamiféle

jelentőséget tulajdonítottam. Ha itt ragadtam, ha lődörgéssel és álságos enyelgéssel töltöttem a napjaimat, méghozzá kényelmetlenül és korlátozottan, hát csakis azért, mert reménykedtem. Azonfelül féltem, hogy ha eltávolodom onnét, ahol megszakadt az alapvető ok, amelyért éltem, akkor nem tudom többé fölvenni a fonalat. Itt veszett el a nyom, itt kell keresni. Máskülönben rég megszöktem volna. Máskülönben nem is igen bírtam volna ki itt. Bármilyen kényelmetlen volt a helyzetem, túl sokat nem kínlódtam miatta, mert folyton azon az egyetlen témán rágódtam, amely érdekelt - minden egyéb hidegen hagyott. Azok a napok, azok a körülmények csak véletlen háttérül szolgáltak az én nem véletlen értelmemhez. Talán őrültség volt, hogy a megbízottat kétségtelenül igazi bajuszával, falon túli horkolásával - nonszensznek tartottam, gondolataimat pedig (tudjuk, ugye, miről) az igazság ápolgatásának. A reális szúnyogokat és az eleven tanítónőt nem szükségszerű eseményeknek tekintettem, azt viszont, ami a történet kezdetén esett meg velem, szükségszerűségnek. Ám ebből az őrültségből, ha őrültség volt, gyakorlatilag az következett, hogy kevésbé szenvedtem a horkolástól, a szúnyogoktól és a tanítónőtől, mintha több figyelmet szenteltem volna nekik, mintha egyedüli valóságnak ismertem volna el őket, és nem minősítem puszta epizódnak. Végeredményben átutazónak éreztem magam, és kényelmetlen életmódom csupán az utasember kényelmetlensége volt, aki lekéste a vonatját, s eltölt néhány órát egy kis állomáson, de nincs hozzá semmi köze. A padláson egy gyaloghintót találtam. Rég nem használták, mégis csorbítatlanul őrizte magában rendeltetését, amelyre teremtették. Minden része a rendeltetéséről beszélt. A négy rúd, végükön kézhez álló, kényelmes fogantyúval, jobbat nem is álmodhatnak, akik vinni fogják. Annak a számára pedig, akit

visznek, szintén a legcélszerűbben terveztek el mindent. A kis fülke lakkozott bőrborítása megvédi széltől, esőtől, kíváncsi pillantásoktól, a nemezzel kárpitozott, fehér atlasszal bevont padocskán kényelmesen ülhet. A sértetlen ablakokon függöny, hogy elzárkózhasson a világtól, ha kedve tartja. Még a fülke tapétája is, noha kizárólag díszítő feladatot tölt be, összefügg az általános célszerűséggel. Egy magasabb terv szerint van elrendezve minden. Ez a látvány olyan brutális célzás volt, mint akasztott ember házában a kötél. Ráadásul micsoda különbség e tökéletes alkotmány és az én kanapém között! A kanapét csak üggyel-bajjal, jobb híján lehet vivésre használni, természete ellenére. Vigyetek - látszott mondani ez az alkotmány, oly kategorikusan, hogy szinte felharsant a helyeslő kurjantás: nosza, vigyük, vigyük! Engem pedig az én szegény, szerény kanapémon vittek. De ha a kanapén tudtak vinni, akkor mennyivel inkább... Beszuszakoltam magam a fülkébe, és becsuktam az ajtaját. A gyaloghintó seb volt emlékeimnek, de a remény jele is egyben. Nehéz volt a szűk kamrában lélegzetet venni, még, nehezebb, mint a mindenféle limlommal zsúfolt padláson, a forró tető alatt. Eddig sötétnek tűnt a padlás, most némi fény szűrődött be a kis ablakokon. Mintha egy bőröndben ülnék, sötétségbe csomagolva. Elképzeltem, hogy bennem, a testemen belül, még sötétebb van. Úgy éreztem, én vagyok a sötétség magja, és többféle réteg vesz körül. Az első: a kékség odakint, a fák hajladozó csúcsa, csicsergő madarak. A második: a padlás dohos, poros félhomálya. A harmadik: a sűrűbb sötétség a légmentesen zárt gyaloghintóban, penész és egérürülék. Legbelül én, maga a sötétség szubsztanciája. De arra is gondoltam, hogy ezt az egész sötétséghagymát, noha kifelé világosodik, a kozmosz még tökéletesebb feketesége veszi körül. Tökéletesebb, vagy ugyanolyan, mint ami bennem van? Jobban

örülnék, ha ugyanolyan volna. Akkor úgy érezném: azonos anyagból lévén, rokona vagyok a világmindenség antifényének. Hallgatóztam. Egyébként megérezném, ha fölemelnének. Hát nem csábítja őket ez a pompás hordszék? Mennyivel könnyebb volna nekik, mint az ormótlan, nehéz kanapéval veszkelődni. Mi sem természetesebb, mint hogy kihasználják az alkalmat, amíg itt bent ülök. Igyekeztem nem gondolni erre, számoltam ötvenig, százig. Csak az udvarról hallatszó női hang győzött meg végleg, hogy semmi sem történt. A tanítónő megjött az ebéddel. A hang nehezen hatolt be a gyaloghintóba, de azért érthető volt. A nevemen szólít. És ha úgy tennék, mintha ez a név nem rám vonatkozna? De ez nem is színlelés: rám vonatkozik-e csakugyan? Miért volnék én ez a szó? Mi okozta, hogy azonosultam vele? Alkalmasint semmi, csak a passzivitás és a megszokás. Hűvös kábulatban ültem egy ideig, e név idegenségét szemlélve. Nem feleltem hát egyre türelmetlenebb hívására, korántsem rosszindulatból, csak mert akit hívott, az más volt, nem én. Nem voltam én rosszindulatú, se kegyetlen, se gyáva. Mindezek a tulajdonságok a nevemhez tartoztak, amelyhez semmi közöm. Ez nem tartott sokáig. Észre sem vettem, és megint hallgattam a nevemre, ki is szálltam a gyaloghintóból, méghozzá igen gyorsan. Őt odalent találtam, nyugtalanul járkált a ház körül. Kezében a tiszta vászonkendővel letakart, agyag ikerfazék. - Hol bujkáltál ilyen sokáig, miért nem jöttél mindjárt? Nem hallottad, hogy hívlak? Nem tudtam mit válaszolni a szemrehányásra, mivel most, hogy a nevem visszajött hozzám, magam sem értettem akkori állapotomat, mikor a nevem nem volt jelen. (Hová ment? Honnan jött vissza? Megjött valahonnan, vagy nem is ment el sehová, csak megsemmisült, aztán újjászületett a semmiből?

De hogyan születhetett a semmiből pontosan ugyanolyannak?) Hogy magyarázhattam volna meg neki, amit már magam sem értettem? Igyekeztem gyöngéd és bocsánatkérő lenni, mivel bántott, hogy nem tudok választ adni. De ez, csodák csodájára, sokkal eredményesebben megnyugtatta, mint a legpontosabb magyarázat. Úgy látszik, nem is a válaszom volt neki fontos, inkább az, hogy olyan legyek hozzá, amilyennek elképzelt. A választ kizárólag azért követelte, mert gyanakodni kezdett, hogy nem vagyok olyan. Most, hogy olyannak bizonyultam, gyöngédnek és kedvesnek, meg is szűnt a faggatózás oka. Leültünk a kúthoz, a nagy hársfák árnyékába, az öreg vályúra. Duzzogásának nyoma sem maradt, elmesélte, mi volt délelőtt az iskolában, apró-cseprő gondok, hétköznapi bajok. Figyelmetlenül hallgattam, mert lekötött a probléma: lám, olyan vétségért feleltem, amelyet nem követtem el. (Bocsánatot kértem tőle, amiért megvárattam, pedig az, aki megváratta, nem az volt, aki bocsánatot kért.) Csakhogy voltaképpen az sem követte el, aki elkövette, mert effajta vétséget csak olyan valaki követhet el, akinek kötelességei vannak ezzel a nővel szemben, és aki az én nevemet viseli. Tehát az a névtelen ott a gyaloghintóban semmiképpen. Akkor ki a vétkes? Többek között elmesélte, hogy az iskolai könyvtárban már nem fértek el a könyvek, intézkedni kellett. Megvan rá a pénz, és ma délelőtt meghozták a polcot. A „meghozták" szóra tüstént felfigyeltem. Folytattam a témát: - Nahát, meg is hozták? - Hiszen mondom. Nem figyeltél? Ha tudná, mennyire figyelek most. De éppen ez az, amit még sejtenie sem szabad. - És kifélék voltak? - kérdeztem közönyt tettetve. - Kik?

- Hát akik hozták. - A sírásó. - Hogyhogy a sírásó? - A sírásó meg a fia. - A sírásó hozza a polcot? - Asztaloskodik otthon. Ami csak kell, a sírásó meg tudja csinálni. - És csak ők ketten hozták? - kérdeztem kissé csalódottan. - Hát kivel hozták volna? - Á, semmi. Azt hittem, segített nekik valaki. Nem, ez nem az. De mégiscsak jelenthet valamit, hogy a sírásó vitte a polcot. Nem árt, ha elmegyek a sírásóhoz puhatolózni. Kimentem a temetőbe. A sírásó egy kriptán ült, és cementhabarcsot kevert a vödörben. Ráköszöntem, és megkérdeztem, mit csinál. Megmutatta, hogy az alapfalban rés van, amit be kell tömni. Ez volt az egyeden kőkripta a temetőben, az egyházközség tulajdona, ide temetik a helybeli plébánosokat. Kicsavartam a literes üveget az újságpapírból, és a kőlapra tettem, hogy volna-e szíves kinyitni. Letette a vakolókanalat, és tenyerével gyakorlottan kiütötte a dugót. Húzza már meg, javasoltam, nem is illett másképp. Aztán húztam egyet én is, így kezdődött az ismeretségünk. A sírásó barátságos ember volt, aki nem avatkozik a mások dolgába, de a magáéról is tartózkodóan beszél. Szívesen társalgott viszont általános témákról. Az újság, amelybe az élelmiszerboltban az üveget csomagolták, hírt adott a messzi amerikai országban folyó háborúról. A sírásó, minthogy intelligens embernek ítélt, megkérdezte, mennyi idő alatt lehetne szerintem gyalog odaérni, ha leállna a vasút. Arra a megállapításra jutottunk, hogy a gyalogosnak jó pár hónapjába

telne az út, de visszafelé még sokkal többe, tekintettel arra, hogy odamenet elfáradt. - Ámbár ki tudja? - vetette fel a sírásó. - Hátha mégis visszaérne ugyanannyi idő alatt, sőt talán még hamarabb, mert már ismeri az utat, emitt-amott átvághat, de legalábbis nem téved el. - No igen, de az is számít, milyen évszakban jövünk vissza figyelmeztettem. - Mert világos, hogy télen vagy olvadáskor sokkal nehezebb gyalogolni, és némelyik útszakasz járhatatlan is lehet. - Eriggyen már, miféle tél? - vitatkozott a sírásó. - Csupa meleg ország. Kellemesen elüldögéltünk. A kis dombon elterülő temetőből látszott az út fehér sávja, mellette a park (innen messziről tömör szigetecske a földek között, közepén a háztető csúcsával), a falu, a fehér iskolaépület, és legközelebb a templom. Tornya nem hegyes, hanem kupolás, a világosszürke bádoggal fedett kupola kis oszlopban végződik, tetején aranygömb és -kereszt. A templom mellett a plébánia, tiszta és rendes, a sötétre mázolt ablaktáblák négyszögecskéivel. Kellemes volt mindezt így egyszerre látni, pillantásommal átfogni az egész vidéket, édes semmittevés közben megkeresni a földeken itt-ott serénykedő kis pontocskákat, ámbár kevés akadt, mert a sürgős tavaszi munkákat már elvégezték, az aratás pedig még előttünk volt. Annál is kellemesebb, mivel még éppen csak hozzáfogtunk az üveghez, és lágyan hűsítgetett a szellő. Megint kortyoltunk egyet, és rágyújtottunk. - Attól függ - mondtam, továbbszőve a témát -, hogy üres kézzel megy az ember, vagy visz valamit. - Mi a csudát vinne? A szemembe hazudik, vagy semmit sem tud. De az is lehet, hogy ajtóstul rontottam a házba, és megriasztottam. Nem

szabad falhoz szorítani. - Például hátizsákot. Elemózsiával. Vagy ilyesmit.. . A fejét csóválta. - Ha már nekivág, akkor nem olyan buta, hogy ne kapjon étkezési kuponokat. Akár ingyen. Nem sugalmazhattam, hogy feltételezett gyalogosunk szellemi képességei nem teljes értékűek. Ez valahogy sértő lett volna ránk nézve, hiszen már-már azonosítottuk magunkat a védencünkkel. Nem makacskodtam hát. Különösen mivel a sírásó újabb témát pendített meg: - Ide hallgasson, uram. Azt beszélik, máshol is vannak emberek. De nem tudják, hol. Egyszer azt mesélik, hogy itt, máskor azt, hogy amott... És kezdik elölről. Minek mondják, hogy vannak, ha még azt se tudni, hogy hol? Elmagyaráztam, hogy ha egyszer nincsenek az egyik bolygón, akkor nyilván egy másikon vannak. - Egy másik bolygó viszi őket - így fogalmaztam, és mélyen a szemébe néztem. - Bolondság az egész. Még ha vannak is egy másik bolygón, minek kellenek nekünk? Vagy ugyanolyanok, mint én meg maga, és akkor mi értelme. Akkor már inkább magával üldögélek itt, elegánsan. (Itt nagy rokonszenvvel meghúztuk az üveget egymás egészségére.) Minek keresgélni őket? Vagy nem olyanok, mint mi, és akkor le vannak... (Itt közönséges kifejezést használt.) Ez a vallomás megindított. Lám, megvallja, hogy milyen nagyra becsül, és társaságomat többre tartja még a legtávolabbi bolygókról való személyek társaságánál is. - Tegeződjünk - javasoltam. - Rágcsálj hozzá egy kis sóskát - biztatott, zöld levélkéket tépve. Egyszerű és szívélyes volt ez a felszólítás. És egy ilyen embert akartam én becsapni. Kizárólag azért környékeztem

meg, hogy bizonyos információkat szedjek ki belőle. (Amennyiben birtokukban van.) Bántott a dolog. - Egészségedre - mondtam érzelmesen. Szégyelltem eltévelyedésemet, és valahogy jóvá akartam tenni. Különben is, ez a temető egyre jobban tetszett nekem. - Vagy az állatok - folytatta a sírásó. - Az egyik van, a másik nincs. A macska például van. A kutya is van, Az olyan meg, amelyik nincs, egyáltalán nem állat. Egyszerűen csak ennyit mondott, de nekem úgy rémlett, a problémáimra céloz. Úgy fogadtam szavait, mint szemrehányást, életvitelem kritikáját, kételkedést kutatásom eredményességében és esetleges eredménye értelmében. Megjegyeztem hát, hogy gyakran azt hisszük, hogy valami van, és aztán kiderül, hogy csakugyan. - Előfordul, de másképp is szokott lenni - és megkoccantotta az üveggel a kripta fedőlapját. - Mit gondolsz, mi van odabent? - A plébános úr - feleltem magabiztosan. - Semmi sincs. Igaz, volt egyszer nálunk egy nagyon öreg tisztelendő. Már mindenki azt gondolta, hogy meghal, aztán eltemetjük. És csakugyan meghalt, de máshol temették el. Talán igaza van. Talán nincs is az, amit keresel. Talán volt valamikor, de már nincs. Akkor pedig: olyan, amelyik nincs, egyáltalán nem állat." De eszembe jutott, hogy ha a plébános nem nyugszik ebben sírban, akkor másutt nyugszik. - És hol? - kérdeztem. - A másik egyházközségben. Tehát mégis! Nem mindenütt, az még nem jelenti: sehol. Nem mindig, az még nem jelenti: soha többé. Abból, hogy nem most és nem itt, még nem következik, hogy nem máskor és nem másutt. Türelem. Azt követelni, hogy valami folyton történjen, olyan, mint azt követelni, hogy a plébános úr itt is nyugodjon, ott is, és még száz helyen egyszerre. Csak elegendő kitartás kell, hogy várjak, elég erő, hogy keressek.

- Hát akkor az ő egészségére - kaptam fel reményre gyúlva a palackot. - Hiszen meghalt. - De élt, mielőtt meghalt. - Ja, úgy már más. - És elfogadva ezt a pohárköszöntőt, jóváhagyta világszemléletemet, melyet így foglalhatnék össze: „Minden a maga helyén, minden a maga idejében." Gyönyörű idő volt, és a hely se csúnya. Először találtam kevésbé fontosnak a kanapét, a gyaloghintót, azokat a csalódásokat és azokat a reményeket. Mit is akarok tulajdonképpen? Nem jó nekem ezen a kövön, mikor melenget a napocska, és a barátommal diskurálok? - Ide figyelj - mondtam -, disznóság azzal a plébánossal. Nem kellett volna megengedni. - Hogyhogy? - ellenkezett a sírásó. - Hisz még életében átvitték a másik plébániára. Az „átvitték" szóról eszembe jutott valami. Nem is annyira azért, hogy próbára tegyem (elborzasztott most az ilyen fondorlatos eljárás a barátommal szemben), nem is annyira azért, hogy megtudjak valamit (már nem nagyon számított, hisz nem értettem többé, miért akartam tulajdonképpen változtatni a sorsomon, mikor ilyen jó dolgom van) - inkább csak a lelkiismeretem megnyugtatására, mert még emlékeztem, miért jöttem ide, no meg azért is, hogy ne legyen már köztünk semmiféle titok, férfiasan megkérdeztem: - Ki vitte át? - A püspök. Világos! Hogy én erre nem gondoltam eddig. A püspök vitt engem a kanapén, sőt talán több püspök, főpapi ornátusban, pásztorbotjukra támaszkodva. Egyenesen hízelgő lett volna számomra ez a felfedezés, csak éppen már nincs semmi jelentősége. Mit érdekelt most a püspök, a kanapé, mindaz, amit eddig olyan fontosnak találtam? Semmi áron el nem

váltam volna a barátomtól, kibírhatatlan lett volna, ha el kell válnunk. A puszta gondolatra, hogy a püspök elszakíthat tőle, könnybe lábadt a szemem. - Szeretlek, barátom - mondtam. Elérzékenyültem, majd kicsordult belőlem a bánat. Úgy gondoltam az elválásra, mintha a püspök már a fejem fölött állna. Gyűlöltem az emberrablót, aki a lelkembe tipor. - Nem szeretem a küspököt! - kiáltottam. - Nem szeretsz? - fortyant fel a sírásó, mivel rosszul értett. - Téged szeretlek, a küsköpöt nem szeretem. Így mondtam: „küspököt" és „küsköpöt". Már a szeszes ital hatása alatt álltam. Aztán néhányszor eltűnt előlem, én meg őelőle. Türelmesen kerestük és meg is találtuk egymást. Én beleestem valami gödörbe, ő nótára gyújtott. Én könyörögtem, hogy legyen ember, és mikor nem akart, megsértődtem. Kibékültünk, megállapítva, hogy mindenkinek élnie kell. - Mert tudod - hajtogatta csökönyösen -, én már ilyen vagyok. Amim van, az az enyém. Tökéletesen egyetértettem vele, csak annyit jegyeztem meg, hogy ki így, ki úgy, de én tudom, amit tudok. Ez újabb vitát lobbantott fel. Annyi mondanivalónk volt egymásnak. Elhatároztam, hogy mindent elmagyarázok neki. Ő is nekem. Elfogyott a cigarettánk. A sírásó kijelentette, hogy elugrik egy új csomagért. És még valamiért - tette hozzá. Ez már abban a szakaszban volt, amikor megint egyedül éreztem magam, és magányosságomat semmi sem fokozhatta, sírásóval vagy nélküle. Sőt idegen lett számomra, ugyanolyan közömbös, mint a püspök az elején, mielőtt meggyűlöltem (a püspököt). Egyébként már a püspök iránt sem éreztem gyűlöletet. Minden mindegy, a sírásó vagy a püspök, senki sem segíthet rajtam. Az is lehet, hogy a cinkosa mind a kettő. Minek? Talán az életnek, amely olyan rútul elbánt velem. Leselkednek rám, de én se

vagyok ám akárki, majd én megmutatom nekik. És visszatért hozzám az, amiről mindenek ellenére sem adatott elfeledkeznem. Kószáltam a sírok között, haragomon emésztődve, míg egy kőangyalhoz nem értem, amely alacsony talapzaton térdelt, kezét imára összetéve. Elhatároztam, hogy kiöntöm előtte a szívem. - Mert tudod - mondtam -, én kutyába se veszem őket. Kutyába se veszem az egész bandát. Azt hiszik, hogy én semmit se tudok. Azt hiszik, hogy velem csak úgy lehet, egyszer emígy, máskor amúgy. Hát én azt mondom nekik: pardon, egy pillanatra. Hátha nekem nem tetszik valami? Hátha nekem van elegem? Hátha én nem akarom? Mert hátha szép óvatosan kell énvelem, szőrmentiben. Mert hátha fáj nekem. Közben észre se vettem, mikor odajött a menyasszonyom, és megállt mellettem. Egyébként azt se vettem észre, mikor múlt el a délelőtt, a dél és a délután, hogyan történt, hogy már lenyugvóban a nap. - Berúgtál - mondta. - Be én - feleltem, hirtelen nagyon fáradtan. - De ebből nem következik semmi. Tehát nem tudtam meg semmit, ha nem számítjuk a részeg káprázatot a püspökkel. Józanul már kiáltóan nyilvánvalónak láttam, milyen hülye volt akkori feltevésem, sőt bizonyosságom, hogy a püspök vitt. Kedvetlenül elejtettem ezt a nyomot. De a sóvárgás jobban gyötört, mint valaha. És még ha csak sóvárgás lett volna. Szükséglet volt, olyan parancsoló, mint az éhség. Azt hihetné az ember, hogy már hozzászoktam nemlebegő állapotomhoz, ehhez a látszatélethez. Szó sincs róla. Néha elátkoztam a boldogságot, mert ha meg nem ismertem volna, most nem érezném ennyire a szükségét. De az átkozódás nem segített. Legfeljebb azt mutatta, hogy még a szükségletnél

is hatalmasabb valami gyötör: szenvedély. Csakugyan: szinte rögeszmés állapotba kerültem. Valószínű, hogy ha mindjárt az elején belemegyek valami kompromisszumba, elkezdek valahogy berendezkedni, tovább számítva ugyan arra, hogy visszajönnek és megint vinni fognak, de bebiztosítva magam arra az esetre is, ha nem jönnének vissza olyan hamar, ha kettős játékot játszom, megmenekülök ettől a monotóniától. Már csak azért is, mert legalább részben mással volnék elfoglalva. De én rögtön megmakacsoltam magam, semmilyen kompromisszumra nem álltam rá. (Ha nem számítjuk az olyan szükséges apróságokat, mint az élelem, a tető a fejem fölött, meg a cipő.) Semmi sem vont hát el a rögeszmémtől, teljesen neki szenteltem magam. Sőt, ez az egész szükséges élet tulajdonképpen szükségtelen volt nekem, nem az lévén, amit elképzeltem. Ideiglenes rossznak tekintettem, és ha volt számomra bármi értéke, hát csak annyi, hogy akármikor átváltozhat valami mássá. De ez az ideiglenesnek hitt élet csak folyt tovább, és az egyetlen valóságnak bizonyult, egyelőre. Végéhez közeledett a tanév. Már nem sokáig lesz dolga az iskolában, és én elveszítem szabad délelőttjeimet. Így sincs elég időm a gondolkodásra. Reméltem, hogy a szünidőre elutazik a szüleihez. De mi lesz akkor velem? Ki fog eltartani? Hát már aggódom a jövőmért? Hiszen ez azt jelenti: elismertem, hogy itt maradok. Márpedig ennek tagadása és el nem ismerése volt a legfőbb foglalatosságom. Bebörtönözve a park határai közé, mint a narkomániás, akitől elvették a kábítószert, de sem örökre meg nem tagadták, sem nem ígértek semmit, lehetővé téve minden kétségbeesést és minden reményt - ingerlékeny és mogorva lettem a környezetemmel, vagyis a tanítónővel, mert rajta kívül senki sem volt körülöttem. Nem panaszkodott, ami csak fokozta dühömet, mert látva, hogy bármit is csinálok, tovább gondoskodik rólam, és nem tesz semmi szemrehányást, bizonyossággá vált a gyanúm, hogy ez a

história kifizetődik neki. Tudniillik azzal gyanúsítottam: csak azért segít rajtam, hogy függővé tegyen magától. Elfogadtam hát a szolgálatait, de értésére adva, mennyire terhemre vannak. így akartam hangsúlyozni függetlenségemet. A legegyszerűbb lett volna beszélni vele a jövőről. De nem óhajtottam ilyen beszélgetést. Viszont az is idegesített, hogy hallgatunk erről a témáról. Hajlandó a hallgatásra - gondoltam -, tehát úgy véli, nincs is miről beszélni. Természetesen sohasem vallottam be neki, miért vagyok ezen a vidéken. Még kevésbé mondtam el, mit várok minden percben. Joga volt hát úgy viselkedni, mintha előttünk állna az egész élet. Viselkedése tudatlanságából következett, amelyben tudatosan hagytam meg. De én azt olvastam ki a viselkedéséből, hogy nem hiszi, amit én hiszek, vagyis azt, hogy bármelyik percben elmehetek. Ez a szkepticizmus megbocsáthatatlan volt. Egyszer, amikor a kanapén feküdtem (mind gyakrabban heveredtem le a kanapéra; az egyetlen anyagi jel, amely megmaradt nekem, híd a másik dimenzióba, sajnos olyan híd, amelyen csak feküdni volt módom), küldönc jött a plébános úrtól - annak az utódjától, akit másik egyházközségbe helyeztek -, és levelet hozott, uzsonnára szóló meghívással. „Bár nem ismerjük egymást - írta a plébános -, remélem, uraságod nem veti meg a szerény uzsonnát, amelyre egy papi személy invitálja." Ezzel értésemre adta, hogy a találkozás magánjellegű lesz, világnézettől független, vagyis elfogadja fenntartásaimat, ha ateista vagyok. Ugyanakkor némiképpen megzsarolt, mert ha elutasítom a meghívást, az azt jelenti, hogy nem tudok az ideológiák fölé emelkedni, mint ő. De különben sem szabad visszautasítanom. Falun a pap fontos személy, és ha már magamra vontam a figyelmét, ügyelnem kell, hogy ne váljon rosszindulatú figyelemmé. Jobb lesz odamenni, ahogy hivatalos személyeket meglátogat az ember, hogy rendjén legyen a környezete szemében. Szükségem

van erre, hogy békében maradhassak. Megüzentem a fiúval, hogy ott leszek, és megborotválkoztam, mert a pap nem nő ugyan, mégis van benne valami nemünktől idegen, ami körültekintésre és éberségre késztet. A plébánia bizonyos városi eleganciával párosította a falusi bájt. Orgona nézett be az ablakon, linóleum fénylett a padlón, frissen, hűvösen, kellemesen hatott. Kristálytálban cseresznye, a könyvespolcon jobbára fekete kötésű (alighanem teológiai) könyvek, fonott hintaszék, politúros asztalkák és székek. A falakon feszület és vallásos festészet klasszikusai, de teljesen világias reprodukciók is, noha mértéktartó témájúak: hegyi tó látképe a ködben, zerge a sziklán, tanulmányrajz parasztemberekről. A pap még fiatal, telt arcú ember, csak a szeme különös. Koromsötét pillái keretében feketének tűnik, holott jobban megnézve kék. - No lám, a mi Robinsonunk! - köszöntött szívélyesen. - Isten hozta, isten hozta a mi szigetünkön. Hellyel kínált, cigarettát tett elém egy kis fakupában, szőke dohánnyal töltött, vékony, szopókás cigarettát. Maga is rágyújtott, de finoman, nem szívta le a füstöt. Beszélgettünk az itteni mikroklímáról, majd a helyi sajátosságokat fejtegette, többek között a porták történelmileg kialakult szerkezetét, a vidék folklórját, a lakosság jellemét és szokásait. Csupa olyan téma, amely egy cseppet sem érdekel. Ennek jóvoltából fesztelenül társalogtunk, mígnem belépett egy asszonyság, és közölte, hogy kész az uzsonna. Áttelepültünk a tornácra. Innen szép kilátás nyílt, úgyhogy pillantásom az udvariasság megsértése nélkül messzire kalandozhatott, s elkerülhette azt a különös tekintetét. Porcelánnal, friss zsemlével, vajjal, sajttal, gyümölcsízzel rakott asztal várt bennünket. Milyen rég nem ettem porcelán tányérról, folyton agyagcsuporból etetnek. Más okból is

megörvendeztetett ez az asztal. A közös étkezés mint meghitt gyönyörűség és együtt kielégített szemérmes szükséglet, valami függőséget teremt az asztaltársak között, mindenkit egyformán kompromittál, s arra vezet, hogy attól az embertől, akivel együtt ettünk, kevésbé kell félni. A nap már lenyugodott a temetődomb mögött, de a torony fényesen ragyogott, mert oldalról sütötte a nap, nem felülről, mint délben. Eszembe jutott, hogy amióta ideérkeztem, egy csepp eső sem esett. Észrevételemet közöltem a pappal. - Szent Bonifác előtt sohasem esik. Csak a körmenet után várható időváltozás. Helyi sajátosság - tette hozzá, jelezve, hogy korántsem ragaszkodik a jelenség misztikus értelmezéséhez, teret enged a világi oknak is: a meteorológiának. Előzékenységét hasonlóval akartam meghálálni, hát Szent Bonifácról érdeklődtem. - Ő az egyházközség védszentje. Minden évben nagy ünnepséget rendeznek a tiszteletére, körmenettel. A temető innét alig látszott temetőnek, viszont remekül látszott mint liget a bársonyos zöld dombon. A templomtól ösvénynél több és útnál kevesebb vezetett hozzá, a gyászmenetek taposták ki, népesebbek annál, hogy csak keskeny ösvényt tapossanak, de túl ritkán járják ahhoz, hogy úttá szélesedjen. Annak, aki nem tudná, mi van a dombon, csak ez a se-nem-út, se-nem-úttalanság jelezné, hogy valami különleges van ott. Uzsonna után a pap ismét rágyújtott egy vékony cigarettára, és megkérdezte, fekete (kék) szemével a dombra nézve, vagy talán még messzebb: - No és hogy érzi magát nálunk? Én is kifújtam buzgón a füstöt, de igen gyengécske volt ez a függöny. Azt mondtam, elég jól. Ha az igazat mondom, rögtön megkérdezné, hogy minek élek itt akkor. - Nagyon örülök. És sokáig marad még nálunk?

Az feleltem, hogy ez bizonyos ügyeimtől függ. - Családi ügyek? - Nem. Inkább személyesek. Későn kaptam észbe, hogy bután feleltem. Elárultam magam, hogy a családi ügyeket nem tartom személyesnek, vagyis a legfontosabbnak. - Máskor is szívesen látom. Mert akkor az sincs kizárva, hogy sokáig, elég sokáig velünk marad. Az ám, de nem önzés tőlem, ha örülök, hogy még többször eltársaloghatunk? No lám. Mindannyian hajlamosak vagyunk az önzésre. Ilyen az emberi természet. Ámbár - tette hozzá rövid gondolkodás után - én nem szándékozom magát kisajátítani. Ez feloldoz a vétek alól. Igaz? Azt mondtam, én is örülök ismeretségünknek, de nem hiszem, hogy annyira érdekes partner volnék. - Ugyan már! Egy magafajta komoly, művelt, színvonalas ember... A szerénység dicséretes, de ismernünk kell saját értékünket. Megköszöntem a szerintem túl hízelgő bókot. - Igazán túlbecsül a tisztelendő úr. - Gondolja? - és rám pillantott váratlanul, kéken, - Egyébként igaza van. Maga tudja a legjobban. Ez szemtelenség volt. Már fogalmaztam a hasonlóan éles visszavágást, mikor másfelé siklott a pillantása, ezúttal feketén, s az előbbi hangon, komolyan, sőt ünnepélyesen kijelentette: - Maga bizonyára nagyon rendes ember. - És hozzátette: Igyunk talán még egy teát. Én már szerettem volna véget vetni a látogatásnak. A tea jó volt, az uzsonna kitűnő, és mikor üldögéltem én utoljára ilyen, már-már fényűző jólétben. De a beszélgetés túlságosan személyesre fordult. Az a röpke pimaszság okozta, hogy nem mozdultam a helyemről, Megsértett, igaz. De nyugtalanná, kíváncsivá is tett. Mintha nemcsak a tisztelendővel ülnék most

itt. Még valakivel, aki a pap ugyan, de egy percre kizökkent a pap szerepéből, és a saját számlájára megsértett. Kíváncsi voltam, ki az. - Örömmel - mondtam. - Szívesen innék még egyet. Az asszonyság friss teát készített. A temető árnyéka jócskán megnyúlt, már a plébániakert csücskét is beborította. Csak a torony ragyogott egyre fényesebben. - Nem nézi meg holnap a körmenetet? Nagyon érdekes a folklór kutatóinak is. Azt feleltem, hogy általában eléggé műveletlen vagyok. Az egyetlen terület, amelyhez értek valamit, a bélyeggyűjtés. Gyerekkoromban foglalkoztam vele, de régen abbahagytam. Hazudtam egyébként, mert még a bélyegek sem érdekeltek soha. De hiú lévén, mégsem akartam teljesen műveletlennek látszani. - Nagyon érdekes kérdést vetett fel. Gyerekkorunkban az az érzésünk, hogy egyedül vagyunk a világon. Megvannak a szenvedélyeink, a kizárólagos érdeklődési körünk, s abba zárkózunk. Csak később fedezzük fel mások létezését. Éretlen személyeknél - folytatta, megint feketén nézve rám - ez a vakság a későbbi évekig is elhúzódhat. Nem akarják elismerni azt a tényt, hogy társadalomban élnek. Elhárítják maguktól a kérdést, hogy rendezzék a viszonyukat a többi emberrel. Ez különben alapvető kérdés: foglalkozhat egy felnőtt személy csakis önmagával? Hiszen ez gyakorlatilag lehetetlen. Foglalkozunk felebarátainkkal, ha akarjuk, ha nem. Egyszerűen azért, mert bizonyos kapcsolatokba kerülünk az emberekkel. De milyen alapon? Tudatosan, valamely etika szerint, vagy önkéntelenül, mintegy anarchikusan? Ha egyetértünk abban, hogy az anarchia senkinek sem használ... - Az anarchizmus nem olyan primitív magatartás, mint amilyennek látszik - vetettem közbe. Nem érdekelt az anarchia, de ösztönösen megéreztem, hogy ellent kell mondanom,

önvédelemből. - Maga anarchista? - Nem. Semmi sem akartam lenni, még anarchista sem. - Hát akkor? Mit akar? Hallgattam. - No, vegyen cukrot... Még a lakatlan szigeten is megtalálta Robinson a maga Péntekjét - folytatta teáját kavargatva. - Hát még a társadalomban. Mert nem is vagyunk lakatlan sziget, igaz? Bólintottam. Mit mondhattam volna? - És ezt maga tudja a legjobban. Apropó, mi a véleménye a tanítónőnkről? Hát erre akart kilyukadni. Megkönnyebbültem, mert végre tudtam, mi fenyeget. - Kétségkívül nagyon értékes egyéniség. - Az bizony. Rég nem volt ilyen derék iskolavezetőnk. Rendkívüli kötelességérzet van benne. Sajnos, ritka ez manapság, amikor az élet kellemességei kerülnek az első helyre. Pedig fiatal teremtés, tapasztalatlan... Mi a véleménye erről? Megjegyeztem, hogy az emberek mindig szerettek kellemesen élni. Felsóhajtott. - Sajnos, igaza van. De nekünk, művelt, öntudatos embereknek annál inkább tudatában kell lennünk a felelősségnek, amely bennünket terhel. De terhel-e valóban? Helytelen szó. A felelősség különböztet meg bennünket az állatoktól, és nem tehernek kellene éreznünk, hanem kitüntetést, lehetőséget látni benne. Igazis, mi a véleménye a házasságról? Nahát, ebből elég. Mi a véleményem, mi a véleményem, mi a véleményem... Mindenkinek joga van, hogy kérdésekkel árasszon el, és nem tudom, miért muszáj nekem válaszolnom.

Tévedtem, ez csak a pap. Jobban tettem volna, ha akkor felállok és elmegyek. Most is megtehetném, rögtön, dühösebb vagyok annál, hogy a következményeket mérlegeljem. De már annyira mindegy minden, hogy nem megyek el mégsem. Most rajtam a sor. Gondolkodás nélkül, pillanatnyi szünet nélkül a kérdése és aközött, ami a válaszom lett volna, de nem volt, egyenesen sarkába lépve a kérdésnek, felkiáltottam: - Vitték valaha a tisztelendő urat? - Értem - és hirtelen felkacagott, először a találkozásunk óta, s először láttam meg szép, fehér fogait. Tehát válasznak vette. Tulajdonképpen igaza volt. Higgadtsága felbőszített: fölény az én izgalmammal szemben. Tovább rohamoztam. - Ez nem nevetnivaló! Ha a tisztelendő urat csak egyszer is... - és elakadtam, mert nem tudtam, hogy ha csak egyszer is... mit? Illetve tudtam, de a „vitték volna", az még nem minden. - Bocsánat - mondta. - Nem nevetek. - És csakugyan, már nem nevetett olyan egészen, úgyhogy nem is tudtam, csak nekem rémlett-e, vagy valóban nevetett az előbb. - Vajon miért nem harangoznak? Ideje már - nézett a karórájára. - Hol maradhat? No végre. A temető irányából apró figura bukkant fel, rőzseköteggel a hátán. A sírásó sietett a templom felé, hogy úrangyalára harangozzon. Talán tudta, hogy a pap nézi, mert tüntetően sietett, meg-megbotlott az úttalan úton, hajtotta a bűntudatos lelkiismeret, a följebbvaló tekintete meg a rőzseköteg súlya. Eddig a dombon üldögélt, mint bogár a fűben, csak most sikerült előcsalogatni. Nem jutott eszembe, mikor az előbb a dombra néztem, hogy egész idő alatt ott van. - Nem merem több teával kínálni - fordult hozzám a pap. De ihatnánk egy kis likőrt. Nem akartam likőrt. Az igazságot akartam. Fel-alá járkáltam a tornácon, már titkolni sem szándékoztam izgalmamat. Az,

amit oly sokáig rejtegettem a világ elől, magányosan éltem át, most felszínre törekedett, szavakba robbant. Lázasan hadartam, félve attól is, amit mondok, attól is, hogy elhallgatok. - A tisztelendő úr felebarátokról, felelősségről, kötelességről prédikál itt nekem... De ki vállalja azt a felelősséget, ki teljesítse a kötelességét, ki szeresse felebarátait? Én! Hát akkor miért nem kezdjük az elejénél, nálam! Rólam beszéljünk, aztán majd beszélhetünk a többiről! Nem bánom, nevezze így vagy amúgy, de én vagyok, tisztelendő úr, én igenis vagyok, és ezen se maga nem tud változtatni, se én, se más! Illetve..! - itt meginogtam. Én majdnem vagyok. Habozásom nem kerülte el a pap figyelmét. - Tehát van vagy nincs? - kérdezte. - Illetve már-már vagyok. Mintha már majdnem volnék. - Maga sem tudja, és úgy beszél, mintha biztosan tudná. - De tudja, miért? Mert egyszer már voltam. És ha egyszer voltam, akkor lehetek még egyszer, újra meg újra, folyton! És erről van szó elsősorban, nem azokról a papokról... - Nyugalom, nyugalom... - szakított félbe a pap. - Hiszen tökéletesen egyetértünk, semmi oka, hogy így elragadtassa magát. Ha jól értem, az üdvösségről beszél. Igaz? - Így is lehet nevezni... - No tessék. Az alapvető dologban nincs köztünk semmi nézeteltérés. Maga üdvözülni vágyik, és én lennék az utolsó, aki ettől eltéríti. Mi emberibb ennél, mi különböztetne meg jobban az állatoktól... - (Pont ezt kellett mondania. Mintha másképp nem lehetne dicsérni az embert, csak szegény disznó vagy kutya rovására.)- ... mint ez a felfelé törekvés, vágyódás az örök élet után... - Miféle örök élet?! - fakadtam ki. - Ami velem! történt... - Ne szakítson félbe!... Az örök jutalom után. Az üdvösségre vagyunk teremtve, és módot is kaptunk rá, hogy elérjük. Csak a helyes úton és a helyes irányban kell haladni. Ha így teszünk,

teljesítve kötelességeinket és betartva a törvényt, bizonnyal elérjük. És éppen itt van közöttünk az a csekély nézeteltérés. Megköszörülte a torkát. - Mert gondoljuk csak meg. Ugyanarra a dologra függesztjük a szemünket, és ha különbözünk, hát csupán abban az egyben, hogy más szemszögből látjuk. Maga azzal kezdi, ami a cél, és tévesen kezdetnek nevezi. Az élettől kell az üdvösség felé haladni, nem az üdvösségtől az élet felé. Az élet, kedves uram, nem üdvösség, hanem csupán az üdvösség eszköze. Maga pedig rögtön a lényegre vágyik. Máris, azonnal. Forrófejű ember maga - tette hozzá elnézően, s ez végleg felbőszített. Mert míg én egész valómmal előre törekszem, ő, úgy tetszik, egyre távol tart, és mosolyog hozzá, mintha azt gondolná: Látlak. - Szóval: lassan menjünk messzire, úgy érünk a végire! Türelem és munka. Boldogságnak könny az ára. Nem, tisztelendő úr, ismerem én ezeket a parancsolatokat, és torkig vagyok ezzel a bölcsességgel. Tudja, mi a véleményem az egészről? Hogy csupa kibúvó, üres mentség annak, aki lusta, gyáva, ügyefogyott, gyönge! Mondja ezt a híveinek, a bégető báránykáknak, akik sohasem fognak üdvözülni, mert kevés hozzá a sütnivalójuk. Jobb ezt titkolni előlük, hadd áltassák magukat, hogy sasok lesznek a jövőben. Nem, még később, majd a haláluk után - pedig csak birkák, és sohasem lesz semmi más belőlük. Nekik kell ez a szöveg, hogy jó legyen a közérzetük, és elviselhessék reménytelen birkaságukat. De nekem ne jöjjön vele, tisztelendő úr, énnekem ne jöjjön! - C, c... - cöcögött furcsán a pap, fejét ingatva. - Hát ennyire vagyunk? - Ennyire. Kár az időt vesztegetni, beszéljünk inkább nyíltan. - No jó. Tehát maga élve akar az égbe jutni? - És miért ne? Talán nem szabad? Hiszen egyszer már voltam ott. Egyszer már sikerült. Nem mondtam, hogy. .. - Psszt... - pisszegett a pap, szájára tette ujját, és nyugtalanul

nézett körül. - Igenis, voltam. És mindig ezt fogom hajtogatni. Érdem! Törekvés! Jutalom! Hát én talán rászolgáltam valamivel? Egyáltalán nem, a kisujjamat se mozdítottam... Mégis megtörtént már egyszer. Azért, mert csináltam valamit, vagy mert valamit nem csináltam? Vagy annak ellenére? Attól függetlenül? Én csak annyit tudok, hogy semmit sem csináltam, hogy megtörtént, és aztán megszűnt. Miért? Azt sem tudom. De az érdemnek nincs hozzá semmi köze, ez az egy, amit biztosan tudok. Már szónoklatom közben integetett, de engem semmi sem állíthatott meg. Végre szóhoz jutott: - Mindenről szabad beszélgetni, de ésszerűen, nyugodt légkörben. Legyen kissé megfontoltabb. Nyugodjon meg, kérem. Nem annyira a csillapítástól, inkább a kimerültségtől végre elhallgattam, abbahagytam a járkálást a tornácon, és visszaültem a helyemre. A pap igencsak megváltozott. Már nem volt elnéző, sem kioktató, még olyan magabiztos sem, mint az előbb. Szemlátomást furdalta valami. Töprengve játszott a kiskanállal. Megkondult a harang. A pap megváltozása és az esteli harangszó szelídebbre hangolt. Hajdanában úrangyalára beszüntették a veszekedést, félbehagyták a csatát. Hallgattunk hát, ki-ki magában. Tüzes szónoklatom után kiürült a fejem. Végül a harang is elnémult, még egy hármas, kettős, egyes kondulással. - Amit említett, a roppant kényes témákhoz tartozik - kezdte a pap, mikor az utolsó, leggyöngébb visszhang is elhalt. Ledobta a kiskanalat, összekulcsolta és tördelte a kezét. - Mint talán hallotta, vannak bizonyos tanúságok, mondhatni, dokumentumok, amelyek megerősítik, hogy a dolog előfordult...

- Tehát nem tagadja, hogy lehetséges! - Egy pillanat. Olyan személyekkel fordult elő, egészen sajátos állapotban... egészen sajátos szerepet... Szóval kivételes személyekkel. Egyébként roppant kevéssel. Nagyon kevéssel. Tulajdonképpen egyel. Nehezére esett a beszéd, s ennek láttán minden dühöm elpárolgott. Magamra sem haragudtam már gáttalan őszinteségemért. A beszélgetés most inkább kölcsönös vallomásra hasonlított, mint kihallgatásra. Nem attól, amit mondott, de legalábbis attól, hogy olyan nehezen mondta. - Tehát ha azt állítja, hogy magával is megtörtént, megtörténhet, meg kell történnie, akkor ezt a legnagyobb körültekintéssel kell kezelni, nehogy a hevesség a meggondolatlan lépések kiszámíthatatlan következményekre vezessenek. Nehogy... nehogy fölmerüljenek bizonyos egybevetések, összehasonlítások, melyek aztán bizonyos jogi természetű... kerülni szeretnem azt a szót, hogy teológiai... következményekkel, kihatásokkal járnának, egyébként mindannyiunkra nézve. Jogi, tehát szükségképpen: büntetőjogi... - Szóval nekem nincs hozzá jogom? Megint fölvette a kiskanalat, s ujjai közé fonta, ujjbütykei kifehéredtek az erős szorítástól. Az asztalra bámult. - Miért nem szenteli magát valami tevékenységnek, mint annyi más fiatalember? Például a karriernek mondta halkan. Annyi szép és hasznos foglalatosság van. - És amaz? - Hagyjuk egyelőre. Felhasználhatná valahogy fiatal erőit, a maga és mások hasznára. Jobb lenne mindenkinek, és magának is... - Nem, tisztelendő úr, ez engem nem érdekel - jelentettem ki határozottan. - Azt tanácsolja, hogy karriert csináljak? Képzeljük el, hogy vezető leszek ebben a községben, aztán a

járásban, a vajdaságban. Aztán az egész országban. Miért ne? Szerényen kezdve is sokra lehet vinni. Pártot alapítok, vezér leszek, legendák szólnak rólam, híres vagyok, sőt szeretnek, elsősorban azok, akik soha nem láttak szemtől szembe. És ilyenek most millióan vannak. Megfestik a képmásaimat, és viszik a diszmenetben. És akkor mi van? Elhiggyem, hogy engem visznek? Csak bemázolt kartonlapokat visznek. Semmi értelme, hát inkább el se kezdem. Csodálom, hogy ilyesmire beszél rá. - Csak a maga javáért. - Mi jó van benne, mikor ez egyáltalán nem az üdvösség? És a lelkem is, amely a tisztelendő úr szerint halálom után elválik tőlem és a mennybe kerül, ugyanolyan, mint az arckép, amelyet a rajongóim visznek. Rajtam kívül van, messze tőlem. Ő ott, én itt. Ugye megérti, hogy én osztatlanul, egészben érdeklem magamat. - De éppen a lelke... - Én az üdvösséget akarom. - Megint csak mondja a magáét. Mi van már megint? kérdezte az asszonyságtól, aki bedugta a fejét a folyosó ajtaján. - Mindjárt megyek! - állt fel a székről. - Bocsásson meg, de úgy látszik, szükség van rám. Kis időre magára kell hagynom. Már nagyon fáradt voltam. Most töredékekben láttam mindent. Az asztal, amely az elején olyan rendezett volt, mint egy díszszemle, a felbomlás képét mutatta, mint hadsereg a csata után. Zsemlyemorzsa, pecsét az asztalkendőn, ételmaradék, összevissza rakott tányérok és csészék, nem a rend, hanem széttartó cselekvések alakzatában - semmit sem lehetett már belőlük összehozni, legföljebb leszedni az egészet. Cigarettára gyújtottam, hamuíze volt, de hamuszerűsége ellenére tovább szívtam, ragaszkodva hozzá, hogy kellemesnek és megnyugtatónak kell lennie. Besötétedett már, egyik égtáj sem volt világosabb a másiknál, egyforma árnyék borult a

plébániakertre, a dombra, a toronyra, elfolyt belőlük a fény, mintha sebet kaptak volna. Az égbolt elvált a földtől, már semmi köze sem volt hozzá, elvágta tőle a láthatár - púposan, ahol azelőtt a domb volt, csipkésen a fák helyén, nyílegyenesen, ahol azelőtt a rét volt. Az égnek még maradt fénye, de csak a saját szükségletére, önmaga megvilágítására. A föld már kifogyott minden készletéből. A pap gondterhelten tért vissza. Felálltam a székről, de ő már nem ült le. - Attól tartok, félbe kell szakítanunk a beszélgetésünket. Hívek jöttek a holnapi körmenet ügyében. - Felsóhajtott. - Nagy tisztességnek tartják, ha vihetik a szent szobrát, dicséretes jámborság, de némi gondot okoz. Legföljebb hat-nyolc ember viheti a szobrot, és mindenki jelentkezik. Egyik sem akarja másnak átengedni a helyét. Nem csoda, hiszen mindegyik az áldást akarja. - Nem lehetne több szobrot készíteni? - Ugyan! Szobor csak egy van, sőt a nép csodatévőnek tartja. Pedig hivatalosan tartózkodunk e tézis elismerésétől, mivel a dokumentáció nem teljes. - Akkor meg lehetne cáfolni. Biztos kevesebben jelentkeznének. - A cáfolat elsietett lépés volna. A megfelelő eljárás folyamatban van, mindamellett nem várható egyhamar döntés. - De hát - latolgattam a dolgot - más községekben, más templomokban biztosan vannak hasonló Szent Bonifác-szobrok. Kisebb vagy nagyobb tömörülés kérdése az egész. Nem lehetne akkor elfogadni, hogy egy helyen, egy templomban több azonos szobor van? Semmiben sem ellenkezve az elvvel. - Gondolja?... Erről sokáig lehetne vitatkozni. Egyelőre a tényeket kell figyelembe vennünk. Például ma. Hozzám fordultak, hogy eldöntsem a vitájukat, így van ez évről évre. -

Megint felsóhajtott. - Hát akkor én megyek. - Nincs kedve megvárni ? Adok valami olvasnivalót... - Nem, inkább megyek. Gyors pillantást vetett rám. - Hová siet annyira? - Még van valami dolgom. - Hát akkor... De nem veszi rossz néven? Megérti, ugye, a plébános kötelességei... Kikísért a kertajtóig. - Remélem, hamarosan találkozunk - mondta, míg búcsúzóul kezet szorítottunk. - És ami azt a dolgot illeti, gondolkodjon még rajta. Megígértem, hogy biztosan gondolkodni fogok. - És arra kérem, vigyázzon magára. Ezt az utolsó mondatot valahogy másképp mondta. De a sötétben már nem láttam, melyik volt a szeme: kék vagy fekete. A templomban sötét volt, csak a piros burás olajmécs égett a főoltár előtt. De annak, amit kerestem, épp a főoltár közelében kellett lennie, a díszhelyen. Levettem a cipőmet, hogy ne kopogjon a padlón, és zokniban, mint történetem elején, végigosontam a templomhajón. Cipőmet elrejtettem az előtérben, a szenteltvíztartó mögé. Az oltár felé nézve a bal oldalon, a szószék és az oltár között, egy fülkében talapzat állt, cserepes virágokkal körülrakva. A talapzaton a szent lábánál is feküdt egy csomó friss virág. Félretoltam a cserepeket, és lábujjhegyre álltam. Benyúltam a virágok közé, a püspöki ornátus szegélye alá, s megérintettem a szent lábát. Megkapartam, és éreztem, hogy fából van. A mécses lángja nem világította meg eléggé a szobrot. Kivettem egy gyertyát a legközelebbi gyertyatartóból, meggyújtottam a mécsnél, magasra emeltem, és szemügyre

vettem a szentet. Szerencsére életnagyságú, bár a püspöksüveg magasabbá teszi. Arca csupasz, mint a papoké általában, ez is kedvező körülmény. (Nem viselek bajuszt.) Durván faragott, leegyszerűsített elemekből áll az arca. Függőleges orr, vízszintes száj. Olyan sematikus, hogy könnyen felcserélhető. Csak a szeme jellegzetes: fehér zománc intarzia, kerek, gyűrűs, alighanem festett pupillával. Ilyen messziről nem tudtam megítélni. A szobor többi részét elfedi a redőzött, díszes ornátus, semmiben sem különbözik egy élő püspöktől. Úgy látszik, időnként új köntöst készítenek neki, mert noha maga a szobor évszázados, öltözéke kitűnő állapotban van. Bal kezében tartja a pásztorbotot, jobbját vállmagasságba emeli föl, két kinyújtott ujjával áldást osztva vagy fenyegetve. Egészében véve nem nehéz testtartás. Odahúztam egy széket, felálltam rá, s közelebbről megszemléltem a szobrot. A fa megsötétedett, de a napbarnított bőrre is hasonlíthat, én pedig mostanában, mióta falun élek, eléggé lesültem. Némi kendőzés megteszi a többit. A szemekkel voltam a legnagyobb gondban. Igen, azok a karikák kékek. (Hol is láttam legutóbb ilyen szemeket?) Nemhiába népművészek alkotása, olyan országban, ahol még a szent családnak, de még a jeruzsálemi főpapoknak is búzavirágkék a szemük a szentképeken. Az én szemem nem fekete ugyan, ám a kékségében sem bízom valami nagyon. De hát ki figyelne ilyen apróságra a fényes, lármás, nyüzsgő és kavargó körmenetben? A szemle kedvező eredménye után áttérhettem a cselekvésre. Visszatettem a gyertyát a gyertyatartóba, s a székről felmásztam a talapzatra. Majdnem lezuhantam, mikor egyensúlyomat veszítve derékon kaptam a szentet, hogy belekapaszkodjam. Nem gondoltam rá, hogy nincs odaerősítve a talapzathoz, hiszen évente leveszik. Mindketten

megtántorodtunk, elengedtem, és nekitámaszkodtam a falnak. Kevés hely volt a talapzaton, vigyáznom kellett, nehogy a semmibe lépjek. Először is levettem a süvegét. Mindjárt másképpen nézett ki, sokkal szegényesebben, egyenesen megsajnáltam. De érzékenykedésre nem volt idő. Nem tudtam, hány órakor jelennek meg a hívek, hajnal előtt kész akartam lenni. Az volt a szándékom, hogy levetkőztetem, aztán eldugom az oltár mögé a ruhámmal együtt, holnap este pedig, amikor már vége lesz mindennek, csöndesen és senkinek kárt nem okozva megint átöltözöm. Ráadom az ornátusát, és visszaállítom a helyére. A hívek nem tudnak meg semmit, maga a szent pedig biztosan nem sajnálja tőlem ezt az egy körmenetet. Neki már annyi volt, és annyi lesz még. A süveggel nem volt baj, de az ornátust nem lehetett olyan könnyen lehámozni róla. Át kellett húzni a fején. Ledobtam a süveget a padlóra, hogy mindkét kezem szabad legyen, de így sem boldogultam. Kevés volt a hely, és féltem, hogy leesem. Elhatároztam, hogy mindenestül leemelem, és majd odalent vetkőztetem le. Ez volt a legegyszerűbb megoldás. Sohasem találjuk meg rögtön a legegyszerűbb megoldást, csak később, amint a nehézségek szaporodnak. Derékon ragadtam, és fölemeltem. Nehéz volt, de elbírható. Lassan, előbb a karjánál, majd a vállánál fogva szándékoztam leengedni a padlóra. - Ne! - harsant fel egy hang a hátam mögött. - Ne csinálja ezt! Összeszorult a gyomrom, és kitágult a szívem. Fájdalmasan nyomta a mellemet. Arccal a szent ornátusa felé fordulva csak fatestébe menekülhettem, és szívesebben lettem volna a legapróbb szú, mint én magam. Ha most belém suhanhatna, vagy én belé! De ő halott tölgyfa, én élő test - összeolvadni lehetetlen. Márpedig itt csak egyikünknek van hely, és sajnos nem nekem. Olyan vagyok, mint eszméjébe kapaszkodó

majom, sértő. Mint fakín a tölgyfán, élősdi. Le kell vágni karddal, hogy az oszlop lábához zuhanjon, humusszá enyésszen. Még semmimet sem vágták le. Így álltunk ott, mint kéttagú fürt. - Nem szabad - ismételte a boltívekről visszaverődő hang. Nem szabad. Eltéptem arcomat a szenttől. Őbelé nincs menekülés. A fénykörben nem láttam semmit. Jobban örülnék, ha az a hang természetfölötti. Hallottam esetekről, amikor a felbőszült nép sokkal kisebb vétkekért meglincselte a vakmerőket. Léptek koppantak a templomhajó mélyén. Eszembe jutott, hogy idétlenül, fenekemet kidugva állok, pedig ennek ilyen helyzetben igazán nem kellene számítania. Úgy látszik, a hiúság nem gyengébb a félelemnél. - Hála istennek, idejében jöttem - mondta a pap, kilépve a sötétségből. - Hát mégis... Elnémult, megállt az oszlopnál, és fölfelé bámult. - Hogy mászott fel oda? - csodálkozott. - Hát mégis? - kérdeztem agresszívan. Kerülni akartam minden témát, amely a helyzetemmel függ össze. - Hát mégis igazam volt, hogy hamarosan találkozunk. No de hogy maga micsoda tornász! - Ühüm - feleltem tompán, mert szavait nem tekintettem bóknak. - Bámulom, igazán bámulom az ügyességét. De úgysem bírta volna ki. Tudja, meddig tart a körmenet? - Nekem mindegy. - Maga nem szentnek való. - Miért? Mert maga desperátus. Előbb-utóbb elájult volna. Két órát a tűző napon, nem számítva az istentiszteletet! Méghozzá mozdulatlanul, hunyorítás nélkül. Vétkes könnyelműség. És mi lett volna, ha megcsípi egy méh?

- Kibírom. -De feldagad az arca. És már az is elárulja. Szép slamasztikába keveredett volna. A csodatevő szobor is feldagadhat. Egészen normális dolog... - Mondtam, hogy a szobor talán csodatevő, de nem biztosan. Fészkelődtem a talapzaton, mint tyúk a kerítésen. Legnagyobb félelmem elmúlt. Már nem fenyeget verés, sőt, mint sejteni kezdtem, még az sem, hogy galádságom kitudódik. A plébános szívesebben elkerüli a botrányt. - Ez csak hipotézis - szögeztem le. - A méhcsípés. Egyáltalán nem biztos, hogy megcsíp. Ha tehát van esély... - De kockázat is van. Nem, drága uram, ne legyünk gyerekek. Különös a hálátlan ember logikája. Azért jött, hogy megóvjon egy őrültségtől. Nem csődítette be a népet, nem csapott botrányt, még csak nem is kiabált. Szelíden, megértően beszélt velem, nem erkölcsi prédikációval próbált eltéríteni a szándékomtól, holott igazán joga volna hozzá, hanem arra mutatott rá, hogy szándékom végrehajthatatlan. És nemhogy hálás volnék neki, még jobban elpimaszodtam. Emberséges volt, elnéző, és az ilyenek gyengébbnek látszanak. Hátha sikerül valamit kialkudnom? (Elfelejtettem, hogy az alkudozáshoz nincs semmiféle érvem. Vesztett állásban vagyok.) Hátha elönti valami bódító szánalom, és megteszi a kedvemért, hátha megengedi? Olyan voltam, mint a fuldokló, aki a megmentőjével viaskodik, mert nem érti, hogy az hozza a szabadulást. - Kockázat? Nincs semmilyen kockázat. Hiszen előfordulnak ilyen jelenségek, dervisek, fakírok, meg éppen a szentek. Minden a lelkiállapoton múlik. Ó, ha tudná, mekkora erő van bennem! Kibírom én, esküszöm, kibírom! Megdöbbenthette valami a hangomban, mert hátrább lépett, és semmit sem szólt, csak nézett. Ebből arra következtettem, hogy hatottak rá a szavaim. Még tovább merészkedtem hát.

- Hiszen tudja, tisztelendő úr, mit jelent ez nekem. Mit számít a parasztok eufóriája, a tömegpszichózis, az a közönséges, kollektív hisztéria az egyén sóvárgásához képest? Hát nem megmondatott: „Többet ér egy pálma a sivatagban, mint száz fa az olajligetben"? Hiszen tudja, hogy az aszály ördögei, a hőség és a szárazság urai ostromolnak. Saját kezével vetne a törzsemre fejszét? Miért baj, ha ugyanaz a forrás, amely az olajfákat öntözi, engem is megment? És nekik ott a kertész, ott vannak a fortélyos zsilipek, de én elpusztulok, ha magam bele nem növök a forrásba gyökereimmel. Nézd, ó, pap, miként száradnak le a leveleim. Az utolsó szavakat állva mondtam el, mert a szónoklat folyamán kiegyenesedtem, sőt széttártam a karjaimat, a keskeny peremen egyensúlyozva, amelyet a szent meghagyott nekem. - Különben is, elvesszük-e a parasztságtól, amire vár? Semmiképpen. Kit fognak tisztelni? Tudomásuk szerint egy faszobrot, noha, nem tagadom, szentet. De a valóság még jobb lesz. Nem vagyok-e a teremtés koronája, emberi test, százszor megszenteltebb minden emberi műnél, beleértve a vallásos művészet alkotásait is? Nem állítom, hogy szent vagyok. De a szentség edényéül jobban megfelelek egy halott szobornál. Ha bennem nem bízik a tisztelendő úr, bízzon meg ebben a hierarchiában. - Elég! - szólt élesen. - Másszon le, és felejtsük el az egészet. Fájdalom: amit én habozásnak véltem, s ami arra indított, hogy lázas erőfeszítéssel próbáljam meggyőzni, csupán pillanatnyi megrökönyödés volt. Már összeszedte magát, és megértettem, hogy nincs többé számomra remény. - Hát nem érti az egészet?! - fakadtam ki türelmetlenül, mint általában, ha napnál világosabbnak találunk valamit, és a többiek nem képesek felfogni. - Sajnálom, hogy idáig fajult a dolog. Maga túlment minden

határon. Többé nem vitatkozom magával. Lesz szíves rendbe hozni a szobrot, és távozni a templomból. Ellenkező esetben hívom a személyzetet. - Ne! - ordítottam, csak úgy zengett a boltívek alatt. Lehajolt a püspöksüvegért, hogy felnyújtsa nekem. Szándékolatlanul, hiszen a kutyánál sem jár szándék az ugrás előtt, ha elveszik tőle a csontot, meglöktem a szentet. Könnyedén áthajolt a talapzat szélén. Egy pillanatra eltakarta előlem a papot, odalent kétszer koppant, egyszer puhán, másodszor keményen - és a pap nem állt fel. Egyedül maradtam a talapzaton. Aggódni kezdtem. Leültem a talapzatra, kezemmel a párkányra támaszkodva, hogy a padló felé hajolhassak, és lássam, mi történt. A pap az oldalán feküdt, lábát felhúzva. Mellette a szent, hanyatt, bal kezében a pásztorbottal, két kinyújtott ujjával áldást osztva vagy fenyegetve. Volt valami szórakozottság ebben a változatlan gesztusban. Egyre nagyobb pánikba esve, lecsúsztam a talapzatról. Tanácstalanul megérintettem a papot. De még a pánik is kicsi volt ahhoz, hogy a tény elférjen benne: a pap, úgy látszik, alighanem... meghalt. A tény túlnőtt a pánikon, átlépte a határait, tovább terjedt rajta kívül, a felfoghatatlan térségben, a közönyben. Világos nappal ocsúdtam fel, csodálkozva, hogy nem a megbízott szokásos reggeli krákogására és jövés-menésére ébredtem, s hogy ilyen mélyen aludtam. Úgy látszik, elalvás előtti gondolataim a pánik térségében voltak, alvásom pedig rajta kívül, abban az ismeretlen övezetben. Elnéztem fektemben a falat, a mennyezetet és a széket, rajta a ruhámmal. Mert szemembe ötlött, hogy ugyanolyanok, mint azelőtt, ugyanaz a foltok mintája a mennyezeten, ugyanazok a falak, ugyanaz a szék. Vagy csakugyan nem változott semmi, vagy mesterien

színleli. De alapos szemlélődéssel sem sikerült semmi változást megállapítanom. A dolgok és a tárgyak ugyanazok voltak. Kimentem az udvarra. Ott is szószerintiség és azonosság uralkodott. Arról már nem is beszélek, hogy egyetlen fa sem nőtt máshol, mint tegnap. De az állatokon sem látszott meg semmi. Az élő természet utánozta az élettelent a zavartalan folytatódásban. Ugyanazok a hülye tyúkok kapirgáltak a homokban, vagy bámultak a messzeségbe, forgatták a fejüket ringatózó mozdulatokkal, idegesség és tompaság elegye. Mélázásuk azzal végződik, hogy csőrükkel váratlanul lecsapnak egy szalmaszálra, vagy valamire, ami csak emlékeztet a gabonaszemre. Ugyanaz a komédia. Nem konstatáltam viszont a tehén jelenlétét, hétköznap kihajtják a rétre, vasár- és ünnepnap a ház előtt legel, a földbe vert karóhoz csomózott kötőféken. Pedig ma ünnep van. Szent Bonifác védszent, érsek és vértanú napja. Benéztem a parkba, ott sem volt. Végül is az istállóban találtam, szomorúan bőgve az üres jászol előtt. Továbbá: nincs itt a megbízott sem, aki vasár- és ünnepnap, amikor nem megy munkába, ki szokta rakni a küszöbre a cipőpasztás ladikot, és tükörfényesre pucolja a csizmáit, mielőtt a nagymisére megy. Ma eltűnt, s a csizmák ott állnak az ágynál pucolatlanul. Tehát a nem-mindennapiság nem az ünnepség jeleiben mutatkozik (ami pedig rendjén volna, hiszen ünnepnap van), hanem mindenfajta, ünnepi és hétköznapi rutin hiányában. Ez valami rendkívüli ünnep. Leültem a kordéra, a fáskamra mellé. Az úton, a park mentén, motorkerékpár robogott el. Tovább hallgatóztam. A gyümölcsösből erre fut valaki, mint a ribizlibokrok hullámzása mutatja, mert ha kutya vagy malac volna, lent a földön csörtetne át, nem az ágak között. Felálltam a kordéról. Ő bukkant elő a bokrokból kék ünneplő ruhájában, amelyet ismerek (ebben jött az első találkára), de máskor sohasem jött errefelé, bár ez a legrövidebb út a faluból, a bokrokon át. Még a

hétköznapi ruháját is féltette, nehogy elszakadjon, mindig az úton jött, aztán be a kapun. És most ráadásul futott, ez sem fordult elő soha. Ennyire még sohasem sietett hozzám, a leggyöngédebb találkára sem. - Meghalt a pap! - kiabálta már messziről. - Na és - mondtam elégedetlenül. - Mi az, hogy na és... - állt meg elbámulva. - Meghalt... - ismételte, azt gondolva, hogy nem értem. Megsértődtem, hogy ezzel az újsággal jobban sietett, mint valaha hozzám. Az én kedvemért sohasem szaladt így, sem a ruháját nem kockáztatta. Ezt azonban nem mondhattam meg egyenesen, igyekeztem neheztelésemet kerülő úton kimutatni, nevezetesen úgy, hogy semmibe veszem a hírt, amelyet olyan fontosnak talál. - Másnak meséld. De ő úgy vélte, egyszerűen nem hiszem el a hírt, mert olyan rendkívüli, sőt hihetetlen. - Azt hiszed, mese? - kiabálta diadalmasan. - Ma reggel találták meg a templomban. Ráesett a szobor, és agyonütötte. Biztos igazított valamit a szobron a körmenet előtt, olyan szorgalmas volt szegény... Mindenkinél korábban kelt. Biztos a mennybe jut - tette hozzá rövid gondolkodás után. Fellélegeztem. Tehát a valószínűség szerint alakult minden. Áldott logika. A pap halálát az adatok nyomán értelmezték, az adatok pedig olyanok, hogy csakis a munkabaleset lehet az okoskodás logikus végeredménye. - Kijött a rendőrség? - kérdeztem tárgyilagosan. - Kint volt. Meg az orvos. Már elmentek. - Motorkerékpáron? - Meg egy tiszt. Más faluból is jönnek az emberek megnézni. És a papok, akik a búcsúra jöttek. Mindenki sír. Olyan szent ember volt, olyan csinos... - Sírva fakadt ő is, amint eszébe jutottak az imént látott jelenetek.

Nekem ez a női megjegyzés sértődöttségemet juttatta eszembe. - Ne bőgj - mondtam férfiasan. - Megtörtént, kész. Mindenkire ugyanez vár, előbb-utóbb. Észrevételem helytálló volt. Csak egyetlen különbségről nem tettem említést: akárki elmondhatná az én helyemben, mindenki elmondhatná, a pap kivételével. Leültünk együtt a kordéra. Fejét vállamra hajtotta, simogattam a haját, és vigasztaltam. Olyan fiatal, bizonyára kevés halált látott, s érthetetlennek érzi ezt a balesetet, mint egy gyerek. Nekem viszont jobb nézőpontom volt. - Mindannyian meghalunk (mintha ez azt jelentené, hogy ő nem halt meg), és a papnak ráadásul megvan az az előnye, hogy nemcsak ember, hanem pap is. A pap pedig tulajdonképpen nem hal meg. Jön a helyére másik. No és? Az is pap, ugyanolyan, mint emez. Mindig van valamilyen pap. - De ő ember is volt. - Hát aztán? Csak mint ember halt meg, de mint pap egyáltalán nem. Tehát mint ember, aki pap volt, szintén éppen csak hogy. Ide figyelj, ha én meghalok - mondtam bánatosan, bár egyáltalán nem hittem benne -, velem együtt véget ér minden ügyem. A pappal egészen más a helyzet. Minden, amivel foglalkozott, megmarad. Semmi sem ér véget, semmi sem változik. Tehát mintha egyáltalán meg sem halt volna. Ez nagy vigasz volna neki, ha élne. Vagyis biztosan nagy vigasz neki - helyesbítettem. - Te is mondtad, hogy a mennybe jutott. Még az a szobor is szent volt, ami agyoncsapta. Nem voltam benne biztos, figyel-e rám, és ha igen, megérti-e fejtegetésemet. De nem ez volt neki a legfontosabb. Ha írásban adnám, a legcsekélyebb hatást se tenném rá. De mellettem ült, vállamra hajtotta a fejét, megfelelő hangon adtam elő az egészet, tehát hatásosabb volt, mint a tudományos társaság ülésén a sokkal bölcsebb eszmefuttatások.

- Nagyon egészséges nézetei voltak. Olyan szakácshoz hasonlított, aki maga is megeszi a vendégeknek készült főztjét, hát biztos lehet az ember, hogy egészségesek. Ámbár nem mind. - Eszembe jutott ugyanis, hogy ismeretségünk elején a pap meg akart házasítani, jámbor törvény szerint rendezni ügyemet a tanítónővel, pedig ebben az esetben nem buzdíthatott személyes példamutatása. Ráébredtem, hogy nem fog többé molesztálni, távozása e tekintetben megszabadít a veszélytől, és különleges gyöngédség fogott el a lány iránt. Magamhoz szorítottam. - Odafent az égben jobb lesz neki... - (Nem lehetett rossz neki a plébánián, de honnan tudhatnám, milyen bajai voltak.) - Jobb lesz... Elhallgattam. Tudtam már, hogy voltaképpen semmit se tudok. Beszélgetésünk alatt az én kérdés-felkiáltásomra, hogy „vitték valaha a tisztelendő urat?", voltaképpen nem válaszolt semmit. Később meg a beszélgetés csak énrám vonatkozott, az én ügyeim körül forgott. Akkor ez kedvemre való volt, szívesen fogadtam ezt a felállítást. Nem ismételtem meg a kérdésemet. Természetesnek találtam, hogy csak rólam beszélünk, hogy csak én gyónok, kiabálok, követelőzöm, akarok vagy nem akarok valamit. Róla egy szó sem esett. Elszomorodtam, de ez a bánat is önző jellegű volt, az bántott, hogy már késő, semmit sem tudok meg tőle. És eszembe jutott éppen az ellenkezője. Hogy ő volt önző, nem én. Én segítettem neki, mikor magamról beszéltem. A titkom bevallásával többet adtam neki, mint ő nekem. Mert végtére is, mit adott ő nekem? Olyan volt, mint a professzor, aki az előadáson elismétli ugyanazt, amit a diák otthon elolvashat a tankönyvből, melynek ráadásul nem is ez a professzor a szerzője. Talán úgy vélte, hogy így kell, ez a kötelessége. De nekem, nekem mi közöm hozzá, hogy miért volt önző? Mit tudott igazán? Miért rejtőzött a pap mögé, a reverenda

spanyolfala mögé? Talán ha magáról beszél, nem mint egyetemes, felcserélhető, örök pap, akkor valami többet is megtudhattam volna. Talán nem volnék ilyen kétségbeejtően magányos. Hiszen valami felvillant benne időnként, valami mozgott a spanyolfal mögött. Vagy talán csak nekem rémlett úgy? Őt keresve talán magam helyeztem őt a fal mögé, talán még a spanyolfalat is magam találtam ki? Csak hogy megőrizzem a sorrendet: „Keressetek, és találtok", holott a „Van, tehát kaptok" volna az igazság. Eszembe jutottak még egyéb variánsok: „Nincs, tehát keressetek." „Van, tehát nem találtok." De bármit akarnék tőle, már késő. - Igazad van - mondtam. - Meghalt. Újra láttam két nap múlva a plébánián, ott feküdt a nyitott koporsóban, hogy hívei megadhassák neki a végső tiszteletet. Nem változott semmit, vagy teljesen megváltozott. Illetve olyan teljesen megváltozott, hogy a legnagyobb figyelemmel fürkésztem, miben áll ez a változás, de a részletekről, a kezekről, az arcról ítélve csak arra a következtetésre jutottam, hogy semmit sem változott. És megint elölről kezdtem, figyeltem az arcát, a kezét, megpróbáltam nemcsak profilból nézni, hanem szemből is, amennyire lehet (csak oldalról sikerült odaférkőznöm, az összekulcsolt kezek magasságában) mindig ugyanazzal az eredménnyel. Nem volt sok időm. A hívek tömege kitaszigált a szobából, mintha a bútorok egyike volnék. Mert minden bútort kivittek, leakasztották a hegyi tavat is a ködben, a zergét is a sziklán, a tanulmányrajzot is a parasztemberekről, még a vallásos festészet klasszikusait is, csak a feszület és a linóleum maradt. Az orgonabokrot azonban nem vágták ki, benézett a nyitott ablakon, mint azelőtt - mint azelőtt, elvirágozva, apró, barna szirmaival. Fülledt volt hát a szoba, az ablak ellenére, és zajos, bár

mindenki igyekezett csendben maradni, az asszonyok szipogásától, lábak csoszogásától, buzgó sóhajoktól, elmormolt imáktól és a gyerekek pofozásától, akik semmit sem akartak megérteni. Egyedül mentem a plébániára, nem akartam a tanítónővel mutatkozni, a pletyka miatt, mint magyaráztam, de voltaképpen azért, mert ha együtt mutatkozunk, az a kihirdetés egy formájának, eljegyzésfélének számíthatott volna - ahogy én magam éreztem. Ki előtt? Bizonyára nem az emberek előtt, akik semmit sem tudtak a megboldogulttal folytatott utolsó beszélgetésemről. Tehát őelőtte? Nevetséges, hiszen meghalt. Akkor pedig halálának tudata talán nem hatolt igazán belém, tudom, hogy meghalt, de ez igazán felületes tudás, ha félek olyasmit manifesztálni a jelenlétében, amit ígéretnek tekinthetne. (De hogyan, ha egyszer nem él?) Mégis találkoztam ismerősökkel. Az asszonysággal a plébániáról, aki három napja felszolgálta nekünk az uzsonnát. Nem virrasztott a halott mellett, ezt nyilván bőségesen megtehette, amikor csak kedve támadt rá, tehát - a birtoklás magasabb foka - másoknak osztotta ki, felszolgálva a papot, mint egykor a papnak, némi részrehajlással, mert észrevettem, hogy egyes asszonyokat, nyilván az ismerőseit, előnyben részesít, soron kívül engedi be őket, és jobb helyre állítja, fejtől és lábtól. A koporsó másik oldalán egy paraszt állt fekete posztóruhában, kétségkívül az ünneplője lehetett, de porréteg fedte az egészet, pedig mintha csak most vette volna elő a szekrényből. Úgy látszik, az ilyen posztót nem lehet kitisztítani. Keményített, gallértalan fehér inge egyetlen gombbal gombolódott a nyakánál, fekete kalapját mereven tartotta a hasa előtt. Rá sem ismertem volna ebben az öltözékben, ha mindvégig lefelé néz, a halottra. De fölnézett, rám pillantott. Ekkor felismertem a parasztot, aki érkezésem első napján

fölvett a szekerére. Akkor ártatlan voltam, mégsem tudtam elviselni a tekintetét. Most cseppet sem zavart, mivel nyilvánvaló, hogy miért jöttem: elvégezni a halottnak az utolsó (vagy utolsó előtti) szolgálatot. A halottnak szolid tölgyfa koporsója volt, mint plébánoshoz illik. A koporsón ezüstszínű, díszes fémveretek - az ezüst gyászosabbnak tetszik az aranynál. De fénytelenek, nem csillognak, mert olcsó anyagból készültek, vagy szándékosan, a komolyság kedvéért. A koporsófedél a folyosón állt, a falnak támasztva. Belseje rovátkás, egészen a pereméig. A templomban világosabb volt, mint előzőleg. Nemcsak az olajmécs égett a főoltár előtt, hanem négy gyertya is a koporsó körül. Ezúttal nem féltem, hogy rajtakap valaki. Az idevalósiak csak csoportosan és csak napvilágnál látogatják a halottakat. Megint hárman voltunk: én, a szent és a pap. Csupa régi ismerős. De viszonyunk most másképp alakult. Már semmit sem akartam a szenttől, és a szent se tőlem. A szent és a pap között is vége volt mindennek. Tehát csak köztem és az utóbbi között maradt elintéznivaló. Igaz, hogy ő megszakította velem a kapcsolatot. Egyébként nemcsak velem. Relációi a világgal, mióta ráesett a szobor, egyoldalúak. Vagyis még törődnek vele (egyelőre), de ő teljesen közömbös, már semmire sem törekszik. Nem nyugodhattam bele, hogy így érjenek véget mind az ő általános kapcsolatai, mind a kettőnk személyes ismeretsége. Ez a befejezés sem az ő szempontjából, sem az enyémből nem helyénvaló. Először is az ő szempontjából. Egyoldalúan érintkeznek vele, viszonzásra nem számítva. Nem kommunikáció ez, úgy bánnak vele, mintha tárgy volna. Persze gondoskodnak róla. Megmosták, forgatták, ládába rámolták.

De ha megmaradnak ennél a szükséges tárgyilagosságnál, abba még bele lehetne törődni. Végső soron ő is vétkes a dologban (ha szabad vétekről beszélni), hiszen olyan bosszantó közönyt tanúsított. Ezt a bánásmódot tehát amolyan kicsinyes visszavágásnak is lehet tekinteni. Csakhogy nem érik be a mosással, forgatással, rámolással. Holmi mulatságot rendeznek, amelyben a manipuláció túlmegy a szükségesség határán, önkényes, szándékos, szükségtelen jelleget ölt, és gúnnyal határos. Képzeljük el, hogy egy vállalkozó főszerepre szerződtet egy színészt, hajdani hírességet, aki valami szerencsétlen baleset következtében süket, néma, vak és béna lett. Mire számít a vállalkozó? Természetesen arra, hogy a közönség mulatni fog a nyomorék tehetetlenségén. Főszerepet ad neki, jól tudva, hogy egy tizedrangú szerepet sem képes eljátszani. Hogy csúnyábban leég, mint a leggyengébb statiszta. Ha tehát ünnepi előadást rendez, kizárólag a megcsúfolás a célja. Csak egyvalami mentheti meg a szerencsétlent: ha az utolsó pillanatban valaki felölti a jelmezét, és eljátssza a szerepét - de az ő nevében és az ő nevével -, olyan gyönyörűen, ahogyan ő maga játszotta volna valaha. Az a szerencsétlen, aki így megmenekült a kegyetlen tréfától, nem lesz-e utána hálás a helyettesének? Ebben igazán nem kételkedtem. Az én szempontomból: igaz, hogy ő véget vetett ismeretségünknek. De arra az álláspontra helyezkedhetem-e, hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten? Hiszen kénytelen volt rá. Talán nem tehetett másként. És ha ő nem tehetett, én viszont tehetek? Akkor az egyszerű lojalitás parancsolja, hogy megtegyem, amit kell, magamért és érte. De mivel most az én szempontomról van szó, kimondom nyíltan: érdekem fűződik a dologhoz. Adósom volt, mikor elment. Adósomként ment el. Arra az

utolsó (pontosabban utolsó előtti) találkozásunkra célzok, amikor én minden személyes tulajdonomat odaadtam neki, ő meg általánosságokkal bújt ki a válasz alól. Ha élne, talán nem hánytorgatnám fel a tartozását. Napról napra halogathatnám az ügyet, hiszen mindig volna még elég idő. De hát elment, és hamarosan eltűnik a szemem elől. El kell vele intézni a dolgot, amíg még a láthatár fölött van, elkapni, mielőtt bottal üthetem a nyomát. Talán ez a véglegesség sem késztetne arra, hogy igazságot szolgáltassak magamnak (és neki). Senki sem szereti a járandóságát követelni. De én nagy ínségben, keserves szükségben vagyok, és ostobaság volna lemondanom arról, ami az enyém. Nem fizetheti vissza ugyanabban a pénzben, amelyben átvette. (Hallgat, és már nem mondhat semmit.) De azt a pénzt át lehet egy másikra számítani. Ha tehát most bizonyos szolgálatot igénylek tőle, sőt csupán a beleegyezését egy bizonyos szolgálatba, hát jogom van hozzá mint hitelezőnek. Sőt úgy vélem, könnyebben fizeti meg adósságát más pénznemben. Mert beszélni nem könnyű, de ugyan mibe kerül neki a visszafizetés abban a formában, melyet javasolok? Semmibe, sőt még rengeteget nyer is rajta. Mert a hasznához, melyet az ő szempontjának kifejtésekor ismertettem, hozzá kell most tennem még legalább kettőt. Említettem már, hogy dologként kezelik. Én most, mikor a régebben, még életében fölvett hitel visszafizetését követelem tőle, továbbra is személynek tekintem. A visszafizetés lehetőségével egyben megadom neki az életben maradás lehetőségét. Tagadom a halálát. És még ez sem minden. Nemcsak a személyt mentem meg, hanem a becsületét is. Hiszen nem gyanúsítom sikkasztással, rosszhiszeműséggel. Ha élne, bizonyára maga jönne el egyszer hozzám, hogy pótlólag elmondja mindazt, amitől megfosztott abban az

olyannyira egyenlőtlen cserében. De a halál megakadályozta ebben, és a kifizetetlen adósság most biztosan nyomja a lelkét. Hiszen mindenki becsülettel akar eltávozni, nem hagyva hátra sérelmeket. Előbb minden számlát kiegyenlíteni. Tehát segíteni kell rajta. Nem vetni oda a sors kényének, amely megfosztotta a cselekvés lehetőségétől, és nem válni el tőle az elintézetlen számadások keserűségével. Némi erőfeszítés árán elrendezhetem az ügyeinket, és harag nélkül búcsúzhatom tőle. Úgy éreztem, végrendelete rám vonatkozó részének végrehajtója vagyok, jóllehet a végrendeletet már nem volt ideje megírni. Sürgetett az idő. Ha elfut a kurta éjjel, megjönnek a nagy előadásra, és már késő lesz jelmezt cserélni. Mert nehezen kezelhető a jelmez, és nem könnyű a csere. - Látod? - mondtam, félretolva a gyertyatartókat. - Itt van, amit akartál. A lelked ott, a tested itt. De ebből az következik, hogy téged csak látszólag vinnének. - Igazad volt - mondtam, amikor már kint jártunk a mezőn. Szent Bonifác elmúlt, változik az idő. Nem esett, de tegnap óta lógott az eső lába. Talán csak azért nem esett, mert az erős szél elfújta a felhőket, mielőtt elhullajthatták volna az esőt. Jöttek újak, de azokat is gyorsan elterelte, és még arra is maradt energiája, hogy a gabonatáblákat, a köztük virító gyomokat és a mezei körtefákat sanyargassa. A legkisebb fűszálat sem hagyta békén, s minden megfeszült ebben a mozgalmas harcban a fennmaradásért, a zizegésben, fütyülésben, a végső ellenkezésben, míg ő mindent el akart söpörni. Bár józan ésszel senki sem kételkedhet e viaskodás végeredményében (a gabonának, gyomnak, körtefának segítségére siet a gyökér mozdulatlansága) a bizonytalanság, hogy ezúttal sikerül-e, a változás nyugtalansága gyötörte a vidéket.

Nekünk jól jött, hogy az elemek egymással voltak elfoglalva. Háborúban büntetlenül lopakodnak a szökevények. Tanúk nem tanúskodnak, mert ők magukra vannak utalva. Jobban éreztem magam, mintha csend és mozdulatlanság, tehát fürkész figyelem uralkodna ma éjjel. A kordé kereke megugrott egy kemény gömbölyűségen. Várj - mondtam, és megálltam. Jókora kő látszott ki a földből. Kiástam, és a zsákba dugtam. Találtam még egypárat. Jólesően melegített ez a mellékes munka, mert még mindig fáztam, bár előzőleg nem éreztem hidegnek a szelet. Megizzadtam a templomban, azért didergek most. - Magad is megérted - mondtam, folytatva az utat -, hogy a temetés nem neked való. Ha a lelked üdvözült, annál jobb neki, de te csúnyán pórul jártál volna. Menteni kell a menthetőt, és főleg nem űzni gúnyt a testből, hisz nem tehet róla, hogy magára maradt. Nem csinálni bohócot belőle. Nem vinni, mikor nincs benne lélek. Téged úgy vinnének, mint az udvari bolondot, engem úgy visznek, mint a királyt. Magad is látod, ugye, a különbséget? Fel-felvillant az ég, ilyenkor vakító fény öntötte el a tájat. Sebesen és alacsonyan rohantak a felhők, élesen elválva a hold körül legvilágosabb, távoli zafírtól. Ha nem rendszertelenek a villanások, olyanok volnának, mint a világítótorony ki-kigyúló fénye, hiszen a magas gabona vad hullámzása is vetekedik a tengerével. Ebben a fényben láttam a sötét szigetet: a parkot (fölötte új, használatlan ólomkatona színben ragyogott a tető), balra a domb púpját, hátrapillantva pedig a templom fehér tornyát. Távolabb és körös-körül, az ezüst messzeségben rétek és erdők, amelyeket már nem ismerek. Sóvár vágy fogott el a kezdetem tere után. Ó, ha oda vinnének holnap, nem a temetőbe. De nem illik panaszkodni. - Így is jó - mondtam félhangon magamnak. Véget értek a földek. Átvágtam az úton, s a foghíjas kerítésen

át bementem a parkba. Itt nem fújt a szél, de százszorosan zúgtak a lombok. Nehezen gurult, elakadt a talicska. Megfordítottam, fogójával előre, és nem toltam, hanem húztam, így vonszoltam egy darabon, aztán tengelyig süllyedt a sárba, és nem bírtam többé kirángatni. A zsák, most már kövekkel is megrakva ráadásul, olyan nehéz volt, hogy nem bírtam vinni. Vonszoltam a földön. Már messziről hallottam, a lombzúgáson át, a csónakhoz verődő apró hullámok csobogását, a nádas cuppogó neszeit. Kiértünk a partra. A tó ugyanaz volt, de mennyire megelevenedett. Fürge kis hullámok száguldoztak mindenfelé, visszafordultak, megint eltévesztették az irányt, még egyszer körkörös karikákba gyűltek, és újra szanaszét kergetőztek vagy menekültek. De a víz már nem tükrözött vissza semmit, zavarosan viaskodott önmagával. Beszálltunk, és ellöktem a csónakot a parttól, egyre mélyebbre merült a csáklya. Végül, amikor már nem ért feneket, leraktam. A csónak imbolyogva sodródott az árral. - No - mondtam meghatottan, búcsúzós hangulatban -, hát akkor mi végeztünk is. Itt az idő. Köszönöm a... - Azt akartam mondani: „a segítséget", de eszembe jutott, hogy neki is van köszönnivalója, és számláinkat kölcsönösen kiegyenlítettük. Két csücskénél megragadtam a zsákot, és a csónak peremére emeltem. Aztán átlendítettem rajta. Leeresztettem, de még mindig fogtam, míg a víz a könyökömig nem ért. Így megyünk a peronon a lassan távolodó vonat után, amely szerettünket viszi. Aztán elengedtem, és elmerült. Kiderült, hogy a koporsó rövid. Hiába próbáltam behúzni kiálló térdeimet. Folyton kiálltak a koporsóból, és a födelet sehogy sem sikerült becsukni. Megpróbáltam hasra feküdni, de akkor a sarkam állt ki, a födél szempontjából ugyanazzal az eredménnyel.

Erre nem számítottam, pedig mindent kiszámítottam. Illatos mentából vetettem meg a nyoszolyámat, láthatatlan lyukakat fúrtam az ezüst pálmalevél alá, és bekészítettem fejtől két csomag cigarettát, hogy addig se nélkülözzem, amíg a holnapi éjszaka leple alatt kisurranok a kriptából. A födél belső oldalára rézfogantyút erősítettem: egy remekbe kovácsolt ajtókopogtatót. Az udvaron találtam. Ebbe szándékoztam kapaszkodni, hogy le ne csússzon a födél, mikor fölfelé visznek. Már csak be kellene fűrészelni a szögeket a fejük tövénél, aztán visszadugni a födélbe. Ennyi utánjárás, ennyi munka, és füstbe ment az egész. De nem a füstbe ment fáradozást sajnáltam én a legjobban. Ég veled, életem törzse, beteljesületlen perc, amikor újra mert reméltem, hogy újra, és nemcsak végül lebegek négy erős hordár vállán, mindegy, merrefelé, mindegy, hová. Legalább a templomtól a temetőig. Legalább csak addig, ameddig a temetés tart. A sors elbánt velem, vagy én nem álltam a sorsom magaslatán. Mikor szent akartam lenni, megakadályozott a pap. Mikor halott akartam lenni, megakadályozott egypár vacak centiméter testmagasság. Sem egyik, sem másik nem azért akartam lenni, mintha sokat érdekelne a szent vagy a halott. Csak mint egyazon cél különböző eszközeit próbáltam ki őket. Talán rosszul választottam, de tulajdonképpen nem volt választásom. Minden lehetőséget megragadtam, és Isten a tanúm, hogy egyik esetben sem kíméltem az erőmet. Halott ugyan csak látszólag akartam lenni. De éppen így kellett. Csak a látszathalott az igazi halott, illetve csak az ilyen tudja kihasználni az állapotát, élvezni azt, ami jár neki. Nem sikerült. Talán azért, mert mindenki csak a saját halottja lehet, én meg a barátom bőrébe akartam bújni. Úgy látszik, én nem voltam ő, és ő nem volt én, már csak a különböző magasság

miatt sem. Biztosan megérem egyszer én is, megkapom a saját, legsajátabb koporsómat. De akkor már késő lesz nekem, ahogyan késő volt a plébánosnak. Nincs itt semmi dolgom. Felálltam, helyére raktam a födelet, és visszaszögeztem. Összeszedtem szerszámaimat, s elindultam a kijárat felé. Hajnalodott, a templom szürkén derengett, mint alkonyatkor. Hajnal és alkony azonos, ami nem mondható el a nappalról és éjszakáról. Requiescat in pace - ezt az egyes szám harmadik személyű felhívást iróniának éreztem. „Requiescat" - vagyis „nyugodjék". Nem volt nyugalmam, amióta az eszemet tudom, és ha mégis, akkor nyugtalan voltam, hogy a nyugalom megfoszt a nyugtalanságtól. De ráébredtem, hogy nem én vagyok odabent, a szavak másnak szólnak. Régóta magamat tartottam a címzettnek, és nehezemre esett elszokni ettől a gondolattól. Csakhogy ő sem volt ott. Így a felszólítás - gazdátlanul - még egypárszor ünnepélyesen visszaverődött a boltívekről, önmagát elfogyasztva, és ez az ünnepélyesség volt belőle az egyetlen haszon. Szenteltvíz cseppjei koppantak a koporsón, azután következett a halott kivitele. Négy merev arcú, markos paraszt megragadta a koporsót, s a vállára vette. Az asszonyok zokogása magasra csapott, ugyanolyan elkerülhetetlenül, mint ahogy a huzat becsapja az ajtót. A templom előtt a sírásó nyitotta meg a menetet, életnagyságú fekete feszület hajladozott fölötte. A szél és a sírásó birokra kelt a keresztért. Fölfelé kapaszkodtunk az úttalan domboldalon. Eleredt az eső, s a menet észrevétlenül meggyorsította lépteit. Szuszogás, kivörösödő arcok. Nem volt nagy eső, de ferdén suhogó, metsző cseppjeivel nagyobb ijedelmet keltett, mint amekkorát érdemel egy júniusi csepergés.

A temetőben felbomlott a hadrend, a szabályos oszlopban vonuló gyászmenet szétszakadozott, a hátsó sorokban haladók előrefurakodtak, lerövidítve az utat, hogy idejében helyet szerezzenek a célnál. Belül tömör, a peremén ritkuló gyűrűként fogta körül a tömeg a sírt. Folyton lökdöstek, taszigáltak, végül is visszafordultam, és ugyancsak lökdösődve, de ellenkező irányban, kivergődtem az ostromgyűrűből. Elmentem néhány vénember és nyomorék mellett, és leültem a közelben, a kőangyal talapzatára. A csoport összébb húzódott, előrehajolt, és úgy elcsöndesedett, hogy a kutyaugatást is hallottam a távoli házak felől. Aztán elszéledt a szélrózsa minden irányába. Megvártam, míg a most odaférő aggastyánok és rokkantak kigyönyörködik magukat. A végén, mikor az utolsó nyomorék is elvánszorgott, én is odamentem. Hátrabökött sapkájában a sírásó fenyőkoszorúkkal borította el a kripta fedőlapját. - Mit gondolsz, mi van odabent? - kérdeztem a kőlapra mutatva. Sértődötten pillantott rám. - Mi volna? Hát a plébános úr. Azt akartam felelni: „Semmi sincs", de eszembe jutott, hogy ha itt nincs, akkor másutt van, és hazamentem. Murányi Beatrix fordítása

LOLO Ó, ez a Lolo. De jól tudja nyomni azokat a billentyűket. Vagyis a megfelelő billentyűket. Mert csak úgy egyszerűen megnyomni a billentyűket, azt még én is tudom. Nem azért tartanak azonban itt minket, Lolót meg engem, hogy csak úgy akármit, ami épp a kezünk ügyébe akad, akárhogyan nyomogassunk. Ha csak erre menne ki a játék, hát nem is vesztegetném rá a szót. Vagyis ha itt csak megfelelő vagy nem megfelelő billentyű akadna. De ennek a szakállas úrnak az elképzelése épp abban rejlik (vagy talán csak engem akar vele megalázni, és Lolót fölmagasztalni), hogy kétfajta billentyű van. Az, amelyiket meg kell nyomni, és amelyiket nem kell megnyomni. És ami ennél is rosszabb, szemre egyáltalán nem különböznek egymástól. Vagyis addig nem látszik, míg az ember meg nem nyomja őket. Azután persze kiderül a különbség, sőt nagyon is szembetűnő. Amikor az ember a megfelelő billentyűt nyomja le (vagyis mikor Lolo nyomja le, mert nekem még sohasem sikerült), kinyílik egy szelep, és egy darabka szalonna ugrik ki belőle, amit az eszik meg, aki a billentyűt lenyomta (vagyis Lolo). Ha azonban a nem megfelelő billentyűt nyomja le az ember (vagyis azt, amit én szoktam, bár mindig a másikat akarom), nem nyílik ki semmi. És ez miért van így? Miért nem tudom én soha a megfelelő billentyűt lenyomni? (Neki pedig mindig sikerül.) A szakállas úr, aki az egészet eltervezte, szabad kezet adott nekünk, a választás tehát tőlem függ. Sőt mi több, mintha ez az úr valósággal elvárná, sőt megkövetelné, hogy a megfelelő billentyűt nyomjam le. Mivel magyarázható ugyanis, hogy Lolo mindig azt nyomja le, amit kell, én pedig soha? Csakis azzal, hogy Lolo ért a dologhoz, én pedig nem. Vagyis én butább vagyok, mint Lolo.

Hogy föl ne forduljak az éhségtől, valahogy segítenem kellett magamon. A dolog a következőképpen fest. Mondjuk, Lolo megnyomta a billentyűt, és én is lenyomtam épp ellenkező eredménnyel, amint már említettem. Lolo elülső lábacskájával fogja a fölséges illatú szalonnát (számomra még fölségesebb illatú, mert én éhes vagyok, ő pedig nem), az én mancsomban nincs semmi, és korog a hasam. Ő még nem lát neki az evésnek (mert bezabált a bestia), én meg szívesen látnék hozzá, de nincs mihez. A szalonna Lolónál van. Így hát azt mondom neki: - Tudod, csodállak, Lolo. Olyan okos vagy, intelligens, hogy alig van annyi eszem, hogy mindezt fölfoghassam, és kellőképp értékelhessem. Ha egyáltalán van egy kis eszem, hát csak azért van, és annyi van belőle, hogy téged csodáljalak. - Hm, hm - dörmögi Lolo. - Hát milyen vagyok én? Minden rendben, gondolom magamban, és újra elmondom neki: - Okos vagy, intelligens, kiváló és utánozhatatlan. - Azt mondod, hogy utánozhatatlan? - csap le mohón Lolo, és olyan az ábrázata, mintha a világ legfinomabb szalonnáját kapná be. - Utánozhatatlan? - Persze. Itt vagyok például én. Nem értek semmihez, mert buta vagyok, korlátolt, és tompa az eszem. Viszont te zseniális vagy. - Hm, hát akkor itt van, nesze - mondja Lolo, és átnyújtja a szalonnát. Igazán megengedheti magának, mert tudja, hogy ha újra lenyomja a billentyűt, ismét kiugrik a következő szalonnadarabka. És mély megvetéssel fűzi hozzá: - Csak vigyázz, nehogy megfulladj. Megjegyzése helyénvaló. Ki vagyok éhezve, és túlontúl mohón vetem rá magam a szalonnára. De Lolo megvetése ellenére sem tudok uralkodni magamon. Különben is ő gyönyörködik a mohóságomban.

- Ó, igen... te... nagy... vagy... hatalmas... mnyam, mnyam mlam, mlam... Hallatlan... mnyam, mnyam... csodálatos... Nehéz egyszerre enni meg szónokolni, de tudom, beszélnem kell, ha azt akarom, hogy Lolo elégedett legyen. Élni kell. Bár ha valaki megkérdezné tőlem, hogy miért, hát igazán nem tudnám, mit feleljek. Lolo szívesen vitázik általános témákról. Kedve is van hozzá, meg világos feje, mert mindig jóllakott. Nekem örökké csak az evésen jár az eszem, de nem háríthatom el a vitát, ha ő absztrakciókról óhajt társalogni. Elvégre joga van hozzá. Többnyire esténként szoktunk beszélgetni, mikor a laboratórium már zárva van, a billentyűk nem működnek, és senki se figyel ránk. Akkor Lolo rákezdi: - Az én küldetésem bebizonyítani, hogy igenis képesek vagyunk kezünkbe ragadni a hatalmat a világ fölött. Patkány mily büszkén hangzik. Én hallatlanul intelligens vagyok, de ez még mind semmi. Élve az intelligenciámmal, tovább fejlesztem és mélyítem, s olyan eredményeket érek el, melyekről nem is álmodtak. - De Lolo - próbálok félénken ellenkezni -, egyelőre kalitkába vagyunk zárva. Ő semmibe veszi figyelmeztetésem. - A tény, hogy én ilyen kiváló vagyok, azt bizonyítja, hogy a mi fajtánk páratlan. Az én hivatásom az evolúció, az pedig egész fajtánk élére állít majd engem, egyszersmind valamennyi létező faj legelejére. Helyt kell állnunk. - Te biztosan helyt fogsz állni. De én nem. - Sose búsulj. Elvégre te is patkány vagy, igaz, hogy buta. Ugyanahhoz a fajhoz tartozol, mint én. Lolo kibontja képzeletének szárnyait. A találmányokról beszél, melyeket megvalósít, persze nem jelöli meg őket pontosan, mert még fogalma sincs, milyenek lesznek. De van intuíciója, képzelete és ihlete. Példának okáért megvallja

nekem: - Tudod, már dereng valami... Majd csak kifundáljuk. Olyasvalamit, ami... Mivel képtelen szavakba önteni, bizonytalan köröző mozdulatot tesz... - A körre gondolsz? - Hát persze, a körre! - vidul föl. - A kör fölfedezése majd megnyitja előttünk az utat egyéb találmányok felé. - Hát persze - bólintok rá nem valami őszintén. - Úrrá leszünk a kozmoszon. Szalonna. - Mi? - Á, semmi, csak úgy kiszaladt a számon. És így el szoktunk beszélgetni. Az utóbbi időben nyugtalanság emészt. Nem a szalonna miatt aggódom, amit nagyon is jól ismerek már. Ez valami más. Azt mondom Lolónak: - Képtelen vagyok meghatározni, hisz csak egy egyszerű buta patkány vagyok. De valami hangot hallok, azt mondja: „Rágd szét a kalitkát, próbálj kiszabadulni. Ugorj a vízbe." - Ostobaság - nevet Lolo. - Félbeszakítani a kísérleteket? Szétrágni? És miért éppen a vízbe? - Nem tudom. Ez egy titokzatos hang, és nem hajlandó bemutatkozni. Fogalmam sincs, honnan eredhet. Csak azt tudom, nagyon parancsoló. - Annál kevésbé kell törődni vele. Ne állj szóba idegennel. Nyomd meg. És Lolo lenyomja a billentyűt, megkapja a szalonnát, eszik. Nekem nincs kedvem lenyomni. Már nem is azért, mert úgysincs belőle semmi hasznom. A hang nem hallgat el, újra elismétli ugyanazt, nem hagy nyugton. Ez a hang azt mondja, hogy a kalitka, ez a helyiség, amelyben a kalitka van, meg az is, ahol a helyiség van, veszélyben forog. Hogy itt kell hagyni ezt az egészet, kiszabadulni valahogy, és elmenekülni. Nem tudom,

hogy hová, de menekülni kell, menekülni, menekülni ... Az óceánról álmodom, Lolo meg én lábacskáinkkal kapálódzva úszunk benne, és eltávolodunk a veszedelemtől. De ő hallani sem akar róla. - Miféle óceánról beszélsz te, minek nekünk óceán, te megőrültél? Éppen az óceán a legveszedelmesebb. - Igen, de ott még van némi esélyünk. Itt pedig... - Mi van itt? - Itt elpusztulunk. - Lehet, hogy te elpusztulsz, de én nem - sértődik meg -, én az én intelligenciámmal... Igaza van. Ő az intelligenciájával remekül föltalálja magát. Mihez is kezdene az óceánon? Ott nincs billentyű, amit lenyomhatna, vége lenne a presztízsének. Itt nem pusztul el, és én sem mellette. Hát akkor minek nyugtalankodni? Gimes Romána fordítása

A BOLOND De Calvo úr ajánlólevelet adott San Juan kormányzójához. Elindultam, hogy egy alkalmatos hajót keressek. De csak egyetlen hajó készült Palosból a Karib-tengerre, s az sem volt valami bizalomgerjesztő. Ódon, szúette, mindössze egyárbocos bárka. Ráadásul a kapitány nem is tudta, mikor indul. A kocsmában lopta a napot, nem volt még sem legénysége, sem rakománya, sem utasai. Áldozócsütörtökön, éppen délben, a mólón üldögéltem, és nehéz szívvel bámultam nyugat felé, arra, amerre nem kerekedhettem fel. Ekkor déli irányból nagy, határbocos gálya tűnt fel kifeszített vitorlákkal, s befutott a kikötőbe. Összeszaladt az egész város. Még nem láttak itt ilyen remek hajót. Gazdagon díszített, vadonatúj gálya, három sor ágyúval, orrán Salamon király fejével, s a kifeszített vászon alatt, amely a naptól védi a fedélzetet, zenekar játszik. A hajó, mint kiderült, Cádizból jött, és San Juan kormányzójának vitt embereket meg árut. Csak kis időre állt meg, hogy édesvíz-készletét kiegészítse, aztán nyomban továbbindul végső célja felé. Érthető, hogy örömmel csatlakoztam az utasokhoz, másnap korán reggel felszedtük a horgonyt. Az a másik hajó némán, elhagyottan vesztegelt a kikötőben, mint valami roncs, amely soha többé nem fog tengerre szállni. Sajnálkozás nélkül méregettem elfeketült köteleit, rozsdás gyűrűvel megpántolt, repedt árbocát, a szétgurult hordókat a fedélzetén, amelyen nem volt egy teremtett lélek. Micsoda rozzant ladik a mi Salamonunkhoz képest! A Salamon hamarosan maga mögött hagyta ezt a szomorú kísértetet. Eltűnt a kikötő is. Aztán az egész városka összemosódott a parttal, végül pedig a part is ellaposodott, és beleolvadt a láthatárba. Az egész, addig végtelen világ a

Salamon méreteire zsugorodott össze. Kiderült, hogy egy hajó messziről nézve sokkal nagyobb, mint ugyanaz a hajó, amikor közeledik hozzánk. Még kisebb, mikor felszállunk a fedélzetére, és annál jobban összezsugorodik, minél több időt töltünk el rajta. Nem sokáig tartott, amíg megismerkedtem ezzel a korlátolt világgal, eljutottam határaihoz, és azontúl csak az embereket fürkészhettem, akik lakják. Csak mi, a Salamon lakói, tápláltuk és élesztgettük most egymás kíváncsiságát. Az óceánon kívül, amelyen elveszett a pillantásunk, csak a mi életünk, a mi foglalatosságaink, gondjaink és reményeink voltak végtelenek. A többit, e kicsiny és véges anyagi edényt, amely körülzárt bennünket, egykettőre megismertük. De az óceán, habár végtelen, üres volt. Nem válaszolt sem szavainkra, sem gondolatainkra. Csak mi maradtunk hát magunknak, mi, a Salamon utasai. Gyorsan összeismerkedtünk. Nem volt nehéz, hiszen megosztottuk asztalunkat és ágyunkat. Kénytelenek voltunk közös kondérból enni a hajókosztot; naponta egyszer szobánkba hozták a konyhából a matrózok. Fej fej mellett aludni az emeletes rekeszekben, mint méhek a kasban, vagyis inkább mint a herék, mert nem tartozván a legénységhez, nem volt semmi dolgunk. Főként azok voltak közülünk semmittevésre ítélve a tengeri úton, akik a szárazföldön valami szolid mesterséget űztek. A kereskedő itt nem tudott adni-venni, a kézműves termelni, de leginkább talaját vesztette az ültetvényes, hiszen sem alattunk, sem a széles láthatárig nem akadt egy talpalatnyi föld sem. Azzal tartották hát magukban a lelket, hogy elmesélték, mit csináltak a szárazföldön, és mit fognak csinálni, ha majd partra szállnak. Csak néhányan, nevezetesen azok, akik a földön nem ilyen földhözragadt foglalkozást űztek, voltak kevésbé elveszettek a vízen. Közéjük tartozott: a pap, a festőművész és a

hamiskártyás. Amazok csak meséltek a ténykedésükről, emezek itt is folytatni próbálták, de azok is, ezek is minden tőlük telhetőt megtettek, hogy el ne veszítsék azonosságukat, mellyel a hajóra szálltak. Volt azonban egyvalaki, aki nem alkalmazkodott ehhez a szabályhoz. Korosodó férfi, kopasz feje búbja alatt merev szálú, deres hajjal. Különös arca volt. Más arcokon ilyen vagy olyan kifejezés uralkodik. Egyiken átszellemültség, másikon bánat és merengés, harmadikon jókedv, negyediken furfang, ötödiken butaság tanyázik, ha nem is állandóan, de ahhoz elég gyakran, hogy többé-kevésbé egységes jellegűvé változtassa. Ám ennek az embernek az arca olyan volt, mint a kocsma, amelyben különféle alakok bukkannak fel, de sohasem laknak benne. És mint a kocsma, olyan mozgalmas is volt ez az arc, semmilyen rendet nem ismert, legfeljebb üresség honolt rajta néha. Ilyenkor természetellenes és kellemetlen benyomást tett, éppen olyat, mint egy elhagyott kocsma. Foglalkozása nem kötötte a földhöz. Hivatásos tréfacsináló volt, mókamester és udvari bolond. De ha ő el nem mondja, soha ki nem találtuk volna. Félrehúzódott, meg sem próbált mulattatni bennünket. Nyoma sem volt benne egy mókamesterhez illő, vele született vidámságnak és elevenségnek. Ifjúsága elvirult már, tehetsége sem lehetett valami fényes, nem csoda, hogy mindeddig elkerülte a siker. Nyilván rosszul ment a sora otthon, ha az óceánon túl próbál szerencsét. Köztudomású, hogy a gyarmat új kormányzója királyi mintára szervezi udvartartását, így hát biztosan udvari bolondra is szüksége van. Egyébként valamennyien a kormányzó emberei voltunk, vagy reméltük, hogy azok leszünk. Közvetlenül a szolgálatában, vagy legalábbis annak révén, hogy az általa kormányzott szigeten szállunk partra. És mindnyájan alig vártuk, hogy partra szálljunk, türelmetlenül számolgattuk,

mikor tehetjük végre a szárazföldre a lábunkat. Pedig az utazás fáradalmaitól nem szenvedtünk sokat. Kellemes időben, jó széllel hajóztunk. Többnyire fent tanyáztunk a fedélzeten, friss levegőn, napsütésben. Csak aludni és enni mentünk le a hajó belsejébe. Idefent mindegyikünk a maga módján érintkezett a elemekkel - a levegővel, a vízzel - meg a társaival. A lelkipásztor magasabb szintézis segítségével kötötte össze az emberek és az elemek világát. Mindkettőt alárendelte egy felsőbb erőnek: Isten akaratának. Az elemek nem kifogásolták, hogy beilleszti őket a maga rendszerébe, ámbár látható beleegyezésüket sem adták. Az emberek viszont okoztak némi gondot. Különösen a hamiskártyás, aki érzéketlen lévén az elemek iránt, és a magasabb szintézissel sem törődve, teljesen az emberi kapcsolatoknak szentelte magát. Szorgalmasan fosztogatott bennünket, egyetlen vágya az volt, hogy minél több pénzhez jusson. Az utazást pedig jó alkalomnak tekintette, mert az unatkozó, tétlenségre kárhoztatott utasok szívesen ráálltak a játékra. A festő ellenben túlságosan is a természetnek szentelte magát. Le akarta festeni a repülőhalakat, vázlattömbbel a kezében leselkedett rájuk. Makacsabb volt a halászoknál, akik nem annyira a halat kívánják, mint inkább a húsát. Ő viszont az egész halra sóvárgott megszállottan, a halra mint olyanra, a halra önmagában véve, a halra és hal titkára. Utunk harmincadik napján a szél elült, a tenger sima lett, mint az asztal. Tejszínű fátyol fedte el az a addig állandóan kék és bárányfelhős eget. Az egyforma mozdulatlanság zsibbadt, néma és közönyös egyformaságba mosta össze az eget és a tengert. A vitorlák elaléltak, és a kapitány felgöngyöltette őket. Más parancsokat is adott, a hajón sürgés-forgás támadt, éles ellentétben a halott környezettel. Mindazt, amit nem lehetett levinni a hajó belsejébe, kötelekkel és vaspántokkal a

fedélzethez erősítették. És amikor láttuk, hogy még a kormánykereket is rögzítik, mintha most már örökké így maradna, megértettük, hogy valami rendkívüli készül. Kérdésünkre, hogy mit kell tennünk, a kapitány kurtán azt felelte: „Imádkozzanak." Már lent ültünk a hajó belsejében, ahol csak a gerendáról láncon függő lámpa fénye segítségével különböztettük meg egymás arcát. A titokzatos félhomály jelentőséget nyert, úgy rémlett: az óceánon uralkodó sötétség hírnöke, kém és áruló erődünk falai között. Megviszolyogtatott a jelenléte itt, a fekete űrtől elválasztó falnak ezen az oldalán. Már nem kártyázott senki, mert olyan eseményekre vártunk, amelyek közeledtekor nem ajánlatos a kártyajáték, e bűnös foglalatosság. De még senki sem imádkozott, mintha attól tartanának, hogy az idő előtti ima siettetheti a vihar elérkezését. Amikor megjött, mind meghajoltunk a hajóval együtt, köszöntve a lámpát, immár az egyetlen szilárd pontot az egész óceánon. A nehézkedés törvényének engedelmeskedve, mindig éppen a föld középpontja felé mutatott. Csekély vigasz. Minden más tárgy életre kelt, és fölkerekedett. Még a deszkafülkék is, bár egymáshoz, a falhoz és a padlóhoz voltak ácsolva, recsegve erőlködtek, hogy megindulhassanak. Eluralkodott a széthullás általános vágya. Minden szét akarta tépni kapcsolatát minden mással, megszüntetni mindenfajta közösséget, és elszakítani minden köteléket. Nemcsak a hajó egészén, hanem részein is úrrá lett a lázadás önnön mivoltuk ellen. A felbomlás sóvárgása, a centrifugális erő, az ismeretlen antitézis őrülete. Kivéve a lámpát, amely a bolygó középpontjával lévén közvetlen kapcsolatban, s inkább ahhoz tartozván, mint a hajóhoz, nem hajolt el a helyéről. Eljött hát az ima ideje. A helyiség közepén térdelve és a masszív asztalba kapaszkodva, amely a maga részéről akaratlanul is a padlóba kapaszkodott, a lelkipásztor

rázendített a litániára. A többiek felelgettek, ki-ki letérdelve, ahol tudott, és megfogódzkodva, amibe lehetett. De kisvártatva nem tudtunk már térdelni, és nem volt mibe kapaszkodni. Olyan vadul hánykolódott a hajó, hogy összekeveredtünk a tárgyakkal és egymással, mintha valaki kockázni akarna velünk, és előbb összerázna a dobópohárban. Megfogódzkodtunk mindenben, ami a kezünk ügyébe került. De minden éppolyan mozgásban volt, mint mi, tehát semmiben sem leltünk támaszt. Többször előfordult, hogy egy gerendát vagy szögletet keresve, megragadtam valakinek a lábát vagy az orrát. Nemsokára már megfogtam bármit, válogatás nélkül. De úgyis minden kicsúszott a kezemből. Behatolt a víz. Ömlött felül, benyomult oldalt, a hirtelen támadt réseken át. És bár mindenki külön-külön keringett részeg pályáján, valamennyien megértettük ugyanazt: a hajó süllyed, menekülni kell. Nagy tömörülés követte a szétszóródást. Mindannyian a kijárathoz zsúfolódtunk. Vízsugarak taszigáltak bennünket. Akik lejjebb voltak, visszahúzták a följebb levőket. A huzavona ellenére, fittyet hányva a nehézkedés törvényének, felnyomakodtunk a lépcsőn. Kigurultunk a fedélzetre, éppen úgy, mint egy méhraj, amely összevissza verve, rázva, ázottan és vakon, repülésre képtelenül, mégis összeszorulva, végtagok tucatjaival akaszkodik össze, elevenen. A szél sem fújt szét bennünket, a hullámok sem mostak széjjel. A gomolyag előbb a fedélzet egyik oldalára gurult, majd a hajó átdőltével a másikra, aztán még egypárszor ide-oda gördült, eső verte és hullámok fürösztötték, mígnem végül átbukott a mellvéden, és a tengerbe pottyant. Bizonyára el is süllyedt volna mindenestül, ha arra nem sodródik egy tutaj. Már előbb leengedték a tutajokat és a dereglyéket. De a dereglyék elsüllyedtek, csak a tutajok maradtak. Akik úszni tudtak, megragadták, a többiek őbeléjük

kapaszkodtak, és így az egész raj a tutajhoz tapadt. Felmászott rá, odaragadt, és le sem vált róla többé. Csak most volt érkezésem, hogy kissé körülnézzek. Messze a hajó egy vízdombra kapaszkodott fel. Fölötte rézvörös, rőtes, komor ég. A hajóból csak a törzse maradt. Minden árboc nyomtalanul eltűnt. Annál jobban látszott, az égre rajzolódva, Salamon király feje, s azonkívül egy másik, nem várt alak. A legmagasabb csúcson megpillantottam a bolondot. Fehér-fekete rombuszmintás dominója pompásan kiemelte alakját. A szél cibálta ezt a bohócruhát, rángatta a bohócsipka háromcsengettyűs bojtját. Hideg visszfény verődött vissza a mészfehér arcról. Két kézzel a kormánykerékbe kapaszkodott, és úgy rémlett, mulatságos bakugrásokat végez. Sem a csengettyűk hangja, sem a kiáltások, amelyekre szájának mozgása vallott, nem értek el hozzánk. Csak a bolondos fintorokat és mozdulatokat láttuk. Rögtönzött-e, vagy betanult számot adott elő? Nehéz lett volna megítélni. Egyébként biztosan nem számított közönségre. Nem remélhette, hogy bárki is észreveszi, még kevésbé, hogy bárkit is mulattathat. Megőrült, és már nem érzékeli a valóságot? Vagy ellenkezőleg, látva, hogy mindennek vége, elhatározta, hogy még egyszer, utoljára fellép? De akkor ki előtt és kinek? Ő, aki nekünk sohasem mutatta be mókáit, most a viharnak mutatja be. Akkor hát százszorosan bolond, vagy mivel bolondabb a kelleténél, egyáltalán nem az? Vízdombokra emelkedve, majd vízvölgyekbe zuhanva, távolodtunk a hajótól. Még egynéhányszor megláttam a Salamont valamelyik magaslat csúcsáról egy másik, egyre távolabbi csúcson, a bennünket elválasztó hegyhátak fölött. Súlyos fatuskóként merült alá, feketén a szürkészöldben, és csak az élénk foltocska, annak jeléül, hogy a bolond még ott van, virított az egyre nagyobb messzeségben. Tarka lepke,

amely a fatuskóra telepedett. Utoljára villant meg, aztán már nem látszott semmi, a tenger mozgó hegyein kívül. De mi is ott vesztünk volna hitvány tutajunkon, étlen-szomjan, ha három nap múlva föl nem szed bennünket egy hajó, amely a Salamonhoz hasonlóan, ám nagyobb szerencsével, San Juanba tartott. Ugyanaz az ódon, lyukas bárka volt, amelyet Palosban lekicsinyeltem. Három nap sem telt belé, s a kék tenger és az égbolt között feltűnt a borzas, zöld pálmafák csíkja, piros háztetők és a fellegvár szürke bástyái, a vidám Puerto Rico. Murányi Beatrix fordítása

ZUHANÁS KÖZBEN Kezdetben egészen kótyagos voltam, és nem is tudtam, hogy zuhanok. Megzavarodott érzékeim egymásnak ütköztek, mint macskák a zsákban. Nem tudván, hogy zuhanok, nem féltem a zuhanástól. Csak émelyített a zűrzavar. Aztán hozzászoktam. A megszokás unalmat szült. Unalmamban az unalom okát kerestem, és megállapítottam, hogy azért unatkozom, mert hozzászoktam. De mihez szoktam hozzá? A zűrzavarhoz, természetesen. De mitől van zűrzavar? Rájöttem, hogy saját súlypontom körül forgok, vagyis bukfencezem. Miért? Nem tudom meg, amíg abba nem hagyom a bukfencezést. Végtagjaimmal manőverezve végre sikerült függőleges helyzetbe kerülnöm. Vagyis olyanba, hogy a sziklapárkányokon növő mohák, zuzmók és csenevész bokrok a lábam felől érkezve húztak el mellettem, s a fejem fölött tűntek el. Csak ekkor értettem meg, hogy zuhanok, és kezdtem félni. Persze nem annyira magától az eséstől féltem, inkább a következményeitől. A zuhanás, noha önmagában ártalmatlan, nem tarthat örökké. De már jó ideje féltem, s a vég nem következett be. Megszoktam hát a félelmet is, legalább annyira, hogy helyzetemet megvizsgálhassam. Egy fal mentén zuhantam, mindenütt végtelen tér volt. A falból helyenként párkányok és szirtek ugrottak ki. Eszembe jutott, hogy felhasználhatnám a fal kiugróit, megragadnék egy sziklafokot, fát, vagy akár fűcsomót, megkapaszkodnék valamiben, hogy ne zuhanjak tovább. Vizsgálódva néztem lefelé, és vártam az alkalomra. Feltűnt egy borókabokor. Kinyújtottam a kezem, s amikor melléje értem, megragadtam. Nagyot reccsent, és lám, repülök tovább, két kezemben a borókabokor, mintha látogatóba készülnék, ilyen képtelen csokrot

szorongatva. Elengedtem hát, repüljön csak egyedül, ha már nem vehettem hasznát. Talán jobb alkalom is adódik. Amott egy elég nagy fácska, szemre sokkal szilárdabb a borókabokornál. Ismét szétterpesztem ujjaimat, és amint melléje érek, elkapom. Égszakadás, földindulás, megint repülök, de ezúttal álmélkodva veszem észre, hogy négy kezem van, mind a négy markolja görcsösen a letörött ágat. De nem, csak kettő az enyém, a másik kettő egy illetőé, aki - míg én lefelé néztem - észrevétlenül mellém ért odafentről, és ugyanakkor ragadta meg a fácskát, amikor én. Kövérebb lévén, súlyosabb nálam, gyorsabban repült. (Az űrben minden test egyforma sebességgel esik, de úgy látszik, nem az űrben estünk, vagy mit tudom én.) Utolért, és most együtt repülünk, szemtől szembe, bámuljuk egymást közvetlen közelről. Közöttünk az ág, amelyet együttes erővel tartunk. Végül ő levette róla egyik kezét, s udvariasan kalapot emelt. - X. Y. - mutatkozott be. (A fene jegyzi meg.) Biccentettem, de korántsem töltött el baráti érzés iránta. Miatta zuhanok tovább, mert a fácska kettőnk súlyát nem bírta el. Ha ő nem jön... akkor. Ha magam lehetnék... most. Hiszen most még gyorsabban esem, mint addig, meg a kettőnk súlykülönbsége is terhel. Mégsem engedtem el az ágat, bár így egyszerűen megszabadulhattam volna tőle. - Maga is zuhan? - érdeklődött együgyűen. Szemlátomást extrovertált, piknikus alkat. - Ühüm... - Akkor együtt fogunk zuhanni - örvendezett, mintha bizony lenne rá oka. Miért ilyen biztos benne? Nem gondol arra, hogy bármikor elengedhetem a fát? De még mindig haboztam. Hátha igaza van, hogy kedélyesebb társaságban zuhanni? Kettesben, sőt talán hármasban, mert az ágon egy kis zöld bogár mászott.

- Kiszakadt - mondtam szemrehányóan. Legalább ne higgye, hogy el vagyok ragadtatva, amiért tovább zuhanhatok, az ő hibájából. Legalább érezze, hogy ő a ludas. - A fára gondol? - nevetett. - Nem az első és nem az utolsó. Elkaptam én már egypárat, de mindig így jártam. Rá se rántson. Rá se rántsak! Mintha a kávéházi asztalnál üldögélnénk! Ostoba ez vagy pimasz? - Nicsak, oda nézzen! Szemével és fejével intett, hogy nézzek hátra. Vagy háromszáz méterre tőlünk egy csiptetős, idősebb úr repült lefelé, tisztes egyetemi tanárnak látszott. Egy zergét tartott átölelve, amely vadul rúgkapált, szarvával pedig a levegőt döfködte. Nyilván belekapaszkodott röptében, mint mi a fába, és most együtt zuhannak tovább, de valami esztelen remény visszatartja attól, hogy elengedje kapálózó foglyát. - Tehát nem vagyunk egyedül? Válaszul fél kézzel elengedte az ágat, és nagy félkört írt le. Pillantásommal követtem a mozdulatát. Csak most vettem észre, hogy a tér tele van hulló alakokkal. Eddig annyira elfoglalt a saját sorsom, meg a fal figyelése, hogy nem is néztem oldalt és hátra, az ürességbe. Néhányan bukfenceztek, mint korábban én is, mások fejjel lefelé zuhantak, vagy fejjel felfelé, ahogyan én most. Voltak olyanok is, akik vízszintes helyzetben estek, mintha láthatatlan heverőn feküdnének. Általában a zuhanás két módját lehetett megkülönböztetni: egyesek kapaszkodtak valamibe, mások lemondtak a kapaszkodásról, és szabadon estek. Az utóbbiak voltak kevesebben. E kisebbségben akadtak olyanok, akik arszlános eleganciával zuhantak. Látszott, hogy sokat adnak a stílusra. Lábak egymás mellett, kezek könnyedén csípőre téve, büszke fejtartás, hetyke tekintet. Mások meg csak úgy potyogtak, hadonászva, vagy

egyszerűen elhagyva magukat, mint laza testrészek halmaza. Egy fiatalember húzott el mellettünk. Kezében havasi gyopárt tartott. Belekapaszkodott, bár aligha remélte, hogy az megtartja. - Széplélek - kacsintott rám cinkosan útitársam, amannak pedig odakiáltott: - Ó, de gyönyörű! Még tapsolni is készült, de észbe kapott. Ő sem akarta elengedni az ágat. Ragaszkodott hozzá, mint a professzor a zergéjéhez. Koros hölgy szállt el mellettünk, gyökerestül kitépett füveket szorongatott. Nyilván beléjük kapaszkodott valamikor. Valamikor régen, mert a füvek elhervadtak, elszáradtak, de úgy dédelgette őket, mintha friss virágok volnának. Azonkívül mindenféle gallyat, kórót aggatott magára, szatyrában pedig kavicsokat tartott. - Emlékek - magyarázta útitársam. A hölgynek gavallérosan köszönt. - Ismeri? - Nem, de sajnálom. Abbahagytam a nézelődést, mert viszketett a kezem. A bogár rám mászott az ágról, és sétára indult a kezem fején. Ráfújtam, erre megállt, mozdulatlanná dermedt és láthatatlan, szőrös lábaival erősen belém kapaszkodott. Úgy tett, mintha nem létezne. Megint le akartam fújni, de útitársam visszatartott. - Hagyja, mit árt magának! - Viszket. - Mondja már. Úgyis... Nem fejezte be, de kitaláltam, mit akart mondani. Békén hagytam a bogarat. Várt egy ideig, aztán továbbsétált. Társamat új színben tüntette fel ez a kimondatlan célzás. Tehát mégis tisztában van helyzetünk tragikumával amennyiben a zuhanást helyzetnek nevezhetjük -, nem olyan bárgyú optimista, mint hittem. Komolyan beszélhetek vele.

- Soká tart még? - kezdtem, szintén a célzásnál maradva. - Honnan tudhatnám? Először meg kellene tennem az egész utat lefelé, aztán meg visszafelé, hogy valamilyen fogalmam legyen róla. - Visszafelé... Látott már valakit visszajönni? - Nem láttam. Ebben a pillanatban erős fájdalmat éreztem a derekam táján. Rögtön hátranéztem, és még éppen láthattam a puffadt, kövér, eltorzult arcot és a szitkokat kiabáló, tátott szájat. Meg a távolodó lábat, amely belém rúgott. - Miért?! - És visszaordítottam, bár a támadó már nem hallhatott. - Még kérdezi? A zuhanásért. - De hát nem az én hibám, hogy ő zuhan! - Persze hogy nem a magáé, sem az enyém, sem senkié. De ő mindenkin bosszút áll. Az ilyen azt rúgja, aki elébe kerül. És ha nem éri el, akkor legalább leköpi. Nagyon fáj? - Nagyon. - Akkor legalább nem viszket. - (Csakugyan, ehhez a fájdalomhoz képest a viszketés semmiség volt.) - Van nálam köhögéscsillapító tabletta, nem kér? - Hiszen nem köhögök. - Mindegy, csak az a lényeg, hogy bevegyen valamit. Meglátja, hogy használ. Bevettem, és valóban használt. Útitársam tapasztalt ember. Szerencsére nem mindenki viselkedett úgy, mint az a briganti. Az egyik úgy zuhant, mint a többiek, de folyton az óráját nézte, és azt kiabálta: - Sietek, rohanok! - Hová siet annyira? - kérdeztem csodálkozva. - Felfelé! - Hogyhogy felfelé, hiszen... - Psszt... - hallgattatott el útitársam. - Hagyja rá.

- Repülök felfelé! Halleluja! - kiáltott amaz, és nyílsebesen zuhant lefelé. Csak egyszer találkoztam olyannal, akinek a zuhanása irigységet keltett. Azt hiszem, ha én magam is nem potyogtam volna, és meglátom ezeket a zuhanókat, elragadtatásomban rögtön utánuk ugrom. Azért mondom, hogy „utánuk", mert ketten voltak. Nagyon fiatal mind a kettő, összeölelkezve zuhantak, és egymás szemébe néztek. Valószínűleg olyasmit láttak ott, amit rajtuk kívül nem látott senki. Ügyet sem vetettek a környezetükre, talán nem is tudták, hogy zuhannak, de ha tudták is, teljesen közömbös volt nekik. Társam szintén felfigyelt rájuk, de hallgatott, ahogyan én is, mert valamiféle szégyen és bosszúság vett erőt rajtunk. Kerülni igyekeztünk egymás tekintetét, és haragudtunk egymásra. Én nehezteltem rá, hogy ő az, ő pedig énrám, hogy én vagyok. De mindez semmi volt ahhoz a kalandhoz képest, amely ezután várt ránk. Éppen nem néztem semerre, mert a bogarat figyeltem, amely ide-oda mászott, végül bal kezem kisujjának hegyére telepedett, ott egy kicsit téblábolt, majd hirtelen széttárta apró szárnyacskáit. - Oda nézzen! - kiáltottam. - Nem kellene kitépni? Társam elsápadt, de nem a javaslatom miatt. Másfelé nézett, a lába alá. - Ott, ott... - dadogta, s képtelen volt többet kinyögni. Én is lenéztem, és rögtön megfeledkeztem a bogárról. Mivel megszoktam, hogy ki-ki magában zuhan, először meg sem értettem, hogy az a sötét, szürkés tömeg emberekből áll. Ők is estek, de hogyan! Zárt gömböt alkottak, az átmérője lehetett vagy egy kilométer, és úgy akaszkodtak össze, hogy egyikük sem fordult arccal kifelé, hanem mindegyikük befelé nézett. Nem látszott egyetlen arc sem, csak kidomborodó hátak és fenekek. Egymásba ékelve, sajtolva, gyömöszölve, szabályos gömbalakzatot alkottak. Afféle kis bolygót. A gömb erős szagot

árasztott. - Nagyszerű! - kiáltottam, mert lenyűgözött a gigászi látvány. - Megőrült?! Hiszen egyenesen feléjük repülünk. Tenni kell valamit, különben végünk! - Miért? Messziről szépen fest. - Messziről, de nem közelről. És egyre közelebb jön! Csakugyan, a gömb közeledett, felszínének görbéje szemlátomást laposodott, már horizontot alkotott, igaz, még íveset. Már nem is gömböt láttam, csak egy óriási domborulatot, s tompa moraj hallatszott belőle. - Gombolja ki, gyorsan! - Mit gomboljak ki? - A zakóját! Nem gondolkoztam a különös parancson, hanem követtem példáját. Ő a kabátját gombolta ki, én a zakómat. A kabát szétterült, mint egy ejtőernyő, a zakóm is, de ez nem volt olyan hatásos, mint a nagykabát. Kicsit lelassultunk, de hamarosan megint a régi sebességre gyorsultunk fel. - Hiába! Ez a nyavalya vonz minket! Valóban, a gömb tömege, az ismert fizikai törvénynek megfelelően, gravitációs mezőt hozott létre. Már úgy látszott, nincs menekvés, mindenképpen ott kötünk ki a morajló, fortyogó masszán. Ekkor elfacsarodott az orrom, és hatalmasat tüsszentettem. A tüsszentés úgy hatott, mint a reaktor bekapcsolása az űrhajóra; irányt változtattunk. Függőleges zuhanás helyett oldalra szálltunk, s elrepültünk a bolygó felszíne mentén. Mire az ellenlökés hatása megszűnt, túl voltunk a bolygó periméterén, nem messze tőle, de elég távol ahhoz, hogy amikor ismét felülkerekedett a szabadesés - amely erősebb a bolygótömeg vonzásánál -, biztonságosan elkerülhessük. Elég jól láttam hepehupás, hullámzó felszínét, amely végtagok nélküli hátakból és fenekekből szövődött össze, mivel a

gyökerekként mélybe nyúló végtagok nem látszottak. És egyetlen arc sem. Megsüketített a lárma és a zúgás, hőség csapott felénk, a bűz megfosztott érzékeinktől, de hamarosan mindenen túl voltunk. A gömb elmaradt oldalt és felettünk, távolodott, ismét egyre inkább golyóformát öltött. - Keblemre, pajtás! - kiáltott útitársam, miután kissé magunkhoz tértünk. - Maga aztán legény a talpán. Ha maga nincs... Elgondolni is rémes. De hogyan csinálta? Hízelgett a bámulata és elismerése, de az átélt kaland engem is megrázott, a veszély megnemesített, és nem akartam idegen tollakkal ékeskedni. - Nem én, hanem a bogár - vallottam be, az igazsághoz híven. Valóban a bogár volt; a bogár a kritikus pillanatban kiterjesztette szárnyacskáit, felszállt, és egyenesen az orromba repült, az áldásos tüsszentésre ingerelve. Ő mentett meg bennünket. Nem az enyém az érdem. - Hol van? De a bogár már sehol sem volt. Megmentett bennünket, és nyomtalanul eltűnt, ahogy egy hőshöz illik. Isten fizesse meg neki. Mindig megőrizzük hálás emlékezetünkben. Aztán hosszan megtárgyaltuk a szörnyű kalandot. Kiderült, hogy barátom tud egyet-mást a gömbről. - Eggyel kezdődik. A legközepén van egy, belekapaszkodik közvetve az összes, közvetlenül az a néhány, aki körülötte zuhan. Ebbe a néhányba csimpaszkodik egy tucat, azokba megint több tucat, őket fogja pár száz, és így tovább, tovább, fölmehet akár milliókra. Elméletileg nincs határ. - Miért jön létre az ilyen golyó? - Hát, amikor így összebújnak, befelé fordulva, nem látják, hogy zuhannak. A belsők azért, mert hogyan is láthatnák, a külsők meg azért, mert arccal befelé fordulnak, csak a hátuk domborodik kifelé. Azonkívül olyan melegük van, és annyira összepréselődtek, hogy állandó kábulatban élnek, afféle

álomban. Hallotta azt a zümmögést? Attól elbódulnak és megnyugszanak. Lassan elfeledkeztünk a kalandról (és vele együtt a bogárról is). Folytatódott az egyhangú zuhanás. Különféle alakokkal találkoztunk még. Volt, aki úgy tett, mintha madár volna. Karját lengette és csicsergett, azt állítva, hogy nem zuhan, hanem kedvére röpköd. Egy másik élettelen tárgynak tettette magát. Akadt mindenféle. De nem sorolom fel őket. Végül a köd zónájába jutottunk. Hideg és nedvesség vett bennünket körül. Alig láttuk egymás arcát, pedig a távolság oly kicsi volt köztünk. - Ez már... - kezdtem ezúttal én, óvatosan. - Bizony, alighanem már közel van. Sűrűsödött a köd. Már csak társam arcának körvonalait láttam. - Azt hiszem, el kell búcsúznunk. Most csak két keze beszélt, mert arcának már a körvonala is szertefoszlott. Azon a helyen, ahol az imént volt, szürke üresség támadt, mint egész környezetünk. Még azt is nehéz megmondani, hol volt az a hely. Négy kéz, kettő az enyém, mellette kettő az övé - az ágon. Csak csuklótól látszanak, mintha levágott kezek volnának. És maga az ág - elhervadt, mint annak az egykor véletlenül látott asszonynak a füvei, aki emlékeit dédelgette. Mikor történhetett? Két kéz elengedte az ágat, egyik az enyém, másik az övé. Megszorították egymást a térben. Aztán eltűntek valahová. Az ágon még kettő. Már nincsenek ott. Csak az ág. Még egy perc. Egy p... Murányi Beatrix fordítása

TARTALOM A zsiráf (Kerényi Grácia fordítása) Az elefánt (Kerényi Grácia fordítása) Gyerekek (Kerényi Grácia fordítása) A forradalmár szobra (Kerényi Grácia fordítása) Az utolsó huszár (Kerényi Grácia fordítása) Egy honpolgár útja (Kerényi Grácia fordítása) Az oroszlán (Kerényi Grácia fordítása) A dobos kalandja (Kerényi Grácia fordítása) A légy az emberekhez (Kerényi Grácia fordítása) Lejjebb (Kerényi Grácia fordítása) Találkozás (Kerényi Grácia fordítása) Az őrangyal (Kerényi. Grácia fordítása) Ki kicsoda? (Kerényi Grácia fordítása) N. gróf sorsa (Kerényi Grácia fordítása) Lakodalom Atomfalván (Kerényi Grácia fordítása) Ifjúkori emlék (Kerényi Grácia fordítása) A kis barát (Kerényi Grácia fordítása) Az Ugupu-madárka (Gimes Romána fordítása) Remény (Gimes Romána fordítása) A hűséges juhászkutya (Kerényi Grácia fordítása) A Sasfészek alkonya (Kerényi Grácia fordítása) Az állomáson (Kerényi Grácia fordítása) Táborozás (Kerényi Grácia fordítása) Hogyan harcoltam (Kerényi Grácia fordítása) Mon général (Kerényi Grácia fordítása) A kövér, aki nevetett (Kerényi Grácia fordítása) Sakk (Kerényi Grácia fordítása) Két levél (Kerényi Grácia fordítása) Moniza Clavier (Fejér Irén fordítása)

Ő (Gimes Romána fordítása) Malom, malom, csudamalom (Murányi Beatrix fordítása) Éjszakai szállás (Gimes Romána fordítása) Akik visznek (Murányi Beatrix fordítása) Lolo (Gimes Romána fordítása) A bolond (Murányi Beatrix fordítása) Zuhanás közben (Murányi Beatrix fordítása)