Beke Mihály András: Illúziók kora, Erdély

1

Beke Mihály András

ILLÚZIÓK KORA, ERDÉLY

Per- és párbeszéd apámmal

BEKE GYÖRGGYEL Erdély ismeretlen tegnapjáról

Széphalom Könyvműhely Budapest

2 Édesanyámnak

A magnófelvételen a háttérből mindvégig zene szűrődik a beszélgetésbe. A telefonra nagypárnát borítottunk, de azért mellette mindvégig szólt a lemezjátszó is. Vagy amikor "elvették" a villanyt, a rádió. Ültünk apámmal a nyáresti félhomályban és olykor hajnalig vitatkoztunk. Két héten át. '88 tavaszán, a legsötétebb Ceausescu-korszakban, Kolozsvárt, apámék lakótelepi lakásának előszobájában. Régóta készültem erre a beszélgetésre. Korábban is hosszú éjszakákon át vitatkoztunk apámmal helyzetünkről és közelmúltunkról. Nekem kérdéseim voltak, újabb és újabb, sokszor keserű kérdéseim. Apámnak pedig - íróként, újságíróként, a romániai magyar valóság és közelmúlt egyik legjobb ismerőjeként - válaszai, gyakran nagyon keserű válaszai. Neki talán épp annyira szüksége volt az én kérdéseimre, mint nekem az ő válaszaira. Ha másért nem, hát azért, hogy ezt a harminc kazettányi beszélgetést majdan a saját fiammal folytathassam.

Aztán ez a harminc kazetta, igen kalandos úton, átkerült új otthonomba, Magyarországra. Éppen a romániai "forradalom" napján, 1989 december 22-én apámék is átköltöztek Magyarországra. Addig nem tártuk a nyilvánosság elé a mi magánbeszélgetésünket, romániai túszként élő szüleim védelmében. Később meg azért nem, mert egy ideig azt hittem, már nem időszerű. Ma megint úgy hiszem, talán mégis az...

"Hetven esztendő: három korszak három nagy illúziója"

3 - Mondd, miben tévedtél igazán életedben?

- Illuzióim voltak. Akárcsak egész nemzedékemnek.

- Miféle nemzedék a tiétek?

- Magányos nemzedék. Magamat, akárcsak egész nemzedékemet, az 1945 után indult erdélyi magyar írónemzedéket mindig magányosnak éreztem. Bár akadnak nemzedékünkben csoportok, baráti társaságok, mégicsak magányosak vagyunk, különösen az előttünk járó nemzedékekhez képest, akiknek a társaság létformát és munkalehetőséget jelentett. Furcsa, hogy éppen a kollektivista társadalomban következett be az igazi elmagányosodás. És nem csupán az írók magányáról van szó. Hanem szinte minden társadalmi rétegéről. A magányosság pedig egy lépésre van a félelemtől. Az űzöttségérzettől. Most, nyugdíjas létem viszonylagos nyugalmából és biztonságából visszatekintve, be kell vallanom, hogy életem az egymást követő félelmek láncolata. Talán csak gyerekkoromban, mielőtt bekerültem a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégiumba, addig éreztem biztoságosnak a magam életét. Idegen világ vett körül bennünket ugyan, a községházát, a csendőrőrsöt idegen nyelven beszélő tisztviselők és egyenruhások szállták meg. De abban az ellenséges világban minden székely család, minden udvarház egy-egy szigetet jelentett számunkra. Ezek összetartoztak, szigetvilágot alkottak. Ebből a viszonylagos biztonságból 1938ban bekerültem a Mikó Kollégiumba. Ismeretlen gyerekek közé, szigorú fegyelembe. A legrosszabb biztonságérzetem elvesztése volt. Európában mindefelé háborús készülődés, Romániában királyi diktatúra, fokozodó kisebbségi elnyomás, édesapám tíz éve alkalmi munkákból él, hol itt, hol ott könyvelősködik. Gyereklelkembe beleivódott az örökös félelem. Ez csak 1940-ben oldódott valamelyest, mikor a második bécsi döntés alapján Észak-Erdély visszakerült az anyaországhoz. Biztonságérzetünk visszatért, a félelem görcsei oldódtak. Pedig csalóka biztonság volt az. Hiszen alig öt kilométerre volt tőlünk a román határ. Nem sejtettük, hogy a szövetséges hatal mak között folyik az újabb alkudozás a sorsunkról. Mostanság sorra jelennek meg olyan dokumentumok, amelyek az amerikai külpolitika akkori méltányos megoldási terveit mutatják Erdély kérdésében. A bécsi döntés helyett - amelyet megsemmisíteni kívántak - határmódosításokat helyeztek kilátásba Magyarország javára, a Székelyföldnek pedig erőteljes autonómiát, nemzetközi felügyelettel. Ugyanakkor - ezt is most kezdik nyilvánosságra hozni - Moszkva, tehát Sztálin egyértelműen a románok javára döntött. Már 1945-ben létezett titkos megállapodás a nyugati hatalmak és a szovjet között Erdély jövőjéről. A korabeli magyar sajtó néha kikövetkeztette és utalt a fenyegető előjelekre, s ha nem is akartuk elhinni, mégis roppant növelte zavarunkat, félelmünket. Éreztük, hogy a közeledő szovjet seregek nem társadalmi változást hoznak számunkra, hanem inkább újabb nemzeti rabságot. 1944 nyarán tőlünk alig száz kilométerre állt meg a front. Moldvában. Éjszakánként a Kárpátok fölött láthattuk a szovjet tűzérség égő üzeneteit. Az ágyúdörgést nem hallottuk, csak a lövedékek röptét láttuk. Féltünk, nagyon féltünk a közeledő háborútól. Később, 1946-ban a békétől féltünk. Attól, ami bekövetkezett: az újabb kisebbségi sorstól. Európában béke volt, Erdélyben viszont nem. A Világosságban, a Népi Egységben naponta olvashattunk tudósításokat megvert, Szamosba hajított magyarokról. Kolozsvárt éjszakánként a román fiatalok nacionalista jelszavakkal üvöltötték tele a várost. Magyar ember igyekezett hazajutni még sötétedés előtt. Fönt békét kötöttek, de lent, a mélyben a félelem uralkodott. Ez az életérzés máig elkísér. Aztán 1948-ban attól féltünk, hogy elveszik a földün ket, a nyolc hektáros kis családi birtokot. Később meg attól féltünk, hogy még mindig nem veszik el, és fizetnünk kell az elviselhetetlen kulákadót.

Következtek az ötvenes évek félelmei. A kizárástól való félelem. Szinte megnyugodtam, amikor végül kizártak a pártból. Fél évig folyton arról faggattam a párttitkárt, mikor érkezik már meg a rajoni pártbizottságtól a kizáró határozat. Aztán az örökös félelem az elbocsátástól. Az Előre abnormálisan földuzzasztott szerkesztőségéből kéthavonta 30-40 embert küldtek el. Végül mégsem rúgtak ki, szükségük volt névtelenül

4 végzett munkámra. 1958-ban következett a félelem az 1956-os lázadásunkat követő megtorlástól. Megmentett a véletlen, hogy engem már korábban kizártak a pártból. Én előre megfizettem 56-os lázadásomért. Végül is nem ért személyes bántódás, de az idegeimbe ivódott félelem fölért egy büntetéssel. Következett a 1960-as években nemzeti létünk féltése, a nyelvi deportáltság állapota. Mindez több infarktushoz is elegendő lett volna, nemcsak ahhoz az egyhez.

Ez az örökös félelem, űzöttség magányossá teszi az embert. És egy egész nemzedéket. Emlékszem, a romániai írószövetség egyik választásán egy közismert antiszemita, vasgárdista szellemiségű román prózaírót is jelöltek a vezetőségbe. Két sorral előttem egy jeles, zsidó származású dél-erdélyi román irodalomtörténész ült. A dél-erdélyi zsidók is átélték a maguk halálfélelmét a háborúban, hiszen sosem tudhatták, hogy mikor sodorja el őket is a Besszarábiában, Bukovinában százezrek életét követelő román antiszemita erőszakhullám. Szavazáskor ő mégis a magasba emelte a kezét... Ez hát a félelem! Amikor már a gyilkosodra szavazol. Mert nem tudsz, nem mersz szembeszáll ni vele. De a félelem meg is edzi a lelket. Amikor 1985-ben, túl az infarktuson, telefonon közölték velem, hogy ki vagyok rúgva A Héttől, szegény anyád ott állt a telefon mellett a nitroglicerinnel, az újabb szívrohamot várta. Nem következett be. Úgy éltem át az egészet, mintha nem is velem történne.

- Erdély legújabbkori történelme azonban leginkább mégiscsak veletek, a ti magányos nemzedéketekkel történt meg. Az én nemzedékem, az ötvenes évek második felében született erdélyi magyar nemzedék valahogy kimaradt mindenből, a történelemből, talán az irodalomból is. A ti nemzedéketek magányos, az én nemzedékem - egyik erőtlen versantológiája (Kimaradt szó) címéből kölcsönözve a kifejezést - "kimaradt nemzedék". Nekünk már nem volt esélyünk sem a cselekvésre, sem az illúziókra. A ti nemzedéketek azért is magányos, mert illúziótlan nemzedékek között illuziókkal lépett föl. Az előttetek járó nemzedék egy letűnt polgári világból érkezett az 1945 utáni új rendbe, különösebb esélyek nélkül és a ti föllépésetekkor már csekély illuzióval - máig anakronisztikus illúzióikba zárkózott némelyek kivételével. Az utánatok érkezők, Szilágyi Domokosék, Farkas Árpádék is hittek, több-kevesebb keserű iróniával ugyan, de ők már inkább magában a küzdelemben hittek, abban, hogy akár "orrabukva az avaron", de mégis menni kell tovább. E későbbi nemzedékek tagjai közül mára sokan elhulltak, sokan föladták, vagy beérik a küzdelem látszataival. A mi kimaradt nemzedékünk már magában a küzdelemben sem hitt igazán.

Kísérletekkel kísérletező, széthullt, még csak nem is irónikus, inkább cinikus, kimaradt nemzedék - néhány, nagyon kevés, magányos kivétellel.

Nemzedékemnek már nem volt mit feladnia, miben részt vennie, miben csalódnia. És nem tudom, mi keservesebb: csalódni vagy eleve illúziótlanul élni. Mindkettőnk nemzedékének sorsa végeredményben tragikus. De vajon nem a ti nemzedéketek illúzióinak, és az illuziókból következő kompromisszumainak következménye-é az, hogy nemcsak az én nemzedékem marad ki a történelemből, hanem netán, a további erdélyi magyar nemzedékek is, egészen, végképp?

- Valóban, elérkezett a számvetés ideje. Lassan már a legelemibb dolgokat sem tudjuk önmagunkról. Azt sem, hogy mi, erdélyi magyarok hányan vagyunk valójában. Nincsenek adataink önmagunkról. A romániai magyarságnak csekély lehetősége, esélye van arra, hogy fölmérje saját állapotát. Enélkül pedig nehéz hosszú távú stratégiában gondolkozni, enélkül legföljebb csak taktikázni lehet. Újra kell hát értékelni az elmúlt hetven esztendő egész történetét.

- Cseres Tibor regényei jelentenek egyfajta kísérletet az összegzésre. Bár azok is jobbára az erdélyi magyarság régebbi múltját tárgyalják. Az olyanok, mint a gazdagon dokumentált és a nagyközönségnek szóló Vízaknai csaták...

5 - Amely nem születhetett volna meg Erdélyben. Már csak azért sem, mert egy erdélyi író annyira cenzúrázza önmagát, hogy végig sem meri gondolni mindazt, amit egy szintén erdélyi író, Cseres a maga magyarországi szabadságában megírt. Az erdélyi magyarság első 22 évéről időtálló fölméréseink vannak, olyanok mint Mikó Imre jelentős munkája, de Erdély közelmúltjáról, az utóbbi 45 esztendőről még nem készült hiteles összegzés, áttekintés. Vannak jeles kutatók, születnek értékes tanulmányok, de az utóbbi 45 esztendő igazi történetét, összefüggéseit még nem látjuk igazán. Nem ismerjük Erdély közelmúltját. A két világháború közti erdélyi magyar életet megérteni, értékelni, megírni ma már viszonylag könnyű, rendelkezésünkre állnak a forrásanyagok. 1938-ban azonban II. Károly román király bevezette a kimondottan fasiszta jellegű királyi diktatúrát, attól kezdve összekuszálódnak a dolgok. Már nem lehet annyira nyíltan beszélni. Különösen 1944-től válik zavarossá a helyzet, hiszen attól kezdve eluralkodik a tudatos ferdítés. Az 1944 utáni erdélyi magyar történelmet megérteni, megírni egyre nehezebb. Nagyon ellentmondásos például a Magyar Népi Szövetség szerepe. Ma már idealizáljuk, anélkül, hogy a dolgok mélyére néznénk. Emiatt az elmúlt 45 esztendő története egészen más megvilágításba kerül. Vissza kell térni a föllelhető dokumentumokhoz, forrásanyagokhoz, visszaemlékezésekhez, és mindennek, mindenkinek a szerepét, jelentőségét reálisan kell fölmérni. Balogh Edgárnak például megvolt a maga pozitív szerepe, megszervezte a közművelődést, a népfőiskolákat, a csángó iskolákat, de ugyanakkor örök romanticizmusával és komformizmusával rányomta bélyegét az egész romániai magyar közgondolkodásra. Szerepe tehát meglehetősen ellentmondásos. Én leginkább azt rovom föl neki, hogy húsz évig folyton félrevezette a magyarországi vezetőket. Akkor, amikor talán már fölszólaltak volna az érdekünkben, Edgár erről újra és újra lebeszélte őket. Mindig közismert túszelméletével hozakodott elő, miszerint ne lőjünk olyan gépre, amelyen a túszaink ülnek. Kádár bizonyára örült, hogy megnyugtatják, nem kell cselekednie, semmi baj az erdélyi magyarsággal, hiszen Balogh elvtárs, aki börtönben ült valamikor, ő maga mondja. Ne lőjünk hát a repülőgépre, amelyen a túszaink ülnek...

- Pedig közben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy abból a repülőgépből már kifogyott, kilopták az üzemanyagot, illetve eleve csak annyit tettek bele, hogy éppen fölszállhasson, de ne juthasson el céljához, még a legközelebbi leszállóhelyig se. Az én nemzedékemnek már csak arról van személyes élménye, hogy a repülőgép üzemanyag nélkül vergődik...

Engem rendkívüli módon zavarnak az elmúlt 45 esztendő erdélyi magyar metaforái. A korábbi, két világháború közt született metaforáknak, mármint hogy "súly alatt a pálma jobban nő", meg hogy "a kagyló szenvedve izzadja ki gyöngyét", még egészen más éthoszuk volt, egyfajta dacot, tartást fejeztek ki. Legújabb metaforáinkból hiányzik ez a tartás. Nagyon tisztelem Sütő Andrást, de zavar az a mezőségi példamondata, hogy "a fű lehajlik a szélben, és megmarad". Megmarad, de hogyan? Besározódik! Köznapira fordítva, ha egy személy vagy akár egy közösség, hitem szerint, akár fizikai létét is közvetlenül kockáztatja eszméi, elvei, erkölcse védelmében, akkor nagyobbak túlélésének esélyei, mintha a közvetlen kockázatot kerülve, fizikai megmaradása érdekében föladja elveit, erkölcsét. Az első esetben nagyobb ugyan a kockázat, de nagyobb az esély is, a második esetben kisebb a kockázat, de hasonlóan kisebbek a közösség túlélésének távlati esélyei. Én legalábbis így hiszem.

Még köznapibbra fordítva: fiaink létét mentve, unokáinkét kockáztatjuk... Egy másik metafora, amelyikkel vitám van, azé a Farkas Árpádé, akit szintén nagyon tisztelek és becsülök. Az "avaron orrabukva" is továbbhaladás metaforájától eljutott a hóban ásott alagútak metaforájáig. A képen belül maradva, azt hiszem, nem alagutakat kell ásnunk a hóban egymás felé, hanem el kell lapátolnuk a havat. Magyarán, nem az adottságokat elfogadva, nem azokon belül kell gondolkodnunk, hanem a keserves adottságokat, a kegyetlen valóságot el kell utasítanunk, s más adottságok alternatívájában kell gondolkodnunk, ha már cselekedni nem tudunk. Legalább gondolkodjunk! Mert ott kezdődik a baj, ha már a szemléletünket is begyömöszöljük az adottságok skatulyájába. Hiszen tudjuk, az, amiről mi magunk mondunk le, az már visszaszerezhetetlen.

6 Bevallom nyersen, számomra az erdélyi magyarság legutóbbi 45 esztendeje a következetes és folyamatos önfeladás története; Balogh Edgár naiv idealizmusától a szemléletünkbe

beépült - azt immár akaratunktól fügetlenül, öntudatlanul korlátozó - szűkítő önfeladási reflexig. De ez a

történet a ti nagy nemzedéketek nagy illúzióival kezdődik...

- Erdély közelmúltja a mi nagy illúzióvesztéseink története...

- A régi mondást kicsit módosítva: jaj annak a népnek, amelynek nincsenek illúziói! De jaj annak is, amelynek illúziókra van szüksége! És jaj annak a nemzeti kisebbségnek is! Tragikus alternatívák ezek végletes helyzetben. Az erdélyi magyarság pedig az utóbbi hetven esztendőben jószerivel mindvégig végső helyzetben volt. Az illúziótlan tárgyilagosság ilyen helyzetben azonossá a reménytelenség beismerésével. Az önfeladással, a cselekvésképtelenséggel, a vereséggel.

A hit, az illúzió a túlélés esélyével kápráztat el, csakhogy, sajnos,

tapasztalataink szerint gyakran a távlatos esélyek rovására. A csak túl messzire tekintő ember hajlamos arra, hogy olyan, "bagatell" napi kompromisszumokat kössön, amelyekkel végül éppen távlati célját adja fel. Végső helyzetben az illúziótlan ember a napi túlélés reményében, a hívő pedig távlati céljai vakhitétében köti meg azon alkuit, amelyekkel föladja hiteles életét, és vegetálásra szorítja önmagát. Az erdélyi magyarság is mindvégig végletes alkuhelyzetben volt. Hiteles vezetői, a közösség túlélésének reményében újra és újra megkötötték a maguk alkuit önmaguk vagy közösségük nevében. Túl azon, hogy ezek olykor milyen belső meghasonlásokkal, személyes drámákkal jártak együtt, úgy tűnik, ezek a demoralizáló alkuk éppen a távlatos túlélés esélyeit rontották le. Jeles magyar intézményvezetők a végső demoralizálódásig kitartottak annak reményében, hogy fordul majd a kocka, és nem kell újból a legelejéről, az intézmények megteremtésével kezdeni. De az a kocka mégsem fordult. És a kompromisszumok önfeladásba sodortak személyeket, intézményeket, közösséget. Kimerült az eszmékben rejlő energia. Hát nem lehetett volna másként? Talán valamiféle madách-i reménytelen reménnyel?...

- A mi erdélyi illúzióink - és nemcsak az én nemzedékemé -: a mi nemzeti bűneink. Az erdélyi magyarság hetven esztendős történelme három végzetes, kegyetlen illúzióvesztés története. Nem tudom, elviselne-e még egy újabbat! Hetven esztendő: három korszak, 1918, 1945 és 1968 három nagy illúziója! Végzetes tévedés volt hinni a gyulafehérvári román ígéretekben, később Grozá ban és az ő ígéreteiben, még később pedig az 1968-as fordulatban, a változás esélyében.

"A kisebbségi trauma görcsével"

- Törvényszerű lenne-e az, hogy a romániai magyarság története a folytonos illúzióvesztések története? Mert ha törvényszerű, akkor mégiscsak igaza volt Makkai Sándornak abban, hogy "nem lehet", hogy a kisebbségi sors lehetetlen. Hiszen egy kisebbség - ha igazán jó dolga van -, tapasztalatok szerint, rohamosan asszimilálódik és megszűnik önmaga lenni. Ha pedig rossz a sora, hát akkor meg azért rossz. Vagy netán a kisebbségi sors nem állapot, hanem örökös küzdelem lenne? Ennek kétségtelenül megvannak mentálhigiénés előnyei, de kérdéses, nem következik-e be egyszer a kifáradás? A korábban már említett képektől, a küzdelem két világháború közti metaforáitól az utóbbi korszak statikus állapotmetaforáiig való ívelés talán éppen erről a kifáradásról árulkodik. Korábban a gyöngy kagylót "izzadt", ma a fű csupán "meghajlik"...

Törvényszerű volt-e mindez? Vegyük hát sorra illúzióitokat! Például azt, hogy valóban olyan biztatóak voltak-e a gyulafehérvári ígéretek: teljes önrendelkezés, egyenjogúság... És mégis?

7 - Csakhogy azokat az ígéreteket sosem vették komolyan. Az 1923-as román alkotmányba azok a pontok már bele sem kerültek.

Ezért hallgattam nem kis megütközéssel a magyar tévében, hogy a román király a maga demokratikus meggyőződése és gondolkodása bizonyítékaként emlegeti az 1923-as alkotmány visszaállítását az Antonescu-éra után. A belga mintára született alkotmány valóban biztosított bizonyos polgári jogokat a lakosság egésze számára. Például állampolgári jogokat a zsidóknak is, hiszen Trianon után az a furcsa helyzet állt elő, hogy míg az erdélyi zsidók, korábbi magyar államolgárságuk jogán és a trianoni szerződés értelmében román állampolgárokká váltak, a regáti, ókirályságbeli, hosszú ideje megtelepedett zsidók nem voltak román állampolgárok. Másfelől ez az alkotmány a nemzeti kisebbségekre nézve igen hátrányos volt: a származásra való tekintet nélküli egyenjogúság elvét deklarálva, gyakorlatilag nem ismerte el a kisebbségek létét. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a Groza-kormányt megelőző, később reakciósnak mínősített Rădescu-kormány is szükségesnek látta, hogy 1945 februárjában előálljon a Vlădescu-Răcoasa miniszter által kidolgozott nemzetiségi statútummal. Kurkó Gyárfásék Magyar Népi Szövetsége még ezt sem találta kielégítőnek, ezért dolgozták ki a magyar jogászok azt az 1946-os nemzetiségi törvényjavaslatot, amellyel Kurkóék megnyerték a választásokat, de amely a választások után lekerült a napirendről.

- Végeredményben nem csupán az ígéretek, de maga a gyulafehérvári román népgyűlés sem volt igazán komolyan vehető. Elvégre semmiféle nemzetközi jogi érvénye nem volt. Hiszen ha lett volna, megkérdezhetnők, miért nem volt hasonló érvénye az 1918. december 22-i kolozsvári magyar népgyűlésnek, amely az Unió épületében, a mai Néprajzi Múzeumban a románok bevonulásának előestéjén éppen azt mondta ki, hogy Erdély igenis Magyaroszághoz kíván tartozni…

- Amiképpen a hasonló besszarábiai román népgyűlést sem vették komolyan a nagyhatalmak. A románok Besszarábiába is nemzetközi érvényű szerződés nélkül vonultak be. Később sem született olyan szerződés, mint a trianoni, amely Besszarábiát Romániának ítélte volna oda. Az most más kérdés, hogy román többségű terület, amely Stefan cel Mare országához tartozott. Az önren delkezés alapján éppen olyan abszurdnak tartom, hogy egy románok lakta terület, például Orhei, miért nem tartozik Romániához, mint azt, hogy egy magyarok lakta település, mondjuk Érmihályfalva, miért tartozik Romániához. De jogilag nézve, Románia akkor minden nemzetközi szerződés nélkül megszállta korábbi orosz szövetségese területét.

- Figyelemre méltó, hogy a Román Kommunista Pártot, amely 1924-ig hivatalosan működhetett, éppen akkor tiltották be, amikor fölvetette Besszarábia kérdését. Ennyire működtek volna a román nemzettudat reflexei?

- A Román Kommunista Párt soha sem mondott olyasmit, hogy orosz területről lenne szó, de az önrendelkezés elve alapján kifogásolta, hogy Románia jogtalanul szállta meg Besszarábiát.

- Persze, az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a Román Kommunista Pártban bőven akadtak magyarok...

- A Román Kommunista Párt valójában nem 1921-ben alakult meg, amint azt hivatalosan mondják, hanem fura módon 1919-ben Pesten, Csepelen, a magyar kommunista párt román tagozataként. Csepel a század elején az akkori Magyarországnak nem csupán magyar, hanem román, szlovák proletárjait is magához szippantotta. Így fordulhatott elő, hogy később Romániában akadt olyan kommunista párttag, akinek a párttagsága régebbi volt, mint maga a román párt... 1921-ben annyi magyar volt a román kommunista pártban, hogy Bukarestben az Internacionálét két nyelven énekelték el, magyarul és románul. Az erdélyi küldöttek egy része nem tudott románul. A pártalapítók többségükben erdélyi magyarok és zsidók voltak. Kahána Mózes, az egyik akkori kommunista vezető írta meg, hogy a párt 1924-ben a nemzeti önrendelkezés alapján elítélte a trianoni döntést, és Besszarábia román megszállását. 1940-ig Erdélyt is megszállt, elrabolt területként

8 emlegették dokumentumaikban. Mi több, a bécsi döntés megszületésekor a Román Kommunista Párt Punctul nostru de vedere (Álláspontunk) címmel kiadott egy kiáltványt, amelyben a polgári Románia összeomlásának okait és az erdélyi román proletariátus további teendőit elemzi. Egy szóval sem ítéli el a bécsi döntést, ellenkezőleg,

kifejti, hogy az észak-erdélyi román munkásságnak a Magyar

Kommunista Pártban kell folytatnia harcát a nemzeti-társadalmi jogokért. Ez a nyilatkozat 1953 körül egyszer megjelent az Előrében. Nyilván nem véletlenül került be a lapba. Máig sem értem,hogy mi volt a román kommunista párt célja e kiáltvány utólagos köz-readásával. Vagy hogy kik álltak a közlés mögött. Soha többé nem esett szó róla a romániai sajtóban.

- Nyilván, 1918 decemberében a román szociáldemokraták sem szavazták meg egyöntetűen Erdély Romániához való csatolását...

- A román szociáldemokraták egy része Kolozsvárt a magyarokkal szavazott, másik része Gyulafehérváron, igaz, fenntartásokkal, Románia mellett állt ki.

- Közismert, hogy az erdélyi románság megoszlott Erdély kérdésében. Voltak, akik a Romániával való feltétlen egyesülés mellett kardoskodtak, de olyanok is, akik a Monarchián belüli autonóm Erdélyben látták a jövőt. Elegendő erre nézve a jelentős erdélyi román prózaírót és szerkesztőt, Ion Slaviciot említenem. Ő és sokan mások attól tartottak, hogy a Romániához való csatolás esetén nem az ókirályságbeli jogviszonyok és civilizáció idomul az erdélyihez, hanem fordítva. Később keserűen, a saját bőrükön kellett tapasztalniuk, hogy amitől tartottak, bekövetkezett. Hát akkor mégis hogy lehet az, hogy a két világháború közti Romániát, amelyről már neked is vannak gyerekkori tapasztalataid, sokan, magyarok is, demokratikusabbnak mínősítik a korabeli Magyarországnál?

- A két világháború közti Románia bizonyos értelemben valóban demokratikusabb volt, mint az akkori Magyarország. A legyőzött, megcsonkított Magyarország önnön sorsának foglya lett, nem tudott demokratikus módon kibontakozni. Helyzete lehetetlenné tette az időszerű reformokat, például a földreformot, amelynek szükségességét még mi, sepsiszentgyörgyi diákok is megértettük. Egy győztes állam mindig szabadabban bontakozhat ki. Bármilyen furcsa, a királyi Románia demokratikusabb volt, mint Horthy Magyarországa, amelyet merev társadalmi struktúrák uraltak. A régi Romániában lehetett szidni a királyt, bármilyen párt működhetett, 1924-ig még a kommunista párt is. De ez a nagy demokrácia nem érvényesült a kisebbségek tekintetében. Számunkra meddő demokrácia volt az. A nacionalista államhatalom zavartalanul érvényesítette a maga politikáját. A magyar ellenzéki lapok tiltakozhattak, mondhattak bármit, szavuknak semmi hatása nem volt.

A román államhatalom csak egyre, a területi sérthetetlenség kérdésére volt érzékeny. Akkoriban a magyarság természetesnek tekintette a nemzet szellemi egységét. A román hatalmat nem zavarta, hogy amikor az Erdélyi Helikon meghirdetett egy pályázatot a magyar irodalomtörténet megírására, ezt Szerb Antal nyerte meg, és ki is adták a művét. Persze, ez a "román demokrácia" magyar szemmel úgy nézett ki, hogy a kapitalizmus törvényei szerint nem tilthatták be a magyar magánvállakozásokat, kisüzemeket, de később már megszabták azt, hogy az üzem vezetőségében hány magyar lehet. A magyar iskolákat, ha maguk biztosítani tudták a fentmaradásukat, nem szüntették meg, de a magyar oktatásba minden eszközzel beleszóltak. Megvonták a magyar iskolák nyilvánossági jogát, magániskolákká degradálták őket, így a törvény értelmében az iskola magyar diákjainak idegen, román bizottság előtt kellett vizsgázniuk. A felekezeti isko lákat elvették. A szászvárosi Kuún Kollégiumnak előbb elvették a nyilvánossági jogát, majd visszaadták, játszottak vele, elriasztották a diákjait, aztán arra kényszerítették a református egyházat, hogy a századunk elején, a magyar állam segítségével épült iskolát, a hatalmas épületet "eladja" a román államnak.

Román líceum lett belőle. Az állami iskolákkal még könnyebben elbántak. 1918 előtt a magyar állam átvette a nehéz anyagi helyzetben lévő iskolákat. 1918 után a román állam automatikusan kisajátította őket. Kétségtelen, hogy akkoriban nem voltak olyan visszaélések, mint

9 manapság. Akkoriban nem fordulhatott elő, hogy minden értesítés nélkül fölszámoljanak temetőket. Az egyik nyugdijas kolozsvári ismerősöm, Imecs László mesélte, hogy szülei a brassói katolikus temetőben nyugodtak. Őt Kolozsváron nem értesítették a temető fölszámolásáról.

Mikor egyszer lement Brassóba, többé már nem találta a szülei sírját. Meséltek nekem egy brassói öregről, aki minden héten virágcsokrot vitt a felesége sírjára. És egyszer csak egy virágágyást talált a sír helyén. Összesett, meghalt. A brassói evangélikus temetőt azért zárták be, mert a közeli pártszékház vezetőit zavarták a temetéskor énekelt vallásos énekek. Ilyen drámák a két világháború közti Romániában elképzelhetetlenek voltak. De nemzetiségi szemmel nézve, nem túloznám el az akkori román demokrácia erényeit. A magyarországiaknál liberálisabbak voltak a viszonyok, de ebből a román demokráciából, ahol csak lehetett, az erdélyi magyarságot kizárták. Mi több, külön Románosítási Minisztériumot hoztak létre, a nevében megfogalmazott céllal.

- Az viszont kétségtelen, hogy kialakult egy magas szintű erdélyi magyar irodalom abban az időben. Trianon után a köz ponttól elszakadt irodalmi élet nyilván artikuláltabbá vált.

- A történelmi Magyarországon lényegében csak egyféle irodalom volt, a pesti, és ezen kívül voltak "nem jegyzett" vidéki kísérletek.

Kolozsvári irodalom nyilván már régebben is volt. Erdélyben kezdte pályáját Bródy Sándor, Tolnai Lajos. És ne feledd, már a fejedelemség korában Erdélynek rangos irodalma volt. Bethlen Miklós, Mikes Kelemen is ideszámít. Az erdélyi emlékiratirodalom még összmagyar viszonylatban is a kor szellemi áramlatának legmagasabb szintjét képviselte. Az l867-es kiegyezést követően, 1872-ben a kolozsvári magyar egyetem megalapítása kiemelte Erdélyt monarchiabeli jelentéktelenségéből; virágzott az irodalom, de a magyarországi szellemi élet nem figyelt föl rá, ahogyan a pozsonyi, kassai szellemi életre sem. Trianon után önálló életre kényszerült az erdélyi magyar irodalom. Így kívánta meg a történelem. Lassan kialakult az erdélyi magyar irodalom minden színárnyalata, Dsida Jenő cizellált magas irodalmától a liberális Erdélyi Helikonon át a félnyilvános, marxista Korunkig. És kialakult az életképes, a magyarországi szociográfiával rangban vetekedő valóságirodalom, az Erdélyi Fiatalok falukutató mozgalma.

Az irodalom önszerveződésében két tényező játszott szerepet. Egyrészt a helyi írók, másrészt a magyarországi emigránsok, akik a Tanácsköztársaság szellemi folytatói voltak a különböző országokban, így Romániában is. Sajnos, az idemenekült emigránsok nagy része érzéketlennek bizonyult a nemzetiségi kérdés iránt. Eleinte Gaál Gábor sem mutatott nagy érdeklődést ebben a kérdésben. Gaál Gábor lapjában, a régi Korunkban a nemzetiségi kérdés csak a moszkvai ihletésű kommunista politika összefüggéseiben tárgyalja. Számára egyformán volt fontos a távoli gyarmati népek fölszabadítása és az erdélyi magyarság sorsa. Pedig, én úgy vélem, az ember testéhez mégiscsak közelebb van a bőre, mint a inge. Ha a bőrébe hasít a kés, nem törődik az ingével.

- Mindez az én nemzedékemhez már úgy jutott el, hogy Gaál Gábor egy gyékényen árult a román nacionalizmussal. Furcsa, de érthető. Logikus. Sőt, van olyan vélemény, mely szerint Gaál Gábort valójában a román bankok, a román nacionalista pártok pénzelték. Ezt a bizonyíthatatlan, de nem kizárható lehetőséget Gaál régi és mai hívei persze hevesen cáfolják, arra hivatkoznak, hogy "guruló rubel" elfogadásával is vádolták annak idején a Korunk főszerkesztőjét, de aztán bebizonyosodott, hogy alaptalanul. Gaál Gábor lehetséges szemléletmódja érdekel mint a kisebbségi magatartás alternatívája: elképzelhető, hogy Gaál Gábor román pénzből tartott volna fönn egy magyar folyóiratot, a Korunkot?

- Gaál Gábor meggyőződéses kommunista volt, élete fő céljának vallotta a Horthy-Magyarország elleni harcot. A román történelmi pártokat hasonló cél vezette. Csakhogy az ő esetükben Magyarországra esett a hangsúly, a Gaál Gáboréban Horthyra. Ez a két érdek valahol

10 mégiscsak találkozott. Nem Gaál kereste a kapcsolatot, hanem a történelmi pártok ismerték föl az érdekközösséget. Vaida-Voevod, többszörös román miniszter - Iuliu Maniu harcostársa, egyébként a magyar politikai és közélet jó ismerője még Budapestről - mondta egyszer: hadd csinálja Gaál Gábor a maga kommunista propagandáját, züllessze csak szét az erdélyi magyar társadalmat, az ő román parasztjaihoz a kommunista fertőzés úgysem jut el. Ezért találta támogatásra érdemesnek Gaál Gábort. A korabeli sajtóban valóban moszkvai pénzek, guruló rubel elfogadásával vádolták meg a Korunk szerkesztőjét. Kós Károly vezetésével egy úgynevezett úri társaság megvizsgálta a Korunk könyvelését, és bebizonyosodott, hogy Gaál nem kap külföldi pénzt. Az viszont tény, hogy Gaált anyagilag segítette a Román Nemzeti Liberális Párt. Amikor Tolmács nélkül című kötetemhez gyűjtöttem anyagot, találkoztam Corneliu Codarceaval, egy roppant ellentmondásos egyéniséggel. Tökéletesen tudott magyarul, Móriczot Erdélyben jártakor ő védte meg több cikkben a román nacionalista sajtóval szemben románul. Nagyon jó viszonyban állt az erdélyi magyar írókkal, ugyanakkor abszolut antiszemita volt. Rajongott a magyarországi antiszemitizmus román apostoláért, Octavian Gogaért. Még a 70-es években is az ő nézeteit ismételgette, miszerint a magyar irodalom valójában zsidó irodalom. Ez a Corneliu Codarcea intézte el évről évre, hogy Gaál Gábor megkapja a tartózkodási engedélyt a Siguranţatól, a román belügyi hivataltól. Ezzel tartották sakkban Gaált. Előfordult, hogy a Siguranţának nem tetszett a Korunk kommunista irányvonala. Akkor Codarcea egy fasiszta román folyóiratban, a Porunca Vremiiben szociáldemagóg idézetekkel igazolta, hogy a Korunk milyen jeles "fasiszta" folyóirat. Erre a "Siguranţa" megnyugodva meghosszabbította Gaál tartozkodási engedélyét. Codarcea maga mondta el nekem, hogy ő több ízben is pénzt vitt Gaál Gábornak a román liberálisoktól.

- Te hogyan vélekedsz Gaál magatartásáról?

- Válaszként hadd mondjak el egy másik, hasonló, számomra érthetetlen esetet. A Tanácsköztársaság bukása után vezetőinek egy része a szerbek által megszállt Pécsre menekült, és ott megalakított valamiféle Pécs-Baranyai Szerb-Magyar Köztársaságot. Ők, a demokráciára hivatkozva, készek lettek volna csatlakozni a kezdeti Horthy-rendszernél demokratikusabb Jugoszláviához. Köztük volt Csuka Zoltán is, akit én később magyar érzelmű embernek ismertem meg. Hogyan lehetséges, hogy akadnak ilyen emberek, akik a demokrácia illúziójával a megmaradt Magyarországból még kihasítanának egy újabb megyét? Ez persze végletes eset, ennek a szemléletnek nyilván több árnyalata is van, de számomra világossá tette, hogy a demokráciát és a nemzeti érdekeket mégiscsak egyeztetni kell egymással. A demokrá cia szolgálja a nemzeti érdekeket, és fordítva. Egyik sem önmagáért van. Ha adott esetben esetleg nem egyeztethető össze a kettő, ha a kettő közül netán választani kell, megfontolandónak tartom a kérdést, hogy mi szerezhető vissza könnyebben: az elvesztett demokrácia, vagy pedig az ország elvesztett területe? A válasznak megfelelően döntenék a nehezebben visszaszerezhető prioritása mellett, ha a sors ilyen kegyetlen választás elé állítana. Hadd fordítsam meg a kérdést: akad-e olyan nagyváradi román demokrata, aki azt mondja, hogy lényegtelen, hol a határ, mert Magyarország ma mégiscsak liberálisabb ország, mint Románia, ezért tartozzon Várad inkább Magyarországhoz? Akad-e ilyen?

- Volt-e a Gaál Gábor-féle baloldalnak komoly tömegalapja? Volt-e olyan erdélyi magyar munkásmozgalom, amely osztályalapon szemben állt volna "Horthy Magyarországával"? Magyarán, kisebbségben mi volt a meghatározóbb: a nemzeti vagy pedig az osztályszempont?

- A kolozsvári, a sepsiszentgyörgyi proli elsősorban magyar érzelmű volt. Aki megtagadja nemzetét, az osztályát is megtagadja. Ezt a munkások sosem tették meg, legföljebb a nevükben föllépő agitátorok. A sepsiszentgyörgyi melós sosem mondta azt, hogy a "fasiszta Magyarország", a "Horthy-Magyarország", hanem csak egyszerűen: Magyarország. Jellemző, hogy Nagy Istvánt, az írót hosszú ideig nemzetileg közömbös embernek tekintettük. Az is volt. Élete vége felé, 1971-ben egy interjúban, amely aztán megjelent a Tolmács nélkülben,

11 írásban azt nyilatkozta nekem, hogy a népek, a közösségek mindig nemzeti keretben éltek, és ha ezt a nemzeti keretet valamilyen mozgalom nem veszi tekintetbe, az a mozgalom megbukott. Ezt a kommunista, internacionalista Nagy István mondta. Más példát is mondhatok. Uzonban élt egy fenenagy kommunista kőműves mester, Nagy Ferenc. Annyira elfogult volt, hogy azt vallotta, ha valakinek két nadrágja van, az egyiket adja oda a szegényeknek. 1938 körül egyszer kommunista társaival az akkori újdonságot, a rádiót hallgatta nagy áhítattal. Amikor elhangzott a Himnusz, ez a nagy kommunista azt javasolta: "No, énekeljük el mi is a Himnuszt, hadd hallják ott es, hogy itt magyarok élnek!"

Azt hitte szegény feje, hogy a rádió visszafelé is közvetít. Hát ilyen volt az erdélyi magyar melós!

- Én azt hiszem, hogy az erdélyi magyarság, ahogyan más, az anyanemzettől elszakadt nemzeti közösség, a maga végletes helyzetében és elszigeteltségében hajlamos idealizálni az anyaországot, az anyaországi viszonyokat. Az erdélyi ember, ha eljut Budapestre, a magyar rendőrben nem annyira a rendőrt látja, mint inkább a magyart, az anyaország hivatalos képviselőjét. Mi tagadás, ezzel a kisebbségi elfogultsággal Aczél Györgyék kellőképpen vissza is éltek, amikor bagatell kedvezményekkel igyekeztek magukhoz édesgetni az erdélyi magyar szellemi élet jeleseit, nehogy azok a belső, magyarországi ellenzékhez, különösképpen a nemzeti érzelmű ellenzékhez kapcsolódva, jelentősen megnöveljék annak erkölcsi súlyát. Sajnos, ez az aczéli szalámitaktika sok esetben eredményesnek bizonyult.

- Az anyaországiak sokszor cserben hagyták a romániai magyarságot, különösen a moldvai csángó-magyarokat, de ez alapvetően mégsem változtatott kötődésükön.

- Tehát a két világháború közti időszakban kényszerű módon megindult az erdélyi magyar irodalom önszerveződése. Kialakult volna ebben az időszakban valamiféle önálló erdélyi magyar szellemiség? Te hogyan vélekedsz a sokat emlegetett transzilvanizmusról?

- Számomra mindig megfoghatatlan volt a sajtóban annyiszor emlegetett erdélyi szellem. A Székely Népben állandóan cikkeztek valamiféle erdélyi, sőt székely szellemről. Nem tudom, nem tudtuk igazán, hogy mire gondolnak. Talán az irodalmi tran szilvanizmusra?

Később sem volt számomra túlságosan rokonszenves a politikai transzilvanizmus. Ugyanis egy kicsit a dolgok megkerülését látom benne. Az önálló Erdély, az erdélyiség hangsúlyozásának akkor volna értelme, ha román részről valamféle visszhangja lenne. Sosem volt román transzilvanizmus. A németeknek volt valami hasonló, de zártabb koncepciójuk, amelyet a brassói Klingsor folyóirat körüli írók fogalmaztak meg. Alapvetően különbözött a magyar transzilvanizmustól, amely a három nemzet békés együttélését kívánta - szerintem igen naivan idealizálni. A transzilvanizmus igazából sosem képezett éltető politikai erőt, az erdélyi magyar tömegek számára pedig különösen nem.

- A két világháború közti időszak romániai magyar történelme, amelyről beszélünk, egy kicsit már veled, a te nemzedékeddel is történt. Gondolkodásod, nemzedéked szemléletének gyökerei nyilván e korszak vége felől tapinthatók ki. Milyen szellemi örökséggel indult a családból, milyen meghatározó élményei voltak annak a háromszéki, uzoni székely legénynek, aki akkor voltál?

- Sokfelé ágazó családfa a miénk. Az anyai, a Pünkösti nemesi ágon van olyan ősünk, Pünkösti Gergely székely határőrtiszt, Bem hadsegédje, aki 1848-ban Háromszéken maga javasolta a jobbágyság fölszabadítását. Háromszéken még az erdélyi országgyűlés döntése előtt kimondták a jobbágyok fölszabadítását. A Pünkösti-ág családtagjai közül öten vagy hatan részt vettek a szabadságharcban.

Apai ágon tönkrement dálnoki parasztemberek leszármazottja vagyok. Édesapám katolikus egyházi ösztöndíjjal tanult Kézdivásárhelyen, majd a kolozsvári egyetemen; aztán Szabó Dezső kollégájaként Székelyudvarhelyen tanított. Később Magyarcsesztvén a Mikes gróféknál volt házitanító, majd miután a grófék elszegényedtek, elment román állami tisztviselőnek. 1925 körül került Uzonba, ahol 1930-ig volt szolgabíró. Közben ott meg is nősült, és 1927-ben megszülettem. 1930-ban már odáig fajultak a dolgok, hogy a román állam

12 vezető közigazgatási tisztviselőitől megkövetelték, hogy vegyék föl az ortodox vallást, ami nyilván a románná válást jelentette, mégha azt nem is hangoztatták. Úgy mondanám, akkor éppen vallásilag akartak bennünket "homogenizálni". Mostanság nyelvileg, kulturálisan. Apám ezt nem vállalta, fölhagyott a szolgabírósággal. Egy ideig tisztviselősködött az uzoni szesz-gyárban, majd a helyi szövetkezetben lett könyvelő.

- Nagyapám élete azzal, hogy nem vette föl az ortodox vallást, nyilván félresiklott. Nem érzett emiatt valami ellenszenvet, bosszúvágyat, soha nem akart érte elégtételt venni?

- 1940-ben, a magyar csapatok bejövetele után édesapám néhány hónapig segédjegyző volt Uzonban. Uzon mellett van egy Vesszőstelep nevű kis falu, amelyet az utóbbi 50-100 évben létesítettek a román telepesek, de amely közigazgatásilag Uzonhoz tartozott, és lakosai az uzoni román templomba jártak. Ezeket a románokat egy Váncsa Jenő nevű tanító 1940 őszén valamiképpen meggyőzte arról, hogy térjenek át a magyar vallásra, amelyen Uzonban a református felekezet értendő. Ezek a románok, akik egyébként mind jól tudtak magyarul, eljöttek a jegyzőhöz, mármint édesapámhoz: "Jegyző úr, mi reformátusok akarunk lenni". "Ugyan miért?" - kérdezte apám. "Hát instál lom felelték neki -, itt élünk a határ közelében, és a tanító úr azt mondta, jobb, ha magyarok leszünk, reformátusok." Édesapám hazaküldte őket, legyenek nyugodtak, senki sem bántja őket, senki sem kívánja, hogy magyarok legyenek, mert ha románoknak sem jók, magyaroknak sem lesznek azok. Hazamentek. Senki, semmiféle magyar hatóság nem kérte tőlük, hogy átkeresztelkedjenek, sem édesapámtól, hogy ezt kikényszerítse. Ezzel szemben 1944-ben, Románia átállása után a román hatóságok tömegével vitték a Brassó melletti földvári táborba azokat a magyarokat, akik nem voltak hajlandóak áttérni ortodoxnak. A földvári haláltáborral kapcsolatban a kezembe került két hivatalos irat. Az egyik az uzoni járás szolgabírójának 1945 augusztus elsejei, magyar nyelvű körlevele a községekhez. A körlevélben a Maniu-gárdisták által elhurcoltak névsorának haladéktalan beterjesztését kéri. A kökösi jegyző 1220/1945-ös számmal iktatott válaszlevelében közli a vissza nem tért elhurcoltak nevét: "Vas Mihály, szül: 1897 IX.hó 3-án, Kökös; anyjának leánykori neve: Plugor Mária; lakhelye: Kökös, 95-ös házszám, elhurcolásának ideje és indoka: 1944 november 9, a görög-keleti vallásra való át nem térés. Utolsó ismert címe, hol fogva tartották: Földvár. Szabó János, szül: 1898 VII.hó 6-án, Kökös; anyja neve: Varga Ágnes; lakhelye: Kökös, 14-es házszám, elhurcolásának ideje és indoka: ugyanaz. Tok Sándor, szül: 1903.XI.7-én, Kökös, anyja neve: Nagy Zsuzsánna; lakhelye: Kökös, 152-es házszám; elhurcolásának ideje és indoka: ugyanaz. Kádár János, szül: 1924 XII.12-én, Kökös; anyja neve: Imre Vilma; lakhelye: Kökös, 270-es házszám; elhurcolásának ideje és indoka: ugyanaz. Aláírás: Kiss, községi jegyző, Kökös, 1945 augusztus 2."

Kökös a román határhoz legközelebb eső falu volt Észak-Erdélyben. Aki magyar nem tért át, azt elvitték. Vagy a gárdisták, vagy a november 15-én visszavonuló román adminisztráció. A kettő akkor nagyon szorosan összefonódott.

- Sajátos balkáni vallásháború ez. De hasonló háború folyt a ti lelketekért is, az iskolában. Hogyan nézett ki az akkori román demokrácia az iskola falain belül?

- Akár a cseppben a tenger, egy kis falu belső viszonyai jól tükrözték az ország állapotát. Uzonban a jegyző román volt, csak románul volt szabad beszélni. A magyar iparosok a románok adójának többszörösét fizették. Az adók szempontjából a Székelyföld mindig kritikus terület volt, a többszörös adózás kérdése még a bukaresti parlamentben, meg Genfben, a Népszövetségnél is fölmerült. A faluban két iskola volt, egy magyar, református és egy román, állami. A huszas években létesítették a román iskolát, mert a református egyház iskoláját nem tudták elvenni. Lám, mennyire igaza volt Csoórinak a Duray-könyv elé írt emlékezetes 1983-as előszavában: a kisebbségek megmaradá-

13 sának garanciáit három fő tényező: a magántulajdon, a többpártrendszer és az egyház mint az államtól független önálló kisebbségi intézmény jelentheti csupán. A magyar iskola negyedik osztályában alig ketten voltunk fiúk Széplaki Károly barátommal. Rajtunk kívül volt még négy-öt lány. A többi gyerek mind román iskolába kényszerült, vagy azért, hogy az apja kevesebb adót fizessen, vagy mert vadőrként vagy bakterként állami kenyérben volt, mégha a legszűkösebben is. Az ilyen szülők román iskolába adták gyereküket, és sok esetben áttértek ortodoxnak. A román iskolában a magyar faluban, Uzonban egy máshonnan jött tanító a magyar gyerekeknek azt tanította, hogy Magyarország szégyenfolt a térképen. A magyar iskolában pedig alig néhányan lézengtünk, a három szerencsétlen tanító fizetése negyedét sem érte el a román állami tanítókénak, abból éltek, amit az egyház ötvenholdas földjének megműveléséből szereztek. Mi, diákok kijártunk kapálni nekik. Év végén román inspektorok vizsgáztattak, akiknek parancsuk volt arra, hogy a diákok felét megbuktassák. Egy olyan osztályban, amelyikben alig van hat-hét gyerek! Nekem szerencsém volt, elsőnek feleltem, átmentem. Karcsi barátomtól, aki nálam jobb tanuló volt, a román himnusz újabb és újabb szakaszainak elmondását kérték, mindaddig, míg belesült. Megbuktatták. Hát ilyen volt a demokratikus Romániában a kisebbségi oktatás. Aztán 1938-ban, miután szintén román tanárok előtt Sepsiszentgyörgyön is levizsgáztam, Erdély egyik híres kollégiumába, az ottani Mikó Kollégiumba kerültem.

- Katolikusként egy református kollégiumba?

- Ezt sosem éreztették ott velem. Hitvalló református gimnázium volt ez, de az én osztályomban a református többségen kívül még voltak katolikusok, unitáriusok, zsidók, sőt ortodoxok is. Senki a világon ezt nem kérdezte, mindenki a maga ünnepeit ülte meg. Minket irigyeltek, mert az iskolai református ünnepeken kívül a magunk ünnepeit is megültük. Sőt, az internátusban külön vallásos nevelés is folyt.

Minden szomban este Biblia-olvasás, éneklés. Akkor tanultam meg a csodálatos zsoltárokat. Hittanórán pedig a magam katolikus egyházi énekeit. De ugyanilyen tolerancia érvényesült az erdélyi római katolikus vagy unitárius középiskolákban is.

- Mit nyújtott neked, nektek az a gimnázium?

- Mindannyian a kisebbségi trauma görcsével érkeztünk. Még nem tudtuk igazán megfogalmazni, hogy mit is jelent a kisebbségi élet, de már megéreztünk valamit szüleink szorongásából: elvégzi a gyerek a gimnáziumot, mi lesz véle azután? Egy alkalommal az egyik román iskola tornakertjében országos str_jer-összejövetel volt. Ez afféle, a román diákok számára kötelező pionírmozgalom volt, félcserkészet, félfasizmus. Az egész országból odagyűltek ezek a străjerek. Minket is odarendeltek közönségnek. Amikor a végén a meredek, keskeny úton jöttünk lefelé a tornakertből, kétoldalról a román diákok leköpködtek, szidalmaztak bennünket... 1939-ben lehetett. Szabó József, az osztályfőnökünk csak annyit mondott: "Fiúk, semmire sem válaszolni, gyertek utánam, csendben!"...

- Jóval később, a hatvanas évek végén, a bukaresti magyar iskolát, ahová meg én jártam, néhány hétig tatarozták, és ezért egy szomszéd, nyilván román iskola néhány kölcsönkapott osztályában tanultunk. Jól emlékszem, osztályunk éppen fölvonult az emeletre, a tanterembe, és kétoldalról a román gyerekek csúfolkodtak velünk. A tanteremben vettem észre, hogy még le is köptek... És ehhez hadd tegyek még hozzá egy eddig sehol föl nem jegyzett folklórgyöngyszemet. Bukaresti blokkházunk román gyerekei gyakran megkergettek engem azzal a csúfondáros mondokával, hogy: "Ungur,pungur, ceapă-n cur!" (Magyar, pagyar, seggedbe karót!) Olyan gyerekek mondogatták ezt, akik rajtam kívül az életben magyar embert nem láttak. Úgy tűnik, az egymást követő romániai magyar nemzedékek traumái azonosak...

- Bizonyára kisebbségi traumánknak és nemzeti felelősségérzetű tanárainknak köszönhetően a Mikó Kollégiumban nagy kultusza volt a népi irodalomnak. Járt nálunk, a református gimnáziumban Mécs László, a katolikus papköltő. Szavalt nekünk, és mellettem a

14 matematikatanárom, Kelemen Imre, a hithű református sírt. Számomra a legnagyobb élményt a gimnáziumban Móricz látogatása jelentette.

Móricz maga kérte, hogy engedjék be a kisdiákokat is a terembe, mindenkit, aki kiváncsi rá. Tele volt a tornaterem. Emlékszem egy mondatára, hogy ötvenezer éve él ezen a földön, Háromszéken ember, és tőlünk függ, hogy milyen lesz itt a következő ötvenezer esztendő.

Másra nem emlékszem, még csak harmadikos voltam. Csupán a nehézkességére, arra, hogy fordítva ült le a székre, a támlával szemben. De járt nálunk a többi népi író is, Veres Péter, Erdei Ferenc, Asztalos István. Jöttek persze olyanok is, akik Bocskai sapkában az udvaron, szünetben fölálltak egy székre, elszavalták egy versüket; aztán mindenkinek meg kellett vennie a kötetüket. Ki sem látszottak a vitézkötésből, végigtarhálták a Székelyföldet. Kiröhögtük őket.

A népi írók komoly erjedést indítottak el nálunk, persze, tanáraink ösztönzésére és irányításával. Szabó Dezsőről, Németh Lászlóról, Illyésről vitatkoztunk. Illyésről kevésbé, ő egyértelmű volt. Szabó Dezső és Németh László azonban nagyon ellentmondásos egyéniségek, róluk lehetett vitatkozni. Engem például riasztott Szabó Dezső szertelensége. A Mikó Kollégium internátusa sokszor valóságos vitaklubbá vált.

Az év végi értesítők arról árulkodnak, hogy legtöbbször a népi írók könyveit adták jutalomként. Sőt, 1943-ben két diák jutalma az volt, hogy részt vehettek a szárszói konferencián. Az egyikük ma református lelkész, az amerikai magyarság vezető egyénisége, Havadtőy Sándor, a másik egykori diák, Kányádi Dénes leventekatonaként esett el az észak-erdélyi határvédő harcokban 1944 őszén. A népi - és nemcsak a népi írók, fölébresztették bennünk a társadalmi cselekvés vágyát. Meg akartuk váltani a világot, de legalább a földreformot meg akartuk valósítani.

Csak azon volt vita, hogyan tegyük. Kicsit nevetséges, hiszen Háromszéken alig akadt nagyobb földbirtok. Dehát ez jellemezte az egész Mikó Kollégiumot, különösen a 40-es években. Mi egész Magyarországban és nem csupán erdélyi régióban gondolkodtunk. Társadalmi reformokat kívántunk, de nem valamilyen mozgalomhoz kötődve. A Mikóban, tudtommal, sem kommunista, sem szociáldemokrata, sem jobb-, sem baloldali csoportosulás nem volt. Mi a társadalmi reformokat, a magunk naivságában, nem valamely mozgalom keretében, hanem konkrét mozgalmaktól, hatalomtól elvonatkoztatva, valamiféle összmagyar összefüggésben képzeltük el. A Mikóban kialakult közösségtudat naiv érzelmeket ébresztett bennünk. A '42-es nagy szárazság idején nem a latinóra volt köztünk a téma, hanem az, hogy mi lesz Magyarországgal?

Sosem felejtem el, '41 húsvétján, éppen az internátusban voltam, amikor meghallottam Teleki Pál halálának hírét. A tanáraim alig tudtak megvigasztalni, úgy sírtam, hogy mi lesz most az országgal...

- A korábbi kisebbségi trauma visszahatása?

- Valószínűleg. Hadd mondjak el a Mikó szellemiségéről még egy jellemző epizódot! 1945-46-ban forradalmi idők voltak Sesiszentgyörgyön; és mi, diákok, kovászai voltunk a forrongásnak. '46 tavaszán mondta ki Londonban a külügyminiszterek értekezlete, hogy a bécsi döntést megsemmisítik, és Erdély újból Romániához tartozik. Amikor mi ezt az újságokból megtudtuk, elhatároztunk, hogy sztrájkolunk. Velünk, a nyolcadikosokkal az élen a diákság kivonult a kollégiumból. Fegyelmezett sorokban mentünk végig a városon, énekeltük a Kossuth-nótát. Sepsiszentgyörgy gyászban volt, a redőnyöket lehúzták. Kijött a gyárakból a munkásság, velünk járta a várost. Én magas növésű lévén, elől vonultam, vittük a Kossuth-képet. Énekeltünk, jártuk a várost, és a munkás-diák testvériséget éltettük. Sok munkás csatlakozott hozzánk a textil- meg a cigarettagyárból. A tüntetés után letelepedtünk a parkban, a katolikus templom mellett. Az iskolaigazgató, Schuller Sándor üzent értünk, hogy menjünk vissza, mert baj lesz, bezárják az iskolát. Visszaüzentük: "Nem megyünk, jöjjön ide az igazgató úr!" Akkoriban Szabédi László is nálunk tanított, ő jött értünk egy félóra múlva. Azt mondta nekünk: "Fiúk, én sem értek egyet ezzel a döntéssel, de ha maguk most nem jönnek vissza az iskolába, bezárják a Mikót, és ezzel nem fogjuk Erdély kérdését megoldani. Újból

15 hozzá kell szoknunk a kisebbségi élethez!" Erre visszatértünk az iskolába, és Szabédi a tornateremben hosszasan beszélgetett velünk. "Nincs mit tennünk - mondta -, a nagyhatalmak így döntöttek. Ők nem azt nézik, hol az igazság, de nekünk élnünk kell, a kollégiumnak is meg kell maradnia, nekünk most az osztályban, a tanulásban kell helytállnunk." Visszatértünk az osztályba. Ehhez még hozzátartozik, hogy másodszor a munkások jöttek értünk. A város félbolondja, Bolond Feri berontott hozzánk az osztályba, és Konsza Samu bácsinak megragadta a nyakkendőjét: "Maga magyar ember-é? Az? Na, akkor jöjjön ki velünk!" És megint kimentünk. Ilyen volt akkor a nép hangula ta. Még sosem éreztem olyan szoros egységben a diákságot és a munkásságot, mint akkor.

- Diákéleted végeredményben három korszakot köt össze, a romániai kisebbségi létből az észak-erdélyi többségi léten keresztül átível az újabb kisebbségi létbe. A kisebbségi sors lelki élményére épülő, meghatározó szellemi élményeid a bécsi döntés utáni időszakból származnak.

Végül is mit jelentett az erdélyi magyarság, különösen az észak-erdélyi magyarság számára a bécsi döntés?

- Én a bécsi döntésnek magyar nemzeti szempontból óriási jelentőséget tulajdonítok, függetlenül attól, hogy a döntést a németek hozták meg a románok kérésére. A bécsi döntés nélkül a romániai magyarság a mainál is sokkal rosszabb helyzetben lenne. Olyan ban, mint például a romániai bolgárok, akik már teljesen feladták a nemzeti megmaradás reményét, és szinte nyomtalanul beolvadtak a románságba. A bécsi döntés nélkül is hatalomra kerül Bukarestben Antonescu, a szovjetellenes háború ugyanúgy kitör. A történelem nem alakult volna másképpen. Csak számunkra, annyiban, hogy a romániai magyarság a trianoni határokon belül maradt volna, és ahogyan Romániában kiirtottak több, mint háromszázezer zsidót, ugyanúgy kétmillió, vagy legalábbis nagyon sok magyart elpusztítottak volna. Románia minden aggály nélkül kiküldött volna a frontra minden magyart. Miért ne? Hiszen nem lettek volna román túszok Magyarországon, Észak-Erdélyben.

Romániának mindig meg kellett gondolnia, hogy mit tesz a Dél-Erdélyben maradt négyszázezer magyarral, hiszen viszontválaszokra számíthatott az Észak-Erdélybe került egymillió románnal szemben. A magyarokat még így is kivitték a frontra, aknaszedni. A korabeli délerdélyi sajtó teli van a magyarság sérelmeivel, panaszaival. A Népi Egység című dél-erdélyi, brassói lap később, 1946. május 7-én a következő alcímmel tudósított az Antonescu elleni bűnper megindításáról: "A dél-erdélyi magyarság fokozott érdeklődéssel figyeli a két Antonescu és bűntársai ellen folyó eljárás minden mozzanatát." Ebben a cikkben szerepel az is, hogy "Antonescuék előszeretettel küldték a magyarokat a szovjetellenes háború tűzvonalába vagy a munkatáboroknak nevezett haláltáborokba, ahonnan többé sohasem tértek vissza". Ha minden magyar Romániában marad, akkor ki menti meg őket? Talán Hitler? Vagy Anglia? Vagy a Szovjetunió? Ki mentette meg a besszarábiai, a iasi-i, csernovitzi zsidókat? Senki.

- A fordulat lélektani hatását példázza, hogy Észak-Erdélyben abban az időben erősen megugrott a népszaporulat. Sok helyen, például szülőfaludban, Uzonban ez az ugrás nem a szokásos ezrelékekben, hanem jelentős százalékokban mérhető. Valóban ennyit jelentett volna a kisebbségi létből való föllélegzés?

- Az akkori négy esztendő máig éltető szellemi-lelki töltetet adott az erdélyi magyarságnak. Lehet elítélendő a leventemozgalom, de az észak-erdélyi magyar ifjúság ott tanulta meg újra az elfelejtett magyar népdalokat. Az, hogy ma Erdélyben még ismerik a népdalokat, nem kis mértékben a leventemozgalomnak köszönhető. A magyarok nemzeti felszabadulásként élték meg a fordulatot. Nem azt nézték, hogy egy világháború kellős közepén vagyunk, hogy maga a döntés, a sorsuk is bizonytalan. Úgy fogadták a bevonuló magyar csapatokat, hogy innen aztán többé ki nem mennek. Az erdélyi magyarság számára ez a döntés nagyobb eufóriát okozott, nagyobb győzelmet jelentett, mint az anyaországnak. Uzonban győzelmi bevonulásnak tekintették a magyar csapatok megérkezését, pedig nem volt az, hiszen háborúban

16 voltunk, és alig öt kilométerre volt tőlünk a román határ. Annak a négy évnek a hatása máig érződik. Még ma is egészen más a dél- és az észak-erdélyi magyarok szemlélete. 1944 után nagyon sokáig a Magyar Népi Szövetséget is megosztotta a dél- és észak-erdélyi szemlélet és magatartás. Kurkó Gyárfás úgy fogalmaz akkori cikkeiben a Népi Egységben, hogy dél-erdélyi testvéreinkbe úgy beleívódott a szolgaság, hogy képtelenek megszabadulni tőle, az észak-erdélyiekben pedig még tovább él a fölfokozott nemzeti öntudat, amely nem hajlandó tudomásul venni, hogy újból Romániába kerültünk, kisebbségbe. Ez a kettősség mindmáig meghatározza a romániai magyarság szellemi életét.

- Az idősebb erdélyi magyarok máig emlegetik akkori sérelmeiket: az erdélyi közigazgatást magyarországi "ejtőernyősök" szállták meg, akik nem ismerték a helyi körülményeket, embereket és érzékenységeket. Ez nem árnyékolja be a négy esztendő emlékét?

- Ez hamis előítélet. Nyilván sokan elégedetlenek voltak a bekövetkezett változásokkal. De nem azért, mert korábban, Romániában jobb lett volna. Inkább személyes számításaikban csalódtak. Régi vitám ez Kozán Imre bácsival, egy kiváló csíksze redai agrármérnök ismerősömmel. "Végigszenvedtük a román uralmat, panaszolta, erre most idetettek nekünk egy magyarországi pénzügyigazgatót." "Ez igaz feleltem neki -, de huszonkét éven át a pénzügyesek csak a román adózást ismerték, a magyar pénzügyvitelt nem. Hogy nézne ki a magyar közigazgatás, ha a csíkiakra bíznák, csupán azért, mert huszonkét évig hősiesen ellenálltak? Budapestről ideküldték a szakembereket, akik megtanították az egész országban érvényes akkori közigazgatást, aztán a többségük visszament. Háromszéken három-négy arisztokra család is magának követelte a főispánságot. Kineveztek főispánnak egy bárót, de hamarosan kiderült róla, hogy összejátszott a juhcsempészetet folytató román pásztorokkal. Leváltották. Megindult a harc a Szentkereszthy meg a Mikes-grófok közt a főispánságért. Erre Keresztes-Fisher Ferenc minisztériumából leküldtek egy Kászoni Richárd nevű főtisztviselőt egy esztendőre háromszéki főispánnak. Később - mindkét vetélkedő arisztokrata családot mellőzve - Szentiványi Gábor lett a megye első embere, egy háromszéki középbir tokos. Az arisztokrata családok ezt nyilván zokon vették. Horthy Miklós kormányzó 1940 őszén különvonattal megérkezett a Székelyföldre. Az arisztokraták akkor azon kaptak össze, hogy hol szálljon meg: Szentkereszthy bárónál Árkoson, vagy Mikeséknél Zabolán? Horthy végül a vonat hálófülkéjében aludt... Édesapámat, mivel nem volt haj-landó áttérni ortodoxnak, a román hatóságok kitették szolgabírói állásából. Ezért kellett '40-ig magántisztviselősködnie. Erre aztán, amikor bejöttek a magyar csapatok, egy olyan ember szerezte az uzoni jegyzői kinevezést, aki korábban kiszolgálta a románokat és aki az irodájában nem volt hajlandó magyarul beszélni. Édesapámnak, akinek két doktorátusa volt, fölajánlották - a segédjegyzőséget. Ezredes helyett legyen őrmester! Otthon megtanácskoztuk, és én tizenhárom éves fejjel amellett kardoskodtam: fogadja el az állást, most az a lényeg, hogy, hál'Istennek, ismét Magyarország vagyunk; bele kell kapcsolódnunk a magyar életbe, a magyar közigazgatásba, a dolgok majd tisztázódnak, idővel minden a helyére kerül. És édesapám féléves segédjegyzősködés után, minden protekció nélkül jegyző, majd megyei árvaszéki ülnök lett. Sok embert értek akkoriban hasonló sérelmek. De a nemzet egészét kell néznünk! A gazdasá gi romlás ellenére abban a négy esztendőben az erdélyi magyarság nemzetileg föltétlenül emelkedett. Persze, mi is csúfolódtunk: "Árpacipó, facipő, ezt hozta a szebb jövő!" Romániában békeidőben fehérebb volt a kenyér. De kérdezd meg a parasztembert, azt mondja, hogy kenyérjegy volt ugyan, meg facipő, de a családnak és az állatoknak mindig jutott elegendő gabona.

17

"Nem szemből támadtak a román szabadcsapatok"

- Nézzünk szembe a tragédiákkal is. A magyar bűnökkel. Jobb, ha mi magunk tesszük ezt, mintha mások szembesítenek velük.

Gondolok itt előszőr is arra, hogy az észak-erdélyi magyarságnak a bécsi döntés a fölszabadulást jelentette, a románságnak azonban Ördögkutat, Szilágyippet, amit azóta is emlegetnek. Mi történt ott valójában?

- Az ott történteket eltúlozták, elködösítették. Bár kétségtelenül döbbenetes bűn volt 154 embert, románt megölni. Többször is jártam Ippen, kint voltam a síroknál is. A 154 román sír mellett azonban van két-három magyar katonasír is...

- Raoul Sorban román író szerint magyarosították az áldozatok nevét, és ő hazugságnak minősíti, hogy ott a magyar katonákra lőttek volna.

- Magyar dermedtségünkre mi sem jellemzőbb, mint a félszeg védekezés, valahányszor szóba kerülnek az 1940 őszi szilágysági események és záporoznak a román vádak. Annyira a lelkünkbe ívódott a négy és fél évtizeden át állandóan belénk súlykolt "magyar bűntudat", hogy eszünkbe sem jut ellenőrizni: mi is történt valójában Szilágyippen és Ördögkúton?

Vegyük hát elő a korabeli hadijelentést, Dezséri János magyar királyi vezérkari századosnak nyomban az események után kelt összegzését az északerdélyi bevonulás katonai vonatkozásairól: "Szeptember 9-én megszálltuk Bánfyhunyadot, Hidalmást, Szamosújvárt, Szászrégent és a Maros áttörés vidékét. A Zilahról előnyomuló egyik csapattestünkön puskatűzzel rajtaütöttek a Meszes-hegységben befészkelődött román bandák, ugyanakkor a csapat éle aknára bukkant. A csapat azonnal harchoz fejlődött és a merénylőket harccal, tűzharccal elűzte. A menet folytatása után, amint a csapatok Ördögkút községbe értek, az ottani lakosság újból merényletet követett el csapataink ellen, és azokat mindenünnen puska- és géppuskatűzzel fogadta. A további előnyomulást itt is tűzharc árán kellett kikényszeríteni, melynek során felbőszült csapatok a merényletet megtorolták. A közelharc mindkét részről veszteségeket okozott. A megszállás folyamán ez volt az egyetlen nagyobb ellenállási kísérlet, melyet a román lakosság csapataink előnyomulásával szemben kifejtett, kisebb tűzrajtaütés, szórványos lövöldözés azonban több helyen is előfordult."

- Mitől bőszültek föl a csapatok?

- A bécsi döntés után létrejött magyar-román katonai megállapodás előírta, hogy a román helyőrségek mindenütt egy órával a magyar csapatok megérkezése előtt távoznak az átadandó helységekből. Így történt ez Kolozsvárott és másutt is, mindenütt. Kolozsvár utolsó román századai hajnalban bejárták a kihalt várost, katonazenekar kíséretében, aztán elindultak a Feleki-tető irányába. A magyar sereg Magyarlóna körzetében, letáborozva töltötte az éjszakát. Egy órával a románok kivonulása után indult meg a magyar menet Kolozsvárra, amely ez egyetlen óra alatt teljesen megváltozott: zászlódíszbe öltözött és hosszú terített asztalok kerültek az út két szélére... Tehát a magyarromán katonai megállapodás békés egyezség volt, amelyet a magyar hadsereg sehol nem szegett meg. De a katonákat a végsőkig felbosszantotta, hogy a békés sereget, amelynek szuronyaira virágok voltak tűzve, puskagolyókkal fogadták.

- Hát voltak magyar katonaáldozatai is a bevonulásnak, illetve a Meszes-környéki harcoknak?

18 - De még mennyire! Csakhogy ezeket soha senki sem emlegeti. Magyar részről a legkevésbé. Mintha nem hősök lettek volna, akik kötelességük teljesítése közben veszítették életüket orvlövészek golyóitól. Hadd soroljam föl mind a huszonnégy hősi halott nevét, akik fegyver, harceszköz, esetleg robbanásban szerzett sérülés miatt veszítették életüket. Majdnem öt évtized óta először mi tartunk most itt, a kolozsvári este sötétjében, gyertyafény mellett, névsorolvasást: Balogh Imre címzetes őrmester, Grund János tüzér, Hegedűs János utász, Herr Márton tartalékos utász, Jankó István gyalogos, Jásztráb János gyalogos, Juhász Sándor gyalogos, Kasz Mihály gyalogos, Katogán Szilveszter határvadász, Kutasi Bálint gyalogos, Matlag György gyalogos, Marozsán Demeter tizedes, Mundi András tartalékos tizedes, Pak Ferenc utász, Papp János tartalékos őrvezető, Szabó Károly tartalékos őrvezető, címzetes tizedes, Szőke Gábor gyalogos, Takács József továbbszolgáló szakaszvezető, B. Tóth Imre gyalogos, Valádi Imre tizedes és Witting József őrvezető. Figyeld csak: négy utász, két tüzér! Tehát nem szemből támadtak a román szabadcsapatok, hanem oldalról és hátulról, hiszen a tűzérség nem a menet élén halad, az utászok sem....

- És mi történt Szilágyippen, amelyet Ördögkútnál is gyakrabban emleget a román propaganda?

- A helyi református lelkész kivitt a temetőbe, két elesett honvéd sírjához. A falubeliektől tudom, hogy a történet nem 1940-ben kezdődött, hanem jóval korábban. Ipp többségében magyarok lakta bányászfalu a Szilágyság nyugati részén, szinte teljesen román környezetben. A szomszédos román falvakban nagyon mély gyökerei voltak a Vasgárdának, a légionárius mozgalomnak. Ez a fasiszta román mozgalom szorosan összefonódott az ortodox egyházzal. Nem véletlen, hogy a légionáriusok védőszentje Mihály arkangyal volt. A vasgárdisták nyaranta táborokat szerveztek, templomokat építettek. Ilyen tábor volt Ipp közelében is '39 vagy '40 nyarán. Borzalmas helyzet alakult ki Ippen. Véresre verték azokat, akik az utcán magyarul szólaltak meg. Ezzel végzetesen kiélezték a magyar-román viszonyt. Ez, persze, nem menti, de magyarázza a később történteket. Én az ippiek védőügyvédjétől, dr. Váczi Kálmántól tudom, hogy a '40 augusztus elején bevonuló magyar honvédek ellen merényletet követtek el. Rájuk lőttek, gránátot dobtak közéjük, vagy pedig egy almászsákot adtak föl a szekerükre, amelyben robbanóanyag volt - a helybeliek is többféleképpen emlékeznek vissza rá. Tény, hogy a honvédekre támadtak. Két vagy három honvéd helyben meghalt. Ne mentegessünk senkit, de hát kétségtelenül háborús állapot volt, katonai közigazgatás egészen decemberig. Ilyenkor mindent szigorúbban ítélnek meg.

Vegyünk egy ellenpéldát! 1941 október 22-én a románok által megszállt Odesszában, ahol Antonescuék az önhatalmúlag Romániához csatolt Dnyeszteren túli terület, az úgynevezett Transznisztria székhelyét berendezték, a lakosság föllázadt a román katonai közigazgatás ellen, és egy partizáncsapat fölrobbantotta a román katonai parancsnokságot. Sokan meghaltak. Constantin Trestioreanu tábornok jelentette a támadást Nicolae Macici tábornoknak, az pedig Antonescu marsallnak, aki csak miniszterelnök volt ugyan, de háborúban nagyobb hatalommal bírt, mint a király. Antonescu nyomban parancsot adott a megtorlásra. A parancs szerint minden áldozatul esett román tisztért kétszáz, katonáért pedig száz polgárt kellett kivégezni, válogatás nélkül, férfiakat, gyerekeket, nőket, aggastyánokat, oroszokat, zsidókat, ahogyan érték. Trestioreanu tábornok másnap, október 23-án maga vezényelte a kivégzéseket. Megtorlás ul meggyilkoltak huszonötezer embert. Erről csak 1945-ben esett szó, azóta sem emlegetik. Akkor bíróság elé állították a bűnösöket. A Népi Egység 1945. május 17-én a következő címmel tudósít a bírósági tárgyalásról: “Munkában a néptörvényszék. Macici tábornok tagad, de beismeri, hogy szemet húnyt 25 ezer odesszai lakos kivégzése fölött. Az odesszai tömegmészárlás drámai részletei." A tudósításból kitűnik, hogy Trestioreanu katonái válogatás nélkül fogdosták össze a kivégzésre szánt 25 ezer odesszai szovjet polgárt. Köztük asszonyokat és gyermekeket. Előbb sortüzet vezényeltek ellenük, de mivel ez a kivégzési mód hosszú időt vett volna igénybe, az áldozatokat egy raktárépü-

19 letbe terelték és leggépuskázták. Innentől szó szerint idézek a tudósításból: "Ez a módszer sem bizonyult elég gyorsnak. Erre a lőréseket és az ablakokat szalmával töltötték meg. Ezután petróleummal megöntözték a tetőt és a fából készült falakat felgyújtották... A kivégzés másnap reggel is folytatódott, és így sikerült több mint huszonötezer embert aránylag rövid idő alatt kivégezni." A Népi Egység 1945. május 24-i híradása szerint a népbíróság összesen huszonnyolc halálos ítéletet mondott ki. Fővesztésre ítélték Trestioreanu és Macici tábornokokat, meg más tiszteket. A lap június 3-án aztán azt jelentette, hogy "életfogytiglani kényszermunkára változtatták a háborús vétkesek halálbünteté sét".

Ki tudja, miért kegyelmeztek meg Bukarestben huszonötezer ártatlan ember gyilkosainak? Különös, hogy a tudósítás szerint Petru Groza miniszterelnök és Lucreţiu Pătrăşcanu kommunista igazságügyminiszter nyújtotta át a királynak a halálra ítélt főtisztek kegyelmi kérvényét...

Az odesszaiak azonban nem felejtették el a vérengzést. Nem is nagyon utazik román turistacsoport Odesszába.

Az viszont teljesen elfelejtődött, hogy 1916-ban, amikor a román hadsereg, megszegve a Béccsel kötött egyezményeket, orvul Erdélyre támadt, a bevonuló román hódítók mindenütt öltek, gyilkoltak, pusztítottak. A háromszéki Bereck határában tömegsírba temették az ártatlan magyar kivégzetteket. Gyergyószárhegyen agyonlőtték az egész előljáróságot, mert valaki az egyik házban dinamitot rejtett el a kályhacsőben. Szeben tájékán, Nagysink községben agyonlőtték Csiky József katolikus plébánost. Rengeteg magyar polgári áldozata volt a román betörésnek Szovátán, Parajdon, Kovásznán és másutt is. Szováta mellől, Alsófalváról a megvert és menekülő román csapatok hetven székely férfit hurcoltak magukkal, kirendelt szekereken, túszként. Egyetlen egy sem tért vissza, hír sem érkezett róluk soha. A faluban most is látható a hetven székely mártír emlékoszlopa.

- Végtére is mi történt Ippen?

- A honvédek jelentették Debrecenbe a törzsnek a történteket, és továbbmentek. Debrecenből megtorló egységeket küldtek ki.

Egy Szabó nevű szadista főhadnagy vezette az egységet. Nem nyomozott, nem tartóztatott le senkit, hanem önbírásko dott. Kivégeztetett 154 román férfit, asszonyt, gyereket, akire ráfogták, hogy támogatja a vasgárdistákat. Én magyarként ezt mérhetetlenül elítélem. De maga Teleki Pál is elítélte az önbíráskodást, és a főhadnagyot felelősségre vonták. Bíróság elé állították, és csak úgy menekült meg a börtönből, hogy kikérezkedett a frontra, ahol aztán saját katonái lőtték le a kegyetlenkedései miatt. Szóval, a hivatalos Magyarország elítélte az ippi vérengzést.

- 1944 után viszont az ippi magyarokat állították román bíróság elé, és súlyosan elítélték őket, amiért együttműködtek a magyar hatóságokkal... A magyarok bevonulásakor semmiféle retorzió nem érte a románokat az erdélyi magyarok részéről?

- A retorzió egyetlen fajtája az volt, hogy sok helyütt beverték a románok ablakait. Semmi több. Később, a négy év alatt sem történt semmiféle bosszúállás a huszonkét esztendős kisebbségi elnyomásért. Megmaradtak a román állami iskolák. Említettem, hogy a múlt század végén a nehéz anyagi körülmények közt működő magyar iskolákat átvette a magyar állam. 1918 után ezeket a román állam automatikusan kisajátította és román iskolákká alakította át. 1918 után viszont a görögkeleti egyház igyekezett megszabadulni sok iskolájától, ezeket a román államra bízta. 1940 után szintén automatikusan a magyar állam gondozásába kerültek át, de nem változtatták őket magyar iskolákká.

Az állami iskolákban megmaradt a román oktatás, a magyar nyelvet csupán mint az egyik tantárgyat tanították. Mivel a román tanítók nagy része a retorzióktól tartva, elmenekült Romániába, Észak-Erdélyben nagy kampány indult románul tanítók toborzására. A magyar iskolákban pedig - kötelező módon - tovább tanították nekünk a román nyelvet heti két órában. Emlékszem, amikor Debreczy Sándor tanárunk felesége, Ibi néni bejött hozzánk az első román órára, mi zúgolódtunk, hogy vége a román világnak. "Gyerekeim, magyarázta nekünk Ibi néni, a ti

20 érdeketek, hogy tudjatok románul. A magyarok mellett egymillió román él, tudnotok kell a nyelvükön, ha meg akarjátok értetni magatok velük. Magyar érdek, hogy megtanuljatok románul." "De hát a délerdélyi iskolákban tanítják-e a magyart?" "Nem tanítják. Román iskolában 1918 óta soha sehol nem tanították." "És nekünk, éppen itt, a Székelyföldön, mégis tanulnunk kell?" "Itt még inkább, mert kevésbé tudunk románul, mint a szórványvidékek magyarjai." Megértettük, tanultuk. Ma ugyanilyen román érdek lenne, hogy Erdélyben a román iskolákban legalább fakultatívan tanítsák a magyar nyelvet a románoknak.

- Ezzel szemben ma csak a Securitate tisztjei tanulnak magyarul, a magyar Himnuszt is ők tanulják meg, hogy fölismerhessék... De térjünk vissza a Maniu-gárdistákhoz!

- Mindenképpen különbséget kell tennünk a szilágyippi retorziók és a székelyföldi vérengzések közt! Az ippi önbírás kodás, amelytől Teleki Pál nyilvánosan elhatárolta magát, egy szadista főhadnagy egyéni akciója volt, nem kormányszintű terv része. A '44 őszi székelyföldi, szárazajtai, csíkszentdomokosi vérengzéseknek viszont felsőbb szinten kigondolt tudatos stratégiai céljuk és nemzetközi vonatkozásuk volt. A magyargyűlölő Benesnek annak idején az volt az elképzelése, hogy az '44-es szlovák felkelés során lesz majd egy-két tömegmészárlás a Felvidéken, amelyeknek hírére a magyarok tömegesen elmenekülnek. Ő azzal számolt, hogy a magyarok kitelepítése nem lesz annyira egyszerű, mint a németeké, hát egy-két elrettentő vérengzéssel akarta kiűzni őket, hogy aztán a "fasisztákat" többé ne engedje vissza. A Varsónál megállt szovjet csapatok azonban nem tudták megsegíteni a szlovák felkelőket. Benes magyarellenes diverziója nem sikerült, ezért később mégiscsak a kitelepítésekkel próbálta "megoldani" a nemzetiségi kérdést. A székelyföldi vérengzések jellege hasonló stratégiáról árulkodik. Egeresen a Maniu-gárdisták legyilkolták azokat a bányászokat, akik megmentették a villanytelepet a németektől.

Biharban, Gyantán 46 magyart gyilkoltak meg. Beszéltem az egyetlen túlélővel, ő mesélte, hogy a román hadsereggel Gyantára bevonuló Maniu-gárda egy belényesi kocsmáros fiának vezetésével végzett ki 46 magyart. Ezek a gyilkosságok, akárcsak a székelyföldiek, nyilvánvalóan elrettentő célzatúak voltak. Mi másnak tekinthető, hogy Csíkszentdomokoson egy nyolcvankét éves öregasszonyt gyilkoltak meg azért, mert csűrjében megtalálták unokája leventepuskáját? A legkisebb ürüggyel kivégeztek embereket.

-Hadd tegyük hozzá azt is, hogy amikor Iuliu Maniu napiparancsban Erdély "fölszabadítására" küldte embereit, a brassói állomáson az ortodox papok megáldották a mészárlásra induló szabadcsapatokat...

- Jellemző, hogy Ionel Pop, Észak-Erdély ekkor kinevezett román kormánybiztosa azt nyilatkozta a román sajtóban 1944 októberében, hogy Erdélyben a nemzetiségi kérdés most már hamarosan végleg megoldódik. A németek nem számítanak többé, ők le vannak írva, elmennek. A magyarok pedig vagy tudomásul veszik, hogy Erdély immár örökre Romániához tartozik, és beol vadnak, vagy a románoknak valamilyen más megoldáshoz kell folyamodniuk, például a kitelepítéshez. Mindez egy átgondolt ördögi tervről árulkodik. Sehol nem volt románellenes akció, sehol nem lőttek a románokra. A Maniu-gárda fellépésének az volt a célja, hogy a brutalitásoknak, a főbelövéseknek, a nyakazásoknak a hírére a magyarok elmeneküljenek, és így a majdani béketárgyalásokra "tiszta" helyzetet teremtsenek.

Nem beszélve arról, hogy Észak-Erdélyt 1944 őszén a demokrácia és a népek testvériségének a jegyében "szabadították fel". Maniu azonban ott számította el magát, hogy Románia nem szláv állam, mint Csehszlovákia, és a Szovjetunió nem kívánta a magyarok elleni atrocitásokat.

- Groteszk dolog, hogy sok magyart azon a címen hurcoltak el, vagy végeztek ki, hogy partizángyanúsak, pedig ők valójá ban azért szöktek meg a hadseregből, hogy ne folytassák tovább a háborút, tehát hogy ne harcoljanak tovább a románok ellen sem.

21 - Pontosan. Ez is bizonyítja a történtek elrettentő jellegét. Ezért tekintem a Magyar Népi Szövetség nagy bűnének, hogy együtt emlegette Ördögkutat, Szilágyippet Csíkszentdomokossal, Szárazajtával meg Földvárral. 1944 őszén a szovjet hadvezetőség kiparancsolta Észak-Erdélyből a román közigazgatást. Kézenfekvő volt az ürügy: a magyar lakosság ellen elkövet ett atrocitások, vagyis a front mögötti bizonytalanság. Valójában a szovjet vezetőség taktikázott: Észak-Erdélyért cserébe kommunista kormányt követelt Bukarestben. Az 1944 november közepén Észak-Erdélyből kivonuló román hatóságok minden "kéznél lévő" magyar férfit magukkal hurcoltak a Brassó melletti földvári táborba. Valóságos népirtás volt ez. Háromezer embert vittek el. Alig 90-100-an maradtak életben közülük. A földvári táborban kiütött a tífusz, halomra haltak meg az emberek. Semmiféle orvosi ellátásban nem részesültek. Alkalmam volt beszélgetni Pap Béla brassói orvossal, aki Szabó Zoltán kollégájával és több társával együtt önként bement a táborba gyógyítani. Ő mesélt nekem az ottani borzal mas viszonyokról. Maguk az orvosok is megkapták a tífuszt, de ők túlélték. A lerongyolódott foglyok azonban tömegével haltak meg. Hatalmas tömegsírban vannak eltemetve. Amikor a földvári tömbházak alapjait ásták ki, akkor az országút mellett megtalálták a tömegsírt. A kis emlékmű jól látszik az országútról...

- Egy kicsit megint előrefutottunk az időben. A '40-es évek sokat emlegetett tragédiája az észak-erdélyi zsidóság deportálása. A tolerancia földjeként emlegett Erdély közélete, amelyre nem jellemző az antiszemitizmus, hogyan élte meg az észak-erdélyi deportálásokat?

- Az észak-erdélyi zsidóság tragádiájára a németek bevonulása után másfél-két hónappal került sor, a fronthoz közeli területeken azzal az ürüggyel, hogy eltávolítják az ellenséges elemeket. Észak-Erdélybe egyébként Romániából jöttek be a német megszálló csapatok. A deportálás nagy megdöbbenést keltett az erdélyi magyarság körében, amelyben antiszemitizmusról, tömeges zsidóellenességről semmiképpen sem beszélhetünk. Az erdélyi zsidóság például a két világháború között igen komoly áldozatokat hozott a magyar kultúráért és zömében magyar érzelmű volt.

Hadd meséljem el egy tragikus személyes élményemet. Van egy zsidó barátom, Hirschorn Tibor, ma Izrelben él. Az ő egyik távoli rokona Hátszegen lakott, Dél-Erdélyben volt orvos. Ennek az orvosnak a fia a korabeli Magyarországon, talán Szabolcsban működött, szintén orvosként. Az öregedő szülők szerettek volna fiúkkal egy országban élni, ezért a bécsi döntés után úgy határoztak, hogy Észak-Erdélybe költöznek át. Igen ám, de Észak-Erdélyben csak ottani illetőségűek kaptak állampolgárságot. Édesapám községi segédjegyzőként bizonyítványt állított ki az öregek számára, hogy már előzőleg Uzonban laktak, tehát joguk van a magyar állampolgár sághoz. Hamis bizonyítvány volt ez, nyilván, de így a szülők a fiúkkal egy országba kerülhettek. Később őket is deportálták. Tehát édesapám segítsége - a hamis igazolvány -, amelyért máig hálás a család, végső soron bajt hozott rájuk. A történelem fordulata a segítséget tragédiává változ tatta.

Széplaki Karcsival és Hirschorn Tibivel testvéri barátságban éltünk Uzonban. Ismertük egymás származását, de ez sosem volt köztünk probléma. Aztán '44 májusában Tibort elvitték a csendőrök. A falu megdermedt. Összeszedték a zsidókat és elvitték a sepsiszentgyörgyi téglagyárba. A falu nem tudta, hogy a halálba viszik őket. Azt mondták nekünk, hogy hadműveleti terület lévén, a nyugatbarát zsidókat a háború végéig internálják. Tibor barátom végül hazajött Auschwitzból. Őszintén megmondta nekünk, hogy akkor nagyon gyűlölt bennünket, amiért őt elvitték, bennünket meg nem. Teljesen megértettem az érzelmeit. A deportálás az egyik legsúlyosabb bűn, amelyet a német, hitlerista megszállás alá került magyar közigazgatás elkövetett a zsidóság és egyben az egész magyar nép ellen. Kiszakított és ellenségévé tett a nemzetből egy olyan részt, amely magyar érzelmű, magyar nyelvű volt, amelyik például 1940 őszén őszintén örült a magyar csapatok bevonulásának. Persze Tibor gyűlölete nem maradt meg, mert nem bennünket gyűlölt ő valójában, hanem a történelmet. A falunknak semmi

22 köze nem volt a deportálásokhoz, senkit sem vontak felelősségre később. Azt viszont tudom, hogy az uzoniak titokban, lopva élelmet vittek a deportáltaknak a sepsiszentgyörgyi gettóba.

- Pusztán a párhuzam kedvéért, hogyan bántak a zsidósággal Romániában? Román részről állandóan az észak-erdélyi deportálásokra hivatkoznak, de annál kevesebb szó esik még a magyar sajtóban is arról, hogy milyen sorsuk volt a romániai zsidóknak. Az ugyanis tény, hogy onnan nem deportálták őket.

Hát akkor mi történt velük?

- Romániából valóban nem indultak deportáló vonatok Németországba. De Romániában nem 1944-ben, a magyar zsidóság tragédiájának esztendejében, hanem már jóval korábban, 1941-ben véres pogromok voltak Moldvában, Bukovinában és Transznisztriában. A dél-erdélyi és a bukaresti zsidóságot ugyan nem deportálták, nem pusztították el, de egy sereg, rájuk vonatkozó igen szigorú korlátozást léptettek életbe. Kitették őket az állásukból, szolgamunkára kényszerítették őket. Legénykoromban Bukarestben egy hithű zsidó orvosnál, Leitner Miklós doktornál laktam, ő mesélte nekem, hogy a bukaresti zsidóság állandó halálfélelemben élt mindvégig, hiszen tudtak a moldvai eseményekről.

- Kevéssé ismert tény, hogy Európa talán egyik legelső faji törvényét éppen Romániában hozták meg...

- Ezt magam is véletlenül tudtam meg. Sokat foglalkoztam Veress Sándor múlt századi bukaresti magyar emlékíróval, aki részt vett a magyar szabadságharcban, majd később Romániában földmérő mérnök lett, és rendszeresen tudósította a budapesti Vasárnapi Újságot a havasalföldi eseményekről. Az egyik tudósításában bukantam rá arra tényre, hogy 1881-ben a román ki-rályság kikiáltásának ünnepe alkalmából nemzeti ipari-kereskedelmi vásár nyilt Bukarestben. Veress csodálkozva tapasztalta, hogy egyetlen patikus sincsen a vásárban, pedig Bukarestben és Iasi-ban híres patikusok éltek akkoriban. A kiállítás egyik rendezőjétől megtudta, hogy a patikusok azért nem vehetnek részt a vásáron, mivel román állampolgárok ugyan, de német származásúak. Megmagyarázták Veressnek, hogy a kiállításon csak "fajilag románok" ("de rasă română") lehetnek jelen, a németek, hiába élt már nagyapjuk is Havasalföldön, nem román fajúak. Mi ez, ha nem faji törvény?...

- Az is kevéssé ismert, hogy míg Hitler 1942 januárjában határozta el az Endlösungot, Antonescu marsall már 1941-ben kijelentette: "Feltételezem, hogy még mindig vannak közöttünk olyan konzervatívok, akik nem értenek meg engem. Ennek ellenére kijelentem, hogy én hiszek a bukovinai és besszarábiai zsidók hivatalos deportálásának fontosságában. A határokon kívülre kell őket utasítanunk. Ugyanúgy hiszek abban, hogy az ukránok kiutasítása is megalapozott. Idegeneknek nincsen helyük román földön." Nos, mindig elfelejtjük, hogy míg az északerdélyi zsidóság tragédiája mintegy százhatvanezer embert sújtott, Romániában kétszázötvenezernél több zsidót öltek meg.

- Persze, ilyen tragédiák esetében nem szabad a számokat összehasonlítgatni. De a tényeket tisztázni kell. Antonescuék kormánya 1941-ben zavargásokról, a rendőrség közbeavatkozásáról beszélt, és 5-600 halottat ismert be hivatalosan. De 1946 körül románul megjelent egy háromkötetes könyv, amelynek szerzője, Matatias Carp titkos belügyi adatok alapján 166 ezerre becsüli a romániai pogrom áldozatainak számát. A könyvben szerepel a rendőrkapitányok jelentése is, miszerint végrehajtották a gyilkosságokat. Ez a könyv persze most indexen van és a nyugati könyvtárakból is furcsa módon eltűnt. Alig egy-két példány maradt meg belőle. Ebből kiderül, hogy '41 júniusában, még a szovjetellenes háború kitörése előtt kezdődött el a pogrom. Először Iasi-ban szedték össze a zsidókat. Egy részü ket halomra lődözték, a rendőrség épületében gulába rakták a halottakat. Az utcákon patakokban folyt a vér. A korabeli jelentések szerint a pogromban és a

23 rablásokban a civil lakosság is részt vett. A többieket pedig marhavagonokba zárták, víz és élelem nélkül, mint a deportáltakat, és a vasúti kocsikat elindították a bărăgani Călăraşi, az ország másik vége felé. Minden állomáson fél napig állt a szerelvény, a szerencsétleneknek sem vizet, sem élelmet nem adtak, még a szellőzőnyilásokat is lezárták. A halottakat az egyes állomásokon kidobálták a kocsikból. Sorra mind meghaltak. A szerelvény el sem jutott Călăraşiig. Besszarábiában pedig a bevonuló román csapatok irtották minden módon a zsidóságot.

Râbniţaban, a mostani Szovjetunió területén haláltábort állítottak föl számukra. Csak éppen a gázkamrák hiányoztak...

- Vannak bizonyítékaink?

- A brassói Népi Egység 1946. május 15-én a következő címmel ír Antonescuék peréről: "Halálbüntetést kértek a közvádlók Antonescu Ion és bűntársai fejére." A cikkben szerepel, hogy Săracu vádló "részletesen foglalkozott a román hatóságok transznisztriai tevékenységével is. Számadatokat sorolt fel, hogy mennyit raboltak és gyilkoltak ezen a területen. Pontos adatok alapján mutatta ki a közvádló, hogy miként akarták kiirtani Antonescuék az ország egész zsidó lakosságát. Ez ugyan nem sikerült, de így is a több százezer száműzött zsidó nagy része belepusztult az embertelen bánásmódba. Az úgynevezett romanizálás, mint azt a közvádló adatokkal igazolta, "a legleplezetlenebb rablás volt". A Népi Egység másik cikke '46 május 17-én jelent meg Az utolsó szó jogán címmel. A cikk idézi Stoica fő közvádlót: "Németország és Japán után a mi háborús bűnöseink voltak a legelvetemültebbek. A legégbekiáltóbb bűneiket csak az általuk halálra kínzott áldozatok százezrei tudnák legjobban érzékeltetni". A fővádló ezután "részletesen ismertette az Odesszában elkövetett mészárlásokat és a bíróság engedélyével néhány vetített képpel igazolta állításai valódiságát. Külön foglalkozott a fővádló Vasiliu Pichi volt belügyminiszter ügyével. Parancsára Romániából pontosan 315.641 személyt deportáltak. Közülük 270.641 személyt végeztek ki. A száraz számok mögött ott van azonban Vapnyarka és a többi haláltáborok sötét árnyéka, ahol tudományos módszer szerint tették a megmaradt deportáltakat örök életükre nyomorékká." Egy előző lapszámban szó van arról, hogy a foglyokat olyan mérgezett borsóval etették meg, amely egész életükre megbénította őket. A fenti cikk azzal folytatódik, hogy " Dragoş Titusnak a vádló most fejére olvassa saját büszke kijelentését, amely szerint az általa szerkesztett zsidótörvény páratlan egész Európában. Hogy ez a zsidók számára akkor mit jelentett, azt mindenki tudja". A népbírósági tárgyalásokon életfogytiglani büntetések és halálos ítéletek is születtek. De nem hajtották végre őket...

- Ha már a számadatoknál tartunk, ne feledjük azt sem, ami Antonescu vádiratában szerepel, hogy a szovjetellenes háborúban 624.740 román katona esett el. Ez különösen azért érdekes, mert a hasonló magyar adatokkal összevetve, pontosan jelzi a később \győztesnek tekintett és a béketárgyalásokon győztesként megjutalmazott Románia részvételének arányait a szovjetellenes háborúban... A győztesek előjoga lenne a feledékenység? És ha már a háborúnál tartunk, te hogyan élted át a háborút?

- '44 március végén, a német megszállást követően, sürgösen bezárták az iskolákat, befejezték a tanévet.Nem tudom, ez mindenütt így történt-e, vagy csak a Székelyföldön, amelyhez már közel került a front. Hosszú vakációra mentünk, de nem volt szó arról, hogy ősszel ne folytatnók az iskolát.

- Volt-e rajtad valaha is valamilyen egyenruha?

- Mindig utáltam a katonaságot, a militarizmusnak minden formáját. Még a cserkészetet is, pedig most már látom, hogy az jó dolog volt. De a Mikóban a cserkészet nem volt soha igazán divat, nem volt hagyománya. Főként a máshonnan jött fiúk voltak cserkészek.

Számomra mindig idegen maradt. Nem voltam cserkész, ezt ma már sajnálom. A leventeség viszont kötelező volt. Sosem voltam lelkes levente, rám nem hatott a leventemozgalom. Népdalokat énekeltük ugyan, de utáltam a gyerekes katonai gyakorlatokat és azt, hogy nekem

24 minden magyarázat nélkül parancsokat osztogatnak. Szerencsére nálunk a leventéket nem vetették be a harcokba. Én '44 nyarán is levente voltam, de fegyver nem járt a kezemben. Bennünket, nagyobb diákokat azon a nyáron honvédelmi munkaszolgálatra, közhasznú munkára hívtak be, engem például az uzoni községházára írnoki munkát végezni, kimutatásokat vezetni, ingyen tisztviselősködni. A háború utolsó napjaiban azonban, mivel augusztusban éppen betöltöttem a tizenhetedik életévemet, be kellett volna vonulnom a hadseregbe. Parancsba adták, hogy a tizenhét éves leventéknek jelentkezniük kell a honvédségnél. Én az eszemtől elmentem volna, de apám azt mondta, hogy üljek a seggemen, ne menjek sehová! Akkora volt már a zűrzavar, hogy a hatalom nem tudta érvényesíteni a behívási parancsokat. Otthon maradtam, és megúsztam a katonaságot.

- A székelység hogyan élte át a háborút? Mennyire tekintette azt a magáénak?

- A székelységet sem kímélte meg a háború. Uzonból kevesen voltak kint a fronton, kevesen estek el. Viszont annál többen, amikor a front elért a Székelyföldre, az Uz völgyében. A Csík és Moldva közti átjáróban harcoló székely egység ekben sok uzoni is meghalt. Akkor kezdett igazán tudatosulni a ránk leselkedő veszedelem. Pedig már az egész nyarat úgy töltöttük el, hogy minden este láttuk az égen az ágyútüzekk fényét. A közelünkben, Uzontól alig 80 kilométerre, Bákó környékén hosszú hónapokig folyt az állóháború. Láttuk a végtelen sorokban vonuló, menekülő ukránokat, besszarábiaiakat, akiket valamilyen magyar-román szerződés értelmében átengedték az OjtozBereck-Uzon útvonalon. De valamiféle ájultságban éltünk. Láttuk ugyan az ágyútüzeket, láttuk az átvonuló menekülteket, mégsem gondoltunk arra, hogy azok az ágyúk egy nap alatt ott lehetnek Uzonban.

- Hogyan fogadta a székelység a román átállás hírét?

- Megdöbbenéssel. Félelemmel hallgattuk '44 augusztus 24-én reggel a rádióban, hogy a román király átállt, Antones cut letartóztatták, és Románia hadat indított Magyarország ellen Erdély visszafoglalására. Ez váratlan trauma volt az egyszerű magyar parasztemberek, napszámosok, jegyzők, papok számára. Az észak-erdélyi magyarság, legalábbis az én falum, erre a lehetőségre egyáltalán nem számított. Azt az egyszerű emberek már fölfogták, hogy ezt a háborút a hitlerizmus elvesztette, hogy Horthy is elveszítette. Társadalmi változásokra számítottak, de arra, hogy mindez együtt járhat egész Erdély Romániához való újbóli viszszacsatolásával, az senkinek sem fordult igazán meg a fejében. Erről az eshetőségről a sajtó soha nem beszélt, tanáraink sosem emlegették, az irodalomban sincs nyoma ennek a veszélynek. Ez a veszély mint lehetőség, hiányzott a tudatunkból. Az észak-erdélyi magyarság nem volt fölkészülve az újabb kisebbségi sorsra.

Amiképpen 1918-ban sem volt fölkészülve rá. Molter Károly 1938-ban megírta visszaemlékezéseiben, hogyan látták Marosvásárhelyen 1918ban a világváltozást. Rendben van, mondták, Marosvásárhely talán lehet Románia, de hogy Szatmárnémeti is Romániához tartozzon, az képtelenség, minket ne bolondítsanak! Hasonló hangulatban érte a székelységet az újabb fordulat. Az emberek féltek a háborútól, féltek az oroszoktól, akikről már egyáltalán nem volt olyan egyértelmű, hogy a társadalmi haladást hozzák el számunkra, de ennek a fordulatnak az eshetősége még félelem formájában sem élt bennük.

- Hogyan vonult át a front a Székelyföldön?

- A román átállás után a front elért Uzonba is. A front közepére kerültünk. Két napig iszonyatos tűzpárbaj volt a falu fölött. Utána még évekig sokszor folyt az orrom vére idegességemben. Uzonból 30-40 család elment. Kölcsön szekérrel és ökrökkel mi is elmenekültünk Dálnokra, édesapám szülőfalujába, a rokonokhoz. Ott láttam egy reggel a kivonuló felsőháromszéki magyar csendőröket. Húsz-harminc csendőr vonult át Dálnokon fegyelmezetten, zárt sorokban, fénylő cipőben. Nem látszottak vert seregnek. Aztán estefelé két, egységétől

25 lemaradt, irtózatosan megrémült német rohant át a falun az erdőbe, fegyvertelenül. Dálnokra nem az oroszok, hanem az orosz parancsnokság alatt álló Tudor Vladimirescu nevű román egység vonult be. Ez orosz fogságban alakult román egység volt, orosz egyenruhában, piros-sárga-kék karszalaggal és TV jelzéssel. Alighogy megérkeztek Dálnokra, szekerekre rakták a szövetkezetben talált árut, és elvitték. Ennyi volt Dálnokon a háború. A faluban mindeki meg volt rémülve, hogy most mi lesz, mindenkit kirabolnak-e? Jellemző édesapám naivságára, hogy kint állt a kapuban, és - magam is hallottam - megszólította az egyik román tisztet: "Kedves uram, maguk a magánosokat is kirabolják, vagy pedig csak a szövetkezetet?" Mire a román tiszt, jellemző jovialitással megnyugtatta, hogy ne féljen, ők csak a szövetkezeteket rabolják ki. Mikor három hét múlva visszatértünk Uzonba, a házunkban még egy ideig orosz katonalányok laktak. Nem bántottak bennünket. Az orosz csapatok szeptember 8-án vonultak be a Székelyföldre és már mentek is tovább, csak kisebb egységeket hagytak hátra. Mi csak azt érzékeltük, hogy visszatért a román közigazgatás, ugyanaz a jegyző, ugyanaz a csendőr jött vissza, aki négy éve elment. Visszatért a kisebbségi élet.

"Groza megtestesítette a román nemzeti érdekeket"

- És azzal együtt nyomban a Maniu-gárda... Már beszéltünk tervszerű, elrettentő hatású székelyföldi vérengzéseiről és arról, hogy a szovjetek november 15-én kiparancsolták Észak-Erdélyből a román közigazgatást. Roppant tanulságos időszak következik, egyfajta interregnum szinte négy hónapja a román közigazgatás 1945 márciusi visszatéréséig. Olyan időszak, amely alatt Észak-Erdély, szovjet fennhatóság alatt ugyan, de gyakorlatilag sem Magyarországhoz, sem Romániához nem tartozott. Talán nem állok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a mára kialakult erdélyi demográfiai viszonyokat tekintve, Észak-Erdély akkori státusza talán a mára és a jövőre vonatkozóan modellértékű lehet. Észak-Erdélyben akkoriban egymillió román és egymillió négy-ötszázezer magyar élt. Mégha azóta romlott is a magyarság számaránya e területen, én úgy vélem, hogy egy független, egyik országhoz sem tartozó, esetleg egyfajta kettős szuverénitás és nemzetközi ellenőrzés alatt álló Észak-Erdély, amelyben ma nagyjából paritásban van a magyar és a román lakosság, (amelynek arányait egy önkéntes lakosságcsere némiképpen javíthatja), hosszú távon mindkét nép számára megnyugtatóan garantált megoldást jelenthetne. Egy ilyen független Észak-Erdély ütköző-, vagy ha úgy tetszik, átmeneti zónát jelenthetne a két nép között, amelynek átjárhatósága, demokratikus berendezkedése és gazdasági jóléte mindkét nép érdeke lenne. A távlatos megbékélést szolgálhatná ez a kompromisszum, amely mindkét fél azonos és egyidőben történő kompromiszszuma lenne. Ezzel megszakíthatnók azt a ismétlődő történelmi visszásságot, hogy mindkét fél csupán vesztes helyzetben hajlandó a kompromisszumokra, győztes helyzetben azonban csak látszólag törekszik a megbékélésre.

Van egy álmom, a független Észak-Erdély álma, amelyben akár mindkét ország pénze érvényes lehetne, amelyet közösen igazgatnának, és amelyben - ez a lényeg! - sem a magyarság, sem a románság nem lenne nemzeti kisebbség, mert nem kellene annak éreznie magát. Azt hiszem, ez ma az európai kis népek álma, hogy e kontinensen többé ne létezzen nemzeti kisebbség, legalábbis senki ne érezze magát többé kisebbséginek. Vajon nem ennek az álomnak az előképe volt Észak-Erdély emlékezetes interregnuma 1945-1946-ban?

26 - Az az átmeneti időszak az illuziók korszaka volt. A konkrét tény, hogy 1945. november 15-én Észak-Erdélyből kipa rancsolták a román közigazgatást, a tisztviselőket, a bankokat, mindenféle államigazgatási szervet, a csendőrséget és a rendőrséget. Csak a posta maradt és a vasút. Megindult az önálló helyi önkormányzatok megszerveződése a helyi kommunista pártszervek irányításával. Megyénként egy-egy szovjet tiszt gyakorolta a legfőbb államhatalmat a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, tehát a győztes nagyhatalmak nevében. Bukarestben voltak angolok és amerikaiak is, a Székelyföldön azonban csak szovjetek. Ugyanolyan szovjet közigazgatás volt nálunk, mint - ahogyan azt később megtudtam - Moldva északi részében, le egészen Bákóig. Persze, az új helyzetre vonatkozóen semmiféle hivatalos megállapodás nem volt, a hatóságok nem is beszéltek semmi ilyesmiről. Mi azonban mégis azt hittük, hogy változás történt a sztalini külpolitikában Erdély hovátartozásának kérdésében. Hogy végleges népi közigazgatást hoznak létre, népőrséggel, helyi polgármesterekkel.

- Hogyan épült ki ez a helyi közigazgatás?

- A nép a maga köréből választotta meg helyi vezetőit. Elindult egy alulról építkező közigazgatás. A rendőr ség is helyi emberekből alakult meg. Egy régi kézdivásárhelyi barátomat, aki őrmester lett a rendőrségen, valahányszor csak találkoztunk, mindig megkérdeztem, hogy a Dálnoki-Miklós Béla kormány megalakulása után a rendőrség honnan kapja a parancsokat? Azt felelte, hogy egyelőre még Brassóból, de nemsokára már Debrecenből. Még a fegyveres testületben is azt remélték, hogy Háromszék mégiscsak Magyarországhoz fog tartozni.

Megválasztottuk a helyi tisztségviselőket. Engem Uzonban mint az ifjúság képviselőjét bevettek a jelölőbizottságba. Megválasztottuk Gáll János bácsit bírónak. Mindenütt polgármestereket és bírókat választottak. Sepsiszentgyörgyön két polgármesterjelölt volt. Emlékszem, kiálltak a mostani színházban, az akkori moziban az emelvényre egymással vitatkozni. Persze, az is az igazsághoz tartozik, hogy a vezetés lényegében a kommunista párt kezében összpontosult. Brassóból, vagy még inkább Bukarestből irányítottak, de csak a háttérből. Háromszéken Csobot Imre volt a párt főtitkára, de sem ő, sem a kommunista párt nem került előtérbe, bár tudtunk a létezéséről.

A szovjet uralom a gyakorlatban azt jelentette, hogy kommunista volt a megyefőnök, a polgármester, a rendőrkapitány, a népőrség parancsnoka. Ez az önkormányzati rendszer lényegében katonai közigazgatás volt. De egyes tisztviselőket, például a szolgabírót, nem választották. Édesapám Uzonban volt szolgabíró egy ideig, majd bekerült Sepsiszentgyörgyre, a megyéhez, főjegyzőnek. De ő szociáldemokrata volt, nem csúcsember. A nagypolgárság, a gyárosok, a földbirtokosk bizonyára nem örvendtek a kommunistáknak, de az emberek egycsapásra barátai lettek annak a pártnak, amely a kiparancsolt román helyébe megengedte a saját közigazgatás megszervezését.

Magyar volt a főispán és megyei szintig minden tisztviselő az államhatalomban. Minden megyében saját népőrséget szerveztek.

Sepsiszentgyörgyön egy zabolai erdész, Pila István lett a népőrség parancsnoka. A magyar honvédség raktárában megmaradt magyar egyenruhában járatta a népőröket, annyi különbséggel, hogy a honvédség nemzetiszín sapkarózsáját fölcserélte vörös csillaggal. Ez a Pila még soroztatott is a népőrségbe, amely azzal a nótával masírozott a városban, hogy "Miklós Béla katonája vagyok". Horthy nevét az akkori magyar miniszterelnökével helyettesítették.

Tanulságosnak tartom az egyenlőség ösztönös népi reflexét. Szilágyi Ignác udvarhelyi főispán, illetve az új elnevezés szerint megyefőnök, egyik első rendelkezése az volt, hogy mindenütt meg kell nyitni az iskolákat, a magyar és a román iskolákat egyaránt. Bár Udvarhely megye kilencvenöt százalékban magyar volt és magyarok vezették, mindenkinek saját anyanyelvű iskolát nyitottak. Minden kétnyelvű volt, minden iratot két nyelven írtak. Akkoriban három zászlót használtak: a magyart, a románt és a vöröset. Mindhárom kötelező volt. Jellemző az akkori romantikus lelkesültségre Holló Ernő szentgyörgyi költőnek egy vezércikke, amelyben arról ír, hogy ezek a színek,

27 amelyek eddig ellenségei voltak egymásnak, most egymás mellett lobognak, és hogy a két nemzeti lobogóban van egy szín, amely közös: a vörös. A magyar zászlót a Groza-kormány uralomra jutása után még két évig kitűzték a Népi Szövetség gyűlésein, de aztán, '48 után betiltották.

Tehát 1944 őszén alulról építkező társadalom alakult ki Észak-Erdélyben, sok naivsággal, de kétségtelenül működött. Szükségét érezték valamiféle központi vezetésnek, ezért február végén Kolozsvárt megalakult az Országos Demokratikus Arcvonal, a kommunisták, a szociáldemokraták és a Magyar Népi Szövetség baloldali koalíciójának észak-erdélyi tanácsa, egy kormányszerűség, amely egy magyar, Jordáky Lajos és egy román, Vescan Teofil irányításával működött '45 márciusáig, a román közigazgatás visszatértéig. Azokban az időkben a bukaresti lapok sokat gyalázták Észak-Erdélyt, Transzjordákyának nevezték. Az ODA-tanács létrejötte azonban azt is jelezte, hogy Észak-Erdély lényegében mégiscsak Románia égisze alatt élte a maga látszólagos önállóságát.

- Hogyan élték meg a háromszéki emberek ezt az átmeneti időszakot?

- Az volt az illuziónk, hogy mégsem tért vissza a román világ. Pedig valójában Romániában éltünk, csakhogy annak egy olyan területén, amelyen a reakciós Rădescu--kormány nem gyakorolta a hatalmat. Akkoriban örökké arról esett szó, hogy elmentek a románok, bejöttek a románok, megint elmentek a románok... Egy anekdota is született, az egyik székely atyafi meséli a másiknak: "Csodálatos álmom volt az éjszaka. Ugyanbiza micsoda? Hát hogy kimentek?. Na és? És nem jött be senki, maradtunk végre magunk"... Akkoriban nemigen tudta az egyszerű ember, hogy végül is hová tartozunk majd. Híre ment, Csíkban a népi közigazgatás vezetői határoza tot hoztak arról, hogy hivatalosan Moszkvához fordulnak: ők inkább a Szovjetunióhoz csatlakoznának. Hozzanak létre e célból egy korridort, mert ők bárhová akarnak tartozni, csak Romániához nem.

- Ma már hogyan emlékszel vissza erre a "függetlenségre"?

- Az a négy hónap, minden balossága, nevetséges epizódja ellenére is olyan időszak volt, amely kialakította azt a sokáig élő, megtartó tudatunkat, hogy az új rendszer egyenlőséget biztosít a magyarságnak. Ez a tudat még évekig élt az emberekben, ez a tudat éltette a Magyar Népi Szövetséget. Fölbecsülhetetlen erőt adott számunkra ez a hősi korszak. Még akkor is, ha illuzió volt, tévedés. Azt hittük akkor, hogy lényeges változás történt, pedig egyszerűen csak szovjet taktikázásról volt szó.

- A Maniu-gárdisták vérengzései pedig kapóra jöttek Sztálinnak e taktika megvalósításához…

- Nyilván. Iuliu Maniu célja lényegében az volt, hogy a kommunista párt frissen megalakult munkásgárdáival szemben megalakítsa a maga fegyveres testületét, amely a szovjetek kivonulása után - észak-erdélyi "érdemekkel" - majd megerősíti az ő politikai pozícióit.

Hamarosan belátta, hogy a gárdával nagyon melléfogott. November 15-e után ő maga adott parancsot a feloszlatására. A Nemzeti Parasztpárt lapjában közölt nyilatkozatában megköszönte a gárdistáknak hazafias szellemüket. Nem említette gyilkosságaikat, de utalt arra, hogy elfoglaltsága miatt nem volt ideje ellenőrizni tevékenységüket. Ezzel elhatárolta magát a székelyföldi gyilkosságoktól. Mi több - és erről kevesen tudnak - ugyanez a Maniu később odáig elment, hogy látva a magyarságnak, a Népi Szövetségnek a kommunisták felé hajlását, fölajánlotta az autonómiát meg egy miniszteri tárcát. A manistákkal való magyar együttműködésnek már voltak hagyományai, hiszen 1940 előtt a MADOSZ egy ideig választási szövetségben volt velük. Most azonban a Magyar Népi Szövetség visszautasította Maniu autonómia-ajánlatát.

A kommunista párt tömegszervezeteként a Népi Szövetség nyilván kénytelen volt ezt tenni, annak ellenére, hogy szövetségese, a kommu nista párt soha egy szót sem ejtett az autonómia lehetőségéről. Szerintem, ebben a kérdésben Népi Szövetség nagyot tévedett. Kurkó

28 Gyárfáséknak taktikázniuk kellett volna, hogy engedményeket csikarjanak ki Grozától, legalább a panaszok orvoslását. Hiszen a magyarság akkoriban teli volt sérelmekkel.

- Ha nem tévedek, ezzel kezdődik a következő illúzióvesztés. Petru Grozával. Ő a magyar-román viszony kulcsfigurája. Személyét a magyarság körében még ma is illuzió övezi. Budán rakpart viseli a nevét. Az ő szerepe döntő fontosságú a ma gyar-román megbékélés esélyének megítélésében: volt-e távlatosan biztató, kivételes mozzanat az elmúlt hetven esztendő magyar-román viszonyában, a román nemzetiségellenes kurzusban, vagy nem? Ki volt hát Petru Groza? Hogyan tudta magát annyira elfogadtatni a magyarokkal?

- Már akkor is voltak, akik óvtak az újabb illúzióktól. Szemlér Ferencnek Kétféle segítség címmel volt egy vezércikke a Népi Egység 1946. május elsejei számában, amelyben azt fejtegeti, hogy a román demokratáknak tettekkel kell segíteniük az erdélyi magyarságot, hogy annak lelkéből eltűnjön a kisebbségi életérzés. A magyarság ugyanis az első világháború után történelmének egyik legnagyobb csalódását szenvedte el: a gyulafehérvári román nemzeti gyűlést, amely teljes jogegyenlőséget ígért, a legkegyetlenebb nemzeti elnyomás követte. Az ember hajlamos a történelmi párhuzamokra és önkéntelenül is él a gyanúperrel: vajon nem kell-e újból végigélnie az előző keserű csalódást?

Szemlér nem rejti véka alá, hogy ő ettől tart. Groza alkalmasnak látszott arra, hogy eloszlassa ezeket a félel meket. Emlékszem, egyszer Sepsiszentgyörgyön beszédet mondott, magyarul, és akkor ott egy Sylvester nevű katolikus plébános is fölszólalt, mondván: "Éljen Groza Péter, de addig éljen, ameddig a magyarok szabadságát biztosítja!" Ezzel azt jelezte, hogy mi Grozához a magyar megmaradás reményét fűztük.

- Ugyan miért? Mivel érte el Petru Groza, hogy a magyarok szeretettel Groza Péterként emlegették és emlegetik még ma is, hogy Erdélyben és Magyarországon oly sok reményt fűztek a személyéhez? Hiszen Groza korábban háromszor volt miniszter. Kétszer az erdélyi ügyek minisztere. Annak az Avarescu marsallnak a kormányában, aki 1907-ben kegyetlenül, tizenegyezer embert meggyilkolva, leverte a román parasztlázadást. Abban a kormányban, amelynek egyik tagja, a hírhedt Anghelescu megnyomorította az erdélyi magyar iskolákat. Abból az időszakból inkább az fűződik a nevéhez, hogy része volt a szászvárosi Kuún-Kocsárd Kollégium kisajátításában, románosításában?

- Grozát illetően el kell választanunk egymástól a kortársak élményeit az utókor ismereteitől, ítéleteitől. És el kell választanunk egymástól Grozát, az embert Grozától, a politikustól. A kortársak számára rendkívül rokonszenves polgári politikusnak mutatkozott.

Nagyváradon az egybegyűlt vegyes hallgatóság előtt a román nyelvvel váltogatva, Arany János-i emelkedettséggel, folyékonyan beszélt magyarul, ahogyan egyébként az iskolában tanulta. Ez olyan hatással volt a magyarokra, hogy észre sem vették: Groza lényegében ellenük beszél, éppen Nagy Ferenc akkori magyar miniszterelnök szavait utasítja vissza, aki a béketárgyalások előtt Erdéllyel kapcsolatosan magyar igényeket fogalmazott meg. Magyarul beszélt a Székelyföldön, és eljött a bukaresti magyar Petőfi-ház egyik ünnepségére. Kányádi Sándor mesélte róla, hogy egyik vasárnap séta közben Kolozsvár főterén egy kisgyerek megkínálta cukorkával. A testőre rögtön ki akarta venni a kezéből, de ő mosolyogva lenyelte, és megköszönte. Mindez látványos volt és népszerűvé tette. Törvényes gyerekein kívül van neki egy törvénytelen lánya is, Bisztray Mária kolozsvári színésznő, akit mindig a lányának tekintett. Bisztray maga mesélte nekem, hogy Groza még 1914 előtt hivatalosan eljegyezte az édesanyját, aki színésznő volt, de aztán közbejött a háború, és 1918 után sem a magyar család nem volt hajlandó román politikushoz adni a lányát, sem Groza apja, egy nacionalista pap nem hagyta jóvá a frigyet, pedig addigra már megszületett a gyerek. Groza elvette a család által számára kijelölt asszonyt, de a gyerekek még ma is összejárnak, a két család jó viszonyban van egymással.

Magam is láttam, hogy amikor a kolozsvári magyar színház Bukarestben vendégszerepelt, Groza ott ült a karzaton és hatalmas virágcsokorral köszöntötte a lányát. Mindez a közvetlenségéről árulkodott. A magyarok körében tehát nagy reményeket fűztek hozzá. Pedig ez illúzió volt.

29 Groza, a politikus egészen más valaki. Sokat használt a románoknak. Bár szobrot emeltek neki Bukarestben, és Kolozsváron utcát neveztek el róla, politikai pályafutását még nem írták meg sem magyarul, sem románul. Nem is nagyon emlegetik őt. Pedig tanulságos lenne beszélni róla.

- Inkább a magyarok emlegetik, több-kevesebb nosztalgiával...

- A Groza iránti magyar rokonszenvnek oka van. Magyarország vesztes háború után volt, amelyben nemcsak a '40-ben visszatért területek vesztek el, hanem még újabb három magyar falut is odaítéltek Csehszlováki-ának. Kárpátalja szovjet uralom alá került, az ottani magyarokat deportálták, minden joguktól megfosztották. Csehszlovákiában a hivatalos politika rangjára emel-kedett a magyarok erőszakos kitelepítése. Jugoszláviában véres magyarellenes pogromokról érkeztek hírek. És ekkor föllépett Groza a magyar-román vámunió, a teljes nemzeti egyenjogúság, a magyar iskolák, az anyanyelvi kultúra védelmének ígéretével. Megjegyzem, a Groza-féle vámunió és spiritualizált határ kevesebbet jelentett volna az Osztrák-Magyar Monarchián belüli hajdani szerves kapcsolatoknál. Pusztán annyit: útlevél nélkül utazhattunk volna Budapestre. Mai szemmel persze, ez sem kevés. De ez még nem garantálja Kolozs váron a nemzetiségi jogaimat!

Budapestről nézve, mindez mégis megváltásnak tűnt, biztosítottnak látszott a legnagyobb magyar kisebbség jövője. A vámunió gondolatának már volt némi előzménye, mert a '30-as évek-ben egyszer fölmerült a perszonálunió gondo lata: az erdélyi kérdés megoldásaként magyar arisztokraták egy csoportja meg akarta hívni a román királyt a magyar trónra. A magyargyűlölő Benessel szemben Romániában most föllépett egy olyan politikus, aki magyarul beszélt és Arany Jánost idézte.

- Én azonban nem tudok szabadulni attól a gyanútól, hogy Groza a béketárgyalásokra készülő román kommunista politikusok stratégiájának - tudatosan vagy tudatlanul - az eszköze volt.

- Mindenekelőtt úgy tűnik, hogy Grozát maga Sztalin kötelezhette arra, hogy az erdélyi magyaroknak bizonyos jogokat adjon, vagy legalábbis ígérjen. 1945. március 6-a előtt Groza és Sztálin közt volt egy táviratváltás, amelyben Sztálin határozottan kikötötte, hogy csak abban az esetben engedélyezi a román közigazgatás bevonulását Észak-Erdélybe, ha ott minden úgy marad, ahogyan korábban, a százhuszonhat napos interregnumban volt. Én igazán nem szeretem Sztálint, de mégis örök talány marad számomra a magya rok iránti "rokonszenve", amely viszont a békekötésekkor egyáltalán nem mutatkozott meg. A Népi Egység 1946. április 4-i számában Vida Zoltán interjút készített a valóban magyarbarát Victor Eftimiu íróval, a román írószövetség akkori elnökével, aki egyébként sosem volt kommunista, és aki '46-ban a román-szovjet baráti társaság egyik küldöttségével Sztálinnál járt: "Sztálin vezértábornagy érdeklődött az erdélyi magyar iskolák működése iránt is. Ismertettük ezt a kérdést is, és közöltük, hogy ma Erdélyben szabadon működnek a magyar elemi és középiskolák és megnyitotta kapuit a magyar egyetem is. Közöltük tovább azt is, hogy Kolozsváron egy magyar nyelvű állami szín ház is működik. Mindez láthatólag tetszésére volt a vezértábornagynak." Öreg korában magam is rákérdeztem erre a nyilatkozatára, és ő megerősítette, hogy Sztálin akkor legfőképpen az erdélyi magyarság sorsa iránt érdeklődött. Mindez számomra máig rejtély. A lényeg az, hogy a Groza-kormány ilyen körülmények közt vette át a hatalmat '45 tavaszán. A látszat szerint a hatalom Groza kezében volt, pedig a tényleges hatalmat nem ő gyakorolta. Kezdettől a kommunisták voltak a kormány kulcspozícióiban. Gheorghe-Gheorghiu-Dej ipari-és kereskedelmi miniszter, Lucre_iu P_tr_scanu igazságügy- és Teohari Georgescu belügyminiszter voltak a kormány igazi irányítói. A koalíciós partnerek csak jelentéktelen tárcákat kaptak. Groza erre olykor finoman célzott is. Megkérdezték tőle, nem zavarja-e, hogy ugyan ő a miniszterelnök, de a nép mégis Gheorghiu-Dejt élteti? Mire azt válaszolta, hogy addig él igazán Groza, amíg a nép Dejt élteti. 1947 őszén a Népi Szövetség temesvári

30 kongresszusán Groza nagy beszédet mondott, utána baráti körben megköszönte a magyar testvéreknek, hogy lehetőséget adtak neki arra, hogy végre valahol ő is beszédet mondjon. Akkoriban ugyanis már többnyire csak a hatalom igazi birtoko sai, Dej, Pătrăşcanu és Ana Pauker mondtak beszédeket. Pedig Groza 1952-ig miniszterelnök volt. Egy másik epizód. 1952-ben a Romániai Magyar Szó parlamenti tudósítójaként részt vettem azon az országgyűlésen, amelyen Groza helyett Dejt választották miniszterelnökké. Groza jelképes államfő lett. Neki kellett javasolnia az új miniszterelnököt. Fölment a szónoki emelvényre, és azt mondta: "Most pedig javasolom miniszterelnöknek doktor.... pardon, Gheorghe Gheorghiu-Dej urat". Tudatos nyelvbotlás és hatásszünet volt. Ez a minden hájjal megkent öreg ügyvéd valamiképpen jelezni akarta, hogy Dej nem ugyanaz, mint Dr. Groza. Színésznő lánya mesélte volt nekem, hogy Grozának nagyon fájt, hogy csak dísznek tartják, nincs tényleges hatalma.

- A lemondás lehetősége azonban a hatalmában volt. Miért nem mondott le? Hiszen így, minden hatalom nélkül az ígérgeté seivel csak ártott, különösen a magyarságnak.

- Valóban kérdés, hogy miért vállalta. Hogy melyik a tisztességesebb alternatíva, a Nagy Ferencé, aki 1947-ben emigrált, mert nem volt hajlandó együttműködni Rákosival, vagy a Grozáé, aki nevével fémjelezte a sztálinizmus törvénytelenségeit, szolidabb színezetett adott Dej kommunista politikájának? Persze haláláig élvezte az államelnöki kiváltságokat... Magyarországról ezt a hatalmi különbséget nem észlelték, hiszen ott a koalíciós időkben Tildy köztársasági elnöknek államfői, Nagy Ferencnek pedig tényleges kormányfői hatalma volt.

Hogyan volt lehetséges az, hogy Groza barátait, akiket ő százszor is a barátainak nevezett, Vasile Lucat, azaz Luka Lászlót, akit magyarul vén székely gobénak nevezett, Kurkó Gyárfást meg Balogh Edgárt, aki ma is ágya fölött tartja az ő fényképét, ezeket az embereket hamis vádak alapján sorra letartóztatják, és neki, az ország államfőjének ehhez egy szava sincs? Nyugati ember számára ez elképzelhetetlen! Az akkori magyarországi szemlélet, amely Grozában a demokrácia ígéretét látta, hamis volt, minden reális alapot nélkülözött. A korszak nemzetiségi eredményei és kegyetlen sérelmei nem Groza érdeme és nem Groza bűne. A Groza-kormány csupán a díszlet, a spanyolfal. A korabeli kommunista propaganda, a '45-46-os román sajtó Groza személyét tolta előtérbe, mindig a Groza-kormányról beszélt, néha az Országos Demokratikus Arcvonalról, de sosem a pártról. Tudatosan tették, hiszen a hatalom tényleges birtokosának, a kommunista pártnak nem volt semmi tömegalapja. A királlyal szemben mind a külföld, mind a tömegek szemében, a Groza-kormány jelentette az ellenpó lust. Groza nagyszerűen megtestesítette mindazt, amire a román nemzeti törekvéseknek akkor éppen szükségük volt. Ő bizonyára őszintén hitt abban, hogy Romániában megteremhetők a tisztességes magyar élet feltételei. Bukarestben mesélték róla, hogy ő nem értett egyet a kolozsvári magyar és román egyetem egyesítésével. És azt is, hogy különösképpen ellene volt a Nagy Imre-csoport kényszerű Bukarestbe szállításának, arra hivatkozva, hogy anélkül is roppant feszült a magyar-román viszony. Meggyő-ződésem, hogy ő nem kívánta az asszimilációt. Annál okosabb volt. Tudta, hogy amúgysem sikerülne. Tudta, hogy az erőszakos asszimiláció olyan, mint amikor az öntvénybe hamis fém kerül, az első terhelésnél megroppan. Maga a magyarbarátnak aligha nevezhető Iorga is azt nyilatkozta: nem akarja a magyarok és a németek beolvasztását a román népbe, mert akkor az már nem lesz román! Iorga is, Groza is okos román politikus volt. Nem is velük van igazán bajom, hanem azokkal a magyarokkal, akik Grozát nem annak tartják, ami. Ő mégiscsak a trianoni Románia híve és védel mezője volt. Jellemző, hogy amikor Nagy Ferenc Debrecenben egy beszédében bejelenti az Erdélyre vonatkozó szerény magyar területi igényeket, Groza nyomban sorra járja a határ menti vidéket, nagy beszédet mond Váradon és Máramarosszigeten. Jól megjegyeztem, Máramarosszigeten mondta, hogy aki Románia határait vitatja vagy meg akarja változtatni, az fasiszta! Nagy Ferencet lefasisztázta csupán azért, mert arra mert utalni, hogy a

31 határmenti tiszta magyar lakosságú Érmihályfalvának Magyarországhoz kellene tartoznia. Groza nem ismert kíméletet az úgynevezett magyar revizionizmussal szemben. Nem mutatott semmi megértést. Pedig hát...

Hadd mondjak egy epizódot a román propaganda hatékonyságáról! Az első világháború végéig egész Európával elhitették, hogy Erdélyben csak románok élnek. Bonczos István író mesélte, hogy amikor 1918-ban meghúzták a demarkációs vonalat, Nagysza lonta Romániához került. Megérkezett a belgrádi főparancsnokságról egy francia tábornok, akit fogadtak a város vezetői. Mind magyarok, hiszen román egy szál sem volt. A francia tábornok látta, hogy mindeki magyarul beszél, hát mondott egy pohárkö szöntőt: "Uraim, mi franciák született demokraták vagyunk, de az még nálunk is elképzelhetetlen, hogy egy tiszta román városnak magyar előljárósága legyen"... Ez a Szalonta ma is Romániához tartozik, és Groza ezeknek a történelmi igazságtalanságoknak a fölemlegetését fasizmusnak mínősítette.

Grozának mi, magyarok semmiféle köszönettel nem tartozunk. Én csak elmarasztalni tudom őt azért, amit magad is mondtál az imént, hogy tudta, nem képes megvalósítani az ígéreteit, mégis - és ez az ő nagy bűne! - táplálta illúzió inkat. Becsapott bennünket. Illúzió volt a személyéhez kötni nemzeti megmaradásunk reményét. Végzetes tévedés volt rá építeni egy egész illúzióvilágot. Igaz, teli vagyunk sérelmekkel, nem fizetik a tanárainkat, nyomorgatják a szövetkeze-teinket, de Groza Péter majd segít, nyugtattuk meg, áltattuk önmagunkat.

Hiszen Groza Péter mindig mindent megígért! Azzal kezdődött önbecsapásunk, hogy szeretetünk jeleként magyarosan, Groza Péternek neveztük őt. Mintha egy magyar ügyvéd ülne a bukaresti miniszterelnöki székben. És azzal kezdődött önfeladásunk, hogy amikor a románok 1944 őszén első ízben Gheorghe Dojaként emlegették Dózsa Györgyöt, mi ebbe a gesztusba azt képzeltük bele, hogy ők testvéri módon a magukénak is érzik a nagy parasztvezért.

- Meg kellene már tanulnunk végre, hogy mindezért ne őt, hanem a magunk hiszékenységét kárhoztassuk. Ő a maga nemzeti érdekeit védte, ahogyan tudta. Nem a mi hibánk, sőt bűnünk, ha engedjük magunkat becsapni?

- Én sem Grozát marasztalom el, hanem a magunk hiszékenységét. Egy nemzeti kisebbség számára az illúzió valóban maga a halál.

Ezért kell szembenéznünk a magunk naivságával, illúzióival. Kurkó Gyárfásék és még oly sokan mind hiába éltek, küzdöttek és buktak el, ha mi nem értjük meg életük tanulságait. Magamnak is szembe kell néznem a magam illúzióval, a magam gyávaságával, a magam rövidlátásával, a magam tudatlanságával. Azzal, hogy például a Groza-kormány tartotta rózsaszín lepel alatt sötét, véres nemzetiségi drámák zajlottak le. A Groza-kormány korszaka a nemzetiségi jogokért folyó elkeseredett harc időszaka volt. Hadd ne én soroljam föl a nemzetiségi sérelmeket! A Magyar Népi Szövetség elnöksége 1946. április 10-én kiadott egy nyilatkozatot, abban szerepelt a következő megállapítás: "A feléledő és elszabadult reakció egyre merészebb támadásokat intéz nemzetiségi jogaink ellen, emiatt a Magyar Népi Szövetség is egyre súlyosbodó feladatok előtt áll. A reakció sokszor alattomos, sokszor nyílt támadásaival szemben biztosítani kell népünk fokozottabb politikai és jogvédelmét." És április 4-én Kurkó a Népi Egység vezércikkében nyíltan hazugsággal vádolta meg Pătrăşcanu kommunista igazságügyminisztert. A vezércikk azzal a címmel jelent meg, hogy Megalkuvással nem győzhet a demokrácia. Hadd idézzek belőle: "Egyes miniszterek halogatják az elavult világ nép- és nemzetiségellenes törvényeinek reformját, az államgépezetben meghúzodó reakció pedig emiatt törvényes alapot érez maga alatt. Vegyük sorra azon legfőbb kérdéseket, amelyekre nyilt feleletet várunk: az ingatlanvagyonok visszaperlését szorgalmazó törvény, a földreform körüli igazságtalanságok, CASBI, tanítóink és tanáraink fizetésének elszabotálása, szövetkezeteink teljes mellőzése a javadalmazásnál és áruelosztásnál, ugyanakkor igazságtalan megadóztatása, a besorolások elszabotálása." Kurkó szóvá teszi, hogy az ingatlanvisszaperlési törvényt, " a demokrácia szellemét legjobban megcsúfoló törvényt P_tr_scanu igazságügyminiszter adta ki... Színvallást várunk a

32 miniszter úrtól, hogy ki köti meg a kezét? Vagy nem akarja megváltoztatni ezt a törvényt? S ha nem akarja, akkor miért ígérgeti? A demokrácia szent szelleme egyenes beszédet és férfias őszinteséget kíván, és mi ezt elvárjuk Pătrăşcanu miniszter úrtól. A demokrácia erélytelensége miatt más téren is növekvő hibák történnek a magyar nemzetiség kárára. Folyik a nemzetiségi úszítás, a magyarok kiszorítása a hivatalokból, félig magyar falvakban csak a másik féllel választatnak bírót, az egyoldalú és kizárólagosság alapján létrejött törvények és azok további fenntartása megalkuvás, márpedig megalkuvással a demokráciát soha nem lehet győzelemre vinni." Ezt a hangot Kurkó koalíciós szövetségesével, a kommunista párt egyik vezetőjével szemben üti meg. Világos hát, hogy a Groza-kormány időszaka azért nem volt annyira idilli korszak a magyarság számára. Lássuk konkrétabban! Az egyik legsúlyosabb sérelem az ingatlanvisszaperlési törvény volt, amelyről Kurkó is írt, és amelyet Pătrăşcanu igazságügyminiszter vonakodott visszavonni. Miről volt szó? 1940-ben nagyon sok észak-erdélyi román eladta ingatlanjait, házát, földjét, műhelyét és Dél-Erdélybe költözött. Hasonlóképpen nagyon sok dél-erdélyi magyar eladta ingatlanjait és ÉszakErdélybe jött. 1945 márciusa után Pătrăşcanu hozott egy olyan törvényt, amelynek értelmében az Észak-Erdélyből elmenekült románok mint a fasizmus áldozatai az eladási összegért visszakapták hajdani ingatlanjaikat. Ne feledjük, közben az infláció miatt húszszorosára növekedtek az árak. A dél-erdélyi magyarokra nem vonatkozott ez a törvény, ők nem számítottak a fasizmus áldozatainak, nem kapták vissza hajdani, délerdélyi ingatlanaikat. Így ezrével kerültek az utcára olyan magyarok, akiket kipereltek a házukból. Ez Groza idején történt. A másik gazdasági sérelem a CASBI, az Ellenséges Javakat Kezelő Bizottság létrehozása volt, abból a célból, hogy az állam számára zárolja az ellenség javait. A törvényt nyilván a szövetséges hatalmak nyomására hozták a nagyvállalatok, elsősorban a német érdekeltségű cégek megszerzésére. De ezt a törvényt a kétholdas magyar parasztra is alkalmazták. Ha az észak-erdélyi parasztembert behívták katonákat és nem jelentkezett a megadott határidőn belül, mert teszem azt, éppen fogoly volt, akkor néhány holdas birtokát a CASBI elárverezte. Ezrével forgatták ki a magyar kisembereket kicsiny vagyonukból. Ellen-ségnek számítottak, csak azért, mert behívták őket katonának. A szászokkal egyébként még kegyetlenebbül elbántak. Földjeiket állami kezelésbe vették, közülük pedig nagyon sokat, mintegy háromszázezer embert, a Szovjetunióba vittek kényszermunka-táborokba. A Magyar Népi Szövetség nem a nagybirtokosokat védte, amikor a földreform igazságtalanságait fölpanaszolta, hanem az ellen tiltakozott, hogy a földreformból a magyar parasztságot sok helyen kisemmizték. A másik panasz, amelyet Kurkó emleget, a szövetkezetek ügye. Erdélyben, az erdélyi falvakban a magyarországinál is fejlettebb szövetkezeti mozgalom létezett. A Regátban, az Ókirályságban egyáltalán nem volt. A hatalom a magyar szövetkezeteket mindenáron föl akarta számolni, be akarta olvasztani őket az újonnan létrehozott román szövetkezetekbe. Ezért megbénította a tevékenységüket. Az IMCOOP, az Országos Szövetkezeti Intézet nem látta el őket áruval. Sok vegyes faluban a román szövetkezet megkapta a megélhetéshez szükséges árut, a magyar azonban nem. A magyarok tiltakoztak, féltették a kisemberek pénzét, nem akartak beolvadni a román szövetkezetekbe. Groza megígérte, hogy orvosolja ezt a sérelmet. Nem tette meg. A kommunista párt, Luka Lászlóék kívánták az egyesülést minden áron. A hatalom a szövetkezetek ügyében nem engedett, végül föl is számolta azokat. Maga Kurkó Gyárfás is ebbe bukott bele, a magyar gazdasági önállóság védelmébe. Igen súlyos volt a magyar tanítók ügye is. 1946-ig, sőt néhol tovább is a román állam nem folyósította a magyar tanárok és tanítók fizetését. Nem kaptak fizetést sem a középiskolai tanárok, sem a falusi tanítók, de még az egyetemi tanárok sem. A felekezeti iskolák taní tóit ugyan az illető felekezet tartotta el, de ekkorra az iskolák nagy többsége már állami volt. A Magyar Népi Szövetség a Petőfi-alap létrehozására kényszerült, hogy a társadalomtól pénzt kolduljon a tanítók eltartására. Mindehhez még számtalan kisebb sérelem párosult. Mint például az, hogy az

33 ipari-és kereskedelmi minisztériumban még '46-ban is olyan űrlapot kellett kitölteni, amelyen föl kellett tünteti a kérelmező faji szárma-zását.

Ennek a minisztériumnak az élén Gheorghe-Gheor-ghiu-Dej állt, a későbbi pártfőtitkár. És történt mindez Groza országlása alatt...

- Ugyanakkor a köztudatban némileg más kép él erről a kezdeti időszakról. Hiszen éppen a mára legkritikusabbá vált kérdésben, az anyanyelvű oktatás ügyében az akkori bukaresti kormányzat jelentős engedményeket tett. Igaz, kezdetben előfordult, hogy Háromszéken egyik napról a másikra bezártak 46 magyar óvodát, de egy évi küzdelem után az akkori szociáldemokrata közoktatási miniszter végül újból engedélyezte a működésüket. Nyilván előfordult másutt is ilyesmi, de alapvetően mégiscsak akkoriban épült ki az az anyanyelvű iskolahálózat, amelyet ma olyan következetesen bontanak le. Nyilván az akkori kormányzat előbb a magyar kisebbség önálló gazdasági erejének megtörésére összpontosított. Mégis mi lehet a magyarázata a nagy engedékenységnek az oktatáspolitikában?

- Ez a korszak egyik nagy talánya. Míg a szövet-kezetek ügyében a kormányzat hajthatatlan volt, és egy sereg más nemze tiségi sérelmet sem orvosolt, addig az iskolák ügyében nagyvonalúnak mutatkozott. Nagyjából kiépült egy olyan magyar iskolahálózat, amilyen '18 előtt volt. Egyebek mellett létrehozták a csángó-magyar iskolákat is. A magyarság akkoriban kétségtelenül az oktatásban érte el a legnagyobb eredményeket, meg persze a közművelődésben, de az akkori félpolgári körülmények közt a közművelődés nem tartozott a kormány ellenőrzése alá. Az iskolák talányára talán az a későbbi epizód lehet a magyarázat, amelyet Kacsó Sándor mesélt el nekem egy alkalommal. A Magyar Népi Szövetség elnökeként Kacsó 1948 körül oktatási ügyekben fölkereste az akkori kommunista okta tási minisztert, Gheorghe Vasilichit, aki azonnal mindent aláírt, minden kérését teljesítette: lesz színművészeti főiskola, magyar tagozat a mezőgazdasági akadémián, teljes magyar iskolahálózat, minden. Kacsó és társai nagy örömmel készültek távozni, amikor Vasilichi, ez a régi illegalista, fizikai munkás, egyszerű ember, megállította őket egy pillanatra: "Kacsó elvtárs, ugye tudja, hogy mindez csak átmenet?" Kacsó megdöbbent: "Hogy érti ezt?" "Hát úgy, hogy az országban minden orosz nyelvű lesz. A proletár internacionalizmus szel lemében nem lesz sem magyar, sem román iskola, mindenütt oroszul fognak tanítani!"... Ha meggondolom, hogy Gheorghiu-Dej többször is kérte, hadd legyen Románia is a Szovjetunió tagköztársasága...

"Örüljek is annak, hogy Romániához tartozom?"

- Ezzel szemben, nem utolsó sorban Grozáék haté-kony közreműködésével Erdély vált Románia részévé. A békeszerződést, az újabbrégi döntést hogyan fogadta a romániai magyar közvélemény?

- A békeszerződések ügye 1945 őszén került napirendre. Addig a sajtó nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. Tudomásul vettük, hogy Romániához tartozunk, de a helyzetet valahogy nem tekintettük véglegesnek. Bár kétségtelenül érezhető volt a letargia, a reménytelenség.

Ezt bizonyos mértékig a magyarországi sajtó is táplálta. Diákként olvasgattam a baloldali lapokat, a Szabad Népet, a Népszavát, a Szabadságot. Csak ezeket engedték be hozzánk. Azokból kiolvastuk, hogy Magyarország nem sokat vár a békeszerződéstől. Szerintem a magyar külügyminisztérium végzetesen megkésett a békeelőkészítéssel. A korabeli román lapokból világosan látszik, hogy ők már '45-ben

34 mindent előkészítettek. Tökéletes dokumentációjuk és propagandájuk volt. Míg Magyarországon a koalíciós harcok őrölték föl a belső erőket.

Ebből a szempontból Magyarország számára nagyon hátrányos volt, hogy kezdetben kevésbé érvényesült a szovjet befolyás és két évig fentmaradt a koalíciós kormányzás. Egyrészt a Szovjetunió inkább Romániát támogatta, mivel ott biztosítottabbnak látszott a kommunista uralom, másrészt a magyarországi pártok nem összpontosítottak a külpolitikai célokra. Romániának nem volt koalíciós kifutási lehetősége, a kormány az egész nemzet energiáit a békekötésre összpontosította. Gheorghiu-Dej kommunista pártvezér az antikommunista Tătărescuval, a volt külügyminiszterrel együtt ment Párizsba a tárgyalásokra és közösen képviselték a nemzet érdekeit. Az osztályszempontok, az osztályviszonyok változnak, a nemzeti szempontok maradandóak. Ezt mi, fiatal értelmiségiek már akkor fájdalmasan érzékeltük.

- Pedig az erdélyi magyarság képviseletének, a Magyar Népi Szövetségnek is megvolt a maga - számomra megmagyarázha tatlan szerepe a békeelőkészítésben. Az erdélyi magyarság képviselői 1945. november 15-én Marosvásárhelyen az egész világ, pontosabban a békekötő nagyhatalmak színe elé tárta akaratát, hogy Romániához akar csatlakozni. Ez azért érthetetlen gesztus, mert némely történész értékelése szerint talán mégsem volt minden előre eldöntve. Másrészt tünetértékűnek tekintem: nagy hajlandóságot érzek bennünk, magyarokban, és különösen az erdélyi magyarokban, hogy beérjük igazunk tudatával, ám annak érvényesítése már meghaladja akaraterőnket; minden reményünket, bizodalmunkat a világ nagy hatalmainak megértő, belátó és cselekvő jóindulatába helyezzük, sőt még azt is rájuk bízzuk, hadd találják ki ők szívünk vágyát. Alkalmam volt beszélgetni egy velünk rokonszenvező német Európa Parlamenti képviselővel, és ő, egy nagyhatalom képviselője magyarázta nekem, hogy minden nép önmagára van utalva, olyan a sorsa, amilyet kiharcol magának, vagy amilyenre legalább kifejezi akaratát. Ez miért nem történt meg '45-ben? Mit lépett a Népi Szövetség akkor, és miért?

- Emlékszem, a Népi Szövetség százas intézőbi-zottságának ülése hallatlanul fölkavarta a kedélyeket. Az ülést magát nem a Népi Szövetség akarta összehívni, a román vezetők kényszerítették ki. Részt vett rajta Groza, Luka László, sőt Szenkovics Sándor, az országos szakszervezet egyik vezetője is. Óriási nyomást gyakoroltak rájuk, hogy az erdélyi magyarság mondja ki: Romániához akar csatlakozni. Groza akkor ott mindent megígért, vámuniót, a nemzetiségi sérelmek orvoslását, mindent. A kívánt nyiatkozatot azért mégsem tudták kicsikar ni, csak annyit, hogy a Népi Szövetség vezető testülete olyan nyilatkozatot tett közzé, amely szerint a határkérdés eldöntése a nagyhatalmakra tartozik, de a Népi Szövetség tiltakozik az ellen, hogy Erdélyt kettéválasszák. Márpedig az világos volt, hogy egész Erdély semmiképpen sem kerülhet a vesztes Magyarországhoz. Nyilvánvaló, hogy ez a nyilatkozat lényegében a Romániához csatlakozás igényét fejezi ki.

- Elkerülhetetlen volt ez a nyilatkozat, amelyet később Párizsban a bukaresti vezetők érvként bemutat-hattak?

- Lehet, hogy a végeredmény ugyanaz lett volna, de szerintem, a Népi Szövetségnek akkor is meg kellett volna tagadnia a nyilatkozatot. Nemigen tudok történelmi példát arra, hogy egy nemzeti testület saját anyanemzete ellen foglalt volna állást. Ugyanis ez történt. Rendben van, beletörődöm abba, hogy Romániához csatoltak bennünket, elfogadom, hogy csak állandó harccal valósítható meg a nemzeti egyenjogúság. De örüljek is annak, hogy Romániához tartozom és nem Magyarországhoz? Épeszű ember ezt őrültségnek tartja. A Népi Szövetség viszont ezt tette.

- De hát miért?

- Elsősorban a kommunista párt iránti hűsége miatt. Abból a meggyőződésből fakadóan, amely a Népi Szövetség egész veze tőségét áthatotta. Jellemző, hogy '45-ben, a Groza-kormány észak-erdélyi bevonulása után Bányai László Öröm sugárzott címmel vezércikket írt a Népi Egységben, amelyben örömét fejezi ki azért, hogy Erdély megint Romániához tartozik. Bányai a kolozsvári Farkas utcában, a Népi

35 Szövetség székházában jogászokkal beszélgetett. Ezek azt fejtegették, hogy rendben, Romániához tartozunk, de most már kérjünk jogi garanciákat. Mire Bányai kioktatta őket, hogy számunkra a legfőbb garancia Gheorghiu-Dej és Teohari Georgescu elvtársak személye.

- Tehát mégcsak nem is Groza, hanem a kommunisták?

- A Népi Szövetség indítéka elsősorban a párthűség volt. Az a párthűség, amely aztán olykor igen eltorzult formákban je lentkezett. Hadd mondjak el egy jellemző esetet! Nagy István, a dogmatikus kommunista író az ötvenes években romániai küldöttséggel Magyarországra látogatott. Elvitték Gyulára, az ottani román iskolába. Hazajövetele után az Utunkban írt egy sorozatot látogatásáról, és abban azt fejtegette, hogy most látta be csak igazán, mennyire igazságalan volt a trianoni döntés, hiszen - még ma is élnek románok Magyarországon. Revideálta volna a trianoni döntést Románia javára! Akkor ő volt az Utunk igazgatója. A lapnál főtt a szerkesztők feje, hiszen ezt azért mégsem lehet közölni. Azt mondták Nagy Istvánnak, a párttól leszóltak, hogy húzzák ki ezt a részt, nem aktuális. Ha a párt mondja, felelte Nagy István, akkor húzzák! Ennyire elfajult olykor a párthűség. A Népi Szövetség vezetőit azonban a párthűségen kívül az is motiválta, hogy Luka László-Vasile Luca volt a kommunista párt titkára, garanciát láttak a személyében. Ez a Luka egy felsőháromszéki, lemhényi kovács fia. Az anyja magyar volt. Ő maga '44 előtt magyarnak vallotta magát, '18-ban a Székely Hadosztály katonája. Később Brassóban munkás és kommunista lett. Kikerült a Szovjetunióba, ő volt Csernovici polgármestere '40-41-ben, a szovjet megszállás alatt. Amikor hazajött, a román kommunista párt titkára lett. Később pénzügyminiszter. Hol magyarul, hol románul írta a nevét, lemhényi sírjára magyarul van felvésve. '48ban hatalmas kultúrházat építettett a falujában a pénzügyminisztérium kötségvetéséből. Ott voltam a felavatásán. Kétórás beszédet tartott magyarul arról, hogy nincs Isten. Utána az elvtársak a művelődési ház különtermében mulattak, ahol Luka a kézdivásárhelyi cigány muzsikusokkal kedvenc nótáját húzatta: "Ketten megyünk a hajnali misére." Elgondolkoztam, hát akkor most van Isten, vagy nincs? Luka furcsa, ellentmondásos személyiség volt. 1952-ben mint jobboldali elhajlót kizárták a pártból. Az egyik koncepciós perben aztán halálra ítélték, majd kegyelemből életfogytiglanra változtatták az ítéletét. '64-ben szabadult, nyugdíjasként halt meg. A perről csak egy mozzanatot. Magam is jelen voltam, amikor Luka egyszer egyik beszédében, valahol Háromszéken arról beszélt, hogy most mindenki kommunista akar lenni, de hát ez nem megy olyan egyszerűen, kemény harcot kell vívnunk önmagunkkal. Itt vagyok én, mondta, a Székely Hadosztályban harcoltam, addig lőttem a vörösöket, amíg a géppuska csöve ki nem vörösödött. És most kommunista vagyok. A vádiratában az egyik legsúlyasabb pont aztán az volt, hogy saját bevallása szerint: ifjúkorában meggyőződéses antikommunista volt, és addig lőtte a kommunistákat, amíg a géppuska csöve áttüzesedett. Nos, ennek az embernek a jelenlétét a kommunista párt vezetőségében a Népi Szövetség vezetői valamiféle garanciának tekintették.

- Még azután is, hogy azon az emlékezetes marosvásárhelyi gyűlésen éppen ő rendelte el azt a szavazást? Még azután is, hogy ő, a magyarság "garanciája" a magyarság elemi érdekei és különösen az érzelmei elleni döntést erőszakolt ki?

- Az a döntés pártutasításra született, Luka is pártutasítást hajtott végre. Ez volt a román kommunista párt és a román szociáldemokraták akarata. Sok szó esik manapság arról, hogy a szociáldemokraták Erdély kérdésében más álláspontot képvisel tek volna. Pedig, sajnos, a szociáldemokrata párt a kommunista pártnál korábban foglalt állást a trianoni határok visszaállítása mellett. A korabeli sajtóban ellenőrizhető. Ami pedig a Népi Szövetséget illeti, a százas intézőbizottságnak csupán két tagja nem szavazta meg az említett nyilatkozatot: Katona Szabó István és Nagy Géza kolozsvári tanár.

36 - Mivel a jövőben egy politikai fordulat esetén esetleg hasonló magyar politikai képződmények jönnek létre, azt hiszem, értékelnünk kell a Magyar Népi Szövetség tevékenységét, sorsát és annak tanulságait.

- A Népi Szövetség legsúlyosabb bűne az 1945. novemberi vásárhelyi döntés volt, amely olykori pozi tív szerepét is beárnyékolja.

Kezdetben bizonyos politikai előnnyel indult, hiszen a korábbi MADOSZ utódaként a kommunista párt tömegszervezete volt jó politikai kapcsolatokkal. 1944 őszén a magyarellenes hajsza idején, amikor Ionel Pop észak-erdélyi kormányzó a kitelepítésünket sürgette, a Népi Szövetség számára hasznos tőke volt a MADOSZ múltja. Még az is, hogy annak idején a MADOSZ a bécsi döntés ellen is tüntetett, azzal a jelszóval, hogy az erdélyi magyarság kérdését nem a revízió, hanem a nemzeti egyenjogúság oldja meg. A bécsi döntésről már elmond tam a véleményemet. Kétségtelen, hogy a megváltozott helyzetben a Népi Szövetség jó érzékkel használta ki ezt a politkai tőkét, és a kommunista párt mellé állva, segített megfékezni a magyarellenes agreszsziót.

A Népi Szövetségnek később egészen más szerepe volt Székelyföldön és megint más a szórványvidékeken. A vegyes vidékeken volt igazán fontos szerepe a magyar oktatás, a magyar művelődési élet föltámasztásában. Székelyföldön a Népi Szövetség inkább csak kerete volt az amúgyis működő magyar intézményeknek, oktatásnak és művelődésnek. A '46-os választásokon azonban itt is megnőtt a súlya, mivel a Népi Szövetség külön listán indult. A baloldali blokkal, az ODA-val szemben kiharcolta, hogy önállóan indul hasson a választásokon, és ilyenképpen fölmérhesse, milyen erőt képvisel a magyarság. Huszonkilenc képviselőt juttatott be a román parlamentbe. Hozzájuk számítva a szocdem Lakatos Istvánt és Bruder Ferencet, a magyarság a második legnagyobb erőt képviselte a bukaresti parlamentben. Még akkor is, ha Muzsik Mihály, egy zsilvölgyi bányász, Luka László és Szenkovics Sándor inkább románnak számított. A Magyar Népi Szövetség úgy érte el ezt a szép eredményt, hogy meghirdette a magyar egységet. Nemzetiségi anyaszervezetnek mínősítve magát, vállalta a magyar egyesületek, köztük a gazdasági egyesületek és szövetkezetek védelmét. Saját frakcióinak mínősítve azokat, sokáig megvédte őket a román kormány beolvasztási szándékaival szemben. Később, 1947-ben éppen ezt rótták föl a Népi Szövetség legfőbb bűnéül. Kurkó Gyárfás, az elnök meglehetősen baloldali volt, de egyben a legjózanabb is a vezetőségben, ha a nemzeti érdekek védelméről volt szó. Szemben az ügynökökkel, Bányai Lászlóval, Révy Ilonával, Juhász Lajossal és az olyan álmodozókkal, mint Balogh Edgár. Balogh meghirdette, hogy a nemzetiségi kérdés most végre megoldható úgy, hogy Konstancán magyar tengerésztiszti iskolát létesí tünk. Tengerre magyar! - mondta Széchenyi, hát itt a nagy lehetőség, hirdette Balogh Edgár. Kurkó Gyárfás képviselte az inkább balra tartó, realista közép utat. Csíki iparosemberként eleven kapcsolatban állott a székelységgel, megtestesítette annak érdekeit több-kevesebb eredményeséggel, amíg tehette.

- De hát a marosvásárhelyi nyilatkozat arról tanúskodik, hogy a Magyar Népi Szövetség éppen a leglényegesebb kérdésekben nem képviselte a magyarságot. A részérdekek védelme elvonta volna figyelmét a leglényegesebb érdekekről?

- A novemberi ülést követően állandóan visszatérő vád volt a Népi Szövetség ellen, hogy eladta Erdélyt. A szövetség vezetői azzal védekeztek, hogy nincs beleszólásuk az események alakításába. Akkor kezdték emlegetni, hogy Erdély kérdése nem a határok megváltoztatásának, hanem azok föloldásának a kérdése. Nem érdemes dramatizálni a határok kérdését, mondták, mert a fejlődés folytán ezek hamarosan spiritualizálódnak.

- A határok spiritualizálódásának ígérete hét évtizede állandóan kísért a magyar-román viszonyban. A románok már a század elején kitalálták és meghirdették, Groza a maga ígéreteit is ezzel a kecsegtető távlattal támasztotta alá, és mégis... Mi, magyarok a keserű tapasztala-

37 tok ellenére hetven éve mindmáig hiszünk a határok spiritualizálódásának lehetőségében. Ez lehet Nyugat-Európában megvalósult álom, csakhogy Keleten a valóságban éppen ellenkező tendencia tapasztalható, immár hetven éve...

- Kurkóék hittek benne. Amiképppen a nemzetiségek helyzetének, egyenjogúságának törvényesítésében is hittek. A '46-os választási sikerek részben annak is köszönhetőek, hogy a Népi Szövetség a székelyudvarhelyi második kongresszuson kidolgozott és elfogadott egy nemzetiségi törvénytervezetet. Drámai körülmények közt történt ez, mivel a magyarság egy része tüntetett a Népi Szövetség ellen a marosvásárhelyi nyilatkozat miatt. Kurkóék ezzel a nemzetiségi törvénytervezettel győztek a választásokon, maga Kurkó, a Népi Szövetség képviselőinek vezérszónokaként 1946 decemberében erről a törvénytervezetről beszélt a felirati vitában. Aztán mély csend következett. Kurkóékra rászóltak, hogy a kérdés időszerűtlen. A törvénytervezet lekerült a napirendről, és később maga Kurkó Gyárfás személye is. 1949 őszén a koncepciós perek során börtönben került, ahol megzavarodott az elméje. Ezért csak nagy sokára engedték ki. 1983ban halt meg. A sírkövét összetörték, megcsúfolták, kátránnyal összekenték. A rendőrség sosem találta meg a tetteseket... Maga a Népi Szövetség is teljesen eljelentéktelenedett. Tömegszervezetté vált, közmunkákat szervezett, aztán ravasz taktikával teljesen fölszámolták. 1952ben létrehozták a Magyar Autonóm Tartományt, és kijelentették, hogy ezentúl a néptanácsok védelmezik a kisebbségi jogokat, nincs szükség külön magyar szervezetre. Megszüntettek minden nemzetiségi szervezetet, előbb a zsidókét, majd a németekét és a magyarokét. A Népi Szövetség lapjának, a Romániai Magyar Szónak a címe egyik napról a másikra megváltozott. Változatlan maradt az évfolyam jelzése, de a lap 1953 április elsejétől, akárha rossz tréfa lenne, Előre címmel jelent meg. Hivatalosan soha nem oszlatták föl a Népi Szövetséget. Jogilag még ma is létezik. Gyakorlatilag azonban megsemmisítették.

- A korábbi kisebbségi tapasztalatok alapján nem lehetett ezt előre legalább sejteni? Elvégre létezett egy másik alternatíva is, a Márton Áron püspöké. Ő egy másik, a Népi Szövetségével merőben ellentétes álláspontot képviselt. Emlékezetes '46-os csíksomlyói beszéde, amelyben - még a békekötések előtt, de már a külügyminiszterek elvi döntésének bejelentése után - elmondta, hogy a trianoni döntés igazságtalan volt, és hogy az újabb döntés meghozatala előtt ne csak a Magyar Népi Szövetség, hanem a magyar nép is hallgattassék meg... Későbbi üldöztetésének legfőbb oka éppen ez a beszéd volt. Kegyetlen hajsza indult Márton Áron ellen, amelyben a legaljasabb módszerektől sem riadtak vissza. Még a moldvai csángó-magyar iskolák ügyét is ellene fordították. A moldvai magyar iskolák létesítését erősen ellenezték és szabotálták a renegát, magyarellenes moldvai katolikus papok. Az Igazság című kolozsvári lap riportsorozatot közölt Moldváról, az ottani papok ellen. A sorozatot azonban arra élezték ki, hogy ezek a papok mind Márton Áron "szövetségesei". Azt sugallták, hogy Márton Áron a magyarság érdekei fölé helyezi az egyház érdekeit?

- Valahogy úgy. Egyenlőségjelet akartak tenni Márton Áron és a renegát papok közt. Pedig ő éles harcban állott azokkal, ráadásul Erdély püspökeként az ő hatásköre nem is terjedt ki Moldvára.

- Eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol immár nem kerülhető meg egy lényeges kérdés. A román demokratikus ellenzék olykor nyiltan azzal vádolja az erdélyi magyarságot, hogy kiszolgálta a kommunistákat, a kommunista párt legfőbb szekértolója volt, hiszen - ahogyan mi magunk is beszéltünk róla - a román kommunista párt alapítói és vezetői közt sok volt a magyar és a zsidó; ennek folytán később, a bizalmi pozíciókban, így a belügyminisztériumban, az állambiztonsági szolgálatban is sok volt a magyar. Legalábbis a magyar származású személy. Az olyanok, mint a többször is emlegetett Luka László. Mindez tény. A Magyar Népi Szövetség, a magyarság képviseletében a kommunista párt szövetségese volt. Mára már világos, hogy a magyar kommunistákat - így a Népi Szövetséget - kihasználták, amíg szükségük volt rájuk, aztán

38 megszüntették, megsemmisítették, fölszámolták. Nem lehetett ezt előre sejteni? Ott volt a másik magatartási, erkölcsi alternatíva: a Márton Ároné. Miért nem a püspök útját választotta a magyarság? Miért sodródott? Minek köszönhető, hogy a magyar fiatalok is tömegével léptek be a kommunista pártba? A romániai magyarság mai állapota mennyiben vezethető vissza akkori baloldali opciójára? Valóban nem volt másik út, vagy az túl járhatatlan lett volna? Te magad hogyan élted meg ezt a kérdést?

- A magyarellenes román propaganda gyakran fejünkre olvassa, hogy kezdetben az államigazgatásban és az államvédelemben a magyarok voltak többségben, tehát a magyarok erőltették rá Romániára, a román népre a sztálinizmust. Mondanom sem kell, mennyire abszurd ez a következtetés, hiszen a Groza-kormány döntő pozícióiba már a román kommunisták kerültek.

- Akkor inkább azt mondhatnók, hogy Erdély ára a románság számára a sztálinizmus bevezetése volt? Nem mi szabadítottuk rájuk a kommunizmust, hanem ők "vállalták" azt - Erdélyért cserébe. Tudom, a végletekig leegyszerűsítem ezt a "vásárt", de még mindig helytállóbb következtetésnek tartom, mint az övékét. Vagy nem az?

- De bizony az. Azt azonban el kell ismernünk, hogy bár a következtetésük hamis és félrevezető, a következtetés alapja, az akkori helyzet megítélése reális. Az államigazgatásban és az államvédelemben Észak-Erdélyben valóban a számarányát meghaladó mértékben képviseltette magát a magyarság. Ennek oka részben az, hogy '45 márciusában nem az a királyi román közigazgatás tért vissza, amelyiket '44 őszén kiparancsoltak Észak-Erdélyből. Az átmeneti időszakban kialakult, és részben a helyén maradt helyi közigazgatásnak és a bevonuló új román adminisztrációnak egyfajta kombinációja alakult ki. A Groza-Sztálin táviratváltásból kiderül, hogy a generalisszimusz csak úgy engedte meg a román közigazgatás visszatérését Észak-Erdélybe, ha minden úgy marad, mint előzőleg volt. Grozának kényszerű ségből át kellett vennie a magyar népi közigazgatást, a magyar népőrséget. Ez utóbbit fokozatosan beolvasztották a román rendőrségbe. Még két-három évvel később is a helyi rendőrség román egyenruhába bújtatott magyarokból állott. Az adminiszt rációba is csak fokozatosan építették be a románokat. Állandó botrányokkal. A Népi Szövetség folyton tiltakozott, mivel Bukarestből magyarul nem tudó törvényszéki bírókat, agrárigazgatókat, orvosokat helyeztek a Székelyföldre. A helyi hatóságok tiltakozása miatt igen gyakran ezeket vissza kellett hívni. Így az adminisztrációban és a helyi államvédelmi szervekben is kezdetben jórészt az átmeneti időszakban kialakult - nagyobb részt kommunista, kisebb részben szociáldemokrata, de többségében kétségtelenül magyar - vezető mag maradt meg. Másrészt tagadhatatlan, hogy a nemzeti kisebbség, kiváltképpen akkori helyzetében, a baloldali demokráciában látta nemzeti megmaradása garanciáit. Maga Teleki Béla gróf, ez a kiváló ember, az Erdélyi Párt elnöke is úgy vélekedett az utolsó magyar koronatanácson, 1944. augusztus 23-a után, hogy az erdélyi magyarság számára a megmaradás egyetlen útja immár a kommunista párthoz való csatlakozás. Az erdélyi magyarok is ösztönösen így éreztek. Tömegesen léptek be a KISZ-be, mint én magam is tettem 1944 novemberében, a kommu nista pártba vagy annak szövetségesébe, a Magyar Népi Szövetségbe. Ez utóbbinak 1200 szervezete volt és félmillió tagja, az erdélyi magyarság egy negyede! Az első komoly csalódást a marosvásárhelyi nyilatkozat okozta. A trianoni döntés visszaállításának hírére a magyarok, Uzonban is, tömegesen léptek ki a Magyar Népi Szövetségből.

- Eső után köpönyeg? Addigra már bevégezte a bukaresti vezetők számára fontos küldetését. De hogyan élted meg te ezt a korszakot?

Hogyan jutottál el oda, hogy mint nemzedékedből nagyon sokan, a korábbi kisebbségi élet keserűségeivel, csalódott magyarságtudatoddal és magyar érzelmeiddel, Márton Áron iránti tiszteleteddel 1947-ben beléptél a kommunista pártba?

39 - 1946-ban érettségiztem Sepsiszentgyörgyön a Mikóban. Addigra már elég sokat közöltem a lapokban. Első írásom 1943-ban, az ifjúsági keresztény egyesület lapjában, az Ifjú Erdélyben jelent meg. Még a kalocsai katolikus diáklapba meg vicclapokba is írogattam. Szerkesztőségben először - még hetedik gimnazistaként - a Népi Egységnél dolgoztam 1945 nyarán Brassóban. Szemlér Ferenc, a lap tényleges főszerkesztője hívott be a szerkesztőségbe néhány hétre. Egy cselédszobában laktam, csak annyi fizetést kaptam, amennyiből éppen a kosz tomra telt. Harcos cikkeket írtam Maniu ellen, az erdélyi magyarság védelmében, kitelepítésének szándéka ellen, a magyar iparosítás érdekében. Késő ősszel, valamikor novemberben vagy decemberben, a választások után fölmentem Kolozsvárra, az - akkor még - Bolyai Egyetemre a magyar-német-szociológia szakra. Közben külső munkatársként a Falvak Népe szerkesztőségében dolgoztam. Oda vonzott Asztalos István, Horváth István, a népi írók. A Falvak Népe akkoriban erősen irodalmi jellegű lap volt, Kós Balázs, Kós Károly egyik, sajnos fiatalon meghalt fia szerkesztette. Hivatalosan Kacsó Sándor volt a főszerkesztő, de ő akkoriban képviselő és a Népi Szövetség alelnöke, sosem láttam a szerkesztő-ségben. Édesapám ismeretségei segítségével a Szent József kollégiumban, a "Szent Jóskában" volt szállásom, a piarista gimnáziummal szemben. Ott jutányos áron jutottam koszthoz, szálláshoz. A koszt persze nagyon szegényes volt, örvendtünk, ha olykor a lacikonyhán puliszkát ehettünk, vagy kaptunk jegyet, és kimentünk a Dermata cipőgyár kantinjába egy jó bablevesre. Lélekben azonban a Móricz-kollégistákkal voltam. Levelezés útján korábban kapcsolatba kerültem velük, és már nyolcadikos diákkoromban én voltam a kollégium háromszéki megbí-zottja. A Móricz Kollégium kiadásában megjelent könyveket, a Petőfi-, Illyés-, Móricz-köteteket sorra leküldték nekem, és én eladtam az ottani diákszövetkezetben. Kolozsváron állandóan bejártam hozzájuk előadásokra Mátyás király szülőházába. A Móricz Kollégium, amelynek László Gyula volt a tanárelnöke, Katona Szabó István és Faragó József pedig az elnöke, a diákélet - nem is titkoltan kommunista jellegű - kovásza volt. Ennek a kollégiumnak a szelleme vezetett el bennünket a kommunista párthoz. Akkoriban valósággal toborozták az embereket, különösen az értelmiségi fiatalokat. Barátaim, kollégáim mind beléptek a kommunista pártba. Lehet, hogy a szociáldemokrata pártba lépek be, ha ahhoz kerülök közel. De a baráti kör, a sodrás a kommunista párt felé vitt. Ezen az eszmei úton jutottam el a párthoz, de amint odajutottam, nyomban meg is riadtam tőle; annyira, hogy még az egyetemet is abbahagytam egy időre. Nekem addigra már volt némi "mozgalmi" múltam. Tompa János, sepsiszentgyörgyi diáktársam győzött meg '44 őszén, hogy lépjek be a KISZ-be, mert csak az menthet meg bennünket Maniutól, a földvári tábortól, a kitelepítéstől. Belépésem nagyon egyszerűen történt. '44 őszén, miután Észak-Erdélyből kiparancsolták a román közigazgatást és én hazajöttem Zajzonból, ahol addig rejtőzködtem, mindjárt összehívtak Uzonban is egy KISZ-gyűlést. Tompa János akkoriban Sepsiszentgyörgyön KISZ-titkár volt, ő jött ki a faluba. Azzal kezdte, hogy válasszunk elnökséget. És mivel magam is ott kiváncsiskodtam és ismert engem, rám mutatott, hogy menjek ki az elnökségbe. "Milyen alapon, értetlenkedtem -, hiszen én nem is vagyok KISZ-tag." "Dehogynem - mondta -, már az is vagy, gyere föl!" Sosem töltöttem ki belépő nyilatkozatot. Tagkönyvem viszont volt, kétnyelvű. 1945 nyarán aztán föloszlatták a KISZ-t, amelyet balos szektás szervezetnek mínősítettek. Az egész ifjúságra kiterjedő széles tömegszervezetet kívántak létrehozni. Így született meg a Haladó Ifjúság mozgalom, amelynek a magját azonban a régi KISZ-esek képezték. Emlékszem, ebben a mozgalomban tűnt föl Fazekas János, későbbi KB-tag és miniszterelnökhelyettes. Éles vitáim voltak vele akkoriban, mert úgy vélte, hogy nacionalista irányzatot képviselek. Ugyanis én a Haladó Ifjúsági szervezetben a népi írók szellemiségét és a magyar nemzeti tudatot próbáltam erősíteni. Hosszú ideig az egyetlen KISZ-tag voltam az osztályomban, de ez akkoriban nem váltott ki semmiféle ellenszenvet, senki sem törődött vele. Viszont alkalmam volt barátságot kötni munkásfiatalokkal. Még "mikós" koromban, '45-ben előadásokat tartottam nekik József Attiláról és a népi írókról. 1946 márciusában a "világifjúsági héten" Sepsiszentgyörgyön egy nagygyűlésen

40 - erre büszke vagyok! - a magyar ellenállási mozgalomról beszéltem, az erdőszentgyörgyi származású Kiss János altábornagyról. Arra használtam föl ezt az alkalmat, hogy a magyar ifjak demokratikus, antifa-siszta hagyományairól beszéljek. Ebben a keretben is megpróbáltam a magam népi magyarságtudatát érvényesíteni. Ugyanaz a Tompa János, aki engem bevont a KISZ-be, később Kolozsvárt egyetemi párttitkár lett, és engem a pártba is fölvetetett. De amikor mindenáron aktivizálni akart, akkor megriadtam. Ez már nem tetszett nekem. Ez már a fordulat évében volt, '47 tavaszán. A fordulat szinte észrevétlenül történt, nem volt annyira látványos, mint Magyarországon. A sajtó hangot váltott, emlegetni kezdték az osztályharc élesedésének elméletét. Finoman megkezdődött a proletárdiktatúrára való átmenet. A király ugyan még otthon volt, de vele senki sem törődött.

Kurkó Gyárfást ekkor támadta meg legjobbnak hitt barátja, Vasile Luca-Luka László. A kolozsvári Igazságban nagy cikket közölt A romániai magyarság útja címmel. Ebben azzal vádaskodott, hogy a szövetségben Kurkó-kultusz uralkodott el, ahelyett hogy a pártot népszerűsítenék. Luca leginkább a Népi Szövetség által meghirdetett magyar egységet támadta, mivel, szerinte, ebben az egységben benne van a kulák, a cséplőgéptulajdonos, a kereskedő és a gyáros is, és ez nem helyes. Ez kezdetben még rokonszenvesnek is tűnt számomra, mivel én Veres Péter és társai szellemében nőttem föl, lélekben teljesen a szegényparasztság mellett álltam, még akkor is, ha édesapámnak nyolc hektár földje volt, és ezért később kuláknak nyilvánították. Magyarországon bizonyára a Nemzeti Parasztpárt tagja lettem volna. Lehet, idealista voltam, de én a magyar radikális népiséget, a szegényparaszti romantikát össze tudtam egyeztetni magamban György Lajosnak, a konzervatív irodalomtörténésznek a nézeteivel. Szívesen jártam az óráira, de miként a Falvak Népében akkoriban közölt írásaimból látható, politikai nézeteimben a radikális szegényparaszti népszemlélet érvényesült. Éppen ezért számomra borzalmas volt az, ahogyan György Lajost úgymond, az egyetemisták kitiltották az egyetemről. Akkoriban már nem volt elég a radikális népi szemlélet, elvárták az ilyen-olyan föllépéseket is. Én erre nem voltam hajlandó.

- Mikor és hogyan történt a nyilt proletárdiktatúrára való áttérés Romániában?

- 1947. december 30-án, amikor menesztették a román királyt. Addigra mind teljesebbé és egyértelműbbé vált a kommu nista uralom. November 7-én kibuktatták a kormányból a nemzeti liberálisokat, lemondatták Tătărescut, a kül- és a pénzügyminisztert. Maniu már börtönben ült, a pártját szétverték. A polgári pártok közül csupán a kettészakadt szociáldemokrata pártnak a Stefan Voitec és Lotar Rădăceanu vezette baloldali, kommunistabarát szárnya maradt a porondon. Ilyen előzmények után a fordulat nem volt annyira látványos.

December 30-án a királyt, akinek a jelenléte már teljesen anakronisztikussá vált, lemondásra kényszerítették. A romániai magyarságnak semmi traumát nem okozott a menesztése, nem érzett különösebb tiszteletet iránta. A királynak nem volt tekintélye a magyarok körében. Még kevésbé Tătărescunak, akinek miniszterelnöksége alatt, '38-ban az emlékezetes magyarellenes intézkedéseket hozták, például kötelezővé tették a román helységnevek használatát. Nagy Ferenc magyar miniszterelnök menesztése nagyobb megrázkodtatást okozott az erdélyi magyarságnak. Pedig mindkét fordulat egyformán a balratolódást jelezte. Csak két különböző országban...

- És te éppen ekkor adtad föl a pártkarrier lehetőségét...

- Időközben veszélybe került az uzoni nyolc hektár föld, amelyet édesapám, tisztviselő lévén nem maga művelt meg, és ezért a törvények értelmében kisajátították volna. Abbahagytam az egyetemet, és hazamentem gazdálkodni. A földek elvesztése különösen a szüleim számára súlyos csapás lett volna. Édesapám, doktori végzettsége dacára sem vetkezte le azt a hagyományos paraszti szemléletet, amely a

41 földben látja az anyagi biztonságot, az öregkori egzisztencia biztosítékát. Az első egyetemi év után hazatértem Uzonba megmenteni a földet.

Két évig gazdálkodtam. Valószínűleg nagyon rossz gazda voltam. A gazdálkodásnak aztán a katonai behívó vetett véget.

- De hát hogyan tudtad egyeztetni magadban a népi radikalizmust azzal a ténnyel, hogy kulákgyerek, mi több, magad is kulák vagy, gazdálkodó?

- Én Sztálin osztályharc-elméletét akkoriban teljesen a magamévá tettem. Az élet mélyéről nézve, kétségtelenül számos tény látszott igazolni ezt az elméletet. Sok minden persze ellene szólt. Az volt a legelviselhetetlenebb, hogy úgy éreztem, hiába is állnék a szocia lizmus ügye mellé, hiába lennék hajlandó szolgálni akár az osztályharc éleződését is, én föltétlenül bukásra vagyok ítélve, mert predesztinálva vagyok arra, hogy ellenség legyek. Sosem felejtem el, az Előre szerkesztőségében egy vitaszemináriumon Robotos Imre, a főszerkesztő azt a sztálini tételt ismertette, hogy a munkásosztályon belül sem mindenki egyformán munkás, vannak, akik vérségileg munkások és vannak, akik hozzájuk csapódtak, a lumpenproletárok. Ez már valóságos fajelmélet volt. Tehát a tisztességes ember arra a végkonluzióra jutott, hogy útjában áll a társadalmi fejlődésnek, amelyet egyébként szívből kíván. Mivel a nép javát akarja szolgálni, nem tehet mást, minthogy félreáll, különben a fejlődés eltiporja őt. Az ember ösztönösen tiltakozna, hogy ő kivétel, ő a jó oldalon áll, de ha igaz az elmélet, akkor nincs kivétel, pusztulnia kell. Olyan fantazmagóriáim voltak, hogy a kulákokat mind el kell vinni a dobrudzsai munkatáborokba. A kulák megbélyegzett ember lett. Kidobták a gyárból, az irodából, ha oda jelentkezett. Számomra a kulákság gyakorlati következménye aztán az lett, hogy 1953-ban kizártak a pártból. De azt már végképp nem tudtam megérteni, hogy az a polgárgyerek, akinek tőkés apját idejében államo sították, az a szocializmus építőjeként kioktatott engem arról, hogy a kulák a szocializmus halálos ellensége. A nyolc hektáros kulák a szocializmus halálos ellensége! És az én kizárási gyűlésemen az egyik, aki ellenem szavazott, Brassó egykor legnagyobb kereskedője volt. Régi illegalistának számított, csak azért, mert annak idején pénzt adott a Vörös Segélynek. Mindezt már nem tudtam magamban földolgozni.

- És hogyan tudtad összebékíteni magadban a hívő katolikust a kommunista párt tagjával?

- Ez sosem okozott számomra konfliktust. Akkoriban még nem dúlt az ateista propaganda, csak később, az ötvenes években, amikor már ki voltam zárva. Nem kívánták, hogy párttagként Isten ellen szóljak. Lehet, hogy jó néven vették volna, de nem kérték. S ha mégis kérik, megtagadom. Amikor '47 után megindult Márton Áron és a katolikus egyház ellen a hajsza, én nem voltam hajlandó egy szót sem leírni a püspök ellen. A hajszát egy kultúrverseny mezébe bújtatták. Cikkeket írtunk a Romániai Magyar Szóban a kultúrverseny eseményeiről, és a kollégáim, elsősorban Jakab Antal cikkeinek az volt a végkicsengésük, hogy a kultúra a misztika és a népáruló Márton Áron elleni harc eszköze. Én a kultúrversenyről ugyan írtam, Márton Áronról azonban egy rossz szót sem. Egy szerkesztőségi körle vélben ezért Tomcsa Sándorral együtt kemény bírálat ért. Az mentett meg a nagyobb konfliktustól, hogy behívtak katonának.

- Engem az érdekel, hogy népi gyökerű nemzedéked hogyan fogadta be a marxizmust? Milyen marxisták voltatok?

- Nem csupán a romániai magyarság körében, hanem általában Romániában az ideológiai harc sosem volt túlságosan éles. 1945ben Groza, pontosabban a kommunista párt hatalomra jutása eldöntötte a kérdést, véget vetett minden esetleges vitának és ideológiai tisztázódási kísérletnek. Csupán a református egyháznak volt egy időszakos közlönye, a Református Szemle, amelyhez a papokon kívül más, világi ember nemigen juthatott hozzá és különösen nem publikálhatott benne. Abban soha egy szó nem volt a marxizmus ellen. Cenzúrázták.

A katolikus egyháznak egyáltalán nem volt lapja az elmúlt több mint négy évtizedben. Márton Áron annak idején visszautasította a fölajánlott lehetőséget, amikor közölték vele, hogy természetesen cenzuráznák a lapot. Az unitáriusoknak egy ideje újból megjelenik Keresztény

42 Magvető című folyóiratuk. De eszmei tisztázó vitára ebben a lapban sem került sor soha. '45-től egyszers mindekorra elintézettnek tekintették a kérdést, lezártnak a vitát. Úgy vették, hogy a nép uralkodó eszméje a marxizmus, amelyet mindenki természetesen az időszerű bukaresti instrukciók szerint vall. A vallás a múlt csökevénye, az egyház kihalóban lévő ideológiája, amellyel már nem is érdemes foglalkozni.

Romániában 1945-től mindmáig hivatalosan mindenki marxista. A marxizmusnak nem volt alternatívája, más filozófiai irányzat hivatalosan nem létezett. Így természetesen a pártpolitikának sem volt alternatívája.

- Úgy tűnik, a "román" marxizmus esetében a hangsúly idővel mindinkább a jelzőre került át. A mindenkori burkolt román oroszellenesség a "marxizmus" mind vulgárisabb nacionalizmusában nyilvánult meg. Egyáltalán komolyan vették-e valaha is hivatalosan a marxizmust Romániában, beszélhetünk-e romániai marxizmusról valamilyen idézőjel nélkül?

- Azt hiszem, valóban nem. A pártszemináriumokon és brossúrákban marxizmus címén leginkább az időszerű pártpolitikai elveket propagálták. Valójában nem a marxizmus tanításait, hanem a marxizmusra hivatkozó gyakorlati politikát. Mindig az volt a marxizmus, amit éppen meghirdetett a párt: hol a kulákok megsemmisítése, hol azok rehabilitációja, hol a nemzetiségi egyenjogúság, hol a nemzetiségi numerus clausus. Mindenre volt megfelelő marxista kádencia.

- És a ti nemzedéketek hogyan viszonyult az új társadalmi rend elméletéhez?

- Én mindig gyakorlati ember voltam, a filozófia sosem izgatott különösebben. A szocializmus elméletét mi, vagy legalábbis én, a népi írók sajátos közvetítésével vettem át. Veres Péteréktől mi nem a marxista doktrinát, hanem inkább az alapelveket sajátítottuk el. Én azokat az alapelveket elfogadtam, magam is vallottam. Leginkább azért, mivel számomra, a kisebbségi magyarnak ez a tan az egyenlő jogokat ígérte és ezzel együtt a társadalmi igazságosságot. A marxizmus számomra gyakorlati tanításként, a társadalmi tettek elméleti háttereként, vezérfonalaként nyilvánult meg. Én így fogadtam be és el. Magával a marxizmussal sosem foglalkoztam. Sosem foglalkoztatott, hogy marxista vagyok-e, vagy sem. Első egyetemi korszakomban nem is tanultam marxizmust. Szerencsés módon Sztálin halála után ismerkedtem meg behatóbban ezzel a tannal. Amikor hosszas kihagyás után folytattam az egyetemet, Tóth Sándor beszélt nekem a marxizmusról, de ő a dogmatikus marxizmussal szemben annak alkotó alternatíváját képviselte. Elment a marxizmus végső határáig, azt sugallva, hogy Sztálin ellenforradalmár volt, mert visszaélt a lenini örökséggel. A marxizmusnak ez a fölfogása már rokonszenvesebb volt számomra, el lehetett gondolkodni rajta. Persze voltak nemzedéktársaim, akik jól elsajátították a marxizmust. Bajor Bandi meggyőződéses marxista lett, bár sosem vált ateistává. Benkő Samu is tudatosan vallotta magát marxistának. De egyikük sem sztálinistának! Nem hinném, hogy írónemzedékem többsége számára a marxizmus vallás lett volna. Hanem csak olyan gyakorlati ideológia, amely a mindennapi pártpolitikában érvényesülm és amelyhez alkalmazkodni lényegében a valósághoz való alkalmazkodást jelenti. Semmi többet!

Szinte

mindannyian párttagok voltunk. Romániában bármilyen ideológiainak mínősíthető művészeti vagy sajtótevékenység elengedhetetlen feltétele a párttagság. Annak idején határozatot hoztak arról, hogy a korrektornak is párttagnak kell lennie. Ennek következtében teljesen devalválódott a párttagság értéke. Romániában a párttagság, az egyszerű párttagság sosem volt olyan jelentőségű, mint Magyarországon.

Sem az előjogokban, sem etikai hátrányaiban nem mérhető össze.

43

"Mint súlyos beteg, ki nem mer betegségére gondolni"

- Nemzedéketekre, legalábbis a kivülálló számára, a többi nemzedék iránti baráti nyitottság tűnik jellemzőnek. A '45 utáni korszakban az egyes nemzedékek nem egymással szemben léptek föl a közéletben. Sütő például nagy szeretettel ír Nagy Istvánról, Kós Károlyról, Kacsó Sándorról. Nemzedéki vagy pedig valamiféle kisebbségi sajátosság lenne ez?

- Ez nem volt mindig így. A két világháború között Szemlér például állandóan arról panaszkodott, hogy az idősebb nemzedék nem fogadja be őket. És azt se felejtsük el, hogy a hetvenes évek elején a romániai magyar szociográfiai irodalom új hullámát elsőként az első Forrás-nemzedék utasította el. A strukturalizmus jegyében föllépő nemzedék elutasította az én csángó riportjaimat. Szilágyi Domokos mereven elutasította Nagy Istvánék egész nemzedékét, sok szempontból jogosan. '45-46-ban azonban valóban nem voltak olyan élesek a nemzedéki ellentétek, mint korábban vagy később. De ez nem jelentette azt, hogy ne bírálták volna egymást, hogy Sütő ne bírálta volna még annak életében nagy pártfogóját, Asztalos Istvánt. De akkoriban egy asztalhoz lehetett ültetni Gaál Gábort és Kós Károlyt. Ami korábban és később is elképzelhetetlen.

- Mennyire volt egységes a ti nemzedéketek?

- Az irodalomtörténészek úgy látják, hogy 1945 után itt egy egységes csapat lépett föl. Pedig valójában ez az egységes csapat csak később verődött össze. A földrajzi adottságok folytán több kisebb csoportosulás alakult ki Erdély-szerte. Az egyik az Utunk fiatal kolozsvári gárdája volt, amelyik 1956-ban palotaforradalmat kísérelt meg a lapnál, önálló folyóirat megteremtésével próbálkozott. Sikertelenül.

Nemzedékem prominens kolozsvári alakja volt Panek Zoltán, Fodor Sándor, Bajor Andor, Huszár Sándor, Szabó Gyula. Egyébként az én első, úgymond szépirodalmi művem is az Utunkban jelent meg húszéves koromban, 1947-ben Meghalt a mese címmel. Másik csapat volt a marosvásár-helyi. Én lélekben a kolozsvári csapathoz tartozónak éreztem magam, afféle külső tagnak. Hiszen akkoriban már Bukarestben éltem. Egy ideig Sütő is ott lakott. Bukarestben azonban nem annyira nemzedéki, mint inkább nemzeti alapon verődtünk egy csapatba írók, újságírók, népi szövetségi aktivisták. Többek számára kiutaltak szállásul egy nagy udvaros bojárházat a Budisteanu tábornok utcában.

Kolhoznak neveztünk, oda jártunk össze röplabdázni, szilveszterezni. De ez nem jelentett nemzedéki csoportosulást. Szász Jánossal is inkább csak kollégiális viszonyban voltam, miután mindketten egy szerkesztőségében dolgoztunk. Majtényi Eriknél, aki barátságos és vendégszerető volt, valóságos klub alakult ki, de én csak néhányszor jártam ott. Sosem voltam a mulatozás híve, nem tudtam reggelig borozgatni. Én akkoriban inkább Páll Árpáddal voltam közelebbi barátságban, egyébként magányos farkas voltam. Miután Páll Árpád visszatért Kolozsvárra, még inkább az lettem.

- De hogyan jutottál el a magad szellemiségével Uzonból éppen a román fővárosba? Ott hagytuk abba, hogy két évig gazdálkodtál...

- Csakhogy én gazdálkodás közben sem hagytam abba teljesen az újságírást. Továbbra is a Népi Egység külső munkatársa voltam még néhány hónapig, majdnem a lap megszűnéséig. Sőt miután a lapot '46 szeptemberében áthozták Sepsiszentgyörgyre, előbb ott nyomtatták, majd ott is szerkesztették, 1947-ben néhány hónapig belső munkatársként is dolgoztam. Akkorra azonban Szemlér már nem dolgozott a lapnál, amely lassan teljesen eljelentéktelenedett.

- Milyen lap volt ez a kevéssé ismert Népi Egység?

44 - A Népi Egység, a Magyar Népi Szövetség méltatlanul elfeledett napilapja, roppant izgalmas forrásanyag. Rajta lehet talán a legjobban lemérni a romániai magyar sajtó sorsának alakulását, és egy időben ez a lap tükrözte a leghitelesebben a magyarság életét, gondjait. 1944. október 21-én jelent meg az első száma. A Brassói Lapok hagyományát kívánta folytatni: Brassóban jelent meg, de székelyföldi orintációval. Olvasóinak zöme a Székelyföldön élt, ahol a Székely Nép 1944-es megszűnését követően nem volt napilap. A Népi Egység főszerkesztője Szemlér Ferenc, a korszak legjobb romániai magyar publicistája volt. A szerkesztőség törzskarába tartozott Kőműves Géza, Karács Andor, Tiboldi Béla és Sipos (leánynevén Szabó) Bella, a romániai magyar gyermekirodalom kiváló alkotója. A lap külső munkatársai közé számított a sepsiszentgyörgyi Holló Ernő költő. A Népi Egység nagy érdeme, hogy míg a többi észak-erdélyi lap leginkább a pártharcokra összpontosított, ez a lap sokkal inkább a romániai magyarság gondjaira helyezte a hangsúlyt. Szemlér, aki hajdani bukaresti egyetemistaként, nagyon jól ismerte a román irodalmat és közéletet, annak kulisszatitkait, másoknál sokkal figyelmeseb ben regisztrálta azokat a közéleti rezdüléseket, amelyekről később kiderült, hogy történelmi folyamatok jelzései voltak. Míg a kolozsvári Világosság például a szocdemekkel folytatott vitára ügyelt, a Népi Egység inkább arra, milyen szándékok vezérlik a Groza-kormányt a békeszerződés megkötése előtt.

1947 elején aztán megindult a harc a Magyar Népi Szövetségben Kurkó Gyárfás elnök ellen. Le is váltották. 1947-ben az ország áttért a teljes proletárdiktatúrára, és a sajtó elszíntelenedett. 1948 március elején - miután rövid ideig Sepsiszentgyörgyön jelent meg - a Népi Egységet visszavitték Brassóba, Népújság címmel. Megszüntették... Közben 1947. szeptember 5-én Bukarestben megalakult a Romániai Magyar Szó, a mai Előre elődjének a szerkesztősége. Ezt az országos kitekintésű nagy lapot Kacsó Sándor jegyezte mint felelős főszerkesztő, de a gyakorlatban a főszerkesztést a Váradról lehozott Robotos Imre végezte. A munkatársakat az egész országból toborozták. Írtam nekik két riportot, odahívtak. A Népi Egység már elsekélyesedőben volt, provinciális lappá vált. Nyilván vonzott a terjedelmében, hatáskörében, lehetőségeiben nagyobb napilap. Átmentem a Romániai Magyar Szóhoz.

- Miért hozták létre Bukarestben ezt a lapot?

- Robotos Imre, a későbbi főszerkesztő egyszer elmondta nekem: azért, hogy legyen egy országos irányt megszabó, központi magyar napilap Bukarestben, a párt közvetlen felügyelete alatt. Egy magyar Scînteia. A pártlapok közös kiadója, a Scrisul Liber vállalat adta ki.

Az állt rajta, hogy "országos demokratikus napilap", de hosszú ideig minden számban közölte a központi román pártlap, a Scînteia vezércikkeit. Az egész társadalom, különösen a magyarság ekkorra teljesen lerongyolódott, a vidéki lapok szubvencióból éltek, igen nehezen. A Magyar Szónak azonban volt pénze. A jelentős romániai magyar írók, Kacsó Sándor, Szemlér Ferenc, Deák Tamás, Sipos Bella és mások külső vagy belső munkatársai lettek a lapnak.

Kezdetben a lap háromszéki tudósítója voltam. Gazdálkodtam, és közben küldtem a háromszéki tudósításokat. Riportokat írtam a Székelyföldről. Előbb a belpolitikai rovat külső munkatársaként, sordíjasként. Akkoriban egy hétig szántottam, vagy más munkát végeztem a nyolc hektáron, aztán elmentem Csíkba riportot írni. Írógépem nem volt, ezért hosszú ideig a szomszédunkban lakó földesúrnak, Temesvárinak a kölcsönírógépén írtam a cikkeimet - a "földesurak" ellen. Aztán, mint mondtam, nem voltam hajlandó résztvenni a Márton Áron elleni kampányban, és ezért szerkesztőségi megrovásban részesültem. Közben azt is fölfe dezték, hogy nyolc hektár földünk van, és akkoriban ez már kezdett komoly akadállyá válni újságírói tevékenységemben. Gyűltek a viharfelhők a fejem fölött. Aztán a vihar elől '49 novemberében, szerencsére, behívtak katonának.

45 Én ugyan nagyon nem szerettem a katonáskodást, de a két évet és három hónapot muszáj volt végigcsinálnom. De amennyire tartottam a katonaságtól, annyira szerencsém volt. Kezdődött azzal, hogy a sepsiszentgyörgyi hadkiegészítő parancsnokságon visszatartottak irnoknak, mivel tudtam gépelni. Így megúsztam a kiképzést. Két-három hónap múlva áthelyeztek Désre, szintén irnoknak. '50 őszétől egy friss rendelet értelmében többé nem szolgálhattak sorkatonák a hadkiegészítő parancsnokságokon. Egész Erdélyből összegyűjtötték a hozzám hasonlókat Szebenben, ahol hetekig tétlenkedtünk. Unalmamban önként jelentkeztem egy pékségbe, ahol egy hónapig hordtam a zsákokat. Én azonban még Désről levelet írtam Páll Árpád barátomnak, aki a hadsereg lapjánál dolgozott, hogy segítsen rajtam. Erre '50 januárjában sürgösen áthelyeztek Bukarestbe. Páll Árpád ajánlása alapján beosztottak a tájékoztatási rovathoz, hogy írjak riportokat. Én persze inkább csak beszélni tudtam románul, nemigen ment a riportírás. Szerencsére volt a szerkesztőségben egy román tanítónő, a főszerkesztő szeretője.

Közösen mentünk riportot írni. Én elbeszélgettem valamelyik üzem munkásaival, mert a lap nemcsak katonai témákat közölt, aztán valahogy, román konyhanyelven elmagyaráztam a nőnek, hogy abban a gyárban mi az érdekes. Ő pedig megírta, amit én láttam. Három hónapig.

Akkor a tagdíjbegyűjtő irodából áthoztak a laphoz egy oroszul tudó újságírót, engem meg áthelyeztek a helyére. Egy hadnaggyal együtt mindössze annyi dolgunk volt, hogy havonta egyszer összegyűjtöttük, megszámoltuk és bevittük a takarékpénztárba a hadseregbeli ifjúsági szervezet és a román-szovjet baráti táraság tagdijait. A hadnagy, hogy mégiscsak legyen valami rangom, ne kössön belém mindenki, elintézte, hogy levizsgázhassam, és káplárként szereltem le. Egyébként állandó kilépőm volt és semmi munkám. Rendszeresen bejártam a Magyar Szóhoz, százszámra gyártottam a cikkeket és novellákat.

- Amikor 1975-76-ban a már erősen elvadult Ceausescu-korszakban én voltam katona, Tasnádon, a seregben feltűnő módon igyekeztek megfékezni a sovinizmus megnyilvánulásait. Az egyik ünnepségen külön kérték, hogy magam is lépjek föl magyarul. Ha valamelyik román katona netán lebozgorozott bennünket, azt azonnal megbüntették. Persze sok, ettől nagyon eltérő, olykor szörnyűséges esetről is hallottam, de tény, hogy nálunk, Tasnádon a tisztek nagyon vigyáztak arra, hogy megelőzzék az esetleges nemzeti feszültségeket. Pedig mi magyarok viszonylag kevesen voltunk az egységben. Igaz, töltött fegyver volt a kezünkben... Akkoriban te tapasztaltál-e valamilyen magyarellenes elfogultságot a hadseregben?

- Soha nem éreztem ilyesmit. Pedig senki sem titkolta a nemzetiségét. Désen, valamikor '50 elején egy ünnepségen föltétlenül ragaszkodtak ahhoz, hogy legyen magyar szavalat is. Rábeszéltek, és én ékes magyar nyelven szavaltam egy román műsorban. Akkori ban a tisztek közt is sok volt a magyar. Korábbi pártaktivisták, akiknek valamilyen magasabb rangot adtak és áthelyezték őket a hadsereghez, különösen a politikai igazgatóságra. Sokan közülük a rangokat sem ismerték, sőt még románul sem tudtak jól. Ők persze aztán sorra kihulltak a seregből. Akkoriban maga Ceausescu volt a főparancsnokunk, az egész hadsereg politikai főcsoportjának parancsnoka vezérőrnagyi rangban. Félelmetes híre volt a keménységének. Megharagudott a velünk együtt szolgáló, elkényeztetett élsportoló katonákra, és önhatalmúlag három hónappal meghosszabította az egész zászlóalj szolgálati idejét.

- A parancsnokoknak erre most is joguk van. Nem ez az igazi kegyetlenség...

- Később alkalmam volt megismerni igazi jellemét, gyilkos természetét. Úgy a hatvanas évek közepén terepen voltam Brăila városában, az Al-Dunánál. Riportot írtam a kikötőről. Csak egy régi szálloda volt a városban, teli vendéggel. A bejáratnál hatalmas terem, a fal mellett padok. Ezeken szunyokálták át az éjszakát azok, akik nem jutottak szobához. Köztük én is. Mellettem b_r_gani parasztemberek.

Beszélgettek reggelig. Némán hallgattam őket. Alig egy éve fejeződött be Romániában a kolhozosítás. A bărăgani parasztok életük nagy

46 drámáját mesélték egymásnak. Tőlük hallottam Ceausescu kegyetlenségéről. Az egyik falu népe nem akart belépni a szövetkezetbe.

Körülfogta katonákkal, gyalogosokkal, tüzérekkel a falut, és ágyúkkal szétlövette...

- Ezt neked mesélték el?

- Nem, egymásnak. Én meg sem szólaltam. Úgy tettem, mintha aludnék. Ha észreveszik, hogy ébren vagyok, azonnal abbahagyják.

Miként is bíztak volna meg bennem, egy ismeretlen városi emberben?

- A katonaság után hazamentél Uzonba?

- Nem. Bukarestben maradtam a szerkesztőségben. Szereztek lakást, pontosabban albérletet a Sahia utcában, Leitner doktornál.

Nagyon idegen város volt számomra, de a korábbi egy esztendő alatt már sikerült valamennyire megismernem. Akkor nagyon sok magyar szerkesztőség működött Bukarestben, a Szakszervezeti Életé, az Ifjúmunkásé, a Művelődésé, lehozták a Falvak Népét is, ott jelentek meg a szakszervezeti ágazati lapok és ott voltak a könyvkiadók is. Bukarestben székelt a Magyar Népi Szövetség országos központja is. A legaktívabb magyar élet Bukarestben volt. A szerkesztőségekben rengetegen dolgoztak. Tömegesen vettek föl mindenkit. A Romániai Magyar Szó szerkesztőségében legalább százan dolgoztak. Előbb rövid időre a kulturális rovathoz kerültem, majd hamarosan kineveztek az úgynevezett tájékoztatási, magyarán belpolitikai rovat élére. Ezt a rovatot vezettem néhány hónapig, míg aztán eljött az úgynevezett jobboldali elhajlók, Luka László és Ana Pauker kizárása. A jobboldali elhajlók elleni küzdelem végiggyűrűzött az egész közéleten. Akkoriban zárták ki a kulák származásúakat. Édesapám már '49-től kuláklistán volt. Amíg katona voltam, ez nem jelentett számomra semmiféle gondot, hátrányt, ott nem számított. A lapnál azonban igen. A kiélezett politikai légkörben mindenütt keresni kezdték az ellenséget...

- Mit jelentett Romániában a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején a kulákélet?

- Többszörös adót. Addig növelték az adót, amíg a kulák tönkrement. A kulákok elleni kampányban szörnyűségeket művel tek, a házukból kidobták, deportálták, elvitték őket ásni a Duna-csatornát. Háromszék 1950-ben emiatt föl is lázadt, amiről azóta sem nagyon beszélnek. Gidófalván, Maksán halottak voltak. Azért lázadtak föl, mert ki akartak lépni a kollektívből, amelyet rájuk kényszerítettek. Groteszk lázadás volt, azzal a jelszóval, hogy: "Éljen Sztalin, le a kollektív gazdasággal!" Kiszállt a katonaság. Gidófalván agyonlőttek két fiatalembert.

Jártam később a sírjuknál. De erről én még katonakoromban, Désen értesültem. A hadkiegészítő mögött volt a belügyes kaszárnya, sok székely fiú szolgált ott, egy intervenciós alakulatban. Összebarátkoztam ezekkel a kiskatonákkal. Elmesélték, hogyan rendelték ki őket Gidófalvára. Mély megrendüléssel mondták, hogy az ő kezükben volt a puska, lőniük kellett. Másutt is voltak lázadások. Édesapámat Uzonban nem bántották, de egyre nehezebben ment a sora. Elvették a nyugdiját. Fizette az egyre nagyobb adókat.

Folyton panaszkodott nekem leveleiben, hogy amint kifizette az adót, nyomban a dupláját követelték. Miután leszereltem, elég jó fizetésem volt, én fizettem az adót. Egy darabig fizettem, aztán elmagyaráztam édesapámnak, hogy hiába adom oda az egész fizetésemet, az sem lesz elég, tovább emelik az adót, mert az a céljuk, hogy tönkretegyék a magángazdálkodókat. Nehéz volt ezt megértetni vele, ragaszkodott a földhöz.

- Amely egyébként a te örökséged lett volna, vagy nem?

- Akkor engem már egyáltalán nem érdekelt a föld. Annyi szenvedéssel járt a megtartása, hogy az ember elidegenült tőle. Aztán hoztak egy rendeletet, hogy ezeket a tönkretett embereket, ha beadják földjeiket a közösbe, törlik a kuláklistáról, és visszakapják a nyugdíjukat. Nem volt kötelező, de gyakorlatilag rájuk kényszerítették. Mindenki szívesen adta földjét, amely csak szenvedést jelentett. A

47 sztálinizmusnak sikerült kiirtania a parasztság legősibb ösztönét. 1955 körül édesapám is beadta földjét. Sze gény anyám ezt már nem érte meg, '49-ben meghalt. Végleg fölszámolták a kulákságot, a magángazdálkodókat. Előtte én még áldozatául estem a kuláklistának. Egyik háromszéki utam végén dörgedelmes riportban megírtam, hogy Kilyénben nem megy a kultúrmunka, az ottani kultúrházban semmit sem csinálnak. Akkoriban még komolyan vették a sajtóbírálatot. Azonnal összehívták a rajoni pártbürót, hogy megtárgyalják a cikkemet.

Elismerték, hogy valóban rosszul megy a kultúrmunka, de hát kicsoda ez a Beke György? Valakinek, egy Plugor nevű ilyefalvi pártaktivistának, rajoni instruktornak eszébe jutott, hogy édesapám uzoni kulák. "Hát ez oktat ki bennüket a szocialista kultúráról?" Rögtön beszóltak Robotosnak, a főszerkesztőnek, hogy kiket is tart ő a szerkesztőségben? Visszalőttek. Balszerencsére éppen ekkoriban, 1952-53-ban folyt a jobboldali elhajlás elleni harc. Ami valójában a pártvezetők egy csoportjának félreállítását jelentette. Úgy is mondhatnók, hogy ekkor történt meg a zsidók és a magyarok kiűzése a pártvezetésből. A magyar Luka László és a zsidó Ana Pauker meg Teohari Georgescu váltak e kurzus áldozataivá. Lukát bezzeg most magyarnak tekintették, éppen azzal vádolták, hogy ifjúkorában beállt a Székely Hadosztályba.

- Nyiltan kimondták volna, hogy a zsidók és a magyarok ellen folyik a hajsza?

- Dehogy mondták. Elvi köntöst terítettek a nacionalizmusra. A lenini-sztálini tanításoktól való ilyen-olyan elhajlásokról beszéltek.

Erre hivatkozva az összes magyart kiebrudalták a vezetésből. Egyedül Mogyorós Sándor, vagyis Alexandru Moghioros maradt meg, már amennyire ő magyarnak volt tekinthető. Fazekas János, aki sosem tagadta meg magyarságát, akkor még nem tartozott a legfelső vezetőségbe. A tisztogatások, felülről elindulva, végigsöpörtek az egész országon. Olyan indulatok szabadultak el, hogy olykor a pártvezetőknek kellett megfékezniük

és mérsékelniük a leszámolásokat. 1953-ban egy ízben maga Gheorghiu-Dej nevezte

boszorkányüldözésnek a tomboló hajszát. Addigra már elérték a céljükat: Lukát és Paukert kizárták. Ennek a "boszorkányüldö zésnek" váltam az áldozatává magam is, akinek soha semmilyen pártfunkcióm nem volt. De végül is szerencsém lett, nem rúgtak ki a szerkesztőség ből.

Robotos megmagyarázta a Központi Bizottságnak, hogy nálunk fehéroroszokat is foglalkoztatnak fordításokra, engem ismernek, rendben van, kulák vagyok, kizárnak a pártból, ez kötelező, nem fogok többé írni, nem leszek újságíró, de szükségük van rám, áthelyeznek a fordítórovatba. És a KB-nál rábólitottak. 1952 őszén kizártak a pártból és kisebb fizetéssel ugyan, de bent maradtam a szerkesztőségben, névtelen fordítóként. Állandó rettegésben éltem, mert akkoriban félévente voltak tömeges elbocsátások. Engem nem bocsátottak el. Robotosék tudták, hogy a fordító rovatban én vagyok a legtermékenyebb.

Nagy szükségük volt a lapnál fordítókra. Románul kaptuk meg a

hírügynökségi jelentéseket, a párthatározatokat, ezeket naponta gyorsan és megbízható pontossággal magyarra kellett fordítani. Románia annyira pártállam volt már akkor is, hogy a sajtóban csak a párttagokat tűrték meg. Valósággal fetisizálták a párttagságot. A pártfegyelem révén nyilván jobban kézben tudták tartani az embereket. A romániai bolsevik gyakorlat szerint a pártból csak kizárni lehet, kilépni nem. A román kommunista pártba nem belépnek, oda bezárják az embert. Hát nem bezárás, mondta nekem egy ízben Fazakas János kolozs vári orvosprofesszor, ha csak kizárhatnak belőle? A kizárás persze, a legnagyobb megbélyegzéssel azonos. Megbízhatóbb volt egy pártonkívüli polgári csemete, mint a kizárt párttag, akinek egyetlen "bűne", hogy apjának van nyolc hektár földje. Az utcára kerültem volna, ha nem tudok jól és gyorsan fordítani. Nem tudom, mi lett volna belőlem, ha kidobnak. Akkor még nem volt meg az egyetemi végzettségem. Anélkül meg nem lett volna más választásom, mint hazamenni Uzonba a téeszbe

brigádosnak, esetleg könyvelőnek és akkor valamelyik újság

levelezőjeként írogathattam volna, vagy pedig átszökni a határon, neki a nagyvilágnak. Mást nem tehettem volna, nem lett volna semmi esélyem a kitörésre. Így azonban később mégiscsak lehetőségem nyilt elvégezni a magyar szakot az egyetemen. Közben dolgoztam a lapnál.

48 A szerkesztőség akkoriban megtelt olyan munkatársakkal, akik nem nagyon tudtak írni. Állandóan hozzám fordultak cikkekért. És fordítóként, aláírás nélkül ugyan, de szinte naponta én írtam a vezércikkeket. Előfordult, hogy a déli értekezleten számba vették a másnapi lapszámba szánt cikkeket. "Szövetkezeti rovat - mondták -, Beke György írása". "Akkor inkább legyen a mezőgazdasági rovat, milyen vezércikkük van?"

"Van egy vezércikkünk - válaszolták-, az őszi szántás fontosságáról, Beke Györgytől". "Akkor inkább legyen ipari vezércikk!" "Van egy cikkünk a termelékenységről - mondták -, Bekétől". Erre Robotos kivörösödött és üvöltözni kezdett: "Hát már minden cikket Beke ír?" Meg kellett játszania ezt.

- A kizárt kulákfi okította a népet? Persze hallatlan szerencséd is volt azzal, hogy hosszú ideig nem írhattál, legalábbis nem a saját neved alatt. Hiszen ez éppen azokban a sűrű ötvenes években történt, amikor szinte mindenki, akár meggyőződésből, akár karrierizmusból, akár kényszerből, akár gyávaságból ma már súlyosan kompromittáló írásokat közölt. Te ezt kényszerűen ugyan, de megúsztad. Senki nem olvasta és nem is olvashatta a fejedre egyik írásodat sem. Én ennek nagyon örülök. Pedig szemléleted, vehemenciád bizonyára téged is bevitt volna ebbe a zsákutcába. Mit tettél volna, vagy egyáltalán mit tehettél volna, ha nem zárnak ki a pártból? Meg lehetett-e úszni valamiképpen a kompromittálódást?

- Nekem nagy szerencsém volt, mert elcsúszhattam volna. Akkori gondolkodásomban nagyon erős dogmatikus vonások voltak. És azok érvényesültek volna az írásaimban. Mint ahogyan igen sokak esetében. Bár valószínűleg tisztességérzetemet megőriztem volna. Hiszen, mint mondtam, mikor '49-ben Márton Áron ellen megindult a kampány, még senki sem korlátozott a munkámban, mégsem voltam hajlandó a püspök ellen írni.

- Végül mégsem írtad a neved semmi kompromitáló szöveg alá, mint oly sokan, mások...

- Amelyért nem tudom elítélni őket. Sok esetben valóban meggyőződésből tették. Hiszen magam is azt hittem akkoriban, hogy a szocializmus megment bennünket, erdélyi magyarokat nemzeti létünkben, nemzeti kibontakozási lehetőséget nyújt számunkra. És ami nem ezt igazolta, mint például a csángó-magyar iskolák bezárása, azt nem akartuk észrevenni. Mint a súlyos beteg, ki nem mer betegségére gondolni, helyette másról beszél. Pedig akkor már sűrűsödtek a riasztó jelek. Ha akkor egy kicsit odafigyelünk arra, hogy a csángó isko lák bezárása valamit jelez, akkor sokan fölocsúdtunk volna. De úgy látszik, végig kellett járnunk ezt a golgotás utat nekem és másoknak is ahhoz, hogy rájöjjünk: a szocializmus nevében nem megmenteni, hanem beolvasztani akarják a magyarságot. Megsemmisíteni.

- És ha fölócsúdtok, mit tehetettek volna?

- Nem tudom. De a két világháború között egy ehhez hasonló politikára válaszul a magyarság mindenképpen védekezett volna a maga eszközeivel. Most azonban, ha valaki a szocializmus ellen hadakozott volna, akkor azt haladásellenesnek, reakciósnak mínősítették volna. Nem magyarként sújtottak volna le rá.

- Ez a hagyományos taktika máig érvényben van. A nemzeti és a társadalmi kérdéseket tudatosan összemossák. Aki a nemzetiségi sérelmeket emlegeti, azt osztály- és hazaárulóként marasztalják el, aki pedig netán azért lázadna föl Csíkszeredában, mert nincs kenyér, azt a sovinizmus vétkében tartanák súlyosan vétkesnek. Ez a tudatos tendencia a szocialista történetírásban is kitapintható: Erdély történetével kapcsolatban folyton csak magyar urakról és elnyomott román népről esik szó (mintha nem is lettek volna magyar parasztok és román urak is), és így egészen más dimenzióba helyezik át a történelmi-nemzeti viszonyokat. Ez az áthelyezés a szocialista koncepció értelmében automatikusan

49 mínősíti a magyar-román viszonyt. Emiatt többrendbeli bénultságban szenvednek sokan, erdélyi magyarok. Nem szólalnak meg, mert nem is tudják, hogyan tehetnék azt hatékonyan. Végül is neked van-e megbánnivaló írásod vagy akárcsak sorod?

- Van írásom, amelyikben naivnak, tájékozatlannak bizonyultam. Egy személyes élményem tanított meg arra, hogy ragaszkodjam egyéni véleményemhez. Ez később történt, 1958-ban. Szilágyi Dezső, az akkori főszerkesztő egy alkalommal megkért arra, hogy sürgösen írjak Bányai Lászlónak frissen megjelent Együtt élünk, együtt építünk című könyvéről. Bányai akkoriban vezető ember volt a minisztériumban, Szilágyi nagyon tartott tőle. Aznap éjjel elolvastam a könyvet, másnapra elkészült az írás. Könyvéből kiemeltem az olyan gondolatokat, amelyekkel magam is egyetértettem, a nemzetiségi tudatról, az együttélés pozitív vonásairól, a történelmi hagyományokról. Másnap megjelent az írás, nagyon operatívak voltunk. Két hét múlva a könyv körül kirobbant a botrány. Magas helyen azt kifogásolták, hogy Bányai az egyenjogúságról beszél, pedig itt egy olyan nemzeti kisebbségről van szó, amelyik beilleszkedik. Ez akkoriban volt, amikor Bajor Bandit kirúgták a Napsugártól, mert egy vezércikkben azt írta a gyerekeknek, hogy szeressék egymást, tanulják egymás nyelvét, milyen szép az, ha a magyar tud románul és a román magyarul. Bajort azonnal kirúgták, mondván, itt szó sincs arról, hogy kölcsönösen megtanuljuk egymást nyelvét. A hazafiságnak, az egyenlőségnek és a proletár internacionalizmusnak az a követelménye, hogy a romániai magyarság tanuljon meg románul. Szó sincs semmiféle kölcsönösségről. Bányai könyvével is az volt a bajuk, hogy a maga dogmatikus módján a sztálini egyenlőséget hirdette. A könyvet indexre tették. Megijedtem, hiszen én írtam először pozitívan a könyvről. De hát Szilágyi kérte és adta le... Bementem hozzá, arra számítottam, hogy velem együtt vállalja a felelősséget. Ehelyett azt mondta nekem: "Uram, én nem azt kértem magától, hogy jót írjon Bányai könyvéről, hanem azt, hogy gyorsan!" "Ja, Szilágyi úr, értem. Kérhet tőlem maga ezentúl bármit, én csak azt írom meg, amit én is akarok." A cikkemnek aztán nem lett semmi következménye, de akkor megtanultam, hogy csak a magam véleményét mondjam, azt, amit vállalni is tudok.

- Meddig dolgoztál a fordítórovatban? Meddig nem írhattad alá az írásaidat?

- 1956 nyaráig. De azért közben írtam. Vajda Béla barátommal közösen írtunk egy színdarabot Nagyidő készül címmel, és Faragó Mihály álnéven beküldtük egy pályázatra. Álnéven, mivel mindketten kizárt párttagok voltunk. Vajda Béla barátom azért, mivel a háborúban önként jelentkezett a szovjet frontra. Mivel otthon félzsidónak mínősült volna, a hadsereg a legjobb búvóhely volt számára. "Bűne" a dogmatikusok szemében megbocsáthatatlan: félzsidó létére a felszabadító szovjet seregek ellen harcolt, önkéntesen! Ilyen fonák helyzeteket teremt a történelem, ha a dolgokat nem emberi oldalukról ítéljük meg... A színdarab-pályázatot megnyertük. A bíráló bizottság egyik tagja, Sütő András beírta véleményezésébe, hogy azonnal meg kell keresni Faragó Mihályt, mert új író jelentkezett. A díjkiosztáskor kiderült a turpisság. A lapokban az álnevünk szerepelt. Később a darab megjelent valódi nevünkkel egy dráma-antológiában.

- Úgy tűnik, hogy az 1947-56-os időszak az osztályharc jegyében telt el, amelynek hevében mintha a bukaresti vezetők elhanyagolták volna a nemzetiségi kérdés "megoldását". Az erdélyi magyarok számára ez az időszak nemzetiségi szempontból nyugalmasnak látszik, hiszen egyébként az osztályharc taktikájának eszközeként - éppen akkoriban biztosítottak olyan kedvezményeket, amelyekről csak később bizonyosodott be, hogy azok is beilleszkedtek a nagyromán nacionalista politika távlatos stratégiájába. Ekkoriban még egyenjogúságról beszéltek, hogy aztán, mint említetted, '56 után Bajor Andort éppen ezért rúgják ki, mert még mindig erre hivatkozik akkor is, amikor már megváltozott a bukaresti irányelv: az egyenjogúság emlegetését fölváltotta a beolvadás sürgetése. Gondolok például arra is, hogy - mint már beszéltünk róla -, azért engedélyezték könnyű szívvel a magyar iskolákat, mert arra számítottak, hogy végül minden iskola orosz tannyelvű lesz. Hogy talán

50 azért engedélyezték a moldvai csángó-magyarok számára történelmük első magyar iskoláit, hogy létesítésüket közvetve felhasználják Márton Áron ellen. És gondolok még arra is - ami mára vált egészen nyilvánvalóvá -, hogy azért létesítették 1952-ben a Magyar Autonóm Tartományt a magyar tömb által lakott vidéken, Székelyföldön, hogy erre hivatkozva, megszüntessék a magyar intézményeket, például a Magyar Népi Szövetséget, és hogy elsorvasszák a szórványvidékek magyarságát. Elvégre mindig is ez volt a román taktika:lévén, hogy a ma gyarság az ország belsejében él nagy számban, a magyar határ felől kezdték a románosítást - betelepítésekkel,román falvak létesítésével - a Székelyföld irányába, mindig a könnyebb ellenállást morzsolva föl. Te hogyan emlékszel ma vissza erre, a romániai magyarság számára kritikus '56-os évig tartó időszakra?

- Súlyos magyerellenes intézkedésekre azért 1956 előtt is van példa. Kezdetben megengedték ugyan a csángóknak a magyar iskolát létesítését, de aztán elkezdték az elsorvasztásukat. 1957-ben én már csak egyetlen magyar iskolát találtam, Lészpeden. A román nemzetiségi politikát mindig egyfajta húzd meg-ereszd meg-taktika jellemezte. Megengednek valamit, aztán visszavonják. Amit megengednek országosan, azt helyi szinten tiltják, akadályozzák. Egyszerre szorosabbra fogják a gyeplőt, meg el is elengedik. De mindig a szorítás az erősebb. 1956 nyarán Marosvásárhelyen, a Magyar Autonóm Tartomány székhelyén megtiltották a magyar nyelvű táviratok felvételét, ugyanakkor másutt Erdélyben megnyitottak három magyar iskolát. A Magyar Autonóm Tartományt állítólag Sztálin kedvéért hozták létre 1952-ben, de az is lehet, hogy csak azért, hogy oda zsúfolják össze a magyar intézményeket és az egyben fölöslegessé tegye a Népi Szövetséget. Marosvásárhely 1945 után központi szerepet kapott a romániai magyar közéletben. A bukaresti hatalom ide összponto sította, lényegében "gettóba" zárta az erdélyi magyar művelődést. Olyan előnyben részesítették a várost, amelyet korábbi kulturális súlya nem indokolt. Kinevezték legfőbb magyar kultúrközpontnak. Oda vitték a színművészeti főiskolát, amely addig Kolozsváron működött. Létrehozták a Pedagógiai Főiskolát. A városba költöztették a Falvak Népe és a Pionír gyermeklap szerkesztőségét. Itt indult az Igaz Szó meg a Művészet című lap, a mai Új Élet, az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó pedig fiókszerkesztőséget nyitott a városban. A Magyar Autónom Tartomány létrehozása kétségtelenül nagyon lázba hozta a magyarságot. Illúziókat ébresztett. Panek Zoltánnak van egy akkori novellája, amelyben valahol Torda környékén, tehát a MAT-on kívül magyarok és románok vitatkoznak. Végső érvként azt mondja a tordai magyar a románnak: "Vigyázzon, mert megalakult a Magyar Autonóm Tartomány!" A MAT kiváltotta a románok dühödt ellenszenvét. Kicsi Magyarországnak nevezték. A magyarok lelkük mélyén maguk is érezték a sanda szándékokat, erről az akkori viccek árulkodnak. Azt mondták: "Az autó magyar, de a sofőr román!" 1960-ban Ceausescu kezdeményezésére kezdték meg a MAT fölszámolását. Előbb a Sepsi és Kézdi rajonokat csatolták Brassó tartományhoz. Akkoriban keserűen mondták a magyarok, hogy addig zsúgorodik a MAT, míg a végén egy autonóm falu marad belőle.

A romániai magyar sajtó elsorvasztása is Gheorghiu-Dej időszakában kezdődött meg, éppen a Magyar Autonóm tartomány létrehozását követően. 1953-ban megszűnt az Ifjúmunkás. A Pionír című gyereklapot Bukarestből Marosvásárhelyre költöztették, ezzel helyi lappá vált, szűkebb lehetőségekkel.. 1953-ban megszűnt a Szakszervezeti Élet és a Tanügyi Újság. Maradt a Művelődés, a Falvak Népe és a Romániai Magyar Szó a Magyar Népi Szövetség Központi Bizottságának lapjaként. Amikor 1953-ban az MNSZ-t föloszlatták, a lap is címet cserélt. 1953 április elsejétől Előre címmel jelent meg. Csak ez a három magyar lap maradt Bukarestben.

51

"Magyar vagyok, bocsásd meg ezt nekem"

- Ha már Bukarestbe értünk, tegyünk egy kis kitérőt! Még a kritikus '56-os esztendő előtt, 1955-ben fordulat következett be a te sorsodban is, a magánéletedben. Házasságod révén erős szálakkal bekapcsolódtál a bukaresti magyarok életébe. Hogyan éltél a román fővárosban, amely tévesen még ma is úgy él sok ember tudatában, mint a második legnagyobb magyar város?

- Én igazából nem éltem ott, csak ott laktam. Jobbára a szerkesztőség és a lakásom közt ingáztam, nemigen éltem társasági életet.

Nem is nagyon volt már kivel. Rég elmúltak azok az idők, mikor Bukarestben pezsgő magyar társasági élet folyt. Még Koós Ferenc tiszteletes úr idejében. A múlt század ötvenes, hatvanas éveiben. A szabadságharc bukása után Bukarest fontos magyar gyűjtőhelye lett a menekülők nek, később pedig támaszpontja annak a mozgalomnak, amelyet Makk József, volt komáromi tűzérfőparancsnok indított el Kossuth kormányzó megbízásából, és amelyik azt célozta, hogy újra lobbantsák lángra Erdélyben, illetve egész Magyarországon a szabadságharc tűzét. De Bukarestben már ennél régebb éltek magyarok, mégpedig elég nagy számban. Írásos nyomok az 1790-es évekig visznek vissza az időben, mikor két kuruc hadnagy, Makray és Décsey házhelyet vásároltak az Ököritató nevű negyedben - most Bukarest központja, a királyi palota mögötti kicsiny parkos rész - és ott templomot emeltek fából. 1815-ben épült fel az újabb templom, kissé távolabb az elsőtől, Sükei Imre református temploma és iskolája. Az érdekesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy a román nyelvű középfokú oktatás 1816-ban kezdődött el Bukarestben, egy Erdélyből áttelepült tanárember, Gheorghe Lazăr kezdeményezésére. Az anyanyelvű oktatás terén Bukarestben a magyarság megelőzte a "házigazda" románokat. Ez az iskola máig működik. Csak egy évig szünetelt a tanítás, az 1944/45-ös tanévben, mikor Románia, kiugrása után, hadiállapotba került Magyarországgal. Dél-Erdélyben túszként internálták a magyar értelmiséget, Kacsó Sándor írót, Vita Zsigmond tanárt, irodalomtörténészt, Olosz Lajos költőt és másokat. Bukarestben bezárták a magyar tannyelvű iskolát. Zárva volt a dél-erdélyi magyar iskolák többsége is, közülük hármat, a nagyenyedit, a brassóit és, úgy tudom, az aradit még 1943 őszén bezárták Antonescu marsall hatóságai. Ezzel szemben Észak-Erdélyben sajátos, "helyi" hatalmi rendszer állott fenn szovjet fennhatóság alatt. Minden magyar iskola tovább működhetett, a kolozsvári magyar egyetem is, míg a román egyetem továbbra is, 1945 elejéig, Nagyszeben városában maradt, ahová 1940 őszén menekült.

Visszatérve a bukaresti magyar életre, iskolára, illetve iskolákra, mert több is volt, ezekbe főként a

munkások, cselédek gyermekei jártak. Néhány iparos és polgár is oda iratta be gyermekét. De lassan mind jobban elmaradoztak a növendékek a magyar iskolából. Az a téves felfogás uralkodott el a szülők körében, hogy jobb, ha a gyermek románul tanul, úgy könnyebben boldogul, elegendő, ha odahaza magyarul beszélnek vele. Majd odahaza is ritkult a magyar szó, különösen, hogy a román tanítók meggyőző munkába kezdtek: beszéljenek a szülők is románul a gyermekeikkel, így megkönnyítik számukra a román nyelv elsajátítását. Egyébként most ugyanezt a "jótanácsot" osztogatják Moldvában a csángó-magyar szülőknek, és azok, szegények, szellemi, nyelvi, öntudatbeli elmaradottságukban hisznek nekik.

- Hány magyar élhetett a két háború között Bukarestben? Élnek olyan legendák, hogy számuk meghaladta a kétszázezret, tehát több magyar lakott a román fővárosban, mint Debrecenben, Kolozsváron vagy Szegeden...

52 - A bukaresti református egyházközség ötvenezer hívét tartotta számon. Legalább ennyien lehettek a római katolikusok. Különben katolikus magyar iskola is volt egy ideig, még az első világháború előtt. Így tehát, nem számítva az alkalmi munkásokat, a cselédeket, a kőműveslegényeket, mintegy százezerre becsülöm a bukaresti magyarság lélekszámát a harmincas években. A két háború között nemcsak a székelyek áramlottak Bukarestbe és egyáltalán a Regátba, az Ókirályságba (ők már korábban is jelen voltak a bojári birtokokon, a dunai kikötőkben, a bukaresti építőtelepeken), hanem az aradi, szatmárnémeti gyári munkások is. Ugyanis a határszélen lévő, "veszélyeztetett" nagyüzemeket leszerelték és a Regátba költöztették. A munkások többsége is kényszerűségből a gyárával tartott. A lakosság erőszakos cseréjének egyik ravasz módszere volt ez. A bécsi döntés után a bukaresti magyarok nagy többsége hazaköltözött Erdélybe. Bukarestben azok maradtak, akik valamilyen okból nem tudtak elmenni. Például anyai nagyszüleid, akik már az útlevelüket is kiváltották, de aztán maradtak. Általában Bukarestben maradtak a hétfalusi csángók, mivel a szülőföldjük amúgyis Dél-Erdélyben volt. És maradtak azok, akik vegyes házasságban éltek, meg akiknek nem volt hová menniük. Maradtak - kis számban - az orvosok, a mérnökök, akik már meggyökeresedtek Bukarestben, idősebbek voltak.

1945 után nagyon kevés magyar költözött Bukarestbe, inkább aktivisták, újságírók és tisztviselők. Mások immár nem kényszerültek erre. Hiszen korábban sem azért költöztek Bukarestbe, mert különösebben vágyódtak volna oda, hanem mivel Erdélyben szándékosan szűkítették számukra a munkalehetőségeket. 1945 után nem hozták el a gyárakat Erdélyből, hanem éppen ellenkezőleg, minél többet odatelepítettek. Nem a magyar lakosságot szippantották fel Bukarestbe, hanem ellenkezőleg, újabb román tömegeket telepítettek be Erdélybe a nagyiparral együtt. A Székelyföld iparosítása, amelyért annyit küzdöttünk korábban, így fordult ellenünkre. Ekkor már a bukaresti magyarság lelki-nyelvi gondozása mostohább lett, mint 1940 előtt volt. Egy milliós nagyvárosban az állam nem sokat törődött a tíztizenötezres bukaresti magyarsággal. Amikor én katonaként Bukarestbe kerültem, a magyar élet két szinten folyt, akárcsak a '40 előtti időkben. Az értelmiségiek, orvosok, mérnökök, patikusok jószerint családoknál találkoztak. A népi élet, az egy-két évre Bukarestbe szegődött székely cselédlányok, építőmunkások és kimenős katonák élete pedig a Cismigiu-park melletti, belvárosi Petőfi Művelődési Házban folyt.

- Furcsa, kissé enervált, fojtott légkörű szigetvilágban élt a bukaresti magyarság. Úgy emlékszem, nem sok kapcsolatunk volt az erdélyiekkel. Leszámítva a hatvanas, hetvenes évekbe odakerült fiatalokat, nem sokat tudtunk arról, mi történik Erdélyben. Ugyanakkor a körülöttünk lévő román világról sem volt sok ismeretünk. A magunk mikrovilágában éltünk, amely - nem utolsó sorban a vegyes házasságok miatt - teli volt drámákkal. A bukaresti magyar életérzés például olyasmikben nyilvánult meg, hogy ha bejött hozzánk a szomszéd kislány, akkor az egész család románra fordította a szót, még akkor is, ha nem hozzá szóltak. Nagyanyámék kínosan ügyeltek a román szomszédokkal ápolt jó viszonyra.

- Általános bukaresti magyar életérzés volt ez. Még az olyan családokban is, amelyek egyébként szívósan ragaszkodtak a magyarságukhoz. A Jakab-család, anyai nagyszüleid igazán hűségesek voltak, egyébként nem is maradhattak volna meg magyarnak. De még ez a család is, mint mindegyik bukaresti magyar, a kisebbrendűségi érzéstől szenvedett. Miben nyilvánult ez meg? Ha csak egy gyerek, egy román gyerek is volt a társaságukban, mindig románul szóltak egymáshoz. Pedig egyébként mindig magyarul beszéltek. Ezt ők udvariasságnak vélték, holott önmaguk leértékelése volt, másodrendűségük elfogadása. Talán csak ösztönösen, de a románok ezt el is várták.

Tudom, igazságtalan dolog egy népet sommásan jellemezni, de egy népességnek kétségtelenül vannak domináns vonásai. Huszonkét évig éltem Bukarestben, és az a meggyőződésem alakult ki, hogy a románság - legalábbis Bukarestben, de talán másutt is - nehezen tolerál

53 bármilyen más nyelvet. Nem a más nemzetiségűeket nem kedveli, hanem a más nyelveket. A más nemzetiségűeket már csak azért sem gyűlölheti, mert Bukarest Románia legkevertebb városa. Nem véletlen, hogy a moldvai, iasi-i meg az erdélyi románok lenézik Bukarestet, balkáni városnak tartják. Bukarestben és környékén százezerszámra olvadtak be a románságba a bolgárok, a görögök, a törökök -akiknek Bukarestben saját mecsetjük és temetőjük is van - meg a szerbek. És persze, jóval korábban, a kunok és a besenyők. Tömegével tűntek el a havasalföldi román tengerben meg Bukarestben a magyarok. Bözödi György kiszámította, hogy a havasalföldi román tengerbe beleveszett székelyek száma - a leszármazottakkal együtt - egymillióra tehető. Közülük ma már senki sem magyar. Kóos Ferenc hajdani bukaresti református lelkész emlékiratából tudjuk, hogy az 1864-es romániai jobbágyfelszabadítás után az elkeseredett cigányok mind elhagyták a bojári uradalmakat, ahol addig rabszolgaként dolgoztak, és helyüket a munkát kereső székelyek foglalták el.

- Rabszolgaként?

- Bizony. A román '48-as forradalom egyik követelése a parasztok földhöz juttatásán kívül az volt, hogy szabadítsák föl a cigány rabszolgákat. Nem pusztán jobbágyok voltak, hanem kimondottan rabszolgák, gazdáik tulajdona. A '48-as követelé sek a cigányság igen nagy létszámát bizonyítják. Alighanem a cigányság Románia legnagyobb nemzeti kisebbsége, nem a magyar. Legalább négymillió cigány él, vagy inkább lappang Romániában. A romániai cigányság nagyon rétegződött. Vannak, akik ipari munkások lettek, mások a hagyományos cigány foglalkozásokat űzik, például zenészek. De igen nagy számban kóborolnak még ma is az országutakon. A hatalmat idegesíti a létük. Egy alkalommal magam is szemtanúja voltam annak, hogy az egyik Kolozsvár melletti völgyben a rendőrök körülfogtak egy cigány karavánt, és fölgyújtották a szekereket. Azt sem engedték meg a cigányoknak, hogy magukhoz vegyék személyes holmijukat. Aztán teherautókra rakták, és elvitték őket valahová.

- Ami a beolvadt magyarságot illeti, nem túlzás az egymilliós szám?

- Veress Sándor, aki 1849-ben Bem hadnagya volt a két erdélyi hadjáratban, majd a londoni egyetem elvégzése után emigránsként Bukarestben telepedett le, egy ideig Várnában élt. Úgy beszélt a bolgárokról, mint egy derék népről, amelynek a lélekszáma nagyjából megegyezik a székelyekével. Manapság a bolgárok mintegy hétmilliónyian vannak. A székelyek meg alig hatszáz-ezren. Hová tűnt el a többi székely? Amerikában és a Regátban. Havasalföldön nagyon megbecsülték a székely cselédeket.

- Annyira, hogy Mikecs László följegyzése szerint a század elején egy bukaresti bojár föl akarta állíttatni a magyar cseléd szobrát.

Amire nem vagyok különösen büszke...

- Valamennyien belevesztek a román néptengerbe. Olykor eltűnődön azon, hogy azok a románok, akik a magyar földön elmagyarosodott román pásztorokat szeretnék visszarománosítani, vajon sürgetnék-e az egymillió elrománosodott havasalföldi székely visszamagyarosodását?

- Vannak-e erre vonatkozó egyházi adatok, templomok?

- A betelepül_ székelyek mindenütt szórványban éltek, nem volt módjuk templomokat építeni maguknak. A római katolikus templomokon kívül, amelyekből még ma is igen sok működik a Regátban, hiszen ott valamikor katolikus püspökségek voltak, református templom csak Bukarestben, Galacon és Brăilan, imaház pedig Ploiestiben és Bákóban van. A betelepülő székely kimaradt otthoni egyházából, lassan elfelejtette anyanyelvét, nem adta tovább gyermekeinek. Hitben és nyelvben is hasonulni igyekezett környezetéhez. Míg az iparos

54 réteg a városokban önálló közösségi életet folytathatott, falvakon a székelyek csak felfelé, a bojárokhoz vagy a tiszttartókhoz hasonulhattak. A napszámos réteghez nyilván nem kívántak alkalmazkodni.

- Nem a gyűlölet elől menekültek egy másik nyelvbe?

- Nem gyűlölték, sőt nagyon megbecsülték őket. Ezt Kóos Ferenc írta meg, aki szekérrel meg gyalogszerrel bejárta az egész Regátot, és akinek minden elveszett magyar lélek fájt. Ő írta össze 1858-ban a moldvai római katolikusokat is, plébániák szerint. A románság nem gyűlölte a beolvadt székelyeket, mert azok nyelvileg már nem különböztek tőle. Bukarestben elégszer volt alkalmam megtapasztalni a román xenophóbiát, nem az elit körében, hanem a társadalom mélyrétegeiben. A bukaresti magyarok többsége is azért beszélt románul, hogy ne ingerelje a románokat. Ha egy asztalnál ültek velük, a magatartásukkal azt próbálták jelezni, hogy : "Nézd, én ugyan magyar vagyok, de bocsásd meg ezt nekem, lásd, magam is románul beszélek!" Persze, ez az állandó alkalmazkodás előbb-utóbb óhatatlanul is az ízlés-, gondolkodás-, mentalitásbeli, és később a teljes nyelvi hasonuláshoz, az önfeladáshoz vezetett. Lassan könnyebbé vált a beszélgetés románul a családban is, románul gyorsabban eszükbe jutottak a szavak,innen már csak egy lépés volt a teljes lelki azonosu lás. A románokat különösebben nem izgatta valakinek a származása, csak váljék "jó" román belőle. Látványosan, tehát beszéljen románul. A román sovinizmus mindenkor nyelvi sovinizmus volt. Éppen azért, mert Bukarest annyira kevert lakosságú város, nem azt firtatták, hogy ki minek szüle tett, hanem milyen nyelven beszél. Gondolj csak arra, hogy a román fasiszta Vasgárda megteremtője, Zelea Codreanu, lengyel származású volt.

- Nem vagyok egészen bizonyos benne, hogy teljességgel igazad van. A magam tapasztalatai azt mutatják, hogy az idegenek közt is megkülönböztetik a magyarokat.

- Ez a román sovinizmus újabb fejezete. Ha a két világháború közti időszakban egy magyar a románok közt élt, románul beszélt és ismerte a román kultúrát, akkor románként befogadták. Még akkor is, ha otthon, családi körben magyarul beszélt. Később, különösen Erdélyben ez megváltozott. Az erdélyi román érzékenyebben megkülönböztette az embereket nemcsak nyelvük, hanem származásúk alapján is.

- A román irodalomban is megnyilvánul ez a xenophóbia?

- Alecsandrinak, a nagy román romantikus költőnek van egy híres verse, a Hora Unirii, Az egyesülés hórája. Ebben egy mondat: "Să piară duşmănia din ţară!", vagyis " Vesszen ki az ellenségeskedés az országból!" Ezt 1952-ig így idézték, tanították. Akkor, azt hiszem, az 1877es függetlenségi háború évfordulóján ezt a sort megváltoztatták. Ezentúl úgy idézték, hogy "Să piară duşmanii din ţară!", vagyis "Vesszen az ellenség az országunkból!" Nem tudom, melyik az eredeti szöveg. Valószínűleg az "ellenség". Márpedig ellenségen már Eminescuék is az idegeneket értették. Minden más népet."

- Eminescut említetted... Azt hiszem, nem csupán nekünk, magyaroknak, hanem még a románoknak is némi gondot okoz ellentmondásos egyéniségének és munkásságának megítélése. Ő a romantika kiemelkedő román tehetsége, ugyanakkor elképesztően idegengyűlölő.

Vehemens antiszemita és magyarellenes. "A magyart meg kell kefélni ahhoz, hogy tisztességes ember legyen belőle" - olvashatók Eminescu múlt század végén, egy iasi-i lapban írt kevéssé ismert sorai a költő Bukarestben kiadott összes műveinek már-már a rejtegetésig elhallgatott kilencedik kötetében. A magyar nyelvet, írja Eminescu, "magam is megtanulhattam volna, hogy megsimogassam a tigrist, de én inkább megölöm azt." A magyarok "Európa legzüllötteb népe, amelynek hiúsága és kérkedése nem egyéb hosszas és undorító donquijoteizmusnál...

Van-e valamijük, amink ne lenne? Van nyelvük? Van tudományuk? Művészetük? Törvénykezésük? Iparuk? Kereskedelmük? Mijük van? A

55 nyelvük? Szégyenkezhetnének miatta. A hangok a köveket is elborzasztják, a szóképek, fogalmak elvonatkoztatásának, a gondolatok felsorakoztatásának módja, egyszóval az ebbe a darabos, meddő, rozoga anyagba beszűrödő szellem a német nyelv szellemének másolata. Ők németül beszélnek magyar beszédanyaggal. A tudományuk? Mi újat fedeztek föl a tudományok terén? Mivel járultak hozzá az emberiség haladásához? A civilizáció története egy nullát jegyzett be. Művészetek és irodalom? Rossz fordítás németből, és mindenki tudja, mennyire rossz lehet egy fordítás. Az ipar? Német. A kereskedelem? Zsidó kézben van...Ezek az emberek a maguk államával, a maguk parlamentjével, a maguk minisztériumával nem egyebek hazugságnál, fikciónál..." Tömény kisebbrendűségi érzést gyanítok a gondolatok mélyén! Nyilván azért akadtak olyan román írók is, akik nem egészen így viszonyultak a magyarokhoz. Tolmács nélkül című kötetedben te a magyar-román viszonyról beszélgettél ötvenhat magyar és román íróval. És akárcsak nemzedéktársaid zöme, sokat fordítottál a román irodalomból. A ti nemzedéketek a maga kisebbségi traumáival, súlyos nemzeti sérelmeivel, elszánt nemzettudatával is nagyon nyitottnak mutatkozott a román kultúra, a román irodalom iránt. Rengeteget fordítottatok románból. Bár igaz, az én nemzedékem is fordított románból, sőt magam is egy regényt. De vajon nem egy újabb illúzió-e a megváltó, kölcsönös megismerésbe vetett hit? Pontosabban, a kölcsönösség reménye?

- Ma már tudom, naivság azt hinni, hogy ha megismerjük, meg is szeretjük egymást. Akkoriban viszont, valóban érdekelt a román irodalom, rengeteget fordítottam. Hatott rám Szemlér példája. Szemlér és Szabédi sokat fordítottak a román irodalomból, ők a kölcsönös közeledés hívei voltak. Magam is úgy vélem, hogy el kell választani egymástól a politikát és a kultúrát. A román irodalom iránti érdeklődésünket és rokonszenvünket el kell választanunk a román politika iránti ellenszenvünktől. Közép-európaiságunkból fakadó kötelességünk, hogy ne csak a nyugati kultúrákat ismerjük, hanem a közvetlen szomszédságunkban élő népekét is. Ezért volt bölcs Teleki Pál utasítása, hogy az észak-erdélyi iskolákban '40 után heti két órában tovább tanítsák a román nyelvet és irodalmat a magyar diákoknak. A mi nemzedékünknek a román irodalom iránti tisztelete abból a magyar vágyból fakadt, hogy megismerjük a velünk együtt élő szomszéd nép kultúrájának értékeit, és hogy közvetítsük azokat a magyar szellemi életnek. És hogy olykor megértsük, megértessük azokat. Eminescu a maga ellentmondásaival, magyarellenességével, antiszemitizmusával is a román irodalom igazi nagysága, mégha vitára ingerel is. Szelleme belső ellentmondásaként értelmezem, hogy a világmindenséget magához ölelő nagy zseni mérhetetlenül idegengyűlölő volt. Próbálom megérteni, miért. Talán mert maga is igazi kisebbségi ember volt, az osztrák fennhatóság alatt lévő Bukovinában született. Bejárta az erdélyi románság falvait, majd eljutott Bécsbe, ahol megismerte a nyugati filozófiát. Mindez valahogyan hallatlan magyar-és zsidóellenes séget ébresztett benne.

- Ő maga pedig Eminovici-nak született, amivel nem a románságát kívánom kétségbe vonni, de ez mély lelki titkok kulcsa lehet...

- Mindez nem azt jelenti, hogy elzárkózom Eminescu költészetétől, hanem hogy mélyebben meg kell ismernem azt. A politikai

szempontok nem befolyásolhatják az esztétikai mínősítést. El kell fogadnunk, hogy Eminescu nagy egyéniség volt, a román nemzettudat megjelenítője, a haladás képviselője, de egyben nagy idegengyűlölő. Mi nem követhetjük a mai román kultúrpolitika példáját, amely Illyést kizárta a világirodalomból, a román irodalmi köztudatból, pusztán csak azért, mert fölemelte panaszos szavát az erdélyi magyarságért.

- Én ezzel egyetértek, de azzal nem, hogy a két példa összehasonlítható lenne. Mi több, úgy vélem, hogy Eminescu idegengyűlölete nem politikai, hanem morális kérdés. Márpedig te magad hangoztatod a leginkább, hogy a költő művészete nem választható el a jellemétől. Bár ezt a véleményt, bizonyos világirodalmi ellenpéldák miatt, nem tudom teljesen elfogadni, magam is úgy hiszem, hogy az író, a költő művészetének és jellemének a stílus a közös nevezője, amelyen keresztül a kettő egymásra hatással van, egymást is mínősíti: a jellem a

56 művészetet és fordítva. Eminescu számunkra, magyarok számára nagy kulturális kihívás, amelyre az az én válaszom, hogy lehetett ő nagy tehetség, de nagy jellem és ennek folytán világirodalmi nagyságú személyiség aligha.

- Eminescut nekünk akkor is ismernünk, értenünk és vitatnunk kell szemléletének torzulásait. Amit persze megnehezít az a tény, hogy maguk a románok Eminescu antiszemita és magyarellenes írásait nem közlik, bár ismerik azokat és szemérmesen hallgatnak róluk. Mi nem hallgathatunk. A romániai magyar kultúrában régi hagyomány a más irodalmak iránti nyitottság és a műfordítás. Franyó Zoltán egész életművet épített föl a műfordításaiból. Fordított Szemlér, Szabédi, Dsida és még oly sokan. Szemlér Ferenc nem akármikor, 1940-ben adta ki Pesten a Mai román költők antológiáját. Az egymás kultúrája, irodalma iránt nyitott írók még az űzöttség, az ellenségeskedés időszakában is a béke, a testvériség szellemét közvetítették. Valamivel '45 után egy alkalommal közös irodalmi esten szerepelt Ion Agârbiceanu, az öreg papköltő és Nagy István. Ez utóbbi fölolvasott egy novellát, amely meleg hangon szólt a magyar-román együttélésről. Az est után Agârbiceanu megkérdezte Nagytól, hogy ugye '45 után írta azt a no-velláját. Az öregnek meg kellett mutatni a könyvet, egyéb ként nem hitte el, hogy Nagy István a harmincas években írta a no-vellát. Nem hitte el, hogy egy elnyomott kisebbségi író, nem gyűlölködve, hanem megértéssel beszél a románokról. A romániai magyar írók '45 után is egyik fő feladatuknak tekintették a román irodalom fordítását.

Akkoriban, még a békekötés előtt, interjút készítettem Szabédival a sepsiszentgyörgyi Új Székely Népben. Az együttélés parancsa, mondta Szabédi, hogy - mégha Erdély sorsa esetleg másként alakulna is - meg kell ismernünk egymás irodalmát. Ez odáig ment, hogy szinte mindenkit lefordítottunk a román irodalomból. Előbb a jeles klasszikusokat, majd a jeles kortársakat, aztán a másodrendűeket. A bibliográfiákból kiderül,hogy már az induló írókat is nyomban bemutatjuk magyarul. Vagy baráti gesztusként, vagy egyszerúen azért, mert már nincs más mit fordítanunk. Ennek persze nemzeti haszna is van. A fordításokkal a magyar nyelvet ápoljuk és gazdagítjuk. A román kultúrpolitikusok nemegyszer fölvetették, hogy ne fordítsuk le a román műveket, a romániai magyaroknak tudniuk kell annyira románul, hogy eredetiben olvassák el azokat. Ami persze az anyanyelvi kultúrára nézve távlatosan veszélyes beidegződésekkel járna.

- Mint az a - szerencsére sikertelen - próbálkozásuk, hogy a magyar színészek a magyar színházakban a magyar közön ségnek a román színdarabokat, amelyeket bizonyos arányban kötelesek voltak bevenni a repertoárjukba, románul adják elő.

- Valahogy úgy.

- Tapasztalható-e a magyar irodalom iránti érdeklődés a román írók részéről? Nem egyoldalú ez a szerelem? Sokszor beszélünk a kölcsönös megismerés szükségességéről mint a megbékélés feltételéről. De ezt az igényt mintha inkább csak mi, magyarok hangoztatnók, a másik fél nemigen törekszik rá.

- Intézményesen biztosan nem. A Tolmács nélkül című interjúkötetem fogadtatása a bizonysága ennek. A Magunk keresése című riportkötetemmel egyidőben, párhuzamosan állítottam össze ezt az interjúantológiát. Tehát a nemzeti önismeret és a néptestvériség eszményét egyszerre akartam szolgálni. Az interjúkötetben, amelyben ötvenhat, felerészben magyar, felerészben román íróval beszélgettem, a magyar-román írói-szellemi kapcsolatok pozitív oldalát mutattam be portrékkal és vallomásokkal. Magyarul és román fordításban egyidőben jelent meg a Kriterionnál, amelynek igazgatója, Domokos Géza gesztuskén egy példányt bőr díszkötésben az államelnöknek ajándékozott. Minden számottevő román lap írt a könyvről, egyedül a Scînteia, a párt központi lapja nem, pedig megrendelte a cikket Veronica Porumbacutól, a korszak egyik ragyogó költőjétől. Ha nem vesz tudomást a könyvről, az rendben van, de hogy a leadott cikket amely aztán a Contemporanul című román irodalmi folyóiratban jelent meg - nem közlik, az jelzésértékű: könyvem nem kívánatosnak

57 mínősült a legfelső fórumokon, ami arra utal, hogy a kölcsönös megismerés igénye nem egyezik a hivatalos szándékokkal. Ugyanakkor éppen Porumbacu az egyik példa arra, hogy a hivatalos visszautasítás dacára vannak román írók, költők, akik magyarul is hajlandók megtanulni irodalmunk kedvéért.

A két világháború közti időszakban kétfajta román írót érdekelt a magyar irodalom. Az olyan baloldaliakat, mint Gheorghe Dinu, aki Stefan Roll néven vált nagy avantgarde költővé, és az olyan humanistákat, mint Victor Eftimiu, aki többet élt Párizsban, mint Bukarestben és otthon érezte magát Budapesten, Molnár Ferenc és Lengyel Menyhért társaságában. '45 után megnőtt a román érdeklődés a magyar irodalom iránt. Az idősebb írónemzedéket megnyugtatta a párizsi békeszerződés és immár a birtokon belül lévők fölényével közeledtek a magyar irodalomhoz. Nem biztos, hogy más békeszerződés esetén oly sok híve lett volna a magyar irodalomnak. Persze, kétségtelen, hogy a román irodalom nagy nemzedékében akadtak, a Tolmács nélkülben magam is megszólaltattam őket, akik őszinte érdeklődéssel fordultak a magyar irodalom felé. A teleormani Zaharia Stancunak csodálatos verse van Adyról. Az egyébként dogmatikus Mihai Beniuc módszeresen fordította József Attilát és élete végéig következetesen fordított a magyar irodalomból. Elsősorban azok fordítottak a magyar irodalomból, akik vagy erdélyiek voltak vagy legalább egy ideig Erdélyben éltek és megtanulták a nyelvünket. Az olyanok, mint Eugen Jebelenu vagy Veronica Porumbacu, aki Vörösmarty kedvéért megtanult magyarul. Jebelanu húsz éve már nem fordít magyarból, és arra sem tudtam rávenni, hogy a Tolmács nélkülben megszólaljon. Sajnos, ahogy fokozódik a magyarellenes gyűlölködés a román szellemi életben, úgy fordulnak el az írók a magyar irodalomtól.

- Törvényszerű, vagy nem? Miért riasztanák el az olvasóikat? Bizonyára félnek a saját tömegeiktől. A román szellemi életre kevésbé jellemzőek a népnevelő váteszek, mint a magyarra. A román iro-dalomban mintha több lenne a magányos romantikus, mint Eminescu, az egzisztencialista filozófus, mint Blaga, vagy a cinikus moralista, mint Caragiale. Ennek talán az a magyarázata, hogy a román nemzet kialakulásának megkésettségével együtt megkésett, igazából máig nem ment végbe a polgári középosztály kialakulása, ennek következtében pedig igazából nem alakult ki az értelmiség sem mint elitcsapat, szerves közösség. Egy olyan társadalomban, amelyben az értelmiséghez tartozás büszke címkéjeként kiírják az ajtóra a névtáblára a mérnöki címet, annyira parttalanná, körülhatárolatlanná válik az értelmiség, hogy gyakorlatilag nem létezik. Félreértés ne essék, a román kultúrának európai viszonylatban is messze kiemelkedő személyiségei, értelmiségei vannak, de valahogyan mintha nem lenne értelmisége, amely mint csapat közösen lép föl mondjuk a diktatúra, vagy teszem azt, a román sovinizmus ellen.

- Pedig a szellem embereinek éppen most kellene bizonyítaniuk szellemi függetlenségüket, autonómiájukat, azt, hogy őket nem befolyásolja a tömeg, a soviniszta kurzus. Mert azért erre is van drámai példa. Gavril Scridon, aki most Buda pesten vendégprofesszor, megírta a romániai magyar irodalom történetét, románul. Évek óta nem tudja kiadni. Vagy Petre Saitis kolozsvári román tanár, aki nagyszerűen tud magyarul, Kosztolányi rajongója, az utcán szavalja nekem románul a Szegény kisgyermek panaszait. Megjelent korábban egy kiváló balladafordítás-kötete. A második fordításkötetére már nem talál kiadót...

- És te ma is vállalod ezt az interjúkötetet?

- Nincs miért megtagadnom. Magam is úgy vélem, ahogyan a Kritikában egy irodalomkritikus megjegyezte, hogy a beszélge téseket ma onnan kellene folytatni, ahol én 1972-ben abbahagytam, de most már a konfliktusok őszinte feltárásával. Én jelzem ugyan az utószóban, hogy csak a pozitív írói kapcsolatokra figyeltem és ezzel a gondokra is utalok. Román beszélgetőtársaim többségében ugyan

58 később sem kellett csalódnom, akad köztük azonban olyan, mint Titus Popovici, aki az interjúban Petőfit "lángoló szellemnek" nevezte, később azonban, bekapcsolódva a magyarellenes hecckampányba, magyar nacionalistának mínősítette, mert " a magyarok Istenéről" merészelt írni, meg arról, hogy Magyarország bokréta Isten kalapján.

- Ha nem csalódtál román beszélgetőtársaidban, volt-e példa arra, hogy ők, a román szellemi élet kiválóságai, nyil-tan kiálltak volna a romániai magyarság védelmében? Vállal-ták-e a barátságot tettekben is, nemcsak szép szavakban?

- Ez más dolog. A gyergyószárhegyi magyar-román írói konferencián 1980-ban Dávid Gyula bebizonyította, hogy a nemzetek arányait tekintve, sehol a világon egyetlen nyelvből nem fordítottak annyit, mint románból magyarra. Fordítva már nem ugyanez a helyzet. Én akkor ott fölidéztem a román kollégáknak, a magyar irodalommmal szorosabb kapcsolatban álló fordítóknak, szerkesztőknek, hogy volt nekünk a múlt században egy Mocsáry Lajosunk, aki magyar képviselőként a budapesti parlamentben a román nemzetiség érdekében, jogai megcsorbítása ellen szólalt föl. Hasonló Mocsáry-gesztust várok most én is tőlünk, nem is én, hanem maga az élet. Azóta is hiába várom...

"Gyergyószentmiklóson a főtéren égették el az Előrét"

- Ezután az igen hosszú kitérő után térjünk vissza az ötvenes évekhez! Ahhoz a magyar eseményhez, amelynek hatása volt a román értelmiségiekre is: a magyar forradalomhoz. '56 a romániai magyarság számára is kritikus esztendő, nem csupán azért, mert a forradalom és különösen annak következményei súlyos kihatással voltak az életére - hiszen a maga módján, közvetve részt vett a forradalomban -, hanem főként azért, mert - legalábbis én úgy hiszem - ezután következett be hét évtizedes történelmének második nagy dezillúziója, az eddig még lappangó, '45-ös, Groza fellépéséhez fűzőtt remények végleges szétfoszlása. Ek-kor vetette le szocialista-internacionalista álarcát a román sovinizmus. Hiszen a magyar forradalom leverését követően, 1957 decemberében Marosvásárhelyen egy pártaktíva-gyűlésen Gheorghiu-Dej kollektíven illojálisnak mínősítette az "ellenforradalmár" romániai magyarságot. Ez a vád ugyan nem szerepelt a lapokban közölt beszédében, de a résztvevők révén elterjedt a köztudatban. A pártfőtitkár gyakorlatilag ezzel adta meg a jelt a nyilt magyarellenes kurzus megkezdésére.

Igaz, közben történt egy forradalom, amely igazából '53 márciusában, Sztalin halálával kezdődött...

- Nem voltam különösebben megrendülve.

- Számítottál-e változásokra?

- Nem. Nem is gondoltam effélére. Tudtam, hogy Sztálin társai a helyükön maradnak. Tompa közönnyel figyeltem mindent magam körül. Azt is, hogy irracionális módon, Sztalin halála sok embert valóban megrendített. Volt a Mikóban egy református lelkésztanárom, a szociáldemokrata párt tagja. Nagyon meghurcolták, minden oka megvolt, hogy gyűlölje Sztalint. '53 márciusában a sepsiszentgyörgyi utcán összefutottam vele. Őszinte megrendüléssel mondta nekem: "Sajnos, bekövetkezett, amitől féltünk: meghalt Sztalin elvtárs..." Pedig akkor már

59 valamiféle gondozó volt egy istállóban. A világnak ebben a keleti felében minden Sztalinhoz kötődött, az emberek tudatában az rögzült, hogy Sztalinon áll vagy bukik minden. Sokan nagyon elbizonytalanodtak.

- Aztán következtek a közismert magyarországi fejlemények, végül az áttörés: az SZKP huszadik kongresszusa, Hruscsov emlékezetes beszéde, amelyben leleplezte a sztalinizmus bűneit. Érvénytelenítették az osztályharc éleződésének elméletét. Hogyan szűrődtek be ezek a fejlemények Romániába? Voltak-e értesüléseitek a változásokról?

- Hogyne, a pesti rádióból és a magyarországi lapokból. Hozzánk, az Előre szerkesztőségébe eljutottak egyes magyarországi lapok, a Magyar Nemzet, a Csillag, az Irodalmi Újság meg nyilván a Szabad Nép. Csak később, '56 után kerültek zár alá ezek. Ismertük Nagy Imre parlamenti beszédét, olvastuk Rákosi beszédét, amelyben rövid idő múlva lényegében visszavonta a Nagy Imre által bejelentett reformokat.

Sejtettük, hogy elkeseredett küzdelem folyik a színfalak mögött a dogmatikusok és azok közt, akik a szocializmus újfajta felfogását próbálják érvényesíteni. Szó sem volt többpárti rendszerről, csupán a szocializmus hibáinak kiküszöböléséről, a rendszer pályamódosításról.

Romániában ilyesmiről még nem esett szó, ezért nagyon odafigyeltünk a magyarországi eseményekre, hátha egyszer nálunk is hasonló folyamat kezdődik el.

- Újabb illúzió?

- Talán az...

- A romániai magyarságra hogyan hatottak a fejlemények?

- Mivel jó ideig névtelen fordító voltam, nem jártam az országot, nem álltam közvetlen érintkezésben a magyar töme gekkel. De azért érzékeltem az emberek csodálkozását. Számukra meglepő újdonság volt mindaz, amit a pesti rádióból hallottak. Nem volt könnyű megérteniük, hogy most az eddig egyedül üdvözítőnek és hibátlannak hirdetett tan reviziója folyik. Hát mégsem volt minden annyira egyértelműen igaz, ahogyan az újságok állították?

- Romániában semmi változás nem történt?

- Azt nem mondanám. A változások többé-kevésbé az egész táboron áthullámoztak. De Romániában kevésbé voltak látványosak.

Mi csak azt vettük észre, hogy hirtelen eltűntek a Sztalin-képek, szobrok és feliratok. Romániában három városban, Buka restben, Marosvásárhelyen és Brassóban állt egy-egy szobra a generalisszimusznak. A hatalmas bukaresti szobrot, amely ott állt a mai Repülősök terén, a Herăstrău-park bejáratánál, egyik nap deszkaállványokkal vették körül, mintha javítanák. Másnapra eltűntek az állványok. A szoborral együtt. Sztalinváros is visszakapta régi nevét, Brassót. Központi pártutasítás érkezett, hogy a lapokban fölváltva, két napig Sztalinvárost, egy napig pedig Brassót kell írni, aztán naponta kellett váltogatni a két városnevet, míg az embereket hozzászoktatták az új-régi névhez. Ott azzal az ürüggyel bontották le a Sztalin-szobrot, hogy szélesítik az utat.

- Bukarest hivatalosan hogyan reagált a moszkvai változásokra?

- Csupán megkésve, kivárással, homályos nyilatkozatokban fejezték ki egyetértésüket a moszkvai politikával, valójában azonban alig változtattak a gyakorlati politikán. Annyi volt a változás, a szenzáció, hogy Gheorghiu-Dej egy aktívaülésen kijelentette, hogy nem minden kulák gazember, vannak jó kulákok is. Nem akarták teljesen elvetni az osztályharc elméletét. De hiába változott meg némileg a kulák politika, a nagygazdákat addigra teljesen tönkretették. Az SZKP kongresszusa után "békésen" fölszámolták a kulákságot, állami használatba vették a földeket. De a kulákgyerekeket továbbra is "osztályidegenekként" kezelték. A bukaresti vezetők keresték a kibúvókat, nyugtalanították őket a

60 magyarországi rehabilitációkról szóló hírek, amelyekről a romániai sajtó egyébként nemigen tett említést. Akkoriban Gheorghiu-Dej kijelentette, hogy Romániában senkit nem kell föltámasztani, mert itt senkit sem végeztek ki igazságtalanul, itt nem történtek törvénytelenségek. Ezzel igyekezett megnyugtatni az egyre idegesebb pártapparátust.

- Romániában valóban kevesebb látványos törvénysértés történt, mint sok helyen másutt Kelet-Európában, de azért itt is voltak koncepciós perek. Elég ha Vasile Luca perére gondolunk. Kevesebb volt a politikai gyilkosság, de az is történt. Elvégre a pártharcokban gyilkolták meg Lucreţiu Pătrăşcanut...

- Meg a magyar Fóris Istvánt, 1946-ban. Pătrăşcanut nacionalizmus és jobboldali elhajlás vádjával börtönözték be 1948-ban, titkos perben halálra ítélték, és 1954-ben kivégezték. Akkor, amikor a Szovjetunióban már megkezdődtek a rehabilitálások! Meggyilkolásának tényleges oka az lehetett, hogy Gheorghiu-Dej a hatalmát féltette tőle.

- És Fóris?

- Körülbelül 1940-ig ő volt a pártfőtitkár. Máig sem világos, miért ölték meg. Valószínűleg a frakcióharcok áldozatául esett. Bukarest egyik negyedében, a Vatra Luminoasă-ban, az illegális kommunista mozgalom saját külön börtönében tartották fogva 1944 őszéig, a szovjet csapatok megérkezéséig. Akkor aztán átadták azoknak. Később visszahozták Romániába. 1968-ban, amikor Ceausescu leszámolt a régi pártvezetők egy csoportjával, nyilvánosságra hozták, hogy Fórist Teohari Georgescu belügyminiszter parancsára egy Bukarest környéki erdőben kurblivassal agyonverték és eltemették. Fórisnak az anyját is megölték Nagyváradon. Állandóan folyton a fia felől érdeklődött az egyik pártvezérnél, Emil Bodnărasnál, aki ezt megunta, a végén az öregasszonyt elvitette Nagyváradra, ahol állítólag belefojtották az áradó Körösbe. Az akkori váradi rendőrfelügyelő, Czikó Lőrinc gyilkoltatta meg az embereivel. Ő sógora volt annak az Alexandru Drăghici-nek, aki 1944-ben népbíróként, majd belügyminiszterként mindvégig tagja a megtorló gépezetnek. Egyszóval, lett volna mitől tartania a bukaresti pártvezetőségnek, ha elszámoltatásra kerül sor. Megpróbálták kifogni a szelet a vitorlából. Igyekeztek megnyugtatni a korábbi illúzióiból ócsúdó magyarságot, amely a magyarországi események hatására erősen nyugtalankodott, elégedetlenkedett. Féltek a magyarságban feszülő indulatoktól. Mindezt csendesítendő, 1956 nyarán párthatározat született arról, hogy a korábban megszűntetett magyar lapokat újra kell indítani. Ennek a határozatnak az értelmében indították újra 1957-ben a '40-ben megszüntetett Korunkot, visszavitték Bukarestbe a Pionírt, újra kiadták az Ifjúmunkást, a Tanügyi újságot és a Szakszervezeti Élet helyett a Munkáséletet.

- Újabb illúziókeltő gesztusok...

- Sőt, újra megindult a magyar sportlap. Ez azért különösen érdekes, mert '45 után csak két ízben adtak ki magyar sportlapot Bukarestben: a negyvenes évek végétől az ötvenes évek elejéig a Népsportot, majd 1957-től mintegy két éven át az Új Sportot.

- Kétféle tömeglapot nem lehetett magyarul kiadni Romániában: sportlapot és vicclapot. A magyar olvasók tömegeit így próbálták meg rászoktatni a román betűre. És valóban, bármilyen öntudatosak voltak is, a sportszerető magyarok - és nagyon kevés férfi nem az! - a román sportlapot olvasták. A barátaim is mindig arra hivatkozva vitatkoztak a fociról.

- Valóban, ezért is szüntették meg mind a kétszer a magyar sportlapot. Nem akartak szórakoztató lapot adni a nagyobb magyar tömegek kezébe. Különben az első sportlapba még magam is írtam egy novellát. Nyolc oldalas kis lap volt, belső oldalain riportokkal, irodalmi írásokkal. Azzal az ürüggyel szüntették meg, hogy a sporteredmények megértéséhez nem kell különösebb nyelvtudás, a magyarok románul is megértik. Egyébként a magyar keresztrejtvényeket sem kedvelték a kultúrpolitikusok. Jóval később az Utunk mellékletét, a

61 Keresztutat is gyorsan megszüntették. Akárcsak a kolozsvári napilap, az Igazság heti keresztrejtvényét, azzal az ürügygyel, hogy elveszi a teret a fontos politikai írások elől. Mindezek a tiltások a nyelvi deportálás eszközei voltak.

- A lapokban hogyan tükrőzödtek az '56-os fejlemények?

- A lapokban semmitmondó közlemények jelentek meg, a lé-nyeg rejtve maradt. Hírül adták, ha ülésezett a KB, de hogy miről tárgyalt, arról nem esett szó. Kommentárok nem léteztek.

- A román írók, újságírók hogyan reagáltak a fejleményekre?

- A román értelmiség legföljebb a Szabad Európa Rádió híreiből értesült a fejleményekről. A román sajtó irányítói mind pártaktivisták voltak, akik nem lelkesedtek a reformokért. Az újságírást nem szakmának, hanem a pártmunka részének, aktivista munkának tekintették. Az irodalmat pedig, különösen később Ceausescuék, egyszerűen hobbinak. Mint a horgászatot. Az aktivista újságírók nemigen konyítottak az íráshoz. A magyar lapok főszerkesztőinek nagy része még magyarul sem tudott igazán. Sőt, nemcsak a főszerkesztők. Egy időben az Előrénél mintegy százan dolgoztunk. Ebből húszan, ha tudtak írni. A többiek a terepet járták, szerveztek, ellenőriztek, talán más feladatuk is volt. Nagy nehezen kinyögtek egy-egy cikkecskét, amelyet persze alaposan stilizálni kellett. Két stilizátor is működött a szerkesztőségben, ők gondoskodtak arról, hogy a mondatnak legyen alanya és állítmánya. A helyesírás ellenőrzése a gépírónők feladata volt.

Egy-egy riportút a megyei pártirodában kezdődött, ott megmondták, melyik téeszbe menjen ki az újságíró, kérdezze meg, hány hektár földet szántottak föl, ki a legjobb traktorista, stb. Az "újságíró" az adatokat beszállította a szerkesztőségbe, azokből lett a termelési riport. Az írás a gépírónőtől a stilizátorokon át eljutott a "verifikáló" rovathoz, ahol két embernek az volt a feladata, hogy ha valamelyik újságíró teszem azt Sepsi rajonról írt, ellenőrizze, létezik-e egyáltalán Sepsi rajon. A jobb riportokat az a húsz ember írta, aki tudott írni. De felhoztak vidékről olyan kislányt is, aki alig tudott írni-olvasni. Erre mondta Robotos az egyik szerkesztőségi ülésen, nem kis malíci ával: "Elvtársak, szocialista sajtónk odáig fejlődött, hogy van már analfabéta újságírónk is". Nem ezek a kiemelt káderek voltak igazán a hibásak a sorsukért, hanem azok, akik kiemelték őket. Persze, amikor megkezdődtek a leépítések, velük kezdték. '56 őszére, több leépítési hullám után, már kevesen maradtak nálunk ilyenek. A román lapok azonban még tele voltak aktivistákkal. Ők nem nagyon lelkesedtek a változásokért. Enyhe hang-vételű ideológiai cikkeket közöltek a huszadik kongresszuson meghirdetett elvekről, teletűzdelve Lenin- és Gheorghiu-Dej-idézetekkel. A békés egymás mellett élés hruscsovi jelszava a lenini, sőt a román kommunista hagyomány részévé vált. Ezeket az ideológiai cikkeket azonban kevesen olvasták, főként az aktivisták. A román pártvezetés azt sugallta nekik, hogy nem kell túl komolyan venni ezt az egészet.

- És akkoriban éppen az Előre volt a rebellis lap?

- Igen, mert ha rejtetten is, a magyarországi változásokat tükrözte, az új elveket közvetítette. Azok az írástudók, akik megmaradtak a lapnál, mind a változások hívei voltak. Robotos, a főszerkesztő azon a nyáron Pesten járt, részt vett a Petőfi Kör vitáin. Hazatérte után éreztük, hogy valami változás ment végbe benne. Bedobta a gyeplőt a lovak közé. Egyszeriben nagyon liberális lett. A máskor teljesen jellegtelen szerkesztőségi munkaelemző értekezletek heves vitafórumokká váltak. Ezeken az értekezleteken egy idő múlva már magam is részt vehettem, amióta kiszabadultam a fordítói rovatból és a művelődési rovathoz kerültem. Ugyanis még pártügyem elintézése előtt megelőlegezett bizalommal a lap vezetősége visszahelyezett újságírói munkára. Vad dolgok hangzottak el az értekezleteken. Külpolitikus kollégánk, Fehér Oszkár '56 nyarán a történelem legnagyobb gyilkosának nevezte Sztalint. Ő mondta ki elsőnek a szerkesztő ségünkben, hogy ha így állnak a dolgok a Szovjetunióban a retorziókkal, akkor Sztalin közönséges bűnöző volt. Beleborzongtam, ez akkoriban nagyon merész

62 kijelentés volt. Legalábbis annak tűnt. Nem nagyon gondoltuk végig a dolgokat, az apró lépéseknek is örültünk. Én is örültem, hogy megcáfolják a sztalini elméletet, az osztályharc állandó élesedéséről, hiszen magam is ennek az áldozata voltam, de nem jutot tam el odáig, hogy Sztalin személyes bűnein töprengjek. Egy másik alkalommal nagy ellenszenvet váltott ki a szerkesztőségből a Pravda egyik cikke, amelyik kioktatta a lengyeleket. Milyen jogon szól bele a Pravda a lengyel belügyekbe, kelt ki magából Robotos. Ez is jelezte számunkra, hogy milyen mélységet érintenek a lengyelországi változások. Szerkesztőségünkben elszabadultak az indulatok. Minden kérdést megvitattunk, mindent tisztázni akartunk. Párttitkárunk, Varga Gábor, a külpolitikai rovatvezető lett a legnagyobb forradalmár. Gyakran nála gyűltünk össze megtárgyalni, hogy ilyen még nem volt a történelemben: a proletár diktatúrából átmegyünk a polgári demokráciába. Varga sosem ejtette ki a száján az ellenforradalom szót. 1958-ban aztán ki is zárták a pártból. A román szerkesztőségekben azonban, mondjuk a Scînteianál, az ilyen viták elképzelhetetlenek voltak. Robotos ebbe bukott bele. Egy epizód: helyi tudósítónk, Adrián Miklós jelentette, hogy Marosvásárhelyen, a Magyar Autonóm Tartomány székhelyén a posta nem vesz föl magyar nyelvű táviratot. Robotos azonnal jegyzetet íratott a tudósítóval, és a másnapi újságban Törvényszegés címmel az első oldalon közölte. Egy évvel korábban még azért is botrány volt, hogy az Előre megírta, hogy az egyik székely városban gyenge a kenyér mínősége. A Szabad Európa Rádió ugyanis átvette az anyagot. A lap anyagot szolgáltat az ellenségnek, mondták. Lejárattuk a szocializmust. Nem a rossz kenyér, hanem mi, akik ezt szóvá tettük. Robotost ezúttal is rettenetesen letolták. Elismerték, hogy hiba történt, de azt jelenteni kellett volna, nem megírni. Akkor azonban valahogy már nem félt sem Robotos, sem a szerkesztőség. Ismétlem, már nem sok pártkáder maradt a lapnál, hanem inkább hivatásos újságírók. Ilyen hangulatban ért bennünket '56 október 23-a.

Bukarestben nehezen lehetett fogni a pesti rádió adását, ezért csak másnap értesültünk a történtekről. Nagyon boldog voltam.

Persze, egy pillanatig sem gondoltunk arra, hogy megbukik a kommunizmus. Hiszen Nagy Imre kommunista volt. A szocializmus reformját reméltük. A sztalinizmus fölszámolását. A román újságírók folyton minket faggattak az eseményekről. Csodálkoztak. Volt, aki észrevehetően irigykedett. De előttünk nem nagyon nyilatkoztak. A román sajtó a hivatalos pártvéleményt közölte, amely az első perctől ellenforradalomnak mínősítette a magyar forradalmat. Nekünk is voltak emiatt konfliktusaink az olvasóinkkal. Sokan visszaküldték a lapot, mások, például Gyergyószentmiklóson, a főtéren elégették az Előrét. Robotos megpróbálta más irányba befolyásolni a Központi Bizottságot. Olykor sikerrel.

Marosi Barna 25-én vagy 26-án egy nyugodt hangú cikkben kifejezte kívánságát, hogy ne folyjék több magyar vér. Ebben a cikkben nem ellenforradalomról beszélt, hanem népmozgalomról, a nép követeléseiről. Ez a hang teljesen elütött a román sajtóétól, amelyben továbbra is a hivatalos ellenforradalmi mínősítés szerepelt. Valószínűleg az erdélyi magyarság lecsillapítására engedélyezték ezt az írást. Ugyanakkor tudomásunk volt spontán rokonszenvtüntetésekről is a bukaresti egyetemeken. Mentőautókkal gyűjtötték be - tömegesen - a diákokat.

- És Erdélyben?

- Hozzánk, Bukarestbe, elég kevés hír jutott el. De arról tudtunk, hogy Halottak napján, november elsején a kolozsvári diákok megkoszorúzták a magyar sírokat és gyertyát gyújtottak a halottak emlékére. Hallottunk a kolozsvári diákok mozgolódásáról is, egyetemi autonómiát követeltek meg az orosz nyelv kötelező oktatásának megszüntetését. Egész Erdélyben drámai hangulat uralkodott. Mindenki a pesti rádiót hallgatta. Amikor a Kossuth Rádió arra kérte hallgatóit, tegyék ki a készülékeket az ablakba, hadd hallják a felkelők a közleményeket, sok kolozsvári ablakba kitették a rádiót. Nálunk, a lapnál is feszült helyzet alakult ki. Vidékről tömegesen érkeztek a Központi Bizottsághoz intézett, de a sajtónak szánt táviratok, amelyekben a különböző üzemek, városok, falvak "munkásközösségei" tiltakoztak a

63 magyar "ellenforradalom" ellen, és kifejezték elhatározásukat, hogy harcolni akarnak ellene. Ismeretes, hogy a pártbizottságokon fogalmazták meg ezeket a táviratokat. De akadt, például a "költő" Hajdú Zoltán, aki fegyvert kért a román hatóságoktól, hogy harcba indulhasson a magyar "ellenforradalmárok" ellen. Egyik este aztán, amikor éppen én voltam az ügyeletes szerkesztő, befutott a marosvásárhelyi Simó Géza bútorgyár dolgozóinak távirata. Minden lap megkapta, a román lapok is. Beleborzongtam, olyan iszonyatos szöveg volt a csecsemők fehér húsába fúródó ellenforradalmi szúronyokról meg hasonlókról. Úgy tudom, a táviratot Kovács György és Hajdú Győző fogalmazta meg. Az utóbbit nem kell bemutatnunk, a legundorítóbb módon szolgálja ki a román sovinizmust. Csak azt nem tudom, mi nagyobb: a gyávasága vagy az aljassága. Kovács György pedig a leggyávább magyar írók egyike. Talán éppen ezért, sokáig tagja volt a Központi Bizottságnak és a bukaresti parlamentnek. De még kérdezni sem mert semmit. A marosvásárhelyiek mesélik, hogy reggelente a pártház portásától érdeklődött a politikai irányvonal alakulása felől. Táviratuk fölháborította Robotost. Időt akart nyerni. Telefonon megbeszélte Sorin Tomával, a Scînteia főszerkesztőjével és a Központi Bizottság ügyeletesével, hogy elhalasztják a távirat közlését, mivel az ártana a pártnak. Megállapodtak abban, hogy enyhítik, elviselhetővé tömörítik a távirat szövegét. Elfektetni nem lehetett, az nyilt kihívás lett volna a párttal szemben. Robotossal ketten átírtuk, enyhítettük, megrövidítettük a szöveget. Megvallom, az már az én lelkemen szárad, hogy a CSEMADOK aznapi pozsonyi közleményét, amelyben elítélte az "ellenforradalmat", szépen "elveszítettem". Másnap azonban a Scînteia a bútorgyári dolgozók táviratának teljes szövegét közölte, szúronyokkal, csecsemőkkel, és benne volt a lapban a CSEMADOK közleménye is. Kitört a botrány. Az ügy és maga Robotos is a pártfőtitkár elé került azzal, hogy "ez az a zsidó, akinek nem tetszik a munkás ság hangja". Kovács György és Hajdú Győző szövege volt a munkásság hangja, és az a fő pártideológus, Leonte R_utu vetette Robotos szemére származását, aki maga is zsidó volt.

Abszurd, balkáni helyzet. Másnap az Előrében teljes terjedelmében megjelent a távirat és a CSEMADOK nyilatkozata, Robotos karrierjét pedig kettőbe törték. Áthelyezték az Irodalmi Kiadó magyar osztályának élére, 1958-ban pedig, a nagy leszámolás idején, kizárták a pártból.

- Hogyan éltétek meg a magyar forradalom vérbefojtását, az orosz intervenciót?

- Sejthettük volna. Már napokkal novembre 4-e előtt az államvédelem megszállta a bukaresti lapok kiadóépületét és nyomdáját: a Scînteia Házat meg a bukaresti postaépületet, az állomásokat, a vasutat és a középületeket. A fegyveres őrség még hosszú hetekig ott állt a Scînteia Ház körül. De hát október 31-én az SZKP közleménye még arról szólt, hogy nem építettek ki megfelelő kapcsolatokat a népi demokratikus országokkal, és ezen változtatni fognak.

- Hát változtattak...

- November 4-én korán reggel behívták az egész szerkesztőséget. Kivéve Robotost, ő már nem tehette be a lábát a laphoz. Ha jól emlékszem, maga a főcenzor, Dumitru Ardeleanu közölte velünk a Kádár-kormány megalakulásának hírét. Robotos eltávolítása után ez a magyarul jól tudó, nagyváradi származású - Ardeleanu volt a lap titkos főszerkesztője. Esténként bejött a hátsó kapun és átolvasta a lapot az elejétől a végéig. Míg aztán Szilágyi Dezsőt, egy katonaújságíró századost nevezték ki előbb a lap főszerkesztőhelyettesévé, majd vezetőjévé.

- Te hogyan fogadtad a beavatkozás hírét?

- Nagyon szomorúan és nagyon zavartan. Zavartan, mivel nem voltak megbízható híreink az állandóan változó magyarországi helyzetről, képtelenek voltunk áttekinteni azt. Szomorú voltam, pedig akkor nem hittem volna, hogy a kormányváltozás olyan iszonyatos vérfürdővel jár együtt. Hogy a szovjetek ilyen kegyetlen megszállóként fognak viselkedni. És zavart, hogy nem volt hírünk Nagy Imre felől.

- Nem kezdődtek meg a retorziók a szerkesztőség ellen?

64 - A pártvezetők haragja Robotos iránt hirtelen - némileg és persze, csak átmenetileg - megenyhült. Nyilván nagyon megkönnyebbültek, hogy nem kell tartaniuk többé a "magyar métely" átterjedéséről. Ugyanakkor a szovjet beavatkozás, bármennyire furcsa, megmentette a szerkesztőséget. Ugyanis már előkészítették Robotos és még vagy tizenöt újságíró letartóztatását. Talán én is köztük lettem volna. Más magyar szerkesztőségek megbízható kádereiből már összeállították azt a csapatot, amely hétfőn átvette volna a lapot. Vasárnap azonban a szovjetek lerohanták Magyarországot. Az Előre szerkesztősége megmenekült. Egy napon múlott...Csináltuk tovább a lapot. Mintha semmiféle "lázadás" nem történt volna, működött tovább a gépezet. A lapnak naponta nagy - a román lapokénál bővebb - hír csokrot kellett közölnie a magyarországi "konszolidációról". Egy szó sem esett a fegyveres harcokról, csak az "építő munkáról". De most már megvallom, hogy azért a sorok közt, bújtatva kifejeztük szolidaritásunkat a magyar forradalmárokkal. Éppen akkoriban jelent meg egy könyv a kommunista illegalistákról A békéért, a szocializmusért, a nép javáért harcoltak címmel. Az Előre november 10-i számában, hat nappal a megszállás után recenziót írtam erről a könyvről csak azért, hogy bevezetőjében mottóként Petőfit idézhessem: "S megemlékeznek a győzelmesek / ama szentekről és nagyokról, akik a szolgaságban is szabadok valának / és hirdeték az igét." Az olvasók megértették az üzenetet. Valaki mondta is nekem később: "Nagyon szépen tudsz gyászolni".

- Közismert, hogy Románia volt az egyedüli szocialista ország, amely fölajánlotta Moszkvának, hogy fegyveresen részt vesz a magyar forradalom leverésében. Habár ezt Moszkva viszszautasította, a későbbi "rendcsinálásban" magyarul tudó román belügyi tisztek is részt vettek. És ha már lapokról beszélünk, úgy tudom, Románia, akárcsak Csehszlovákia egyéb, cselekvő módon is támogatta a magyarországi "konszolidálódást".

- A megszállást követő napokban a szerkesztőség parancsot kapott arra, hogy állítson össze különkiadást magyarországi terjesztésre. Mint később kiderült, a pozsonyi Új Szó szerkesztősége is hasonló parancsot kapott. Az Előrenél Lakatos András szerkesztőségi főtitkárt, jó barátomat bízták ezzel a feladattal. Én moszkvai parancsot, vagy román-szovjet pártmegegyezést sejtek a rendelkezés mögött.

Akkoriban a magyarországi újságírók többsége sztrájkolt, a Kádár-kormánynak azonban szüksége volt valamilyen sajtóra. Az Előre is megtette.

- Milyen volt ez a különkiadás?

- Akár az eredeti Előre. A maga helyén volt a lap fejléce, alatta ott állt, hogy a Román Népköztársaság néptanácsainak lapja, az ára lejben volt megadva. Semmilyen külső jegy nem árulta el, hogy a lap nem romániai terjesztésre, hanem kimondottan Magyarországnak készült. A szokásos romániai példányszám kinyomtatása után Lakatos átszerkesztette a lapot, néhány anyagot kicserélt. Például teljes terjedelmükbe betette a román hírügynökség magyarországi jelentéseit. Vagy a teljes Kádár-beszédeket. Ezekből a romániai kiadásban csak néhány sor jelent meg. A romániai sajtó nem közölte a Kádár-féle "konszolidáció" híreit, még kevésbé adott hírt a sztrájkokról vagy Kádár beszédéről, amelyben bejelentette az ÁVO feloszlatását, mondván, hogy többé nincs szükség rá. A hírek leginkább és észrevehetően szovjet hírforrásokból származtak és a Kádár-csoport szemszögéből nézve tálalták a tényeket. Ha a kimondottan romániai vonatkozású anyagok kivétele után maradt némi hely a lapban, akkor oda régebbi, erdélyi magyar vonatkozású kulturális híreket tördeltek be. Így került be az egyik különkiadásba a Művelődésben közölt írásom Konsza Samuról. Sajnos, ma már nincs példányom a különkiadásokból, pedig akkor rend szeresen elolvastam őket, körülbelül két hónapig, amíg csináltuk. Mindannyian tudtunk a különkiadásról, nem lehetett titokban tartani.

65 - 1956 súlyos következményekkel járt a romániai magyarságra nézve is. Az addig lappangó román magyarellenesség ideológiai érveket, "igazolást" kapott. Gheorghiu-Dej decemberben a marosvásárhelyi tartományi aktívagyűlésen nyiltan illojalitással vádolta meg az egész romániai magyarságot.

- '56 után minden magyar igény revizonizmusnak mínősült. Így kívánták igazolni - méghozzá hosszú távon, előre - a nemzetközi szocialista közvélemény előtt, hogy az ezután következő véres megtorlások nem a román sovinizmus számláját terhelik, hiszen ők csak megfékezik az "ellenforradalmi" magyar elemeket. A román nemzetiségellenes politikának mindig hosszú távú stratégiája volt. A román soviniszták távlatokban gondolkodtak. Sokszor csak évek múlva reagáltak valamire, de akkor annál vehemensebben. Az '56-os eseményekért is csak 1958-ban számoltatták el a romániai magyarságot. Közvetlenül az intervenció után egy ideig úgy tűnt, nem lesz semmiféle leszámolás.

Csak azok kerültek bíróság elé, akiket még '56 őszén az első megtorláshullám a börtönbe sodort. Börtönben ültek a kolozsvári diákok, köztük Páskándi is. A közvetlenül ez után következő időszakban inkább az elbocsátások, a kizárások jelentették a leszámolást. A viszonylagos, átmeneti csend után a Nagy Imre-per látszott megadni a jelt az iszonyatos méretű romániai leszámo lásra. Hasonlóra, amilyen '52-ben az úgynevezett jobboldali elhajlás elleni harc idején volt. Emlékszem, a romániai sajtóban rövid közlemény adta hírül Nagy Imre kivégzését.

Szilágyi Dezső, az új főszerkesztőnk külön is megkérdezte tőlem, hogy miként ítélem meg a budapesti pert. Kitérő választ adtam. Olyasfélét, hogy én más Nagy Imrét ismertem meg, mint akit most a bírósági közlemény bemutat, különben is távolról, a per anya gának ismerete nélkül nem tudok véleményt mondani. Volt némi őszinteség is a szavaimban. Sok vonatkozásban valóban nem láttam tisztán Nagy Imre szerepét.

Akkor nem tudtam, hogy valóban ő írta-e alá az ő nevében kihirdetett első tűzparancsot október 23-án. Az is zavart, hogy Nagy Imre valamikor belügyminiszter volt, később meg begyűjtési miniszter, akinek kemény hangú cikkeit olvastam annak idején a Szabad Népben a "szabotáló kulákok" ellen. Az ezer kilométeres távolság torzított, zavart a tisztánlátásban. Ma már többet tudok róla, és kommunista múltja ellenére nagy magyar nemzeti hősnek tartom, aki a döntő pillanatban igazi államférfivá nőtt és meggyőződéséért a halált is vállalta.

- Pedig egy időszakban, snagovi fogságuk idején Nagy Imréék igen közel voltak hozzátok. Bukarestben, Snagovtól néhány kilométerre ti mit tudtatok akkor a hollétükről, a fogságukról?

- Csak a pletykák jutottak el hozzánk, hogy talán Snagovban vannak, talán a Poiana _apului nevű kis hegyi faluban. Hallottuk, hogy Lukács Györgyöt hazaengedték, Vass Zoltánt pedig valaki látta sétálni Bukarestben. Semmi biztosat nem tudtunk róluk.

- Hogyan fogadtátok Nagy Imre halálhírét?

- Halálával nálunk is a félelem és a dermedtség lett urrá a lelkeken. Éreztük, hogy elkerülhetetle nül közeledik a nagy leszámolás. A hangulat feszült volt. Aztán a leszámolás, amitől tartottunk, valóban elkövet-kezett. A romániai magyarok ezreit állították bíróság elé a magyar forradalommal való rokonszen-vezésük ürügyén. Több embert halálra ítéltek és kivégeztek. Például az érmihályfalvi református papot, Sass Kálmánt és egyik társát.

- Az '58-as retorziók egyike a kolozsvári magyar egyetem egyesítése a románnal, pontosabban, a megszüntetése. Hogyan történt ez?

- A Bolyai Egyetem a magyar-román béke kulcskérdése. A két háború Kolozsváron csupán egy magyar tanszéket tűrtek meg a Ferdinánd király nevét viselő román egyetemen, azon pedig egyetlen professzort, Kristóf Györgyöt. 1940 őszén Szegedről visszatért a Ferenc József Tudományegyetemen, helyén pedig a Tisza-parti városban létrehozták a Horthy Miklós Tudomány-egyetemet, a mai József Attila egyetem jogelődjét. 1944 őszén, az orosz csapatok közeledtére a kolozsvári magyar egyetem tanárainak többsége nem menekült el. Ez volt a

66 szerencse. Az orosz ukáz az volt, hogy a front elvonulása után minden úgy folytatódik, ahogy a háború kitörésekor abbamaradt. Miért nem harangoznak, kérdezte az orosz tábornok Kolozsváron. Hát szabad? - lepődtek meg az új, kommunista városvezetők, akik szinte kivétel nélkül magyarok voltak a "népi közigazgatás" idején. Szabad, persze. És meg kell nyitni az iskolákat, az egyetemet. De hát ez magyar egyetem, mondták óvatos-kodva a városvezetők. Eddig magyar egyetem volt itt? - kérdezte a tábornok. Az, felelték. Akkor a magyar egyetem folytatja tevékenységét. Ez az orosz politika hívta létre a Bolyai Tudományegyetemet Kolozsváron. A Groza-kormány uralomra jutása után sem lehetett érvényteleníteni az orosz tábornok intézkedését. Létrejött hát két egyetem, egymás mellett, egy román és egy magyar. A bukaresti hatalom a kolozsvári magyar egyetemet soha nem nézte jó szemmel, minden úton-módon gáncsolta, akadályozta működését. Antal Árpád egyetemi tanár mesélte a múltkor, hogy az már egyenesen visszatetsző volt, hogy Gheorghiu-Dej valahányszor megfordult Kolozsváron, mindig meglátogatta a román egyetemet, de a magyar egyetemre nem tette be a lábát.

- És Groza?

- Az ő látogatásai nem voltak egyebek népszerűség- hajhászásnál, mikor már a román közéletben semmilyen szerepe nem volt. A magyar diákok lelkesen megtapsol-ták. Valójában a román közvélemény végig ellenséges volt a magyar egyetemmel. A nyílt ellenségeskedés, a fanyar megjegyzések, a magyar fiatalok román nyelv-tudásáért, a magyar diákok jövőjéért való álszent aggódás, mind-mind arról árulkodtak, hogy a kolozsvári magyar egyetem létét még a tisztességes, demokratikus érzelmű románok is nagyon nehezen fogadták el.

Végül a magyarság '56-os traumáját használták ki a Bolyai Egyetem fölszámolására. Galád módon, úgymond, a magyar diákság kérésére. Összehívtak egy diákszövetségi gyűlést, amelyen az egyik magyar diáklány kezébe nyomták a számára addig ismeretlen szöveget, hogy a magyar diákság szeretne együtt tanulni a románnal. Kénytelen volt felolvasni. Utána idegrohamot kapott.

- Voltak olyan magyar publicisták, akik arról elmélkedtek, hogy ilyen módon, együtt élve és tanulva, végre a román diákok is megtanulnak magyarul.

- Akadtak újságírók, akik egymást túllicitálva lelkesedtek az egyesítésért. Leginkább arra hivat-koztak, hogy Lenin szerint nem jó, ha a diákok nemzetiségileg elkülönülve tanulnak. Később Csehi Gyula professzor elmesélte nekem, hogy itt csúsztatás történt, elhallgatták egy idézet első részét. Zsidó szülők egyszer megkérdezték Lenint Péterváron, hogy milyen iskolába járassák gyerekeiket: külön, felekezeti iskolába vagy oroszba? Ugyanis orosz anyanyelvűekről volt szó. Lenin erre azt válaszolta, hogy mindenkinek joga van olyan iskolába járni, amilyenbe akar, de.... És innen kezdődött a románok által folyton idézett rész: helyesebbnek tartja, ha a különböző felekezetű diákok közös iskolában együtt tanulnak. Ez a csonka idézet volt a romániai magyar egyetem halálos ítélete. És a magyar iskoláké. Nem én, hanem Albert Antal barátom volt az ügyeletes, amikor beérkezett a tudósítás a kolozsvári diákgyűlésről. Szótlanul ideadta nekem a szöveget, olvassam el.

Elolvastam. Egy szót sem szóltunk. Mindketten tudtuk, hogy ez a magyar egyetem vége. Sokan azonban lelkesedtek. Nem értették meg, nem hitték el, hogy mire megy ki az egész. A megegyezés úgy szólt, hogy egyesül a két egyetem, de helyén marad minden magyar tanár, minden magyar katedra. Az egyesülési gyűlés után Gheorghiu-Dej megvendégelte a tanárokat tengerparti villájában, nagyon barátságos volt velük.

Kevesen látták tisztán a helyzetet. A szándékokat. Szabédi László, Csendes Zoltán professzorok az öngyilkosságukkal tiltakoztak az egyetem fölszámolása ellen. Szabédi a diákgyűlésen is tiltakozott a maga módján. Nem nyiltan, hanem azzal, hogy azt fejtegette, a Bolyai Egyetem milyen történelmi küldetést töltött be az erdélyi magyarság életében. Nem tudta végigmondani, Ceausescu, aki irányította az egyesítést, félbeszakította azzal, hogy itt most nem a magyar egyetem érdemeiről van szó, hanem a bűneiről. Úgy állították be a dolgokat, hogy a

67 magyar egyetem nacionalista tanárokat képezett, hiszen az itteni diákok, köztük Páskándi, föllázadtak '56-ban. A vádaknak volt egy furcsa előzménye. Az éber cenzorok fölfedezték, hogy az egyik, egyébként már évek óta használt magyar nyelv- és irodalom tankönyv függelékében a szójegyzet címszavait fentről lefele összeolvasva, súlyosan "úszító" mondatok állnak össze. Olyasmi, hogy "Csehszlovákia csehül áll" meg hogy "kolhozparasztság koldusbotra jut". Éppen csak, hogy lóugrásban nem olvasták össze a szavakat! Maga Dej, a párt főtitkár két napot szánt rá értékes idejéből, hogy leleplezze a magyar "nacionalizmus" újabb megnyilvánulását. A könyvet azonnal betiltották, "figyelmetlen" szerkesztőjét, Hadházy Ferenc barátomat kirúgták, a tankönyv szerzőit, így Nagy Jenőt bebörtönözték. A lényeg az volt, hogy az "úszító" tankönyv "nacionalista" szerzői a Bolyai Egyetem tanárai voltak, tettüket az egyetem szelleme sugallta. Hadházy mesélte nekem, hogy a kihallgatáson Gheorghiu-Dej nagyon letolta a KB magyar tanügyi felelősét, egy régi illegalista tanítónőt, aki magyarázkodni, védeni próbálta magát. Te csak hallgass, rivallt rá, te nacionalista vagy, még Désről ismerlek, kit tanítottál a munkásklubban? Petőfit, ugye?! Petőfit tanítani, Dej szerint magyar nacionalizmus...

- Az '58-as retorziók tége mennyire érintettek?

- Nekem szerencsém volt, nem lett különösebb bajom. Pedig ellenem is sok vád gyűlt össze. Ludas voltam a Simó Géza gyár táviratának megkurtításában, a CSEMADOK nyilatkozatának "elveszítésében", a szám is sokat járt, gyakran és hevesen kirohantam Rákosiék ellen, meg nyiltan hangoztattam, hogy egyetértek a magyar forradalommal. '58-ban volt az Előrénél a "purifikáló" pártülés, amely szinte 24 órán át tartott. Egy héttel korábban a szerkesztőséget megszállták magyar nemzetiségű román pártaktivisták. Számunkra ismeretlen emberek tűntek föl, tizen-huszan átiratkoztak az Előre pártalapszervezetébe. Így azonnal szavazati jogot kaptak. Az ülést követő napon eltűntek, kiiratkoztak. De az ülésen az ő szavazatuk határozta meg emberek sorsát, ők döntöttek élet és halál fölött. Másként a mi alapszervezetünk nem szavazta volna meg a pártbüntetéseket. A vizsgálatot és a "purifikáló" ülést Bihari László, a KB sajtóosztályának egyik főnöke vezette, előre megírt forgatókönyv alapján. (Ez a Bihari később, alighanem szovjet "közvetítéssel", Magyarországra költözött és évek óta élvezi a magyar nép vendégszeretét.) Külön bizottság alakult a lap újabb embereiből, akik az utóbbi esztendőben a pártiskoláról kerültek a laphoz. Ők javasolták a büntetéseket. Rengeteg pártszankciót szabtak ki. Kizárták a pártból Marosi Barnát, aki korábban ifjúsági titkár volt és aki tilta kozott az "ellenforradalmi " mínősítés ellen. Sok embert kizártak a pártból vagy az ifjúsági szervezetből, köztük Robotos Imrét meg Kacsó Gábort, Kacsó Sándor fiát. Az én ítéletem az utolsó figyelmeztetés lett volna. Amint a bizottság egyik tagja, egy tisztességes fiú, Kolozsi Márton később elmesélte nekem, engem is majdnem kizártak. Ugyanis valaki a bizottságból előhozakodott azzal, hogy mégsem büntethetnek utolsó figyelmeztetéssel '56-os bűneimért, mivel engem 1957 tavaszán vettek vissza a pártba. A büntetés azt jelentené, hogy helytelen volt a visszavételem. A párt mégsem hibázhat. Tehát vagy kizárnak, vagy nem kapok semmilyen büntetést. Kolozsiék így elérték, hogy megússzam büntetés nélkül. Addig rovatvezető és szerkesztőbizottsági tag voltam, miután 1956 őszén visszakerültem újságírói munkára, majd 1957 tavaszán az ipari, illetve később a mezőgazdasági rovat élére. A gyűlés után persze azonnal leváltot tak. Szilágyi, a főszerkesztő megüzente, ha akarok, "specriporter" lehetek. Afféle főmunkatárs, aki nem tartozik egyetlen rovathoz sem, közvetlenül a főszerkesztővel egyezteti riportterveit. Elfogadtam. Ilyen "speciális" riporter volt nálunk akkoriban Szász János meg Dános Miklós.

- Te megszavaztad mások kizárását?

- Ezt megúsztam. Aznap este ügyeletes voltam, lapfelelős. A másnapi lapszámmal kellett foglalkoznom a nyomdában. Így aztán ötperces felszólalásom után engedélyt kértem az eltávozásra. Elengedtek. Nem szavaztam.

68 - Mit mondtál abban az öt percben?

- Amit akkor majdnem mindenki. Belátom, hogy tévesen értékeltem az eseményeket, igyekszem gondolkodni a magatartásomon.

- Valójában miként ítélted meg a november 4-e utáni fejleményeket?

- Akkor még nem tűnt úgy, hogy végképpen elbukott a magyarországi reformfolyamat. Hiszen a Kádár-rezsim azzal lépett föl, hogy a Rákosi-korszak hibáit kijavítja, úgy folytatja a szocializmus építését. Akkor még nem nyilvánították egyértelműen ellenforradalomnak a forradalmat. Az akkori Fehér Könyvben még arról beszéltek, hogy a magyar forradalomba belesodródtak bizonyos ellenforradalmi elemek is.

Ennyi. Nagy Imre kivégzésével vált egyértelművé a helyzet.

- Az 1958-as esztendő krónikájához hozzátartozik egy mindmáig elég rejtélyes mozzanat: Romániából kivonultak a szovjet csapatok.

Békésen. Te ezt mivel magyarázod? Egyfajta kiérdemelt jutalom lett volna Románia '56-os magatartásáért, a magyar forradalom leverésében, Nagy Imréék fogvatartásában tanúsított ügybuzgalmáért? Beszéltünk már a románok hagyományos oroszellenességéről. Milyen volt hát végül is a román-szovjet viszony akkoriban?

- A sajtó szerint teljes és rendíthetetlen volt a szovjetek iránti hűség. Legalábbis 1958-ig. Meggyőződésem, hogy a szovjet vezetők teljes mértékben megbíztak a románokban. Másként aligha vonták volna ki csapataikat Romániából. Az Előre engem küldött ki a szovjet csapatok ünnepélyes búcsúztatására Galacra. Onnan távozott az utolsó szovjet katonai egység. Pazar ünnepséget rendeztek. Beszédet mondott Chivu Stoica, a miniszterelnök és egy szovjet tábornok. Ott volt az egész világsajtó. Világszenzáció: első ízben vonták ki a szovjet csapatokat egy megszállt országból. Korábban, Ausztriának csak egy keskeny keleti övezetéből vonultak ki. A sajtó, a romániai is, addig naponta adott híradásokat a távozásról. Megírtam a riportot a meleg hangú búcsúztatásról, a lelkes szónoklatokról, a nagy örvendezésről, ahogy illett. Másnap a szerkesztőségben a lap vezetői közölték velem, hogy nincs szükség a riportomra, nem írunk többé a szovjet csapato król. Kell a hely a lapban a sürgető nyári munkákról szóló beszámolóknak. A romániai lapok kurta hírügynökségi közleményben számoltak be a szovjetek távozásáról. Hát ennyit a románoknak a szovjetek iránti hűségéről.

- És kiváló taktikai érzékéről...

- Annak idején, 1953-ban a kéthetes bukaresti ifjúsági világtalálkozó is azonnal lekerült a sajtó napirendjéről, amint bezárta kapuit.

A bukaresti pártvezetők kényszerűségből rendezték meg. Azt hiszem, ők sosem vették annyira komolyan a kommunizmust, mint mondjuk a magyarok vagy a németek. Későbbi pesti útjaim során, amikor kiengedtek, mindig fájdalommal konstatáltam, hogy míg bezzeg, a románok megszabadultak a szovjetektől, Magyarországon lépten-nyomon orosz katonákat látni.

"Ugye, sokat vétettünk ellenetek, magyarok ellen?"

69 - '56 végül is '64-ben zárult le Romániában, mikor az ENSZ-be való felvételt követően, nyugati nyomásra, a kölcsönök és a jobb nemzetközi megítélés érdekében szabadon engedték a politikai foglyokat. Végül 1968 tavaszán hivatalosan is megtörtént az igazságtalanul elítéltek, a tömegterror szenvedőinek rehabilitálása.

- Nekem annyira tetszett ez, hogy több cikket is írtam az Előrében az igazságtalanul meghurcoltakról. Rokonszenves gesztusa volt ez Ceausescunak, még akkor is, ha csak taktikázott: hatalma megerősítése végett a Gheorghiu-Dej-féle vezetőséget, a belügyi apparátust akarta ilyen módon diszkreditálni és félreállítani. Ez a gesztusa volt az egyik ok, amiért nekem illúzióim támadtak vele kapcsolatban. És nem csupán nekem.

- Újabb illúziók... Az '58-as retorziók után ez talán érthető. Hiszen korábban, a magyar forradalom bukása után a romániai magyarság sorsa igen rosszra fordult.

- Beszűkültek az életlehetőségeink. A retorziók sorába tartozik a Magyar Autonóm Tartomány részleges fölszámolása 1960-ban.

Két fontos, szinte csak magyarok lakta rajonját, Sepsi és Kézdi rajont Brassó tartományhoz csatolták. '56 után borzalmas mérték ben leépültek a romániai magyar intézmények, múzeumok, iskolák, maga a nemzeti tudat. Egyre kevésbé lehetett írni a nemzetiségi kérdésről. Hivatalosan egyre gyak-rabban úgy fogalmaztak, hogy "az egész román nép, nemzetiségi különbség nélkül". Előbb, még az ötvenes évek végén, a "csán gó" szó tűnt el teljesen a sajtóból, majd nemsokára a "székely", végül már azt sem nagyon lehetett leírni, hogy "magyar".

A "székely" és a "Székelyföld" elnevezés kitiltásának a nyilvánosságból a viszonyainkra nagyon jellemző története van. 1958-ban az akkori Tudományos Kiadó megrendelésére egy lelkes munkaközösség monográfiát állított össze a Székelyföldről. Tudtommal Keszi-Harmath Sándor, a kiváló közgazdász is benne volt ebben a csapatban. Különféle statisztikákkal kimutatták - nem tudom, miként - hogy a Székelyföld gazdasági fejlődése az utóbbi években gyorsabb ütemű volt, mint Hollandiáé. Valójában azt akarták dokumentálni, lelkesen és dicsérőleg, hogy a Román Népköztársaságban a Román Kommunista Párt politikája tette lehetővé a Székelyföld hatalmas fejlődését. Ezt a kéziratot az Előre szerkesztőségének egyik gonosz, dogmatikus tagja, Sorik István fordította le románra. Ő a Székelyföld elnevezést nem a szokásos román megfelelőjével, Secuime-nek fordította, hanem úgy, hogy "Pămîntul Secuilor", a Székelyek földje. Birtokos szerkezettel. Nagy ribillió támadt ebből! 1958-ban voltunk, a nagy leszámolás időszakában! Mi az, hogy a székelyek földje, mikor ez román föld! - ordította Dej. A magyarok a holland hasonlattal azt akarják sugallni, hogy a Magyar Autonóm Tartomány valamiféle önálló ország. A monográfiát megsemmisítették, szerzőit ilyen-olyan módon felelőségre vonták. A "székely" és a "Székelyföld" elnevezés szinte egy évtizedre száműzetett a szótárunkból. Paradox módon maga Ceausescu hozakodik majd elő vele a '67-es pártkonferencián, a megyésítéskor.

- Ám addig le sem lehetett írni azt, hogy "magyar"...

- A nemzetiségi hagyományokról és különösképpen a nemzetiségi gondokról még kevésbé lehetett írni. Akkoriban találták ki azt, hogy fölösleges külön magyar lapokat kiadni, elég, ha magyarra fordítják a román lapokat. Attól kezdve fordításként jelent meg a Művelődés és a marosvásárhelyi napilap is a helyi román lap puszta fordításává vált. Ezt Iosif Banc ötlötte ki, akkoriban ő volt a nemzetiségi kérdés pártfelelőse. Kijelentette, hogy nincs kétféle pártpolitika, tehát kétféle pártlap sem lehet. A magyar és a román lapnak nemcsak a tartalma volt teljesen azonos, hanem még a betűtípusa, a tördelése is. A magyar napilap a román tükörképe volt. Talán csak az apróhirdetések különböztek, már amennyire voltak akkoriban apróhirdetések. Egyértelművé vált, hogy teljesen el akarják sorvasztani a magyar sajtót.

- A újabb Brassói Lapok elődje, az Új Idő mégis ebben az időszakban jelent meg. Ezt hogyan magyarázod?

70 - Paradox módon, az Új Idő ekkori megindítása távlatosan éppen a sorvasztási stratégiába illett bele. A romániai magyar sajtótörténet érdekes színfoltja a Brassói Lapok újkori története. Brassóban, ahol a magyar sajtó százötvenéves hagyományokra tekint vissza, 1950-től 1963-ig nem volt magyar újság. Pedig a háromszéki magyarok hagyományosan újságolvasó emberek. Amikor 1962-ben a hatalom fölgyorsította a kollektivizálás befejezését, Kovászna megyében a belépést sokan ahhoz a feltételhez kötötték, hogy legyen végre helyi napilap. Akkor Drum Nou című brassói napilap, helyi tollforgatók bevonásával, kiadott néhány magyar lapszámot, román címfejjel. Ez afféle magyar nyelvű agitációs közlöny volt. A brassói tartományi pártbizottság 1963-ra, a választásokra igérte a magyar hetilapot. Az olvasók állandóan számonkérték az ígéret teljesítését. Egy héttel az 1963-as választások előtt Szilágyi Dezsőt, az Előre főszerkesztőjét megbízták azzal, hogy menjen le Brassóba, nézze meg, lehet-e magyar lapot indítani. Szilágyi pártfeladatot soha sem utasított vissza. Ha a párt azzal bízta volna meg, hogy fesse be az eget, megkérdezte volna, hogy milyen színűre. Maga mellé vett engem, és Antal Andrást, az Előre műszaki szerkesztőjét, hárman lementünk Brassóba. A helyi román lap, a Drum Nou szerkesztősége roppant ellenségesen fogadott bennünket, aktívistából lett főszerkesztője mindvégig szabotálta a munkánkat. Szilágyit azonban mint bukaresti főszerkesztőt, támogatta a tartományi pártbizottság. Bevonultunk egy tömegszállásra. Szilágyi pénzt vett föl a Drum Nou kasszájából, hozott nekünk egy nagy halom párizsit, letette a televíziós asztalkára. Együnk, igyunk, dolgozzunk, egy hét múlva legyen meg a lap! Az autójával másfél nap alatt bejártam a tartomány rajonjait, mindegyikről írtam egy-egy cikket. Lényegében mind a négy oldalt én írtam meg. A lapban még Sipos Bellának volt egy írása, és Antal írta a sportrovatot. Új Idő címmel szombaton, a választások előtti napon megjelent a lap első száma. Emlékszem, Sipos Bellával arról beszélgettünk, hogy nagyon rossz lap lesz, de magyar betű. Negyvenezer magyar ingázik Brassóba, ha nem kapnak magyar betűt, előbbutóbb rászoknak a román szóra. Márpedig, ha most megjelent a magyar lap első száma, akkor azt követnie kell a második, a harmadik számnak is. A megjelenés előtti napon megérkezett Bukarestből a propagandaosztály magyar sajtófelelőse, Bányai József, aki utasítást hozott tarsolyában a lap további sorsát illetően. Nem vették észre, hogy hallottam, amikor Szilágyival megbeszélték: Brassóban nem lesz külön magyar szerkesztőség, a magyar munkatársakat beosztják a helyi román lap rovataiba. Fél év alatt sok "pozitív" tapasztalatot szereznek majd arról, milyen jó, ha nem forgácsoljuk szét az erőnket, hanem közös szerkesztőségekben dolgozunk. Hiszen mindannyian tudunk románul... Fél év múlva majd az egész országból összehívják a magyar lapok főszerkesztőit, megosztják velük a "haladó" tapasztalatokat, és egész Erdélyben egyesítik a szerkesztőségeket. Engem elborzasztott a "haladásnak" ez a perspektívája. Megérkezett Brassóba Raffay György, egy nagyon tisztességes ember, aki 1958-ban az Előrénél a helyettesem volt, és akitől Szilágyi - aki valamiért nem szívlelte - csak úgy tudott megszabadulni, hogy beajánlotta főszerkesztőnek Brassóba. ő lett az új lap főszerkesztője, illetve - a román lap főszerkesztőjének beosztottjaként - főszerkesztőhelyettese. Félrehívtam: "Öregem, rajtad áll a romániai magyar sajtó jövője!" Elmondtam, amit megtudtam a "haladó" tapasztalatokról. Egy szót sem szólt. Nem tudom, mit tettek, hogyan viselkedtek, de negyedév múlva a Drum Nou szerkesztői nagy ívben rúgták ki a közös szerkesztőségből a magyar kollégákat. Mindent megadtak nekik, mindent kijártak a tartománynál: külön szerkesztőséget, külön költségvetést és külön főszerkesztőt, csak hagyják békén őket. Elmaradtak a "haladó" tapasztalatok, megmaradt a magyar lap. 1968-ban a megyésítéskor az újonnan létrehozott Kovászna megyében megindult Dali Sándor Megyei Tükörje, Csíkszeredában a Hargita. Az Új Idő megmaradt Brassó megyei lapnak. Akkor az Előrétől Albert Sándor jött el a laphoz, főszerkesztőnek. Szilágyi tőle is csak így tudott megszabadulni. Albert Sándor tisztességes ember volt, megmutatta, mit tud: színvonalas lapot csinált. Szólt a Központi Bizottságnál, hogy az Előre adjon kölcsön engem Brassóba egy hónapra. Kölcsönadtak. Szívesen mentem, a brassói lap mindig kedves újságom volt. Akkor

71 írtam meg riportsorozatomat a barcasági, majd a bukaresti csángókról. Albert nemcsak arra törekedett, hogy jó lapot csináljon. Mindenáron föl akarta venni a Brassói Lapok címet, mivel ez rangot jelentett. A Brassói Lapok hajdan, egészen 1940-ig, amikor Antonescuék betiltották, az ország egyik legjobb napilapja volt. Tíz évig Kacsó Sándor jegyezte mint főszerkesztő. Rangos munkatársi gárdája volt Máraitól és Zilahy Lajoson át Ruffy Péterig. Albert kijárta a megyei pártvezetőség engedélyét, és 1969 júliusától - folytonosságát megőrizve - az újság Brassói Lapok néven jelenik meg.

- Közben 1965 márciusában meghalt Gheorghe Gheorghiu-Dej román pártfőtitkár, és örökét Nicolae Ceausescu foglalta el...

- Még a temetés előtt összeült a Központi Bizottság, hogy megválassza az új vezetőt, aki majd a gyászbeszédet tartja. Három fő esélyes volt, három különböző pártcsoport képviselője. Az egyik, Gheorghe Apostol, aki valamikor rövid fél évig már volt főtitkár. Akkoriban amikor a Szovjetunióban Malenkov lett a miniszterelnök és Hruscsov volt a főtitkár - az egész szocialista táborban egy ideig a pártnómenklatúra élén nem a pártfőtitkár, hanem a miniszterelnök állt. A Sztálin halálát követő szovjet hatalommegosztásnak ezt a mintáját, mint minden egyéb szovjet példát akkoriban, Romániában is azonnal követték. Az addig mindkét funkciót betöltő Dej lett a miniszterelnök ás Apostol a főtitkár. Később Dej visszavette főtitkári tisztét. A másik esélyes Alexandru Dr_ghici volt, hajdani illegalista és régi belügyes, belügyminiszter és a Politikai Bizottság abszolut hatalmú tagja. A harmadik Chivu Stoica, hajdani grivi_ai munkás, régi kommunista. Ceausescu a Politikai Bizottság benjáminja volt. Fazekas János egyszer elmondta nekem, hogy Ion Gheorghe Maurer, az akkori minisz terelnök javasolta: a három csoport közti kenyértörést elkerülendő, válasszanak egy negyedik személyt, a legfiatalabbat, akit ők majd közösen irányítanak. Így esett Ceausescura a választásuk, aki akkoriban a nyilvánosság előtt keveset szereplő, kevésvé ismert, ám óriási hatalommal bíró szervezőtitkár volt. Befolyása alatt állt az egész pártapparátus, így a hadsereg, a belügyminisztérium apparátusa is. Ez nagy hatalmat jelentett. Fazekas szerint Ceausescu megválasztása mindenkit meglepett.

- Aztán újraválasztása az 1965 júliusi pártkongresszuson - ahol magad is jelen voltál - nyilván automatikusan történt. Akkor választották meg az új Központi Bizottságot, az új politikai vezetést, amelynek akkor Fazekas János és Gere Mihály is póttagja lett. Hogyan zajlott le? Milyen, később fontosnak mínősülő eseményekre emlékszel vissza?

- Fordítóként voltam jelen. Az ötvenes évek végétől 1973-ig, míg el nem költöztünk Bukarestből, minden pártkonferencián ott voltam az úgynevezett fordítói csoportban. Egy héttel korábban bevonultunk valamelyik pártépületbe, leggyakrabban a Stefan Gheorghiu pártfőiskola internátusába. Szinte légmentesen elzártak a külvilágtól a konferencia ideje alatt. Mivel jóval korában megkaptuk fordításra a pártdokumentumokat, hogy azok a kongresszus vagy a konferencia napján ne csupán románul hangozzanak el, hanem a meghívottak angolul, franciául, magyarul azonnal kézhez kapják. Ceausescu főtitkárrá választása azzal kezdődött, hogy a szónoki emelvényen mindjárt az elején kicserélték a pártcímert. A régin még az állt, hogy Román Munkás Párt, az új címeren meg az, hogy RKP, tehát Román Kommunista Párt. Akkor változott meg a párt neve.

- Az ország neve is?

- Nem, az később, 1968-ban, a megyésítéskor. Akkor változtatták meg a Román Népköztársaság elnevezést Románia Szocialista Köztársasággá. Minden fordítói munkában, az alkotmány fordításában is részt vettem. Amikor szó szerint lefordítottuk az ország új nevét, jeleztük az illetékes elvtársnak, hogy baj van, az új név nem elnevezés, hanem kijelentő mondat, amelynek alanya a Románia, állítmánya az, hogy köztársaság és jelzője a szocialista. Az elnevezés helyesen úgy hangzana, hogy Román Szocialista Köztársaság. Hiába érveltünk, az

72 illetékes pártelvtárs letorkollt bennünket: ez politikai kérdés, ne üssük bele az orrunkat! Az új elnevezés nyelvi helytelensége mögött az a határozott politikai szándék húzódott meg, hogy az ország nevét egyértelműen megkülönböztessék a Szovjetunió tagországainak elnevezésétől. Ez nem a Szovjetunió örmény vagy ukrán vagy ilyen-olyan köztársasága, hanem Románia, mellékesen szocialista köztársaság.

Romániára helyezték a hangsúlyt. Nézd meg a címert! Középen Románia kétszer nagyobb betűkkel van kiírva, mint a "szocialista" meg a "köztársaság" szavak. Jelzésértékű gesztus volt. A kongresszusról különben semmilyen más emlékem nincs, azon kívül, hogy örültem annak, hogy Fazekas János póttagként bekerült a Politikai Bizottságba. És arra emlékszem még, hogy akkor, 1965-ben kedvező változás kezdődött a romániai magyarság életében is. Olyan változás, amely a '68-69-es esztendőben az akkori nyitással szélesebb körűvé vált, de amely csupán 1971-ig tartott.

- Ebben az időszakban, egészen pontosan 1967-ben határozták el az ország közigazgatási beosztásának megváltoztatását, megszüntették a tartományokat és létrehozták a megyéket, köztük - számunkra ez a lényeges mozzanat - a két székely megyét. Hogyan történt?

- A székely megyék létrehozása kétségtelenül Fazekas János érdeme. Előbb néhány szót magáról Fazekasról. Nálam alig egy évvel idősebb. Székelykeresztúri tanítóképzősként került be az ifjúsági mozgalomba. Brassó tartomány egyik ifjúsági vezetője lett, majd fölkerült Bukarestbe. A Haladó Ifjúság nevű mozgalomból '48-ban alakult Ifjúmunkás Szövetség Központi Bizottságának titkára lett. Aztán átkerült a pártvezetésbe, Gheorghiu-Dej alatt egy ideig a KB titkára volt. Azt hiszem, más magyar ember rajta kívül ilyen magas pártfunkciót azóta sem töltött be. A PB-tag Mogyorós Sándor rangban ugyan fölötte állt, de szalontai származása ellenére sosem tartotta magyarnak magát és románosan, Alexandru Moghiorosnak írta a nevét. Mi, sokáig eredeti alakjában írtuk a nevét az újságban, amíg besszarábiai származású felesége, az Agerpres román hírügynökség egyik vezetője utasításba nem adta, hogy többé senki sem írhatja Mogyorósnak a férje nevét. Vele ellentétben Fazekas János következetesen mindig magyarnak vallotta magát. Bár az erdélyi magyar "nacionalizmus" ellen is föllépett. Nekem végzős diákként egy körzeti ifjúsági kongresszuson Csíkszeredában még a békekötés előtt, kemény vitám volt vele, az akkori tartományi titkárral az erdélyi magyar sorsról. De arra is emlékszem, hogy később a nagy állami ünnepeken, május elsején és augusztus 23-án, a kötelező felvonulások alkalmából magyarul kiabáltuk föl neki a tribünre, hogy éljen a párt, éljen a Román Munkáspárt. Csak ennyit lehetett magyarul kiabálni. Magyarul szólt vissza nekünk. Ez volt a hivatalos bukaresti felvonulások magyar színfoltja. Később, '58 után, fölmentették KB-titkári tisztéből, hogy ne foglalkozzék a nemzetiségi ügyekkel. Megtették halászati és élelmezésipari miniszternek. Félreállították. Következett egy roppant érdekes fordulat. Fazekas mesélte el nekem, hogy főtitkárrá választása után, Ceausescu fölkereste Fazekast, akinek valamikor közvetlen munkatársa volt a KISZ-ben. Megkérdezte Fazekastól: "Ugye, János, nagy vétkeket követtünk el ellenetek, magyarok ellen?" Fazekas kitérően válaszolta: "Ha ön úgy látja..." Régi, általános román szokás, feudális balkáni hagyomány nemcsak a párt-, hanem mindeféle, akár vállalati hierarchiában is, hogy a rangidős letegzi beosztottját, aki azonban nem viszonozhatja. Egy párttitkár atyailag letegezi húsz-harminc évvel idősebb beosztottját. Tehát Ceausescu akkor, 1965-ben ezzel a kérdéssel fordult egy magyar pártpolitikushoz. Ezt máig sem értem...

Fazekas visszakerült a pártvezetőségbe PB-póttagként és miniszterelnökhelyettesként, majd végrehajtó bizottsági tagnak választották meg, és az is maradt a nyolcvanas évek legelejéig, amikor teljesen félreállították. De ezen a '67-es konferencián, a megyésítéskor ő javasolta egy nagy székely megye létrehozását. Ceausescu, még mielőtt fölolvasta volna a jelentését, beleegyezett abba, hogy legyen egy nagy Székelyföld, románul Secuime megye. Beszédének egy passzusában említette ezt. Lefordítottuk a szöveget. Aznap este megkeresett bennünket a fordítók szálláshelyén Szilágyi Dezső, a főszerkesztőnk. Rettenetes zavarban volt. Tévedés lehet, siránkozott, őt holnap ki fogják rúgni. Ceausescut

73 bizonyára félrevezették, hiszen a Székelyföld szót már hét-nyolc éve tilos leírni. Még az sem győzte meg őt, hogy Ceasusescu maga említette beszédében. Ez is jelzi, mennyire tiltott név volt korábban a "székely".

- Végül mégsem lett Székelyföld megye.

- Nem, mivel bizonyos román körök nem lelkesedtek érte. Nyiltan nem merték megfúrni a tervet, ezért alattomos módon úgy rajzolták meg az új, közben Hargitára elkeresztelt megyét, hogy például a mai Kovászna megye egy része Brassóhoz kerüljön. Közvetlenül Sepsiszentgyörgy alatt lett volna Hargita megye határa. Kommandó, Uzon Brassóhoz tartozott volna. Lehetetlen közigazgatási határokat vontak meg, hogy az egész megyét lehetetlenné tegyék. Ekkor Sepsiszentgyörgyről megindult az ellentámadás, az ottani értelmiségiek vezetésével. Követelték, hogy Kovászna megye tartozzék Hargitához. Brassói aktivisták ezzel szemben azért lendültek támadásba, hogy Sepsiszentgyörgy, sőt Kovászna is kerüljön Brassóhoz. Vajnafalván a román pap félreverte a harangot, hogy jönnek a magyarok. A sepsi rajoni első titkárnak polgármesteri állást ígérek, ha a Brassóhoz csatolás mellett agitál.

- A lakosságot meg sem kérdezték, hogy mit akar?

- Nem, azonban mégis beleszólt. Völgyesi András, a sepsiszentgyörgyi színház rendezője egy levélben elpanaszolta nekem, hogy erőszakkal Brassóhoz akarják csatolni a várost. A szentgyörgyi értelmiséget összehívták a színházba és csellel megszavaztatták velük, hogy Brassóhoz kívánnak csatlakozni. Pedig a szentgyörgyiek mindig utálták Brassót, amely gyarmatának tekintette Sepsit. Minden ostoba, rossz, agresszív tisztviselőt oda helyeztek, akik állandóan azzal fenyegetőztek, hogy ők majd rendet teremtenek ezen a "kis Magyarországon".

Megmutattam Fazekasnak Völgyesi levelét, és erre ő kitalálta, hogy írjak egy riportsorozatot A Hargita mentén címmel, amelyben sugalljam ennek a tájegységnek az összetartozását. Meg is írtam két részt a riportból, a harmadikat Szilágyi már nem engedte közölni. Rájött,hogy miről van szó. Rendreutasított azzal, hogy nem lehet nyiltan agitálni egyik megye mellett sem. Nem lehetünk részrehajlók. Bezzeg, amikor Farkas Árpád kovásznai tanár, a kiváló költő írt nekünk egy kemény cikket, hogy ők bizony Hargitát akarják, akkor Szilágyi gyorsan kiküldött egy Bokor Lajos nevű sötét figurát az Előrétől, hogy beszéljen a román harangfélreverőkkel. Ők persze Brassóhoz akartak csatlakozni. Az a cikk megjelenhetett. Ekkor Fazekas cselhez folyamodott. Gheorghe Patilineţ-cel, egy pártrangban nála kisebb románnal, aki nagybányaiként jól tudott magyarul és akit magával vitt tanúnak, váratlanul megjelent Brassóban a tartományi első titkárnál, Gheorghe Pană-nál azzal, hogy most kimennek Sepsiszentgyörgyre megkérdezni magát a népet, hogy mit akar. Pană vonakodott, egyszer már megkérdezték, mondta, aztán hogy Fazekas nem tágított, csak egy órát kért, hogy kiszóljon Sepsire, készítsék elő a gyűlést. Fazekas éppen ezt nem engedte meg. Rajtaütésszerűen meglepték a sepsi rajoni vezetőséget. Gyorsan újból összehívatta a gyűlést, azokat a helyi értelmiségieket, múzeum- és iskolaigazgatókat tanárokat, írókat, akik előzőleg úgymond Brassó mellett voksoltak. Fazekas azt mondta nekik, nem számít a korábbi szavazás, tudja, hogy van más vélemény is, tessék újra szavazni, de most már szívük szerint. Akkor az emberek fölálltak, és elmondták, hogy erőszakkal, akaratuk ellenére akarják Brassóhoz csatolni őket. Ezúttal a székely megyére szavaztak. Akkor Fazekasék lementek a textilgyárba, ahol a munkások kórusban ordították: "Hargitát akarjuk! Hargitát akarjuk!" A nép mindenáron Hargitát akarta. Amikor a brassói magyar lap főszerkesztőjét, Raffait kiküldték Maksára Brassó mellett agitálni, a helybéliek fölborítoták az autóját. Magam is lelkesedtem a székely megyéért, azt hittem, sok múlik ezen.

- Min bukott el mégis a nagy székely megye?

74 - Patilineţ alkudozott, legyen inkább két megye. Azokba ugyanis be lehet tagolni román tömegeket is. Akkor már az volt a tét, hogy a nemzetiségi arány "javítása" végett a székely megyékhez román többségű környékeket csatoljanak, Hargita megyéhez Maroshévizt, Kovászna megyéhez - amely világhírű fürdőhelyéről kapta a nevét - Bodzafordulót. Így terjesztették elő a nemzetgyűlésben és így született meg Hargita és Kovászna megye.

- Hargita megyében azonban még tartott a háboruskodás...

- Igen, a megyeszékhely körül folyt a vita. Eredetileg úgy tervezték, hogy Kovászna megye egészen Csíkszentkirályig, szinte Csíkszereda határáig fog tartani, magába foglalja az egész alcsíki medencét. A székely megyéket a régi Maros-Magyar Autonóm Tartomány határain belül hozták létre, és a régi tartományi elnök, Branis László mérnök nem akart Csíkba menni, mivel az túlságosan hideg vidék. Ő azt javasolta, legyen Székelyudvarhely a megyeszékhely. Erre a csíkszeredaiak - azt hiszem, a helyi pártszervek sugallatára - föllázadtak. Az üzemekben leállt a munka, körülvették a rajoni pártbizottságot, és követelték, hogy Kovászna megye határa történelmi helyén, Tusnádon, Hargita megyeszékhelye pedig Csíkszereda legyen. Kemény tél volt, de egy álló napig el nem mozdultak a pártház elől. Bárki bemehetett, de senkit nem engedtek ki. Egy belügyes tiszt a kerítésen átugorva, elejtette a revolverét. Egy magyar utánadobta, mondván: "Vigye csak, nekünk nem kell! Nekünk igazságunk van, nem fegyverünk!" Végül Ceausescu teljesítette a csíkszeredaiak kívánságát. A lényeg számukra úgy is az volt, hogy az említett két román többségű vidéket hozzácsatolják a két új megyéhez. Mindkettő, Maroshévíz és Bodzaforduló káderutánpótlási hellyé vált, minden román tanfelügyelőt, iskolaigazgatót onnan hoznak, és még csak szólni sem lehet, hiszen ugyebár "a megyéből vannak". Azóta a csíkszeredaiak nagyon bánják már a győzelmüket, az udvarhelyiek pedig ünneplik akkori vereségüket. Hiszen előbb és leginkább mindig a megyeszékhelyeket románosítják. Csíkszereda ma egyharmadában román, Udvarhely pedig a legmagyarabb város Erdélyben.

- Egyébként ez a megyésítés is igazolja azt a román szándékot, hogy a magyarságot a határok felől beszorítsák teljesen a Kárpátokba: előbb egy nagy magyar autonóm tartományba, később - miután a tartomány egy részét, Maros megyét már elrománosították - egy magyar megyébe, végül bizonyára egy magyar városba, aztán egy kis magyar faluba. Így szűkítik Erdélyben a magyar közösség életterét. De ne fussunk ennyire előre! A megyésítés évét igen jelentős esztendő követi: 1968. Ebben az évben hirdetik meg Budapesten Czine Mihályék a határokon túli magyar irodalom kettős kötődésének az elvét, ebben az esztendőben rohanja le a Szovjetunió Csehszlovákiát, ugyanakkor ez az esztendő a nagy belpolitikai nyitás évének tűnik Romániában. Összefüggnek ezek az események?

- A romániai "nyitás" valójában már 1965-ben megkezdődött. Sőt, már Gheorghiu-Dej betegségének utolsó szakaszában érzékelhető volt némi szabadabb áramlat. Bíráló hangon is lehetett szólni. Mindez kiteljesedni látszott 1965-67-ben. Ceausescu éppen itt, Kolozsvárt, hirdette meg, hogy mindenki mondja a saját véleményét a szellemi és a politikai életben, a véleményeket össze kell mérni. Az irodalomban is a tényleges konfliktusokat kell bemutatni. Aztán 1968 április végén megtörtént a nagy leszámolás a sztálini korszak törvénytelenségeivel. Rengeteg igazságtalanul meghurcolt embert hivatalosan rehabilitáltak, köztük Pătrăşcanut, Fórist, Kurkót és velük együtt Bodor Bertalant is, Bodor Ádám író édesapját, a Magyar Népi Szövetség hajdani pénzügyi szakemberét. Kimondták ártatlanságukat és a túlélőket visszahelyezték törvényes jogaikba. Mindez felszabadító erőként hatott ránk, hiszen a nemzetiségi ügyekben is bírálhattunk, javaslatokat tehettünk. Ez önbizalmat adott az embereknek. A '68-as nyitás az én munkakedvemet is megpezsdítette. Rengeteg írtam a sztálini korszak torzulásairól, törvénytelenségeiről az Előrében meg a Falvak Népében, amely az Előre melléklete volt. Simonka László

75 barátom, a Falvak Népe felelős szerkesztője mesélte, hogy azt üzenték a Székelyföldről az olvasóim: "Beke György a mi Dubčekünk!"

Dubček? Ugyan! Mégis büszke voltam, hogy írásaim alapján kihez hasonlítanak. A Prágai Tavasz korszaka volt. Megalakultak a magyar művelődési egyesületek. Zágonban Mikes Kelemen, Kisbaconban Benedek Elek nevét viselték. Ápolták a helyi hagyományokat, ugyanakkor igyekeztek bekapcsolódni a kulturális életbe, csakhogy ezek az egyesületek hamar elsorvadtak, az engedélyezők bizonyára nem így képzelték el működésüket. Megpezsdült a színházi és irodalmi élet, ismét megjelenhetett a valóságirodalom, a szociográfia. Szinte minden erdélyi megyeszékhelyen visszaállították az önálló magyar iskolákat, amelyeket az előbbi húsz esztendőben fokozatosan elsorvasztottak. Újra önálló magyar gimnáziumokat létesítettek Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Enyeden, Nagyváradon, Szatmáron, Temesváron. Sajnos, csak néhány évig működtek zavartalanul, megint létrehoztak román tagozato kat, amelyek lassan "fölfalták" a magyar iskolát. De az önálló magyar iskolák visszaállításával egyidőben, a magyar oktatás fölívelésének '67-71-es időszakában is tovább folyt sok más magyar iskola elsorvasztása, például a kolozsvári Farkas utcai refor mátus kollégiumé. A következetes megsemmisítés eredményes volt: a hivatalosan ma is Ady-Sincai nevét viselő gimnáziumból 1987-ben kiment az utolsó magyar osztály... A Bolyai Egyetem visszaállítása szóba sem került. Fazekasék akkoriban a nemzeti egyenjogúságot érvényesítő törvények és rendelkezések egész sorát fogadtatták el. Más kérdés, hogy ezeket a törvényeket sohasem tartották be. Minden látszólagos felső támogatás ellené re, a magyar tanítóknak és tanároknak hősi harcot kellett vívniuk a tanfelügyelőségekkel, amelyeket "természetesen" románok irányítottak. Ezek módszeres propagandával igyekeztek meggyőzni a magyar szülőket, hogy adják román iskolába a gyerekeiket. A román tanítók nyaranta sorra járták az iskolakezdő gyerekek szüleit, hogy meggyőzzék őket a román oktatás "előnyeiről". Mi, magyarok azonban nem agitál hattunk az anyanyelvű oktatás mellett. Sokszor fölvetettem ezt a szerkesztőségi gyűléseken. Hadd mondhassam el a magam véleményét az anyanyelvű oktatás védelmében - Apáczai, Comenius és Gheorghe Laz_r érveivel. Bízzuk a szülőkre a döntést, de előbb hadd fejtsük ki ezeket az érveket! Erre szeparatistának, nacionalistának bélyegeztek. Amikor válaszul egy bánsági olvasónk, a gátaljai Kapolyi János levelére, a szépen hangzó pártpolitikai elvekre hivatkozva, megírtam, hogy a magyar diákoknak magyarul kellene fölvételizniük a szakiskolákba és a felső fokú tanintézetekbe, a szerkesztőségben nekem támadtak, hogy aláásom a magyar-román testvériséget. Ilyen körülmények közt a magyar tanítók harca az anyanyelvű oktatásért igazi hősiesség volt, különösen a vegyes vidékeken, a Bánságban, a Szilágyságban, Máramarosban. 1968. július 31-én megjelent egy riportom az Előrében A tudás fáján az új levelek. Egy magyar iskolatagozat krónikája elé címmel. A brassói Vörös Zászló negyedben lakó többezer magyar, zömében munkás beadványáról írtam, amelyben gyerekeik számára magyar tagozatot kértek a lakónegyed iskolájában. A tanfelügyelőség mereven elzárkózott a kérésük elől. A brassói magyar melósok, a beadvány szerzői azonban, több mint százan ragaszkodtak a magyar tagozathoz. '68-ban voltunk, a "nyitás" évében! A lapban írtam a munkások beadványáról, hogy nyilvánosság elé tárjam ezt az igényt és így kikényszerítsük a minisztérium állásfoglalását. Legtöbbször ugyanis éppen az volt a baj, hogy a beadványok mindenféle visszhang és válasz nélkül "elvesztek". Írásomra soha semmi válasz nem érkezett... Annál rosszabb visszhangja támadt a szerkesztőségben. A riportot Domokos Géza adta le, aki akkor a kulturális rovat vezetője és főszerkesz tőhelyettes volt. Korábban a Központi Bizottságnál volt aktivista és kiadóigazgató, onnan buktatták meg és küldték hozzánk. Szilágyi, a főszerkesztő - aki félt is Gézától, meg fúrta is - azt állította, hogy ő nem olvasta a riportot, mert ő annyira megbízik Domokosban, hogy a kulturális anyagokat nem olvassa el. Így védekezett. Hivatalosan nem vett tudomást a riportról, de bizonyára följelentett bennünket a KB-ban, hogy nacionalista banda vagyunk. E riport miatt olyan idegrohamot kapott, hogy egy hétre kórházba került.

76 - Ha nagy küzdelmek árán is, de Kovászna és Hargita megye '68 tavaszától többé-kevésbé önálló magyar életet kezdett élni. Önálló magyar élet, belpolitikai "nyitás" - mindez joggal lobbantotta újra lángra a magyarság reményeit. Ekkor kezdődött a harmadik, a '68-as illúzió korszaka. De ti, akik nyilván tudtátok, hogy Ceausescu volt a kolozsvári egyetemet fölszámoló bizottság vezetője, hogy ő kergette le a szónoki emelvényről Szabédit, nem gyanakodtatok? Mivel magyaráztátok ezt a váratlan bel- és nemzetiségpolitikai "nyitást"?

- Én ezt akkor úgy értelmeztem, hogy megismétlődött a Mikojan-képlet. Mikoján is annak idején hűségesen kiszolgálta Sztálint, a nagy generalisszimusz dicsőségét zengte, hogy később egészen más, liberálisabb hangon kezdjen el beszélni. Ceausescuról akkor úgy véltem, hogy egy liberális reformerről van szó, aki korábban kényszerűségből végrehajtotta az utasításokat, de amint lehetősége nyilt rá, egészen mást mond és cselekszik.

"Ceausescu magyarul is megszólalt"

- A '68-as év krónikájához azonban hozzátartozik egy sikertelen irodalompolitikai kísérletetek is, amely a mély tendenciákra, a nyitás korlátaira figyelmeztet-hette volna - legalábbis a gyanakvókat. Az írószövet-ségi megbeszélésetekre gondolok, amelyet az Igaz Szó meg a Korunk megújítása, és akkori főszerkesztőik, Hajdú Győző, illetve Létay Lajos félreállítása végett hívtatok össze Bukarestben.

- Azon a gyűlésen, amelyre csak a magyar írókat hívták meg, Balogh Edgár furcsa módon védelmezte Hajdú Győzőt: "Lehet, hogy Hajdú tévedett, de a párttal együtt tévedett!" Ezzel végül is azt mondta ki, hogy Hajdú a párt cinkosa és nincs is egyénisége. Én magam Domokos Gézáékkal tartottam, azokkal, akik a két lap szellemének felfrissítését, a dogmatizmustól való megszabadítását követelték. Sajnos, a pesszimistáknak lett igazuk. Megjósolták, hogy ezzel a gyűléssel csak megerősítjük Hajdú és Létay pozícióját. Hiszen ha az írók föllázadnak a főszerkesztők ellen, akkor a párt, amely eleve gyanakvó az írókkal, különösen a magyar írókkal szemben, arra következ tet, hogy ezek a főszerkesztők megbízható, párthű emberek. Hiába mondta akkor Páskándi Géza, hogy minden sora Hajdú Győző ellenére született meg, lázadásunk valóban csak megerősítette Hajdú és Létay pozícióját. Végül semmi sem változott meg a két lapnál, azon kívül, hogy az Utunktól egy-két ember vette a kalapját.

- Aztán következett egy olyan epizód, amely súlyosan beárnyékolta a nemzetiségi "nyitás" illúzióját. A bukaresti pártvezetőség a romániai magyar írókkal visszautasítatta a nemzetiségi irodalom kettős kötődésének elvét...

- Nemzetiségi szempontból - a csehszlovákiai beavatkozáson kívül - ez volt '68 másik, döntő jelentőségű, irodalomi vonatkozású, bár politikai jellegű mozzanata. A magyarországi írószövetség ülésén Czine Mihályék meghirdették a nemzetiségi irodalom kettős kötődésének, kettős elkötelezettségének elvét...

- Amely gondolat mögött - ki nem mondottan - a kisebbségben élő magyarságnak mint közösségnek a kettős kötődéséről volt szó.

Lelketek mélyén ezt hogyan fogadtátok?

77 - Örvendtünk, hogy a magyarországi irodalmi élet végre fölfigyelt ránk, számba vesz bennünket, törekvéseinket, értékeinket és gyöngeségeinket beilleszti az összmagyar irodalomba. Nem bízza azt az utókorra, az irodalomtörténetre. Magánbeszélgetéseinkben mindannyiunan lelkesedtünk a gondolatért, senkinek esze ágában nem volt azt visszautasítani.

- Nyilvánosan azonban többen is megtették.

- A bukaresti pártvezetők és persze, a román írók nem fogadták kitörő lelkesedéssel ezt a szemlélet-váltást. A román nacionalista politika módszere szerint, romániai magyar írókkal utasíttatták vissza ezt az elvet. A magyar írók azonban nem szívesen tettek eleget a bukaresti parancsnak. Huszár Sándor az Utunkban - amelynek párttitkára volt - valamikor júliusban olyan együgyű szöveget írt, amely egyáltalán nem vallott rá, és amellyel a maga módján jelezni kívánta, hogy ez nem az ő stílu sa, így hát nem az ő véleménye. Domokos Géza hasonló "írása" az Előrében jelent meg 1968. július 24-én. Akkoriban együtt dolgoztam vele a művelődési rovatban, tanúja voltam a cikk születésének. Géza igyekezett tisztességesen megírni, hogy bennünket, romániai és magyarországi magyar írókat összekötnek a magyar irodalom közös hagyományai, a közös nyelv, a közös törénelmi múlt, de az a természetes, ha sorsunkat magunk intézzük, nem kell másoknak bábáskodniuk a romániai magyar irodalom fölött. Nem tiltakozott, a hangsúly éppenséggel a közös hagyományokra esett. A cikket románra fordítva, föl kellett küldeni a propagandaosztály vezetőjéhez, Paul Niculescu-Mizilhez, ahonnan egy olyan cikk érkezett vissza, amelynek csak alig néhány mondata volt a Gézáé. Domokos sírni tudott volna elkeseredésében, de nem tagadhatta meg az aláírását. Akkor aláírta volna másvalaki. Így viszont évekig rosszallóan emlegették Háromszéken, hogy a Székely Mikó Kollégium hajdani diákjának nem kellett volna ezt megírnia. Tanúsíthatom, hogy nem ő írta!

- Nem az lett volna szerencsésebb neki is, a romániai magyarságnak is, ha mégsem írja alá? Ha senki sem írja alá? Ennyire elvakítottak benneteket az újabb illúziók? Annyira, hogy Domokos Géza - bár későbbi érdemei ezt teljes joggal feledtetik a közvéleménnyel megírta a Minden kényszer nélkül című román film forgatókönyvét, amely - Széles Annával a főszerepben - maradi magyar szülőkről szól, akik rosszallják lányuk házasságát egy román férfival. A román férfit az a Florin Piersic játszotta, aki később a valóságban is Széles Anna férje lett.

Hatásos propagandafilm volt! Miért kellett megírnia ezt a filmet?

- Úgy hiszem, hogy ez a forgatókönyv a Domokos Géza akkori illúziója volt. Vagy annak a román baráti körnek a hatása, amely Bukarestben körülvette. Büszkén vállalta azokat a román írókat, akikkel együtt végezte a Gorkij íróiskolát a Szovjetunióban. Nem tudom, hogy egy esetleges fordulat esetén ezek az írók éppen úgy vállalnák-e Domokos Gézát, ha a nemzeti önérzet és az egyenjogúságot követelő erdélyi magyar hangján szólalna meg.

- Mások is tiltakoztak a magyarországi írók "bevatkozása" ellen?

- Szász János román irodalmi folyóiratban, a Luceafarulban tette meg ezt, bár nagyon mellébeszélve, bizonyára kényszerűségből. Úgy tudom, a Korunkban Balogh Edgárnak, a lap főszerkesztő helyettesének, az Igaz Szóban pedig Hajdú Győzőnek a hasonló tartalmú és jellegű írása jelent volna meg.

- Volna?

- Mire ezek az írások a két folyóiratban, a hosszú nyomdai átfutási idő miatt ősszel, valamikor szeptemberben vagy októberben megjelenhettek volna, az ügy már lekerült napirendről. Időközben, augusztusban a Szovjetunió lerohanta Csehszlovákiát. Eltiporták a Prágai Tavaszt.

78 - Tudtátok, hogy mi zajlott előtte Csehszlovákiában?

- Mindnyájan tudtuk, egyetértettünk vele, szurkoltunk a Prágai Tavasz sikeréért. A szovjet intervenció, és őszintén szólva, a magyar csapatok részvétele, mélyen megrázta a romániai magyarságot. Még akkor is, ha tudtuk, hogy az erős nacionalista érzelmeket fölszabadító szlovákiai "tavasz" nem volt kifejezetten magyarbarát, nem jelentett nemzetiségi nyitást. A demokratikus nyitás folytán megfogalmazódtak ugyan a magyar törekvések is, különösen a Nemzetiségi Statutum-tervezetben, de egyben fölnyíltak a zsilipek a szlovák sovinizmus előtt is.

Tudtuk, hogy Pozsonyból szlovák huligánok indultak Érsekújvár ellen, és hogy a város polgármestere mozgosította a lakosságot a védekezésre. Jól emlékszem, a párizsi magyar nagykövet azzal indokolta a magyar csapatok részvételét, hogy veszélyben voltak a felvidéki magyarok. Az intervenció azonban még így is mélyen megrázott bennünket. Eltiportak egy reménységet.

- Vagy egy illúziót.

- Talán egy illúziót. Édesapám, aki 91 éves korában bekövetkezett haláláig újságolvasó és tájékozott ember volt, akkoriban szkeptikusan hallgatta lelkendezésemet a Prágai Tavaszról. "Fiam - mondta -, eddig sehol a világon nem tudták egyeztetni a diktatúrát, legyen az akár proletárdiktatúra, a demokráciával!" Neki volt igaza. Ennek ellenére, azt hiszem, az akkori csehszlovákiai nyitás, különösen a csehországi Prágai Tavasz, ma is pozitívan értékelhető. Ám a szlovák nacionalizmus ellenére sem lett volna szabad beavatkozni. Egy nemzet önérzetét sértették meg, akárcsak '56-ban a magyar nemzetét. És a sértett nemzeti önérzet természetes módon elégtételt követel és vesz.

Ezért voltak annyira drámaiak a Nagy Imre kivégzését követő évtizedek Magyarországon: a sértett nemzeti önérzet követelte és követeli mindmáig az elégtételt. Csehszlovákiában is erről van szó. Bizonyára lett volna elég erő a kilengések megfékezésére és egy feudális diktatúrától mentes "emberarcú" szocializmus megvalósítására. Akkor is ezt vallottam, ma is ezt vallom. A megszállás napján éppen fent voltunk családostul a Hargitán. A csíkszeredai napilap, a Hargita szerkesztősége autót küldött utánam, hogy írjak a lapba. A másnapi számban, augusztus 22-én az írók közül Fodor Sándorral ketten nyilatkoztunk. Magam ilyképpen: "Gondolatban ott ülök a milánói munkás otthonában, a rádió mellett. S a megdöbbenés percei után próbálom kifürkészni tekintetéből a gondolatait. A magyarázatot, ahogyan ő adná meg a történtekre. Illetve nem tudná megadni, mert nem tudja megadni senki és semmi. Egyszerűen nincsen magyarázat. A szocializmus századunk nagy forradalmi eszménye és célja azért kerülhetett olyan közel emberek és népek szívéhez, mert az emberi méltóság, becsületesség, méltányosság - amit meghirdetett - a társadalmi felszabadulás és nemzeti szabadság minden dolgozó ember egyéni vágya, szinte ösztönösen feltörő, eltiporhatatlan életérzése. S ebbe szorosan beletartozik az, hogy minden nép a maga hagyományai, lelki alkata, meggyőződése szerint építse föl ezt a társadalmi rendszert, mert csak így lehet igazán tartós, következésképen csak így szolgálhatja az illető ország, az illető nép törekvéseivel együtt minden nép haladását a legnemesebb és legtisztább értelemben vett proletár internacionalizmust.

Ami egyik nép segítségét jelenti szabadsága kivívásához és megőrzéséhez, és semmiképpen sem jelentheti mások - ha még oly nagy ország is - akaratának elfogadtatását, vagy éppen mások számára a szocialista építés módjának meghatározását. A fa is csak akkor gyökerezik meg, ha a talaj befogadja, ha a talaj alkalmas arra, hogy termővé serkentse..." Én ezt a szöveget, bár sok vonatkozásban nyilván sokkal árnyaltabban, ma is vállalom.

- Kétségtelenül ravasz szöveg. Első hallásra úgy tűnik, a Román Kommunista Párt politikáját és a proletár internacionalizmust dicséred...

79 - Volt még egy ravasz fogásunk. Amikor a Hargitáról visszamentünk Bukarestbe, Domokos Géza már szervezte a magyar értelmiségiek gyűlését. Akkoriban országszerte tömeggyűléseket tartottak és különösen az értelmiségiektől elvárták a csoportos nyilatkozatokat. Ceausescu attól tartott, némi joggal, hogy egy füst alatt Romániába is visszatérnek a szovjet csapatok. Valóságal körüludvarolta az értelmiségieket az ilyen, végeredményben az ő pozícióját támogató nyilatkozatokért. Domokos Gézával akkor kisütöttük, hogy kijelentjük, hajlandók vagyunk összegyűlni, nyilatkozni, de ezt a hajdani Petőfi Házban szeretnénk megtenni. A Zalomit utcai épületet 1857-ben vásárolták meg a bukaresti magyarok, a Szent István Társulat, és folyamatosan működött benne a magyar egylet, még Antonescu alatt is. Pezsgő művelődési élet folyt a házban, rendszeresen lejártak a vidéki magyar színházak. Helyi műked velő színészkedés is folyt a házban, erdélyi kisvárosi szinten. A két világháború közt a szomszédos Universul nyomda többször is meg akarta vásárolni a kicsiny belvárosi telek miatt, de az akkori magyarok semmi pénzért nem váltak meg tőle. Később a pártállam minden külön rendelet nélkül egyszerűen elvette.

1958 óta magyar ember nem tehettte be oda a lábát. Elhatározásunk előzménye, hogy 1968 elején Bukarestben volt egy találkozó Ceausescu és a magyar értelmiség között. Bodor Pál ott vetette föl először a Petőfi Ház kérdését. Ceausescu megígérte, hogy visszaadják a házat a magyaroknak. Mi akkor azért akartuk a Petőfi Házban megrendezni az értelmiségi gyűlést, hogy nyomatékosítsuk igényünket. Domokos Géza közvetítette kérésünket a felsőbb szerveknek, azok végül rábólintottak. Nagy szükségük volt arra, hogy a magyar értelmiség is kiálljon a beavatkozás ellen, közvetve tehát a román párt mellett. Így aztán egy évtizednyi szünet után újból magya rul ülésezhettünk a Petőfi Házban.

Ott megfogalmazott nyilatkozatunk megjelent az Előrében, a Scînteiaban és a Contemporanulban. És 1969 december legutolsó napjaiban végre hivatalosan is visszaadták a Petőfi Házat a bukaresti magyarságnak. Három-négy esztendeig, különösen Matekovics János hajdani újságíró-kollégánk lelkes igazgatása alatt hihetetlenül gazdag, pezsgő szellemi élet folyt a minden társadalmi réteg számára nyitott házban.

Voltak magas szintű előadások az értelmiségnek, csárdás-estek az építőtelepi legényeknek és táncestek a fiataloknak. Egész Erdélyből hívtak előadókat. Néhányszor magam is tartottam előadást a házban. Matekovics még színházat is akart létesíteni, elvégre a huszas években egyszer, egy évig volt magyar társulat Bukarestben. Ez, persze, most nem sikerült. Később azonban a Petőfi Ház élete is elsorvadt. Mind több és több román rendezvényt követeltek a ház vezetőitől, a román fiatalokat is be kellett engedni a táncmulatságokra. Megszűnt a ház bensőséges hangulata. A magyarok kezdtek elmaradozni a Zalomit utcából. Már csak az építőtelepi székely legények találkoztak ott továbbra is vasárnap délutánonkét, noha a rendőrök mind gyakrabban zaklaták őket. A bukaresti magyar élet visszaszorult a magánlakásokba, a templomba és a magyar iskolába.

- A romániai '68 nem csupán a magyar értelmiségben ébresztett illúziókat...

- Ceausescunak annyira szüksége volt az értelmiség támogatására, hogy a román írók előtt szélesre tárta a párt kapuit. Az ismert román ellenzéki író, Paul Goma is ekkor lépett be a pártba. Később persze, kizárták és a 70-es években jelen voltam egy írószövetségi gyűlésen, ahol a fejére olvasták, hogy miért kérte felvételét a pártba, ha most olyan nagy ellenzéki? Mire Goma azt válaszolta: "Pardon, nem én kértem, hogy beléphessek a pártba, hanem a párt kérte, hogy legyek szíves belépni!"

- Ceausescuéknak nyilván arra volt szükségük, hogy a román értelmiség - a beavatkozás elleni tiltakozásával - közvetve kiálljon a szocializmus nemzeti alternatívája mellett. Végeredményben a Ceausescuféle alternatíva mellett.

- Nekem akkor még az volt a meggyőződésem, hogy a román és a magyar nemzeti tudat megerősődése, a nemzeti érdekek érvényesítése nem zárja ki egymást, hogy a kettő békésen megfér egymás mellett. Nem tartottam lehetetlennek, hogy egyenlő esélyekkel

80 Sepsiszentgyörgyön kivirágozzon a magyar kultúra, szomszédságában, Bodzafordulón pedig a román. Illúzió volt! Évekig éltem és írtam a fogságában. Akkori pubicisztikáim megjelentek a Vállald önmagad című kötetemben. Azokat az írásaimat, amelyek valóban tükrözték a kort, ma is vállalom. Illúzióimat nem.

- Ceausescunak akkor nem csupán az értelmiség támogatására volt szüksége, hanem a tömegekére, mi több, az erdélyi magyarokéra is.

- A pártvezetőség udvarló körutat tett az országban. Először a Székelyföldre mentek. Szorult helyzetükben az volt az első gondolatuk, hogy először is a magyar tömegeket kell maguk mellé állítaniuk...

- Megnyugtatniuk? Lecsillapítaniuk? Közömbösíteniük?

- Is-is. Nagygyűléseket tartottak Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában. Magam is ott voltam a csíkszeredai gyűlésen. Ceausescu szívhez szólóan beszélt. Magyarul is megszólalt, azt hiszem, életében először és utoljára. Magyarul éltette a Román Kommunista Pártot.

- A magyar értelmiség nyilatkozatainak megvolt a jutalma. Új lapok indultak: 1969-ben a kolozsvári egyetemi diákság három nyelvű irodalmi lapja, az Echinox, 1970-ben A Hét, akkoriban indult meg a bukaresti román televízió magyar adása és 1969 végén, az Irodalmi Kiadó és az Ifjúsági Kiadó összevonásából létrejött a Kriterion nemzetiségi könyvkiadó, amely mindegyik romániai nemzetiség nyelvén adott ki könyveket, de elsősorban magyarul. A szellemi pezsgés leginkább talán Kovászna megyében volt érzékelhető, ahol szinte a semmi ből jött létre egy teljes magyar intézményrendszer, többek közt a Megyei Tükör című napilap.

- És akkor tűnt föl a magyar közéletben Király Károly. Amikor Fazekasék rajtaütészerű látogatásuk után visszamentek Bukarestbe, és Patilineţ is igazolta Fazekas beszámolóját, hogy a nép két székely megyét akar, amit addig egyáltalán nem terveztek, hirtelen kellett kinevezniük a megyei vezetőséget. A hangulatra jellemző, hogy amikor aznap este Sepsiszentgyörgyre eljutott a telefonértesítés, hogy Kovászna önálló megye lesz, az emberek fáklyákkal kitódultak az utcákra, úgy ünnepelték győzelmüket. Így került oda Király Károly 1968 tavaszán mint az első párttikár. Rendkívül ellentmondásos személyiség. Mindig izgatott a jelenség, hogyan lett belőle a megye legnépszerűbb embere. Amikor a békási építőtelepen megismertem, ifjúsági titkár volt, Carol Chiralinak írta a nevét és románul beszélt velem. Amikor kinevezték a Magyar Autonóm Tartomány KISZ-titkárává, Dali Sándor, aki az orvosi egyetem KISZ-titkára volt, meggyőzte őt, hogy Marosvá sárhelyen mégsem írhatja románosan a nevét. Kétségtelen, hogy Gyergyó rajonban, ahová ezután rajoni párttitkárnak nevezték ki, sok mindent megértett a székelyek sorsából. Rám igen jó benyomást tett az, hogy mikor fölkerült Bukarestbe, központi instruktornak a propaganda osztályra, ellentétben sok közmegbecsülésnek örvendő magyar értelmiségivel, ő a magyar iskolába iratta gyerekét. Az egyik évben ő tartotta a tanévnyitó beszédet - magyarul. Nagyon megörvendtem, hogy őt nevezték ki Kovászna megyébe elsőtitkárnak. Magával vitte Dali Sándort, aki akkor Bukarestben az Ifjúmunkás főszerkesztője volt. Ők hozták létre a Megyei Tükört, amely kezdetben heti-, később napilap lett. A lap és melléklete, a Fórum - Dali Sándor érdemeként - hallatlanul fontos szerepet játszott nemcsak Sepsiszentgyörgy, hanem az egész romániai magyar kultúra életében. Sok tehetséges fiatalt magához vonzott, Csiki Lászlót, Farkas Árpádot, Czegő Zoltánt, Magyari Lajost, a második Forrás-nemzedék több tagját, de másokat is, köztük Bogdán Lászlót. Ekkor élte virágkorát az 1948-ban létesített sepsiszentgyörgyi magyar színház. Ekkor mutatták be ott sorozatban Tamási és Sütő András darabjait, ekkortól szervezték és tartották meg két ízben a kétévenkénti szentgyörgyi nemzetiségi színházi kollokviumot. Akkortól számítható a veszprémi színházzal való kapcsolatuk és kölcsönös vendégjátékaik sora. A színházi élet akkori virágzása a magyar szellemi élet erjesztőjének, Sylvester Lajosnak, a színházigazgatónak a nevéhez

81 kötődik. Az egész háromszéki kulturális pezsgés pedig Király Károly érdeme. De nemcsak az övé. Sylveszter és Dali nélkül semmire sem ment volna. Amiképpen Sylveszterék sem tehettek volna semmit, ha nincs egy népszerűséget kedvelő pártfogójuk. Aki valóban népszerűvé is vált.

Szemben a csíkszeredai pártvezetőkkel, akik nem a népszerűségükkel, hanem elsősorban pártkarrierjükkel törődtek. Csíkszeredában is megpezsdült ugyan az élet, de színház és komolyabb hagyományok hiányában kisebb arányokban. Ami nem jelenti azt, hogy az ottani napilapnak, a Hargitának ne lett volna következetes nemzetiségi politikája, olykor következetesebb, mint Szentgyörgyön a Megyei Tüköré.

Apróság, de mégis lényeges apróság, hogy akkoriban a négyötödrészt magyarok lakta Hargita megyében az összes hivatalos okiratban úgy szerepelt, hogy: magyarok és románok, ebben a sorrendben, nem fordítva, mint mindenütt másutt, Romániában. Apróság, de otthonosságérzetet keltett.

- Mai szemmel nézve, irigylésreméltó a két székely megye akkori állapota és érthetetlen a bukaresti vezetők akkori engedékenysége.

- A két székely megyében akkor megengedték a magyar kultúra virágzását. Kellett ehhez Sylvester Lajosék nemzedéke, kellett a Király féle jótékony és a népszerűségre is kacsintó jóváhagyás, kellett a felső elnéző "jóindulat", amely itt azt is megtűrte, amit másutt - teszem azt Szilágy megyében - nem. Bukarestben jól tudták, hogy mi folyik ebben a két megyében, de akkor nem tartották időszerűnek, hogy beleszóljanak.

- Aztán nemsokára az is időszerűvé vált. 1971 után. Mivel magyarázod a reformfolyamatok drasztikus megtorpanását?

- Mi kezdetben úgy éreztük, hogy mélyreható változások történnek, megkezdődött egy olyan demokratizálódási folyamat, amilyet 1956-ban Magyarországon, majd 1968-ban Prágában drasztikusan megfékeztek. Hogy aztán Romániában is - igaz, belső beavatkozássalmegfékezték, annak okát, őszintén megmondom, ma sem tudom. Talán megrettentek valamitől. Esetleg valami más oka volt. De vége lett egy újabb nagy illúziónknak. Már korábban sejthettük volna, hogy a kibontakozás talán nem lesz hosszú életű. Szilágyi Dezső, az Előre főszerkesztője gyakran mondogatta: "Uraim, egy meccs két félidőből áll. Az első félidőt követi a második..." Az első az a nemzetiségi jogok deklarálásának, az anyanyelvi iskolák - korlátozott - visszaállításának, a nemzetiségi kultúra fölpezsdülésének, a két székely megye már-már önálló magyar életének, a '68-as harmadik nagy magyar illúziónak a félideje volt. 1971 után következett a megjósolt második félidő.

- Mi jelezte a fordulatot?

- Két drámai esemény. A Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának márciusi ülésén Ceausescu kijelentette, hogy a nemzetiség addig marad fenn, ameddig a nemzet. Ennek a kijelentésnak nagy visszhangja volt a magyarok és a románok körében egyaránt. De nem egyforma visszhangja. Nekünk, magyaroknak azt jelentette, hogy ugyanannyit érünk mint a többségi nemzet, egymás mellett élünk és élni fogunk. Megmaradunk mint közösség. A román sajtóvisszhangokban azonban érződött az idegenkedés. Nyáron, júliusban, emlékezetes kínai útja után Ceausescu váratlanul egészen mást mondott. Meghirdette a román nemzet homogénizálásának eszményét. Én azt hiszem, hogy a román értelmiség, pontosan az a román értelmiség, írók és nem írók, akik 1968-ban fölsorakoztak a párt mellett, most szembefordultak Ceausescuval, amiért meghirdette, hogy a nemzetiség addig él, ameddig a nemzet. Valóságos traumaként hatott rájuk Ceausescu márciusi kijelentése. Kiderült a román értelmiségről, hogy ezzel nem ért egyet, hogy a nemzeti kérdés kezelését pusztán taktikának tekinti. A stratégia, a távlati cél egészen más. Emlékszem, 1972-ben, az Előre megalapításának huszonötödik évfordulóján a lapalapítók kitüntetést kaptak. Akkor én is kaptam, utoljára, román kitüntetést, magas kitüntetést, a Román Népköztársaság Csillagrendjének ötödik osztályát. A kitüntetések

82 átadásakor az Újságírók Házában Stefan Voitec, a párt ideológiai lapjának, a Lupta de clasănak a főszerkesztője arról beszélt, hogy az Előre fontos szerepet tölt be, mivel eljuttatja a párt szavát azokhoz a magyar rétegekhez, amelyek még nem tudnak románul.

- Még?

- Még. Így mondta. Ez engem meghökkentett. Ha Gheorghiu-Dej szövegírója, cikkeinek szerzője, a pártideológia legfőbb tekintélye így vélekedik, az nem csupán az ő véleménye... Ő ezt már a nemzeti homogenizálás szellemében mondta. Időköz ben ugyanis 1971 közepén egy párthatározat meghirdette a célt: a nemzet homogenizálását! Akkoriban minden párthatározatot a társadalmi szervezetek táviratokban üdvözölték. Figyeltem, hogyan reagál a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa. Kitért a nyílt beszéd elől. Nem szólt homogenizálásról, hanem általában a nép egységéről, amiből nem derült ki, hogy a meghirdetett homogenizálás valójában a romániai magyarságnak, németségnek, zsidóságnak és más nemzetiségeknek a románságba való teljes beolvadását, nemzeti megsemmisülését jelenti. Az akkor elszabadult nemzetiségellenes kurzushoz ráadásul egy kínai típusú kultúrforradalom párosult. Ceausescuék Kínából hazafelé már a repülőgépen úgy határoztak, hogy átültetik a romániai valóságba Mao-Ce tung rájuk mély benyomást tett kínai kultúrforradalmát. Hiába tiltakoztak egyes pártvezetők, például Ion Iliescu, hogy Románia többé-kevésbé mégiscsak Európában van, a maoizmusba beleszerelmesedett, a szovjetekkel szemben a kínai lapra tévő Ceausescu házaspár keményen letorkollta őket.

"A homokba dugtuk a fejünket"

- Még mielőtt idealizálnók Iliescu "európaiságát", tegyük hozzá, hogy KISZ-funkcionáriusként tevékenyen asszisztált Ceausescu mellett a kolozsvári magyar egyetem egyesítésekor, illetve fölszámolásakor... A mi családunk az ezután következő időszakot már Kolozsváron élte át.

1973-ban átköltöztünk Erdélybe. Miért?

- Számomra mindig idegen maradt ez a tipikusan balkáni város a maga színeivel és érdekes embereivel. Mindvégig egy kétszobás lakótelepi lakásban laktunk, soha nem is törekedtünk arra, hogy tisztességes lakást szerezzünk. Dacára annak, hogy édesanyád is, te is Bukarestben születtetek, mindvégig ideiglenesnek éreztük ott létünket, semmi sem kötött igazán a városhoz. Bukarestben semmi sem volt az enyém, sem az aszfalt, sem a levegő, semmi. Nem voltam otthon benne. Pedig sok szál kötött a városhoz, fölbúvároltam a bukaresti magyarság múltját, tagja voltam a Petőfi Ház vezetőtanácsának, rengeteg előadást tartottam ott, és mégis... Erdélyi maradtam. Mindvégig haza készültem - Erdélybe. Mehettem volna a Megyei Tükörhöz Sepsiszentgyörgyre vagy még inkább a Hargitához Csíkszeredába, ahová főmunkatársnak hívtak. Én azonban akkor már jól ismertem a pártvezetés módszereit, és tudtam, hogy egy kisvárosban az ember ki van szolgáltatva a helyi pártszerveknek, a helyi propagandatitkárnak. Egy kisvárosban túl közel van a hatalom, túlságosan ránehezedik az emberre.

Ha egy üdvözlő táviratot kell küldeniük az elnöknek, akkor a kevés helyi író közül rángatnak elő valakit. Nem szólva arról, hogy a Hargita csupán megyei lap, míg én az országot akartam járni. Ezért nem költöztem például haza Uzonba, pedig szívesen mentem volna. Úgy

83 képzeltem, hogy majd nyugdíjas koromban térek vissza Uzonba, a szülőházba, mint Benedek Elek. Ezt a szakmát lehetetlen falun végezni, nem is szólva arról, hogy akkorra már a falusiak számára is lehetetlenül nehézzé vált az egyszerű falusi életforma. Kialkudtam hát, hogy az Előre kolozsvári tudósítója legyek. Ez végső soron a lapnak is megfelelt, hiszen Bukarestben, kétszáz kilométerre a legelső magyar településektől, a barcasági csángó falvaktól, légüres térben szerkesztettük és írtuk a lapot, nem volt kapcsolatunk az olvasókkal. Úgy éreztem, a levegőbe írunk.

Miért éppen Kolozsvárra költöztünk? Elsősorban érzelmi okokból. Nagyon szeretem Kolozsvárt, életem első nagyvárosát, egyetemi éveim, akkori koplalásaim és az első novellámat közlő szerkesztőség, az Utunk városát, az akkori, háromnegyedrészt magyar lakosság, a magyar cégtáblák Kolozsvárját. És vonzott még valami más is. Már egyetemi éveim alatt szívesen elmerültem bizonyos filológiai kérdésekben, ezzel az indíttatással fogtam hozzá később a bukaresti magyar emlékírók, Koós Ferenc, Veress Sándor kutatásához. Igyekeztem két kötetemmel beemelni őket a magyar köztudatba. Bukarestben azonban magyar filológiai kutatásokat lehetetlen volt végezni. Nem volt kihez fordulnom a kérdéseimmel. A romániai magyar szakemberek döntő többségükben Kolozsvárt éltek. Történelmi kérdésekben Csetri Elekhez, Egyed Ákoshoz, művelődéstörténei kérdéseimmel Jakó Zsigmond professzorhoz, Benkő Samuhoz, nyelvészeti kérdésekkel Szabó T. Attilához fordulhattam.

- Elvégre még mindig Kolozsvár az erdélyi magyar szellemi élet központja...

- Csak volt. Az erdélyi magyar életnek ma már nincs igazán központi városa. Nincs mérce. Ma már semmi sincs. Az erdélyi magyar társadalom atomizálódott. Kolozsvár már idejövetelünkkor sem volt azonos egyetemi éveim városával, de azért költöztünk ide, hogy valamennyire bár, de otthon érezzük magunkat. Nem volt könnyű a költözés. Az Előre csak hosszas küzdelem után volt hajlandó elengedni.

Ráadásul az ideköltözéshez külön minisztertanácsi engedélyre volt szükségünk, mivel Kolozsvár - különösen a magyarok számára - zárt város.

Fazekas intézte el nekünk az engedélyt. Ha ő akkor nem miniszterelnökhelyettes, akkor mi még most is Bukarestben élünk. Külön protekció kellett ahhoz is, hogy a lakáshivatal főnöke elfogadja a bejelentkezésünket. Pedig akkor - húsz évi munkával megkeresett és megtakarított pénzünkből - már épült a házunk Kolozsváron.

- Takarékos ember hírében állsz...

- Nézd, én lényegében parasztember vagyok. Az az elvem, ha valaki egy életen át dolgozik és nem tud egy házat építeni magának, az hiába élt. Aki örökli, az tovább építi a házát. Valamit tovább kell építeni... Szép házunk volt a kolozsvári fellegvári dombon, csodálatos kilátással. A romániai viszo-nyokra jellemző, hogy az egész életünk munkájával és céljaként végre fölépült házban a körülmények lehetetlenné tették az életet. A normális világban mindenki ilyen házba menekül a városból, mi onnan menekültünk le a városba, egy lakótelepre. Ott fent nem volt semmiféle ellátás, télen magasan belepte a hó az utcát. Anyád az infarktusom után mindvégig attól rettegett, hogy roham esetén a mentők nem tudnának kijönni hozzánk...

- 1974-ben otthagytad az Előrét és átmentél A Héthez. Azt hiszem, már nagyon ideje volt. Az Előre időközben a Román Kommunista Párt legszínvonaltalanabb és legalattomosabb romániai magyar szócsővévé züllött le. Amelyen rajta volt a te aláírásod is, nevedet adtad hozzá.

Hogyan számolsz el magadnak Előrés korszakodról?

- Én nem az Előrével számolok el, hanem a magam írásaival. A lap történetében különböző, változó szakaszokat lehet megkülönböztetni. Volt idő, amikor a politika megmerevedésével együtt a lap teljesen olvashatatlanná vált. És voltak periódusok - ugyanan-

84 nak a Szilágyi Dezsőnek a vezénylete alatt -, amikor érdemes volt elolvasni a lapot. Ő az irodalom pártfogójának akart mutatkozni, ezért sok írót foglalkoztatott a lapnál, így olvasmányossá tette az Előrét. Ő adott munkát Szilágyi Domokosnak, amikor senki más nem akarta alkalmazni. A lap munkatársa volt Majtényi Erik, Szász János, Dános Miklós, mind kíváló írók. Ez egyben azt is jelzi, hogy az Előrénél dolgozni nem jelentette a lap szellemiségével, irányvonalával való azonosulást. Szilágyi Dezső sokat adott arra, hogy kik dolgoznak a lapjánál és kerülte azt, hogy bárkit is kirúgjon. Inkább elsikkasztotta az írásokat, beléjük írt vagy kihúzott. A lényeges társadalmi, vagy netán nemzetisé gi kérdések sosem szűrődtek be a lapba. Nagyon sok riportomat, amelyekben a konfliktusokat, a társadalmi gondokat csak szőrmentén érintettem, az Előre közölte. Azonban - az Előre munkatársaként - én azért publikáltam szinte mindegyik más romániai magyar lapban, mert nem voltam megelégedve annyival, amennyit az Előre közölt tőlem. Az Igaz Szóban megjelent egyik csángó riportomról, amelyik az első botrányt kiváltotta, azt írta akkor a Hargita szemleírója, hogy "mintha egy másik Beke Györgyöt olvasnánk az Igaz Szóban, mint amit megszoktunk az Előrében". Kétségtelen, mást és másként írtam az Előrébe, mint máshová. Ami nem jelenti azt, hogy becstelen lettem volna. Arra büszke vagyok, hogy sosem támadtam Magyarországot, a vallásomat, egyáltalán bármilyen vallást, a magyarságot és a tisztességes embereket.

Amikor '68-ban a csehszlovákiai intervenció ellen tiltakoztam, akkor sem az intervencióban részt vevő Magyarországot támadtam, hanem a be nem avatkozás mellett álltam ki. Sajnos, félszeg becsületesség volt ez részemről, mert nem tudtam megírni azokat a gondokat és sérelmeket, amelyek ügyében pedig szerettem volna kiállni a küzdőtérre. A harciasabb írásaimmal más lapokat kerestem meg. Előfordult, hogy a Szilágyi Dezső által visszautasított írásomat azonnal postáztam a Hargitának. Vagy a Megyei Tükörnek. Mindig akadtak lapok, amelyekben szólni lehetett a nemzetiségi sorsról. Sokat közöltem a Munkáséletben, és egy időben az Igaz Szóban, amely a '70-es évek elején a szociográfia egyik műhelye volt, míg Hajdú Győző rá nem jött, hogy ez veszedelmes műfaj. Egy időben a Korunkban is közöltem, amikor ott is pártolták a szociográfiát. De leginkább a Brassói Lapokban tudtam kifejezni magam, elmondani nemzetiségi gondjainkat. Albert Sándor, akiben a magyarul nem tudó megyei pártvezetők megbíztak, kifejezetten biztatott a nemzetiségi gondok megírására. Egyszóval, sokkal többet írtam más lapokba, mint az Előrébe.

- Akkor miért nem hagytad ott már korábban?

- A szabadúszás Romániában mindig lehetetlen volt. Egyrészt jogilag munkakerülésnek számított, másrészt a honoráriumokból sosem lehetett volna megélni. Egy cikk honoráriumért három csomag cigarettát vehetsz. Máshová meg nem tudtam elmenni, csak megyei lapokhoz. Az Előre mégiscsak országos lap volt, nagyobb mozgási teret biztosított, és az olvasók nagyobb köréhez jutott el a szavam.

- Dehát mennyire tudtál azonosulni a lappal? Nem voltak konfliktusaid?

- Dehogynem. Sosem azonosultam a lappal, és a szerkesztőség a tanúm rá, hogy Szilágyival, akivel mindvégig magázódtam, olyan vitáim voltak, hogy zengett tőle a szerkesztőség folyosója. Próbáltam változtatni valamennyit a lapon, ő azonban, mint minden parancsteljesítő, szolgalelkű ember, ezt úgy fogta föl, hogy összeférhetetlen vagyok. Csak azért nem rúgott ki, mert tudtam írni, és már elég jó nevem volt. De nekem 1958 óta semmi beleszólásom nem volt az Előre irányításába.

- Ha már az Előréről beszélünk, indokolt a kérdés: hányszor írtad le nyomtatásban a diktátor nevét?

- Alig néhányszor, nagyon az elején, amikor még hittünk a "nyitásban". Két-három esetben hivatkoztam rá és arra, amit mondott, hogy a nemzetiség addig él, ameddig a nemzet. De amikor már kötetbe gyűjtöttem ezeket a publicisztikákat, akkor a mondataimat átfogalmaztam, és a nevét kihagytam. Helyette olyasmiket írtam, hogy "megfogalmazódott", "kimondatott". A könyveimben sehol sem

85 szerepel az elnök neve. Az egyik íróval készült interjúmban az illető emlegette Ceausescut, az Előrében még így jelent meg. A Tolmács nélkül című kötetből azonban már kihagytam Ceausescu nevét. Amikor az író tíz év múlva újra közölte az interjút, akkor már maga is kihagyta a kellemetlen nevet.

- Azt tudom, hogy sok könyvedből kihúztak, olykor egész fejezeteket. De írtak-e bele valamelyik könyvedbe?

- Egyikbe sem. Nem vállaltam. A cikkeimbe azonban olykor beleírtak.

- Ez nyilván nem csupán veled történt meg. Sehogy sem lehetett védekezni ellene?

- Az ember olykor csúnya kutyaszorítóba került. Az Előre egyszer kiskönyvtárat indított, amely három év alatt mintegy negyvennégy könyvet adott ki. Szilágyi Dezső a Kriterionnal akart versenyezni, olcsó könyvek nagy példányszámú kiadásával. A szerkesztőségben dolgozó írók, Bajor Andor, Marosi Barna, Lászlóffy Aladár, Majtényi Erik és az én nevemet mint szerkesztőbizottsági tagokét, feltüntette a sorozat kiadványaiban . Meg sem kérdezte tőlünk, szolgálati kötelezettségünknek tekintette ezt. Ami egyébként semmivel nem járt, csak a nevük feltüntetésével. Jó könyvek is megjelentek a sorozatban, Verne, Jókai regényei és Petőfi versei, hetvenötezer példányban. Csakhogy megjelent két olyan könyv is, a Biblia hívőknek és ateistáknak meg Däniken ufó-szélhámoskodása, amelyeket nem vállaltam volna. Hiába tiltakoztam.

Szilágyi Dezső soha nem hívta össze a szerkesztőbizottságot, soha nem kérdezte meg a véleményünket. A nevem azonban ott szerepel a könyvekben... Nehezen lehetett védekezni az ilyen manipulációk ellen. Kányádi Sándornak van egy verse, amelyet Zászlóhajtás címmel negyven évvel ezelőtt írt, amikor valóban zászlót hajtottunk azelőtt a párt előtt, amely nekünk nemzetiségi jogokat ígért. De ha most közlik valamelyik lapban, anélkül hogy feltüntetnék keletkezésének dátumát, egészen mást jelent, más hatása van. És kivédhetetlen. A magyar írók, költők kiszolgáltatottak. Lászlóffy Aladár egyik versében a szülőföldjéről beszél. Ezt "hazaként" fordították le románra. A különbség nyilvánvaló: a szülőföld magyar tájat, magyar élményt jelent, a haza pedig, románul, Romániát. A szerző nem tehet semmit. Horváth István egyik 1945 után írt versében ez állt: "Nyújtsd a kezed, Muntyán Tódor, Erdély jussán, testvér-sógor!" Ezt később, közléskor átírták: " Erdély földjén"! Erdélyhez semmi jussunk!...

- Egyik kisebbségi nyomorúságunk az örökös terminológiai zűrzavar. A nyelvészetben például a szokásos "jövevényszavak" helyett, a románok érzékenységét kímélendő, román "kölcsönszavakat" emlegetünk. Hasonló gondot okoz a "haza, nép" fogalmak használata is.

- Szabó T. Attila gyakran használja tanulmányaiban a "haza, hazai" fogalmat, hogy ne kelljen romániait mondania. Az egyik budapesti kritikus erre tisztelettel megjegyezte, hogy ezen a román haza értendő-e? Balogh Edgár különösen gyakran használja a "haza, hazaiság" fogalmakat, nem veszi észre, hogy ezek más értelemmel telített fogalmak: magyar ember hazán a magyar hazát érti.

- És anyaországon?

- Ez is téves fogalom. Nem szívesen használom. Igazából gyarmatnak van anyaországa. Erdély nem gyarmata Magyarországnak, soha nem volt az. Én legszívesebben Erdélyt írok, habár a Bánságot korábban nem tekintették Erdély részének. A földrajzi elnevezések nagyon lényegesek, a szemléletről árulkodnak. A románok Nyugati Kárpátoknak nevezik azt hegységet, amelyet mi, magyarok, Erdélyi Érchegységnek vagy Szigethegységnek. Az egységes magyar szemlélet Budapest központú, az Érchegység pedig számunkra nem nyugatra van, mégha idomuló szemlélettel, az erdélyi magyarok is egyre gyakrabban Nyugati Kárpátoknak nevezik. A Transzilvánia elnevezésben is a Budapest központú szemlélet érvényesül. Nem véletlen, hogy a román hatóságok többször is megpróbálták kiirtani a sajtóból a magyar helységneveket. Egy ízben az Előrében az időjárásjelentésben Erdély helyett - magyar helyesírással - Transzilvánia szerepelt. Szilágyi Dezső

86 főszerkesztő adta parancsba a korrektoroknak, hogy ezentúl ezt így kell írni. Törtem a fejem, aztán bementem Szilágyihoz: Uram, baj van! A lap a budapesti szemléletű Transzilvániát használja. Ez hatott. Szilágyi beosont a korrektúrára, és visszavonta parancsát.

- De vannak, akik ma is és önkéntesen írják hódoló írásaikat.

- Disztingválnunk kell. Vannak, akik karrierizmusból igyekszenek túllihegni mindenki mást, van, akit ezzel-azzal zsarolnak. És vannak olyan intézményvezető írók, akiknek kötelező imagyakorlatot jelent emlegetni egy bizonyos személyt és annak bölcsességeit. Ezzel intézményüket is igyekeznek védeni. Persze, vannak, akik ezt túlzásba viszik és vannak, akik csak hivatkoznak arra, hogy intézményüket, lapjukat védik. Könnyű ítélkezni, disztingválni kell. A '70-es évek végén Ceausescu megírta az új román himnuszt.

- Prozódiai hibák miatt háromszor vonták vissza és írták át...

- Horváth Andor közölte velem, hogy felső parancsra egy publicisztikát kell írnom az új himnuszról. Azt mondtam neki, Bandikám, kirúghattok, tehettek, amit akartok, én a himnuszról nem írok. Nyelt egy nagyot, megírta ő maga. Úgy, ahogyan azt elvárták a laptól. Én csak hálás lehetek ezért neki. Másutt az ilyesmiért följelentették, kirúgták az embert. Jellemtelen lennék, ha én most Horváth Bandi fejére olvasnám, hogy "pozitív" publicisztikát írt annak idején a román himnuszról.

- 1970-től jelenik meg A Hét, amely éppen abban az időszakban van felívelőben...

- Huszár Sándor ihletett, ragyogó főszerkesztőként hagyta dolgozni az embereket. Én jó barátságban voltam Huszárral, és már indulásától állandó külsősként annyit írtam a lapjának, mint egy belső munkatárs. Amikor 1974-ben két főmunkatársi státuszt létesítettek, kolozsvári munkatársként azonnal átmentem hozzájuk. Huszárnak az volt az egyik elve, hogy mindig megvédte a munkatársait. Ez számomra is védelmet jelentett, írhattam a magam témáit. A Hét az Előre után számomra valóságos felüdülést jelentett. Huszárnak az volt a másik nyiltan hangoztatott elve, hogy olyan lapot kell szerkesztenünk, amelynek minden második oldalát érdemes elolvasni. Tisztában volt azzal, hogy teljességében olvasható lapot nem lehet szerkeszteni. Nekem szerencsém volt, én általában a "második" oldalt írtam. Sajátos, egyedi, enciklopédikus jellegű, érdekes lap volt A Hét, a magyar szellemi életben nincs hozzá hasonló, mert igazából Magyarországon, ahol sok, szakosodott lap van, nincs is szükség ilyenre. Romániában, ahol nincsenek külön magyar szaklapok, A Hét sajátos profilját éppen sokszínűsége adja, széleskörűen tájékoztatja a romániai magyar értelmiséget. A román szellemi életben hasonló lap a Contemporanul. A Hét tematikailag átfogja az irodalomtörténetet, az irodalomkritikát, minden művészeti és tudományágat, külpolitikai kitekintést nyújt és néha még verseket, karcolatokat is közöl a maga kezdetben tizenhat, később tizenkét oldalán. A Hét az egyetemességigényű magyar értelmiségieknek szólt. Meg hasonlóképpen információéhes értelmiségi középrétegeknek. Én életem legjobb szakaszát, nagyon termékeny tíz esztendejét töltöttem a lapnál 1974-től 1983-ig, míg Huszárékat el nem távolították a lap éléről. Sándor engedte, hogy odamenjek, ahová akarok, arról írjak, amiről kedvem van írni. Enélkül kisebbségi riportjaim nem jelenhettek volna meg. Az Előrénél, de a központi lapoknál egyáltalán hónapokra előre megtervezték, hogy ki hová utazhat. Ha egy vidéken már járt a riporter, csak évek múltán mehetett oda megint, mégha közben valóban izgalmas, igazi riporttémák maradtak is megíratlanul. A pártvezetés megtervezte és most még inkább megtervezi az eseményeket, a hősöket is. Mind az öt "barangoló" könyvemet A Hét munkatársaként írtam meg.

- 1971-ben Romániában Ceausescu meghirdette a nemzeti homogenizálást és a kultúrforradalmat. És éppen ezt a időszakot mínősíted legtermékenyebb, legjobb korszakodnak?

87 - Mondtam már, a román politikusok mindig hosszú távú stratégiákban gondolkodnak. Elindítanak egy-egy politikai folyamatot, majd szüneteltetik, úgy tesznek, mintha megfeledkeztek volna róla, aztán hosszú idő múlva váratlanul folytatják. 1971 júliusában Ceausescu meghirdette a homogenizálást és a kultúrforradalmat. Ezzel érvénytelenítette márciusi kijelentését, miszerint a nemzetiség addig él, ameddig a nemzet. A homogenizálás célja nyilvánvaló: fölszámolni a romániai nemzetiségeket. A kultúrforradalomé pedig az, hogy azonos szintre degradálja a hivatalos "irodalmat", a műkedvelést és az igazi, értékes művészetet.

- ... És hogy fölszámolva az elit kultúrát, közömbösítse az értelmiség esetleges tömegbefolyását. Hiszen Kelet-és Közép-Európában egyedül az értelmiség, legalábbis az értelmiség egy része őrizte, őrizhette meg autonómiáját, morális hitelét.

- A román diktatúra különösen művészetellenes. Az agitatív "csasztuska-kultúra" kiszorította az értékes kultúrát, az agitációs brigád az operaénekest. Hadd rajzoljam meg neked a kultúrforradalom karikatúráját! A múltkori szilveszteri műsorban a kolozsvári színészek előadtak egy, úgymond a bukaresti Cotroceni negyedben játszódó vidám jelenetet román szereplőkkel és az elmaradhatatlan Popescunéval, a tipikus román házmesternővel a főszerepben. Mondom a színház egyik vezetőjének: "Barátom, én ezt a börleszket a két háború közt egy pesti magazinban olvastam mint pesti viccet." "Ne szólj senkinek, mondta ő, ezt úgy adtuk be a cenzoroknak, mint eredeti román művet!" A szocializmus kiteljesedése és a kultúrforradalom a kolozsvári magyar színpadra behozta - románosítva - a legroszszabb körúti viccet, és az "önellátó" színháznak erre nagy szüksége van, mert ha nincs vicc, nincs közönség, ha nincs közönség, nincs pénz, ha nincs pénz, megszűnik a magyar színház. A magyar nyelvterület legrégebbi, nemsokára kétszáz esztendős színháza! Az a színház, ahol '46-ban kifütyültük a pesti tinglitangli társulatot!

- Egyszóval éppen a kultúrforradalom és a nemzeti homogenizálás időszakában jelenik meg a Magunk keresése című könyved 1972-ben, "barangoló" könyveid sora 1975-től... Nincs ebben ellentmondás?

- Kívülről nézve, valóban furcsa. De ekkoriban mutatják be Sütő darabjait, jelennek meg Kányádi verseskönyvei, mind a magyar nemzettudatot, önismeretet erősítő művek. A Kriterion Könykiadó tevékenysége ekkor ível a legmagasabbra, ekkoriban adja ki a legjobb magyar könyveket. Hogy van ez? A homogenizálást - meghirdetését követően - néhány esztendeig még csak nem is emlegették. Nem felejtették el teljesen, egy-egy párthatározatban, jelentésben hivatkoztak rá, a magyar sajtóban azon-ban nem. Mi pedig a homokba dugtuk a fejünket. Próbáltuk elhitetni magunkkal, hogy egy sikertelelen, immár érvénytelen próbálkozásról volt szó. De nem volt az! Amikor úgy gondolták, hogy megérett rá az idő, 1984-től váratlanul agresszíven érvényesíteni kezdték az egy évtizeddel korábban meghirdetett elvet.

1984. november 9-én Bukarestben egy nagyon zárt, nagyon bizalmas városi pártaktívaülésen, amelyről az Erdélyi Magyar Hírügynökség mégis hírt adott, már olyasmi hangzik el Ceausescu szájából, hogy túl sok jogot adtak a nemzetiségeknek, amelyek veszélyeztetik az ország függetlenségét, szuverénitását, területi épségét, és ezért ezen a jövőben változtatni kell. Ezentúl teljes határozottsággal fognak föllépni minden "ellenséges megnyilvánulással" szemben. Aztán az 1984-es pártkongreszszuson először hangzott el nyilvánosan új mínősítésünk: "magyar nemzetiségű románok"! Ezután már magyarságunk vállalása is "ellenséges megnyilvánulásnak" számított...

- És ti erre a fordulatra valóban egyáltalán nem számítottatok? Korábbi tapasztalataitok dacára sem? Mivel áltattátok magatokat?

- Hát hogyan is gondolkodtunk akkoriban? Igaz, hogy fejünk fölött ott lebeg a homogenizálás Damoklesz-kardja, de egyelőre még bemutatják a drámáimat, mondhatta magában Sütő; egyelőre Tamási-darabokat viszünk Veszprémbe bemutatni, mond hatta Sylvester; most jelentetem meg az alapvető történelmi munkákat, mondhatta Domokos Géza; most igazolom A moldvai csángók román jövevényszavai című

88 nagy nyelvészeti munkámban, hogy a csángók magyarul beszélnek, gondolhatta Márton Gyula profeszszor; most adták ki a gyűjtéseimet, mondhatta Kallós Zoltán; most jelentek meg a riportkönyveim és a regényem, mondtam magamban én is. Talán mégsem annyira biztos ez a homogenizálási szándék, talán közbejött valami. A veszedelem nem volt közvetlen, hát igyekeztünk nem venni tudomást róla.

- Mindig is ez volt Bukarest taktikája: sosem szabadítani a magyarságra igazán nagy, közvetlen és ezért riasztó, mozgosító veszedelmet, sosem ébreszteni rá a végső, igazi veszélyre, hanem apró, éppen még elfogadható és a túléléssel kecsegtető kompromisszumokkal belehátráltatni bennünket a szakadékba...

- Ez volt az én nagy illúzióm! Igaz, hogy a csángóknak nincsenek magyar iskoláik, de a családban azért még magyarul beszélnek, azért még nem pusztultunk el teljesen. Nem vettük észre, nem akartuk észrevenni, hogy nemzeti megsemmisítésünk folyamata a mélyben már 1971-től megindult, hogy az oktatásban már akár észre is vehető, ha az általános nagy roham még késik is. Nem vettük észre, hogy míg egyes megyékben, például Brassóban megőriztük hadállásainkat, addig másutt, és éppen Kovászna meg Hargita megyékben szűkül az életterünk. Nem vettük észre, hogy előbb Kolozsvárt románosították, majd Nagyváradot, aztán Szatmárnémetit, végül Marosvásárhelyre került a sor, majd a többi székely városra. Hihetetlenül tudatosan, következetesen és tervszerűen történik az egész. Annyira tervszerűen és távlatosan, hogy jó néhány ártalmatlannak tűnő lépésükkel csak évek múlva adnak sakkot. Bukarestben hivatalosan ma nincs Románosítási Miniszté rium, mint a volt a két világháború között, de bizonyosan létezik egy központi agy, egy csapat, amely évtizedek óta koordinálja a magyarellenes stratégiát. Míg nekünk sosem volt stratégiánk, nem volt tisztán látó vezérkarunk. A Magyar Népi Szövetség cikk-cakkos politikája is a stratégia hiányáról árulkodik. Egyik nap kiállt a szövetkezetek mellett, másnap az országos érdekekre hivatkozva, föladta azok védelmét. Tevékenysége teljesen beépült a Román Kommunista Párt stratégiájába, kiszolgálta azt, eszköze lett vagy eleve az is volt.

- Helyzetünket kétségtelenül megnehezíti az a tény, hogy a romániai magyarság az elmúlt hét évtizedben - leszámítva a bécsi döntés négy esztendejét - mindvégig egyre hátrányosabb helyzetben, defenzívában volt. És míg a román államhatalom nyilvánvalóan már rég föladta a többalternatívás - békés együttélés, ilyen-olyan autonómia, különválás, beolvasztás, pogrom, deportálás stb. - stratégiát és helyette az egyetlen alternatíva: a homogenizálás mellett döntött, a defenzívába szorult magyarságnak végeredményben és elvileg mindig több cselekvési alternatívája volt a teljes behódolástól a teljes lázadásig. És sosem tudott választani az alternatívák közül, mivel nem alakult ki - megakadályozták, hogy kialakuljon - valamilyen jövőképe. Azt hiszem, elsősorban ez az oka annak, hogy - akár Romániában, akár másutt - az erdélyi magyarok nem tudnak egymással stratégiai konszenzusra jutni. A románok egyféleképpen látják a mi jövőnket, mi magunk százféleképpen. Ezért százféleképpen értelmezzük a román sovinizmus tudatosan megtévesztő lépéseit. Amit egyikünk a nemzethalál előjelének tekint, azt másikunk apró kompromisszumnak véli. Így észrevétlenül hátrálunk bele a kis kompromisszumokkal a nagy önfeladásba. Apró győztes csatáinkban elveszítjük a háborút! Mivel defenzívánkban nem vesszük, nem akarjuk észrevenni, hogy a velünk szembenállók egyetlen alternatívára tettek.

Kérdés, nem volt-e mód olykor egy-egy offenzív lépésre is? 1947-ben? Vagy 1968-ban, amikor Ceausescu annyira körüludvarolta a székelyeket, hogy egy mondatot hajlandó volt magyarul mondani? Annyira elvakítottak az ilyenkor föl-föllobbanó illúziók?

- A stratégiahiány legfőbb oka, hogy az adott körülmények közt arra sincs lehetőségünk, hogy fölmérjük a saját közös helyzetünket és sorsunkat. A két világháború között az akkori magyar intézmények, a Magyar Párt, a MADOSZ, az irodalom, a magyar egyesületek, mind számadást végezhettek sorsunkról. Kacsó Sándor a Brassói Lapok 1938-as évkönyvében teljes körképet adhatott a romániai magyarság állapotáról a gazdasági élettől az egyházak helyzetén át a sportéletig. Ma az ilyen fölmérés elképzelhetetlen. A román nacionalista

89 közvélemény nem tűri el ezt a számbavételt. Nem akarja elfogadni, hogy Nagyvárad valamikor Szent László városa volt, hogy Kőrösi Csoma Sándor és Dózsa György nem román, hanem magyar volt. A romániai magyarságnak nincs alkalmas intézménye, sajtója arra, hogy saját állapotát fölmérje. Iskoláink helyzetét, nemzeti tudatunk állapotát, a létszámunkat inkább csak spontán és ösztönös módon, magunkban tartjuk számon. Semmiről sincsenek dokumentumaink. Nincsenek bizonyítékaink. Csak az összefüggéseket és a jelenségeket tudjuk értelmezni. Másra itt nincs is lehetőségünk. Ez a számvetés a magyar nemzet feladata. Mindig is mondtam, hogy Magyarországon kell létrehozni egy olyan nemzetiségtudományi intézetet, amilyen a németeknek van, akik számon tartják, hogy a Brassó melletti Prázsmár községben hány német volt 1800-ban és hány van ma. Egy ilyen intézetnek az lenne a dolga, hogy modern tudományos eszközökkel fölmérje helyzetünket, a valós tények és összefüggések alapján átértékelje az elmúlt hét évtized erdélyi, felvidéki történelmét. Ez ugyanis még nem történt meg. Pedig a tények átértékelése alapfeltétele a hosszú távú stratégiának. Mind a romániai magyarság, mind az egész nemzet távlatos létstratégiájának. Anélkül csak taktikázni tudunk. Nem sok eredménnyel...

"Minden könyvemnek megvan a maga regénye"

- Te a magad írói módján megkísérelted fölmérni a romániai magyarság mai állapotát, mai állapotának okait és mindebből próbáltál következtetni, utalni a jövőre is. A budapesti Köznevelésben írták Bihar megyei riportkönyvedről, hogy "valóságos enciklopédia ez a könyv, riportban elbeszélve. Beke György írói módszere nem is módszer, találmány". A hetvenes évektől járod az országot, írod "barangoló" könyveid sorát. Bizonyára tudatos ars poeticával.

- Mindig feszengek, amikor a könyveimet megpróbálják beskatulyázni a riport, a szociográfia vagy a riportregény műfajába. Ösztönösen találtam rá a műformámra: ez pedig az élet, riportban elbeszélve. A riportjaimba beleférnek a portrék, az emberábrázolás, a tájleírás és a statisztikai adatok is, ha szükségesek. Rám leginkább Veres Péter realizmusa, Móricz érzékletes előadásmódja, Illyés szintézisre vezérlő magyarsága hatott a leginkább. Mellettük székelyföldi példaképem Orbán Balázs a maga hatkötetes Székelyföld leírásával, amely egyszerre történelem, néprajz, riport és szociográfia. Én az életben találkozom a témáimmal. Fölbosszant, vagy éppen föllel kesít valami, és azt ki akarom fejezni. Megkeresem hozzá a műformát. Számomra ez az írói szociográfia, a riport. Olykor más, például az aforizma. Összeállítottam és lefordítottam egy román aforizmagyűjteményt Kagylók tengerzúgása címmel. Azt is csak azért, hogy Blagaval, Arghezival, Sadoveanuval mondjam el azt, amit én magaménak vallok a gondolataikból. Amikor Koós Ferenc és Veress Sándor bukaresti magyar emékírók életét és munkásságát búvároltam, azt sem öncélúan, pusztán az irodalomtörténeti kutatás kedvéért végeztem. Hanem mert rájöttem, hogy a kisebbségi életérzést máig érvényes hatállyal elsőnek ők fogalmazták meg emlékirataikban. Ruffy Péter a Koós-könyv kapcsán az emlékírások "riporter-gondozójának" nevezett.

- Irodalomtörténeti jellegű műveid száz százalékos pontosságúak, ugyanakkor van bennük valami többlet. Riporteri hevület?

Közlésvágy? Tanítási szándék?

90 - Én mindig tanítani akartam. Ezért mindig alárendeltem a műformát a mondanivalómnak, mégha ez olykor a forma rovására történt is. Írtam publicisztikát, amely ma már kihalt műfaj, Erdélyben megfojtotta a diktatúra, írtam regényt, esszét, de írásaim zöme úgynevezett irodalmi riport, vagy másképpen szocigráfiai riport. Egyszerűen jelentéseknek nevezem őket, jelentések a valóságról. Az irodalmi riport modern korunk hatékony és maradandó kifejezőformája. Mikszáth hajdan úgy vélte, hogy a próza a riport felé tart. Ez így nem igaz. A széppróza nem olvadt bele a riportba, hanem a riport a széppróza egyik formájaként él tovább. És tovább él, még akkor is, ha a műfaj hitelét nagyon rontotta a bulvársajtó, a riport temetője, meg az a tény, hogy Romániában most - vívmányriportnak keresztelve - a himnusszal tévesztik össze.

- De azért te regényeket is írtál...

- Sokszor a téma, a közölnivaló szétfeszíti a riport kereteit: a valóságot. Bármennyire is csapongó műfaj, a ri portnak is vannak szigorú megkötöttségei. Ami a szonettnek a forma, az a riportnak a valósághűség. A regény akkor hiteles, ha megtörténhet, a riport akkor, ha megtörtént. A riporter a tényekkel tipizál, sok-sok megtörtént tipikus eset leírásával jellemzi a kor erkölcseit, politikáját, társadalmát. Sok esetben a riport szétfeszítette önmaga valóságkereteit, mert a valóságos életből merített mondanivalómat nem tudtam belepréselni a valóságos keretbe. Ilyenkor a valóság tényeit áttettem a kitalált világba, a nonfikciót átvittem a fikcióba, ahol például már azt is megírhatom, hogy éppen mire gondol a hősöm, ami egy riportban hiteltelen és groteszk. A riporter csak a szavakat jegyezheti föl, a regényíró a gondolatokat is. Ezért írtam tizennyolc riportkönyvem mellé nyolc regényt is.

- A másik végletet a szikár számok jelentik. Miért gondolod, hogy hitelesebben ábrázolja a valóságot a riport, mint az objektív számadatokkal dolgozó szociológia?

- Óriási a terminológiai zűrzavar ebben a kérdésben, még a szakemberek körében is. Én a szociológiát társadalomtudo mánynak, a szociográfiát társadalomrajznak tekintem. Az elnevezésekben benne a lényeg. Szociográfiának tekintem például Illyés Puszták népe című regényét, amely írói eszközökkel a dunántúli puszták népének társadalomrajzát adja. Abban a tiszttartó egy helyen a summás lányok erkölcséről beszél szépen, ízlésesen. Mi tesz ilyen esetekben a szociológia? Fölmérést végez, hogy hány nemi erőszakot követtek el a pusztán.

Márpedig az erkölcsöt nem lehet számokkal, statisztikákkal mérni.

- Azért a szociológia is alkalmat nyújt a maga tényeivel a következtetések levonására, az összefüggések megragadására. Amely következtetéseket és összefüggéseket a szoiográfiában a szerző maga értelmez. És talán erőltet. A szociológia a ténye ket ismerteti, a szociográfia a szerző következtetéseit.

- Csakhogy a szociológusok is emberek, a szociológiát is emberek készítik a maguk többé-kevésbé tudatos prekoncepciói val.

Másrészt az objektívnek tűnő számokkal sokkal jobban lehet manipulálni, bűvölni az olvasót, magyarán hazudni. Rossz szándékú emberek kezében a számok megtéveszthetnek, ez az elvi lehetőség pedig eleve csökkenti mindenféle adatfeldolgozás hitelét. Míg a szociográfia esetében a szerző személyes hitele - ha van neki, ha megszerzi -garantálja a leírtak hitelességét. A szociográfiát az író személye hitelesíti és képessége - ha van neki -, hogy életesen megjelenítse a valóságot.

- Bizonyára merész a párhuzam, de a te valóságirodalom-felfogásodat némileg közelinek érzem a dél-amerikai mágikus realizmushoz, a valóságot és a fikciót egymásba nemesítő irodalomhoz. Az általad művelt valóságirodalom igazolását látom ebben a távoli visszfényben, amely számomra azért rokonszenves, mert a kultúrának azt a "harmadik világát" emeli be a világirodalomba, amelyhez mi is

91 tartozunk. Az, hogy a mi sajátos erdélyi "harmadik világunkban" a szociográfia népszerű sajátos műfajjá vált, érthető, hiszen szoronga tott kisebbségi helyzetben az önismeret igénye fokozottabb.

- Ebből kifolyólag a sokfelé figyelés és a tanítási igény jellemzi. Általában a magyar irodalom nemzetiségi szárnyában erős a tanításra való hajlandóság. A magyar történelem például tilos téma a romániai magyarok számára. Tehát ha én bemutatok egy falut, alkalmat kell találnom arra, hogy bemutassam a környék történelmét is. Ehhez kell a riporteri lelemény. Ha teszem azt Koltón száraz irodalmi leckét tartok Petőfiről és Szendrey Júliáról, akkor az olvasó unottan továbblapoz. Ehelyett én megtalálom Sebők Mihály bácsit, a hajdani uradalmi cselédet, aki öreg korára múzeumot rendezett be, és Petőfi meg a Telekiek hagyományát ápolja és kutatja. Ő az írásom központi alakja, az ő életének bemutatása során elkalandozhatok Petőfihez, a Telekiekhez, és esetleg olyasmit kérdezek Mihály bácsitól, amit én tudok ugyan, de szükségem van arra, hogy azt ő mondja el a maga módján - így kerekedik ki a portré, egy emberi sors, amelybe belerajzolom a társadalmi hátteret és többszáz esztendő történetét. A szociológia képtelen erre. Az csak megállapít valamit. Én közölni akarok. A szociográfia jól kitűzött cél irányába halad. Szubjektív. Akár a vers...

- Ez a "költészet" azonban neked egy infarktusodba került...

- Minden könyvemnek megvan a maga regénye, minden riportomnak megírható a riportja. Első könyveimmel még nem volt semmi baj, igaz, a '71-es fordulat előtt jelentek meg, és nem volt olyan erőteljes nemzetiségi üzenetük, mint a későbbiek nek. A jórészt a csángókról szóló Magunk keresése már nagy vihart kavart, betiltották. Ezzel kezdődött az üldöztetésem. A háromszéki Mikóújfaluba kiszállt egy "hittérítő" brigád, hogy a hajdani görögkatolikusokat - akik már régóta római katolikusok voltak - visszatérítsék a román vallásra. A brigádot a KB propagandaosztályának helyettes vezetője, egy Szabó Sándor nevű renegát vezette, tagja volt a helybéli görögkeleti román pópa és egy Bartos nevezetű renegát moldvai csángó KB-aktivista, akit még a hadseregből ismertem. Az egyik helybéli tanító tiltakozott: ugyanazt akarják-e művelni velük, mint a moldvai csángókkal? Meghökkentek. Ezt meg honnan veszi? Miféle fasiszta könyveket olvas? A tanító védekezésképpen az én könyvemet említette. Szabó Sándor akkor hallott először róla. Azonnal beutazott Sepsiszentgyörgyre, megtiltotta a könyv árusítását, és kivetette a könyvtár állományából. A könyvet lefordították románra, belső használatra. A sajtóban a címét sem lehetett többé megemlíteni. A könyv betiltása után Aradon - egy magyar nemzetiségű, renegát szekus szájával - nyilvánosan a román nép első számú ellenségének neveztek. Megpróbálták lejáratni a hitelemet. Az egyik riportomban megírtam, hogy a klézsei téeszben az átlagos napszám hét lej. Ez akkor, 1971-ben is nagyon kis összeg volt. Egy bákói tiszt fölkereste Demse Antal tanácselnököt, a riport hősét, és arra célozgatott, hogy sok valótlanságot írtam, például azt, hogy hét lej a napszám. Azt várta, hogy Demse Antal megérti, mit kíván tőle a hatalom, és ráhagyja, hogy valóban, valótlanságot írtam. Akkor nem azért támadtak volna, mert a csángók sorsával foglalkozom, hanem azt mondták volna, hogy egyszerűen hazudok. Demse Antal azonban visszakérdezett: "Hát mi mást írhatott volna Beke, ha valóban hét lej a napszám?" A könyv történetéhez még hozzátartozik egy furcsa epilógus. A pártközpont propagandaosztályának havi értekezletein mindig szóba került, hogy egy Udvarhelyről Bukarestbe került aktivista engedélyezte a könyvemet. Ez bosszantotta a cenzúra vezetőit. Belső vizsgálatot rendeltek el, és megállapították, hogy vannak ugyan "helytelen" részek a könyvben, de egészében nem ellenséges. Levették az indexről. Így szabadult meg a cenzúra az örökös kritikától, könyvem pedig a bélyegtől.

- Azt hiszem, jelképesnek tekinthető, hogy te a "magunk keresését" éppen a csángók közt kezdted meg. A csángó sors hovatovább a romániai magyar sors metaforájává válik. Nem véletlen, hogy ilyen ingerülten reagált rá a hatalom. Te 1957 után kezdted tudato san járni a

92 Csángóföldet. Éppen akkor, amikor nevüket kitiltották a sajtóból! A csángó sors jó ismerője lettél. Azt hiszem, a moldvai csángómagyarokról hárman szólhatnak igazán hitelesen. Domokos Pál Péter a múltjukról, Kallós Zoltán a népköltészetükről, te pedig mai sorsukról. Talán éppen a sorsuk a legkevésbé ismert, amelyről te a Magunk keresése című riportkönyvedben írtál. A csángók életében volt egy korszak, a '40-es évek végétől az '50-es évek közepéig, amikor úgy tetszett, hogy anyanyelvű iskolákhoz jutnak, megáll az elrománosodásuk, vagy éppen visszafordul a folyamat. Tegyünk újból egy kis kitérőt, elevenítsd föl ezt a korszakot?

- A csángók valamiképpen mindig benne voltak a magyar köztudatban. Gyerekkoromban Háromszéken sokat hallottam róluk. A tanáraimtól is. Négyféle, különböző sorsú, eltérő nyelvjárású csángó népcsoportot tartunk számon. A Brassó megye tíz falujában élő barcasági csángók elődeit valamikor a Kárpátok hágóinak őrzésére rendelték a magyar királyok. A dévai csángók, akik a dévai csángótelepen kívül még vagy öt faluban élnek tömbben, valójában nem is csángók, hanem a bukovinai székelyek leszármazottai. Az 1764-es Siculicídium idején, amikor Mária Terézia hatóságai az erőszakos besorozásuknak ellenálló székelyekbe lövettek Madéfalván, átmenekültek a moldvai csángó falvakba. Később Hadik András tábornagy az osztrák uralom alá került Bukovinában telepítette le őket. A század elején indultak meg hazafelé. Akkor létesült Déván a csángótelep, és ekkor érkeztek nagyobb csoportokban az Al-Dunához, a mai Jugoszláviába. 1941-ben az egész bukovinai székelység hazatért, előbb a visszafoglalt Délvidékre, majd Tito partizánjai elől Tolna és Baranya megyékbe. Ők ma is székelyeknek tartják magukat. A Déván maradt csoport csángónak nevezi magát. A Gyímesi völgy három nagy községében, Bükkön, Középlokon, Felsőlokon élő csángók zömükben székelyek, akik különböző okokból húzódtak a történelem során az elzárt völgybe. Rokoni, kereskedelmi kapcsolataik alakultak ki a moldvai csángókkal. Mindkét közösség a csíksomlyói búcsúra jár. A moldvai csángókat is csoportosíthatjuk letelepedésük ideje alapján. Legősibbek a Szeret mentén és Románvásár környékén élő csángók, míg az Aranyosbeszterce mentén és Ojtoz környékén székelyes csángók élnek. A legrégebbi csángó népességben bizonyára föllelhetők kún származékok is, elárulja az alkatuk. A székely nyelvjáráshoz tartozó csángó tájszólás kétféle: némelyek s-elnek, a többiek, főként az északi csángók, a Szabófalván élők sz-elnek, sziszegnek, selypítenek. Hajdan az egész moldvai csángóság magyar anyanyelvű volt. A tisztán csángó falvakban megőrizték a nyelvüket, a vegyes településeken azonban általában elrománosodtak.

- Miért érdekel téged annyira a csángók sorsa?

- Egy kallódó magyar népcsoport sorsa nemzeti ügy. A romániai nemzetiségi politika lényege mutatkozik meg a csángók történe tében. Ők soha nem éltek magyar főhatalom alatt, vagyis a történelmi Magyarország állami keretei közt. Mindig önmaguk ra voltak utalva. A magyar állam akkor sem gondoskodhatott volna róluk, ha akar. A moldvai fejedelemség, majd Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülése után az új román állam nem tűrt volna meg ilyen kapcsolatokat. A római katolikus egyház azon ban mindig próbált gondoskodni róluk, különösen a ferences barátok, akik átjártak hozzájuk misézni, bátorítani. Ez magyarázza a moldvai csángók ragaszkodását Csíksomlyóhoz.

Moldvában a magyar szónak mindig rejtőzködnie kellett. Egy klézsei plébános, Petrás Ince János barát fogott hozzá először a csángó folklór gyűjtéséhez, de Budapesten nem a saját, hanem Rokonföldi álnéven adta ki gyűjteményét. Tudta, mért teszi. Petrás atyát máig - tisztázatlan körülmények között - meggyilkolták Klézsén.

- Valóban semmit nem lehetett tenni védelmükben?

- Ez már a két világháború közt fölvetődött. Mikecs László akkor azt írta, hogy a Trianon után egy országba, Romániába került erdélyi és moldvai magyarok nemzeti érdekeit együttesen lehetne érvényesíteni. Nem sok hatása volt intelmének, inkább csak a folklóristák

93 keresték föl a csángókat. Később, 1947-ben a Magyar Népi Szövetség vetette föl az iskolák létesítésének gondolatát. Czikó Nándor bukaresti MNSZ-vezető indult "felfedező útra" Moldvába, Antal Árpád egyetemi hallgatóval. Ő szorgalmazta leginkább az iskolák létesítését. 1948-ban megnyiltak az első iskolák Csángóföldön. Kiépült egy teljes iskolahálózat, majdnem száz elemi iskola és egy magyar tagozat a bákói tanítóképzőben. A csángó falvakban azonban tovább működtek a román iskolák is. Sőt, azoknak több növendékük volt. Megindult az elkeseredett küzdelem az iskolákért. Illetve a magyar iskolák ellen. Ebben a küzdelemben a Népi Szövetség súlyos taktikai hibát vétett. Nem készítette föl a Moldvába küldött fiatal tanítókat arra, hogy erősen vallásos katolikus közösségben fognak élni, dolgozni. A zömükben protestáns tanítók és tanítónők számára a katolikus hagyományok jórészt ismeretlenek voltak. Nem tudtak beépülni a csángó közösségbe. Másrészt sok esetben kulák családok gyerekeit küldték Moldvába tanítónak. Ők száműzetésnek érezték a sorsu kat, és igyekeztek minél előbb hazatérni Erdélybe. Ímmel-ámmal végezték a munkájukat, nem teremtettek kapcsolatot a lakossággal, nem igyekeztek elnyerni annak bizalmát. A román érzelmű, renegát katolikus papoknak így könnyű volt a magyar tanítók és a magyar oktatás ellen hangolniuk a csángókat. De akadt olyan református tanító, Kallós Zoltán, aki képes volt teljes mértékben elnyerni a katolikus csángók bizalmát. Lészpeden kórust szervezett, Klézsén folklórt gyűjtött. Az emberek ma is szeretik és tisztelik őt. Sajnos, aztán a kommunista párt utasítására a Magyar Népi Szövetség az egyház és különösen Márton Áron püspök ellen fordult. Márton Áron mindent megtett a csángókért. De a hatásköre nem terjedt ki Moldvára, lévén az a iasi-i egyházmegye területe. Ennek ellenére a romániai magyar kommunista sajtó tisztességtelen módon a moldvai papok magyarellenes agitációját összekapcsolta a püspök elleni propagandával. A kolozsvári Igazság különösen aljas volt ebben a hajszában: riportokban leleplezte a románosító renegát csángó papokat, hozzáfűzve, hogy ezek "Márton Áron cinkosai". A szentéletű püspök, aki 1946ban a magyarság akarata és reménye szerint, csíksomlyói beszédében arra kérte a nagyhatalmakat, hogy ne ismételjék meg Trianont, ő lett volna a renegát papok cinkosa?! De akkora már megszűnt a sajtószabadság, nem volt hol leleplezni az Igazság hazugságait. Az akkori főszerkesztőt kellene megkérdezni, hogy ez az érvelés helyi lelemény volt-e, vagy bukaresti sugallat? Azért lenne fontos tudni, hogy bukaresti ötlet volt-e a csángó iskolák ügyének és a Márton Áron elleni hajszának az összekapcsolása, mert akkor esetleg igazolódna a gyanúm, hogy a moldvai magyar iskolákat csupán azért engedélyezték, hogy majd "érveket" szolgáltassanak a püspök elleni propagandának. Ezt a gyanúmat igazolja az a tény is, hogy Kovács György írt - pontosabban felsőbb engedéllyel írhatott - könyvet 1945 után a moldvai csángokról A szabadság útján címmel. Soha sem azelőtt, sem azután nem foglalkozott a csángókkal.

- Akkoriban Erdélybe is érkeztek csángó fiatalok tanulni.

- Kétségtelenül nemzetmentő szándék vezette a Népi Szövetséget, amikor vagy száz moldvai csángó fiatalt áthozott a székelyföldi magyar középiskolákba. Ezek magyar értelmiségiekké váltak, többen egyetemet végeztek. Utána Erdélyben maradtak. Nagyon kevesen térhettek vissza szülőföldjükre. Éppen ezért ez az akció a csángóság sorsán lényegesen nem változtatott. Egyikük, Demse Márton visszament tanítónak, de a magyar iskolák megszűnését követően románul kellett tanítania. Inkább átképeztette magát mozdonyvezetőnek, így próbálja ápolni, ellenséges légkörben, tehetsége és ereje szerint a csángók nemzeti ötudatát. De akadt olyan tanár, Perka Mihály Szabófalván, aki hűséges maradt anyanyelvéhez.

- Miként szüntették meg a csángók magyar iskoláit?

- Az ötvenes évek elején kezdték el, és éppen a magyarellenes nagy leszámolás idején, 1958-ban számolták fel az utolsó iskolát, Lészpeden. A renegát papok és az államhatalom emberei hatalmas nyomást gyakoroltak a szülőkre, hogy írassák gyerekeiket román iskolába.

94 Kinézték maguknak a módosabb gazdákat, a helyi iparosokat, akiknek volt miért tartaniuk a hatalomtól, nekik kellett először kérvényezniük a román iskolát. Sok olyan csángóról tudok, aki az elsők közt követelte a román iskolát, de a gyerekét sepsiszentgyörgyi magyar iskolába íratta.

- Ennyire gyenge lenne a csángók nemzeti tudata?

- Azok, akik gyakran járnak át Erdélybe, vagy akik valamiképpen megtanultak magyarul írni-olvasni, azok nyiltan is magyarnak vallják magukat. De ezek elenyészően kevesen vannak. A csángók nemzeti öntudata, sajnos, meglehetősen bizonytalan. De Erdélyt ma is "magyar földnek" nevezik. Magyar földön jártak, mondják, ha Csíkszeredában voltak. Tudják még a régi magyar egyházi éneket. De mivel a temlomban nem énekelhetik, ezek folklórizálódtak. "Kolindálás" közben a házakat járva, azt éneklik: "Hol vagy István királ, téged magyar kíván, nagy ínségben lévén, te előtted állván..." Ezt még a csendőrőrmester házánál is elénekelték az Antonescu-diktatúra idején. Az őrmester, aki egy szót sem tudott magyarul, meg is köszönte az éneket. Ha netán tudott volna is, védekezhettek volna azzal, amit a román tanítók évtizedek óta - bizonyára Szent István-kultuszuk ellensúlyozására - próbálnak elhitetni, hogy ebben az énekben nem a magyar királyról, hanem Stefan (István) hajdani moldvai vajdáról van szó. A csángók, persze, nagyon jól tudják, hogy ők a magyar királyról énekelnek.

- Hány magyarnak tekinthető csángó él ma Moldvában?

- Azok tekinthetők magyarnak, akik magyarul beszélnek. A nyelvészek a negyvenes évek közepén hetvenezer lélekre becsül ték a még magyarul beszélő csángókat. Saját "felmérésem" igazolja ezt az adatot. Csakhogy ez, sajnos, lényegében pusztulást jelent, mert a csángóknál igen nagy a népszaporulat, tehát ha negyven év múltán változatlan a lélekszámuk, akkor jelentős lemorzsolódással, veszteséggel kell számolnunk.

- Gyakran rájuk fogják, hogy beszédük nem magyar, hanem valamilyen, különös tájszólás. Ők maguk, idegenek társaságában, kerülik beszédük mínősítését. Azt mondják, hogy ők katolikusok. Végül is milyen nyelven beszélnek?

- Magyarul. Egyértelműen magyarul. A bukaresti tévé magyar műsorait mindig szinte vallásos áhítattal figyelték. Klézsén mesélték, milyen mélységes csendben figyelték az első adást a csángó házakban, meg sem mertek szólalni, nehogy "elriasszák" a magyar beszédet a képernyőről. A nyelvtudományok művelői számára a csángók nyelvének magyar volta egyáltalán nem kétséges. Román tudósok is elismerték ezt. Dimitrie Cantemir, az európai rangú tudós moldvai fejedelem - a berlini Akadémia tagja - csángó alattvalóiról 1716-ban följegyezte, hogy ismerik a moldován (vagyis: román) nyelvet is, de mindannyian megőrizték nemzeti nyelvüket, a magyart. Német, finn és nyilván magyar nyelvészek több mint száz éve járták a Csángóföldet, alapvető műveket adtak ki a magyar nyelv csángó nyelvjárásáról. De a románok közül is Radu Rosetti, Pop Sever vagy Vladimir Drîmba román nyelvészek szintén magyar nyelvként tartják számon a csángók nyelvjárá sát. Létezik olyan felfogás, hogy nem is külön nyelvjárás, hanem a székely nyelvjárás egyik tájszólása, de komoly nyelvész soha nem kockáztatott meg olyan állítást, hogy a csángó tájszólás a román nyelv része lenne. Persze, a csángók igen sok román jövevényszót használ nak. Az ötvenes, hatvanas években a kolozsvári nyelvészek elkészítették a csángó tájnyelvi atlaszt. Márton Gyula professzor munkája, A moldvai csángó nyelvjárás román kölcsönszavai mintegy betetőzése ezeknek a kutatásoknak. A moldvai csángóknak százados nyelvi elszigeteltségükben újabb és újabb szavakra volt szükségük a változó világ fogalmainak megnevezésére. Közöttük nem válhattak ismertté Kazinczyék nyelvújító mozgalmának eredményei. Ők belső szóteremtéssel alkottak új szavakat, vagy átvették a környező románság kifejezéseit. Márton Gyula 2730 ilyen román jövevényszót regisztrált. A román jövevényszavak nem befolyásolták sem a csángók alapvető magyar szókincsét, sem a magyar mondattani rendszert, a nyelvjárás hagyományosan magyar szóalkotási módját. Akárcsak az egész magyar nyelvben, itt is roppant gazdag a

95 képzőrendszer. Vagyis a viszonylag nagy mennyiségű román jövevényszavak és a tájnyelvi jellegzetességek nem érintették a csángó nyelvjárás magyar jellegét. Ez az ódon ízeket őrző magyar nyelv most van igazán pusztulóban Moldvában. Akárcsak a két világháború között, a tanítók igyekszenek meggyőzni a szülőket, hogy "gyerekeik érdekében" otthon is beszéljenek románul. Ez sajnos, sok szülőre hat.

Szabófalva erősen románosodik. A hetvenes évek elején egy szabófalvi román tanító nyiltan panaszkodott a bukaresti pedagógiai újságban, hogy a csángó gyerekek egy része nem tud románul. Pedig terrorizálják őket. Nem kitaláció, hogy pénzbüntetést rónak ki a szülőkre, ha a gyerekük a szünetben az iskolában magyarul megszólal.

- A csángók semmi ellenállást nem tanúsítanak? Igaz, nemigen kapnak bátorítást...

- Nem tudom elítélni azt a csángó ingázót vagy otthoni gazdát, aki nem tud ellenállni ennek a végtelenül és aljasan erőszakos államhatalomnak. És valóban, olyan bátorítást, amely elérne hozzájuk, amely valóban hatna, nem kapnak. Mit tudtam én tenni? Erdélyi, majd magyarországi folyóiratokban napirenden tartottam az ügyüket. Ez viszont legföljebb a nemzeti közvélemény igen vékony rétegére hatott.

Annyit azonban mindenképpen elértem, hogy a csángó írásaim miatt kezdődött el az üldöztetésem.

- Ha már nem tudnak szembeszállni, nem az lenne a legjobb megoldás, ha a csángó-magyarok áttelepülnének Erdélybe?

- Sokan ezt teszik. A csíki legények előszeretettel nősülnek Moldvából. A csíki lányok ugyanis nem szívesen mennek férjhez gazdafiúhoz. Inkább bemennek a városba, dolgozni. Ez meggondolkodtató társadalmi-nemzeti jelenség. A téesz-gazda az emberiség legalja, így tartják a Székelyföldön. Így nagyon sok a csíki vénlegény. Csángó lányokat vesznek el feleségül. Szorgalmas asszonyok lesznek, de sok mindenre meg kell tanítani őket a háztartásban, a mezei munkában. A civilízációs színvonalkülönbség Moldva és a Székelyföld között évszázadokban mérhető. Ismertem egy csángó kislányt, Laczkó Annát, az ő sorsa modellértékű. A Székelyföldre jött tanulni, itt városi kisasszony lett belőle. Hozzáment itteni udvarlójához, egy munkásgyerekhez. Azóta az öccsét is áthozta Erdélybe, kőfaragónak, és aztán gyakorlatilag áttelepült az egész család. Elég simán integrálódtak új közösségükbe. Pedig nem könnyű. Különö sen a háromszéki falvakban voltak gondjaik a csángóknak a beilleszkedéssel. Szemben a csíki székelyekkel, akik inkább indulatosak, a háromszéki székelyek gúnyorosak.

Gúnyolni kezdték a csángók számukra furcsa beszédét. Elnevezték őket "tyármagyaroknak", mivel a csángók sűrűn használják a román "chiar", "éppen" szót. Erre ők dacból románul kezdtek el beszélni, mert románul viszont ők sokkal jobban tudnak, mint a székelyek. Így védekeztek.

Székely vagyok, éppen azért, az író-olvasó találkozóimon, amíg voltak, mindig jól legorombítottam a székelyeimet azzal, hogy jól nézünk ki, a csángók hazajöttek magyarnak, és éppen itt válnak románná! Szerencsére, ezek múló dolgok voltak, a csángók nagyszerűen beilleszkedtek a székelyek közé. Hazaérkeztek.

- Ez persze a csángók egy részének egyéni megoldást jelenthet. De hogyan látod a csángóság jövőjét?

- Én legszívesebben átviném az egész társaságot a Dunántúlra, ahol - szapora fajta lévén - megoldaná a magyarság népesedési gondjait. De hogy valójában mi lesz a sorsuk, nem tudom. Egy azonban biztos. Sorsuk figyelmeztető intés a romániai magyarság jövőjét illetően!

96

"Lassan elfogy körülöttünk a levegő"

- Éppen a "magunk kereséséért" téged a román nép első számú közellenségének nyilvánítottak. És persze, sokszor, nem ritkán éppen magyarok, nacionalistának mínősítettek, a szó legrosszabb értelmében. Nacionalista vagy-e?

- A magyar írók és publicisták, különösen a romániai magyar írók egy része mindig retteg attól, nehogy nacionalistának mínősítsék.

Ezért a nemzetiségi sérelmek emlegetését folyton és görcsösen összekapcsolják a testvériség pozitív eszményének hangoztatásával. A román írókat, például Marin Predát nem idegesíti, ha nacionalistának mínősítik, amikor nemzete érdekeiről van szó. A magyar írókban mélyen él a "bűnös nemzet" képzetének görcse, folyton a testvériséggel takaróznak. Holott így is, úgy is nacionalistáknak tartják őket. Balogh Edgárnak rögeszméje az elszigetelődésünktől való félelem. Miközben egyes román írók - mint a fasiszta Raoul Sorban - már régen és nyiltan őt is nacionalistának tekintik. Engem, aki 800 oldalas interjúkötetet közöltem magyar és román írókkal, akinek írószövetségi díjat adtak fordításért, aki többet írtam a románokról, mint bármelyikük rólunk, magyarokról, engem nem érdekel, miként mínősítenek. Amikor az igazság kimondásáról van szó, nem szabad törődni a jelzőkkel. Pláne a gyilkosok mínősítéseivel. A deportált zsidók sem arról beszéltek a marhavagonokban, hogy azért a magyar csendőrök közt akadnak tisztességesek. Bizonyára akadtak. De a zsidók ott akkor nem ezt emlegették. A tisztességes kakastollasok dolga lett volna megmenteni őket. Nem nekem kell igazolnom a románok előtt, hogy nem vagyok nacionalista. A románoknak kellene bizonyítaniuk, hogy nem akarnak megfosztani nyelvemtől, nem akarnak nemzetileg megsemmisíteni. De hát milyen az én nacionalizmusom? Olvasd el Dsida Psalmus Hungaricus című költeményét! Számára a nemzet szeretete nem jelenti más nemzetek gyűlöletét. Számomra sem! Miért is jelentené?

- Csak a görcsös nemzettudat kapcsolja össze a kettőt. Vagy úgy, hogy nemzetszeretete gyűlölködő, vagy úgy, hogy félszeg. Csupán az ép nemzettudat lehet toleráns. A frusztrált, sérült nemzettudat ingerlékeny. Hatalmi helyzetben agresszívvá válhat, defenzívában pedig önmaga ellen fordulhat. Kétségtelen, hogy a románság nemzeti tudata is erősen frusztrált. Ennek számos történelmi, lélektani és társadalmi oka van. Az egyik az, hogy egy olyan etnikai szempontú világ- és történelemszemléletre, a dákó-román kontinuitás hipotézisére épül, amelynek belső bizonytalanságait, inkoherenciáját csak agresszióval kompenzálhatja. A másik, történelmi ok talán az, hogy a moldvai, a regáti és az erdélyi románság a nemzetállamok fejlődésének igen megkésett periódusában került egy országba, és így azt gyanítom, igazából még nem alakult ki egységes, koherens román nemzet és nemzettudat. Ceausescu a maga homogenizálási tervével valójában a megkésett nemzettudat kohéziójának megteremtését igyekszik fölgyorsítani. Gyorsan, tehát agresszíven. Ám igyekezete és nemzetállam-eszménye a megkésettség folytán anakronisztikussá vált. És minél anakronisztikusabb, annál agresszívebb! Ezzel együtt a védekező magyar nemzettudat, a maga hátrányos kisebbségi helyzetében, mind nagyobb sérelmeket szenved. Találkoztam olyan tisztességes, jóindulatú pesti srácokkal, akik hagyo mányőrző klubot hoztak létre, de a klub nevébe nem merték belevenni a "magyar" jelzőt. Az ország hivatalos nevének a jelzőjét! Mert hogy mit fognak szólni hozzá? Rettegünk ettől a jelzőtől, ezért tart Mohács óta - a török-osztrák-szovjet uralom alatt kibeszélhetetlenül lappangó - örök, kívülállók számára érthetetlen vitánk arról, hogy ki a magyar? Tényleg, szerinted ki a magyar?

- Mezei Andrásnak az Élet és Irodalomban egy interjúban elmondtam, hogy a hiteles nemzettudat befogadó. Számomra természetes, hogy aki a magyar kultúrát vállalja szellemi hazájának, az teljes joggal vallja magát magyarnak. Hiába haragudott Ady Rákosi Jenőre, én megismertem a Szatmár környéki elmagyarosodott svábokat: egyikük sem adta román iskolába gyermekét. A tősgyökeres

97 református magyarok közül viszont sokan. A lélek számít, nem az eredet. Számomra Radnóti Miklós a magyar költő, és nem egyes renegát romániai tollforgatók. Radnóti akkor is vállalta ezt a nemzetet, amikor - az ő és a nemzet tragédiájára - annak nevében megölték.

- Valóban, ez a lényeg: Radnóti vállalt magyarsága hitelesebb és igazabb, mint gyilkosainak származás szerinti nemzetisége. A romániai magyart - a hagyományos erdélyi tolerancia szellemén kívül - a mai román politikai gyakorlat is ösztönösen elriasztja az emberek származás alapján való mínősítgetésétől. Hiszen éppen az az egyik fő sérelmünk, hogy a román közéletben visszamenőlegesen románosítják a magyarokat: Mátyás királyt, Dózsa Györgyöt, Jósika Miklóst, Kájoni Jánost...

- Ostobaság! Valaki nem attól magyar vagy román, hogy mik voltak az ősei, hanem a nyelve, tudata, lelke szerint ez vagy az. Az már valóságos fajelméletszámba megy, ahogyan a mai román közéletben visszamenőleg származásilag mínősítenek ismert személyeket. Ha valaki vagy valami kitörölhetetlen az erdélyi magyar művelődéstörténetből vagy történelemből, akkor azt, feltételezett román származása alapján, igyekeznek kisajátítani. Jellemző Hollósy Simon festő esete. Családja, örmény lévén, valamikor örmény nevet viselt, majd Moldvában felvette a Corbu nevet. Édesapja Máramarosszigeten Korbulyként született, és a '48-as magyar szabadságharc lendületében Hollósyra magyarosította a nevét. A festő már Hollósyként született, a Boltívek teherbírása című kötetemben közlöm a születési anyanykönyvi kivonatát. Román volt a legkevésbé, Raoul Sorban mégis kinevezte őt románnak, és a nagybányai múzeumban fölíratta: "Hollósy zis Corbul" (Corbulnak nevezett Hollósy). Nekem sosem jutna eszembe föltrancsírozni a román irodalmat származás szerint: Caragiale görög volt, Eminescu Eminovicinak született, stb.

- De ha nem vagy nacionalista, mi haragította rád a román hatalmat?

- Elsőként az Istók Péter három napja dühítette föl, amely egy csángó gyerek erdélyi sorsát mutatja be. Jelezték, hogy rosszallják a könyv megírását, néhány kritikát letiltottak. De mindez semmi volt ahhoz képest, ami a "barangoló" könyveim miatt később ért. A Szilágysági hepe-hupa esetében kezdetben csak a cenzúra okvetetlenkedett és vetetett ki néhány fejezetet. De megjelenése után már feketelistára került.

1978-as Fehér megyei könyvemért írószövetségi dijat kaptam. A hatalom fenntartásait abból észleltem, hogy ezt a díjazást szerették volna megakadályozni. A kolozsvári zsűritagoknak a megjelent könyvekről küldött listáról a minisztérium gépírónője "kifelejtette" az én könyvemet.

De a megfelelő sorszámot is kihagyta a listáról... A magyar zsűritagok fölhívták Domokos Gézát, tisztázták a helyzetet és ragaszkodtak a díjazáshoz. A harmadik, a besztercei könyvemet a cenzúra alaposan megkurtította, és amikor megjelent, Beszterce-Naszód megyében a helyi államvédelmi hatóságok egyszerűen betiltották. A könyvet a könyvesboltokban pult alól, feketén árusították. Aztán az év végén engedélyezték a maradék példányok eladását, mivel a könyvkereskedők írásbeli parancsot kértek a könyv visszatartására, elvégre pénzük feküdt benne. Ebből láttam, hogy a pártvezetőség erősen kifogásolta a könyvemet.

Az igazi botrányt a Szatmár-Máramaros megyéről szóló Boltívek teherbírása váltotta ki. Már a riportok előzetes megjelenésekor A Hétben meg az Utunkban Koppándi Sándor elvtárs, a magyar sajtó főcenzora komoly kifogásokat emelt, főként azért, mert szerinte túl sokat foglalkozom riportjaimban az ukránokkal meg a zsidókkal! Érdekes, nem azt mondta, hogy miért foglalkozom a magyarokkal, pedig ez volt az igazi kifogása! Aztán 1981-ben megjelent A Haynal-ház kapuja címmel a '45 februári székelyföldi eseményeket - és így utalásszerűen a Maniu-gárdisták vérengzéseit, a földvári székely haláltábort is - bemutató, önéletrajzi vonatkozású regényes krónikám. Ebben megírtam akkori önmagam belső vívódásait, és azt, hogy miként vezetett utam a Kommunista Ifjak Szövetségéhez: nemzeti létünk, megmaradásunk biztosítékát, a szárazajtai vérengzések és a földvári haláltáborok elleni védelmet láttuk a haladó mozgalmakban, konkrétan a kommunista

98 pártban. Egyenlő jogokat ígértek, meg azt, hogy nem tér többé vissza a soviniszta múlt. Ezért sodródtunk a KISZ-be. A könyv fogadtatása drámai volt. A romániai kiadás simán átment a cenzúrán, megjelent, elfogyott, jó kritikákat kapott. Ám amikor Magyarországról is rendeltek belőle, szokás szerint újra elolvasták a könyvet. És akkor valaki Bukarestben fölfigyelt Szárazajtára, Földvárra. A könyv kivitelét megtiltották, és csak azért nem vonták vissza a könyvesboltokból,mert időközben már elfogyott. A regény végül megmenekült a zúzdától. Kiadója, az Albatros Kiadó igazgatójának, Mircea Sîntimbreanunak

meg kellett volna fizetnie a könyv kinyomtatásának az árát. Ő azonban jó

minisztériumi kapcsolataival elintézte, hogy - tipikusan balkáni módon: a közös kiadásra utaló oldalt az összes példányból kitépve, átragasztva, romániai kiadásnak álcázva - a könyvet kivitték a könyvesboltokba, ahonnan gyorsan el is fogyott. A kiadóigazgató megúszta a könyvek árának kifizetését, de megtanulta, hogy többet tőlem az életben ne adjon ki könyvet. A könyv is megmenekült, mégsem vonták ki a könyvtárakból, mégsem törölték az irodalmi köztudatból. Ám a harc idegfeszültsége nem tűnt el nyomtalanul az életemből. Amikor végül megengedték a könyv romániai terjesztését, elmentem a kolozsvári könyvterjesztő vállalathoz, amely jó messze volt akkori lakásunktól, hogy megmentsek magamnak és magyarországi barátaimnak húsz példányt. Útban, hazafele már éreztem, hogy valami baj van. Másnap reggel az orvos saját autóján bevitt a kórházba: infarktus! A kórházban feküdtem, amikor megjelent a Boltívek teherbírása című szatmári riportkönyvem.

A kórházi ágyon olvastam el az első példányt. De a könyvről szóló kritikákat hirtelen mindenütt letiltották. Például Farkas Árpád nagyon szép kritikáját, amely az Igaz Szóban jelent volna meg, és amelynek ma is őrzöm megszerzett kefelevonatát. Ráadásul lábadozásom időszakára esett A Hét szerkesztőségének a lefejezése. Új, keserves korszak kezdődött a lap és a magam életében. Új korszak, amely egybeesett a romániai magyarság életében kezdődött újabb keserves időszakkal.

- Hogyan történt a váltás?

- 1983-ban újra elővették, és most már, hogy úgy mondjam, törvényerőre is emelték a homogenizálás programját. Általános támadásba lendültek. Amikor Fazekas Jánost idő előtt nyugdíjba küldték, már éreztem, hogy itt most elkezdődött valami, aminek nagyon szomorú folytatása lesz. Fazekas a jelenlétével a legfelső vezetőségben a magyar nemzetiség romániai polgárjogát, létjogát jelenítette meg.

Kiiktatásának éppen ezért jelzésértéke volt. A legfelső vezetőségben már csak renegát magyarok maradtak, köztük Fazekas Lajos, akit mintha csak azért szerepeltettek volna, hogy a nyilvánosság kevésbé figyeljen föl arra, ha a két - csak névrokon - Fazekas közül az egyik eltűnt a süllyesztőben. Fazekas János bukása után valóban megkezdődött a boszorkányüldözés, de immár csak magyarellenes éllel. A Hétnél lassan elfogyott körülöttünk a levegő. Bizonyos könyvekről, személyekről, kérdésekről egyszerűen nem lehetett írni. A Hét szerkesztősége úgy tett, mintha nem venné észre, hogy itt minden a visszájára fordult, hogy nincs szó többé nemzetiségi tudatról, magyar megmaradás ról, hanem csak "magyarul beszélő románokról", akik még nem tudnak jól románul... Huszár és helyettese, Horváth Andor ebbe nem akartak belenyugodni, szembeszegültek Koppándival, vitáikat olykor legfelső szinten, a Központi Bizottságban folytatták. Ott már akkor elhatározták A Hét lefejezését. Koppándi volt a hóhér. Én éppen Pesten voltam, s amikor hazajöttem, mondták, hogy a lapnak új, Előrés ejtőernyősökből álló vezetése lett. Huszárékat nem tudták rajtafogni valamilyen hibán, ezért aljas trükkhöz folyamodtak. A gyulafehérvári román népgyűlés oly annyira ünnepelt évfordulója előtt A Hét címoldalának ünnepi illusztrációját, egy modern faliszőnyeg reprodukcióját - fordítva nyomtatták ki.

Senki nem vette volna észre, hiszen csupán az 1918-as évszám jelent meg lefelé fordítva az amúgy eléggé elmosódott fényké pen, a modern rajzolatú faliszőnyegről nehéz lett volna megmondani, melyik a felső és melyik az alsó része. A fotó kliséjét a nyomdában bárkinek módjában állt - akarva vagy akaratlanul - megfordítani. A nyomda éber elvtársai persze azonnal észrevették. Mintha csak erre vártak volna!... A lapból

99 már kinyomtatott néhány ezer példányt azonnyomban megsemmisítették, ki sem került az utcára. Csak a KB asztalára. Ahol úgy értelmezték a dolgot, hogy A Hét csúfot űtött a román nemzeti öntudatból. És ezért a hibáért, amelyért minden normális helyen legföljebb a technikai szer kesztőt vagy a nyomda ügyeletését vonják felelősségre, azonnali hatállyal kirúgták a főszerkesztőt és helyettesét. Erre vártak, vagy talán elő is készítették. Mindketten keserves kálváriát jártak végig. Én még ott maradtam A Hétnél egy ideig. Az új főszerkesztővel, Lázár Edittel és helyettesével, Barabás Istvánnal, az Előrétől odarendelt csapattal, hajdani kollégáimmal, bár elég feszült volt a viszonyom, nem voltak különösebb konfliktusaim. De már nagyon éreztem, hogy kifele áll a szekerem rúdja, hogy engem is el akarnak távolíta ni a laptól. Koppándi Sándor mint a KB sajtóosztályának magyar referense dirigált nekik, ő parancsolta meg, hogy erősen húzzák meg az írásaimat, vagy lehetőleg ne is közöljék, hogy alázzanak meg. A hajsza nem csupán ellenem folyt akkoriban, hanem a nemzeti önismeret valamennyi munkása ellen, de A Hétnél engem kellett kinyírniuk. Havi ötven oldalas penzumomnak alig egyötödét közölték. Ennél nagyobb megaláztatást nem tudok elképzelni író számára: írnia kell a fizetéséért, de írásait nem közlik. És nem azért, mert azok stilárisan, ideológiailag vagy más szempont ból rosszak, hanem mert Koppándi elvtárs idegrohamot kapott és Beke-kultuszt emlegetett, ha két egymást követő lapszámban meglátta a nevem. A könyveimről nem jelenhettek meg kritikák, az írásaimat a saját lapom nem közölte - módszeresen kiszorítottak az irodalmi életből.

- Te mégsem adtad föl?

- Hozzákezdtem, most már saját pénzemből bejárni Bihar megyét és megírni a következő riportkönyvemet. Ekkor került a kezembe egy állítólagos Gheorghe Rotărescu szatmári tartalékos alezredes ellenem írt "szamizdat" brosúrája, amelyből megértettem, miért folyik a nagy hajsza ellenem.

- Szamizdat brosúra? Romániában?

- A szatmári könyvemről, az ellen. Teli hamisításokkal, tudatos ferdítésekkel. Harminchat oldalas nyomtatott könyvecske. Címlapja üres. Cím sincs rajta. Csak a könyv végén az aláírás, ama Gheorghe Rotărescu tartalékos alezredesé. Románok között terjesztették, bizalmasan.

Egy példány szatmári közvetítéssel, véletlenül jutott el hozzám. Az alezredes szatmári és máramarosi könyvemet tömören nacionalistának mínősíti, amiért a magyarság jogos igényeire merek hivatkozni: anyanyelvű iskolákra, intézményekre, az erdélyi magyar hagyományok ápolására. Kifogásolja, hogy sérelmezem Kölcsey Ferenc szobrának eltávolítását a szatmári "láncos templom" mellől, hogy a helységneveket magyarul írom, sőt Magyar Alföldet és Ugocsát írok és nem azok román elnevezését - magyar szövegben! Ne feledd, hogy nem sokkal később jelent meg Ceausescu rendelete, amely minden magyar helységnevet kitiltott a sajtóból és az irodalomból. Rotărescu követelte az író - vagyis én - és a kiadó, a Kriterion szigorú megbüntetését. Sőt, elrettentő büntetést kér még a hőseimre is, akikről írtam, akiket megszó laltattam. "Kérem az illetékes szerveket, hogy vizsgálják ki és foganatosítsanak intézkedéseket nemcsak Beke ellen, hanem mindazok ellen is, akik negatív, retrográd, antimaterialista elméletekkel hozzájárultak, ilyen vagy olyan módon, a kötet összeállításához." Közállapotainkra is jellemző, erre az ördöngös diktatúrára, amelyben élünk, az a konklúzió, amelyre a nyugalmazott alezredes eljut: "Hasonlóképpen kitetszik a kötetből, hogy barangolásai során Bekét a helyi szerkesztőségek különböző újságírói is elkísérték. Vajon ezek nem hallották, hogy miket beszéltek Beke és beszélgetőtársai? Nem vették észre a készülő mű meg nem felelő lényegét, vagy hasonlóképpen gondolkodnak, mert egyetlenegy sem jelentette az illetékes szerveknek." Ez egyértelműen egy belügyes tiszt hangja és szemlélete. Legalább megnyugtató módon kiderült, hogy barangolásaimra csak barátok kísértek el! Azért mondom, hogy ez a belügyes tiszt hangja, mert az "ellenkönyv" egésze aligha lehet az ő elmeszüleménye! Gyanítom, hogy a brosúrát az a bukaresti újságírócsapat írta, amelyről tudunk, és amely az összes magyar- és

100 Magyarországellenes írásokat, cikkeket, publicisztikákat és történelmi dolgozatokat írja. Gyanúm csak később, 1987-ben igazolódott be, amikor a budapesti román nagykövetség várószobájának asztaláról a kezembe került Titus Popovici gyalázkodó magyarellenes brossúrája...

- Amelyben nacionalistának mínősíti Petőfit, mert "a magyarok Istenéről" írt?

- Megdöbbenve ismertem föl, hogy a két brossúra ugyanabból a nyomdából származik. A Rotărescu füzetén nem volt feltüntetve a nyomda, a Popovici-én azonban igen: a román hírügynökség házi nyomdájában készült. Szembeszökően azonos a nyomás! Azonos a nyomda!

Másként nem is magyarázható, hogy egy kis vidéki alezredes brossúráját Romániában kiadják, és hogy ennek országos

következménye van.

- De hát miért nem adták ki hivatalosan? Mitől tartottak volna?

- Nem tudom. Sőt, soha nem mondták meg nyiltan, hogy mi a kifogásuk ellenem. Pedig írói üldöztetésem igazán drámai fejezetei ezután következtek. 1984 végén megjelent a bihari könyvem Itt egymásra találnak az emberek címmel. Rengeteg húztak belőle, minden történelmi vonatkozású részt kiirtottak a szövegből. A címe nagyon rossz, mivel az eredeti címet: Az Értől a Kölesérig is megváltoztatták. Végül is azért adtam címül ezt az Ady-idézetet, mert a magyar-román testvériségre is utalhat, pedig Ady azt valójában magyar-zsidó vonatkozásban írta. Próbáltak meggyőzni, hogy tegyek be egy Ceausescu-idéze-tet a könyv elejére. Közöltem, hogy akkor inkább lemondok a könyv ről.

Miután kínkeservesen és teljesen kiherélve, megjelent a könyvem, furcsa közjáték következett. Domokos Géza közölte velem, hogy az Írószövetség díjazásra javasolta a Boltívek teherbírását. Ez lett volna harmadik írószövetségi díjam. Volna... A zsűri döntését fölküldték Bukarestbe a KB propagandaosztályára, egy bizonyos Mihai Dulea elvtárshoz. Hosszú hallgatás után 1985. január 17-én hirtelen arról értesítettek telefonon, hogy kitettek az állásomból. Lázár Edit főszerkesztő nem tudta az okát, parancsot kapott a minisztériumból. Egy nappal korábban tiltották el a közléstől a neves román költőnőt, Ana Blandianat, az egyik diáklapban megjelent és az elnöki házaspárra érthető gúnyoros fabuláiért. Megtudtam, hogy nemcsak az állásomból rúgtak ki, hanem az összes szerkesztőség utasítást kapott, hogy többé a nevemet sem írhatják le a lapokban. Szét kellett dobni, és újra kellett nyomni emiatt az Utunk már kinyomott évkönyvét is egy nemkívánatossá vált írásom miatt. Inkább az anyagi kárt is vállalták, csakhogy kiirthassák nevem a nyilvánosságból. Attól a perctől kezdve a nevem többé nem létezett. Aztán kiderült, hogy - formailag - a minisztérium kiadójánál megjelent könyveim miatt rúgtak ki a minisztérium lapjától. Aztán alig két hét múlva, éppen olyan váratlanul, ahogyan kirúgtak, közölték velem, hogy tévedés történt, semmi sem igaz, rosszul tudom, nem vagyok kirúgva... Igen jellemző eset! Fölhívott a kiadói igazgatóság igazgatója, egy Radu Constantinescu nevű elvtárs, hogy menjek föl Bukarestbe, beszéljük meg a dolgainkat. "Mit akar velem beszélgetni, kérdem, hiszen ki vagyok rúgva?" "Jaj, hát hogy lenne kirúgva", mondta ő. "Maga közölte velem két héttel ezelőtt" - értetlenkedtem. "Ó, hát maga azt komolyan vette?" - kérdezte nagy ártatlanul.

- Megesett volna rajtad a szívük?

- Ana Blandiana érdekében kiállt az egész román írótársadalom, ezért a hatalom kénytelen volt megkegyelmezni neki. És mivel - a nacionalizmus látszatát kerülendő - a mi sorsunkat akkor összekapcsolták, nekem is meg kellett kegyelmez niük. Jellemző az is, hogy amikor fölmentem Bukarestbe, ez a Constantinescu sorolni kezdte a könyvem hibáit. Én mindent visszakézből megcáfoltam. A végén dühbe jött. "Ne haragudjék, fakadt ki, én nem tudom ezt folytatni, én nem olvastam a maga könyvét, nekem a fülembe súgták ezeket az érveket!" "Látja mondtam neki -, miért nem adják ki a könyveimet románul, akkor tudnák, hogy azok miről szólnak?" A írószövetségi díjat persze nem kaptam meg. Nagyon tisztességes volt az ügyemben Mircea Dinescu, kiállt mellettem. De hiába! Sőt, amikor a következő esztendőben az

101 Írószövetség kolozsvári fiókja újból díjra javasolta ezúttal a bihari könyvemet, az említett Dulea elvtárs kihúzatott a díjazottak listájáról Pusztai Jánossal együtt. Két irodalmi díjamtól fosztottak meg.

- Nem voltak szövetségeseid, akik kiálltak volna melletted? Mondjuk, az Írószövetség?

- Az Írószövetségnek a hetvenes években még volt rangja, súlya, szava. Mára már jóformán megszűnt, nem is létezik. Némelyik román író, mint például Mircea Dinescu baráti szavain kívül másra nem futja. A magyar írók támogattak, próbáltak segíteni. Amikor a második írószövetségi díjamtól is megfosztottak, a kolozsváriak, Lászlóffy Aladár kezdeményezésére, beadványt intéztek a minisztériumba avégett, hogy Bukarestben közösen vitassák meg szatmári könyvemet. A minisztérium mozgósította Hajdú Győzőt, referátumot íratott vele ellenem és Domokos Géza ellen. A végén, amikor kiderült, hogy a ránk nézve nyilván nagyon terhelő referátumát személyesen kellene fölolvasnia az írótársak előtt, Hajdú hirtelen "beteg" lett, és nem jött el Bukarestbe. A vita elmaradt...

- Miért nem közölsz többet Magyarországon?

- Az sem olyan egyszerű. Először is törvénytelen. Aztán Magyarországon sem mennyország a kiadók világa. Roppant körülményesen és veszélyesen lehet kijuttatni a kéziratokat. És mindenek fölött szükséges a személyes jelenlét. Egy költő vagy egy regényíró szabadon megírhatja művét itt és kiadhatja bárhol külföldön. A valóságírót azonban állampolgársága megbé nítja abban, hogy bemutassa a valóságot a maga teljességében. A valóságirodalom élő személyekhez, helyszínekhez kötődik, a valósághoz. Én nem képzelődhetek. Nekem nem közvetetten, hanem közvetlenül kell ábrázolnom a valóságot. A konkrét tényekhez kell kötődnöm, nem menekülhetek semmiféle fikcióba. Viszont a mai romániai valóságot nem írhatom meg egy magyarországi lapnak, mert - akár államtitkok megsértésének a vádjával - a törvény teljes szigorával sújt le rám. Hadd mondjak el még annyit, hogy a Constantinescuval folytatott beszélgetésen Lázár Editen kívül, jelen volt Pezderka Sándor-Alexandru, a minisztérium főcenzora, a magyar irodalom gyilkosa, könyveim mészárosa, aki azután többé nem engedte megjelentetni a könyveimet. Ő még Budapesten is szinte képes volt megakadályozni egyik könyvem megjelentetését.

- Nocsak, Budapesten?

- 1983-ban Száraz György barátommal megállapodtunk abban, hogy a Gondolat Kiadó Közös dolgaink című sorozatában kiadjuk a moldvai csángókról készült írásaimat, riportokat, esszéket, publicisztikákat. 1984-ben a kéziratot eljuttattam a Gondolat Kiadóhoz. Aztán évekig csend, nagy csend következett. Amikor 1987-ben nagy nehezen, botránnyal fenyegetőzve, sikerült elnyernem a Kolozs megyei pártbizottság támogatását egy magyarországi kiutazáshoz, ami az útlevél föltétele volt, fölkerestem a Gondolat Kiadó igazgatóját, egy bizonyos Siklós Margit elvtársnőt. Ő azzal fogadott, hogy tetszik a kéziratom, csak éppen nem jelenhet meg. Miért? "Itt járt Bukarestből Pezderka Sándor elvtárs, aki megnézte kiadói terveinket, és ő mondta, nehogy ezt a csángó könyvet megjelen tessék az elvtársak, mert a román pártvezetés nagyon zokon veszi!" "Asszonyom - fakadtam ki -, hát maga a hóhért kérdi meg, hogy fölakassza-e az áldoza tot?" "De kérem - fortyant föl -, Pezderka elvtárs nagyon jó elvtárs, mindig fölkeres, tájékoztat, támogat bennünket!..." Mit mondhattam volna? Ez a félanalfabéta Pezderka elvtárs valamilyen közös Németh László-fordításért, annak inkább a nyersfordításáért, mert írni nem tudott, még díjat is kapott Magyarországtól! Szerencsére Domokos János barátom, az Európa Kiadó igazgatója végül átvállalta a könyv kiadását.

- Erdélyben nem jelent meg több könyved?

- Csupán, egészen véletlenül, a Dacia Könyvkiadónál az infarktusomról szóló regényem átírt, munkáskörnyezetbe kivetített története, gyatra kiadásban. Az 1983 óta tartó hajszában viszont öt riportkönyvem pusztult bele. Mind az öt könyvet a kiadók elfogadták, de a

102 cenzúra visszadobta. Az egyik a épi Egység monográfiája lett volna, a másik a szülőfalumról, Uzonról szóló "barangoló" könyvem a Dacia Kiadónál. Mert én tovább írtam "barangoló" könyveimet. Nem törődtem semmivel, megpróbáltam függetleníteni magam a körülöttem kialakult hivatalos légkörtől. Alighogy betöltöttem a hatvanat, 1987-ben A Hét szerkesztősége szemmel látható megkönnyebbüléssel azonnal nyugdíjba bocsátott, pedig akkor már nagyon nehezen engedték nyugállományba az embereket. Az olvasók azonban mellettem álltak. Nagy titokban még meghívtak egy-két író-olvasó találkozóra, például Nyárádszeredára. Az ottani meleg fogadtatás életem végéig emlékezetes marad számomra. Ekkoriban bejártam a Bánságot, és Bartók szülőföldjén

címmel megírtam hatodik riportkönyvemet. Már a címét is

kifogásolták. Bartók nem annyira közkedvelt román körökben, mint azt hinni szeretnők. Minden történelmi vonatkozású részt kihúztak a könyvből. Annyira megcsonkították, hogy már teljesen el is ment a kedvem tőle. Domokos Géza biztatott, hogy a folytonosság kedvéért hadd jelenjen meg, egyszer majd csak megjelenik a maga teljességében. Beleegyeztem. Végül Pezderka elvtárs egyszerűen "elveszítette" a kéziratot. Azt mondta, elküldte Temesvárra, hadd olvassák el a helyi elvtársak. Ott viszont senki semmit nem tudott a kéziratról. A kiadó ezek után meghátrált. Ne haragudjak, mondták, de többé nem tudják vállalni a könyveimet, mert hiába veszik azokat tervbe, nem jelenhetnek meg, tőlük azonban számonkérik a pénzügyi terv teljesítését. Lélekben mellettem álltak, de gyakorlatilag nem tudtak tovább támogatni. Még tettem egy utolsó próbát. Írtam egy ifjúsági regényt Várady Józsefről, a '48-as szabadságharcosról, aki 1854-ben részt vett egy székelyföldi Habsburg-ellenes összeesküvésben, és ezért Sepsiszentgyörgyön fölakasztották. Szerepel a regényben Koós Ferenc, Veress Sándor és így persze, igen bőven, Bukarest is. A kiadás engedélyezése érdekében a kiadói tervben nagyon kihangsúlyozták, hogy a könyv Bukarestről szól.

A Kriterionnál jelent volna meg 1988 elején. Csakhogy április elsején Ceausescu kiadta a rendeletet, hogy ezentúl a helység neveket csak románul lehet írni. A főneveket áttettük melléknévi formába. Ám jött az újabb rendelkezés, hogy a helységnevek melléknévi formában sem említhetők magyarul. A múlt századi Marosvásárhely a könyvemben Tîrgu-Muresként szerepelt volna! Képtelenség! Ebbe már nem mentem bele. Igaz, már meg sem kérdezték, mert Pezderka elvtárs közben kijelentette, hogy a könyv különben sem jelenhet meg, mert belecsempésztem a magyar történelmet. Beláttam, nincs tovább. Minden út járhatatlan számomra. Én Romániába többé nem közölhetek. Sehol. És persze rólam sem írhatott senki, sehol, semmit. Csak esetleg rosszat. Az Utunk egy ideig még kért tőlem kisebb írásokat. "Ha rólam semmi mást nem lehet írni, csak rosszat - mondtam -, és ha én csak kis jegyzeteket írhatok román helységnevekkel, és azt is csak a közlési lehetőség látszata kedvéért, akkor köszönöm szépen, ebbe az alkuba én már nem megyek bele!"

- Akkor mit tehetsz?

- Nem tudom... A roham áttörte védelmi vonalainkat. Körülzártak, saját ágyúinkat is ellenünk fordították. Ott érzem magam a sáncon, egyedül, és már mindenünnen lőnek rám. Nincs mit tovább alkudozni. Minden alkuval egy-egy illúzióba, egy-egy hátsóbb, gyengébb védelmi vonalra hátráltunk. Három nagy illúzió, három nagy kegyetlen csalódás után, nincs többé hová hátrálnunk. Azt hiszem, a romániai magyarság nem bírna ki még egy ilyen illúziót, még egy csalódást. Zrínyire gondolok: ha ég a vár mögöttünk, vagy benne égünk, vagy kitörünk. És a csángókra gondolok, a sorsukra, a mi sorsunkra. Ha eltűnnek a csángók, ahogy már több mint kétszázezren eltűntek közülük a román néptengerben, ha már mindenképpen el kell tűnniük a történelemből, a legszomorúbb, legértelmetlenebb nemzethalál lesz, ha legalább a tanulságokra nem ébreszt rá mindannyiunkat Székesfehérváron és Pozsonyban, Újvidéken és Ungváron. Ha eltűnésük nem válik Dugovics Tituszéhoz hasonló példázattá. Ha nem riadóztatja nemzeti tudatunkat, hogy valamit végzetesen elmulasztottunk, és nehogy további mulasztásokat kövessünk el! Mert már 1872-ben följegyeztek egy moldvai csángó dalt: "Csángó magyar, csángó magyar, mivé lettél,

103 csángó magyar, ágrólszakadt madár vagy te, elvettetve, eltemetve...Halljuk, áll még Magyarország, Ó, Istenünk, te is megáldd, hogy rajtunk könyörüljenek, s elveszni ne engedjenek..."

- Nincs tovább?...

- Egy éve már semmit nem közöltem. Az a legszörnyűbb, ha kiütik kezedből a tollat. Mert amikor a kulákságom miatt letiltottak a pályáról, akkor legalább a tollat nem verték ki a kezemből, továbbra is írtam, én írtam a lap legtöbb vezércikkét, fordítottam, színdarabot írtam. A toll a kezemben maradt. Most a tollat akarják kiverni a kezemből. Én nem hiszek az íróasztalfiókban, abban, hogy az oda elrejtett művek mindenképpen föltámadnak. Az elrejtett művek meghalnak. És ráadásul a születendő művek is eleve elvetéltek, ha a valóságíró nem kap impulzusokat a környezetétől, az olvasóitól. A teljes ingerhiány akár halált is okozhat. Ez esetben alkotói halált. Már nem érdekel a mindennapi írás, az olvasás még kevésbé. Az ember szellemileg leépül, és ez a céljuk. Valahol már készen áll az a szellemi halállista, amelynek Koppándi és Pezderka elvtársak a végrehajtó hóhérai. A valóságirodalom írója előtt három lehetőség áll: a néma nyugdíjaskor, infarktus után, cukorbetegen, gyógyszer nélkül; vagy vállalni a külföldi közlésért a súlyos retorziókat, vagy pedig 62 éves fejjel feladva szülőföldet, otthont, lakást, esetleg még a hazalátogatás lehetőségét is, hazaköltözni az anyaországba. Otthonról haza. Mert Petőfi szerint is, haza csak ott van, ahol jog is van. Szervátiusz Tibor mondta volt, hogy Romániában csak szülőföldje volt, nem hazája. Hát ez a mi tragédiánk, a huszadik századi erdélyi magyarok tragédiája: Magyarország a hazánk, nekem mindig is az volt, de nem szülőföldünk, ezzel szemben Erdély a szülőföldünk, de már nem a hazánk. Választanunk kell a szülőföld és a haza közt. A kettő számunkra nem ugyanazt jelenti. Keserves választás! Amelynél az is jobb lenne, ha még mindig legalább olyan viszonyok lennének, mint a hetvenes években, amikor legalább harcolhattunk, amikor a harc és bizony maga a fenyegetettség tette otthonossá az életünket. Akkor meg sem fordulna a fejemben a távozás gondolata. Kétélű kard ez a dilemma: maradni is tragédia, menni is az. Még akkor is, ha úgy megyek és úgy élek ott tovább, hogy bármikor föle melt fejjel jöhessek haza.

Haza? Számomra a haza, Illyés szavaival, a magasban van. Az anyanyelv az én hazám, mondta a román Nichita St_nescu. Hát mi az anyanyelvhazában vagyunk bújdosók...

- Egy kicsit olyanok vagyunk, mint a repülőgép, amelyből már fogytán az üzemanyag, de a sűrű köd miatt egyetlen repülő tér sem tudja fogadni, már az sem, ahonnan fölszállt. Vagy nem?...

Kolozsvár, 1988.

104

-

105