Lev Grossman: A varázsló birodalma

„Lev Grossman valami egészen különlegeset alkotott: egy trilógiát, ami minden egyes résszel csak jobb lett.

A varázsló birodalma pazar és meglepetésekkel teli, ugyanakkor kellemesen ismerős élmény. Irodalmi tökély azoknak, akik sok időt töltöttek el a szekrényük belsejének tanulmányozásával.”

Erin Morgenstern, az Éjszakai cirkusz szerzője „Szívszaggató és mocskos, félelmetes és gyönyörű – mint minden jó varázslat, A varázsló birodalma is több mint részeinek az egésze. És a fenébe is… Ebben történnek a legklasszabb varázslatok, amiket valaha olvastam.”

Maggie Stiefvater, a Shiver – Borzongás szerzője „A varázsló birodalma diadalittas befejezése az évtized legjobb fantasy trilógiájának.”

Charles Stross, az Accelerando és a Pokoli archívum szerzője „A népszerű trilógia méltó befejezése.”

Kirkus Reviews „Végtelenül lenyűgöző és mindig rohamléptekkel halad előre…

A varázsló birodalma zseniális fantasy rengeteg emlékezetes szereplővel, csodálatos mutatványokra késztetve a képzeletünket.”

Booklist

A szer­ző ed­dig meg­je­lent művei az Agave Könyvek gondozásában: A varázslók A varázslókirály

Lev Grossman: The Magician’s Land Copyright © Lev Grossman, 2015

Hungarian translation © Dr. Sámi László, 2016 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Lev Grossman: The Magician’s Land

Viking Penguin, a member of Penguin Group, USA, 2015

Fordította: Dr. Sámi László

ISBN: 978 96 3419 051 6 Agave Könyvek

Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője

A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund A borítót tervezte: Demeter Zsuzsa Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Bordás Veronika

Korrektor: Kohuth Galla Ágnes

Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2016-ban Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazgató Műfaj: fantasy

ESTRAGON: Látod, Didi, mindig akad valami, ami elhiteti velünk, hogy élünk.

VLADIMIR: (türelmetlenül) Úgy van, úgy van, varázslók vagyunk.

Samuel Beckett: Godot-ra várva (Kolozsvári Grandpierre Emil fordítása)

1. fejezet

A levélben az állt, hogy egy könyvesboltban lesz a találkozó.

Az időzítés nem volt valami remek: azon a kora márciusi estén ónos eső szemerkélt. Hideg volt, de annyira mégsem, hogy havazzon. Maga a könyvesbolt sem igazán nyűgözte le Quentint. Jó negyedóráig csak figyelte az üres parkoló melletti buszmegállóból; a szélfogó műanyag tetején esőcseppek doboltak, és a nedves aszfalton visszatükröződött az utcai lámpák fénye. Az üzlet nem az a meghitt, elbűvölő kis könyves zug volt, ahol rendszerint vöröses bundájú macska szunyókál az ablakban, ritka, dedikált első kiadások sorakoznak a polcokon, és a tulaj – bogaras, kecskeszakállas öregúr – halkan piszmog a pult mögött. Ez itt csak egy a fennmaradásért küszködő üzletlánc szokásos boltja volt, egy manikűrszalon és egy partikellékbolt közé beszorítva, húsz percre Hackensacktól, a Jersey Turnpike-on *.

Quentin egyelőre megelégedett a látottakkal, és átvágott a parkolón. Amikor benyitott a boltba, megszólalt az ajtócsengő, de a nagydarab, szakállas pénztáros még csak fel sem pillantott a telefonálásból. Még ide is behallatszott a vizes úton száguldozó autók zaja: mintha hosszú papírcsíkokat tépkedne valaki, egyiket a másik után. Az egyetlen meglepő berendezési tárgy az egyik sarokban álló díszes drótkalitka volt, de – noha az ember papagájra vagy kakadura számított volna – egy kövér kékesfekete madár gubbasztott benne.

Ilyen kevéssé volt barátságos ez a bolt: ketrecbe zárt varjú fogadta a vevőket.

Quentin nem törődött vele. Végül is, ez mégiscsak egy könyvesbolt, és a könyvek között otthon érezte magát – ebből az érzésből pedig már egy ideje nemigen jutott neki. Átnyomakodott a képeslapokkal, üdvözlőkártyákkal és * New Jersey Turnpike: fizetős autópálya, az USA egyik legforgalmasabb főútvonala – A ford.

7

naptárakkal teli állványok között a helyiség hátsó részére, ahol a valódi könyvek sorakoztak. A szemüvege bepárásodott, és víz csöpögött a kabátjáról a vékony szőnyegpadlóra. Nem számít, hol vagy, ha könyvek vesznek körül, félig-meddig máris otthon érezheted magad. A hideg, esős csütörtöki estén a boltnak elvileg üresen kellett volna állnia, ám tele volt még vevőkkel. Némán, egymagukban böngészték a polcokat, lassan, révetegen sétáltak a sorok között, mintha alvajárók lennének. Egy piercinges arcú, rövid hajú lány Dantét olvasott eredetiben.

Egy kíváncsi tekintetű, nyurga, kamasz srác – nem lehetett több tizenhatnál – szemlátomást teljesen belefeledkezett egy Tom Stoppard-színdarabba. Egy középkorú, csontos, manóarcú fekete férfi vastag, irizáló lencséjű szemüvegén át meredten nézte az életrajzokat. Úgy tűnhetett, a bámészkodókat tényleg a könyvek érdeklik. De Quentin nem dőlt be a látszatnak.

Azon tűnődött, nyilvánvaló lesz-e; egyből tudni fogja-e, mi az ábra, vagy lesz valami trükk is a dologban. Hogy kell-e majd találgatnia. Kezdte öreg motorosnak érezni magát – idén töltötte be a harmincat –, viszont ez a játék még új volt neki.

De legalább meleg fogadta idebent. Quentin levette a párás szemüvegét, és egy kendővel megtörölgette. Pár hónapja kezdte hordani – ez lett a következménye annak, hogy egész életében apró betűs szövegeket silabizált, sokszor gyertyafénynél –, és még mindig szokatlanul hatott az ábrázatán. Úgy érezte, esetlen szélvédőként áll közte és a világ között, ráadásul folyton lecsúszott az orrára, és maszatos lett a lencséje, ha a helyére tolta. Amikor újra felvette a szemüvegét, észrevett egy fiatal, szeplős nőt, egy csinos, kedves és ártatlan külsejű teremtést; az egyik sarokban egy jókora, drága építészeti albumnak látszó könyvet lapozgatott. Piranesi*-rajzokat, hatalmas, árnyas boltíveket, nagy motorszerkezeteket rejtő sötét pincéket és tömlöcöket ábrázoló grafikákat nézegetett.

Quentin ismerte; Plumnak ** hívták. A lány megérezte, hogy figyelik. Felnézett, és enyhe meglepetéssel felvonta a szemöldökét, mintha csak azt kérdezné: Ugye, csak viccelsz? Hát te is benne vagy ebben a buliban?

Quentin egyszer, alig észrevehetően megrázta a fejét, és gyorsan elfordult, gondosan ügyelve arra, hogy kifejezéstelen maradjon az arca. Nem azt akarta * Giovanni Battista Piranesi (1720–1778); itáliai rajzművész, rézmetsző, építész, művészettudós.

Az ókori Róma és környéke épületeit ábrázoló nagyméretű, népszerű grafikáiról híres. ** A plum szó jelentése: szilva, átvitt értelemben finom dolog, valaminek a legjava/legjobb része – A ford.

8

üzenni: Nem, semmi közöm ehhez az egészhez, én csak az új kávésbögrék feliratai miatt jöttem, mert imádom a hétköznapi élet apró-cseprő dolgait kommentáló ironikus aranyköpéseket. Nem. Így értette: Tegyünk úgy, mintha nem ismernénk egymást!

A jelek szerint maradt némi ideje, amit el kellett ütnie valahogy, ezért csatlakozott a polcok között böngészőkhöz, és valami olvasnivalót keresve végigfuttatta tekintetét a könyvek gerincén. Természetesen ott sorakoztak a Fillory-kötetek is, az ifjúsági regények feliratú szekcióban, fényes, új borítókkal, vadonatúj kiadásban. Úgy festettek, mint holmi természetfeletti romantikus regények. De Quentin pillanatnyilag nem tudott szembenézni velük. Nem ma éjjel, nem így és nem itt. Helyette inkább leemelte a polcról A kém, aki bejött a hidegről * egy példányát, és tíz elégedett percet töltött az 1950-es évek szürke Berlinjének egy képzeletbeli ellenőrzési pontján.

– Figyelem, könyvmolyok! – szólt bele a pénztáros a hangosbemondóba, bár a bolt elég kicsi volt ahhoz, hogy Quentin erősítés nélkül is tökéletesen tisztán hallotta volna a hangját. – Figyelem! A Könyvkuckó öt perc múlva bezár.

Kérjük, fejezzék be a válogatást, és fáradjanak a pénztárhoz!

Visszatette a könyvet a polcra. Egy valószínűleg saját kötésű sapkát viselő öregasszony vett egy példányt a Jean Brodie kisasszony fénykorából **, és kilépett az ajtón az éjszakába. Vagyis nem ő az. A cingár kölyök, aki eddig törökülésben tanyázott a képregények között, és lelkesen olvasta a füzeteket, anélkül távozott, hogy bármit vett volna. Tehát ő sem. Egy magas, ősemberbozontú és vaskos képű, jóindulatúnak látszó fickó, aki eddig elmélyülten válogatott az üdvözlőkártyák között, nyilvánvalóan túlagyalva a döntést, végül levett egyet az állványról. De ő nem ment sehová.

A pénztáros pontban este kilenckor becsukta, és végső, baljós csörömpöléssel kulcsra zárta a bejárati ajtót. Quentint hirtelen elöntötte a nyugtalanság.

Felült a karneváli hullámvasútra, leereszkedett a biztonsági korlát, és már túl késő volt, hogy kiszálljon. Vett egy nagy levegőt, és rosszallóan konstatálta a saját állapotát, de az idegessége csak nem akart szűnni. A madár a lábával a ketrec alját borító ürülékfoltos magok közé túrt, és elkárogta magát. Egyetlen, magányos rikoltás volt csupán, olyasféle, amit az ember egy elhagyatott, esős mocsárvidéken eltévedve hallhat a sötétség leszálltakor. * Eredeti címe: The Spy Who Came In from the Cold (1963). John Le Carré híres kémregényciklusának harmadik kötete. Magyar kiadásai: Európa (1990), Agave (2008 és 2013). ** Muriel Spark híres regénye (The Prime of Miss Jean Brodie, 1961), amelyből filmadaptáció is készült (Miss Brody virágzása, 1969). A könyv magyar kiadása: L’Harmattan (2014).

9

A nagydarab pénztáros a bolt hátuljához sétált – közben bocsánatkérően megkerülte a kiugró arccsontú fickót –, és kinyitott egy szürke, „Csak személyzetnek” feliratú fémajtót.

– Erre!

Unottnak tűnt, mintha minden éjjel ezt kellene csinálnia – amennyire Quentin megállapíthatta, valóban így is lehetett. Quentin csak most látta, miután a férfi felegyenesedett, milyen magas – majdnem kétméteres lehetett. Mellkasa domború volt, a válla széles, de izmai természetesnek tűntek, nem felpumpáltnak. A fickóból a hatalmas termetű, mackós férfiak lassú kérlelhetetlensége sugárzott. Az arca észrevehetően aszimmetrikus volt: az egyik oldalon enyhén kidülledt, mintha kissé túlságosan felfúvódott volna. Összességében úgy festett, mint egy lopótök.

Quentin beállt a sor végére. Megszámolta: nyolc másik személy várt rajta kívül. Mind óvatosan sandítottak körbe, és külön gondot fordítottak arra, nehogy véletlenül meglökjék egymást; mintha a testi érintkezéstől felrobbanhattak volna. Quentin gyorsan aktivált egy apró leleplező bűbájt, hogy meggyőződjön róla: nincs semmi gáz az ajtóval – a hüvelyk- és mutatóujját összeérintve „oké” jelet formált, és monokliként emelte a szeme elé.

– Nincs varázslás! – szólt oda a pénztáros, majd Quentin felé csettintett az ujjával. – Hé, haver! Hallod? Azt mondtam, nix bűbáj! Csak semmi mágia.

Fejek fordultak feléje.

– Bocsánat, tessék?

Quentin játszotta az ostobát. Igaz, hogy többé senki nem nevezte Fenségnek, de úgy érezte, még nem áll készen arra, hogy a hé, haver megszólításra hallgasson. Még nem süllyedt odáig. Befejezte a vizsgálódást. Csak egy egyszerű ajtó volt előttük, semmi több.

– Azt mondtam, hagyd abba! Itt tilos a mágiahasználat.

Megkockáztatva, hogy túlfeszíti a húrt, Quentin odafordult, és végigmérte a pénztárost. A mágikus lencsén át látta, hogy valami apró, ragyogó tárgy rejtőzik a zsebében, bizonyára egy talizmán, ami a szexuális potenciállal állhatott kapcsolatban. A fazon többi részéből is sugárzott némi fény, mintha az egész testét vékony, foszforeszkáló algaréteg borítaná. Fura.

– Ja, persze! – Az oldala mellé ejtette a kezét, és a lencse eltűnt. – Rendben.

Valaki odakint megkopogtatta az ablakot. A nedves üvegen át elmosódott, szinte kivehetetlen arc jelent meg. A pénztáros határozottan megrázta a fejét, de az illető, bárki is volt, újra kopogtatott, ezúttal hangosabban.

A boltos bosszúsan felsóhajtott.

10

– Mi a rosseb…

Előrement, kinyitotta a bejárati ajtót, és némi halk vita után beengedett egy huszonéves, esővíztől csöpögő fiatalembert; vörös ábrázatát leszámítva elég jóképű fickó volt. Viharkabátja túl lengének hatott az aktuális időjáráshoz.

Quentin azon tűnődött, vajon hol sikerülhetett így leégnie márciusban.

Egyesével besorjáztak a hátsó helyiségbe. Nagyobb sötétség fogadta őket odabent, mint amire Quentin számított, és a tér is tágasabb volt. Az ingatlan biztos jó olcsó errefelé, az autópálya mentén. Körülnézett. Neonszínű, ragadós cetlikkel megjelölt acél könyvállványokat látott; az egyik sarokban néhány asztalt, előttük munkaidő-beosztások és odacelluxozott New Yorker képregények borították a falakat. Odébb kartondobozok tornyosultak egy leharcolt kanapé és egy még viharvertebb fotel és egy mini hűtő társaságában. A helyiség bizonyára pihenőszobaként szolgált, de a fele üres és kihasználatlan maradt.

A hátsó fal helyén egy rakodórámpára néző acélredőny állt.

A bal oldali ajtón át néhány újabb alak érkezett. Ők is ugyanolyan óvatosan, gyanakodva néztek körül. Quentin egy másik könyvesboltot pillantott meg a hátuk mögött, egy régi állólámpákkal és keleti szőnyegekkel berendezett, sokkal szebb üzletet. Valószínűleg rőt bundájú macskájuk is lehetett. Nem volt szüksége mágiára ahhoz, hogy tudja: egyáltalán nem ajtóról van szó, hanem valami más, tetszés szerinti távolságra nyíló portálról. Amott! Az egyik él mentén észrevett egy árulkodó, hajszálvékony zöld ragyogást. A valóságban a fal mögött nem volt semmi más, csak a partikellékbolt.

Kik ezek itt? Quentin már korábban is hallott némi szóbeszédet efféle majomparádékról, szürkepiaci próbameghallgatásokról, bérmunkástoborzásokról, de személyesen még egynek sem volt tanúja. Az meg végképp meg sem fordult a fejében, a legvadabb álmában sem, hogy egyszer ő maga is eljöjjön egy ilyenre.

Nem hitte volna, hogy idáig fajul a helyzet. Az efféle dolgok a mágikus világ peremén vegetáló szerencsétleneknek valók: azoknak, akik kétségbeesetten próbálnak bejutni, vagy akik valahogy elvesztették a lábuk alól a talajt, és kicsúsztak a dolgok fényes, meleg centrumából egészen a való világ hideg, sötét peremére. Az ilyen helyekig, mint ez az éjszakai esőben ázó hackensacki pláza. Az efféle környezet egyáltalán nem való a magamfajtának – gondolta.

Csak éppen most mégis itt volt. Idáig süllyedt. Már ő is közéjük tartozott: hasonszőrűek és sorstársak vették körül. Fél éve még királyként uralkodott egy mágikus birodalomban, egy másik világban. De hol van az már! Kiebrudalták Filloryból, és a sors azóta sem bánt vele kesztyűs kézzel; mostanra pedig már ő is csak egy lett a komor és kétségbeesett törekvők közül, akik megpróbál11

nak visszakapaszkodni valahogy a süllyesztőből, fel a csúszós lejtőn, vissza az életadó fénybe és melegbe.

Plum és a szivárványosan irizáló szemüveget viselő férfi letelepedett a kana­ péra. A vörös képű elfoglalta a roskatag fotelt. A rövid hajú csaj és a Stop­pardrajongó kamasz dobozokon kuporgott. A többiek állva maradtak – összesen lehettek vagy tizenketten, tizenhárman, talán tizennégyen. A pénz­táros becsukta mögöttük a szürke ajtót, és ezzel kizárta a külvilág utolsó zajfoszlányait, egyúttal kikapcsolta a portált.

A magával hozott madárkalitkát egy kartondobozra helyezte, és kinyitotta az ajtaját, hogy kiengedje a varjút. Az kilépett, körbenézett, és a madarakra jellemző mozdulattal megrázta előbb az egyik, majd a másik lábát.

– Köszönöm nektek, hogy eljöttetek – szólalt meg. – Nem is rabolnám az időtöket.

Ez váratlan fordulat volt. A termen végighullámzó izgatottságból ítélve nem csak Quentint érte meglepetésként a fordulat. Itt a Földön nem sok beszélő madárral lehetett találkozni; ez sokkal inkább Filloryra vallott.

– Keresek egy bizonyos tárgyat – folytatta a madár. – Szükségem lesz némi segítségre, hogy megszerezzem a jelenlegi tulajdonosaitól.

A varjú tollai sötéten csillogtak a mennyezetről lógó lámpák fényében. A hangja visszhangot vert a félig üres raktárhelyiségben. Lágy, szelíd és illedelmes hang volt ez, korántsem az a rekedt és érdes károgás, amit az ember egy efféle jószágtól várna. Oda nem illően emberinek hatott – akárhogy beszélt is, annak nyilván semmi köze nem volt a madár tényleges hangképző szerveihez. De hát ez a mágia külön nekik szólt.

– Vagyis el kell lopnunk – jegyezte meg egy indiai fickó. Nem mintha zavarta volna a dolog, szemlátomást csak tisztázni akarta a feladatot. Idősebb volt Quentinnél, negyven körül lehetett; már kopaszodott, és egy hihetetlenül ronda, csiricsáré gyapjúpulóvert viselt.

– El kell lopni – bólintott a madár. – Igen.

– Visszalopni, vagy csak simán ellopni?

– Mi a különbség?

– Pusztán csak szeretném tudni, jó fiúk leszünk-e, vagy rosszak. Jog szerint kit illet az a bizonyos tárgy?

A madár elgondolkodva oldalra billentette a fejét.

– Nos, egyik fél igénye sem teljesen megalapozott – mondta végül. – De ha ez számít bármit is, a mi jogcímünk magasabb rendű, mint az övék.

12

A jelek szerint ez a válasz kielégítette az indiai fickó kíváncsiságát, bár Quentin eltűnődött, vajon jelentett volna-e bármi problémát neki, ha a helyzet fordított.

– Ki vagy te? – kérdezte valaki. A madár mintha meg sem hallotta volna.

– Mi ez a bizonyos tárgy? – érdeklődött Plum.

– Azt majd megtudjátok, miután elfogadtátok a megbízatást.

– Hol van? – kérdezte Quentin.

A madár előre-hátra ingatta a testét.

– Az Amerikai Egyesült Államok északkeleti részén. – Félig széttárta a szárnyát, ami akár egy vállrándítás madár-megfelelője is lehetett.

– Szóval te sem tudod – állapította meg Quentin. – Vagyis a cucc megtalálása is a meló része.

A madár nem tagadta. A rövid hajú csaj előrébb fészkelődött, ami nem lehetett könnyű a törött háttámlájú kanapén, különösen olyan rövid miniszoknyában. A lány kurta, fekete bubifrizurájában lilára festett csíkok világítottak, és Quentin észrevette a kabátujja alól előkandikáló kék csillagtetkókat – olyanokat, amiket a menedékházakban kap az ember. Kíváncsi volt, hány hasonló rejtőzhet még a ruhája alatt. És egyáltalán: mit tett vajon, hogy végül idejutott.

– Szóval, felkutatjuk, lenyúljuk, és feltételezem, valahol menet közben várható némi csetepaté is. Mekkora ellenállásra számítasz?

– Pontosítanád a kérdést?

– Kik a biztonsági őrök, hányan vannak, milyen képzettek, mennyire félelmetesek? Ez így elég pontos?

– Igen. Két főre számítunk.

– Két varázslóra?

– Két varázslóra, plusz néhány civilre. Semmi rendkívülire, legjobb tudomásom szerint.

– Legjobb tudomásod szerint!? – röhögött fel a vörös képű. Tüzetesebb vizsgálat után kissé eszelősnek tűnt.

– Annyit tudok, hogy képesek voltak anyagtalan kötést rakatni a tárgyra.

Ezt a kötést nyilvánvalóan meg kell bontani.

A kijelentést döbbent csend követte, majd valaki ingerülten felnyögött.

A magas férfi, aki az üdvözlőkártyák között válogatott, olyan hangsúllyal horkant fel, mintha azt mondaná: Ti elhiszitek ezt a szarságot?

– Azok elvileg megbonthatatlanok – jegyezte meg Plum higgadtan.

– Csak az időnket vesztegeted! – jelentette ki Szivárványlencse.

13

– Anyagtalan kötést még sosem törtek meg – ismerte el a madár, a legkevésbé sem zavartatva magát. Vagy lehetséges, hogy kissé felborzolta a tollát? – De mi úgy hisszük, elméletileg lehetséges, természetesen a megfelelő jártassággal és erőforrásokkal. Az itt jelen lévőkben pedig megvan minden jártasság, amire csak szükségünk lehet.

– És mi van az erőforrásokkal? – kérdezte Bubifizura.

– Megszerezhetők.

– Vagyis ez is része a melónak – állapította meg Quentin. Az ujjain számolva sorolni kezdte: – Megszerezni az erőforrásokat, megtalálni a tárgyat, felbontani a kötést, elvenni a tárgyat, elbánni a jelenlegi tulajdonosokkal. Stimmel?

– Igen. A fizetség egymillió dollár fejenként, aranyban vagy készpénzben.

Ma éjjel százezer, a többi akkor, ha megvan a tárgy. Most kell döntenetek, vállaljátok-e. És előre szólok, ha nemet mondtok, senkinek sem fogtok tudni beszélni a ma esti találkozónkról.

A madár egyetlen szárnycsapással felröppent a kalitkája csúcsára. Elégedettnek tűnt a hatásos szónoklatával.

Ez több volt, mint amire Quentin számított. Valószínűleg létezett kön�nyebb és biztonságosabb módja is, hogy egy varázsló keressen egymillát ezen a világon, de nem sok ilyen gyors és ennyire kézenfekvő lehetőségről tudott.

Vissza kellett jutnia a dolgok sűrűjébe, és szüksége volt a pénzre. Fontos feladatok vártak rá.

– Ha valakit nem érdekel az ajánlat, kérjük, most távozzon – szólalt meg a pénztáros. Nyilvánvalóan ő volt a madár helyettese. A húszas évei derekán járhatott. Fekete szakálla benőtte az egész arcát, és a nyakát is sűrű bozontként borította.

A cro-magnoni képű fickó felállt.

– Sok szerencsét! – Kiderült, hogy erős német akcentusa van. – Szükségetek lesz rá, nem igaz?

A szoba közepére lökte az imént vásárolt üdvözlőlapot, és távozott. A kártya mintával felfelé ért földet: „MIELŐBBI JOBBULÁST KÍVÁNOK!” Senki nem vette fel.

A többiek kábé harmada vele tartott, hogy jobb ajánlatok után nézzenek.

Talán nem ez az egyetlen műsorszám ma éjjel a városban. A többiről viszont Quentin nem tudott, ezért a helyén maradt. Plumot nézte, Plum pedig őt.

A lány se lépett le. Egy csónakban evezünk – bizonyára neki is küzdenie kell a megélhetésért.

A vörös képű fazon az ajtófélfa mellett támasztotta a falat.

14

– Viszlát! – köszönt oda sorban minden egyes távozónak. – Pá-pá!

Amikor mindenki lelépett, aki akart, a pénztáros újra bezárta az ajtót. A lét­ számuk nyolcra csökkent: Quentin, Plum, Bubi, Vörösképű, Szivárványlencse, a kamasz srác, az indiai fickó, és egy hosszúkás arcú nő leomló ruhában, a homlokába hulló ősz tinccsel; a két utóbbi a másik ajtón át érkezett. A furcsán üresnek ható teremre még nagyobb csend telepedett, mint korábban. Ezek itt bizonyára a legalja, a legmélyebbre csúszottak.

– Filloryból jöttél? – kérdezte Quentin a madártól.

Válaszul felhangzott néhány elismerő kuncogás, bár ő nem viccből kérdezte, és a madár sem nevetett. De nem is válaszolt neki. Quentin nem tudott olvasni az ábrázatáról; mint minden madárnak, ennek sem volt mimikája.

– Mielőtt tovább mennénk, mindannyiótoknak el kell végeznetek egy egy­ szerű tesztet, ami felméri a varázserőtöket és mágikus jártasságotokat – közölte a varjú. – Barátunk, Lionel – biccentett a pénztáros felé – szakértője a valószínűségi mágiának. Mindnyájan kártyázni fogtok vele. Ha legyőzitek, átmentetek a próbán.

Ennek hallatán néhányan elégedetlenül felmordultak, aztán diszkrét ellenségességgel ismét kölcsönösen méregetni kezdték egymást. A látott reakciókból Quentin rájött, hogy ez a kártyapróba eltért a szokott gyakorlattól.

– Mi a játék? – kérdezte Plum.

– Push römi.

– Ugye csak viccelsz? – kérdezte Szivárványlencse utálkozva. – Neked tényleg lövésed sincs semmiről, ugye?

Lionel elővarázsolt egy pakli kártyát, és olajozott mozdulatokkal, oda sem pillantva megkeverte, miközben kifejezéstelen maradt az arca.

– Tudom, mit kérek – jelentette ki a madár kimérten. – És azzal is tisztában vagyok, hogy jó pénzt kínálok érte.

– Hát én nem azért jöttem, hogy játszadozzak – állt fel a szemüveges férfi.

– Akkor mi a picsáért jöttél? – kérdezte Bubi vidáman.

– Bármikor távozhatsz – bólintott a madár.

– Talán így is teszek.

Az ajtóhoz ment, majd a kilinccsel a kezében megtorpant egy pillanatra, mintha arra számítana, hogy valaki tartóztatja. Senki nem tette. Az ajtó becsukódott mögötte.

Quentin figyelte, ahogy Lionel kever. A fickó nyilvánvalóan tudott bánni a kártyával; a lapok engedelmesen röpködtek ide-oda lapátkezei között, szépen és pontosan, ahogy egy igazi profinál szoktak. Eszébe jutott a varázskapus 15

felvételi vizsgája – mikor is, tizenhárom éve? Akkor sem volt túl büszke ahhoz, hogy elutasítsa a megmérettetést. Most pedig végképp nem, az hétszentség.

Ráadásul egykor maga is afféle profinak számított az ilyesmiben. A kártyatrükkök a színpadi mutatványok fontos elemei. Tulajdonképpen ezekkel kezdte varázslói pályafutását.

– Jól van! – bólintott Quentin. Felkelt, megropogtatta az ujjait. – Lássunk neki!

Nagy zajjal odahúzott egy irodaszéket, és leült Lionellel szemben. Lionel udvariasságból felkínálta neki a paklit. Quentin elfogadta.

Maradt egy alapszintű keverési technika mellett; próbált nem túl rutinosnak látszani. A lapok merevek voltak ugyan, de nem vadonatújak. Rájuk raktak néhány szokásos ipari szabvány csalásgátló bűbájt, de semmi olyasmit, amivel még nem találkozott. Jó érzés volt kézbe venni őket. Ismerős terepen járt.

Anélkül, hogy nyilvánvaló lett volna, megnézte néhány figurás lap színét, és olyan helyre dugta őket, ahol nem vesznek kárba. Jó régen nem kártyázott már, de erről a játékról még mindig tudott egyet-mást. Hajdanán a Szenzit csapat tagjainak kedvenc időtöltései közé tartozott a push römi.

Valójában gyermetegen egyszerű játék volt. Sokban emlékeztetett a Háború nevű társára – itt is a magasabb értékű lapok győztek –, néhány flúgos csavarral kiegészítve a holtversenyek eldöntésére (például lapokat dobáltak egy kalapba; amint sikerült ötöt beletalálni, kiszámolták a kapott kártyakombináció értékét stb.). De nem a szabályok számítottak; a push römi lényege a csalás volt. Sokféle különös mágia rejlett a lapokban: egy megkevert pakli nem maradt változatlan, fix kombináció, inkább lehetőségek vadul örvénylő halmazára hasonlított, és soha, semmi nem számított biztosnak, amíg a kártyákat ténylegesen ki nem rakták az asztalra. Mintha egy fekete doboz lett volna, benne egy egész sereg macskával Schrödingeréktől.* Némi mágikus jártassággal persze meg lehetett változtatni a lapok sorrendjét; valamivel több szakértelemmel már az ellenfél lapját is megjósolhatta, mielőtt még bedobta volna azt; és még több ügyességgel olyan kártyákat is meg tudott játszani, amiknek a valószínűség * A Schrödinger macskája egy gondolatkísérlet, amely Erwin Schrödinger Nobel-díjas osztrák fizikus nevéhez fűződik. A tudós ezzel a kísérlettel kívánta szemléltetni a mikrovilágban uralkodó törvények hétköznapi szemlélet számára meghökkentő idegenszerűségét, azt, hogy a részecskék egyidejűleg több helyen, különféle állapotokban lehetnek. A gondolatkísérlet arra az abszurditásra mutat rá, hogy a dobozba zárt macska élő vagy holt állapota attól függ, hogy megfigyeli-e valaki ezt az állapotot (Wikipédia).

16

minden törvénye szerint az ellenfélnél vagy az eldobott lapok kupacában, netán teljesen más pakliban kellett volna lenniük.

Quentin visszaadta a megkevert paklit, és a játszma megkezdődött.

Lassan indítottak, kis pontértékű lapok beáldozásával, könnyű ütésekkel, és mindketten győztes szervákat adogattak. Quentin automatikusan számolta a lapokat, bár ez csak korlátozott hasznot hajthatott – amikor varázslók játszottak, a lapoknak megvolt az a bosszantó szokásuk, hogy olykor átpártoltak az ellenfélhez, és azok, amelyekről már azt hihették, biztonságban kikerültek a játékból, szerettek újra felbukkanni. Quentint érdekelte, vajon mekkora kaliberű tehetségre van szükség az efféle műveletekhez, és gyorsan át kellett értékelnie az eddigi becsléseit. Nyilvánvalóvá vált a számára, hogy nyers erővel nem fogja tudni legyőzni Lionelt. A fiú kíváncsi volt, hol tanulhatott a fazon.

Valószínűleg Varázskapuban, ahogy ő maga is; a mágiájában volt valami olyan tankönyvi precizitás, amit az ember nemigen tapasztal a menedékházakból kikerültek esetében. De valami mást is érzékelt: valami hideg, fanyar, idegen aromát. Quentin szinte a nyelvén érezte az ízét. Azon töprengett, vajon Lionel valóban annyira emberi lény-e, amennyire a látszat sugallja.

Egy push-leosztás összesen huszonhat ütésből áll; már félúton jártak, és még egyiküknek sem sikerült előnyre szert tennie. De a tizennegyedik ütésnél Quentin elszámította magát – elpazarolta ereje egy részét, amikor felülre varázsolt egy királyt, hogy azután elvesztegesse Lionel egyenlítésekor. A hibás párosítás miatt kibillent az egyensúlyából, és zsinórban bukta a következő három kört. Nagy nehezen visszaszerzett még kettőt, az eldobott kártyák kupacából csenve őket, de a bemelegítés véget ért. Tudta: innentől ádáz közelharc következik.

A helyiség mintha összezsugorodott volna: már csak az asztalt észlelte.

Quentin rég nem érezte magában ezt a versenyszellemet, de az most ébredezni kezdett hosszú, mély álmából. Nyerni akart; egyszerűen nem veszíthetett. Összeszedte minden erejét, és támadásba lendült. Érezte Lionel puhatolózását, amint megpróbálja felcserélni a lapokat a még játékon kívüli pakliban, és visszanyomta őket a helyükre. Teljes lendületre kapcsoltak: négy ütéssel bedobták mind a négy ászt. Quentin, hogy fokozza a feszültséget, megosztotta a koncentrációját, és egy egyszerű varázsigével kirántotta Lionel zsebéből a szexamulettet, majd a padlóra vetette. Ám ha ez meg is zavarta Lionelt az összpontosításban, semmi jelét nem adta.

A valószínűségi mezők őrülten hullámozni kezdtek mellettük – bár maguk alapból láthatatlanok voltak, a másodlagos hatásaik apró, de egészen képtelen 17

véletlenek formájában megjelentek körülöttük. A hajukat és ruhájukat érzékelhetetlen szélfuvallatok borzolták. Az eldobott lapok az élükön egyensúlyozva megálltak, vagy a sarkukon pörögtek egy helyben. Az asztallap felett ködfelhő képződött, és alászállingózott belőle egyetlen hópihe. A nézők hátráltak néhány lépésnyit. Quentin ütött egy kör bubit a királlyal, azután a következő kört elvesztette pontosan ugyanezekkel a lapokkal, fordított felállásban.

Megjátszott egy párt – és Lionel mormolva szitkozódott a bajsza alatt, amikor ráébredt, hogy valahogy a kezébe került az extra lap, rajta a póker szabályaival.

A valóság szövete felpuhult és foszladozni kezdett a játék hevében. Lionel az utolsó előtti ütésnél megjátszotta a pikk dámát, és Quentin homloka ráncba szaladt – nem emlékeztet az arca Juliáéra? Akárhogyan is, tutira nem létezett félszemű dáma, olyan meg főleg nem, amelyiknek madár ül a vállán. Beáldozta ellene az utolsó királyát, legalábbis azt hitte: de mire kirakta az asztalra, az átváltozott bubivá, méghozzá öngyilkossá. Valójában ez a figura sem létezett, különösen nem ősz hajú. Pont olyan ősz, mint én.

Még maga Lionel is meglepettnek tűnt. Valami vagy valaki kiforgatta az ábrákat – mintha egy láthatatlan harmadik játékos ült volna mellettük az asztalnál, aki mindkettejükkel kedvére szórakozik. A következő, utolsó lapjánál világossá vált, hogy Lionel elvesztett minden irányítást a saját keze felett, mert egy mindeddig ismeretlen öltözékű dámát rakott le, az Üvegek Királynőjét. A szokásos fehér helyett az ő arca zafírkék volt, ráadásul olyan, mint az átlátszó celofán. És hajszálra úgy festett, mint Alice.

– Mi a jó franc ez? – csóválta meg a fejét Lionel.

Pontosan: mi a jó franc? Quentin kétségbeesetten igyekezett megőrizni a hidegvérét. Alice arcának látványa mélyen felkavarta a nyugalmát, megdermesztette a zsigereit, ám ugyanakkor arra is emlékeztette, mit keres itt. Nem azért jött, hogy veszítsen. Sőt, ami azt illeti, elhatározta, hogy kihasználja ezt a helyzetet – Alice fog neki segíteni. A színpadi bűvészkedés lényege a figyelemelterelés. Quentin kihasználta, hogy Lionelt összezavarta az átváltozott dáma: gémberedett ujjakkal előhúzott egy treff királyt a bakancsa szárából, és lecsapta az asztalra. Próbált nem tudomást venni a király szürke öltözékéről és az arca előtt lógó, rügyező ágról.

Véget ért a parti. Quentin kiütéssel győzött. Reszketve hátradőlt, és mélyet sóhajtott.

– Jó! – mondta egyszerűen a madár. – Következő.

Lionel nem tűnt túl boldognak, de nem is szólt semmit, csak lehajolt, és felszedte az asztal alól az amulettjét. Quentin felállt, és csatlakozott a fal 18

mellett sorakozó többiekhez; a térde rogyadozott, a szíve pedig még mindig olyan hevesen vert, hogy majd’ kiakadt a fordulatszámmérője. Örült, hogy az ő győzelmével zárult a mérkőzés, de eleve ebben bízott.

Azt azonban nem hitte volna, hogy viszontlátja rég elveszett nagy szerelmét egy kártyalap mintáján. Mi a fene történt az imént? Talán valaki az itteniek közül többet tudott róla a kelleténél. Lehet, hogy megpróbálta kibillenteni, hogy veszítsen. De vajon kicsoda? Ki venné a fáradságot? Hiszen senkit nem érdekelt, hogy győz-e, vagy sem – többé már nem. Az egyetlen személy, aki jelenleg törődött ezzel, maga Quentin volt.

Vagy talán a saját tudatalattija lépett közbe, az nyúlt fel a mélyből, és az torzította el a varázslatait? Ez esetben egyszerűen a gyenge mentális önfegyelmem lehetett a ludas. Vagy talán maga Alice volt az? Nem kizárt, hogy figyelte, ki tudja, honnan. És szórakozott vele egy kicsit. Hát, ha ezt akarja, csak tessék!

A jelen pillanatra összpontosított; most csak ez számított. Emlékeztette magát, hogy fontos feladat vár rá. Rendbe kell hoznia az életét. A múltnak ebbe nem lehet beleszólása, még magának Alice-nek sem. Még nem. Quentin még nem állt készen rá.

Plum simán győzött; az ő partiját nem kísérte semmilyen szokatlan és rendkívüli jelenség. A vörös képű és az indiai fickó is nyert. A fehér hajtincsű nő korán kiesett; beharapott ajakkal, nyilvánvalóan lehetetlen módon öt kettest rakott le sorban egymás után. Ezt egy joker követte, majd egy Menj egyenesen a börtönbe! feliratú Monopoly-kártya. A kölyök valamiért automatikusan bejutott – a madár egyáltalán nem kérte tőle, hogy játsszon. A rövid, tépett bubifrizurás lány mindegyiküknél gyorsabban győzött, vagy azért, mert olyan erős volt, vagy azért, mert Lionel kezdett kifáradni.

Amikor az összes parti véget ért, Lionel átnyújtott a kiesett nőnek egy köteg százdollárost, mintegy vigaszdíjul. Egy másik, hasonló köteget pedig a vörös képűnek.

– Köszönjük, hogy időt szántatok ránk! – mondta a madár.

– Én? – A fickó lebámult a bankjegyekre a kezében. – Én is? De hát én átmentem a teszten.

– Igen – bólintott Lionel. – De késtél. És bocs, de őszintén szólva, elég nagy seggfejnek tűnsz.

Az alak képe még jobban elvörösödött.

– Csak rajta! – biztatta Lionel, és széttárta a karját. – Lássuk, mit lépsz.

A fickó arca megrándult, de nem volt olyan dühös vagy őrült, hogy ne tudta volna helyesen felmérni az esélyeket.

19

– Csesszétek meg! – sziszegte végül mérgesen.

Ennyi telt tőle. Hangosan bevágta maga mögött az ajtót.

Quentin fáradtan lerogyott a vörös képű távozásával megüresedett, bár a vizes esőkabátjától kissé nyirkos fotelba. Erőtlennek és kifacsartnak érezte magát. Remélte, hogy nem lesz több teszt, de amúgy sem bízott volna most semmilyen varázslatában. Saját magát is beleszámítva, összesen öten maradtak: Quentin, Plum, Bubi, az indiai és a kölyök.

Ez az egész kezdett átkozottul valóságosabbnak tűnni, mint alig fél órája.

Még nem volt túl késő; még mindig simán leléphetett volna. Egyelőre nem látott semmit, ami kizáró tényező lehetne, de igaz, ami igaz, az eddigiek különösebb elbizakodottságra sem adtak okot. Lehetett ez a főnyeremény, amivel visszatérhet, ám ugyanígy kerülhetett akár még rosszabb helyzetbe is. De már épp elég időt vesztegetett olyasmikre, amik nem vezettek sehová, és fikarcnyit sem javítottak a helyzetén. Persze: kisétálhatott volna, vissza az esős, sötét, hideg éjszakába.

De nem tette. Elhatározta, hogy ezúttal menni fog a dolog. Nem mintha dúskált volna a jobb ajánlatokban.

– Gondolod, hogy elegen leszünk így öten? – kérdezte Quentin a madarat.

– Hatan – javította ki a varjú. – Lionellel. Igen. Ami azt illeti, pontosan ez a megfelelő létszám.

– Na, ne csigázz már minket! – türelmetlenkedett Bubi. – Ki vele, mi a célpont?

A madár nem kertelt tovább.

– A tárgy, amit keresünk, egy régi utazótáska. Barna bőr, átlagos méret, 1937-es gyártmány, rajta az RCJ monogram. A készítője Louis Vuitton.

– A madár tökéletes franciasággal ejtette ki a nevet.

– Csúcs! – biccentett a lány. – És mi van benne?

– Azt nem tudom.

– Nem tudod? – A kamasz most szólalt meg először. – Akkor mégis, mi a francért akarod megszerezni?

– Hogy kiderítsem – felelte a madár egyszerűen.

– Hmm. Az RCJ minek a rövidítése?

– Rupert John Chatwin – hangzott a határozott felelet.

A kölyök zavarodottnak tűnt. Az ajka némán mozgott.

– Ez hogy jön ki? – kérdezte végül. – Nem a C-nek kellene a végén lenni?

– Ez egy monogram, te idióta! – fakadt ki Bubi. – A családnév kerül középre.

Az indiai fickó az állát dörzsölte.

20

– Chatwin. – Próbálta belőni, honnan ismeri a nevet. – Chatwin. De ő nem…?

Dehogynem! – gondolta Quentin, de meg se mukkant. Sőt, meg se moccant.

Naná, hogy ő.

Chatwin: ettől a névtől csak még jobban kiverte a hideg, mint az éjszakai esőtől, a beszélő madártól és a furcsa kártyalapoktól. Igazság szerint élete hátralevő részében soha többé nem is kellett volna találkoznia ezzel a névvel.

Többé nem számított rá, és vice versa. Kvittek voltak. Mégis, mindennek dacára eltöltötte valami sötét megkönnyebbülés, mert a név felbukkanása azt jelentette, hogy nincs még vége. Olyan volt most, mint egy leszokott narkós, akinek az orrát hosszú, tisztán töltött idő után megcsapja kedvenc drogjának illata, a legtutibb cuccé, amit ismer, és már előre ízlelgeti a küszöbön álló visszaesését. Lehunyta a szemét, hogy még jobban kiélvezze a pillanatot.

A név üzenet volt: az éjszakában tündöklő forró jelzőrakéta, amit személyesen neki küldtek, át az időn és téren, a sötéten és esőn, egyenesen a világ fényes, meleg középpontjából.

21

2. fejezet

Nem így kellett volna történnie. Quentin megpróbált egyenes úton járni.

Semföldén kezdődött, a mindenütt ott rejlő, itáliai stílusú szökőkutak és bezárt könyvtárak néma városában. A szökőkutak medencéi valójában más világokra nyíló kapuk voltak, és Quentin ott állt a Filloryba vezető szökőkútnak támaszkodva. Épp akkor ebrudalták ki onnan, méghozzá erőszakkal.

Hosszú ideig csak állt ott, és érzékelte a szökőkút kőkávájának hideg érdességét. Megnyugtatóan szilárdnak hatott. A kút volt utolsó kapcsolata régi életéhez – ahhoz, amelyben egy mágikus birodalom királyaként uralkodott.

Nem akarta, hogy ez az élet véget érjen; és tudta, nem is ér véget igazából, amíg ő el nem engedi, és odébb nem áll. Most még mindig birtokolhatta egy rövid ideig.

De nem tette. Ami történt, megtörtént. Még egyszer, utoljára megpaskolta a karimát, és nekivágott a néptelen álomvárosnak. Súlytalannak és üresnek érezte magát. Aki eddig volt, nem lehetett többé, de nem volt benne biztos, ki lesz, ki akar lenni ezután. A fejében még mindig ott zsongott a Világvége jelenete: a lenyugvó nap, az íves tengerpart vékony, végtelen vonala, a két, össze nem illő faszék, a csengő-bongó holdsarló, a csóvát köpködő üstökösök. Az utolsó pillantás Juliára, ahogy leveti magát Fillory pereméről, egyenesen át a Világ Túloldalára, a saját jövőjébe.

A lány számára új kezdetet jelentett, ő azonban zsákutcába jutott. Nincs többé Fillory. Nincs tovább.

Annyira azért nem volt magán kívül, hogy ne vegye észre, mennyire megváltozott Semfölde. Azelőtt mindig csendes és nyugodt helynek tűnt, mintha a mozdulatlan némaság üvegburája borult volna rá a felhős, alkonyi színekben játszó ég alatt. De azóta valami történt: az istenek visszatértek, hogy kijavítsák 22

a mágia következtében jelentkező hibát az univerzumban, és az ezt követő vészhelyzet során megsemmisült az eddigi védőharang, mire egyszerre beáradt az idő és az időjárás. A levegőben most a köd nyirkos szaga szállt. Felszakadozott, csipkés szélű felhők úsztak Quentin feje felett, és az elő-előbukkanó égbolt kék foltjai tükröződtek az olvadt hólé reszkető tócsáiban. Mindenütt vízcsörgedezés hallatszott. A Semföldét eddig vasmarokkal uraló tél most vonakodva, sértődötten teret engedett az első itteni tavasznak.

Romok és törmelékek kikelete volt ez. Quentin körül mindenütt tető nélküli épületek tárták fel zsigereiket az őselemeknek; az eldőlt könyvespolcok, mint egymást támasztó óriásdominók sorakoztak odabent, oszlófélben lévő hullák bordáira emlékeztetve. A semföldei könyvtárak köteteiből kitépett kóbor lapok szálldostak libegve és vadul bukfenceztek a kavargó levegőben a feje felett. Ahogy átkelt egy csatorna felett átívelő hídon, Quentin észrevette, hogy a víz szintje mindkét parton csaknem eléri a töltés peremét. Eltűnődött, mi történne, ha túlcsordulna.

Valószínűleg semmi komoly. Biztos vizes lennék.

Amikor odaért a Földre visszavezető szökőkúthoz, látta, hogy az is alaposan megváltozott. A közepén álló szobor egy nagy bronz lótuszrügyet ábrázolt, azonban a mágia feletti küzdelem során egy egész rajnyi sárkány nyomult keresztül rajta, hogy bejusson Semföldére. Amikor odalentről előrajzottak, a fémvirág a hegesztései mentén széthasadt, és a szirmai szétnyíltak. Quentin azt hitte volna, azóta talán jött valaki, és rendbe hozta, ám ehelyett a szökőkút kezdte megjavítani saját magát. A régi virág elhervadt és oldalra roskadt, a helyén pedig egy új, bronz lótuszrügy nyiladozott.

Quentin szemügyre vette a különös, bimbózó szökőkutat, és azon tűnődött, hogy akár még az ő keskeny, csontos csípője is elég karcsú-e ahhoz, hogy keresztülférjen rajta, amikor valami megsúrolta a vállát. Reflexből elkapta a levegőben: egy papírdarab volt, egy könyvből kiszakadt lap. Mindkét oldalát sűrűn teleírták és telerajzolták. Már épp újra útjára bocsátotta volna a szélbe, de aztán mégis meggondolta magát. Helyette inkább négyrét hajtotta, és bedugta a farzsebébe.

Azután visszapottyant a Földre.

A Földön épp esett az eső, legalábbis Chestertonban: kemény, dermesztően hideg, novemberi New England-i monszunként zúdult alá, mintha dézsából öntenék. A mágikus gomb, talán csak ő tudja, milyen megfontolásból úgy 23

döntött, hogy a buja növényzetű massachusettsi külvárosba teszi le, a szülei túlméretezett háza előtti széles, sima gyepre. Az eső vadul dobolt a tetőn, végigcsorgott az ablakokon, és vastag sugárban ömlött ki egy ereszcsatorna száján. Quentin ruhája pillanatok alatt csurom víz lett – a fiú Semföldén még mindig érezhette a ruhájára rakódott fillorybeli tengeri só illatát, most azonban ez az esővíz feloldotta és örökre lemosta róla. Ehelyett a kertvárosi őszi esők szaga csapta meg az orrát: a párálló talaj, megdagadt fapadok, ázott kutyabunda, lélegző élő sövények sajátos aromáinak keveréke.

Kivette a mellényzsebéből az ezüst zsebórát, amit még Eliottól kapott, mielőtt távozott Filloryból. Azelőtt alig vette szemügyre – túlságosan megrázta és felbőszítette, amikor felszólították, hogy induljon –, most viszont látta, hogy a számlapja igazán pompás kidolgozású és részletgazdag: két extra számlap, egy mozgó csillagtérkép és holdfázisjelző egészítette ki. Gyönyörű darab volt.

Arra gondolt, hogy Eliot saját maga szedte neki a Királynő Erdejében egy órafa csemetéből, azután magával vitte, és a tengeren töltött hosszú hónapjai alatt végig magánál tartotta. Valóban remek ajándék volt, és Quentin azt kívánta, bárcsak elmondta volna neki. Bár az óra már nem ketyegett. Úgy tűnt, nem igazán tetszik neki a földi környezet. Vagy talán az időjárás volt a ludas.

Quentin hosszú ideig meredt a szülei kivilágítatlan házára; várta, hátha feltámad benne valami sürgető késztetés, hogy bemenjen, de hiába. A vágy csak nem akart megszületni. Bármilyen sötét és masszív volt is, az épület semmilyen gravitációs vonzást nem gyakorolt rá. A szüleire is csak úgy tudott gondolni, mint réges-régi szeretőkre; olyan távolinak tűnt az egész, hogy már arra sem emlékezett, miért hatott egykor olyan valóságosnak és szorosnak a velük való kapcsolata. Ügyesen végrehajtották a trükköt: sikerült felnevelniük egy olyan gyermeket, akivel az égvilágon semmi közös nem volt bennük, vagy ha netán mégis, egyikőjük sem vette a fáradságot, hogy megtalálja. Mostanra pedig olyan távol sodródtak egymástól, hogy az őket egykor összekötő ezüstfonal egyszerűen elszakadt. Ha létezett bárhol is otthona a Földön, az bizonyosan nem itt volt.

Quentin vett egy mély lélegzetet, lehunyta a szemét, és suttogva elkántált négy mély, elnyújtott szótagot, miközben a bal kezével egy nagy kört írt le a feje felett. A létrejövő láthatatlan lencse eltérítette körülötte az esőcseppeket.

Szárazabb ugyan nem lett tőle, de úgy érezte, legalább megtette az első lépést a teljes megszáradás felé vezető hosszú és fáradságos úton.

Gyalogosan elindult a széles, csurom víz kertvárosi járdán. Kidobtak Fillory­ból, és többé már nem vagyok király. Ideje elkezdenem úgy élni a francos 24

életemet, mint mindenki más. Jobb későn, mint soha. Fél órát caplatott az esőben, míg eljutott egy elágazáshoz Chesterton belvárosában; elcsípett egy Alewife-ba tartó buszt, majd elmetrózott a South Station nevű pályaudvarig, ahol felszállt egy Greyhound távolsági buszra, az meg elvitte egyenesen a New York állami, Manhattantől északra, a Hudson folyó mentén fekvő Newburgh-ig. Tömegközlekedéssel nem lehetett ennél jobban megközelíteni Varázskaput.

Ezúttal könnyebbnek bizonyult a visszatérés. Legutóbb Juliával jártak itt, kétségbeesetten és riadtan. Most azonban nem sietett különösebben, ráadásul azt is pontosan tudta, mire van szüksége: egy biztonságos, ismerős helyre, ahol kezdhet magával valamit; ahol az emberek ismerik a mágiát és őt is. Állást keresett.

Ugyanabban a motelben szállt meg, mint a múltkor, majd taxiba ült, és elvitette magát ugyanaddig a kanyarig az országúton, onnan pedig óvatosan lépkedve bevetette magát az erdőbe. Itt is esett, és minden egyes gally és ág, amihez véletlenül hozzáért, újabb adag hideg vizet zúdított a nyakába. Ezúttal nem bajlódott semmiféle flancos feltáró varázsigével. Gondolta, úgyis észreveszik, akkor pedig nyilván fel is ismerik.

Már messziről megpillantotta: a fák között egyetlen magányos napfényfolt villant elő a máskülönben erősen borult, felhős időben. Ahogy közelebb ért hozzá, a nedves ágak között a levegőben lebegő, ovális folt egyre fényesebbé vált, és fokozatosan felöltötte vállon felül egy test nélküli nő alakját; úgy festett, mint valami kámea egy medalionon. Az erőteljes arccsontú nő jó negyvenes lehetett, és bár Quentin nem ismerte fel, tekintetének éber csillogása eltéveszthetetlenül elárulta, hogy ő is gyakorló mágiahasználó.

– Üdv! – köszönt neki Quentin, amikor elég közel jutott, hogy ne kelljen kiabálnia. – Quentin vagyok.

– Tudom – bólintott a nő. – Bejössz?

– Igen, köszi.

Csinált valamit, tett egy apró mozdulatot valahol Quentin látóterén kívül, és immár egész alakjában megjelent. A borongós őszi erdőből kirajzolódó nyári napfény boltíve alatt állt, egy élénkzöld pázsitfolton. Oldalra lépett, hogy beengedje az érkezőt.

– Köszi! – ismételte Quentin. Amikor megcsapta a meleg levegő, a szeme váratlanul könnybe lábadt a megkönnyebbüléstől. Pislogott párat és félrefordult, de a nő így is észrevette.

– Ezt nem lehet megunni, ugye? – kérdezte.

– Nem – ismerte el Quentin. – Tényleg nem.

25

Quentin a hosszabbik utat választotta: megkerülte a Labirintust – már legalább tízszer újratervezhették, amióta utoljára kiismerte magát benne –, és a Házhoz sétált. A csarnokokban csend honolt: itt augusztus volt éppen, diákok sehol, bár ha még nem töltötték fel az új elsőévesek évfolyamat, akkor még mindig folyhattak a felvételi vizsgák. A kora délutáni napfény zavartalanul tűzött be a diáktársalgók sokat látott, ütött-kopott szőnyegeire. Az egész épület olyan benyomást keltett, mintha pihenne, és most próbálna felépülni az elmúlt tanév megrázkódtatásai után.

Quentin nem tudta, mire számítson Foggtól: amikor legutóbb beszéltek, nem túl szívélyes hangulatban váltak el. De most felkészült rá, hogy előadja a dékánnak az érveit. Az irodában talált rá; épp a jelentkezési lapokat nézegette.

– No lám! – A még mindig ápolt és elegáns, kecskeszakállas öregúr adta a meglepettet. – Gyere be, kérlek! Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar viszontlátlak.

Fogg mosolygott, de nem kelt fel a székéből, hogy üdvözölje. Quentin óvatosan leült.

– Én sem gondoltam volna – ismerte be. – De jó újra itt lenni.

– Ezt mindig örömmel hallom. Ha jól emlékszem, amikor utoljára találkoztunk, egy erdei boszorkával voltál. Mondd csak, sikerült végül eljutnia oda, ahová szeretett volna?

– Igen, sikerült, habár tett némi kerülőt – felelte Quentin, és nem bocsátkozott további részletekbe. Helyette inkább Varázskapu velterszcsapatának szerencséje felől érdeklődött, mire Fogg tájékoztatta mindenről, amit csak tudni akarhatott, sőt, annál is többről. Quentin ezután rákérdezett, mi történt az apró fémmadárkával, amely régebben ott lakott a dékáni irodában, Fogg pedig elmondta, hogy az egyik diák doktori témájául választotta, hogy vis�szaváltoztassa hús-vér élőlénnyé. A dékán elővett egy szivart, és vendégét is megkínálta eggyel; Quentin elfogadta, és egy darabig némán fújták a füstöt.

Az egész sokkal simábban ment, mint várta. Korábban kicsinyes, rosszhiszemű zsarnokként gondolt Foggra, most viszont azon kezdett tűnődni, vajon megváltozott-e a dékán, vagy csak ő ismerte eleve félre. Fogg talán nem is olyan nagyon gáz. Lehet, hogy én voltam mindig is kissé túlérzékeny és defenzív?

Amikor Fogg egyenesen Quentinnek szegezte a kérdést, hogy miben segíthet, Quentin nem kertelt tovább, elmondta.

Fogg pedig segített neki, csak úgy, egyszerűen. Kiderült, hogy szerencsés véletlen folytán épp üresedés támadt a tanári kar elsőévesekkel foglalkozó részlegében – egy héttel korábban ugyanis el kellett bocsátaniuk egy nemrég 26

érkezett vendégprofesszort, miután kiderült, hogy plagizálta a szakdolgozatának nagy részét. Quentin megtudta: amennyiben szeretné, átvállalhatja az ő feladatait. Sőt, valójában szívességet is tenne vele Foggnak. Ha a dékán érzett is némi kárörömöt – ha okozott neki bármi elégtételt az új, megszelídült és alázatos Quentin látványa, az egykori nagyra törő, kalandvágyó, bajkeverő tékozló fiúé, aki most kivert kutyaként kullogott vissza egy kis alamizsnáért – ügyesen leplezte.

– Ne légy már ennyire meglepve, Quentin! – nógatta. – Te mindig is a legeszesebb diákok közé tartoztál. Mindenki látta ezt, csak te nem. Ha nem arról próbáltad volna minden erőddel meggyőzni magad, hogy nem tartozol ide, akkor te magad is ráébredtél volna.

Mint sok évvel korábban, az egyetem most is kitárta előtte a kapuit, befogadta, és helyet kínált neki a maga kis titkos rejtekvilágában. Fogg leakasztotta a falról és átnyújtotta neki egy olyan apró és olyan szokatlanul magas mennyezetű szobácska kulcsát, amelyben szinte úgy érezhette, mintha egy szellőzőakna alján lakna. Odabent csak egy asztal, egy ablak, egy mini fürdőszoba, és egy priccs fogadta: egy keskeny ikerágy fele, amelynek hiányzott a párja. Az ágynemű a varázskapui mosoda öblítőjének eltéveszthetetlen illatát árasztotta, és ettől Quentin – mint valami tehetetlen kő – tüstént aláhullt az emlékek mély kútjába, abba az időbe, amikor kényelmesen, meghitten szunyókált a varázskapui kuckójában, és egy a mostani jelenétől gyökeresen különböző jövőről ábrándozott.

Nem igazán nosztalgia volt ez: Quentin nem vágyott vissza a rég letűnt napokba. Fillory azonban hiányzott neki. Csak amikor végre magára zárta az ajtót és egyedül maradt a szobájában – igaz, nem királyi lakosztályban, csak egy igen szerény tanársegédi kuckóban –, Quentin csak akkor engedte meg magának, hogy igazán eluralkodjon rajta a vágyakozás. Valósággal sóvárgott elveszett birodalma után. Ledőlt, felbámult a távoli mennyezetre, és arra gondolt, mi minden zajlik most nélküle odaát – az utazásokra, a kalandokra, az ünnepi lakomákra; a folyóira, óceánjaira, az erdeire és mezőire és a mindenféle varázslatos csodákra, amelyek széltében-hosszában betöltötték Filloryt. Olyan nagyon szeretett volna újra ott lenni, hogy úgy érezte, az epedő vágyának önmagában is elégnek kellene lennie, hogy testi valójában kiemelje lapos, kemény fekhelyéről, ki ebből az egész világból, vissza abba, ahová igazán tartozik. De az nem volt elég, és ő nem mozdult.

Megkapta az órarendjét. Kapott egy névre szóló helyet az étkezőben, és hatalmat, hogy megfegyelmezze a diákokat. Ezen kívül megadták neki, amit 27

már régóta kellett volna – valamit, aminek a hiányáról már csaknem megfeledkezett: személyes Képességet.

Minden varázslónak természetes, veleszületett hajlama van a mágia egy bizonyos fajtájára. Ez az úgynevezett Képesség afféle mágikus ujjlenyomatként is szolgált, amit azután azonosítani és osztályozni lehetett, legalábbis elvileg.

Olykor teljesen triviális volt ez az adottság, máskor valóban hasznos és ritka dolog, de tény, hogy mindegyik rendelkezik valami egyedi tehetséggel: hozzátartozik ez a mágikus személyiségéhez. A varázskapui tantestületbe való hivatalos felvétele során Quentinnek meg kellett neveznie a saját Képességét, és ezen a ponton jutott eszébe, hogy tulajdonképpen még mindig nem tudja, mi lehet az.

Ahogy jó tizenkét éve, most is Sunderland professzorhoz küldték; ebbe a nőbe habarodott bele kisdiákként. Ugyanabban a hosszú, napfényes laborban találkoztak, ahol Sunderland akkoriban vizsgáztatott; Quentinnek furcsa volt belegondolnia, hogy a nő egész idő alatt itt maradt, miközben ő, egykori tanítványa – bár katasztrofális következményekkel – körbeutazta a fél multiverzumot, és hogy most tulajdonképpen egyenrangú kollégák lettek.

Ha lehet, a nő talán még gyönyörűbb volt, mint huszonöt évesen. Az arca érettebb és lágyabb lett. Jobban hasonlított igazi önmagára, habár amit Quentin egykor a derűs, szinte földöntúli béke kisugárzásának vélt, az most inkább az érzelmek hiányának, vagy legalábbis erős visszafogottságának hatott – korábban nem is vette észre, milyen távolságtartó és zárkózott valójában a nő.

Akkoriban olyannyira alacsonyabb rendűnek érezte magát a professzor asszonynál, hogy még abban sem volt biztos, egyáltalán emlékszik-e még rá.

Pedig nagyon is emlékezett.

– Hát persze! Nem voltál te olyan nagyon láthatatlan, mint amilyennek gondoltad magad.

Valóban így gondoltam volna? Valószínűleg igen.

– Ez azt jelenti, hogy az én titkos nagy szerelmem irántad nem is volt annyira nagyon titkos, mint hittem?

A nő csak mosolygott, de nem barátságtalanul.

– Fogalmazzunk talán úgy, hogy a romantikus vágyak elleplezése nem a te Képességed – felelte. – Tűrd fel az inged ujját könyékig! Hadd lássam a kezed!

Quentin szót fogadott. A nő valami finom porral fürgén bedörzsölte a bőrét, mire apró, hidegen pislákoló szikrák jelentek meg rajta szabálytalan alakzatban – mintha egy ritkásan lakott vidéki tájat láttak volna felülről, 28

éjszakai kivilágításban. Közben Quentin jeges szurkálások hálóját is érezte volna, bár lehet, hogy ez utóbbit csak képzelte.

– Hmmmm.

A nő beharapta az ajkát, némán tanulmányozta őt, majd kétszer rákoppintott a kézfejeire, mint egy játszó gyermek, és a szikrák kihunytak. A jelek szerint Sunderland professzor asszony semmi érdekeset nem látott bennük. Vagyis, Allison – most, hogy kollégák lettünk, és összetegeződtünk, meg kellene szoknom, hogy a keresztnevén szólítsam.

A nő lecsippentett egy tincset Quentin hajából, és meggyújtotta egy parázstartó tégelyben. Égett szőr szaga érződött. Gondosan tanulmányozta a füstöt.

– Semmi.

Most, hogy túljutottak a kezdeti kötelező udvariaskodáson, nem teketóriázott: teljes – már-már komikus – komolysággal látott neki a feladatnak.

Quentin ennyi erővel akár egy trükkös virágcsokor is lehetett volna, amit az istennek sem sikerült megfelelően elrendeznie. Egy sor fokbeosztásos füstüveg lencsén át tanulmányozta, miközben Quentinnek hátrafelé kellett lépkednie, körben, a teremben.

– Mit gondolsz, miért olyan nehéz ez? – kérdezte Quentin, miközben próbált nem nekimenni semminek.

– Hm? Ne nézz hátra a vállad fölött!

– Mármint megtalálni a Képességemet. Szerinted miért olyan nehéz kideríteni, hogy mi az?

– Több oka is lehet. – Allison hátrasimította egyenes szálú, szőke haját a füle mögé, és lencsét cserélt. – Talán elrejtőzött. Némelyik képesség természeténél fogva nem szeretné, hogy megtalálják. És van, amelyik valójában olyan apró és jelentéktelen, hogy nehéz kiszűrni a háttérzajból.

– Aha. De nem lehet esetleg… – itt belebotlott egy zsámolyba –, hogy azért, mert valami rendkívül érdekes? Olyasmi, amit még soha, senki nem látott?

– De, persze, az is lehet. Miért ne?

Quentin mindig is irigyelte Pennyt a flancos és a jelek szerint egyedülálló Képességéért, a dimenziók közti utazás tehetségéért. De a nő hangja alapján azt gyanította, tudna néhány okot mondani, hogy miért nem tartja valószínűnek Quentinnél ezt a Képességet.

– Emlékszel, amikor azt a szikraesőt produkáltam?

– Persze, hogy emlékszem. Áh! El sem hiszem, hogy erre nem gondoltam eddig. Várj, ne mozogj!

29

Quentin megállt, Allison pedig turkálni kezdett az egyik fiókban, és előhúzott egy súlyos, rézélű vonalzót, rajta olyan szabálytalan fokbeosztással, amelyet Quentin nem ismert fel.

– Hunyd le a szemed!

Engedelmeskedett, és abban a pillanatban elektromos fájdalomhullám hasított a jobb kézfejébe. A térdei közé rántotta a kezét; beletelt jó tíz másodpercbe, mire legalább annyira magához tért, hogy felnyögjön. Amikor kinyitotta a szemét, félig-meddig arra számított, hogy meglátja: az ujjait a második ujjpercnél csonkolták.

De még mindig a helyükön voltak, bár teljesen kivörösödtek. A professzor rájuk csapott a vonalzó éles szélével.

– Bocsánat! – mentegetőzött. – A fájdalomreakció gyakran igen sokat elárul.

– Ha ez sem vált be, akkor inkább belenyugszom, hogy nem tudom, mi a Képességem.

– De, ez szépen bevált. Azt kell mondanom, nagyon érzékeny vagy.

Quentin úgy gondolta, hogy csak azért, mert nem vágyik rá, hogy fájdalmas körmöst kapjon egy fémvonalzóval, még nem lesz szokatlanul szenzitív, de nem szólt semmit, Allison pedig máris egy jókora, ősrégi, díszes betűtípussal nyomtatott referenciakönyvet lapozgatott. Quentinben hirtelen őrült vágy támadt, hogy megállítsa. Már olyan régóta együtt élt ezzel, hogy szinte a személyisége részévé vált – ő volt „Az, Akinek Nincs Képessége”. Valóban készen állok rá, hogy feladjam ezt az állapotot? Ha a nő elárulná neki, akkor ő is olyan lenne, mint mindenki más…

De mégsem állította le.

– Volt egy kedvenc hipotézisem veled kapcsolatban – magyarázta Allison, miközben végigfuttatta az ujját egy bekezdésen. – Nevezetesen, legutóbb azért nem tudtam megtalálni a Képességedet, mert akkor még nem rendelkeztél vele. Mindig is úgy éreztem, kissé túl fiatal vagy a korodhoz képest. A személyiség érettségi foka fontos tényező… Ahhoz már elég idős voltál, hogy lehessen Képességed, de érzelmileg még nem álltál rá készen. Nem kerültél kellően éles fókuszba.

Ez elég cikinek hangzott. És a „titkos” rajongásához hasonlóan, valószínűleg ez is többek számára lehetett nyilvánvaló, mint sejtette.

– Azt hiszem, későn érő típus vagyok – vont vállat.

– Tessék, itt is van! – kopogtatta meg az oldalt. – Apró tárgyak megjavítása.

Ez vagy te.

– Apró tárgyak megjavítása…?!

30

– Bizony!

Quentinnek igazán nem ez volt minden vágya.

– Apró, mint mondjuk egy fotel?

– Gondolj kisebbre! Mint például egy kávéscsésze. – A nő egy láthatatlan bögre köré görbítette az ujjait. – Tapasztaltál már különösebb sikereket e téren?

Kisebb rögzítések, helyreállítások, bütykölések, effélék?

– Talán. – Azt éppen nem mondhatta, hogy valaha is tudatosan észlelt volna bármi ilyesmit. De talán csak nem figyelt eléggé. – Nem tudom.

Elég hervasztó volt ez az egész, egyáltalán nem szexi. Semmi forradalmi újítás. Ő nem fog dimenziók között ugrálni, vagy a felhők közül villámot lehívni, vagy védőszellemeket megidézni – ezzel az erővel ugyan nem. Az élet gyorsan, hatékonyan és kíméletlenül megfosztotta Quentint a saját magával kapcsolatos utolsó illúzióitól is, egyiktől a másik után, szilárd, kemény mozdulatokkal hántva le róla őket, akár a nedves ruhát, ő pedig ott maradt csupaszon, dideregve.

De még nem fagyott halálra. Tudta: ebbe nem hal bele. Nem szexi, az igaz, de legalább valóságos, és most csak ez számított. Elég a fantáziálásokból – ez itt a Fillory utáni élet. Ki tudja? Talán ha az ember feladja az álmait, akkor jön csak rá, hogy az élet többről szól a puszta álmodozásnál. Mostantól a realitások között fogok élni, és megtanulom értékelni ennek a világnak a durva, profán valóságát.

Az utóbbi időben egyébként is sok mindent megtudott magáról, és bár azt hitte, fájdalmas lesz a szembesülés – ahogy tényleg az is volt –, ugyanakkor meg is könnyebbült tőle. Egész életében félt szembenézni ezekkel a dolgokkal, most pedig, hogy végre nem hárította őket tovább, egyáltalán nem is tűntek olyan ijesztőnek, mint eredetileg gondolta.

Vagy talán csak keményebb fából faragtak, mint hittem. Akárhogyan is, legalább nem kell visszamenőleg kizárni a Szenzit csapatból. Az apró tárgyak megjavítása megütötte volna a szintet.

– Na, nyomás! – intett Allison. – Fogg valószínűleg neked adja majd az elsőévesek „kisebb mágikus javítások” kurzusát.

– Ja, nem lepne meg – biccentett Quentin.

Valóban így is lett.

31

3. fejezet

Quentin hitte, kielégítőnek találja majd az oktatást, arra azonban nem számított, hogy még élvezni is fogja. Az már túl szép lett volna; inkább nem is reménykedett. Ám mint utóbb kiderült, ebben is tévedett.

Hetente ötször, reggel kilenckor kiállt a katedrára a „kisebb mágikus javítások” nevű tantárgy óráin, kezében krétával és az előadásjegyzetek­kel telefirkált lapokkal, és farkasszemet nézett a hallgatókkal – akik most már az ő diákjai voltak –, azok meg visszanéztek rá. Az arcuk jobbára kifejezés­ te­len volt – a félelemtől, a teljes zavarodottságtól, az unalomtól, mikor mitől –, a lényeg, hogy üres tekintetek fogadták. Quentin csak most jött rá, hogy bizonyára ő is pont így festhetett. Amikor az ember csak egy arc az osztályból, hajlamos megfeledkezni róla, hogy a professzor attól még ugyan­úgy látja.

Az első előadása nem sikerült túl jól. Dadogott, önmagát ismételte; belezavarodott a saját gondolatmenetébe, hebegett és teljesen elakadt, miközben kétségbeesetten próbálta kitalálni, hová is akart kilyukadni az imént. Tíztételes listát készített azokról a témákról, amikről beszélni akart, de annyira tartott attól, hogy kifogy a mondanivalóból, hogy az első pontot fél óráig nyújtotta, azután pedig kapkodva kellett végigszaladnia a többi kilencen, hogy mindenre jusson idő. Kiderült, hogy a tanítás olyan képesség és módszer, amit ugyanúgy tanulni kell, mint minden mást.

De fokozatosan derengeni kezdett neki, hogy legalább tudja, miről beszél.

Eddigi sorsát tekintve nem állítható, hogy sokra vitte volna, és a szerelmi élete sem volt irigylésre méltó. Ám a természetfeletti erők ápolásával és táplálásával kapcsolatos gyakorlati ismereteknek egész tárházával rendelkezett, 32

és a tanítás voltaképpen épp erről szólt: hogy rendezett, gondosan felülvizsgált adagokban áttöltse ezeket az információkat a saját fejéből a tanítványai okos, tudásra áhítozó elméjébe. Messze volt ez egy titkos varázsbirodalom vezetésétől; másfelől viszont Fillorynak sosem volt igazán égető szüksége az ő közreműködésére, nem igaz? Fillory gyakorlatilag önmagát kormányozva működött, miközben ezek a srácok – akik esetlenül bukdácsoltak a bevezető okkult praktikák veszélyesen fodrozódó, dermesztő vizeiben – valószínűleg teljesen elveszettek lettek volna nélküle. Szükségük volt rá, és ez Quentint jó érzéssel töltötte el.

Az is sokat segített, hogy végre ismerte a Képességét. Mindig is tűrhetően tehetséges varázslónak tartotta magát, de sosem érezte igazán erősen, hogy pontosan ki is ő mágusként. Most viszont már felnyílt a szeme: az vagyok, aki megjavítja a dolgokat. Már ő is látta. Ha adtak neki egy tönkrement tárgyat, a keze között feléledt, újra életre kelt, mintha csak valami rossz álomból ébredt volna, és most visszaemlékezne, hogy egykor ép és egész volt. Egy törött kávéscsésze – oly reménytelen és teljesen erőtlen – megmoccant, és visszanyerte régi életrevalósága egy részét. Nem volt ő mindig ilyen. Nem – egykor volt rajta egy kényelmes és praktikus fül. És volt elég ereje, hogy megtartsa a beletöltött folyadékot, ahelyett, hogy hagyja, hogy gyenge sugárban keresztülszivárogjon összetört testén, és kicsorogjon a padlóra. És most, Quentin némi bátorítására, ismét rátalálhatott erre az erőre. Egek, hogy szeretett Quentin varázsolni! Már csaknem elfelejtette, milyen komoly elégedettséggel tölti el akár a legapróbb mágikus eredmény is. A varázslás olyan volt a számára, mint végre megtalálni az egész életében, vaktában tapogatózva keresett szavakat. Azt mindig is tudta, mit akar mondani, szinte ott ült a nyelve hegyén, és már csaknem sikerült is kiejtenie a száján; úgy érezte, mintha egy pillanattal korábban még ismerte volna a szavakat, de valahogy kimentek volna a fejéből – azután egyszerre ismét ott termettek. A varázsigék kimondása olyan volt, mint végre-valahára rájuk találni: Tessék, pont ezt akartam, mindvégig ezt próbáltam megértetni veletek.

Nem volt más dolga, mint ezt elmagyarázni a tanítványainak. A tanári kar tagjaként azt is elvárták tőle, hogy önálló kutatást végezzen valami szabadon választott témában, de mindaddig, amíg nem sikerült olyan problémával előállnia, amelyet érdemes lehet kutatni, maradt az oktatásnál. Heti öt napon tanított: reggel kilenckor előadást tartott, délután kettőkor pedig „gyakorlati alkalmazást”.

33

Egyszersmind újra belerázódott a varázskapui élet ritmusába, amely így, tanárként egészen másként hatott, mint még hallgató korában. Többé nem kellett házi feladatokkal bajlódnia, az éjszakáit viszont a másnapi előadásanyag előkészítésének szentelte, amit nem is bánt, mivel amúgy nem nagyon akadt volna semmi más tennivalója. Kellő távolságot tartott a diákjaitól, és egyelőre a tanári kar többi tagja – helyesen, vagy sem – magára hagyta az új kollégát.

Nem nagyon avatkoztak a dolgaiba.

Apró változások történtek. Az a szóbeszéd járta, hogy Varázskapuban felbukkant egy kísértet, és bár maga Fogg még nem látta – voltaképpen az sem volt világos, hogy ki látta már egyáltalán –, csak úgy dagadt a keble a büszkeségtől. A jelek szerint minden ódon, rangos európai társintézménynek volt már saját szelleme. Bizonyos körökben úgy tartották, egy varázslóiskola nem is igazán futott még be, amíg nem kísértették az épületét. A könyvtárral továbbra is akadtak problémák: a polcok közötti sötétebb sarkok némelyikében bizonyos kötetek megőriztek némi autonómiát – még abból az időből, amikor az a hírhedt, félresikerült kísérlet zajlott a repülő könyvekkel –, most pedig szaporodni kezdtek. A döbbent hallgatók olykor az aktus kellős közepén botlottak bele a párosodó példányokba.

Ez elég érdekes témának ígérkezett ugyan, de mindeddig az így keletkezett utódok vagy kiszámítható és minden eredetiséget nélkülöző kópiák lettek (a szépirodalmi művek között), vagy döbbenetesen unalmas ismeretterjesztő munkák. A hibrid (fikció és tényirodalom közti) párosodások eredményezték a legelevenebb és legéletrevalóbb példányokat. A könyvtáros úgy vélte, mindössze az a gond, hogy eddig nem a megfelelő kötetek kereszteződtek egymással, és célzott szaporítási program indítását javasolta. A könyvtári bizottság nagyszabású titkos értekezletet tartott a tervezett irodalmi fajnemesítés etikai vonatkozásairól, amely végül nagy indulatokat szabadított el a résztvevők között, és a tárgyalás holtpontra jutott.

Quentin érezte, ahogy lassan visszacsúszik Varázskapu sűrű, gazdag, megnyugtató atmoszférájába, akár egy mézbe ragadt méh. Olykor azon kapta magát, hogy eltűnődik, milyen lenne örökre itt maradnia. És talán így is döntött volna, ha valami nem jön közbe váratlanul: meghalt az apja.

Quentint hideg zuhanyként érte a hír. Régóta nem érezte közel magát az apjához. Nem is nagyon gondolt rá, ahogy az anyjára sem. De az soha még csak fel sem merült benne, hogy az apja meghalhat.

Az öreg Coldwater egyszerű, csendes életet élt, és hatvanhét évesen a rá jellemző módon, minden hivalkodástól mentesen távozott a földi világból: 34

álmában végzett vele egy hirtelen agyvérzés. Még attól a sokkoló élménytől is sikerült megkímélnie a feleségét, hogy egy lassan kihűlő holttest mellett kelljen felébrednie: az asszony épp egy művészeti tanfolyamon vett részt Provincetownban. A férje holttestét a bejárónő találta meg, egy közönyös, szigorúan katolikus ukrán asszony, aki szellemileg minden szempontból felkészültebb lehetett a helyzetre, mint Quentin anyja lett volna. A haláleset október derekán történt, nagyjából másfél hónappal a varázskapus tanév kezdete után. Quentin Fogg dékántól tudta meg a hírt, amely Varázskapu egyik ősrégi, tárcsás telefonján jutott el hozzá. Amikor Quentin felfogta Fogg szavait, egyszerre megdermedt és nagyon elcsendesedett. Az egész olyan lehetetlennek tűnt. Nem volt semmi értelme. Mintha az apja egyszer csak bejelentette volna, hogy mostantól egy mexikói zenekarban akar játszani, és felvonul a Cinco de Mayo karneválon. Az apám nem halhatott meg – az kizárt.

Ez egyszerűen nem vall rá.

Fogg dékánt a jelek szerint nem hozta zavarba Quentin reakciója, sőt, szinte kissé csalódottnak is tűnt, mintha valami színpadiasabb jelenetet remélt volna.

Quentin viselkedett volna drámaibban ha tudja, hogyan tegye… de nem érzett rá késztetést. Nem tört ki zokogásban, nem kezdte a haját tépni, és nem átkozta a Párkákat *, akik ilyen hamar elnyisszantották az apja sorsfonalát.

Akarta ő, de nem volt rá képes, és nem értette, miért nem. Hiányoztak hozzá az őszinte érzelmek: mintha elvesztek volna a hozzá vezető út során, bárhonnan származzanak is. Csak miután Fogg felajánlott neki egy hét soron kívüli szabadságot a családi ügyek intézésére, majd diszkréten visszavonult, Quentin csak akkor kezdett felengedni, és mást is érezni a döbbent zavarodottságon kívül – és ami feltámadt benne, nem gyász volt, hanem harag.

Ennek még kevésbé látta értelmét. Még azt sem tudta, egyáltalán kire dühös és miért. Csak nem a saját apámra, amiért meghalt? Vagy Foggra, amiért elmondta? Netán magamra, mert nem gyászolom úgy, ahogy elvárható lenne?

Amikor jobban belegondolt, Quentin nem tudta magában felidézni, hogy valaha is igazán közel állt volna az apjához, még kissrácként sem. Látott olyan gyerekkori fényképeket, amelyek a szokásos családi boldogság jeleneteiben ábrázolták a kisfiúkori önmagát a szüleivel – amiket meggyőzően be lehetett volna mutatni egy családjogi per során annak bizonyítékaként, hogy a Coldwater família otthona igenis meleg és szerető családi fészek volt. De * A római mitológia három sorsistennője, akik fonják, kimérik, majd elvágják a halandók életének fonalát.

35

Quentin nem ismerte fel a fiúcskát, aki azokról a felvételekről nézett vissza rá. Nem emlékezett, hogy valaha is ő lett volna az a személy. Sokkal inkább elcserélt gyereknek érezte magát.

Quentin végül élt Fogg ajánlatával, és kivette az egy hét rendkívüli szabadságot, nem is annyira azért, mert úgy érezte, neki volna szüksége rá, hanem mert arra gondolt, az anyjának talán elkelhet a segítség a búcsúszertartás szervezésében. Miközben a chestertoni útjához csomagolt, Quentin ráébredt, hogy a fogát csikorgatja, mert kezd elhatalmasodni rajta a pánik. Aggódott, hogy nem lesz majd képes érezni semmit. De megfogadta magának: bármi történjék is, bárki bármit kérdezzen tőle, nem fog eljátszani semmilyen érzelmet, amit valójában nem érez. Ha sikerül ezt megtartania, nem fordulhatnak túlságosan rosszra a dolgok.

Ahogy Quentin meglátta az anyját, nyomban felidéződött benne, hogy bár ők ketten szintén nem álltak túl közel egymáshoz, tulajdonképpen egész jól kijöttek egymással. Amikor belépett a házba, és megpillantotta, az as�szony épp a konyhapultnál állt, fél kézzel a gránit munkalapot támasztotta, a másikban töltőtollat tartott – úgy festett, mintha elkalandozott volna egy bolti bevásárlólista írásának kellős közepén. Látszott, hogy korábban sírt, de a könnyei már felszáradtak.

Quentin lerakta a hátizsákját, és megölelték egymást. Az asszony felszedett jó pár kilót; már alig tudta átkarolni. Quentin úgy érezte, hogy nem sok mindenkivel beszélhetett a haláleset óta. Leült mellé egy konyhaszékre.

– A teniszes lányok perceken belül itt lesznek – mondta az anyja.

– Az klassz. Jó lesz találkozni velük.

A „teniszes lányok” – Kitsy, Mollie és Roslyn – az anyja legjobb barátnői voltak. Már jó régen nem teniszezhetett egyikük sem, már ha játszottak valaha egyáltalán, de Quentin tudta, hogy az anyja számíthat rájuk.

– Még nem készültem el a fallal a fürdőszobában. – Felsóhajtott. Odakint, a konyhaablak előtt vastag jégcsap csüngött az eresz alatt: úgy nézett ki, mint egy óriási fog. A való világban épp januárban jártak. – Tudtam, hogy utálni fogja. Folyton arra gondolok, hogy ha nem halt volna meg, az a fal biztosan sírba vitte volna.

– Anyu! A fal nem ölte volna meg!

– Mini pálmafákat festettem. A mögé a régi japán válaszfal mögé rejtettem őket. Nem akartam, hogy idő előtt meglássa, csak akkor, amikor már túl késő bármit tennie. – Az asszony levette túlméretezett szemüvegét, és két kézzel megdörzsölte az arcát; mintha egy búvár vette volna le a maszkját egy me36

rülés után. – Most pedig már tényleg túl késő. Nem ismerem a jelszavait. El tudod hinni ezt? Még a nyamvadt kulcsait sem találom! Még az alagsorba sem tudok bejutni!

Az órájára pillantott, és ciccegni kezdett.

– Nem kellett volna megkérnem őket. Tudod, mit tanultam meg eddig az özvegységről? Senki nem tudja, mit mondjon neked. Régen tudták. Most viszont már mindenki tanácstalan.

– A teniszes lányok majd tudni fogják, anyu! – Bátorítólag megszorította az anyja kezét. – Én bízom bennük.

Quentin tényleg hitt a barátnőkben. A teniszes lányok jól ismerték ennek a rétegnek, a fehér angolszász protestánsok társasági életének minden csínjátbínját. A fiú gondolatban emlékeztette magát, hogy később majd kerítse elő azokat a kulcsokat egy keresőbűbájjal. Akár még a jelszavakra is rájöhet, bár az már trükkösebb feladatnak ígérkezett.

Quentin tudta: közte és a szülei között részben épp az okozta a gondokat, hogy fogalmuk sem volt, kicsoda ő valójában, ami végül is nem tekinthető az ő hibájuknak, mivel sosem mondta el nekik. Quentin anyja azt hitte, hogy a fia ingatlanok adásvételére szakosodott sikeres, de nem túl menő befektetési bankár. Sem neki, sem Quentin apjának fogalma sem volt róla, hogy a mágia valóságos.

Quentin persze elmondhatta volna nekik. Az efféle információkat ugyan a varázslók szigorúan titokban tartották, és kíméletlenül megtoroltak bármilyen szabálysértést, de kérelmezni lehetett, hogy tegyenek kivételt a közeli hozzátartozókkal: a szülőkkel és házastársakkal (valamint a 14 éven felüli saját gyermekekkel). Ő azonban sosem élt ezzel a lehetőséggel. Szörnyen rossz ötletnek tűnt. El sem tudta képzelni, hogy a két világ érintkezzen: a szülei nyugodt és egyszerű, rendezett házaséletének idillje és az ő vad, kaotikus, okkult varázslói világa. Képtelenség! Valószínűleg felrobbantak volna, ha találkoznak, mint az anyag és az antianyag.

Vagy legalábbis ő mindig ezt feltételezte. Most viszont azon tűnődött, vajon nem ez a titkolózás, a teljes bizalomhiány állt-e közéjük. Talán alulbecsülte a szüleit.

Quentin és az anyja zörögve-csörömpölve, mint két dobókocka egy mű­anyag pohárban, együtt töltötték a kimenőül kapott hetet a hatalmas chester­toni házban. Túlságosan nagy volt ez a – szerencsés időzítéssel eladott brook­lyni lakásuk árából vett – hivalkodó épület egy középszerű, mérsékelten sike­res festő és egy szerény könyvszerkesztő számára. Quentinékre sok 37

teendő várt. A halál egzisztenciális csapásként tört be a világba: felhasította a puha bélést, amellyel az emberség körbepárnázta a kemény, közönyös univerzumot. Ám mint kiderült, bámulatosan sokan vannak, akiknek pontosan az a dolguk, hogy megoldják helyettük ezt a problémát, és cserébe semmi mást nem kérnek, csak rengeteg pénzt és időt. Quentin egy egész napot töltött a konyhában telefonálással; előtte, a hideg gránit munkalapon legyező alakban szétterítve ott hevertek az anyja hitelkártyái. Az asszony óvatos, gyanakvó meglepetéssel figyelte. Olyan keveset láttak egymásból az elmúlt néhány év alatt, hogy még mindig félszeg kamaszként gondolt a fiára; azt a tinédzsert látta maga előtt, aki elköltözött tőlük, és megkezdte a tanulmányait Varázskapuban. Nem tudta hova tenni ezt a magas, határozott, már cseppet sem kamasz fiatalembert, aki mindenféle urnakatalógusokat, meg a halotti torhoz való étlapokat tologat az orra alá, és a szertartáshoz bérelt autó indulási idejét ismerteti.

Esténként házhoz rendelték a vacsorát, Scrabble-t játszottak, filmeket néztek a kanapén, és a ládaszám rendelt gyümölcsös bort itták. Quentin lelki szemei előtt – csaknem öntudatlanul, anélkül, hogy szándékosan felidézte volna – folyton gyerekkori jelenetek peregtek. Ahogy az apja megtanította vitorlázni egy homokos fenekű, barnás vizű tavon New Hampshire-ben.

Ahogy az apja érte ment a suliba, miután rosszul lett a tornaórán. Ahogy tizenkét éves korában féktelen ordítozáshoz vezetett, amikor az apja nem volt hajlandó aláírni a papírt, hogy Quentin elmehessen egy sakkversenyre; ez volt ugyanis az első alkalom, hogy indulhatott volna a tizenöt éves kor alatti kategóriában, és elkeseredetten igyekezett kiharcolni magának az utat Tarrytownba. Különös: az apja mintha sosem támogatta volna Quentin erőfeszítéseit, hogy komolyabb tanulmányi sikereket érjen el. Pedig az ember azt hinné, még büszke is lett volna rá.

Azon az első éjjelen, miután az anyja lefeküdt aludni, Quentin a bortól kapatosan beült az apja dolgozószobájába. A szögletes, fehérre meszelt falú helyiség még mindig a friss malter szagát árasztotta. A parketta is vadonatújnak tűnt, azt a kör alakú területet kivéve, ahol az irodaszék görgői homályosra koptatták a lakkot.

Tudta, mit keres: arra próbált rájönni, hogyan szüntethetné meg magában a harag érzését. Magában hordozta ezt az indulatot, és találni akart egy helyet, ahol biztonságosan lerakhatja végre. Beleült az apja székébe, és lassan körbefordult a tengelye körül, mint egy világítótorony fénye; tekintete végigsiklott a könyveken, a vastag dossziékon, az ablakon, a számítógép sötét monitorján.

38

Könyvek, mappák, ablak, képernyő. Az utcai lámpák kintről beszűrődő halvány, narancsos fényszemcséi porként borítottak be mindent.

Ekkor merült fel Quentinben először, hogy az apja talán nem is az igazi apja. Lehet, hogy nem az volt, akinek látszott. Lehet, hogy ő is varázsló volt.

Másnap reggel, miközben az anyja elment bevásárolni a helyi bioboltba, Quentin újra beosont az apja dolgozószobájába. Elfoglalta a helyét a forgószékben. Tudta, hogy talán túl nagy már ahhoz, hogy efféle kérdésekkel birkózzon – valószínűleg le kellett volna tudnia az egészet a kamaszkorára –, de mindig is több figyelmet szentelt a mágikus problémáknak, mint a saját, személyes természetű ügyeinek. Lehet, hogy ez hiba volt. Az lenne a természetes, hogy az embert szereti az apja, hogy átadja neki örökségként az erejét és a tudását; hogy megmutatja, mit jelent igazi férfiként élni – az ő apja pedig nem tett semmi ilyesmit. Rendes ember volt, legalábbis elég korrekt, de leginkább csak azt mutatta meg Quentinnek, hogyan mozogjon úgy a világban, hogy azzal minél kevesebb vizet zavarjon, és hogyan szedje össze és tartsa karban a Jeff Goldblum-filmek talán legteljesebb Blu-Ray-gyűjteményét a világon – alighanem magának Jeff Goldblumnak sem lehetett ennél hiánytalanabb kollekciója.

Quentinnek nem volt sok szerencséje az apafigurákkal. Sem Fogg dékánnal, sem Majakovszkijjal, sem pedig Parázzsal, a kosistennel. Nem sok atyai bölcsességet ruháztak rá az évek során. Bármilyen hatalommal és tudással rendelkeztek is, nem törték kezüket-lábukat, hogy megosszák vele. Talán nem akartak az apapótlékai lenni. De az sem kizárt, hogy én nem voltam különösebben vonzó fiúmodell a számukra.

Quentin megpróbálta elképzelni, milyennek kellett volna lennie az apjának – annak az édesapának, akire vágyott. Szellemes. Vicces. Erőteljes. Egy kicsit zsivány, olykor akár különc, de a bajban szilárd és állhatatos. Határozott, kemény, energikus férfi, aki szembenéz a világgal, és a saját eszközeivel és feltételei szerint kényszeríti térdre. Egy varázsló apja. Olyan, aki meglátta volna, mivé érett a fia, és nyíltan kimondta volna, hogy büszke rá.

De Quentin apjának a jelek szerint nem volt semmiféle hatalma és ereje, főleg olyan nem, amit megoszthatott volna vele. Quentin tényleges apjának volt egy felesége, egy fia, semmi hobbija, helyette valószínűleg enyhe klinikai depressziója, amelyet rengeteg munkával igyekezett orvosolni. Nem mindenki él kettős életet, de Quentin apja azt az egyet is alig-alig éldegélte. Hogy lehet valakinek, aki ennyire elszántan igyekezett egész életében erőtlen maradni, varázsló a fia? De talán egyáltalán nem is volt olyan gyámoltalan – gondolta 39

Quentin. Talán ez nem a teljes történet. Kezdett úgy tűnni neki, mintha ez az egész csak egy kamu fedősztori lenne – pontosan olyan, amilyennel egy magafajta varázsló takarózna. Módszeresen átvizsgálta a dolgozószobát, hátha talál rá valami bizonyítékot, hogy az apja mégsem az volt, akinek látszott – hogy hátrahagyott a fiának valami örökséget, amit valamiért nem oszthatott meg vele életében. Végigböngészte az apja irattartó szekrényeit; ismert olyan varázsigéket, amelyek átkutatják a papír alapú dokumentumokat bizonyos kulcsszavak után, hasonlóképpen, ahogy a számítógépek keresnek a digitális állományokban. Kódokra, rejtett, kézírásos szövegekre vadászott, bármilyen érdemleges eredmény nélkül. De nem is nagyon számított ilyesmire. Inkább csak puszta kötelező gondosságból ellenőrizte az iratokat. Ezek után viszont komolyan nekiláthatott a nyomozásnak.

A következő lépésként megvizsgálta a csillárokat és a könnyebb berendezési tárgyakat. Megnyomkodta a párnákat, felhajtotta a szőnyegeket. Egy varázsige segítségével bekémlelt a falak mögé és a parketta alá. Bekukkantott a képek mögé. Töviről hegyire végigfürkészte a szobát valami rejtett mágia nyomát kutatva, de semmi mást nem talált, csak egy régi könyvtári könyvet, rajta egy gyenge lopásgátló bűbájjal, amit még valaki más rakott rá, egyébként pedig a jelek szerint már nem is működött. De legalább az elveszett kulcsok megkerültek a kanapé alól. Átvizsgálta a bútorokat, nincs-e üreges lábuk vagy titkos rekeszük. Átlapozott minden könyvet a polcokon, hátha valamelyikben aláhúzások vagy kimélyített fülkék rejtőznek. Olykor már majdnem azt hitte, nyomra lelt, valami titkos mintázatra vagy kódra, de minden alkalommal a szeme előtt enyészett semmivé, akár a tündérek aranya, vissza a random háttérzajba. Miféle sötét mágiát űzhetett az apja, hogy ilyen jól el tudott rejteni minden nyomot? Ennyire számított a fiára, és megpróbálta megakadályozni, hogy magára vonja a figyelmet? Miféle baljós végzetet került el Quentin Tarrytownban? Mit jelentett vajon, hogy az apja egy régi, felhúrozatlan bendzsót tartott az egyik sarokban? És egyáltalán, mire véljem ezt a bizarr, megszállott Jeff Goldblum-rajongást?

Minél tovább próbálkozott eredménytelenül, annál erősebben és tisztábban érezte az apja szellemszerű jelenlétét, az igazi, valódi apjáét – mintha még most is ott lett volna vele a szobában. Quentin bekapcsolta a számítógépet, és félórányi izzadt tenyerű kódfejtés és képzett találgatás után sikerült feltörnie a jelszót (thelostworld, vagyis, „Az elveszett világ: Jurassic Park”, a főszerepben Jeff Goldblum, naná!), és nekilátott, hogy végigböngéssze a merevlemez fájljait és mappáit, egyiket a másik után.

40

Már-már kísértetiesen tiszta volt minden. Sehol nem szimatolt botrányt. Se napló, se saját versek, se titkos szeretők, se piramisjátékok,* semmi, ami eltért volna a fenntartott látszattól. Még csak pornó sem. Vagy legalábbis nem sok.

Quentin nem volt hacker; túlságosan sok időt töltött Varázskapuban, ami gyakorlatilag technológiai fekete lyukat jelentett, így esélye sem volt komolyabban rákattannia a számítógépekre. Ismert azonban néhány elektromágneses varázslatot. Felbontotta a burkolatot, és közvetlenül a szilícium után kezdett kutatni: mágikus ujjaival végigtapogatta, hogy felderítsen bármilyen különös, elkerített elektronhalmazt, amelyek fontos jelentést hordozhatnak.

Egyre csak ez járt a fejében: Ez nem lehet igaz. Kizárt, hogy ez minden. Hagynia kellett nekem valamit.

Ne már! Gyerünk, apu! Segíts! Ezt a szót az elmúlt legalább húsz évben egyszer nem mondta ki, még gondolatban sem.

Megállt, és reszkető kézzel leült egy percre: lassan forgott a székkel az üres házban, a téli külváros hideg, mély csendjében. Hol van, apu? Hová rejtetted?

Itt kell lennie valahol. Valamit csak küldtél nekem. Hiszen így működött a dolog: a távoli, tartózkodó apa mindig őrzött valami rettenetes titkot, amitől igyekezett biztonságban tartani a fiát, és csak halálát követően tudta továbbadni neki hatalma és felelőssége fényes örökségét.

Azután megtalálta. Egy beépített szekrény hátuljában rejtőzött – dudoros felületű, vörös műanyag névjegytartó doboz volt, benne ceruzával telefirkált kartotéklapok –, besuvasztva egy ósdi elektronikai cikkekkel és a kidobáshoz túl fontosnak és drágának látszó, rejtélyes kábelekkel teli láda mögé. Quentin az asztalra tette a ládikát, és egyesével végiglapozta a névjegykártyákat. Különös neveket, számoszlopokat, plusz- és mínuszjeleket látott vég nélkül. A doboz rengeteg adatot rejtett. Egy efféle titkosírásos anyag a hatalom egész világait tartalmazhatta, csak fel kellett törni a kódját, és Quentin tudta, hogy addig nem nyugszik, amíg nem jár sikerrel. Hiszen neki lett hátrahagyva.

Jó tíz percig meredhetett a kártyákra, amikor a mintázat egy csapásra értelmet nyert. Kiderült, hogy egyáltalán nem is titkosírásról van szó, hanem az apja régi, elképzelt golfligájának statisztikáiról. Amikor Quentin ráébredt, * Amerikában „Ponzi-sémának” nevezik azt a piramisjáték elve alapján működő, a befektetők naivitását kihasználó csalási szisztémát, amikor hatalmas profitot ígérnek, és a szédületes haszon által vonzott újabb befektetők pénzéből mindig az előző kör befektetőit fizetik ki. A rendszer egy idő után összeomlik a saját súlya alatt. Az olasz születésű Charles Ponziról nevezték el, aki a huszadik század elején óriási csalást hajtott végre e séma alapján (forrás: index.hu).

41

mit lát, erőszakosan, szinte görcsösen ellökte magától a dobozt. A kártyák kiszóródtak a szőnyegre. Nem szedte össze őket.

Nem várta semmiféle megfejtendő rejtély. Nem a mágia állt Quentin és az apja közé. A szörnyű igazság szerint az apja pontosan az a személy volt életében, akinek látszott. Nem volt varázsló. Még csak jó fejnek sem lehetett mondani. Csak egy átlagember volt, akibe még annyi férfiasság sem szorult, hogy szeresse az egyszülött fiát. Az igazság az, hogy valójában soha nem volt apám, és most már soha nem is lesz.

Quentin lehajtotta a fejét az apja régi íróasztalára, és az öklével addig verte a fát, amíg az ócska számítógép-billentyűzet le nem ugrott a helyéről.

– Apu! – zokogta, olyan hangon, hogy maga is alig ismert rá. – Jaj, apu, apu, apu!

Quentin a temetés utáni napon visszament Varázskapuba. Nem akarta otthagyni az anyját, ám ő a jelek szerint jobban érezte magát a barátnőivel, mint a saját fiával. Amúgy is eljött az ideje, hogy átvegyék az irányítást az öreglányok.

Quentin megtett mindent, amit tudott.

Az anyja vitte ki kocsival a reptérre; Quentin megvárta, amíg eltűnik a szeme elől, majd elsétált a bejárattól, és felliftezett egy még építés alatt álló, félkész garázsépület üres felső emeletére. Amikor delet ütött az óra, a sima, fehér ég alatt megnyílt neki egy portál – a fehér fénypontok gyűrűjét a hideg, száraz levegőben sercegve szikrázó fehér vonalak kötötték össze –, ő pedig keresztüllépett rajta, és visszajutott a varázskapui campusra. Vissza az otthonába.

A hely nem változott, ő azonban más lett a Chestertonban töltött egy hét alatt. Furcsán érezte magát, miközben felkapaszkodott a szobájához vezető lépcsőkön. Mintha egy teljes hétig lázas beteg lett volna, és a láz csillapodtával ott maradt üresen, fázva, reszketegen, ám egyszersmind megtisztulva: kiizzadta magából a mérgeket, elégette a szennyező anyagokat. Az apja halála megváltoztatta, és ösztönösen is tudta, hogy a változás maradandó: innen nincs visszaút. Az apja elment. Soha többé nem tér vissza. Ideje volt, hogy Quentin is továbblépjen.

A szobájában aktivált egy apró tűzgyújtó varázst, hogy lángra lobbantson egy gyertyát – az egyszerű kis varázsigét már vagy ezerszer kimondta, ezúttal azonban meglepte a hirtelen felvillanás. Valahogy fényesebb és forróbb volt, mint amire emlékezett.

42

Quentin eloltotta a gyertyát, majd újra meggyújtotta. Semmi kétség: a mágiája megváltozott. A varázslás közben a keze körül játszó fény jóval intenzívebben ragyogott, mint egy héttel korábban. A sötétségben a színek eltolódtak kissé a színspektrum erőszakos lilája felé. Az erő könnyebben jött, erősebben és hangosabban zümmögött az ujjaiban.

Szemügyre vette a kezét. Valami elszabadult benne. Most már tényleg teljesen egyedül volt a világban, és tudta: senki sem jön a segítségére. Neki kell segítenie saját magán. Valahol, mélyen a tudat alatt várakozott; egészen idáig visszatartotta utolsó erőtartalékait. De többé már nem ez volt a helyzet.

Később azon az éjjelen valami felébresztette Quentint mély, álomtalan álmából. Száraz, zizegő neszezés volt: úgy hangzott, mintha egy apró rágcsáló csapdába esett volna a szobájában. Felkapcsolta a villanyt. Az asztala felől jött a zaj.

Mint kiderült, nem rágcsáló zörgött, hanem egy papírdarab. Már csaknem teljesen meg is feledkezett róla: az a lap volt az, amelyiket a levegőből kapott el, még amikor Semföldéről távozott. Zsebre vágta, itthon pedig bedugta az asztalfiókja mélyére. De az valamiért most felébredt, és kisimította magát.

Amikor Quentin kinyitotta a fiókot, a lap heves kísérletet tett a szabadulásra. Előzőleg háromfelé hajtotta magát, mint egy hivatalos levél, most pedig egyszerre szétnyílt, és többméteres magasságba felrugaszkodott a levegőbe. Miután eddig sikerült eljutnia, nagy sietve újrahajtogatta magát, ezúttal hosszában, és a homályos megvilágításban vadul verdesve repkedni kezdett körbe-körbe Quentin feje felett, akár egy hatalmas molylepke a lámpa körül, vagy mint egy másik élet, egy egykori világ felelevenedő emléke, amely nem akar eltemetve maradni, és nem hagyja, hogy végleg elfelejtődjön.

43