ISSUU
2015
Barti Magdolna
ﾃ田eﾃ｡n
4
Előszó Pár oldal. Egy sorozat negyedik része. Célja talán csak annyi, hogy jól essen annak aki átlapozza. Óceán Járjuk saját útjainkat lépésről lépésre, és az ég folyton változó végtelenje terül el felettünk, … mint egy hatalmas óceán.
A változás szelei A változás szelei fújnak, kint süt nap, a meleg meg itt bent van. Változás. Nehéz lenne megfogalmazni. Vagy nem is. Csak így, itt nehéz, talán. Annyi minden történik bent és annyi minden történik kint. El sem hiszem. Szeretettel teli találkozások, beszélgetések, ölelések. Kint. Bent. Lehet, hogy öregszem és túl érzékenyen veszem a dolgokat? Lehet. Van, amit nem lehet elmondani csak úgy, egyszerűen a krumplifőzelék felett, ebéd közben. Nem lehet, mert meghalna bele. Hallgatok. Hallgatok, de mégis fecseg a csend. Fecseg a szem, az arc, a kéz. Árulkodnak és cinkosként összesúgva kuncognak. Változás. Kint és bent. Te is változol, tudom, a cinkosok téged is elárulnak. Ugyanolyan játékot űznek veled, mint velem. Jó ez így. Magadra ismersz? Lehet, hogy rólad is szól. Rólad is, mert Te is ott vagy: kint és bent.
Mindenki Mindenki egy saját fát ültet az élete során. Van aki, illatos hárst, van, aki, szomorú fűzt, van, ki csodaszép, de mérgező tiszafát, van, aki szúrós fenyőt és olyan is van aki kőkemény ébent. Mindenki egyet, neki tetszőt. És hiába ültetnek két ugyanolyat, a különbözőségük mégis határtalan. És, hogy a fa ne álljon egyedül, körbeszórjuk fűmagokkal, virágokat ültetünk a lombja alá, vagy csak egyszerűen valahogy egy gomba nő a tövébe. Egy biztos, sosem áll egymaga. Előbb vagy utóbb, így vagy úgy, más fák, más növények kelnek életre a közelében. Néha kúszó, élősködő fajta, néha csak egy tő színes vadvirág, néha egész erdő. Együtt születnek, együtt élnek, együtt lélegeznek és végül együtt is száradnak el.
Egyet Igen, mert elengedlek. Igen, mert visszajössz. Hallgatni a csendet, egy másik rendet. Egyet, Örökké csak egyet.
... Kitárni a lelket. Elmesélni, hogy milyen és lehet. Hogy mit hol és hová miért? Hogy ki az, aki lehet, megért. Hogy honnan hová, hová, merre. Ki és kiket, kit és kinek. Hol és minek, honnan, kinek. Kinek, kiket, kitől, miket. Milyet lehet, meddig veled. Lehet neked, lehet, lehet. Kitárni és nyitva hagyni. Széjjelnézni, nem takarni. Élni, várni, menni, állni. Néma csöndben kiáltani. Felnevetni, könnyben ázni. Forró repülés után, zuhanva fázni. Megszületni, továbbállni. Keresni és nem találni. Gúzsba kötni, rabként várni. Hallgatni és nézni. Hallani és látni. ... Nappal megszületni, Holddal alászállni.
Instant napok Repülnek a napok. Némelyik a magasba tör, a felhők fölé, a tiszta, vakító levegőbe, a dermesztő hidegbe, ahol csak ritkán jár más, és csak akkor fordul vissza, amikor már leesés fenyegeti, annyira átfagyott. Más napok lent, alacsonyan szállnak, közel a földhöz, alig a fű felett, bokrok, fák között lavíroznak, kerülgetnek, időnként hirtelen irányváltássokkal, mert nem látják előre, hogy mit rejt az előttük lévő fűcsomó. De legtöbbször, nem sokkal a fák felett, jóval a felhők alatt, ahol még kevés a hirtelen feltámadó, felfelé csavarodó légáramlat, repül, kényelmesen, a megszokott tempójában, elmélázva. Reggel fél öt van. A szobában még félhomály uralkodik, de lassan, szinte észrevétlenül, mégis belopakodik a fény. Nesztelenül. A változást csak az írásom milyenségében érzékelem. Gyorsabban, kapkodóbban, kevésbé odafigyelve írok. Könnyebben elkalandoznak a gondolataim. Jól esik itt ülni. A csöndes szobában, a karosszékben, az egyetlenben, ami a lakásban van, és magam lenni. Csend van. Szinte csend. Az óra ketyegése hallatszik és néha az alvók mocorgása. Kakaót kortyolok. Instant, gyorsan oldódó kakaóból. Jobban szeretem a főzöttet, csinálhattam is volna, de. Itt, kapásból öt kifogás is eszembe jut. Így, most hideg kakaót iszom. Felkelt a nap. A konyha felől, a kora reggeli levegő jellegzetes illata lopakodik be lassan a szobába. Lassan hat óra. Azt hiszem, visszadőlök én is még egy kicsit. Nem hallatszik más, csak az alvók mocorgása néha, és az óra, ahogy számolja az instant napokat.
Elfáradok Elfáradok sokszor, ilyenkor leülök, kezeimet az ölembe ejtem, és csak úgy nézek, nem látva semmit. Ülök, nem hallom a zajokat, nem érzem a levegőt, nincs semmi, csak én és a szomorú, szürke, langyos fáradtság. Mi ketten. Átöleljük egymást, egymásba burkolózunk, keringünk, lebegünk. Majd egyszer csak, pár pillanat múlva „felébredek”, ráeszmélek valamire. Jé, egy apró, egy csepp, egy hang, egy szebb, egy kép, egy lét. Visszatérek az érzékek világába, felemelem a fejem, sóhajtok egy nagyot, felállok és továbbindulok. Nem nézek vissza, érzem, hogy pár pillanattal ezelőtti ölelkező társam még utánam néz, de nem szól, tudja, hogy még úgyis találkozunk. Máskor, máshol. Ha nem is hosszú időre, egy röpke pillanatra. Vár.
Bolygók A Hold és a Vénusz összefogott, Körbe táncolják a Napot, Csak reméljük, hogy a Mársz és a Plútó hagy nekünk még némi vagyot.
Š Barti Magdolna, 2015