Sławomir Mrożek - Menekülés délre

Miért nem akar az utolsó szumátrai majomember emberré válni? Miért menekül a sötét lelkű ördögien ravasz nemzetközi szélhámos Mef Kovlasky elől egész Lengyelországon át? Miért viszi magával az észak-lengyel kisváros három unatkozó középiskolás diákját? Hogyan fognak ki Mef Kovalsky eszén, s hogyan fog ki rajtuk Mef Kovalsky, ez a hétpróbás gazember? Eljut-e a majomember meg a három diák Szumátrára? Slawomir Mrozek a kitűnő lengyel író szatirikus regényében valamennyi kérdésre választ ad, s még ennél is többre vállalkozik. A kalandos történet, a burlekszbe illő fordulatok kitűnő alkalmat adnak Mrozeknak a szatirikus társadalombírálatra, a játékos de elgondolkodtató filozofálásra.

A regényt az eredetileg grafikusnak induló író 170 karikaturisztikus rajza illusztrálja.

Kerényi Grácia fordítása tökéletesen tolmácsolja Mrozek sziporkázóan szellemes stílusát.

SLAWOMIR MROŻEK

Menekülés Délre

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Slawomir Mrożek: Ucieczka na Poludnie Iskry Warszawa, 1965 FORDÍTOTTA: KERÉNYI GRÁCIA A SZERZŐ EREDETI RAJZAIVAL

© Kerényi Grácia, 1981 Hungarian translation

Történetünk eléggé különös; talán már hallott is róla némelyiktek.

De most mondjuk el először elejétől végig, ez az egyetlen igazi, forrásértékű változata.

Ha azonban világosan meg akarjuk érteni a későbbi fejleményeket, a kezdet kezdetéig kell visszanyúlnunk. A történet színhelyét elvi okokból nem nevezhetjük meg. Meglehetősen álmos vidéki városka, Lengyelország északi részén, minden gazdasági és kulturális centrumtól távol. íme, a képe madártávlatból. A városháza, előtte a korzó, ahol vasárnaponként fel-alá sétál mindenki – a Szivárvány mozi, a Kaszás szövetkezet meg az iskola, amire kéretik különös figyelmet fordítani, minthogy itt kezdődik majd az elbeszélés.

Most áttérünk néhány konkrét részletre, melyekkel a városkát és életét jellemezhetjük. A városháza tornyának csúcsán valaha bádogkakas díszlett. A monda szerint hajdanában, amikor a jadzsvingok ostromzár alatt tartották a várost, olyan nagy volt az éhség, hogy a lakosság ezt a bádogkakast is megette. Lehet, hogy a monda történetileg nem hiteles, de milyen szép! Különben, mint

már említettük, lassan folyik a városkában az élet, talán még unalmasnak is nevezhetnék egyesek. A Szivárvány moziban hetenként kétszer mozielőadás van, de mi haszna, ha a rossz tűzbiztonsági állapotra való tekintettel nem engedik be a nézőket a nézőtérre. Mellesleg ha valamelyik lelkes mozirajongó bejutna is, az előírások ellenére, akkor se látna semmit, mert a vetítőgépben kiégett a villanykörte. Kérdezitek, hogy akkor minek tartanak egyáltalán mozielőadást? Mire mi azt feleljük: hát a terv? A terv talán kutya? Csupán a rendezvény rentabilitása terén van némi fogyatékosság, ugyanis nem csoda, hogy ilyen körülmények között eléggé kevesen vesznek jegyet.

Viszont annál jobban működik a városi fotóplasztikon, amit még Miklós cár ajándékozott a városnak, amikor kegyeskedett itt átutazni (1899-ben, körvadászatra menet). Azóta szünet nélkül két műsorszám megy a fotóplasztikonban felváltva: az Elektromossági kiállítás a Minerva-pavilonban meg A Hawaii-szigetek varázsa. Az első műsorról tulajdonképpen nincs mit mondanunk: egy fehér panama kalapos, bajuszos férfi, akit megüt egy elektromágnes vagy valamilyen villámhárító.

A másik műsor viszont már a harmadik nézőgeneráció legfőbb öröme. Csillogó kék lagúnák, zöld tollbokrétás pálmák, amint imbolyognak a csendes-óceáni szélben, magas, szalmatetős kunyhók, félmeztelen bennszülöttek, gitárral a kezükben. De tulajdonképpen csak egy kép igazán izgalmas, felirata: Hawaii lányok fürdés közben. Amikor A Hawaii-szigetek varázsa műsor megy, a fotóplasztikon igen nagy látogatottságnak örvend. De valamennyi hely üres, csupán a kerek fatákolmány körül, mely mint tudnivaló, a fotóplasztikon alapberendezése, tolonganak az egyetlen pár szemüvegnél a nézők, hogy elcsípjék a mindig újból elvonuló hawaii lányokat. Ki tudja, nincs-e ebben valami jelképesség? Nem segített a plébánosok fél évszázad óta szakadatlanul ismételgetett közbenjárása, sem az ihletett prédikációk. Csupán három évre vették ki a Hawaii lányokat a sorozatból, s a Mélyszántás a nagymálnási állami gazdaságban c. képpel helyettesítették; ez a felvétel, A varázsló kunyhója meg a Naplemente a lagúnán közt, valóban kitörülhetetlen benyomást tett a nézőkre.

Vannak a városnak ezenkívül más, kisebb látványosságai is. A városháza előtt, a korzó közepén szobor áll. Hősies alak, bő köntösben, egyik kezével vaskos könyvet szorít magához, másik keze egy fiúcska fejecskéjén nyugszik. A szobor feje sajnos emberemlékezet óta hiányzik, ezért bajos közelebbről meghatározni, mit jelképez. A városi tanács gyűlése időnként elhatározza, hogy véget vet e meghatározhatatlanságnak, s fejet illeszt a szoborra. Amikor azonban sor kerül arra, hogy megrendeljék a konkrét fejet a városi kőfaragómesternél, a vita folyamán egymással homlokegyenest ellenkező nézetek alakulnak ki, s az egységes álláspont hiánya végül is a bizonytalan jövőbe halasztja a hasznos ötlet megvalósítását (pedig a tanulóifjúságnak is lenne végre követendő példaképe, s a főtéren tartott ünnepségek is szolidabb jelleget öltenének tőle). Egyesek ugyanis amellett kardoskodnak, hogy a tudást jelképező szűz feje illenék rá, mások Mickiewiczre szavaznak, s olyanok is vannak, akik a városi tanács elnökéről akarják mintáztatni.

Adatkertje is van a városnak, természetesen szerény, a helyi

lehetőségekhez szabott. Néhány évvel ezelőtt nyitották meg, az elmaradott helységek kulturális fejlesztéséről szóló határozat alapján. S minthogy egyszer már megnyílt, presztízsokokból nem lehet megszüntetni; de bajosan kívánhatja bárki, hogy pompás király tigris, fürge gnúantilop, rendkívül ritkán előforduló okapi vagy más efféle drága állat ékeskedjék benne. Ezért egy becsületes tehenet zártak a ketrecbe, egy angol sertést, kocsikenőccsel vaddá változtatva, egy kóbor macskát meg néhány tyúkot. S azt meg kell adni, hogy a békés tehén, sőt még a buta és esetlen tyúk is, mihelyt a vastag vasrács mögé került, nyomban titokzatossá, egzotikussá, sőt valósággal fenyegetővé vált. Mint látjuk tehát, a körülmények szülik a hangulatot. Ám a lakosságnak még ennyi szórakozás sem volt elég. Nincs miért titkolnunk: az emberek, amikor a társadalmi intézmények által nyújtott élvezeti lehetőségeket már mind kimerítették, a saját szakállukra kerestek belső ürességérzetükre orvoslást. Voltak, akik oly szenvedélyes gyűlöletre lobbantak a palackok, de csakis a szeszes itallal telt palackok iránt, hogy minden erejüket eme

üvegek kiürítésének és kiszárításának szentelték. Minthogy azonban kulturált emberek voltak, a hagyományok és a társadalom által megszabott, általánosan elfogadott normák szerint cselekedték ezt, vagyis nem tartalmuk közönséges kiöntésével, ami derék ser– és szeszfőző dolgozóink fáradságos munkájának lebecsülését is jelentette volna, hanem kulturált kiivásuk által, amit ülő helyzetben, a rendeletileg e „hobby” követői számára fenntartott helyiségben műveltek. Őszintén szólva: olyan nyomasztó volt néha az unalom, hogy a helybeli főhivatalnokok időnként gondosan elfüggönyözött ablakok mögött papírból kivágott műorrot ragasztottak föl maguknak a tükör előtt, hogy kicsit elszórakozzanak.

Ilyen körülmények között történt egy szép napon ama bizonyos esemény, mely alapjaiban rendítette meg városkánk lakóinak szunnyadozó kedélyét. Mielőtt azonban tulajdonképpeni elbeszélésünkhöz fognánk, be kell mutat nunk legalábbis a történet főszereplőit.

S természetesen megint csak nem mondhatjuk meg a nevüket, sem vezeték-, sem keresztnevüket, ugyanabból az okból kifolyólag, mely a városka nevét is eltitkoltatta velünk. Meg kell elégednünk az álnevükkel, amin ők maguk is titulálták egymást, mindhárman a helybeli középiskola tanulói: Kövér, Sovány és Közepes. Íme, a Kövér nevezetű egyén: alacsony, pocakos, arca tojásdad, kissé szeplős. Természete nyugodt, egy csöppet ábrándos, fő szenvedélye az olvasás. Legjobban a detektívregényeket szereti, meg azokat a könyveket, melyekben mindenféle perverzitásból fakadó bűntettekről van szó. Most is épp kedvelt foglalatosságának hódol: íme, ott fekszik apja, a helybeli gyógyszerész díványán, s a törvényszéki orvostudomány második kötetét olvassa. De vajon miféle tarka borítólap kukucskál ki féltő rejtekéből, a rafinált bűntetteket leíró, baljós kötet vaskos címtáblája mögül? Nem tenném érte tűzbe a kezemet, hogy nem Konopnicka könyvét, az Árva Mariska meg a manók történeteit olvassa a Kövér titokban, egy mérgezés analízise és egy dikiccsel elkövetett gyilkosság leírása közt.

Mert soha senki nem tudhatja, hogy milyen valójában az emberi természet, s mi az, amit a magunk kedvéért teszünk, és mit az ismerőseink kedvéért. Az asztalkán egy kitömött bagoly, a bölcsesség jelképe, egy zacskó dió, kedvelt csemegéje, meg egy fekete nyakkendő, amit a Kövér mindig szorosra köt a nyakán, most azonban úgy belemerült egy mikrocephalos-bűntett taglalásába, hogy ilyenkor mégiscsak jobban szeret szabadon lélegezni.

Ez meg itt a Közepesnek nevezett egyén. Rövid bőrkabát, szűk nadrág, rengeteg furfangos zseb, szíj meg cipzár. Mellette egy jármű, amit saját kezűleg konstruált, gépesedési ábrándjaitól vezettetve, s Kék nyílnak nevezett el. Egy csecsemőfürösztő kádból és egy kiszolgált csónak motorjából eszkábálta össze, apja lakatosműhelyében. A jármű kisebb sebességgel halad, mint egy gyalogos, viszont hatalmas benzinfüstgomolyokat bocsát ki magából, és csodálatos zörgést-hörgést-kattogást produkál.

Alkotója és tulajdonosa csupán egy hibáját veszi rossz néven: amikor néha elfogja őt a nyugtalanság meg a vágy a szabad tér

és levegő után, s iskolakerülésre indul, kénytelen megválni a Kék nyíltól, s gyalog útnak eredni, a közlekedésével járó füst és lárma ugyanis, meg halálos lassúsága, nyomban magára tereli a közfigyelmet.

A harmadik fiúról, ha jól meggondoljuk, tulajdonképpen igen keveset tudunk. Mindig félrevonul, távol tartja magát, váratlanul tűnik fel, s éppoly váratlanul tűnik el újra. Mindig az utca túlsó felén látni, a folyó túlpartján, túl a kanyaron, oldalt, sohasem középütt, sosem közvetlenül előttünk. Árva gyerek, a nagynénje tartja el. Amikor cigányok jártak a környéken, közöttük látták őt is. Amikor ünnepélyes szegletkőletétel volt a városban, mely kő közelebbi rendeltetéséről csupán később terveztek döntést, s az ünnepségek kapcsán küldöttség és férfiénekkar érkezett, ő volt az egyetlen ember, aki épp abban az időpontban kint pecázott valahol a határban. A többi tantárgyban nem jeleskedett, földrajzból viszont kiváló volt, s amikor a holdkórosokról hallott, kiment holdtöltekor a ház elé, s megpróbált – persze sikertelenül – fölmászni a függőleges falra, ugyanis szeretett volna mindenáron

holdkóros lenni. A mellékelt kép a hídon mutatja be őt, amint épp a víz fölé hajol. S most mindjárt sor kerül annak a bizonyos eseménynek a leírására, ami oly sok port vert föl a városkában.

Csak annyit teszünk még hozzá, hogy a három fentebb jellemzett egyént rendíthetetlen barátság fűzte egymáshoz.

Felhős, sötét nap volt, olyan, hogy azt hihette az ember: ilyen marad örökké. Javában folyt a matematikaóra. A tintába mártott svábbogár, amit lassan sétáltattak végig a padon, hogy sötét csíkot fessen rá, még ez a svábbogár sem tudta felvidítani a három jóbarátot. A Közepes határtalan unalmat tükröző tekintettel nézte a bogarat. A Sovány hirtelen elkeseredésében a bal cipőjét a jobb lábára húzta, és megfordítva. Csupán a Kövér iparkodott egy szalmaszál segítségével irányítani a svábbogár sétáját. Ilyen volt a helyzet, amikor az ablakban hirtelen egy fehér tollbokrétás piros kalap bukkant fel, amilyet soha senki nem hordott a környéken, s amilyennek egyáltalán nem lenne szabad léteznie. Felbukkant, s nyomban eltűnt.

Csupán a legnagyobb erőfeszítéssel tudták megőrizni lelki nyugalmukat az óra végéig. Csodálkozásukhoz valamilyen nagy és ismeretlen dolog előérzete vegyült. Szegény svábbogár hiába próbálta magára terelni figyelmüket. Talán ha nem svábbogár, hanem tintába mártott elefánt sétált volna a padjukon, megfeledkeztek volna a piros kalapos jelenésről. Így azonban alighogy véget ért a tanítás, bolygóközi rakétához illő sebességgel rohantak ki az iskolából. De nem kellett messzire szaladniuk. A Kaszás szövetkezet boltjának falán hatalmas, sárga plakát ragyogott, s a következő szöveg volt rajta olvasható: GODOT MEGÉRKEZETT! Honpolgárok! Lengyel földművesek! Sokáig vártatok, de nemhiába! Eljött a pillanat: GODOT megérkezett! Itt van! Már holnap este hét órakor megtekinthető, egyetlen itteni fellépése alkalmából, a Kaszás szövetkezet nagyter mében! Feledhetetlen élmény! I. hely ára (bejárat az utca felől) 10 zloty, 11. hely ára

(bejárat az udvar felől) 5 zloty.

A hadsereg tagjai (csakis fegyvertelenül) 50%-os kedvezményben részesülnek. Kiskorúaknak szigorúan tilos a bemenet. Figyelem: csak egyszer! Jelentkezés és információk a repatriáns igazgatónál.

– Gondoljátok meg, fiatalurak! – harsant fel hátuk mögött egy rekedtes, de mégis férfias hang. Furcsa, külföldire valló kiejtéssel beszélt. Megfordultak. Egy idegen férfi állt előttük, fején piros kalap, fehér tollforgóval. Tökéletes, nem itteni szabású öltöny volt rajta, fehér ing és keskeny nyakkendő. Nagy fekete szeme volt, pofaszakálla és bajuszkája. Hóna alól ugyanilyen plakátok göngyölege kandikált ki.

Bárki lett légyen is ez a titokzatos impresszárió, aki az ismeretlen GODOT érkezését hirdette városunkban, piros kalap nélkül is épp eléggé felhívta magára a lakosság figyelmét. Bárhol tanulta is a reklám művészetét, szemmel láthatólag nem tudta, hogy épp elegendő idegen létére megjelennie itt, s máris mindenki hanyatt-homlok fut – félbehagyva munkáját vagy lustálkodását – megbámulni azt, aki a másmilyenség fuvallatát hozza. S ráadásul

az ünneplő ruhájához viselt, különleges bohóckalapon kívül más szenzációval is szolgált a kíváncsiskodóknak. A fiúk a fejetlen szobor előtt egy végtelenül hosszú, óriási arany-ezüst halhoz hasonlatos autót pillantottak meg; számtalan különleges üvegfelülete csak úgy szikrázott-csillogott. Volt benne valami arkangyali és valami kredencszerű is. Szinte hihetetlennek látszott, hogy a ziháló, agyonstrapált járási Skodának, mely időnként szolgálati okokból, kisebb csődületet támasztva, megállt a városháza előtt, valami köze lehet ehhez a tüneményhez. A kocsi belsejében, a színes plédek és párnák puha ölén, hanyagul odavetett rénszarvasbőr kesztyű és Lengyelország félig összegöngyölt térképe hevert.

De nem csupán ez a jelenségszerű jármű hozta lázba a bámészkodókat. Az idegen, pompás alkotmányhoz ugyanis egy furcsa valami volt hozzákötve hátulról, ami épp ellentétes mivoltával keltett általános érdeklődést.

Afféle gumikerekeken guruló fabódé, közönséges deszkákból összeeszkábálva, melyeknek eresztékeit keményfa lécek fedték, oly szorosan, hogy nem maradt köztük egyetlen rés sem a

kukucskálásra. Magasan, közvetlenül a kátránypapírral fedett tető alatt, befüggönyözött, rácsos ablakocska látszott. Ajtaján vastag lakat fityegett. Különben nagyon ismerős látvány lett volna az egész bódé, ha nem köti egy vastag kocsirúd a fehér tollas, piros kalapos jövevény luxusautójához.

A hír nyomban végigfutott a városon, s mindenkit fölizgatott. A Kaszás szövetkezet könyvelője és ügyvezető igazgatója például, amikor megtudta, hogy megérkezett GODOT, a plakát szerint régóta várva várt, nyomban ágyba bújt a biztonság okáért; mindketten közölték családjukkal, hogy hirtelen megbetegedtek: az egyikük vörhenyt kapott, a másik szamárköhögést. A betűs rövidítések e divatos időszakában ugyanis a GODOT név mögött könnyen rejtőzhetett olyan intézmény, mely annak ellenőrzésével foglalkozik, hogy a felelős állást betöltő állampolgárok nem élnek-e vissza hivatalukkal a maguk javára és az államkincstár kárára. Bizonyos elemek szívébe – ezek kevesen voltak – az a titkos reménység lopódzott, hogy GODOT érkezése radikális politikai változások kezdetét jelzi, ám a kiábrándulástól félve, nem árulták el magukat.

Nem csekély gondot okozott GODOT beígért érkezése a városi tanács elnökének is. Attól tartott, hogy szigorúan magánjellegű gazdasági tevékenysége túlságosan lefoglalta, s ezért nem kísérte elég figyelemmel az ország fejlődését; hátha kiderül, hogy GODOT az új belügyminiszter. Ezért a polgármester a biztonság okáért fölvette ünneplőjét, s kitűzte rá kitüntetéseit. Ám más gondolatok is gyötörték: mi történjék akkor, ha GODOT valamelyik baráti, volt gyarmati ország képviselője (ami egzotikus neve alapján könnyen elképzelhető)? És melyik országé? Mit kell tudni róla, hogy üdvözlésekor ne kövessen el végzetes hibát? No és végül, vajon a titokzatos GODOT érkezése nincs-e kapcsolatban valamilyen évfordulóval, amit épp meg kellene ünnepelni, de az ő zaklatott emlékezőtehetsége nem nyújt hozzá kellő fogódzót? Így hát, a biztonság okáért, az ünneplőbe öltözött polgármester lázasan ismételgette magában összes beszédváltozatát:

a szegletkőről, a küldöttségek üdvözlésére, az évforduló megünneplésére és az iskolaév befejezésekor elmondandókat.

Ugyanakkor utasítást adott az altisztnek a zászlók előkészítésére, s külön futár útján mozgósította a tűzoltózenekar tagjait. Azonkívül sürgősen bezáratta és leplombáltatta a városi illemhelyet, hogy kellemetlen illatával ne szentségtelenítse meg az ünnepséget, bármilyen jellegű lesz is.

Ami a helybeli egyházi hatóságokat illeti, azok – hiteles források szerint – várakozó álláspontra helyezkedtek.

Ezenközben a nép körében tetőfokára hágott az izgalom. Nem beszélve az ifjúságról: nekik GODOT érkezése és beígért fellépése, mely ráadásul a kiskorúak számára tilos, érthető változatosságot hozott az egyhangú hétköznapokba. Akadt egy idősebb ember, nyugalmazott vasúti tanácsos, aki erősködött, hogy jól ismeri Godot-t, mert ifjúkorában együtt gyakornokoskodott vele, s Godot máig is tartozik neki 5 koronával és 16 fillérrel, a Gyakornokok Szövetsége által szervezett tátrai kirándulás részvételi díjával

(egynapi koszt és barna sör is benne foglaltatott). A legtöbben azonban korszerűbb és közérdekűbb kérdésekkel hozták összefüggésbe az ismeretlen GODOT-t. Vagy tíz-tizenöt paraszt elfutott az erdőbe, s kunyhót épített magának, hogy ott várja be, míg tisztázódik a helyzet. Hátha az adóhátralékok problémájával kapcsolatos a dolog, ami bizonyos vidékeken eléggé általános jelenség. Az sincs kizárva, hogy egy idősebb parasztgazda véleménye vet némi fényt az egész kérdéskomplexumra; ez az öregapó a kemence kuckójában tengette hátralevő napjait, egy közeli tanyán. Amikor a menye berontott hozzá – mert őt is lázba hozta GODOT érkezésének híre –, s oldalba bökve az öreget így kiáltott: „Godot megérkezett” – azt felelte, hogy „Eh!” – s a fal felé fordulva, mély álomba merült.

Ilyen volt a közhangulat, amikor a titokzatos jövevény, a plakátok felragasztása után, elindult a városháza lépcsőjén fölfelé.

A polgármester nyugtalanul, feszült izgalomban várta, felkészülve minden eshetőségre.

Megállt a küszöbön, szerényen, ugyanakkor méltóságteljesen; nagy fekete szemével, melyben – mint később mesélték – volt valami emberfeletti, figyelmesen nézett a polgármesterre. Már nem volt rajta ama piros kalap: nyilván belátta, hogy ami vonzza az utca csőcselékét, az nem illik az utóvégre mégiscsak materialista államhatalom képviselőivel való találkozáshoz.

Azután hirtelen meghajolt mélyen, s kezét mellkasának bal felére szorítva, megszólalt halkan – mint később mondták, szinte nem emberi hangon: – Szenyor...

Semmiféle nyilatkozat, semmiféle elmélet nem készítette elő a polgármestert egy ilyen látogatás fogadására. Kétségbeesett erőfeszítéssel törte a fejét még egy másodpercig, vajon ki lehet ez a rendkívüli vendég. De hiába, így hát egy bizonytalan éljent motyogott, s fölállt helyéről.

– Mephisto Kovalsky a nevem, de röviden csak Mefnek hívnak.

Repatriáns művész vagyok, most tértem vissza Brazíliából, az emigrációból hazámba. Miután megismerkedtem az itteni

körülményekkel, elhatároztam, hogy a közjónak szentelem magam. Én vagyok a világon az egyetlen ember, aki meg tudja mutatni GODOT-t az embereknek. Ön természetesen tudja, miről van szó, így hát nem kell fölösleges magyarázkodásba bocsátkoznom. Bejárom az egész országot, saját kocsimmal, mint látja, hogy összes honfitársamat részeltethessem ama látványban, amit hiába kívánt tőlem Nyugat-Európa. Hogy minden falusi gazda is, márpedig tudni való, mennyi minden függ a falusiaktól, megismerkedhessen GODOT-val. Ily módon akarok vezekelni a hazámtól való távollét hosszú éveiért, lemosni a tékozló fiú bűnét.

Elnök úr látta már valaha GODOT-t?

– Én.. . He! He! (Ideges hivatalnoki nevetés.) Ugyan, nálunk?

– No látja. Ha egy ilyen magas állású, felvilágosult ember nem látta GODOT-t, hogy láthatta volna egy egyszerű földműves vagy erdész? Ön is belátja, hogy érkezésem történelmi szükségszerűség.

Ezért, gondolom, minden lehető segítséget megkapok öntől ma esti rendezvényem megszervezéséhez. A Kaszás szövetkezet termében mutatom be GODOT-t.

A művelődési minisztérium külügyi osztálya és Szpakiewicz tanácsos a külügyminisztériumból ugyancsak számít az ön segítségére.

Ugyebár mondanom sem kell, hogy ez után a kérdésfelvetés után már szóba se került semmiféle formaság.

Mef Kovalsky kibérelte a fogadó egyetlen vendégszobáját.

Csodálatos autója továbbra is külföldi fénnyel tündökölt a főtér közepén. Estefelé megjelent a lovasbandérium a környező falvakból, mert az az álhír terjedt el, hogy a főtisztelendő püspöki helytartó úr érkezett meg, főpásztori körútja során. Keserű csalódásukban megvertek néhány helybeli honpolgárt, s ellovagoltak. Közben a három jó barát, Kövér, Közepes és Sovány, akiket nem szabad szem elől tévesztenünk, minthogy csakhamar fontos szerepet fognak játszani, haditanácsot tartott a vásártéren, egy üres színben, ahol vásári napokon a sertéseket mázsálják.

– Az autója egészen rendkívüli – jelentette ki a Közepes.

– Hátha gonosztevő? – reménykedett a Kövér..

– Uraim! – kiáltott fel a Sovány hirtelen. – Hát a pótkocsi hova lett?

Valóban, a fabódé, amit eredetileg Mef Kovalsky autója vontatott, eltűnt onnan.

A fiúkban fölébredt a kíváncsiság, s keresni kezdték.

Megtalálták a gumikerekek nyomát a puha földön, s ezen a nyomon folytatták a kutatást. Kiderült, hogy Mef Kovalsky behúzta a bódét a fogadó mögötti, elhagyott udvarra. Csakhamar ráakadtak a bodzabokrok sűrűjében. Most is be volt zárva lakattal.

Körös-körül sehol egy lélek; mindenki a főtérre gyűlt, Mef mámorító autója köré. A három jó barát, Kövér, Sovány és Közepes, lassan közeledett a pótkocsihoz.

A bódé belsejében mély csend volt. Csak a főtérről, az épületek mögül hallatszott ide a város lármája. Hirtelen halk nyüszítés ütötte meg a fülüket. Mintha a bódéból jött volna a hang.

– Van benn valaki! – kiáltott fel a Kövér.

– Nem, a kutya vonít – jegyezte meg a Közepes.

Az udvar szögletében szőrét borzolva, vicsorítva ugatott a kutya, s véres szemmel bámulta a bezárt pótkocsit.

Egyre jobban besötétedett. Megjelentek az égen az első csillagok. Halk, óvatos léptekkel közelebb surrantak a bódéhoz.

De mielőtt megérintették volna a lakatot, olyasmi történt, ami megingatta bátorságukat. Az ablakocskáján, fönt a bódé fedele alatt, szelíd, barátságos fény gyulladt ki hirtelen.

– Mondtam, hogy van bent valaki! – suttogta a Kövér.

– Hé, fiatalurak! – harsant fel ekkor egy ismerős hang.

Hátrafordultak. Előttük az udvaron maga Mef Kovalsky állt.

– Ide figyeljetek! – kiáltott rájuk, lovaglópálcáját belefúrva a homokba. – Beszéljünk világosan. Ha még egyszer az utamba kerültök...

Nem fejezte be a mondatot: két karját váratlanul a magasba lökte, a hold felé, s megváltozott, vad hangon átkozódva rikoltotta: – O Dios, puertos el sacca paez!

A fiúk mintegy megbabonázva, szótlanul és gyorsan eltakarodtak az udvarról.

Miután elbúcsúztak egymástól, a Kövér hazatért. Apjának, a helybeli gyógyszerésznek kétemeletes háza volt. Népes családja a második emeleten lakott, nyáron azonban a Kövér a kicsiny padlásszobába költözött. Ablakából jól láthatta az egész várost; lejjebb nem volt se ablak, se balkon, csupán a puszta tűzfal. Itt zavartalanul átadhatta magát, anélkül hogy apja rajtacsípné, kedvelt foglalkozásának: a könyvtárszobából kicsempészett Törvényszéki orvostudomány meg a detektívregények olvasásának. És anélkül, hogy barátai rajtakapnák – az Árva Mariska meg a manók olvasásának is.

Mély töprengésbe merülve ért haza, s alighogy megette a vacsorát, visszahúzódott szobájába. Az éjszaka világosnak ígérkezett, épp megtelt a hold, s nyugtalan fényével már tíz óra után bevilágította az egész környéket. A Kövér gondolatai mindegyre a vendéglő udvarán történt incidens körül rajzottak.

Mef Kovalsky fenyegetődzése s a fabódé megoldatlan rejtélye megijesztette ugyan a fiúkat, de kíváncsiságukat is növelte.

Elhatározták, hogy valahogy bejutnak a Mef által rendezendő előadásra, a Kaszás szövetkezet termébe, bár kiskorúaknak szigorúan tilos a bemenet. A Kövér gyertyát gyújtott, s kinyitotta vaskos könyvét annál a lapnál, ahol a koponyasérülésekről van szó.

Már magasan állt a hold, beezüstözte a háztetőket. Egy ideig még fölhallatszott lentről az aludni térő család zaja: a mosdás ellen tiltakozó gyerekek sírása, a mosogatással járó edénycsörömpölés, halk zsémbelés. Holdfény töltötte be az udvart.

Nem ment a Kövérnek az olvasás sehogy sem. Tizenegy óra körül vonítani kezdett egy kutya. Úgy rémlett neki, mintha az a kutya lenne, mely az udvar szögletében ugatott, a fogadó mögött, rémülten behúzott farokkal. A könyörtelen fehér korong egyre magasabbra emelkedett az ég boltján. Öt perccel tizenkettő előtt kifogyott a Kövér diókészlete ; nem volt mit tovább ropogtatnia olvasás közben. Bement apja könyvtárszobájába a Törvényszéki orvostudomány következő kötetéért.

Vékony falépcsőn lopódzott le, azután még egy folyosón is végig kellett mennie. A toronyóra épp tizenkettőt ütött, amikor a Kövér – gyertya nélkül, hogy fényével el ne árulja magát – belépett apja szobájába, s nyitva hagyta maga mögött az ajtót. Holdfényben úszott ez a szoba is. Letérdelt a polc elé, s kezdte odébb tologatni a vastag kötésű, hatalmas könyvek gerincét.

Hirtelen sötét lett. Fölemelte fejét. Előtte, a szemközti falra, egy óriási alak árnyéka vetődött.

A Kövér moccanni se mert. Valamilyen furcsa tehetetlenség lett úrrá rajta, úgy érezte, mintha már nagyon régóta guggolna ott, könyvvel a kezében, a borzalmas árnyékra meredve – s hogy ez így fog tartani örökké. Hirtelen koppant valami. A könyv esett ki a kezéből, anélkül hogy tudta és akarta volna. Akkor ébredt csak rá, amikor odébb húzódott az árnyék, s olyasféle hang ütötte meg a fülét, mintha egy nagyon nehéz, de puha zsák nem nagyon magasról a földre pottyanna. A hold halott fénye ismét betöltötte a szobát. A Kövér lassú, álomkóros mozdulattal hátrafordult. Az ablak nyitva volt, mint előbb, ott kint fehér éjszaka honolt. A

Kövér lassan elindult az ajtó felé.

Itt azonban megállt, mert eszébe villant, hogy bejövet tárva-nyitva hagyta az ajtót, s most be van húzva. A levegő mozdulatlan volt mindenütt, huzatról szó sem lehetett. Nem fért hozzá kétség: valaki behatolt a lakásukba.

Akárki vagy akármi is lett légyen, aki vagy ami besurrant az ajtón, tovább kellett mennie. A Kövér, bármennyire félt is, megértette, hogy e pillanatban ő a felelős mit sem sejtő házanépe biztonságáért. Kitárta az ajtót, s kilépett a folyosóra. Sehol senki.

Benyitott a bal oldali ajtón, mely a további szobákba vezetett.

Sokáig, nagyon sokáig hallgatódzott, settenkedett és leselkedett, míg végül elfáradva, lassan arra a meggyőződésre jutott, hogy csak képzelődés volt az egész. Semmi nesz, csupán az alvók ütemes lélegzése. Kimerülten indult vissza. Csak mikor a szobájába ért, akkor vette észre, hogy nem világít benne más, mint a hold fénye.

Az asztal üres, a gyertya tartóstul meg az Árva Mariska meg a manók eltűnt nyomtalanul. Nem volt a szobában senki. A biztonság okáért benézett az ágy alá is.

Semmi. Az ablakhoz rohant. Alatta háromemeletnyi sima fal. Ám egy nagy, sötét, bajuszos alak bukkant fel előtte hirtelen, s ugyanakkor nagy erővel nekiütődött valami. Zúgó fejjel vágódott hanyatt a szoba közepén.

Csak jó néhány pillanat múlva sikerült megállapítania, hogy a gyors hatású lövedék, mely váratlanul leterítette, a városka éjjeliőre volt, saját személyében. Ilyenkor szokta körüljárni a Földművesszövetkezet közeli szmokingboltját, amit a demokratizálódási áramlat hatására nemrég nyitottak meg. Az őr idősebb ember volt, sokgyermekes családapa. Nem kevésbé rémülten tápászkodott fel, mint a Kövér. Zúzódást szenvedett, érzékeny pontjukat dörzsölgetve néztek egymásra, s kölcsönösen magyarázatot kértek. Miképpen történhetett, hogy az éjjeliőr, e nagy önsúllyal rendelkező, kiegyensúlyozott állampolgár berepült a harmadik emeleti szobába? Ám ő maga sem tudott erre választ adni. Föl-alá járt, mint mindig, a kirakat előtt; a szmokingok titokzatosan és diszkréten feketélltek a próbababákon a hold fényében.

Egyszer csak úgy rémlett neki, mintha valami gyanús neszt hallana a patika felől. Már át akart menni a túlsó járdára, a sokéves szolgálat során kipróbált módszerével, amikor közvetlenül a háta mögött valami tompán puffant, mintha egy nehéz tárgy esett volna a földre, azután ugyancsak valami befogta a száját, vasmarokkal ragadta meg a derekát, s egy ismeretlen, rettenetes erő földobta a magasba. Csak akkor tért magához, amikor összetörve, félelemtől félholtan fölemelkedett a földről, s megpillantotta a Kövért, vagyis a patikus jól ismert fiát.

Csakhamar annyira kijózanodott, hogy valamiféle 5 zlotyt kezdett emlegetni, ami állítólag jár neki a Kövértől, azért a fáradságért, hogy fölrepült a harmadik emeletre. Az egyszerű emberek ama válfajához tartozott ugyanis, akik mindenféle beszélgetést játszi könnyedséggel tudnak bizonyos pénzösszegek felé terelni, melyeket beszélgető partnerüktől valamilyen okból kifolyólag kapniuk kell, az elemi igazságérzet követelményei szerint. Közben egyre hangosabban beszélt, s mikor egészséges ösztöne meg súgta neki, hogy a Kövérnek kellemetlen lenne, ha a ház lakói felébrednének, s vallatóra fognák, miért nem alszik

ilyen késői órában, s miért rejtegeti az agg éjjeliőrt a szobájában, nyomban tíz zlotyra emelte követelését, s hangosan köhögni kezdett. A markába nyomott tízes tüstént meggyógyította; ám azért, mialatt a Kövér csendben kivezette a házból, nyögdécselve értésére adta, hogy rejtett áremelésnek esett áldozatul, s a Kövér fösvénységében rútul kihasználta őt. A fiú ezután visszatért szobájába.

Vajon el fog-e járni az őr szája? Nem látszott valószínűnek.

Talán ő maga sincs meggyőződve arról, hogy nem álmodta az egészet, épp ezért nem kockáztatja meg, hogy esetleges hallgatói kigúnyolják. Ami őt, a Kövért illeti, bizonyos benne, hogy látta amaz árnyékot a dolgozószoba falán. Különben is, ha képzelődés lett volna – hova tűnt a könyve meg a gyertyája? E két tárgy eltűnéséhez még akkor sem férhet kétség, ha az éjjeliőr berepülését a harmadik emeleti ablakon át kellemetlen félreértésnek tekinti, aminek nincs az egész ügyhöz semmi köze.

Végül a Kövér, kimerülve a különös éjszaka élményeitől, úgy, ahogy volt, ruhástul az asztalra borulva elaludt.

Közben fölkelt a nap.

Másnap az iskolában a három jó barát, Kövér, Sovány és Közepes, haditanácsot tartott: hogyan jussanak be, a kiskorúaknak szóló tilalom ellenére, vagy inkább épp a tilalmon felbuzdulva a Kaszás szövetkezet termébe, a környékszerte várva várt GODOT-bemutatóra. A Kövér sápadt volt és kialvatlan. A Közepes azt javasolta, hogy ássanak gödröt a Kaszás szövetkezet fala alá, s így alulról hatoljanak be a terembe. A javaslatot a kiviteléhez szükséges idő hiánya miatt elvetették. Ekkor azt ajánlotta, hogy helyezzenek el egy petárdát megfelelő helyen, s a robbanás okozta kavarodásban könnyedén bejuthatnak majd. A Sovány rá se hederített a Közepes szavaira, némán gondolkozott. Mikor barátja már egy duzzasztógát építését javasolta, hogy az így előidézett árvíz elvonja a rendezők figyelmét a Kaszás szövetkezet termének bejáratától, hirtelen megszólalt:

– Azt hiszem, megláthatjuk a GODOT-t ingyen és másutt. Be kéne néznünk még egyszer abba a kerekes fabódéba, ott az udvaron. Hisz magával kell azt a GODOT-t hurcolnia, biztosan a pótkocsiban tartja, különben mért lenne mindig bezárva, és az ablaka is berácsozva meg befüggönyözve? Szerintem ez világos.

– Nem olyan világos, mint képzeled – ellenkezett a Kövér. – Nem lehet tudni, mi az a GODOT tulajdonképpen. Hátha valamilyen tárgy? Olyan kicsi, hogy a pacák a zsebében hordja?

Vagy olyasvalami, ami egyáltalán nem foglal el helyet?

– Még a bemutató előtt kell megpróbálnunk – mondta a Sovány. – Amikor Mephisto úr el van foglalva a pénztárban a jegyek eladásával. Így nem kockáztatunk semmit. Ha az a GODOT nincs a bódéban, még mindig marad időnk, hogy besurranjunk a Kaszásba.

Erre a Kövér bevallotta, miért fél benézni vagy bemászni a pótkocsiba.

– Honnan tudhatjuk, hogy az a GODOT nem nagyon erős és mérges? Hátha ránk veti magát?

S amikor a többiek ugratni kezdték a gyávaságáért, elmesélte, mi történt a lakásukban az elmúlt éjszaka.

– Az ügy valóban komoly – mondta a Sovány, amikor Kövér a végére ért –, de semmi okunk sincs azt hinni, hogy valami köze van a mi tervezett vállalkozásunkhoz. A biztonság okáért betartjuk majd az óvatossági rendszabályokat.

További beszélgetésükről nem szükséges számot adnunk; hadd jellemezzük inkább, milyen volt a helyzet ugyanazon nap délutánján, egy órával GODOT ígért bemutatója előtt. Bizonyos részleteket ugyanis ismernünk kell. Különben nem érthetjük meg egészen a később bekövetkezendőket.

Tehát Mef Kovalsky a pénztárban, a főbejáratnál jegyeket árul: első osztályúakat (bejárat az utca felől) és másodosztályúakat (bejárat az udvar felől). Óriási érdeklődés.

A három jó barát az udvarban lapul, a fogadó mögött, a bodzabokrok közé rejtett, most is bezárt és néma fabódé közelében. A Közepesnél lakatos-szerszámláda, teljes felszerelés apja műhelyéből.

Valamennyien kabát nélkül, fedetlen fővel vannak, szokott öltözetükben, ahogy nyár elején elmegy az ember hazulról (fontos körülmény). Otthon azt mondták, vacsorára hazatérnek.

Azonkívül összesen tíz deka dió van hármuknál, egy zsebkendő, egy darab ceruza, spárga, egy letört rajzszögfej, egy ezüstpapír golyóbis és 4 zloty 80 garas. Így közelednek a bódéhoz.

– Te, hátha valamilyen nőszemély az a GODOT? – kérdezi suttogva a Kövér a Soványt.

– Kezdjük – szól a Közepes.

Odalopództak a lakathoz.

Vastag lakat volt, kemény diónak látszott. A Közepes fűrészt vett elő, s végighúzta a vason. A lakat felnyögött, kellemetlen, csikorgó-sivító hangon. A Közepes kezében megállt a fűrész.

Hallgatódzott. Némaság volt továbbra is odabenn.

– Nincs mit tenni – mondta a Közepes –, énekelnetek kell vagy szavalni. Különben meghallják, hogy valami gyanús dolgot csinálunk itt.

– Szavalni! – kiáltott fel a Kövér. – Bolondot akarsz belőlünk csinálni?

– Sajnálom. Vagy együtt dolgozunk, vagy sem.

A Kövér savanyú arccal tanácskozni kezdett a Sovánnyal.

Kiderült, hogy a rengeteg versből, amit meg kellett tanulniuk az iskolában, csak Az ezredes halálára emlékeznek. És arra sem egészen.

– Kezdd te – szólt a Kövér olyan képpel, mintha keserű pirulát nyelne le.

Kicsiny kunyhó vadon erdő mélyén, zöld lövészek állnak elé sorban...

– szavalta a Sovány. A Közepes ismét fűrészelni kezdett.

Ezredesünk fekszik a kunyhóban...

– csatlakozott a Kövér. A vers strófái elkeveredtek a fűrész sivításával az üres udvaron.

– Hangosabban! – kiáltott rájuk a Közepes.

Nyergeljék meg a lovamat, mondta, szükségemben mindenkor hű társam...

Az ezredes végére értek. A fűrész átforrósodott, a Közepes keze kivörösödött és megfájdult, ám a lakat hajlatán alig látszott egy kis bevágás.

– Tovább, tovább! – sürgette őket a Közepes. – Talán énekelnétek valamit?

– Én nem tudok énekelni, kezdje most a Kövér! – lázadt fel a Sovány.

– „Emlékszel, ősz volt akkor, s a kicsiny Rózsa-szálloda...” – zendített rá hamis hangon a Kövér, s mérgesen pislantott a Soványra. A fűrész ismét munkához látott.

– Semmire se megyek vele – szólt a Közepes egy idő múlva. – Külföldi lakat lehet. A felénél se tartok.

A Kövér és a Sovány abbahagyták a „Tangó anyámnak” megkezdett strófáját. Még örültek is a szünetnek.

– Fúrjunk lyukat a deszkába – javasolta a Sovány.

A bódé falához illesztették a fúrót. Ezúttal jobban ment a munka, bár vastagok voltak a deszkák, kétcolosak, kemény tölgyfából. A Közepes csakhamar érezte, hogy a fúró könnyen forog a nyílásban. A Kövér és a Sovány a háta mögé guggolt.

– Te, nézd! – kiáltottak fel hirtelen mindketten egyszerre, félelemtől fojtott hangon.

A Közepes fölemelte a fejét. Fejük fölött, az ablakocskából megint az az egyenletes fény szűrődött ki, ami egyszer már fölkeltette kíváncsiságukat, és megijesztette őket. Úgy belemerültek a fúrásba, hogy észre se vették, mikor gyulladt ki a fény. Visszatartották lélegzetüket.

– Hall bennünket, biztosan meghallotta – suttogta a Kövér. – Nem megmondtam, hogy hagyjuk békén? Ott van bent!

A Közepes óvatosan kicsavarta a fúrót, s a nyílásra tapasztotta szemét. Íme, mit látott: Kicsiny, egyszerű asztalka állt vele szemközt, rajta gyertyatartó, égő gyertyával. Az asztalnál egy olyan meglepő valaki ült, hogy a

Közepes csupán néhány pillanat múlva kapta el a fejét rémült kiáltással, amikor megértette, kit látott.

Hatalmas alak volt, nagyobb, mint egy jól megtermett férfi, válla széles, karja rendkívül hosszú. Sötét, majdnem barna feje s ugyanilyen színű arca határozottan óriás majomra vallott. Fejlett izmai voltak, s egész testét tompán csillogó, ugyancsak barna, rövid szőrzet borította. A rendkívüli vadságot és erőt sugárzó jelenség épp hihetetlen dologgal foglalatoskodott: az Árva Mariska meg a manók történetét olvasta.

– Fussunk innen! – szólt a Közepes talpra szökkenve.

Mielőtt azonban egyetlen lépést is tehetett volna, lábdobogás hallatszott a bódéból, s úgy meglökték belülről az ajtót, hogy a félig elfűrészelt lakat hirtelen lepattant. A kitáruló ajtó nyílását széltében-hosszában egy vállas, fekete alak töltötte be.

– Már vártam önöket – szólalt meg valószínűtlenül sötét színezetű, de tagolt, sőt keresetten udvarias torokhangon. – Parancsoljanak beljebb.

Egy szót se bírtak kinyögni; engedelmesen közeledtek a bódéhoz. Sorra beléptek, ellenkezés nélkül, akár egy kelepcébe.

Az asztalkán kívül egy összehajtható vaságy volt itt, a sarokban edények étel maradékkal meg néhány könyv. Erős, orrfacsaró szag töltötte be a helyiséget. A majomember még egy pillanatig hallgatódzott az ajtóban, azután halkan becsukta. Egyedül maradtak vele a szűk ketrecben, óriási lényétől lenyűgözve.

– Ne féljenek – mondta a különös házigazda.

Hangja vastag volt, mint egy fekete paplan, és dübörgő, mint az üres hordókkal teli szekerek, amikor fahídon mennek át.

– Most biztosan nem jön ide.

Az ágyra ültette őket, ő maga a székre ült.

– Nagyon tetszett nekem az a vers a haldokló ezredesről – mondta. – Majd alkalomadtán megkérem önöket, hogy szavalják el még egyszer.

Milyen vezér ez? Mundérja durva, de olyan szép, szűzies az arca, de a keble...

Tudnak más verset is ettől a költőtől?

– Alkalomadtán? – szólalt meg a Közepes. – Hogy értsük ezt?

– Úgy, hogy lesz még alkalmuk visszatérni rá. Mert valószínűleg nem szakadunk el egymástól többé.

A fiúk egymásra néztek.

– De hisz ez emberrablás! – kiáltott fel a Kövér. – Nem tudom, tisztában van-e azzal, hogy a Lengyel Népköztársaság Alkotmánya...

A majomember egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta.

– Nézzenek rám: hát úgy nézek én ki, mint aki ért a jogi kérdésekhez? Öntől viszont bocsánatot kell kérnem a múlt éjszakai incidensért. Remélem, hogy sem önnek, sem annak a bácsikának, akit bedobtam az ablakán, nem történt semmi baja.

Kénytelen voltam ezt tenni, mert nem engedhettem meg, hogy észrevegyenek; akár ön, amikor kihajol az ablakon, akár ő, miközben föl-alá jár odalent. Bizonyos okokból igen fontos számomra, hogy ne lásson meg senki. Elvittem a könyvét, tettem azonban nem nevezhető lopásnak, mert tudtam, hogy ma eljönnek ide, és visszaadhatom.

Már tegnap megfigyeltem közeledési kísérletüket, csak akkor közbejött Mef Kovalsky.

Alighogy ezt a nevet kiejtette, meglepő változás ment végbe rajta. Ugatni-morogni kezdett, ajkai közül fehér agyarak villantak elő. Öklével verte mellkasát, mely komoran, tompán döngött ütései nyomán. A fiúk a sarokba húzódtak.

– Ne féljenek – mondta végül, erőt véve magán. – Ha eszembe jut az az ember, nem tudok uralkodni ösztöneimen.

– Dehogy, tessék csak megtartani! – kiáltott a Kövér fülig pirulva. Nem akarta, hogy a barátai megtudják: az Árva Mariskát olvassa éjszakánként.

– Rendkívül érdekes könyv, különösen azok a részek, ahol Locsogi kalandjairól van szó. Szívesen vitatkoznék róla majd, ha lesz egy szabad pillanatunk – élénkült fel a majomember. – Ami pedig a gyertyát illeti, sajnos kifogyott a készletem. Egyébként ha tudná, hogy mi volt éjszakai látogatásom fő célja, nem ülne most ilyen nyugodtan itt.

– Izé... vajon ön az a GODOT? – kérdezte nekibátorodva a Kövér.

A vadállat váratlanul elnevette magát: a basszus hangok valóságos özönével árasztotta el őket, akár egy vízesés.

– Ez jó! Hát önök is bekapták a horgot? A régi móka! De különben nem csoda.

– Akkor hát... kicsoda ön?

Hirtelen eltűnődve nézett rájuk. A szeme kicsiny volt, közel ülő, de rendkívül szép és meglepően értelmes.

– Igen... – szólt lassan. – Hogy ki vagyok én... ki vagyok én...

Elmondhatom, hogy ki voltam, vagy ki leszek, ha ez tovább is így megy. De hogy ki vagyok? Biztosíthatom önöket, hogy magam is gyakran fölteszem magamnak ezt a kérdést... Azt hiszem, engem jobban nyugtalanít, mint önöket. De sietniük kell. Szeretném, ha pontosan megismernék helyzetemet, mielőtt javaslatommal előállnék.

Csak ketten vagyunk a világon: én és az unokatestvérem, Jeti, akivel nem tartok fenn közelebbi viszonyt, kapcsolatunk csupán a sablonos névnapi és ünnepi üdvözletekre szorítkozik.

Bizonyos ízlésbeli különbség választ el bennünket: Jeti az alacsony hőmérsékletet szereti, ezért a Himaláját választotta lakóhelyéül, én viszont a napért rajongok, a forróságért, a dús növényzetért, s kedvelt muzsikám a tenger moraja. Ezért Szumátra legvadabb vidékein laktam világéletemben.

Mindketten, Jeti meg én, abból a családból származunk, melynek egyik mellékága valaha, a rég letűnt időkben kitermelte az emberi fajt. Ezért bizonyos értelemben rokonoknak számítunk itt. Csak az a bökkenő, hogy nemzetségünk egyik feje, a dédapám, miután közelebbről megvizsgálta az egész problémát s azokat a családtagjainkat, akik már rászánták magukat a továbbfejlődésre, úgy vélekedett, hogy balul ütött ki az egész vállalkozás, s törzsünk többi tagjának megtiltotta az emberré válást. Azóta, hosszú évezredek óta szerényen, de becsületesen éldegélünk. Nem avatkozunk a perzsa olaj problémájába, és nem alkotunk semmiféle filozófiai rendszert, amelynek helyességét később védelmeznünk kellene. De sajnos – bár egyénileg továbbra is nagyszerűen éreztük magunkat, s ma sem tudok fejlett egyéniségű

lények számára a mienknél kellemesebb életmódot elképzelni, társadalmilag silányodni kezdtünk; ezért a döntésünkért ugyanis, hogy nem válunk emberré, súlyos árat kellett fizetnünk politikai és gazdasági életünkben, s ez végül is bukásunkhoz, közösségi létünk teljes kihalásához vezetett. Az utóbbi időben már Jetit se hagyják békén, ami pedig engem illet, sajnos felettébb kínos élményekről kell most beszámolnom önöknek.

Nem sokkal az után a szép időszak után, amikor kényelmesen nekitámaszkodva kedves pálmafámnak, gyönyörködve szemlélhettem a tenger és az ég fénytüneményeit – a második világháború időszaka volt ez, csatahajók robbantak fel és gyulladtak ki a levegőben –, kisebbfajta hajó közeledett a partomhoz; egy fehér embert rakott ki a szárazföldre, s azután eltávozott. Az embernél nem volt fegyver, csupán néhány haszontalan apróság, s még valami a hátsó nadrágzsebében, ami különösképpen fölkeltette kíváncsiságomat. Azért tudom, mert teljesen védtelen volt velem szemben, megforgattam fél kézzel, s átkutattam a zsebeit.

Ez a valami egy könyv volt. Ma már tudom, hogy egy silány pornográf regény. Az érthetetlen fekete jelek láttán különös nyugtalanság vett rajtam erőt. Nyilván felébredtek bennem azok az ösztönök, az a felsőbbrendű majomfajtámra jellemző civilizációs reflex, mely rávette őseimet arra, hogy emberré változzanak. Az én értelmetlen, majomságomhoz nem illő, metafizikus kíváncsiságom mentette meg a kalandor életét. Ez pedig a következőképpen történt: a kópé nyomban megsejtette, hogy csakis a könyv iránti leküzdhetetlen érdeklődésemnek köszönheti, ha nem dobom őt oda martalékul az éhhalálnak és a dzsungel ezer veszedelmének. Hisz tudtam, hogy csakis ő elégítheti ki mohóságomat, ő magyarázhatja meg e különös tárgy értelmét és rendeltetését, s taníthat meg a kezelésére. Élelmet hordtam neki, megvédtem a ragadozóktól, s ő cserébe mindezért megtanított engem beszélni, azután pedig az ábécére. Közben még zsarolt is, szántszándékkal hosszúra nyújtotta a tanítást, s cserébe újabb meg újabb ínyencségeket követelt, melyekért mind messzebbre kellett hatolnom a rengeteg mélyébe.

Végül, amikor egy alkalommal egy nyaláb különösen ízes kenyérfahajtással tértem vissza, amiért az utolsó betű, a z magyarázatát ígérte, egy csónakot pillantottam meg. Az emberem a csónakban ült, s csakhamar fölmászott egy teherszállító hajó fedélzetére. A hajó véletlenül vetődött épp az én partom felé, s nyilván meglátták a jeladást. A pálmafa törzsén egy cédulát találtam, s kibetűztem a lemenő nap fényében: „Ne búsulj, öreg! Beíratlak a San Franciscó-i városi könyvtárba.

Nemsokára visszatérek.”

Azt hittem, csúfolódik velem. Nem sejtettem, hogy jobb lenne számomra, ha nem térne vissza.

Mekkora volt csodálkozásom, amikor viszontláttam, nem egészen két hónap múlva! Kisebb, de jó ízléssel összeállított könyvtárat hozott magával. A parttól nem messze horgonyozta le jachtját. A könyveken kívül egy hatalmas vaskalitkát is kirakott a partra, s ebben helyezte el a köteteket. Amikor végeztem A Thibault család első részével, a következőt kértem. „Menj, és keresd ki magadnak” – mondta.

Gyanútlanul beléptem a ketrecbe. Az ajtó becsapódott mögöttem.

Emberei segítségével kalitkástul fölcipelt a fedélzetre, s azután mind távolabb kerültem szülőföldemtől, Szumátrától.

Aligha kell hozzátennem, hogy ez az ember az önök által is ismert Mephisto Kovalsky volt, nemzetközi szélhámos, akit ópiumcsempész cinkosai tettek ki annak idején a partomra, halálos ítélettel.

– Jól van, de nem értem, miért lopódzott be éjszaka a lakásunkba – szólalt meg minden bátorságát összeszedve a Kövér.

A majomember rávetette szép szemét.

– Rátérünk. Szoros összefüggés van a két dolog közt.

A gyertya az asztalon hirtelen sisteregni kezdett.

A majomember tovább mesélt: – Mef Kovalsky magával vitt Argentínába. Ne higgyék, hogy miután elfogott, abbahagyta a tanításomat, elvette tőlem a könyveket, vagy más effélét cselekedett. Ó nem! Ez a sátánfi furfangosabb, mint képzelik. Elvitt engem egy eldugott haciendára, a pampák közé, s ott tovább dolgozott tervének

megvalósításán. Nem csupán újabb könyveket adott olvasni, hanem személyesen is kezdett belém oltani mindenféle ismeretet a tudomány alapvető területeiről. Rendkívül gyorsan haladtam.

Nyilván azért, mert több nemzedék óta mesterségesen, vagyis csupán akaraterőm által maradtam közbülső láncszem az ember és az állat közt; így hát, míg visszatartottam magam attól a fejlődéstől, amit a természet kiszabott számomra, örököltem őseim felhalmozódott, kihasználatlan s ezáltal fokozott készségét a gyors emberré válásra. Ahhoz, amire évmilliókat irányzott elő a természet, nekem néhány hét is elegendő volt. Így hát Mef Kovalsky elégedetten szemlélhette vágyainak teljesülését.

Kétségbeesetten éreztem, hogy lassan megszűnök az lenni, ami voltam: békés szumátrai majomember. Bár vadon külsőmet szerencsére megőriztem, értelmi képességeim kezdtek teljesen emberivé válni. Mef csakhamar ki is engedett már a ketrecből; éppoly jól tudta, mint én, hogy nem szököm meg, hisz minden újabb ismeret elsajátítása szorosabbra fűzte tőle való függőségemet. Ha megszöktem volna, vagy majomnak kellett

volna tekintenem magam, holott már nem voltam az, vagy embernek, pedig még nem voltam az, s nem is akartam az lenni.

Az előbbi esetben bezártak volna egy állatkertbe életem végéig, márpedig ebbe sem mint majom, sem mint ember nem egyezhettem bele. A második eshetőségről szó sem lehetett. Hogy léphetnék fel emberként ezzel a lapos koponyámmal, gorillakülsőmmel és -izomzatommal meg a szőrös bundámmal?!

Egyébként Mefnek ördögi ötlete támadt. Mikor észrevette, hogy fejlődésem következtében szégyellni kezdem meztelenségemet, nem adott nekem ruhát, hogy ne mutatkozhassam az emberek előtt. Csakhamar megértettem azt is, hogy miféle célból tett rabszolgájává. Mikor megállapította, hogy fejlődésem, tehát őtőle való függésem is elérte a kívánt fokot, arra kényszerített, hogy eszköze legyek bűnöző tevékenységének. Szüksége volt az erőmre és az ügyességemre. Én védtem meg őt Chicagóban, akarva, nem akarva, a rettenetes Toni Wheeperrel szemben. Én kapaszkodtam fel az ő parancsára az Interpol központi épületének tűzfalán, s hoztam ki onnan a vállamon azt a páncélkasszát, melyben Mef

Kovalsky aktái pihentek. Ezek az akták tették volna lehetővé, hogy a nemzetközi rendőrség nyomon kövesse és letartóztassa. Végül én voltam az, aki...

De hagyjuk ott egyelőre a fiúkat a fabódéban, bízzuk őket a majomember jóindulatára, akinek elbeszélését nagy odaadással hallgatják. Ne elégedjünk meg az ő felvilágosításaival: kukkantsunk be személyesen a Kaszás szövetkezet termébe, ahol ama titokzatos és várva várt GODOT bemutatója készül.

Minél jobban közeledett GODOT bemutatásának időpontja, annál nagyobb tömeg gyűlt össze a pénztár körül. Mephisto Kovalsky elegánsan és udvariasan árulta a jegyeket. A tehetősebbek meg a nevezetesebb polgárok első osztályú jegyeket vettek (bejárat az utca felől), egyrészt hogy jobban lássanak, másrészt mert úgy illik. A többiek másodrendű jegyet vásároltak (bejárat az udvar felől). Miután beléptek a terembe, elfoglalták helyüket, és kíváncsian néztek körül. A Kaszás termét tisztára söpörték és patkánytalanították. Az ablakokat besötétítették.

Középütt egy hatalmas függöny rejti el a nézők kíváncsi szeme elől, természetesen csak ideiglenesen, GODOT titkát. A terem megtelik. Növekvő lárma és feszültség.

Negyedórával kezdés előtt Mef Kovalsky kiakaszt egy táblát, mely szerint „Minden jegy elkelt”, zsebre vágja a pénzt, és eltávozik.

Végre hetet üt az óra, nagy az izgalom és a nyugtalanság, bár egyesek legénykednek: „Eh, mit nekem az ilyen GODOT, úgy én is tudok!” „Fájni fog?” – kérdezi egy érzékenyebb aggastyán. Az elnök az első sorban ül. Egy tolakodó gondolat kínozza most: „Vajon nem lesz benne valami államellenes? Királypárti felkiáltások? A kolorádóbogár támogatása?” Hét óra öt perc. Az utolsó sorban fölhangzik az ének: „Akár nappal, akár este...” A rendfenntartók közbelépnek. Hét óra tíz perc. „Kezdjék már, kezdjék!” – kiáltoznak türelmetlenül.

A viharos várakozás még csaknem félóra hosszat tart.

Ekkor föláll egy gyalogos közlegény, aki épp szabadságát tölti a városkában. Energikus léptekkel a függönyhöz megy, s ránt rajta egyet. Ím, csodák csodája, a függöny éppoly energikusan válaszol: kidagad épp ott, ahol ő áll, s fültövön vágja. A katona megdöbben, de csak egy pillanatig marad tétlen: lecsap a mozgó anyagra, s valami keményet ér. De most már lent hullámzik a függöny, s fájdalmasan sípcsonton rúgja. A terem buzdítja, valaki fölkiált: „A GODOT veri Franeket!” A derék lövész rá se hederít fájdalmára, s leken kettőt maga elé, a függöny felporzik, azután egy újabb, hatalmas kiduzzadás gyomorszájon találja, mire ő megragadja a posztót mindkét kezével, és ráakaszkodik. Nagy csattanás, a függöny leszakad, és földre hull, beborítva a lövészt, mozgó gomolyaggá válik, melyben szemmel láthatólag tovább folyik a küzdelem. Az ámuló nézők szeme előtt pedig föltárul a terem másik fele, az, amelybe az udvar felől volt a bejárat, tele közönséggel. A két közönség egymással szemben ül, és bámulja egymást, középütt pedig ugrálva vergődik a függönygomolyag.

– Csaló! Fogják meg! Üsd-vágd! – üvölt fel a következő pillanatban a tömeg, s mindenki a kijárathoz rohan, az utca és az udvar felőlihez, hogy elcsípjék Mef Kovalskyt, s lesújtson rá a rettenetes, de igazságos büntetés.

Néhány pillanat múlva nem marad más a teremben, csupán ama hánykolódó posztógomolyag s benne a derék hadfi, aki továbbra is ádázul küzd vaktában a tűzoltóval, aki épp ugyanakkor lépett a függönyhöz a túlsó oldalról, hogy utánanézzen, miért nem kezdődik az előadás.

A majomember hirtelen elhallgatott, hallgatódzni s szimatolni kezdett; rózsásfekete orrcimpái könnyedén megremegtek. A fiúk is hegyezték fülüket, de sem az udvar felől, sem a fogadó túlsó feléről nem hatolt el hozzájuk a bódéba semmiféle hang. A majomember ennek ellenére határozottan nyugtalannak látszott.

– Uraim – szólt –, egyre kevesebb az időnk, térjünk át a befejezésre.

Azt kérdezték, hogy én vagyok-e ama titokzatos GODOT, akivel Mephisto bejárja az országot, s belépődíjas előadásokat tart.

Nem, nem én vagyok, azon egyszerű oknál fogva, hogy GODOT egyáltalán nem létezik. Mef kibérel egy termet, függönnyel két részre osztja két külön bejárattal, s eladja a jegyeket. Azután beül csodálatos autójába, és megszökik. A becsapott nézők egy ideig csak ülnek, aztán türelmüket vesztve félrehajtják a függönyt, és szemtől szembe kerülnek egymással. Nem értesítik a hatóságokat, mert röstellik a saját ostobaságukat. Ennek köszönhető, hogy Mef megjelenhet a következő járási székhelyen újból, s megismételheti az egész históriát. Jelentős bevételt biztosít számára ez a játék, de mindez csak ürügy, sötétebb dolgok rejlenek mögötte.

Már elmeséltem önöknek, milyen sátáni csellel rabolt el engem Mef szülőföldemről, Szumátráról, s tett rabszolgájává. Egyetlen ökölcsapással megölhetném őt, de nem tehetem, mert nélküle néhány nap alatt elpusztulnék az önök szép, de számomra idegen országában, személyi igazolvány és kapcsolatok nélkül. Éjszakánként Mef arra kényszerít, hogy hagyjam el rejtekhelyemet, és betöréseket hajtsak végre.

Erőm és ügyességem folytán könnyűszerrel meg tudom ezt tenni. Íme, tehát ez az oka – fordult a Kövérhez hogy behatoltam az önök lakásába. Mef külön felhívta rá a figyelmemet, mert úgy vélte, az ön apja, mint gyógyszerész, jómódú ember, s gazdag zsákmányt találok az ő számára. Mikor megálltam a dolgozószoba ablakában, megpillantottam önt. Minthogy – miképp az imént is mondottam – már előző nap szemmel tartottam önöket, s bizonyos konkrét terveket és reményeket fűzök az önök személyéhez, nem hajtottam végre Mef megbízatását. Csupán a könyv meg a gyertya elvitelére szorítkoztam, mert unatkozom egész nap ebben a rám zárt bódéban, és Mef, amióta kellőképpen kiművelt, nem törődik a könyvellátásommal; ami pedig a gyertyát illeti, kifogyott a készletem.

A majomember elhallgatott, fölkelt a székről, s a falhoz tapasztotta szőrös fülét. Most már a fiúknak is úgy rémlett, hogy hallanak valami neszt.

– Térjünk át a dolog lényegére – szólt a majomember; gyorsan, idegesen beszélt – Mephisto Kovalsky hatalmában vagyok, de gyűlölöm őt, és szeretnék megszabadulni tőle.

Nem akarok továbbra is eszközül szolgálni bűnös tevékenységéhez. Nem akarok tovább Európában maradni. Vissza akarok térni szülőföldemre, Szumátrára, az én dzsungelembe.

Különben elveszítem maradék majomságomat is, és testileg is hasonlatossá leszek az emberekhez. Az önök segítségére van szükségem. íme, a javaslatom.

Lerázzuk Mef Kovalskyt, s elindulunk délre. Biztosan tanulták az iskolában, hogy a Balkán félszigeten rengeteg, több száz kilométeres föld alatti barlang húzódik végig. Csak Zakopanéig érjünk el; fél Csehszlovákiát megjárjuk a föld alatt gyalog, azután egy föld alatti folyó visz minket tovább, egészen Macedóniáig.

Törökországon, Perzsián, az Eufrátesz völgyén és Indián vagy Burmán át közelítjük meg szülőföldemet. Ott azután már nem ütközünk semmiféle nehézségbe. Beleegyeznek?

Ott ültek hárman a kerekes fabódéban, a fekete majomemberrel szemben, ama észak-lengyelországi kisvárosban. A távoli nevek aranyosan csillantak fel előttük, s illatoztak, mint a délszaki gyümölcsök. Föléledt bennük minden hajdani ábrándjuk

a távoli, kalandos utazásokról. Ismét feltűnt lelki szemeik előtt a helybeli fotóplasztikon műsora: A Hawaii-szigetek varázsa – most azonban a pálmák, melyek eddig mozdulatlanul zöldelltek a színes fényképen, reszkettek-imbolyogtak a szélben; a tenger hullámainak fehér taraja felszökött, és kifutott a partra, a fürdőző hawaii lányok levetették végre örökös merevségüket, s játszadozni kezdtek a pálmák alatt. De nyomban érezték, hogy álom az egész, éspedig eléggé gyanús álom.

– Gondolkoznunk kell rajta... – szólalt meg a Kövér elhaló hangon.

– Gondolkozni?! Min?! Beutazhatják a fél világot, megkapják tőlem dzsungelkirályságom felét, ha majd célhoz érünk, de különben is... – Mancsával hallgatást parancsolt, ő maga is elhallgatott és fülelt. – Különben is, már késő.

A majomember arca diadalmas fintorba torzult. A fabódé megmozdult, s lassan ringani kezdett az udvar hepehupáin. Halk berregés ütötte meg fülüket.

– Már késő... – szólt a vadállat újból, nem titkolt elé gedettséggel.

– Mef Kovalsky hozzáláncolt bennünket a kocsijához, s hanyatt-homlok menekül a városból a GODOT-bemutató után. Öt perc múlva kint leszünk a műúton. Látták a kocsiját? Senki nem ér bennünket utol.

– De... de... ha nem egyezünk bele?

– Csak két lehetőség van. Ha Mef észreveszi, hogy önök is itt vannak a bódéban... hogy mi az egyik lehetőség, alighanem kitalálják. Csak annyit mondok el ezzel kapcsolatban, hogy Mef annak idején Bolíviában három ellenségét, amikor el akarta pusztítani őket, fölakasztotta a lábuknál fogva egy faágra, fejjel egy hangyabolyba. A másik eshetőség, hogy én megvédem önöket.

Akkor viszont bele kell egyezniük a tervembe, s el kell szökniük velem együtt délre.

A pótkocsi nem zörgött-döcögött már; egyenletesen surrogtak a gumikerekek, és süvített a szél a bódé résein át. Kiértek a műútra.

– Válasszanak,– szólt a majomember. Így távolodtak el, akaratuk ellenére, ama helytől, ahol gyermekkorukat és diákéveiket, egész eddigi életüket töltötték.

Természetesen ők is ábrándoztak, mint mindenki más, távoli utazásokról, de nem ilyen körülmények között. Egy kerekes fabódéba bezárva egy félmajommal – noha annak jelleme sokkal kevésbé félelmetes, mint a külseje –, egy egzotikus gyilkos hatalmában, aki ott, a vékony deszkafalon túl, még csak nem is sejti jelenlétüket, miközben nyolchengeres autóján tovaszáguld a mazurpodlasiei síkságon... nem, nem ébredtek tudatára, hogy ez az a bizonyos kaland, amire vártak, s még kevésbé örvendeztek neki.

– Nagyon sajnálom – mondta a majomember –, hogy kénytelen vagyok zsarolni önöket, de nincs számomra más megoldás.

– Meg kell tárgyalnunk a dolgot – mondta a Közepes. – Hisz ön is beláthatja, hogy ez nem olyan egyszerű.

A félelmetes házigazda mosolyogva beleegyezett. Sőt, visszavonult az egyik sarokba tornagyakorlatokat végezni, annak jeléül, hogy nem korlátozza szabadságukat. A fiúk a szembülső sarokba kuporodtak. Mindhármuknak égett az arca.

– Ez a Mephisto habozás nélkül kinyiffant bennünket, ha ránk talál – mondta a Közepes. – Ha ez a majom meg nem véd.

– De akkor el kell utaznunk Indonéziába, márpedig nem hoztunk magunkkal ennivalót, és én már most éhes vagyok – szólt a Kövér.

– Majd csak akad egy büfé útközben – jegyezte meg a Sovány.

– És az öregeink?

Mindhárman elhallgattak.

– Csak egy kiút van – szólt a Közepes egy pillanat múlva.

Mindhárman tudták ezt. Csak egy kiút volt: ha ép bőrrel akarnak hazajutni, látszólag rá kell állaniuk a majomember ajánlatára, szerződést kell vele kötniük, hogy megvédje őket Mef Kovalsky bosszújától, s azután szavukat megszegve, otthagyni védelmezőjüket, és megszökni. Sorsára hagyni ezt a különös teremtményt, aki híjával van olyan alapvető, az emberek és, úgy látszik, a majmok számára is nélkülözhetetlen holmiknak, amilyen a katonakönyv meg a bejelentőcédula – itthagyni a távoli országúton, a lengyel fűzfák alatt.

– A parasztok két nap múlva megölik, megeszik, s hámszíjat csinálnak a bőréből – dörmögte a Sovány.

Mindhárman a majomemberre pillantottak. Épp guggolásokat végzett, háttal nekik. Megérezve tekintetüket, feléjük fordult, és történelem előtti ábrázatával barátságosan rájuk mosolygott. Bár nem beszéltek róla, tudták, hogy ez az egyetlen kiút is bezárul előttük.

– És messze van az a Szumátra? – kérdezte a Közepes óvatosan. Most először esett meg vele, hogy ama ismeretek gyakorlati alkalmazására került sor, melyek el nem sajátításába oly sok energiát fektetett iskolai kötelességeinek nem teljesítése közben. Ez a pillanat előbb vagy utóbb mindenki számára elérkezik, s annak a jele, hogy megkezdődik az érés folyamata.

– Eléggé messze – válaszolt éppoly óvatosan a Kövér.

– De hisz végeredményben megtehetjük, hogy odautazunk, és aztán visszajövünk – jegyezte meg a Sovány. Ahogy őt ismerjük, föltételezhetjük, hogy neki volt hár muk közül a legnagyobb kedve a világcsavargásra. – Különben is holnapután

matekdolgozat.

Ez cáfolhatatlan érv volt. E két eshetőség közül: dolgozatírás vagy utazás Szumátrára – csakis az utóbbira eshetett a választásuk.

– Pálmák is vannak ott – biztatta társait a Közepes.

– Banándió! – kottyantotta ki a Kövér, megfeledkezve a fogyatékos tudását rejtegető óvatosságról.

Most, hogy elhatározták magukat – bár akaratuknak eléggé csekély szerepe volt a döntésben –, ráébredtek, hogy az ügy, amibe belesodródtak, noha kényszerű és kockázatos, rendkívül vonzó élményekkel is kecsegteti őket.

– Meg óceán! Azt mondta, hogy óceán is van ott!

– Trópusok!

– Dzsungel!

Hirtelen éles, ijesztő nyikorgás hallatszott. Ugyanakkor a tehetetlenségi nyomaték mindhármukat falhoz vágta, odalapította a tölgyfa deszkához. Csupán a majomember kerülte el ezt a sorsot: hallatlan erővel és lélekjelenléttel megkapaszkodott a bódé gyámfájában.

Aztán hirtelen csend lett, a kocsi motorja sem berregett; nyilván bedöglött. A keskeny résen át, mely az ajtó szárnya és félfája közt keletkezett, amikor a majomember kifeszítette az ajtót, vékony napsugársáv hatolt be a bódéba; ebből megállapították, hogy már nagyon alacsonyan áll a nap.

A pótkocsi utasai moccanás-pisszenés nélkül, lapulva fontolgatták: mi a teendő most? Halálos veszedelemmel fenyegette őket a pillanat, amikor Mephisto Kovalsky észreveszi, hogy letörték a lakatot, s fölfedezi három ellenségét a bódéban; s ráadásul ki tudja, mi vár rájuk a műúton, mi történt ott elöl? Most már szó sem lehetett semmiféle tétovázásról. A kölcsönös függés szálai fűzték a fiúkat a majomemberhez. Ők pillanatnyi védelmére számítottak, amaz viszont a jövőben remélte segítségüket.

– Figyelem – súgta oda nekik a majomember alig hallhatóan –, ha kinyitja az ajtót, bízzátok rám. Hasonlíthatatlanul erősebb vagyok nála, ő viszont soha nem közeledik hozzám fegyvertelenül, s vannak különféle furfangjai is.

Teltek a másodpercek, de nem történt semmi. Csupán egy tehén távoli, szelíd bőgése hallatszott kintről, s a muslincarajok halk zümmögése, mely mindig este a leghangosabb. Lépések sehol.

Végül a majomember óvatosan fölhúzódzkodott az ablakhoz.

– Semmit se látni – közölte velük suttogva –, csak azt, hogy a nyílt műúton vagyunk. Óvatosan, az esetleges támadás visszaverésére készen, kinyitották az ajtót.

Nyugodt tájkép tárult szemük elé: mezők, zöldellő gabonatáblák és leáldozó nap.

Leugrottak az útra, s a bódé sarka mögé bújva kinéztek. Mef hatalmas, halszerű autója üresen, némán állt ott, elfordulva, szinte keresztben az úton. Előtte gondosan gúlába rakott kőhalom magasodott. Egy csapat falusi legényke hordta ide a köveket, afféle pásztorfiúk, ráérő idejükben, amikor elunták a sípfaragást meg a mélabús dalocskák furulyázását, hogy látványos autószerencsétlenségekkel tegyék változatossá falusi életük egyhangúságát.

Gyermeki szívecskéjük már-már boldogan dobbant fel, de a kocsi hibátlan fékje kioltotta reményüket. Mephistó Kovalsky épp az erdő szélén üldözte őket nadrágszíját suhogtatva, s közben spanyolul és lengyelül szitkozódott.

– Gyorsan! – kiáltott fel a majomember. – Melyiktek tud autót vezetni?

– Én – szólt a Közepes bizonytalanul. Soha nem bátorkodott volna ilyesmit kijelenteni, ha nincs ott a két barátja, akik régóta kiváló sofőrnek hitték.

– Szálljunk be!

Mintegy varázsütésre helyet foglaltak az autóban. Elborította őket a bőr, a benzin és a kölnivíz illata, a csupa üveg és a külföldiség. A Közepes megtalálta a kulcsot. Nagy reccsenés: a majomember eltörte a rudat, mely a fabódét a kocsihoz kötötte, hogy ne vesztegessék fölöslegesen az időt. Nyomban beugrott ő is az ülésre.

– Gyorsabban – kiáltotta – gyorsabban!

Mef, miután eredménytelenül futott a pásztorok után az erdőszélig, most észrevette, mi történik. Lélekszakadva rohant

vissza, kiabálva és fenyegetőzve.

A Közepes csillogó verejtékcseppekkel a homlokán, sápadtan forgatott különféle kallantyúkat. Az autó elindult, de hátrafelé, s hajszál híja, hogy neki nem ment a bódénak.

– Nem tudok másképp! – kiáltotta kétségbeesetten.

– Fordulj meg, és úgy menj visszafelé – kiáltott rá a majomember. – Egy pillanatnyi veszteni való időnk sincs!

A visszakozástól erőlködő, hörgő motorral megkerülték a kőhalmot, majd végre kiértek a szabad útra, s hátrálva távolodtak a pótkocsitól meg a kiabáló Meftől.

– A földre! – kiáltotta a majomember. – Fegyvere van!

A pótkocsi szögletes körvonalai és Mephisto szökdécselő figurája egyre távolabb feketéllett mögöttük az alábukó nap fényében.

A lassan sötétedő mezők közt, a kétoldalt egyre sűrűbben fölbukkanó erdők közt, az átforrósodott motor harsány berregése közepette száguldottak visszafelé, de azért előre, csak minél messzebbre Mef Kovalskytól, akinek bosszúja annál

rettenetesebbnek rémlett képzeletükben, minél több okot szolgáltattak rá. Még a majomember is, bár a dzsungel erőteljes gyermeke volt, s az őslények vasidegzetét örökölte, nyugodtabban lélegzett fel, amikor egy-két óra elteltével bizton remélhették, ezúttal sikerült a menekülésük. Most már fontolóra vehették helyzetüket.

A Közepes legjobb igyekezete ellenére sem tudta másképp vezetni a kocsit. Külföldi szuperautó volt ez, ellátva minden létező berendezéssel, amivel az amerikai autókonszernek kedveskednek ügyfeleiknek. Még gyakorlottabb vezetőnek is sok fejtörést okozott volna. A töméntelen kapcsoló, óra és kallantyú a luxuskivitelű alkotmánynak egész elülső részét elfoglalta. A fiúkat, mikor félelmük elszállt, elfogta az izgalom, akár egy isten háta mögötti falu lakóit, ha először kerülnek egy óceánjáró hajóra. Élvezték az ülések puhaságát s a percenként felfedezett újabb meg újabb kényelmi berendezéseket.

Sötétedett, lámpát kellett gyújtani. Ez nem volt épp könnyű feladat, olyan bonyolult lámpa- és reflektorrendszere volt 'eme külföldi cirkálónak. Ahogy sorra meg nyomták a különféle

gombokat, hol a zuhany lépett működésbe a kézimosdóban, hol a rádió, hol a televízió – azután a petárda, mely az esetleges autótolvajok elriasztására szolgált, végül, anélkül hogy tudtak volna róla, a rövidhullámú rádióállomás. Így történt, hogy egy amatőr rövidhullám-hallgató, aki épp a készülékénél ült Wroclawban, a következő beszélgetésnek lett fültanúja: – Merre menjünk most?

– Talán balra.

– Vagy jobbra.

– Már késő, bekanyarodtam balra.

– Csak minél délebbre.

– Nagyon hideg van.

– Mert nem szokta meg a dzsungelben.

– Ez igaz. Hányszor hintáztam ilyen idő tájt a meleg szélben az ágakon.

– Bocsásson meg, ha megkérdezem: önnek nincs farka?

– Nincs. Ebben különbözöm többek közt az alacsonyabb fejlődési foktól.

Az amatőr szorosabban illesztette fülére a hallgatót.

Közben Lengyelország másik végében a luxusautó, végre kivilágítva, sűrű erdőn át suhant. A Sovány a hátsó ablaknál kuporgott, mely a menetirány szempontjából elülső volt, s megfeszített figyelemmel vizslatva körbe, diktálta az utat a kormánykeréknél izzadó Közepesnek.

Még mindig lakatlan területen át haladtak, s ez – bár kedvező körülmény volt számukra – kezdte őket nyugtalanítani.

– Állj! – kiáltott fel hirtelen a Sovány. – Itt azt hiszem, van valami!

A Közepes fékezett. Arcukat az üveghez nyomták.

Az út szélén egy ház körvonalai rajzolódtak ki az erdő sötétjéből.

Tornácán, a mennyezetről lógó petróleumlámpa fényében, hatalmas, szinte természetfölötti méretű alak fehérlett; szemmel láthatólag nem vette őket észre.

– Én itt maradok – adta ki suttogva a parancsot a majomember.

– A harmat viszi a hangot, hallani fogok mindent. Önök bemennek

és megkérdezik, hol vagyunk. A biztonság kedvéért mind a hárman bemennek. Én az autóban várok.

A Kövér mondani akart valamit, de csak sóhajtott egyet.

Ilyenkor szokott otthon vacsorázni a szüleivel.

– Nos, hát akkor menjünk – szólt a Sovány. Így hát a Kövér is elindult – anélkül, hogy hátramaradt vagy előretolakodott volna – barátaival együtt a tornác felé.

A sötétbe fúrva tekintetüket, lépésről lépésre közeledtek a házhoz. Csakhamar megállapították, hogy az ott ülő hatalmas fehér alak egy nő, népviseletbe öltözve. Néhány pillanat múlva még élesebben bontakozott ki előttük a képe. Egy daliás Krakkó környéki menyecske ült az asztalnál, szalagos pruszlikban, tarka virágos szoknyában, kendővel a fején. De oly magas termetű volt, oly széles vállú és nagy kezű, hogy nem győztek álmélkodni rajta.

Előtte az asztalon gőzölgő tál krumplileves meg egy palack vodka; a háziasszony időről időre a tál fölé hajtotta a palackot, azután megkeverte kanalával a levest, s jóízűen evett belőle.

Közelebbről szemügyre vették a házat. Ódon erdészlak volt, olyan elvadult, elhanyagolt állapotban, hogy még a petróleumlámpa halovány fényénél is feltűnt. A tornác támasztóoszlopai korhadtan dőltek erre-arra, a málladozó falépcső réseiben fú nőtt.

Az alak – mint kiderült, egy női ruhába öltözött, megtermett férfiú – felállt a tiszteletükre.

– Isten hozta önöket – köszöntötte őket rekedt basszus hangon – ezen az utolsó becsületes helyen. Nem találnak itt gazdagságot, viszont gyanúba keveredhetnek.

A fiúk nehezen leplezett csodálkozással foglaltak helyet az X-lábú asztal túlsó felén, a tölgyfa lócán.

– Csak ez az asztal maradt meg nekem – panaszkodott az ismeretlen –, pedig micsoda idők voltak egykor, és mekkora cselédség!

A Kövér oly mohón nézte a levest, hogy még a pityókás házigazda is észrevette. Elébük tolt hát egy másik tálat, s mindhárman ettek belőle sorban.

– Ne sírjon – vigasztalta a Kövér, mert vajszívű volt. – Gyönyörködhet a természetben, növényeket gyűjthet...

Az óriás megtörülte orcáját.

– Mifélék önök tulajdonképpen? – kérdezte hirtelen.

– Mi? Mi csak úgy, a gimnáziumból, kirándulunk éppen... – válaszolták a fiúk növekvő zavarral.

De úgy látszik, semmi nem fékezhette meg s nem is háríthatta el a házigazda gyanakvását.

– Vérszopók! – kiáltotta. – Mit csináltak a négerekkel?!

– Mi semmit, én igazán nem tudom... – magyarázkodott a Kövér a leves mellől.

Minden jel arra mutatott, hogy vendégeskedésük az erdészlakban csakhamar véget ér. A Kövér kétségbeesetten habzsolta a levest, hogy az emlékeken kívül legalább valami meleg gyomortölteléket is vigyen magával e kies berekből.

– Agresszorok! – rikoltotta az őrült, s beszaladt a házba. A fiúk felhasználták e pillanatot, s botladozva a korhadt lépcsőkön, hanyatt-homlok menekültek abba az irányba, ahol az autóba rejtőzve várt rájuk a majomember.

– Majd én megmutatom maguknak! – szállt utánuk a fenyegető kiáltás, s a tornácon újra megjelent az erdész, kétcsövű puskával a kezében. A fiúknak szinte szárny nőtt a lábukra. Az óriás azonban nem lőtt utánuk, csak futva kergette őket; lépteinek dobogásától visszhangzott az erdő.

Szinte beestek az autóba. Begyújtották a motort. A Közepes valósággal ráfeküdt a kormánykerékre, úgy vezette ki hegyesszögű ívben a kocsit, háttal a menetiránynak, a támadóval szembe.

Emlékszünk ugye: csak visszafelé tudta hajtani.

– Különös, érdekes ország... – mormolta a majomember elgondolkodva.

Elindultak az egyenes úton, ismét menekülve valaki elől, aki egyértelműen ellenséges indulattal fenyegette őket hátulról.

Hirtelen kigyulladt valamennyi reflektoruk. Az autó egyre hörögve, visszakozva, mint a rák, rikító fehér fénycsóvájába fogta a lélekszakadva utána rohanó vállas alakot. A fenyők színpadiasn zöldelltek az éles megvilágításban, s kétoldalt visszafelé suhantak el mellettük.

Ugyanazon az úton menekültek, amelyen jöttek. Ekkor üldözőjük – hogy visszanyerje mozgási szabadságát – futás közben sorra ledobálta magáról a női ruhadarabokat: ott hevert a vállkendő, a rokolya, a szalagos pruszlik meg a fejkendő az út mentén. Egy szál ingben és hosszú fehér gatyában kergette őket, puskával a kezében.

Ekkor hirtelen, a legkevésbé alkalmas pillanatban megtörtént, amit hiába igyekezett ez ideig elérni a Közepes. Valahol az autó mélyében, e pompás gépezetben, mely oly félelmetes volt számukra, mint egy tengeralattjáró, ijesztően megcsikordult valami; nagyot rándult a kocsi, s megindult az eddigivel ellenkező irányba, végre előrefelé, menekülésük irányát tekintve azonban visszafelé.

Támadójuk sóbálvánnyá dermedt, azután sarkon fordult, s futva menekült az autó elől, akár a nyúl, a hatalmas reflektorok vakítóan fehér aureolájában.

Ez a fordított hajtóvadászat éppoly egyszerű, mint véletlenszerű

véget ért. Az őrült erdész megbotlott a gatyájából alul kilógó madzagok egyikében, s hanyatt vágódva beverte a fejét egy kőbe.

Ez az esés egy időre megfosztotta a valóság aktív alakításának lehetőségétől. Így hát a Közepes végre összeszedhette minden sofőrtudományát, s megfordulva elindultak visszafelé, csak minél messzebbre az erdészlaktól.

A majomember felszólította őket, hogy álljanak meg útközben, és szedjék össze a krakkói népviselet szétszórt ruhadarabjait.

– Mindent hallottam – szólt –, az egész beszélgetésüket. Van egy ötletem. „Akárhogy is – gondolta a Kövér –, ma sikerült megvacsoráznom.”

Már jóval elmúlt éjfél, amikor ahhoz az útkereszteződéshez értek, ahol előzetesen nem jobbra fordultak, hanem balra, s így ama lakatlan, mély erdőségbe s az elhanyagolt erdészlakhoz jutottak. A majomember most előadta nekik a tervét.

– Világos – kezdte –, hogy nem egykönnyen szabadulunk meg

Mef Kovalskytól. Jobban ismerem őt, mint önök, s tudom, mit lehet várni tőle. Üldözni fog bennünket utolsó leheletéig, hogy bosszút álljon önökön, engem pedig újból rabul ejtsen, s továbbra is fölhasználjon bűnös céljaira. Az a körülmény, hogy egyelőre elszöktünk tőle, nem jelent semmit. Óvatosnak kell lennünk!

Először is nem utazhatok tovább meztelenül. Szükségem van valamilyen öltözetre, s még jobb, ha női ruhát veszek fel. A történelem arra tanít, hogy ez a módszer nagyszerű eredményre vezethet, s nemegyszer elősegíti az üldözött megmenekülését, mint például Konsztantyin nagyherceg esetében, aki így szökött meg a Belvederből a novemberi felkelés idején. Ezt a krakkói viseletet maga az ég küldte, s méretei alighanem éppen megfelelőek számomra. Ha Kovalsky kérdezősködik, hogy nem láttak-e három fiút egy vörös autóban egy majomember társaságában, azt a választ kapja majd, hogy igen, láttak három fiút egy vörös autóban, de egy krakkói népviseletű leányzó társaságában. Így nyomot téveszthet. Nem vagyok valami bájos, de nem a szépségről van most szó, hanem az elvről.

A viseletet, bár kissé szűk volt, végül nagy üggyel-bajjal mégiscsak föl tudták rá húzni. Az álla alatt megkötött virágos fejkendő oly ügyesen álcázta az indonéz szigetvilág titokzatos küldöttét, hogy még kisebb távolságból és világosban is megtermett krakkói menyecskének nézhette akárki. Az átöltözés után pillanatnyi helyzetük mérlegeléséhez láttak.

– Ha nem fogy ki a benzinünk, és nem lesz defektünk, jó darab utat megtehetünk ezen az autón a déli határ felé. Igaz, hogy kockázatos a dolog, mert ellenőrzéskor jogosítvány és más papírok híján föltartóztathatnak bennünket. Ezért mellékutakon kell haladnunk, s lehetőleg éjfél és hajnal közt, amikor a lehető legkisebb a forgalom. Mindezt egybevetve, nem olyan rossz a helyzetünk... Van rá esélyünk, hogy hamarosan a határ közelébe érünk, s ott majd csak kieszelünk valamit.

Késő volt, elszundítottak. Csupán a Közepes figyelte fáradt szemével az utat; a gyors és erős masina percenként kitépte magát hatalmából, sebessége nőttön-nőtt. Hirtelen lassított.

– Mi az? – kérdezték, fölriadva félálmukból.

A lámpa fényében kormánykereket jelképező sárga karika bontakozott ki előttük: a távolsági autóbuszjáratok állomása. Az oszlop tövében, kicsiny bőröndön, soványka, szakállas öregúr ült.

Integetett feléjük: egész alakjából megható becsületesség áradt.

– Fölvegyük? – kérdezte a Közepes bizonytalanul.

– Mhm... – bólintott a majomember. – Idősebb bácsika, ugye?...

– Mit árthat nekünk – hagyta helyben a Sovány is.

Fékeztek.

Az aggastyán odalépett az autóhoz.

– Köszöntöm régi ismerőseimet! – szólalt meg, s lerántotta álszakállát.

– Mephisto Kovalsky! – kiáltottak fel, s az ijedtségtől égnek állt a hajuk.

Az első pillanatban szinte kővé váltak meglepetésükben, de néhány másodperc múltán kinyitották az autó négy ajtaját egyszerre, s futásnak eredtek négyfelé.– Talán épp ez mentette meg őket. Mephisto látva, hogy áldozatai szétszaladnak a szélrózsa minden irányába, hol az egyiket próbálta üldözőbe venni, hol a másikat, de közben sok időt elvesztegetett; sikeresen eltűntek mind az épületek sötét kerítései mögött.

A Kövér vaktában szaladt előre. Hirtelen fölriadva édes szendergéséből, kivettetve a luxusautó otthonos belsejéből, megint menekült valaki elől az éji sötétben és hűvösségben. Megkerült valamilyen csűrféle épületeket, átugrált valamilyen árkokat, míg végül elvesztette lába alól a talajt, s az űrbe zuhant. Addig repült, míg be nem verte fejét egy bádogdobszerű valamibe; az megzendült, mély pincei visszhangot verve.

Amikor magához tért, megállapította, hogy egy karbidlámpával megvilágított helyiségben van. Középütt különleges készülék állt, bonyolult sárgaréz csövek csillogtak rajta. A lámpa fénye fel-fellobbanva megvilágította a falakat,

de nem lehetett pontosan tudni, hol ér véget a helyiség. A falak tövében kádak, hordók és vödrök sorakoztak. Sípolás, zörgés és zakatolás töltötte be a pincét. A készülék előtt, egy lefelé fordított vödrön egy fiúcska ült, feje hatalmas volt és ősz. Szinte izzott a levegő, s édeskés illat terjengett.

A Kövér egy pillanatig várt, s mikor látta, hogy a fiúcska ügyet sem vet rá, fölállt, leverte magáról a port, és szigorúan megkérdezte:' – Mit csinálsz itt?

A gyerek feléje fordította fejét. Mintha egy fehéren csillogó, kopasz koponyát forgatnának gyufaszálon.

– Ott fekszik édesapám – mutatott a hordókból összerakott választófal felé. – Kihozzam?

– Nem, nem! Nem kell – ijedt meg a Kövér, s halkabbra fogta a hangját.

– Akkor talán a bátyját?

– Nem, azt sem.

– Vagy valamelyik unokatestvéremet?

– Nem, én... tulajdonképpen csak hozzád jöttem – védekezett

a Kövér, s közben körülnézett, hogy szükség esetén merre menekülhetne vagy rejtőzhetne el. Csak most ébredt rá, hogy ama rettenetes sípoló-rotyogó koncert a vályogverem mélyén horkoló férfiaktól származik. – Talán játszanánk valamit? – kérdezte, s ostoba fintort vágott, amilyet a felnőttek szoktak, amikor arcátlanul és álnokul iparkodnak megnyerni a gyerekek tetszését.

A kicsi közömbösen fordult vissza a készülék felé.

– Kit szeretsz jobban, apukát vagy anyukát? – bájolgott tovább a Kövér, verejtékezve és gyűlölve saját magát.

Semmiképp sem találta meg tekintetével az ajtót.

A fiú figyelmesen, álcsodálkozás nélkül vetette rá mozdulatlan szemét.

– Mondok neked egy mesét – döntött kétségbeesetten a Kövér, mikor látta, hogy nincs menekvés innen, s leguggolt a fiúcska mellé. – Volt egyszer egy...

– Tessék várni egy kicsit, mert megerjed a cefre – vágott a szavába a kicsi, s matatni kezdett a készüléken.

A Kövér hirtelen különös vidámságot észlelt magán.

A legszívesebben viháncolt volna, s nagy beszélő kedve támadt.

A pincében sűrű, édeskés légkör terjengett, mely kábítóan hatott rá, s ugyanakkor meg is táltosította.

– Nos, hogy volt tovább? – kérdezte hűvösen a fiúcska, néhány egyszerű műszaki tevékenység végrehajtása után, – Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy piros főkötős Piroska, s annak volt egy nagymamája, nem, mindjárt... egy piros nagymamának volt egyszer egy főkötője, vagy esetleg a nagymamának, Főkötő Cecíliának, volt egyszer egy piros... egy pillanat... – Megakadt, és megpróbálta összeszedni gondolatait, de ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy énekeljen valamit. Az üstből kellemes bugyborékolás hallatszott, s a fiúcska figyelmesen nézett rá.

– Vörööös övszíííj, a szííjban kaaard... – gyújtott rá a Kövér hirtelen egy harcias dalra. – Mi akarsz lenni, ha nagy leszel? – kérdezte barátságosan, miután befejezte az éneket.

– Mérnök – felelte a kicsi büszkén. – Elmegyek majd egy igazi pálinkafőzőbe, s ott aztán! Akkora üstök vannak, meg akkora gépek, egészen modernek... Nem olyanok, mint édesapáméi... – tette hozzá keserűen.

A pince egyre kellemesebb lett, sűrű pára tört fel a készülékből, jóleső melegség vette körül a Kövért, s a levegő könnyedén hullámzani kezdett előtte, mintha rosszul beállított messzelátóba nézne.

Hirtelen nagy rokonszenvet érzett minden és mindenki iránt.

– Puszit! – rikkantotta a kicsinek.

Azután még elénekelte a „Gurál, nem fáj a szíved?” kezdetű dalt, s végigvágódott a földön. A pincében halk morajlás-fortyogás hallatszott, meleg volt, és nehéz, édeskés pára lengett. A fehér fejű fiúcska gondosan felügyelt a készülékre.

A Kövér lassan, nehezen ébredt, metsző fejfájással. Előző napi könnyedségének és vidámságának nyoma sem maradt. A föld alatti pálinkafőzőben hevert a kőpadlón. Félhomály volt, alig szűrődött be a nappal sápadt fénye föntről, a rejtekhely bejáratán át. A hordók mögül továbbra is sípolás, fortyogásszerű zaj tört elő. A nagy fejű fiúcska legközelebbi családtagjai nyilván ott pihentek még. Mintha rezesbanda muzsikája hallatszott volna: a magasból nagybőgő, trombita, hegedű és dobszó.

Lovak nyerítése és vendégek zsivaja keveredett hozzá.

Csakhamar emberek jöttek be, csíkos, sötétkék ünneplő ruhában. Sustorogva megtöltötték kisüstivel a dézsákat, és kicipelték a szabadba. Megjelent az ismerős fiúcska is. Észrevette, hogy a Kövér már nem alszik, s megszólította: – Mindjárt jönnek, és fölviszik édesapámat a lagziba, vigyék föl magát is?

– Nem, köszönöm, megyek én a saját lábamon – fortyant föl a Kövér.

Kimászott a pincéből. A nap fájón tűzött a szemébe. Csak néhány pillanat múlva tudott körülnézni.

Nagy lakodalom készült a tanyán. Az udvar tele volt szekerekkel. A lószerszámok és a kocsikasok zöld ágakkal és színes selyempapír szalagokkal díszítve. A tárva-nyitva álló konyhában nagy sürgés-forgás, kavarodás. A szérűskertben zenekar játszott.

Mindenütt rengeteg ember, meghívottak és kíváncsiskodók, akik messziről bámészkodtak.

A Kövér leült valahol oldalt. A lótás-futásban senki sem vetett rá ügyet. „Istenem, mi lesz most?!” – gondolta kétségbeesetten.

El akartak szökni a messzi Indonéziába, s lám, máris elveszítették egymást. Mi történt a Sovánnyal meg a Közepessel? S hol a titokzatos majomember? Szétszóródtak tegnap, menekülés közben. Vajon utolérte-e a rettenetes Mef valamelyiküket?

A Kövér már a gondolattól is reszketni kezdett.

A gonosztevő bizonyára fölszállt az első távolsági buszra, miután otthagyták őt a műúton, a kőakadály mellett. S amíg ők balra fordultak, s az őrült erdész komor lakában vesztegették az időt, Mephisto nyugodtan továbbment az autóbusszal a kereszteződésnél, kiszállt a következő állomáson, s ott várt rájuk, tiszteletre méltó aggastyánnak álcázva magát.

A friss levegő hatására a Kövér fejfájása csakhamar enyhült, olyannyira, hogy fölmérhette saját helyzetét. Egyelőre azt csinálhatta, amit akart. A lakodalom szépnek és zajosnak ígérkezett.

Az ifjú emberek fesztelen beszélgetés közepette élesítgették bicskájukat, vagy kihúzogatták a vastagabb léceket a kerítésből. De nem afféle maradi, javasasszonyokhoz járó társaság volt ez: a házigazda felvilágosult embernek látszott, aki kellőképpen értékeli a tudomány vívmányait – legalábbis erre vallott a házi gyógyszertár a kamra falán, jól észrevehető helyen. Akadt itt bőven géz, fertőtlenítőszer, sőt még hordágy is.

Ahogy ott üldögélt a Kövér egymagában, búbánatosan a menyegző zenés-lármás vigasságában, a gesztenyefák sűrű lombja alatt, üldögélt és aggódott társai meg a saját sorsán, egyszer csak egy gallyacska pottyant a fejére. Nem vetett volna rá ügyet, ha nem ismétlődött volna meg a dolog néhány pillanat múlva. Egy második és harmadik ágacska is megzörrentette a leveleket, azután a lába elé esett. Fölnézett. Sötét, szőrös kéz látszott ki a sűrűségből, húzott fehér ingujjban. Csakhamar fölfedezte a krakkói vállkendő színeit is a lombfüggöny mögött, s feléje villant a majomember okos, barátságos szeme.

A Kövér annyira megörült, hogy nagyot rikkantott volna, ha barátja nem parancsol kézmozdulatával hallgatást. Úgy tett tehát, mintha a kék égen úszkáló felhőket nézné, s közben iparkodott a majomember további kézmozdulatait is megfejteni. Végül megértette, mit akar tőle.

Körülnézett, s egy alkalmas pillanatban egy szökkenéssel elkapta a legközelebb eső ágat. Nem sok haszna lett volna belőle, mert nem volt épp kiváló tornász, de barátjának erős keze fölemelte a magasba, s nyomban a gesztenyefa zöld első emeletén találta magát. De a majomember itt értésére adta, hogy még mindig túl korai lenne megszólalni. Csak mikor följebb kapaszkodtak, a fa koronájára, s kényelmesen letelepedtek egy elágazásra, akkor ölelkeztek össze örömükben, s kezdtek beszélgetni anélkül, hogy félniük kellett volna a fölfedezéstől. A Kövér megindultan érezte, hogy maradék bizalmatlansága is eloszlott e rendkívüli teremtmény iránt, s nem értette, hogyan fordulhatott meg valaha is az a gondolat a fejükben, hogy elárulják és cserbenhagyják. Csodálkozva nézte, hogy az indonéz dzsungel

gyermeke, aki talán meg tudná magyarázni az ember származásának titkát, krakkói menyecskeviseletben mily kecsesen és biztosan mozog a lengyel vadgesztenyefa ágain.

Kiderült, hogy a majomember, aki éppoly jól vagy talán még jobban tud közlekedni a fákon, mint a földön, nyomban, mihelyt kiugrottak az autóból, e képességéhez folyamodott. Nagyszerűen elrejtőzött egy útmenti fenyőn, s látta, hogy Mephisto Kovalsky a sikertelen hajsza után rettentő káromkodás közepette beül visszaszerzett autójába, és tovaszáguld. Az autó reflektorfényében jól megfigyelhette mindezt, az éj homálya azonban sajnos elfedte szeme elől a három jóbarát menekülésének irányát. Csak mikor kivilágosodott, akkor járta be a majomember, fáról fára szökdelve, a környéket. Így akadt rá a Kövérre a lakodalmas udvaron. A Közepes tartózkodási helyét is ismerte, csupán a Sovány sorsáról nem sikerült semmit megtudnia.

– Ide figyelj – mondta a majomember –, a következő a tervem: most lemászol, és odalent üldögélsz egy ideig, hogy ne kelts gyanút.

Közben én elmegyek, és kiszabadítom a Közepest. A te feladatod az lesz, hogy Kikölcsönzöd az egyik lakodalmas kocsit, persze anélkül, hogy bárki is tudjon róla. Elhajtod az országúton addig a pontig, ahol az öreg erdő kezdődik. Én meg a Közepes már ott fogunk várni rád. Talán a Közepes tud valamit a Soványról. Azután pedig vágta a legközelebbi vasútállomásig. El kell végre takarodnunk erről az átkozott környékről.

A Kövér nem túl szívesen, de ráállt, minthogy ez volt az egyetlen mód a továbbjutásra. Még mindig veszedelmesen közel voltak szülővárosukhoz. Megszorította barátja bozontos kezét, s a segítségével leereszkedett a lagzi kellős közepébe.

Pompás lakodalom volt! Azok, akiknek a lábán szúrt vagy vágott seb volt, s nem tudtak táncolni, a padokon ülve vidáman iddogáltak, nézték a táncolókat, és kurjongattak. Akik derékon felül sebesültek meg, de ép maradt a mellhártyájuk meg a szívburkuk, nagyokat dobbantgatva járták az obertást.

Vége-hossza nem volt a tréfálkozásnak, bökverseknek, csipkelődő dalocskáknak. A vőle gény megverésére csupán akkor

akartak sort keríteni, ha majd megjön a templomból, mert különben esketlenül, vagyis mintegy bűnös állapotban érné a verés. A Kövér vigyázott, hogy ne szúrjon szemet senkinek, bár a menyegzős szoba, ennivalóktól roskadozó asztalaival, ellenállhatatlanul vonzotta. Ráadásul igen sok jóízű falat hevert parlagon, minthogy a lakodalmas vendégek nagy részének már kiverték a fogát, s ezért nem tudtak enni, csak inni.

De addig is térjünk vissza ama végzetes éjszakához, amikor a szökevények elvesztették az autót, és szétszóródtak az erdőben.

A Közepes – éppúgy, mint a többiek – vaktában menekült, amerre a lába vitte, de a véletlen úgy hozta, hogy akaratlanul egyre mélyebbre hatolt az erdőbe, s egyre távolabb került a falutól. Egy idő múlva, mikor megértette, hogy az öreg Mef nem tehet már benne kárt, lassabbra fogta lépteit; a sűrű bokrok amúgy is megnehezítették a futást.

Ekkor egy kis fényt látott villódzni a sötétben. Nem volt más választása: arrafelé indult. A fény vörös volt és mozgó: nyilván távoli tábortűz.

De alig ment még vagy fél mérföldet, amikor valamiféle emberek hirtelen rávetették magukat, megfogták, megkötözték, és elcipelték a táborukba.

A Közepes a lángok cikázó világánál szemügyre vette a hatalmas sátrat és támadóit; hárman voltak, idősebb, kopaszodó, illetve deres fejű, elhízásnak indult urak. Nagyon kimerítette őket a Közepes elrablása, lihegve fújtattak. Néhány pillanatig pihentek a tűz mellett, végül az egyikük, zsebkendőjével törülgetve homlokáról a verítéket, gondterhelten és töredelmesen bocsánatát kérte; azután pedig megkérdezte, tud-e bridzsezni.

– Nem tudok – válaszolt a Közepes őszintén.

A rablók becsületes arcára nyomban csalódott, sőt szenvedő kifejezés ült.

– Uram! Mi négyen utaztunk ide szabadságra, kempingre. De a negyedik kollégánkat hirtelen visszahívta a minisztérium, s ezen az isten háta mögötti helyen az ember nem tehet egyebet, csak a fejét verheti a fákba. Tegnap fogtunk az erdőben egy rőzseszedő

anyókát, de írástudatlan volt, s olyan faragatlan elméjű, hogy sehogy se tudta megtanulni a bridzset, kénytelenek voltunk elereszteni. Most meg itt van ön!

– Én megtanulom! – kiáltott fel a Közepes vállalkozóan; sértette, hogy egy írástudatlan anyókához hasonlítják.

Azonmód nekiláttak az első robbernek. A tábortűz imbolygó lángnyelvei szétoszlatták a homályt.

A déli nap éles sugara, amikor áttört a lombkoronákon, négy sápadt, figyelmes arcra esett. Kártyák legyezője a kezekben, cigarettacsikkek halma az erdei mohán.

– Kontra! – szólt a Közepes.

E pillanatban egy barna, izmos kéz nyúlt le a magasból, s galléron ragadva, nesztelenül a magasba emelte a Közepest. A partnerek továbbra is feszült figyelemmel mélyedtek kártyájukba.

– Rekontra! – vágott rá az egyikük, anélkül hogy fölnézett volna.

Bemondása azonban a semmiségbe hullt.

Csakhamar megérkezett a Kövér is a fogattal.

Bizonytalanul fészkelődött a színes papírvirág bokrétával díszített sárga bricska elülső ülésén, s óvatosan, szinte tisztelettel hajtotta a jól táplált, fényes szőrű lovakat.

Csupán e szeszélyes jószágok kiszámíthatatlan fantáziájának tulajdonítható – bizonyára telezabálták magukat, és zabos zsákjukba jó pár üveg sört is önthettek a lagzizók –, hogy hajlandók voltak szót fogadni a Kövérnek, s útnak indultak vele.

A majomember és a Közepes az öreg erdő szélén, a bokrok közt elrejtőzve várt rá; most előugrottak.

– Mi van a Sovánnyal? – kérdezte a Kövér.

– A Közepes se tud róla semmit – válaszolt a majomember. – De egyelőre tovább kell mennünk, majd később megkeressük. Senki se látta, hogy elhoztad a kocsit?

Kiderült, hogy senki. A Kövér akkor teljesítette a rábízott feladatot, amikor épp felrobbant a menyegzős szoba kemencéjében egy kisebb tüzérségi lövedék, második világháborús maradvány, amit a vendégek a mulatság változatosabbá tétele

céljából helyeztek el ott. Ez a tréfa néhány pillanatra minden másról elvonta az egybegyűltek figyelmét.

Nyomban továbbindultak tehát az állomás felé. A tanyákon, amerre elhaladtak, az emberek nem győztek csodálkozni a legények fiatalságán s a krakkói menyecske telt idomain.

– Ha ilyen fehérnép lenne a háznál aratáskor!... – sóhajtoztak, gazdaszemmel méregetve az óriás hatalmas, cifra pruszlikba szorított vállait.

Végre kiértek az erdő sűrűjéből. Előttük, a dűlőúton egy gyalogos bukkant fel a messzeségben.

– Nem a Sovány az?! – kiáltott fel hirtelen a majomember, aki mint őslény, rendkívül jól működő érzékszervekkel dicsekedhetett, ezért a látása is élesebb volt.

A lovak közé vágtak. Ahogy közelebb értek hozzá, immár kétségtelenné vált: valóban a Sovány az.

Az út szélén mendegélt, mintha mi sem történt volna, makkegészségesen. Hóna alatt egy kalitkát szorongatott, benne kanári ugrált.

– Hát ez meg mi, hogy kerültél ide?! – kiáltottak rá, egymás szavába vágva, örvendező ámulattal.

A Sovány azonban, bár ugyancsak meghatódott, szótlanul ült föl melléjük a kocsira. Ilyen volt a Sovány, hiába. Már elbeszélésünk kezdetén jeleztük, hogy néha eltűnt valahova, megvoltak a maga külön útjai, és később senki sem tudta, mi történt vele, bár gyakran úgy látszott, igen érdekes élményekben volt része.

Bocsássátok meg tehát, hogy mi sem tudunk pontos feleletet adni. Mert ha a legjobb barátai sem tudtak semmit kiszedni belőle, honnan tudhatna többet az, aki csupán továbbadja kalandjaik történetét?

Megállás nélkül hajtottak a vasútállomásra.

A kocsit meg a lovakat otthagyták egy sikátorban, ők maguk pedig messze kerülve a várótermet, ahol könnyen felfedezhetik őket, egy üres telken tartottak haditanácsot; a háború alatt leégtek a pályaudvart körülvevő házak, s a romok eltakarítása után fű nőtte be puszta helyüket.

Messziről ártatlan utazóknak látszottak, akik a gyepre telepedve várják vonatukat.

– Dél felé kell utaznunk, mindig csak délnek, a legrövidebb úton, Varsón át – nyitotta meg az ülést a majomember. – Ott a bökkenő, hogy nincs pénzünk. Nekem egy garasom sincs, nektek pedig 4 zloty 80 garas összvagyonotokból legalább egy zloty húszat arra kell fordítanotok, hogy levelezőlapokat írjatok a szüleiteknek. Csupán a jegyek közel kétszáz zlotyba kerülnének.

Ez nevetségesen csekély összeg ahhoz a hatalmas vagyonhoz képest, amit eddig erőszakkal és csellel összeharácsoltam világszerte, a lator Mephisto Kovalsky kényszerítő parancsára. De nyilván értitek: nem azért szöktem el a karmai közül, hogy ezen az úton haladjak tovább. Minthogy nincs számunkra más megoldás, a legkevésbé tisztességtelen módot kell választanunk: elindulunk jegy nélkül.

– De hogy jutunk ki a peronra? – kérdezte a Kövér.

– Megpróbálhatjuk egyenként, egy peronjeggyel, vagy egyszerűen a kerítésen át, de jobb lenne, ha együtt maradnánk.

Egyszer már elveszítettük egymást, s csak nagy nehezen

akadtunk újra össze. Más ötletem van. Próbáljuk meg, hátha hasznát vehetjük krakkói viseletemnek, s vonuljunk be az állomásra törvényesen, úgy is mint ifjúsági küldöttség, mely vendégek üdvözlésére jelenik meg a pályaudvaron.

Nagy vendégünk soká éljen, hír, dicsőség koszorúzza, érte remeg szívdobogva a krakkói lányok blúza – szavalta a Kövér. – Ezzel fogadtunk egyszer egy elnököt. De aztán visszaszívták az egészet, mert meglopta a szövetkezetét.

– Helyes, nagyon jó – dicsérte meg a majomember. – Menjünk.

A telken pitypang és százszorszép virított. Szedtek négy mutatós csokorra valót. Megfésülködtek, rendbe hozták ruhájukat, és elindultak az állomásra.

Minél közelebb értek a bejárathoz, annál bizonytalanabbul érezték magukat. Eléggé nagy pályaudvar volt ez, vasúti

csomópont, élénk forgalommal; bármely pillanatban találkozhattak egy rendőrjárőrrel, mert bizonyára értesítették már eltűnésükről a rendőrséget.

– Küldöttségben vagyunk – közölték a jegyszedővel.

– Az állomásfőnök már várja magukat, első ajtó jobbra – bólintott a jegyszedő, s folytatta előbbi tevékenységét: „A jegyeket kérem!”

Azt hitték, rosszul értette.

– Az ifjúsági szövetségtől... mir... pax! – próbálta világosabban megmagyarázni a Kövér.

A vasutas figyelmesebben pillantott rájuk.

– Mondom, első ajtó jobbra.

Továbbmentek, de a vasutas utánuk nézett.

– Nincs mit tenni, be kell mennünk – döntött suttogva a majomember.

Az állomásfőnök nagyon megörült, szemmel láthatólag várta már őket.

– Harmadik peron, siessenek, a vonat öt perc múlva érkezik...

ej, ezek a fiatalok!... – sóhajtotta, s nyájasan ingatta fejét.

Az állomásfőnökségről rögtön kiléptek a peronra.

– Most mi lesz? – sopánkodott a Kövér. – Köszöntenünk kell valakit, és fogalmunk sincs róla, miről van szó. Lebuktunk. Buta ötlet volt.

A harmadik peronon, az „Üdvözöljük” transzparens alatt már várakoztak a fiatalok, nagyobb csoportban, virágokkal.

– Milyen vonalon működtök? – kérdezte őket a csoport vezetője.

– A technikumból jövünk – válaszolt a Közepes.

A lányok a krakkói viseletű majomember hatalmas alakjára pislantottak, s kuncogni kezdtek.

– Jön! Jön! – kiáltott fel valaki.

Csakugyan: gőzgomolyok tűntek fel a szemafor mögül, a vonat befutott az állomásra.

– Utánam! – vezényelt halkan a majomember, amikor a vonat már lassított mellettük. Az ablakokból mosolygó arcok, integető zsebkendők villantak elő.

A másik oldalon egy tehervonat állt. Behúzott nyakkal

átbújtak a kocsik tengelye alatt, átugrottak a síneken, s továbbfutottak a vágányok mentén.

– Ez az! – mutatott a Közepes az egyik kocsira. Tábla díszlett az oldalán, rajta az útirány: Varsó.

Fölugrottak a vagonba; még üres volt. Afféle régimódi vasúti kocsi volt, minden fülkébe külön ajtó vezetett kívülről; belseje barnára kopott, a mennyezetről indaszerű, borzalmas, rácsos lámpa lógott le – vasúti piszok és illemhelyszag terjengett. Úgy látszott, üresen fog elindulni a vonat; csak nagy ritkán szállt be valaki az ócska kocsikba. Kényelmetlen időpontban indult és érkezett, hosszú volt az útvonala és a menetideje. Nyugtalanul nézegettek folyton a messziről jól látható villanyórára: attól féltek, csakhamar fölfedezik őket az ifjúsági küldöttek vagy a vasutasok.

Végül nagyot rándult a vonat, oly hevesen, mintha oldalba döfték volna, azután nagyon lassan elindult.

– Nézzétek! – kiáltott fel a Sovány, s kimutatott az ablakon. Jól látszott az állomásépület egyik fele, a sínek, messzebb a betonkerítés, mely a pályaudvar területét az előtte levő

térségtől elválasztotta.

A kerítés mögött hosszúkás, ezüstös-bíborszínű jelenség csillant fel. Mef Kovalsky hatalmas autója, lágyan ringva pompás rugóin, elsuhant a kerítés mentén, s megállt az állomás előtt. A vonat kétségbeejtő lassúsággal vánszorgott, mintha egy helyben forognának a kerekei.

– Ő az! – rikkantotta a Kövér.

– Ne hajoljatok ki! – intette őket a majomember. – Ha meglát bennünket, elvesztünk. Megint a nyomunkban van!

A vonat valamennyire nekilendült, s kigördült az állomásról a szabad pályára. Kétfelé oszoltak: a Sovány meg a Közepes külön szakaszba vonult, a majomember meg a Kövér a szomszéd fülkében foglalt helyet.

Részint óvatosságból, részint kényelemszeretetből. Az utóbbi órák izgalma alaposan kifárasztotta őket; elnyúltak tehát, ki-ki külön padon, s elszundítottak. A vonat imbolygott, zakatolt, meg-megállt, de azért haladt előre.

Furcsa neszre ébredtek. Krákogás, köpködés, nevetéshez hasonló hörgés és hosszan tartó, torokból jövő, emberi beszédre

emlékeztető hebegés. Feszült figyelemmel hallgatták, hátha rájönnek, honnan ered. A vonat egy kicsiny állomáson állt, a nap leáldozóban volt.

– Mi lehet ez? – kérdezte a Kövér, miután hasztalan fülelt egy ideig. De mindegyikük ugyanezt kérdezte saját magától. Az a gondolat látszott legvalószínűbbnek, hogy a szomszéd sínen egy állatokat szállító tehervonat rostokol. De egyetlen általuk ismert állat sem ad ki ilyen hangot... a lárma egyre erősödött. A folyosóról lábdobogás hallatszott, majd nagy robajjal kicsapódott a fülke ajtaja.

Pufajkás férfiak nyomultak be a fülkébe. Fejükön sárgásbarna hajból és fehér korpából formált kupola, csúcsán oly mesterien begyűrködött svájcisapkával, hogy redőszerű bemélyedés vette körül a középső domborulatot, akár az árok a várat. Arcuk érdes volt, duzzadt és rendkívül vörös, pofaszakáll szegélyezte, csücsöri felső ajkukat pedig négyzet alakú bajusz ékesítette. Lábukon gumicsizma.

– Ni, micsoda csinibaba! – kiáltottak fel az álruhás majomember

láttán. Valóban: az esti szürkületben könnyen vélhették a tarka szoknyás, kendős majomembert a fülke szögletében magányosan utazó parasztmenyecskének.

– Csinibaba... cicus... te... Ó!... Nekem...ugye?! – kiáltoztak (csupán a nyomdaképes részleteket közöljük).

– Menj át a Soványhoz meg a Közepeshez, és kérdezd meg őket, mit tegyek – súgta a majomember a Kövérnek. – Eddig még soha nem találkoztam ilyesmivel. Nem akarnék hibát elkövetni.

A Kövér kisurrant a fülkéből. Közben az egyik úr gáncsot vetett neki. A szomszéd kupéban a Sovány meg a Közepes ugyancsak nyugtalankodtak már. Nem fért hozzá kétség, hogy az urak egyre hevesebben fognak udvarolni a majomembernek, akit alkoholmámoruk, alacsony szintű erotikus igényeik, no meg az álöltözet következtében magányosan utazó nőnek néztek.

Márpedig lengyel földön nevelkedvén megtanulták mindhárman, hogy széles e termékeny és vidám hazában nincs oly erő vagy hatalom, ami megóvhatna egy magányosan utazó nőt a pufajkás férfiak házasságkötési szándékaitól.

Csüggedten elmélkedtek utazásuk e váratlan akadályán.

– Talán valami állomás következik? – reménykedett a Kövér bizonytalanul. Mindnyájan tudták, hogy ez sem oldana meg semmit; a Kövér mégis kihajolt az ablakon, hogy megállapítsa, nem teljesül-e ez a keveset ígérő reménysége. De nyomban visszahúzta a fejét, mert a szomszéd fülkéből kirepülő üres palack majdhogy össze nem törte a szemüvegét.

Közben a szárnyas ifjúság, az alkohol és kétségtelen számbeli fölényük mindjobban megrészegítette a pufajkásokat. Egyre változatosabb javaslatok röpködtek a vélt útitársnő felé, melyek – különféle okokból – mind teljesíthetetlenek voltak.

Egyszer csak nagy robaj hallatszott a szomszéd fülkéből, fojtott kiáltásokkal fűszerezve. Nem sokáig tartott a lárma; a kerekek ütemes zakatolása még feltűnőbbé tette a hirtelen csendet. A három jóbarát összenézett; fölálltak és átmentek, hogy megnézzék, mi történt. A padlón hat eszméletlen pufajkás test hevert, kisebb-nagyobb sérülésekkel.

Fölöttük ott állt, szemmel látható zavarban, a majomember.

Krakkói pruszlikja megrepedt, föltárva a dzsungel urának pompás izomzatát.

A kocsi végéből léptek zaja közeledett, zseblámpa fénye villant.

– Nagyon sajnálom – mentegetődzött a majomember félszegen –, de nem tehettem mást.

Hirtelen egy éles, ércesen zengő hang kiáltott fel: – Erre, uraim! Egy krakkói népviseletű artistanő veri a munkásosztály ifjú fiait!

A Kövér, a Sovány, a Közepes és a majomember nyomban megértették: kelepcébe kerültek. Fölismerték Mef Kovalsky hangját. Üldözőjük fegyveres vasúti őrség élén érte őket utol a bosszújával.

Futásnak eredtek, az ellenkező irányba, mint amerről a fegyveresek közeledtek. De már a folyosó másik végén is felbukkantak az egyenruhák, s megvillantak a halált hozó szerszámok.

Végül az ajtónak estek. De a vonat gyorsabban robogott, semhogy komolyabb kockázat nélkül kiugorhattak volna. Különben is a fegyveres őrök már vállon ragadták őket. Mef szokott eleganciájával mutatott a majomemberre : – Ő az!

– Véget vetünk az anarchiának az állami vonatokon! – kiáltotta szigorúan az őrparancsnok. – Garázdálkodásért és verekedésért a törvény előtt fogtok felelni! – Ezt a nőszemélyt pedig – (s a majomemberre mutatott) –, mint különösen veszedelmes bűnözőt, bilincseljétek meg!

– Igen, igen! – bólogatott Mef, megemelve nemezkalapját a parancsnok felé. – Szegény áldozatok.,. épp fáradtan utaztak hazafelé a munkából, s egy bögre forró tejről meg egy szelet fekete kenyérről álmodoztak, amivel asszonyanyjuk várja őket szegényes, de tiszta otthonukban, s ím, hirtelen áldozatul esnek egy ilyen revizionista banda garázdálkodásának.

– Gyalázat! – kiáltották kórusban a felháborodott őrök.

– S ráadásul – tette hozzá Mephisto ha nem tévedek, jegy nélkül utaznak, aminek következtében komoly rés támad ama szép, nagy épület alapjain, melynek felépítésén nem csekély fáradsággal dolgozunk mindannyian.

Ez igaz volt. S nem csupán jegye nem volt egyiküknek sem, de személyi igazolványa sem vagy bármilyen más okmánya, amivel személyazonosságukat igazolhatták volna. A majomembernek azért nem volt, mert nem lehetett, a fiúk pedig, mikor ama emlékezetes délutánon elindultak hazulról, nem vettek magukhoz ilyesmit, minthogy nem volt szokás a kisvárosban, ahol mindnyájan ismerték egymást, s ahonnan évekig nem utazott el senki. Hogy is sejthették volna, hogy még aznap este úgy, ahogyan vannak, útnak indulnak a távoli Csendes-óceán felé?

A foglyokat bezárták a fülkébe. A fegyveres őrök, élükön a parancsnokkal, az ajtónál foglaltak helyet. Mephisto ott maradt a közelükben a folyosón. Látszólag újságot olvasott,

a letartóztatottak azonban látták a nyitott újság mögül rájuk szegezett, lenyűgöző fekete szemét, melyből diadalérzet és ádáz gyűlölet lövellt feléjük. A vonat zakatolva robogott, percre sem lassított.

Az őrök úgy belefáradtak a szolgálatba és a visszaélések ellen vívott szakadatlan harcba, hogy csakhamar elszenderedtek.

– Hogy került ide? – kérdezte suttogva a Közepes, miután meggyőződött arról, hogy eléggé mélyen alusznak, s nem hallják meg halk beszélgetésüket.

– Mi sem egyszerűbb ennél – válaszolt a majomember. – Utolért bennünket a következő állomáson, otthagyta a kocsit, és átszállt a vonatra. Bizonyos vagyok benne, hogy ezzel még nincs vége. Miért nem közölte velük például, hogy megszöktetek hazulról? Attól félek, sokkal rosszabbat forral, mint egy ilyen följelentés.

– Mi lehet az? – nyugtalankodott a Kövér.

– Nem tudom, de bizonyára olyasmi, amiben akadályozná, ha neveteket és címeteket hivatalosan megállapítanák. Attól félek, csak egyetlen szándéka lehet, aminek megvalósításához

ilyen meglepő diszkrécióra van szüksége. De nem merem feltételezni...

– Arra gondolsz, hogy...

– Hogy végezni akar velünk. S akkor kényelmesebb neki, ha áldozatai ismeretlenek.

– De hogy hajthatná végre az őrök jelenlétében?...

– Nem tudom pontosan, de egészen biztos, hogy ilyesmit forral.

Eléggé régen ismerem már. Egyszer például Mexikóban húsos derelyével irtotta ki egy indián falu fele lakosságát. Aki soha nem forgolódott a konyhában, nem tudja, milyen fárasztó és rengeteg munkát igénylő tevékenység oly nagy mennyiségű derelye elkészítése. Mef mindenre képes.

– De hiszen az őrök kezére adott bennünket, s ezáltal biztonságba helyezett...

– Mert fel akart bennünket tartóztatni, meg akarta akadályozni továbbutazásunkat. Később lesz még bőven ideje arra, hogy végezzen velünk. Ki kezeskedhet róla, hogy nem csap fel börtönszakácsnak, s nem étet meg bennünket mérgezett étellel,

ha majd bent ülünk a sitten?

Egyvalami kétségtelen. Meg kell szabadulnunk, előbb őtőle, azután pedig az őröktől, mihelyt lehet. Ami az utóbbiakat illeti, jobb szeretném elkerülni az erőszakot. Minél kevésbé hívjuk fel magunkra a közbiztonsági szervek figyelmét, annál könnyebben jutunk a határig.

– De hogy csináljuk?

– Várjatok, van egy tervem.

A majomember megköszörülte torkát, s fölkeltette a parancsnokot.

– Őrmester úr – szólította meg –, való igaz, hogy jegy nélkül utazunk. Nem tagadjuk le, s megvalljuk ezt a bíróság előtt is.

De kategorikusan tiltakozom az ellen, hogy a törvényszegés folytatására kényszerítsenek bennünket, s az előírt fizetség nélkül szállítsanak tovább. Hisz törvényszegésünk minden további, jegy nélkül megtett kilométerrel növekszik. Tehát vagy vesz számunkra parancsnok úr négy jegyet, vagy kiszállunk, természetesen őrizet alatt, a következő állomáson. Különben velünk együtt felel ön is a bíróság előtt, amiért a kötelező

rendeletek és előírások megszegésére kényszerített másokat.

A parancsnok szeme hirtelen kidülledt, akár két csillogó mundérgomb. Mephisto letette az újságot. Kinyitotta a fülke ajtaját, s két ujjával udvariasan megemelve kalapját, így szólt a parancsnokhoz: – Minthogy itt ülök a közelben, akaratlanul meghallottam ennek az orcátlan gonosztevőnek a kívánságát. Fölhívom parancsnok úr figyelmét arra a tényre, hogy a letartóztatottak mintegy szolgálati úton vannak, s ezért joguk van az ingyenes utazásra.

– Hahaha! – nevetett gúnyosan a majomember. – Mióta vetemedhetnek civilek olyan vakmerőségre, hogy kioktassák az egyenruhásokat, méghozzá tiszteket? A letartóztatottak helyzete más. A letartóztatott már nem civil, mert noha most még nem hord egyenruhát, az ítélethozatal után hordani fog. Bár rangjelzés nélkül, s nem a legjobb anyagból valót, de azért mégiscsak. Tehát bizonyos szálak fűzik a kísérő személyzethez, majdhogynem a testvériség szálai, mert mi más a letartóztatás, mint bizonyos finom kis előjáték az ítélethez? Ön viszont civil, amit többek közt

külföldi eredetű nemezkalapja is bizonyít.

Egyébként kérdezze csak meg, parancsnok úr – s a majomember a parancsnokhoz fordult-, hogy nem tud-e valamit egy bizonyos Godot-ról. Állítólag hosszabb história ez, s a hatóságok szívesen hallanának róla valami közelebbit. S egyáltalán, nem ártana igazoltatni...

A parancsnok ez ideig fölváltva hol a majomemberhez fordult, hol Mephistóhoz, latolgatva, hogy melyiküknek van igaza; most megint Kovalskyhoz fordult vissza, hogy válaszát hallja.

Mindnyájan fölkiáltottak meglepetésükben: a folyosó üres volt.

E valószínűtlenül gyors és hihetetlen eltűnés természetfölötti dolognak látszott. A parancsnok titkon keresztet vetett.

– No látja! – szólt a majomember diadalmasan. – Kinek volt igaza? Kérem, tegyék lehetővé, hogy azonnal elhagyhassuk a vonatot, s valamilyen törvényes közlekedési eszközzel szállítsanak bennünket tovább! Egyetlen pillanatig sem vagyok hajlandó tovább szenvedni a gondolattól, hogy jegy nélkül ülök itt, s ezáltal megfosztom országunkat nemzeti jövedelmétől, mely joggal jár neki.

A parancsnok, az eddigi tapasztalatait messze meghaladó eseményektől kábultan, az őrséggel és a foglyokkal együtt kiszállt a legközelebbi állomáson.

Afféle kisebb megállóhely volt ez, kétségbeejtően üres és barátságtalan ezen az éjjeli órán. A vonat továbbment, néhány pillanat múlva az utolsó kocsi vörös lámpásai is eltűntek. A parancsnok, mérgesen a letartóztatottak kínos lojalitási rohama s a saját gyengesége miatt, tanácstalanul nézett körül valamilyen jármű után. A piszkos váróteremben egy cigány aludt a padlón, az állomás előtt egyetlen fogat sem állt. Ám amit a szökevények nagy diadalnak véltek: Mef Kovalsky sem látszott a közelben sehol. Vajon ezúttal sikerült megszabadulniuk tőle?

Inkább akartak a törvényes államhatalommal összeütközésbe kerülni, mint ezzel az agyafúrt gyilkossal.

Az őrparancsnok úgy érezte: megoldhatatlan helyzetbe került – és szélsőséges depresszióba esett. A következő vonatnak csak hajnalban kellett erre jönnie, de ez sem rántotta volna ki a bajból,

mert – noha gyanakodott, hogy a foglyok érvei nem eléggé megalapozottak – nem szokta meg a szofisztikát, s ezért félt ellenkezni velük; no és Mef eltűnése is növelte kétségeit. Igaz, hogy telefonálhatott volna feletteseinek, további parancsokat és felvilágosítást kérve, de attól tartott: kompromittálja magát előttük, ezért nem mert ehhez a módszerhez folyamodni, így hát ellentétes érzések közt hányódva, utat vesztve a bürokrácia sűrűjében, önnön gyengesége és határozatképtelensége folytán komor mozdulatlanságba dermedt. Szemmel láthatólag azt hitte, hogy most már élete végéig itt kell maradnia ezen az elhagyott állomáson, négy gyanús személyt őrizve.

S talán így is lett volna, ha nem segíti ki egyik beosztottjának véletlen felfedezése. Ez az őr, mikor személyes ügyben kissé messzebbre kalandozott, az egyik mellékvágányon fölfedezett egy kézihajtányt. Az állomásfőnök nyilatkozata szerint a jármű használható volt, a műszaki csoport szokta vonalellenőrzéskor igénybe venni. Minthogy a menetrend szerint egyetlen vonat sem jön erre három órán belül – magyarázta a főnök –, a hajtányt a

fővágányra állíthatják, s ha fölváltva dolgoznak a kormánynál, zavartalanul eljuthatnak vele a következő vasúti csomópontig.

Csakhamar föl is szálltak mind a járgányra, s elindultak.

Régimódi hajtány volt ez, igen egyszerű szerkezetű.

Megindításához ingaszerűen kellett mozgatni egy emelőkart, mint egy szivattyút. A hajtóerőt átvették a kerekek, s megmozdultak tőle; nehézkesen, vashangon zakatoltak, akár az igazi vonat. Padok is voltak a járgányon, leültek hát mind; az őrök kilométerenként váltották egymást a kormánynál. Azok, akik épp nem dolgoztak, halkan beszélgettek, cigarettáztak, s egyre gyakrabban el-elbóbiskoltak. Szorosan egymás mellett ültek mindnyájan, így hát a foglyok még suttogva sem válthattak szót egymással. De nem veszítették el reményüket, hogy csakhamar alkalmuk nyílik a szökésre.

Egy idő múlva a hajtány gyorsulásából megállapították, hogy erős lejtőre értek. A kerekek most ritmikusan kattogtak, majdnem olyan gyorsan, mintha rendes vonat lenne. Egy éles kanyar után továbbrobogtak lefelé. A szél fütyülni kezdett a fülükben,

hideg lett, s a szundítók fölriadtak. Mögöttük, a kanyar mögül hirtelen két sárga reflektor villant elő: mozdony közeledett.

– Lámpát! Nincs lámpánk! – kiáltott fel a parancsnok kétségbeesetten.

A távolság köztük és a mozdony közt minden pillanattal csökkent. A hajtány sebessége viszont nőttön-nőtt a lejtőn, s nem remélhették, hogy ép bőrrel megússzák, ha kiugranak a töltésre.

De hogy került ide ez a vészjósló mozdony? A menetrend szerint szabad volt az útvonal egész éjszaka.

– Mindenki a kormányhoz! – üvöltötte kétségbeesetten a parancsnok.

Az őrök nekiestek az emelőkarnak, hogy gyorsítsák az iramot, de nem sokra mentek: kölcsönösen akadályozták egymást, azonkívül még három ember egyesült ereje sem növelte jelentősen a járgány sebességét. Már a mozdony lámpáinak fénykörébe estek, s lehetetlennek tűnt, hogy a mozdonyvezető ne vegye észre őket. Ám ahelyett hogy lassított volna a mozdony, szemmel láthatóan gyorsított, s a távolság közte meg a hajtány közt villámgyorsan

csökkent, s vele együtt a menekülés lehetősége is.

– Vegyétek le a kezemről a bilincset! – kiáltott fel hirtelen a majomember.

A parancsnok – minthogy már nem volt vesztenivalója – leoldozta róla a béklyót. A dzsungel hatalmas fia átvette a kormányt. Markában szinte meggörbült az acélkar, mozgása szinte elmosódott a figyelő szem előtt. A hajtány nekilendült, mintha nagyot löktek volna rajta. A majomember krakkói pruszlikja rongyokra hasadt a hatalmas izmok munkájától. Ám ez a rendkívüli teljesítmény láthatólag csupán későbbre halasztotta a katasztrófát. Egy ideig egyforma maradt ugyan az üldözöttek és a mozdony közötti távolság, s ha nem lett volna a járgány úgy túlterhelve, talán meg is nyeri a majomember a gőzmozdonnyal folytatott versenyt – néhány pillanat múlva azonban a könyörtelen reflektorok ismét közeledni kezdtek. Nem fért hozzá kétség: szándékosan üldözi őket.

Bajos lett volna az éji sötétben megfigyelni az elháríthatatlan végveszedelem felé rohanó hajtány összezsúfolt utasainak

viselkedését. Nem állapíthatjuk meg, hogy melyikük ajánlotta Istennek lelkét, s melyikük tagadta, a filozófusok tekintélyére hivatkozva, a lélek létezését egyáltalán. A mozdony két szeme egyre nőtt, végül szinte két pusztulást hozó, izzó napkoronggá változott. Amikor már úgy látszott, hogy semmi sem mentheti meg a halálba rohanókat, hirtelen szikrakéve lobbant, s mintha ismerős, vészjósló kacaj ütötte volna meg a fülüket. De épp ekkor ama két napkorong, ahelyett hogy összemorzsolta volna a törékeny járművet, elsuhant mellette, s távolodni kezdett.

Elhalkult a vaskerekek zakatolása, s eltűnt a kísértetvonat, csupán távoli füttyel intve búcsút.

A járgány még egy ideig gurult, azután megállt.

– Mephisto Kovalsky... – suttogta a majomember.

Egy mellékvágányra kerültek; a hajtány, mivel hasonlíthatatlanul könnyebb volt, mint a mozdony, s nagy sebességgel rohant, kiugrott a váltónál a fővágányról. E véletlen, amelytől máskor óvakodnak a vasutasok, mert gyakran okoz katasztrófát, ezúttal megmentette őket.

A mellékvágányt szemmel láthatólag régóta nem vette igénybe senki, a sínek elrozsdásodtak, a tölgy talpfák közt fű és gaz nőtt. A parancsnok úgy döntött, hogy ezen a vágányon kell továbbhaladniuk. Az új útvonal kétségkívül valamilyen állomásra vezeti őket, s a fővágányra való visszatérést most, hogy csodával határos módon megmenekültek a végpusztulástól, egyikük sem tartotta biztonságosnak. Így hát az immáron ritkuló sötétségbe fúrva tekintetét, lassan megindította a hajtányt. A Sovány gyöngéden letakarta a kanáris kalitkát.

Egyre jobban virradt, már egyforma szürke volt az ég meg a föld.

A parancsnok döntése helyesnek bizonyult. A látóhatáron, menetirányban, csakhamar feltűnt egy gyárkémény, s fekete füstgomolyagok szálltak fel belőle. Nyilván egy nagyobb gazdasági centrumhoz közeledtek.

A foglyok az utóbbi órák viszontagságaitól elcsigázva mély álomba merültek, csupán az emberfölötti kitartásra képes majomember figyelte éberen az őröket, menekülési terveket forgatva fejében. De egyik terv sem látszott kivihetőnek.

Közben a kémény a láthatáron egyre növekedett, szilajul kitörő füstfellegei arról tanúskodtak, hogy lázas munka folyik alant. De minél közelebb értek, annál furcsábban hatott az aránytalanság, a kémény lelkesítő látványa és az egész táj sivár üressége közt.

Hiába keresett tekintetük más épületeket, házakat, utcákat, boltokat és embereket. Mindenfelé csak homok, ritkás, korcs törpefenyőkkel benőve.

A hajnali szürkületben mélabúsan derengő, lapos tájkép fölé magányosan emelkedett a kémény –, igaz, hogy ez aztán óriás méretű volt –, s egyenest feléje vezettek a sínek.

Továbbra is pusztaság vette körül őket, pedig már minden egyes téglát meg tudtak különböztetni a kémény hatalmas testében.

Valóságos kolosszusnak hatott; lábazata szélesebb volt, akár egy víztoronyé, csúcsa pedig a magasságba veszett; a kémény falán beépített vaslépcső vezetett fölfelé. A vágány egyenesen a kémény tövébe futott, s ott hirtelen véget ért. Tovább sehol semmi, csak homok és girbegurba eredeifenyőcskék.

Sehol semmi nyoma más épületnek. Csupán egy kopottas, kisebb fabarakk düledezett a kémény közelében, olyasféle, amilyeneket az építkezések területén szoktak összeeszkábálni a munkálatok irányítására. A hajtány elgördült a vakvágány végéig, s ott megállt.

A barakkból egy szegényes, elhanyagolt külsejű ember szaladt ki. Haja és szakálla csak úgy házilag volt megnyírva; nyomorult, piszkos külseje ellentétben állt rendkívül élénk arckifejezésével.

Odafutott a hajtányhoz, s közben artikulátlan hangokat hallatott.

– Hahó, ide! Erre, erre! – kiáltotta rekedten.

Mikor azonban megértette, hogy nem azok érkeztek, akiket várt, az élénkség kihunyt beesett arcán.

A fiúk, az őrök és a majomember leszálltak a hajtányról, s elindultak feléje. A barakk, ahová vezette őket – bár nem szívesen –, inkább volt makulatúra- vagy tüzelőanyag-raktárhoz, mint lakóhelyiséghez hasonlatos. Tele volt tőzeggel, ócska rongyokkal, régi újságkötegekkel és aktualitásukat vesztett könyvek halmazával. A sarokban a priccs – éppoly nyomorúságos, mint a tulajdonosa – volt az egyetlen bútordarab a házban.

A torzonborz férfiú nagy vonakodva megmagyarázta nekik, miért várt más vendégeket.

Már néhány év óta él itt magányosan. Kazánfűtői beosztásban.

Hatalmas nagyipari üzemet terveztek ide; reprezentatív, pedagógiai és ismeretterjesztő szempontból úgy találták hasznosnak, ha előbb egy megfelelő kéményt emelnek, s a többit később építik hozzá. Ám közben kimerült a keret. Hogy azonban a befektetett erőfeszítés ne menjen veszendőbe, meg ugyanabból az okból, mely miatt a kéménnyel kezdték az építkezést, megszervezték a kombinát egyszemélyes munkaerő-ellátását a kazánfűtő személyében, aki éjjel-nappal rakja a kemencét, és – főképpen rongyok és ócska kalocsnik segítségével – hatalmas fekete füstfelhőket termel. E magas kéményből fölszálló füstgomolyagok a távolabbi környéken is láthatók. Később kiderült, hogy az építkezés folytatását a mérnökök és közgazdászok, akiktől szakvéleményt kértek, nem látják sem indokoltnak, sem kivitelezhetőnek;

a magányos fűtő azonban már megszokta munkahelyet. Régóta nem járt erre egyetlen élő lélek sem, a mellékvágányt benőtte a fű, de ő továbbra is makacsul szította a tüzet a kémény alatti kazánban. Így hát a füsttermelés egy pillanatra sem csökkent.

– Azt hittem, a miniszter jön vagy más efféle... – dörmögte a messzeségbe nézve. – Bocsánat, raknom kell a tűzre...

Nehézkesen fölállt, és kiment a barakkból.

Most, amikor már nem fenyegette őket semmiféle közvetlen veszedelem, ismét előtérbe került a főfeladat: megszabadulni az őröktől. A majomember tekintete a földön szétszórt könyvekre esett, s megakadt az egyik címen. Példányai százával hevertek ott, tüzelőnek szánva, az örök füst fenntartása céljából.

A majomember észrevétlenül lehajolt egy példányért, aztán hirtelen mozdulattal kinyitotta, s olvasni kezdte fennhangon.

Mire az őrök észbe kaptak, már késő volt. Leküzdhetetlen álmosság kezdte hasogatni állkapcsukat s leragasztani szemhéjukat.

A parancsnok még egy ideig megpróbált ellenállni, kötelességérzetétől vezettetve, de a felolvasott szöveg kifogott rajta is. Csakhamar az ő feje is mellére csuklott, s hangos horkolásba fogott. Mindnyájan, akik a hang hallókörébe estek, az őrök, de éppúgy a Közepes, a Kövér és a Sovány is, óhatatlanul mélységes mély álomba merültek. Alig néhány szakaszt olvasott fel a majomember, s a barakkot egyenletes sziszegés, sípolás, morgás zaja töltötte be. De a biztonság okáért olvasott még egy ideig, s csak mikor érezte, hogy töretlen, félig állati ereje őt is elhagyja, hogy az ő szemhéja is. elnehezedik, s ellenállhatatlan álmosság nyűgözi le – csak akkor tette félre a könyvet. Nem csekély fáradságába került, míg föl tudta ébreszteni barátait. Halkan fölszedelőzködtek, vigyázva, hogy ne botoljanak bele a földön elnyúlt őrökbe, s kisurrantak a bódéból. Messziről látták a fűtőt, épp egy újabb adag gumitalpat vetett a tűzre. Szótlanul hatoltak be a törpefenyők sűrűjébe. Magasan fölöttük, a felhők közt, újabb fekete füstgomolyagot okádott az egetverő kémény.

Itt-ott korhadt hinták lógtak a gallyakról. Ez is, akár a mellékvágány meg a kémény, a merész terv maradványa volt. Nagy mennyiségű hintát szereltek fel a környező erdőkben, hogy a születendő hiperkombinát majdani dolgozói kedvükre hintázhassanak munka után, kellemesen töltve szabad idejüket.

De sajnos, az élet keresztülhúzta e túlságosan messzelátó terveket.

Addig mentek, míg el nem tűnt szemük elől a kémény és fekete füstbokrétája.

A Kövér nem titkolta fáradtságát. A Közepes igyekezett jó képet vágni, de ő is alig állt a lábán. Csupán a Sovány hatott úgy, mintha csak az imént indult volna sétálni. Továbbra is magával hordozta a kanáris kalitkát, melyet ama emlékezetes éjszakai menekülésekor szerzett, rejtélyes körülmények között. Ami pedig a majomembert illeti, ő ereje teljében volt, mint mindig; apró szemei fürgén és okosan csillogtak. Még nem sikerült a civilizációnak e rendkívüli személyiség pompás életerő-tartalékait kiszívnia.

– Az a legfontosabb – bizonygatta –, hogy megint kicsúsztunk Mephisto Kovalsky kezei közül. Kis híja, hogy utol nem ért bennünket, amikor a mozdonnyal kergetett. Néhány pillanatig bizonyos voltam benne, hogy végünk. El kell ismernünk, hibátlan volt az elgondolása, és csupán a szerencsés véletlennek köszönhetjük megmenekülésünket. Azt hiszem, most hosszabb időre elveszítettük egymást. Kénytelen lesz visszatérni arra az állomásra, ahol az autóját hagyta, s mi addig, ha igaz, eljutunk Varsóba. Bár... Mef Kovalskynál sosem tudhatja az ember.

Bajtársai azonban nem vették fel a beszélgetés fonalát. Végre elhagyták a homokos, törpefenyős tájat, mely ugyancsak nyomasztóan hatott rájuk a szemfárasztó, szétszórt és közömbös fényben, a fehér ég alatt. A facsonkok mögül nagy, nyugodt vízfelület bukkant elő. Attól a helytől, ahol álltak, egészen a folyóig rétek terültek el. E váratlan látványtól felélénkülve, meggyorsították lépteiket.

Csakhamar elnyújtóztak a Visztula-parti fűzfák jótékony leple alatt, s megáztathatták lábukat a lengyel folyók királynőjében.

A hömpölygő víz halk moraja és nyugodt képe úgy elringatta őket, hogy visszanyerték biztonságérzetüket, s mély álomba merültek.

Egész nap aludtak, s csupán napnyugta előtt ébredtek fel, amikor nedvesedni kezdett a fű. Rettentően éhesek voltak.

Nagyot nyújtóztak, megdörzsölték szemüket, és fölültek. Ekkor észrevették, hogy kissé megváltozott a tájkép. Valamivel följebb, a víz sodrásával ellentétes irányban két bárka állt; azalatt érkeztek, míg ők aludtak, s lehorgonyoztak ott. Ez a látvány nyomban az evést juttatta eszükbe; a bárkák legénysége bizonyára fel van szerelve kellő élelmiszerkészlettel. Latolgatták egy ideig; mivel táplálkozhatnak a hajósok? Ádáz vita után abban egyeztek meg, hogy minden valószínűség szerint, legalábbis uzsonnaidőben, főtt-füstölt szalonnát és rozskenyeret esznek. De sehogy sem tudták kiötleni, miképpen hívassák meg magukat vacsorára.

Mellesleg nem látszott a fedélzeten senki. Csak mikor a nap már egészen eltűnt a láthatáron, akkor lépett ki a hajó farán barnálló bódéból egy félszemű, féllábú, szakállas férfiú, aktatáskával a hóna alatt s fülbevalóval a fülében.

Néhány pillanatig figyelte a folyót és mindkét partot, hallgatódzott, azután halkan belefújt tengerészsípjába. E jelre még két ember kúszott elő a bárka belsejéből.

– Bújjunk el jobban – mondta a majomember, s barátaival együtt a kosárfűzbozótba húzódott.

Most gyors, de ügyes munka indult meg a vontatóbárkákon.

Szögletes ládákat gördítettek ki a fedélzetre, egy-egy darab ócskavasat kötöttek mindegyikre, s ezzel a nehezékkel együtt a vízbe dobták. Halk csobbanás jelezte percenként, hogy újabb láda vándorolt a Visztula fenekére.

– Kíváncsi vagyok, mi lehet bennük – gondolkozott hangosan a Közepes.

– Talán sertéskaraj uborkával vagy főtt prágai sonka... – ábrándozott a Kövér, s mohó pillantást vetett a kanárira.

– Legalább egyet ki kéne húzni. ..

– Nem rossz gondolat – jegyezte meg a majomember.

– De hogyan? Én nem tudok úszni. Ez az egyetlen ága a testi ügyességnek, amihez nem értek. Utóvégre csak egyszerű majomember vagyok, a dzsungelben nőttem fel, nem pedig folyóvízben.

– Én megpróbálhatom – vállalkozott a Közepes. Kiváló úszó volt, s örült, hogy alkalma nyílik tündökölni a barátai előtt.

A bárkáktól pár száz méternyire kellett alámerülnie, s azután úszni egy darabot a víz alatt.

– Úgyis eléggé sötét van, nem veszik észre.

Csakugyan, már majdnem éjszaka volt. A bárkán dolgozó emberek fáklyát gyújtottak, vörös fényében csillogott az arany fülbevaló a féllábú matróz fülében.

A Közepes a barátaira bízta ruháját, s a lehető legnagyobb csendben belegázolt a vízbe. Amíg lehetett, a part mentén haladt a kosárfűz védőfüggönye mögött, de azután lemerült a folyó felszíne alá. Feszülten várták, nem fújnak-e riadót a titokzatos bárkák fedélzetén, de a legénység továbbra is szótlan sietséggel dolgozott, csupán a bicebóca torokhangú kurjongatása törte meg néha a

csendet, szemmel láthatólag hajtotta, gyorsabb munkára noszogatta társait.

Végre megint csobbant a víz a partnál; a Közepes feje jelent meg. Lihegve bukkant fel, maga előtt tartotta a kihalászott ládát.

Kisegítették a szárazföldre, s aztán szemügyre vették a zsákmányt.

Kiderült, hogy közönséges kartondoboz, falécekkel körülpántolva. Nem volt nehéz, azért kötöztek rá vasnehezéket; különben fennmaradt volna a vízen. Eléggé könnyen kinyitották. Ámulva látták: gyermekcipők vannak benne, héttől tízévesek számára. Csupa gyárból kikerült, vadonatúj, szép kiállítású darab.

– Semmi ennivaló – szomorodott el a Kövér, s nem is érdekelte tovább az egész.

– Egy pillanat! – kiáltott fel a Sovány. – Nézzétek csak! Csupa bal lábra való cipő. Nincs köztük egyetlen jobb se.

Valóban, egyetlenegy jobb cipő sem volt az egész ládában.

Nemcsak hogy nem vált világossá az ügy, hanem még komplikáltabb lett.

Ám nem értek rá sokáig elmélkedni a rejtélyen. Újabb zaj törte meg a Visztula csendjét. Néhány pillanat múlva kisebb vontatóhajó tűnt fel a kanyarban. Fölismerték az éji sötétben a kéményből hulló szikrákról, a kerekek zúgásáról és a gőzös jellegzetes, ritmikusan szuszogó dobogásáról.

– Visszavontatja a bárkákat – állapította meg a majomember. – De hova? Világos, hogy ár ellen fogja vontatni, tehát Varsó felé! Ha följuthatnánk valamelyik bárkára ... Még ha nem érnénk is el végcélunkhoz, mindenesetre biztonságosan és olcsón közelítenénk meg a fővárost. Minden egyes kilométer nyereség, s a történtek után vasúti utazásról álmodnunk sem lehet. A vasúton végképp leégtünk.

Közelebb kúsztak a bárkákhoz. Kiderült, hogy nem lesz különösebben nehéz följutni. A munka végeztével a bicebóca és két legénye leplombálta a teherhordó uszályok kormányát, s áthurcolkodtak a vontatóra. A második bárka eléggé messze volt a gőzöstől. Megvárták, míg újból felhangzik a lapátkerekek zakatolása: ez jelezte, hogy a vontató már magához láncolta a

bárkákat, s visszaindul a parttól. Belegázoltak a folyóba, s fölmásztak a hátsó bárkára. A fedélzeti bódé és a rakodótér egyaránt üres volt. Ekkor a majomember fölkapta fejét, s orrcimpái izgatottan kezdtek remegni.

A pad alatt főtt szalonnára és kenyérre bukkantak.

Egész éjszaka utaztak, megbújva a rakodótér zugában, egy csomó lom alatt, a kanárival együtt. Hallották a hullámok csobbanását a fapadló alatt és a vontató egyhangú surrogását.

Senki nem kereste, nem zavarta őket. Szurokszagú rejtekhelyükön kipihenték a szökés legfrissebb fáradalmait. A fiúk elmerengtek.

Messzire hagyták immár szülővároskájukat, s az utóbbi napok rendkívüli kalandjai csupán növelték a távolságot. Bár nem vallották be egymásnak, megpróbálták elképzelni, mit csinálnak odahaza hozzátartozóik és ismerőseik; mi történik az utcákon és a főtéren, ahol minden egyes követ ismertek, s minden egyes deszkát a kerítésekben. Most nem tartoztak senkihez sem, szakítottak a múlttal, s a jövő teljes homályba burkolódzott előttük. Míg a kisváros falai közé zárva éldegéltek,

s nem láttak kiutat belőle, az indonéz dzsungel meg a „fürdőző hawaii lányok” a helyi fotóplasztikonban bűvös bájjal csábította őket a nagyvilágba; most, hogy elindultak ebbe a világba, a vonzó képek mintha megfakultak volna egy kicsit, s a régi, elhagyott zugok váratlan varázserőt sugároztak. Nem sejtették, hogy szökésük délre, ez a számukra is váratlan és esztelen kalandokban bővelkedő menekülés, olyan tapasztalatokkal is gazdagítja őket, melyek rendszerint csak a felnőtteknek jutnak osztályrészül.

Nappalodott; a réseken át beszűrődő vékony sugarak megvilágították a bárka sötét fenekét. A Sovány levette ingét, s betakarta vele a kalitkát, hogy a kanári dalra ne gyújtson, s ezzel el ne árulja őket.

Már egy idő óta hallották, hogy más hajók úsznak el mellettük.

Gyári szirénák sivítottak, s valami meghatározhatatlan, távoli zúgás hallatszott; néha mintha csöngés lett volna, máskor meg hangosabb motorberregés. A majomember, aki Mephisto Kovalsky foglyaként nem egy metropolisban megfordult már,

csalhatatlanul fölismerte a nagyváros zajait. Megindultság vett erőt mindnyájukon. Közeledtek nagy utazásuk első szakaszának végcéljához.

Vontatójuk elúszott valamerre – dobogás, zúgás hallatszott fentről, s néha szaggatott tülkölés is. A szökevények megbújva rejtekhelyükön, haditanácsot tartottak. El voltak rá készülve, hogy bármely pillanatban megjelenhet valaki a rakodótérben.

– Megint itt a ruhaprobléma – állapította meg a majomember. – Úgyis feltűnést keltek, hát még ha meztelenül szaladgálnék. A krakkói viselet már elrongyolódott, s különben is csak egy ideig volt megfelelő. Az emberek a szőrzetet csak akkor tartják elegendő öltözetnek, ha viselője négykézláb jár. Muszáj valami ruhát szereznetek számomra, fiúk.

– Pszt... – figyelmeztette őket a Közepes – jön valaki!

Nehézkes léptek dobbantak meg felettük. A rakpartról teherautók berregése hallatszott. Két férfi lépett a bárka rakodóterébe.

Amint hirtelen kitárult az ajtó – homályhoz szokott szemüknek szinte fájt a vakító világosság a háttérben rakodómunkásokat pillantottak meg: újabb ládaszállítmányt hordtak a fedélzetre.

Valószínűleg ugyanolyan gyermekcipőkkel, amilyeneket előző éjszaka szállítottak a folyó fenekére.

Az egyik férfi ama félszemű, szakállas, aranyfülbevalós bicebóca volt, akit előző este láttak először a folyó közepén, a néptelen partról. Most is, mint akkor, szolid bőr aktatáska sötétlett a hóna alatt. A másik éppannyira híjával volt minden különösebb ismertetőjelnek, amennyire bővelkedett ezekben az egyik – de ugyancsak aktatáskát szorongatott.

– Írja alá, és kész – szólt a másik, és egy nyomtatványt tolt a félszemű elé.

– Szó sem lehet róla! – válaszolt amaz. – Nem egyezik a számla.

– Megbolondult?! – kiáltott fel a másik. – Hisz úgyis a vízbe megy mind, mit számít a különbség?

– Az nem rám tartozik – rázta fejét a félszemű. – Én öreg

raktáros vagyok, és nálam stimmelnie kell mindennek, akár a folyóba megy, akár máshová. Arra való a raktáros. Nézzen rám: hát olyannak nézek én ki, aki nem érti a mesterségét?

A másik aktatáskás zaftos káromkodások közepette visszavonult. Utána kibicegett a rakodótérből a féllábú raktáros is.

– Különös dolognak lettünk tanúi, úgy látom – suttogta a majomember, aki egész idő alatt gondolkodott. – Amikor még Mephisto Kovalsky pótkocsijába zárva utazgattam, annyira unatkoztam néha, hogy az újságok első oldalát is elolvastam. Ha nem tévedek, ezeket az esztétikus kiállítású, csakis bal lábra való gyermekcipőket egy bizonyos gyár készíti, mely a sikeres termelésért prémiumot és dotációt kap. Egy másik szalagrendszer elkészítése, mely jobb lábra való cipőket gyártana, igen sok fáradságot, beruházást kívánna, s azonkívül, ami a legfontosabb, lassítaná a bal cipőgyártás lendületes iramát. Az a körülmény azonban, hogy a bal cipőkre nincs kereslet, csökkenthetné az üzem népgazdasági súlyát. Ezt akadályozza meg

a balcipő-túltermelés titkos folyóba süllyesztése éjnek idején.

Ennek fényében érthetővé válik a raktáros és a szállításvezető imént hallott szóváltása is. Csodálnunk kell a raktáros hajthatatlan kötelességtudását. Ami minket illet, beszélgetésükből azt a végső következtetést vonhatjuk le, hogy a bárka nem megy tovább, s haladéktalanul partra kell szállnunk.

– Van egy ötletem – mondta a Sovány. – Megoldhatjuk a dolgot úgy is, hogy különösebb öltözet nélkül mutatkozhass a városban. Észrevettem, hogy az emberek csodálkoznak, ha valaki fényes nappal egy szál rövidnadrágban jelenik meg az utcán; de ha ugyanabban a nadrágocskában nem sétálsz, és nem is állsz egy helyben, hanem szaladsz, s azonkívül még valamilyen szám is van a melledre tűzve, akkor senki sem veszi tőled rossz néven, normális dolognak tartja. A sport bizonyos nem megvetendő új formákat hozott be életünkbe.

A majomember bosszús fintort vágott.

– Nem ambicionálom, hogy szépnek tartsanak, de senki sem beszél szívesen a gyengéiről. Bizonyára észrevettétek, hogy

görbe a lábam. Mellesleg mit gondoltok, mennyi ideig lehet egy városon át futni?

– Senki sem kívánja, hogy megállás nélkül fuss, csupán kaputól kapuig. Mindig szaladsz egy-egy darabkát, azután behúzódol a kapualjba, pihensz egy kicsit, mi közben odaérünk, s akkor megint futásnak eredsz, míg valami ruhát nem találunk számodra.

Nem volt más megoldás. Így hát a majomember elfogadta a javaslatot. A lomok közt bőven akadt szurok, mely a bárka vízhatlanságának biztosítására szolgált; ráfestették vele széles mellére és hátára azt a számot, ami épp eszükbejutott: egy 15-öst.

Azután, mikor a szirénák a munkaidő végét jelezték, és a bárka körül megszűnt a forgalom, lopva kimásztak a partra.

Az első pillanatban elvakította őket a nappali fény: majdnem pontosan fölöttük ívelt a Sziléziai-Dabrowai híd.

– Arrafelé szaladok! – kiáltott a majomember az alagút felé mutatva, s elvágtatott. Néhány járókelő megfordult utána,

de az embereket általában annyira lekötik a saját ügyeik, hogy nem figyelnek másra.

A fiúk megfésülködtek, kisimítgatták gyűrött ruhájukat, s ruganyos léptekkel indultak fölfelé. Nem akarták szem elől téveszteni barátjukat, akinek sötét, erőteljes sziluettje kissé idegenül rajzolódott a nagyvárosi forgalom összképébe. A Sovány hóna alatt most is ott volt a kalitka a kanárival.

– Hol van, nem látom! – kiáltott fel nyugtalanul a Kövér, s megigazította szemüvegét az orrán.

– Ebbe a kapuba szaladt be – válaszolt a Közepes, a Krakkói Főutca egyik bérházára mutatva.

Beléptek. A majomember már várt rájuk: guggolásokat végzett, s mindenképp arra törekedett, hogy egy sportoló benyomását keltse, aki épp lazító gyakorlatokkal van elfoglalva. Kiderült, hogy rossz kaput választott. Akkora forgalom volt itt, mint egy utcaközben – urak és hölgyek tértek be minduntalan balra, a kávéházba, vagy kifelé jöttek onnan.

„Lengyel írók Szövetsége, Országos Központ” – olvasta el a táblát a Kövér.

– Nem ártana fölmenni és megkérdezni, nem adnak-e valamilyen ösztöndíjat – szólt a majomember, miközben intenzív guggolásokat hajtott végre. – De én nem mehetek ezzel a számmal a hátamon.

Végül a Kövér ment föl, szemüvege őt predesztinálta az intellektuális intézménnyel folytatandó tárgyalásokra. Azzal a hírrel jött vissza, hogy az ösztöndíjakat már kiosztották, ám épp aznap este költői összejövetel lesz az egyik pincében, versennyel egybekötve, fiatal és ismeretlen tehetségek számára. A verseny győztese kettős jutalmat kap: a díjnyertes művet közlik az egyik vezető folyóiratban, s jelentős pénzjutalomban is részesül.

– Nem rossz gondolat – szólt a majomember elgondolkozva. – Azok közül, akik beiratkoztak az írószövetségbe, soknak már autója is van, miért ne kereshetnénk egy keveset mi is? Csak jussunk el a déli határig, azután már, higgyétek el, könnyebben fog menni. De mi lesz a ruhámmal?

Csakhamar megtudták, hogy van egy nagy cserepiac, ahol minden létező árut el lehet adni és meg lehet venni. Pénzük nem volt, mit cserélhetnének el? A Sovány rászánta magát, hogy föláldozza a kanáriját. Egy költői lelkű özvegy ócskásné adott egy teljes használt öltözetet a madárkáért: háziszőttes sapkát, sötétkék kétsoros zakót, bő szárú nadrágot és teniszcipőt.

A majomember nyomban fölöltözött. Végre tapasztalhatta, micsoda élvezet, ha az ember nem válik ki környezetéből.

– Most pedig indulás a költők gyűlésére! – kiáltott fel, dobolva széles mellén.

A fiatal költők versennyel egybekapcsolt összejövetele egy pincében zajlott le. A helyiség egy részét a büfé foglalta el, a fal közepét merész festmények, többi részét pedig szén, krumpli és savanyított káposzta, mert azt is tartani kellett valahol.

Mikor megérkeztek, már majdnem teli volt a terem. A Közepes, a Kövér és a Sovány a szokatlan nagyvárosi élet hatására félszegen viselkedett, s lemondva – mint később kiderült, helyesen –

az első sorokról, gyorsan behúzódtak az egyik sarokba. Csak annyiban választottak rosszul, hogy épp oda vitték hátra és rakták le ideiglenesen azokat a fiatal költőket, akik kikapcsolódtak az összejövetel munkájából. Csupán a majomember mozgott kissé fesztelenebbül, hisz sok földet bejárt, s több világrész fővárosaiban megfordult már; de ő is érezte, hogy felborzolódik a szőre egész testén.

– Meg kell állapodnunk, hogy melyikünk vesz részt a versenyben – mondta. – Javaslom, hogy most, amíg van rá időnk, készítsünk elő néhány verset, ki-ki a maga tehetsége szerint; s majd az, aki föllép közülünk, összeszedi őket, és fölolvassa.

Falucskánkban minden reggel, akár manapság, akár rég, ha jön advent sűrű köddel, megkezdődnek a roráték

– javasolta hosszas gondolkodás után a Közepes, s hirtelen fintorba rándult az arca, mert épp e pillanatban hoztak oda egy újabb fiatal költőt, s amint lerakták a tornyosuló költőhalomra, súlya épp az ő lábára nehezedett.

A Kövérnek nem tetszett a vers.

– Túlságosan hagyományos; attól tartok, az efféle rímelés nem tükrözi a korszellemet. Én inkább olyasmit javasolnék, ami a természetet és az életerőt dicsőíti.

– Kíváncsi vagyok, ezek mivel állnak elő – elmélkedett a Sovány, szemügyre véve a versenyzőket.

A legtöbben fekete, fülig érő pulóverben voltak, a tehetősebbek citromsárgában vagy zöldben, a költőnők harangszoknyában.

– Az a legfurcsább – szólt a majomember, körülnézve a zsúfolt teremben –, hogy csak fiatal költők vannak itt, közönség egyáltalán nincs, és mégis ilyen zsúfolt a helyiség. No de nyilván így kell lennie. Utóvégre a hadseregben is csak katonák vannak.

Közben eloltották a lámpákat annak jeléül, hogy egy pillanat múlva kezdődik a verseny. Kintről, a járdáról lövések tompa zaja hallatszott.

Ifjú költő lépett a dobogóra. Kezét zsebre vágta, s szigorúan nézett maga elé összeráncolt szemöldöke alól. Korpa című versében ifjúságát a korpához hasonlította, amit lekefél fejéről a kor. Harsány tapssal jutalmazták, de az utána következő ifjú költő nyomban elhomályosította sikerét: ez ugyanis szavalás közben oly cinikusan köpött az első sorban ülő hallgatók fejére, hogy az életbe vetett hit ilyen mértékű tagadásával szemben mindnyájan megszégyenítően aktívnak érezték magukat. Ami magát a művet illeti, a kor pattanásairól és fekélyeiről volt benne szó. Ezután egy ifjú költőnő lépett fel, akinek karikás szeme a létezés értelmetlenségéről vallott. Megrázó verset olvasott fel a verejtékmirigyekről.

A soron következő költő mindnyájukat fölül már bevezetőben akkorát böffentett, hogy programját ezzel tökéletesen kifejezte. Ám látni lehetett. hogy egyre tehetségesebbek lépnek fel,

s nem könnyű feladat vár arra, aki utánuk akar kiállni, és le akarja pipálni őket.

Szavalás közben hátat fordítottak az egybegyűlteknek; beletörölték cipőjüket a közel ülők hajába, önnön fogazatuk állapotát ellenőrizték, a kiválóbbak kigombolkoztak, s a kor ily tökéletesen lelepleztetvén azt se tudta, hova legyen. A költemények egyre mesteribb voltát arról is föl lehetett ismerni, hogy eleinte csak kevéssé, később egyre kevésbé lehetett érteni őket, mind a forma szélsőséges bonyolultsága, mind a költők selypítése folytán.

A Kövér, a Sovány és a Közepes annyira elbátortalanodtak – hisz érezték, mennyire gyengék és végtelenül tehetségtelenek ahhoz képest, amit itt hallottak s még inkább láttak, hogy lemondtak a versenyben való részvételről; tudták, hogy a győzelem halovány reményével sem kecsegtethetik magukat.

Végül úgy látszott, nincs több jelölt. Ekkor fölemelkedett padjáról a majomember. Nem vette le sapkáját; úgy, ahogy volt, imponáló termetével, széles vállaival föllépett az emelvényre. Már külseje is megnyerte a zsűritagok rokonszenvét.

Jó néhány ifjú költő növesztett magának szakállt avagy borostát, de egyiküknek sem borította szőrzet az egész arcát. A majomember kivárta a megfelelő pillanatot, s azután elszavalta a következő költeményt: Cik cik-cik-cik... c... ck! ik, ci cik-cikk céklácska!

Aztán hirtelen kirántott belső zsebéből egy döglött patkányt, s az egybegyűltek közé dobta, majd elrúgta magát a padlótól, egy valószínűtlen ugrással elkapta a mennyezetről lógó lámpát, s hintázni kezdett rajta. A közönség szinte megnémult elragadtatásában.

Nem annyira a patkánydobás, mint inkább az ugrás és a hintázás döntött. Már sok mindent láttak az egybegyűltek, ám ezzel egyetlen jelölt sem tudott nagyobb költői értékeket szembeállítani.

A majomember lett a verseny győztese. Így hát újból eloltották a villanyt, s megkezdődött az est második része, a mulatság.

– Nos, győztünk – szólt a majomember másnap, ólomvizes borogatást rakva a Közepes szemére. A Kövérnek az egyik füle szakadt be, a Sovány a térdén szenvedett kisebb zúzódást. – Mégiscsak én lettem az első. Közlik a versemet, s lesz pénzünk elutazni a déli határig. De ami azt illeti, nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz kenyér a költészet.

– Még a költő barátjának lenni se könnyű – jegyezte meg a Kövér, vörös fülét tapogatva.

A testi sérülések ellenére kellemes, reményteli hangulatban töltötték a délelőttöt.

A Visztula partján ültek, ugyanazon a helyen, ahol partra szállottak előző nap.

Épp közeledlek az elektromos Művek felől a gyermekcipőgyár bárkái, most tértek vissza éjszakai útjukról.

Alig bírták kivárni a pillanatot, amikor megjelennek a városban annak az irodalmi folyóiratnak az első példányai, mely a pályadíjnyertes költemény közlését ígérte. Végre megjelent a Lapkiadó autója a legközelebbi újságosbódé előtt, s kidobott egy folyóiratköteget. Türelmetlenül szaladtak a szerzett példánnyal egy padhoz, hogy kellő áhítattal keressék meg benne a verset, mely pénzhez juttatja őket, s lehetővé teszi továbbutazásukat.

Mekkora volt csalódásuk, amikor a vers tömör sorai helyett bíráló cikket pillantottak meg egy bizonyos ismeretlen doktor Psych professzor tollából! A cikk nem támadta közvetlenül a díjnyertes művet, s nem vonta kétségbe tartalmi és formai értékeit, hanem kerülő úton, nem annyira fölállította, mint inkább fölvázolta – itt-ott már inszinuációkkal határos sejtetésekkel és utalásokkal – azt a tézist, hogy a vers gnozeológiai szövetének bizonyos rejtett elemei a szerző állati származására engednek következtetni. „Állatoknak osztogatunk irodalmi díjakat?

– kérdezte a kritikus. – Vigyázzunk, hogy ne mérgezzük állati művek terjesztésével és jutalmazásával a munkások és parasztok tiszta fantáziáját!”

A cikk tagadhatatlanul tehetséges és éles nyelvű szerzőre vallott, s a szerkesztőség rövid kommentárt fűzött hozzá: kijelentette, hogy némi gondolkodás után meggyőződött a mű határozottan ártalmas voltáról, s ezért úgy döntött, hogy nem közli és nem terjeszti, hanem helyette Psych professzor cikkét nyújtja olvasóinak, mely magában foglalja ugyanazt, amit a vers, de megfelelő kritikai értékeléssel.

Végezetül felszólította a testvérlapokat, hogy az irodalmi művek helyett, melyek természetüknél fogva esendők és többértelműek, ugyanazon művek tartalmi kivonatát közöljék, szakavatott kritikusok megfogalmazásában és kellő megvilágításban.

– Elvitte az ördög a pénzünket – szólt a majomember komoran. De látszott rajta, hogy nemcsak a pénzveszteség bántja, hanem sértett költői ambíciója is. Lám, mekkora az irodalmi becsvágy ereje! Azokat is elkapja, akikről legkevésbé hinné az ember. – Tudom én, hogy nem vagyok Byron, de hogy így elintézzen...

– Kíváncsi vagyok, ki lehet az a Psych professzor – elmélkedett a Kövér.

– Hát kicsoda? Mindjárt, mindjárt, egy pillanat... Hát igen! Ezek a közbevetett spanyol mondatok, ez a stílus, az egész ellenünk irányuló akció...

A majomember elsápadt a bundája alatt.

– Uraim – szólt –, nincs több keresnivalónk Varsóban. Psych professzor nem más, mint Mephisto Kovalsky! Úgy érezték, elsötétedett a nap fölöttük. Közelebb húzódtak egymáshoz a pádon, s félve néztek körül.

– Nem hittem volna, hogy a mozdonyhistória után ilyen hamar nyomunkra akad újra. Menekülnünk kell azonnal!

– De hogy? – kérdezte a Közepes. – Pénz nélkül nem boldogulunk.

– Az biztos, hogy a honoráriumnak befellegzett! – kiáltott fel a majomember, s összegyűrte az újságot.

– Várj csak! Ha az irodalomban nem jártál szerencsével megpróbálkozhatsz a sporttal. Ez már akkor eszembe jutott, amikor számmal a hátadon futottál.

– Nem rossz gondolat! – vette fontolóra a majomember. – Csak azt kellene eldönteni, hogy melyik sportágba nevezzek be.

– Azt hiszem, a boksz lenne számodra a legjobb – jegyezte meg a Kövér. – Ha akarnád, még világbajnok is lehetnél különösebb fáradság nélkül.

– Bevallom, szívesebben választanám a pingpongot – húzta el a száját a majomember. – A bokszot túlságosan brutálisnak tartom.

– Nem arról van szó, hogy szabályszerű versenyző légy – beszélt a lelkére a Közepes. – Csak egyszer-kétszer kell föllépned. Csupán azért, hogy pénzt keress vele, s így mindenképp amatőr maradhatsz.

Ez ellen nem szólhatott a majomember semmit; így hát ráállott.

Egyébként mindnyájan szerettek volna már mielőbb túllenni a határig tartó útszakaszon, s megkezdeni a hosszú föld alatti vándorlást, mindegyre dél felé.

A klubhelyiségben egy kifürkészhetetlen arcú öreg tréner fogadta őket. Nagy figyelemmel vizsgálta meg a majomember izomzatát, azután átment vele a tornaterembe, ahol a tréning- és az edzőmeccsek folytak. A tréner kijelölt számára egy ellenfelet

kísérletképpen, azután megfigyelőállásba vonult, hogy új növendékének képességeit ellenőrizze. A majomember zavartan terítette le egyetlen ütéssel a partnerét. Az öreg tréner bólintott, s a legvaskosabb, legfélelmetesebb külsejű ökölvívót választotta ki a csoportból.

– Pardon – szólt a majomember őszinte sajnálkozással, miközben megfosztotta ellenfelét eszméletétől. Nagyon rosszul esett neki, hogy a kelleténél könyörtelenebbül veri leendő klubkollégáit, de nem tudta ütésének erejét fékezni.

– Ugorjatok el Kazekért! – adta ki a tréner az utasítást. Néhány pillanat múlva egy bölényvállú, tapírfejű egyén lépett a terembe. A tréner jelt adott a mérkőzésre. Mikor törött állkapoccsal s a ringbe való visszatérés csekély reményével vitték ki az újonnan érkezettet, a klub sztárját, az öreg tréner, akinek arcából továbbra sem lehetett semmit kiolvasni, berekesztette az aznapi tréninget, s lakonikus rövidséggel meghívta a majomembert és barátait sörre.

A fiúk nagyon örültek. Nem csupán annak, hogy terveik sikerrel haladnak a megvalósulás felé, hanem barátjuk sportdiadalának is. Épp ezért, kissé meglepte őket az öreg tréner tartózkodó viselkedése. Hisz a majomember fölvételével nagyszerű versenyzőt nyer, aki dicsőséget szerez a klub színeinek ország-világ előtt.

Leültek egy kis lebujban az asztal köré. A helyiség eléggé üres volt ebben a délelőtti órában. A pincérnek, aki kiszolgálta őket, feltűnően sötét volt a bőre és fekete a bajuszkája, szinte természetellenesen nagy és kopaszon fénylő fejéhez képest.

– Valóban – ismerte be a tréner – nagyszerű mancsod van, de ez még nem elég a bokszhoz. Először is valamilyen jó hangzású sportnevet kell fölvenned, mint például Barom vagy Ocsmány.

Ez a legegyszerűbb. Már nehezebb megszerezni azt, amit egyesek hírnévnek, mások fölkapottságnak neveznek. A jó bokszolót ismerik az emberek, tudnak róla, a ringen kívül is szemmel kísérik, fölhívja magára a közfigyelmet. Fontos, hogy csodálattal vegyék körül a fiatalok, éspedig nem akármilyen fiatalok, hanem azok, akik értenek a verekedéshez, és szeretik ezt a foglalkozást. Faraghatok belőled bokszolót, hogyne, de előbb egy kis balhét kell csapnod magad körül.

Csak akkor lesz igazán csábító a neved a plakáton. Szoktál piálni?

– Nem – válaszolt a majomember. – Csak néha iszom kókusztejet.

– Sejtettem. Ez helytelen. Gőzös fejjel sokkal jobban megy.

– Megpróbálhatom. Nagyon fontos számomra s a barátaim számára is, hogy karriert csináljak.

A pincér sört tett elébük, s közben gondosan leporolgatta a nem létező morzsákat az abroszról. Nagy, élénk szeme emlékeztette őket valakire. Kopaszsága kirívó ellentétben állt ruganyos fizetőpincéri mozdulataival.

– Egy szó, mint száz – folytatta az öreg tréner -, csinálnod kell valamit. Legjobb, ha horgot adsz az utcán egy öregúrnak, vagy valami effélét. Öregurak hálistennek akadnak bőven; mihelyt végigmégy az utcán, rögtön elébed kerülnek.

– És ha épp nem horgászik? – kérdezte a Kövér.

A tréner elnézően ingatta fejét.

– Horgot adni annyit jelent, mint képen nyomni vagy beakasztani – magyarázta. – Ha olyan erős ürgét nyomsz képen, amilyen te magad is vagy, abból nem jön ki semmi. Mert először is visszaadhatja neked. Másodszor: senki nem fog beszélni rólad.

Csak akkor megy híre a dolognak, ha egy gyenge póknak látod el a baját. Akkor még az újságban is kiszerkesztenek. Várjatok egy pillanatig!

Az öreg tréner odament a pulthoz, hogy megfelelő sörkorcsolyát válasszon magának.

– Ne igyatok a sörötökből... – figyelmeztette barátait a majomember halkan. – Ez a pincér gyanús nekem. Egy szót sem!

Ide néz...

Valóban: a pincér, bár látszatra a sör csapolásával volt elfoglalva, le nem vette róluk a szemét, s úgy forgolódott, hogy mindent halljon, amit az asztalnál mondanak.

– Tehát akkor – folytatta a tréner, amikor visszatért a japán heringgel – legjobb, ha mielőbb túlesünk rajta. Kitippelünk az

utcán egy megfelelő alanyt, s egykettőre elintézzük.

– Legyen – adta meg magát a majomember.

– Akkor áll a vásár – fejezte be az öreg tréner, és szájához emelte a korsót.

De alighogy lenyelte az első kortyot, szörnyű görcsökben fetrengve zuhant végig a földön.

A pincér nyomtalanul eltűnt. Senki sem tudta megmondani, hova lett.

A sörben, mint később a vegyelemzés kimutatta, a tarara nevű rettenetes méreg volt, mely egy kizárólag Dél-Amerikában található növény nedvéből készül. Szerencsére az öreg tréner szervezete ellenállt neki, mert az alkohol már rég fertőtlenítette belső részeit.

Mégis, bár rövid ideig tartó görcsök után magához tért, annyira legyengült, hogy nem csatlakozhatott öregúrverő expedíciójukhoz.

– Csak el ne feledjétek – figyelmeztette őket elhaló hangon, már ágyában fekve, miután hazaszállították. – El ne feledjétek, amit mondottam nektek.

– Beszéljen, amit akar – szólt a majomember, mikor kiértek az utcára – nem verek én meg senkit, legföljebb megijesztek.

Egyébként meg is lehet állapodni és önkéntes együttműködést kérni az illetőtől. Olyan gyakran verik az embereket, hogy a megvert szerepét minden nehézség nélkül el tudja bárki játszani.

– Nem hittem volna, hogy a karrier ilyen bonyolult dolog – búslakodott a Közepes.

Nincs számunkra más megoldás. Pénzt kell szereznünk, ha csakugyan el akarjuk hagyni Európát.

– Megvan! – kiáltott fel a Kövér, aki ez ideig szótlanul nézelődött.

Igaza volt. Egy galambősz öregúr tipegett előttük, régimódi. bársonygalléros fekete kabátban: a rokonszenves védtelenség tökéletes megtestesülése. Esernyőjét használta sétabotként.

– Várjatok egy percig – szólt a majomember, növekvő zavarral. – Iparkodom elintézni vele a dolgot.

Meggyorsította lépteit: csakhamar egy vonalba ért az, öreggel. Nem tudta, hogyan szólítsa meg; végül könnyedén

megérintette vállát.

Az öregúr élénken fordult hátra.

– Parancsol? – kérdezte udvariasan.

– Én... én csak... – dadogott, a majomember, s érezte, hogy egyre kevésbé tud kilábolni kínos helyzetéből.

Az öregúr azonban átvette a kezdeményezést.

– No de ilyet! – kiáltott fel őszinte ámulattal, szemügyre véve a majomembert. – Hallatlan!

– Miről van szó? – kérdezte kissé sértődötten amaz; nem számított ilyen hatásra.

– Igazán bocsánatot kérek! – mentegetődzött az öreg. – De az ön külseje egész eddigi tudományos munkám legnagyobb élménye. S meg kell önnek mondanom, hogy már több mint ötvenévi munkára tekinthetek vissza.

– Tisztelt uram – válaszolt a majomember –, tudom, hogy nem vagyok szép, de már majdnem egy éve tartózkodom ebben az országban, és senki sem figyelt fel rám, vagyis nem vagyok különösképpen feltűnő. Remélem, hogy öltözetem – s itt

háziszőttes sapkájára, kétsoros zakójára, bő nadrágjára és teniszcipőjére mutatott – ugyancsak nem kelt szenzációt, hisz a lehető legáltalánosabb, elismert öltözete ennek a népnek.

Az öregember szeme izgatottan csillogott.

– Igazán ne haragudjék, tisztelt uram, egyáltalán nem erre gondoltam. Meghívhatom egy feketére? Nagyon örülnék.

A majomember elámult. Szökésük pillanata óta először találkozott olyasvalakivel, aki meghívta kávéra, ahelyett, hogy üldözőbe vette volna. S mi több: nem nézett rá bizalmatlanul. Az öregúr nyájassága őszintének látszott.

– Nem is tudom – habozott –, a barátaimmal vagyok itt – s a Kövérre, a Soványra meg a Közepesre mutatott. A fiúk nem hallhatták a beszélgetést, csupán a távolból figyelték kíváncsian az események alakulását.

– Akkor a barátait is meghívom! – kiáltott fel az öreg élénken.

A szolid kávéházban megjelenésük nagy feltűnést keltett: az elegáns öregúr a vagány ruhás, majomtermetű óriás és három

fiatal gyerek társaságában. Az előzékeny öregúr azonban ügyet sem vetett erre. Kávét és süteményt rendelt, majd megsejtve, hogy nagyon éhesek, komplett reggelit is.

Az öregúr titka csakhamar kiderült.

– Ó, bocsássanak meg, még nem mutatkoztam be: X. Y. (itt egy világhírű nevet mondott) vagyok, az antropológia professzora.

A majomember fölpattant helyéről, mintha darázs csípte volna meg.

– Most már értem irántam tanúsított érdeklődését – jelentette ki fagyosan. – Ne higgye, hogy egyetlen percig is hajlandó vagyok vállalni a kísérleti alany szerepét az ön tudományos kutatásaiban.

Csupán egyet kérek: hogy amit ön mint szakember első pillantásra meglátott rajtam, maradjon köztünk. Ezek itt – s a zsúfolt helyiség vendégeire mutatott – egykettőre elintéznének, ha megtudnák.

– De üljön le, kérem! – kiáltott a professzor olyan kétségbeesett hangon, hogy a majomember akaratlanul szót fogadott. – Látom, helytelenül vélekedik rólam. Afféle régivágású kutató vagyok én, ama humanista tudósok kihalófélben levő fajtájából, akiket nem

vakított el a szaktudományuk, és többre becsülik az élet ismeretét.

Legyen egészen nyugodt, én értékelem és tisztelem az ön egyéni méltóságérzetét. Nem tagadom, hogy szakemberi érdeklődéssel viseltetem ön iránt, de nem mint mutogatni való példány iránt, hanem úgy, ahogy a saját személyem is érdekel engem, és az ember sorsa általában. Harminc év óta dolgozom magányosan azon az elméleten, melynek ön eleven bizonyítéka. Próbáljon megérteni: harmincévi fáradságos kutatómunka, sejtelmek, tapogatódzások, nyaktörő hipotézisek és hangyaszorgalom.

Vergődés kétség és remény között. S most hirtelen... ahogy megyek az utcán, odalép hozzám, épp hozzám, minden előzmény nélkül, eleven megtestesülése annak, amit életem utóbbi harminc esztendején át kerestem. Uram, én megsejtettem önt! Hol akad a világon ember, aki melegebb rokonszenvet érezne ön iránt, mint én?

A majomember megindultan kért bocsánatot a professzortól. Íme, végre találkozik valakivel, aki több, mint jóbarátja!

Szép napok derültek most a négy vándorra. A professzor Krakkóban lakott, csak néha-néha utazott fel Varsóba, hogy részt vegyen a Tudományos Akadémia ülésein. Meghívta magához a majomembert, s látva, hogy előtte nem ismert szálak fűzik a fiúkhoz, meghívta őket is. Udvarias diszkrécióval nem érdeklődött se múltjuk, se terveik felől, s mind a négyen örömmel fogadták a meghívást, mely közelebb vitte őket a déli határhoz. De talán még e gyakorlati szempontnál is többet nyomott a latban a professzor őszinte jóindulata; nem tudtak ellenállni neki. Így hát a Varsó-Krakkó útszakaszt kényelmes első osztályú kupéban, törvényes vasúti jegy birtokában tették meg.

– Úgy látom, közel vagyunk célunkhoz – szólt a majomember barátaihoz, mikor egyedül maradtak a professzor lakásában. A falak mentén könyvespolcok és csontvázak sorakoztak. Innen a határig már csak alig száz-egynéhány kilométer van hátra. Csupán

az aggaszt, hogy Mephisto Kovalsky azóta, hogy pincérruhában meg akart bennünket mérgezni, nyomtalanul eltűnt. Látszatra örvendetes jelenség ez, de eddigi tapasztalatunk szerint minden ilyen eltűnését még váratlanabb újbóli megjelenése követi.

De nem indulhattak rögtön tovább, a professzorra való tekintettel, aki élete legnagyobb élményének tartotta a majomemberrel való találkozást. Nem csupán antropológiai elmélete igazolódott be, hanem ráadásul még el is beszélgethetett a legváltozatosabb témákról a majomemberrel, akinek olvasottsága és intelligenciája egyre nagyobb bámulatba ejtette.

Egy alkalommal azonban, amikor épp a professzor dolgozószobájának hatalmas karosszékeiben ülve társalogtak, kényes témára terelődött a szó.

– Mit szólna hozzá – szólt a professzor –, ha tanársegédi állást ajánlanék fel önnek? Természetesen végképp letelepedhetne Krakkóban, s megkapná a lengyel állampolgárságot.

Az ismeretek, melyeket ön kihalt családjáról és még élő unokatestvéréről, Jetiről közölt velem, továbbá bizonyos

megoldások és gondolatok, melyeket önnek kö szönhetek, nagyszerű alapot szolgáltatnak ahhoz, hogy együttműködésünk a jövőben még kedvezőbben alakuljon, s állandó jelleget öltsön.

– Köszönöm, professzor úr – szólt a majomember –, de nem titkolhatom ön előtt, hogy ez bizonyos messzemenő elhatározást kívánna tőlem. Szögezzük le a tényeket: egy elveszett láncszem vagyok az ember és az állat közt. Bizonyos véletlen események folytán kerültem ebbe az országba, s eddigi biopszichikai egyensúlyom az állatság és emberség bennem lévő elemei közt erősen megingott az utóbbi javára. Ha így megy tovább, fejlődésem egyre gyorsabb iramban fog előrehaladni, akaratomtól függetlenül. Ha önök közt élek tovább, s alkalmazkodom az önök normáihoz és konvencióihoz, hasonulni fogok önökhöz. Csak az menthet meg engem, ha visszatérek szülőföldemre, Szumátrába.

Diszkrécióját kérem, professzor úr: feltett szándékom a közeljövőben átlépni a határt Zakopane körzetében, s továbbindulni dél felé, Indonéziába. Három barátom velem jön.

Legnagyobb bizalmam jele, hogy ezt megvallottam önnek.

– Legyen nyugodt – válaszolt a professzor. – Nem árulom el önöket. De nagyon sajnálom.

Még egy körülmény sürgette őket, hogy mihamarabb útnak induljanak. A majomember nyugtalanul állapította meg, hogy sűrű, csillogó szőre fakulni, ritkulni kezd. Riasztójele volt ez a benne végbemenő változásoknak. Egyre kevésbé volt majom, s egyre inkább ember. Ám végül egy látszatra csekély esemény izgatta fel a szökevényeket annyira, hogy egyik este elhatározták: azonnal továbbindulnak.

Lelkes hangulatban tértek haza aznap a városnézésből – épp Nowa Hutában jártak –, amikor a majomember a konyhában egy tűzoltót talált.

A tűzoltó a professzor szolgálójához jött látogatóba. Nem lett volna ebben a köznapi tényben semmi feltűnő, de a tűzoltó arcvonásai meghökkentették, és fölkeltették éberségét, különösen fekete szeme és ugyanolyan bajuszkája.

– Láttátok? – kérdezte a majomember barátait, amikor a tűzoltó

elment.

– Igen. Állítólag nem rég jár ide. A professzor most látta őt először. Gyanús neked?

– Ő az. Pillanatnyi vesztegetni való időnk sincs.

A professzor a dolgozószobájában búcsúzott el tőlük. Ott állt egy zöld ernyős lámpa szelíd fényében – mögötte a falon Grottger rézkarcai a nemes lelkű aggastyán, az utolsó humanista, egy letűnt kor maradványa. Elfogadták a pénzt, amit fölajánlott a továbbutazáshoz, a majomember tudományos segítségének honoráriumaképpen. Mindennel ellátták magukat, amire a föld alatti út során feltétlenül szükségük lesz, majd sietve kisurrantak a városból; még Mrożektől sem vettek búcsút, akivel krakkói tartózkodásuk alatt összebarátkoztak, és csodálattal adóztak nagy szellemének és forró szívének. Ám a közlekedési akadályok miatt csak a következő éjszakán érkeztek meg Zakopanéba. Esett az eső, hideg volt. De a fiúk nem érezték a nedvességet, sem a hideget. Szökésük Indonéziába, amire részint a körülmények kényszerítő hatására, részint a

maguk jószántából határozták el magukat, akkor, amikor a majomember a fogadó udvarán javasolta nekik, távolinak és valószerűtlennek látszott. Később, útközben, kalandjaik és nehézségeik közepette sem változott meg bennük ez a kép, minthogy változatlanul ismerős volt körülöttük minden. Csak most, amikor át kellett lépniük még azon az éjszakán a határt, értették meg, hogy vállalkozásuk valóság.

Azonkívül féltek a föld alatti út megpróbáltatásaitól. Eddig sokféleképpen közlekedtek, de mindig szokásos módon. Most alá kellett merülniük a barlangok föld alatti világába, melyben még nem járt ember. A majomember, mint prehisztorikus lény, atavisztikus törzsi emlékezetében megőrizte keletkezésük időszakát, ezért pontosan ismerte az összes föld alatti folyókat és folyosókat – a Tátrától a Balkán félsziget déli csücskéig –, melyekről nem is álmodtak a földrajztudósok.

A majomember nem sok időt hagyott nekik a gondolkozásra.

Elindultak meredeken föl a hegynek. Csodálkozva látták, micsoda változás ment végbe barátjukban. Nehézkessége és eltompultsága, mely egyre jobban hatalmába kerítette, minél tovább utazgatott

országunk nem túlságosan kifinomult, de mégiscsak meglévő civilizációjában, egyszeriben eltűnt; csalhatatlan ösztönnel vezette őket a titkos barlangok csak általa ismert bejárata felé.

Egyórai gyors hegynek fel menetelés után a majomember megállt. Nagyon sötét volt.

– Igen, ez az – suttogta. A természet ősintelligenciája szólalt meg benne. Valóban, kisebb nyílás előtt álltak. Megfordultak, hogy még egy utolsó pillantást vessenek Zakopane alant villódzó fényeire, a Gubalówka siklójának megvilágított csíkjára.

– Induljunk – döntött a majomember. – Én megyek elöl.

Nedvesség vette körül őket, még áthatóbb, mint odakint, s orrfacsaró penészszag. A majomember biztosan haladt előre, anélkül, hogy lámpást gyújtott volna. A folyosó lefelé vezetett, azután véget ért a lejtő, s vízszintes járatban haladtak tovább.

Félelmüket leküzdve körülnéztek, és kinyújtották kezüket, ám az áthatolhatatlan sötétségben nem érték el a falakat; nem tudták megállapítani, hogy egy óriási barlangban vannak-e, vagy alig néhány méter széles átjáróban. Titokzatos föld alatti világ vette körül őket.

Ekkor a Kövér tapogatódzó keze valamilyen hideg, henger alakú dologba ütközött. Megrettenve kiáltott fel. Lámpást gyújtottak: egy hordó állt ott, tele kovászos uborkával, azok közé nyúlt véletlenül.

– Úgy látszik, valamit eltévesztettem – dörmögte a majomember gondterhelten. – De ez lehetetlen, menjünk csak tovább.

Közepes nagyságú pincében voltak; az egyik sarokban krumplihalom magasodott, mellette kertészszerszámok. Meredek lépcső vezetett a csapóajtóval fedett négyszögletes mennyezeti nyíláshoz.

A majomember elindult fölfelé a lépcsőn, s fölemelte a csapóajtót.

Csinosan berendezett szobában találták magukat. Az éjjeli lámpa fényében drága bőröndök, fényűzési cikkek hevertek az asztalon, a székeken és a padlón. Az ágyban, kényelmesen elnyújtózva, Mephisto Kovalsky aludt jóízűen.

Első, ösztönös gondolatuk az volt: menekülni! De csakhamar megértették, hogy Kovalsky e pillanatban nem veszedelmes számukra. Íme, halálos ellenségük mély álomba merülve feküdt előttük. A hírhedt gonosztevő, akit az egész világ rendőrsége keres, a kábítószer- és élőáru-kereskedő, a gyilkos, áruló, rabló és gyújtogató, a csaló, zsaroló és hamiskártyás – ott feküdt védtelenül, mint a gyermek, gazdagon hímzett mexikói hálóingében. A szoba egész képe arra vallott, hogy nemrég érkezett, épp hogy kicsomagolt. Vadászbekecsek, tokok, kampók és kötelek, lámpások, pokrócok s a táborozáshoz szükséges egyéb holmik hevertek szanaszét, még egy kisebb pontonhíd meg oxigénfejlesztő is – mindez a lehető legjobb minőségben.

Minden jel arra mutatott, hogy Kovalsky már tudja, milyen föld alatti expedícióra készülnek, s tovább akarja üldözni őket. De hogyan?

Nem találtak erre a kérdésre választ. Ez a bámulatosan intelligens és veszedelmes gonosztevő mindenre képes volt: szökésük első pillanatától kezdve lépten-nyomon a pusztulás

újabb meg újabb válfajaival fenyegette őket; nagy üggyel-bajjal menekültek meg eddig. Csak most számította el magát: nyilván nem gondolta, hogy még aznap elindulnak a föld alatti átjáró felé.

Kibérelt egy szobát a Napsugárka üdülőben, s itt a szerencsés véletlen most kényükre-kedvükre kiszolgáltatta őt nekik.

Mégis, ahogy ott álltak a nyugodtan szuszogó gonosztevő ágyánál, zavart tanácstalanság lett úrrá rajtuk. Suttogva kezdtek tanakodni: – Megkötözzük? Fölébred, mielőtt ártalmatlanná tehetjük, s akkor nem tudni, milyen fogáshoz folyamodik. Nem, ez túlságosan kockázatos lenne. Elkábítsuk? Előbb vagy utóbb magához tér, és megint csak üldözőbe vesz bennünket. Akkor már jobb, ha alszik.

Tehát csak egy lehetőség maradt...

Ezt azonban elvetették, alighogy átsuhant agyukon. – Ide figyeljetek – suttogta a majomember.

– Nekem hasonlíthatatlanul több okom van arra, hogy leszámoljak vele, mint nektek, épp ezért egyezzetek bele abba, amit mondok: néhány óra múlva már a föld alatt leszünk, végképp

kisiklunk a keze közül. Elég, ha elvesszük a barlangjáró szerszámait, melyekre ettől függetlenül szükségünk is van.

Hagyjuk békén. Hadd aludjék. Nem a mi dolgunk ítélkezni fölötte.

Micsoda könnyelműség volt részükről! Lebecsülték a Kovalskyban rejlő gonoszság erejét. Erről azonban sajnos csak későn győződhettek meg.

Vigyázva, a lehető legnagyobb csendben szedték össze a szükséges holmikat, s ugyanazon az úton, amin jöttek, elhagyták a szobát. A Napsugárka üdülő udvarán még utoljára megpillantották Kovalsky luxusautóját, melyhez oly sok emlék fűzte őket.

Most már az erdőzóna fölött haladtak. A magas csúcsok hol előbukkantak a vonuló ködgomolyok közül, hol megint eltűntek mögöttük. Szürke nap volt, bár az eső elállt. Mint kiderült, a barlangok bejárata sokkal magasabban feküdt. Eddig még soha nem jártak a hegyekben, így hát kíváncsian és csodálattal nézték a tájat.

– Zerge! – kiáltott fel a Kövér.

Valóban, egy zerge kecses alakja jelent meg a sziklán. Azután nyomban eltűnt, s egy másik sziklán bukkant fel újra.

– Követ bennünket! – jegyezte meg a Kövér.

– Lehetetlen – ellenkezett a majomember. – Ezek rendkívül ritka és félénk állatok.

De mégis igaz volt.

A zerge szikláról sziklára szökellve közeledett hozzájuk. Örültek a bizalmának; a hegyek fürge lakója egyre csökkentette a köztük lévő távolságot.

– Hmmm... – szólt a majomember hirtelen. – Nem tetszik nekem ez a zerge. Mintha kapcsok lennének a patáján. Nem vettétek észre? Próbáljunk meg eltűnni a szeme elől. Ám, ó, csodák csodája, minél jobban gyorsították lépteiket, a zerge annál közelebb került hozzájuk. Végül egy kisebb völgykatlanba értek, melyet magas hegyek vettek körül mindenfelől; itt ismét megjelent, szinte várt rájuk, egy csaknem merőlegesen fölébük meredő szirten.

Rossz előérzetük támadt. Köves, szürke pusztaság vette körül őket mindenfelől, csak a szél süvített komoran a sziklák

repedéseiben.

Lépésről lépésre, növekvő félelemmel közeledtek a szirthez.

E pillanatban lövés dördült; tucatnyira sokszorozta a visszhang.

A zerge a magasba szökkent, majd legurult a sziklákon át, egyenesen a lábuk elé.

Kifürkészhetetlenek a végzet útjai! Mephisto Kovalsky, aki zergének álcázva magát, csalárdul útjukat állta az elhagyott katlanban, hogy végrehajtsa gyilkos terveit, egy sötét vadorzó puskájának esett áldozatul. Így hát, íme, még az olyan kártevő is, mint egy megfelelő jogosítvány nélkül vadászó gurál, eszközévé válhat az igazságszolgáltatásnak.

Behatoltak a barlangba. Lámpásuk fényében csillogott a cseppkő, vijjogva röppentek fel csapatostul a denevérek.

Titokzatos és félelmetes föld alatti ország tárta ki előttük kapuit.

Egy idő múlva a barlang összeszűkült; keskeny folyosó vezetett a következő üregbe. Elsőnek a majomember ment át rajta.

Eltávolodott lámpásának fénye; jelre vártak, hogy mikor induljanak utána. A Kövér nagyot tüsszentett.

„Megnáthásodtam” – gondolta, ám a következő pillanatban dörgésszerű robaj rémítette meg. A szikla mállékony anyaga a levegőhullámok érintésére vontatott, szűnni nem akaró dördüléssel leomlott a homályos mélyben. Öröktől való egyensúlya, melyet az évszázadok óta zavartalan csend ez ideig érintetlenül megőrzött, most hirtelen megingott.

Amikor elcsitult a lavina morajlása, a fiúk az átjáróhoz szaladtak. El volt zárva: hatalmas szikladarabok állták útjukat.

Hiába próbáltak átbúvót keresni. A majomember visszaútja éppúgy akadályokba ütközött. Csupán kartávolságra közelíthette meg őket. Csak két ledőlt sziklatömb egyenetlen szélei közt maradt résen át tudtak kapcsolatot teremteni egymással.

– Forduljatok vissza, haza kell mennetek – mondta a majomember. De érezték, hogy egyszerű szavai mögött szívfájdalom rejlik.

Menekülésük során őszintén megszerették egymást; s most, mikor már tudták a fiúk, hogy nem jutnak el Indonéziába, hogy visszatérnek kisvárosukba, a dzsungel és a fürdőző hawaii lányok

– Viszontlátásra, öreg, sok szerencsét!

A résen át megszorították szőrös mancsát. Azután még egy ideig hallgatták távolodó lépteinek zaját a barlang mélyében.

S amikor már kifelé mentek, úgy tetszett, mintha látnák idomtalan alakját, amint vándorol napfényes országokon át, egyre csak délre, délre.