tel telíti, illetve kibillenti egyensúlyából a hálózati rendszereket, méghozzá olyan aránylag könnyen elérhetõ eszközök segítségével, mint a telefax, a személyi számítógépen alkalmazható E-mail és Internet, valamint a low-scan tévé. Idõnként bekapcsolódik az események menetébe a rádió, az élõ televíziós adás (Piazza virtuale; Service area) és a mûholdak is. A telekommunikációs mûvészet valószínûleg annak a Marcel Duchamp által megfogalmazott folyamatnak a kulminációja, amelyben a mûvészeti tárgy dematerializálódik. A telekommunikáció kísérleti jellegû használata a mûvészek által új kulturális problémákra mutat és egyben új mûvészeti formákra is. Lehet, hogy mégis új mûvészet születik ebben a – egyesek szerint mûvészettörténet vége, mûvészet halála utáni – korban? Jacques Derrida szerint – az új mûvészetet soha nem lehet látni, csak hinni, hogy valaki látja; és az új mûvészetet abból a tényezõbõl lehet felismerni, ami nem felismerhetõ. Mondhatja ugyan valaki, hogy azért nem látható, mert hiányzik az a diskurzus, ami ennek a mûvészeti ágnak az élményét hozza létre és ami optikai készülékünkön és legelemibb vízióinkon folyamatosan alakul. És mégis, mindezek ellenére, amikor az új mûvészet megszületik, akkor az a hallgatólagosság bizonytalan terepére ér, ahol valami már bezárul, és elkezd fejlõdni. Nagy kérdés hogy hova, merre tart ez a folyamat? Hogyan fogjuk kezelni azt az új hipermédiát, ahol egy szerkezetben egyesülnek a fent említett hipertechnikák? Hogyan lehet akkor az adó és a vevõ pozitív érték, ha azok csak az összekötõ tevékenységben vesznek részt, ha azok csak az információcsere összevisszaságában léteznek s mint ilyenek, csak átmenetileg önmaguk? Vajon utópiába, a mesebeli országába jutunk el velük, együtt, vagy hiú ábrándot, délibábot kergetünk csupán, s ha nem érünk célba közösen – Kassák szavaival élve – „elvisz bennünket az ördög”? {9,10} Art-e az utópia? Daniel Cabanis, francia elektrografikus álma egy utópisztikus másolatmúzeumról mindenestre reménnyel tölt el. Ebben a Nemzetközi Másolatmúzeumban, amelynek szürke mása mûködik Spanyolország Cuenca nevû városában, lenne kiállítási terület a mûveknek; a reprodukciós eszközöknek, gépeknek és tecnikáknak retrospektív kiállítás; az egyik teremben festményhamisítás-kiállítás; idõszakos bemutatók; könyvtár, médiatéka; elõadótermek, irodák, technikai laboratóriumok, raktárak, étterem – mindaz ami kötelezõ tartozéka egy modern múzeumnak. Kilenc szuper felszereltségû mûterem – egyéves ösztöndíj lehetõség mûvészeknek és kutatóknak stb. De ami igazán elbûvölõ, az építészeti megoldás ötlete. Egy múzeum esetében, az építésznek mindenekelõtt azt az óriási nehézséget kell leküzdenie, amit a külsõ aspektus jelent, hiszen ennek sugallnia kell a belsõ tartalmat. Daniel elképzelt építészének, Pierre Mazet-Prégónak mindez sikerült. A Nemzetközi Másolatmúzeum nem más, mint egy klasszikus fénymásológép. Ez a külsõ megoldás természetesen meghatározza a belsõt is. A fénymásoló belsõ szerkezeti elemeiben nyernek elhelyezést a gyûjtemények, az irodák, a kiszolgáló szervek stb. A hatal-
156
Dárdai Zsuzsa