Kollár Betti: A vonzás szépsége

KOLLÁR BETTI

A VONZÁS SZÉPSÉGE

1. FEJEZET Október 6., vasárnap Idegesen gyűrögettem a szoknyám alját.

A társulat egyik tagja a színpadra lépve felszólított minket, hogy legyünk szívesek lenémítani vagy kikapcsolni a mobilunkat. Teljesen zavarba jöttem, amiért ez eddig eszembe se jutott, és kapkodva kihalásztam a telefonomat a táskámból. A kezem izzadt, ezért a mobil majdnem kicsusszant az ujjaim közül, de szerencsére az utolsó pillanatban sikerült megtartanom. Nem mertem oldalra pillantani, mert akkor szembesültem volna azzal, hogy Rhett bizony végignézte a bénázásomat, inkább csak sietve kikapcsoltam a telefont. Tekintetemet mereven a színpad elé eresztett bordó függönyre tapasztottam, mintha annyira érdekes lett volna a bársonynak tűnő anyaga vagy az enyhe hullámzása.

Ethan nem említette, hogy Rhett is jönni fog… Úgy rémlett, hogy tegnapelőtt, mikor lefoglaltam ezt a helyet, a mellettem lévő egyik széket még üresnek jelölték. Talán ez lehetett az utolsó két szabad hely. Lehet, hogy Rhett mást tervezett estére, aztán meggondolta magát, vagy változott a programja, és megvette az utolsó jegyet a darabra, ami történetesen pont mellém szólt. Azt is mondta, hogy nem számított rám, szóval felesleges lenne bármit is beleképzelnem a helyzetbe.

Tekintetem továbbsiklott a függönyön, majd önkéntelenül is Parist kezdtem keresni, hátha sikerül elkapnom a pillantását, 7

és ez valahogy majd erőt ad nekem. A terem szerencsére nem volt túl nagy, maximum tíz-tizenöt sornyi szék lehetett, viszont miközben javában kerestem, a világítást fokozatosan elhalványították, majd lekapcsolták, így esélyem sem maradt.

A színpadon kigyúltak a fények és sorban megjelentek a szereplők, de egyelőre nem sikerült arra koncentrálnom, mi is zajlik ott. Zavartan elfordítottam a fejemet, és olyan érzésem támadt, mintha szégyellném magamat Rhett előtt. Felé sandítottam, arcát megvilágították a színpad fényei, figyelmét a színészekre irányította, és úgy tűnt, őt egyáltalán nem izgatja, hogy épp mellettem ül. Lehajtott fejjel az ölembe ejtett kezemet kezdtem vizslatni. Nem fehér ruhában kellett volna jönnöm!

Nagyon bénán nézhetek ki, hiszen egyáltalán nem illik hozzám ez a szett! És mi nem passzolt még hozzám? Azon aggódni, hogy Rhett bénának tart a fehér ruhámban…

Na jó. Nagy levegő. Beszív és kifúj. Csak kicsit összezavarodtam, ez minden. Nem nézek ki hülyén. Jesszus, még senkinek sem volt rám ekkora hatással a jelenléte! Egyáltalán lehetséges ez? Itt ül valaki totál kukán, még csak felém se néz, én mégis úgy érzem, hogy teljesen a hatása alá kerültem.

Oké, össze kell szednem magam! Voltaképpen nincs is okom görcsösen szorongatni a ruhám anyagát és úgy izzadni, mint valami ló, de eleinte hiába próbáltam racionális szövegekkel lecsillapítani az idegeimet, egyszerűen nem ment. Valahogy muszáj lesz megnyugodnom. Hol van Ethan? Igen, ez az. Láttam, hogy ott áll a színpadon, és minden igyekezetemmel megpróbáltam rá fókuszálni. Először a fehér ingét és nyakába kötött, vicces pöttyös nyakkendőjét szúrtam ki, amit egy laza mozdulattal épp a vállára dobott. Onnantól fogva, hogy rá irányítottam a tekintetemet, szép lassan sikerült felvennem a fonalat. Kezdtem felfogni, hogy miről szól a darab, mit mond Ethan, és min 8

kacarásznak a nézők. Már egészen kiegyensúlyozottá váltam, mikor Rhett váratlanul felnevetett.

Esküszöm az égre, hogy azelőtt soha, de tényleg soha nem hallottam őt tiszta szívből, jókedvűen nevetni. A gyomrom hatalmasat liftezett, felé kaptam a fejem, és csak néztem az arcát, mígnem arra lettem figyelmes, hogy én is mosolygok. A nevetése egészen elvarázsolt, talán pont azért, mert korábban egyáltalán nem volt hozzá szerencsém. Megtört a jég. Attól kezdve többnyire sikerült felengedve együtt kacagnom a közönséggel.

Csodálattal bámultam a színészeket, főképp Ethant, és remekül mulattam a vígjáték történetén és eseményein.

A két felvonás közötti szünetben Rhett-tel együtt hagytuk el a termet, és léptünk ki az előtérben hömpölygő tömegbe, ahol egészen hamar beleütköztünk Parisbe és Raybe.

– Hé, Weath! – örvendezett Ray Rhett láttán. – Azt hittem, dolgozol.

– Mégsem volt rám szükség – vonta meg a vállát Rhett. Szóval így történt.

– Nocsak! És egymás mellé került a két utolsó pillanatban jegyet foglaló jómadár? – húzta fel a szemöldökét vigyorogva Paris.

– Sikerült az utolsó belépőt megvennem – mosolyodott el halványan Rhett.

Tehát így kerültünk egymás mellé.

– Hogy tetszik az előadás, Sere? – fordult felém Paris kíváncsian.

Az első húsz percből ugyan semmi sem maradt meg, de ezt eltitkolva a többiről azért még nyilatkozhattam.

– Odavagyok, meg vissza! – csaptam össze a kezem izgatottan. – Rég voltam már színházban. Nem is gondoltam, hogy ennyire élvezni fogom!

Rhett részéről elmaradt a lesajnáló horkantás.

9

– Ethan nagyon tehetséges – húzta ki magát büszkén Ray. – Igen és tök klassz, hogy ehhez a társulathoz megfelelő végzettség nélkül is lehet csatlakozni – fonta karba Paris a kezét, majd ismét rám pillantott. – Kijössz velem a mosdóba?

– Persze – kaptam az alkalmon, hogy nemcsak szó szerint, hanem képletesen is könnyíthetek magamon, mivel kicsit elszabadulok Rhett mellől.

– Mi is menjünk? – villantott lehengerlő mosolyt Ray Rhettre, mire az stílusának megfelelően reagált.

– Ezt most kihagyom.

Ray csalódottságában úgy határozott, hogy akkor ő sem fog, míg mi nevetve távoztunk a mosdók irányába.

– Minden rendben? – kérdezte Paris, kicsit aggodalmas hangon.

– Persze – feleltem elbambulva, mikor már a WC előtt kanyargó sorban szobroztunk. – Miért?

Hihetetlennek tűnt, hogy a színházban első ránézésére legalább annyi férfi volt, mint nő, a másik helyiség előtt mégsem várakozott senki. Egy-egy férfi betévedt a kék színházi maszkkal díszített ajtón, majd hamar el is hagyták a helyiséget, a nekünk kijelölt mosdóval ellentétben, ahonnan legalább egy perce nem jött ki senki, a sorunk pedig meg sem mozdult.

– Tegnap mondtad, hogy nem vagytok valami jóban Rhett-tel.

– Azt mondtam, hogy nem kedvel – pontosítottam.

– És ez megváltozott tegnap óta? – ráncolta a szemöldökét Paris értetlenkedve.

– Nem tudom – vontam meg a vállamat finoman. – Nem hiszem. De amíg megtűr, addig nincs gond. Így igaz. Nincs itt semmi probléma, csak kicsit elkapott a hév korábban.

10

– Csini vagy fehérben – dicsért meg. – Szakítás utáni változások?

– Olyasmi – kuncogtam. – Gondoltam, kipróbálok valami újat.

Persze egyelőre nem éreztem magam túl magabiztosnak abban a ruhában, de ezt nem igazán akartam megosztani senkivel.

– Helyes.

– Az is megfordult a fejemben, hogy levágatom a hajam.

– Valami izgalmas rövidre? – csillant fel Paris szeme.

– Inkább valami unalmas rövidre – haraptam be az alsó ajkam tétován, ő pedig elnevette magát.

– Egyszer felnyírtam féloldalt a hajam. Eleinte buli volt, de hamar eljutottam arra a pontra, hogy reggel és este is a gyorsabb hajnövekedésért imádkoztam – mesélte, amin persze jót mulattunk.

Egyenes, enyhén lenőtt, tejfölszőke haja jelenleg nagyjából a nyaka közepéig ért le hátul, míg elöl kicsivel hosszabbra volt hagyva, és mindkét oldalt a füle mögé igazította. Paris egyébként szűk fekete szoknyát és abba betűrt, világoskék hosszú ujjú blúzt, hozzá pedig kiegészítésképp nagy, de elegáns nyakláncot viselt.

– És mindezt egy szakítás miatt?

– Aha. Csak álltam a fürdőben összetörve, aztán gondoltam egyet, és már oda is volt a hajam fele – ingatta a fejét felidézve az emléket. – De ha te komolyan gondolod, szívesen elkísérünk.

Van itt egy bevált szalon, ahova mi is járunk Cammel.

– Köszi. Azt hiszem, még alszom egyet rá – töprengtem hangosan.

Miután végre sikerült megjárnunk a mellékhelyiséget, vis�szatértünk a srácokhoz. Olyan sok idő eltelt a sorban állással,

11

hogy máris felszólalt az előadás kezdetét jelző csengő, így utunk megint kettévált, és mindenki ment a saját helye felé. Rhett nem szólt semmit, és ez alkalommal én is úgy voltam vele, hogy jobb, ha nem jártatom feleslegesen a számat. Amúgy sem tudtam volna mit kitalálni. Még mindig feszélyezett egy kicsit a jelenléte, a belőle áradó megfejthetetlen energia, amely be-beszippantott engem, aztán egy jól irányzott mozdulattal maga alá gyűrt.

Még öt perc volt kezdésig, az emberek pedig folyamatosan özönlettek vissza, hogy elfoglalják helyüket. Azon gondolkoztam, hogy gyakorlatilag egészen azóta burokban éltem, mióta megérkeztem Traversitybe. Ace hamar a bűvkörébe vont, én pedig teljesen elvesztem benne. Nem foglalkoztam a körülöttem lévő emberekkel, folyamatosan Ace-szel lógtam, az ő társaságát kerestem, és ha nem vele voltam, akkor róla beszéltem, vagy épp ő járt a fejemben. Rajta kívül nem néztem meg magamnak igazán senkit, és különösebben nem is voltam kíváncsi senki másra. Voltaképpen Ace-központú lettem, akárcsak maga Ace. Ezért alakult úgy, hogy például Rhett-tel kapcsolatban egy csomó dolgot azóta tudtam meg vagy vettem észre, mióta Ace-szel szétmentünk. Kezdve, mondjuk, az olyan egyáltalán nem titkolt és jól észrevehető tulajdonságokkal, mint a szemének különleges, szürkéskék színe.

Azt mondják, az a legfontosabb, hogy egy kapcsolatban az ember jó irányba fejlődjön a másik mellett. Hát, az egyszer biztos, hogy én abszolút rossz irányba változtam. Önzőbb lettem, és a bizonytalanságom nemcsak hogy nem csökkent, még egyenesen növekedett is. Ahelyett, hogy kerestem volna, ki is vagyok én, csak arra találtam rá, aki Ace mellett vagyok. És ez a Sere nem igazán tetszett.

Viszont tegnap Paris, Cam, Ray, Ethan és persze kicsit Rhett mellett úgy éreztem, megint önmagam lehetek. Bár nem tudtam 12

pontosan, mit is jelent ez, milyen is az igazi Sere valójában, de sokkal jobban és sokkal igazibbnak éreztem magam az elmúlt két napban. Ezt nem állt szándékomban elengedni. Azért költöztünk el anyával, hogy mindketten tiszta lappal kezdhessünk, ami az én esetemben azt jelentette, hogy rátaláljak önmagamra, feldolgozzam a történteket és továbblépjek. Ehelyett szőnyeg alá söpörtem az egész balesetet, és az Ace-szel való kapcsolatom meg az előítéleteim mögé rejtőzve menekültem a problémák és a valóság elől.

A terem ismét elsötétedett, a függöny felment, és az előadás ott folytatódott, ahol negyedórával ezelőtt abbamaradt. Ezúttal már sokkal jobban tudtam élvezni a műsort, de mivel továbbra is feszengtem picit, visszafogottabban nevettem a poénokon és az abszurd szituációkon. Egy óra elteltével, egy heves és kimerítő tapsvihart követően ismét kint álltunk az előtérben, a többiek elmondása alapján Ethanre várva.

– Sziasztok! – került elő néhány perc múlva, immáron egyszerű farmerben, szürke pólóban, kissé izzadtan és rekedten.

Egyenként gratuláltunk neki, megöleltük és megpaskoltuk, kiki kedvére.

– Hogy tetszett az előadás, Sere? – érdeklődött elsőnek tőlem, felteszem, azért, mert négyünk közül én voltam az egyetlen, aki először látogatott el ide.

– Nem sok összehasonlítási alapom van, de jól szórakoztam!

– biztosítottam.

– Ennek igazán örülök – mosolygott, majd a többiekhez fordult. – És köszönöm, hogy eljöttetek. Nektek hogy tetszett?

– Szellemesek és inspirálóak voltatok, mint mindig – vigyorgott Ray. – A vígjátékokban vagy a legjobb – mutatta fel hüvelykujját Paris elismerően.

13

– Köszi, srácok! Majd még beszélünk, de most mennem kell, mert várnak a többiek – búcsúzkodott kedvesen, majd amilyen hirtelen jött, úgy el is tűnt a tömegben.

Mikor megérdeklődtem Paristől, hova siet ennyire, megtudtam, hogy ilyenkor összegyűlik a társulat, hogy megvitathassák az előadást, aztán beülnek valahova kiengedni a gőzt.

– No, fiúk-lányok! – torpant meg Paris, miután a színházból kiléptünk az utcára. – Nekem holnap suli és munka, szóval lépek.

– Dettó – csatlakozott hozzá Ray, és mire kettőt pislantottam, azok ketten köddé is váltak.

– Hát akkor… Én is megyek – öleltem át magamat kicsit dideregve, mert hiába hoztam blézert és viseltem vastagabb harisnyát, hűvös volt az október ehhez a szetthez. Oké, hogy kocsival jöttem, de arra nem gondoltam, hogyan fogok hazajutni. Talán hívnom kéne egy taxit…

– Elviszlek – süllyesztette kezét a nadrágzsebébe Rhett, és aprót biccentett, feltehetőleg abba az irányba, amerre parkolt.

– Köszi – szegtem le a fejemet. Nem akartam vitatkozni, plusz még fáztam is, szóval úgy voltam vele, ha már felajánlotta, illendő volna elfogadnom.

Elindult, én pedig néhány hosszabb lépéssel beértem, és a betonjárdát kezdtem vizslatni. Ahogy mellé értem, Rhett kibújt a zakójából, majd kérdés nélkül a hátamra terítette. A ruha még tartotta testének melegét, és kellemesen ölelt körbe. Rögtön megcsapott az illata, amire válaszként a szívem önálló akcióba kezdett. Egy újabb tétel kerülhetett azon listámra, amelyen az általam eddig egyáltalán nem észlelt jelenségek sorakoztak.

Rhett friss szappanillata letisztult, kifinomult és elegáns volt.

Fogalmam sincs, hogy ezeket a jelzőket szokás-e egy illatra használni, de ahogy illettek őrá, úgy az illatára is.

14

– Köszi! – hálálkodtam ismét, és megragadva a zakó ujját, belebújtam. Természetesen nagy volt rám, csak az ujjam hegye látszott ki belőle, ennek ellenére valahogy természetes érzést kölcsönzött. Rhett szerencsére nem parkolt messze, néhánypercnyi séta után meg is érkeztünk, majd beszálltunk a sötétkék kocsijába. Beindította a motort és egyúttal a fűtést is, mégis magamon hagytam a zakóját.

– Szóval, miért kerülsz? – kérdezte rám sem nézve. Jobbját az ülésem fejtámlájának támasztotta, és testével félig hátrafordult, hogy megfelelő szögben lásson a tolatáshoz.

– Én nem kerüllek! – szakadt ki belőlem a kissé erőteljes hazugság.

– Sosem láttalak még olyan fürgén szaladni, mint az előadás előtt – célzott a találkozásunkat követő kis menekülőtúrámra.

– Azért, mert még csak egy hónapja ismersz – tartottam fel az ujjamat bölcselkedő stílusban.

– Aha – húzta el a kezét, áttéve azt a sebváltóra, és kikanyarodott a parkolóhelyről.

A zárkózott reakciója engem is visszazökkentett a zavartságomba, így leengedtem a kezem, és az ujjaimat kezdtem tördelni. Ő megtette az első lépést. Megkérdezte, miért kerülöm, de én tagadtam, így hát annyiban hagyta. Nyilván nem fog faggatni, miután leráztam egy egyértelmű hazugsággal. Ha folytatni akartam a beszélgetést, nekem kellett lépnem.

– Nem arról van szó, hogy kerülnélek – kezdtem tétován, inkább a szélvédőn keresztül vizslatva az előttünk haladó kocsi hátsó lámpáját, mint hogy ránézzek. – Csak nem tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet.

Közben eleredt az eső, és kövér vízcseppek terítették be a szélvédőt, így hát Rhett bekapcsolta az ablaktörlőt. A pici

15

színházi táskámban sem esernyő, sem kabát nem lapult, így hálás voltam a fuvarért.

– Úgy beszélsz, mintha harminc év házasság után váltatok volna el – hallottam gúnyos hangját, és bár nem láttam, lelki szemeim előtt mégis megjelent a szokásos fintora.

– Megmondtad, hogy ez lesz.

– Azt mondtam, mi kerülünk majd el téged, és nem fordítva – vágta rá, és feltűnt, hogy rá nem jellemző módon mintha sértettség vegyült volna a hangjába, de jobbnak láttam inkább hallgatni a felfedezésemről.

– És el is kerültök – hagytam rá.

Rhett nem tudott mit felelni, ezért hallgatásba burkolózott.

Az eső tovább zuhogott, és akkor sem állt el, mikor megérkeztünk a házunkhoz. Az alsó szint ablakaiból világosság szűrődött ki, ami azt jelezte, hogy anya vagy ébren van még, vagy a kanapén szunyókál egy magazinnal az arcán.

– Köszi, hogy elhoztál – kezdtem kibújni a zakójából, de megfogta az anyagot, és szó nélkül visszahúzta a vállamra, mire a szívem, elárulva engem, megint hatalmasat dobbant.

Indulásunk óta most először felnéztem rá. Fejét mereven előrefelé tartotta, arcán megmagyarázhatatlan kifejezés ült. Úgy éreztem, mondani szeretne valamit, csak nem tud, vagy nem tudja, hogyan kezdjen hozzá, ezért a helyemen maradtam és vártam. Az esőcseppek koppanó hanggal landoltak a kocsi tetején, és csendesen csurogtak le az ablakokon. Rhett végül szó nélkül kiszállt a kocsiból, és a visszapillantó tükrön keresztül láttam, hogyan ráerős léptekkel a csomagtartóhoz megy. Kivett egy esernyőt, kinyitotta, és immáron annak takarásában kerülte meg az autót. Kinyitotta nekem az ajtót, és az esernyője alatt tettük meg a házunk bejáratához vezető utat. Az ajtó előtt álltunk meg, a fölöttünk lévő kis előtető miatt immáron esővédett 16

helyen. Rhett leeresztette az esernyőt, de nem csukta össze, ami azt üzente, hogy nem tervez maradni.

Közel álltunk egymáshoz, így láthattam a haján csillogó vízcseppeket, egyik-másik útnak indult az arcán.

– Te sokkal furcsábban viselkedsz, mint én – jegyeztem meg, miközben tekintetem rátalált az övére.

– Ugyan miért?

– Kedves vagy, és beszédes – foglaltam össze röviden. Azt nem tettem hozzá, hogy udvarias, mert minden gúnyossága és távolságtartása ellenére roppant illedelmes volt.

– A dolgok változnak – válaszolta rejtélyesen, és bár furdalt a kíváncsiság, hogy miféle változásra számíthatok még, nem kezdtem olyan faggatózásba, ami úgysem vezetett volna sehova.

– Akkor mostantól tényleg barátok lehetünk? – eresztettem meg egy óvatos vigyort, és biztos voltam benne, hogy a szemem lelkesen csillog.

Rhett persze nem felelt. Feje fölé emelte egyszerű, sötétkék esernyőjét, majd kilépett a tető takarásából, és megindult a kertkapu irányába. Három lépéssel odébb azonban megtorpant a zuhogó esőben, és féloldalasan visszanézett.

– Ne is álmodj róla.

17